„Még mindig ott élünk a romantikában”
Bemutatták Lövétei Lázár László Alkalmi című verseskötetét
Bár sokan csak legyintenek az alkalmi költészetre, az alkalmiság korántsem ördögtől való: valamilyen apropója mindig van annak, hogy az ember hozzáfog egy újabb vers megírásához. Az értékét pedig egyáltalán nem csökkenti az, hogy az alkalom szülte, kiváló példa erre Vörösmarty Mihály A vén cigány című költeménye, amely a magyar irodalom legeslegnagyobb verse – vallja Lövétei Lázár László költő, műfordító, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője, akivel a Sétatér Könyvek sorozatban megjelent Alkalmi című kötete bemutatóján találkozhattak a kolozsváriak.
A Bulgakov kávézóban szombat este tartott rendezvényen a szerző kifejtette: alaposan végiggondolta az elmúlt időszakban, hogy a magyar irodalomban vajon kire vonatkozhat a romantikából megörökölt értelmezés, miszerint sokan médiumként tekintenek a költőre. – Lehetne akár Weöres Sándor, akit a valaha élt legnagyobb költőnek tartok világviszonylatban. Költői léte tényleg egy hihetetlen, szemkápráztató és felülmúlhatatlan tűzijáték, olyan, mintha a feje körül folyamatosan csillagszórók pattannának és robbannának. Csakhogy ez sem igaz. Éppen ő az, aki A vers születése című doktori disszertációjában mérnöki pontossággal leírja, hogy szó sincs erről; elvégre tudás, érzés, tapasztalat, élmény szükséges, és egy kis tehetség sem árt… Mindennek együtt kell működnie ahhoz, hogy egy vers megszülessen – magyarázta Lövétei Lázár László.
Három olyan esetre tért ki, amelyek ma is elevenen élnek benne. Mindhárom igazolja az alkalmiság helyénvalóságot, Magánzsoltárcímű verse születésekor például esküvőre készültek. – A feleségem már rég kivasalta az ingemet, én pedig továbbra is ott ültem, és gyönyörködtem, hogy milyen szép a vers. Jött magától. Az Ötödik ecloga esetében a súgó mindössze annyit mondott: most kell leülni és megírni – elevenítette fel. Ugyanígy pontosan emlékszik a mostani kötetbe is bekerült Ködök keletkezésének körülményeire: eredetileg csak annyit tudott, hogy verset kell írnia Király László költő hetvenedik születésnapjára, de fogalma sem volt arról, hogy miről szólna majd a költemény. – A feleségem Pestre ment konferenciára, és én levittem Domokoson a vasútállomásra. Sűrű köd volt. Adott pillanatban beugrott egy kép a Fény hull arcodra, édesem című Király László-novellából készült filmből, amikor a lovasok elővágtatnak a ködből. Elvittem a kölköket iskolába, oviba, és mire beértem a szerkesztőségbe, már kész volt a vers. Ez is alkalomszerű, előhívta valami – fejtette ki.
Az Alkalmit Király Zoltán költő, a Sétatér Kulturális Egyesület elnökének felkérésére állította össze, ez a folyamat teremtett lehetőséget arra, hogy az alkalmiságon és a mai ember romantikához való viszonyán eltűnődjön. – Még mindig ott élünk a romantikában. Állítólag már rég véget ért, de szerintem ez nem így van. Most talán véget fog érni, de ebben sem vagyok egészen biztos – fűzte hozzá, és bízik abban, hogy lesznek olyan olvasók, akik a kötet forgatása során vele együtt elgondolkodnak ezeken a dolgokon. A költőt sem kell piedesztálra emelni, ugyanolyan ő is, mint bárki más, lehetne sorolni a hétköznapi eseményeket, történéseket, amelyek ezt alátámasztják: „hazamegyek, elviszem a gyermekeket óvodába vagy iskolába, ahogy kitavaszodik, remélem, hogy bárány is születik, lekaszálom a kertet… És lesz néha vers, jobb, rosszabb, ennyi.”
Két ciklusba (-nak/-nek és -ról/-ről) rendezte a verseket, hexameterek és képversek, gyermekversek és balladaszerű költemények egyaránt szerepelnek a könyvben. Nem véletlen a műfaji változatosság, hiszen eleve mindegyik vers kéri a maga formáját, az sem meglepő, hogy egyik-másik haikuban íródott. Lövétei Lázár László szerint, ha az ember belekényszeríti magát a nagyon hideg sablonba vagy az amúgy biztonságos öntőformába, „az eleve olyan is lesz”.
Az est folyamán Egyed Péter filozófus részletesen kielemezte a szerző által füzetnek titulált kiadványt, a megfelelő szerkesztettség mellett erényének nevezte azt is, hogy megmutatja: miként „van benne ez az ember szűkebb és tágabb világában, Csíkszentdomokosában, és Csíkszentdomokos a nagyobb pátriában. Ugyanakkor saját lelkiségét is elénk tárja, valamint kapcsolatát ezzel a néha ellenséges, néha barátságos környezettel”. – Túl azon, hogy kitűnő líra olvasói lehetünk, azt a pályát is megtaláljuk, ahol az Arany János-i nyelv és bizonyos értelemben a versideál összetalálkozik a mai nyelvhasználattal – hangsúlyozta a filozófus.
Szabadság (Kolozsvár)

Markó Attila válasza Nagy Zsoltnak
Kedves Zsolt! Sokadszor olvasom a leveled, és azon tűnődöm, vajon hányan értették meg azok közül, akiknek ezt érteniük kellene. Vajon hányan teszik még fel ezeket a kérdéseket olymódon, hogy az ne csak azok között legyen hallható, akik a Veled vagyunk, Zsolt csoportban egymáshoz szólunk évek óta. Ezért most én is a nyilvánosság útján válaszolok Neked. Kicsit hosszú lesz, de tudom: ha másnak nem is, Neked lesz türelmed végigolvasni...
Amint Te is láthatod, zajlik a cirkusz: mindenki mondja a magáét, álproblémákkal és riogatások tele a közbeszéd a korrupcióellenes küzdelem elfojtásától a börtönök túlterheltségéig, a közélet tisztaságától az államelnöki túlkapások emlegetéséig, népszavazástól kormányrendeletekig. A cirkusz jellege, annak alakulása, a valós és lényeges kérdések elkendőzése, a szekértáborok közt egyre mélyülő szakadék egyértelműen azt mutatja, hogy itt mindkét oldal elsősorban az igazságszolgáltatás és a titkosszolgálatok fölött gyakorolt hatalmának megerősítéséért, illetve átvételéért küzd. Pontosan azokért, amik a legtöbbet ártottak a jogállamnak. Mert miközben az egyes táborok képviselői mindenféléket féltve és mindenféléket kitalálva egy vélt „nép nevében” kiabálnak a mikrofonoktól vagy az utcán, egyetlen dologról nem beszél sajnos senki: a román igazságszolgáltatás és a román büntetőjog valós és tényleges állapotáról, a titkosszolgálatnak és a korrupcióellenes ügyészségnek a bírósági eljárásokra gyakorolt befolyásáról és nyomásáról, a senki által nem korlátozott „nemzetbiztonsági lehallgatásokról”, a leszámolás céljából megrendelt és gyártott dossziékról, a SRI-DNA „közös akciócsoportjairól”, a (nem csak) büntető törvények által mesterségesen és szándékosan fenntartott manipulálhatóságról, a törvényen felüliségből fakadó visszaélési lehetőségekről. Magáról az Igazságról.
Lassan két évtizede ismerjük egymást, ismerjük egymás munkáját. Az igazságunkért való magatehetetlen és eleve vesztésre ítélt harcunkban tehát pontosan tudom, hogy miről beszélsz. Ezek a kérdések engem is immár tíz esztendeje emésztenek: azóta, amióta először tört fel belőlem a nevetés, hogy vajon mennyi pénzbe kerülhet egy ügyész ahhoz, hogy korrupciós ügyet gyártson a Mikó-kollégium visszaszolgáltatásából. És leveledet olvasva végigpörögnek bennem is az események. Nem akarok vádaskodni, nem fogok szidni senkit, csupán hozzád hasonlóan én is felteszek néhány konkrét kérdést, azokat az örök kérdéseket, amelyeket több-kevesebb vehemenciával, de ugyanígy már évek óta felteszek. Talán ebben az új kontextusban lesz valaki, aki nemcsak megpróbálja megkeresni a válaszokat, hanem ahhoz is hozzá tud majd járulni, hogy egy kicsit lemossa azt a rengeteg sarat, amit valahol, valakik az igazságra hordtak. Ha egy Sebastian Ghiță nevű médiasztárnak alapvetően közös bulik és nyaralások felidézésével már sikerült egy kicsit megrengetni a rendszert, akkor ezek itt alább is megérnének minimum egy tényfeltárást.
1. 2012 elején a Mikó-per alapfokú tárgyalása végét vártuk.  Nyitva állt az út a felmentő ítélet előtt: miután a bírónő jóváhagyta az épület tulajdonjogára vonatkozó előzetes kifogásunkat, a vádlottak és a tanúk meghallgatását követően márciusra tervezte a döntéshozatalt. Terhes volt, és szülési szabadsága előtt még le akarta zárni ezt az ügyet. Egyetlen embernek azonban sikerült ezt megakadályoznia: a feljelentő Benedek Leventének, akit utolsó tanúként három egymást követő tárgyalásra (2012. február 21 és május 8 között) hiába idéztek be tanúvallomást tenni. Pontosabban valahol, valakik úgy szervezték, hogy ne hozzák át a börtönből, ahol büntetését töltötte, mindaddig, amíg a bírónő szülési szabadságra nem kényszerült, és be nem következett az a bírócsere, ami a per teljes további folyamatát meghatározta. Kinek és miért volt érdeke addig tolni az ügyet, amíg ki nem jelölték az új bírót, és akinek megjelenésével egyidejűleg feltűnt az utolsó tanú, majd a soron következő tárgyaláson ki is mondták az ominózus három éves börtönről és a visszaállamosításról szóló ítéletet?
2. A Mikó per nyomozati anyagai és a vádirat egyaránt úgy fogalmaz, hogy azáltal követtük el a bűncselekményt, hogy „a valósággal ellentétesen” nem a jogos tulajdonosnak, hanem a református egyháznak adtuk vissza a kollégium épületét. Ugyanez szerepel az alapfokú döntésben is: a vétkünk az, hogy „a valósággal ellentétesen állapítottunk meg az egyház tulajdonjogát”. Ezt követte a jogos és széles hazai és nemzetközi tiltakozási hullám, aminek következtében a fellebbezés során valahol, valakik el kellett kenjék a dolgokat. Így aztán egy jogállamban fogalmilag kizárt módon a jogerős ítélet már nem azért ítél el, mert tévesen állapítottuk meg a tulajdonost, hanem olyan tettek miatt, amelyekkel soha senki nem vádolt minket: nem kaptuk meg a közigazgatási minisztérium visszaigazolását. Miközben ez a kifogásolt dokumentum kezdettől fogva része volt a periratnak. Kinek és miért volt érdeke olyan okot kreálni, ami soha nem szerepelt a vádiratban? Kinek és milyen hatalom vagy parancs birtokában van joga megszegni alapvető jogelvet, soha meg nem fogalmazott vádak mentén meghozni egy jogerős ítéletet, ezáltal megtagadni még a védelemhez való jogot is? Kinek és miért volt érdeke addig telefonálgatni, amíg elérték azt, hogy jogerősen is elítéljenek, hisz nyilvánvaló, hogy a tulajdonjog tisztázása hiányában semmilyen más módon nem lehetett volna visszaállamosítani a kollégium épületét?
3. Honnan és milyen hatalom birtokában szerzett tudomást (és újságolta is el háziorvosának) Benedek Levente feljelentő az alapfokú döntésről több, mint egy nappal annak megfogalmazása és kihirdetése előtt?
4. A híres-hírhedt első Bica-ügyben 2014. november 20-án idéztek be a DNA központi hivatalába. Azon az éjszakán tisztázódott bennem, hogy azon az ominózus kártérítési bizottsági ülésen nem voltam jelen, és erre a bizonyítékok is előkerültek – az ügyészek iratai között. Ennek ellenére már másnap, november 21-én kérték az előzetes letartóztatásomat. Kinek és milyen parancs hatására állt hatalmában, hogy úgy kérje a letartóztatásomat, hogy közben a saját iratainak ismeretében tudnia kellett volna, hogy nem voltam jelen? És most az egyszer vádolok – nevekkel: Dănuț Volintiru és Gheorghe Popovici ügyészek törvényt és kötelességet szegtek és visszaéltek hatalmukkal azáltal, hogy ártatlanságom tudatában alaptalanul kérték az előzetes letartóztatásomat.
5. Amikor erről a kirívó visszaélésről tudomást szereztem és közzétettem a bizonyítékokat, akkor ugyanezek az ügyészek átiratban finoman megfenyegettek, hogy nem szabad a nyomozati iratokat nyilvánosságra hozni. Pedig éppenséggel ők azok, aki teletöltötték a médiát hazugságokkal, miközben pontosan tudták, hogy még be sem idézhettek volna... Ki és milyen hatalom birtokában tagadta meg sorozatos kéréseim ellenére a Bica-ügyben a vádak ejtését azok után, hogy már minden bizonyíték adott volt? Nem beszélve arról, hogy írásos nyoma van annak, hogy immár a konkrét bizonyítékok ismeretében is képes olyat állítani egy felelős ügyész, hogy„távollétével részt vett a bűncselekmény megvalósításában”... Kik és milyen hatalom birtokában húzták-nyúzták a vádak azonnali ejtését 2014. december elejétől 2015. április 10-ig – addig, amíg egy újabb vádiratot nem gyártottak?
6. És ugyanebben az ügyben már csak ennyit: a nagy szekus-ügyész-bíró összefonódások egyre inkább valószínűsíthető létezésének ismeretében létezik-e még valaki, aki véletlennek tartja, hogy miközben 2014. november 24-re vártuk a Mikó-ügy jogerős döntését, november 20-án belekavarnak és beidéznek a Bica-ügyben? Ráadásul úgy, hogy a Bica-ügy meghallgatásán, november 20-án éjjel, a Mikó-ügy ismeretében, Popovici ügyész a valakik által biztosított felsőbbrendűségi érzésének és hatalmának tudatában kaján vigyorral odaszólt nekem: „da’ văd că aveți treabă, domnu’ Markó...” (nahát, látom, hogy van dolga rendesen, Markó úr...)
7. Ezeket az eseteket részeiben már több ízben, kisebb-nagyobb részletességgel bemutattam. Tudom, hogy ezzel nagyon megharagítottam azt a bizonyos rendszert, amelyiknek egyik láncszeme épp lemondott, de ettől még senki nem veheti el tőlem az igazság kimondásához való jogomat. Viszont éppen ezért kinek és miért volt érdeke tovább rugdosni, újabb és újabb vádakat kreálni ellenem? Kinek és milyen hatalom vagy parancs birtokában áll jogában olyan bűncselekményekkel vádolni a kártérítési ügyek kapcsán, amelyeket nem csak, hogy nem követtem el, de még lehetőségem sem volt tudomást szerezni arról, hogy esetleg mások elkövethették? Milyen hatalom vagy parancs teszi lehetővé, hogy ha egy testületben 2-3 személy bűncselekményeket követ el (ezek egyébként a periratok szerint még akár bizonyíthatók is), akkor azokkal együtt felelősségre kell vonni azokat is, akik ezekről a tettekről nem tudtak, nem volt honnan tudomást szerezzenek, nem volt lehetőségük felismerni, észrevenni azokat, és nem volt olyan törvényes kötelezettség, ami előírta volna ezt számukra. Tudni kell azt is, hogy egyetlen kártérítési lopási-csalási perben sincs semmilyen vád ellenem, pusztán annyi, hogy tagja voltam a bizottságnak.
8. Végül egyetlen gondolat arról, hogy milyen mértékben vontam magamra a „rendszer” haragját. Amikor 2015 tavaszán a Kossuth-rádióban először vetettem fel azt, hogy igen sok jel mutat arra, hogy az igazságszolgáltatás valójában egy eszköz a korrupcióellenes ügyészség és a titkosszolgálat kezében, akkor egy héten belül egy újabb kártérítési ügyben megtörtént a vádemelés. Aztán egy szintén kemény facebook-bejegyzést követően újra lecsaptak, ezúttal egy letartóztatási kérelemmel. Ezt az összefüggést a megnyilvánulásaim és a „rendszer” válasz-reakciói között, szóvá tettem egy mandiner.hu-nak adott újabb interjú végén, hogy „nem tudom, mi lesz, ha ez a cikk megjelenik”. Még aznap közzétették az Interpol-körözést...
A fenti történetek mindegyikére van bizonyítékom: ügyészi iratokban, periratokban, blogbejegyzésekben – részben már közzétettem őket korábban.
Kedves Zsolt! Azt írod, hogy az igazság akkor is létezik, ha nem ismerik el. Csak akkor ne nevezze senki jogállamnak ezt az országot, és ne tessék annyit dicsérni az „elért eredményeket”... Ha egyetlen egyszer is úgy sérülnek az alapvető jogok és az igazság, hogy arra semmilyen jogorvoslat nincs, akkor az alkotmányos, jogállami probléma. Jogállamban fogalmilag kizárt a „járulékos áldozat”. Ezekről a kérdésekről és az általad is felsorolt esetekről márpedig beszélni kell – anélkül, hogy bárki is kétségbe vonná a korrupcióellenes küzdelem jogosságát és fontosságát. Beszélni kell, kivizsgálni, ésszerű megoldást találni. Igen, igazad van: alkotmánybírósági döntéseket igenis be kell iktatni a törvénybe, a joggyakorlat nem tehet úgy, mintha azok nem is léteznének. Igenis rendet kell tenni a román büntetőjog háza táján, még akkor is, ha egyesek ezt másképp látják. Ráadásul az én határozott álláspontom az, hogy ebben a mostani adok-kapok közepette – ami minden más, csak nem szakmai vita – semmilyen morális joguk nincs kritikát megfogalmazni azoknak, akik épp a jelenlegi állapotok törvényen felül álló haszonélvezői, és akik épp a jelenlegi állapotokból és jogállamiságtól idegen összefonódásokból fakadóan élnek vissza a joggal, törvényességgel, hatalommal – bármennyire is láthatatlan az. Sokan tudjuk mindezeket, de legtöbben mégis hallgatnak. Mert beszélni erről ma nem népszerű. Csak az hozhat változást, ha megtanuljuk: az igazságról beszélni kell akkor is, ha az nem népszerű. Mert nincs alternatívája.
Kedves Zsolt! Bár egy ideje úgy tűnik, hogy hallgatok, ezek a dolgok változatlanul tombolnak bennem is. Attól függetlenül is, hogy én huszonhét év emberi jogi munka után egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy nem jogállami erők eltapossanak. Én továbbra sem hiszek a román igazságszolgáltatásban, az Igazságban viszont – Veled együtt – töretlenül igen. Hátha vannak még mások is. Akik még ismerik a jogot – és a jogalkotást. Mert, ugyebár, a hallgatás nem megoldás...
„Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista.
Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag.
Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista.
Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó.
Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”
Szabadság (Kolozsvár)

Amikor a vád összedől
Fekete komédia lett a Beke-ügyből 
Pénteken, január 27-én tárgyalták az ún. Beke-ügyet a Bukaresti Táblabíróságon, amelynek honlapján három sorban annyit tudattak a legújabb felvonásról, hogy továbbra is érvényben van Beke István és Szőcs Zoltán hatósági megfigyelése.
Beke Csillához és Istvánhoz fordultunk további információkért, és némiképp érthetővé vált, hogy miért a nagy hallgatás, ugyanis a hatóságok egyre inkább kezdenek nevetségessé válni a székely „terroristák” ügyében.
A védett tanú és a dátumok
Csilla és István írásban válaszoltak, megtudtuk: a bukaresti táblabíróságon majdnem egyórás késéssel kezdődött a Beke István és Szőcs Zoltán elleni kirakatper hetedik tárgyalása, ezúttal tanúkként hallgatták ki Szőcs Csongort, Mihály Mártát és Tóth Hannát, akik vallomásukkal megkérdőjelezték a vád és a védett tanú által „bizonygatott” beszélgetési időpontot, azaz 2015. október 10-ét, ezzel alátámasztván az ügyvédek régebbi fellebbezését. Így a terrorcselekmény előkészítésének a hatóságok által megjelölt időpontja azért is bukta, mivel Mihály Márta és Tóth Hanna igazolták Szőcs Zoltán október 10-i távollétét, mindketten az ügyész konspirációt sejtető kérdésére is válaszolva, miszerint kitől, hogyan tudták meg, hogy ki lesznek hallgatva.
A fordítás csődje
A tárgyalás csúcspontját egy kb. 20 perces hanganyag meghallgatása képezte. Ami a legelképesztőbb: a hivatalból kirendelt fordítónő közölte, képtelenség lefordítani, mert 5 százalékát ha megértette, annyira rossz minőségű vétel, és tiszteletét fejezte ki az iránt, aki a hivatalos fordítást készítette. „Ő képtelen bármit is megállapítani az anyag helyes vagy helytelen fordításáról, szöveghűségről, esetleges kivágásokról, a résztvevő személyek hang szerinti azonosításáról (ami B. SZ.-nek sikerült a kihallgatása idején)” – írták Bekéék levelükben. A fordító kérte a hanganyag eredeti, magyar nyelvű átiratát, amit a bíróság nem tudott rendelkezésére bocsátani. „Érdekes – teszik hozzá –, hogy ezt a fent említett tanú saját vallomása szerint neki lefordították…”
Tankcsapdából Dancs Annamari
„A hanganyag egy minősíthetetlen hangzavar, amit technikai okok miatt két nekifutásból sikerült lejátszaniuk, olyan „pletyka nem lesz belőle” szinten. Az elején kivehető Beke István visszatérése a beszélgetés helyszínére, amit B. SZ. kérdése erősít meg: »Már kész is van?«; aztán telefonok csengése, párhuzamos beszélgetések, nevetések, szófoszlányokban, hogy valaki talált egy doboz petárdát, a tanácsülésről, Tankcsapda-koncertről (a hivatalos fordításban Dancs Annamariként jelenik meg!), koncertjegyekről, melegfóliában használt termosztátról, kutyatáp-rendelésről, az eMag weboldalának a meghibásodásáról, füstről, ND-s felvonulásról, gyújtózsinórról és zászlókról. A hanganyag fejhallgatóval történő sokszoros meghallgatása esetén sem érthető, és nem teljes mértékben, mert többszörösen vágva van, és értelmetlen részeket eredményez” – tudtuk meg Csillától és Istvántól, akik szerint az október 10-ei dátumot csak a védett tanú és Bandi Szabolcs jelölte meg, mint olyan titkos beszélgetést, amin telefonok sem lehettek, de ennek ellenére több ízben is megszólalnak a mobilok, amiken beszélnek is a hívott felek. Nem hallatszik sehol Szőcs Zoltán felbujtása, sem Beke Istvántól a bombakészítés bevállalása. „A védett tanú félrevezette a hatóságokat, vagy a hatóságok akarták félrevezettetni magukat?” – teszik fel a kérdést Bekéék. 
Datki Zsuzsa, Datki Levente, Darvas Erzsébet, Szathmáry János, Soós László és Németh Loránd Csaba kihallgatására február 24-én kerül sor, ekkor döntenek (elméletileg) a független szakértői tűzszerészeti vizsgálatról és a megfellebbezett hanganyagról is. 
Bartos Lóránt
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kikristályosodtak a tervek
Interjú Vargha Mihállyal, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójával 
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum (SZNM) nemcsak a megyeszékhely és Székelyföld, hanem a tágabb értelemben vett Erdély egyik büszkesége is, így működése széles érdeklődésnek örvend. Éppen ezért vezetőjét, Vargha Mihály szobrászművészt az intézmény működéséről, 2016-os megvalósításairól, a megkezdett, de még be nem fejezett tervekről és az idei év fontosabb célkitűzéseiről faggattuk. Beszélgetésünk során kiderült, hogy ötletekben nem szűkölködnek, illetve kikristályosodott elképzeléseik vannak a jövőre nézve.
– Igazgató úr, mit tart az elmúlt esztendő legnagyobb sikerének?
– Inkább többes számot használok, mert több sikeres rendezvényünk is volt. Közéjük sorolom például Somogyi Győző, budapesti Kossuth-díjas festő, grafikus, kiváló művész Száz magyar lovas című tárlatát, melynek megnyitását március idusára időzítettük.
Emelkedett hangulatához az időpont, a művész lóháton, huszárviseletben és huszárkíséretben való megjelenése, valamint a Haáz Sándor vezette szentegyházi huszárdalárda fellépése egyaránt hozzájárult. Ugyancsak rendhagyónak mondható a Fogarason élő, 83 esztendős Szőcs-Fülöp Károly 60 év munkájával létrehozott magángyűjteményéből ízelítőt nyújtó tárlat. Ennek egyediségét az általa megmentett bükszádi, illetve porumbáki üvegek, erdélyi kerámiák, szász hímzések és viseletek bemutatásán kívül a gyűjtő személye biztosította.
Ő ugyanis kéményseprőként járván a vidéket, hordta össze, méghozzá olvasással megalapozott szakértelemmel e felbecsülhetetlen értékű kincset. Emlékezetes marad továbbá a múzeum örökös munkatársa, Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművész 70. születésnapjára rendezett tárlat is, melyen az inkább festőként ismert mester szobrainak egy részét is be tudtuk mutatni. Ezek a múzeumkertben a mai napig megtekinthetők.
A tavalyi évet a Kallós Zoltánt bemutató kiállítással zártuk, ezzel Erdélyben elsőként tisztelegvén a 90. születésnapját ünneplő néprajzkutató és gyűjtő személyisége és életműve előtt. Nagy öröm számunkra, és egyben büszkeséggel tölt el, hogy 2016 folyamán két hiánypótló könyvet is meg tudtunk jelentetni.
z egyikük Kós Károly és Sepsiszentgyörgy cím alatt jelent meg Anthony Gall szerkesztésében, a másik pedig Balassa M. Iván A székelykapu című kötete. Az utóbbi a típusok felsorolásán túlmenően tudományosan is elemzi ezeket. Ide kapcsolódó jó hír, hogy ez év márciusában tudományos értekezletet is szervezünk ebben a témában, a szerző jelenlétében. 
– Maradtak befejezetlen terveik?
– Igen. Ezek közül pedig a legfontosabb és legfájóbb a Gyárfás Jenő Képtár több éve vajúdó felújítása.
– Mi ennek az oka?
– Elsősorban a nem megfelelő közbeszerzési törvény, mely az olcsó kivitelezést tekinti egy munkálat odaítélése legfontosabb szempontjának. Ráadásul a felújításhoz szükséges pénz kezelése a művelődési minisztérium hatáskörébe tartozott, így eddig beleszólásunk sem volt a minőség ellenőrzésébe, ami az említett okból szintén sok kívánnivalót hagy maga után. Éppen ezért a befejezés és a minőség biztosítása érdekében a megyei tanács a saját költségvetéséből próbálja ezt megoldani, ehhez viszont állapotfelmérés szükséges, melyet megrendeltek.
– Melyek az idei esztendő legfontosabb célkitűzései?
– Ezek egyike az immár lassan 105 esztendős, Kós Károly által tervezett épületegyüttes teljes felújítása és a kor követelményeihez való igazítása. Az ehhez szükséges több mint 4 millió euró biztosítása érdekében az intézményünket fenntartó megyei tanács nyújtott be egy minden szempontból megalapozott és indokolt, európai uniós pályázatot. Ebbe azonban sajnos a működéshez és tudományos tevékenységhez szükséges műszaki hátteret biztosító felszerelés ellenértéke nem fért bele, így erre külön kell majd pályázni.
– Milyen terveik vannak a megyei tanács által 2011-ben megvásárolt, de még mindig üresen és kihasználatlanul álló területtel kapcsolatban?
– Az előbb említett pályázatot úgy állították össze, hogy jóváhagyása esetén bizonyos tevékenységeket, köztük az adminisztrációt a mellettünk lévő telken létrehozandó irodákba tudjuk áttelepíteni. Az így felszabaduló régi épületegyüttest teljes mértékben a látogatók rendelkezésére bocsátanánk, például múzeumpedagógiai tevékenységre, illetve Kós Károly-mellékszobákat is lehetne berendezni. A most kihasználatlan területen ugyanakkor egy műtárgyvédelmi központot és saját vagy rólunk szóló kiadványokat és ajándékokat árusító részleget is létrehoznánk, hiszen erre fokozott igény mutatkozik. Mindennek eléréséhez viszont bukaresti kérésre az övezeti rendezési tervet ki kell terjeszteni. Ennek elkészítése folyamatban van.
– Ezen a területen az Erdélyi Művészeti Központ felépítése is szándékukban állt. Erről miért mondtak le?
– Mert rájöttünk, hogy a polgármesteri hivatal keretében hatékonyabban működhet, mint az SZNM részlegeként, így a város biztosított számára e célnak megfelelő székhelyet a volt posta épületében. 
– Egy múzeum működéséhez óhatatlanul hozzátartoznak a régészeti feltárások. Önök végeznek-e ilyen tevékenységet?
– Természetesen. Ásatásokat két esetben végzünk. Külső megrendelő kérésére, amint ez például az uzoni Béldi–Mikes-kastély felújításakor történt, vagy saját kezdeményezésre. Az általunk Málnásfürdőn újrakezdett munkálatok ebbe a kategóriába tartoznak.  
– Ez utóbbi helyen minek a feltárása van folyamatban?
– Egy bronzkori településé.
– Jelenleg a múzeum hány régésszel rendelkezik?
– Kettővel, név szerint Lokodi Alpár Imre és Sztáncsuj Sándor József végzi ezt a munkát, de még három kellene, hiszen az állagmegőrzésnél, kiállítások létrehozatalánál, valamint pályázatok megírásánál is szükség van a szaktudásukra. A foghíjas régészlétszám miatt ugyanis jelenleg Málnásfürdőn is évente csak 1 hónapot tudunk dolgozni.
– Honnan biztosítják a kutatások anyagi forrásait?
– A felújítást megelőző kötelező feltárás költségeit a megrendelő fizeti, a Málnásfürdőhöz hasonló esetekben viszont ezeket mi álljuk.
A továbbiakban az intézményvezető a sorra kerülő rendezvények hosszú lajstromát és ezek időpontját ismertette, melyekről majd olvasóinknak idejében hírt fogunk adni.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Otthon és biztonság az időseknek
Nyolc bentlakóval kezdte meg működését az a farkaslaki idősotthon, amelyet panzióból alakított ki Sebestyén Erzsébet és Simon. A Nyikó Idősek Egyesületének megálmodói ünnepélyes megnyitót tartottak hétfőn.
Udvarhelyről, a környező falvakból, Csíkszékről és Szeben megyéből érkeztek az otthon első lakói – tudtuk meg Both Tímea pszichoterapeutától, a létesítmény ügyvezetőjétől. Az egyesület létrehozói közel két évtizedes vendéglátói tapasztalattal rendelkeznek.
Az épület háromszintes, ötvennyolc férőhelyes. Huszonhárom, külön fürdőszobával rendelkező szobája négy-, három-, két-, illetve egyágyas. „Munkánk célja az itt lakók életminőségének javítása: a teljes ellátás mellett a társasági életre való ösztönzés. Fontosnak tartjuk megtartani, ápolni a szociális kapcsolatokat a hozzátartozókkal, fizikai és lelki gondozást nyújtani” – részletezte az ügyvezető.
Geréb Péter, a község alpolgármestere kitartó munkát kívánt, az idős lakóknak pedig békés környezetet. Hamarosan indul a helyi napközi építésének projektje, és párhuzamos nyitotta meg kapuit a község első magánkezdeményezésű öregotthona. Mindkét intézményre szükség van – jegyezte meg.
Laczkó Vilmos plébános vallja: a működtetők kedvességét az idősek és személyes imája is kíséri majd. Áldáskérelem és közös imádság után Sebestyén Simon köszönetet mondott a jelenlévőknek az együtt gondolkodásért.
Meglátogattuk az egyik szoba lakóit. Nem győztek hálálkodni mindazért, amit új, élethosszig választott otthonukban megélnek. Szakápolójuk nem érzi nehéznek a mindennapokat, mert nagyon szereti hivatását, de a feladat „embert próbáló”. „Öröm az otthon elindulása, az, hogy szeretetet tudunk nyújtani – nyomatékosította Sebestyén Erzsébet. Mintha nagycsaláddá váltunk volna…”
Nem akartak ugyan kórház jellegű otthont, mégis fogadták azokat, akik súlyos betegség után rehabilitációra szorulnak. Lelkét az is megmozgatja, hogy milyen szépen megköszönnek minden odafigyelést. Belső elégtétel látnia az élni akarást.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

