Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. január 4.
Születésnapi beszélgetés Pávai Istvánnal – A Székelyföld felőlindulok
Székelyudvarhelyen született, Székelykeresztúron tanult, Csíkszeredában indult a pályája, s távlatilag a teljes magyar nyelvterület tánczenei áttekintését szeretné elvégezni a december 10-én 65 évet töltött, Szabolcsi Bence-díjas népzenekutató, Pávai István. Dunakeszin él, Budapesten dolgozik. Születésnapja apropóján hosszas telefonbeszélgetést folytattunk munkájáról és életútjának néhány állomásáról.
– Édesapám, Pávai Ferenc, a fogságból hazatérve a háború után Székelyudvarhelyen dolgozott olyanszerű intézménynél, mint ma a Hagyományőrzési Forrásközpont. Mivel nem akart beállni a pártba, kihelyezték tanítani falura, sőt kétévente más-más faluba. Amikor megszülettem szüleim éppen Zetelakán laktak. Így Zetelaka volt az első lakhelyem, majd Siménfalva, aztán óvodáskoromban Székelykeresztúr következett, ahol egészen az érettségiig éltem. 1976 őszétől, amikor a Hargita Megyei Népi Alkotások Házánál kezdtem dolgozni, sokat jártam a megye falvait, s bárhová mentem, bemutatkoztam, rögtön kérdezték, hogy Pávai Ferencnek vagyok-e a fia. Őt arrafelé sokan ismerték. Egy-két év alatt is jó falusi kórusokat tudott létrehozni.
– Édesanyja mivel foglalkozott?
– Édesanyám korondi volt, de mivel nagyapámat mint malomtulajdonost kuláknak nyilvánították, édesanyámék, akik öten voltak testvérek, nem tudtak továbbtanulni. Később a szüleim elváltak, édesanyám Marosvásárhelyre került, s így már a gyermekkori vakációk idejéből vannak marosvásárhelyi élményeim is. Szűkebb szülőföldemnek a Székelyföldet érzem. Nem vagyok érzelmes típus, de amikor a Hargitához közeledek autózás közben, bármi legyen is az úti cél, azt érzem, hogy nem akarok tovább sietni, lassítok, nézem a tájat, és bárhol megállok, úgy érzem, otthon vagyok.
– Egyértelmű, hogy zeneközelben született…
– Édesapám többféle hangszert tanított, taníttatott. Ifjúkoromban viszont leginkább a gitár érdekelt. A székelykeresztúri gimnáziumban rockzenekart alakítottam, az öcsém is rockgitáros volt később, a húgom, aki most Angliában él, klasszikus gitárt tanult, édesapám hegedült, szóval a zene benne volt a családban.
– Hogyan fordult a népzene felé?
– Az egyetemi évek alatt Jagamas János és Szenik Ilona tanáraim hatására kezdtem népzenegyűjtéssel foglalkozni, majd megszületett bennem az a vágy, hogy a népzenekutatás legyen a hivatásom. Az a baráti társaság, akikkel később Csíkszeredában megalakítottuk a Barozda együttest, de mondhatnám úgy is, hogy mindazok a népzene- és régizene-együttesek, amelyek Erdély-szerte akkoriban létrejöttek, többnyire olyan zenészekből álltak, akik előbb gitároztak. Az volt az érdekes, hogy a rockzenével párhuzamosan felfedeztünk valami mást: a népzene eredeti formáit, és az előző századok Erdélyben divatos zenéjét, amit ma régi zenének nevezünk. Akik írtak a táncházmozgalomról, próbálták ezeket az akkoriban nálunk új irányzatokat olyan előzményekhez kötni, mint a két világháború közötti népdalterjesztő cserkészmozgalom, vagy az 1950–60-as évek színpadi néptáncmozgalma. Mi viszont a táncházat nem a színpadi néptánc folytatásaként hoztuk létre, hanem egy kicsit inkább annak ellenében. Az 1950-es években a kultúrában is kötelező volt a szovjet minták követése. Így az akkori színpadi koreográfiák nem adhatták vissza a magyar táncok improvizatív, kötetlen jellegét, és az azt kísérő zene sem adta vissza azt a keménységet, elemi erőt, ami, ha úgy nézzük, rokon a rockzenével, részben ugyanolyan érzelmi hatást vált ki. Emiatt a színpadra alkalmazás során a táncokat szinkronizálták, a zenét átdolgozták. Mi pedig a táncházban a népzene és a néptánc eredeti formájához akartunk visszatérni.
– Ezzel már szinte el is jutottunk az első munkahelyéhez, a Hargita Megyei Népi Alkotások Házához. Ha jól tudom, a kollégái között táncmesterek is voltak, akik színpadi táncot oktattak.
– Így van. De nem úgy kell érteni, mintha a színpadi feldolgozás valami rossz dolog lett volna. Hatásos volt, amit ők a színpadon alkottak, csak az nem az nem az volt, amit a népzene és a néptánc eredeti falusi környezetben jelentett. Amikor elbeszélgettem az akkori táncmesterekkel, Antal Miklóssal, Kosz Szilveszterrel, Toró Emillel Csíkszeredában, vagy Domokos Istvánnal, Lőrincz Lajossal, Szabó ÉvávalMarosvásárhelyen, akkor mindannyian elmondták, ők tudták, hogy milyen az eredeti forma, abban nőttek fel, de a kultúra akkori irányítói elvárták, hogy a színpadi koreográfia rendezett legyen. Például jöjjenek létre szép szabályos geometriai alakzatok a táncosokból, legyen hatásos befejezés stb. Minket, akkori táncházasokat, ez nem nagyon érdekelt. Felfedeztük falun az eredeti népzenét, az fogott meg minket, azt akartuk megtanulni, eredeti formájában visszaadni. Tehát a színpadi néptánctól függetlenül, azzal párhuzamosan, hoztuk létre a táncházmozgalmat. Eleinte a főnökeink is görbe szemmel néztek ránk, hogy ezzel mi a fenét akarunk, de aztán ránk kattant a bukaresti televízió magyar adása. Simonffy Kati és Csáky Zoli a Kaláka műsoraiban népszerűsítették a táncházat, majd következtek a székelyudvarhelyi táncháztalálkozók. Így egyre nagyobb lett a táncház médiatámogatottsága, s ez átbillentette az egészet oda, hogy nagyon divatos lett.
– Szerepel az életrajzában, hogy egy évet a csíkszeredai művészeti népiskolánál is működött…
– Az utolsó csíkszeredai évemet ott töltöttem. Családi okokból mentem át oda. Kolozsvári zeneakadémiai tanulmányaim idején zenetudományi szakot végeztem, ez több évig tartott, mint a tanári, így a feleségem egy évvel hamarabb végzett, és már az egyetem alatt megszületett az első gyerekünk. A feleségem Maros megyében, Bonyhán tanított, amikor Kolozsváron utolsó éves voltam. Egy év múlva Csíkszeredába kerültem, ő még egy ideig szintén Bonyhán volt. Amikor végre összekerült a család, a Népi Alkotások Házában végzett munkám miatt állandóan terepen voltam, jártam a megyét, keveset voltam velük. Ezen a helyzeten akartam változtatni, amikor a művészeti népiskolához kértem át magam, de aztán egy év múlva már Marosvásárhelyre hívtak, a Maros Művészegyütteshez, mert szerették volna, hogy ez a táncházas szemlélet a színpadi műsorokban is megjelenjen. A rábeszélésemben Lőrincz Lajos koreográfusnak és Tóth Erzsébet népdalénekesnek volt nagyobb szerepe, de családi okok is segítettek a döntésben, édesanyám és a feleségem szülei Marosvásárhelyen laktak, így odaköltöztünk. Utólag egy kicsit sajnálom, hogy elmentem Csíkszeredából, hogy elszakadtam a Barozda együttestől, a csíkszeredai Régizene Fesztiváltól. De a sorsot nem lehet kiszámítani. A Barozda tagjai 1986-ban Svédországba disszidáltak, mert itt teljesen ellehetetlenült a helyzetük a zaklatások miatt, és ha Csíkban maradtam volna, akkor lehet, hogy velük megyek. Így viszont nem kerültem olyan messzire a szülőföldemtől.
– Végül meddig élt Erdélyben?
– Már 1992-ben hívtak Budapestre a Néprajzi Múzeumba. Az a diákkori vágyam, hogy főállásban népzenekutatással foglalkozzam, valóságközelbe érkezett, de jobban szerettem volna, ha erre itthon adódott volna lehetőség. Ezért 1992-től 1994-ig próbáltam elérni, hogy itthon olyan munkahelyet találjak, ahol zenetudományi kutatásaimat hivatásszerűen végezhetném. Igazi népzenekutatói állás csak Kolozsváron volt a Folklórintézetben, ott érdeklődtem, de nem biztattak távlatilag sem, hogy oda bekerülhetnék. A marosvásárhelyi akadémiai fióknál is próbálkoztam, ott is sikertelenül. Így végül elfogadtam a budapesti meghívást.
– Végül hány éves lett, amire megtalálta a helyét?
– 42 éves voltam, amikor hivatásos népzenekutató lehettem. 25 éves koromtól 42-ig itthon alig publikáltam, kutatói állás hiányában leginkább a terepkutatással, tehát népzenegyűjtéssel tudtam foglalkozni, és addigra már több száz órát kitevő gyűjteményem alakult ki, aminek a feldolgozására szabadidőben nem volt lehetőség. Az első könyvem kéziratát 1986-ban vittem a Kriterionhoz, de éppen akkoriban hoztak olyan döntést, hogy Romániában nem jelenhettek meg további magyar néprajzi munkák, így a kéziratot visszaadták. 1990 után újra próbálkoztam, de akkor meg a Kriterion anyagi helyzete nem tette lehetővé a kiadást. Ezért jelent meg aztán Budapesten. Ott ennek a könyvnek sikere lett, és ez is közrejátszott abban, hogy elhívtak oda dolgozni.
– Azóta viszont rengeteget publikált. Most éppen hány munkahelye van?
– Amint említettem, a Néprajzi Múzeumnál kezdtem, de az első munkanapomon bementem az MTA Zenetudományi Intézetbe, ahol már ismertem több kollégát, és jeleztem, hogy mostantól a Néprajzi Múzeumban találnak, ha szükség van rám. Dobszay László, a Népzenei Osztály akkori vezetője pár perc múlva utánam jött a folyosón, és azt kérdezte, nem akarok-e ott is dolgozni fél állásban, így kezdettől ott is dolgoztam, és mostanra már ez a fő munkahelyem. Sebő Ferenc kezdeményezésére 2001-ben létrejött a Hagyományok Háza, és áthívtak oda egy népzene-archiválási részleget kialakítani és vezetni. Így akkor a múzeumról le kellett mondanom. 2007-ben a Zeneakadémián létrehoztuk a Népzene Tanszéket, ahol a kezdetek óta magyar népzenekurzusaim vannak. Ezenkívül a Zenetudományi Tanszéken az etnomuzikológia szakosoknak vagyok főtárgytanára. Belőlük potenciális népzenekutatókat képezünk, ami azért újdonság, mert Kodály halálától mostanáig szünetelt az ilyenfajta képzés Magyarországon.
– Említett már gyűjtést, archiválást, s úgy tudom, nemrégiben éppen az archiválásról tartott képzést Csíkszeredában… Mennyiben változtatta meg ezeket a munkaterületeket a számítógép?
– Nagyon megváltoztatta és ezzel szerencsém volt. A székelykeresztúri gimnáziumban kiváló matematikatanárom volt Márton Péter, kiváló osztálytársaim, akik közül később többen matematika és más reál szakos tanárok lettek. Érettségi előtt eredményeim alapján tőlem is azt várták a tanáraim és a szüleim, hogy ilyen pályára menjek. Én viszont a zenét választottam, de adva volt a reál szakos gondolkodásmódom, és amikor a Marosvásárhelyi Rádióhoz 1990-ben hoztak ajándékba egy számítógépet, rögtön elolvastam a használati utasítást és elkezdtem rajta dolgozni. Később a Magyar Rádióval volt jó kapcsolatunk, és Jászberényi Emese többször küldött Budapestre tapasztalatcserére. Ott tanultam adatbázis-kezelést, és létrehoztam a Marosvásárhelyi Rádió első hangtári adatbázisát. Közben saját számítógépet vettem, megtanultam a digitális kottagrafikát, sőt a hardverszerelést is. Számítógép-használat terén, úgy érzem, felveszem a versenyt a fiatalokkal.
– Én nem is a kora miatt tettem fel ezúttal a kérdést, hanem mint módszer, mint lehetőség mit adott hozzá például az archiváláshoz?
– A publikációim több esetben adatbázist is tartalmaznak, sőt most a legutóbb megjelentA Sóvidék népzenéje című kötet is egy szép könyvnek néz ki, de tulajdonképpen a lényege nem a könyv, hanem a mellékelt DVD, amin egy adatbázis van, ahonnan komplex módon lehet visszakeresni a népzenei gyűjteményt. Ez az, amit egy könyvben nem lehet megcsinálni. Nagyon sok mutatót kell egy könyv végére tenni, hogy mindenféle szempont szerint egyenként kereshessünk, és akkor is nehézkes lesz a használat. A számítógépes adatbázis esetében kombinálni lehet a szempontokat, fogalmi hierarchiát lehet kialakítani, és ez rendkívül fontos egy több százezernyi nagyságrendű népzenei anyagnál, mint amilyen a Zenetudományi Intézetben található.
– Mennyire jut ideje mindezek mellett a családjára?
– Van öt gyermekem és négy unokám. Az első házasságom Marosvásárhelyen válással ért véget, abból van két gyermekem, a második házasságból szintén kettő, ami viszont tragikusan végződött, mert a feleségem negyvenéves korában rákban elhunyt. A harmadik házasságomból van egy kislányom, aki most tizenegy éves. Ez a család. Hogy mennyire jut idő? Több idő kellett volna, kellene rájuk.
– Távlati tervei?
– Még nagyon sok publikációs tervem van, főleg a népi tánczenéhez kapcsolódóan. Ennek szeretném a dialektológiai rendszerét kidolgozni, ha erre időt és erőt ad a jó Isten, akkor az egész magyar nyelvterületre vonatkozóan. A Sóvidék népzenéje című kiadványom ennek a tervnek a része, tehát a Székelyföld felől indulok, előbb annak szeretném elvégezni a népzenei áttekintését, s azután haladnék nyugati irányba a többi területre.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)
Székelyudvarhelyen született, Székelykeresztúron tanult, Csíkszeredában indult a pályája, s távlatilag a teljes magyar nyelvterület tánczenei áttekintését szeretné elvégezni a december 10-én 65 évet töltött, Szabolcsi Bence-díjas népzenekutató, Pávai István. Dunakeszin él, Budapesten dolgozik. Születésnapja apropóján hosszas telefonbeszélgetést folytattunk munkájáról és életútjának néhány állomásáról.
– Édesapám, Pávai Ferenc, a fogságból hazatérve a háború után Székelyudvarhelyen dolgozott olyanszerű intézménynél, mint ma a Hagyományőrzési Forrásközpont. Mivel nem akart beállni a pártba, kihelyezték tanítani falura, sőt kétévente más-más faluba. Amikor megszülettem szüleim éppen Zetelakán laktak. Így Zetelaka volt az első lakhelyem, majd Siménfalva, aztán óvodáskoromban Székelykeresztúr következett, ahol egészen az érettségiig éltem. 1976 őszétől, amikor a Hargita Megyei Népi Alkotások Házánál kezdtem dolgozni, sokat jártam a megye falvait, s bárhová mentem, bemutatkoztam, rögtön kérdezték, hogy Pávai Ferencnek vagyok-e a fia. Őt arrafelé sokan ismerték. Egy-két év alatt is jó falusi kórusokat tudott létrehozni.
– Édesanyja mivel foglalkozott?
– Édesanyám korondi volt, de mivel nagyapámat mint malomtulajdonost kuláknak nyilvánították, édesanyámék, akik öten voltak testvérek, nem tudtak továbbtanulni. Később a szüleim elváltak, édesanyám Marosvásárhelyre került, s így már a gyermekkori vakációk idejéből vannak marosvásárhelyi élményeim is. Szűkebb szülőföldemnek a Székelyföldet érzem. Nem vagyok érzelmes típus, de amikor a Hargitához közeledek autózás közben, bármi legyen is az úti cél, azt érzem, hogy nem akarok tovább sietni, lassítok, nézem a tájat, és bárhol megállok, úgy érzem, otthon vagyok.
– Egyértelmű, hogy zeneközelben született…
– Édesapám többféle hangszert tanított, taníttatott. Ifjúkoromban viszont leginkább a gitár érdekelt. A székelykeresztúri gimnáziumban rockzenekart alakítottam, az öcsém is rockgitáros volt később, a húgom, aki most Angliában él, klasszikus gitárt tanult, édesapám hegedült, szóval a zene benne volt a családban.
– Hogyan fordult a népzene felé?
– Az egyetemi évek alatt Jagamas János és Szenik Ilona tanáraim hatására kezdtem népzenegyűjtéssel foglalkozni, majd megszületett bennem az a vágy, hogy a népzenekutatás legyen a hivatásom. Az a baráti társaság, akikkel később Csíkszeredában megalakítottuk a Barozda együttest, de mondhatnám úgy is, hogy mindazok a népzene- és régizene-együttesek, amelyek Erdély-szerte akkoriban létrejöttek, többnyire olyan zenészekből álltak, akik előbb gitároztak. Az volt az érdekes, hogy a rockzenével párhuzamosan felfedeztünk valami mást: a népzene eredeti formáit, és az előző századok Erdélyben divatos zenéjét, amit ma régi zenének nevezünk. Akik írtak a táncházmozgalomról, próbálták ezeket az akkoriban nálunk új irányzatokat olyan előzményekhez kötni, mint a két világháború közötti népdalterjesztő cserkészmozgalom, vagy az 1950–60-as évek színpadi néptáncmozgalma. Mi viszont a táncházat nem a színpadi néptánc folytatásaként hoztuk létre, hanem egy kicsit inkább annak ellenében. Az 1950-es években a kultúrában is kötelező volt a szovjet minták követése. Így az akkori színpadi koreográfiák nem adhatták vissza a magyar táncok improvizatív, kötetlen jellegét, és az azt kísérő zene sem adta vissza azt a keménységet, elemi erőt, ami, ha úgy nézzük, rokon a rockzenével, részben ugyanolyan érzelmi hatást vált ki. Emiatt a színpadra alkalmazás során a táncokat szinkronizálták, a zenét átdolgozták. Mi pedig a táncházban a népzene és a néptánc eredeti formájához akartunk visszatérni.
– Ezzel már szinte el is jutottunk az első munkahelyéhez, a Hargita Megyei Népi Alkotások Házához. Ha jól tudom, a kollégái között táncmesterek is voltak, akik színpadi táncot oktattak.
– Így van. De nem úgy kell érteni, mintha a színpadi feldolgozás valami rossz dolog lett volna. Hatásos volt, amit ők a színpadon alkottak, csak az nem az nem az volt, amit a népzene és a néptánc eredeti falusi környezetben jelentett. Amikor elbeszélgettem az akkori táncmesterekkel, Antal Miklóssal, Kosz Szilveszterrel, Toró Emillel Csíkszeredában, vagy Domokos Istvánnal, Lőrincz Lajossal, Szabó ÉvávalMarosvásárhelyen, akkor mindannyian elmondták, ők tudták, hogy milyen az eredeti forma, abban nőttek fel, de a kultúra akkori irányítói elvárták, hogy a színpadi koreográfia rendezett legyen. Például jöjjenek létre szép szabályos geometriai alakzatok a táncosokból, legyen hatásos befejezés stb. Minket, akkori táncházasokat, ez nem nagyon érdekelt. Felfedeztük falun az eredeti népzenét, az fogott meg minket, azt akartuk megtanulni, eredeti formájában visszaadni. Tehát a színpadi néptánctól függetlenül, azzal párhuzamosan, hoztuk létre a táncházmozgalmat. Eleinte a főnökeink is görbe szemmel néztek ránk, hogy ezzel mi a fenét akarunk, de aztán ránk kattant a bukaresti televízió magyar adása. Simonffy Kati és Csáky Zoli a Kaláka műsoraiban népszerűsítették a táncházat, majd következtek a székelyudvarhelyi táncháztalálkozók. Így egyre nagyobb lett a táncház médiatámogatottsága, s ez átbillentette az egészet oda, hogy nagyon divatos lett.
– Szerepel az életrajzában, hogy egy évet a csíkszeredai művészeti népiskolánál is működött…
– Az utolsó csíkszeredai évemet ott töltöttem. Családi okokból mentem át oda. Kolozsvári zeneakadémiai tanulmányaim idején zenetudományi szakot végeztem, ez több évig tartott, mint a tanári, így a feleségem egy évvel hamarabb végzett, és már az egyetem alatt megszületett az első gyerekünk. A feleségem Maros megyében, Bonyhán tanított, amikor Kolozsváron utolsó éves voltam. Egy év múlva Csíkszeredába kerültem, ő még egy ideig szintén Bonyhán volt. Amikor végre összekerült a család, a Népi Alkotások Házában végzett munkám miatt állandóan terepen voltam, jártam a megyét, keveset voltam velük. Ezen a helyzeten akartam változtatni, amikor a művészeti népiskolához kértem át magam, de aztán egy év múlva már Marosvásárhelyre hívtak, a Maros Művészegyütteshez, mert szerették volna, hogy ez a táncházas szemlélet a színpadi műsorokban is megjelenjen. A rábeszélésemben Lőrincz Lajos koreográfusnak és Tóth Erzsébet népdalénekesnek volt nagyobb szerepe, de családi okok is segítettek a döntésben, édesanyám és a feleségem szülei Marosvásárhelyen laktak, így odaköltöztünk. Utólag egy kicsit sajnálom, hogy elmentem Csíkszeredából, hogy elszakadtam a Barozda együttestől, a csíkszeredai Régizene Fesztiváltól. De a sorsot nem lehet kiszámítani. A Barozda tagjai 1986-ban Svédországba disszidáltak, mert itt teljesen ellehetetlenült a helyzetük a zaklatások miatt, és ha Csíkban maradtam volna, akkor lehet, hogy velük megyek. Így viszont nem kerültem olyan messzire a szülőföldemtől.
– Végül meddig élt Erdélyben?
– Már 1992-ben hívtak Budapestre a Néprajzi Múzeumba. Az a diákkori vágyam, hogy főállásban népzenekutatással foglalkozzam, valóságközelbe érkezett, de jobban szerettem volna, ha erre itthon adódott volna lehetőség. Ezért 1992-től 1994-ig próbáltam elérni, hogy itthon olyan munkahelyet találjak, ahol zenetudományi kutatásaimat hivatásszerűen végezhetném. Igazi népzenekutatói állás csak Kolozsváron volt a Folklórintézetben, ott érdeklődtem, de nem biztattak távlatilag sem, hogy oda bekerülhetnék. A marosvásárhelyi akadémiai fióknál is próbálkoztam, ott is sikertelenül. Így végül elfogadtam a budapesti meghívást.
– Végül hány éves lett, amire megtalálta a helyét?
– 42 éves voltam, amikor hivatásos népzenekutató lehettem. 25 éves koromtól 42-ig itthon alig publikáltam, kutatói állás hiányában leginkább a terepkutatással, tehát népzenegyűjtéssel tudtam foglalkozni, és addigra már több száz órát kitevő gyűjteményem alakult ki, aminek a feldolgozására szabadidőben nem volt lehetőség. Az első könyvem kéziratát 1986-ban vittem a Kriterionhoz, de éppen akkoriban hoztak olyan döntést, hogy Romániában nem jelenhettek meg további magyar néprajzi munkák, így a kéziratot visszaadták. 1990 után újra próbálkoztam, de akkor meg a Kriterion anyagi helyzete nem tette lehetővé a kiadást. Ezért jelent meg aztán Budapesten. Ott ennek a könyvnek sikere lett, és ez is közrejátszott abban, hogy elhívtak oda dolgozni.
– Azóta viszont rengeteget publikált. Most éppen hány munkahelye van?
– Amint említettem, a Néprajzi Múzeumnál kezdtem, de az első munkanapomon bementem az MTA Zenetudományi Intézetbe, ahol már ismertem több kollégát, és jeleztem, hogy mostantól a Néprajzi Múzeumban találnak, ha szükség van rám. Dobszay László, a Népzenei Osztály akkori vezetője pár perc múlva utánam jött a folyosón, és azt kérdezte, nem akarok-e ott is dolgozni fél állásban, így kezdettől ott is dolgoztam, és mostanra már ez a fő munkahelyem. Sebő Ferenc kezdeményezésére 2001-ben létrejött a Hagyományok Háza, és áthívtak oda egy népzene-archiválási részleget kialakítani és vezetni. Így akkor a múzeumról le kellett mondanom. 2007-ben a Zeneakadémián létrehoztuk a Népzene Tanszéket, ahol a kezdetek óta magyar népzenekurzusaim vannak. Ezenkívül a Zenetudományi Tanszéken az etnomuzikológia szakosoknak vagyok főtárgytanára. Belőlük potenciális népzenekutatókat képezünk, ami azért újdonság, mert Kodály halálától mostanáig szünetelt az ilyenfajta képzés Magyarországon.
– Említett már gyűjtést, archiválást, s úgy tudom, nemrégiben éppen az archiválásról tartott képzést Csíkszeredában… Mennyiben változtatta meg ezeket a munkaterületeket a számítógép?
– Nagyon megváltoztatta és ezzel szerencsém volt. A székelykeresztúri gimnáziumban kiváló matematikatanárom volt Márton Péter, kiváló osztálytársaim, akik közül később többen matematika és más reál szakos tanárok lettek. Érettségi előtt eredményeim alapján tőlem is azt várták a tanáraim és a szüleim, hogy ilyen pályára menjek. Én viszont a zenét választottam, de adva volt a reál szakos gondolkodásmódom, és amikor a Marosvásárhelyi Rádióhoz 1990-ben hoztak ajándékba egy számítógépet, rögtön elolvastam a használati utasítást és elkezdtem rajta dolgozni. Később a Magyar Rádióval volt jó kapcsolatunk, és Jászberényi Emese többször küldött Budapestre tapasztalatcserére. Ott tanultam adatbázis-kezelést, és létrehoztam a Marosvásárhelyi Rádió első hangtári adatbázisát. Közben saját számítógépet vettem, megtanultam a digitális kottagrafikát, sőt a hardverszerelést is. Számítógép-használat terén, úgy érzem, felveszem a versenyt a fiatalokkal.
– Én nem is a kora miatt tettem fel ezúttal a kérdést, hanem mint módszer, mint lehetőség mit adott hozzá például az archiváláshoz?
– A publikációim több esetben adatbázist is tartalmaznak, sőt most a legutóbb megjelentA Sóvidék népzenéje című kötet is egy szép könyvnek néz ki, de tulajdonképpen a lényege nem a könyv, hanem a mellékelt DVD, amin egy adatbázis van, ahonnan komplex módon lehet visszakeresni a népzenei gyűjteményt. Ez az, amit egy könyvben nem lehet megcsinálni. Nagyon sok mutatót kell egy könyv végére tenni, hogy mindenféle szempont szerint egyenként kereshessünk, és akkor is nehézkes lesz a használat. A számítógépes adatbázis esetében kombinálni lehet a szempontokat, fogalmi hierarchiát lehet kialakítani, és ez rendkívül fontos egy több százezernyi nagyságrendű népzenei anyagnál, mint amilyen a Zenetudományi Intézetben található.
– Mennyire jut ideje mindezek mellett a családjára?
– Van öt gyermekem és négy unokám. Az első házasságom Marosvásárhelyen válással ért véget, abból van két gyermekem, a második házasságból szintén kettő, ami viszont tragikusan végződött, mert a feleségem negyvenéves korában rákban elhunyt. A harmadik házasságomból van egy kislányom, aki most tizenegy éves. Ez a család. Hogy mennyire jut idő? Több idő kellett volna, kellene rájuk.
– Távlati tervei?
– Még nagyon sok publikációs tervem van, főleg a népi tánczenéhez kapcsolódóan. Ennek szeretném a dialektológiai rendszerét kidolgozni, ha erre időt és erőt ad a jó Isten, akkor az egész magyar nyelvterületre vonatkozóan. A Sóvidék népzenéje című kiadványom ennek a tervnek a része, tehát a Székelyföld felől indulok, előbb annak szeretném elvégezni a népzenei áttekintését, s azután haladnék nyugati irányba a többi területre.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. január 6.
Mi, hol, mikor?
MegjelentHencz Hilda: Magyar Bukarest. Románia nem kizárólag a román etnikumúak alkotása. A történelem során élt mellettük számos „idegen” és „kisebbségi”. A két világháború közti Nagy-Románia, bár „egységes nemzetállamnak” nevezi önmagát, egyike Európa legváltozatosabb etnikai palettájú országának. Kiváltképpen a városi kör volt kozmopolita, a burzsoázia pedig nagymértékben „nem román” eredetű.
Mélyreható kutatások szükségesek ezen etnikumok hozzájárulásáról a város történelméhez. Hencz Hilda jó példával jár elöl ilyen szempontból a bukaresti magyarokról szóló könyvével. Románia fővárosa valóban „magyar” város volt, ahogy voltak időszakok, amikor görög, zsidó vagy éppen német volt. 1930-ban körülbelül 640 ezer lakosából 24 ezer volt magyar nemzetiségű, minden társadalmi és szakmai rétege képviseletében. Komoly dokumentálással, figyelemre méltó alapossággal és szakmai szigorral rekonstruálja a szerző lépésről lépésre a bukaresti magyar közösség alakulását. Vitathatatlan történetírási siker. (Lucian Boia történész, akadémikus, a Bukaresti Egyetem tanára)A Magyar Napló és a Hármas Alapítvány közös kiadásában megjelent 360 oldalas könyv ára 45 lej, megvásárolható a H–Press elárusítóhelyein. ÉLŐ VÍZFORRÁS. A kézdivásárhelyi Boldog Özséb római katolikus plébánia havilapjának januári számából: az első oldalon dr. Kerekes László plébános és Hajlák Attila István segédlelkész írása olvasható Hozzám jöttél? Nekem adod? címmel; a második oldalon a Szűzanya ünnepeinkről olvashatunk, majd a decemberi és januári plébániai programok részleteiről és a házszentelések beosztásáról is tudomást szerezhetünk. Lelki olvasmányt kínálnak a következő rovatok: Poklaink – mennyország, Boldogok és szentek, Kritikus, Cserkész: Szállást keres a Szent család. A hívek kérdéseire dr. Kerkes László plébános válaszol, a Csermelykében mesét olvashatnak a szeretetről. Honlap: www.boldogozseb.ro.ERDÉLYI NAPLÓ, 1. SZÁM. Egyre több hír kering arról, hogy a közösségi oldalakra felkerülő személyes adatok, fényképek, írott tartalmak illetéktelenek kezébe kerülhetnek. Az utóbbi időben a Facebook és a hozzá hasonló oldalak ellenőrzésére, illetve cenzúrázására egyre több kísérlet születik, ami legalább olyan aggasztó, mint az adathalászattal járó veszélyek. Személyes adataink biztonsága érdekében tehát körültekintéssel használjuk a közösségi oldalakat. Az Erdélyi Napló e heti összeállításában utánajárt a legnépszerűbb közösségi oldal működési hátterének, hogy megmutassa, mire érdemes figyelni a Facebook használatakor. Az írás címe: A Facebook minden lát. l A lap portréinterjúja Benyhe István magyar diplomatát mutatja be, aki jó ideje Madridban teljesít szolgálatot. A Kereszténydemokrata Néppárt politikusának több kötete is megjelent a Trianon utáni magyar külpolitikáról. l Százéves a Csárdáskirálynő. Kálmán Imre világszerte legismertebb operettje ma is tömegeket vonz, sok országban hetekkel a vendégelőadások előtt elfogynak a jegyek.
KönyvbemutatóKovásznán a Városi Művelődési Ház Ignácz Rózsa Termében a Fábián Ernő Népfőiskola szervezésében hétfőn 17 órától Csinta Samu újságíró bemutatja Arisztokraták honfoglalása című könyvét. A rendezvény házigazdája Balogh Zoltán lelkipásztor.
SzínházM STÚDIÓ. A sepsiszentgyörgyi mozgásszínház ma 19 órától a Háromszék Táncstúdióban Igor Sztravinszkij Tavaszi áldozat (rendező: Andrea Gavriliu), január 8-án, vasárnap 19 órától Háromszék Táncstúdióban A Jó, a Rossz és a K**va anyád (rendező-koreográfus: Fehér Ferenc) című előadást játssza. Az előadásokra érvényesek az Ábel-bérletek, helyet foglalni, jegyet vásárolni a kulturális szervezőirodában (telefon: 0267 312 104) és a www.biletmaster.ro oldalon lehet.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
MegjelentHencz Hilda: Magyar Bukarest. Románia nem kizárólag a román etnikumúak alkotása. A történelem során élt mellettük számos „idegen” és „kisebbségi”. A két világháború közti Nagy-Románia, bár „egységes nemzetállamnak” nevezi önmagát, egyike Európa legváltozatosabb etnikai palettájú országának. Kiváltképpen a városi kör volt kozmopolita, a burzsoázia pedig nagymértékben „nem román” eredetű.
Mélyreható kutatások szükségesek ezen etnikumok hozzájárulásáról a város történelméhez. Hencz Hilda jó példával jár elöl ilyen szempontból a bukaresti magyarokról szóló könyvével. Románia fővárosa valóban „magyar” város volt, ahogy voltak időszakok, amikor görög, zsidó vagy éppen német volt. 1930-ban körülbelül 640 ezer lakosából 24 ezer volt magyar nemzetiségű, minden társadalmi és szakmai rétege képviseletében. Komoly dokumentálással, figyelemre méltó alapossággal és szakmai szigorral rekonstruálja a szerző lépésről lépésre a bukaresti magyar közösség alakulását. Vitathatatlan történetírási siker. (Lucian Boia történész, akadémikus, a Bukaresti Egyetem tanára)A Magyar Napló és a Hármas Alapítvány közös kiadásában megjelent 360 oldalas könyv ára 45 lej, megvásárolható a H–Press elárusítóhelyein. ÉLŐ VÍZFORRÁS. A kézdivásárhelyi Boldog Özséb római katolikus plébánia havilapjának januári számából: az első oldalon dr. Kerekes László plébános és Hajlák Attila István segédlelkész írása olvasható Hozzám jöttél? Nekem adod? címmel; a második oldalon a Szűzanya ünnepeinkről olvashatunk, majd a decemberi és januári plébániai programok részleteiről és a házszentelések beosztásáról is tudomást szerezhetünk. Lelki olvasmányt kínálnak a következő rovatok: Poklaink – mennyország, Boldogok és szentek, Kritikus, Cserkész: Szállást keres a Szent család. A hívek kérdéseire dr. Kerkes László plébános válaszol, a Csermelykében mesét olvashatnak a szeretetről. Honlap: www.boldogozseb.ro.ERDÉLYI NAPLÓ, 1. SZÁM. Egyre több hír kering arról, hogy a közösségi oldalakra felkerülő személyes adatok, fényképek, írott tartalmak illetéktelenek kezébe kerülhetnek. Az utóbbi időben a Facebook és a hozzá hasonló oldalak ellenőrzésére, illetve cenzúrázására egyre több kísérlet születik, ami legalább olyan aggasztó, mint az adathalászattal járó veszélyek. Személyes adataink biztonsága érdekében tehát körültekintéssel használjuk a közösségi oldalakat. Az Erdélyi Napló e heti összeállításában utánajárt a legnépszerűbb közösségi oldal működési hátterének, hogy megmutassa, mire érdemes figyelni a Facebook használatakor. Az írás címe: A Facebook minden lát. l A lap portréinterjúja Benyhe István magyar diplomatát mutatja be, aki jó ideje Madridban teljesít szolgálatot. A Kereszténydemokrata Néppárt politikusának több kötete is megjelent a Trianon utáni magyar külpolitikáról. l Százéves a Csárdáskirálynő. Kálmán Imre világszerte legismertebb operettje ma is tömegeket vonz, sok országban hetekkel a vendégelőadások előtt elfogynak a jegyek.
KönyvbemutatóKovásznán a Városi Művelődési Ház Ignácz Rózsa Termében a Fábián Ernő Népfőiskola szervezésében hétfőn 17 órától Csinta Samu újságíró bemutatja Arisztokraták honfoglalása című könyvét. A rendezvény házigazdája Balogh Zoltán lelkipásztor.
SzínházM STÚDIÓ. A sepsiszentgyörgyi mozgásszínház ma 19 órától a Háromszék Táncstúdióban Igor Sztravinszkij Tavaszi áldozat (rendező: Andrea Gavriliu), január 8-án, vasárnap 19 órától Háromszék Táncstúdióban A Jó, a Rossz és a K**va anyád (rendező-koreográfus: Fehér Ferenc) című előadást játssza. Az előadásokra érvényesek az Ábel-bérletek, helyet foglalni, jegyet vásárolni a kulturális szervezőirodában (telefon: 0267 312 104) és a www.biletmaster.ro oldalon lehet.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. január 6.
Karácsonyfa alatt történelemkönyvek
A közelgő érettségi vizsgákra gondolva, kötelességtudatból, főleg a történelem, a filozófia és az irodalom vonzalmában és nehézségeit tekintve, a karácsonyi könyvvásáron a Libri vagy az Alexandra boltjai szépen felsorakoztatták és hirdették az említett könyvújdonságokat vagy jól felhasználható érdekes olvasmányokat. Dicsérendő a szándék, nagy volt az érdeklődés, böngészéseim folyamán az erdélyi történetírás könyvei, a román vonatkozások és ezek közt is a közelmúlt vagy a kortárs irodalom körül kutakodtam.
Érdekes címek az Erdélyi Fejedelemségről, a reformációról, az eszmetörténetet képviselő Emil Cioranról, gyermekkorom félelmetes csapatáról, a Vasgárdáról – a mítoszok fényjeleiről szóló könyveket lapozok, ajánlok ismerőseimnek, mondván, hogy otthon is jól ismert szerzőről, jelesen Miskolczy Ambrus Széchenyi-díjas történészről, MTAdoktor egyetemi tanárról, az MTA Magyar-Román Történész-vegyesbizottságának alelnökéről van szó.
A Marosvásárhelyen született, gyermekkorát, iskolaéveit ott töltő Miskolczy Ambrus a városban nagy tisztelet övezte egyetemi tanár, Miskolczy Dezső fia. Kutatómunkáját az erdélyi történelemnek szenteli. Innen elszármazott és híressé vált román–francia írók, filozófusok, ismert jeles emberek munkásságát kutatja. A magyar, román, szász erdélyi együttélés története, és tovább, a mítoszteremtés okai, de a felvilágosodás, a nyelvújítás, ennek nagy hatású képviselőjének, Kazinczy Ferencnek fordulatos pályája is érdeklődésének egyik bizonysága. Műveinek egy része filozófiai fogantatású (Mítoszok és ellenmítoszok között, Párbeszéd irodalommal és történelemmel; Napkút Kiadó, 2008), másik a romániai filozófusok és történelmi események – A Vasgárda (1927–1937) – Antiszemitizmus, mitológia, vallás; Gondolat Kör Kiadó, 2015 – felé fordul, és kutatómunkája során körülményeiket tisztázza, felfedezi a régmúlt vagy kortárs események, emberek értékeit vagy tévedéseit. Értékes, eddig kevésbé tisztázott magyar és román sorsdöntő viszonylatok kerülnek érdeklődési körébe. A szerző számos tanulmánya, közlése, akadémiai munkássága közül különösképpen ajánlanám a román–francia filozófusnak, Emil Ciorannak (Émile Michel Cioran) eszmetörténeti kérdésekkel foglalkozó és olyannyira fordulatos életművet alkotó munkásságát bemutató művét, amely minden nehézség nélkül megközelíthető a tanárok, az érettségire készülő diákok számára. Cioran magyarul is hozzáférhető műveit Misolczy Ambrus olvasmányos, érdekes mozzanatokat feltáró – bár olykor csak megrendelésre kapható – munkái világossá, érthetővé teszik. Az erdélyiség, az erdélyi kultúra számára Emil Cioran régóta fontos, bár sokáig munkássága nem volt hozzáférhető. A sokszor emlegetett, híressé vált Nagyszeben melletti Resináron (Răsinari) született, még az Osztrák-Magyar Monarchia idején, 1911-ben. Értelmiségi erdélyi román környezetben gyermekeskedik. A Gheorghe Lazăr nevét viselő nagyszebeni gimnáziumban már 17 évesen foglalkozik filozófiával. A Bukaresti Egyetemen Eliadéval és Ionescóval is barátkozik. Tanulmányaival, eredményeivel elnyert ösztöndíjai nyomán utazik, neves egyetemekkel, gondolkodókkal ismerkedik. Nem ösztönzésre, hanem az akkori politikai eszmék hatására hajlik a fasiszta ideológia felé. Otthon a Vasgárda fellépése nem váltott ki benne tiltakozást, majd az olasz fasizmussal is szimpatizált. Később jött rá és győződött meg róla, hogy mindez tévutat jelentett, sodródást az árral. Ezt a periódust Cioran hosszú kamaszkora, avagy mi legyen a fasiszta múlttal? címmel érdekes tanulmányban dolgozza fel Miskolczy Ambrus (Gondolat Kiadói Kör, 2015). Megvilágítja, hogyan, miképpen lehet egy adott pillanatban egy eszmével azonosulni, amelynek fanatizmusakésőbb kritikává minősül ugyancsak az ő megítélése nyomán. Ciorannak át kellett mennie mindazokon az életérzéseken, az európai történelmi változásokon, hogy filozófiáját érlelje, és utolsó románul írott művében (Amurgul gîndurilor, 1940), a Gondolatok alkonyában összefoglalja filozófiai nézeteit. Az idő motívuma, a rituális idő fogalma munkásságának fő tényezője. Magyarul számos műve jelent meg 1998-tól, legutóbb a Könnyek és szentek 2010-ben, a Qadmon Kiadónál. A románul megjelent művei közül az 1996-ban megírt Ţara mea – Mon pays (Humanitas, Bukarest) című kétnyelvű kiadást érdemes elolvasni. Miskolczy munkásságának megismeréséhez élményt adó műve hozzátartozik valósághű ábrázolásához, ami a történelmi távlatokat illeti, ám van egy nemrégi, vitatottde elismert munkája, műfajilag sajátságos – tegyük hozzá. Olvasmánynak izgalmas, egy problematika felvetésének és boncolgatásának tanulságos. A Mítoszok és ellenmítoszok között (Napkút Kiadó, 2008) című könyve: párbeszéd irodalommal és történelemmel – olvassuk róla, olyan fogalmakat igyekszik megmagyarázni, amelyek jelen vannak életünkben, ismerjük a történelemből, de figyelmünk nem mindig fordul feléjük. Van rá idő azonban, hogy felismerjük őket. Miskolczy szerint a mítoszok folyamatosan formálják jelenünket, általuk megértjük múltunkat, és jövőnket próbáljuk alakítani, felismerni. A kötet érdekes, átfogó tartalma a gyermekkori emlékezet, és elhatározása, hogy történész lesz, Erdély multikulturális jellege lesz kutatásainak célja, a román nemzeti mitológiához is elvezet. A tartalom más problematikája a sors és sorstalanság kérdése, a Mire jó a mítosz? kérdés feltevése és megválaszolása a gondolatok és ellenérvek megfejtésének számít. Az én generációm a magyar történelmet némiképpen a magyar irodalom tanulásávalsok olvasással ismerhette meg, ezért szeretném a fiatalok, a romániai magyar érettségizők figyelmét a történelem és irodalom viszonylataira felhívni, arra, hogyan látja az erdélyi író ma az irodalom és történelem párbeszédét. Miskolczy azt nyilatkozta egy alkalommal, hogy kevés írót szeret, ezért érdekes, hogy egy immár négykötetes monográfiában Kazinczy életművével foglalkozik. Az írók vezérével tehát. Jelen van munkásságában a nyelvművelés, az irodalom, a kritika nagymestere, akinek változatos, fordulatos életműve ihlette a szerzőt. Célzatossága, hogy Kazinczy tanulmányát a politikai működéséhez, elvei tisztázásához, a kufsteini börtönéveit és a Martinovics-összeesküvésben szerepvállalását követi. Haza és haladás, Erdély és a három nemzet, a felvilágosodás minden nagyszerű eszméje és képviselőinek szereplése Miskolczy sokrétű munkásságát úgy fogja át, hogy az olvasó vagy a tanulmányait kiegészítő diák arra a következtetésre jut: a szerző a fordulatos, gazdag életműveket különös odaadással vetíti elénk. Így érthető, hogy miért éppen Kazinczy az, akinek pályája Miskolczy egyik legszínesebb tanulmánya.
Kazinczy Ferenc útja a nyelvújítástól a politikai megújulásig (Lucidus Kiadó, 2010) a megjelent négykötetes monográfia címe, és nem vitatható, hogy aki manapság Kazinczy életművével foglalkozik, a műveltség tisztelője és megkövetelője, a történelem és a politikai élet hatásának felismerését fontosnak tartja tanárként a mai fiatalok számára. Az anyanyelv ápolása és mindenkori pallérozása mellett az idegen nyelvek tanulását, a változó eszmék megismerését és elfogadását vagy ellenzését, a tévedések meglátását láthatjuk a monográfiában. Amítoszok és ellenmítoszok gondolati párbeszédében, a reflexió és önreflexió felismerésében izgalmas olvasmányt, jövőkép-alakítást is sugall az olvasónak, legyen bár élete visszatekintő szakaszában vagy fiatalon, azérettségi küszöbén.
Rózsa Mária
Népújság (Marosvásárhely)
A közelgő érettségi vizsgákra gondolva, kötelességtudatból, főleg a történelem, a filozófia és az irodalom vonzalmában és nehézségeit tekintve, a karácsonyi könyvvásáron a Libri vagy az Alexandra boltjai szépen felsorakoztatták és hirdették az említett könyvújdonságokat vagy jól felhasználható érdekes olvasmányokat. Dicsérendő a szándék, nagy volt az érdeklődés, böngészéseim folyamán az erdélyi történetírás könyvei, a román vonatkozások és ezek közt is a közelmúlt vagy a kortárs irodalom körül kutakodtam.
Érdekes címek az Erdélyi Fejedelemségről, a reformációról, az eszmetörténetet képviselő Emil Cioranról, gyermekkorom félelmetes csapatáról, a Vasgárdáról – a mítoszok fényjeleiről szóló könyveket lapozok, ajánlok ismerőseimnek, mondván, hogy otthon is jól ismert szerzőről, jelesen Miskolczy Ambrus Széchenyi-díjas történészről, MTAdoktor egyetemi tanárról, az MTA Magyar-Román Történész-vegyesbizottságának alelnökéről van szó.
A Marosvásárhelyen született, gyermekkorát, iskolaéveit ott töltő Miskolczy Ambrus a városban nagy tisztelet övezte egyetemi tanár, Miskolczy Dezső fia. Kutatómunkáját az erdélyi történelemnek szenteli. Innen elszármazott és híressé vált román–francia írók, filozófusok, ismert jeles emberek munkásságát kutatja. A magyar, román, szász erdélyi együttélés története, és tovább, a mítoszteremtés okai, de a felvilágosodás, a nyelvújítás, ennek nagy hatású képviselőjének, Kazinczy Ferencnek fordulatos pályája is érdeklődésének egyik bizonysága. Műveinek egy része filozófiai fogantatású (Mítoszok és ellenmítoszok között, Párbeszéd irodalommal és történelemmel; Napkút Kiadó, 2008), másik a romániai filozófusok és történelmi események – A Vasgárda (1927–1937) – Antiszemitizmus, mitológia, vallás; Gondolat Kör Kiadó, 2015 – felé fordul, és kutatómunkája során körülményeiket tisztázza, felfedezi a régmúlt vagy kortárs események, emberek értékeit vagy tévedéseit. Értékes, eddig kevésbé tisztázott magyar és román sorsdöntő viszonylatok kerülnek érdeklődési körébe. A szerző számos tanulmánya, közlése, akadémiai munkássága közül különösképpen ajánlanám a román–francia filozófusnak, Emil Ciorannak (Émile Michel Cioran) eszmetörténeti kérdésekkel foglalkozó és olyannyira fordulatos életművet alkotó munkásságát bemutató művét, amely minden nehézség nélkül megközelíthető a tanárok, az érettségire készülő diákok számára. Cioran magyarul is hozzáférhető műveit Misolczy Ambrus olvasmányos, érdekes mozzanatokat feltáró – bár olykor csak megrendelésre kapható – munkái világossá, érthetővé teszik. Az erdélyiség, az erdélyi kultúra számára Emil Cioran régóta fontos, bár sokáig munkássága nem volt hozzáférhető. A sokszor emlegetett, híressé vált Nagyszeben melletti Resináron (Răsinari) született, még az Osztrák-Magyar Monarchia idején, 1911-ben. Értelmiségi erdélyi román környezetben gyermekeskedik. A Gheorghe Lazăr nevét viselő nagyszebeni gimnáziumban már 17 évesen foglalkozik filozófiával. A Bukaresti Egyetemen Eliadéval és Ionescóval is barátkozik. Tanulmányaival, eredményeivel elnyert ösztöndíjai nyomán utazik, neves egyetemekkel, gondolkodókkal ismerkedik. Nem ösztönzésre, hanem az akkori politikai eszmék hatására hajlik a fasiszta ideológia felé. Otthon a Vasgárda fellépése nem váltott ki benne tiltakozást, majd az olasz fasizmussal is szimpatizált. Később jött rá és győződött meg róla, hogy mindez tévutat jelentett, sodródást az árral. Ezt a periódust Cioran hosszú kamaszkora, avagy mi legyen a fasiszta múlttal? címmel érdekes tanulmányban dolgozza fel Miskolczy Ambrus (Gondolat Kiadói Kör, 2015). Megvilágítja, hogyan, miképpen lehet egy adott pillanatban egy eszmével azonosulni, amelynek fanatizmusakésőbb kritikává minősül ugyancsak az ő megítélése nyomán. Ciorannak át kellett mennie mindazokon az életérzéseken, az európai történelmi változásokon, hogy filozófiáját érlelje, és utolsó románul írott művében (Amurgul gîndurilor, 1940), a Gondolatok alkonyában összefoglalja filozófiai nézeteit. Az idő motívuma, a rituális idő fogalma munkásságának fő tényezője. Magyarul számos műve jelent meg 1998-tól, legutóbb a Könnyek és szentek 2010-ben, a Qadmon Kiadónál. A románul megjelent művei közül az 1996-ban megírt Ţara mea – Mon pays (Humanitas, Bukarest) című kétnyelvű kiadást érdemes elolvasni. Miskolczy munkásságának megismeréséhez élményt adó műve hozzátartozik valósághű ábrázolásához, ami a történelmi távlatokat illeti, ám van egy nemrégi, vitatottde elismert munkája, műfajilag sajátságos – tegyük hozzá. Olvasmánynak izgalmas, egy problematika felvetésének és boncolgatásának tanulságos. A Mítoszok és ellenmítoszok között (Napkút Kiadó, 2008) című könyve: párbeszéd irodalommal és történelemmel – olvassuk róla, olyan fogalmakat igyekszik megmagyarázni, amelyek jelen vannak életünkben, ismerjük a történelemből, de figyelmünk nem mindig fordul feléjük. Van rá idő azonban, hogy felismerjük őket. Miskolczy szerint a mítoszok folyamatosan formálják jelenünket, általuk megértjük múltunkat, és jövőnket próbáljuk alakítani, felismerni. A kötet érdekes, átfogó tartalma a gyermekkori emlékezet, és elhatározása, hogy történész lesz, Erdély multikulturális jellege lesz kutatásainak célja, a román nemzeti mitológiához is elvezet. A tartalom más problematikája a sors és sorstalanság kérdése, a Mire jó a mítosz? kérdés feltevése és megválaszolása a gondolatok és ellenérvek megfejtésének számít. Az én generációm a magyar történelmet némiképpen a magyar irodalom tanulásávalsok olvasással ismerhette meg, ezért szeretném a fiatalok, a romániai magyar érettségizők figyelmét a történelem és irodalom viszonylataira felhívni, arra, hogyan látja az erdélyi író ma az irodalom és történelem párbeszédét. Miskolczy azt nyilatkozta egy alkalommal, hogy kevés írót szeret, ezért érdekes, hogy egy immár négykötetes monográfiában Kazinczy életművével foglalkozik. Az írók vezérével tehát. Jelen van munkásságában a nyelvművelés, az irodalom, a kritika nagymestere, akinek változatos, fordulatos életműve ihlette a szerzőt. Célzatossága, hogy Kazinczy tanulmányát a politikai működéséhez, elvei tisztázásához, a kufsteini börtönéveit és a Martinovics-összeesküvésben szerepvállalását követi. Haza és haladás, Erdély és a három nemzet, a felvilágosodás minden nagyszerű eszméje és képviselőinek szereplése Miskolczy sokrétű munkásságát úgy fogja át, hogy az olvasó vagy a tanulmányait kiegészítő diák arra a következtetésre jut: a szerző a fordulatos, gazdag életműveket különös odaadással vetíti elénk. Így érthető, hogy miért éppen Kazinczy az, akinek pályája Miskolczy egyik legszínesebb tanulmánya.
Kazinczy Ferenc útja a nyelvújítástól a politikai megújulásig (Lucidus Kiadó, 2010) a megjelent négykötetes monográfia címe, és nem vitatható, hogy aki manapság Kazinczy életművével foglalkozik, a műveltség tisztelője és megkövetelője, a történelem és a politikai élet hatásának felismerését fontosnak tartja tanárként a mai fiatalok számára. Az anyanyelv ápolása és mindenkori pallérozása mellett az idegen nyelvek tanulását, a változó eszmék megismerését és elfogadását vagy ellenzését, a tévedések meglátását láthatjuk a monográfiában. Amítoszok és ellenmítoszok gondolati párbeszédében, a reflexió és önreflexió felismerésében izgalmas olvasmányt, jövőkép-alakítást is sugall az olvasónak, legyen bár élete visszatekintő szakaszában vagy fiatalon, azérettségi küszöbén.
Rózsa Mária
Népújság (Marosvásárhely)
2017. január 6.
Életképek
2016-ban jelent meg Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda Emlékirat című könyve.
A rendkívül szép kivitelezésű kötet címzettje Jancsó Miklós, színész, egyetemi oktató, író. „Édes gyermekem, régi tervem, hogy leírom neked mindazt, amit az én drága szüleimről s azok családjáról tudok, hogy maradjon meg legalább ennyi róluk a te emlékedben…. Az élet határán visszafelé fordul az ember, azok felé, akiknek az életét köszönheti, akiket szeretett, ha mindnyájukat nem ismerte is, de a róluk szóló mozaikszerű történetek tovább élnek a családban”. A kézirat gondozói H. Szabó Gyula és Székely Melinda. A szerző az írását nem kiadási szándékkal írta. A kézirat gondozói adták a címet és az alcímet-Életképek Kolozsvárról, Kunczékról és más családokról. Az Emlékirat című könyv a korabeli polgári család életébe nyújt betekintést. Az olvasó képet alkothat Kuncz Aladár életpályájának alakulásáról is. Kuncz Aladár (1885, Arad- 1931, Budapest) író, szerkesztő, műfordító, kritikus. Ugyanakkor a szerző rendkívül fortélyosan felvázolja a hajdani, mára már letűnt életvitelt. (Hol van oly bő gyermekáldás?) Mindenki mindenikről jóformán mindent tud. Ennek megfelelően a családok belső élete nyitott. Feltár egy olyan kort, mely ma már jóformán ismeretlen. Többek között ennek is köszönhető mondanivalójának értéke.
A könyvről
A kézirat első része a szerző gyermekkori élményeiről szól. Bele kerültek a történetbe levelek, családi napló részletei, vendégszöveg, a sajtóban megjelent anyag is. Több, mint száz személyről van szó, egyeseket becenevénemlíti. A kézirat fontos része a Kuncz Aladár és a szerzőközti levélváltás anyaga. Kuncz Aladár különböző alkalmakkor írt levelet, például mikor ösztöndíjasként Párizsban volt, vagy fogsága idején. Érdekességként megjegyezhető, hogy franciául leveleztek. A kötet Függelék című fejezetében értékes információk olvashatók a kézirat kiadásáról, a kéziratbanidézett Máthé-Szabó Magdához írt francia nyelvű levelek keltezési sorrendjéről is. A rokoni kapcsolatok áttekintését segíti a leszármazási tábla. A kézirat gondozói a szerkesztés folyamatába nyújtottak betekintést. „A szöveg digitális változata az Országos Széchenyi Könyvtárban letétbe helyezett gépirat alapján készült… Kétféle jegyzetelést alkalmaztunk, csillaggal jelöltük a szerző, illetve a címzett, Jancsó Miklós jegyzeteit, a gondozókét számoztuk. A francia nyelvű levelekben csak az az ékezet-és vonzathibákat javítottuk ki, meghagyva az esetleges sutaságokat, magyarosságokat.” A levélrészleteket a szerző fordította. Mondhatni kevés a képanyag. A fényképeket Jancsó Miklós bocsátotta a szerkesztők rendelkezésére, a 2016-s felvételeket H. Szabó Gyula készítette.A könyv 126 oldal, 20×14 cm. A borító Matei László munkája.Az Emlékirat a múlt történelmének hiteles tanúja.
Kuncz Aladár-kép
Az emlékiratszerző önmagáról, az általa átélt eseményekről, az emberi kapcsolatokról ír.Jellegzetessége a szubjektív rálátás. Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda szubjektív látásmódján keresztül ismerhetjük meg Kuncz Aladár életpályájának eddig kevésbé ismert vonatkozásait, életének kolozsvári színhelyeiről kaphatunk képet.A könyv kolozsvári bemutatóján Jancsó Miklós elmondta, hogy édesanyjának szívügye volt a Kuncz hagyaték. A Kuncz hagyaték egy része Budapesten, az Országos Széchenyi könyvtárban van, a másik része a Jancsó család tulajdonában.A szerző folyamatosan rendezte az emlékiratot. Ő maga gépelte. Az írásából kiderül, emlékeiben hogyan élt Kuncz Aladár egyénisége.„Dadi társaságbeli lény volt. Szeretett színházba, hangversenyekre, vacsorákra, uzsonnákra, táncmulatságokra, kávéházba járni. Mégis felírta a Görögtemplom utcai kert filagóriájának falára:” Ha egyedül vagyok, szeretnék néha társaságba menni. Ha társaságban vagyok, mindig szeretnék egyedül lenni.… És a nagy, barna, jóságos szemeivel, szerető érdeklődéssel figyelt mindenkit és mindent. De érezte, és bizonyos fokig élvezte, hogy őt figyelik.” Idéz más szerzőknek Kuncz Aladárral kapcsolatos véleményét is. Dadi munkamódszerét a következőképp jellemzi Trócsányi: „Kuncz Aladár a könnyen tanuló, és dolgozó típushoz tartozott.” A kolozsvári piarista gimnáziumban érettségizett, majd 1903-1907 között Budapesti Egyetem magyar-latin szakos hallgatója, az Eötvös József Collegium tagja. Nagyrabecsült tanára Riedl Frigyes volt. Doktori értekezését Toldy Ferencről írta. Budapesten főgimnáziumi tanárként dolgozik. Az Emlékiratban idézi PomogátsBéla: Kuncz Aladárról szóló monográfiából: „Dadi hivatást látott a munkájában, latint és magyart tanított, emellett iskolai kirándulásokat szervezett, az ifjúsági könyvtárat, a diákok franciakörét ő irányítja, előadásokat tart, ünnepségeket rendez. Közben részt vesz a haladótanárok, a radikálisok és az új irodalommozgalmaiban. Pedagógiai tárgyú írásai felvilágosultságról és radikalizmusról vallanak.”1909-1914 között a Nyugat munkatársa. „Pomogáts rámutat Dadi kapcsolatára a Nyugattal. „Kuncz filológusnak, kritikusnak, írónak készül, az eddig elmondottak már sejtetik, hogy az új magyar irodalom soraiban találja meg otthonát.” Nagy érdeklődést tanúsított a francia irodalom és kultúra iránt. Többször volt Párizsban. 1912-13-ban tanulmányi szabadságot és ösztöndíjat kap.14 hónapot tölt Párizsban, találkozik barátaival, francia ismerőseivel. Az első világháború kitörése Franciaországban érte. Mint ellenséges ország állampolgárát internálják egy franciaországi faluba, így lett a Noirmoutier, illetve az Ile d’ Yeu foglya. Mindezekről a történtekről az apjához, Kuncz Elekhez írott levelekből kaphatunk képet.1923-ban Kolozsváron telepedik le.A fogság élményeit a Fekete kolostor című remekművében, dokumentumértékű emlékiratában örökítette meg. 1931 márciusában kezdődött a betegsége.„Betegsége alatt javította Dadi a Fekete kolostor kefelenyomatát- idézi Marosi Ildikót, aki a Helikon levelesládája című könyvében közli Kovács Laciné visszaemlékezését. „Kovács Laciné szerint Dadi nálunk gépelte a Fekete kolostort, s amikor befejezett egy részt, bejött a másik szobából, és felolvasta nekünk. Dadi kézzel írta a könyvét, gépelni nem is tudott, ennél az íróasztalnál írta, amelynél én most ezeket a visszaemlékezéseket gépelem.A kézirat, amit annak idején Dédi bácsinak elküldtem, jóformán javítás nélküli.”Kuncz Aladárt sokan meglátogatták betegsége alatt. „Barátai, írótársai, a rokonok szeretettel vették körül. Babits, Kosztolányi, Móricz a Fekete kolostorról írottakat kefelenyomatban az ágyánál olvasták fel, meg akarták szerezni neki ezt az utolsó örömet, siettek, mert nem tudták, lesz-e már ideje, hogy meghallgassa.”
Érdemes elolvasni Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda Emlékirat című könyvét, amely rendkívül érdekes és olvasmányos. Filológiai szempontból is értékes, mivel kutatás tárgyát is képezheti.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro
2016-ban jelent meg Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda Emlékirat című könyve.
A rendkívül szép kivitelezésű kötet címzettje Jancsó Miklós, színész, egyetemi oktató, író. „Édes gyermekem, régi tervem, hogy leírom neked mindazt, amit az én drága szüleimről s azok családjáról tudok, hogy maradjon meg legalább ennyi róluk a te emlékedben…. Az élet határán visszafelé fordul az ember, azok felé, akiknek az életét köszönheti, akiket szeretett, ha mindnyájukat nem ismerte is, de a róluk szóló mozaikszerű történetek tovább élnek a családban”. A kézirat gondozói H. Szabó Gyula és Székely Melinda. A szerző az írását nem kiadási szándékkal írta. A kézirat gondozói adták a címet és az alcímet-Életképek Kolozsvárról, Kunczékról és más családokról. Az Emlékirat című könyv a korabeli polgári család életébe nyújt betekintést. Az olvasó képet alkothat Kuncz Aladár életpályájának alakulásáról is. Kuncz Aladár (1885, Arad- 1931, Budapest) író, szerkesztő, műfordító, kritikus. Ugyanakkor a szerző rendkívül fortélyosan felvázolja a hajdani, mára már letűnt életvitelt. (Hol van oly bő gyermekáldás?) Mindenki mindenikről jóformán mindent tud. Ennek megfelelően a családok belső élete nyitott. Feltár egy olyan kort, mely ma már jóformán ismeretlen. Többek között ennek is köszönhető mondanivalójának értéke.
A könyvről
A kézirat első része a szerző gyermekkori élményeiről szól. Bele kerültek a történetbe levelek, családi napló részletei, vendégszöveg, a sajtóban megjelent anyag is. Több, mint száz személyről van szó, egyeseket becenevénemlíti. A kézirat fontos része a Kuncz Aladár és a szerzőközti levélváltás anyaga. Kuncz Aladár különböző alkalmakkor írt levelet, például mikor ösztöndíjasként Párizsban volt, vagy fogsága idején. Érdekességként megjegyezhető, hogy franciául leveleztek. A kötet Függelék című fejezetében értékes információk olvashatók a kézirat kiadásáról, a kéziratbanidézett Máthé-Szabó Magdához írt francia nyelvű levelek keltezési sorrendjéről is. A rokoni kapcsolatok áttekintését segíti a leszármazási tábla. A kézirat gondozói a szerkesztés folyamatába nyújtottak betekintést. „A szöveg digitális változata az Országos Széchenyi Könyvtárban letétbe helyezett gépirat alapján készült… Kétféle jegyzetelést alkalmaztunk, csillaggal jelöltük a szerző, illetve a címzett, Jancsó Miklós jegyzeteit, a gondozókét számoztuk. A francia nyelvű levelekben csak az az ékezet-és vonzathibákat javítottuk ki, meghagyva az esetleges sutaságokat, magyarosságokat.” A levélrészleteket a szerző fordította. Mondhatni kevés a képanyag. A fényképeket Jancsó Miklós bocsátotta a szerkesztők rendelkezésére, a 2016-s felvételeket H. Szabó Gyula készítette.A könyv 126 oldal, 20×14 cm. A borító Matei László munkája.Az Emlékirat a múlt történelmének hiteles tanúja.
Kuncz Aladár-kép
Az emlékiratszerző önmagáról, az általa átélt eseményekről, az emberi kapcsolatokról ír.Jellegzetessége a szubjektív rálátás. Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda szubjektív látásmódján keresztül ismerhetjük meg Kuncz Aladár életpályájának eddig kevésbé ismert vonatkozásait, életének kolozsvári színhelyeiről kaphatunk képet.A könyv kolozsvári bemutatóján Jancsó Miklós elmondta, hogy édesanyjának szívügye volt a Kuncz hagyaték. A Kuncz hagyaték egy része Budapesten, az Országos Széchenyi könyvtárban van, a másik része a Jancsó család tulajdonában.A szerző folyamatosan rendezte az emlékiratot. Ő maga gépelte. Az írásából kiderül, emlékeiben hogyan élt Kuncz Aladár egyénisége.„Dadi társaságbeli lény volt. Szeretett színházba, hangversenyekre, vacsorákra, uzsonnákra, táncmulatságokra, kávéházba járni. Mégis felírta a Görögtemplom utcai kert filagóriájának falára:” Ha egyedül vagyok, szeretnék néha társaságba menni. Ha társaságban vagyok, mindig szeretnék egyedül lenni.… És a nagy, barna, jóságos szemeivel, szerető érdeklődéssel figyelt mindenkit és mindent. De érezte, és bizonyos fokig élvezte, hogy őt figyelik.” Idéz más szerzőknek Kuncz Aladárral kapcsolatos véleményét is. Dadi munkamódszerét a következőképp jellemzi Trócsányi: „Kuncz Aladár a könnyen tanuló, és dolgozó típushoz tartozott.” A kolozsvári piarista gimnáziumban érettségizett, majd 1903-1907 között Budapesti Egyetem magyar-latin szakos hallgatója, az Eötvös József Collegium tagja. Nagyrabecsült tanára Riedl Frigyes volt. Doktori értekezését Toldy Ferencről írta. Budapesten főgimnáziumi tanárként dolgozik. Az Emlékiratban idézi PomogátsBéla: Kuncz Aladárról szóló monográfiából: „Dadi hivatást látott a munkájában, latint és magyart tanított, emellett iskolai kirándulásokat szervezett, az ifjúsági könyvtárat, a diákok franciakörét ő irányítja, előadásokat tart, ünnepségeket rendez. Közben részt vesz a haladótanárok, a radikálisok és az új irodalommozgalmaiban. Pedagógiai tárgyú írásai felvilágosultságról és radikalizmusról vallanak.”1909-1914 között a Nyugat munkatársa. „Pomogáts rámutat Dadi kapcsolatára a Nyugattal. „Kuncz filológusnak, kritikusnak, írónak készül, az eddig elmondottak már sejtetik, hogy az új magyar irodalom soraiban találja meg otthonát.” Nagy érdeklődést tanúsított a francia irodalom és kultúra iránt. Többször volt Párizsban. 1912-13-ban tanulmányi szabadságot és ösztöndíjat kap.14 hónapot tölt Párizsban, találkozik barátaival, francia ismerőseivel. Az első világháború kitörése Franciaországban érte. Mint ellenséges ország állampolgárát internálják egy franciaországi faluba, így lett a Noirmoutier, illetve az Ile d’ Yeu foglya. Mindezekről a történtekről az apjához, Kuncz Elekhez írott levelekből kaphatunk képet.1923-ban Kolozsváron telepedik le.A fogság élményeit a Fekete kolostor című remekművében, dokumentumértékű emlékiratában örökítette meg. 1931 márciusában kezdődött a betegsége.„Betegsége alatt javította Dadi a Fekete kolostor kefelenyomatát- idézi Marosi Ildikót, aki a Helikon levelesládája című könyvében közli Kovács Laciné visszaemlékezését. „Kovács Laciné szerint Dadi nálunk gépelte a Fekete kolostort, s amikor befejezett egy részt, bejött a másik szobából, és felolvasta nekünk. Dadi kézzel írta a könyvét, gépelni nem is tudott, ennél az íróasztalnál írta, amelynél én most ezeket a visszaemlékezéseket gépelem.A kézirat, amit annak idején Dédi bácsinak elküldtem, jóformán javítás nélküli.”Kuncz Aladárt sokan meglátogatták betegsége alatt. „Barátai, írótársai, a rokonok szeretettel vették körül. Babits, Kosztolányi, Móricz a Fekete kolostorról írottakat kefelenyomatban az ágyánál olvasták fel, meg akarták szerezni neki ezt az utolsó örömet, siettek, mert nem tudták, lesz-e már ideje, hogy meghallgassa.”
Érdemes elolvasni Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda Emlékirat című könyvét, amely rendkívül érdekes és olvasmányos. Filológiai szempontból is értékes, mivel kutatás tárgyát is képezheti.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro
2017. január 6.
Johannis: egy közönséges tolvaj ne állhasson a törvény fölött
Minden demokráciában alapvető feltétel az igazságszolgáltatás függetlensége - jelentette ki pénteken Klaus Johannis, aki szerint elképzelhetetlen, hogy „egy közönséges tolvaj” a törvény fölött akarjon állni.
Az államfő az Alkotmány 133-as cikkelyének első bekezdését idézve leszögezte: a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács (CSM) kezeskedik az igazságszolgáltatás függetlenségéért. „Ez az Önök feladata: hogy kezeskedjenek az igazságszolgáltatás függetlenségéért. Miért is olyan fontos az igazságszolgáltatás függetlensége? Nem csak fontos, hanem alapvető. Egyetlen demokrácia, egyetlen jogállam sem tud működni független igazságszolgáltatás nélkül. A független igazságszolgáltatás pedig azt jelenti, hogy senki nem avatkozhat bele a bírák és ügyészek dolgába, de azt is jelenti, hogy senki nem áll a törvény fölött” – mondta Klaus Johannis a CSM alakuló ülésén.
Az államfő azt is kijelentette: „senki nem képzelte, hogy egy közönséges tolvaj elvárja, hogy a törvény fölött álljon.”
Katasztrófális lenne egy új amnesztiatörvény
Egy új amnesztiatörvény katasztrofális következményekkel járna a romániai demokráciára nézve -fogalmazott Klaus Johannis. Elmondta, a börtönlakók amnesztiájára és megkegyelmezésére vonatkozó törvény nemcsak némely közveszélyes tolvaj bűneit „mosná le”, hanem „kifehérítené a politikusok dossziéit is”, ami „katasztrófa lenne a romániai demokráciára nézve”.
Johannis bejelentette: államelnöki hatáskörének teljes súlyával és erejével ellen fog szegülni egy ilyen törvénytervezetnek. „Remélem, nem kerül rá sor. Azért mondtam el ezeket itt nyilvánosan, önök előtt, hogy csökkentsük a valószínűségét egy erre irányuló kezdeményezésnek” – mondta az államfő a CSM alakuló ülésén.
maszol.ro
Minden demokráciában alapvető feltétel az igazságszolgáltatás függetlensége - jelentette ki pénteken Klaus Johannis, aki szerint elképzelhetetlen, hogy „egy közönséges tolvaj” a törvény fölött akarjon állni.
Az államfő az Alkotmány 133-as cikkelyének első bekezdését idézve leszögezte: a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács (CSM) kezeskedik az igazságszolgáltatás függetlenségéért. „Ez az Önök feladata: hogy kezeskedjenek az igazságszolgáltatás függetlenségéért. Miért is olyan fontos az igazságszolgáltatás függetlensége? Nem csak fontos, hanem alapvető. Egyetlen demokrácia, egyetlen jogállam sem tud működni független igazságszolgáltatás nélkül. A független igazságszolgáltatás pedig azt jelenti, hogy senki nem avatkozhat bele a bírák és ügyészek dolgába, de azt is jelenti, hogy senki nem áll a törvény fölött” – mondta Klaus Johannis a CSM alakuló ülésén.
Az államfő azt is kijelentette: „senki nem képzelte, hogy egy közönséges tolvaj elvárja, hogy a törvény fölött álljon.”
Katasztrófális lenne egy új amnesztiatörvény
Egy új amnesztiatörvény katasztrofális következményekkel járna a romániai demokráciára nézve -fogalmazott Klaus Johannis. Elmondta, a börtönlakók amnesztiájára és megkegyelmezésére vonatkozó törvény nemcsak némely közveszélyes tolvaj bűneit „mosná le”, hanem „kifehérítené a politikusok dossziéit is”, ami „katasztrófa lenne a romániai demokráciára nézve”.
Johannis bejelentette: államelnöki hatáskörének teljes súlyával és erejével ellen fog szegülni egy ilyen törvénytervezetnek. „Remélem, nem kerül rá sor. Azért mondtam el ezeket itt nyilvánosan, önök előtt, hogy csökkentsük a valószínűségét egy erre irányuló kezdeményezésnek” – mondta az államfő a CSM alakuló ülésén.
maszol.ro
2017. január 7.
Emelkedtek a nyugdíjak és az ösztöndíjak
A kormány pénteki ülésén emelte a diákok ösztöndíját és a nyugdíjakat.A sürgősségi kormányrendelet 9 százalékkal növeli a nyugdíjpont értékét, amely július 1-jétől 1000 lej lesz.
A kormány március 1-jei hatállyal havi 520 lejben határozta meg a szavatolt szociális nyugdíj értékét.A súlyos fogyatékkal élők és ezek gondozóinak a 2006/448-as törvény alapján folyósított illetményét az eddigi 90 százalék helyett teljes egészében állami alapból fizetik.A kormány sürgősségi rendelete szerint ezentúl ingyen utazhatnak a vasúton a nappali tagozatos egyetemisták és az ösztöndíj értéke havi 201 lejre emelkedik.agerpres.ro
Erdély.ma
A kormány pénteki ülésén emelte a diákok ösztöndíját és a nyugdíjakat.A sürgősségi kormányrendelet 9 százalékkal növeli a nyugdíjpont értékét, amely július 1-jétől 1000 lej lesz.
A kormány március 1-jei hatállyal havi 520 lejben határozta meg a szavatolt szociális nyugdíj értékét.A súlyos fogyatékkal élők és ezek gondozóinak a 2006/448-as törvény alapján folyósított illetményét az eddigi 90 százalék helyett teljes egészében állami alapból fizetik.A kormány sürgősségi rendelete szerint ezentúl ingyen utazhatnak a vasúton a nappali tagozatos egyetemisták és az ösztöndíj értéke havi 201 lejre emelkedik.agerpres.ro
Erdély.ma
2017. január 7.
Szilágyi N. Sándor: Bukaresti mozaikkockák (3.)
Odaállok a sor végére, előttem-mellettem egy ötven körüli munkásasszony. Hallgatunk egy darabig, de két-három percnél nem bírja tovább. Felém fordul, a szemembe néz, és kérdez valamit, mindegy, mit, fő, hogy a kapcsolat létrejöjjön.
Például: „Nem tudja, hoztak tegnap kolbászt?” Erre aztán én akár igennel, akár nemmel felelek, az neki teljesen mindegy, mert ő már el tudja kezdeni a magáét: „Úgy gondoltam, beállok már én is ide, hátha kifogunk valamit, egy kis kolbász, az nagyon jó lenne, mert az uram azt nagyon szereti, tudja, úgy megsütve, egy kis tört paszullyal mellé, fokhagymával, úgy szokta meg az anyjánál, aki most nálam lakik, mert apósom meghalt tavaly, Isten nyugtassa, szerencsétlenség érte, aztán most minálunk lakik az anyósom is, de baj van a gyomrával, ilyesmit, mint kolbász, nemigen bír enni, neki is kellene főzzek valamit, de sosincs megelégedve vele, ha így csinálom, az a baj, ha úgy, akkor azért nem jó, nem is tudom, mit tudjak vele csinálni, tegnap is mondom neki, hogy …” – és így tovább, csak azért nem a végtelenségig, mert közben mégiscsak elérünk az ajtóig, ahol kiderül, hogy a kolbász elfogyott, mehetünk haza. Ezek az emberek mégsem álltak itt hiába: kiöntötték a szívüket, holnap már könnyebben viselik a bajokat. S ha megint nehéz lesz a lelkük, megint eljönnek, a sor meglesz a jövő héten is, és akkor is akad majd valaki, aki meghallgassa őket.
A legcsodálatosabb éppen ez: hogy mindig van türelmes hallgató. S ha az ember őt figyeli, látni lehet, hogy csakugyan odafigyel, látszik az arcán, hogy érdekli a másik ember baja, sőt át is érzi. Időnként bólogat, megjegyzést tesz. Másutt az ilyesmit már tanítani kell. Ezek az emberek még tudják maguktól.
Lehet, hogy a másik ember meghallgatása nem is önálló része ennek a kultúrának, hanem beletartozik abba az általános érvényű, íratlan, de annál szigorúbb törvénybe, hogy segítségkérést semmilyen körülmények között sem szabad visszautasítani. A nagy segíteni akarás olykor egészen megmosolyogtató, a kívülálló számára nem kis bosszúságot okozó formákat is ölthet. Bukarestbe érkező erdélyi ismerőseim számára az utóbbi években az volt az első tanácsom, hogy ha valahová el akarnak jutni, és nem ismerik az utat, három ember egybehangzó véleménye alapján szabad csak elindulni, mert különben egész nap bolyonghatnak a különböző jó tanácsok labirintusában. A bukaresti ember ugyanis egyszerűen restelli bevallani, hogy halvány fogalma sincs, merre lehet az a bizonyos utca, ahová a kérdező el szeretne jutni, de hogy meg ne sértse („Nehogy azt higgye, hogy nem akarok rajta segíteni!”), inkább eligazítja valamerre, ötvenszázalékos eséllyel fordított irányba. Mentségére legyen mondva, nagyon messzire sohasem küldi. Például olyat sohasem mond, hogy szálljunk fel erre meg erre a villamosra, menjünk el a végállomásig, ott szálljunk át egy autóbuszra, s úgy menjünk tovább. Nem. A szokásos formula ez: „Üljön fel itt akármelyik trolira, menjen vele három megállót, és ott még kérdezze meg!” Aki tudja, hogy ez mit jelent, természetesen felé sem megy a trolinak, hanem tovább érdeklődik, de aki nem érti, utazgathat így reggeltől estig, s aztán elátkozza még a napot is, amikor Bukarestbe tette a lábát.
1989. december 22-én este az egész Európa szorongva, döbbenten és csodálattal nézte a Televízió épülete köré gyűlt embereket, és levonta magának a konklúziót, hogy íme, ezek az emberek mindenre el vannak szánva, ezek a kommunizmust nem tűrhetik tovább, inkább ott halnak meg, de haza nem mennek. Volt ebben valami, persze, de a jelenség teljes megértéséhez ismerni kell ezeket az embereket. Az történt ugyanis, hogy délután öt óra körül a tévébemondó kétségbeesve fordult a lakossághoz: „Emberek, jöjjetek a segítségünkre, kétezer felfegyverzett terrorista közeledik a Televízióhoz, el akarják foglalni, nagy bajban vagyunk! Segítsetek!” Mire a bukaresti ember felállt a készülék elől, vette a kabátját, kezébe egy lécdarabot, s már indult is. Segítséget kértek – nem lehet otthon maradni. Hogy ott lőni fognak? Senki sem kerülheti el a sorsát. Ha úgy volt elrendelve, úgyis meghalunk, ha meg nem, akkor úgysem árthat a golyó.A segítségkérés az ügyintézésben is csodát művelhet. Az erdélyi, aki járatlan a bukaresti életszabályokban, általában úgy próbál ügyet intézni, ahogy azt otthon megszokta: átad egy halom papírt a hivatalban, precízen elmondja, mire van szüksége, és csak csodálkozik, mikor azt hallja: „Hát uram, ezt nagyon nehéz lesz elintézni. A főnök nincs itt, nem tudom, mikor jön, nem tudom, kihez vigyem, nem tudom, kinek adjam” – és egyáltalán: nem tudok semmit, és különben is, mi közöm nekem ehhez az egészhez? S ha erre a gyanútlan jámbor a hivatali kötelességre mer hivatkozni (mert, ugye, otthon az szent dolog!), akkor holtbiztos, hogy minden elveszett. Mert akkor hirtelen felcsattan a hivatalnok, akár férfi, akár nő, és már kiabál is, mégpedig a számára elérhető legmagasabb hangfekvésben: „Hol képzeli magát, uram? Azért jött ide hozzám, hogy kioktasson engem, mi az én kötelességem? Hát nem tudom én, mi az én kötelességem? Nézzünk oda! Na, viszontlátásra, befejeztük!”
A bukaresti ember ugyanis talán semmit nem utál jobban, mint azt a szót, hogy kötelesség. És ez teljesen érthető ebben a kultúrában. Hiszen a kötelesség személytelen, formális viszony, a bukaresti ember pedig nem szeret, nem tud, és nem is akar ilyen relációban mozogni. Ahhoz, hogy boldogulni lehessen vele, először személyessé kell tenni számára a problémát, úgy, hogy érezze, ez a dolog neki valahogyan személyét érintő ügyévé vált. Ennek legegyszerűbb módja, hogy az ember segítséget kér tőle: nem a hivatalnoktól, hanem az embertől. Például úgy, hogy az ügyintézést ilyenformán kezdjük: „Drága asszonyom, van nekem egy nagy problémám. Tudom, hogy nem könnyű megoldani, de Maga talán tud rajtam segíteni.” Erre a válasz már ilyesmi: „Mondja, miről van szó, ha tudok, segítek.” És ettől kezdve sínen a dolog. A probléma személyessé tételének más módjai is vannak. Egy külföldi szappan, egy tábla csokoládé, egy akármilyen „kis figyelmesség” („o mică atenţie”) nagyon jól betölti ugyanezt a szerepet, ha a megfelelő formát is ismerjük hozzá. Nagy tévedés volna ebben mindjárt korrupciót látni. Van persze Bukarestben is korrupció, olykor elképesztő méretekben. De ez nem az. Ez inkább egy gesztus, egy rítus, amelynek szimbolikus értéke jóval nagyobb, mint az ajándék közvetlen használati értéke. Annak jele, hogy én most veled nem mint intézménnyel, hanem mint emberrel szeretnék kapcsolatba lépni. Embertől emberig – „de la om la om”.
P. S.
Lassan egy éve lesz, hogy elkerültem Bukarestből. Néha megkérdik tőlem élcelődve, nem vágyom-e vissza. Meglepődnek, amikor azt válaszolom, hogy olykor igen. De mi hiányzik? Hát az emberek. Persze, persze, ott a román értelmiség színe-java. Elmosolyodom. Hogy is tudhatnám megmagyarázni, hogy nekem azok a rosszul öltözött, tülekedő, sorbanálló, veszekedő, síró-nevető egyszerű emberek hiányoznak inkább?
(Ez a kiegészítés még 1995-ből való. Akkor gondoltam rá először, hogy kötetbe gyűjtöm addigi írásaimat, de aztán félretettem mégis, mert még nem telt el elég idő ahhoz, hogy megfelelő távlatom legyen hozzá. Ehhez az íráshoz azonban megírtam az alább következő folytatást, és ehhez most sincs semmi hozzátennivalóm.)
Úgy gondolom, mindezt nemigen lehetne másképp látnom ma sem. Tartozom azonban vele, hogy kiegészítsem néhány észrevétellel. Csokorba szedett tapasztalataim nagyrészt a ’89 előtti időből valók. 1990 októberében Kolozsvárra költöztünk, azóta nem tudtam közelről és folyamatosan követni, mi történik ezekkel az emberekkel az új körülmények között. Ritkán utazom Bukarestbe, de így is volt alkalmam megfigyelni néhány nem éppen örvendetes változást.Hallottam például egy olyan esetről, szavahihető forrásból, hogy az egyik tízemeletes tömbházban elakadt a lift, és benne rekedt egy ott lakó arab diák. Nosza, összefogtak a lakók, hogy itt a nagy alkalom, addig nem engedjük ki, míg nem fizet 500 dollárt. Elkezdődött az alkudozás, amely öt óra hosszat tartott, miközben – tudván, hogy valami nagy célért történik – a lakók vállalták az áldozatot, zokszó nélkül gyalogoltak a kilencedik-tizedik emeletre, az alkudozásban egy nyugalmazott ügyvéd volt a közvetítő, végül a diáknak sikerült lealkudnia a summát 175 dollárra, és akkor kiszabadították. Csak hüledeztem, amikor ezt hallottam, és arra gondoltam, Istenem, mi lett ezekből a szegény emberekből! Hiszen azelőtt teljesen elképzelhetetlen volt, hogy ilyen helyzetben a segítségnyújtást egyáltalán feltételhez kössék, nemhogy ilyenhez. Más esetek is jelzik, hogy a pénz, a gyors meggazdagodás csábítása mennyire telibe kapta az embereket. Nem hinném, hogy ezen sok csodálnivaló volna, elég csak arra gondolni, hogy miután éveken át csak az üres boltokhoz szoktak hozzá, egyszer csak ott látják a kirakatokban azokat a csudaárukat, amelyeket a tévében, különösen a műholdas műsorokban folyton reklámoznak, és nekik még a megélhetésre is alig futja. A külföldiekről, például az arab diákokról azt hiszik, hogy azoknak dugig a zsebük dollárral, s az irigység ilyen torz viselkedéshez vezet, vagy az olyanokhoz, mint a diáknegyedbeli konfliktusok voltak a román és arab diákok között (amiben azonban egyes arab diákoknak is megvolt a maguk szerepe).Bukaresti ember a külföldiekhez különben is mindig ambivalensen viszonyult: egyrészt volt benne egyfajta tartózkodás, valami lappangó xenofóbia (ami ebben a kultúrában nem dicséretes ugyan, de érthető, hiszen az uralkodó réteg, amely elképzelhetetlen módon szipolyozta ki a föld népét, évszázadokon át idegenekből állt), másrészt meg ugyanakkor nagy csodálattal viseltetett minden iránt, ami külföldi, a rágógumitól a farmernadrágig. E vegyes érzelmek egyesítésére az irigység felel meg a legjobban, hiszen ha valakire irigykedünk, abban benne van annak elismerése is, hogy van rajta, mit irigyelni, de az is, hogy ettől még nem szeretjük őt különösebben.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Odaállok a sor végére, előttem-mellettem egy ötven körüli munkásasszony. Hallgatunk egy darabig, de két-három percnél nem bírja tovább. Felém fordul, a szemembe néz, és kérdez valamit, mindegy, mit, fő, hogy a kapcsolat létrejöjjön.
Például: „Nem tudja, hoztak tegnap kolbászt?” Erre aztán én akár igennel, akár nemmel felelek, az neki teljesen mindegy, mert ő már el tudja kezdeni a magáét: „Úgy gondoltam, beállok már én is ide, hátha kifogunk valamit, egy kis kolbász, az nagyon jó lenne, mert az uram azt nagyon szereti, tudja, úgy megsütve, egy kis tört paszullyal mellé, fokhagymával, úgy szokta meg az anyjánál, aki most nálam lakik, mert apósom meghalt tavaly, Isten nyugtassa, szerencsétlenség érte, aztán most minálunk lakik az anyósom is, de baj van a gyomrával, ilyesmit, mint kolbász, nemigen bír enni, neki is kellene főzzek valamit, de sosincs megelégedve vele, ha így csinálom, az a baj, ha úgy, akkor azért nem jó, nem is tudom, mit tudjak vele csinálni, tegnap is mondom neki, hogy …” – és így tovább, csak azért nem a végtelenségig, mert közben mégiscsak elérünk az ajtóig, ahol kiderül, hogy a kolbász elfogyott, mehetünk haza. Ezek az emberek mégsem álltak itt hiába: kiöntötték a szívüket, holnap már könnyebben viselik a bajokat. S ha megint nehéz lesz a lelkük, megint eljönnek, a sor meglesz a jövő héten is, és akkor is akad majd valaki, aki meghallgassa őket.
A legcsodálatosabb éppen ez: hogy mindig van türelmes hallgató. S ha az ember őt figyeli, látni lehet, hogy csakugyan odafigyel, látszik az arcán, hogy érdekli a másik ember baja, sőt át is érzi. Időnként bólogat, megjegyzést tesz. Másutt az ilyesmit már tanítani kell. Ezek az emberek még tudják maguktól.
Lehet, hogy a másik ember meghallgatása nem is önálló része ennek a kultúrának, hanem beletartozik abba az általános érvényű, íratlan, de annál szigorúbb törvénybe, hogy segítségkérést semmilyen körülmények között sem szabad visszautasítani. A nagy segíteni akarás olykor egészen megmosolyogtató, a kívülálló számára nem kis bosszúságot okozó formákat is ölthet. Bukarestbe érkező erdélyi ismerőseim számára az utóbbi években az volt az első tanácsom, hogy ha valahová el akarnak jutni, és nem ismerik az utat, három ember egybehangzó véleménye alapján szabad csak elindulni, mert különben egész nap bolyonghatnak a különböző jó tanácsok labirintusában. A bukaresti ember ugyanis egyszerűen restelli bevallani, hogy halvány fogalma sincs, merre lehet az a bizonyos utca, ahová a kérdező el szeretne jutni, de hogy meg ne sértse („Nehogy azt higgye, hogy nem akarok rajta segíteni!”), inkább eligazítja valamerre, ötvenszázalékos eséllyel fordított irányba. Mentségére legyen mondva, nagyon messzire sohasem küldi. Például olyat sohasem mond, hogy szálljunk fel erre meg erre a villamosra, menjünk el a végállomásig, ott szálljunk át egy autóbuszra, s úgy menjünk tovább. Nem. A szokásos formula ez: „Üljön fel itt akármelyik trolira, menjen vele három megállót, és ott még kérdezze meg!” Aki tudja, hogy ez mit jelent, természetesen felé sem megy a trolinak, hanem tovább érdeklődik, de aki nem érti, utazgathat így reggeltől estig, s aztán elátkozza még a napot is, amikor Bukarestbe tette a lábát.
1989. december 22-én este az egész Európa szorongva, döbbenten és csodálattal nézte a Televízió épülete köré gyűlt embereket, és levonta magának a konklúziót, hogy íme, ezek az emberek mindenre el vannak szánva, ezek a kommunizmust nem tűrhetik tovább, inkább ott halnak meg, de haza nem mennek. Volt ebben valami, persze, de a jelenség teljes megértéséhez ismerni kell ezeket az embereket. Az történt ugyanis, hogy délután öt óra körül a tévébemondó kétségbeesve fordult a lakossághoz: „Emberek, jöjjetek a segítségünkre, kétezer felfegyverzett terrorista közeledik a Televízióhoz, el akarják foglalni, nagy bajban vagyunk! Segítsetek!” Mire a bukaresti ember felállt a készülék elől, vette a kabátját, kezébe egy lécdarabot, s már indult is. Segítséget kértek – nem lehet otthon maradni. Hogy ott lőni fognak? Senki sem kerülheti el a sorsát. Ha úgy volt elrendelve, úgyis meghalunk, ha meg nem, akkor úgysem árthat a golyó.A segítségkérés az ügyintézésben is csodát művelhet. Az erdélyi, aki járatlan a bukaresti életszabályokban, általában úgy próbál ügyet intézni, ahogy azt otthon megszokta: átad egy halom papírt a hivatalban, precízen elmondja, mire van szüksége, és csak csodálkozik, mikor azt hallja: „Hát uram, ezt nagyon nehéz lesz elintézni. A főnök nincs itt, nem tudom, mikor jön, nem tudom, kihez vigyem, nem tudom, kinek adjam” – és egyáltalán: nem tudok semmit, és különben is, mi közöm nekem ehhez az egészhez? S ha erre a gyanútlan jámbor a hivatali kötelességre mer hivatkozni (mert, ugye, otthon az szent dolog!), akkor holtbiztos, hogy minden elveszett. Mert akkor hirtelen felcsattan a hivatalnok, akár férfi, akár nő, és már kiabál is, mégpedig a számára elérhető legmagasabb hangfekvésben: „Hol képzeli magát, uram? Azért jött ide hozzám, hogy kioktasson engem, mi az én kötelességem? Hát nem tudom én, mi az én kötelességem? Nézzünk oda! Na, viszontlátásra, befejeztük!”
A bukaresti ember ugyanis talán semmit nem utál jobban, mint azt a szót, hogy kötelesség. És ez teljesen érthető ebben a kultúrában. Hiszen a kötelesség személytelen, formális viszony, a bukaresti ember pedig nem szeret, nem tud, és nem is akar ilyen relációban mozogni. Ahhoz, hogy boldogulni lehessen vele, először személyessé kell tenni számára a problémát, úgy, hogy érezze, ez a dolog neki valahogyan személyét érintő ügyévé vált. Ennek legegyszerűbb módja, hogy az ember segítséget kér tőle: nem a hivatalnoktól, hanem az embertől. Például úgy, hogy az ügyintézést ilyenformán kezdjük: „Drága asszonyom, van nekem egy nagy problémám. Tudom, hogy nem könnyű megoldani, de Maga talán tud rajtam segíteni.” Erre a válasz már ilyesmi: „Mondja, miről van szó, ha tudok, segítek.” És ettől kezdve sínen a dolog. A probléma személyessé tételének más módjai is vannak. Egy külföldi szappan, egy tábla csokoládé, egy akármilyen „kis figyelmesség” („o mică atenţie”) nagyon jól betölti ugyanezt a szerepet, ha a megfelelő formát is ismerjük hozzá. Nagy tévedés volna ebben mindjárt korrupciót látni. Van persze Bukarestben is korrupció, olykor elképesztő méretekben. De ez nem az. Ez inkább egy gesztus, egy rítus, amelynek szimbolikus értéke jóval nagyobb, mint az ajándék közvetlen használati értéke. Annak jele, hogy én most veled nem mint intézménnyel, hanem mint emberrel szeretnék kapcsolatba lépni. Embertől emberig – „de la om la om”.