Engem Udvarhely elvarázsolt
Nagy idők tanúja Albert Dávid, aki majd két évtizedig volt a gimnázium igazgatója. Az életéről beszélgettünk.
Egyszerű csíki családból származik, tudásvágya és ambíciója vitte előre. Filozófusnak jelentkezett, történész lett belőle. Ezt nem bánja, csak néha azt, hogy több időt szánhatott volna kutatásra. Évtizedekig dolgozott igazgatóként és főtanfelügyelőként, oktatástörténti kötetei is jelentek meg – sok mindent átélt és túlélt, a mai világ szerinte teljesen más, mint ami az ő ifjúkorában volt.
• Csíkdánfalván és Csíkszeredában gyerekeskedett
• Nagyon félt a padláson rejtegetett világháborús szurony miatt
• Éltette a királyt egy dalban, de nagyon megszidták miatta az egyetemen
• 1948-ról is markáns véleménye van
• Székelyudvarhely nagyon megfogta 1956-ban
• Akkor még élt a falu, amikor tanfelügyelő volt
• 1985-ben váltották le az igazgatói állásából
• „A gondolkodásban legyen önállósága az embernek"
A 83 éves Albert Dáviddal Rózsa utcai otthonában sok mindenről – a karrierjéről, negyvennyolcról, Szabó Dezsőről, a megyésítésről, a gimnáziumról – beszélgettünk.
- Gyerekkorából leginkább mire emlékszik?
- A szülőfalumban nem sok évet töltöttem, mert hatéves koromban már beköltöztünk Csíkszeredába. Családunk, az Albert nemzetség Dánfalva felső részén, Felszegben lakott, az egyik legrégebbi nemzetség.
A nemzetségen belül is volt rétegződés, mi a tehenes gazdák közé számítottunk. Ez kisbirtokkal járt, ezért édesapám más, kisegítő munkákat is elvállalt. Az első elemit már megkezdtem Dánfalván, arra nagyon emlékszem, hogy új, a román világban épült iskolába jártunk, palatáblám volt. Megszokott falusi életmódunk volt.
Az 1940-es bécsi döntésig a faluban nagyon nyomott, fásult volt a hangulat, de néhányan el tudtak menni, hogy dolgozzanak a Regátba. A kicsi magyar világban viszont valósággal kinyílt a világ és sok ember megindult, elsősorban Budapest, Magyarország felé.
Az én szüleim hatéves koromban úgy döntöttek, hogy Szeredába költözünk, ez 1940-ben volt.
A városban édesapám altiszt volt a városházán és mi mellette, egy bérlakásban laktunk – ez a mostani főtéren volt körülbelül a megyeházától a Petőfi utca felé. Csíkszereda tulajdonképpen egy T-alakú urbanisztikai képződmény volt akkor, az egyik főutca Udvarhely felől jött, erre pedig merőleges volt az Alcsíkot Felcsíkkal összekötő út. Ezeket az épületeket lebontották az újramegyésítés után.
- A háborút hogyan vészelték át?
- 1944 nyarán édesapám szerzett egy lovat és egy szekeret, s hazamentünk Dánfalvára, onnan pedig felmentünk az erdőbe. A legtöbb családnak volt ilyen erdei boronaháza, mert a kaszálás egy-két hétig tartott. Ott keresztülvonultak az oroszok, de minket nem bántottak. Egész nap figyeltem őket, néztem, ahogy vonultak. Néha egy-egy tinót vagy disznót „elejtettek", megebédeltek és mentek tovább, de nem durváskodtak.
Csíkszeredában az iskola hadikórház volt, s időbe telt, amíg az oktatás újraindult, az iskolát februárban kezdtük el – akkor még az volt a neve, hogy Segítő Mária Római Katolikus Főgimnázium. A tankönyveink is a Révai-kiadású, katolikus iskoláknak szóló könyvek voltak, a bentlakásban apácák főztek, nekünk pap tanárunk volt, Márton Áronpüspök is látogatta az iskolát, amíg lehetett.
- Személyes élménye is van róla?
- 1948-ban a csíksomlyói búcsún az iskola diákjaiként kötelet fogtunk a papság és Márton Áron püspök körül, hogy ne tóduljanak oda a civilek.
Az alsó tagozatot egyházi iskolában jártam, kisérettségit tettem, és utána mentem a középiskolába. Ugyanakkor az iskola végzősei közül választották ki azt a három erős fiatalembert, aki a labóriumot vitte. Ez egy nagyon súlyos tárgy, jó kötésű legénynek kellett lennie, aki vitte – annak nagy neve és tekintélye volt az iskolában.
Az iskolának volt egy kápolnája, minden vasárnap misére mentünk, ahol állni kellett, a tanároknak székek voltak hátul. Mindig rettegtem, hogy el fogok ájulni, néha el is dőlt egy-egy diák.
Átéltem az államosítást is. Visszagondolva erre, úgy emlékszem, hogy ezt jól megtervezve hajtották végre. Gyergyó vidéke egyfajta vörös sarka volt ennek a vidéknek, tudniillik a Maros völgyében volt igazi munkásmozgalom a két világháború között, ott sztrájkok is voltak. Gyergyószentmiklóson is volt úgynevezett munkáshagyomány, mozgalom, így onnan hoztak igazgatót az iskolába, az örmény származású Karácsony Zakariást.
Történelem szakos, vastag hangú ember volt, mesélt a történelemórákon. Én nagyon élveztem ezeket a meséket – akkor jöttem rá, hogy egy történelemtanárnak mesélnie kell, ezért nagyon sokat kell olvasnia, hogy legyen mit mondania. Ma sajnos kevés figyelmet szentelnek arra, hogy a gyermekeket megtanítsák beszélni, pedig a régi iskolákban ezt még külön tantárgyként is tanították.
Visszatérve, Gyergyóból diákokat is hoztak, akik sportoltak – a katolikus iskolában ez nem volt hagyomány. Kiirtották egy részen a fákat, röplabda-pályát alakítottak ki, egyszerre mindenki megkedvelte. A kápolnában a keresztet letakarták, az oltárt felszámolták, az egészből lett egy kiváló parkettájú terem és néhány hét múlva már hétvégi táncmulatságot rendeztek itt.
Én is odahaza egy seprűvel tanultam táncolni, mert bennünket arra senki sem tanított, annyi dolga volt a szüleinknek. Akkor már öten voltunk testvérek, mert Csíkszeredában még született egy húgom. Az iskola vegyes lett, a lányokkal táncolni kellett, azon a parketten kiválóan lehetett sirülni.
- Ideológiailag mennyire próbálták önöket befolyásolni?
- Hetente voltak előadások és úgy közelítették meg a dolgot, hogy a kommunizmus és az őskereszténység között nincs nagy különbség. Jézus azt akarta, hogy az emberek szeretetben és egyenlőségben éljenek. Azt gondoltuk, hogy amit terveznek, az nem is olyan rossz. Emellett nagyon nyomták a szövegben a nemzetiségek egyenlőségét, és erre nagyon fogékonyak voltunk, mert volt fogalmam arról, hogy mit is jelent a román nacionalizmus.
Az iskolában az előadók nagyon gyakran hangsúlyozták, hogy most jön az igazi, jó világ. Mert Jézus nem azt akarta, amit aztán a papság, a pápaság eltérített. Jézus szegénységben jött a világra és minden emberért feláldozta az életét. Azóta is elgondolom, hogy egy eszme hogy el tud torzulni, gondoljunk csak a kereszténységre és az inkvizícióra vagy arra, hogy a romániai kommunizmus hogy eltorzult Ceaușescu alatt. Ártatlan, fogékony, kisebbségi gyermekek előtt a kommunizmus eszméje is ilyen volt, tömegesen iratkoztunk be a diákszövetségbe. Sok mindent szerveztünk, kirándulást, versenyeket.
- A Maniu-gárdák miatt?
- Amint említettem, a menekülést Dánfalván éltük át. 1944 őszén egy nap óriási rémület volt, hogy a szomszédos falvakban mik történtek.
A férfiak igyekeztek elmenni, édesapám is gyorsan megrakott egy szekeret ganéval, a teheneket befogta és elment az erdőre, amíg ezek elvonultak.
Csodáltam édesanyám lélekjelenlétét. Amikor a front elvonult, ottmaradt sok zubbony, katonanadrág, amiből szedett össze néhányat, hogy abból varr nekünk valamit. Nagy volt a szegénység akkor.
Ekkor már hírlett, hogy fegyver vagy lőszer miatt lőttek agyon valakiket. Disznót tartottunk, nagy üstben főtt a pityóka nekik, édesanyám gyorsan kiborította, a katonanadrágokat bele az üstbe, rá a pityókát és a vizet. Nehogy baj legyen.
Egyszer jött is egy nyegle román legény félig katonaöltözetben, de tudott valamennyire magyarul. Mondta nagyapámnak, hogy „Na, tata, nézzük meg, hogy mit vitt fel a padlásra?" Megijedtem, mert a padláson a kacatok között hányódott egy első világháborús, rozsdás szurony. Szerencsére nem találta meg. Megrémültem, hogy ezek után milyen világ vár ránk.
- Érettségi után miért döntött a történelem mellett? Hogyan választott pályát?
- Éltanuló voltam, mindenből jól tanultam, de engem a filozófia nagyon feldobott, úgy gondoltam, hogy ahhoz mindennek van köze. Széles volt az érdeklődési köröm, ezért mentem filozófiára.
Nagyon szerettem az irodalmat is. Az érettségi alatt például Mereskovszkijt olvastam – a városházára összegyűjtöttek egy csomó könyvet, ami az elmenekülteké, kilakoltatottaké lehetett, onnan halásztam ki.
Nehéz körülmények között zajlott az élet. Nekem pénzt kellett keresni, hogy elmehessek az egyetemre, minden nyáron, ahogy az iskola befejeződött, mentem dolgozni, kőművesként, kétkezi munkára. Vettem egy rend ruhát, két-három inget, egy pár cipőt, egy kis kofferral mentem Kolozsvárra. Jelentkeztem a filozófiára, 1952 nyarán. Fel is vettek.
A szüleim kérdezték, hogy mi leszek, mire mondtam, hogy bármi lehetek, újságíró, író. Nem tartották ezeket komoly szakmáknak, de nem tudtak beleszólni. A családban nagy szabadság volt a pályaválasztást illetően, s engem eleve értelmiségi pályára szántak.
A filozófiát megkezdtük, de már tavasszal közölték, hogy megszűnik – választhattunk, hogy átmegyünk-e mind történelemre vagy elvesz az év. A történelmet választottuk, s én végül megszerettem azt a szakot. Nagyon.
Annyira, hogy még udvarolni sem jártam. Annyit csináltunk, hogy szombatonként kicsíptük magunkat és lementünk a bőrgyár tánctermébe táncolni a munkáslányokkal. Engem nem vitt rá a lélek, hogy kísérgessem az egyetemista kolléganőket, mert nagyon sok időbe tellett. Sorba kellett állni a menzán délben, hazakísérni, délután megint elhívni, elkísérni, hazakísérni – akkora időveszteséggel járt volna, hogy nem akartam.
- Ehelyett inkább könyvtárba járt?
- Igen. Első évtől utolsó évig csak kitűnő minősítéseket kaptam, másodévtől pedig úgynevezett köztársasági ösztöndíjam volt készpénzben, ami akkora volt, mint az édesapám fizetése. Az étkezde és a bentlakás is ingyen volt – az ösztöndíjból vettem kalapot, cipőt, nagykabátot, sőt édesapám névnapjára kis csomagot állítottam össze. Minden hónapban szertartásszerűen megebédeltem egy nagyon jó vendéglőben. Én, az egyszerű székely diák rendeltem a pulykasültet egyszer egy hónapban.
A váradi diáktársainkkal, akik sokkal dörzsöltebbek voltak, néha elmentünk egy kis kocsmába, ahol valami hitvány bor mellett énekelgettünk operett- és opera betétdalokat. A Bánk bánból énekeltük, hogy „meghalt a cselszövő, éljen a király!".
„Fülek" akkor is voltak, két nap múlva hívattak a rektori hivatalba, a rektornak volt ilyen munkás-helyettese, hatalmas öklökkel. Szemben ült velünk, nézett, csapta az asztalt: „Magukat a munkásosztály és a parasztság azért küldte az egyetemre, hogy az új rendszernek legyenek a harcosai! S akkor maguk éltetik a királyt?!!" Valósággal sokkolt, hogy énekelni sem lehet.
Első év után megválasztottak a diákotthon elnökének, majd beválasztottak az egyetemi KISZ-bizottságba, ahol Szabó Gyula ült mellettem. Titkárhelyettes lettem a bizottságban, de gyakorlatilag az egész KISZ-munkát én irányítottam.
1956 tavaszán már érződött a magyarországi forradalomnak az „előszele". Mint a történelem kar éltanulóját, engem jelölt ki a rektor, hogy megtartsam a március 15-i ünnepi beszédet. Tömve volt az egyetem aulája. Balogh Edgár 1954-ben szabadult a börtönből, ő volt akkor már a rektor – a beszéd nagyon jól sikerült, a közönség is ünnepelt, Balogh felugrott, odajött és azt mondta, hogy „Köszönöm neked, fiam!"
- Mi volt abban a beszédben?
- Mindig szilárd meggyőződésem volt az, hogy az 1848-as forradalom nagyon hősies vállalkozása volt a magyar nemzetnek, együtt a lengyellel, olasszal és másokkal, de ezt valahogy ki kellett volna egészíteni azzal, hogy az események alatt más nemzetiségekkel ki kellett volna egyezni. Ennek hangot is adtam, ezt is érintettem és a mai napig tartom magam hozzá. 1848-49-ben a szabadságharc alatt a megegyezés elmaradt és nemcsak a bécsi udvar ármánykodása miatt, hanem a vezető magyar politikusok egy részének szűklátókörűsége miatt.
Később az emigrációban is akadtak olyanok, mint Teleki László vagy Klapka György, akik az események alatt előjöttek ezzel a témával, de Kossuth mindig elzárkózott, mondván, hogy nem lesz részese a magyar Szent Korona-birodalom feldarabolásának – mert akkor területi engedményeket kellett volna tenniük.
A kiegyezés, amit a nagy liberális nemzedék hozott létre, tulajdonképpen egy kényszermegoldás volt. Sajnos a magyar szabadságról, függetlenségről le kellett mondani.
Ma a történettudomány úgy tekinti, lehetett látni azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának rossz vége lesz, de gazdaságilag nagyon sokat épült, polgárosodott Magyarország. Ha úgy maradhatott volna a monarchia, akkor folytatódhatott volna is ez, de azt ki gondolhatta komolyan, hogy a tót, a román, a szerb magyarrá változzon? Senki. Széchenyi is úgy vélekedett Kossuthtal vitatkozva, hogy nem tudja elképzelni, hogy a tót vagy a román csak úgy örömmel magyarrá változzon.
Az előadásra visszatérve, a magyar szabadságharc méltóságát hangsúlyoztam, Balogh Edgárral pedig sokáig leveleztem. Én Szabó Dezső nagy rajongója voltam már egyetemista koromban. Azonban nem voltam biztos benne, hogy jól cselekedtem-e, hogy meghívtam a lányát az iskolába beszélgetni, s ezt megírtam Balogh Edgárnak.
Válaszolt nekem, hogy nem lehet fasizmussal vádolni Szabó Dezsőt, és nem lehet úgy kidobni, ahogy a kommunista rendszerben azt akkor tették. El kell olvasni a műveit.
Nemrég dúlt a vita arról, hogy Magyarországon betették a nemzeti kerettantervbe. Eddig is be kellett volna tenni a tantervbe és a tanárnak tudnia kell, hogy a Szabó Dezső segítségével tanítson igazi magyarságféltést, mert semmi köze nincs a fasizmushoz, sovinizmushoz. El kell olvasni az Életeimet.
Amikor idekerültem Udvarhelyre, 1957 tavaszán hallottam, hogy Szabó Dezső lánya itt van Székelyföldön – mindjárt felvettem vele a kapcsolatot, meghívtam a gimnáziumba egy beszélgetésre, mert akkor már aligazgató voltam. Néztek a tanárok, hogy most ez a fickó kitöri a nyakát, mert még Auschwitzet is túlélt zsidó kolléganőnk is volt,Salamon Ella.
Nem bántam meg, mert nagyon érdekes dolgokat mondott Szabó Dezsőről mint emberről, az utolsó napjairól Budapest ostroma alatt.
A kilencvenes években mondta nekem Bodor András kolozsvári történészprofesszor, hogy az ötvenes években Albert Dávidot nagyon szerették volna „megtartani az egyetemnek", de ő mégis Udvarhelyt választotta. Miért?
Már harmadéves koromban Jakó Zsigmond hatása alá kerültem, külön is foglalkozott velem. Én elhatároztam, hogy tanár nem leszek, hanem a kutatómunkával fogok foglalkozni, levéltáros leszek vagy hasonló. Jakó ki is nézte nekem a nagybányai levéltárat, ahol üresedés volt, nagyon szerette volna, ha elkezdem a nagybányai kisnemesség anyagainak a feldolgozását. Én letettem az államvizsgát, piros diplomával végeztem, bárhová jöhettem volna a Székelyföldre, de senki elől nem foglaltam el a helyet.
Nem akartam a tanári pályán kezdeni. A levéltárak a belügyminisztérium szigorú felügyelete alatt álltak, hosszú időbe telt, amíg megkaphatta valaki az állást. Csíkszeredában laktam a szüleimnél, eltelt 1956 júliusa, augusztusa – a szüleim már kérdezték, hogy mi lesz veled, ha már ennyit tanultál. Felültem a buszra, bementem Vásárhelyre, a Magyar Autonóm Tartomány tanügyi káderosztályára, bemutattam az irataimat, hogy szeretnék valami ideiglenes tanári állást találni.
Így kerültem egyből aligazgatónak Székelyudvarhelyre a gimnáziumba, hangsúlyozva azt, hogy ha megjön a jóváhagyásom, akkor mehetek a nagybányai levéltárba. Akkor Mészáros Imre volt az igazgató, de az egész tanári karban két párttag volt, Baczó László földrajztanár és Spanyár Teréz.
Én akkor már párttag-jelölt voltam és így jöttem ide. Mészáros nagyon szeretett, valósággal családtagnak számítottam náluk. Jött egy megszorítás, hogy az iskola vezetője csak párttag lehetett – Imre bácsi pedig nem lehetett az, mert őt a római katolikus egyház taníttatta, nem is akart. Akkor a rajoni főtanfelügyelő és Imre bácsi közösenrábeszéltek arra, hogy vállaljam el az igazgatói állást. Közben megjött a nagybányai levél, hogy jóváhagyták, de akkor már maradtam.
Engem Udvarhely úgy elvarázsolt, hogy nem akartam innen elmenni. Azok az őszi színek! Ezt csak az tudja megérteni, aki Csíkban született, vagy ott élt – a csíki tájnak a hangulata, a színei egészen másak, s ez a lelkiállapotra is rányomja a bélyegét. A gyönyörű táj fogott meg, nagyon szerettem gyalogolni – azt mondtam, hogy én már innen nem megyek el. Ugyanakkor lenyűgözött a reformá