P. S.
Lassan egy éve lesz, hogy elkerültem Bukarestből. Néha megkérdik tőlem élcelődve, nem vágyom-e vissza. Meglepődnek, amikor azt válaszolom, hogy olykor igen. De mi hiányzik? Hát az emberek. Persze, persze, ott a román értelmiség színe-java. Elmosolyodom. Hogy is tudhatnám megmagyarázni, hogy nekem azok a rosszul öltözött, tülekedő, sorbanálló, veszekedő, síró-nevető egyszerű emberek hiányoznak inkább?
(Ez a kiegészítés még 1995-ből való. Akkor gondoltam rá először, hogy kötetbe gyűjtöm addigi írásaimat, de aztán félretettem mégis, mert még nem telt el elég idő ahhoz, hogy megfelelő távlatom legyen hozzá. Ehhez az íráshoz azonban megírtam az alább következő folytatást, és ehhez most sincs semmi hozzátennivalóm.)
Úgy gondolom, mindezt nemigen lehetne másképp látnom ma sem. Tartozom azonban vele, hogy kiegészítsem néhány észrevétellel. Csokorba szedett tapasztalataim nagyrészt a ’89 előtti időből valók. 1990 októberében Kolozsvárra költöztünk, azóta nem tudtam közelről és folyamatosan követni, mi történik ezekkel az emberekkel az új körülmények között. Ritkán utazom Bukarestbe, de így is volt alkalmam megfigyelni néhány nem éppen örvendetes változást.Hallottam például egy olyan esetről, szavahihető forrásból, hogy az egyik tízemeletes tömbházban elakadt a lift, és benne rekedt egy ott lakó arab diák. Nosza, összefogtak a lakók, hogy itt a nagy alkalom, addig nem engedjük ki, míg nem fizet 500 dollárt. Elkezdődött az alkudozás, amely öt óra hosszat tartott, miközben – tudván, hogy valami nagy célért történik – a lakók vállalták az áldozatot, zokszó nélkül gyalogoltak a kilencedik-tizedik emeletre, az alkudozásban egy nyugalmazott ügyvéd volt a közvetítő, végül a diáknak sikerült lealkudnia a summát 175 dollárra, és akkor kiszabadították. Csak hüledeztem, amikor ezt hallottam, és arra gondoltam, Istenem, mi lett ezekből a szegény emberekből! Hiszen azelőtt teljesen elképzelhetetlen volt, hogy ilyen helyzetben a segítségnyújtást egyáltalán feltételhez kössék, nemhogy ilyenhez. Más esetek is jelzik, hogy a pénz, a gyors meggazdagodás csábítása mennyire telibe kapta az embereket. Nem hinném, hogy ezen sok csodálnivaló volna, elég csak arra gondolni, hogy miután éveken át csak az üres boltokhoz szoktak hozzá, egyszer csak ott látják a kirakatokban azokat a csudaárukat, amelyeket a tévében, különösen a műholdas műsorokban folyton reklámoznak, és nekik még a megélhetésre is alig futja. A külföldiekről, például az arab diákokról azt hiszik, hogy azoknak dugig a zsebük dollárral, s az irigység ilyen torz viselkedéshez vezet, vagy az olyanokhoz, mint a diáknegyedbeli konfliktusok voltak a román és arab diákok között (amiben azonban egyes arab diákoknak is megvolt a maguk szerepe).Bukaresti ember a külföldiekhez különben is mindig ambivalensen viszonyult: egyrészt volt benne egyfajta tartózkodás, valami lappangó xenofóbia (ami ebben a kultúrában nem dicséretes ugyan, de érthető, hiszen az uralkodó réteg, amely elképzelhetetlen módon szipolyozta ki a föld népét, évszázadokon át idegenekből állt), másrészt meg ugyanakkor nagy csodálattal viseltetett minden iránt, ami külföldi, a rágógumitól a farmernadrágig. E vegyes érzelmek egyesítésére az irigység felel meg a legjobban, hiszen ha valakire irigykedünk, abban benne van annak elismerése is, hogy van rajta, mit irigyelni, de az is, hogy ettől még nem szeretjük őt különösebben.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. január 7.
Újabb Mladenović bemutató a magyar színházban:
Shakespeare, Sonnet 66
Izgalmas bemutatóval indítja a 2017-es évet a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház január 11-én. A nagysikerű Koldusopera után két évvel, újabb előadással készül Kelet-Európa és a Balkán színházainak szókimondó rendezője, Kokan Mladenović. Jól bevált alkotócsapatával és a temesvári magyar társulat színészeivel közösen, ezúttal is egy klasszikus szövegből kiindulva készít előadást a ma emberének szájíze szerint.
Azt, hogy Shakespeare sosem tud elavulni és minden korban aktuális, mindannyian tudjuk. Témaválasztásai, karakterei és a rajtuk keresztül megfogalmazódó problémák úgy tűnik, sosem mennek ki divatból. Shakespeare azonban nemcsak színpadi szövegeiről lehet ismerős. A drámáiban megfogalmazódó társadalomkritika rövidebb, verses formájú alkotásaiban, sok esetben jóval konkrétabb formában jelenik meg. Ezt a sűrített formát használta fel Kokan Mladenović és csapata, és a rájuk jellemző sokrétű értelmezési tartományba áthelyezve, sikerült még tovább sűríteniük, és ezáltal a végtelenségig kitágítaniuk Shakespeare 66. szonettjének 14 sorát.
Az erős társadalomkritikai éllel bíró szöveg az alkotók olvasatában újfajta jelentéstartalmakkal telítődik, anélkül, hogy elszakadna a shakespeare-i univerzumtól. A Koldusoperából is ismert kettős, már-már egymással ellentétes irányú építkezés mentén, a szonett minden sora önálló jelenetté bővül, melyekben közmert Shakespeare figurák és motívumok köszönnek vissza. Ennek az olvasatnak értelmében a Macbeth-ek, Othellók, III. Richárdok, Rómeók és Júliák, Titus Andronicusok ma is közöttünk járnak. Így, miközben az előadás kíméletlenül állást foglal a világ aktuális társadalmi, politikai, gazdasági kérdéseiben, egy percig sem enged megfeledkezni a shakespeare-i univerzum időtlenségéről és időn kívüliségéről.
A Shakespeare, Sonnet 66 című előadás bemutatójára január 11-én este 7 órától kerül sor a színház nagytermében. Januárban még két további alkalommal megtekinthetik az előadást a színház látogatói, január 12-én, valamint 29-én este 7 órai kezdettel.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
Shakespeare, Sonnet 66
Izgalmas bemutatóval indítja a 2017-es évet a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház január 11-én. A nagysikerű Koldusopera után két évvel, újabb előadással készül Kelet-Európa és a Balkán színházainak szókimondó rendezője, Kokan Mladenović. Jól bevált alkotócsapatával és a temesvári magyar társulat színészeivel közösen, ezúttal is egy klasszikus szövegből kiindulva készít előadást a ma emberének szájíze szerint.
Azt, hogy Shakespeare sosem tud elavulni és minden korban aktuális, mindannyian tudjuk. Témaválasztásai, karakterei és a rajtuk keresztül megfogalmazódó problémák úgy tűnik, sosem mennek ki divatból. Shakespeare azonban nemcsak színpadi szövegeiről lehet ismerős. A drámáiban megfogalmazódó társadalomkritika rövidebb, verses formájú alkotásaiban, sok esetben jóval konkrétabb formában jelenik meg. Ezt a sűrített formát használta fel Kokan Mladenović és csapata, és a rájuk jellemző sokrétű értelmezési tartományba áthelyezve, sikerült még tovább sűríteniük, és ezáltal a végtelenségig kitágítaniuk Shakespeare 66. szonettjének 14 sorát.
Az erős társadalomkritikai éllel bíró szöveg az alkotók olvasatában újfajta jelentéstartalmakkal telítődik, anélkül, hogy elszakadna a shakespeare-i univerzumtól. A Koldusoperából is ismert kettős, már-már egymással ellentétes irányú építkezés mentén, a szonett minden sora önálló jelenetté bővül, melyekben közmert Shakespeare figurák és motívumok köszönnek vissza. Ennek az olvasatnak értelmében a Macbeth-ek, Othellók, III. Richárdok, Rómeók és Júliák, Titus Andronicusok ma is közöttünk járnak. Így, miközben az előadás kíméletlenül állást foglal a világ aktuális társadalmi, politikai, gazdasági kérdéseiben, egy percig sem enged megfeledkezni a shakespeare-i univerzum időtlenségéről és időn kívüliségéről.
A Shakespeare, Sonnet 66 című előadás bemutatójára január 11-én este 7 órától kerül sor a színház nagytermében. Januárban még két további alkalommal megtekinthetik az előadást a színház látogatói, január 12-én, valamint 29-én este 7 órai kezdettel.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2017. január 7.
Recenzió - Látlelet az erdélyi magyarság demográfiai helyzetéről
Veres Valér: Népességszerkezet és nemzetiség
Az erdélyi magyarok demográfiai képe a 2002. és a 2011. romániai népszámlások tükrében
A Babeş-Bolyai Tudományegyetem gondozásában jelent meg Veres Valér szociológus Erdély népességszerkezetét és főbb demográfiai folyamatait az 1992 és 2011 közötti romániai népszámlálások alapján elemző kötete.
/Veres Valér: Népességszerkezet és nemzetiség. Az erdélyi magyarok demográfiai képe a 2002. és 2011. évi romániai népszámlálások tükrében. Kolozsvár, Kolozsvári Egyetemi Kiadó, 2015, 263. p./
Demográfia, de miért is?
A népszámlálás előzetes eredményeit Kiss Tamás és Barna Gergő korábban már közétették[1], de ez nem teszi fölöslegessé a végleges eredmények újabb szakszerű, a tágabb kontextust is szem előtt tartó munka elkészítését. A népszámlálás végleges adataival a szerző az előzetes adatközlésekhez képest új szempontok alapján vizsgálhatta Románia és azon belül a magyarság demográfiai helyzetét.[2] Ez adja az ismertetendő kötet aktualitását. A jelenlegi erdélyi magyarság demográfiai helyzetének megértése nélkül nem tudunk egy sor más, például etnoszociális, oktatási, gazdasági, politikai vagy más társadalmi problémát sem megérteni, sem helyesen értelmezni. Veres Valér a népességszám változását (nemzetiség és anyanyelv tekintetében), szerkezeti rétegződését (korszerkezet, iskolázottság, foglalkoztatottság), természetes népmozgalmát (születés, halálozás, termékenység stb.), családi állapotát, illetve a magyarságot érintő migrációs folyamatokat a romániai keretbe ágyazva vizsgálja. A nemzetiség adatsorait elsősorban magyar vonatkozásban elemzi.
Egy „félre síklott” népszámlálás
A könyv elején a szerző rávilágít a 2011. évi népszámlálás sajátosságaira. Ez volt Románia első Európai Uniós követelmények szerint végrehajtott népességösszeírása. Az Eurostat ajánlása alapján az egy évnél hosszabb ideje külföldön tartózkodókat nem számították be az ország állandó népességébe. Ugyanakkor az egész módszertant és az eredményeket elbizonytalanítja, hogy a stabil népességszámot utólag 1 183 000 fővel megnövelték.[3] Románia népességét ez alapján 20 121 541 főben határozták meg. De ebből csak 18 884 800 fő esetében ismert a nemzetiségi és a vallási hovatartozás, valamint az anyanyelv. Ez egyfelől annak a következménye, hogy az említett három adat közlése önkéntes bevallás alapján történt, másfelől, hogy a népszámlálás során összeírt közzel 1,2 millió fő esetében az említett három kritérium nem ismert. A hivatalos álláspont szerint – melyet a szerző is közöl – a következő okok vezettek a népszámlálás kiegészítéséhez: a népszámlálás előkészítésében és lebonyolítása során problémák adódtak, amelyek előre jelezték a népesség alulszámolását, illetve hogy erkölcsi kérdés az ország népességének korrekt megismerése. Kiss Tamás ezt némileg árnyalja: a hivatalos népességelőrejelzések 2011 elejére 21 413 000 lakosságot jósoltak, de ebben gyakorlatilag csak a természetes népmozgalmi veszteséggel számoltak. A szakértők nem kalkuláltak azzal, hogy 2,5-3 millió román állampolgár él és dolgozik majd külföldön.[4] A hiányt pedig valahonnan pótolni kellett. Ez felveti az adatkettőződés lehetőségét és megkérdőjelezi a népszámlálás hitelességét.
Veres a továbbiakban ismerteti a népszámlálás megszervezése és lebonyolítása körül felmerült problémákat. A 2011 és 2013 között publikált újságcikkek (Krónika, Új Magyar Szó, Szabadság, Transindex) kapcsán kitér a közzétett eredmények társadalmi fogadtatásának értékelésére is. A sajtó folyamatosan beszámolt a Statisztikai Intézet által kiadott közleményekről, az RMDSZ népszámlálási karavánjáról és az EMNT kampánygyűléseiről. Az RMDSZ „Minden magyar számít!” kampányát három stratégia mentén kívánta megvalósítani: sajtókommunikáció, médiaklipp és tájékoztató anyagok terjesztése, illetve karaván a szórványtelepüléseken. A szerző a megjelent fontosabb médiaközlemények számbavétele és a politikai alakulatnak a népszámlálás kapcsán felmerülő diskurzusainak bemutatásán túl éppen csak megemlíti az összeírás során felmerült rendellenességeket. Holott „A népszámlálás lebonyolításával kapcsolatos rendellenességek, >kapkodás<” (22-23.) című alfejezetnek elméletileg ezt a célt kellett volna szolgálnia. Tekintettel a terjedelmi korlátokra, a továbbiakban eltekintünk minden egyes fejezet részletekbe menő bemutatásától helyette néhány módszertani és szemléletbeli kérdésre hívnánk fel a figyelmet.
A kötet felépítése és módszertana
Mind a hét fejezet egy-egy népességszerkezeti aspektust, népesedési eseményt vizsgál.[5] Veres Valér a korábban már említett demográfiai jelenségeket először országos szinten tanulmányozza, majd pedig regionálisan és a magyarságra fókuszálva. A magyar nemzetiségű népesség főbb jellemzőit és sajátosságait a fejlesztési régiók szintjén és megyénként vizsgálja a szerző. A hangsúly minden esetben az aktuális 2011. évi népszámláláson van. A statikus adatoknak a folyamatokban való értelmezése érdekében az összeírás eredményeit korábbi népszámlálásokéval vetette össze. Az egyes fejezetek végén mellékletként közölt értékes táblázatok más munkák kiindulópontjául szolgálhatnak.
A vizsgálatok lehatárolásaként használt léptékek közül problémásnak tartjuk a fejlesztési régió használatát. A demográfiai esemény vizsgálatakor, főleg ha az egy adott nemzetiség szempontjából közelít a problémához, nem hagyhatók figyelmen kívül Erdélynek a hosszú évszázadok alatt kialakult etnikai-földrajzi sajátosságai. Mint ismeretes, ezek a nagyobb régiók (történeti Erdély, Partium, Bánság) eltérő etnikai, gazdasági, társadalmi jellemzőkkel bírnak. A kohéziós erő demográfiai helyzetéből adódóan egyelőre nagyobb a történeti régióknak, illetve a megyéknek, semmint a fejlesztési régióknak a szintjén. A fejlesztési régiók a történeti tájegységek mellőzésével önkényesen rajzolják át Erdély, illetve az azon kívüli területek térképét. Az így kapott eredmény nem mindig felel meg a napi gyakorlati felhasználásnak, és ilyenkor vélt és/vagy manipulált következtetéshez vezet. Ezért járhatóbb útnak tartjuk Kiss Tamás és Barna Gergő megközelítését. A szerzőpáros az erdélyi magyarok demográfiai helyzetének vizsgálatakor hat régiót alakítottak ki, amelyek a megyéket tömörítik.
Ez alól csak közép-Erdély és a székelyföldi régió képez kivételt, amely Maros megye különböző részeit tartalmazza.[6] Például sokkal reálisabb képet kapunk a partiumi magyarságról ha azt határain belül vizsgáljuk (Bihar, Szatmár és Szilágy megye), mintha ugyanezt a mesterségesen kialakított Északnyugati régió keretében (Bihar, Beszterce-Naszód, Kolozs, Máramaros, Szatmár és Szilágy megye) tennénk. Ha csak az utóbbit vesszük, az így kapott eredmények a valós arányok torzításához vezetnek. Kiss Tamás és Barna Gergő a hat régió kialakításakor nem a történeti szempontokat vették figyelembe, hanem Erdély valós demográfiai helyzetéből indultak ki. Ha a történeti szempont lett volna a meghatározó, akkor a Partiumi régióba kellett volna sorolják Arad megyét is. Akkor is ezen elv mentén jártak el, amikor Maros megye egyes részeit leválasztották a székelyföldi régiótól. Kiss Tamás szavával élve: a jelenkori Erdélyben „demográfiai szétfejlődés” ment végbe.[7] De a folyamat nem zárult le.
Székelyföld etnikai tömb, nincs konkrét határa, de elsősorban a történeti Székelyföldre értendő. Itt él az erdélyi magyarság 33-40%-a. Az itt élők célja, hogy egyetlen közös egységbe szerveződjenek. Az önkormányzat és a megyei intézmények – mivel magyar irányítás alatt vannak – elősegítik a magyar identitás újratermelését.
Partium, Bihar, Szatmár és Szilágy megyékkel együtt alkotott határ menti sáv. Itt él a teljes romániai magyar népesség 23-35%-a. De amennyiben csak a magyarok által lakott megyerészekre fókuszálnánk, akkor 50% körüli arányhoz jutnánk. Ezt Kiss Tamás egyfajta paritásos kisebbségként írja le: a mindennapokban a magyar-román viszony kevésbé aszimmetrikus. Kiegyensúlyozott a nyelvhasználat, az önkormányzatok szintjén egyfajta intézményesedés figyelhető meg a román-magyar hatalommegosztásban.
Tág és széles interetnikus zónát találunk Máramarostól Kolozs megyén és Maros megye nem székelyföldi részein keresztül egészen Dél-Erdélyig és a Bánságig. Itt a magyarok tényleges kisebbségben, illetve szórványban vannak. De ezen belüli arányuk igen széles skálán mozog.
Veres Valér saját hermeneutikai megközelítése kapcsán rögzíti: „[…] terjedelmi korlátok miatt, nem minden 2011, vagy a. évi népszámlálási adat, rétegződési vagy demográfiai mutató mentén tudtuk a regionális vagy megyei tendenciákat is megvizsgálni. Esetenként vagy a regionális megyei szintű elemzéstől eltekintettünk, a redundanciát elkerülendő, vagy amikor a regionális átlagok elfedték az eltéréseket, csupán a megyei tendenciák voltak relevánsak.” (8.)
A demográfiai jelenségek etnikailag lehatárolt közösségekben történő vizsgálata kapcsán két alapvető szemléletbeli problémára szeretnénk rávilágítani. (1.) Erdélyi vagy romániai magyarság? (2.) Demográfiai értelemben a romániai / erdélyi magyarságra mint önálló entitásra kell-e tekintenünk vagy sem? A kötet szerzője a romániai és erdélyi magyarság fogalmakat rokon értelműként használja, „mivel demográfiai értelemben a magyar nemzetiségűek 99%-ban Románián belül a tág értelemben vett Erdély területén éltek a 2002. és 2011. évi népszámlálás szerint is.” (9.) A második kérdés ennél már összetettebb. Veres sorra veszi az egyes tudományterületeknek az e kérdésre adott válaszait. Antropológiai megközelítésben a romániai magyarság „társadalomként működik”, és olyan magatartáshalmazt feltételez, ami kollektív identitást termel.
Történetileg 1920 után beszélhetünk „önálló” kisebbségi (erdélyi) magyar társadalomról. A szerző e tekintetben Bárdi Nándor és Szarka László munkáira támaszkodik. Az ő elgondolásukat Kántor Zoltán elméletével egészíti ki. Miszerint egy nemzeti kisebbség is hasonló politikai és közéleti keretek között szervezkedik, mint egy állam. Hangsúlyozza a nemzeti elvet, amely meghatározza és egyben behatárolja azokat az eszközöket, amely mentén egy adott kisebbség szerveződik. Kántor szerint ez adja az erdélyi magyarság összetartó és szervező erejét, ez védi az asszimilációtól, és magyarázza, hogy miért törekszik a kisebbség a többségivel párhuzamos intézményrendszer és tágabban vett társadalom kialakítására.[8] Kiss Tamás Erdély etnikai rétegződését történeti léptékben is vizsgáló tanulmányában arra a következtetésre jut, hogy a jelenlegi erdélyi magyar társadalom megléte a mobilitási csatornák függvénye. Enélkül az önálló kisebbségi magyar társadalom vagy entitás már nem fenntartható, tehát előbb vagy utóbb megszűnik létezni.[9]
Az említett referenciapontok bemutatása után Veres arra a megállapításra jut, hogy a magyar kisebbségi közösségek sajátosságai nemcsak a többségi társadalommal való összehasonlításban érhetőek tetten, hanem a „belső szerkezetből, a területi-regionális eloszlásból származó sajátosságokon” (10.) keresztül is megragadhatóak. Ha a területi-regionális eloszlás alatt esetleg településszintű megközelítést ért, akkor egyet is értünk vele. A regionális, fejlesztési régió szerinti megközelítéssel kapcsolatos aggályainkat már kifejtettük. Szerinte, ha a kisebbségi magyar társadalom és a többségi román társadalom demográfiai jellemzői között nincs szignifikáns eltérés „az nem jelenti azt, hogy ne lennének az illető etnikai-nemzeti közösségnek a többségtől eltérő reprodukciós vagy strukturális sajátosságai, amennyiben a jelenséget a közösség belső szerkezeti sajátosságai szerint is megvizsgáljuk és longitudinálisan is elemezzük”. (10.) Véleményünk szerint Veres Valér saját álláspontja igazolásakor önellentmondásba keveredik. Egyfelől leszögezi: lehet olyan, hogy egy adott demográfiai jellemző azonos a magyar és román nemzetiségű esetében. De ha különbség van magyar és magyar etnikumú demográfiai jellemzője között, akkor magyar és román között is adódhat különbség, holott egyikből nem következik a másik. Azzal viszont egyetértünk, hogy a magyar etnikumú közösségek, a kisebb és nagyobb régiók közötti különbségek és hasonlóságok vizsgálata is ugyanolyan fontos, mint a magyaroknak a románokkal vagy más etnikai csoportokkal történő összehasonlítása.
A továbbiakban a magyarok és románok demográfiai eltéréseire kívánunk reflektálni. Ezzel is rávilágítva, a kisebbségi létből adódó demográfiai sajátosságokra, amelyek a magyarok belső viszonyainak elemzéséből nem derülnek ki. Az erdélyi magyarság demográfiai és társadalmi szétfejlődése ellenére sok hasonlóság figyelhető meg egyaránt a kisebbség és a többség népességszerkezetében. Az erdélyi magyar népesség belső szerkezetének és sajátosságainak a rövid ismertetésétől, illetve más nemzetiségűekkel történő összehasonlítástól, például mint a cigányok, most eltekintünk.
Elöregedő (erdélyi) magyar társadalom
Az erdélyi magyarok öregedési indexe (143,7%) jóval magasabb, mint a románoké (116,8%). Mivel a nők tovább élnek, ezért az ő elöregedési mutatójuk jóval magasabb. Ami a korösszetételét illeti, Veres Valér felhívja a figyelmet arra, hogy a magyarok korstruktúrája már 1992-ben elöregedőbb volt, mint a románoké. Ez azzal magyarázható, hogy 1990 után megszűnt az abortusztilalom, ami csökkenést okozott a születésszámokban, végső soron termékenységcsökkenéshez vezetett. A másik magyarázóelv a kivándorlás, amiből elsősorban az aktív korosztály vette ki a részét.
A fiatalok demográfiai lehetőségei és az oktatás
A népesség iskolázottsága és iskolázottság szerinti rétegződésének vizsgálata érdekes eredményekre hívja fel a figyelmet. 2011-ben a felsőfokú végzettséggel rendelkező magyarok aránya mindössze 10,2.[10] Ez 4 százalékpontal marad el az országos átlagtól és 4,5 százalékponttal a románokétól. Az elmúlt évtizedben megváltozott strukturális háló ellenére továbbra is megmaradt Budapest vonzereje. Ezzel szemben a Bukarest mint főváros iránti érdeklődés a magyar népesség körében elenyésző. Bizonyosan van alapja Veres Valér ezen megállapításának, de problémát jelent, hogy nem szolgáltat semmilyen statisztikai adattal arra vonatkozóan, hogy hány erdélyi magyar egyetemista jár Budapestre vagy Bukarestbe, vagy máshová. (78.)
A 2013-ban végzett Kárpát-medencei magyar doktorandusz-életpálya vizsgálata szerint Romániában összesen 225 magyar nemzetiségű doktorandusz hallgató van. Ebből öt hallgató tanul Bukarestben, Magyarországon pedig 210 erdélyi származású doktoranduszt számoltak össze.[11] Kiss Tamás 2011-ben végzett survey vizsgálata során kitér az iskolázottság különbségeire is. Ennek keretében azt vizsgálta, hogy bizonyos tényezők (születési hely, etnikum, apa iskolázottsága, a nem és a születés ideje) menyire befolyásolják az egyetemi diploma megszerzésének esélyét Romániában.[12] Bukaresttől eltekintve a születési hely magyarázó ereje a legkisebb. Ha ezt összekapcsoljuk a település típusával, már értelmezhető: egy városi nagyobb eséllyel végez egyetemet, mint egy falusi. Az etnikai hovatartozás is befolyásolja az egyetem elvégzésének lehetőségét, ha a társadalmi hátterükben megnyilvánuló egyéb különbségeket is figyelembe vesszük. A változók közül a legnagyobb befolyással az apa iskolai végzettsége bír. E szerint a kevésbé iskolázott apával rendelkezők esetében a magyar származás komoly hátrányként jelenik meg. De az egyetemet végzett magyar és román szülők gyermekei szinte ugyanolyan eséllyel szereznek diplomát.
A felsőoktatás alatti szinteken a román és magyar nemzetiségűek trendjei fej-fej mellett haladnak. Kivételt csak a szakoktatás képez, ahol a magyarok aránya 2,5%-kal magasabb, illetve az általános iskola, ahol alacsonyabb. Erre vonatkozóan sem kapunk egyértelmű magyarázatot a szerzőtől. Szerintünk a válasz az erdélyi magyarság rétegstruktúrájában keresendő, amely szoros korrelációban van az urbanizációs és gazdasági folyamatokkal. Az ún. szocializmus alatt végrehajtott erőltetett iparosítás következtében Romániában gyors urbanizáció ment végbe. A faluról városba való beköltözésből a románok nagyobb arányban részesültek, mint a magyarok. Ezzel párhuzamosan a városok magyar lakossága (főleg a nyolcvanas évektől) a folyamatos elvándorlás miatt megcsappant. Ezért napjainkban a magyar etnikumú urbánus népesség alatta marad a románokénál. Kiss Tamás is rámutat, hog
Veres Valér: Népességszerkezet és nemzetiség
Az erdélyi magyarok demográfiai képe a 2002. és a 2011. romániai népszámlások tükrében
A Babeş-Bolyai Tudományegyetem gondozásában jelent meg Veres Valér szociológus Erdély népességszerkezetét és főbb demográfiai folyamatait az 1992 és 2011 közötti romániai népszámlálások alapján elemző kötete.
/Veres Valér: Népességszerkezet és nemzetiség. Az erdélyi magyarok demográfiai képe a 2002. és 2011. évi romániai népszámlálások tükrében. Kolozsvár, Kolozsvári Egyetemi Kiadó, 2015, 263. p./
Demográfia, de miért is?
A népszámlálás előzetes eredményeit Kiss Tamás és Barna Gergő korábban már közétették[1], de ez nem teszi fölöslegessé a végleges eredmények újabb szakszerű, a tágabb kontextust is szem előtt tartó munka elkészítését. A népszámlálás végleges adataival a szerző az előzetes adatközlésekhez képest új szempontok alapján vizsgálhatta Románia és azon belül a magyarság demográfiai helyzetét.[2] Ez adja az ismertetendő kötet aktualitását. A jelenlegi erdélyi magyarság demográfiai helyzetének megértése nélkül nem tudunk egy sor más, például etnoszociális, oktatási, gazdasági, politikai vagy más társadalmi problémát sem megérteni, sem helyesen értelmezni. Veres Valér a népességszám változását (nemzetiség és anyanyelv tekintetében), szerkezeti rétegződését (korszerkezet, iskolázottság, foglalkoztatottság), természetes népmozgalmát (születés, halálozás, termékenység stb.), családi állapotát, illetve a magyarságot érintő migrációs folyamatokat a romániai keretbe ágyazva vizsgálja. A nemzetiség adatsorait elsősorban magyar vonatkozásban elemzi.
Egy „félre síklott” népszámlálás
A könyv elején a szerző rávilágít a 2011. évi népszámlálás sajátosságaira. Ez volt Románia első Európai Uniós követelmények szerint végrehajtott népességösszeírása. Az Eurostat ajánlása alapján az egy évnél hosszabb ideje külföldön tartózkodókat nem számították be az ország állandó népességébe. Ugyanakkor az egész módszertant és az eredményeket elbizonytalanítja, hogy a stabil népességszámot utólag 1 183 000 fővel megnövelték.[3] Románia népességét ez alapján 20 121 541 főben határozták meg. De ebből csak 18 884 800 fő esetében ismert a nemzetiségi és a vallási hovatartozás, valamint az anyanyelv. Ez egyfelől annak a következménye, hogy az említett három adat közlése önkéntes bevallás alapján történt, másfelől, hogy a népszámlálás során összeírt közzel 1,2 millió fő esetében az említett három kritérium nem ismert. A hivatalos álláspont szerint – melyet a szerző is közöl – a következő okok vezettek a népszámlálás kiegészítéséhez: a népszámlálás előkészítésében és lebonyolítása során problémák adódtak, amelyek előre jelezték a népesség alulszámolását, illetve hogy erkölcsi kérdés az ország népességének korrekt megismerése. Kiss Tamás ezt némileg árnyalja: a hivatalos népességelőrejelzések 2011 elejére 21 413 000 lakosságot jósoltak, de ebben gyakorlatilag csak a természetes népmozgalmi veszteséggel számoltak. A szakértők nem kalkuláltak azzal, hogy 2,5-3 millió román állampolgár él és dolgozik majd külföldön.[4] A hiányt pedig valahonnan pótolni kellett. Ez felveti az adatkettőződés lehetőségét és megkérdőjelezi a népszámlálás hitelességét.
Veres a továbbiakban ismerteti a népszámlálás megszervezése és lebonyolítása körül felmerült problémákat. A 2011 és 2013 között publikált újságcikkek (Krónika, Új Magyar Szó, Szabadság, Transindex) kapcsán kitér a közzétett eredmények társadalmi fogadtatásának értékelésére is. A sajtó folyamatosan beszámolt a Statisztikai Intézet által kiadott közleményekről, az RMDSZ népszámlálási karavánjáról és az EMNT kampánygyűléseiről. Az RMDSZ „Minden magyar számít!” kampányát három stratégia mentén kívánta megvalósítani: sajtókommunikáció, médiaklipp és tájékoztató anyagok terjesztése, illetve karaván a szórványtelepüléseken. A szerző a megjelent fontosabb médiaközlemények számbavétele és a politikai alakulatnak a népszámlálás kapcsán felmerülő diskurzusainak bemutatásán túl éppen csak megemlíti az összeírás során felmerült rendellenességeket. Holott „A népszámlálás lebonyolításával kapcsolatos rendellenességek, >kapkodás<” (22-23.) című alfejezetnek elméletileg ezt a célt kellett volna szolgálnia. Tekintettel a terjedelmi korlátokra, a továbbiakban eltekintünk minden egyes fejezet részletekbe menő bemutatásától helyette néhány módszertani és szemléletbeli kérdésre hívnánk fel a figyelmet.
A kötet felépítése és módszertana
Mind a hét fejezet egy-egy népességszerkezeti aspektust, népesedési eseményt vizsgál.[5] Veres Valér a korábban már említett demográfiai jelenségeket először országos szinten tanulmányozza, majd pedig regionálisan és a magyarságra fókuszálva. A magyar nemzetiségű népesség főbb jellemzőit és sajátosságait a fejlesztési régiók szintjén és megyénként vizsgálja a szerző. A hangsúly minden esetben az aktuális 2011. évi népszámláláson van. A statikus adatoknak a folyamatokban való értelmezése érdekében az összeírás eredményeit korábbi népszámlálásokéval vetette össze. Az egyes fejezetek végén mellékletként közölt értékes táblázatok más munkák kiindulópontjául szolgálhatnak.
A vizsgálatok lehatárolásaként használt léptékek közül problémásnak tartjuk a fejlesztési régió használatát. A demográfiai esemény vizsgálatakor, főleg ha az egy adott nemzetiség szempontjából közelít a problémához, nem hagyhatók figyelmen kívül Erdélynek a hosszú évszázadok alatt kialakult etnikai-földrajzi sajátosságai. Mint ismeretes, ezek a nagyobb régiók (történeti Erdély, Partium, Bánság) eltérő etnikai, gazdasági, társadalmi jellemzőkkel bírnak. A kohéziós erő demográfiai helyzetéből adódóan egyelőre nagyobb a történeti régióknak, illetve a megyéknek, semmint a fejlesztési régióknak a szintjén. A fejlesztési régiók a történeti tájegységek mellőzésével önkényesen rajzolják át Erdély, illetve az azon kívüli területek térképét. Az így kapott eredmény nem mindig felel meg a napi gyakorlati felhasználásnak, és ilyenkor vélt és/vagy manipulált következtetéshez vezet. Ezért járhatóbb útnak tartjuk Kiss Tamás és Barna Gergő megközelítését. A szerzőpáros az erdélyi magyarok demográfiai helyzetének vizsgálatakor hat régiót alakítottak ki, amelyek a megyéket tömörítik.
Ez alól csak közép-Erdély és a székelyföldi régió képez kivételt, amely Maros megye különböző részeit tartalmazza.[6] Például sokkal reálisabb képet kapunk a partiumi magyarságról ha azt határain belül vizsgáljuk (Bihar, Szatmár és Szilágy megye), mintha ugyanezt a mesterségesen kialakított Északnyugati régió keretében (Bihar, Beszterce-Naszód, Kolozs, Máramaros, Szatmár és Szilágy megye) tennénk. Ha csak az utóbbit vesszük, az így kapott eredmények a valós arányok torzításához vezetnek. Kiss Tamás és Barna Gergő a hat régió kialakításakor nem a történeti szempontokat vették figyelembe, hanem Erdély valós demográfiai helyzetéből indultak ki. Ha a történeti szempont lett volna a meghatározó, akkor a Partiumi régióba kellett volna sorolják Arad megyét is. Akkor is ezen elv mentén jártak el, amikor Maros megye egyes részeit leválasztották a székelyföldi régiótól. Kiss Tamás szavával élve: a jelenkori Erdélyben „demográfiai szétfejlődés” ment végbe.[7] De a folyamat nem zárult le.
Székelyföld etnikai tömb, nincs konkrét határa, de elsősorban a történeti Székelyföldre értendő. Itt él az erdélyi magyarság 33-40%-a. Az itt élők célja, hogy egyetlen közös egységbe szerveződjenek. Az önkormányzat és a megyei intézmények – mivel magyar irányítás alatt vannak – elősegítik a magyar identitás újratermelését.
Partium, Bihar, Szatmár és Szilágy megyékkel együtt alkotott határ menti sáv. Itt él a teljes romániai magyar népesség 23-35%-a. De amennyiben csak a magyarok által lakott megyerészekre fókuszálnánk, akkor 50% körüli arányhoz jutnánk. Ezt Kiss Tamás egyfajta paritásos kisebbségként írja le: a mindennapokban a magyar-román viszony kevésbé aszimmetrikus. Kiegyensúlyozott a nyelvhasználat, az önkormányzatok szintjén egyfajta intézményesedés figyelhető meg a román-magyar hatalommegosztásban.
Tág és széles interetnikus zónát találunk Máramarostól Kolozs megyén és Maros megye nem székelyföldi részein keresztül egészen Dél-Erdélyig és a Bánságig. Itt a magyarok tényleges kisebbségben, illetve szórványban vannak. De ezen belüli arányuk igen széles skálán mozog.
Veres Valér saját hermeneutikai megközelítése kapcsán rögzíti: „[…] terjedelmi korlátok miatt, nem minden 2011, vagy a. évi népszámlálási adat, rétegződési vagy demográfiai mutató mentén tudtuk a regionális vagy megyei tendenciákat is megvizsgálni. Esetenként vagy a regionális megyei szintű elemzéstől eltekintettünk, a redundanciát elkerülendő, vagy amikor a regionális átlagok elfedték az eltéréseket, csupán a megyei tendenciák voltak relevánsak.” (8.)
A demográfiai jelenségek etnikailag lehatárolt közösségekben történő vizsgálata kapcsán két alapvető szemléletbeli problémára szeretnénk rávilágítani. (1.) Erdélyi vagy romániai magyarság? (2.) Demográfiai értelemben a romániai / erdélyi magyarságra mint önálló entitásra kell-e tekintenünk vagy sem? A kötet szerzője a romániai és erdélyi magyarság fogalmakat rokon értelműként használja, „mivel demográfiai értelemben a magyar nemzetiségűek 99%-ban Románián belül a tág értelemben vett Erdély területén éltek a 2002. és 2011. évi népszámlálás szerint is.” (9.) A második kérdés ennél már összetettebb. Veres sorra veszi az egyes tudományterületeknek az e kérdésre adott válaszait. Antropológiai megközelítésben a romániai magyarság „társadalomként működik”, és olyan magatartáshalmazt feltételez, ami kollektív identitást termel.
Történetileg 1920 után beszélhetünk „önálló” kisebbségi (erdélyi) magyar társadalomról. A szerző e tekintetben Bárdi Nándor és Szarka László munkáira támaszkodik. Az ő elgondolásukat Kántor Zoltán elméletével egészíti ki. Miszerint egy nemzeti kisebbség is hasonló politikai és közéleti keretek között szervezkedik, mint egy állam. Hangsúlyozza a nemzeti elvet, amely meghatározza és egyben behatárolja azokat az eszközöket, amely mentén egy adott kisebbség szerveződik. Kántor szerint ez adja az erdélyi magyarság összetartó és szervező erejét, ez védi az asszimilációtól, és magyarázza, hogy miért törekszik a kisebbség a többségivel párhuzamos intézményrendszer és tágabban vett társadalom kialakítására.[8] Kiss Tamás Erdély etnikai rétegződését történeti léptékben is vizsgáló tanulmányában arra a következtetésre jut, hogy a jelenlegi erdélyi magyar társadalom megléte a mobilitási csatornák függvénye. Enélkül az önálló kisebbségi magyar társadalom vagy entitás már nem fenntartható, tehát előbb vagy utóbb megszűnik létezni.[9]
Az említett referenciapontok bemutatása után Veres arra a megállapításra jut, hogy a magyar kisebbségi közösségek sajátosságai nemcsak a többségi társadalommal való összehasonlításban érhetőek tetten, hanem a „belső szerkezetből, a területi-regionális eloszlásból származó sajátosságokon” (10.) keresztül is megragadhatóak. Ha a területi-regionális eloszlás alatt esetleg településszintű megközelítést ért, akkor egyet is értünk vele. A regionális, fejlesztési régió szerinti megközelítéssel kapcsolatos aggályainkat már kifejtettük. Szerinte, ha a kisebbségi magyar társadalom és a többségi román társadalom demográfiai jellemzői között nincs szignifikáns eltérés „az nem jelenti azt, hogy ne lennének az illető etnikai-nemzeti közösségnek a többségtől eltérő reprodukciós vagy strukturális sajátosságai, amennyiben a jelenséget a közösség belső szerkezeti sajátosságai szerint is megvizsgáljuk és longitudinálisan is elemezzük”. (10.) Véleményünk szerint Veres Valér saját álláspontja igazolásakor önellentmondásba keveredik. Egyfelől leszögezi: lehet olyan, hogy egy adott demográfiai jellemző azonos a magyar és román nemzetiségű esetében. De ha különbség van magyar és magyar etnikumú demográfiai jellemzője között, akkor magyar és román között is adódhat különbség, holott egyikből nem következik a másik. Azzal viszont egyetértünk, hogy a magyar etnikumú közösségek, a kisebb és nagyobb régiók közötti különbségek és hasonlóságok vizsgálata is ugyanolyan fontos, mint a magyaroknak a románokkal vagy más etnikai csoportokkal történő összehasonlítása.
A továbbiakban a magyarok és románok demográfiai eltéréseire kívánunk reflektálni. Ezzel is rávilágítva, a kisebbségi létből adódó demográfiai sajátosságokra, amelyek a magyarok belső viszonyainak elemzéséből nem derülnek ki. Az erdélyi magyarság demográfiai és társadalmi szétfejlődése ellenére sok hasonlóság figyelhető meg egyaránt a kisebbség és a többség népességszerkezetében. Az erdélyi magyar népesség belső szerkezetének és sajátosságainak a rövid ismertetésétől, illetve más nemzetiségűekkel történő összehasonlítástól, például mint a cigányok, most eltekintünk.
Elöregedő (erdélyi) magyar társadalom
Az erdélyi magyarok öregedési indexe (143,7%) jóval magasabb, mint a románoké (116,8%). Mivel a nők tovább élnek, ezért az ő elöregedési mutatójuk jóval magasabb. Ami a korösszetételét illeti, Veres Valér felhívja a figyelmet arra, hogy a magyarok korstruktúrája már 1992-ben elöregedőbb volt, mint a románoké. Ez azzal magyarázható, hogy 1990 után megszűnt az abortusztilalom, ami csökkenést okozott a születésszámokban, végső soron termékenységcsökkenéshez vezetett. A másik magyarázóelv a kivándorlás, amiből elsősorban az aktív korosztály vette ki a részét.
A fiatalok demográfiai lehetőségei és az oktatás
A népesség iskolázottsága és iskolázottság szerinti rétegződésének vizsgálata érdekes eredményekre hívja fel a figyelmet. 2011-ben a felsőfokú végzettséggel rendelkező magyarok aránya mindössze 10,2.[10] Ez 4 százalékpontal marad el az országos átlagtól és 4,5 százalékponttal a románokétól. Az elmúlt évtizedben megváltozott strukturális háló ellenére továbbra is megmaradt Budapest vonzereje. Ezzel szemben a Bukarest mint főváros iránti érdeklődés a magyar népesség körében elenyésző. Bizonyosan van alapja Veres Valér ezen megállapításának, de problémát jelent, hogy nem szolgáltat semmilyen statisztikai adattal arra vonatkozóan, hogy hány erdélyi magyar egyetemista jár Budapestre vagy Bukarestbe, vagy máshová. (78.)
A 2013-ban végzett Kárpát-medencei magyar doktorandusz-életpálya vizsgálata szerint Romániában összesen 225 magyar nemzetiségű doktorandusz hallgató van. Ebből öt hallgató tanul Bukarestben, Magyarországon pedig 210 erdélyi származású doktoranduszt számoltak össze.[11] Kiss Tamás 2011-ben végzett survey vizsgálata során kitér az iskolázottság különbségeire is. Ennek keretében azt vizsgálta, hogy bizonyos tényezők (születési hely, etnikum, apa iskolázottsága, a nem és a születés ideje) menyire befolyásolják az egyetemi diploma megszerzésének esélyét Romániában.[12] Bukaresttől eltekintve a születési hely magyarázó ereje a legkisebb. Ha ezt összekapcsoljuk a település típusával, már értelmezhető: egy városi nagyobb eséllyel végez egyetemet, mint egy falusi. Az etnikai hovatartozás is befolyásolja az egyetem elvégzésének lehetőségét, ha a társadalmi hátterükben megnyilvánuló egyéb különbségeket is figyelembe vesszük. A változók közül a legnagyobb befolyással az apa iskolai végzettsége bír. E szerint a kevésbé iskolázott apával rendelkezők esetében a magyar származás komoly hátrányként jelenik meg. De az egyetemet végzett magyar és román szülők gyermekei szinte ugyanolyan eséllyel szereznek diplomát.
A felsőoktatás alatti szinteken a román és magyar nemzetiségűek trendjei fej-fej mellett haladnak. Kivételt csak a szakoktatás képez, ahol a magyarok aránya 2,5%-kal magasabb, illetve az általános iskola, ahol alacsonyabb. Erre vonatkozóan sem kapunk egyértelmű magyarázatot a szerzőtől. Szerintünk a válasz az erdélyi magyarság rétegstruktúrájában keresendő, amely szoros korrelációban van az urbanizációs és gazdasági folyamatokkal. Az ún. szocializmus alatt végrehajtott erőltetett iparosítás következtében Romániában gyors urbanizáció ment végbe. A faluról városba való beköltözésből a románok nagyobb arányban részesültek, mint a magyarok. Ezzel párhuzamosan a városok magyar lakossága (főleg a nyolcvanas évektől) a folyamatos elvándorlás miatt megcsappant. Ezért napjainkban a magyar etnikumú urbánus népesség alatta marad a románokénál. Kiss Tamás is rámutat, hog
2017. január 9.
Elgondolkodtató az oktatási és kutatási tárca szétválasztása
Veszélyekkel járhat, de új lehetőségeket is biztosíthat az új kormány döntése, miszerint az oktatásügyi tárcától különválasztják a kutatást és az innovációt – vélik az erdélyi felsőoktatási intézmények vezetői.
A két különálló minisztérium létrehozását már az első pillanattól bírálta Daniel David, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektorhelyettese, aki a lehető legrosszabb ötletnek nevezte a Grindeanu-kabinet döntését. Az egyetemi oktató szerint a kormányalakító szociáldemokratákat „minden bizonnyal félretájékoztatták”, mielőtt ezt a lépést megtették.
„Ismét csalódást okozott a PSD: amikor az egész világon a felsőoktatás és a kutatás közti kapcsolat elmélyítéséről, hatékonyabbá tételéről beszélnek, mi úgy akarunk előrelépni, hogy ezeket a területeket szétválasztjuk. Mindezt most kellett meglépni, amikor a közoktatásban és a felsőoktatásban elért eredmények tekintetében az utolsók közt állunk az Európai Unióban” – jegyezte meg a blogján Daniel David.
„A nyugati példákat kellene követni”
Soós Anna, a BBTE magyar tagozatának vezetője úgy véli, a közoktatásra nincs hatással az intézkedés, azonban a felsőoktatás és a kutatás szervesen összetartozik, a diákoknak átjárást kell biztosítani a különböző intézmények között. Soós Anna gazdasági szempontból sem tartja kifizetődőnek, hogy a két terület számára külön intézményt működtessenek. „Ilyenkor az szokott történni, hogy mindegyik minisztérium csak a saját érdekét nézi majd, és a minőség szavatolása szempontjából gondot okozhat, hogy a két tárca nem egy irányba tart” – jegyezte meg.