Felháborító döntés Gyulafehérváron (A kézdivásárhelyi volt minorita rendház felújítása)
Meglehetősen sajátos érvvel utasította el a gyulafehérvári Központi Fejlesztési Ügynökség Kézdivásárhely önkormányzatának pályázatát a volt minorita rendház felújítására: azt kifogásolták, hogy nem csatolták a római katolikus egyház alapító okiratát.
Kézdivásárhely önkormányzata tavaly ősszel két pályázatot nyújtott be a gyulafehérvári Központi Fejlesztési Ügynökséghez európai uniós alapokra két romos állapotban lévő műemlék épület, a kantai egykori minorita rendház és a volt székely katonanevelde épületének teljes körű felújítására. Mindkét pályázat esetében az önkormányzat önrésze két százalék, az egykori kaszárnya pályázati értéke közel 3 millió 800 ezer euró áfával együtt, míg a minorita rendházé 3 millió euró áfástól.
A katonanevelde felújítását követően ide költöztetnék át az Incze László Céhtörténeti Múzeumot, míg a minorita rendházba a Böjte Csaba ferences szerzetes által vezetett Dévai Szent Ferenc Alapítvány szakképző központot létesítene.
Míg az egykori székely katonanevelde felújítását célzó pályázatuk átjutott az első szitán, a minorita rendház felújítására benyújtott pályázatot a gyulafehérvári Központi Fejlesztési Ügynökség formai okokra hivatkozva már az első körben elutasította, azzal érvelve, hogy nem csatolták a pályázati iratcsomóhoz a római katolikus egyház alapító okiratát. Bokor Tibor, Kézdivásárhely polgármestere felháborítónak és rosszindulatúnak ítélte az indoklást. Az önkormányzat nevében a történelmi egyházak létét elismerő kormányhatározatra hivatkozva fellebbezett. Az óváshoz csatolták azt a kormányhatározatot, amellyel a román állam elismeri a Római Katolikus Egyházat, továbbá a Katolikus Egyház Egyházi Törvénykönyvét és az esperes kinevezéséről szóló dokumentumot. A gyulafehérvári ügynökségnek harminc napon belül választ kell adnia a beadványra.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tüntetnek az érintettek, érvelnek a döntéshozók Iskolaösszevonás
Miközben a Kós Károly Szakközépiskola munkaközössége továbbra is a tanoda önállóságáért harcol, és ma délután egy órakor tüntetést tartanak a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal előtt, a döntéshozók továbbra is a Puskás Tivadar Szakközépiskolával való összevonás mellett érvelnek.
Lapunk tegnapi számában Tovább küzdenek önállóságukért című írásunkban Komán László iskolaigazgató érvelését ismertettük. Tegnap a sepsiszentgyörgyi önkormányzat közleményben ismertette az átszervezésről szóló álláspontját, Kiss Imre főtanfelügyelő, a Kós Károly- iskola volt igazgatója sajtóbeszélgetésen fejtette ki érveit.
Kevés a diák – állítja az önkormányzat
„Az átszervezéssel az a célunk, hogy észszerűbbé és optimálisabbá, gyermekbarátabbá tegyük a sepsiszentgyörgyi iskolások oktatását. Nagyon fontosnak tartjuk azt, hogy felszámoljuk a túlzsúfoltságot egyes iskolákban, ugyanakkor a kihasználatlan tereket élettel töltsük meg ” – áll a városháza lapunkhoz eljuttatott tegnapi közleményében, amelyben a Kós Károly Szakközépiskolának a Puskás Tivadar Szakközépiskolával való összevonása mellett érvelnek.A városháza sajtóirodája által kiadott közleményben a közelmúlt diáklétszám-fogyásáról megállapítják: az 1989-es fordulat után Románia lakossága folyamatosan csökkent, és ez közösségünket is érintette. Az elmúlt huszonhét év alatt 17 642-ről 10 365-re csökkent Sepsiszentgyörgyön az iskolai rendszerben részt vevő gyermekek száma, ami közel egyenlő hat Székely Mikó Kollégium nagyságú intézmény diákságával. „Az önkormányzat minden anyagi terhet felvállalva igyekezett fenntartani a teljes iskolai rendszert, odafigyelt minden társadalmi réteg igényeire: az elméleti oktatástól a szakiskolákig, a speciális igényű gyermekektől az alternatív oktatásban részt vevőkig, a városnegyedi és periférián levő intézményektől a belvárosi iskolákig. Ennek érdekében jutottunk arra a következtetésre, hogy a Kós Károly-iskolát úgy integráljuk a sepsiszentgyörgyi oktatási rendszerbe, hogy az mindenkinek jó legyen, a tanulóknak, a tanároknak, a kisegítő személyzetnek és a szülőknek egyaránt. Egyáltalán nem áll szándékunkban megszüntetni egy magyar iskolát, ellenkezőleg, a továbbiakban új magyar iskolát szeretnénk létrehozni, egy új elemi iskolát. Biztosítani szeretnénk mindenkit arról, hogy az átszervezés során nem szűnnek meg szakok, nem veszíti el senki a munkahelyét, és továbbra is kiemelten kezeljük a speciális igényű tanulók kérdését” – hangoztatják.Részletezik azt is, hogy az elmúlt öt esztendőben a Kós Károly Szakközépiskolát érintette a leginkább a diáklétszám-csökkenés, ami plusz anyagi terhet rótt a városra, mert az iskola kevesebbet kapott a fejkvóta alapú központi finanszírozásból, ezáltal nőtt a helyi kiegészítés, és miközben a belvárosi tanodákban zsúfoltság uralkodik, a Kós Károly-iskola kihasználatlan felületekben bővelkedik. Az átszervezéssel ezt az aránytalanságot szeretnénk kiküszöbölni, mert a város számára minden gyermek fontos, és minden gyermekért egyformán szeretnének felelősséget vállalni.
„Átszervezési javaslatunk a Kós Károly-iskolát a Puskás Tivadar-iskolához rendeli, így erős, a munkaerőpiac igényeihez könnyebben alkalmazkodni tudó, több szakmát is ajánló szakiskola létesül a Puskás Tivadar épületegyütteseinek, a Gyár utcai műhelyeknek és tantermeknek a kihasználásával. A Gábor Áron utcai épületegyüttesre idén elkészülnének a felújítási tervek, majd elkezdődnek a munkálatok, hogy 2018 szeptemberétől ott indulhassanak a Mikó és a Mikes előkészítő osztályai. (…) Bízunk benne, hogy mindezek tükrében szeptemberben nyugodt, kiegyensúlyozottabb légkörben, új fejezet nyílik Sepsiszentgyörgy oktatásának történetében” – áll a közleményben.
A főtanfelügyelő az átszervezés mellett
Megszületett a döntés, az önkormányzat a jelenleginél költséghatékonyabb helyi iskolahálózatot kíván kialakítani, nekünk pedig az a feladatunk, hogy minden tanintézményben minőségi oktatást biztosítsunk – közölte Kiss Imre megyei főtanfelügyelő. A tegnapi sajtóbeszélgetésen az elöljáró azt mondta, a Kós Károly Szakközépiskola esetében elkerülhetetlen az átszervezés, összevonására egy másik iskolával előbb-utóbb sor került volna, mert csak ott működhet tanintézmény, ahol diákok vannak.
Kiss Imre vázolta, hogy az elmúlt tizenöt év alatt milyen folyamatokon ment át az egykori textilisikola, előbb miként növekedett, majd csappant a diákok létszáma. A Perspektíva Szakközpiskola 2001-es odacsatolásával közel ezerre ugrott a tanulók száma, majd rendre veszítették el az V–VIII. osztályos, később a középiskolai sporttagozatot, a speciális osztályok létszáma is csökkent, a IX. osztályos beiskolázásnál pedig a maradékelv alapján kaptak diákokat, aki nem jutott be más iskolába, az ment hozzájuk. Ezt a sorvadást és minőségi alulmaradást nem sikerült megállítani, aminek egyik oka, hogy nem elég vonzóak az itt tanított szakmák – véli Kiss Imre. Közel 18 évig volt igazgatója az iskolának, azt is látta: az oktatói közösséget megosztotta az a helyzet, hogy az elméleti és szaktárgyak oktatói, valamint a gyakorlat vezetői külön telephelyen tanítottak, előbbiek a Gábor Áron utcai főépületben, utóbbiak a Gyár utcai műhelyeknél.
A főtanfelügyelő szerint a jelenlegi háromszázötven tanulóval nem lehet fenntartani azt a hatalmas infrastruktúrát, épületkomplexumot, amit jelenleg a Kós Károly-iskola használ, ezért jó ötletnek tartja a tanintézmény átköltözését a Puskás Tivadar Szakközépiskolába, de anélkül, hogy a jelenlegi szakmacsoportok csorbulnának. Leszögezte: a Gyár utcai műhelyeknek továbbra is működniük kell, a speciális osztályok pedig használhatnák a műhelyépületben kiképzett tantermeket, nem kellene egy új iskolába integrálódniuk, az elméleti tárgyakat oktatók pedig könnyen átjárhatnának oda megtartani óráikat.
Kiss Imre úgy véli, az átszervezéssel nem tűnik el egy magyar iskola, mert az osztályok tovább működnek egy másik tanintézményben, s bár az iskolahálózatból hiányzik majd a Kós Károly Szakközépiskola nevű önálló egység, nem vész el egyetlen diák sem, aki akar, az továbbra is magyarul tanulhat szakmát a megyeközpontban.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csifó János beszélgetős délutánja
A marosvásárhelyi Vár-lak idei első vendégét fogadta egy fázós ja- nuári délutánon. A társaság már összegyűlt, mindnyájan Csifó János nyugalmazott rádióriporterre várunk. Bő húsz perc után nyílik a Kedei-műterem, és már az ajtóból halljuk a szabadkozást, bocsánat- kérést az „objektív okok” miatti késésért. (Kisebb karambolba keveredett a taxi, újat kellett hívnia.) Sietősen elfoglalja a helyét, majd „nekitürkölőzve” jelzi, hogy kezdhetjük. A szerepek megfordulnak, az ismert rádióriporter „riportalannyá” válik. Mivel kezdi? Gye- rekkorával, két születésnapjával. Hogyhogy? – kapjuk fel fejünket. „Igen, igen, így volt, 1935. január 28-án születtem Medgyesen. Édesapám be akart íratni a városházán, de azt mondták, János név nincs, csak Ioan, és azt sem írják, hogy Csifó, hanem csak Cifo. És mert édesapám ezzel nem értett egyet, elment lelkész rokonunkhoz, és tőle már a kitöltött keresztlevéllel ment vissza a városházára. Másodszorra félsikerrel járt, a Csifót beírták, a Jánost azonban lefordították. Igen ám, de addig el- telt pár nap, így a hivatalos „világi” okmány 31-én lett kiállítva...” És mesél, mesél tovább, a gondtalan gyermekkorról, majd a háború ideje alatti költözésről, amikor a család egy nap alatt csak- nem minden mozdíthatót felpakolt egy teherautóra, felkerült az édesapa suszterműhelye is, így jutottak el Marosvásárhelyre. Csifó János két évig a marosvásárhelyi színművészeti főiskola hallgatója volt, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett oklevelet. A diákévek alatt a Kolozsvári Rádió diákszerkesztője lett. Marosvásárhely visszavárta. Tanulmányai befejezése után a Marosvásárhelyi Rádiónál helyezkedett el, riporter, majd szerkesztő osztályvezető volt, nyugdíjba vonulásáig. Többek között az önálló kabaré- és folklór- műsorok, három, a televízióban bemutatott bohózat, a Szellemi öttusa, a Vikingek földjén, a 95 éves a 20. század, valamint a Megy a magnó vándorútra műsorok jelzik gazdag munkásságát. A meghitt visszaemlékezést egy-egy kérdés szakította meg a társaság részéről, mely által újabb fonal indult el, és Csifó János mesélt, mesélt szakadatlanul. Szóba került az 1990 februárjában végrehajtott „hőstett” is, ahogy Bölöni Domokos fogalmaz, méltán nevezhető hőstettnek a Marosvásárhelyi Rádió (még a diktatúra idején bedobozoltatott és Jilavára szállított) teljes aranyszalagtárának visszaszerzése, hazahozatala. Csifó János így emlékszik: „Velünk (marosvásárhelyi rádiósokkal) csomagoltatták be a szalagtárat, összepakolták, és elvitték Jilavára. Mi akkor ezt úgy értelmeztük, hogy a szalagokat egy pincébe helyezik, hogy menjen tönkre minden, és ne maradjon belőle semmi, mert elegük volt ebből a magyar kultúrából. 1990 februárjában azt mondtam a bukaresti igazgatóságnak, hogy mi a szalagtárhoz szeretnénk jutni, mire a válasz az volt, ennek semmi akadálya, csak érte kell jönni. Nagy hóban indultunk el, kértem Király Károlytól egy csukott teherautót, olyan három-öt tonnást, mi hárman, Borbély Zoltánnal, Kacsó Tiborral és Asztalos Oszkárral vonaton utaztunk Bukarestbe. Ott kísérőt adtak mellénk, akivel elmentünk Jilavára. Hatalmas, hangárszerű telepre vittek, és amikor beléptünk az épületbe, jóleső, kellemes meleg csapott meg, szaksze- rűen volt tárolva, külön részlegen mindenik területi rádióból elhozott szalagtár, a mienk úgy volt, ahogy becsomagoltuk. 45 ezer szalagot pakoltunk fel a kocsira, és azonnal indultunk vissza, de nem a megszokott úton, mert tartottunk az esetleges feltartóztatástól. Nem megyünk Ploieşti felé, mondtam, mert ott már háromszor megtörtént, hogy felborítottak olyan ko- csikat, amelyekben dokumentumok voltak, és azokat mind eltüntették.” Kerülő úton, megküzdve a Crivăţ (a román Nemere) hidegével és havával (befújta az utat), egy katonai alakulatnál töltött éjszaka után szerencsésen megérkezett a felbecsülhetetlen értékű szállít- mánnyal Csifó János Marosvásárhelyre. Értékmentés volt ez a javából. Marosvásárhelyen a Garabontzia Kiadónál 2013-ban jelent meg a Megy a magnó... egy rádiós emlékei című kötete. Erről így beszélt: „Összegyűlt egy csomó minden az életből, és gondoltam, össze kéne fogni, volt benne dokumentum, volt benne történelem, alkotás...” Nevek, életek, emberek. Megannyi beszélgetőtárs. Megelevenedik a közelmúlt: Bözödi György, Demény Lajos, Kós Károly, Lakatos István, Jakabos Ödön, Nagy Imre, Tarr László, Csorba András, csak pár nevet említek. Külön érték a Lapok egy emlékkönyvből fejezet, amelyben a riportalanyok saját kezű bejegyzései találhatók. Mi, olvasók és hallgatók, hálásak vagyunk, hogy Csifó János megosztotta velünk pályája élményeit, annak néhány derűs epizódjával. Vidám hangulatú, kötetlen beszélgetéssel zárult a vár-laki délután. Jó volt újból együtt lenni a születésnap alkalmából.
Doszlop Lídia
Népújság (Marosvásárhely)

Elfogadhatatlan a 9. osztály felszámolása a Ghibuban
Folyamatos tűzoltás helyett alkalmazható oktatási stratégia kellene
Visszautasítja, megtévesztőnek tartja a Ghibu-líceum magyar tanári kara azt a kritériumrendszert, ami alapján a tanfelügyelőség úgy döntött, hogy a következő tanévtől nem indul az iskolában magyar 9. osztály. A 2017–2018-as beiskolázási terv értelmében a Brassai is elveszti az egyik 9. osztályát, az iskola vezetősége és a szülői közösség a beletörődés helyett megoldást keres a – megfogalmazásuk szerint – diszkriminatív döntés megváltoztatására. Tárkányi Erika Tímea, a Kolozs megyei RMPSZ elnöke lapunkban kö- zölt írásában arról beszél: az iskolák megszűnése, osztályös - szevonások, a gyermeklétszám csökkenése nem újkeletű gond. A probléma lényege vélemé- nye szerint abban rejlik, hogy a szakma minden tanévben tűzoltással foglalkozott, és továbbra sincs alkalmazható, érvényes oktatási stratégia. És még egy rossz hír: bár a törvény által elő- írt minimális létszám megvolna, fennáll a veszélye annak, hogy az Alverna utcai magyar ovis csoportot megszüntetik
Iskola a Donát negyedben, továbbra is közel hozzád
Az elmúlt napokban arról szólnak a hírek, hogy a 2017–18-as tanévben nem indul elméleti 9. osztály a Brassai Sámuel Elméleti Líceumban és egyáltalán nem indul magyar 9. osztály a Donát negyedi Természettudományi Líceumban (hivatalos nevén Ghibu). A tanfelügyelőség arra a cáfolhatatlan tényre hivatkozik, hogy az idén 78 diákkal kevesebb végzi a nyolcadik osztályt magyar tagozaton, tehát ha optimális esetben mindenki magyarul szeretne továbbtanulni, akkor is minimum 2 osztálynyival kevesebb kilencedikes diák kezdené meg a következő tanévet.
Nem voltak könnyű helyzetben a magyar tanfelügyelők, amikor az iskolaigazgatóktól átvállalták a döntés felelősségét. Január 6-án, több mint hatórás gyűlés után jobb híján minden iskolaigazgató elfogadta, hogy a tanfelügyelőség vezetőtanácsa dönt majd saját kritériumrendszere alapján (pl. utolsó négy év bejutási eredményei, tanulmányi átlageredménye, megyei és országos tantárgyversenyeken elért eredmények, érettségi eredmények). Megjegyezendő, a szaklíceumi osztályok, szakosztályok és a vidéki iskolák elméleti osztályainak számát nem csökkentették.
Kis létszámú, de nagyon elszánt tanári közösségünknek néhány napra szüksége volt ahhoz, hogy elemezze a helyzetet, megfogalmazza fenntartásait a kritériumokkal szemben, miközben vigyáztunk arra, hogy az oktatási folyamat zavartalan maradjon, és higgadt légkör jellemezze a nyolcadikos gyerekekkel, valamint a szüleikkel való megbeszéléseket.
Nem értünk egyet azzal, hogy csak természettudomány szakos osztályokat szüntettek meg, ezzel felborítva az arányt, amit évek óta a diákok józan opciója, pályaválasztási irányultsága határoz meg. A természettudományi osztályok egyre népszerűbbek a diákok körében, mert a továbbtanulás, pályaválasztás széles skáláját teszi lehetővé ezen a szakon érettségizett diákok számára.
Tehát jövőre három matematika–informatika osztály mellett csak két természettudományi osztály maradt a kolozsvári és környékbeli diákok számára. Nem tudom, milyen statisztika mutatta ki, hogy az idei nyolcadikosoknak hirtelen megugrott az érdeklődése a matematika és informatika, valamint a humán tantárgyak iránt, és drasztikusan csökkent a természettudomány szakos osztályok iránt. Míg tavaly a diákok 40%-a választhatta az elméleti osztályok palettájáról a természettudomány szakot, 30-30%-a a matematika–informatika, illetve humán szakot, az idén csak 25%-a iratkozhat természettudomány osztályba, 37-37% matematikára, humánra.
Meggyőződésünk, hogy a tanfelügyelők döntését elsősorban a társadalmi elvárások, a közvélemény várható reakciója befolyásolta, amit, nevezzük csak őszintén nevén a dolgokat, a szülők részéről egyfajta, igényességnek vélt sznobizmus irányít, amely már elemitől kezdve szeretné biztosítani a gyerek társadalmi státusát a hagyománnyal rendelkező iskolák választása által.
Nem tekintjük objektívnek, sőt megtévesztőnek tartjuk azt a kritériumrendszert, ami alapján egyetlen 9. osztályunk elveszíti létjogosultságát. Kiegészítő magyarázat nélkül ezen szempontok szerinti értékelés megbélyegez minket, negatívan minősíti a munkánkat. Határozottan kijelentjük, hogy a Ghibu-líceum tanári közössége mindenkor magas szakmai felkészültséggel, nagy szeretettel és odaadással foglalkozik minden egyes reá bízott gyerekkel. Személyes beszélgetések vagy ellenőrzések alkalmával maguk a tanfelügyelők csak szuperlatívuszokban beszéltek az itt zajló oktatói-nevelői folyamatokról, eredményekről, a tanárok és gyerekek munkájáról.
Annyi más szempont is szóba jöhetett volna: például az, hogy hány, anyagilag és társadalmilag hátrányos helyzetű család gyerekét tanítottuk, neveltük, juttattuk el az érettségiig. Tanulmányok igazolják, hogy a gyerekek szociokulturális háttere hogyan befolyásolja a tanulmányi előmenetelt. Nemcsak a családból hozott ismeretanyag és attitűd nyit hatalmas szakadékot gyerek és gyerek között; ha csak arra az egyszerű tényre gondolunk, hogy minél „elitebb” iskolába jár egy gyermek, annál többet fordítanak a szülők magánórára, egyből megkérdőjelezhetővé válik az érettségi eredmények összehasonlítása. Alapvető pedagógiai elv, hogy ne egymáshoz, hanem önmagához hasonlítsuk a gyereket, fejlődését, eredményeit csak ahhoz mérhetjük, amennyit a líceum elején otthonról, illetve régi iskolájából hozott. Konkrétan: matematikából 5-ös bejutási jegyről érettségire hatoson felüli jegyre feltornázni a gyereket, akinek családja nem tudja fizetni a magánórát, van annyira nagy teljesítmény, mint kilences tanulóból kilences érettségizőt faragni.
Nem tartjuk igazságosnak az eredmények száraz számadatokban, statisztikákban való mérését, miközben az oktatás az egyik legszubjektívebb, legtöbb emberi tényezőtől függő, legtöbb érzelmet, empátiát igénylő folyamat. Nem szalámit gyártunk, nem paradicsomot termesztünk, hanem élő, érző, különböző temperamentumú és különböző képességű gyerekeket készítünk fel az életre.
Iskolánk, a Donát negyedi Ghibu-líceum magyar tagozata üdítő színfolt a megyei iskolahálózat térképén. Zöldövezetben, hatalmas udvarral várja a diákokat, tágas, világos osztálytermeiben a gyermek jó közérzete a legfontosabb. Ahogy jelszavunk is kifejezi, „Közel hozzád”, családias légkörben, elhivatott és színvonalas tanári karral folyik az oktatás. Azok a gyerekek, akik nálunk jártak általános iskolába, és líceumban szeretnének továbbtanulni, egy-két kivétellel nálunk maradnak. Az igényeiket, jogaikat ki veszi figyelembe?
Büszkék vagyunk azokra a gyerekekre, akik nálunk végeztek. Azokra is, akik kiemelkedő eredményt értek el az érettségin és egyetemi felvételin, de azokra is, akik középfokú végzettséggel megbecsült egészségügyi asszisztensek, mentősök, építkezési, elektronikai szolgáltatók lettek. Magyar közösségünknek hatalmas szüksége van a tanult, művelt, érettségizett szakdolgozókra, szolgáltatókra (nem feltétlenül egyetemi végzettségűekre), még ha az iskolahálózat jelenlegi megtervezői ezt nem ismerték fel.
Határozottan kijelentjük, hogy részt kívánunk venni annak a közép- és hosszú távú oktatási stratégiának a kidolgozásában, amely lehetővé teszi, hogy elsősorban a gyerekek igényeit figyelembe véve zavartalanul működhessenek az arra érdemes Kolozs megyei iskolák és tagozatok.
Végezetül álljon itt egy részlet kolléganőnk Facebook-bejegyzéséből, amelyet legelső indulatában írt, amikor megtudta a tanfelügyelőség döntését. Annyit fűznék hozzá, hogy a megoldás nem a tanfelügyelők és nem is a tanárok kezében van: az egész közösség felelős minden szál gyerekért, minden egyes megszűnő osztályért. Az építőmunkát már nulladik osztályban el lehet kezdeni, azzal hogy a szülő nem a zsúfolt belvárosba viszi, dugóban és benzingőzben idegeskedve a hajnalban felköltött gyermekét, hanem a tőle 5-10 percre levő általános iskolába, a parkon keresztül sétálva, beszélgetve. Mert higgyék el, itt ugyanolyan elhivatott, szakmailag kiváló tanítók, tanárok tanítják a gyerkőcöt, mint a belvárosban.
„Ma tudtam meg, hogy jövőre nem indíthatunk kilencedik osztályt. Pedig olyan nyolcadik végez az idén nálunk, hogy áldás a tanár életében, amikor ilyen osztályt tanít. Nem értem, miért érdekünk nekünk, kolozsvári magyaroknak felszámolni az iskoláinkat? Mit fog kezdeni az a néhány iskola azon a bűvös négyzetkilométeren a lassan 400 ezer fős lakosságú Kolozsvár összes magyar gyermekével? Nem kár azokért a gyerekekért, akit a szüleik román tagozatra iratnak, mert egyébként teljesen jogosan, nem szeretnének naponta 1 órát ingázni? Csak nekem tűnik, hogy ezzel a líceumi osztállyal Kolozsvár egy értékes színfoltját veszíti el? Tényleg jó ez nekünk, kolozsvári magyaroknak? Mert akkor elfogadom.”
Az O. Ghibu Líceum
magyar tagozatának nevében
Nagy Csilla
A fájó valóság
Hónapok óta téma a sajtóban az oktatás, az oktatás problémáiról és egyúttal a bűnbakok kereséséről szólnak a cikkek. Szinte napi szinten olvasni, ki miért marasztalja el az oktatásban éppen dolgozókat, kinek mi a véleménye x-ről, y-ról, egy politikai vagy egy szakmai civil szervezetről. Sok a megmondó, s mind hozzáértő. Mert az oktatás közügy, s mindenki ért hozzá. A téma ennyire égető felszínre kerülésének oka azonban a gyerekszám csökkenése. De ez már magánügy, arról nem nyilatkozhatunk, hogy x vagy y miért nem szül/nem vállal több vagy egyetlen gyereket sem. Holott ez az egyik legnagyobb gondunk, amivel szembe kell néznünk. Nincs elég magyar gyerek. S a gyerekszám csökkenése óhatatlanul maga után vonja az oktatásban jelentkező gondokat.
A kialakult helyzetet pedig csak még jobban nehezíti a másik gondunk: a hatályban levő oktatási törvény a kvóta rendszerrel, az osztályok létszámának megszabásával, a beiskolázási módszertan előírásaival. Ezek a törvénybe foglalt, szigorúan megszabott követelmények hátrányos helyzetbe hozzák a kisebbségi oktatást. Bár megállapítottak egy, a kisebbségi oktatás finanszírozására vonatkozó korrekciós mutatót, ezzel nem sikerült megfelelő védelmet nyújtani a kis létszámból származó fenntartási gondokra. A fejkvóta-rendszer bevezetése óta minden évben a kis létszámú oktatási intézmények, tagozatok, illetve osztályok fennmaradása és működése veszélyben van, hosszas egyeztetések tárgyát képezi. Ez is bizonyítja, hogy az oktatás anyagi alapon történő szervezése, illetve alulfinanszírozása milyen súlyos következményeket von maga után.
Iskolák megszűnése, osztályok összevonása évtizedek óta gondja a Kolozs megyei oktatásnak, s nemcsak a mi megyénknek. A megyei tanfelügyelőség egykori és mai magyar szakfelügyelőkből álló csoportja mindig jelezte e gondokat, s megoldás keresésével próbálkozott, megbeszélésekre hívtak, közös gondolkodásra buzdítottak. Ugyanez történt idén január 6-án is, amikor összehívták a magyar intézmények és tagozatok vezetőit, a szakmai szervezet képviseletét és a politikumot, s elmondták a gondokat. A gyerekszám csökkenése maga után vonja bizonyos osztályok számának változását is. Arra, hogy hol csökken az osztályok száma, kiket érint ez, nem született javaslat. S higgyék el, kedves olvasók, s oktatáshoz értő hozzászólók, senki nem volt képes önszántából jelentkezni: kérem, xy intézményvezető lemondok xy osztály indításáról. Nem tehette ezt a megbeszélésen jelen levő egyetlen intézményvezető sem, hiszen nem hozhat ilyen döntést, az ilyen horderejű problémát az iskolák vezetőtanácsában kell megbeszélni. Nem dönthetett a politikum, s a szakmai civil szervezet sem mutogathatott senkire, hiszen milyen jogon vállalhatná bárki is a megmondó szerepét. Akkor és ott megfogalmaztunk egy állásfoglalást, s felkértük a tanfelügyelőséget döntsön figyelembe véve a magyar oktatás sajátos helyzetét. Nem léptünk előre, de a jelenlevők mind vállalták és aláírták, hogy akkor és ott ebben az ügyben ez a döntés.
Ezek után ismét elmarasztalás éri a tanácskozókat, hogy nem voltak képesek még dönteni sem, hogy miféle szakmai szervezet az, amely nem hallatja a hangját, s nincs egy oktatási stratégiája … stb. Valóban nincs egy alkalmazható érvényes oktatási stratégia, mert minden tanévben tűzoltással foglalkozott a szakma (ezt találóan fogalmazta meg egyik intézményvezetőnk), s ez elgondolkodtató.  Mert amikor 2015. január végén Szabó Gábor egykori szakfelügyelő bemutatta a Kolozs megyei oktatás helyzetképét, az ő munkája is a megbeszélés szintjén maradt. Nem történt továbblépés, nem történt meg az átgondolása (talán most kiindulópont lehetne), mert a „tűzoltási módszer” mindig az éppen aktuálisan égető probléma megoldására törekedett, nem egy átfogó megoldásmód megtalálására és érvényesítésére.
Megjelentek kutatási eredmények, tanulmányok, amelyek a demográfiai számadatok tükrében körvonalazzák az oktatás problémáját, megjelent honlap az Iskolák veszélyben cím alatt, mely átláthatóan mutatja be a problémás helyeket. Lehet ezek alapján újabb oktatási stratégiák kidolgozását kérni, elindítani, felügyelni, de attól félek, ez sem működne. S ezt azért gondolom így, mert azt tapasztalom, összeülhet szakmai fórum, szakértői testület, hogy ne 4-re, hanem 10-12 évre tervezze meg a Kolozs megyei oktatás helyzetét, megfogalmazhatja a fájó pontokat, körvonalazhatja a problémákat, s javasolhat megoldásokat, akkor sem fogja egy intézmény sem beletörődve elfogadni, hogy éppen milyen megoldás születik/születhet az ő esetében. Hiszen ugyanez történik most is. A január 6-i megbeszélésen minden jelenlévő tudomásul vette, hogy ha nem születik döntés a részükről, akkor az osztályösszevonást a tanfelügyelőség oldja meg, most mégis nehezen fogadják a tanfelügyelőségi döntést. Ha egyszer megegyeztünk valamiben, akkor értsük azt meg, s fogadjuk el.
Mert oktatási stratégiát kidolgozni nagyon szükséges és érdemes is. Kell egy, a jövőt előrevetítő helyzetkép arról, hogyan tovább a Kolozs megyei oktatásban. De egy ilyen kidolgozott stratégia problémamegoldó csak akkor lesz, ha mindenki tudomásul veszi, hogy az érintettség szintjén túl kell lépni, és szembe kell nézni a számadatok tükrében a fájó valósággal. És mindemellett sürgetni kell egy átgondolt, a kisebbségi oktatást megfelelően kezelő új törvénymódosítást/törvényjavaslatot.
Tárkányi Erika Tímea
a Kolozs megyei RMPSZ elnöke
Megmarad-e az Alverna utcai magyar ovis csoport?
Megismétlődni látszik egy ismert forgatókönyv: adott a román igazgató, akinek valamiért nyűg a magyar csoport, adott egy lakótelepi óvoda, félig-meddig betartott procedúrák, jogszabályok. Az igazgató nem kér a beiskolázási tervben magyar csoportot, az érdeklődő szülőket pedig már azzal utasítja el, hogy ősztől nem indul a magyar ovi. Ki, hol, mit mulasztott, de még inkább: ki, hol, mit tehet a korrigálásért? Egyelőre van egy ígéret.
Sokan mennek iskolába az idén az Alverna utcai napközi magyar csoportjának ovisai közül. Ősztől 11 gyermek maradna. A tanügyi törvény 63. cikkelye minimális tízes létszámot ír elő egy bármilyen nyelven működő óvodai csoport számára, de nemzeti kisebbségeknél engedélyezi az ennél kisebb létszámot is, az ilyen csoportok működéséről a törvény szerint a tanügyminisztérium hivatott dönteni, az érintett oktatási intézmény vezetőtanácsával való egyeztetés alapján. De itt most megvan a minimális létszám, a döntésért tehát elvileg nem is kell(ett volna) a minisztériumig menni.
Az óvodavezető az eddigi 9 helyett 10 román csoportot kért a beiskolázási tervben, magyar csoportot viszont nem kért. Értesüléseink szerint azt is megjegyezte: a magyar tagozat 10 gyermeke közül (itt már elveszni látszik egy óvodás a 11-ből –szerk. megj.) három vegyesházasságból származik, őket be tudja fogadni a román csoportok valamelyikébe. A gyermekeiket magyar tagozatra járatni kívánó, vegyesházasságban élő szülőkkel ilyen javaslatról senki sem beszélt, de Fábián Ágnes óvónő megerősítette, hogy a beiskolázási számokról dönteni hivatott vezetőtanácsi ülés sem zajlott szabályszerűen, ugyanis oda nem hívták meg a törvény által előírt testületek képviselőit, így például Csoma Botondot sem, aki a helyi tanácsot lett volna hivatott képviselni a 7 tagú óvodai vezetőtanácsban.
Az óvónővel az igazgató nem közölte szándékait, Fábián Ágnes úgy értesült a csoportot fenyegető megszűnésről, hogy Batiz Elly, a magyar elemi és óvodai oktatásért felelős tanfelügyelő felhívta csodálkozva, amiért nem szer

Pörgettyű – kreatív anyanyelvi vetélkedő szórványban tanulóknak
A szamosújvári Téka Alapítvány tevékenységének színfoltja az évente megszervezett Pörgettyű anyanyelvi vetélkedő, amely az évek során ugyan sokat változott, de célja ugyanaz maradt: a szórványban élő, tanuló diákok anyanyelvi képességeinek fejlesztése, különös tekintettel a román–magyar együttélésből fakadó nyelvhelyességi hibákra.
A környékbeli 5–8. osztályosokat hívtuk versenybe január 25-én. Pozitív választ kaptunk a széki, dési, váraljai és buzai iskola oktatóitól, illetve a helyi Magyar Tannyelvű Elméleti Líceum is két csapattal képviseltette magát, lévén két párhuzamos osztálya évfolyamonként. A négytagú csapatokban minden évfolyam egy diákkal képviseltette magát.
Idei témánk, számukra is, akárcsak az elemisek számára, a játék volt. Hogy a diákok sokat társasjátékoznak, onnan gondoljuk, hogy a csapatnevek kiválasztásában négy csapat nevében is szerepelt a dobókocka. Hangulatkeltésnek és „jégtörésnek” az Ez nem egy… hanem egy… nevű, közkedvelt játékot használtuk. A bemutatott tárgyra asszociáló más tárgyat kellett találniuk a csapatoknak, a rugó helyett karkötő, de hajlított drót is felmerült.
A verseny nyelvpörgető feladattal kezdődött, ahol egy perc alatt ugyanazt a nyelvtörőt kellett minél többször hibátlanul elmondani. Nem egyszerű feladat, mégis akadt olyan, akinek ötször sikerült. A következőkben szófaj szerinti színezőt kaptak a csoportok, ebben mindegyik csoport maximális pontszámot ért el.
Kreatívabb feladat volt a Dobj és írj egy történetet!, ahol a hat szereplőt, helyszínt, cselekményt és időpontot, amelyekről mesélni kellett, dobókocka segítségével sorsolták ki. A megadott meseelemeket pedig táblázat tartalmazta.
Helyesírásunk nagy kihívása a j-ly helyesírása, amelyre majdnem minden évben feladatot tervezünk. Idén szófelhőből kerestek ki 10 j-s, 10 ly-s szót. S majdnem mind helyesen. A mai diákok oktatásában nem hagyhatjuk ki a „kütyük” használatát, ezért mobiltelefonon játszhatták le a szókereső játékot a résztvevők. Az újságban rejtőzőhöz a Szabadság nyomtatott példányait használtuk. A csapatok egy újságoldalt kaptak, amiben 10 szó bekarikázását követően nyolcsoros verseket alkottak.
Végül, televíziós vetélkedő következett kicsit átdolgozva. Minden csoport egy Toldi-versszakot és egy közismert dalcímet kapott. Feladata az volt, hogy a dallamra ráénekelje a Toldi szövegét, a csapatának pedig egy percen belül a dal címét kellett kitalálnia.
A zsűrinek (Balla Imola, a Téka Szórványkollégium igazgatója, Budai Annamária, Téka alelnök, ill. jómagam) nehéz dolga volt, kis pontkülönbség választotta el egymástól a csapatokat. Idei győztesünk a széki Rubik csapat, őket követte a szamosújvári Játékzsenik és a Sztár dobókockák csapata.
Debreczeni Orsolya, a helyi Magyar Tannyelvű Elméleti Líceum magyartanára, ez alkalommal játékvezetői minőségben megköszönte a kísérő tanárok munkáját, illetve a Téka Alapítványnak az anyagi segítségét, hogy a részt vevő 24 diák újabb hasznos és jó hangulatú délutánon vehetett részt.
FODOR EMŐKE
Szabadság (Kolozsvár)

Egyensúlyt az iskolákba
Nekünk minden sepsiszentgyörgyi diák fontos! 
1989 után Románia lakossága folyamatosan és hangsúlyosan csökken, ez alól a mi közösségünk, városunk, iskolai hálózatunk sem kivétel, fogalmaz közleményében a sepsiszentgyörgyi önkormányzat. A megyeszékhelyen az elmúlt 2 évtizedben 17.642-ről 10.365-re csökkent az iskolai rendszerben a gyerekek/diákok száma. Ez a 7.277 gyerek közel hat Mikó-nagyságú intézmény, vagy több mint húsz Kós Károly-nagyságú intézmény eltűnését jelenti városunkban. Alább a közlemény szerkesztett változatát közöljük.
 Az önkormányzat minden anyagi terhet felvállalva igyekezett fenntartani a teljes iskolai rendszert, odafigyelt minden társadalmi réteg igényeire: az elméleti oktatástól a szakiskolákig, a speciális igényű gyerekektől az alternatív oktatásban résztvevőkig, a városnegyedi és periférián levő intézményektől a belvárosi iskolákig.
Nagyon fontosnak tartjuk, hogy felszámoljuk a túlzsúfoltságot egyes iskolákban, ugyanakkor a kihasználatlan tereket élettel töltsük meg. Ennek érdekében jutottunk arra a következtetésre, hogy a Kós Károly-iskolát úgy integráljuk a sepsiszentgyörgyi oktatási rendszerbe, hogy az mindenkinek jó legyen, a tanulóknak, a tanároknak, a kisegítő személyzetnek, szülőknek egyaránt. Nem áll szándékunkban megszüntetni egy magyar iskolát, ellenkezőleg: új magyar iskolát szeretnénk létrehozni, új elemi iskolát. Biztosítani szeretnénk mindenkit arról, hogy az átszervezés során nem szűnnek meg szakok, nem veszíti el senki a munkahelyét, és továbbra is kiemelten kezeljük a speciális igényű tanulók kérdését.
Döntésünket az alábbiak alapján hoztuk meg:
Sepsiszentgyörgyön az elmúlt 5 évben a diákok létszáma 941 fővel csökkent. Az elemi iskolák túlzsúfoltakká váltak: a Székely Mikó Kollégium kicsi épülete vagy a Mikes Kelemen Líceum elemi osztályai ma a bentlakás épületének emeletére kerültek. Eközben a Kós Károly Technológiai Líceum diáklétszáma 600 főről 350-re csökkent (nappali és esti tagozaton), a Puskás Tivadar Technológiai Líceumé 630 főről 533-ra. A városban a Kós Károly-iskolának a legrosszabbak a mutatói mind a létszámcsökkenést, mind az érettségi eredményeket nézve. 
Az egyértelműnek látszó aránytalan épületkihasználtságot egy alapos tanulmány is igazolta. Mindezek tükrében Sepsiszentgyörgyön olyan átszervezést javasolunk, ami észszerűsíti a rendelkezésünkre álló épületek kihasználását, és ezáltal igazságosabb feltételeket teremt a kisgyerekek számára. Míg ma a Kós Károly-iskola Gábor Áron utcai, hozzávetőlegesen 7000 négyzetméteres épületébe 350 diák jár (miközben a nappali tagozaton tanuló diáklétszám már a törvény által meghatározott 300 alá csökkent), és még nem számoltuk a Gyár utcai, felújított, közel 3600 négyzetméter összfelületű épületet, amelyben tanműhelyek és szaktantermek állnak a diákok rendelkezésére, tehát összesen 10.600 négyzetméter, addig a kicsi Mikó 1200 négyzetméterében 371 kisgyerek zsúfolódik össze. Ezt az aránytalanságot szeretnénk kiküszöbölni, mi minden gyerekért felelősséget vállalunk.
Az elmúlt években kiemelten figyeltünk a szakoktatásra Sepsiszentgyörgyön, mind a beruházások, mind a népszerűsítés terén. A Puskás Tivadar-iskolában az utolsó 5 évben 6,2 millió lej értékű fejlesztést, beruházást valósítottunk meg, míg a Kós Károly-iskolában 4,7 millió lejjel fejlesztettünk. A fenntartási költségek kiegészítése a szakiskolák esetében az elmúlt három évben megháromszorozódott, a Kós Károly-iskola esetében több mint 100%-kal kellett ezt kiegészíteni 2016-ban. Mindezek ellenére a szakoktatás népszerűsége nem növekedett, a beiskolázási számokat nem valósították meg, hiába próbálták ezt alakítani a szakoktatás javára, osztályok nem, ill. csak kis létszámúak jöttek létre. Az elmúlt években a Mikó és a Mikes kárára születtek döntések, így maradhatott életben a Kós Károly-iskola.
Az elméleti osztályok száma a városban tovább nem csökkenthető. Magyar oktatási vonalon a 2017–2018-as tanévre a következő beiskolázási számokat javasolja a tanfelügyelőség: Székely Mikó Kollégium 3 elméleti osztály, Mikes Kelemen Líceum 3 elméleti osztály, Református Kollégium 1 elméleti plusz 1 református osztály, Plugor Sándor 1 művészeti osztály, Berde Áron Technológiai Líceum 2 szaklíceumi plusz 2 szakiskolai osztály, Puskás Tivadar Technológiai Líceum plusz Kós Károly 2 szaklíceumi plusz 6 szakiskolai osztály plusz 1 román nyelvű osztály, tehát összesen 2 vokacionális osztály, 7 elméleti osztály, 12 osztály szakoktatás magyar nyelven. Látható, hogy a szakoktatás továbbra is kiemelt szerepet kap, de meg kell találnunk az egyensúlyt az elméleti és a szakirányú oktatás között.
Átszervezési javaslatunk a Kós Károly-iskolát a Puskás Tivadar-iskolához rendeli, így egy erős, a munkaerőpiac igényeihez könnyebben alkalmazkodni tudó, több szakmát is ajánló szakiskola létesül a Puskás Tivadar épületegyütteseinek és a Gyár utcai műhelyeknek és tantermeknek a kihasználásával. A Gábor Áron utcai épületegyüttesre idén elkészülnének a felújítási tervek, majd elkezdődnek a munkálatok, hogy 2018 szeptemberétől ott indulhassanak a Mikó és Mikes előkészítő osztályai. 
Múlt pénteken találkoztunk a Kós Károly-iskola küldöttségével, igazgatóval, három tanárral, a szülőbizottság képviselőjével, akik elismerték, hogy nem tudják kihasználni a rendelkezésükre álló épületeket, elfogadták a költözés alternatíváját. Az a célunk, hogy Sepsiszentgyörgyön egy nagyon erős, a székelyföldi emberek elvárásaihoz és a piac igényeihez gyorsan alkalmazkodni tudó, jól felszerelt szakiskolát teremtsünk, ennek érdekében szeretnénk átszervezni a sepsiszentgyörgyi szakoktatást.
Két tűz között a tanfelügyelő
Kiss Imre főtanfelügyelő (képünkön) tegnap sajtótájékoztatón ismertette álláspontját az iskola-átszervezés sok indulatot felkavaró ügyében, miután üllő és kalapács közé került: a Kós Károly-szakközépiskola alapítójaként érzelmileg is kötődik ahhoz az intézményhez, amelyet 18 évig vezetett, volt kollégái is elvárják támogatását a megmaradásért folytatott harcban, miközben jelenlegi funkciójában más kötöttségek és felelősségek is terhelik
Iskolaigazgatóként úgy tapasztalta, hogy két telephelyen – az iskolaépületben, illetve a Munkás utcai műhelyekben – folytatni a tanítást nagyon megnehezítette az oktatói gárda összekovácsolását, viszont tág teret nyitott a fejlesztéseknek, és minőségi szakoktatásra nyílt lehetőség – tekintette át a volt előnyöket és hátrányokat Kiss Imre. Most azt kérték tőle a kollégák, támogassa az átszervezésnek azt a változatát, hogy a Kós-szakközépiskola a Munkás utcai épületben (ahol a tanműhelyek vannak) folytassa az elméleti oktatást is, jogi személyisége megőrzésével, viszont véleménye szerint az az épület erre a célra nem alkalmas. Továbbá az, hogy az iskola önálló maradjon – bármelyik épületben –, csak elodázását jelentené a felszámolásnak, véli Kiss Imre, ugyanis a folyamatosan csökkenő beiskolázás mellett sok – motiváció híján – az év közben kimaradó is. 
A diákok körében nem népszerűek a Kósban tanított mesterségek – víz-gázszerelő, kőműves, varrómunkás –, így csak az került be ide, aki máshonnan kiszorult. Legalább ezres létszám kellene, hogy a fejkvóta alapú rendszerrel finanszírozni lehessen az intézményt, de iskolamegszüntetésről nincs szó, hiszen a Kós Károly-iskola összes szakja megőrzésével átköltözik egy másik épületbe, a jól felszerelt műhelyek pedig továbbra is biztosítják a minőségi szakoktatást. A címzetes tanárok katedrakiegészítéseit is 95%-ban már megoldották – mondta a főtanfelügyelő.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tüntettek az összevonás ellen (Az iskolákat, a tanulókat nem lehet számokban mérni)
Az érintett tanárok többsége már beletörődött a költözésbe, csak állásuk megmaradjon, a diákok egy része fenyegetőzik, ha menniük kell, abbahagyják a tanulást, másoknak fontos a szakma elsajátítása, minden áron folytatják a képzést, az iskolavezetés tovább küzd önállósága megmaradásáért. Vegyes a hangulat a városban is a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskola felszámolása, a Puskás Tivadar Szakközépiskolába történő beolvasztása tekintetében: akik magyar tanoda bezárását ellenzik, azok közül néhányan részt vettek a tegnapi tüntetésen, akik egyetértenek az átszervezéssel, de az indokokat nem értik pontosan, azok is megálltak néhány percre a polgármesteri hivatal előtt tegnap összegyűlt közel kétszáz főnyi tömegben.
A Kós Károly Szakközépiskola időben bejegyeztette a tegnapi utcai tiltakozást, rendőri felügyelet mellett, rendbontás nélkül tartották meg akciójukat. A felvonultatott táblák egyikén Antal Árpád polgármestert idézték: „Aki iskoláinkat támadja, azt üzeni, nem akar az erdélyi magyarságnak jövőt ebben az országban.” (A városvezető ezt tavaly november 12-én mondta azon a sepsiszentgyörgyi tiltakozó megmozduláson, amit a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum megmaradása mellett tartottak.) Elsőként Komán László iskolaigazgató ismertette a lapunkban két ízben is közölt érveket az iskola önállóságának megmaradása mellett: megállt a diáklétszám-csökkenés, az ősztől induló új húsipari szak tanulókat vonz, a speciális osztályokat nem lehet máshová integrálni, az összevonás leépítésekkel jár, az általuk oktatott szakokra szükség van. Tordai Ernő, az iskolai szülőbizottság elnöke elmondta, megdöbbenve értesültek a helyi sajtóból arról a döntésről, amely gyermekeik iskoláját a Puskás Tivadar Szakközépiskolával olvasztja egybe. „A minden magyar számít szlogen ellenére még arra sem méltattak bennünket, hogy egy hosszú ideje meghozott döntést közös találkozó, egy fórum alkalmával hozzák tudomásunkra. Oly sokszor panaszkodunk, hogy odabent, Bukarestben a bennünket érintő dolgokról a fejünk fölött döntenek, a mi megkérdezésünk, esetleges véleménynyilvánításunk nélkül. És akkor hadd kérdezzem meg: Mit teszünk mi itt, helyben? Ugyanezt.” Nem tudja, mire lesz elegendő ez a tiltakozás, de neki kötelessége itt állni, az pedig szerinte biztos, hogy az iskola névadójának, Kós Károlynak a szavai örök érvényűek: „Az ember kötelessége, hogy a maga népét szolgálja. Aki ez alól kihúzza magát, az a népe árulója.” Az iskola volt tanára, Péter Sándor kérdéssel indította felszólalását: „Vajon az iskolát, a tanulókat csak számokban lehet kifejezni? Tudjuk, hogy a városi tanácsban leginkább könyvelők, közgazdászok, mérnökök ülnek, akiknek a számok adják az utasításokat. Viszont, ha iskoláról van szó, tanulókról van szó, akkor a számokat egy kicsit félre kell tenni. Talán még a veszteséget is vállalni, mert hiszen a diák, ahogy mondani szokás, a jövő.” Emlékeztetett: a rendszerváltozás után megszüntették Erdély egyik legjobb szakképző iskoláját, a sepsiszentgyörgyi építészetit, a megmaradt osztályait betagolták az akkor alakult Mikes Kelemen Líceumba, de még tanterem sem jutott nekik. „A kényszer vitte rá az akkori vezetőket, hogy létrehozzák a Perspektíva Szakközépiskolát, amely lassan feltápászkodott a szülők segítségével, diákok szorgalmával, a pedagógustársaim segítségével, kiváló szakképző tanodává vált. Aztán következett az egyesítés a textilipari szakközépiskolával, amely akkor leépülőfélben volt. És egy darabig úgy éreztük, hogy a csúcson vagyunk. Diákjaink jól teljesítettek, a pedagógusok és az iskola munkatársai közösen vállalták azt, hogy ezt az iskolát naggyá teszik. A tanulólétszám csökkenni kezdett, de ennek nem csupán az volt az oka, hogy kevesebb gyermek volt. Más iskolák bővültek, és ennek az iskolának a csökkenését eredményezte. (…) Hiszem azt, hogy a városi tanács jót akart, mert az ő érdekük is, hogy az iskolarendszer működjék. Talán nyugodtabban, tanácskozásokat, megbeszéléseket tartva, tapasztalt pedagógusok véleményét kikérve, lehet, hogy erre a tüntetésre nem került volna sor. Csodálkozom, hogy a tanácsban helyet foglaló pedagógusok nem szóltak az iskola érdekeiről. Ők csak egyet láttak: hogy ebből az épületből a Kós Károly-iskolának ki kell költöznie, és hogy milyen sorsa lesz, azt talán még ők sem tudják.”  Tóth-Gáspár Barnabás, az egykori Perspektíva Szakközépiskola igazgatója arra emlékeztetett, hogy amikor meg akarták menteni az iskolájukat, és kérték, hogy maradhassanak abban az épületben, ahol jelenleg a Székely Mikó Kollégium és a Mikes Kelemen Elméleti Líceum elemi osztályai működnek, nem engedték, hiába tanítottak keresett szakmákat, bocsátottak ki jól felkészült szakembereket, összeolvasztották a textilipari iskolával, most pedig ezt is megszüntetik. Szégyen, hogy a harmadik szakképző tanintézményt számolják fel Sepsiszentgyörgyön – mondotta.
A tüntetők közül kevesen válaszoltak kérdésünkre. A tanárok nem látják értelmét, hogy nevükkel mondják el véleményüket, ők már a kinevezésüket kapják a Puskás Tivadar Szakközépiskolába, tovább kell lépniük a helyzeten, mert nem maradhatnak állás nélkül. „Betyárbecsületből jöttünk tüntetni, de valahol tanítanunk kell tovább” – mondták. Incze Csaba fizika szakos tanár a 2001-es összevonással került az iskolába a Perspektívából: „Elég szomorú vagyok, hogy ez megtörténhet. Megtörtént úgy, hogy nem kérdezett meg minket senki, az újságból értesültünk az összevonásról. Már régebben lehetett hallani, hogy felszámolják, de az időpontot nem tudtuk. Nagyon gyorsan jött a döntés, nem tudom, miért. Kötődöm az iskolámhoz, és ha elkerülünk, ott is tanítani kell, a tanítványainkat éppen úgy oktatnunk kell.” Szász Zsolt, IX. osztályos, kőműves szakos diák azt mondta: neki tetszik ez az iskola, jól is érzi magát itt, nem szívesen megy máshova, még nem tudja, hol fogja folytatni. Tordai Melinda szülő: „Ezt az iskolát nem szabad egybeolvasztani, minden magyar iskolára szükségünk van.” Újságírói kérdésre Komán László igazgató elmondta: két ajánlatot tettek az önkormányzatnak, de egyiket sem fogadták el. Kérték, hogy önállóságuk megtartásával költözhessenek abba az épületbe, ahol jelenleg a két nagy elméleti középiskola elemi osztályai működnek, vagy egy kis bővítéssel elférnének a Gyár utcai műhelyépületben, ahol a gyakorlati képzés felületei mellett jelenleg tíz tanterem van, még kettő kellene. Bízik abban, hogy az oktatási törvény adta lehetőségek fényében a prefektus elutasítja a tanács határozatát, hisz az iskola teljesíti az önállóságra vonatkozó minimális diáklétszámot. „Hogy közigazgatási bíróságra adjuk az ügyet, ez egy alternatíva, s vannak itt okok, egy iskolaigazgató, Kondor Ágota személyében megszavazza, hogy a másik iskolát beolvasszák. Érzek érdekellentétet ebből a szempontból. A tanári kar és a vezetőtanács határozatát fogom végrehajtani, ez a feladatom.” A másfél órás akción közreműködött az étfalvi Szász Band zenekar, amelynek vezetője és több tagja az egykori textilipari iskolában érettségizett, a diákok közül verset mondott Balázs Dániel és Bakcsi Boglárka, énekelt Ruzsa Amanada. A megmozdulás közös imával és Petőfi Sándor Távolból című dalával zárult.
A prefektus mossa kezeit
A prefektus csak akkor léphet közbe a Kós Károly és a Puskás Tivadar Szakközépiskola összeolvasztásának ügyében, ha valamilyen törvénytelenséget talál az elfogadott két tanácsi határozatban – jelentette ki Sebastian Cucu, a bukaresti kormány helyi megbízottja. Elmondta, a Kós Károly-iskola vezetője petícióval fordult hozzá és tárgyalt Kiss Imre főtanfelügyelővel is. Egyelőre más lépést nem tehet, kiegészítést kért a helyi tanácstól határozatuk indoklásához, és Kiss Imrétől is írásbeli beszámolót vár arról, hogy mindenben megfelelt-e az előírásoknak az eljárás. (-kas)
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megnyitották a reformáció jubileumi emlékévét
A Magyar Református Egyház reformációi jubileumi emlékévét ünnepi istentisztelettel nyitották meg a debreceni Református Nagytemplomban (fotó) tegnap délután. Ezt megelőzően Bethlen Gábor fejedelem, Debrecen patrónusa címmel nyitottak meg kiállítást a helyi Déri Múzeumban.
Ez utóbbi eseményen Papp László, Debrecen polgármestere kiemelte: Bethlen Gábor fejedelem többször járt Debrecenben, több alkalommal erősítette meg a város kiváltságait, s a tűzvészben leégett András-templom újjáépítése érdekében lemondott a város egyévi hűbéri díjáról, s az építkezést saját vagyonából is támogatta. Fekete Károly tiszántúli református püspök arról a hármas örökségről beszélt, amelyet a debreceni reformátusok köszönhetnek Bethlen Gábornak. Ő rendelte el a debreceni kollégiumi diákok tógaviseletét, amellyel „Erdély színeibe öltöztetett bennünket” –  mondta a püspök, hozzátéve: útmutatásával pedig – tudománnyal és fegyverrel harcolunk – „belső, lelki öltözetet adott” a lelkipásztoroknak. Végezetül megörökölték Bethlen híres mondatát, amelyet a halálos ágyán vetett papírra: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” Kató Béla erdélyi református püspök a kiállítás megnyitóján úgy fogalmazott, hogy „Bethlen Gábor fejedelem nélkül ez az ötszáz év nem volna igazán ünnepelhető”. Az erélyi fejedelem, bár a református értékek szerint vezette Erdélyt, megkövetelte a vallási türelmet, a szabad vallásgyakorlást, elsődlegesnek mindig a haza, azaz Erdély értékeit tekintette. Kató Béla felidézte, a protestánsok összefogása mellett Bethlen Gábor a katolikusokat, de még a román ortodox egyházat is támogatta. Nevéhez fűződik a gyulafehérvári román főiskola alapítása és a biblia román nyelvű fordítása is. Az erdélyi püspök végezetül megjegyezte: Bethlen Gábornak „a különböző vallások, etnikai népcsoportok iránt tanúsított türelmét a mai politikusok is példának tekinthetnék”.
A debreceni Déri Múzeum kupolatermében rendezett kamaratárlaton Bethlen-kori erdélyi relikviákat, pénzérméket, írásos dokumentumokat tekinthetnek meg az érdeklődők február 26-ig. Mint ismert, Luther Márton Ágoston-rendi német szerzetes, teológus 1517. október 31-én függesztette ki az egyházi megújulást követelő reformtéziseit a wittenbergi vártemplom kapujára, ettől a naptól számítjuk a reformáció kezdetét. A reformáció emlékévében csaknem négyszáz programot tartanak szerte a Kárpát-medencében.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Teaház és mecenatúra (Magánvállalkozás)
Idén lesz tizenegy éve, hogy megnyitotta kapuit a Tein Teaház Sepsiszentgyörgyön. Az évek során a művészeti élet egyik meghatározó központjává váló helyet eleinte szerény méretek mellett kizárólag teaházként képzelték el indítói, Ádám Szabolcs és Mateiu Melánia. Velük beszélgettünk múltról, jelenről, jövőről, a vendéglátásról, na meg a „Tein-jelenségről”.
A hely szelleme
– Mintegy fél évig nem igazán tudtuk eldönteni, mi is az, amibe belevágnánk, amikor elhatároztuk, hogy hazaköltözünk Kolozsvárról – mesélik. – Ötleteink voltak, lehetséges helyszínek is, de valahogy a kettő nem akart találni. Miután sikerült kibérelni a Bazár-épületben a helyiséget, és először beléptünk, maga a hely szelleme diktálta, hogy teázót érdemes nyitni. Erre az időszakra – a 2006-os év – tehető, hogy megjelent a „teaőrület”, rá egy évre pedig határozottan teret hódított. Szerencsés együttállásnak vehető a Szarukán Lacival, a Demmers Teaház képviselőjével, egykori atlétatárssal való barátságom, aki ugyanebben a cipőben járt akkoriban, de döntőnek a hely adottságai bizonyultak, hiszen nyithattunk volna ruhaboltot is. Mindenképp egy nappali helynek kellett lennie, nagy ablakokkal, a parkkal szemben. Akkoriban a városközpont ezen része mondhatni nem élt.
– A kizárólag teaház-elképzelés végül minek hatására változott meg?
– A kínálat kialakulását talán úgy írhatnánk le, hogy a tea mellé szinte kötelező módon járt a kávé, az pedig, hogy végül kocsma is lett a Teinből, egy sepsiszentgyörgyi sajátosságnak tudható be. Szarukán Laci figyelmeztetett, hogy ilyen próbálkozásra már volt példa a városban, és nem élte túl. Mostanra mi is tudjuk, hogy egy kisvárosban, Sepsiszentgyörgyön, de egyáltalán Háromszéken alkohol forgalmazása nélkül nem lehet kihozni a költségeket. Azzal is szembesültünk, hogy vendégeink az éjszakai életet is igénylik, az pedig feltételezi az alkoholt. 
– Hogyan fogadta a sepsiszentgyörgyi közönség a helyet, illetve amit kínált, képviselt?
– Sokszor hallottuk, halljuk a betérőktől: ő nem beteg, hogy teát kellene innia. Időbe telt, amíg az emberek kezdték megismerni a teakínálat változatosságát. Általában pedig, mint minden frissen induló vállalkozásnak, nekünk is megvoltak a nehézségeink (egyebek mellett maga a helyszín, hiszen műemlék épületről van szó). Mégis, Sepsiszentgyörgy nyitott városnak bizonyult, a vendégek vágytak az új dolgokra, és ez ma is jellemző. 
– Már többször látványosan átalakult, bővült a hely. Van-e felső határ?
– Ez egy végtelen folyamat, nincs megállás. Ha bárki belép, és ezt rendszeresen teszi, valahol elvárja a változást. Ha minden úgy marad, mint tíz évvel ezelőtt, akkor menthetetlenül lemaradunk. Lehet, csak színekben, apró dizájn-elemekben, de kell az állandó változatosság, átalakítás. Az igény nem egyoldalú, így mi is állandóan módosítani akarunk.
Teret adni a művészetnek
– A teaház az évek során a kiállításokon, koncerteken, irodalmi, színházi esteken, felolvasásokon túl egy ideig a Lármafa Rádiónak is helyet biztosított falai között, egyfajta természetbeni mecénásként működik. Hogyan indult ez a kapcsolat, és merre tart?
– A mostanra már élő kapcsolatrendszer a művészkörökkel Pál Attila, vagy ahogy sokan nevezik, Deszka révén indult, akit korábban is ismertünk. Neki megtetszett a dolog, és ez mintegy mágnesként működött: a többi művész is elkezdte a Teint látogatni. Köztük a zenészek is – akik között szintén voltak régebbi ismerősök –, így automatikusan a koncertek felé terelődtek a tervek. Sepsiszentgyörgynek nagyon erős művészi közössége van, így nem kellett sehova elmennünk, hogy egy zenekart találjunk. Kis túlzással azt mondhatnánk, minden hétvégén meg tudnánk „tölteni” egy zenekar segítségével a kocsmát, a színvonalas előadók pedig nagyrészt sepsiszentgyörgyiek lennének. Az irodalmi estek Kónya Albert Attila és Szonda Szabolcs érdeme, velük együttműködve szervezzük, sőt, a munka oroszlánrésze is rájuk hárul. De a „kultúrához” tartoznak szerintünk a viszonylag új keletű vasárnapi teadélutánok, kóstolók. Ez is külső ötlet volt, abból kiindulva, hogy sok különleges teafajtát forgalmazunk, mutassuk be azokat a hagyományos elkészítési módszerekkel együtt. Aztán a színházi estek, felolvasások a Tamási Áron Színház művészeinek kezdeményezése nyomán indultak el, majd odáig jutott, hogy székelyudvarhelyi kis produkciót is elhoztak ide. Állandóan igyekszünk új projektekkel jönni. A legutóbbi ötletet a pulzArt adta. Három hatalmas kirakattal rendelkezünk, és azt szeretnénk, ha ezek állandóan változnának, különlegesebbek lennének. Így helyi dizájnereknek, alkotóművészeknek pár hónapra ingyen bérbe adjuk, s ezáltal személyes kiállító- és/vagy bemutatkozó terükké válnak, vagy netán reklámfelületként is használhatják. Rengeteg ifjú tehetséges alkotó van, akik nem igazán képesek eladni, reklámozni magukat, mivel elsősorban a munkájukkal vannak elfoglalva. Decemberben már lefutott az első ilyen próbálkozás a karton karácsonyfával.
– Hogyan látjátok, merre alakult az egész vendéglátóipar?
– Visszatekintve mindketten azt mondjuk: manapság nehezebb és bonyolultabb lett egy vendéglátóipari vállalkozást vezetni, ráadásul folyamatosan hullámvölgyek jellemzik az ágazatot. Mind törvényi, mind hatósági szempontból egyszerűbb volt a kezdéskor, a rendszer azóta bonyolultabb, igaz, később a Tein köré épülő tevékenység is összetettebb lett. A fejlődést mutatja az is, hogy mostanra már a feladatok jelentős részét le kellett osztanunk. Hogy mennyivel nehezebb vagy könnyebb, sok tényezőtől függ: a munkamennyiségtől, az időjáráson keresztül egészen addig, hogy nyílik-e új vendéglátóhely a városban. Sepsiszentgyörgyön hatalmas igény van a kocsmákra, vendéglátóhelyekre, kávézókra. Mindenki szereti, de anyagilag nehezen tud ennyi helyet fenntartani a város közössége. Mi is úgy érezzük, hogy a piac teljesen telített. Készítettünk egy számítást, a belvárosban lévő huszonvalahány vendéglátóegység mintegy 2500 emberből „él meg”. Ez pedig kevés. Jellemző a klientúramigráció, de nem feltétlenül ez az uralkodó, mindenhol megvannak a törzsvendégek, emellett vannak csoportok, amelyek indulásból nem ezeket a helyeket választják: vagy egyáltalán nem járnak kávézókba, kocsmákba, vagy egyszerűen nem frekventálják a városközpontot, csak ritka alkalmakkor.  – Állandó odafigyelést, készenlétet igénylő ágazatról van szó. Meddig lehet ezt csinálni, mikor mond az ember megálljt?
– Akarat kérdése, és gyakorlatilag a végtelenségig lehet vinni. Esetünkben egyszerű a döntés, mivel ebből élünk, nehéz lenne feladni, emellett még egy ilyen közösséget hol találunk a világban, hol fogjuk még egyszer ennyire jól érezni magunkat ennyi jó ember között?
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kényszermunkatáborok világának és a szocialista korszak bűneinek emlékezete Délkelet-Magyarországon
A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve keretében, 2016 májusa és 2017 februárja között, havonta egy előadást tartanak a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Karán. A Magyarok szovjet fogságban 1944 és 1953 között című előadássorozat témája a második világháborút követően a Szovjetunióba hurcolt magyar civil lakosság sorsának bemutatása. A meghívott rangos külföldi és erdélyi magyar előadók a kényszermunkára hurcolt magyarok foglyul ejtéséről, a táborokba való kiszállítás körülményeiről, a lágerbeli életről és a fogságból való szabadulásról értekeznek nem csak erdélyi, hanem egész Kárpát-medencei kitekintésben. A vetített képes előadások nyitottak, és a történész szakma képviselői, az egyetemi oktatók és hallgatók mellett az érdeklődő nagyközönség számára is lehetőséget teremtenek a téma részleteiben való megismerésére. A nagysikerű rendezvénysorozat nyolcadik előadását 2016. december 8-án Miklós Péter történész, a hódmezővásárhelyi Emlékpont Múzeum igazgatója, a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karának adjunktusa tartotta, amelynek lapunkban rövid összefoglalóját közöljük.
A szovjet megszálló Vörös Hadsereg alakulatai a trianoni Magyarország határát 1944 szeptemberében, annak délkeleti részén (valahol Battonya, Csanádpalota, vagy Elek térségében) érték el. Az első megszállt nagyobb városok: Szeged, Hódmezővásárhely és Makó. A megszállók nyomban megkezdték a régióban kiépíteni a kommunista rendszert, s igyekeztek megbízható embereiket pozicionálni a közigazgatásban, a rendvédelmi szervekben és a gazdasági életben.
Délkelet-Magyarországon már 1944 decemberében – miközben a nyugati országrész még német megszállás és a nyilas Szálasi Ferenc uralma alatt állt – megindult a helybéli civil lakosságnak a szovjet kényszermunkatáborokba való elhurcolása. Az első transzportok etnikai alapokon álltak össze, ugyanis a  németeket a kollektív bűnösség elvének gyakorlati alkalmazásával egyetemesen felelőssé tették a németországi náci diktatúra alatt elkövetett – és elsősorban a második világháború idején megtapasztalt – bűnökért. Így elrendelték a dél-alföldi németek egy részének szovjet kényszermunkatáborokba deportálását.
Sajnos, a történeti kútfők és levéltári források alapján nem adhatunk pontos választ arra a kérdésre, hányan kerültek a délkelet-magyarországi térségből a Gulágra, hiszen az erre vonatkozó korabeli dokumentumok nem egyértelműek, illetve egymásnak ellentmondó adatokat tartalmaznak. Az biztosnak látszik, hogy csak az ott élő németek közül mintegy kétezret hurcoltak el a szovjet munkatáborok valamelyikébe 1944–1945 fordulóján.
S hogy mennyire etnikai alapú – s elsősorban kifejezetten a helyi németség ellen irányuló – volt a deportálássorozat, arra jó példa Kern József esete. Kern József a Magyar Kommunista Párt titkára volt a Csanád vármegyei Elek településen. Joggal számíthatott (volna) tehát a szovjet csapatok szimpátiájára és bizalmára. Ezzel szemben őt is a Gulágra deportálták – csaknem ezer, a községben élő némettel együtt. Igaz, a helyi szovjet parancsnok, miután megtudta, hogy kommunista vezető, felajánlotta neki a mentesítést, amit azonban Kern József – becsületére legyen mondva – nem fogadott el. Minderről így számolt be az eleki főszolgabíró a makói székhelyű Csanád megye főispánjának: „Kern József Kommunista Párt vezetőjét és hozzátartozóit az őrnagy az igénybevétel alól mentesítette volna, de nevezett ezt a mentesítést elvi okokból nem fogadta el.”
Nem volt más a helyzet a szomszédos Almáskamaráson sem, ahonnan 1945 elején több mint háromszáz németet vittek a Szovjetunióba málenkij robotra. Schreirer József, a Szociáldemokrata Párt helyi vezetője 1945 júliusában arról tájékoztatta a vármegyei nemzeti bizottságot, hogy „a sváb származásúak összeszedése alkalmával az oroszok kimondottan baloldali, de sváb származású egyéneket elvittek, és a községben még mindig vannak Volksbund-tagok. Kéri a nemzeti bizottságot, intézkedjék oly irányban, hogy az elhurcolt baloldali érzelmű polgárok a községben lévő bundtagokkal felcseréltessenek.” A megyei nemzeti bizottság utasította a helyi nemzeti bizottságot, állítsa össze azok listáját, akik „németbaráti felfogásuk ellenére még mindig a községben vannak”, azzal a céllal, hogy a külügyminisztériumnak elküldhessék. Hogy végül megtörtént-e ez az összeírás, illetve annak nyomán a „csere”, arra levéltári forrásaink nem adnak választ.
A szovjet megszállás, a málenkij robot, a kommunista diktatúra kiépítése, valamint a szocialista korszak bűneinek világát mutatja be a Csongrád megyei Hódmezővásárhely jelenkortörténeti múzeuma, az Emlékpont. A több mint egy évtizeddel ezelőtt, 2006 júliusában megnyílt hódmezővásárhelyi Emlékpont a vidéki Magyarország egyetlen olyan közgyűjteménye és intézménye, amely kifejezetten egy régió – Hódmezővásárhely és környéke – példáján keresztül mutatja be hazánk történetének 1945 és 1990 közötti időszakát.
A múltat ki kell beszélni – gondolták a múzeum megálmodói, valamint Lázár János miniszter, akkoriban Hódmezővásárhely polgármestere és a város képviselőtestülete –, hiszen ha nem tisztázottak a tegnapelőtt kényes, fájdalmas kérdései, akkor a következő nemzedékek is még a nagyszülők idejéből származó sérelmekkel bajlódnak majd. Ezen gondolatokból kiindulva jött létre a Magyarországon, de egész Közép- és Kelet-Európában is egyedülálló Emlékpont, amely Magyarország, azon belül pedig Hódmezővásárhely történetének a kommunista diktatúra alatti évtizedeit dolgozza fel.
Az Emlékpont Fél évszázad Vásárhelyen című állandó kiállítása budapesti és helyi szakemberek közös és hosszú ideig tartó előkészítő, anyaggyűjtő, forrásfeltáró és összegző munkálkodásának az eredménye. A modern, az alkotók szándékai szerint minden huszonegyedik századi látogatói igényt kielégítő kiállítás elsősorban a kor hangulatára és jellegzetességeire helyezi a hangsúlyt, s ennek a koncepciónak a szolgálatában kerültek elrendezésre a tárlaton látható fényképek, filmfelvételek, tárgyak s a jól megválasztott korabeli forrásszöveg-részletek. Az állandó kiállításon bemutatott események alátámasztására számos, az államszocialista korszak áldozataival, átélőivel, tanúival készített – és teljes terjedelmében a közgyűjtemény archívumában őrzött – interjúrészletet láthatnak a látogatók a kiállítótérben elhelyezett terminálokon.
Az Emlékpont állandó tárlatán külön egységben mutatják be a második világháború áldozatainak, a hitük és vallásuk miatt a kommunista rendszerben meghurcoltaknak, a termőföldek államosítása, illetve a szövetkezetesítés során egzisztenciájukat vesztett tömegek sorsát. Mindezek mellett megfelelő súllyal szerepel a kiállításon a korszak elnyomó gépezetének – és annak fenntartóinak – tevékenysége, valamint a helyi kommunistaellenes gazdamozgalom, a Fehér Gárda – amelynek két vezetőjét halálra ítélték és kivégezték, mintegy ötven tagját pedig súlyos büntetésekkel sújtották az 1950-es évek elején – története.
Külön teremben tekinthető meg a szovjet esztétikai elvek alkalmazásával a magyar művészetre erőltetett szocialista realizmus irányzatának néhány jellegzetes és ikonikusnak tekinthető alkotása, de a szocializmus kori Vásárhely három szimbolikus köztéri alkotása (a Lenin-szobor, a szovjet katona – „Iván” – és a tanácsköztársasági emlékmű) is helyet kapott az Emlékpontban. Az ipari termelés hódmezővásárhelyi jellegzetességei – például mérlegek, textilipari termékek, porcelántárgyak – éppúgy láthatóak, mint a rendszerváltás kora újító, piacgazdasági személetének és a magyar kreativitásnak sajátos elegyét mutató, a városban gyártott kisautótípus, a Puli egy darabja.
Az Emlékpontba lépve a szovjet és a magyar állampárti vezetők portréi fogadják a látogatót. Mindez azt hivatott kifejezni, hogy a magyar történelem 1945 utáni eseményeit és folyamatait – Kun Miklós történészprofesszor terminusát használva – mint „Kreml árnyékában” történt jelenségeket érdemes vizsgálni. Vagyis minden fontos magyar belpolitikai, gazdasági és diplomáciai döntést lényegében Moszkvában hoztak meg a szovjet vezetők, s a korabeli magyar politikusok csak végrehajtották azt.
Az Emlékpontnak technikailag jól fölszerelt, mintegy száz fő befogadására alkalmas konferenciaterme van, ahol rendszeresen tartanak szakmai rendezvényeket (konferenciákat, kerekasztal-beszélgetéseket, könyvbemutatókat) és ismeretterjesztő programokat (rendhagyó tanórákat, ismeretbővítő előadásokat). Az intézmény szakmai együttműködést tart fenn a Hódmezővásárhelyen önálló kart működtető Szegedi Tudományegyetemmel, az orosházi képzési központtal is rendelkező Kodolányi János Főiskolával, valamint a Magyarország kormánya által fenntartott VERITAS Történetkutató Intézettel.
A hódmezővásárhelyi Emlékpont a huszadik századi közép-európai és magyar történelem egyik legsötétebb, leginkább traumatikus korszakát mutatja be. Kiállításaival a kommunista rendszer áldozatairól emlékezik meg, s a helyi közösségi élményeken és emlékeken keresztül kíván a modern magyar történeti emlékezetkultúra sajátos hangulatú színtere lenni.
MIKLÓS PÉTER
Szabadság (Kolozsvár)