A tagozatvezető úgy véli, az egyetem akkor működik jól, ha egyúttal jó kutatóközpontként is tud működni. Attól tart, hogy ha a kutatóintézetek eltávolodnak az egyetemektől, a humánerő kérdése is bonyolódik, ugyanakkor mindig meg kell találni, hogy melyik minisztériumtól lehet majd forrásokat lehívni a különböző projektekre. A BBTE pedagógusa szerint a nyugati példák is azt mutatják, hogy általában a felsőoktatás, a kutatás, sőt néha még a kultúra is egy kabinethez tartozik. Flóra Gábor, a nagyváradiPartiumi Keresztény Egyetem (PKE) rektorhelyettese ezzel szemben üdvözli az önálló kutatási és innovációs minisztérium létrehozását. Szerinte a döntés új lehetőségeket hordoz, de ugyanakkor szimbolikus üzenete is van, hiszen a kormány ezzel a közvélemény előtt hangsúlyozza a „tudományos kutatás növekvő fontosságát, javuló pozícióját a közpolitikai prioritások sorrendjében”.
Flóra Gábor ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet, hogy az önálló szervezeti keret csak kiindulópont, s tulajdonképpen csak a következő hónapokban, években dől el, hogy mi lesz ennek a lépésnek a konkrét hozadéka. „Kiderül, hogy szalmalángnak, egyszerű propagandisztikus fogásnak bizonyul-e, vagy pedig valóban új alapokra fogja helyezni a romániai kutatómunka működését, a kutatók társadalmi megbecsültségét” – fogalmaz a PKE rektorhelyettese.
Szerinte kulcskérdésnek számít, hogy középtávon Románia fel tud-e sorakozni az innovációt termelő, élen járó országok közé, vagy továbbra is a kreativitás eredményeinek fogyasztója marad ,és „beéri” azzal, hogy a világ fejlett tudományos központjai számára szürkeállományt biztosít. „Az áttörés e tekintetben csakis akkor lesz lehetséges, ha a kutatástámogatás költségvetési feltételei és teljesítményorientáltsága radikálisan javulnak. Nincs hiány olyan külső modellekben, amelyek a mi sajátos feltételeinkhez alkalmazhatók, a szükséges finanszírozási források előteremtése pedig alapvetően politikai akarat kérdése” – szögezte le.
„Nem az ördögtől való a döntés”
Nem ördögtől való a két terület szétválasztása Dávid László szerint sem, „különösképpen akkor, ha ez a döntés azt eredményezi, hogy mindkettőre jobban oda tudnak figyelni”. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora szerint egy ideje tévesen az elért kutatási eredmények alapján ítélik meg az egyetemeket, az oktatásban elért eredmények pedig keveset, vagy egyáltalán nem számítanak. A felsőoktatásban a kutatás az oktatás folyamatának kiegészítője kell legyen, a felsőoktatásban ez elsősorban a mesteri és a doktori képzésben kap hangsúlyt – mutatott rá. „Ha odafigyelnek arra, hogy szétválasztás eredményeként mindkét terület színvonala emelkedjen, akkor ebből mindenki nyerhet” – szögezte le Dávid László.
A Sapientia rektora rámutatott, egyértelmű, hogy a romániai oktatás nincs jó helyzetben, s emlékeztetett, hogy Klaus Johannis államfő is sürgeti a középtávú stratégia kidolgozását ennek orvoslására. „Olyan fiatalokkal, akiknek egy része funkcionális analfabéta, nemcsak egyetemet nem lehet építeni, de jó szakembereket sem lehet képezni” – mondta a rektor. Dávid László szerint előnyös lehet, ha a kutatás nem terheli az oktatás rendbetételének a folyamatát, ám mindenképpen ki kell várni, hogy mit hoz a jövő.
Bíró Blanka, Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár)
Veszélyekkel járhat, de új lehetőségeket is biztosíthat az új kormány döntése, miszerint az oktatásügyi tárcától különválasztják a kutatást és az innovációt – vélik az erdélyi felsőoktatási intézmények vezetői.
A két különálló minisztérium létrehozását már az első pillanattól bírálta Daniel David, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektorhelyettese, aki a lehető legrosszabb ötletnek nevezte a Grindeanu-kabinet döntését. Az egyetemi oktató szerint a kormányalakító szociáldemokratákat „minden bizonnyal félretájékoztatták”, mielőtt ezt a lépést megtették.
„Ismét csalódást okozott a PSD: amikor az egész világon a felsőoktatás és a kutatás közti kapcsolat elmélyítéséről, hatékonyabbá tételéről beszélnek, mi úgy akarunk előrelépni, hogy ezeket a területeket szétválasztjuk. Mindezt most kellett meglépni, amikor a közoktatásban és a felsőoktatásban elért eredmények tekintetében az utolsók közt állunk az Európai Unióban” – jegyezte meg a blogján Daniel David.
„A nyugati példákat kellene követni”
Soós Anna, a BBTE magyar tagozatának vezetője úgy véli, a közoktatásra nincs hatással az intézkedés, azonban a felsőoktatás és a kutatás szervesen összetartozik, a diákoknak átjárást kell biztosítani a különböző intézmények között. Soós Anna gazdasági szempontból sem tartja kifizetődőnek, hogy a két terület számára külön intézményt működtessenek. „Ilyenkor az szokott történni, hogy mindegyik minisztérium csak a saját érdekét nézi majd, és a minőség szavatolása szempontjából gondot okozhat, hogy a két tárca nem egy irányba tart” – jegyezte meg.
A tagozatvezető úgy véli, az egyetem akkor működik jól, ha egyúttal jó kutatóközpontként is tud működni. Attól tart, hogy ha a kutatóintézetek eltávolodnak az egyetemektől, a humánerő kérdése is bonyolódik, ugyanakkor mindig meg kell találni, hogy melyik minisztériumtól lehet majd forrásokat lehívni a különböző projektekre. A BBTE pedagógusa szerint a nyugati példák is azt mutatják, hogy általában a felsőoktatás, a kutatás, sőt néha még a kultúra is egy kabinethez tartozik. Flóra Gábor, a nagyváradiPartiumi Keresztény Egyetem (PKE) rektorhelyettese ezzel szemben üdvözli az önálló kutatási és innovációs minisztérium létrehozását. Szerinte a döntés új lehetőségeket hordoz, de ugyanakkor szimbolikus üzenete is van, hiszen a kormány ezzel a közvélemény előtt hangsúlyozza a „tudományos kutatás növekvő fontosságát, javuló pozícióját a közpolitikai prioritások sorrendjében”.
Flóra Gábor ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet, hogy az önálló szervezeti keret csak kiindulópont, s tulajdonképpen csak a következő hónapokban, években dől el, hogy mi lesz ennek a lépésnek a konkrét hozadéka. „Kiderül, hogy szalmalángnak, egyszerű propagandisztikus fogásnak bizonyul-e, vagy pedig valóban új alapokra fogja helyezni a romániai kutatómunka működését, a kutatók társadalmi megbecsültségét” – fogalmaz a PKE rektorhelyettese.
Szerinte kulcskérdésnek számít, hogy középtávon Románia fel tud-e sorakozni az innovációt termelő, élen járó országok közé, vagy továbbra is a kreativitás eredményeinek fogyasztója marad ,és „beéri” azzal, hogy a világ fejlett tudományos központjai számára szürkeállományt biztosít. „Az áttörés e tekintetben csakis akkor lesz lehetséges, ha a kutatástámogatás költségvetési feltételei és teljesítményorientáltsága radikálisan javulnak. Nincs hiány olyan külső modellekben, amelyek a mi sajátos feltételeinkhez alkalmazhatók, a szükséges finanszírozási források előteremtése pedig alapvetően politikai akarat kérdése” – szögezte le.
„Nem az ördögtől való a döntés”
Nem ördögtől való a két terület szétválasztása Dávid László szerint sem, „különösképpen akkor, ha ez a döntés azt eredményezi, hogy mindkettőre jobban oda tudnak figyelni”. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora szerint egy ideje tévesen az elért kutatási eredmények alapján ítélik meg az egyetemeket, az oktatásban elért eredmények pedig keveset, vagy egyáltalán nem számítanak. A felsőoktatásban a kutatás az oktatás folyamatának kiegészítője kell legyen, a felsőoktatásban ez elsősorban a mesteri és a doktori képzésben kap hangsúlyt – mutatott rá. „Ha odafigyelnek arra, hogy szétválasztás eredményeként mindkét terület színvonala emelkedjen, akkor ebből mindenki nyerhet” – szögezte le Dávid László.
A Sapientia rektora rámutatott, egyértelmű, hogy a romániai oktatás nincs jó helyzetben, s emlékeztetett, hogy Klaus Johannis államfő is sürgeti a középtávú stratégia kidolgozását ennek orvoslására. „Olyan fiatalokkal, akiknek egy része funkcionális analfabéta, nemcsak egyetemet nem lehet építeni, de jó szakembereket sem lehet képezni” – mondta a rektor. Dávid László szerint előnyös lehet, ha a kutatás nem terheli az oktatás rendbetételének a folyamatát, ám mindenképpen ki kell várni, hogy mit hoz a jövő.
Bíró Blanka, Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár)
2017. január 9.
Családi legendáriumtól küldetéstudatig
Szebeni Zsuzsa a Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjánaksepsiszentgyörgyi fiókját vezeti december végétől. A kolozsvári születésű színháztörténész, akinek munkásságát több kiállítás kapcsán is ismeri az erdélyi közönség, arról is beszélt a Krónikának, hogy miként készül az intézet a kultúrát népszerűsíteni a Székelyföldön és a szórványban.
– A Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókintézetét vezeted december végétől. Kolozsváron születtél, huszonvalahány évig Magyarországon éltél, viszont az elmúlt években számos erdélyi városban bemutatkoztál az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) színháztörténészeként, különféle tárlatok kurátoraként, szervezőjeként, ötletgazdájaként. Mi indított arra, hogy vállald az intézet vezetését, és most már teljes gőzzel Erdélyben népszerűsítsd a kultúrát?
– Évek óta gondolkozom azon, hogyan tudjam a Magyarországon s vándorlásaim közben szerzett tudásomat és tapasztalatomat kamatoztatni. Ignácz Rózsa – Levelek Erdélyből – mondatai sokszor jártak az eszemben: „Kéthazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély s Magyarország között... Pesten vagyok otthon (...) s mégis, olyan kapkodó igyekezettel megyek nyaranta haza, mint akinek életkérdés abból az egyetlen levegőből szippantania.” De arra a következtetésre jutottam, hogy én még a rémálmaimban is a kolozsvári Görögtemplom utcában vagyok otthon, s ez ellen nincs mit tenni. Persze a gyökerek is nagyon sokat számítottak, hiszen nagymamám Kiss Manyi legelső nézője volt, és nem ildomos, de magaménak érzem, akár azt a nyilván megérdemelt nyaklevest is, amit – Csutak lány lévén – a Székely Mikó Kollégium legendás igazgatójától, Csutak Vilmostól kapott. A családi legendárium erősítette a motivációt, de az is, hogy számomra példaértékű az a munka és lendület, ami a Székely Nemzeti Múzeumban zajlik, és remélem, gyakran lesz alkalmunk együttműködésre.
Szebeni Zsuzsa
Kolozsváron született, a 3-as számú Matematika–Fizika Gimnáziumban (ma Báthory István Líceum ) érettségizett. A debreceniKossuth Lajos Tudományegyetem irodalom–filozofia szakán végzett, majd ugyanennek az egyetemnek a doktori képzését hallgatta, PhD-dolgozata folyamatban. 1992-ben a Magyar Hírlap újságíró-stúdiójában újságírást tanult. A budapestiKommunikációs és Kereskedelmi Főiskolán művészeti menedzsment szakot végzett. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) határon túli referense közel húsz évig, amely időszakban több mint 15 vándortárlat kurátora. Ezek közül a legjelentősebb a Bánffy Miklós-kiállítás, amely öt országban 33 állomást járt végig. Ez időszakban számos cikket és öt színháztörténeti kötetet publikált a gyergyóiFigura Társulatról, Kiss Manyi, Kovács Ildikó, Bánffy Miklós pályaképéről. 2015-ben részt vett a Kolozsvári Magyar Opera jelmezrekonstrukciójában, ugyanebben az évben feltáró kutatómunkájáért Bánffy Miklós-díjjal jutalmazta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE).
Mivel kialakult a kutatási területem, ahol elkezdtem bizonyos színháztörténeti témák következetes kutatását, „újjáépítését” – például gróf Bánffy Miklós művész-politikus pályájának megismertetésére irányuló kiállítások létrehozását –, körvonalazódott, hogy komplex terveket is képes vagyok kivitelezni, akár kicsit eltávolodva a színházi témáktól.
Ugyanis például a múzeumi szférában, bár nagyon szép munka, de kevés az átjárás az egyes területek között, és bár érdekel az adott téma, nem tudok vele kellőképpen foglalkozni, mert kötött a „táncrend”. Különösen a Bánffy-emlékév kapcsán úgy éreztem (Bánffy Miklós kolozsvári születésű író, művész, politikus, volt magyar külügyminiszter születésének 140. évfordulóján Erdély-szerte egész éves programsorozatot szerveztek 2013-ban és 2014-ban Szebeni Zsuzsa vezetésével – szerk. megj.), hogy képes vagyok önálló tevékenységre valamilyen szinten.
A másik lényeges dolog, hogy kezdtem átlátni: nehéz határon túli referensi munkát végezni Budapestről, annak ellenére, hogy havonta majdnem tíz napig voltam távol. És fejtörést okozott a kiállítások, rendezvények megszervezésének logisztikája, a folyamatos utazgatás. Bár komoly munka zajlott a különböző helyszíneken, nem volt adott mindenhol az infrastruktúra, így elkezdtem gondolkozni azon, hogyan lehetne hatékonyabban végezni ezt a munkát.
Régóta követem a Balassi Intézetek programjait, több alkalommal is belekapcsolódtam a tevékenységükbe, tetszett a nyitott és szerteágazó volta. Még az is tetszett, amit Ablonczy Balázs történész, a Párizsi Magyar Intézet korábbi igazgatója „cipősarkalásként” aposztrofált, ezt én a magam számára úgy értelmezem, hogy „magad, uram, ha szolgád nincsen”: tehát egyedül is érdemes elkezdeni dolgokat, mert kellő lelkesedéssel és kitartással segítőket szerez az ember. Különben meg szeretem a kihívásokat. Amikor meghirdették a sepsiszentgyörgyi fiókintézet vezetésének lehetőségét, úgy gondoltam, mindenképpen szeretném megpróbálni, és közben folytatom azt a munkát, amit elkezdtem, és amit eddig Erdély-szerte és a Székelyföldön is mindig jól fogadtak.
– Mivel elsősorban színháztörténettel foglalkoztál, ez valamiképpen tükröződik majd a fiókintézet tevékenységében, vagyis kiemelt helyen szerepelnek a színházi vonatkozások a kultúra más területeihez képest?
– Nem gondolom, hogy kiemeltebb lesz, viszont vannak már kész anyagok, amelyeket szeretnék bemutatni olyan helyszíneken, ahol eddig nem sikerült. Ugyanakkor támaszkodni a tapasztalataimra fogok, egy ideig ez lesz a „kályha”, a pont, ahonnan mindig el lehet biztosan indulni egy olyan különleges színészi tehetségekkel megáldott területen, mint Háromszék. Hiszen innen származik Gidófalvy Pál, Laborfalvi Róza, Kiss Manyi, Ignácz Rózsa, Bihari József, Köpeczi Bócz István, Kovács Ildikó – hogy csak a jelentősebb színházi embereket említsem. Ez a színháztörténeti pillér nem elhanyagolható kiindulópont, és persze ott van a kortárs színház is. Ugyanakkor persze a színháztörténészi a legerősebb oldalam. Így egyértelmű, hogy jelen lesznek a Balassi Intézet programjainak sorában a színházi témájú rendezvények, viszont nem szeretném, ha ez más területeket elnyomna. Másik lényeges dolog, hogy folytatom a kutatásaimat, és azt tervezem, hogy ki is bővítem valamilyen formában.
– Konkrétabban lehet már tudni, hogy milyen rendezvényekkel készül a fiókintézet, és mire számíthat a székelyföldi kultúrakedvelő közönség a 2017-es évben?
– A 2017-es év szerencsésnek mondható abból a szempontból, hogy több kerek évfordulót is ünneplünk. Még zajlanak az első világháború évfordulós ünneségei, 200 éve született Jókainé Laborfalvi Róza, 175 éve halt meg Kőrösi Csoma Sándor, így ez is kerek évforduló. A Kőrösi Csoma-jubileum megkülönböztetett program lesz a háromszéki Csomakőrös közelsége meg az ott tervezett emlékház-felújítás miatt is, ezen kívül kiállításokat és egyéb programokat szervezünk. Amit nagyon fontosnak tartok ebben az egész stratégiában: amikor megpályáztam ezt a munkát, figyelembe vettem, hogy Sepsiszentgyörgynek nagyon élénk a kulturális élete, számos lehetőség nyílik kulturális programokra. Azt szeretném, hogy a meglévő programokat bővítsem valami sajátságossal, ami gazdagításukat, színesítésüket szolgálja. Itt arra gondolok, hogy bizonyos programokat nemzetközi szinten is lehetne népszerűsíteni, nemzetközi vonatkozásokat behozni, vagy pedig magukat a programokat külföldre vinni, csupa olyasmire nyílhatna lehetőség, amire eddig nem nyílt.
– Például milyen helyi programra gondolsz?
– A szentgyörgyi Designhét jó példa erre: szervesen kapcsolódna a koncepcióhoz, hogy a rendezvény keretében történeti anyagokat is bemutassunk. Vagy a Kőrösi Csoma-napok egy vagy két programpontjának szervezését átvállalja a Balassi Intézet. A könyvkiadást is jelentősnek gondolom, három kötet létrejöttében is szeretnénk intenzíven együttműködni. Ugyanakkor igyekszem új dolgokat előtérbe helyezni, például erősíteni a női szerepvállalás témáját. Ehhez két programunk is kapcsolódik, az egyik az aradi vértanúk özvegyeiről szóló kiállítás, amit magyar és román nyelven is szeretnénk bemutatni, hiszen rendkívül érdekes pályaképekről van szó. Azt természetesen mindenki tudja, hogy az aradi vértanúkkal mi történt, mi volt a sorsuk, azt azonban már kevesebben, hogy kik voltak a feleségek, gyerekek, akik utánuk maradtak és feltalálták magukat megállták a helyüket.
A másik témába vágó rendezvény a Nők és hősök című kiállítás, amit a Balassi Intézet központja hozott létre, viszont mi egy bővített változatot szeretnénk bemutatni, amiben a székelyföldi korabeli női hősök életpályáját is ismertetnénk. A kiállítás formavilágát és koncepcióját felhasználva székelyföldi emblematikus, az első világháborúban szerepet játszó nőalakokat is igyekszünk bemutatni. Ezen kívül természetesen folyamatosan szeretnék könyvbemutatókat szervezni, de a tematikáját változatosan alakítani: ne csupán az irodalomra vagy a történelemre összpontosítsunk. Például egy Karády Katalinról szóló kötetet is ismertetünk, ami nemrég jelent meg a Helikon Kiadó sorozatában.
– Ezek az események nemcsak Sepsiszentgyörgyhöz kötött, hanem úgynevezett vándoresemények lesznek, és más székelyföldi helyszíneken is láthatják-hallhatják az érdeklődők?
– Nyilván elsősorban Sepsiszentgyörgyre koncentrálunk, de persze nemcsak ennyiről van szó, hiszen például több helyszínen emlékezünk a reformáció 500. évfordulójára. Brassóval, Szebennel is nagyon jók a kapcsolataink, akárcsak a csíkszeredai főkonzulátussal. Mindazokat az eseményeket, amelyeket megszervezünk, úgymond tovább tudjuk vinni, például az aradi vértanúk özvegyeit bemutató kiállítást Erdély-szerte láthatják majd az érdeklődők, az első helyszín persze Sepsiszentgyörgy lesz. A szórványt is erőteljesen be szeretnénk kapcsolni a programjainkba, például ha adott egy program, ami más területekre is „átnyúlik”, egy jeles személy szülőhelyének okán például, akkor azt elvisszük máshová is. A Székelyföld és a szórvány az elsőrendű kulturális célpontunk, Brassót, Szebent és környékét is kiemelt helyszíneknek tartjuk, ezeknek a területeknek a bevonását könnyedén meg is tudjuk valósítani. Mindenképpen elmondható, hogy a fiókintézet tevékenysége területi szempontból egyáltalán nem zárt.
– A mandátumod mennyi időre szól?
– Három évre szól a mandátumom. Az elmúlt hónapokban a bukaresti Balassi Intézet szervezte a szentgyörgyi programokat is, Kósa András, a központ igazgatója hősies munkát végzett. Decemberben viszont már itt dolgoztam: elsőként megszerveztem a debreceni Ajtósi Dürer-kör képzőművészeinek a tárlatát közösen az Árkosi Művelődési Központtal, a hagyományos technikákat felvonultató gyűjteményes grafikák január 9-áig lesznek láthatók a központ Olt utcai kiállítótermében.
– Januárban milyen rendezvényt terveztek?
– A Balassi Intézetek közös szervezése a Pentaton zenei ügynökséggel a nemzetközi Csárdáskirálynő-turné, mely három székelyföldi várost Kézdivásárhelyt, Csíkszeredát és Udvarhelyet érinti. A Park hotellel közösen szeretnénk szervezni egy Carola-bált, amely gasztronómiai esemény lesz, de nemcsak. A rendezvény báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola, Bánffy Miklós múzsájának receptjeit sorakoztatja fel, ugyanakkor színészek olvasnak fel egy dramatikus szöveget a jeles arisztokrata hölgy életéről.
Carola egy rendhagyó századforduló extremitását megtestesítő egyéniség volt, aki modernitásával megújította a női imidzset. Bátor, művelt, nem tartotta be az általa észszerűtlennek tartott szabályokat. Rajongott a művészetért, ismerte és tudatosan támogatta a művészeket, inspirálta irányította, és szükség esetén bírálta őket. Az első világháborúban a fronton ápolónőként vett részt, végig dolgozott, naplót vezetett, és ha ideje engedte, a hevenyészett hadi műteremben alkotott, vagy modellkedett olyan alkotók társaságában mint a brassói születésű Hans Eder. Jótékonysága legendás volt, számos kisdedóvót hozott létre Erdély-szerte. Irodalomszervező tehetsége és háziasszonyi kvalitásai nélkül a marosvécsi Helikon-találkozók szegényebbek lettek volna. A diakóniai mozgalom fáradhatatlan támogatója, különleges szociális érzékenységű hölgy volt. Január 28-án, az ő névnapján az ő tiszteletére, szellemisége felelevenítése érdekében szervezzük az eseményt Sepsiszentgyörgyön.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
Szebeni Zsuzsa a Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjánaksepsiszentgyörgyi fiókját vezeti december végétől. A kolozsvári születésű színháztörténész, akinek munkásságát több kiállítás kapcsán is ismeri az erdélyi közönség, arról is beszélt a Krónikának, hogy miként készül az intézet a kultúrát népszerűsíteni a Székelyföldön és a szórványban.
– A Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókintézetét vezeted december végétől. Kolozsváron születtél, huszonvalahány évig Magyarországon éltél, viszont az elmúlt években számos erdélyi városban bemutatkoztál az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) színháztörténészeként, különféle tárlatok kurátoraként, szervezőjeként, ötletgazdájaként. Mi indított arra, hogy vállald az intézet vezetését, és most már teljes gőzzel Erdélyben népszerűsítsd a kultúrát?
– Évek óta gondolkozom azon, hogyan tudjam a Magyarországon s vándorlásaim közben szerzett tudásomat és tapasztalatomat kamatoztatni. Ignácz Rózsa – Levelek Erdélyből – mondatai sokszor jártak az eszemben: „Kéthazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély s Magyarország között... Pesten vagyok otthon (...) s mégis, olyan kapkodó igyekezettel megyek nyaranta haza, mint akinek életkérdés abból az egyetlen levegőből szippantania.” De arra a következtetésre jutottam, hogy én még a rémálmaimban is a kolozsvári Görögtemplom utcában vagyok otthon, s ez ellen nincs mit tenni. Persze a gyökerek is nagyon sokat számítottak, hiszen nagymamám Kiss Manyi legelső nézője volt, és nem ildomos, de magaménak érzem, akár azt a nyilván megérdemelt nyaklevest is, amit – Csutak lány lévén – a Székely Mikó Kollégium legendás igazgatójától, Csutak Vilmostól kapott. A családi legendárium erősítette a motivációt, de az is, hogy számomra példaértékű az a munka és lendület, ami a Székely Nemzeti Múzeumban zajlik, és remélem, gyakran lesz alkalmunk együttműködésre.
Szebeni Zsuzsa
Kolozsváron született, a 3-as számú Matematika–Fizika Gimnáziumban (ma Báthory István Líceum ) érettségizett. A debreceniKossuth Lajos Tudományegyetem irodalom–filozofia szakán végzett, majd ugyanennek az egyetemnek a doktori képzését hallgatta, PhD-dolgozata folyamatban. 1992-ben a Magyar Hírlap újságíró-stúdiójában újságírást tanult. A budapestiKommunikációs és Kereskedelmi Főiskolán művészeti menedzsment szakot végzett. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) határon túli referense közel húsz évig, amely időszakban több mint 15 vándortárlat kurátora. Ezek közül a legjelentősebb a Bánffy Miklós-kiállítás, amely öt országban 33 állomást járt végig. Ez időszakban számos cikket és öt színháztörténeti kötetet publikált a gyergyóiFigura Társulatról, Kiss Manyi, Kovács Ildikó, Bánffy Miklós pályaképéről. 2015-ben részt vett a Kolozsvári Magyar Opera jelmezrekonstrukciójában, ugyanebben az évben feltáró kutatómunkájáért Bánffy Miklós-díjjal jutalmazta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE).
Mivel kialakult a kutatási területem, ahol elkezdtem bizonyos színháztörténeti témák következetes kutatását, „újjáépítését” – például gróf Bánffy Miklós művész-politikus pályájának megismertetésére irányuló kiállítások létrehozását –, körvonalazódott, hogy komplex terveket is képes vagyok kivitelezni, akár kicsit eltávolodva a színházi témáktól.
Ugyanis például a múzeumi szférában, bár nagyon szép munka, de kevés az átjárás az egyes területek között, és bár érdekel az adott téma, nem tudok vele kellőképpen foglalkozni, mert kötött a „táncrend”. Különösen a Bánffy-emlékév kapcsán úgy éreztem (Bánffy Miklós kolozsvári születésű író, művész, politikus, volt magyar külügyminiszter születésének 140. évfordulóján Erdély-szerte egész éves programsorozatot szerveztek 2013-ban és 2014-ban Szebeni Zsuzsa vezetésével – szerk. megj.), hogy képes vagyok önálló tevékenységre valamilyen szinten.
A másik lényeges dolog, hogy kezdtem átlátni: nehéz határon túli referensi munkát végezni Budapestről, annak ellenére, hogy havonta majdnem tíz napig voltam távol. És fejtörést okozott a kiállítások, rendezvények megszervezésének logisztikája, a folyamatos utazgatás. Bár komoly munka zajlott a különböző helyszíneken, nem volt adott mindenhol az infrastruktúra, így elkezdtem gondolkozni azon, hogyan lehetne hatékonyabban végezni ezt a munkát.
Régóta követem a Balassi Intézetek programjait, több alkalommal is belekapcsolódtam a tevékenységükbe, tetszett a nyitott és szerteágazó volta. Még az is tetszett, amit Ablonczy Balázs történész, a Párizsi Magyar Intézet korábbi igazgatója „cipősarkalásként” aposztrofált, ezt én a magam számára úgy értelmezem, hogy „magad, uram, ha szolgád nincsen”: tehát egyedül is érdemes elkezdeni dolgokat, mert kellő lelkesedéssel és kitartással segítőket szerez az ember. Különben meg szeretem a kihívásokat. Amikor meghirdették a sepsiszentgyörgyi fiókintézet vezetésének lehetőségét, úgy gondoltam, mindenképpen szeretném megpróbálni, és közben folytatom azt a munkát, amit elkezdtem, és amit eddig Erdély-szerte és a Székelyföldön is mindig jól fogadtak.
– Mivel elsősorban színháztörténettel foglalkoztál, ez valamiképpen tükröződik majd a fiókintézet tevékenységében, vagyis kiemelt helyen szerepelnek a színházi vonatkozások a kultúra más területeihez képest?
– Nem gondolom, hogy kiemeltebb lesz, viszont vannak már kész anyagok, amelyeket szeretnék bemutatni olyan helyszíneken, ahol eddig nem sikerült. Ugyanakkor támaszkodni a tapasztalataimra fogok, egy ideig ez lesz a „kályha”, a pont, ahonnan mindig el lehet biztosan indulni egy olyan különleges színészi tehetségekkel megáldott területen, mint Háromszék. Hiszen innen származik Gidófalvy Pál, Laborfalvi Róza, Kiss Manyi, Ignácz Rózsa, Bihari József, Köpeczi Bócz István, Kovács Ildikó – hogy csak a jelentősebb színházi embereket említsem. Ez a színháztörténeti pillér nem elhanyagolható kiindulópont, és persze ott van a kortárs színház is. Ugyanakkor persze a színháztörténészi a legerősebb oldalam. Így egyértelmű, hogy jelen lesznek a Balassi Intézet programjainak sorában a színházi témájú rendezvények, viszont nem szeretném, ha ez más területeket elnyomna. Másik lényeges dolog, hogy folytatom a kutatásaimat, és azt tervezem, hogy ki is bővítem valamilyen formában.
– Konkrétabban lehet már tudni, hogy milyen rendezvényekkel készül a fiókintézet, és mire számíthat a székelyföldi kultúrakedvelő közönség a 2017-es évben?
– A 2017-es év szerencsésnek mondható abból a szempontból, hogy több kerek évfordulót is ünneplünk. Még zajlanak az első világháború évfordulós ünneségei, 200 éve született Jókainé Laborfalvi Róza, 175 éve halt meg Kőrösi Csoma Sándor, így ez is kerek évforduló. A Kőrösi Csoma-jubileum megkülönböztetett program lesz a háromszéki Csomakőrös közelsége meg az ott tervezett emlékház-felújítás miatt is, ezen kívül kiállításokat és egyéb programokat szervezünk. Amit nagyon fontosnak tartok ebben az egész stratégiában: amikor megpályáztam ezt a munkát, figyelembe vettem, hogy Sepsiszentgyörgynek nagyon élénk a kulturális élete, számos lehetőség nyílik kulturális programokra. Azt szeretném, hogy a meglévő programokat bővítsem valami sajátságossal, ami gazdagításukat, színesítésüket szolgálja. Itt arra gondolok, hogy bizonyos programokat nemzetközi szinten is lehetne népszerűsíteni, nemzetközi vonatkozásokat behozni, vagy pedig magukat a programokat külföldre vinni, csupa olyasmire nyílhatna lehetőség, amire eddig nem nyílt.
– Például milyen helyi programra gondolsz?
– A szentgyörgyi Designhét jó példa erre: szervesen kapcsolódna a koncepcióhoz, hogy a rendezvény keretében történeti anyagokat is bemutassunk. Vagy a Kőrösi Csoma-napok egy vagy két programpontjának szervezését átvállalja a Balassi Intézet. A könyvkiadást is jelentősnek gondolom, három kötet létrejöttében is szeretnénk intenzíven együttműködni. Ugyanakkor igyekszem új dolgokat előtérbe helyezni, például erősíteni a női szerepvállalás témáját. Ehhez két programunk is kapcsolódik, az egyik az aradi vértanúk özvegyeiről szóló kiállítás, amit magyar és román nyelven is szeretnénk bemutatni, hiszen rendkívül érdekes pályaképekről van szó. Azt természetesen mindenki tudja, hogy az aradi vértanúkkal mi történt, mi volt a sorsuk, azt azonban már kevesebben, hogy kik voltak a feleségek, gyerekek, akik utánuk maradtak és feltalálták magukat megállták a helyüket.
A másik témába vágó rendezvény a Nők és hősök című kiállítás, amit a Balassi Intézet központja hozott létre, viszont mi egy bővített változatot szeretnénk bemutatni, amiben a székelyföldi korabeli női hősök életpályáját is ismertetnénk. A kiállítás formavilágát és koncepcióját felhasználva székelyföldi emblematikus, az első világháborúban szerepet játszó nőalakokat is igyekszünk bemutatni. Ezen kívül természetesen folyamatosan szeretnék könyvbemutatókat szervezni, de a tematikáját változatosan alakítani: ne csupán az irodalomra vagy a történelemre összpontosítsunk. Például egy Karády Katalinról szóló kötetet is ismertetünk, ami nemrég jelent meg a Helikon Kiadó sorozatában.
– Ezek az események nemcsak Sepsiszentgyörgyhöz kötött, hanem úgynevezett vándoresemények lesznek, és más székelyföldi helyszíneken is láthatják-hallhatják az érdeklődők?
– Nyilván elsősorban Sepsiszentgyörgyre koncentrálunk, de persze nemcsak ennyiről van szó, hiszen például több helyszínen emlékezünk a reformáció 500. évfordulójára. Brassóval, Szebennel is nagyon jók a kapcsolataink, akárcsak a csíkszeredai főkonzulátussal. Mindazokat az eseményeket, amelyeket megszervezünk, úgymond tovább tudjuk vinni, például az aradi vértanúk özvegyeit bemutató kiállítást Erdély-szerte láthatják majd az érdeklődők, az első helyszín persze Sepsiszentgyörgy lesz. A szórványt is erőteljesen be szeretnénk kapcsolni a programjainkba, például ha adott egy program, ami más területekre is „átnyúlik”, egy jeles személy szülőhelyének okán például, akkor azt elvisszük máshová is. A Székelyföld és a szórvány az elsőrendű kulturális célpontunk, Brassót, Szebent és környékét is kiemelt helyszíneknek tartjuk, ezeknek a területeknek a bevonását könnyedén meg is tudjuk valósítani. Mindenképpen elmondható, hogy a fiókintézet tevékenysége területi szempontból egyáltalán nem zárt.
– A mandátumod mennyi időre szól?
– Három évre szól a mandátumom. Az elmúlt hónapokban a bukaresti Balassi Intézet szervezte a szentgyörgyi programokat is, Kósa András, a központ igazgatója hősies munkát végzett. Decemberben viszont már itt dolgoztam: elsőként megszerveztem a debreceni Ajtósi Dürer-kör képzőművészeinek a tárlatát közösen az Árkosi Művelődési Központtal, a hagyományos technikákat felvonultató gyűjteményes grafikák január 9-áig lesznek láthatók a központ Olt utcai kiállítótermében.
– Januárban milyen rendezvényt terveztek?
– A Balassi Intézetek közös szervezése a Pentaton zenei ügynökséggel a nemzetközi Csárdáskirálynő-turné, mely három székelyföldi várost Kézdivásárhelyt, Csíkszeredát és Udvarhelyet érinti. A Park hotellel közösen szeretnénk szervezni egy Carola-bált, amely gasztronómiai esemény lesz, de nemcsak. A rendezvény báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola, Bánffy Miklós múzsájának receptjeit sorakoztatja fel, ugyanakkor színészek olvasnak fel egy dramatikus szöveget a jeles arisztokrata hölgy életéről.
Carola egy rendhagyó századforduló extremitását megtestesítő egyéniség volt, aki modernitásával megújította a női imidzset. Bátor, művelt, nem tartotta be az általa észszerűtlennek tartott szabályokat. Rajongott a művészetért, ismerte és tudatosan támogatta a művészeket, inspirálta irányította, és szükség esetén bírálta őket. Az első világháborúban a fronton ápolónőként vett részt, végig dolgozott, naplót vezetett, és ha ideje engedte, a hevenyészett hadi műteremben alkotott, vagy modellkedett olyan alkotók társaságában mint a brassói születésű Hans Eder. Jótékonysága legendás volt, számos kisdedóvót hozott létre Erdély-szerte. Irodalomszervező tehetsége és háziasszonyi kvalitásai nélkül a marosvécsi Helikon-találkozók szegényebbek lettek volna. A diakóniai mozgalom fáradhatatlan támogatója, különleges szociális érzékenységű hölgy volt. Január 28-án, az ő névnapján az ő tiszteletére, szellemisége felelevenítése érdekében szervezzük az eseményt Sepsiszentgyörgyön.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
2017. január 9.
Sajtó ideát is van
Megtudtuk ezt is: vége.
Ami nem sikerült a román kommunista diktatúrának és összes cenzorának, a ’89 után beköszöntött vadkapitalizmusnak, a gazdasági és politikai (be)hatásoknak, az olvasó elpártolásának, az iWiwnek és a Facebooknak, nos az Orbán Viktornak, kormányának és a Fidesznek összejött.
Nincs többé pártatlan és szabad magyar újságírás Romániában, ledőltek a független magyar nyelvű sajtó utolsó bástyái is a transzszilván sajtóprérin, egyáltalán: kilehelte lelkét az erdélyi magyar sajtó. Vagy ahogy a romániai, erdélyi viszonyokat amúgy kiválóan ismerő, történetesen kolozsvári származású Tamás Gáspár Miklós filozófus, közíró a Hvg.hu-n egész pontosan fogalmaz: „Az erdélyi magyar sajtónak is vége”.
Ugyanakkor más anyaországi – és persze erdélyi – portálokon, blogokon és fórumokon is szembetalálkozunk ezekkel a szentenciaként kinyilatkoztatott véleményekkel, amelyeknek kivétel nélkül az a végkövetkeztetése, hogy a sajtó elleni merénylet kifejezetten a budapesti kormány lelkén szárad. „A nyomtatott sajtó mindent túlélne, ha nem lenne ilyen pusztító kormányunk. Lám, megszűnik a Nagyváradi Napló és ilyen-olyan műhelyek” – mondta ki a végszót a napokban az ATV-ben Kovács Zoltán, a budapestiÉlet és Irodalom főszerkesztője.
Még ha innen, a ránk kényszerített túlvilágról is, de nem árt kissé helyretenni a dolgokat. A TGM szerint nem létező Krónika hasonlóképpen volt-nincs olvasói nagyon is jól tudják, hogy nem a majd’ száz évvel ezelőtt kimúlt Nagyváradi Napló napilap, hanem az Erdélyi Riport portál megszüntetését, legalábbis tevékenysége felfüggesztését jelentette be annak tulajdonosa. Aminek erdélyi magyar olvasó emberként, de főleg a szakma alapjait Nagyváradon kitanuló (többek között riportos kollégáktól is!), a tollforgatásnak ugyanott nekiveselkedő újságíróként egyáltalán nem örülök. Még akkor sem, ha a korábban hetilap, majd pedig „csak” portál formájában megjelenő sajtóorgánumban megjelentekkel nem mindig és nem mindenben értettem egyet. (És remélem, online médiafelületüket a történtek ellenére megtarthatják, vagy új helyre költözhetnek.) Ugyanez a helyzet az azonos tulajdonosi hátterű Maszol.ro hírportáltól elbocsátott publicisták esetében is: a véleményünk többnyire nem „pászolt”, ettől azonban emberileg át tudom érezni a helyzetüket.
Márpedig én nem venném a bátorságot, hogy a Riport bezárása és a Maszolnál végrehajtott elbocsátások alapján azt a következtetést vonjam le, hogy befellegzett a sajtószabadságnak. És hogy ez a Fidesz műve. A mostani médiaapokalipszist vizionálók közül miért nem temette senki a romániai magyar sajtót az Erdélyi Napló hetilap 2009-es – végül egy évig tartó – vagy más magyar lapok, rádiók, televíziók bezárásakor? Bármennyire is ágálnak ellene a sajtómunkások, ez a szakma manapság nem sokban különbözik más hivatásoktól, és adott esetben az újságírókra, sajtótermékekre is addig van igény, amíg a tulajdonos úgy látja jónak. Lehet nem megbékülni ezzel az állapottal – és elvonulni blogot, portált létesíteni –, viszont kedvezőtlen fejlemények esetén nem elegáns sajtóhalált kiáltani, és mondvacsinált, a nyilvánosság előtt jól hangzó okokat keresgélni.
A legtöbben szóvá se tették, hogy több mint két évtizeden keresztül – természetesen a magyar közösségnek nyújtott állami pénzek révén – az RMDSZ diszponál a romániai magyar média jelentős része fölött. Egyszerűen hozzászoktunk, hogy a szövetség saját belátása – értsd: politikai érdekei – szerint juttat számára kedves újságírókat vezető pozíciókhoz, illetve nevez ki a sajtóhoz mit sem konyító csókosokat a közszolgálati médiában.
Magas rangú RMDSZ-es politikusok háttérbeszélgetések során gyakran dicsekedtek azzal, hogy a romániai magyar sajtóban egyedül a sepsiszentgyörgyiHáromszék, illetve a Krónika főszerkesztőjének kilétére nincsenek befolyással. Ez vajon nem a sajtó függetlenségének durva befolyásolása? Bezzeg akkor nem indult petíció, amikor kiderült, hogy a szövetségi elnök a Kolozsvári Rádiónál tartat fenn jól fizető állást sajtótanácsosa számára, miközben a lecsupaszított struktúrával működő magyar szerkesztőség maroknyi gárdája azon kínlódik, hogy miként vágjon neki az egész napos sugárzásnak. Senki sem féltette a független sajtót, amikor a Donát úti közmédiához főszerkesztő-helyettesnek kinevezték az RMDSZ-elnök bizalmasának a rádiózáshoz mit sem értő bizalmasát, aki két hónap elteltével amúgy is megpattant, hogy a helyét átadja másnak. Aki történetesen a politikai alakulat belső hatalmi harcaiba belefáradt volt ügyvezető elnök. (Annyira irigylem azokat a politikusokat, akik a székely bácsihoz hasonlóan mindenhez „is” konyítanak.) És még mondja valaki, hogy ezt sem a Fidesz vajazta le...
Tetszik, nem tetszik, az RMDSZ jelenlegi vezetősége most látta elérkezettnek az időt arra, hogy olyan markáns személyi és intézményes változásokat eszközöljön a sajtójában, amilyeneket éppen jónak lát. Hosszú éveken keresztül megtette ugyanezt azoknak a médiaintézményeknek az esetében is, amelyekhez normális sajtóviszonyok, demokratikus játékszabályok közepette hozzá se szagolhatott volna. Viszont egyesek bármennyire is szeretnék elhitetni a világgal ennek az ellenkezőjét, attól még létezik magyar sajtó, egyáltalán médialét az RMDSZ-es sajtón kívül is. Azt pedig, hogy mennyire (volt eddig is) független ez a pártsajtó, azt döntse el mindenki egyedül.
P. S. TGM igazán szólhatna Kovács Zoltánnak, hogy a Nagyváradi Naplót napra pontosan 83 éve, január 6-án szüntették meg. Tán a Fidesz.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
Megtudtuk ezt is: vége.
Ami nem sikerült a román kommunista diktatúrának és összes cenzorának, a ’89 után beköszöntött vadkapitalizmusnak, a gazdasági és politikai (be)hatásoknak, az olvasó elpártolásának, az iWiwnek és a Facebooknak, nos az Orbán Viktornak, kormányának és a Fidesznek összejött.
Nincs többé pártatlan és szabad magyar újságírás Romániában, ledőltek a független magyar nyelvű sajtó utolsó bástyái is a transzszilván sajtóprérin, egyáltalán: kilehelte lelkét az erdélyi magyar sajtó. Vagy ahogy a romániai, erdélyi viszonyokat amúgy kiválóan ismerő, történetesen kolozsvári származású Tamás Gáspár Miklós filozófus, közíró a Hvg.hu-n egész pontosan fogalmaz: „Az erdélyi magyar sajtónak is vége”.
Ugyanakkor más anyaországi – és persze erdélyi – portálokon, blogokon és fórumokon is szembetalálkozunk ezekkel a szentenciaként kinyilatkoztatott véleményekkel, amelyeknek kivétel nélkül az a végkövetkeztetése, hogy a sajtó elleni merénylet kifejezetten a budapesti kormány lelkén szárad. „A nyomtatott sajtó mindent túlélne, ha nem lenne ilyen pusztító kormányunk. Lám, megszűnik a Nagyváradi Napló és ilyen-olyan műhelyek” – mondta ki a végszót a napokban az ATV-ben Kovács Zoltán, a budapestiÉlet és Irodalom főszerkesztője.
Még ha innen, a ránk kényszerített túlvilágról is, de nem árt kissé helyretenni a dolgokat. A TGM szerint nem létező Krónika hasonlóképpen volt-nincs olvasói nagyon is jól tudják, hogy nem a majd’ száz évvel ezelőtt kimúlt Nagyváradi Napló napilap, hanem az Erdélyi Riport portál megszüntetését, legalábbis tevékenysége felfüggesztését jelentette be annak tulajdonosa. Aminek erdélyi magyar olvasó emberként, de főleg a szakma alapjait Nagyváradon kitanuló (többek között riportos kollégáktól is!), a tollforgatásnak ugyanott nekiveselkedő újságíróként egyáltalán nem örülök. Még akkor sem, ha a korábban hetilap, majd pedig „csak” portál formájában megjelenő sajtóorgánumban megjelentekkel nem mindig és nem mindenben értettem egyet. (És remélem, online médiafelületüket a történtek ellenére megtarthatják, vagy új helyre költözhetnek.) Ugyanez a helyzet az azonos tulajdonosi hátterű Maszol.ro hírportáltól elbocsátott publicisták esetében is: a véleményünk többnyire nem „pászolt”, ettől azonban emberileg át tudom érezni a helyzetüket.
Márpedig én nem venném a bátorságot, hogy a Riport bezárása és a Maszolnál végrehajtott elbocsátások alapján azt a következtetést vonjam le, hogy befellegzett a sajtószabadságnak. És hogy ez a Fidesz műve. A mostani médiaapokalipszist vizionálók közül miért nem temette senki a romániai magyar sajtót az Erdélyi Napló hetilap 2009-es – végül egy évig tartó – vagy más magyar lapok, rádiók, televíziók bezárásakor? Bármennyire is ágálnak ellene a sajtómunkások, ez a szakma manapság nem sokban különbözik más hivatásoktól, és adott esetben az újságírókra, sajtótermékekre is addig van igény, amíg a tulajdonos úgy látja jónak. Lehet nem megbékülni ezzel az állapottal – és elvonulni blogot, portált létesíteni –, viszont kedvezőtlen fejlemények esetén nem elegáns sajtóhalált kiáltani, és mondvacsinált, a nyilvánosság előtt jól hangzó okokat keresgélni.
A legtöbben szóvá se tették, hogy több mint két évtizeden keresztül – természetesen a magyar közösségnek nyújtott állami pénzek révén – az RMDSZ diszponál a romániai magyar média jelentős része fölött. Egyszerűen hozzászoktunk, hogy a szövetség saját belátása – értsd: politikai érdekei – szerint juttat számára kedves újságírókat vezető pozíciókhoz, illetve nevez ki a sajtóhoz mit sem konyító csókosokat a közszolgálati médiában.
Magas rangú RMDSZ-es politikusok háttérbeszélgetések során gyakran dicsekedtek azzal, hogy a romániai magyar sajtóban egyedül a sepsiszentgyörgyiHáromszék, illetve a Krónika főszerkesztőjének kilétére nincsenek befolyással. Ez vajon nem a sajtó függetlenségének durva befolyásolása? Bezzeg akkor nem indult petíció, amikor kiderült, hogy a szövetségi elnök a Kolozsvári Rádiónál tartat fenn jól fizető állást sajtótanácsosa számára, miközben a lecsupaszított struktúrával működő magyar szerkesztőség maroknyi gárdája azon kínlódik, hogy miként vágjon neki az egész napos sugárzásnak. Senki sem féltette a független sajtót, amikor a Donát úti közmédiához főszerkesztő-helyettesnek kinevezték az RMDSZ-elnök bizalmasának a rádiózáshoz mit sem értő bizalmasát, aki két hónap elteltével amúgy is megpattant, hogy a helyét átadja másnak. Aki történetesen a politikai alakulat belső hatalmi harcaiba belefáradt volt ügyvezető elnök. (Annyira irigylem azokat a politikusokat, akik a székely bácsihoz hasonlóan mindenhez „is” konyítanak.) És még mondja valaki, hogy ezt sem a Fidesz vajazta le...