A titkos CSAT-határozatok nyilvánosságra hozását kérik a bírák
A hírszerzést bűnüldözési jogkörrel felruházó védelmi tanácsi határozat titkosításának feloldását kérte tegnap a romániai bírák két érdekvédelmi és szakmai szervezete Klaus Johannistól az államfőhöz intézett levelükben.
A Romániai Bírák Egyesülete (AMR) és a Romániai Bírák Országos Szövetsége (UNJR) tegnap levélben kérte az államfőt, hogy tűzze a Legfelső Védelmi Tanács (CSAT) napirendjére a szóban forgó titkos határozatokat, amelyek alapján felhatalmazták a hírszerzést, hogy részt vegyen a bűnüldözésben. Az Evenimentul Zilei című napilap korábban megírta, az első ilyen titkos határozatot 2005. február 28-án fogadta el a CSAT.
Az UNJR keddi levele leszögezi, a titkosított CSAT-határozatok alapján együttműködési megállapodásokat kötött a legfőbb ügyészség a titkosszolgálatokkal, amelyek alapján hírszerző ügynökökből és ügyészekből álló úgynevezett vegyes munkacsoportok alakultak, noha ennek nincs törvényes alapja.
A bírák szakmai szervezeteinek képviselői szerint a téma közérdeklődésre tart számot, a határozatok titkosságának fenntartása pedig további találgatásokra és kételyekre adhat okot.
"Románia jogállam, a jogállam egyik jellemzője az, hogy a törvények mindenki számára nyilvánosak, főleg ha az igazságszolgáltatásról van szó. Amíg a CSAT szóban forgó határozatai, illetve a hírszerző szolgálatok és az ügyészség közötti megállapodások nem válnak nyilvánossá, az igazságszolgáltatás nem nyerheti vissza az emberek bizalmát" – olvasható a szakmai szervezetek közös levelében. A két szervezet leszögezte: minden szükséges intézkedést megtesznek, hogy tisztázzák a titkosszolgálatok és az igazságszolgáltatás viszonyát.
Borbély Tamás
Szabadság (Kolozsvár)

Erősödő szórványközösség
Rövid idő alatt lelkes közösség kovácsolódott össze a Szamosújvári Magyar Tannyelvű Elméleti Líceumban, amely közel ötszáz, szórványban élő magyar gyermek számára biztosítja az anyanyelvi oktatást. A tanárok szerint örvendetes, hogy egyre több gyerek szeretne átiratkozni az új magyar iskolába.
Néhány hónap alatt érezhetően lelkes közösség kovácsolódott össze a Szamosújvári Magyar Tannyelvű Elméleti Líceumban, amely tavaly szeptemberben nyitotta meg kapuit 460 szórványban élő magyar gyermek számára. Szintén örömteli hír, hogy a magyar állami támogatásból épült iskola vonzereje is fokozatosan növekszik – tájékoztatott a látogatásunkkor Timsa Ildikó, a tanintézet igazgatója.
Mint mondta, a diákokat egy modern, kétszintes, öt tantermes iskolaépület fogadja, a nagyobb osztályok pedig egy háromemeletes, 16 tantermes, modern épületben tanulhatnak. Az igazgatónő elmondta, a Téka Alapítvány által működtetett magyar tanintézetbe három vegyes tannyelvű iskolából gyűjtötték össze a magyar osztályokat. Az iskola a város magyar diákjain kívül 27 szórványtelepülésről gyűjti össze a magyar gyermekeket, akik számára a Téka Alapítvány biztosít kollégiumi elhelyezést és programokat. „Az iskolai év kezdete óta egyre több gyerek szeretne átiratkozni a mi iskolánkba, ezek a diákok désiek vagy helybéliek, és azért akarják nálunk folytatni a tanulmányaikat, mert közelebb van az iskola az otthonukhoz” – mondja Timsa Ildikó, utalva a tanintézet növekvő népszerűségére. Az igazgatónő azzal is elégedett, hogy pedagógus kollégái is feltalálták magukat az új helyzetben, és rövid idő alatt értékes, lelkes tanári közösséget hoztak létre. 
Kérdésünkre elmondta továbbá, a diákok rendkívül örülnek annak, hogy a szünetekben megkötések nélkül társaloghatnak, és a titkárságon is beszélhetnek magyarul, anyanyelvükön kérhetik ki a hivatalos iratokat. Igaz, az űrlapok román nyelvűek, de ha valamit nem értenek, a személyzettől azonnal segítséget kapnak. „Mivel nem tartozunk más tanintézet alárendeltségébe, a diáktanács kéréseire is jobban oda tudunk figyelni, s ha vannak olyan javaslataik, amelyek jónak tűnnek, jóváhagyjuk” – mondta az igazgató. Példaként említette, a diákok azt kérték, hogy a szünetekben szólhasson a sulirádió, mivel ilyesmire a többségi vezetésű iskolákban nem volt lehetőség. Az iskola vezetői teljesítették a gyerekek óhaját, azóta zene is szól a tanórák között.
Mindenki jól járt az iskolaalapítással
Timsa Ildikó szerint óriási előnyt jelent számukra az is, hogy a rendezvényeiket megtarthatják az iskolában. „Korábban valamennyi magyar nyelvű iskolai rendezvényünket vagy a Téka Alapítványnál, vagy az egyháznál, vagy más intézményben kellett megtartsuk, mert pont akkor vagy nem volt hely, vagy valami más gond volt. Most már nincs ilyen problémánk” – mutatott rá a saját intézmény előnyeire az iskola igazgatója. A tanárok is jól jártak, hiszen a katedrák kiegészültek, nem kell máshová is eljárjanak tanítani. „Volt olyan kolléga, akinek eddig három különböző intézményben volt órája, és szünetben szaladgált egyiktől a másikig. Nyilván nem mindig volt elég az a tíz perc, hogy eljusson az egyik iskolától a másikig. Akkor persze késett, amiből mindenféle problémák keletkeztek” – magyarázta.
Mióta megalakult az önálló magyar iskola, folyamatosan érkeznek szülői kérések, hogy szívesen átíratnák a gyereküket más iskolákból. Ez meglátszik egyébként a két kilencedik osztály létszámán is. Az egyikben 30, a másikban 29 diák tanul, miközben korábban – amikor a két magyar gimnáziumi osztály két különböző iskolában működött – az egyik osztályban ugyan összejött a 28-as létszám, de a másik rendszerint 15–18, illetve legfeljebb 20 gyerekkel működött. Elemi osztályokból évfolyamonként csak egy, de ötödiktől két párhuzamos osztály működik a szórványgimnáziumban. Ez meg azért van így, mert a környező falvakban az elemi osztályok még működnek, de ötödiktől többnyire már Szamosújvárra jönnek a gyerekek.
„Milyen jó, hogy lehet a szünetben magyarul beszélni…”
Természetesen az iskola diákjaival is szóba álltunk, ha már arra jártunk. A tizedik osztályos Fehér Adrienn úgy nyilatkozott: nagyon jó közösséget alkotnak, és rendkívül örül annak, hogy a magyar diákok önálló intézményben tanulhatnak. Hozzátette, a környező falvakból is érkeznek diákok, így a különböző foglalkozásokon jobban megismerhetik az ottani hagyományokat. De van más előnye is a magyar intézménynek. „Korábban kerültünk konfliktushelyzetbe román diákokkal, mert ránk szóltak, hogy miért beszélünk a szünetben magyarul, de most nem szól emiatt senki ránk, és ez nagyon jólesik” – mondta a szamosújvári Fehér Adrienn. Osztálytársnője, Ágoston Edina bentlakásban lakik, a Hargita megyei Csíkszenttamásról érkezett Szamosújvárra. Kérdésünkre elmondta: énekesnek készül, és az osztályfőnöke javaslatára döntött úgy, hogy a szórványkollégiumba iratkozik, mivel zenei képzést is nyújtanak.
„Modern iskolát építettünk”
A diákok mintegy negyede a bentlakásban él. A költségek oroszlánrészét a Téka Alapítvány átvállalja, hiszen nehéz anyagi körülmények közt élő gyerekekről van szó. A gyerekek mintegy tizede ingázik, bár az ő helyzetük sem rózsás: az utazási költségeiknek csupán egyharmadát téríti meg az állam. Az iskola és a kollégium háttérintézménye a Téka Alapítvány, így értelemszerűen a székházába is ellátogattunk. Ott működik egyébként a bentlakás is. Az intézmény igazgatójától, Balla Imolától megtudtuk, összesen 112 diáknak nyújtanak szállást – 68 lánynak és 44 fiúnak –, akik 27 településről érkeztek, legtöbben hátrányos helyzetű családokból származnak. „Azért gyűjtöttük ide őket össze, mert nincs magyar iskola a településen, ahol élnek. Egy részük Válaszútról érkezik, a Kallós Zoltán Alapítvány által működtetett szórványkollégiumból, ők a 8. osztály végén eldönthetik, hogy maradnak Szamosújváron, vagy visszatérnek Válaszútra, a mezőgazdasági szakközépiskolába” – magyarázta.
Elmondta, a kollégiumnak tehetséggondozó műhelye is van, ahol a bentlakókkal külön foglalkoznak. Összesen 13 foglalkozás közül válogathatnak a kisdiákok. Többek közt kézművességet tanulhatnak, kórusra járhatnak, de bibliaóra, történelem- és filmklub is szerepel az intézmény kínálatában. Továbbá angolból vagy matematikából felzárkóztatóprogramot is tartanak. A szilenciumon képzett pedagógusok felügyelete mellett tanulnak. Fontos szabály, hogy telefont nem használhatnak, ezért telefonmegőrzőt alakítottak ki erre a célra. Kérdésünkre elmondta: a kollégium életét is megkönnyítette az önálló magyar iskola léte. A magyar iskolai rendezvények ugyanis korábban „120 százalékban igénybe vették a kollégium kapacitását”, most pedig másra is felhasználhatják a felszabadult tereket. Balla Imola elmondta még, tavaly két diákjuknak szereztek ösztöndíjat továbbtanulásra, egyet pedig ők maguk támogatnak a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen.
Balázs Bécsi Attila, a Téka Alapítvány elnöke ugyanakkor elmondta: az iskolaközpont 2009-es alapkőletétele után több éven keresztül lassan léptek előre és építkeztek 2014-ig. Ekkor a csaknem 730 millió forintos magyar állami támogatásnak köszönhetően sikerült befejezni és elindítani az iskolát 2016 őszén. Magát a tanintézetet jogilag már 2015-ben létrehozták. A tanárok fizetése a román állam feladata, de a kisegítő személyzet bérezését a Téka Alapítványnak kellett átvállalnia. A mezőségi szórványoktatási programot szervező alapítványt egyébként 2010-től a magyar kormány a nemzeti jelentőségű intézmények közé sorolta. Balázs Bécsi Attila elmondta továbbá, különböző pályázati forrásokból eddig félmillió lej értékben szereztek be taneszközöket, digitális táblákat, kivetítőket az új iskola számára. „Úgy gondoljuk, hogy tényleg Erdély egyik legmodernebb iskoláját sikerült felépítenünk. A további tervekben szerepel, hogy a román állam minél többet átvallaljon a fenntartási költségekből, addig is azonban ezt a Téka Alapítvány biztosítja” – nyilatkozta lapunknak Balázs Bécsi Attila.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Bérpalotából bitorolt palota
Továbbra sem kapta meg a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség annak az ítéletnek a hivatalos törvényszéki indoklását, amelyben 2016. december 16-án a román Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a Nagyváradon csak pénzügyi palotaként ismert ingatlan nem a katolikus egyház, hanem a Bihar megyei tanács tulajdonát képezi, tudtuk meg tegnap Böcskei László római katolikus megyéspüspöktől.
A december közepén meghozott ítélet óriási felháborodást váltott ki nemcsak a nagyváradi magyarság köreiben, de egész Erdélyben, sőt nemzetközi visszhangja is volt a restitúciós törvényeket furcsa mód megkerülő, semmibe vevő ítéletnek.
A Nagyvárad belvárosában álló, eredetileg irgalmasrendi, egyházi ingatlant 2012-ben kapta vissza a püspökség, ám a megyei önkormányzat megtámadta az illetékes bizottság határozatát, arra hivatkozván, hogy az épület valójában a magyar állam tulajdona volt, amelyet a trianoni döntés nyomán a román állam vett át. A visszaszolgáltatás érvénytelenítését a Bihar Megyei Önkormányzat kérte, a per során azonban a Nagyváradi Polgármesteri Hivatal is csatlakozott a perhez. A Piteşti-i táblabíróság tavaly áprilisban kimondott első fokú ítéletével elutasította a keresetet, és elismerte az egyház tulajdonjogát az épület fölött. Ezt az ítéletet változtatta meg tavaly decemberben a román Legfelsőbb Bíróság, figyelmen kívül hagyva az addigi tárgyalásokon felsorakoztatott összes bizonyítékot.
A pénzügyim palota történetéről az alábbiakat kell tudni, hogy átlássuk a jogi hercehurca visszáságait. A Betegápoló Irgalmas (mizerikordiánus) Rend egy laikus férfi szerzetesrend, a legjelentősebb betegápoló katolikus férfirendként működött. Tagjai orvosok, gyógyszerészek, ápolók voltak. A rend más szerzetesi közösségekkel ellentétben soha nem rendelkezett földbirtokkal, a működéséhez, betegápoláshoz szükséges jövedelmek mindig kamatozó tőkepénzekből, bérbe adott ingatlanokból folytak be. A XIX. század végén a nagyváradi rend már csak úgy tudta fenntartani a kórházat, rendelőket, patikát (melyekben zömmel szegény sorsú embereket gyógyítottak ingyen), ha újabb ingatlanokat építtetett, hogy ezek bérleti díjából fedezze az egészségügyi tevékenységhez szükséges kiadásokat és a kórház fejlesztését. Ezért 1899. márciusában a rend akkori váradi perjele, Wimmer Julián doktor elrendelte: építsenek egy bérpalotát a Fő utca 35. szám alatt, hogy ennek a bérbeadásából befolyó jövedelmekből fedezzék az egészségügyi intézményeik költségét.
A Bihar Megyei Tanács fellebbezésében ezért hivatkozott arra, hogy a bérpalota nem templom vagy rendház volt, így nem számít egyházi vagyonnak. A ma is meglevő iratok azonban egyértelműen igazolják, hogy az államosításig mindvégig és egyedül az irgalmasok rendje szerepelt az épület tulajdonosaként, és nekik a román királyi hatóságok is bért fizettek, miután Erdélyt Romániához csatolták. Márpedig, ha ez az ingatlan nem az egyházé lett volna, a román állam bizonyára nem fizet érte bérleti díjat. Böcskei László lapunk megkeresésére elmondta, egyszerűen értetlenül állnak a Legfelsőbb Bíróság döntése előtt, ám tudomásul kellett venniük, hogy az ítélet ellen a püspökség romániai bíróságokon már nem tud fellebbezni. Ami felháborító, hogy mindeddig nem kapott az egyház semmilyen hivatalos indoklás arról, miért született meg ez a végleges döntés, noha a püspökség több tárgyalási szinten, dokumentációkkal igazolta, hogy a bérpalota egyházi tulajdon és ezt több román bíróság is elismerte. A főpásztor elmondta, várják a bírósági indoklást, ugyanis csakis annak tükrében tudnak a nemzetközi hatóságokhoz fordulni az eset kapcsán. A Legfelsőbb Bíróság ítélethozói ugyanis semmilyen magyarázatot nem adtak mai napig arra, hogy miért is változtatták meg az addigi bírósági ítéleteket, vagy milyen bizonyítékokkal állt elő a megyei tanács, mely erre a legutolsó döntésre késztette a bírákat. Márpedig, ha nemzetközi fórumokon alkarnak tiltakozni az egyház szerint igazságtalan döntés ellen, az a minimum, hogy tudják, mi ellen is tiltakoznak tulajdonképpen, fejtette ki a püspök. Az ítélethozatalt követően hat hónap fellebbezési idő van érvényben, ebből másfél már eltelt.
Szőke Mária
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Ezért veszélyes a Btk.-t módosító rendelet a DNA szerint
A büntetőjogot módosító sürgősségi kormányrendelet nem csak azoknak kedvez, akik eddig követtek el hivatali visszaélést, hanem azoknak is, akik ezután fognak - állapítja meg az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) szerdai közleménye.
„A kormányrendelet előírásai azoknak kedveznek, akik ezután fogják elkövetni a korrupciónak minősülő hivatali visszaélés bűncselekményét, és hasznot húznak a jogszabályból azok is, akik már elkövették ezt a bűncselekményt. Ha életbe lép a rendelet, bármilyen rövid időre is, a kedvezőbb jog elve alapján azok is élhetnek vele, akik ellen már kivizsgálás folyik, vagy vádat emeltek ellenük” – idézte az Agerpres a DNA állásfoglalását.
A korrupcióellenes ügyészség szerint mivel a sürgősségi kormányrendelet kivonja a szolgálati visszaélést a bűncselekmények köréből, a DNA-nak 2 151 bűnügyi eljárást kell megszüntetnie, egy részüket pedig lezárják.
A DNA rámutat, a legnagyobb hatása a 200 ezer lejben megállapított kárhatárnak lesz - ez alatt nem számít bűncselekménynek a hivatali visszaélés. Ezt a küszöböt tetszőlegesen állapították meg, bárminemű indoklás nélkül, ezért felmerülhet annak a lehetősége, hogy ez a rendelkezés bizonyos személyeknek hivatott kedvezni - mutat rá a vádhatóság, hangsúlyozva, hogy ugyanígy visszavetheti majd a korrupcióellenes küzdelmet az elévülési határidő öt évre való csökkenése is.
A DNA rámutat még, hogy a hivatali visszaélésre vonatkozó előírás, amely szerint „az (1) és (2) bekezdés nem vonatkozik jogszabályok kibocsátására, jóváhagyására vagy elfogadására”, mentesíti a felelősség alól a magas rangú közhivatalnokokat, akik kibocsáthatnak, jóváhagyhatnak vagy elfogadhatnak jogszabályokat.
„Eszerint egy jogszabály bármekkora kárt okozhat, kidolgozóit nem lehet felelősségre vonni” - magyarázza a közlemény.
maszol.ro

Megszüntetett osztály: a kolozsvári Brassai líceum tanárai ismét kipakolnak
Újabb közleményben fejezte ki tiltakozásukat a kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceum tanári közössége amiatt, hogy a Kolozs megyei tanfelügyelőség úgy döntött január 25-én: nem indulhat jövő tanévben kilencedik elméleti osztály az iskolában. A tanfelügyelőség döntése Onisifor Ghibu Elméleti Líceumot is érinti, amely szintén közleményben tiltakozott. 
"Az elmúlt napok eseményei, sajtónyilatkozatai és interjúi nem adtak választ, magyarázatot a legfontosabb kérdéseinkre, felvetéseinkre. Ahogy a 2017. január 26-i nyilatkozatunkban kifejtettük, nem kizárólag csak a mostani 2017. január 25-i döntésről van szó, hanem a Brassai Sámuel Elméleti Líceumot 2010-től sújtó negatívan diszkrimináló döntések sorozatáról! A Brassaitól most sorrendben és szelektíven a harmadik elméleti osztályt vették el, miközben más kolozsvári magyar iskolák másfél évtizede (!) változatlan elméleti líceumi osztályszámmal működhetnek. Nem „csak” egy osztályról van itt szó, hanem háromról!" - olvasható a közleményben.
A tanári közösség kérdése:  Miért nem vették figyelembe a szülők döntéseit, miért vették el az általuk igényelt természettudományi osztályt, és miért nem a 2013-ban ránk erőltetett szakosztályt? Emlékeztetnek, hogy az iskolában minden évben felmérést végeznek a szülők körében és ennek függvényében kérik a kilencedik osztályokat. "A most végző tizenkettedikeseink szülei annak idején, 2013-ban egy matematika-informatika osztály indítása mellett döntöttek, és mi figyelembe véve ezt, egy ilyen profilú osztályt kértünk. A szülők az idén újra természettudományi osztályt kértek, ez irányú kérésüket iktatták is a tanfelügyelőségen. Az elméleti osztályunk elvétele mellett döntők nem vették figyelembe az érvényes oktatási törvény 79-es és 80-as cikkelyeit, mely szerint az oktatás haszonélvezői elsősorban a diákok és szüleik és fontos döntések meghozatalakor kötelező módon konzultálni kell velük is. Már jóval a döntés előtt szóban jeleztük, és írásban is felhívtuk a figyelmet a megyei tanfelügyelőségre benyújtott 243/ 2017. január 13-as számú szülői beadványban szereplő kérésre, és azt is kifejtettük, hogy milyen következményekkel jár az utolsó elméleti osztályunk megszüntetése. Egyértelműen felelőtlen döntésnek tartjuk, hogy ezek ellenére az elméleti osztályt vették el, jóval több kárt okozva így az iskolának. A szakosztályok túlsúlyba kerülésével az elméleti líceumunk idővel szaklíceummá alakul át, és el fogjuk veszíteni a 0-VIII osztályos tagozatunkat is: tehát nem „csak” a kilencedikes osztályunkról van szó, hanem az iskola megszüntetéséről!" - olvasható a közleményben.
Kik dönthettek volna? 
Emlékeztetnek, hogy azon az ülésen, ahol arra kérték az iskolaigazgatókat, döntések el ők maguk, mely két osztályról mondanak le és hol, nem jártak el jogszerűen. Az OM5777/2016-es számú minisztériumi rendelet 11-es cikkelye szerint nem is lehetett volna az említett találkozón dönteni, és ezért nem is születhetett semmilyen megegyezés, hiszen az igazgatók egymagukban nem hozhatnak arra vonatkozó döntést, hogy milyen osztályok maradjanak meg. A gyűlésen résztvevők ezt jelezték is. Erre csak az iskola vezetőtanácsa jogosult" - érvelnek. 
Hozzáteszik, idén is, akárcsak 2013-ban, az elméleti osztály sorsát már jóval hamarabb, szűk körben eldöntötték: "Két héttel a 2017. január 25-i tanfelügyelőségi vezető tanácsi gyűlés döntése előtt, már 2017. január 11-én behívatta Ömböli Irma magyar szakos tanfelügyelő a Brassai Sámuel Elméleti Líceum és az Onifisor Ghibu Elméleti Líceum magyar tagozatának a vezetőségét, majd Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes és a másik három magyar tanfelügyelő jelenlétében elmondták, hogy e két iskola elméleti osztályait fogják elvenni. E tény közlése után beadvánnyal fordultunk a Kolozs megyei és kolozsvári RMDSZ szervezetek vezetőihez".
Milyen kritériumokról van szó?
Arra a kérdésre, hogy milyen kritériumok alapján választották ki a megszüntetendő osztályokat, Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes utólag, a hivatalos 2017. január 25-i tanfelügyelőségi vezető tanácsi gyűlés döntése után a Maszolnak azt válaszolta, hogy figyelembe vették többek között a megyei és országos tantárgyversenyeken elért eredményeket, az érettségi eredményeket stb. "Ha elolvassuk a OM5777/2016 számú minisztériumi rendeletet, kiderül, hogy a főtanfelügyelő-helyettes által felsorolt „kritériumok” sehol nem szerepelnek. Mennyire lehetett objektív egy olyan kritériumrendszer, amelyet ráadásul szelektíven csak néhány kolozsvári iskolára alkalmaztak, és nem az összes magyar iskolára? Azt sem tartjuk méltányosnak, hogy olyan intézmények eredményeit hasonlítják össze, amelyek közül egyesek másfél évtizede változatlan elméleti osztályszámokkal működnek, nyugodt munkakörülmények között, míg a Brassait kilakoltatták, sorozatosan osztályokat vettek el tőle és tanári kara is a harmadára csökkent" - írják.
Emlékeztetnek, hogy a Brassai Sámuel Elméleti Líceum végzősei közül 2013-ban 78,08 százalék, 2014-ben 93,47 százalék, 2015-ben 95,34 százalék és tavaly 56,81 százalék érettségizett sikeresen. Közlésük szerint tavaly végeztek azok a korábbi kilencedikesek, akik már az új épületben kezdtek. "Két elvett osztály és kilakoltatás mellett is szerintünk nem rossz a Brassai négyéves átlageredménye; jobb, mint a megyei és országos átlag (és jobb, mint nem egy Kolozs megyei magyar líceum és tagozat átlaga)" - írják.
"Jövőre visszakaphatjuk a most elvett osztályunkat, ígérik és nyugtatgatnak. Ahogy a 2017. január 26-i nyilatkozatunkban is jeleztük, 2012 november 2-án érdekvédelmi szövetségünk Kolozs megyei vezető tisztségviselői aláírásukkal is megerősítve ígérték, hogy iskolánkban az elméleti oktatás nem fog kárt szenvedni a ránk erőltetett szaklíceumi osztály beindításával, ennek ellenére 2013 óta mindkét elméleti osztályunkat elvették tőlünk. Csökken a gyerekszám, hangoztatják, elkerülhetetlen az osztályok számának a csökkentése. De a megyei osztálycsökkentések terheit miért mindig elsősorban csak a Brassai Sámuel Elméleti Líceumnak kell viselnie? Miért nem lehet átvenni más megye példáját, ahol felváltva egyik évben egyik iskola indít kilencediket, másik évben a másik?" - olvasható a közleményben.
A dokumentum végén biztosítanak, hogy minden tőlük telhetőt meg fognak tenni, hogy a Brassai Sámuel Elméleti Líceum továbbra is elméleti líceumként működjön a mostani líceumi osztályszámmal. A közlemény teljes szövege itt olvasható. 
A ghibusok is tiltakoztak
Korábban Nagy Csilla az Grigorescu negyedi Onisifor Ghibu Elméleti Líceum magyar tagozatának nevében szólalt meg nyilvánosan az iskolát érintő döntésről. A tanfelügyelőség határozata szerint jövő tanévtől megszűnik az iskolában az egyetlen magyar nyelvű kilencedik osztály. 
Emlékeztetnek, a tanfelügyelőség arra a cáfolhatatlan tényre hivatkozik, hogy az idén 78 diákkal kevesebb végzi a nyolcadik osztályt magyar tagozaton, tehát ha optimális esetben mindenki magyarul szeretne továbbtanulni, akkor is minimum 2 osztálynyival kevesebb kilencedikes diák kezdené meg a következő tanévet.
Nem voltak könnyű helyzetben a magyar tanfelügyelők, amikor az iskolaigazgatóktól átvállalták a döntés felelősségét. Január 6-án több mint hatórás gyűlés után jobb híján minden iskolaigazgató elfogadta, hogy a tanfelügyelőség vezetőtanácsa dönt majd saját kritériumrendszere alapján (pl. utolsó négy év bejutási eredményei, tanulmányi átlageredménye, megyei és országos tantárgyversenyeken elért eredmények, érettségi eredmények). Megjegyezendő, a szaklíceumi osztályok, szakosztályok és a vidéki iskolák elméleti osztályainak számát nem csökkentették.
"Nem értünk egyet azzal, hogy csak természettudomány szakos osztályokat szüntettek meg, ezzel felborítva az arányt, amit évek óta a diákok józan opciója, pályaválasztási irányultsága határoz meg. A természettudományi osztályok egyre népszerűbbek a diákok körében, mert a továbbtanulás, pályaválasztás széles skáláját teszi lehetővé ezen a szakon érettségizett diákok számára. Tehát jövőre három matematika–informatika osztály mellett csak két természettudományi osztály maradt a kolozsvári és környékbeli diákok számára. Nem tudom, milyen statisztika mutatta ki, hogy az idei nyolcadikosoknak hirtelen megugrott az érdeklődése a matematika és informatika, valamint a humán tantárgyak iránt, és drasztikusan csökkent a természettudomány szakos osztályok iránt. Míg tavaly a diákok 40%-a választhatta az elméleti osztályok palettájáról a természettudomány szakot, 30-30%-a a matematika–informatika, illetve humán szakot, az idén csak 25%-a iratkozhat természettudomány osztályba, 37-37% matematikára, humánra" - olvasható. 
Hozzáteszik, meggyőződésük, hogy a tanfelügyelők döntését elsősorban a társadalmi elvárások, a közvélemény várható reakciója befolyásolta, "amit, nevezzük csak őszintén nevén a dolgokat, a szülők részéről egyfajta, igényességnek vélt sznobizmus irányít, amely már elemitől kezdve szeretné biztosítani a gyerek társadalmi státusát a hagyománnyal rendelkező iskolák választása által". 
Nem objektív kritériumok alapján döntöttek?
"Nem tekintjük objektívnek, sőt megtévesztőnek tartjuk azt a kritériumrendszert, ami alapján egyetlen 9. osztályunk elveszíti létjogosultságát. Kiegészítő magyarázat nélkül ezen szempontok szerinti értékelés megbélyegez minket, negatívan minősíti a munkánkat. Határozottan kijelentjük, hogy a Ghibu-líceum tanári közössége mindenkor magas szakmai felkészültséggel, nagy szeretettel és odaadással foglalkozik minden egyes reá bízott gyerekkel. Személyes beszélgetések vagy ellenőrzések alkalmával maguk a tanfelügyelők csak szuperlatívuszokban beszéltek az itt zajló oktatói-nevelői folyamatokról, eredményekről, a tanárok és gyerekek munkájáról" - írják. 
"Annyi más szempont is szóba jöhetett volna: például az, hogy hány, anyagilag és társadalmilag hátrányos helyzetű család gyerekét tanítottuk, neveltük, juttattuk el az érettségiig. Tanulmányok igazolják, hogy a gyerekek szociokulturális háttere hogyan befolyásolja a tanulmányi előmenetelt. Nemcsak a családból hozott ismeretanyag és attitűd nyit hatalmas szakadékot gyerek és gyerek között; ha csak arra az egyszerű tényre gondolunk, hogy minél „elitebb” iskolába jár egy gyermek, annál többet fordítanak a szülők magánórára, egyből megkérdőjelezhetővé válik az érettségi eredmények összehasonlítása. Alapvető pedagógiai elv, hogy ne egymáshoz, hanem önmagához hasonlítsuk a gyereket, fejlődését, eredményeit csak ahhoz mérhetjük, amennyit a líceum elején otthonról, illetve régi iskolájából hozott. Konkrétan: matematikából 5-ös bejutási jegyről érettségire hatoson felüli jegyre feltornázni a gyereket, akinek családja nem tudja fizetni a magánórát, van annyira nagy teljesítmény, mint kilences tanulóból kilences érettségizőt faragni. Nem tartjuk igazságosnak az eredmények száraz számadatokban, statisztikákban való mérését, miközben az oktatás az egyik legszubjektívebb, legtöbb emberi tényezőtől függő, legtöbb érzelmet, empátiát igénylő folyamat. Nem szalámit gyártunk, nem paradicsomot termesztünk, hanem élő, érző, különböző temperamentumú és különböző képességű gyerekeket készítünk fel az életre" - olvasható. 
Kijelentik, hogy részt kívánnak venni annak a közép- és hosszú távú oktatási stratégiának a kidolgozásában, amely lehetővé teszi, hogy elsősorban a gyerekek igényeit figyelembe véve zavartalanul működhessenek az arra érdemes Kolozs megyei iskolák és tagozatok. 
maszol.ro

AMNESZTIAKÉRDÉS ROMÁNIÁBAN
Másfél hónappal a parlamenti választás után a szociáldemokraták képtelenek higgadtan kezelni 47 százalékos elsöprő győzelmüket, azonnal és erőből igyekeztek lerendezni valamennyi, számukra sürgős kérdést.
A január 18-i kormányülésen a kabinet sürgősségi rendelettel akarta érvénybe léptetni a legfeljebb ötéves börtönbüntetésre ítélt személyek amnesztiáját. Ugyanazzal a lendülettel és eszközzel a büntető törvénykönyv módosítására is készültek, amelynek értelmében a kétszázezer lejt (csaknem ötvenezer eurót) meg nem haladó kárral járó hivatali hatalommal való visszaélés nem minősülne bűncselekménynek.
Tervüket Klaus Johannisnak a kormányülésen való puccsszerű megjelenése ugyan megakadályozta, ám a hatalom arroganciája az év eleji mínusz fokok ellenére is egyre több embert szólított az utcára. Január utolsó vasárnapján csaknem százezer ember vonult Románia nagyvárosainak utcáin, immár a kormány lemondását követelve. Sőt, a PSD-vezér Liviu Dragnea szűkebb és végsőkig elkötelezett hazájában, Teleorman megyében is felhangzott a „Dragnea, takarodj!”. Azt már régebben megfogalmazta a tömeg: miért nem rendeznek népszavazást az ügyben?
Klaus Johannis államelnök elindította a népszavazás kiírásának procedúráját. A leghamarabb március közepén esedékes referendumon a lakosság a korrupcióellenes harc folytatásának, illetve a köztisztviselők feddhetetlensége biztosításának kérdésében foglalhat majd állást. Az államfő lépése önmagában is élénk vitát, nézetek szikrázó ütköztetését váltotta ki, amelyben lila fejű indulatszónokok és szálkás paragrafusbajnokok egyaránt részt vesznek.
Mert Románia alkotmánya fehéren-feketén előírja, hogy nem képezhetik állampolgári törvényhozási kezdeményezés tárgyát pénzügyi-költségvetési, nemzetközi és amnesztiakérdések. Ezzel párhuzamosan viszont meghagyja az elnök abbéli szabadságát, hogy megítélje, mi számít országos ügynek. Johannis meg annak ítélte a közkegyelem és a büntető törvénykönyvnek a hatalommal való visszaélés vétkének szalonképesítését célzó módosítás kérdéskörét.
Az államelnök és Liviu Dragnea közötti hatalmi harcra egyszerűsíthető csörte kimenetele mindenesetre jelentős mértékben befolyásolhatja a romániai politikum elkövetkező esztendejét. Johannis lépése amolyan megelőző csapás, amellyel a Dragnea-csapat egyelőre tagadó formában, de sűrűn hangoztatott felfüggesztési fenyegetéseinek igyekszik elébe menni. A kísérlet ugyanakkor sok kockázatot rejt, mindenekelőtt a szavazói jelenlét rizikóját. A Basescu leváltására tett 2012-es kísérlet választói érdektelenségbe fulladása után a részvételi küszöböt 30 százalékra módosították – éppen a PSD kezdeményezésére.
Egy érvénytelen referendum Johannis legitimitásán súlyos sebeket ejthet, megkönnyítve az államfő utólagos felfüggesztését. Tudatosítás és mozgósítás szempontjából az elnök csak az online felületekre és a közösségi hálóra, legfeljebb a legkiegyensúlyozottabb román hírtelevízióra, a Digi24-re számíthat, míg a politikai pártok közül csak a Mentsétek meg Romániát Szövetség áll egyértelműen mellette. Az ellenfél ugyanakkor médiafölényén túl a parlamenti pártok többségének nyílt vagy hallgatólagos támogatására is számíthat, utóbbi kategóriába sorolható a PSD-vel parlamenti támogatási szerződéses viszonyban álló RMDSZ is.
A referendum előkészítésének heteiben ugyanakkor a kormány bármikor kirukkolhat az egyszer már elgáncsolt sürgősségi rendelettel, márpedig annak egyetlen percre szóló érvényessége okafogyottá – de legalábbis a törvényalkotás szempontjából fölöslegessé – teszi a referendumot. Egy ilyen lépés viszont minden bizonnyal az eddigieknél is nagyobb számban szólítaná utcára az embereket. Ami kétségtelenül Johannis esélyeit javítaná.
Az államfő előremenekülési kísérlete ezzel együtt tetten érhető, amit elsősorban az magyaráz, hogy folyamatosan a levegőben lóg a PSD-vezér teljes hatalomátvételt célzó igyekezete. A Donald Trump amerikai elnök beiktatási rendezvényeire magát imázsépítési célzattal dollármillióért bevásárló Dragnea hazatérése után egészen szélsőséges dolgokat is megengedett magának: államcsínynek, bányászjárásnak nevezte a január 22-i többezres tüntetést, amelyet szerinte Johannis provokált ki és vezetett.
Aligha ragadtatja magát hasonló kamikaze gesztusra, ha nincs elszánva az elnök felfüggesztési procedúrájának parlamenti elindítására. Az összbenyomáson az sem változtat, hogy hazatérése után néhány nappal – és a korábbiakkal szöges ellentétben – Dragnea úgy nyilatkozott: nem volt tudomása a tüntetéseket kiváltó kormányrendelet tartalmáról, illetve a kibocsátás szándékáról.
Furcsa mód a PSD-hegemónia megakadályozásának kísérletével Klaus Johannis egyszerre került kényszerpályára, illetve jutott túlélési esélyhez. Ha kormányalakítási megbízást ad a szociáldemokraták első miniszterelnök-jelöltjének, a nemzetbiztonsági kockázatot jelentő Sevil Shhaidehnek, ha nem áll a sürgősségi kormányrendeletek útjába, maga is cinkossá válik egy sereg törvénytelenségben. És akkor máris benyújthatta volna lemondását. Így viszont ha belebukik is a népszavazásba, a közügyért vállalt önfeláldozás hőseként kerülhet ki a történetből.
A PSD pedig aligha éli túl a hazai és nemzetközi közvélemény előtti végzetes arculatkárosodást.
Csinta Samu
Magyar Idők (Budapest)

Két tanegységgel, egy iskolával kevesebb (Elkészült a beiskolázási terv)
Ősztől nem népesül be a komollói óvoda és a fotosi elemi iskola (fotó), a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskola pedig a Puskás Tivadar Szakközépiskola pénzügyi központhoz fog tartozni, és osztályaival oda is költözik – ismertette tegnap a megyei főtanfelügyelő a jövő tanévi beiskolázási tervet.
Jelen tanévben hatvanhat IX. osztály működik elméleti és szakoktatásban Háromszéken, hattal kevesebb, mint amennyit a tavalyi nyolcadikosok létszáma alapján terveztek, az idei nyári felvételin pedig 68 kezdő osztályban kínálnak helyeket a jelenlegi 1902 nyolcadikosnak. 25 osztály indul az elméleti oktatásban, ezenkívül egy pedagógiai osztályt hirdetnek a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképzőben, egy-egy református teológiai osztályt a sepsiszentgyörgyi Református Kollégiumban és a kézdivásárhelyi Református Kollégiumban, valamint egy katolikus osztályt a céhes város Nagy Mózes Elméleti Líceumában és két művészeti osztályt a megyeközponti Plugor Sándor Művészeti Líceumban. A szakképzésben 13 középiskolai és 24 szakiskolai osztályban hirdetnek helyeket, ez a kategória 54,41 százalékát teszi ki a jövő tanévre tervezett kilencedikes beiskolázási számoknak. A meghirdetett szakok tekintetében is történik változás: a szakközépiskolában nem képeznek faipari szakembereket, de a mechanika szakon a jelenleginél két osztállyal több lesz, a kereskedelem is egy kicsit visszaszorul, míg a hároméves szakiskolában egy osztállyal többet hirdetnek a turizmus és élelmezés szakon, eggyel kevesebbet a belsőszerelésen, felére csökken az asztalosszakma, de megjelenik a hentesképzés.
A 2017–2018-as tanévben 312 oktatási egység fog működni Háromszéken, kettővel kevesebb, mint jelenleg, mivel a komollói óvodásokat jövő tanévtől Rétyre szállítják, a fotosi elemi iskola jelenlegi IV. osztályosai a gidófalvi iskolában kezdik az ötödiket, az egyetlen idei előkészítő osztályos pedig szintén ott folytatja tanulmányait, utánpótlás pedig nincs. A hetvenkilenc pénzügyi központból hetvennyolc marad, a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskola a Puskás Tivadar Szakközépiskola alegységeként kezdi meg a jövő tanévet. A 2017–2018-as beiskolázási tervet a megyei tanfelügyelőség elfogadta, az oktatási minisztérium rábólintása után válik érvényessé, de tapasztalat szerint, amit a megye megfogalmaz, az nem változik, az adott számok alapján az iskolák megkezdhetik a katedrák kiszámítását – közölte a főtanfelügyelő.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megérdemelte a bírságot
A diszkriminációellenes tanács ötezer lejre bírságolta a B1 hírtelevízió egyik műsorvezetőjét, aki tavaly októberben a magyarokról tett sértő kijelentéseket. Radu Banciu a magyarországi kvótanépszavazás kapcsán arról értekezett, hogy a magyar is migráns nép, amelynek nincs mit keresnie Európában.
Egyebek mellett kijelentette, Erdély remekül nézne ki magyarok nélkül, és az erdélyi magyaroknak Magyarországra kellene költözniük, illetve, hogy Európában egyetlen nemzet sem szereti a magyart. A tanács hivatalból indított eljárást a műsorvezető ellen, de Márton Árpád, az RMDSZ parlamenti képviselője és az Active Watch emberi jogi egyesület is feljelentést tett. A testület egyöntetűen megállapította, hogy a műsorvezető diszkriminált, és ötezer lejre bírságolta. A tanács korábban a B1 csatornát szintén Banciu műsora miatt, a törököket, muzulmánokat sértő kijelentésekért kétszer is megbüntette, egyszer 20 ezer, második alkalommal 30 ezer lejre.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megújul a Határon Túli Magyar Színházak Szemléje
Új rendszerben várja a közönséget a Határon Túli Magyar Színházak Szemléje, amelynek előadásai az évad során a budapesti Thália színház műsorába építve láthatók ezentúl, ugyanakkor megújul a Thália Színház Humorfesztiválja. Lantos Anikó, a Thália Színház fesztiváligazgatója az MTI-nek számolt be a változásokról.
A Határon Túli Magyar Színházak Szemléjéről elmondta, hogy a májusi fesztivál helyett az idei évben a határon túli előadások közül havonta egy-kettőt láthat a budapesti közönség. A fesztiváligazgató kifejtette, azért döntöttek a változtatás mellett, mert az évad végén, májusban már nehéz felkelteni az érdeklődést egy ötnapos szemle iránt. Ráadásul az új rendszerben akár rögtön beilleszthetnek egy-egy érdekes darabot a műsorba, nem kényszerülnek arra, hogy a szemle idejére hívják meg a produkciókat, így könnyebb egyeztetni az időpontokat is.
A határon túlról érkező vendégjátékok között az idén elsőként – február 13-án – Müller Péter bűnügyi komédiája, a Szemenszedett igazság látható a Csíki Játékszín előadásában, Parászka Miklós rendezésében. Március 13-án a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a Hamvas Béla művei nyomán írt, Olbrin Joachim csodálatos utazása című előadással, Mezei Kinga rendezésével érkezik Budapestre. Március 26-án pedig a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház vendégeskedik a Thália Színházban: Slawomir Mrozek Nyílt tengeren című abszurd komédiáját játsszák Csurulya Csongor rendezésében.
Április 5-én a nagyváradi Szigligeti Színház produkcióját mutatják be: Joël Pommerat kortárs francia drámaíró, rendező darabját, Az én kis hűtőkamrám című művet Theodor Cristian Popescu rendezte. A fesztiváligazgató elmondta, hogy a program ősszel is folytatódik, az év végéig több határon túli produkciót is meghívnak. Hozzátette: az előadások tévéfelvételei is folytatódnak, a tervek szerint a csíkszeredai és a marosvásárhelyi produkciót is rögzítik. Emellett egyes előadásokhoz közönségtalálkozót is szerveznek. Lantos Anikó azt is elmondta, a korábban februárban megrendezett Humorfesztivál az idén márciusban három napon át várja előadásokkal a közönséget.
Krónika (Kolozsvár)