Tetszik, nem tetszik, az RMDSZ jelenlegi vezetősége most látta elérkezettnek az időt arra, hogy olyan markáns személyi és intézményes változásokat eszközöljön a sajtójában, amilyeneket éppen jónak lát. Hosszú éveken keresztül megtette ugyanezt azoknak a médiaintézményeknek az esetében is, amelyekhez normális sajtóviszonyok, demokratikus játékszabályok közepette hozzá se szagolhatott volna. Viszont egyesek bármennyire is szeretnék elhitetni a világgal ennek az ellenkezőjét, attól még létezik magyar sajtó, egyáltalán médialét az RMDSZ-es sajtón kívül is. Azt pedig, hogy mennyire (volt eddig is) független ez a pártsajtó, azt döntse el mindenki egyedül.
P. S. TGM igazán szólhatna Kovács Zoltánnak, hogy a Nagyváradi Naplót napra pontosan 83 éve, január 6-án szüntették meg. Tán a Fidesz.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
2017. január 9.
„Nem igaz, hogy újságírók kerültek az utcára az Erdélyi Riporttól”
Nem megszüntették, hanem felfüggesztették a működését – állítja a lapot kiadó Progress Alapítvány igazgatótanácsának elnöke, Nagy Debreczeni Hajnal, aki cáfolja a Fideszes befolyást is. Interjú.
- 2016 utolsó napjaiban, egy szerkesztőségi közleményből derült ki, hogy a Progress Alapítvány kiadóként az Erdélyi Riport megszüntetéséről szóló döntést hozott. Miért nem kommunikált a kiadó erről a döntésről?
Nagy Debreczeni Hajnal: – Szűcs László főszerkesztővel december közepén egyeztettem a Riport működésének felfüggesztéséről. Személyesen találkoztunk, amikor ismertettem vele azt a döntést, hogy a portál sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így az alapítvány nem tudja ebben a formában finanszírozni a folytatást.
A beszélgetés baráti hangnemben zajlott, ahol megállapodtunk például abban – a főszerkesztő kérésére – hogy az egyetlen munkakönyves alkalmazott munkaszerződését egészségügyi okok miatt nem bontjuk fel, amire azonnal pozitív választ adtam. Emellett más, adminisztratív jellegű kérdéseket is megbeszéltünk, így fel sem merült bennem, hogy valamiféle válságkommunikációs helyzet állna elő. Ma már tudom, hogy ez hiba volt. Így engem is meglepett az a bejelentés, amely felkerült az Erdélyi Riport honlapjára – és a mai napig olvasható –, leginkább azért, mert erről a szerkesztőség nem egyeztetett a kiadóval. Amennyiben megbeszéljük, hogy erről kommunikálunk, akkor természetesen a kiadó álláspontja is megjelent volna. De mivel sem előtte, sem utána a kiadó nem jelentetett meg tartalmat az Erdélyi Riport felületén, úgy döntöttem, most sem fogunk.
Egyébként fontosnak tartom megjegyezni, hogy az említett adminisztratív feladatokkal foglalkozó munkatárson kívül az Erdélyi Riport összes szerkesztőjének és riporterének bedolgozói, szerzői jogdíjas szerződése volt, azaz valahol máshol helyezkedtek el főállásban, vagy már nyugdíjasok. Ez azért fontos, mert az Erdélyi Riport működésének felfüggesztése kapcsán többször felbukkant az az álhír, hogy újságírók kerültek utcára. Ez egyszerűen nem igaz. Senki nem került az utcára az Erdélyi Riport felfüggesztése miatt.
- Szándékos volt a megszüntetésről szóló döntés év végére, az ünnepi szezonra való időzítése? (Arra gondolok, hogy az ünnepek, szabadságok miatt a sajtó ilyenkor tematizál a legkevésbé).
– Ismétlem, az Erdélyi Riport nem szűnt meg, ezt csak a volt munkatársai állítják. A valóság az, hogy a kiadó a honlap működésének felfüggesztéséről döntött. Ami pedig az időzítést illeti: az év vége közeledett, úgy tartottam helyesnek, ha időben szólok, hiszen bizonyára mindenki számára fontos volt ez a mellékjövedelem.
- Mi tette szükségessé a sajtótermék megszüntetését, vagy megjelenésének felfüggesztését? – Hosszú, szomorú történet ez. Volt előbb az Erdélyi Riport nyomtatott hetilap. Miután 1000 eladott példány alá csökkent a forgalma, a Progress Alapítvány vette át 2015 elején. Sajnos az online változat sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Ebben bizonyára benne van a médiafogyasztási szokások világszerte tapasztalt átalakulása is. Mindenesetre 2015 áprilisától 2016 decemberéig nem sikerült felépíteni azt az olvasótábort, amely révén a portál Nagy Debreczeni Hajnal számottevő tényezővé válhatott volna az erdélyi magyar médiapiacon. Ebben az időszakban mindannyian megtanulhattuk, hogy a hetilapnak megfelelő üzemmódban való működés az online világában nem megfelelő. Bár szükség van a kiforrott és nagy horderejű anyagokra, ez nem pótolhatja az online olvasótábor azonnali tájékozódási igényét. Azt hiszem, hasznos tanulság ez mindannyiunk számára. Ennek következményeként a látogatottság is alacsony maradt, sajnos. Ezzel a ténnyel nehéz volna vitatkozni, hiszen regisztráltuk a lapot a trafic.ro hivatalos nézettségmérő portálra. Másfél év után sem sikerült a napi látogatottságot növelni, nem sikerült az Erdélyi Riportot bevinni a köztudatba. Ha december utolsó két hetét nézzük például, akkor a napi 129 (!) látogató volt a legkevesebb, és napi 530 a legtöbb. Sajnos, egy szűk réteglap maradt, nem hivatkozott rájuk nagyrészt senki, a lap átalakítása tehát egy kudarcos vállalkozásnak bizonyult. Még egyszer mondom: a tapasztalat közös, a tanulságokat mindenkinek érdemes levonni.
- Mekkora volt az Erdélyi Riport 2016-os éves költségvetése? Mik voltak a nagy tételek a bevételi, illetve kiadási oldalon?
– Az Erdélyi Riport költségvetése a tavaly 162 000 lej volt, ennek a tetemes részét, közel 115 000 lejt a fizetések, és fizetés utáni járulékok tettek ki. Bevételről nem tudunk beszélni, egyetlen reklámszerződése sem volt a lapnak. Vélhetően egy pár száz olvasóval rendelkező online médiumra nem tekintett vonzó reklámfelületként semmilyen befektető.
- Milyen elvárásai voltak a kiadónak a szerkesztőség irányába (például nézettség vagy tartalom szempontjából)?
– Egyetlen elvárás létezett a kiadó Progress Alapítvány részéről, miután átvette a csődöt mondott Erdélyi Riportot – építsék fel online változatban a lapot, tegyék azt olvasóbaráttá és nézetté, váljanak valóban meghatározó fórummá. Ez sajnos, nem sikerült.
- Milyennek értékelné a kapcsolatot a kiadó vezetése és a lapnál dolgozók között?
– Én a főszerkesztővel tartottam a kapcsolatot. Vele beszéltem néhányszor személyesen, és nagyon ritkán telefonon. Soha nem merült fel az az igény a szerkesztőség tagjai részéről, hogy találkozzunk személyesen.
- Milyen lépések előzték meg a megszüntetést/felfüggesztést? Jelezte a kiadó korábban a főszerkesztőnek, hogy megszűnhet a lap?
– A főszerkesztőnek többször jeleztem, hogy lassú a honlap, gyakran egyhetes tartalmakat hoznak, olyan eseményekről tudósítanak, amelyek máshol már megjelentek, és az Erdélyi Riport nem tett hozzá semmit az értékelésükhöz, miközben új információval sem szolgált. Ezekre jellemzően volt egy bizonyos magyarázat, amelyet meghallgattam, ám elfogadni nem tudtam. Ismétlem, egy online portálról beszélünk. Arról pedig végképp nincsenek információim, hogy az aggályaimat a főszerkesztő átadta-e vagy sem a szerkesztőség többi tagjának. Azt tudom még elmondani, hogy amikor a főszerkesztő jelezte, hogy szüksége lenne egy kolozsvári tudósítóra, akkor szintén pozitív választ kapott, és alkalmaztunk is egy újságírót jogdíjas szerződéssel a laphoz tavaly nyár közepétől. Ugyanilyen nyitottan állt a kiadó ahhoz az igényhez is, hogy bővítsük a felszereltséget, mivel így színesebbé, naprakészebbé válhatott volna a portál. Sajnos a nézettségi adatokon és általában véve a szerkesztőség működésén mindez nem segített. Az alapvető problémát, nevezetesen azt, hogy egy online médium nem működhet azonos szabályok szerint, mint egy nyomtatott hetilap, mindezek a lépések sem tudták orvosolni.
- Az Erdélyi Riportnál történtekkel párhuzamosan a kiadó másik sajtótermékénél, a Maszol.ro portálnál is változások voltak – nevezetesen nem hosszabbították meg a publicisztika rovat több szerzőjének (köztük a rovatvezető Ágoston Hugónak) a szerződését. Van összefüggés a két sajtóterméknél történtek közt?
– Nincs. A költségvetési év vége kapcsolja össze a két eseményt. Ágoston Hugónak, és mindenki másnak, aki a lapnál dolgozott, 2016. december 31-én lejárt a meghatározott időre szóló, bedolgozói, szerzői jogdíjas szerződése. És illő tisztelettel az aktív erdélyi magyar lapszerkesztők doyenje, a 73. évét taposó Ágoston Hugó iránt, a kiadó úgy döntött, hogy a fiatalítás gyakran hangoztatott követelményét az ő esetében is érvényesíti. Ezt ő is méltányosnak tartotta. Ehhez képest igazi meglepetést keltett, hogy hamarosan, mint virtuális barikádharcos hallatta hangját. Őszintén szólva, ezt a mai napig sem értem, de mit sem változtat az iránta érzett tiszteletemen.
- Többen is úgy vélekedtek vagy azt állították, hogy az Erdélyi Riport megszűnéséhez köze van a Fidesznek. Mi a kiadó álláspontja ebben a kérdésben?
– Az összeesküvés-elmélet, amely ezzel kapcsolatosan elindult, egyszerűen nevetséges. Az Erdélyi Riport működésének felfüggesztéséhez, mint mondottam, ahhoz van köze, hogy néha napi 129 látogatója volt. Ön szerint a kiadó jól sáfárkodott volna a rábízott pénzzel, hogyha ezt a végtelenségig tűri? Számunkra az olvasók fontosak, ezért megengedhetetlen, hogy hosszú éveken át finanszírozzunk egy olyan lapot, amit alig olvasnak párszázan. A kiadó részéről felelőtlenség lett volna, ha ezt az állapotot a végtelenségig fenntartja.
- Történt olyan, hogy a Fidesz valamelyik vezetője, vagy a Fideszhez köthető személy jelezte a kiadónak, hogy nem ért egyet egy Erdélyi Riportban megjelent anyaggal?
– Nem történt. Egyszer sem fordult elő. Sokan párhuzamot véltek felfedezni a Népszabadság és az Erdélyi Riport története között. Ön, önök szerint vonható párhuzam a kettő között?
– Igazán nem szeretnék senkit sem megsérteni, ezért nem is kommentálnám a két sajtótermék közötti különbségeket vagy párhuzamokat. Ilyenről semmilyen körülmények között nem lehet beszélni. Az Erdélyi Riport egy csődöt mondott nyomtatott hetilapból állt át online médiává, amelyet sajnos másfél év után sem sikerült olvasottá tenni. Ennyi. Ugyanakkor továbbra is úgy gondolom, hogy szükség van kulturális műhelyekre, olyan felületekre, ahol különböző – akár kisebbségi – vélemények ütközhetnek. Ám ezek a felületek csak akkor tudnak mérvadó médiumokká válni, ha az olvasók érdeklődését is felkeltik.
- A lap szerkesztői az év végén megjelent közleményükben jelezték: szeretnék önerőből folytatni a lap kiadását, és kérni fogják a kiadótól a névhasználati jogot. Szándékában áll a kiadónak átadni ezt a jogot használatba vagy véglegesen az Erdélyi Riport volt szerkesztőinek?
– Mi ezt a kérést természetesen figyelembe vesszük, azonban döntés erről még nem született.
- Van valamilyen szándéka, terve a kiadónak az Erdélyi Riport névvel?
– Egyelőre a gondolkodás fázisában vagyunk, rövid idő telt el ebből az évből. De mindenképpen szeretnénk folytatni. Hogy milyen formában, az reményeim szerint a közeljövőben kiderül.
- Január elején bejelentette, hogy távozik Kelemen Hunor mellől, akinek a sajtótanácsosa volt. Milyen összefüggésben áll ez a kiadónál történtekkel?
– Semmilyen összefüggés nincs a két esemény között. A sajtótanácsosi tisztségemből való visszavonulást már korábban elhatároztam, a döntés közös megegyezéssel született, viszont megvártam vele a kampány végét.
- Akkor mi állt a visszavonulás hátterében?
– Személyes okok.
Balázsi-Pál Előd
Transindex.ro
Nem megszüntették, hanem felfüggesztették a működését – állítja a lapot kiadó Progress Alapítvány igazgatótanácsának elnöke, Nagy Debreczeni Hajnal, aki cáfolja a Fideszes befolyást is. Interjú.
- 2016 utolsó napjaiban, egy szerkesztőségi közleményből derült ki, hogy a Progress Alapítvány kiadóként az Erdélyi Riport megszüntetéséről szóló döntést hozott. Miért nem kommunikált a kiadó erről a döntésről?
Nagy Debreczeni Hajnal: – Szűcs László főszerkesztővel december közepén egyeztettem a Riport működésének felfüggesztéséről. Személyesen találkoztunk, amikor ismertettem vele azt a döntést, hogy a portál sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így az alapítvány nem tudja ebben a formában finanszírozni a folytatást.
A beszélgetés baráti hangnemben zajlott, ahol megállapodtunk például abban – a főszerkesztő kérésére – hogy az egyetlen munkakönyves alkalmazott munkaszerződését egészségügyi okok miatt nem bontjuk fel, amire azonnal pozitív választ adtam. Emellett más, adminisztratív jellegű kérdéseket is megbeszéltünk, így fel sem merült bennem, hogy valamiféle válságkommunikációs helyzet állna elő. Ma már tudom, hogy ez hiba volt. Így engem is meglepett az a bejelentés, amely felkerült az Erdélyi Riport honlapjára – és a mai napig olvasható –, leginkább azért, mert erről a szerkesztőség nem egyeztetett a kiadóval. Amennyiben megbeszéljük, hogy erről kommunikálunk, akkor természetesen a kiadó álláspontja is megjelent volna. De mivel sem előtte, sem utána a kiadó nem jelentetett meg tartalmat az Erdélyi Riport felületén, úgy döntöttem, most sem fogunk.
Egyébként fontosnak tartom megjegyezni, hogy az említett adminisztratív feladatokkal foglalkozó munkatárson kívül az Erdélyi Riport összes szerkesztőjének és riporterének bedolgozói, szerzői jogdíjas szerződése volt, azaz valahol máshol helyezkedtek el főállásban, vagy már nyugdíjasok. Ez azért fontos, mert az Erdélyi Riport működésének felfüggesztése kapcsán többször felbukkant az az álhír, hogy újságírók kerültek utcára. Ez egyszerűen nem igaz. Senki nem került az utcára az Erdélyi Riport felfüggesztése miatt.
- Szándékos volt a megszüntetésről szóló döntés év végére, az ünnepi szezonra való időzítése? (Arra gondolok, hogy az ünnepek, szabadságok miatt a sajtó ilyenkor tematizál a legkevésbé).
– Ismétlem, az Erdélyi Riport nem szűnt meg, ezt csak a volt munkatársai állítják. A valóság az, hogy a kiadó a honlap működésének felfüggesztéséről döntött. Ami pedig az időzítést illeti: az év vége közeledett, úgy tartottam helyesnek, ha időben szólok, hiszen bizonyára mindenki számára fontos volt ez a mellékjövedelem.
- Mi tette szükségessé a sajtótermék megszüntetését, vagy megjelenésének felfüggesztését? – Hosszú, szomorú történet ez. Volt előbb az Erdélyi Riport nyomtatott hetilap. Miután 1000 eladott példány alá csökkent a forgalma, a Progress Alapítvány vette át 2015 elején. Sajnos az online változat sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Ebben bizonyára benne van a médiafogyasztási szokások világszerte tapasztalt átalakulása is. Mindenesetre 2015 áprilisától 2016 decemberéig nem sikerült felépíteni azt az olvasótábort, amely révén a portál Nagy Debreczeni Hajnal számottevő tényezővé válhatott volna az erdélyi magyar médiapiacon. Ebben az időszakban mindannyian megtanulhattuk, hogy a hetilapnak megfelelő üzemmódban való működés az online világában nem megfelelő. Bár szükség van a kiforrott és nagy horderejű anyagokra, ez nem pótolhatja az online olvasótábor azonnali tájékozódási igényét. Azt hiszem, hasznos tanulság ez mindannyiunk számára. Ennek következményeként a látogatottság is alacsony maradt, sajnos. Ezzel a ténnyel nehéz volna vitatkozni, hiszen regisztráltuk a lapot a trafic.ro hivatalos nézettségmérő portálra. Másfél év után sem sikerült a napi látogatottságot növelni, nem sikerült az Erdélyi Riportot bevinni a köztudatba. Ha december utolsó két hetét nézzük például, akkor a napi 129 (!) látogató volt a legkevesebb, és napi 530 a legtöbb. Sajnos, egy szűk réteglap maradt, nem hivatkozott rájuk nagyrészt senki, a lap átalakítása tehát egy kudarcos vállalkozásnak bizonyult. Még egyszer mondom: a tapasztalat közös, a tanulságokat mindenkinek érdemes levonni.
- Mekkora volt az Erdélyi Riport 2016-os éves költségvetése? Mik voltak a nagy tételek a bevételi, illetve kiadási oldalon?
– Az Erdélyi Riport költségvetése a tavaly 162 000 lej volt, ennek a tetemes részét, közel 115 000 lejt a fizetések, és fizetés utáni járulékok tettek ki. Bevételről nem tudunk beszélni, egyetlen reklámszerződése sem volt a lapnak. Vélhetően egy pár száz olvasóval rendelkező online médiumra nem tekintett vonzó reklámfelületként semmilyen befektető.
- Milyen elvárásai voltak a kiadónak a szerkesztőség irányába (például nézettség vagy tartalom szempontjából)?
– Egyetlen elvárás létezett a kiadó Progress Alapítvány részéről, miután átvette a csődöt mondott Erdélyi Riportot – építsék fel online változatban a lapot, tegyék azt olvasóbaráttá és nézetté, váljanak valóban meghatározó fórummá. Ez sajnos, nem sikerült.
- Milyennek értékelné a kapcsolatot a kiadó vezetése és a lapnál dolgozók között?
– Én a főszerkesztővel tartottam a kapcsolatot. Vele beszéltem néhányszor személyesen, és nagyon ritkán telefonon. Soha nem merült fel az az igény a szerkesztőség tagjai részéről, hogy találkozzunk személyesen.
- Milyen lépések előzték meg a megszüntetést/felfüggesztést? Jelezte a kiadó korábban a főszerkesztőnek, hogy megszűnhet a lap?
– A főszerkesztőnek többször jeleztem, hogy lassú a honlap, gyakran egyhetes tartalmakat hoznak, olyan eseményekről tudósítanak, amelyek máshol már megjelentek, és az Erdélyi Riport nem tett hozzá semmit az értékelésükhöz, miközben új információval sem szolgált. Ezekre jellemzően volt egy bizonyos magyarázat, amelyet meghallgattam, ám elfogadni nem tudtam. Ismétlem, egy online portálról beszélünk. Arról pedig végképp nincsenek információim, hogy az aggályaimat a főszerkesztő átadta-e vagy sem a szerkesztőség többi tagjának. Azt tudom még elmondani, hogy amikor a főszerkesztő jelezte, hogy szüksége lenne egy kolozsvári tudósítóra, akkor szintén pozitív választ kapott, és alkalmaztunk is egy újságírót jogdíjas szerződéssel a laphoz tavaly nyár közepétől. Ugyanilyen nyitottan állt a kiadó ahhoz az igényhez is, hogy bővítsük a felszereltséget, mivel így színesebbé, naprakészebbé válhatott volna a portál. Sajnos a nézettségi adatokon és általában véve a szerkesztőség működésén mindez nem segített. Az alapvető problémát, nevezetesen azt, hogy egy online médium nem működhet azonos szabályok szerint, mint egy nyomtatott hetilap, mindezek a lépések sem tudták orvosolni.
- Az Erdélyi Riportnál történtekkel párhuzamosan a kiadó másik sajtótermékénél, a Maszol.ro portálnál is változások voltak – nevezetesen nem hosszabbították meg a publicisztika rovat több szerzőjének (köztük a rovatvezető Ágoston Hugónak) a szerződését. Van összefüggés a két sajtóterméknél történtek közt?
– Nincs. A költségvetési év vége kapcsolja össze a két eseményt. Ágoston Hugónak, és mindenki másnak, aki a lapnál dolgozott, 2016. december 31-én lejárt a meghatározott időre szóló, bedolgozói, szerzői jogdíjas szerződése. És illő tisztelettel az aktív erdélyi magyar lapszerkesztők doyenje, a 73. évét taposó Ágoston Hugó iránt, a kiadó úgy döntött, hogy a fiatalítás gyakran hangoztatott követelményét az ő esetében is érvényesíti. Ezt ő is méltányosnak tartotta. Ehhez képest igazi meglepetést keltett, hogy hamarosan, mint virtuális barikádharcos hallatta hangját. Őszintén szólva, ezt a mai napig sem értem, de mit sem változtat az iránta érzett tiszteletemen.
- Többen is úgy vélekedtek vagy azt állították, hogy az Erdélyi Riport megszűnéséhez köze van a Fidesznek. Mi a kiadó álláspontja ebben a kérdésben?
– Az összeesküvés-elmélet, amely ezzel kapcsolatosan elindult, egyszerűen nevetséges. Az Erdélyi Riport működésének felfüggesztéséhez, mint mondottam, ahhoz van köze, hogy néha napi 129 látogatója volt. Ön szerint a kiadó jól sáfárkodott volna a rábízott pénzzel, hogyha ezt a végtelenségig tűri? Számunkra az olvasók fontosak, ezért megengedhetetlen, hogy hosszú éveken át finanszírozzunk egy olyan lapot, amit alig olvasnak párszázan. A kiadó részéről felelőtlenség lett volna, ha ezt az állapotot a végtelenségig fenntartja.
- Történt olyan, hogy a Fidesz valamelyik vezetője, vagy a Fideszhez köthető személy jelezte a kiadónak, hogy nem ért egyet egy Erdélyi Riportban megjelent anyaggal?
– Nem történt. Egyszer sem fordult elő. Sokan párhuzamot véltek felfedezni a Népszabadság és az Erdélyi Riport története között. Ön, önök szerint vonható párhuzam a kettő között?
– Igazán nem szeretnék senkit sem megsérteni, ezért nem is kommentálnám a két sajtótermék közötti különbségeket vagy párhuzamokat. Ilyenről semmilyen körülmények között nem lehet beszélni. Az Erdélyi Riport egy csődöt mondott nyomtatott hetilapból állt át online médiává, amelyet sajnos másfél év után sem sikerült olvasottá tenni. Ennyi. Ugyanakkor továbbra is úgy gondolom, hogy szükség van kulturális műhelyekre, olyan felületekre, ahol különböző – akár kisebbségi – vélemények ütközhetnek. Ám ezek a felületek csak akkor tudnak mérvadó médiumokká válni, ha az olvasók érdeklődését is felkeltik.
- A lap szerkesztői az év végén megjelent közleményükben jelezték: szeretnék önerőből folytatni a lap kiadását, és kérni fogják a kiadótól a névhasználati jogot. Szándékában áll a kiadónak átadni ezt a jogot használatba vagy véglegesen az Erdélyi Riport volt szerkesztőinek?
– Mi ezt a kérést természetesen figyelembe vesszük, azonban döntés erről még nem született.
- Van valamilyen szándéka, terve a kiadónak az Erdélyi Riport névvel?
– Egyelőre a gondolkodás fázisában vagyunk, rövid idő telt el ebből az évből. De mindenképpen szeretnénk folytatni. Hogy milyen formában, az reményeim szerint a közeljövőben kiderül.
- Január elején bejelentette, hogy távozik Kelemen Hunor mellől, akinek a sajtótanácsosa volt. Milyen összefüggésben áll ez a kiadónál történtekkel?
– Semmilyen összefüggés nincs a két esemény között. A sajtótanácsosi tisztségemből való visszavonulást már korábban elhatároztam, a döntés közös megegyezéssel született, viszont megvártam vele a kampány végét.
- Akkor mi állt a visszavonulás hátterében?
– Személyes okok.
Balázsi-Pál Előd
Transindex.ro
2017. január 10.
Több a házasságkötés, de továbbra is fogyunk
Nem túl biztatóak a háromszéki városok anyakönyvi hivatalainak adatai: bár a házasságkötések száma növekedni látszik, a születések száma alulmarad az elhalálozásokhoz képest, még úgy is, hogy a statisztika torzít: minthogy a kórházak városokban működnek, az újszülöttek számában általában a környező falvakban élő családok gyermekei is szerepelnek. Mindez azt jelenti, hogy folytatódik a hosszú évek óta tartó trend: fogyunk.
Sepsiszentgyörgyön többen házasodtak
Sepsiszentgyörgyön 1128 születést anyakönyveztek tavaly, ebből kimondottan 2016-ban és a városban születettek száma 1079, a többiek vagy 2015 végén születtek, ám bejegyzésük áttolódott, vagy külföldön jöttek világra, és átírták – tudtuk meg Fekete Rénától, a megyeszékhelyi városháza anyakönyvi irodájának vezetőjétől. A születések száma a kistérségre érvényes, az átírások kimondottan Sepsiszentgyörgy közigazgatási területét érintik. Nem minden sepsiszentgyörgyi kismama szül itthon, vannak, akik máshová mennek, például Brassóba, Csíkszeredába, Kézdivásárhelyre, s míg be nem zárt a sepsiszentkirályi magánkórház, oda is.Tavaly 854 elhalálozást anyakönyveztek, jórészt helybelieket, de akadt más illetőségű is közöttük. A házasságkötések száma 331 volt, emellett 10 egyszerűsített válást is intéztek a polgármesteri hivatalban.
Az utóbbi évek statisztikája a következőképpen mutat: 2013-ban 1038 születést jegyeztek, 2014-ben 1036-ot, 2015-ben 1011-et, 2016-ban 1128-at. Az elhalálozások száma 2013-ban 755, 2014-ben 812, 2015-ben 800, 2016-ban 854. A házasságkötéseké 2013-ban 325, 2014-ben 305, 2015-ben 300, 2016-ban 331. Az egyszerűsített válások száma 2013-ban 17, 2014-ben 11, 2015-ben 16, 2016-ban 10 volt.
ErdővidékenSzékelyszáldobos szaporodik
Az előző esztendőkhöz hasonlóan a térségben jelentős roma lakossággal rendelkező Székelyszáldobos és Magyarhermány szaporodik a leginkább. Emellett a korábbi évekhez képest Baróton nőtt az elhalálozások száma.
Toma Évától, a baróti városháza anyakönyvvezetőjétől megtudtuk: 2016-ban összesen 144 születést, 117 elhalálozást és 43 esketést jegyeztek, egyszerűsített válásra nem került sor a polgármesteri hivatalban. A születések száma egész Erdővidékre értendő, hiszen Baróton van szülészet, és törvény értelmében ott anyakönyvezik az újonnan világra jötteket. Az elhalálozások és esketések Barót közigazgatási területét (Barót, Bibarcfalva, Bodos, Köpec, Miklósvár és Felsőrákos) érintik. A szülő nők területi megoszlása a következő: 52 Bardoc község, mindannyian székelyszáldobosiak (tavaly 49-en jöttek világra), 36 Bacon község, közülük 23-an magyarhermányiak (tavaly 24), 46 Barót közigazgatási területe, ebből 15 külföldi születés átírása, Vargyas 5 és a fennmaradó 5 Ajta, Bölön és a Brassó megyéhez tartozó, de szomszédos Ágostonfalva község területéről származik.
A baróti anyakönyvi nyilvántartásból kiderül: Erdővidéken 2009-ben 93, 2010-ben 67, 2011-ben 98, 2012-ben 121, 2013-ban 143, 2014-ben 140, 2015-ben szintén 140, 2016-ban 144 születést jegyeztek be. A baróti elhalálozások száma 2011-ben 109, 2012-ben 100, 2013-ban 94, 2014-ben 88, 2015-ben szintén 88, 2016-ban 117, a házasságkötéseké 2012-ben 29, 2013-ban 44, 2014-ben 40, 2015-ben 39, 2016-ban 43.
„Statisztikailag gyarapodott” Kovászna
Kovászna lakossága is csak statisztikai szempontból gyarapodott az elmúlt évben: hetvenhét halálesetet jegyeztek az anyakönyvi hivatalnál, ezzel szemben 132 újszülöttnek állítottak ki születési bizonyítványt. A számadatok azonban itt is csalókák: ugyan kovásznai anyakönyvbe jegyeznek be minden gyereket, aki a városi kórház szülészeti osztályán látja meg a napvilágot, de ide nemcsak a fürdővárosból érkeznek szülni anyák. Az intézmény szolgáltatásait előszeretettel veszik igénybe a környékbeli – lényegében az egész orbaiszéki – településeken lakók is, így a kovásznai újszülöttek között sokan vannak zágoniak, kommandóiak, barátosiak vagy más falubeliek is. A házasságkötések tekintetében „jól teljesítettek” a kovásznaiak. Tavaly kereken ötven pár esküdött örök hűséget egymásnak, ezzel szemben csupán két házaspár lépett a válás útjára – az anyakönyvi hivatal adatai szerint.
Nőtt az elhalálozások száma Kézdivásárhelyen
A kézdivásárhelyi polgármesteri hivatal anyakönyvi irodájában az elmúlt esztendőben 490 újszülöttet, 236 elhalálozást és 103 házasságkötést vettek nyilvántartásba – tudtuk meg Kovács Mária irodavezetőtől, aki arról is tájékoztatott, hogy az előző évhez viszonyítva csökkent az újszülöttek száma, ellenben nőtt az elhalálozásoké. Tavalyelőtt 502-en születtek, 204-en hunytak el és 112 pár mondta ki a boldogító igent. A válásokról nincs pontos kimutatás.Mint minden esztendőben, a születések száma azért ilyen magas, mert a Felső-Háromszéken született babákat mind a kézdivásárhelyi városházán veszik nyilvántartásba. Az anyakönyvvezető szerint az újszülöttek fele-fele arányban helybeliek, illetve kézdiszékiek, sepsiszentgyörgyiek.Kovács Mária azt is elmondta, hogy a régi magyar keresztnevek – az Anna, Izabella, Stefánia, Eszter, Iringó, Fruzsina, illetve a Zsolt, Levente, Csaba, Imre, Hunor, Gergely, Iván, Géza, Magor – mellett tavaly gyakori volt a Jázmin, Zsanett, Maja, valamint a Dániel, Alpár, a szokatlanabb keresztnevek között az irodavezető az Amirát, a Leonardót és a Palitot említette, hangsúlyozva, hogy Winnetou vagy Zorro névre már nem keresztelnek.
ÖSSZEÁLLÍTOTTA: BOKOR GÁBOR, IOCHOM ISTVÁN, SZEKERES ATTILA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nem túl biztatóak a háromszéki városok anyakönyvi hivatalainak adatai: bár a házasságkötések száma növekedni látszik, a születések száma alulmarad az elhalálozásokhoz képest, még úgy is, hogy a statisztika torzít: minthogy a kórházak városokban működnek, az újszülöttek számában általában a környező falvakban élő családok gyermekei is szerepelnek. Mindez azt jelenti, hogy folytatódik a hosszú évek óta tartó trend: fogyunk.
Sepsiszentgyörgyön többen házasodtak
Sepsiszentgyörgyön 1128 születést anyakönyveztek tavaly, ebből kimondottan 2016-ban és a városban születettek száma 1079, a többiek vagy 2015 végén születtek, ám bejegyzésük áttolódott, vagy külföldön jöttek világra, és átírták – tudtuk meg Fekete Rénától, a megyeszékhelyi városháza anyakönyvi irodájának vezetőjétől. A születések száma a kistérségre érvényes, az átírások kimondottan Sepsiszentgyörgy közigazgatási területét érintik. Nem minden sepsiszentgyörgyi kismama szül itthon, vannak, akik máshová mennek, például Brassóba, Csíkszeredába, Kézdivásárhelyre, s míg be nem zárt a sepsiszentkirályi magánkórház, oda is.Tavaly 854 elhalálozást anyakönyveztek, jórészt helybelieket, de akadt más illetőségű is közöttük. A házasságkötések száma 331 volt, emellett 10 egyszerűsített válást is intéztek a polgármesteri hivatalban.
Az utóbbi évek statisztikája a következőképpen mutat: 2013-ban 1038 születést jegyeztek, 2014-ben 1036-ot, 2015-ben 1011-et, 2016-ban 1128-at. Az elhalálozások száma 2013-ban 755, 2014-ben 812, 2015-ben 800, 2016-ban 854. A házasságkötéseké 2013-ban 325, 2014-ben 305, 2015-ben 300, 2016-ban 331. Az egyszerűsített válások száma 2013-ban 17, 2014-ben 11, 2015-ben 16, 2016-ban 10 volt.
ErdővidékenSzékelyszáldobos szaporodik
Az előző esztendőkhöz hasonlóan a térségben jelentős roma lakossággal rendelkező Székelyszáldobos és Magyarhermány szaporodik a leginkább. Emellett a korábbi évekhez képest Baróton nőtt az elhalálozások száma.
Toma Évától, a baróti városháza anyakönyvvezetőjétől megtudtuk: 2016-ban összesen 144 születést, 117 elhalálozást és 43 esketést jegyeztek, egyszerűsített válásra nem került sor a polgármesteri hivatalban. A születések száma egész Erdővidékre értendő, hiszen Baróton van szülészet, és törvény értelmében ott anyakönyvezik az újonnan világra jötteket. Az elhalálozások és esketések Barót közigazgatási területét (Barót, Bibarcfalva, Bodos, Köpec, Miklósvár és Felsőrákos) érintik. A szülő nők területi megoszlása a következő: 52 Bardoc község, mindannyian székelyszáldobosiak (tavaly 49-en jöttek világra), 36 Bacon község, közülük 23-an magyarhermányiak (tavaly 24), 46 Barót közigazgatási területe, ebből 15 külföldi születés átírása, Vargyas 5 és a fennmaradó 5 Ajta, Bölön és a Brassó megyéhez tartozó, de szomszédos Ágostonfalva község területéről származik.
A baróti anyakönyvi nyilvántartásból kiderül: Erdővidéken 2009-ben 93, 2010-ben 67, 2011-ben 98, 2012-ben 121, 2013-ban 143, 2014-ben 140, 2015-ben szintén 140, 2016-ban 144 születést jegyeztek be. A baróti elhalálozások száma 2011-ben 109, 2012-ben 100, 2013-ban 94, 2014-ben 88, 2015-ben szintén 88, 2016-ban 117, a házasságkötéseké 2012-ben 29, 2013-ban 44, 2014-ben 40, 2015-ben 39, 2016-ban 43.
„Statisztikailag gyarapodott” Kovászna
Kovászna lakossága is csak statisztikai szempontból gyarapodott az elmúlt évben: hetvenhét halálesetet jegyeztek az anyakönyvi hivatalnál, ezzel szemben 132 újszülöttnek állítottak ki születési bizonyítványt. A számadatok azonban itt is csalókák: ugyan kovásznai anyakönyvbe jegyeznek be minden gyereket, aki a városi kórház szülészeti osztályán látja meg a napvilágot, de ide nemcsak a fürdővárosból érkeznek szülni anyák. Az intézmény szolgáltatásait előszeretettel veszik igénybe a környékbeli – lényegében az egész orbaiszéki – településeken lakók is, így a kovásznai újszülöttek között sokan vannak zágoniak, kommandóiak, barátosiak vagy más falubeliek is. A házasságkötések tekintetében „jól teljesítettek” a kovásznaiak. Tavaly kereken ötven pár esküdött örök hűséget egymásnak, ezzel szemben csupán két házaspár lépett a válás útjára – az anyakönyvi hivatal adatai szerint.
Nőtt az elhalálozások száma Kézdivásárhelyen
A kézdivásárhelyi polgármesteri hivatal anyakönyvi irodájában az elmúlt esztendőben 490 újszülöttet, 236 elhalálozást és 103 házasságkötést vettek nyilvántartásba – tudtuk meg Kovács Mária irodavezetőtől, aki arról is tájékoztatott, hogy az előző évhez viszonyítva csökkent az újszülöttek száma, ellenben nőtt az elhalálozásoké. Tavalyelőtt 502-en születtek, 204-en hunytak el és 112 pár mondta ki a boldogító igent. A válásokról nincs pontos kimutatás.Mint minden esztendőben, a születések száma azért ilyen magas, mert a Felső-Háromszéken született babákat mind a kézdivásárhelyi városházán veszik nyilvántartásba. Az anyakönyvvezető szerint az újszülöttek fele-fele arányban helybeliek, illetve kézdiszékiek, sepsiszentgyörgyiek.Kovács Mária azt is elmondta, hogy a régi magyar keresztnevek – az Anna, Izabella, Stefánia, Eszter, Iringó, Fruzsina, illetve a Zsolt, Levente, Csaba, Imre, Hunor, Gergely, Iván, Géza, Magor – mellett tavaly gyakori volt a Jázmin, Zsanett, Maja, valamint a Dániel, Alpár, a szokatlanabb keresztnevek között az irodavezető az Amirát, a Leonardót és a Palitot említette, hangsúlyozva, hogy Winnetou vagy Zorro névre már nem keresztelnek.
ÖSSZEÁLLÍTOTTA: BOKOR GÁBOR, IOCHOM ISTVÁN, SZEKERES ATTILA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. január 10.
Élet a hajléktalanszállón
Még csak január elején járunk, de úgy tűnik, rég volt ilyen szép telünk, idén nincs okunk panaszkodni a hóra, fagyra. Azonban a szép tél relatív fogalom, egészen mást jelent nekünk – akik meleg szobából, az ablakon át szemléljük a tájat, és csak akkor vagyunk huzamosabb ideig a szabadban, ha például síelünk valahol –, s mást azoknak, akiknek nincs otthonuk, naphosszat róják az utcákat, és csak üzletekben, bárokban vagy a könyvtárban melegedhetnek meg kissé, ha elviselhetetlenné válik számukra a tél szigora. A sepsiszentgyörgyi hajléktalanok életébe nyújt betekintést beszélgetésünk Székely Róberttel, a hajléktalanszálló vezetőjével és a menedékhely lakóival.
Az intézmény
„Három és fél évvel ezelőtt kezdtük el mai formájában működtetni a hajléktalanszállót, azelőtt embertelen körülmények uralkodtak ebben az épületben – mondta Székely Róbert, aki a Máltai Szeretetszolgálat munkatársaként vezeti a sepsiszentgyörgyi menedékhelyet –, bárki jött-ment, ahogy kedve tartotta, a drogkereskedéstől a lakásmaffiáig minden volt, disznót árultak és pálinkát főztek az emeleteken.” Az akkori állapotokat úgy számolták fel, hogy a lakók egy részét kiköltöztették családokhoz, átvitték az Oltmező utcai szociális tömbházlakásokba, vagy a városban működő szociális szervezetek – Málta, Diakónia, Caritas, Vöröskereszt – közreműködésével bérelt lakásokban helyezték el őket. Amikor a városvezetés jelenlegi formájában kialakította az éjszakai szállót, a Máltai Szeretetszolgálatra bízta működtetését, mert nekik volt a legnagyobb tapasztalatuk a hajléktalanok ellátásában. Az új menedékhelyen 143 ember fordult meg máig, jelenleg 45 személy jár be naponta, ami jóval több, mint a nyári lakók száma, amely 25–30 körül mozog.
Az intézményt éjjeli szállóként engedélyeztették, tehát csak az éjszakát tölthetik bent a hajléktalanok: a téli időszakban délután hattól és nyolctól fogadják a lakókat, akik reggel hatkor, hétkor vagy nyolckor mehetnek ki. A rögzített időpontokra azért van szükség, mert valamelyest rendszerhez szoktatják a lakókat, és azért van több időpont, hogy elkerüljék a torlódást a bejelentkezésnél, étkezésnél, fürdőszoba-használatnál. Két éve működteti az intézmény télen a nappali melegedőt, ami azt jelenti, hogy naponta 12–14 óra között újra bejöhetnek a rászorulók, meleg teát fogyaszthatnak, tévézhetnek, és alkalomadtán a számítógépeket is használhatják. „A vendégeknek kötelező a fürdés, a ruhájukat, ágyneműjüket mi mossuk – magyarázta az intézményvezető –, ezenkívül próbálunk vigyázni az egészségükre, van orvosunk, pszichológusunk, szociális munkásunk, akik sokat segítenek. Igyekszünk elintézni nekik a szociális segélyt, rendben tartani orvosi papírjaikat, utánajárni a munkakönyvüknek, munkaéveiknek, ezenkívül önéletrajzokat írunk, munkahelyet keresünk nekik, visszaszerezzük az elveszett személyes igazolványaikat, és őrizgetjük ezek másolatait” – próbálta röviden összefoglalni az intézmény szociális utánkövetésnek nevezett tevékenységét Székely Róbert. Eddig huszonnégy személyt tudtak kijuttatni a rendszerből, akiknek szintén követik az életét.
A tél
Az átlagosnál több gond volt az idei télen – válaszolja arra a kérdésemre, hogy mennyire befolyásolja az emberek életét a hideg időjárás. Ittasan nem szoktak beengedni senkit, de télen kivételt tesznek: általában este tízkor, mostanában – a hidegek miatt – már kilenckor mindenkit beengednek, de aki ittas, annak nem jár semmilyen szolgáltatás, nem alhat az ágyában, elkülönítőben tölti az éjszakát. Ha hatkor vagy nyolckor ittasan érkezik valaki, ki kell mennie, és csak kilenckor jöhet be, miután a többiek elvégezték az esti teendőiket. Az eddigi években általában öt-hat-hét ember aludt az elkülönítőben, idén ez a szám 13–14-re ugrott, ami sok gondot okoz, egyesek annyira berúgnak, hogy fel kell hozni őket a lépcsőn, mert csak mászni tudnak. Ilyenkor hangosak, nehéz őket lefektetni, ablakok is törtek már, idén az is megesett, hogy rendőrt kellett hívni, amire korábban még nem volt példa. Keveset sem ihatnak? – kérdezném, de az intézményvezető megelőzi a kérdést, és elmondja, hogy azért nincs embertelen szigorúság ilyen szempontból. Amikor elkezdték a tevékenységet, nulla toleranciát hirdettek, de mégis próbálnak megértőek lenni. „Ha egész nap dolgozol valahol, és megkínálnak egy pohár pálinkával, érthető, hogy megiszod, de attól még nem hülye az ember – mondja Székely –, nyáron is elfogadható két sör, de több nem.” Letesztelték, kitapasztalták a viselkedésüket, csak akkor kell kimenniük, ha bizonyos határon fölül van az alkoholszint, ami adott esetben nemcsak a hideg miatt kellemetlen, hanem azért is, mert ilyenkor a matt részegekkel töltik együtt az éjszakát a többiek. Ezért általában az történik, hogy vagy nem isznak egyáltalán, vagy nagyon berúgnak, és csak kilenckor érkeznek. Az alkoholszondázás szúrópróbaszerűen történik, nem az a cél, hogy minél többen aludjanak az elkülönítőben, hanem, hogy meggondolják az alkoholfogyasztást, mert őket is kiszúrhatják.A nagy hidegek miatt pár napja meghosszabbították a nappali melegedő programját is, már tizenegytől bejöhetnek. Mégis, ilyen hidegben is vannak olyan hajléktalanok, akik az utcán élnek. Öt olyan emberről tudnak, aki kint alszik, és bár hetente járnak hozzájuk forró teával, pokrócokkal, és próbálják becsalni őket a melegbe, nem tudják rávenni, hogy beköltözzenek. Olyan is van, aki nyugdíjköteles lenne, de nincsenek iratai, s hiába segítenének elintézni a dossziéját, nem jön be. Csak ígérgetik, de nem mozdulnak a helyükről. Félnek a szabályoktól? Idegenkednek a társaságtól? Van, aki azt mondja, hogy nem akar korán kelni, de ha hajnali hatkor keresik, már nincs a helyén. Lehet, hogy egyszerűen nem akarnak alkalmazkodni, megszokták a szabadságot, s a jobb körülményekért sem hajlandóak lemondani róla. A hajléktalanszállón a lakók egészségére is vigyáznak, naponta C-vitamint kap mindenki, és különös gondot fordítanak a rendszeres orvosi vizsgálatra, hogy megelőzzék a betegségeket, járványokat. Ha gyengélkedik valaki, gyógyszeres kezelés is jár neki.A bentlakók
Beszélgetésünk végére egyre nagyobb zaj hallatszik a folyosóról, megérkezik a hatórás csapat. Kimegyünk közéjük, az intézményvezető bemutat nekik, én pedig megkérdezem, hogy bírják a hideget. Egy ideig mindenki hallgat, aztán szigorúan rám néz a mellettem álló mankós bácsi: „Olyan hideg van, hogy az ember nem bírja egyáltalán. Két órakor kiterelnek, ilyenkor beterelnek, s az ember meg van fagyva. Menni is alig tudok ezzel a bottal, mert az egész városban nem kapok egy nyavalya gumit a végire. A lábam le van vágva, s így kell rendezzem magamat...” „Zoltáni bácsi, szóba állna egy kicsit a fiatalemberrel az irodámban, amíg én megpróbálok keresni egy jobb mankót?” – szólítja meg Székely Róbert az egyik bácsit.A nyugdíjas
Zoltáni Ferenc készségesen bejön velem az irodába, és barátságosan válaszolgat a kérdéseimre. Korábban már lakott a menedékhelyen, de kiköltözött, két hónapja azonban kénytelen volt visszatérni, mert meghalt a házigazdája, ahol bérben lakott és a kertet gondozta. Kint általában barátokkal találkozik, akikkel beül kávézni valahová, esetleg kártyáznak, ha olyan helyet találnak. „Ha nyár volna, egy újsággal a kézben még a parkban is eltelne pár óra, de ilyen hidegben az ember csak tengődik, s vergődik” – magyarázza. Alkoholt is ihatna a barátaival, jegyzi meg, mert minden adott hozzá, de mivel a szállón ezt tiltják, nem vállalja. „Még délelőtt elmegy egy sör vagy egy stampedli, de több nem” – teszi hozzá. A hellyel nagyon meg van elégedve, örül a melegnek, tisztálkodási lehetőségnek, nem mer kockáztatni. Arra a kérdésre, hogy kikkel találkozik, azt válaszolja, hogy nyugdíjas „mobilásokkal”, akik közül már többen egyedül élnek. Ő is nyugdíjas, a különbség csak az, hogy neki nincs lakása. Olyan bárokba jár, ahol megtalálja a napi újságokat, azokat el szokta olvasni, aztán lassan elindul visszafelé, s ha még nincs ott az idő, újabb kávét is elfogyaszt valahol. A legtöbb helyen televízió is van, mondja, s a tél elől ilyen helyekre lehet behúzódni.
A nővendég
Bölöni Anna a következő alany, aki gyorsan elmondja, hogy ő jól érzi itt magát, nem akar ellenszegülni a főnökségnek, aztán máris továbbállna. – Hol tölti a napjait? – kérdezem tőle is, ő pedig elmondja, hogy vagy a leányának segít, akinek most született kisfia, vagy a nővére kislányára vigyáz, ezenkívül egy orvoshoz és egy idősebb hölgyhöz is szokott járni dolgozni. Nem sok nő lakik a hajléktalanszállón, jelenleg csak két állandó nővendég van. Egyesek csak néha mennek be, általában reggel, fürödnek, átöltöznek, majd távoznak, nem alusznak ott. Mint mondja, ő három éve lakik bent, de nagyon meg van elégedve a körülményekkel, azt is helyénvalónak találja, hogy „egy cseppet megbüntetik azt, aki megissza”. Ő megérti ezt, ezért igyekszik betartani a törvényeket, tiszteli Róbert urat és az egész személyzetet, mert mindenben kiszolgálják őket, mosnak rájuk, néha még ételt is szereznek nekik.A beteg
A harmadik vendégem Bálint Sándor, egy hosszú hajú, fiatalos arc, aki azzal kezdi, hogy osztálytársa volt az egyik kolléganőmnek az újságnál, aztán elmeséli, ő már huszonnégy éve él a Sing-Singben, ő a legöregebb lakó. Valamikor nagyon rossz volt itt az élet, mondja, mert mindenki tele volt tetűvel meg bolhával. Jobb így, mint amikor ötszázan voltak, „és Róbert főnökkel sincs baj” – teszi hozzá. Arra a kérdésre, hogy hová szokott kijárni, azt mondja mosolyogva: „valami paphoz járok fel, mert nekem is van egy négyéves teológiám, de nem tudtam elvégezni, mert lebetegedtem, s olyan betegségem van, hogy gyógyíthatatlan, rákom van...” Néha bevásárol a nénjének, elhányja a havat a háza elől. Nyáron mit szokott dolgozni? – kérdezem tőle, ő pedig azt válaszolja, hogy nem dolgozik, mert betegnyugdíjas, gyógyszereken él. „Nem tudom, más hogy van vele, de én már megszoktam a nyomorúságot – panaszolja –, mert valamikor egy lépcsőházban aludtam, a betonon, harminckét fokos hidegben, amit senki más nem élt volna keresztül, de én átéltem.” Reggelente onnan járt dolgozni – magyarázza –, este pedig hazament és lefeküdt a betonra. Ahhoz képest itt azért jó – fűzi hozzá.Miközben lekísért az intézményvezető, és az épülettel kapcsolatos általános problémákról mesélt, szúró pillantásokkal osont ki mellettünk Bölöni Anna. Ma véletlenül neki kellett belefújnia a szondába. Vajon hol tölti el az időt kilencig – kérdeztem magamban, miközben beültem a jéghideg autóba.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Még csak január elején járunk, de úgy tűnik, rég volt ilyen szép telünk, idén nincs okunk panaszkodni a hóra, fagyra. Azonban a szép tél relatív fogalom, egészen mást jelent nekünk – akik meleg szobából, az ablakon át szemléljük a tájat, és csak akkor vagyunk huzamosabb ideig a szabadban, ha például síelünk valahol –, s mást azoknak, akiknek nincs otthonuk, naphosszat róják az utcákat, és csak üzletekben, bárokban vagy a könyvtárban melegedhetnek meg kissé, ha elviselhetetlenné válik számukra a tél szigora. A sepsiszentgyörgyi hajléktalanok életébe nyújt betekintést beszélgetésünk Székely Róberttel, a hajléktalanszálló vezetőjével és a menedékhely lakóival.
Az intézmény
„Három és fél évvel ezelőtt kezdtük el mai formájában működtetni a hajléktalanszállót, azelőtt embertelen körülmények uralkodtak ebben az épületben – mondta Székely Róbert, aki a Máltai Szeretetszolgálat munkatársaként vezeti a sepsiszentgyörgyi menedékhelyet –, bárki jött-ment, ahogy kedve tartotta, a drogkereskedéstől a lakásmaffiáig minden volt, disznót árultak és pálinkát főztek az emeleteken.” Az akkori állapotokat úgy számolták fel, hogy a lakók egy részét kiköltöztették családokhoz, átvitték az Oltmező utcai szociális tömbházlakásokba, vagy a városban működő szociális szervezetek – Málta, Diakónia, Caritas, Vöröskereszt – közreműködésével bérelt lakásokban helyezték el őket. Amikor a városvezetés jelenlegi formájában kialakította az éjszakai szállót, a Máltai Szeretetszolgálatra bízta működtetését, mert nekik volt a legnagyobb tapasztalatuk a hajléktalanok ellátásában. Az új menedékhelyen 143 ember fordult meg máig, jelenleg 45 személy jár be naponta, ami jóval több, mint a nyári lakók száma, amely 25–30 körül mozog.
Az intézményt éjjeli szállóként engedélyeztették, tehát csak az éjszakát tölthetik bent a hajléktalanok: a téli időszakban délután hattól és nyolctól fogadják a lakókat, akik reggel hatkor, hétkor vagy nyolckor mehetnek ki. A rögzített időpontokra azért van szükség, mert valamelyest rendszerhez szoktatják a lakókat, és azért van több időpont, hogy elkerüljék a torlódást a bejelentkezésnél, étkezésnél, fürdőszoba-használatnál. Két éve működteti az intézmény télen a nappali melegedőt, ami azt jelenti, hogy naponta 12–14 óra között újra bejöhetnek a rászorulók, meleg teát fogyaszthatnak, tévézhetnek, és alkalomadtán a számítógépeket is használhatják. „A vendégeknek kötelező a fürdés, a ruhájukat, ágyneműjüket mi mossuk – magyarázta az intézményvezető –, ezenkívül próbálunk vigyázni az egészségükre, van orvosunk, pszichológusunk, szociális munkásunk, akik sokat segítenek. Igyekszünk elintézni nekik a szociális segélyt, rendben tartani orvosi papírjaikat, utánajárni a munkakönyvüknek, munkaéveiknek, ezenkívül önéletrajzokat írunk, munkahelyet keresünk nekik, visszaszerezzük az elveszett személyes igazolványaikat, és őrizgetjük ezek másolatait” – próbálta röviden összefoglalni az intézmény szociális utánkövetésnek nevezett tevékenységét Székely Róbert. Eddig huszonnégy személyt tudtak kijuttatni a rendszerből, akiknek szintén követik az életét.
A tél
Az átlagosnál több gond volt az idei télen – válaszolja arra a kérdésemre, hogy mennyire befolyásolja az emberek életét a hideg időjárás. Ittasan nem szoktak beengedni senkit, de télen kivételt tesznek: általában este tízkor, mostanában – a hidegek miatt – már kilenckor mindenkit beengednek, de aki ittas, annak nem jár semmilyen szolgáltatás, nem alhat az ágyában, elkülönítőben tölti az éjszakát. Ha hatkor vagy nyolckor ittasan érkezik valaki, ki kell mennie, és csak kilenckor jöhet be, miután a többiek elvégezték az esti teendőiket. Az eddigi években általában öt-hat-hét ember aludt az elkülönítőben, idén ez a szám 13–14-re ugrott, ami sok gondot okoz, egyesek annyira berúgnak, hogy fel kell hozni őket a lépcsőn, mert csak mászni tudnak. Ilyenkor hangosak, nehéz őket lefektetni, ablakok is törtek már, idén az is megesett, hogy rendőrt kellett hívni, amire korábban még nem volt példa. Keveset sem ihatnak? – kérdezném, de az intézményvezető megelőzi a kérdést, és elmondja, hogy azért nincs embertelen szigorúság ilyen szempontból. Amikor elkezdték a tevékenységet, nulla toleranciát hirdettek, de mégis próbálnak megértőek lenni. „Ha egész nap dolgozol valahol, és megkínálnak egy pohár pálinkával, érthető, hogy megiszod, de attól még nem hülye az ember – mondja Székely –, nyáron is elfogadható két sör, de több nem.” Letesztelték, kitapasztalták a viselkedésüket, csak akkor kell kimenniük, ha bizonyos határon fölül van az alkoholszint, ami adott esetben nemcsak a hideg miatt kellemetlen, hanem azért is, mert ilyenkor a matt részegekkel töltik együtt az éjszakát a többiek. Ezért általában az történik, hogy vagy nem isznak egyáltalán, vagy nagyon berúgnak, és csak kilenckor érkeznek. Az alkoholszondázás szúrópróbaszerűen történik, nem az a cél, hogy minél többen aludjanak az elkülönítőben, hanem, hogy meggondolják az alkoholfogyasztást, mert őket is kiszúrhatják.A nagy hidegek miatt pár napja meghosszabbították a nappali melegedő programját is, már tizenegytől bejöhetnek. Mégis, ilyen hidegben is vannak olyan hajléktalanok, akik az utcán élnek. Öt olyan emberről tudnak, aki kint alszik, és bár hetente járnak hozzájuk forró teával, pokrócokkal, és próbálják becsalni őket a melegbe, nem tudják rávenni, hogy beköltözzenek. Olyan is van, aki nyugdíjköteles lenne, de nincsenek iratai, s hiába segítenének elintézni a dossziéját, nem jön be. Csak ígérgetik, de nem mozdulnak a helyükről. Félnek a szabályoktól? Idegenkednek a társaságtól? Van, aki azt mondja, hogy nem akar korán kelni, de ha hajnali hatkor keresik, már nincs a helyén. Lehet, hogy egyszerűen nem akarnak alkalmazkodni, megszokták a szabadságot, s a jobb körülményekért sem hajlandóak lemondani róla. A hajléktalanszállón a lakók egészségére is vigyáznak, naponta C-vitamint kap mindenki, és különös gondot fordítanak a rendszeres orvosi vizsgálatra, hogy megelőzzék a betegségeket, járványokat. Ha gyengélkedik valaki, gyógyszeres kezelés is jár neki.A bentlakók
Beszélgetésünk végére egyre nagyobb zaj hallatszik a folyosóról, megérkezik a hatórás csapat. Kimegyünk közéjük, az intézményvezető bemutat nekik, én pedig megkérdezem, hogy bírják a hideget. Egy ideig mindenki hallgat, aztán szigorúan rám néz a mellettem álló mankós bácsi: „Olyan hideg van, hogy az ember nem bírja egyáltalán. Két órakor kiterelnek, ilyenkor beterelnek, s az ember meg van fagyva. Menni is alig tudok ezzel a bottal, mert az egész városban nem kapok egy nyavalya gumit a végire. A lábam le van vágva, s így kell rendezzem magamat...” „Zoltáni bácsi, szóba állna egy kicsit a fiatalemberrel az irodámban, amíg én megpróbálok keresni egy jobb mankót?” – szólítja meg Székely Róbert az egyik bácsit.A nyugdíjas
Zoltáni Ferenc készségesen bejön velem az irodába, és barátságosan válaszolgat a kérdéseimre. Korábban már lakott a menedékhelyen, de kiköltözött, két hónapja azonban kénytelen volt visszatérni, mert meghalt a házigazdája, ahol bérben lakott és a kertet gondozta. Kint általában barátokkal találkozik, akikkel beül kávézni valahová, esetleg kártyáznak, ha olyan helyet találnak. „Ha nyár volna, egy újsággal a kézben még a parkban is eltelne pár óra, de ilyen hidegben az ember csak tengődik, s vergődik” – magyarázza. Alkoholt is ihatna a barátaival, jegyzi meg, mert minden adott hozzá, de mivel a szállón ezt tiltják, nem vállalja. „Még délelőtt elmegy egy sör vagy egy stampedli, de több nem” – teszi hozzá. A hellyel nagyon meg van elégedve, örül a melegnek, tisztálkodási lehetőségnek, nem mer kockáztatni. Arra a kérdésre, hogy kikkel találkozik, azt válaszolja, hogy nyugdíjas „mobilásokkal”, akik közül már többen egyedül élnek. Ő is nyugdíjas, a különbség csak az, hogy neki nincs lakása. Olyan bárokba jár, ahol megtalálja a napi újságokat, azokat el szokta olvasni, aztán lassan elindul visszafelé, s ha még nincs ott az idő, újabb kávét is elfogyaszt valahol. A legtöbb helyen televízió is van, mondja, s a tél elől ilyen helyekre lehet behúzódni.
A nővendég
Bölöni Anna a következő alany, aki gyorsan elmondja, hogy ő jól érzi itt magát, nem akar ellenszegülni a főnökségnek, aztán máris továbbállna. – Hol tölti a napjait? – kérdezem tőle is, ő pedig elmondja, hogy vagy a leányának segít, akinek most született kisfia, vagy a nővére kislányára vigyáz, ezenkívül egy orvoshoz és egy idősebb hölgyhöz is szokott járni dolgozni. Nem sok nő lakik a hajléktalanszállón, jelenleg csak két állandó nővendég van. Egyesek csak néha mennek be, általában reggel, fürödnek, átöltöznek, majd távoznak, nem alusznak ott. Mint mondja, ő három éve lakik bent, de nagyon meg van elégedve a körülményekkel, azt is helyénvalónak találja, hogy „egy cseppet megbüntetik azt, aki megissza”. Ő megérti ezt, ezért igyekszik betartani a törvényeket, tiszteli Róbert urat és az egész személyzetet, mert mindenben kiszolgálják őket, mosnak rájuk, néha még ételt is szereznek nekik.A beteg
A harmadik vendégem Bálint Sándor, egy hosszú hajú, fiatalos arc, aki azzal kezdi, hogy osztálytársa volt az egyik kolléganőmnek az újságnál, aztán elmeséli, ő már huszonnégy éve él a Sing-Singben, ő a legöregebb lakó. Valamikor nagyon rossz volt itt az élet, mondja, mert mindenki tele volt tetűvel meg bolhával. Jobb így, mint amikor ötszázan voltak, „és Róbert főnökkel sincs baj” – teszi hozzá. Arra a kérdésre, hogy hová szokott kijárni, azt mondja mosolyogva: „valami paphoz járok fel, mert nekem is van egy négyéves teológiám, de nem tudtam elvégezni, mert lebetegedtem, s olyan betegségem van, hogy gyógyíthatatlan, rákom van...” Néha bevásárol a nénjének, elhányja a havat a háza elől. Nyáron mit szokott dolgozni? – kérdezem tőle, ő pedig azt válaszolja, hogy nem dolgozik, mert betegnyugdíjas, gyógyszereken él. „Nem tudom, más hogy van vele, de én már megszoktam a nyomorúságot – panaszolja –, mert valamikor egy lépcsőházban aludtam, a betonon, harminckét fokos hidegben, amit senki más nem élt volna keresztül, de én átéltem.” Reggelente onnan járt dolgozni – magyarázza –, este pedig hazament és lefeküdt a betonra. Ahhoz képest itt azért jó – fűzi hozzá.Miközben lekísért az intézményvezető, és az épülettel kapcsolatos általános problémákról mesélt, szúró pillantásokkal osont ki mellettünk Bölöni Anna. Ma véletlenül neki kellett belefújnia a szondába. Vajon hol tölti el az időt kilencig – kérdeztem magamban, miközben beültem a jéghideg autóba.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. január 10.
Beszéljünk megoldható problémákról - nyílt levél
Bő egy hónapja indítottunk petíciót Beszéljünk megoldható problémákról címmel, amelyben az erdélyi magyar nyelvű oktatás nehéz helyzetére és a sajtó politikának való túlzott alárendeltségére igyekeztünk felhívni a közvélemény és az erdélyi magyar politikum figyelmét.
Úgy gondoltuk, hogy a petíciót kiértékelő nyílt levéllel nem lett volna sportszerű kampányban előjönnünk, mostanig vártunk hát vele.
A petíciót közel hétszáz személy, többségében tanár írta alá. Nagyon hiányoljuk sok történelmi múltú iskola tanárainak és főleg igazgatóinak a visszajelzését, az erdélyi magyar sajtó állásfoglalását és a politikum reakcióját.
Miközben a petíció szövege készült, számos pozitív visszajelzést és konstruktív kritikát kaptunk. Sok értelmiségi éreztette velünk, hogy a probléma sokkalta bonyolultabb, mint ahogy ez “naivan” egy petícióban felvázolható, és sokan kételkedtek abban, hogy ezek a problémák a közösségünk körében megoldhatóak. Általában mindenkinek megvolt a panasza, és hiányolták ennek a konkrét belefogalmazását a petíció szövegébe. Voltak, akiknek a felekezeti és állami iskolák viszonya jelentette a legfontosabb problémát, voltak olyanok, akik a szakmaiság teljes mellőzését szerették volna számonkérni a politikai elitünktől, nagyon sokan voltak olyanok, akik az oktatás színvonalát sérelmezték vagy az egyetemi tanárképző szakok hiányában és a tantervekben látták a tanügyi problémák lényegét. A sajtó és nyilvánosság kérdéskörét illetően a legtöbben azt a kritikát fogalmazták meg, hogy a politikailag nem elkötelezett sajtó egy utópia.
A kampány később beigazolta, amiről írtunk: politikai elitünk populista ígéreteket, terveket vállal fel, miközben a döntés nem rajta, hanem a többségi politikusokon múlik, így elszámoltathatósága továbbra is kérdéses marad. A sajtóról a kampányban nem sok szó esett, az oktatási gondokat azonban a politikusok látszólag szívükön viselték.A számok azonban mást mutatnak. A 2012-2016-os ciklusban az RMDSZ-nek 16 képviselője volt a parlamentben, ugyanannyi, mint a többi nemzeti kisebbségnek összesen. A Képviselőház honlapján levő nyilvános adatok alapján az RMDSZ négy év alatt összesen 12 interpellációt nyújtott be - egyik sem érintette az oktatást. A többi kisebbségi 104 interpellációt nyújtott be, ebből 8 érintette az oktatást.
A tudomány arra tanít, hogy a komplex problémákat is egyszerű modellek, ok-okozati összefüggések segítségével lehet megérteni.Az oktatásban a legnagyobb probléma szerintünk a megfelelőhumánerőforrás hiányaés a szakmaiság háttérbe szorulása a döntések meghozatalakor.
Mindenütt szükség van absztrakt gondolkodású, hosszútávú képzést igénylő szakemberekre, és őket manapság jól meg is fizetik.Amíg a tanári fizetés az országos átlagjövedelem alatt van, és a tanárok megbecsülése nem javul, nem leszünk képesek megfelelő tanárokat juttatni a tanügybe. A természettudományok, reál tárgyak terén a probléma nagyon látványos. Az utóbbi 10 évben azok közül, akik a BBTE fizika szakát magyarul végezték el, senki sem lett tanár. Nem csak a jobbak kerülték el a tanári pályát, hanem mindenki. A bölcsésztudományok esetében más a munkaerőpiac szerkezete, így ott a probléma talán kevésbé látványos. Az előrelátható 15%-os béremelés nem jelent érdemi megoldást. Kisebbségi mivoltunkból eredően mi sokkalta kitettebbek vagyunk ezen problémák irányába, mint a többségi társadalom. Érezhető részben a román iskolák, részben Magyarország elszívó hatása. A probléma már ott is tapintható, hogy a történelmi iskoláink teljesítménye lassan lemarad a román versenytársaké mögött. Ahelyett, hogy velük egy kategóriában mérettessük meg magunkat, kifogásokat keresünk, sok esetben saját versenyeket, mutatókat és rangsorokat találunk ki, ezekkel áltatva magunkat.
Van-e a közösségen belüli megoldás az oktatás gondjaira? A Romániai Német Demokrata Fórum jóval előttünk felismerte a tanárhiány veszélyeit és talált megoldást. A németül tanító tanárok a német állam támogatásával egy brassói székhelyű alapítványon keresztül fizetéskiegészítést kapnak.
Ha az oktatás terén fokozottabb szerepvállalást szeretnénk az RMDSZ részéről, akkor a sajtó, a nyilvánosság tekintetében enneképp ellenkezőjét várjuk el.
Kérjük, hogy tartózkodjon a rendelkezésére álló kontroll-mechanizmusok működtetésétől. Mára nem csak a szakmában számít nyílt titoknak, hogy a legfontosabb erdélyi magyar sajtótermékek - a nagy internetes portáloktól a nyomtatott napi- és hetilapokig, a kereskedelmi rádióktól a televízióadókig és a közszolgálati adók magyar szerkesztőségeiig - ilyen vagy olyan módon, de az RMDSZ befolyása alatt állnak.
A politikummal való kapcsolat nem csak a kiadó tulajdonosi körét, a szerkesztőségben döntéshozó szereppel bíró személyek kinevezését, hanem az adott médiaorgánumok pénzforrásait tekintve is egyértelmű: egyes, befolyási köréhez tartozó szerkesztőségeket közvetlen módon finanszíroz az RMDSZ (lásd az Erdély Televíziót működtető Janovics Jenő Alapítvány, vagy a maszol.ro-t kiadó Progress Alapítvány), más szerkesztőségek a Communitas Alapítványon keresztül részesülnek az RMDSZ által kezelt, magyar közösségnek járó bukaresti kormánytámogatásból. A szerkesztőségek fontos jövedelemforrását képezik az RMDSZ-es önkormányzatokkal kötött reklámszerződések is.
A magyar kormány, illetve a Fidesz a maga során a Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány révén van jelen az erdélyi médiapiacon - az ő legfontosabb erdélyi érdekeltségük egy sor székelyföldi napilap, valamint ahttp://szekelyhon.ro/portál mögött álló Udvarhelyi Híradó Kft.
Addig, amíg a Fidesz és az RMDSZ szemben állt egymással, ez a duális berendezkedés valamennyire működött is: a két tábor egymást már csak politikai érdekből is igyekezett elszámoltatni, sakkban tartani. Mára azonban a magyar kormány legfontosabb erdélyi szövetségesévé az RMDSZ vált, ez pedig az erdélyi magyar sajtónyilvánosság közel totális kontrolljával jár.
Mikor totális kontrollról beszélünk, nem feltétlenül arra gondolunk, hogy a kritikus hangokat elhallgattatják, hanem hogy ezeket ilyen-olyan indokokkal kiszorítják a “mainstream” médiából. Így költöztek a Facebook-ra, különféle blogokra az érdemi, közügyekkel kapcsolatos viták - ezek azonban a szélesebb társadalmi rétegekhez már nem jutnak el. Ezt azért érezzük problémának, mert a szólás szabadságát, a vélemények sokszínűségét és az elszámoltatás gyakorlatát meg kell őriznünk, tovább kell erősítenünk.
Az is nyílt titok a szakmában, hogy az RMDSZ direkt módon beavatkozik egy-egy szerkesztőség munkájába, konkrét cikkek publikálását tiltva le. Eközben a hírfolyamokat egyre inkább kommunikációs szakemberek által kitalált, és a politikum pillanatnyi érdekeinek megfelelő módon tálalt témák uralják - lásd a menekült-népszavazás, vagy a parlamenti választási kampány fő mozgósító üzenetei: csíksomlyói búcsú, meghurcolt erdélyi magyar politikusok, stb.
Nem gondoljuk azt, hogy kizárólag a politikai elit hibája az, hogy az erdélyi magyar sajtó jelenleg alig képes betölteni azt a watchdog-szerepet, mely elvileg a feladata lenne. Az azonban világos, hogy a problémák egyik fő oka az, hogy jelenleg az erdélyi magyar médiaorgánumok többsége számára közel lehetetlen az RMDSZ által közvetlenül vagy közvetetten kontrollált erőforrások nélkül működni -ezt a kiszolgáltatott helyzetet pedig a politikum maximálisan ki is használja.Ezért, a közösség érdekében, az RMDSZ-nek elsősorbanönkontrollt kell tanúsítania.Továbbá meg kell találni a módját annak, hogy abból a pénzből, melyet a román kormány az erdélyi magyar kisebbségnek kiutal, átlátható módon, objektív mutatók szerint és politikai jellegű feltételek támasztása nélkül részesüljenek támogatásban az erdélyi magyar sajtóorgánumok. A tapasztalat azt mutatja, hogy az a rendszer, amit a Communitas Alapítvány jelenleg működtet, nem ilyen.
Összefoglalva, a következő négy évre a petíció aláírói nevében a konkrét kéréseink tehát a következők:
1. Az oktatás terén egy alapítvány azonnali létrehozása (vagy valamely létező alapítvány megerősítése és átalakítása), amely a jól teljesítő, magyar nyelven tanító erdélyi tanároknak vonzó ösztöndíj formájában kiegészíti a fizetését. Erre főleg azokból a tárgyakból van szükség, ahol tanárhiány körvonalazódik. Ezen alapítvány működését az erdélyi magyar kisebbség éves állami támogatásából, egyéni támogatásokból, anyaországi támogatásokból és alternatív forrásokból a politikai elitünk biztosítsa.
2. A romániai magyar sajtó függetlenségét javító támogatási rendszer kidolgozása, mérhető teljesítmények és nyilvános pályázatok révén.
3. Politikai elitünk, intézményeink és alapítványaink vezetői legyenek naprakészek és felkészültek arra, hogy elszámoltassuk őket. Ne tekintsék ellenük irányuló támadásnak, amikor a sajtó vagy a civil társadalom ezt kívánja.
A petíciónkat támogató hétszáz aláírás bizonyítja, hogy sokan vagyunk, akik hasonlóan gondolkodunk.
Néda Zoltánfizikus,
Sipos Zoltánújságíró,
Váradi Nagy Pál
Szabadság (Kolozsvár)
Bő egy hónapja indítottunk petíciót Beszéljünk megoldható problémákról címmel, amelyben az erdélyi magyar nyelvű oktatás nehéz helyzetére és a sajtó politikának való túlzott alárendeltségére igyekeztünk felhívni a közvélemény és az erdélyi magyar politikum figyelmét.
Úgy gondoltuk, hogy a petíciót kiértékelő nyílt levéllel nem lett volna sportszerű kampányban előjönnünk, mostanig vártunk hát vele.
A petíciót közel hétszáz személy, többségében tanár írta alá. Nagyon hiányoljuk sok történelmi múltú iskola tanárainak és főleg igazgatóinak a visszajelzését, az erdélyi magyar sajtó állásfoglalását és a politikum reakcióját.
Miközben a petíció szövege készült, számos pozitív visszajelzést és konstruktív kritikát kaptunk. Sok értelmiségi éreztette velünk, hogy a probléma sokkalta bonyolultabb, mint ahogy ez “naivan” egy petícióban felvázolható, és sokan kételkedtek abban, hogy ezek a problémák a közösségünk körében megoldhatóak. Általában mindenkinek megvolt a panasza, és hiányolták ennek a konkrét belefogalmazását a petíció szövegébe. Voltak, akiknek a felekezeti és állami iskolák viszonya jelentette a legfontosabb problémát, voltak olyanok, akik a szakmaiság teljes mellőzését szerették volna számonkérni a politikai elitünktől, nagyon sokan voltak olyanok, akik az oktatás színvonalát sérelmezték vagy az egyetemi tanárképző szakok hiányában és a tantervekben látták a tanügyi problémák lényegét. A sajtó és nyilvánosság kérdéskörét illetően a legtöbben azt a kritikát fogalmazták meg, hogy a politikailag nem elkötelezett sajtó egy utópia.
A kampány később beigazolta, amiről írtunk: politikai elitünk populista ígéreteket, terveket vállal fel, miközben a döntés nem rajta, hanem a többségi politikusokon múlik, így elszámoltathatósága továbbra is kérdéses marad. A sajtóról a kampányban nem sok szó esett, az oktatási gondokat azonban a politikusok látszólag szívükön viselték.A számok azonban mást mutatnak. A 2012-2016-os ciklusban az RMDSZ-nek 16 képviselője volt a parlamentben, ugyanannyi, mint a többi nemzeti kisebbségnek összesen. A Képviselőház honlapján levő nyilvános adatok alapján az RMDSZ négy év alatt összesen 12 interpellációt nyújtott be - egyik sem érintette az oktatást. A többi kisebbségi 104 interpellációt nyújtott be, ebből 8 érintette az oktatást.
A tudomány arra tanít, hogy a komplex problémákat is egyszerű modellek, ok-okozati összefüggések segítségével lehet megérteni.Az oktatásban a legnagyobb probléma szerintünk a megfelelőhumánerőforrás hiányaés a szakmaiság háttérbe szorulása a döntések meghozatalakor.
Mindenütt szükség van absztrakt gondolkodású, hosszútávú képzést igénylő szakemberekre, és őket manapság jól meg is fizetik.Amíg a tanári fizetés az országos átlagjövedelem alatt van, és a tanárok megbecsülése nem javul, nem leszünk képesek megfelelő tanárokat juttatni a tanügybe. A természettudományok, reál tárgyak terén a probléma nagyon látványos. Az utóbbi 10 évben azok közül, akik a BBTE fizika szakát magyarul végezték el, senki sem lett tanár. Nem csak a jobbak kerülték el a tanári pályát, hanem mindenki. A bölcsésztudományok esetében más a munkaerőpiac szerkezete, így ott a probléma talán kevésbé látványos. Az előrelátható 15%-os béremelés nem jelent érdemi megoldást. Kisebbségi mivoltunkból eredően mi sokkalta kitettebbek vagyunk ezen problémák irányába, mint a többségi társadalom. Érezhető részben a román iskolák, részben Magyarország elszívó hatása. A probléma már ott is tapintható, hogy a történelmi iskoláink teljesítménye lassan lemarad a román versenytársaké mögött. Ahelyett, hogy velük egy kategóriában mérettessük meg magunkat, kifogásokat keresünk, sok esetben saját versenyeket, mutatókat és rangsorokat találunk ki, ezekkel áltatva magunkat.
Van-e a közösségen belüli megoldás az oktatás gondjaira? A Romániai Német Demokrata Fórum jóval előttünk felismerte a tanárhiány veszélyeit és talált megoldást. A németül tanító tanárok a német állam támogatásával egy brassói székhelyű alapítványon keresztül fizetéskiegészítést kapnak.
Ha az oktatás terén fokozottabb szerepvállalást szeretnénk az RMDSZ részéről, akkor a sajtó, a nyilvánosság tekintetében enneképp ellenkezőjét várjuk el.
Kérjük, hogy tartózkodjon a rendelkezésére álló kontroll-mechanizmusok működtetésétől. Mára nem csak a szakmában számít nyílt titoknak, hogy a legfontosabb erdélyi magyar sajtótermékek - a nagy internetes portáloktól a nyomtatott napi- és hetilapokig, a kereskedelmi rádióktól a televízióadókig és a közszolgálati adók magyar szerkesztőségeiig - ilyen vagy olyan módon, de az RMDSZ befolyása alatt állnak.
A politikummal való kapcsolat nem csak a kiadó tulajdonosi körét, a szerkesztőségben döntéshozó szereppel bíró személyek kinevezését, hanem az adott médiaorgánumok pénzforrásait tekintve is egyértelmű: egyes, befolyási köréhez tartozó szerkesztőségeket közvetlen módon finanszíroz az RMDSZ (lásd az Erdély Televíziót működtető Janovics Jenő Alapítvány, vagy a maszol.ro-t kiadó Progress Alapítvány), más szerkesztőségek a Communitas Alapítványon keresztül részesülnek az RMDSZ által kezelt, magyar közösségnek járó bukaresti kormánytámogatásból. A szerkesztőségek fontos jövedelemforrását képezik az RMDSZ-es önkormányzatokkal kötött reklámszerződések is.
A magyar kormány, illetve a Fidesz a maga során a Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány révén van jelen az erdélyi médiapiacon - az ő legfontosabb erdélyi érdekeltségük egy sor székelyföldi napilap, valamint ahttp://szekelyhon.ro/portál mögött álló Udvarhelyi Híradó Kft.
Addig, amíg a Fidesz és az RMDSZ szemben állt egymással, ez a duális berendezkedés valamennyire működött is: a két tábor egymást már csak politikai érdekből is igyekezett elszámoltatni, sakkban tartani. Mára azonban a magyar kormány legfontosabb erdélyi szövetségesévé az RMDSZ vált, ez pedig az erdélyi magyar sajtónyilvánosság közel totális kontrolljával jár.
Mikor totális kontrollról beszélünk, nem feltétlenül arra gondolunk, hogy a kritikus hangokat elhallgattatják, hanem hogy ezeket ilyen-olyan indokokkal kiszorítják a “mainstream” médiából. Így költöztek a Facebook-ra, különféle blogokra az érdemi, közügyekkel kapcsolatos viták - ezek azonban a szélesebb társadalmi rétegekhez már nem jutnak el. Ezt azért érezzük problémának, mert a szólás szabadságát, a vélemények sokszínűségét és az elszámoltatás gyakorlatát meg kell őriznünk, tovább kell erősítenünk.
Az is nyílt titok a szakmában, hogy az RMDSZ direkt módon beavatkozik egy-egy szerkesztőség munkájába, konkrét cikkek publikálását tiltva le. Eközben a hírfolyamokat egyre inkább kommunikációs szakemberek által kitalált, és a politikum pillanatnyi érdekeinek megfelelő módon tálalt témák uralják - lásd a menekült-népszavazás, vagy a parlamenti választási kampány fő mozgósító üzenetei: csíksomlyói búcsú, meghurcolt erdélyi magyar politikusok, stb.
Nem gondoljuk azt, hogy kizárólag a politikai elit hibája az, hogy az erdélyi magyar sajtó jelenleg alig képes betölteni azt a watchdog-szerepet, mely elvileg a feladata lenne. Az azonban világos, hogy a problémák egyik fő oka az, hogy jelenleg az erdélyi magyar médiaorgánumok többsége számára közel lehetetlen az RMDSZ által közvetlenül vagy közvetetten kontrollált erőforrások nélkül működni -ezt a kiszolgáltatott helyzetet pedig a politikum maximálisan ki is használja.Ezért, a közösség érdekében, az RMDSZ-nek elsősorbanönkontrollt kell tanúsítania.Továbbá meg kell találni a módját annak, hogy abból a pénzből, melyet a román kormány az erdélyi magyar kisebbségnek kiutal, átlátható módon, objektív mutatók szerint és politikai jellegű feltételek támasztása nélkül részesüljenek támogatásban az erdélyi magyar sajtóorgánumok. A tapasztalat azt mutatja, hogy az a rendszer, amit a Communitas Alapítvány jelenleg működtet, nem ilyen.
Összefoglalva, a következő négy évre a petíció aláírói nevében a konkrét kéréseink tehát a következők:
1. Az oktatás terén egy alapítvány azonnali létrehozása (vagy valamely létező alapítvány megerősítése és átalakítása), amely a jól teljesítő, magyar nyelven tanító erdélyi tanároknak vonzó ösztöndíj formájában kiegészíti a fizetését. Erre főleg azokból a tárgyakból van szükség, ahol tanárhiány körvonalazódik. Ezen alapítvány működését az erdélyi magyar kisebbség éves állami támogatásából, egyéni támogatásokból, anyaországi támogatásokból és alternatív forrásokból a politikai elitünk biztosítsa.
2. A romániai magyar sajtó függetlenségét javító támogatási rendszer kidolgozása, mérhető teljesítmények és nyilvános pályázatok révén.
3. Politikai elitünk, intézményeink és alapítványaink vezetői legyenek naprakészek és felkészültek arra, hogy elszámoltassuk őket. Ne tekintsék ellenük irányuló támadásnak, amikor a sajtó vagy a civil társadalom ezt kívánja.
A petíciónkat támogató hétszáz aláírás bizonyítja, hogy sokan vagyunk, akik hasonlóan gondolkodunk.
Néda Zoltánfizikus,
Sipos Zoltánújságíró,
Váradi Nagy Pál
Szabadság (Kolozsvár)
2017. január 10.
Pörgő, dinamikus, időnként vehemens előadást ígérnek
Jakab Melinda számára nagy kihívás gyermekmusicalt koreografálni, rengeteg türelemre és humorérzékre van szükség annak érdekében, hogy a társaságot „felneveljék”. Nem csupán a táncról szól, hanem helyzetek vannak, a gyerekek énekelnek, táncolnak, a drámát és a humort is növelik a jelenlétükkel. A Légy jó mindhalálig című musical szombati bemutatóját beharangozó sajtótájékoztatón beszélt erről tegnap, a Kolozsvári Állami Magyar Színház emeleti előcsarnokában. Mint mondta, nagy kihívás volt elérni, hogy egyszerre lépjenek, egyszerre érezzenek, viszont egyértelműen látszik, hogy megérte: összeállt a csapat, amelyre már most fölöttébb büszke. (A borítóképen: Béres László és Ábrahám Gellért a sajtótájékoztatón, Biró István felvétele)
Horváth Zoltán zongoraművész, a produkció korrepetitora, zenei vezetője óriási élménynek nevezte, hogy részese lehetett a folyamatnak; még nem volt dolga ilyen népes gyermekcsapattal, a munkája nehezét azonban nem ez jelentette. Kifejtette: a zeneszerző az entertainment részében rejtette el mindazt, ami a magvát képezi a zenének.
Visky András, a színház művészeti vezetője arra utalt, hogy az 1920-ban megjelentLégy jó mindhaláligcímű kötetet, bár kitűnő gyermekregényként tartják számon, Móricz Zsigmond társadalmi regénynek szánta. Az előadás, amely a Kocsák Tibor és Miklós Tibor által készített musical hagyományait követve született, a reformáció ötszázadik évfordulójával is rímel, a történet helyszíne ugyanis a Debreceni Református Kollégium – Debrecen városát pedig a „kálvinista Rómaként” is szokás emlegetni. Visky továbbá arra is felhívta a figyelmet, hogy a musical a színház családi produkciói közé tartozik, egyformán ajánlják a gyermekeknek és a felnőtteknek is; így volt ez A kétbalkezes varázsló című, tavaly januárban bemutatott előadás esetében is, és remélik, hogy ezúttal is sikerül bevonzani a különböző korú nézőket.
Meglepetéssel készültek az alkotók a sajtó képviselőinek: „A felnőttek tudják, / Mi rossz és mi jó... Csak kisgyereknek mondják, / Ez nem való!” kezdetű dalt a Nyilas Misit alakító Ábrahám Gellért adta elő, akit Horváth Zoltán kísért zongorán. Béres László rendező megjegyezte: a dal alapgondolata nagyban kapcsolódik az előadás színreviteléhez, hiszen a produkciót egyfajta figyelemfelhívásnak szánják. Ebben a jelenetben a gyerekek vehemensen kiállnak az igazuk mellett, napjainkban is időszerű felkiáltással fordulva szülőkhöz és pedagógusokhoz egyaránt: hagyjátok, hogy még egy darabig gyerekek maradjunk, ne akarjatok idő előtt felnőttet „gyártani” belőlünk! Ezen felül pedig az értékeknek a súlyát is szeretnék visszaadni az előadással, mintegy bebizonyítva: Misi, aki becsületes értékrendet hoz otthonról, korántsem elveszett ember, akit meg kellene mosolyogni. Bár részben szembemegy ez a létezéshez való jog mindenáron történő kiharcolásának gyakorlatával, ha komolyan gondolkodunk, ez a legtisztességesebb út, amelyet követni érdemes.
A rendező pörgő, dinamikus, időnként vehemens előadást ígér, amely ugyanakkor az alkotócsapat felnőtt tagjai – beleértve természetesen a színészeket – számára is elégtétellel szolgálhat: bár kőkemény kihívás volt, a felkészülés során olyan energiákat, szeretetet kaptak, ami pótolhatatlan, kegyelmi állapotot jelentett a gyerekekkel együtt dolgozni.
Ábrahám Gellért elárulta, hogy sok tekintetben hasonlít a jelleme a Nyilas Misiéhez, neki voltak már hasonló gondjai az iskolában, mint a történet debreceni másodikos kisdiákjának. Mint kiderült, időnként az osztálytársai is érdeklődnek, kíváncsiak arra, hogy haladnak, úgy érzi, „valahol büszkék rá”.
A bemutatót január 14-én, szombaton este 7 órától tartják a Kolozsvári Állami Magyar Színház nagytermében, következő előadások: január 21-én este 7-től és január 28-án délelőtt 11-től.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)
Jakab Melinda számára nagy kihívás gyermekmusicalt koreografálni, rengeteg türelemre és humorérzékre van szükség annak érdekében, hogy a társaságot „felneveljék”. Nem csupán a táncról szól, hanem helyzetek vannak, a gyerekek énekelnek, táncolnak, a drámát és a humort is növelik a jelenlétükkel. A Légy jó mindhalálig című musical szombati bemutatóját beharangozó sajtótájékoztatón beszélt erről tegnap, a Kolozsvári Állami Magyar Színház emeleti előcsarnokában. Mint mondta, nagy kihívás volt elérni, hogy egyszerre lépjenek, egyszerre érezzenek, viszont egyértelműen látszik, hogy megérte: összeállt a csapat, amelyre már most fölöttébb büszke. (A borítóképen: Béres László és Ábrahám Gellért a sajtótájékoztatón, Biró István felvétele)
Horváth Zoltán zongoraművész, a produkció korrepetitora, zenei vezetője óriási élménynek nevezte, hogy részese lehetett a folyamatnak; még nem volt dolga ilyen népes gyermekcsapattal, a munkája nehezét azonban nem ez jelentette. Kifejtette: a zeneszerző az entertainment részében rejtette el mindazt, ami a magvát képezi a zenének.
Visky András, a színház művészeti vezetője arra utalt, hogy az 1920-ban megjelentLégy jó mindhaláligcímű kötetet, bár kitűnő gyermekregényként tartják számon, Móricz Zsigmond társadalmi regénynek szánta. Az előadás, amely a Kocsák Tibor és Miklós Tibor által készített musical hagyományait követve született, a reformáció ötszázadik évfordulójával is rímel, a történet helyszíne ugyanis a Debreceni Református Kollégium – Debrecen városát pedig a „kálvinista Rómaként” is szokás emlegetni. Visky továbbá arra is felhívta a figyelmet, hogy a musical a színház családi produkciói közé tartozik, egyformán ajánlják a gyermekeknek és a felnőtteknek is; így volt ez A kétbalkezes varázsló című, tavaly januárban bemutatott előadás esetében is, és remélik, hogy ezúttal is sikerül bevonzani a különböző korú nézőket.
Meglepetéssel készültek az alkotók a sajtó képviselőinek: „A felnőttek tudják, / Mi rossz és mi jó... Csak kisgyereknek mondják, / Ez nem való!” kezdetű dalt a Nyilas Misit alakító Ábrahám Gellért adta elő, akit Horváth Zoltán kísért zongorán. Béres László rendező megjegyezte: a dal alapgondolata nagyban kapcsolódik az előadás színreviteléhez, hiszen a produkciót egyfajta figyelemfelhívásnak szánják. Ebben a jelenetben a gyerekek vehemensen kiállnak az igazuk mellett, napjainkban is időszerű felkiáltással fordulva szülőkhöz és pedagógusokhoz egyaránt: hagyjátok, hogy még egy darabig gyerekek maradjunk, ne akarjatok idő előtt felnőttet „gyártani” belőlünk! Ezen felül pedig az értékeknek a súlyát is szeretnék visszaadni az előadással, mintegy bebizonyítva: Misi, aki becsületes értékrendet hoz otthonról, korántsem elveszett ember, akit meg kellene mosolyogni. Bár részben szembemegy ez a létezéshez való jog mindenáron történő kiharcolásának gyakorlatával, ha komolyan gondolkodunk, ez a legtisztességesebb út, amelyet követni érdemes.
A rendező pörgő, dinamikus, időnként vehemens előadást ígér, amely ugyanakkor az alkotócsapat felnőtt tagjai – beleértve természetesen a színészeket – számára is elégtétellel szolgálhat: bár kőkemény kihívás volt, a felkészülés során olyan energiákat, szeretetet kaptak, ami pótolhatatlan, kegyelmi állapotot jelentett a gyerekekkel együtt dolgozni.
Ábrahám Gellért elárulta, hogy sok tekintetben hasonlít a jelleme a Nyilas Misiéhez, neki voltak már hasonló gondjai az iskolában, mint a történet debreceni másodikos kisdiákjának. Mint kiderült, időnként az osztálytársai is érdeklődnek, kíváncsiak arra, hogy haladnak, úgy érzi, „valahol büszkék rá”.
A bemutatót január 14-én, szombaton este 7 órától tartják a Kolozsvári Állami Magyar Színház nagytermében, következő előadások: január 21-én este 7-től és január 28-án délelőtt 11-től.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)
2017. január 10.
Február elsejétől ingyen vonatozhatnak az egyetemisták
Február elsejétől ingyenesen utazhatnak vonattal az egyetemisták – nyilatkozta hétfőn az Agerpres hírügynökségnek Pavel Năstase tanügyminiszter.
„Az egyetemisták számára biztosított ingyenes vasúti utazás 2017. február elsejétől lép érvénybe" – jelentette ki a tanügyi tárca vezetője.
A kormány múlt héten elfogadott sürgősségi rendelete szerint ezentúl ingyen utazhatnak a vasúton a nappali tagozatos egyetemisták. A felsőoktatási intézményekben tanuló diákok bármilyen belföldi vonatjáraton ingyenesen utazhatnak, de csakis másodosztályon.
Krónika (Kolozsvár)
Február elsejétől ingyenesen utazhatnak vonattal az egyetemisták – nyilatkozta hétfőn az Agerpres hírügynökségnek Pavel Năstase tanügyminiszter.
„Az egyetemisták számára biztosított ingyenes vasúti utazás 2017. február elsejétől lép érvénybe" – jelentette ki a tanügyi tárca vezetője.
A kormány múlt héten elfogadott sürgősségi rendelete szerint ezentúl ingyen utazhatnak a vasúton a nappali tagozatos egyetemisták. A felsőoktatási intézményekben tanuló diákok bármilyen belföldi vonatjáraton ingyenesen utazhatnak, de csakis másodosztályon.
Krónika (Kolozsvár)
2017. január 10.
Változtatások előtt a Sapientia
Újabb mandátumot nyert nemrég Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora. Az intézményvezetővel az egyetem jelenlegi helyzetéről, a felmerülő akadályokról, illetve további terveiről beszélgettünk. Mint kiderült, egyre kevesebb fiatal vállalja, hogy Csíkszeredában tanul tovább, így átszervezésre van szükség.
– Hogyan élte meg, hogy 90,1 százalékos többségi szavazattal nyerte el újabb rektori mandátumát?
– Megtiszteltetés számomra, hogy a kollégáim úgy értékelték az elmúlt négy évet, hogy ilyen arányban választottak vissza rektornak. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy egy fejlesztés kellős közepén tartunk, a terveink egy részét sikerült megvalósítani, a másik részének is nekifogtunk, de messzemenően nem fejeztük be. Az oktatási szakok jó részét már kialakította a Sapientia, de van egy pár olyan szak, amelyeket előkészítettük, viszont még nem indítottuk el: az építőmérnöki és erdészmérnöki szakokra gondolok, előbbi már a Sapientia kezdetétől benne volt a terveinkben, utóbbit pedig anyagi-, illetve emberi források hiányában nem tudtuk elindítani Sepsiszentgyörgyön az agrármérnöki szakunkkal egy időben.