Szobrot kap Kolozsváron Dávid Ferenc
Az unitárius egyház is a reformáció 500. évfordulójának megünneplésére készül, nagyobb ünnepségsorozatra azonban 2018-ban, a vallásszabadságról szóló törvény 450. évfordulóján kerül sor. Bálint Benczédi Ferenc püspökkel az egyház előtt álló kihívásokról beszélgettünk.
– Az 1568-as tordai országgyűlésen meghirdetett vallásszabadság napjának ünnepsége felvonulással ért véget. Mit üzennek ezzel a helybélieknek?
– A templomi ünnepség Tordán amiatt egészült ki felvonulással, hogy a helybéliek figyelmét felhívjuk az esemény jelentőségére és történelmi fontosságára. Lassan ugyan, de változnak az idők. A Tordai Történelmi Múzeumot némiképp átrendezték, így az országgyűlésen a Dávid Ferencet ábrázoló Kőrösfői-Kriesch Aladár-festmény már nincs eldugva, végre jól látható helyre került. Csodálkoznak is eleget az alkalmazottak, hogy sok magyar vagy éppen tengerentúli vendég éppen ezt a képet keresi...
– A 449 évvel ezelőtt született határozat mégsem hozott békés évszázadokat az erdélyi unitáriusok számára. Mikor jött el ismét a nyugodt együttélés időszaka?
– Ha abból indulunk ki, hogy Dávid Ferenc korában Kolozsvár lakosságának nagyobb része unitárius volt, és nem egy erdélyi városban találtak menedékre a Lengyelországból elüldözött unitáriusok, Bethlen Gábor fejedelemsége alatt már akkorát fordult a kocka, hogy a háromszéki unitárius gyülekezeteket református püspökség felügyeletére bízták. Három évszázadon át az unitárius egyház lényegében még egyházalapító püspökéről sem tudott megemlékezni, mert mindig védekező álláspontra kellett helyezkednie. Megtűrtek, de elvették nyomdánkat, a rekatolizáció folyamán a kolozsvári főtéri templomot – templom nélkül maradt sok más gyülekezet is –, és fejünkre olvasták a szombatos mozgalmat. Csak a 19. század végén nyílt lehetőség arra, hogy az egyház megemlékezéseket, emlékünnepélyeket tartson, és beszélni lehessen a vallásszabadságot kimondó törvényről, amely egykoron mindenféle megtorlástól megvédte az unitárius közösségeket.
– Mennyire volt jótékony hatással az egyházra az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés?
– Igazából az 1867-es kiegyezéstől az első világháborúig tartott az az időszak, amikor végre levegőhöz juthatott az unitárius egyház. Ki tudta építeni a lelkészképzést, és föl tudta venni a kapcsolatot az angol és az amerikai unitáriusokkal. Az ott tanuló erdélyi papok hozták be a teológiába azt a fajta liberalizmust, amiről ma nagyon nehéz beszélgetni, mert a szónak már egészen más a kicsengése. A kiegyezés után az egyház szervezetileg és szerkezetileg is próbál megerősödni: a gyülekezetek, a presbitériumok, az egyházi iskolák, a folyóiratok kiépülésének és megerősödésének az időszaka ez.
– Mekkora szerep jutott az egyházi oktatás megerősödésének?
– Az unitárius egyháznak végig erős iskolája volt, amire a kiegyezés utáni időszakban már nagyobb hangsúllyal lehetett építkezni. Egyházi oktatásunk színvonalát mutatja, hogy amikor a 19. század második felében Kolozsváron megalakul az egyetem, a kollégium teljes tanári karát átveszik. Az unitárius iskolákban mindig nyitott szellemű tanítás folyt, gyorsan bevezették a természettudományok tanítását is. Alaptanításunk szerint meg kell tartani a tudás és a hit egyensúlyát. Manapság örvendünk annak, hogy a vallásoktatás visszakerült az iskolákba, de számomra nem mindegy, hogy a gyereknek mit és hogyan tanítunk. Dogmatikát vagy tényleg evangéliumot viszünk, hogy örvendjenek? Nem biztos, hogy egy 10 éves gyereknek Lázár föltámasztásáról kell beszélnünk ahelyett, hogy a számára sokkal könnyebben megérthető Irgalmas Szamaritánusról szólnánk.
– A 20. század eleje óta sok unitárius lelkipásztor megfordult az Egyesült Államokban. Többen idehaza, Erdélyben próbálták kamatoztatni tapasztalataikat, és a mezőgazdaság megújítására is kísérletet tettek, szövetkezeteket, gazdaegyleteket indítottak. Mi lett ezzel az örökséggel?
– A kommunista éra a sikeres szövetkezeti kezdeményezéseket leradírozta. Az 1948 utáni időszakban sok minden gyökeresen megváltozott. Gyülekezeteink egy része mára nagyon elöregedett és elszegényedett, éppen amiatt, mert a székely embert mindenéből kiforgatták. 27 év óta folyik a vita a magyar oktatásról, de a székely falusi emberrel senki nem foglalkozik. Kicsit túlzás, de azt kell mondanom, hogy az én nemzedékemmel kihal a földszeretet is. Ma már nincsenek mezőgazdasághoz értő emberek. Ezt kellene újratanítani. Vannak persze pozitív példák, de a sikeres gazdálkodást biztosító szövetkezésre az emberek hatalmas bizalmatlansága miatt látok kevés esélyt. Tudjuk, mi történt a kollektivizálással, és az is nyilvánvaló, hogy akik tömbháznegyedekben nőttek fel, nem térnek vissza gazdálkodni. Dédszüleim elmentek Amerikába, hazajöttek és földet vásároltak, jött a román világ, elvette tőlük. Később a nagyszülők mentek Pestre vagy Bukarestbe kőművesként dolgozni, és amikor hazajöttek, ismét földet vásároltak. A gazdálkodásban volt egy közös forgórendszer, és még ott is nagyon sok mindent közösen oldottak meg, ahol nem működött gazdaszövetkezet. 27 év óta ezt a hagyományt nem sikerült újjáéleszteni.
– Az egyházközségek által visszakapott földterületek tehát nem jelentenek akkora jövedelemforrást, mint régen.
– Egyházközségeink 50–70 százalékban kapták vissza egykori birtokaikat. Jó eset az, ha egy nagyobb vállalkozónak bérbe tudják adni, amiért gabonát vagy pénzt kapnak. Fehér hollóként az a lehetőség is adott, hogy maga a lelkész gazdálkodik, ennek viszont az a veszélye, hogy a pap és a gyülekezet között feszültség keletkezik, mert egyesek szerint „tollasodik” a lelkész. Sok helyen azonban ezek a területek műveletlenek. Régen a kolozsvári kollégiumnak 500 hektár birtoka volt, aminek a töredékét kaptuk vissza. Az erdőrészek annyira le vannak tarolva, hogy jó darabig semmiféle jövedelmünk nem származik belőle.
– Az unitárius egyház hogyan készül a reformáció ötszáz éves évfordulójának a megünneplésére?
– Erdélyben a protestáns egyházaknak jó a kapcsolata, rendszeresen találkozunk. A rendszerváltás után, amikor az erdélyi és a magyarországi unitárius egyház egyesült, igyekeztünk részt venni az ökumenikus imaheteken, jó kapcsolatot építettünk ki a magyarországi egyházakkal is. Amikor először hallottam a Reformáció Emlékbizottságról, arra gondoltam, hogy itt egy szép összefogás készül. A püspökökkel való beszélgetésből derült ki, hogy valójában nem lesz közös ünneplés, mindenki a maga egyházkerületében ünnepel, így aztán mi magunk is külön pályáztunk.
– Jövőre lesz 450 éves a vallásszabadságot kimondó tordai országgyűlés határozata. Ezt hogyan ünneplik?
– 2018 valóban mozgalmas esztendő lesz az unitárius egyház életében. Év elején teológiai konferenciával nyitunk erdélyi, bukaresti, magyarországi és amerikai teológusok részvételével. Ha addig elkészül, jövő júniusban szeretnénk felavatni Kolozsvár belvárosában a Vallásszabadság Házát. A volt püspöki rezidencia alapos restaurálási munkálatokon esik át, ez ma Kolozsvár második legrégebbi háza. A harmadik nagy tervünk Dávid Ferenc szobrának felállítása a kincses városban. Az 1900-as évek elején született ötletnek bő száz évet kellett várnia a megvalósításra. A helyi önkormányzattal két éve próbálkozunk eredménytelenül egy köztéri hely kijelöléséről: minden javaslatunkat elvetették, vagy nem tárgyaltak róla. Az az elképzelés is meghiúsult, hogy a főtéri római katolikus templom kertjébe állítsuk fel a szobrot. Végül maradunk saját portánkon: Dávid Ferenc szobra a kolozsvári belvárosi unitárius templom és a kollégium közötti nyitott térre kerül.
– Polémiát okozott az unitárius egyház kiállása a homoszexualitás mellett. A romániai történelmi egyházak közül egyedül önök nem írták alá Bukarestben az ezzel kapcsolatos, közös állásfoglalást. Ez mennyire osztja meg a híveket?
– Szeretném hangsúlyozni, hogy az unitárius egyház nem mondta ki és nem is fogja kimondani az egyneműek házasságát, ez a köztudatba bevitt csúsztatás. A házasság, mint fogalom, a magyar alaptörvényben is rögzítve van férfi és nő között, de tudomásul kell vennünk, hogy ezen kívül vannak más kapcsolatok is. Mi tiszteletben tartjuk mindenki döntését, mert azt valljuk, hogy a Názáreti Jézus nem a kizárólagosságot hirdette. Nem hiszem, hogy a homoszexualitás körül kialakult vita ma a kereszténység legnagyobb problémája. Lehet, hogy rossz a hasonlat, de ha egy családnak van egy púpos gyereke, azt nem dobja el, nem küldi gyehennára, de nem is helyezi a kirakatba.
– A rendszerváltás óta nagyon sok erdélyi unitárius lelkész tanult az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában. Mit lehet ezekből a tapasztalatokból ma Erdélyben alkalmazni?
– Az angol egyetemeken inkább a teológia terén tudnak elmélyülni, Amerika pedig a gyülekezetszervezés jó iskolája. Minden erdélyi unitárius gyülekezetnek van egy amerikai testvérgyülekezete, és ezeknek a kapcsolatoknak mintegy hetven százaléka ma is működik. A kinn tanultak hatására Erdély-szerte beindult egy erjedési folyamat az istentiszteletek mellett kiépülő különböző foglalkozások, gyülekezeti kapcsolatok révén. Az a jó, hogy az erdélyi embernek van egy veleszületett normális szűrőrendszere, így a külföldi példákból csak azt veszi át, amit maga számára jónak ítél.
– Az egyházak iránti általános érdektelenség, a kiürülő templomok jelensége, gondolom, az unitárius egyházat sem kíméli. Van-e erre gyógymód?
– Egyházi életünk lelkészcentrikus, ezért lényeges, hogy a lelkész szakmailag jól felkészült legyen. A teológiai oktatás ma már olyan szinten áll, hogy képesek vagyunk hiteles prédikátorokat képezni. Olyan lelkészre van szükség, aki nemcsak szépeket mond, hanem szépeket is tesz. Az elöregedett gyülekezetekben az a kérdés, hogy egy huszonéves fiatal lelkész meg tudja-e találni a hangot a gyülekezet idős tagjaival. Én abban látom a jövőt, ha újra tudjuk értelmezni kapcsolatainkat. Olyan alkalmakat kell teremteni, ahol az emberek le tudnak ülni beszélgetni, és megtalálják kérdéseikre a választ. A pap mindenre nem tud válaszolni, ezért szükséges az értelmiségiek beépítése. A jövő feladata, hogy tanárnak, mérnöknek és más értelmiséginek is feladatokat adjunk. Ezen az úton kell haladni gyülekezeteink újjátervezésében. Ebben a folyamatban fontos szerep vár a szociális háló kiépítésére. Kolozsvár esetében már kidolgoztunk egy olyan hálózatot, hogy utcánként – vallási hovatartozástól függetlenül – hány magyar lakik és kinek van szüksége segítségre? Ez a többi egyházakkal közösen sokkal hatékonyabb és eredményesebb lenne. Mai szórványosodó településeink magyarságán leginkább az egyházak összefogásával lehetne segíteni.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Dr. Fazekas Sándor: a fiatalok számára vonzóvá kell tenni a mezőgazdasági szakoktatást
A magyar mezőgazdaság sikertörténete nemcsak az anyaországi gazdák és élelmiszerfeldolgozók megélhetését biztosítja, hanem jó példa a Kárpát-medencei magyarság számára is. Dr. Fazekas Sándor földművelésügyi miniszterrel a magyar mezőgazdaság fejlődéséről és a határon átnyúló magyar–magyar gazdakapcsolatokról beszélgettünk. 
– A hivatalos statisztikák szerint a magyar mezőgazdaság a nemzetgazdaság különböző ágazatait messze meghaladó módon, 2016-ban 8,5 százalékkal bővült. Mennyire sikertörténet napjainkban a magyar agrárium?
– Az elmúlt évben rekordtermésünk volt napraforgóból és szójából, valamint minden idők legmagasabb hozamai születtek az árpa, a kukorica, a szója, a napraforgó és a repce esetében, a búza hozama pedig 28 éves csúcsot döntött. A tavalyi kiváló eredmények a gazdák szakértelmének és kitartásának köszönhetőek. Ehhez hozzájárultak a szántóföldi ágazatokba az elmúlt évek során beáramló támogatások és fejlesztések, de a jó eredményekhez az átlagosnak mondható időjárási körülmények is hozzájárultak.
– Melyek a magyar mezőgazdaság húzóágazatai? Ebben milyen mértékben vesznek részt a különböző méretű gazdaságok?
– A mezőgazdaság kibocsátásának értéke hatodik éve folyamatosan nő, ennek köszönhetően 2016-ban újabb rekordszintre, 2620 milliárd forintra emelkedett. Ez a kiemelkedő eredmény elsősorban annak köszönhető, hogy a mezőgazdaság szinte minden ágazatában folyamatos a fejlődés, modernizálódott a géppark és az alkalmazott agrotechnológia, valamint bővült a termelők szaktudása. Mégis érdemes kiemelni néhány húzóágazatot: a szántóföldi növénytermesztést, a tejtermelést, a húsmarhatartást és a baromfitartást.
A tavalyi, az egymás utáni negyedik kedvező eredményeket hozó nyári aratás volt. 2014 után az elmúlt esztendőben ismét jelentős rekordok születtek az őszi betakarítás során, ami nem kizárólag az időjárásnak tudható be.
Szintén említést érdemel az a fejlődés, ami az elmúlt években a súlyos válság ellenére a tejágazatban végbement: jelentősen javult a tejhozam, nőtt az állomány, és hatékonyabbá vált a termelés technológiai háttere. Az egy tehénre jutó tejhozam 2015-ben 7500 liter volt, 12 százalékkal magasabb, mint 2010-ben, és ez uniós összehasonlításban is kiemelkedő szint. Ennek és az agrártámogatások emelkedésének is köszönhető, hogy a tejhasznú tehenek száma és a tejtermelés 2016-ban – az elhúzódó nemzetközi válság ellenére – növekedett, 214 ezer volt, 1 százalékkal, 2,1 ezer darabbal nőtt éves alapon, és 5 százalékkal meghaladta a 2012-es szintet is. Ez EU-s szinten is kedvező eredmény, hiszen az elmúlt egy évben például Németországban 1, Olaszországban 5 és Lengyelországban 7 százalékkal csökkent a tejhasznú tehenek száma. A tejtermelés 2016-ban az előzetes becslések szerint 2 százalékkal haladta meg az előző évi szintet.
A húsmarha ágazat is figyelemre méltó módon növekedett, bővült az állomány és a termelés, és kedvező a jövedelmezőség. A húshasznú tehénállomány hat év alatt megduplázódott, a vágómarha termelés volumene a 2015. évi 5,4 százalék után 2016-ban az előzetes adatok szerint 7 százalékkal bővült.
A baromfitartás az elmúlt években folyamatosan és kiegyensúlyozottan fejlődött, amiben az ágazat sajátosságai mellett fontos szerepe volt az integrált szerkezetű termékpályának, a magyar szakmai tulajdonú feldolgozó üzemeknek és a jelentősen megemelt agrártámogatásoknak. Az ágazat termelése az elmúlt hat évből ötben emelkedett, egy évben (2013-ban) pedig szinten maradt. Számokkal illusztrálva: a kibocsátás volumene a 2015. évi 9,8 százalékos emelkedés után 2016-ban az előzetes adatok szerint további 5 százalékkal emelkedett – mindez a baromfiinfluenza sajnálatos terjedése ellenére.
A magyar mezőgazdasági termelés sokszínű, hiszen a mindennapi élelmezésben fontos tömegtermékek mellett nagy számban vannak jelen a különleges minőségű, hagyományos termékek is. Ehhez természetesen sokszínű üzemszerkezet is társul. Fontos hangsúlyozni, hogy a mezőgazdasági termelésben minden méretkategóriának megvan a maga szerepe. A tömegtermékeknél a méretgazdaságosság miatt a nagyobb gazdaságok és a szövetkezetek a meghatározóak, míg a helyi piacok ellátásában, a magas minőségi kategóriába tartozó, egyedi, hagyományos termékek termelésében fontos szerep jut a kisebb gazdaságoknak is.
– Hogyan jellemezné a magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar exportlehetőségeit? Hogyan lehet talpon maradni az egyre telítettebb európai uniós piacokon, és milyen irányba nyitnak újabb piacok reményében?
– A magyar élelmiszergazdasági export 2010 és 2012 között 5,8 milliárd euróról 8 milliárd euróra nőtt, 2012 és 2014 között nagyjából stagnált, míg 2015-ben enyhe emelkedést mutatott. A Központi Statisztikai Hivatal 2016. évi január–augusztusi adatai azt mutatják, hogy az enyhe értékbeli növekedés várhatóan folytatódik.
Az agrárexport döntő többsége az Európai Unió országaiba irányul, ezen belül is a régi tagországok a meghatározóak. Az öt legnagyobb export célország – Németország (1222 millió euró), Románia (976 millió euró), Olaszország (718 millió euró), Ausztria (706 millió euró) és Szlovákia (462 millió euró) – az agrárkivitel 51,7 százalékát adta. A kivitel Németország és Románia irányába dinamikusan (+7,9, illetve +16,1 százalék), Olaszország irányába enyhén bővült (+1,3 százalék), míg Ausztria és Szlovákia viszonylatában csökkent (–1,6, illetve –10,2 százalék).
Az agrárexportunk értékének négyötödét 10 árucsoport adta 2015-ben. Az öt legnagyobb értékű árucsoport – a gabonafélék, a húsfélék, az állati takarmányok, a különböző ehető élelmiszerkészítmények, valamint az olajmagvak – részesedése a teljes agrárexportból 53 százalék volt.
Az agrár-külkereskedelem feldolgozottsági fok szerinti szerkezete is kedvezően változott az utóbbi években. Az exportban a feldolgozatlan és az elsődleges feldolgozottságú termékek aránya mérséklődött, a feldolgozott termékeké pedig bővült. A változás hátterében egyrészt a mezőgazdasági alapanyagok exportértékének csökkenése, másrészt a feldolgozott termékek exportjának növekedése áll.
A Távol-Kelet jelentős piac Magyarország számára is. A térség jövőbeli potenciálját erősíti, hogy több magas fizetőképességgel bíró, ráadásul jelentős népességű ország található a környéken, így a régió ígéretes felvevőpiacnak mondható. Ezt a szerepét erősíti, hogy a térség élelmiszerek terén nem önellátó. Némileg bonyolítja a piacra jutást, hogy a legfejlettebb országok, pl. Japán, Dél-Korea – noha a mezőgazdaság jelentősége az ország gazdaságában elenyésző – erősen védi belső termelőinek érdekeit, ezért magas vámszintekkel, bonyolult előírásokkal igyekszik korlátozni az importot. Ezt a nehézséget oldja, hogy az EU és Dél-Korea a közelmúltban szabadkereskedelmi egyezményt kötött egymással, illetve Japánnal is folynak az erről szóló tárgyalások. Szintén kedvező változás az is, hogy a Magyarország számára kiemelt exportcikknek számító sertéshús esetében alacsonyabb vámszinteket alkalmaznak ezek az országok. Kína élelmiszereinknek szintén jelentős és ígéretes felvevőpiaca. Ez az ország nem annyira a vámszintek, inkább a bonyolult, átláthatatlan előírások, hatósági engedélyezési procedúrák miatt számít nehezen megközelíthető piacnak. Kiskaput jelenthet a kínai piac megközelítéséhez Hong Kong, ahová vámmentesen lehet agrár- és élelmiszertermékeket bevinni. az áru pedig könnyebben továbbítható Kína irányába. Vonzó célpiac a térségben Szingapúr, Tajvan és Malajzia is, Vietnám pedig új lehetőséget kínál, hiszen hamarosan életbe lép az EU és Vietnám közötti szabadkereskedelmi egyezmény.
– A Kárpát-medencei magyar gazdák több szakmai szervezet keretében jutnak ki magyarországi tapasztalatcserékre, kiállításokra, immár élő kapcsolat van a különböző nemzetrészek termelői között. Ön szerint mennyire eredményes ez a kapcsolatépítés, és mennyire felel meg az elvárásoknak?
– A gazdaszervezetek igényeit szem előtt tartva elsősorban olyan szakmai tanulmányutakat és találkozókat szervezünk, amelyek célja, hogy a határon túli területeken agrártevékenységet folytató gazdák Magyarországon szerezhessenek tapasztalatokat. Ezek a találkozók kitűnő alkalmat jelentenek új gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok létrehozására is.
Folyamatosan figyelemmel kísérjük a Kárpát-medencei termelők sorsának alakulását, és minden eszközzel támogatjuk fennmaradásukat, lehetőséget biztosítva ezzel is az értékes helyi ízek piacon maradására. Nagy problémát jelent, hogy a határon túli kitűnő magyar minőségű termékek még mindig nem ismertek kellő mértékben, fejlesztésre és ajánlásra szorulnak éppúgy az anyaországban, mint a külhoni térségekben. Ezért felkaroltuk a helyi termelőket: különböző kiállításokon, vásárokon segítjük őket termékeik bemutatásában.
Tavaly rendeztünk első ízben a külhoni és anyaországbeli élelmiszer-előállító vállalkozásoknak egy konferenciával összekötött termékbemutatót, amelyre kereskedelmi és vendéglátó egységeket is meghívtunk. Jó kezdeményezés volt, nagy igény van rá mind a termelők, mind a kereskedelem részéről.
Nagy öröm számomra, hogy a külhoni gazdaszervezeteknek, valamint termékeiknek az Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállítás és Vásáron (OMÉK) immár második alkalommal sikerült megjelenniük. Idén szeptemberben a 78. OMÉK-on minden eddiginél hangsúlyosabb módon mutatkozhatnak be a határon túli gazdaszervezetek, valamint az élelmiszer-előállító vállalkozások. A kiállításon való megjelenés kiváló lehetőséget teremt a külhoni kiállítóknak új üzleti kapcsolatok kialakítására is.
– A magyar kormány 2010 óta számos formában nyújt támogatást a határon túli magyarságnak. Hogyan ítéli meg a mezőgazdasági érdekeltségű támogatásokat? Milyen irányba szeretnének nyitni ezen a területen?
– Tárcánk az agrárium területén működő civilszervezetek felkarolásával az érdekvédelmi feladatokat is ellátó gazdaszervezeteknek működési célú támogatást, valamint szakmai programjaik, konferenciáik, találkozóik megszervezésében is segítséget nyújt.
A minisztérium a Nemzeti Vidékstratégia keretében 2011-ben indította el a hazai Tanyafejlesztési Programot, amely jelentős mértékben járult hozzá az Alföld tanyás térségeinek fejlesztéséhez azáltal, hogy anyagi támogatást nyújtott a tanyagazdaságok elindításához, illetve segítette épület- és eszközállományuk megújítását. Ezt a projektet kísérleti jelleggel 2016-ban a külhoni magyar területekre is kiterjesztettük a szülőföldön való megmaradás érdekében. Ennek keretében elsősorban infrastrukturális beruházásokat támogattunk a hátáron túli területeken. A kisléptékű infrastrukturális beruházások megvalósítása mellett eszközvásárláshoz, mintaprogramok elindításához nyújtottunk forrást. A kapcsolatrendszerünkben lévő mintegy 50 civil szervezet közösségi beruházásaival a gazdálkodókat segíti.
Nemcsak Magyarországon, hanem az egész Kárpát-medence agráriumában jelentős probléma a generációváltás. Ahhoz, hogy meg tudjuk őrizni a fiatalok lendületét, ösztönözni tudjuk őket arra, hogy ezen a területen tervezzék jövőjüket, elengedhetetlenek a használható tudást biztosító képzések. Ennek megfelelően kiemelt stratégiai célunk a határon túli magyar nyelvű agrár közép- és felsőfokú oktatási intézmények támogatása.
Sajnos napjainkban egyre kevésbé jelent jövőt a fiatal nemzedék számára a mezőgazdaság, mert nem értékeli azt kitörési lehetőségként. Ezért feltétlenül olyan ösztönzőket kell beépítenünk a rendszerbe, amelyekkel vonzóvá tesszük az agrárszakképzéseket, és jól érzékelhetővé tesszük a fiatalok számára azt, hogy a mezőgazdaság biztos megélhetést nyújt.
Jelenleg tizenegy középfokú agrárszakképző intézménnyel, valamint öt felsőfokú intézménnyel állunk kapcsolatban, ismerjük profiljukat, eszközállományukat. Az intézmények meghatározták azokat a célterületeket, amelyeket a következő időszakban mindenképpen fejleszteni kell. Az előbbre lépéshez, valamint az alapfeladatok ellátásához lehetőségeinkhez mérten igyekszünk forrást is biztosítani.
A magyar nyelvű felsőoktatási képzésben részt vevő diákoknak létrehozott ösztöndíjprogramunk a tehetséges, kiváló teljesítményt elért diákoknak nyújt anyagi támogatást, ezzel is arra ösztönözve őket, hogy eredményesen folytassák tanulmányaikat, és miután végeztek, ezen a területen vállaljanak munkát.
Gyakornokprogramunkat 2017-ben ötödik alkalommal szervezzük meg. A Vajdaságból, Partiumból, Székelyföldről, Felvidékről és Kárpátaljáról fogadunk érdeklődő diákokat, akik a minisztérium és a háttérintézmények életébe nyerhetnek betekintést. Emellett olyan hasznos programokat is szervezünk számukra, amelyek segítik őket saját szakterületükön is.
Ugyancsak jó példa a Pro Agricultura Hargitae Universitas Alapítvány Csíkszeredában. Az alapítvány a Földművelésügyi Minisztérium támogatásával indított szakképzést a biotermelés iránt érdeklődő lelkes gazdák számára. A képzésbe a Földművelésügyi Minisztérium támogatásával kapcsolódhatnak be a gazdák: a négyhónapos, emelt szintű, 240 órás elméleti és 480 órás gyakorlati oktatásban a gazdahallgatók az általános és az ökológiai szemléletű állattartási, növénytermesztési és kertészeti ismeretek mellett a falusi vendéglátás, a géptan, a háztáji élelmiszertermelés, környezetbarát hulladék-újrahasznosítási, illetve agrármarketing és vállalkozásvezetési, számviteli tudnivalókból is ízelítőt kapnak. A képzés mellett a biotangazdaság létrehozását és a tangazdaság működéséhez szükséges eszközök beszerzését is támogatja a tárca Csíkszeredában.
A magyar kormány a Külgazdasági és Külügyminisztérium koordinálásával külhoni gazdaságfejlesztési programot indított a Vajdaságban és Kárpátalján. A jövőben Muravidéken, a Dráva-szögben és Erdélyben is elindul majd a program. A KKM által létrehozott Irányító Bizottságban tárcánk képviselői folyamatosan részt vesznek és a támogatások elosztására, a pályázati kiírásokra vonatkozóan javaslatot tesznek.
– Ma az utódállamokbeli gazdáinkat elsősorban a piacra jutás nehézsége, a szövetkezeti rendszer hiánya és az adott országon belüli megkülönböztetés egyaránt sújtja. Milyen mértékben tud az ön által vezetett szakminisztérium e gondokon segíteni?
– A határon túli termelőket a közösség alapú gondolkodásra ösztönözzük. Kiemelt fontosságú olyan tervek támogatása, amelyek elindításához a gazdálkodóknak hiányzik a tőkéje, de a helyi gazdák összefogásával értéket teremtő, jövőt építő gazdasági vállalkozások jöhetnének létre. Ma már nincs fenntartható gazdálkodás közösség nélkül. Az uniós támogatások nagy része is a közösségekre épül, tehát az összefogást részesíti előnyben. Ilyen tervek lehetnek pl. az egy-egy régió helyi termékeit előállító, a helyben megtermelt termékek feldolgozását szolgáló beruházások is.
– A mezőgazdasági termékek piacán mennyire vetélytársai egymásnak a környező országok?
– Az európai országok esetenként jelentős vetélytársai egymásnak az élelmiszergazdasági exportban. Magyarország és Románia esetét megvizsgálva ugyanakkor azt tapasztaltuk, hogy az egymással való verseny nem igazán jelentős a két ország mezőgazdasági termékforgalmában. Az egymással versengő termékek sorában a legfontosabb kiviteli cikkek közül leginkább a kukoricát (magyar export 2015-ben: 173,4 millió euró, import Romániából: 19,1 millió euró) és a baromfihúst (export: 45,8 millió euró, import: 5,7 millió euró) említhetnénk.
– Ön tavaly szeptemberben az erdélyi Szilágyperecsenyben találkozott román kollégájával, akivel az uniós agrárpolitikáról cserélt véleményt. Magyar és román szempontból milyen mértékben kellene módosítani az uniós agrárpolitikán, hogy az a mostaninál kedvezőbb legyen gazdáink számára?
– Az EU Közös Agrárpolitikája (KAP) támogatási rendszerének egyszerűsítése és hatékonyabbá tétele továbbra is célunk. Véleményem szerint a gazdák elvárásaihoz jobban igazodó, kevésbé bürokratikus és átlátható EU-s agrártámogatási rendszerre van szükség.
Az uniós KAP források mennyisége pénzügyi ciklusról ciklusra csökken, jelenleg a teljes EU költségvetés mintegy 38 százaléka. A Brexit után nemcsak hazánknak, de Romániának is elemi érdeke az erős, kétpilléres KAP fenntartása, valamint a teljes KAP-büdzséből a jelenlegi pénzügyi időszakban kapott források arányának megőrzése. A KAP első pillére nélkül ugyanis a legtöbb mezőgazdasági válla