– Milyen további tervei vannak, melyek a következő időszak nagy kihívásai az egyetem életében?
– Feltett szándékom, hogy erősítsem az egyetemen folyó tudományos kutatást. A romániai magánegyetemek nehéz helyzetben vannak a kutatások tekintetében, mivel minden rangsorolás a kutatási eredményekre alapoz, de azt is figyelembe kell venni, hogy egy viszonylag fiatal egyetem jóval nehezebben fér hozzá a nemzetközi alapokból finanszírozott kutatásokhoz. Segíteni kell a fiatal kollégákat, hogy rendesen el tudják végezni ezt a munkát, el tudják számolni, és ezzel nem csak az egyetem hírnevét emeljük, hanem a kutatások munkálatai során ki tudják egészíteni a nem túl magas fizetéseiket is. Az itthoni oktatásban a fizetések nem magasak, egy fiatal roppant nehezen tud megélni, ha csak az oktatásért kapott összeget nézem. Célom az is, hogy kialakítsunk egy rendszert arra vonatkozóan, hogy milyen arányban vegyen részt, illetve legyen jelen az egyetem a különböző helyszíneken. Ismert tény, hogy a kezdeteknél roppant nagy igény volt erre az egyetemre Székelyföldön. Azonban azt a trendet is figyelni kell, hogy kevés fiatal vállalja, hogy Csíkszeredába megy egyetemre, még akkor is, ha ütőképes és jó szakokat tudnak felmutatni. Azzal kell szembesülni, hogy a vonzáskörzete csak a szűk régióra korlátozódik, és egészen más a helyzet a kolozsvári és a marosvásárhelyi karok esetében, ahová sokkal több helyről érkeznek hallgatók. Minden helyszínre és minden tudományterületre szükség van, de úgy kell az egyetem fejlesztését menedzselni, hogy mindenki megkapja a helyét. Az egyetem hálózatos jellegének köszönhetően minden helyszínen más gondok jelennek meg. Elindítottunk egy átszervezést, de ez nem azt jelenti, hogy bizonyos szakokat áttelepítünk másik helyszínre. A jövőben sokkal jelentősebb lesz a vízszintes szervezés, akár a hallgatóság vízszintes átjárhatóságát is biztosítani kell. Ha egy félévet egy másik helyszínen tanulnának, azzal csak nyernének. Ez azért nehéz, mert a mai akkreditációs feltételek mindent helyszínhez és szakhoz kötnek.
– Mit gondol az új kormány azon döntéséről, miszerint az oktatásügyi tárcától különválasztják a kutatást? A Sapientia oktató vagy inkább kutató egyetemnek számít?
– Egy olyan rendszert próbálunk létrehozni, ahol kellő egyensúly alakul ki az oktatási és a kutatási tevékenység között. A mai trendek alapján az történne, hogy mivel az egyetemet és az egyéneket is a kutatási eredményeik szerint bírálják el, teljesen természetes lenne, ha az oktatási tevékenységet visszaszorítanánk, és csak másodlagosan lenne fontos az, hogy hogyan és mit oktatunk. Azt azonban egy egyetem nem engedheti meg, hogy az oktatáson próbáljon spórolni. Azt is figyelembe kell venni, hogy az egyetemi óraszámokra való tekintettel nagyon sok kolléga erősen le van terhelve, és ezért a kutatási tevékenység nehezen fér bele az idejébe. Ezt úgy lehet megoldani, ha a mesterképzésben és a doktorátusban részt vevő hallgatók a kutatást erősítik, előbbi esetében ez már most lehetséges, a doktori iskola kiépítése pedig folyamatban van. Egy dolog az, hogy kutató egyetemet szeretnénk létrehozni, viszont azt is meg kell nézni, hogy melyik tudományterületeken van erre lehetőség. Sok esetben megcéloztuk a kutatói minősítést, és jó úton vagyunk afelé, hogy elnyerjük, viszont még be kell járni ezt az utat. Mindent úgy kell kiépítenünk, hogy ugyanabban az időben tanítsuk a hallgatókat, és neveljük a fiatal oktatókat. A felszereltség nagyon fontos, de ugyanolyan mértékben lényeges az is, hogy ezt a felszereltséget ki is tudják használni a fiatal oktatók. A mérnökképzés nagyon fontos, hiszen egy-egy régió felemelkedése csak akkor lehetséges, ha olyan szakemberek vannak jelen, akik anyagi javakat tudnak létrehozni. Nagy kérdés Székelyföld esetében, hogy mi hiányzik a legjobban. Véleményem szerint az, hogy a megfelelő cégek nem érdeklődtek eléggé az iránt, hogy megfelelő munkahelyeket biztosítsanak a fiataloknak. Ezt kell megváltoztassuk az egyetem segítségével.
– Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával említette, problémát jelent, hogy az idősebb oktatók elérték a nyugdíjkorhatárt. Hogyan orvosolják ezt a helyzetet, van kellő számú és minőségű utánpótlás?
– Nagyon fontosnak tartom a fiatalítást, ezt már évek óta mondom. Azzal szembesültünk, hogy az egyetem elindításánál fontos szerepet vállaló oktatók elérték azt az életkort, mikor már egészségügyi és más feltételek miatt nem tudnak oly sokat vállalni, mint eddig, így át kell adniuk a stafétabotot a fiataloknak. Ha a főállású oktatóink számát nézem, azt kell mondanom, hogy stagnál. Az idősebb kollégák nyugdíjaztatását ugyan pótolják a fiatalok, de nem olyan mértékben, ahogy szeretnénk. A törvények értelmében csak az lehet főállású oktató, akinek tudományos címe van, ez pedig azt eredményezte, hogy egy adott pillanatban harmincan voltak abban a helyzetben, hogy bár be voltak iratkozva, de még nem szerezték meg a minősítést. Ebből jelenleg több mint húszan megszerezték a címet, így az egyetem oktatóinak átlagéletkora nagyon ütőképes lett. Jelenleg egy olyan szimbiózis alakul ki, ahol még jelen vannak az idősebb kollégák is, de a ciklus végén teljes egészében a fiatalokra fogok támaszkodni. A fiatalokat egyébként a 40–50 éves korosztályra értem, akik pont abban a korban vannak, amikor megfelelő energiával rendelkeznek, és megvan a kellő tapasztalatuk.
– Megtalálta-e a helyét országos szinten a Sapientia magyar magánegyetemként?
– Ma a Sapientia egyetem a magyarul tanuló romániai fiatalok több mint egynegyedét oktatja. Ha ezt hosszútávon kivetítem, és kiszámolom, hogy az évek során hány diák végez nálunk, azt lehet előrevetíteni, hogy az erdélyi magyar értelmiség 40–50 százaléka a Sapientia egyetemen fog végezni. Ez mutatja a legjobban a felelősségünket, hiszen nem mindegy, hogy ez az értelmiség milyen hatással lesz a társadalmunkra. Azt fogja mondani, hogy mindent megtanultam, most már elmehetek, vagy több erőfeszítéssel, de inkább itthon képzelem el a jövőmet? A Sapientiát többféleképpen lehet jellemezni: mint hiánypótló intézmény, már az első ciklusokban megtalálta a helyét; mint magyar mérnökképző intézmény, szintén megtalálta a helyét; de ha azt nézem, hogy elérte-e azt a tudományos megbecsülést, amit én hosszútávon kívánok, akkor azt kell mondjam, azért még dolgozni kell. Idő kérdése, hogy milyen eredmények születnek, és milyen együttműködések valósulnak meg. A magyarországi egyetemek majdnem száz százalékosan teljes jogú partnernek tekintenek, illetve a romániai neves egyetemek szintén. Együtt pályázunk kutatásokra, együtt dolgozunk, és úgy tartják, hogy a Sapientia ugyanazt a tudást biztosítja, mint amit ők nyújtanak. A bukaresti, brassói, kolozsvári és temesvári neves egyetemekre gondolok, és azt hiszem, ennél több nem is kell, hiszen belülről látták, hogy milyen minőségben tanítunk, és számos olyan hallgatónk van, akik tanulmányaik befejezése után ezeken az egyetemeken doktoráltak kimagasló eredményekkel.
Iszlai Katalin
Székelyhon.ro
Újabb mandátumot nyert nemrég Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora. Az intézményvezetővel az egyetem jelenlegi helyzetéről, a felmerülő akadályokról, illetve további terveiről beszélgettünk. Mint kiderült, egyre kevesebb fiatal vállalja, hogy Csíkszeredában tanul tovább, így átszervezésre van szükség.
– Hogyan élte meg, hogy 90,1 százalékos többségi szavazattal nyerte el újabb rektori mandátumát?
– Megtiszteltetés számomra, hogy a kollégáim úgy értékelték az elmúlt négy évet, hogy ilyen arányban választottak vissza rektornak. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy egy fejlesztés kellős közepén tartunk, a terveink egy részét sikerült megvalósítani, a másik részének is nekifogtunk, de messzemenően nem fejeztük be. Az oktatási szakok jó részét már kialakította a Sapientia, de van egy pár olyan szak, amelyeket előkészítettük, viszont még nem indítottuk el: az építőmérnöki és erdészmérnöki szakokra gondolok, előbbi már a Sapientia kezdetétől benne volt a terveinkben, utóbbit pedig anyagi-, illetve emberi források hiányában nem tudtuk elindítani Sepsiszentgyörgyön az agrármérnöki szakunkkal egy időben.
– Milyen további tervei vannak, melyek a következő időszak nagy kihívásai az egyetem életében?
– Feltett szándékom, hogy erősítsem az egyetemen folyó tudományos kutatást. A romániai magánegyetemek nehéz helyzetben vannak a kutatások tekintetében, mivel minden rangsorolás a kutatási eredményekre alapoz, de azt is figyelembe kell venni, hogy egy viszonylag fiatal egyetem jóval nehezebben fér hozzá a nemzetközi alapokból finanszírozott kutatásokhoz. Segíteni kell a fiatal kollégákat, hogy rendesen el tudják végezni ezt a munkát, el tudják számolni, és ezzel nem csak az egyetem hírnevét emeljük, hanem a kutatások munkálatai során ki tudják egészíteni a nem túl magas fizetéseiket is. Az itthoni oktatásban a fizetések nem magasak, egy fiatal roppant nehezen tud megélni, ha csak az oktatásért kapott összeget nézem. Célom az is, hogy kialakítsunk egy rendszert arra vonatkozóan, hogy milyen arányban vegyen részt, illetve legyen jelen az egyetem a különböző helyszíneken. Ismert tény, hogy a kezdeteknél roppant nagy igény volt erre az egyetemre Székelyföldön. Azonban azt a trendet is figyelni kell, hogy kevés fiatal vállalja, hogy Csíkszeredába megy egyetemre, még akkor is, ha ütőképes és jó szakokat tudnak felmutatni. Azzal kell szembesülni, hogy a vonzáskörzete csak a szűk régióra korlátozódik, és egészen más a helyzet a kolozsvári és a marosvásárhelyi karok esetében, ahová sokkal több helyről érkeznek hallgatók. Minden helyszínre és minden tudományterületre szükség van, de úgy kell az egyetem fejlesztését menedzselni, hogy mindenki megkapja a helyét. Az egyetem hálózatos jellegének köszönhetően minden helyszínen más gondok jelennek meg. Elindítottunk egy átszervezést, de ez nem azt jelenti, hogy bizonyos szakokat áttelepítünk másik helyszínre. A jövőben sokkal jelentősebb lesz a vízszintes szervezés, akár a hallgatóság vízszintes átjárhatóságát is biztosítani kell. Ha egy félévet egy másik helyszínen tanulnának, azzal csak nyernének. Ez azért nehéz, mert a mai akkreditációs feltételek mindent helyszínhez és szakhoz kötnek.
– Mit gondol az új kormány azon döntéséről, miszerint az oktatásügyi tárcától különválasztják a kutatást? A Sapientia oktató vagy inkább kutató egyetemnek számít?
– Egy olyan rendszert próbálunk létrehozni, ahol kellő egyensúly alakul ki az oktatási és a kutatási tevékenység között. A mai trendek alapján az történne, hogy mivel az egyetemet és az egyéneket is a kutatási eredményeik szerint bírálják el, teljesen természetes lenne, ha az oktatási tevékenységet visszaszorítanánk, és csak másodlagosan lenne fontos az, hogy hogyan és mit oktatunk. Azt azonban egy egyetem nem engedheti meg, hogy az oktatáson próbáljon spórolni. Azt is figyelembe kell venni, hogy az egyetemi óraszámokra való tekintettel nagyon sok kolléga erősen le van terhelve, és ezért a kutatási tevékenység nehezen fér bele az idejébe. Ezt úgy lehet megoldani, ha a mesterképzésben és a doktorátusban részt vevő hallgatók a kutatást erősítik, előbbi esetében ez már most lehetséges, a doktori iskola kiépítése pedig folyamatban van. Egy dolog az, hogy kutató egyetemet szeretnénk létrehozni, viszont azt is meg kell nézni, hogy melyik tudományterületeken van erre lehetőség. Sok esetben megcéloztuk a kutatói minősítést, és jó úton vagyunk afelé, hogy elnyerjük, viszont még be kell járni ezt az utat. Mindent úgy kell kiépítenünk, hogy ugyanabban az időben tanítsuk a hallgatókat, és neveljük a fiatal oktatókat. A felszereltség nagyon fontos, de ugyanolyan mértékben lényeges az is, hogy ezt a felszereltséget ki is tudják használni a fiatal oktatók. A mérnökképzés nagyon fontos, hiszen egy-egy régió felemelkedése csak akkor lehetséges, ha olyan szakemberek vannak jelen, akik anyagi javakat tudnak létrehozni. Nagy kérdés Székelyföld esetében, hogy mi hiányzik a legjobban. Véleményem szerint az, hogy a megfelelő cégek nem érdeklődtek eléggé az iránt, hogy megfelelő munkahelyeket biztosítsanak a fiataloknak. Ezt kell megváltoztassuk az egyetem segítségével.
– Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával említette, problémát jelent, hogy az idősebb oktatók elérték a nyugdíjkorhatárt. Hogyan orvosolják ezt a helyzetet, van kellő számú és minőségű utánpótlás?
– Nagyon fontosnak tartom a fiatalítást, ezt már évek óta mondom. Azzal szembesültünk, hogy az egyetem elindításánál fontos szerepet vállaló oktatók elérték azt az életkort, mikor már egészségügyi és más feltételek miatt nem tudnak oly sokat vállalni, mint eddig, így át kell adniuk a stafétabotot a fiataloknak. Ha a főállású oktatóink számát nézem, azt kell mondanom, hogy stagnál. Az idősebb kollégák nyugdíjaztatását ugyan pótolják a fiatalok, de nem olyan mértékben, ahogy szeretnénk. A törvények értelmében csak az lehet főállású oktató, akinek tudományos címe van, ez pedig azt eredményezte, hogy egy adott pillanatban harmincan voltak abban a helyzetben, hogy bár be voltak iratkozva, de még nem szerezték meg a minősítést. Ebből jelenleg több mint húszan megszerezték a címet, így az egyetem oktatóinak átlagéletkora nagyon ütőképes lett. Jelenleg egy olyan szimbiózis alakul ki, ahol még jelen vannak az idősebb kollégák is, de a ciklus végén teljes egészében a fiatalokra fogok támaszkodni. A fiatalokat egyébként a 40–50 éves korosztályra értem, akik pont abban a korban vannak, amikor megfelelő energiával rendelkeznek, és megvan a kellő tapasztalatuk.
– Megtalálta-e a helyét országos szinten a Sapientia magyar magánegyetemként?
– Ma a Sapientia egyetem a magyarul tanuló romániai fiatalok több mint egynegyedét oktatja. Ha ezt hosszútávon kivetítem, és kiszámolom, hogy az évek során hány diák végez nálunk, azt lehet előrevetíteni, hogy az erdélyi magyar értelmiség 40–50 százaléka a Sapientia egyetemen fog végezni. Ez mutatja a legjobban a felelősségünket, hiszen nem mindegy, hogy ez az értelmiség milyen hatással lesz a társadalmunkra. Azt fogja mondani, hogy mindent megtanultam, most már elmehetek, vagy több erőfeszítéssel, de inkább itthon képzelem el a jövőmet? A Sapientiát többféleképpen lehet jellemezni: mint hiánypótló intézmény, már az első ciklusokban megtalálta a helyét; mint magyar mérnökképző intézmény, szintén megtalálta a helyét; de ha azt nézem, hogy elérte-e azt a tudományos megbecsülést, amit én hosszútávon kívánok, akkor azt kell mondjam, azért még dolgozni kell. Idő kérdése, hogy milyen eredmények születnek, és milyen együttműködések valósulnak meg. A magyarországi egyetemek majdnem száz százalékosan teljes jogú partnernek tekintenek, illetve a romániai neves egyetemek szintén. Együtt pályázunk kutatásokra, együtt dolgozunk, és úgy tartják, hogy a Sapientia ugyanazt a tudást biztosítja, mint amit ők nyújtanak. A bukaresti, brassói, kolozsvári és temesvári neves egyetemekre gondolok, és azt hiszem, ennél több nem is kell, hiszen belülről látták, hogy milyen minőségben tanítunk, és számos olyan hallgatónk van, akik tanulmányaik befejezése után ezeken az egyetemeken doktoráltak kimagasló eredményekkel.
Iszlai Katalin
Székelyhon.ro
2017. január 10.
Már a napokban fel- és leakaszthatják a kabátokat a jótékonykodók és a rászorulók
Ha szüksége van egy kabátra, vegyen el egyet, ha pedig segíteni akar, tegyen fel egyet a ruhatartóra – ennyire egyszerű az alapgondolata annak a karitatív akciónak, amelyet néhány napja indított egy székelyudvarhelyi civil.
Az interneten bukkant egy Magyarországon készült fényképre, ez ihlette a székelyudvarhelyi Rad Aeneas Lászlót arra, hogy létrehozza az Egy kabát mindenkinek, aki fázik nevű Facebook-oldalt, ahol a jótékonykodni kívánó székelyudvarhelyiek segítségét kérte, hogy a városban is elindíthassa a kabátakciót.
A kezdeményezés lényege csupán annyi, hogy a ruhatartó állványra kihelyezett kabátokat bárki elviheti, aki fázik és nincs pénze meleg felöltőre. A városlakókat pedig arra buzdítják, hogy ne dobják ki feleslegessé vált, ám jó állapotban lévő kabátjukat, hanem vigyék el ezekhez a gyűjtőpontokhoz, szerezzenek vele örömöt valakinek, akinek szüksége lehet rá.
A közösségi portálon létrehozott oldal gyorsan népszerűvé vált, hétfő óta több mint százan követik a jótékony kezdeményezést. „Meglepett a gyors reakció, úgy gondoltam, hogy ezen a héten lassan elindul, de hétfő óta lettek állványok, kabátok, vállfák és rengeteg felajánló, így vélhetőleg már a napokban megvalósul” – magyarázta az ötletgazda.
Mint megtudtuk, az elkövetkezőkben olyan üzleteket keres fel, ahol este vagy havazás esetén tárolhatja azt a 3–5 állványt, amelyeket kihelyeznének. Az egyik gyűjtőpont a MÜTF Oktatási Központ épülete előtt lenne, de az akció kezdeményezője szeretné, ha több helyen volna hasonló. Az állványok száma attól függ, hogy hányat adományoznak a célra.
A napokban egyébként több székelyudvarhelyi vendéglátó egység, valamint a MÜTF Oktatási Központ is ingyenteát kínált azoknak, akik fáznak, a pizzázók és kávézók a nem fogyasztó vendégeknek is felajánlották a forró italt.
Veres Réka
Székelyhon.ro
Ha szüksége van egy kabátra, vegyen el egyet, ha pedig segíteni akar, tegyen fel egyet a ruhatartóra – ennyire egyszerű az alapgondolata annak a karitatív akciónak, amelyet néhány napja indított egy székelyudvarhelyi civil.
Az interneten bukkant egy Magyarországon készült fényképre, ez ihlette a székelyudvarhelyi Rad Aeneas Lászlót arra, hogy létrehozza az Egy kabát mindenkinek, aki fázik nevű Facebook-oldalt, ahol a jótékonykodni kívánó székelyudvarhelyiek segítségét kérte, hogy a városban is elindíthassa a kabátakciót.
A kezdeményezés lényege csupán annyi, hogy a ruhatartó állványra kihelyezett kabátokat bárki elviheti, aki fázik és nincs pénze meleg felöltőre. A városlakókat pedig arra buzdítják, hogy ne dobják ki feleslegessé vált, ám jó állapotban lévő kabátjukat, hanem vigyék el ezekhez a gyűjtőpontokhoz, szerezzenek vele örömöt valakinek, akinek szüksége lehet rá.
A közösségi portálon létrehozott oldal gyorsan népszerűvé vált, hétfő óta több mint százan követik a jótékony kezdeményezést. „Meglepett a gyors reakció, úgy gondoltam, hogy ezen a héten lassan elindul, de hétfő óta lettek állványok, kabátok, vállfák és rengeteg felajánló, így vélhetőleg már a napokban megvalósul” – magyarázta az ötletgazda.
Mint megtudtuk, az elkövetkezőkben olyan üzleteket keres fel, ahol este vagy havazás esetén tárolhatja azt a 3–5 állványt, amelyeket kihelyeznének. Az egyik gyűjtőpont a MÜTF Oktatási Központ épülete előtt lenne, de az akció kezdeményezője szeretné, ha több helyen volna hasonló. Az állványok száma attól függ, hogy hányat adományoznak a célra.
A napokban egyébként több székelyudvarhelyi vendéglátó egység, valamint a MÜTF Oktatási Központ is ingyenteát kínált azoknak, akik fáznak, a pizzázók és kávézók a nem fogyasztó vendégeknek is felajánlották a forró italt.
Veres Réka
Székelyhon.ro
2017. január 10.
Fontos a tévhitek eloszlatása
Történelmünk az egyházi iratok tükrében
A magyar kereszténység kezdeteire vonatkozó ismeretanyagra tehettek szert mindazok, akik tavaly, Baróton a III. alkalommal megrendezett Magyar Örökség Táborban részt vettek dr. Darkó Jenő A görög szertartásúak története Magyarországon (1000–1792) című könyvének bemutatóján.
A könyv a baróti Tortoma Kiadó gondozásában jelent meg, és a Csíkszeredában született, Budapesten élő szerző történelemtudomány-doktori értekezésének átdolgozott változata, mely a magyar nyelvterületen a görög rítusú – vagy ahogy Erdélyben használják: ortodox – egyházat övező tévhitek eloszlatásában segít. Már történelmi szempontból is fontos a közösségek egyházi szertartások szerinti megkülönböztetése, mert a középkorban csak így lehet kimutatni egy adott ország területén a többségi lakosságétól eltérő nyelvvel és szokásrenddel rendelkező népcsoportok létét. Ezeket ugyanis csak a francia forradalom (1789) óta hívják nemzetiségeknek, addig nyelv vagy származás szempontjából nem voltak megkülönböztetve. Az 1790–91-es budai-pozsonyi országgyűlés vallásügyi törvényei azonban oly mértékben emancipálják az ortodoxokat, hogy a továbbiakban már nem lehetséges egy adott népcsoport vallási szertartás szerinti beazonosítása.
A fenti logikát követve ugyanakkor sok minden kiderül a magyarországi magyar kereszténységről, és el lehet jutni annak gyökeréig is. Szent László (1046–1095) ünnepeket szabályozó törvényeit tanulmányozva például rádöbbenhetünk, hogy a 11. századi magyar egyház még köztes állapotban volt a nyugati és bizánci között. Ugyanakkor nyoma sincs a Német–Római Császárság és pápaság között nyugaton már javában dühöngő invesztitúra-harcnak, vagyis a világi és egyházi hatalom közti, a püspökök kinevezéséért folytatott küzdelemnek.
A magyarság megkeresztelkedésének időpontja, végbemenésének hossza és körülményei után kutatva az egyházi iratok között megállapíthatjuk, hogy távolról sem akkor és úgy történt, ahogy azt a kézikönyvek általában bemutatják. És teszik ezt annak ellenére, hogy Németh Gyula (1890–1976) nyelvész, turkológus már 1940-ben megjelent dolgozatában kijelenti, a magyaroknak jóval Árpád bejövetele előtt ismernie kellett a kereszténységet. Már a Fekete-tenger északi partvidékén való tartózkodásuk idején!
Ezt a megállapítást egyháztörténeti adalékok is alátámasztják, melyekről Moravcsik Gyula (1892–1972) Kossuth-díjas bizantinológus, egyetemi tanár is említést tesz könyvében. Ezek egyike a Fekete-tenger északi partvidékén működő hun püspökségre vonatkozik. Ennek létezését a Kr. u. 2. században élő földrajztudós, matematikus, csillagász és asztrológus, Claudius Ptolemaiosz is megerősíti, mikor a Kaukázus északi előterében élő keresztény hunokról ír.
Ugyanakkor a 8. századból fennmaradt egy bizánci görög püspökségi jegyzék, mely a krími egyháztartomány szervezetének leírását is tartalmazza. Ebben négy olyan püspökség szerepel, mely népnévvel, köztük a hunokéval és az onogurokéval van megjelölve. E tény viszont arra utal, hogy ezek nem rendelkeztek székhellyel, hatáskörük pedig olyan népekre terjedt ki, melyek még nem folytattak letelepült életmódot, vagyis missziós püspökségek voltak. Továbbá pedig azt is bizonyítja, hogy a magyarok már akkor kapcsolatban álltak a kereszténységgel, azonban annak nem a római, hanem a bizánci vonulatával.
„A szkíta–hun–avar–magyar népek többször voltak a történelem során birodalomalkotó népek, ráadásul az emberi történelem genezisének meghatározó régióiban. Államiságuk tehát nem a római katolicizmus felvételével kezdődött, hanem az sok-sok évszázaddal régibb. Tehát az igazságot jobban kifejezi az a szóhasználat, ha a 896. évi honfoglalás helyett a magyarok utolsó, Árpád vezetésével való bejöveteléről, s azt követően az istváni új államalapításról, s a nyugati kereszténység, illetve a római katolicizmus rendjébe illeszkedő államalapításról beszélünk. A történelmi forrásokból tudjuk, hogy már a hunok nagyobbik része Jézushitű volt, a kereszténység Mani-féle (manicheus), illetve Nesztor-féle (nesztoriánus), tehát pártus-hun (keleti) modellje szerint.”Pápai Szabó György: Magaskultúránk évezredei (Kapu, 1988/5)
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Történelmünk az egyházi iratok tükrében
A magyar kereszténység kezdeteire vonatkozó ismeretanyagra tehettek szert mindazok, akik tavaly, Baróton a III. alkalommal megrendezett Magyar Örökség Táborban részt vettek dr. Darkó Jenő A görög szertartásúak története Magyarországon (1000–1792) című könyvének bemutatóján.
A könyv a baróti Tortoma Kiadó gondozásában jelent meg, és a Csíkszeredában született, Budapesten élő szerző történelemtudomány-doktori értekezésének átdolgozott változata, mely a magyar nyelvterületen a görög rítusú – vagy ahogy Erdélyben használják: ortodox – egyházat övező tévhitek eloszlatásában segít. Már történelmi szempontból is fontos a közösségek egyházi szertartások szerinti megkülönböztetése, mert a középkorban csak így lehet kimutatni egy adott ország területén a többségi lakosságétól eltérő nyelvvel és szokásrenddel rendelkező népcsoportok létét. Ezeket ugyanis csak a francia forradalom (1789) óta hívják nemzetiségeknek, addig nyelv vagy származás szempontjából nem voltak megkülönböztetve. Az 1790–91-es budai-pozsonyi országgyűlés vallásügyi törvényei azonban oly mértékben emancipálják az ortodoxokat, hogy a továbbiakban már nem lehetséges egy adott népcsoport vallási szertartás szerinti beazonosítása.
A fenti logikát követve ugyanakkor sok minden kiderül a magyarországi magyar kereszténységről, és el lehet jutni annak gyökeréig is. Szent László (1046–1095) ünnepeket szabályozó törvényeit tanulmányozva például rádöbbenhetünk, hogy a 11. századi magyar egyház még köztes állapotban volt a nyugati és bizánci között. Ugyanakkor nyoma sincs a Német–Római Császárság és pápaság között nyugaton már javában dühöngő invesztitúra-harcnak, vagyis a világi és egyházi hatalom közti, a püspökök kinevezéséért folytatott küzdelemnek.
A magyarság megkeresztelkedésének időpontja, végbemenésének hossza és körülményei után kutatva az egyházi iratok között megállapíthatjuk, hogy távolról sem akkor és úgy történt, ahogy azt a kézikönyvek általában bemutatják. És teszik ezt annak ellenére, hogy Németh Gyula (1890–1976) nyelvész, turkológus már 1940-ben megjelent dolgozatában kijelenti, a magyaroknak jóval Árpád bejövetele előtt ismernie kellett a kereszténységet. Már a Fekete-tenger északi partvidékén való tartózkodásuk idején!
Ezt a megállapítást egyháztörténeti adalékok is alátámasztják, melyekről Moravcsik Gyula (1892–1972) Kossuth-díjas bizantinológus, egyetemi tanár is említést tesz könyvében. Ezek egyike a Fekete-tenger északi partvidékén működő hun püspökségre vonatkozik. Ennek létezését a Kr. u. 2. században élő földrajztudós, matematikus, csillagász és asztrológus, Claudius Ptolemaiosz is megerősíti, mikor a Kaukázus északi előterében élő keresztény hunokról ír.
Ugyanakkor a 8. századból fennmaradt egy bizánci görög püspökségi jegyzék, mely a krími egyháztartomány szervezetének leírását is tartalmazza. Ebben négy olyan püspökség szerepel, mely népnévvel, köztük a hunokéval és az onogurokéval van megjelölve. E tény viszont arra utal, hogy ezek nem rendelkeztek székhellyel, hatáskörük pedig olyan népekre terjedt ki, melyek még nem folytattak letelepült életmódot, vagyis missziós püspökségek voltak. Továbbá pedig azt is bizonyítja, hogy a magyarok már akkor kapcsolatban álltak a kereszténységgel, azonban annak nem a római, hanem a bizánci vonulatával.
„A szkíta–hun–avar–magyar népek többször voltak a történelem során birodalomalkotó népek, ráadásul az emberi történelem genezisének meghatározó régióiban. Államiságuk tehát nem a római katolicizmus felvételével kezdődött, hanem az sok-sok évszázaddal régibb. Tehát az igazságot jobban kifejezi az a szóhasználat, ha a 896. évi honfoglalás helyett a magyarok utolsó, Árpád vezetésével való bejöveteléről, s azt követően az istváni új államalapításról, s a nyugati kereszténység, illetve a római katolicizmus rendjébe illeszkedő államalapításról beszélünk. A történelmi forrásokból tudjuk, hogy már a hunok nagyobbik része Jézushitű volt, a kereszténység Mani-féle (manicheus), illetve Nesztor-féle (nesztoriánus), tehát pártus-hun (keleti) modellje szerint.”Pápai Szabó György: Magaskultúránk évezredei (Kapu, 1988/5)
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. január 10.
Móka: akik “elgereblyézik a mezsgyét”
Megalakulása óta a legjobb, elismerésekben gazdag évét zárta 2016-tal az érmihályfalviMóka. A színjátszó csoport alapító-előadó-rendezőjével, Szabó Jánossal ennek kapcsán sok mindenről szót ejtettünk. A csoport január 15-én lép színpadra legközelebb.
Ha érmihályfalvi előadócsoportokról esik szó, akkor a 30 éves Nyíló Akác néptánccsoport után valószínűleg a már 16 éves Móka színjátszó csoport jut először eszébe a nem helyi lakosoknak is. Ehhez hozzájárult, hogy több mint 50 produkcióval álltak közönség elé másfél évtized alatt, és ugyancsak a 60-at közelíti azok száma, akik “mókásnak” mondhatták/mondhatják magukat. A siker kovácsa, a csapat mozgatója és mindenese is egyben Szabó János, akinek bemutatása részben egybefonódik a Móka bemutatásával is.
Bánságból az Érmellékre
Szabó János a bánsági Nagyszentmiklóson született, gyerekkorát és iskolaéveit már Újszenetsen és Temesváron töltötte. A színházi élet “szele” már korán megcsapta, hiszen édesapja kellékes volt a temesvári színházban, így neki módja volt szabadidejét a világot jelentő deszkák közelében tölteni, sőt, rájuk is léphetett, hiszen gyerekszínészként szerepet is kapott. “Korán megfertőződtem a színházzal”, fogalmazott és mint alább kiderül, ebből máig nem gyógyult ki. Következett egy újszentesi színjátszó csoport, majd a temesvári Thália. Némi váltás történt, amikor a néptánc felé fordult, 10 évig az ugyancsak temesvári Rezeda csoport tagja volt, sőt, egy időben vezetője is a tánckarnak. Adódik a kérdés: a színházi vonzódás hogyan nem vitte a színi pálya irányába? Vitte, tudom meg, de egyetlen próbálkozását elutasították, az akkor még volt korhatár miatt többet nem is próbálkozott, a rendezői karrier pedig nem vonzotta. A ’90-es évek végén családi okok miatt került Érmihályfalvára, ahol “hiányérzete volt, nem találta önmagát”, érezte: valamire még szüksége lenne a munkáján kívül. Ez vezetett oda, hogy 2000 december hetedikén megalakult a Móka színjátszó csapat, mely nevében utal a várost átszelő patakra, ugyanakkor a “mókázásra” is.
A karakter szembe jön
A Móka-történeti alakuló ülés Szabó Jánosék konyhájában zajlott le, alapító tagok: Szabó Éva, Felvinczi József, Zih Gábor, Felvinczi Erzsébet, Kulcsár Ágnes, Boros József és Szabó János, utóbbiak négyen a mai napig aktív tagok. A “társulat” gyorsan gyarapodott, hiszen elsőként A cigány című népszínművet mutatták be, amiben ifjabbakra és idősebbekre egyaránt szükség volt. Apropó, “toborzás”: ez annak függvényében történik, hogy éppen milyen darabra készülnek, milyen karakterekre van szükség a meglévők mellé. A módszer nagyon egyszerű, érdeklődnek barátok, ismerősök körében, vagy egyszerűen megszólítja a szembe jövő, alkalmasnak vélt arcot az utcán. Persze 10-ből 8-an azonnal nemet mondanak, de van aki eljut a próbáig és akár be is válik, addig rejtett értékét hozva felszínre. Arra is volt már példa, tudtam meg, hogy a lelkesedés nem párosult alkalmassággal, az illetőt el kellett tanácsolni, de harag nem volt. Eddig, beleszámolva a színműveket, irodalmi előadásokat, kabarékat is, közel 60 bemutatója volt a Mókának, a legnépesebb produkciójuk Móricz Zsigmond Úri murija volt, amikor 22 név állt a szereposztásban.
A Bányavirág-sikersztori
Amatőr csapatról lévén szó, elsősorban önmagukra számíthatnak, például a maguk kitalálta díszleteket maguk fúrják-faragják, az alapanyagokat ahányszor csak lehet újrahasznosítják. A kellékek, jelmezek is mind saját tulajdonúak, vannak Móka-tagok, akik nagyszerű érzékkel válogatnak a különböző turkálókban, sőt, már félre is teszik számukra az esetleg használhatónak tűnő holmikat. Ugyanakkor megemlítendő az önkormányzat segítsége, ami leginkább az utazások támogatásában nyilvánul meg, de a helyi jellegű Pódium Díjat is többször megkapták már. Hogyan lehet egy ilyen többé-kevésbé népes, különböző korosztályú és irányultságú csapatot “tűzben” tartani? Szabó János szerint ehhez mindenképpen kell a tagok elkötelezettsége, ugyanakkor mindig kellenek az új ötletek, a kihívás. Utóbbira jó példa a Bányavirág. Az van ugyanis, hogy a darabválasztást megbeszélik, Székely Csaba drámája ellen azonban tiltakozott a csapat, mert nehéz és “más” volt. Ám miután megtalálta mindenki a szerepét (vagy a szerep őt?), már “szinte alig kellett rendezni”, emlékszik vissza Szabó János, és a történtek őt igazolták, hiszen az eddigi legnagyobb sikersorozatot produkálták a Bányavirággal: magyarországi amatőr és alternatív (melyeken hivatásosok is részt vesznek) színjátszó fesztiválokon átvehették a a legjobb rendezés, női, férfi és mellékszereplő (utóbbit ketten is), illetve a legjobb előadás díját is (ezekről lapunkban annak idején beszámoltunk).
Kabarék és drámák
Adódik a kérdés: hogyan viszonyulnak a profi társulatok az amatőr csoportokhoz? Szabó János (anélkül, hogy valakit is megsértsen) úgy érzi, előbbieknek “derogál” utóbbiakkal foglalkozni. Erre idézte büszkeséggel Kubik Anna Kossuth- és Jászai Mari Díjas érdemes művészt, aki az egyik fesztiválon, a zsűri tagjaként mondta a Bányavirág-előadásukra: ez az előadás elgereblyézte a mezsgyét a profik és az amatőrök között, míg Ascher Tamás szintén Kossuth- és Jászai Mari Díjas rendező bevallotta: nehezen tudna rosszat mondani a látottakról.Szabó János maga is színre lép alkalomadtán, bár úgy tartja, szívesebben játszana, ha más rendezne, hiszen “lentről egészen másként látszik minden”. Sokkal hálásabb feladat bohózatot, kabarét játszani, hiszen azonnali a visszajelzés, ami nem azt jelenti, hogy könnyebb is, hiszen a poénoknak “ülni kell”. Azonban “nagyszerűbb és nagyobb elégtétel”, amikor egy dráma megfogja a közönséget, amikor a függöny lehulltát pár másodpercnyi csend követi a taps felhangzása előtt, fejtette ki Szabó János, aki az említett fesztivál-szereplések nyomán két meghívást is kapott magyarországi rendezésre, de azokat nem fogadta el.
Készülnek az idei bemutatókra
Azt is eredményként könyvelik el, hogy vannak olyan Móka-tagok, akik diákként kerültek a csapatba, aztán, egyetemi éveik elvégzése után, visszakerülve a városba, a Mókába is visszatértek. Aki életét a színpadon folytatta, “csak” egyet tudott említeni Szabó János, ő Cormos Viktória operaénekesnő, akit a Kolozsvári Állami Opera magyar és román társulata is foglalkoztat.“Bár életem alakulhatott volna másként is, semmit nem bántam meg”, összegzett Szabó János, aki azt is elárulta, hogy idén két nagybemutatóval készülnek (eggyel szokás szerint a Nyíló Akác Napokra, eggyel őszre), melyek mellett lesznek irodalmi összeállításaik is. Végül, de nem utolsó sorban pedig meg kell említenünk, hogy immár 13 éve szilveszteri kabaréval is a közönség kedvére tesznek, 2016/2017 fordulóján a Két féltucat, akciósan című, klasszikus és saját jelenetekből dalbetétekből állt produkciót mutatták be. Szokásuk, hogy ezt a vidám műsort még január folyamán megismétlik, erre idén is sor kerül 15-én, vasárnap 18 órától, ekkor lehet legközelebb színpadon látni a Mókát.
Rencz Csaba
erdon.ro
Megalakulása óta a legjobb, elismerésekben gazdag évét zárta 2016-tal az érmihályfalviMóka. A színjátszó csoport alapító-előadó-rendezőjével, Szabó Jánossal ennek kapcsán sok mindenről szót ejtettünk. A csoport január 15-én lép színpadra legközelebb.
Ha érmihályfalvi előadócsoportokról esik szó, akkor a 30 éves Nyíló Akác néptánccsoport után valószínűleg a már 16 éves Móka színjátszó csoport jut először eszébe a nem helyi lakosoknak is. Ehhez hozzájárult, hogy több mint 50 produkcióval álltak közönség elé másfél évtized alatt, és ugyancsak a 60-at közelíti azok száma, akik “mókásnak” mondhatták/mondhatják magukat. A siker kovácsa, a csapat mozgatója és mindenese is egyben Szabó János, akinek bemutatása részben egybefonódik a Móka bemutatásával is.
Bánságból az Érmellékre
Szabó János a bánsági Nagyszentmiklóson született, gyerekkorát és iskolaéveit már Újszenetsen és Temesváron töltötte. A színházi élet “szele” már korán megcsapta, hiszen édesapja kellékes volt a temesvári színházban, így neki módja volt szabadidejét a világot jelentő deszkák közelében tölteni, sőt, rájuk is léphetett, hiszen gyerekszínészként szerepet is kapott. “Korán megfertőződtem a színházzal”, fogalmazott és mint alább kiderül, ebből máig nem gyógyult ki. Következett egy újszentesi színjátszó csoport, majd a temesvári Thália. Némi váltás történt, amikor a néptánc felé fordult, 10 évig az ugyancsak temesvári Rezeda csoport tagja volt, sőt, egy időben vezetője is a tánckarnak. Adódik a kérdés: a színházi vonzódás hogyan nem vitte a színi pálya irányába? Vitte, tudom meg, de egyetlen próbálkozását elutasították, az akkor még volt korhatár miatt többet nem is próbálkozott, a rendezői karrier pedig nem vonzotta. A ’90-es évek végén családi okok miatt került Érmihályfalvára, ahol “hiányérzete volt, nem találta önmagát”, érezte: valamire még szüksége lenne a munkáján kívül. Ez vezetett oda, hogy 2000 december hetedikén megalakult a Móka színjátszó csapat, mely nevében utal a várost átszelő patakra, ugyanakkor a “mókázásra” is.
A karakter szembe jön
A Móka-történeti alakuló ülés Szabó Jánosék konyhájában zajlott le, alapító tagok: Szabó Éva, Felvinczi József, Zih Gábor, Felvinczi Erzsébet, Kulcsár Ágnes, Boros József és Szabó János, utóbbiak négyen a mai napig aktív tagok. A “társulat” gyorsan gyarapodott, hiszen elsőként A cigány című népszínművet mutatták be, amiben ifjabbakra és idősebbekre egyaránt szükség volt. Apropó, “toborzás”: ez annak függvényében történik, hogy éppen milyen darabra készülnek, milyen karakterekre van szükség a meglévők mellé. A módszer nagyon egyszerű, érdeklődnek barátok, ismerősök körében, vagy egyszerűen megszólítja a szembe jövő, alkalmasnak vélt arcot az utcán. Persze 10-ből 8-an azonnal nemet mondanak, de van aki eljut a próbáig és akár be is válik, addig rejtett értékét hozva felszínre. Arra is volt már példa, tudtam meg, hogy a lelkesedés nem párosult alkalmassággal, az illetőt el kellett tanácsolni, de harag nem volt. Eddig, beleszámolva a színműveket, irodalmi előadásokat, kabarékat is, közel 60 bemutatója volt a Mókának, a legnépesebb produkciójuk Móricz Zsigmond Úri murija volt, amikor 22 név állt a szereposztásban.
A Bányavirág-sikersztori
Amatőr csapatról lévén szó, elsősorban önmagukra számíthatnak, például a maguk kitalálta díszleteket maguk fúrják-faragják, az alapanyagokat ahányszor csak lehet újrahasznosítják. A kellékek, jelmezek is mind saját tulajdonúak, vannak Móka-tagok, akik nagyszerű érzékkel válogatnak a különböző turkálókban, sőt, már félre is teszik számukra az esetleg használhatónak tűnő holmikat. Ugyanakkor megemlítendő az önkormányzat segítsége, ami leginkább az utazások támogatásában nyilvánul meg, de a helyi jellegű Pódium Díjat is többször megkapták már. Hogyan lehet egy ilyen többé-kevésbé népes, különböző korosztályú és irányultságú csapatot “tűzben” tartani? Szabó János szerint ehhez mindenképpen kell a tagok elkötelezettsége, ugyanakkor mindig kellenek az új ötletek, a kihívás. Utóbbira jó példa a Bányavirág. Az van ugyanis, hogy a darabválasztást megbeszélik, Székely Csaba drámája ellen azonban tiltakozott a csapat, mert nehéz és “más” volt. Ám miután megtalálta mindenki a szerepét (vagy a szerep őt?), már “szinte alig kellett rendezni”, emlékszik vissza Szabó János, és a történtek őt igazolták, hiszen az eddigi legnagyobb sikersorozatot produkálták a Bányavirággal: magyarországi amatőr és alternatív (melyeken hivatásosok is részt vesznek) színjátszó fesztiválokon átvehették a a legjobb rendezés, női, férfi és mellékszereplő (utóbbit ketten is), illetve a legjobb előadás díját is (ezekről lapunkban annak idején beszámoltunk).
Kabarék és drámák
Adódik a kérdés: hogyan viszonyulnak a profi társulatok az amatőr csoportokhoz? Szabó János (anélkül, hogy valakit is megsértsen) úgy érzi, előbbieknek “derogál” utóbbiakkal foglalkozni. Erre idézte büszkeséggel Kubik Anna Kossuth- és Jászai Mari Díjas érdemes művészt, aki az egyik fesztiválon, a zsűri tagjaként mondta a Bányavirág-előadásukra: ez az előadás elgereblyézte a mezsgyét a profik és az amatőrök között, míg Ascher Tamás szintén Kossuth- és Jászai Mari Díjas rendező bevallotta: nehezen tudna rosszat mondani a látottakról.Szabó János maga is színre lép alkalomadtán, bár úgy tartja, szívesebben játszana, ha más rendezne, hiszen “lentről egészen másként látszik minden”. Sokkal hálásabb feladat bohózatot, kabarét játszani, hiszen azonnali a visszajelzés, ami nem azt jelenti, hogy könnyebb is, hiszen a poénoknak “ülni kell”. Azonban “nagyszerűbb és nagyobb elégtétel”, amikor egy dráma megfogja a közönséget, amikor a függöny lehulltát pár másodpercnyi csend követi a taps felhangzása előtt, fejtette ki Szabó János, aki az említett fesztivál-szereplések nyomán két meghívást is kapott magyarországi rendezésre, de azokat nem fogadta el.
Készülnek az idei bemutatókra
Azt is eredményként könyvelik el, hogy vannak olyan Móka-tagok, akik diákként kerültek a csapatba, aztán, egyetemi éveik elvégzése után, visszakerülve a városba, a Mókába is visszatértek. Aki életét a színpadon folytatta, “csak” egyet tudott említeni Szabó János, ő Cormos Viktória operaénekesnő, akit a Kolozsvári Állami Opera magyar és román társulata is foglalkoztat.“Bár életem alakulhatott volna másként is, semmit nem bántam meg”, összegzett Szabó János, aki azt is elárulta, hogy idén két nagybemutatóval készülnek (eggyel szokás szerint a Nyíló Akác Napokra, eggyel őszre), melyek mellett lesznek irodalmi összeállításaik is. Végül, de nem utolsó sorban pedig meg kell említenünk, hogy immár 13 éve szilveszteri kabaréval is a közönség kedvére tesznek, 2016/2017 fordulóján a Két féltucat, akciósan című, klasszikus és saját jelenetekből dalbetétekből állt produkciót mutatták be. Szokásuk, hogy ezt a vidám műsort még január folyamán megismétlik, erre idén is sor kerül 15-én, vasárnap 18 órától, ekkor lehet legközelebb színpadon látni a Mókát.
Rencz Csaba
erdon.ro
2017. január 10.