Az erdélyi magyar családok nagy része magyar osztályba íratja gyerekeit
A legtöbb erdélyi magyar családban nem kérdés, hogy milyen tannyelvű osztályba íratják gyerekeiket, főleg vegyes házasságban merül fel problémaként az oktatás nyelve, és legtöbbször a román tagozat felé billen a mérleg. Szakembereket kérdeztünk meg arról, hogy miért jelent előnyt anyanyelven tanulni, és mi áll a román tannyelvű osztályokba íratás hátterében.
Csak tavasszal kezdődnek el az óvodai és iskolai beíratások, de sokkal hamarabb eldönti már a szülő, hogy melyik intézményt, milyen osztályt választ gyerekének. Anyanyelven tanulni nem fölösleges teher, és nem is kiváltság: teljesen természetes az, hogy a gyerek anyanyelvén gondolkodik, így sajátítja el a legalapvetőbb ismereteket, és erre épül a többi nyelvnek is a megismerése.
Szűntek meg magyar osztályok
Maros megyében nem tapasztalható nagy csökkenés a magyar diákok létszámát illetően az elmúlt években, bár léteznek olyan települések, ahol szűntek meg osztályok, ilyen Nagysármás és Szászrégen, ahol kevesebb magyar osztály indulhatott a legutóbbi tanévben. „Nagysármáson egy magyar pedagógusi állás is megszűnt a magyar gyerekek létszámának csökkenése miatt, és míg néhány éve négy szászrégeni iskolában indult magyar osztály, két éve csak háromban, a tavaly pedig már csak kettőben. Itt a magyar gyerekeket román vagy német tagozatra íratták, mivel nem indult magyar osztály” – tudtuk meg Fejes Rékától, a megye magyar kisiskolás osztályainak szaktanfelügyelőjétől.
Jelenleg 9297 gyerek tanul magyar osztályban előkészítőtől negyedikig Maros megyében, ebből 1897 előkészítős. A jövő tanévre a tervek szerint enyhe növekedés tapasztalható, 1923 magyar gyereket iratnak majd nulladik osztályba a szülők, bár ez még változni fog, mert nem biztos, hogy minden iskola pontosan összeírta a körzetéhez tartozó gyerekeket, és az sem biztos, hogy minden gyereket beíratnak előkészítőbe – magyarázta Fejes Réka, aki maga is úgy gondolja, mi sem természetesebb annál, ha magyar gyereket magyar osztályba iratnak a szülők. „Az anyanyelven tanulás nagy előnye az is, hogy az idegen nyelveket is könnyebben megtanulja majd a gyerek” – tette hozzá a szaktanfelügyelő.
Van, ahol nem szempont a tanulás nyelve
Az erdélyi magyar családok mintegy 85-90 százaléka magyar tannyelvű osztályt választ gyerekei számára, a középiskolák szintjén ez a szám már alacsonyabb. A vegyes házasságban élő szülők inkább román tagozatra íratják gyerekeiket, bár az elmúlt években többen íratták magyar osztályokba gyerekeiket – ismertette az adatokat Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási főosztályának alelnöke, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Az iskolaválasztásnak közösségi vonzata is van, nemcsak a tanulás nyelvéről szól, hanem egy adott kultúrába való beilleszkedésről is – magyarázta a Vásárhelyi Hírlapnak Magyari Tivadar.
„Rendes, becsületes emberekről van szó, olyanok, akik szeretettel gondoskodnak gyerekeikről, csak másképp gondolkodnak az anyanyelvet illetően. Sokan nem élik meg problémaként azt, hogy milyen tannyelvű osztályba íratják gyerekeiket, ez a legutolsó szempont a döntés meghozatalakor. Vannak olyan szülők, akik azért választják ezt a megoldást, mert nincs elérhető közelségben magyar tannyelvű oktatás, mások pedig azért, mert jól tud románul a gyerek” – magyarázta az RMDSZ oktatásügyi szakembere, aki úgy véli, Erdélyben általánosságban az a jellemző, hogy magyar családok magyar osztályba íratják gyerekeiket.
Pozitív példa is akad
„Egy magyar gyerek számára idegen nyelv a román is, természetes tehát, hogy anyanyelvén érti meg a legjobban a többi tantárgyat is” – magyarázta lapunknak Szakács Mátyási Tímea, a Bolyai Farkas Gimnázium magyar nyelv és irodalomtanára, akinek az osztályában viszont pozitív példa is van a vegyes házasságban élő szülők választását illetően. Van olyan kislány, akinek édesapja román, édesanyja magyar, és pont azért íratták magyar osztályba, hogy jól megtanulja mindkét nyelvet – mondta lapunknak az irodalomtanár.
Hajnal Csilla
Székelyhon.ro

A történelem kezdete
Diktatúrából jöttem én is, akárcsak egész nemzedékem. Nem is egyszerűen a kelet-európai kommunista rendszerek valamelyikéből, hanem a kivételesen kegyetlen Ceaușescu-féle román nacionálkommunizmusból.
Zsarnoki korban születtünk, így nőttünk föl, és így telt el fél életünk. Biztonságosan megszervezett, biztonságosan irányított államban, ahol nem a mi gondunk volt, hogy mi lesz holnap. 
Aztán 1989 decemberében összeomlott ez a diktatúra, és bár azelőtt jónéhány évvel már a szó szoros értelmében fázott és éhezett az egész ország, a népfelkelés napjaiban nem húst, fűtést és melegvizet követeltek az utcára vonuló tömegek, hanem szabadságot. Ezt skandálták városomban, Marosvásárhelyen, ezt kiabálták Erdély-szerte és Románia-szerte: „szabadságot”. Biztonságnak bővében voltunk azelőtt, hiszen minden lépésünket figyelte valaki, még a hálószobában sem voltunk magunkban, de a szabadság mellett követelhettük volna például az igazságot is egy velejéig romlott és hazug rendszerben. Csakhogy tulajdonképpen mindvégig ismertük az igazságot, ám ezzel a tudással nem nagyon kezdhettünk semmit. Mit értünk azzal, hogy tudtuk, mert széltében-hosszában suttogták: valahol Moldvában éppen egy gyümölcsösbe látogatott a diktátor, és mivel az almafák egy része nem termett abban az évben, cérnával kötözték fel az ágakra a máshonnan hozott almát, mert a rövidlátó vendég úgysem veszi észre a csalást. Igaz volt-e mindez, fogalmam sincs, de mindenképpen igaz lehetett volna. Egyébként tényleg rövidlátó volt a pártfőtitkár, és hiú is, vagy talán nem akart túlságosan entellektüelnek látszani, ezért nem viselt soha szemüveget, beszéde felolvasásakor sem a pártkongresszusokon. Éppen ezért a fontosabb hivatalokat olyan írógépekkel látták el, amelyeken a betűk a szokásosnál jóval nagyobbak, majdnem egycentisek voltak, és ilyen írógéppel írtak minden olyan beadványt, amely esetleg a diktátor szeme elé kerülhetett. Nem legenda ez, mindannyian láttunk akkoriban ilyen iratokat. (Később olvastam valahol, hogy talán Hitlernek is ilyen megnagyobbított betűkkel gépelték a jelentéseket, hasonló okokból. Hiába, tele van népmesei szörnyűségekkel a huszadik század!) Meg aztán, ha nem is láttunk mindent, közszájon forgott a festékszóróval zöldebbre festett fű, amerre a magasrangú látogató elhaladt, valahol Háromszéken, vagy a sietősen, krumplistól, mindenestől lehengerelt és leaszfaltozott krumpliföld egy segesvári nagyüzem bejáratánál, netán a Felső-Marosmentén az egyik farmról a másikra teherautóval ide-oda hordozott tenyészmarhák, mivel egyik tehén olyan, mint a másik, hadd lássa a bőséget a Kárpátok Géniusza. Mint ahogy kollektív emlékezetünk máig megőrizte a diktátornak virágcsokrot átnyújtó kisfiúk és kislányok fogorvosi vizsgálatát, nehogy rossz leheletükkel megfertőzzék az ország első emberének és asszonyának rózsaszínű álmait. És nem feledhetjük a főúri vadászatokat sem, a hónapokkal azelőtt beetetett medvéket, az elaltatott és helikopterrel az egyik erdőből a másikba szállított szarvasokat. Nem folytatom. 
Onnan jöttünk, ahol ez mind-mind megtörtént, és ennél sokkal több is. De hova megyünk? Eljutottunk-e, eljutunk-e valaha a szabadság országába, ami számunkra az ígéret földjét jelentette a diktatúra széthullásakor? 1989 végén, az euforikus decemberi napokban azt mondtam volna – mondtam is valójában, többször is –, hogy igen, célba érünk. Ma már keserűen nézem, hogy éppen olyan gyorsan múlt el ez az optimizmus, mint az 1992-ben villámsebesen elhíresült Francis Fukuyama-könyv (A történelem vége és az utolsó ember) igazsága. Miben is hittünk volna mi, egy zsarnoki kor megalázott, kiéheztetett, hallgatásra ítélt fiai, lányai, hogyha nem Francis Fukuyama azóta naivnak bizonyult jóslatában: „A történelem végén a liberális demokráciának már nincsenek komoly versenytársai. A múltban az emberek elutasították a liberális demokráciát, mert kevesebbre tartották a monarchiánál, az arisztokrácia uralmánál, a teokráciánál, fasizmusnál, kommunizmusnál, totalitarizmusnál vagy bármely egyéb ideológiánál, amelyben éppen hittek. Most azonban mintha általános egyetértés fogadná – az iszlám világon kívül – a liberális demokráciának azt az állítását, hogy rendszere a legészszerűbb kormányzati forma, vagyis az a fajta állam, amelyben a legteljesebben valósul meg az észszerű vágy és az észszerű elismerés” (Somogyi Pál László fordítása). Mi lehetett volna fontosabb érték számunkra egy már-már tökéletesen ellenőrzött rendszerből szabadulva, mint a szabadság és tolerancia? Ráadásul mi, erdélyi magyarok halmozottan hátrányos helyzetből léptünk ki a napvilágra: az általános elnyomáson innen és túl megtapasztaltuk a román kommunizmus sajátosságát, a nacionalizmust is, ahogy nyelvünket, kultúránkat fokozatosan kiszorították a nyilvános életből. Többet reméltünk, és meglehet, nagyobbat is csalódtunk emiatt. 2001. szeptember 11., az ikertornyok lerombolása után úgy tűnhetett, hogy a történelmi fejlődés Fukuyama által jósolt vége, vagyis a liberális demokrácia általános diadala azért nem következett be, azért kezdődött ismét elölről a történelem, mert a terrorveszély háttérbe szorította az egyéni szabadságjogokat, és mindenki számára a biztonság lett a prioritás. Micsoda drámai visszatérés ez oda, ahonnan elindultunk: a tökéletesen ellenőrzött társadalomba. És milyen keserves fintora a történelemnek, hogy időnként az az érzésem, a fiatalabb generációk valami különös exhibicionizmussal – Facebook-exhibicionizmusnak nevezném – még szinte vágynak is arra, hogy életük „nyitott könyv” legyen. Vagy stílszerűen: nyitott okostelefon. Azt mondhatnám, hogy a világháló, amely látszólag maga a megtestesült szabadság, egyenlőség, testvériség, és amely mindannyiunk nyilvánossághoz való jogának legékesebb példája, legyőzte azt az ideológiát, amely létrehozta: a liberális demokráciát, hiszen egyúttal ellenőrzésünk, ellenőrizhetőségünk legfőbb eszköze is ma már. Ilyen értelemben nem az Al-Kaida, nem az Isis, nem a terrorizmustól való indokolt rettegés, hanem mi magunk akadályoztuk meg, hogy bevégződjék a történelmi fejlődés, ha egyáltalán volt esély erre. Nem mérföldkő vagy törésvonal hát szeptember 11, hanem legfeljebb csak ürügy annak felerősítésére, ami már egy ideje azelőtt is működött újra: szabadságunk korlátozása, életünk folyamatos átvilágítása, vagyis mindaz, amit mi Romániában sommásan „szekus világnak” neveztünk hajdanában. Számomra már a kilencvenes évek elején nyilvánvalóvá kezdett válni, hogy van itt egy ellentmondás, egy rés az érvelésben, amelyet a Fukuyamát cáfoló Samuel P. Huntington (A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása) olyan messzehangzóan kihasznált. Ez az ellentmondás a hagyományosan nyelvek, kultúrák vagy akár fajok olvasztótégelyének tekintett Amerikai Egyesült Államokban csak mostanában kezd felszínre törni, legutóbb az elnökválasztáskor, de nálunk már rögtön 1989 után hangsúlyosan megjelent, bár akkor még azt hihettük – hittük is –, hogy ez csak a friss balkáni és kelet-közép-európai demokráciák gyermekbetegsége. Ha a liberális programok gazdasági fejezetétől eltekintünk – többek közt azért is, mert ez minket akkoriban, mi tagadás, nem nagyon érdekelt –, azt kell mondanom, hogy a kisebbségi sorsot megtapasztalt értelmiségi nem lehetne más, mint liberális. A minél teljesebb egyéni szabadság, a korlátlan véleménymondás, a magánélet sérthetetlensége, és persze a centrumában gyenge, önkormányzataiban erős állam mind-mind fontos célunk volt. Az viszont hamar gondolkodóba ejtett, hogy inkább elfogadják a liberális demokrácia hirdetői akár a – nem etnikai, hanem politikai kritériumok szerint szervezett – nemzetállamot is, mint az államon belüli kollektív jogokat a különböző nemzeti vagy regionális közösségek számára. Hányszor hallottam én azokban az években az érvet: várjunk türelemmel, mert az általános jogegyenlőség megteremtésével automatikusan megoldódnak a nemzeti identitáshoz kötődő nyelvi vagy oktatási problémák is. Jobb esetben azzal édesítették a keserű pirulát, hogy előbb alakítsuk ki a demokratikus feltételeket, egy mindenki számára egyforma jogrendet, és aztán később hozzátehetjük ehhez a sajátos jogokat is. Tulajdonképpen ezt a halogató érvet volt könnyebb visszaverni, mert ilyenkor mindig azt válaszoltuk, hogy nem lehet elképzelni egy általános demokráciát, ha azon belül egyik-másik csoportnak nincsenek egyenlő jogai. Ám azzal a szembenállással, hogy egyéni jogok versus kollektív identitás, azt hiszem, máig nem tudtunk mit kezdeni. Ez viszont már akkor sem volt csupán a mi romániai dilemmánk, hanem meggyőződésem szerint a magyarországi közélet is akkor, rögtön a rendszerváltás után szakadt szinte végzetesen ketté az úgynevezett nemzetpolitikai problémák mentén. Azóta is kétféle, egymással látszólag ellentétes demagógia határozza meg a magyar politikát, egyrészt jobboldalon a nemzeti elfogultságok folyamatos felszítása és az ehhez társuló gyűlöletkeltés, másrészt baloldalon a makacs bizalom abban, hogy egy jól működő demokrácia megoldja a szomszédos országokban is az ottani magyarok helyzetét, illetve hogy a határok nélküli, közös Európa mindannyiunk egyenlő otthona lehet akkor is, ha nem kalandozunk el a kollektív jogok aláaknázott területére. De tényleg aknamező-e az autonómia például? Tényleg összebékíthetetlen-e Fukuyama világhódító liberalizmusa Huntington civilizációk konfrontációját vizionáló térképével? És különben is nekünk, magyaroknak mit kellene választanunk? Marginális kérdés ez, mondhatná valaki. Pedig nem, éppenhogy ez a lényeg. Hiszen a mai Európa – ezt látom, erről merek igazán beszélni -, pontosabban az Európai Unió azért szorul korrekcióra, mert akár beismerjük, akár nem, kimondatlanul is egy olyan Európai Egyesült Államok létrehozását tűzte ki célul, amely szintén olvasztótégelyként egyneműsíti majd az európai nemzeteket, etnikumokat, régiókat. Liberális oldalon, úgy érzem, továbbra is makacsul ragaszkodnak egy ilyen elképzeléshez, jobboldalon meg a valóban létező működési zavarokat kihasználva, lassan-lassan kiöntenék a fürdővízzel együtt a gyermeket is. Való igaz, a huszadik század bebizonyította, hogy irtóznunk kell minden olyan kísérlettől, amely az állítólagos kollektív jogok – a nemzeti, etnikai vagy akár osztályszempontok – nevében lábbal tiporja az egyéni szabadságot. Volt fasizmus, volt kommunizmus, volt minden a múlt században, legyen már elég, mondhatnánk mi is. Annál is inkább, mert a kollektív identitás, a valamely közösséghez való tartozás könnyen felmentést jelent bárkinek az egyéni felelősség alól. Csakhogy valóban nem fér-e össze a liberális demokrácia eszméjével egy kollektivitás tagjának lenni? Ne tudnánk különbséget tenni a vérségi, származási, születési összetartozás önfelmentő ideológiája, a mindenkori genocídiumok alsóbb- és felsőbbrendűségi teóriái, és a szabadon vállalt – vagy akár választott – identitások között? Ma már nemcsak az az általánosan elfogadott, hogy elsősorban saját nyilatkozatunktól függ nemzeti hovatartozásunk, hanem elég sokan vannak, akik még nemükről, sőt bőrük színéről is maguk döntenek, akár műtéti beavatkozással is, ha szükséges. Állítólag ugyan mégsem plasztikai vagy másfajta beavatkozással lett az énekes Michael Jacksonból majdnem „fehér” ember, hanem egy súlyos bőrbetegség következtében, de egyébként arcberendezését ő is, mint sokan mások, szabad akaratából változtatta meg többször is. A történelem természetesen nem ért véget. De alapjában véve nem a demokrácia eszméje bukott meg azáltal, hogy kezdünk beletörődni: ellenőrizzenek minket, nézzenek bele a levesünkbe vagy a ruhásszekrényünkbe is, csak legyünk biztonságban. Csupán Fukuyama vallott kudarcot. Az az elképzelés, amelyről érzésem szerint az amerikaiak még mindig nem mondtak le, hogy egyfajta liberalizmus egyenruhájába – liberalizmus és egyenruha: minő ellentmondás – lehet bújtatni az egész világot. Persze hogy nem lehet. Valószínűleg még a biztonság és szabadság libikókáját sem lehet egyszer s mindenkorra megállítani, hol az egyik lesz felül, hol a másik. Egy olyan ország esetében, mint Magyarország, amelynek jelentős magyar közösségekkel kell számolnia a környező országokban, ebben a pillanatban két nemzetpolitikai tévút lehetséges. Az egyik a határok nélküli, eszméket, kulturális értékeket ide-oda áramoltató, polgárainak szabad közlekedését biztosító Európai Unió tagadása, a nemzetállami határok közé való bezárkózás tragikomédiája. A másik, a szörnyű történelmi előzményekre hivatkozva, a kollektív jogoktól való babonás félelem, annak az egyszerű igazságnak a meg nem értése, hogy lehetünk mindannyian szabadságunkhoz ragaszkodó, a másságot nem csak toleráló, de természetesnek tekintő egyének, miközben úgy tartozunk egy bizonyos közösséghez, hogy ennek a hovatartozásnak jogi kifejezést is akarunk adni. Tehát egyénként is, közösségként is szeretnénk egyenlők lenni más egyénekkel, illetve más közösségekkel. Mindaddig, amíg a nemzetpolitikát, vagyis a mi esetünkben a kárpát-medencei magyar közösségekkel kapcsolatos stratégia kidolgozását és alkalmazását egy magát liberálisként meghatározó értelmiség átengedi az úgynevezett (végül is ebben a térségben egyelőre minden csak „úgynevezett”) jobboldalnak, és nem próbálja saját programjába így vagy úgy beépíteni, számolnunk kell azzal, hogy – horribile dictu – éppen a nemzetállami elképzelések továbbélését támogatja akaratlanul. Azáltal is, hogy „növeli, ki elfödi a bajt”, hiszen kétségtelenül baj van mifelénk a magyar nemzet jövőképével, és a megoldáshoz ma is az kellene, ami tíz-húsz-száz esztendővel ezelőtt is kellett volna: az együttgondolkodás. Hogy miért is nő a baj, ha nem beszélünk róla? Romániai példával tudok élni. Ezelőtt két évvel erdélyi szász államelnököt választott magának az alkotmányában még mindig nemzetállamként meghatározott, félig balkáni, félig kelet-közép-európai ország. Nyilvánvalóan éppen azért választották meg, mert német, és másfajta magatartást reméltek tőle, mint egy román politikustól. Úgy tűnik, ennek viszont Nagyszeben egykori sikeres polgármestere, Klaus Johannis nincsen tudatában, mert szász származását nem tagadja le ugyan, de igyekszik megnyilatkozásaiban a román nemzetállami szemlélettel azonosulni, vagyis azzal, hogy aki román állampolgár, az román. Eddigi tevékenységének eredményeit és kudarcait nem sorolom (a mérleg nem igazán biztató), a lényeg az, hogy egy német államfő megválasztása akár liberális gondolkodásra is utalhat, tehát a legteljesebb toleranciára (ráadásul a Nemzeti Liberális Párt jelölte annak idején államfőnek), de közben ennek az égvilágon semmi hatása nem volt az országon belüli román-magyar viszonyra, amely inkább romlott, mint javult ebben az időszakban. Ki vádolhatná nemzeti türelmetlenséggel azt a román társadalmat, amely német politikust választ államelnöknek? Igen ám, csakhogy nem a romániai német közösség képviselőjeként, hanem vélt vagy valós egyéni képességeiért választották meg, azt a látszatot teremtve, hogy egyéni jogok tekintetében, legalábbis ami a megválaszthatóságot illeti, Romániában minden rendben van. Képtelenségnek tűnik, mégis igaz: a kollektív jogoktól rettegő, azokat integrálni képtelen liberális eszmeiség is hozzájárulhat a nemzetállam továbbéléséhez, ha másképpen nem, hát azáltal, hogy nem próbálja befolyásolni a nemzetről való gondolkodást. Holott a liberális értékekre nagy szükségünk lenne továbbra is, és bár nem hiszek a történelem végében, azt is jó lenne elkerülni, hogy tényleg elölről kezdődjék minden. Egyébként az esetleges félreértések eloszlatása végett: egyáltalán nem állunk jól az egyéni jogokkal sem Romániában, ismét időszerű itt is József Attila verse, a Levegőt!: „aktákba írják, miről álmodoztam”. Csak reménykedhetünk hát, hogy nem kell minden nemzedéknek azt sem saját bőrén megtapasztalnia, milyen a kizárólag „kollektív jogokon” (etnikum, osztály stb.) alapuló diktatúra, ahol zöldre festett fűben vagy leaszfaltozott krumpliföldön lépkedhet a zsarnok. Végtére is miért ne lehetne az egyén és a közösség szabadságjogait egyszerre érvényesíteni? És miért kell újra meg újra elfelejteni, hogy mindezeknek csakis együtt van értelmük?
Markó Béla
(a szöveg a Mozgó Világ 2017. januári számában jelent meg)
Transindex.ro

Megmaradhat a Brassai Sámuel Elméleti Líceum jelenlegi besorolása
„A Romániai Magyar Demokrata Szövetség üdvözli, hogy február 2-án előrelépés történt a Brassai Sámuel Elméleti Líceum kilencedik osztályának ügyében, hogy az érintettek között kompromisszumos megoldás születhet, így a jelenlegi kedvezőtlen helyzetben is esély nyílik arra, hogy ne kerüljön veszélybe az iskola jelenlegi besorolása” – fogalmazott Magyari Tivadar oktatásért felelős ügyvezető alelnök azt követően, hogy az iskola tanári kara – a szülők és diákok igényeire alapozva – azt kérte a főtanfelügyelőségtől, hogy bírálja felül korábbi döntését. Az iskola egyetlen líceumi elméleti osztályát hagyja meg a kilencedikes szakosztály helyett.
Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs Megyei Szervezetének elnöke elmondta, már hétfőn támogatásáról biztosította a Brassai Sámuel Elméleti Líceum szülői bizottságát, amikor is felvetődött megoldásként, hogy az iskola egyetlen líceumi osztálya maradjon meg a kilencedikes szakosztály helyett. Mint elmondta: Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes kérését is tolmácsolta az iskolaigazgatónak, miszerint ezt a kérést az iskola tanári karának kell iktatni a főtanfelügyelőségen.
„Az RMDSZ vállalja, hogy a Brassai Sámuel Elméleti Líceum tanári kara által meghozott döntést a főtanfelügyelőségen is képviseli, ha kell, az oktatási minisztériumban is kiáll azért, hogy a 2017–2018-as tanévben ne kerüljön veszélybe a természettudományi osztály” – nyomatékosított Csoma Botond.
Magyari Tivadar és Csoma Botond szerint a legfontosabb elv, amelyet a romániai magyar közösségszervezőknek – iskolaizgatóknak, pedagógusoknak, a politikum képviselőinek – követniük kell, az az, hogy minden gyermek élhessen az anyanyelven való tanulás jogával szülőföldjén. „Egy ilyen városban, mint Kolozsvár, mindez széles iskolaválasztási lehetőséget is jelentsen, elsőként pedig olyan profilú magyar osztályokat, amelyekre igény van” – tették hozzá.
Szabadság (Kolozsvár)