Fölösleges jajveszékelés
Az elmúlt napokban igen nagy volt az ajvékolás a balliberális magyar sajtóberkekben, határon innen és túl, annak kapcsán, hogy ideiglenesen megszűnt frissülni az Erdélyi Riport című portál és két külmunkatárstól megvált a Maszol.ro.
A túldimenzionált, hisztérikus, világvége-hangulatot gerjesztő riogatások hátterét Borbély Zsolt Attila írása világította meg portálunkonMeggyengült balliberális hadállások Erdélyben. A józan, kimért és a hőzöngést helyre tevők egyéb reagálások sorából a Rostás Szabolcsét és a Farkas Rékáét érdemes még kiemelni, előbbi a Krónikában jelent megSajtó ideát is van címmel, utóbbi a HáromszékbenPártunk és a sajtócímmel.
Mindhárom cikk olvastán olyan halvány érzés támad a kellően szkeptikus emberben, hogy miközben a balliberálisok a saját médiatáborukat ért „szörnyű justizmordot” lihegik túl, aközben a nemzeti oldalon kész tényként fogadják el sokan, sőt egyesek máris ünneplik, hogy a „nemzetellenes álbaloldal” visszaszorulóban van, de legalábbis egy megérdemelt és kívánatos csapás érte. Holott ez koránt sincs így, véleményem szerint.
A száraz tények: az Erdélyi Riport akkor is egy nagyon szűk körben olvasott hetilap volt, amikor még megjelent nyomtatásban. Amióta pedig csak online olvashatók az itt publikált írások, azóta szinte csak az RMDSZ belköreiben, de ott is inkább csak az MSZP-SZDSZ-es körökhöz láncolódott vagy Bukarestben szocializálódott értelmiségiek és pártkatonák számára volt „kötelező háziolvasmány” Parászka Boróka és társai publicisztikája. Való igaz, a magyarországi balliberális oldal sűrűn hivatkozott a Riportra mint „mértékadó erdélyi fórumra”. Miközben a portál olvasottsága igen alacsony volt.
A Maszolnál pedig egyetlen online-szerkesztő adta be a felmondását, önként, ismeretlen okokból, illetve két külsősnek már nem hosszabbították meg a külmunkatársi szerződését. A szerkesztőség anyagi okokra, az érintettek politikai indokra hivatkoznak, de valószínűleg mindkettő helytálló. Ágoston Hugó és Gál Mária egyszerre volt drága és népszerűtlen, egy idő után nyűggé váltak a kolozsvári szerkesztőség számára.
Az egyik Bukarestből osztotta az észt, a másik Budapestről, az erdélyi magyar valóságtól elrugaszkodva. Ágoston ráadásul a régi kommunista pártpropaganda egyik utolsó mohikánjaként pöffeszkedett a „vezető publicista” pózban, úgy, hogy körbevette magát hasonszőrűekkel. Ezek közül egyesek most vele szolidarizálva sértődtek meg és tűntek el a portál impresszumából (Székedi Ferenc, Cseke Gábor), mások viszont az új „vezető publicista”, Ambrus Attila (aki ezer szállal kötődik az RMDSZ-hez) mellett folytatják azt, amit 1989 előtt és után folytatólagosan követtek el: Bogdán Tibor, Bíró Béla, Zsehránszky István. A magyarországi kapcsolat sem szűnik meg, hiszen az ámokfutó, határon innen és túl vállalhatatlan Gál Mária (Parászka Boróka alteregója) helyett a kacskaringós politikai karriert megfutott Bálint-Pataki József és a népszabadságos Papp Sándor Zsigmond fogja a maszopos-szadeszes diskurzust nyomni.
A lényeg: sem a Maszol pártfüggősége (RMDSZ), sem a tartalma nem fog változni, erre garancia a főszerkesztő személye, aki továbbra is a hűséges pártkatona Cseke Péter Tamás. Talán kevesebbszer fog megjelenni a portálon az „orbánkormány” szitokszóként, meghálálva a decemberi kampányban az RMDSZ-nek nyújtott támogatást.
Érdemes megemlíteni, hogy a fentebb hivatkozott három cikk közül kettőben a szakmai szolidaritás hangja is tetten érhető, mikor is szerzőik az „állásukat vesztett” kollégák iránti együttérzésüket fejezik ki. Hadd oszlassuk el gyorsan az aggodalmakat: csakis némi pluszjövedelemtől esnek el azok, akik nem fognak publikálni innentől a Riport.ron – amely csak ideiglenesen szünetel, mint már jeleztük – és a Maszol.ron. A szóban forgó személyek mind zsíros fizetésekből (pártfunkciókban, állami és önkormányzati állásokban) vagy szép nyugdíjakból tengették eddig is az életüket, nem szorultak rá a két orgánumtól kapott honoráriumokra. Amelyek közpénzekből származtak – ezt már sokan megírták a két médium tulajdonosi háttere kapcsán. Az RMDSZ gondoskodni fog róluk, nem kétség.
Attól sem kell félni (vagy annak sem kell örülni?), hogy nem jut publikálási tér számukra, ha továbbra is formálni akarják a közvéleményt (vagy továbbmanipulálni?). Ne legyünk naivak: a magát balliberális oldalnak nevező politikai bűnszövetség propagandájának útját igen magas szintekről, nemzetközi hátszéllel egyengetik, ráadásul Romániában a többségi hatalom közvetlenül is érdekelt a magyar nemzeti önbecsülést tudatosan roncsoló műhelyek fenntartásában.
R. B. M.
itthon.ma//szerintunk
Az elmúlt napokban igen nagy volt az ajvékolás a balliberális magyar sajtóberkekben, határon innen és túl, annak kapcsán, hogy ideiglenesen megszűnt frissülni az Erdélyi Riport című portál és két külmunkatárstól megvált a Maszol.ro.
A túldimenzionált, hisztérikus, világvége-hangulatot gerjesztő riogatások hátterét Borbély Zsolt Attila írása világította meg portálunkonMeggyengült balliberális hadállások Erdélyben. A józan, kimért és a hőzöngést helyre tevők egyéb reagálások sorából a Rostás Szabolcsét és a Farkas Rékáét érdemes még kiemelni, előbbi a Krónikában jelent megSajtó ideát is van címmel, utóbbi a HáromszékbenPártunk és a sajtócímmel.
Mindhárom cikk olvastán olyan halvány érzés támad a kellően szkeptikus emberben, hogy miközben a balliberálisok a saját médiatáborukat ért „szörnyű justizmordot” lihegik túl, aközben a nemzeti oldalon kész tényként fogadják el sokan, sőt egyesek máris ünneplik, hogy a „nemzetellenes álbaloldal” visszaszorulóban van, de legalábbis egy megérdemelt és kívánatos csapás érte. Holott ez koránt sincs így, véleményem szerint.
A száraz tények: az Erdélyi Riport akkor is egy nagyon szűk körben olvasott hetilap volt, amikor még megjelent nyomtatásban. Amióta pedig csak online olvashatók az itt publikált írások, azóta szinte csak az RMDSZ belköreiben, de ott is inkább csak az MSZP-SZDSZ-es körökhöz láncolódott vagy Bukarestben szocializálódott értelmiségiek és pártkatonák számára volt „kötelező háziolvasmány” Parászka Boróka és társai publicisztikája. Való igaz, a magyarországi balliberális oldal sűrűn hivatkozott a Riportra mint „mértékadó erdélyi fórumra”. Miközben a portál olvasottsága igen alacsony volt.
A Maszolnál pedig egyetlen online-szerkesztő adta be a felmondását, önként, ismeretlen okokból, illetve két külsősnek már nem hosszabbították meg a külmunkatársi szerződését. A szerkesztőség anyagi okokra, az érintettek politikai indokra hivatkoznak, de valószínűleg mindkettő helytálló. Ágoston Hugó és Gál Mária egyszerre volt drága és népszerűtlen, egy idő után nyűggé váltak a kolozsvári szerkesztőség számára.
Az egyik Bukarestből osztotta az észt, a másik Budapestről, az erdélyi magyar valóságtól elrugaszkodva. Ágoston ráadásul a régi kommunista pártpropaganda egyik utolsó mohikánjaként pöffeszkedett a „vezető publicista” pózban, úgy, hogy körbevette magát hasonszőrűekkel. Ezek közül egyesek most vele szolidarizálva sértődtek meg és tűntek el a portál impresszumából (Székedi Ferenc, Cseke Gábor), mások viszont az új „vezető publicista”, Ambrus Attila (aki ezer szállal kötődik az RMDSZ-hez) mellett folytatják azt, amit 1989 előtt és után folytatólagosan követtek el: Bogdán Tibor, Bíró Béla, Zsehránszky István. A magyarországi kapcsolat sem szűnik meg, hiszen az ámokfutó, határon innen és túl vállalhatatlan Gál Mária (Parászka Boróka alteregója) helyett a kacskaringós politikai karriert megfutott Bálint-Pataki József és a népszabadságos Papp Sándor Zsigmond fogja a maszopos-szadeszes diskurzust nyomni.
A lényeg: sem a Maszol pártfüggősége (RMDSZ), sem a tartalma nem fog változni, erre garancia a főszerkesztő személye, aki továbbra is a hűséges pártkatona Cseke Péter Tamás. Talán kevesebbszer fog megjelenni a portálon az „orbánkormány” szitokszóként, meghálálva a decemberi kampányban az RMDSZ-nek nyújtott támogatást.
Érdemes megemlíteni, hogy a fentebb hivatkozott három cikk közül kettőben a szakmai szolidaritás hangja is tetten érhető, mikor is szerzőik az „állásukat vesztett” kollégák iránti együttérzésüket fejezik ki. Hadd oszlassuk el gyorsan az aggodalmakat: csakis némi pluszjövedelemtől esnek el azok, akik nem fognak publikálni innentől a Riport.ron – amely csak ideiglenesen szünetel, mint már jeleztük – és a Maszol.ron. A szóban forgó személyek mind zsíros fizetésekből (pártfunkciókban, állami és önkormányzati állásokban) vagy szép nyugdíjakból tengették eddig is az életüket, nem szorultak rá a két orgánumtól kapott honoráriumokra. Amelyek közpénzekből származtak – ezt már sokan megírták a két médium tulajdonosi háttere kapcsán. Az RMDSZ gondoskodni fog róluk, nem kétség.
Attól sem kell félni (vagy annak sem kell örülni?), hogy nem jut publikálási tér számukra, ha továbbra is formálni akarják a közvéleményt (vagy továbbmanipulálni?). Ne legyünk naivak: a magát balliberális oldalnak nevező politikai bűnszövetség propagandájának útját igen magas szintekről, nemzetközi hátszéllel egyengetik, ráadásul Romániában a többségi hatalom közvetlenül is érdekelt a magyar nemzeti önbecsülést tudatosan roncsoló műhelyek fenntartásában.
R. B. M.
itthon.ma//szerintunk
2017. január 10.
NYÍLT LEVÉL MASZOL-ÜGYBEN KELEMEN HUNORNAK
Még mindig nem sikerült magyarázatot kapnom arra, hogy a Progress Alapítvány mint kiadó konkrétan miért menesztett engem.
Tisztelt Szövetségi Elnök úr! Bizonyára tud a személyem körül történtekről és azok visszhangjáról; nem is azt szeretném itt részletezni. Ezt a levelet azért írom, mert még mindig nem sikerült magyarázatot kapnom arra, hogy a közpénzből gazdálkodó Progress Alapítvány mint kiadó konkrétan miért menesztett engem a Maszoltól, miután tudomásom szerint semmilyen szakmai, adminisztratív vagy sajtóetikai vétséget nem követtem el, és azt remélem, hogy ha ezt most az Alapítványt működtető RMDSZ elnökétől kérdezem meg, akkor végre megtudhatom. Azt is remélem, hogy egy ilyen méltatlanság után megérti természetes elvárásomat, hogy legalább érdembeli tájékoztatást kapjak a tényleges okokról, és ezt elégséges indoknak fogja látni levelem megírásához, tehát nem fog mögötte semmiféle politikai vagy más, személyes indítékot feltételezni (biztosíthatom afelől, hogy ilyen nincs is), és olyasmit sem, hogy ezt mások ösztönzésére vagy sugallatára tenném. Számolok vele, hogy RMDSZ-es barátaim esetleg helyteleníteni fogják levelem közzétételét, de ez az én szabad választásom, amibe senkinek sem lehet beleszólása. Utána bárki elmondhatja róla a véleményét. Miután pedig az esetnek elég nagy sajtóvisszhangja is lett, a válaszára most már nemcsak én lennék kíváncsi, hanem az olvasók is (akik nem mellesleg az RMDSZ potenciális szavazói), hiszen azt ők sem gondolhatják, mint ahogy én sem, hogy Ön mint egykori sajtós és jó ideje vezető politikus ne tudná, hogy alapjában véve miről is volt szó, mi volt a háttere és az igazi oka az eltávolításomnak. Ezt pedig nemcsak azért írom, mert az elbocsátásom elfogadható megindoklása hiányában az olvasóim most bármit feltételezhetnek rólam (márpedig a saját jó hírére mindenki érzékeny), hanem azért is, mert az RMDSZ elnökének hallgatása már kezd feltűnővé válni (Facebook-bejegyzésekben és hozzászólásokban többen is szóvá tették ezt), és különféle spekulációkra is alkalmat ad, kezdve onnan, hogy ezzel kapcsolatban esetleg valami titkolnivalója van, netán valahonnan hallgatásra kényszerítik, egészen addig, hogy szerkesztői és publicisztikai tevékenységem politikai okok miatt vált nemkívánatossá a Maszolt kiadó Progress Alapítvány gazdája, az RMDSZ számára. (Ez utóbbi feltételezés sem nagyon meglepő, hiszen jól tudjuk, hogy a magyar sajtó terén sajnos nem a tisztázások, hanem a tisztogatások, a végső indítékában politikai takarítás korát éljük.) Ezekről nem látom itt szükségesnek többet írni, hiszen az utóbbi két hét eseményeinek különféle sajtóbeli értelmezéseit bizonyára ismeri. Mikor valamire nincs válasza, az ember találgatásra van utalva. Én is megpróbáltam felidézni, hogy volt-e az általam szerkesztett Vélemény rovatban olyan anyag, amely egyértelműen szembement volna az RMDSZ kinyilvánított véleményével, de ilyet nem találtam. Eszembe jut viszont néhány jegyzetünk olyan témákról, amelyekről az RMDSZ valami miatt jobbnak látta egyáltalán nem nyilatkozni. Ilyen volt például a magyarországi sajtóállapotokat meghatározó médiatörvény sajtószabadságot korlátozó volta, majd (ennek következményeként is) a Népszabadság megszüntetése, amiről magam is írtam nem is egyszer. És jelent meg a rovatban írás a magyarországi minősíthetetlen menekültellenes gyűlöletkampánnyal kapcsolatban is. Mondjuk ezek nem érintették közvetlenül érdekképviseleti szervezetünket, viszont amikor a magyar külügyi és külgazdasági miniszter Bukarestben a kisebbségi jogköveteléseink mérséklését kérte, az RMDSZ akkor sem szólt semmit, a Maszol Vélemény rovata viszont igen, és akkor is szólni próbált, mikor ugyanaz a miniszter a román nemzeti ünnep kapcsán azt a jóérzést sértő (és mellesleg az erdélyi magyarok problémáinak megoldását is nehezítő) intézkedését meghozta – azt a cikket nyilvánvaló politikai meggondolásból a Kiadó kivétette, szerzőjével, Gál Máriával pedig, akárcsak velem, megszakította a további együttműködést. Nem tudhatom, Elnök úr, hogy az előbb elmondottaknak van-e közük az én elbocsátásomhoz, és ha van is, milyen mértékben, de ha netalán lenne, az nagyon szomorú dolgoknak lenne a jele. Ezt pedig azért nem hallgathatom el, még ha esetleg nem örülne is neki, mert aki sajtós, az akkor is sajtós marad, ha elbocsátják. (Vagy ha közben politikára adja a fejét, amit magam soha nem akartam, akkor sem, amikor pedig megtehettem volna.) A sajtónak pedig egyik feladata, hogy figyelmeztessen a látható és várható bajokra, és ha megvonják tőle ennek a lehetőségét, akkor a dolgok nagyon rossz irányba indulhatnak el. Sőt mintha már el is indultak volna. Például eddig még nem volt olyan, hogy a parlamentben a frakcióvezetőket ne titkos szavazással, hanem azt megkerülve, a szövetségi elnök ellentmondást nem tűrő utasítására nevezzék ki. Mire megírhattuk volna a figyelmeztetésünket, a Maszol Vélemény rovata erre alkalmatlanná vált. Az „új Maszolon” pedig már olyan címek olvashatók, mint például a következő: Kovács Péter sokak számára váratlan lemondása után „Január végén nevezi ki Kelemen Hunor az új ügyvezető elnököt”. Mi már nem szólhatunk, de valaki figyelmeztethetné a kollégákat, hogy az ügyvezető elnököt az SZKT nevezi ki titkos szavazással, természetesen a szövetségi elnök javaslatára, de ami mégsem ugyanaz... A magam személyes kérdésére visszatérve csak annyit szeretnék még elmondani, hogy azt az egyet nem tudnám magyarázatként elfogadni (és azt hiszem, más sem), hogy rovatszerkesztőként és publicistaként nem tettem volna meg minden tőlem telhetőt az RMDSZ érdekében, és nem támogattam volna minden olyan ügyben, amelyet az adott helyzetben helyesnek vagy legalábbis vállalhatónak ítéltem, még ha ezért az RMDSZ-t zsigerből gyűlölő kommentelők minősíthetetlen gyalázkodásait és rágalmazásait is el kellett viselnem az írásaim alatt. (Az olykor az emberi méltóságomat is súlyosan érintő sértésekre pedig még csak nem is mindig válaszolhattam, mert ezt a Kiadó megtiltotta nekem.) Persze volt a pályám során olyan eset is, mikor az RMDSZ valamely lépését elhibázottnak láttam, és azt sem hallgathattam el, hiszen újságíróként az volt a dolgom, hogy az ilyeneket is szóvá tegyem. És ezt nem is mindig tettem nagyon kíméletesen: kevés olyan „ütős” cím volt még a hazai magyar sajtóban, mint amilyennel a cikkemet elláttam, mikor az RMDSZ kormányszövetségre lépett Traian Băsescu pártjával, közösségünk harsány éljenzése közepette: „Nem veszett el más, csak a becsület”. Az akkori szövetségi elnök egyetlen ironikus, de nem fenyegető vagy rosszindulatú megjegyzéssel intézte el a dolgot, szemben azzal, hogy most viszont egyszerűen elbocsátottak, és még azt sem mondták meg, miért. Arra pedig, hogy miért „védem” és „támogatom” következetesen érdekképviseleti szervezetünket, külön ki kell térnem, hiszen ezt lassan már a barátaimnak is meg kell magyaráznom, akik olykor jelzik, hogy szerintük hajlamos vagyok túlbecsülni az RMDSZ érdemeit és fontosságát. Több okom is van erre, nem sorolnám fel mindet. Főleg azért tartok ki mellette, mert számomra fontos, hogy a romániai magyarságnak legyen, aki minden szinten megfelelően képviselje az érdekeit és az ügyeit, a helyhatóságoktól a parlamentig, és erre egyelőre még mindig az RMDSZ-t látom a legalkalmasabbnak. Védenem pedig azért kellett sokszor („pártsajtósként, pártkatonaként, bérencként”, még ha tagja sem vagyok), mert olyan nemtelen támadásoknak volt (van) kitéve, amelyek morálisan akarták tönkretenni, lejáratni, megsemmisíteni, az eszközökben sem válogatva, nem törődve azzal, milyen következményei lehetnek a romániai magyarság számára annak, ha érdekképviseleti szervezete a vele szemben mesterségesen kialakított bizalmatlanság miatt elveszíti a támogatottságát, és képviselet nélkül maradunk. Azt nem vitatom, hogy az RMDSZ-nél hatékonyabb érdekképviseletet is el lehet képzelni, de mutatni ilyet még senki sem tudott, hogy ki és mi lehetne az. Bizonyos hiányosságait magam is látom, és azért is védem az RMDSZ-t és írom meg róla a jót, hangoztatom az eredményeit, hogy utána hitelesebben bírálhassam, és próbálhassam befolyásolni, hogy tartsa be a demokrácia szabályait. Erre azonban ezentúl már nem lesz lehetőségem, mert nem lesz, hol, miután a Kiadó hirtelen „szép üzenet” nélkül elbocsátott a Maszoltól, így válva meg a portál nyomtatott elődjének, az Új Magyar Szónak az alapító főszerkesztőjétől, a Maszol vezető publicistájától, rovatvezetőjétől. Higgyem azt, hogy politikai indíttatás nélkül történt, a publicisztikámtól és az általam gondozott rovatban megjelent jegyzetektől teljesen függetlenül? Ám ami a legfájdalmasabb: mindez akkor esik meg, mikor szövetségünk első embere éppen egy volt liberális beállítottságú sajtós, akinek biztosan nem kell elmagyarázni, mit jelent a sajtószabadság korlátozása. Elnök úr, ez egyik elődje idejében sem történhetett volna meg! Számítva őszinte válaszára, üdvözlettel:
Ágoston Hugó
Utóirat: Nyílt levelemmel először volt lapomat kerestem meg, de a Maszol a közlését nem vállalta. Így megy ez.
UPDATE: Kelemen Hunor RMDSZ-elnök megkeresésünkre jelezte: Ágoston Hugó levelére magánlevélben fog válaszolni.
Transindex.ro
Még mindig nem sikerült magyarázatot kapnom arra, hogy a Progress Alapítvány mint kiadó konkrétan miért menesztett engem.
Tisztelt Szövetségi Elnök úr! Bizonyára tud a személyem körül történtekről és azok visszhangjáról; nem is azt szeretném itt részletezni. Ezt a levelet azért írom, mert még mindig nem sikerült magyarázatot kapnom arra, hogy a közpénzből gazdálkodó Progress Alapítvány mint kiadó konkrétan miért menesztett engem a Maszoltól, miután tudomásom szerint semmilyen szakmai, adminisztratív vagy sajtóetikai vétséget nem követtem el, és azt remélem, hogy ha ezt most az Alapítványt működtető RMDSZ elnökétől kérdezem meg, akkor végre megtudhatom. Azt is remélem, hogy egy ilyen méltatlanság után megérti természetes elvárásomat, hogy legalább érdembeli tájékoztatást kapjak a tényleges okokról, és ezt elégséges indoknak fogja látni levelem megírásához, tehát nem fog mögötte semmiféle politikai vagy más, személyes indítékot feltételezni (biztosíthatom afelől, hogy ilyen nincs is), és olyasmit sem, hogy ezt mások ösztönzésére vagy sugallatára tenném. Számolok vele, hogy RMDSZ-es barátaim esetleg helyteleníteni fogják levelem közzétételét, de ez az én szabad választásom, amibe senkinek sem lehet beleszólása. Utána bárki elmondhatja róla a véleményét. Miután pedig az esetnek elég nagy sajtóvisszhangja is lett, a válaszára most már nemcsak én lennék kíváncsi, hanem az olvasók is (akik nem mellesleg az RMDSZ potenciális szavazói), hiszen azt ők sem gondolhatják, mint ahogy én sem, hogy Ön mint egykori sajtós és jó ideje vezető politikus ne tudná, hogy alapjában véve miről is volt szó, mi volt a háttere és az igazi oka az eltávolításomnak. Ezt pedig nemcsak azért írom, mert az elbocsátásom elfogadható megindoklása hiányában az olvasóim most bármit feltételezhetnek rólam (márpedig a saját jó hírére mindenki érzékeny), hanem azért is, mert az RMDSZ elnökének hallgatása már kezd feltűnővé válni (Facebook-bejegyzésekben és hozzászólásokban többen is szóvá tették ezt), és különféle spekulációkra is alkalmat ad, kezdve onnan, hogy ezzel kapcsolatban esetleg valami titkolnivalója van, netán valahonnan hallgatásra kényszerítik, egészen addig, hogy szerkesztői és publicisztikai tevékenységem politikai okok miatt vált nemkívánatossá a Maszolt kiadó Progress Alapítvány gazdája, az RMDSZ számára. (Ez utóbbi feltételezés sem nagyon meglepő, hiszen jól tudjuk, hogy a magyar sajtó terén sajnos nem a tisztázások, hanem a tisztogatások, a végső indítékában politikai takarítás korát éljük.) Ezekről nem látom itt szükségesnek többet írni, hiszen az utóbbi két hét eseményeinek különféle sajtóbeli értelmezéseit bizonyára ismeri. Mikor valamire nincs válasza, az ember találgatásra van utalva. Én is megpróbáltam felidézni, hogy volt-e az általam szerkesztett Vélemény rovatban olyan anyag, amely egyértelműen szembement volna az RMDSZ kinyilvánított véleményével, de ilyet nem találtam. Eszembe jut viszont néhány jegyzetünk olyan témákról, amelyekről az RMDSZ valami miatt jobbnak látta egyáltalán nem nyilatkozni. Ilyen volt például a magyarországi sajtóállapotokat meghatározó médiatörvény sajtószabadságot korlátozó volta, majd (ennek következményeként is) a Népszabadság megszüntetése, amiről magam is írtam nem is egyszer. És jelent meg a rovatban írás a magyarországi minősíthetetlen menekültellenes gyűlöletkampánnyal kapcsolatban is. Mondjuk ezek nem érintették közvetlenül érdekképviseleti szervezetünket, viszont amikor a magyar külügyi és külgazdasági miniszter Bukarestben a kisebbségi jogköveteléseink mérséklését kérte, az RMDSZ akkor sem szólt semmit, a Maszol Vélemény rovata viszont igen, és akkor is szólni próbált, mikor ugyanaz a miniszter a román nemzeti ünnep kapcsán azt a jóérzést sértő (és mellesleg az erdélyi magyarok problémáinak megoldását is nehezítő) intézkedését meghozta – azt a cikket nyilvánvaló politikai meggondolásból a Kiadó kivétette, szerzőjével, Gál Máriával pedig, akárcsak velem, megszakította a további együttműködést. Nem tudhatom, Elnök úr, hogy az előbb elmondottaknak van-e közük az én elbocsátásomhoz, és ha van is, milyen mértékben, de ha netalán lenne, az nagyon szomorú dolgoknak lenne a jele. Ezt pedig azért nem hallgathatom el, még ha esetleg nem örülne is neki, mert aki sajtós, az akkor is sajtós marad, ha elbocsátják. (Vagy ha közben politikára adja a fejét, amit magam soha nem akartam, akkor sem, amikor pedig megtehettem volna.) A sajtónak pedig egyik feladata, hogy figyelmeztessen a látható és várható bajokra, és ha megvonják tőle ennek a lehetőségét, akkor a dolgok nagyon rossz irányba indulhatnak el. Sőt mintha már el is indultak volna. Például eddig még nem volt olyan, hogy a parlamentben a frakcióvezetőket ne titkos szavazással, hanem azt megkerülve, a szövetségi elnök ellentmondást nem tűrő utasítására nevezzék ki. Mire megírhattuk volna a figyelmeztetésünket, a Maszol Vélemény rovata erre alkalmatlanná vált. Az „új Maszolon” pedig már olyan címek olvashatók, mint például a következő: Kovács Péter sokak számára váratlan lemondása után „Január végén nevezi ki Kelemen Hunor az új ügyvezető elnököt”. Mi már nem szólhatunk, de valaki figyelmeztethetné a kollégákat, hogy az ügyvezető elnököt az SZKT nevezi ki titkos szavazással, természetesen a szövetségi elnök javaslatára, de ami mégsem ugyanaz... A magam személyes kérdésére visszatérve csak annyit szeretnék még elmondani, hogy azt az egyet nem tudnám magyarázatként elfogadni (és azt hiszem, más sem), hogy rovatszerkesztőként és publicistaként nem tettem volna meg minden tőlem telhetőt az RMDSZ érdekében, és nem támogattam volna minden olyan ügyben, amelyet az adott helyzetben helyesnek vagy legalábbis vállalhatónak ítéltem, még ha ezért az RMDSZ-t zsigerből gyűlölő kommentelők minősíthetetlen gyalázkodásait és rágalmazásait is el kellett viselnem az írásaim alatt. (Az olykor az emberi méltóságomat is súlyosan érintő sértésekre pedig még csak nem is mindig válaszolhattam, mert ezt a Kiadó megtiltotta nekem.) Persze volt a pályám során olyan eset is, mikor az RMDSZ valamely lépését elhibázottnak láttam, és azt sem hallgathattam el, hiszen újságíróként az volt a dolgom, hogy az ilyeneket is szóvá tegyem. És ezt nem is mindig tettem nagyon kíméletesen: kevés olyan „ütős” cím volt még a hazai magyar sajtóban, mint amilyennel a cikkemet elláttam, mikor az RMDSZ kormányszövetségre lépett Traian Băsescu pártjával, közösségünk harsány éljenzése közepette: „Nem veszett el más, csak a becsület”. Az akkori szövetségi elnök egyetlen ironikus, de nem fenyegető vagy rosszindulatú megjegyzéssel intézte el a dolgot, szemben azzal, hogy most viszont egyszerűen elbocsátottak, és még azt sem mondták meg, miért. Arra pedig, hogy miért „védem” és „támogatom” következetesen érdekképviseleti szervezetünket, külön ki kell térnem, hiszen ezt lassan már a barátaimnak is meg kell magyaráznom, akik olykor jelzik, hogy szerintük hajlamos vagyok túlbecsülni az RMDSZ érdemeit és fontosságát. Több okom is van erre, nem sorolnám fel mindet. Főleg azért tartok ki mellette, mert számomra fontos, hogy a romániai magyarságnak legyen, aki minden szinten megfelelően képviselje az érdekeit és az ügyeit, a helyhatóságoktól a parlamentig, és erre egyelőre még mindig az RMDSZ-t látom a legalkalmasabbnak. Védenem pedig azért kellett sokszor („pártsajtósként, pártkatonaként, bérencként”, még ha tagja sem vagyok), mert olyan nemtelen támadásoknak volt (van) kitéve, amelyek morálisan akarták tönkretenni, lejáratni, megsemmisíteni, az eszközökben sem válogatva, nem törődve azzal, milyen következményei lehetnek a romániai magyarság számára annak, ha érdekképviseleti szervezete a vele szemben mesterségesen kialakított bizalmatlanság miatt elveszíti a támogatottságát, és képviselet nélkül maradunk. Azt nem vitatom, hogy az RMDSZ-nél hatékonyabb érdekképviseletet is el lehet képzelni, de mutatni ilyet még senki sem tudott, hogy ki és mi lehetne az. Bizonyos hiányosságait magam is látom, és azért is védem az RMDSZ-t és írom meg róla a jót, hangoztatom az eredményeit, hogy utána hitelesebben bírálhassam, és próbálhassam befolyásolni, hogy tartsa be a demokrácia szabályait. Erre azonban ezentúl már nem lesz lehetőségem, mert nem lesz, hol, miután a Kiadó hirtelen „szép üzenet” nélkül elbocsátott a Maszoltól, így válva meg a portál nyomtatott elődjének, az Új Magyar Szónak az alapító főszerkesztőjétől, a Maszol vezető publicistájától, rovatvezetőjétől. Higgyem azt, hogy politikai indíttatás nélkül történt, a publicisztikámtól és az általam gondozott rovatban megjelent jegyzetektől teljesen függetlenül? Ám ami a legfájdalmasabb: mindez akkor esik meg, mikor szövetségünk első embere éppen egy volt liberális beállítottságú sajtós, akinek biztosan nem kell elmagyarázni, mit jelent a sajtószabadság korlátozása. Elnök úr, ez egyik elődje idejében sem történhetett volna meg! Számítva őszinte válaszára, üdvözlettel:
Ágoston Hugó
Utóirat: Nyílt levelemmel először volt lapomat kerestem meg, de a Maszol a közlését nem vállalta. Így megy ez.
UPDATE: Kelemen Hunor RMDSZ-elnök megkeresésünkre jelezte: Ágoston Hugó levelére magánlevélben fog válaszolni.
Transindex.ro
2017. január 11.
Négy év alatt duplájára (Minimálbér-emelés)
Február elsejétől 1450 lejre emelkedik az országos bruttó minimálbér. A munkaadók többsége nem vitatja az intézkedés pozitív hatásait, viszont egy sor veszélyre is figyelmeztetnek. Ráadásul a minimálbér-emelés legnagyobb nyertese maga az állam.
Az év elején megjelent sürgősségi kormányrendelet értelmében február 1-jétől 200 lejjel emelkedik a bruttó minimálbér értéke, ami mintegy 140 lejes nettó fizetésemelést jelent majd a legalacsonyabb fizetésért dolgozó 1,6 millió hazai munkavállalónak, vagyis az alkalmazottak mintegy negyedének. A kötelező legkisebb munkabér jelenleg 1250 lej, a minimálbért kereső alkalmazottak nettó fizetése 925 lejre tehető, az állam pedig az alkalmazottól és az alkalmazó vállalattól 613 lej bevételt kap adók és járulékok formájában. Ebből 325 lej az alkalmazottat, 288 lej pedig a munkaadót terheli.
A mostani intézkedés nyomán a minimálbér 140 lejes nettó növekedést regisztrál, vagyis havi 1065 lejt vihet haza egy minimálbérrel és teljes munkaidővel alkalmazott munkavállaló. Az emelkedéssel az állami költségvetés adókból és illetékek formájában nem kevesebb, mint 718 lejt könyvelhet el, vagyis a jelenleginél 105 lejjel többet munkaszerződésenként (385 lejt fizet az alkalmazott, 333 lejt pedig a munkaadó). A munkaadó teljes költsége egy minimálbéres alkalmazott után 1538 lejről 1783 lejre növekedik.
A legutolsó minimálbér-emelés tavaly május elsején lépett érvénybe, akkor a hivatalos statisztikák arról szóltak, hogy az intézkedés 1,131 millió személyt érint, akiknek zöme a versenyszférában dolgozik. Elemzők akkor előrevetítették, hogy főleg az építőiparban, mezőgazdaságban és a konfekcióiparban növekszik azoknak az aránya, akik minimálbérért dolgoznak, de elkerülhetetlen a legkisebb fizetésért dolgozók számának növekedése. A tapasztalatok szerint ugyanis a vállalatok nem fogják emelni automatikusan azoknak a bérét, akik korábban az új minimálbér-szintet kapták.
Elemzők és munkaadók arra is figyelmeztetnek, hogy a szavatolt minimálbér növekedési üteme rendkívül gyors, hiszen míg 2003-ban 250 lej volt a legkisebb bruttó fizetés, 2009-ben 540 lej, addig a mostani immár 1450 lej. Négy évvel ezelőtt, 2013. február elsején 700-ról 750 lejre emelkedett a legkisebb fizetés, akkor az intézkedés 767 ezer munkavállalót érintett, ami azt is jelenti, hogy nem csupán a bér értéke, hanem az azzal alkalmazottak száma is megduplázódott. A minimálbér dinamikus emelkedése ellenére a hazai legkisebb fizetés messze elmarad az uniós átlagtól.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Február elsejétől 1450 lejre emelkedik az országos bruttó minimálbér. A munkaadók többsége nem vitatja az intézkedés pozitív hatásait, viszont egy sor veszélyre is figyelmeztetnek. Ráadásul a minimálbér-emelés legnagyobb nyertese maga az állam.
Az év elején megjelent sürgősségi kormányrendelet értelmében február 1-jétől 200 lejjel emelkedik a bruttó minimálbér értéke, ami mintegy 140 lejes nettó fizetésemelést jelent majd a legalacsonyabb fizetésért dolgozó 1,6 millió hazai munkavállalónak, vagyis az alkalmazottak mintegy negyedének. A kötelező legkisebb munkabér jelenleg 1250 lej, a minimálbért kereső alkalmazottak nettó fizetése 925 lejre tehető, az állam pedig az alkalmazottól és az alkalmazó vállalattól 613 lej bevételt kap adók és járulékok formájában. Ebből 325 lej az alkalmazottat, 288 lej pedig a munkaadót terheli.
A mostani intézkedés nyomán a minimálbér 140 lejes nettó növekedést regisztrál, vagyis havi 1065 lejt vihet haza egy minimálbérrel és teljes munkaidővel alkalmazott munkavállaló. Az emelkedéssel az állami költségvetés adókból és illetékek formájában nem kevesebb, mint 718 lejt könyvelhet el, vagyis a jelenleginél 105 lejjel többet munkaszerződésenként (385 lejt fizet az alkalmazott, 333 lejt pedig a munkaadó). A munkaadó teljes költsége egy minimálbéres alkalmazott után 1538 lejről 1783 lejre növekedik.
A legutolsó minimálbér-emelés tavaly május elsején lépett érvénybe, akkor a hivatalos statisztikák arról szóltak, hogy az intézkedés 1,131 millió személyt érint, akiknek zöme a versenyszférában dolgozik. Elemzők akkor előrevetítették, hogy főleg az építőiparban, mezőgazdaságban és a konfekcióiparban növekszik azoknak az aránya, akik minimálbérért dolgoznak, de elkerülhetetlen a legkisebb fizetésért dolgozók számának növekedése. A tapasztalatok szerint ugyanis a vállalatok nem fogják emelni automatikusan azoknak a bérét, akik korábban az új minimálbér-szintet kapták.
Elemzők és munkaadók arra is figyelmeztetnek, hogy a szavatolt minimálbér növekedési üteme rendkívül gyors, hiszen míg 2003-ban 250 lej volt a legkisebb bruttó fizetés, 2009-ben 540 lej, addig a mostani immár 1450 lej. Négy évvel ezelőtt, 2013. február elsején 700-ról 750 lejre emelkedett a legkisebb fizetés, akkor az intézkedés 767 ezer munkavállalót érintett, ami azt is jelenti, hogy nem csupán a bér értéke, hanem az azzal alkalmazottak száma is megduplázódott. A minimálbér dinamikus emelkedése ellenére a hazai legkisebb fizetés messze elmarad az uniós átlagtól.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. január 11.
Bárányi Ferenc – Isten Báránya
És leszólt az Úr a Mennyekből: Hozzátok el hozzám Isten Bárányát! És Isten Báránya, aki egész életében emelt fővel járt, most lehajtotta a fejét, s azt mondta: Itt van az idő, Atyám? S az Úr csak bólintott. S Bárányi Ferenc, az Úr Báránya, aki egész életében az Úr nyájának élén szokott járni, most belátta: az Úr szava megmásíthatatlan. A Sors beteljesedett. Ő, aki Mindenki Háziorvosa volt, s végül Mindenki Orvosává vált, belenézett abba a fényalagútba, amelyről páciensei annyit meséltek.
Mindig tudta, hogy szerencsés csillagzat alatt született, mert olyan tálentumokat adott neki az Úr, amelyről szülei nem is álmodhattak, amikor a kis Ferenc világra jött. Olyan teherbíró testet adott, amellyel minden munkát el tudott végezni, amit egy halandónak el kell végeznie. Olyan eszet, amilyenről jófejű apja nem is álmodott, hiszen ki gondolta, hogy az ezermester fia orvos lesz egyszer, s abból is a legkiválóbbak egyike. Olyan eszet, mely képessé tette, hogy bármely kérdést gyorsan átlásson, s ráleljen a megoldásra. Olyan eszet, s olyan torkot, hogyha megszólalt, mindenki rögtön odafigyelt, s azt mondta: igen, ő a mi emberünk, ő lesz a mi vezérünk. Olyan eszet, hogy amikor papírt raktak eléje, szinte nyomdakész szövegek bújtak elő keze alól. Olyan eszet, mely képessé tette arra, hogy a betegségtől, az egyéniektől a nagy társadalmi bajokig mindent átlásson, rögtön programot kovácsoljon a helyzet orvoslására.
Született orvos volt tehát, akár Moldvában, akár a szerb határon háziorvosként, akár a temesvári klinikán szakorvosként, osztályvezető főorvosként, akár egészségügyi miniszterként, akár a Romániai Máltai Szeretetszolgálat egyik alapítójaként és vezetőjeként. Diagnózisait gondosan ellenőrizte, és sikerrel alkalmazta a gyógyításban. Egyszer, baráti beszélgetésben, négyszemközt egy budapesti hematológiai klinika folyosóján, ahol egy kezelésre kellett várakoznunk hosszan, elmondotta, hogy úgy érzi, három esetben tévedett csak.
Először, amikor fia, a kis Feri bölcsességét és elővigyázatosságra való képességét túlbecsülte. Úgy gondolta, hogy felkészítette már az életre, sportbajnoki izomzata van a sok edzéstől, a legelsők közt jutott be magyarként a legelitebb román orvosi egyetemre, s otthon elsajátította azt is, hogy hol vannak a rendszer határai, mitől kell óvakodnia, hogy nehogy csapdába csalják. És ennek ellenére a fia mégis belesétált a csapdába, s ő nem érezte ezt meg, nem látta előre, hogy fia egy lábtörés miatt ott fog elvérezni egy nagy kórháztól alig 200 méterre, s nincs ember, aki most az egyszer segítene helyette, a műtőkben élő apa helyett.
Másodszorra, mondta, akkor tévedett, amikor képviselőként, egészségügyi bizottsági tagként, s első magyar miniszterként Romániában azt hitte, hogy az ország érdeke és haszna fontosabb, mint az orvosi maffia haszna. Nem ment bele, hogy egy Duna-deltai halásztanya fejében a legdrágább beszerzési árat ajánló cég kapja a sok millió eurós megrendelést, hanem kitartott a legolcsóbb árajánlat mellett a maffia minden ellenkezése és fenyegetése ellenére. A többi már közismert. Lejáratási kampány, meghurcolás, és az orvosmaffia győzelme.
Harmadsorban pedig egy orvosi műhiba történt. Megengedte, hogy szteroidokkal kezeljék, bár több előző rossz tapasztalata volt már. De a kezelőprofesszorok, mind nemzetközi szaktekintély, úgy vélték, hogy baja esetében ez a legjobb és legtökéletesebb eljárás, mert a mellékhatásokat ki lehet védeni gondos kezeléssel. Nos, bebizonyosodott, hogy nem lehet – mondotta nekem azon a folyosón. A szakma tévedett, s bár utána tíz éven át próbálták korrigálni az egykori hibát, most itt vagyunk, ezen a folyosón, s várjuk a ki tudja hányadik laborvizsgálat eredményét. Várjuk a csodát.
Nos, most már tudjuk, a csoda nem jött. Vagy mégis? Hiszen visszatekintve az életére nem tekinthető-e csodának, hogy az egykori KISZ-titkár, akit 1956-ban elmarasztaltak, mert nem lépett fel határozottan a nacionalista lázadók ellen, sőt mentegette őket, miután Winkler elvtárs kirúgatta az egyetemről, végül mégsem a Duna-deltában végezte, hanem néhány keserves év után sikerült befejeznie az egyetemet, Moldvában léphetett előbb felcserként, majd orvosként a választott pályára.
Nem tekinthető-e csodának, hogy az akkori jugoszláv határ mellett, gyanús magyarként túlélte a szekuritáté zaklatásait, a határőrség kósza golyóit, és – bár senki nem adott érte egy fabatkát sem – a rendszert támogató sötét alakokkal szemben is sikerült megnyernie a versenyvizsgát, s Temesvárra kerülnie. Nem valóságos csoda-e, hogy egy olyan nő, jövendő felesége, Ildikó, az éltanuló követte őt e keserves úton, s lett támasza egy életen át?
Nem valóságos csoda, hogy egy román katonatisztről írt csodálatos riportja úgy felrázta az Utunk szerkesztőit, hogy ketten autóba vágták magukat, hogy megnézzék ezt a különös vidéki orvost, aki ily pompás érzékkel ragadta meg e katona életszemléletét? Bizony nem mindennapi volt Bárányi Ferenc felismerése, hogy a román katonatiszt azért boldog a világ végén, a Duna mellett, mivel mindig képes pótolni illúzióit. Amikor a doktorral együtt halásznak, arról beszél, milyen halászlét esznek majd, jó hideg sörrel, ha visszamennek a faluba. Amikor kiderül, hogy nem fogtak halat, s nincs sör, akkor eszébe jut, hogy végül is a sör helyett jó a bor is. Otthon van egy határon meglőtt szarvas, ez így jó, borral meglocsolva. Hazaérve kiderül, hogy erre járt a parancsnok, megette a szarvast és megitta a bort. A dráma, a csalódás azonban nem kenyere a román fiúnak. Kinyitnak egy katonai babkonzervet bajonettal, isznak mellé karcos slibovicát, málnalével – s íme, itt a teljes boldogság, amire mindig is titkon vágytak – jelenti ki az oltyán.
Nos, nagyjából ennyi az írás, de benne van minden, az a szemlélet, amely biztosította az emberek épelméjű túlélését az elkövetkező években, a végtelen sorbanállásokkal, a nechezolnak nevezett, pirított zabkávéval, a szójás szalámival, s az Adidasnak csúfolt disznópatákkal a mészárszékekben. És nem kisebb csoda, hogy ennek is vége lett, s dr. Bárányi a Temesvári Opera erkélyéről jelentette be a magyarság önálló pártjának megalakulását már akkor, amikor Nicolae Ceaușescu még nem távozott el a Központi Bizottság épülete tetején előkészített helikopterével az ország éléről.
Bárányi doktor az Erdélyi Kereszténydemokrata Párt egyik alapítója és vezetője volt, de írt novellákat is, és regényekben örökítette meg életének fő epizódjait. Nyert díjakat, kapott kitüntetéseket, lakott putriban és a város központjában, s lett saját háza is. Élt szinte teljes bezártságban, s később utazott Kínában, Thaiföldön, Mexikóban. Két gyermeke lett – fia fiatalon, tragikus körülmények között hunyt el; lánya kalandos kanyarokkal végül ahhoz ment feleségül, kit gyermekkorában megszeretett. Bízvást elmondható, hogy teljes életet élt.
Bárányi dr., Isten Báránya, útja végéről visszatekintve földi működésével elégedett lehet. Megadatott neki szinte minden öröm és bánat, szomorúság és boldogság, amit ember kívánhat.
Most már ott poroszkál az égi ösvényen, azon fényalagútban, amely végén várja az Úr.
– Megjöttél, Ferenc fiam? – kérdezi tőle. Majd ezt mondja: – Vess még egy búcsúpillantást azokra, akik eljöttek búcsúzni tőled.
Ő most lenéz, lát mindenkit. Aztán az ég kapui bezárulnak egy időre. Míg ránk is sor kerül. Nemsokára.
Mandics György
Nyugati Jelen (Arad)
És leszólt az Úr a Mennyekből: Hozzátok el hozzám Isten Bárányát! És Isten Báránya, aki egész életében emelt fővel járt, most lehajtotta a fejét, s azt mondta: Itt van az idő, Atyám? S az Úr csak bólintott. S Bárányi Ferenc, az Úr Báránya, aki egész életében az Úr nyájának élén szokott járni, most belátta: az Úr szava megmásíthatatlan. A Sors beteljesedett. Ő, aki Mindenki Háziorvosa volt, s végül Mindenki Orvosává vált, belenézett abba a fényalagútba, amelyről páciensei annyit meséltek.
Mindig tudta, hogy szerencsés csillagzat alatt született, mert olyan tálentumokat adott neki az Úr, amelyről szülei nem is álmodhattak, amikor a kis Ferenc világra jött. Olyan teherbíró testet adott, amellyel minden munkát el tudott végezni, amit egy halandónak el kell végeznie. Olyan eszet, amilyenről jófejű apja nem is álmodott, hiszen ki gondolta, hogy az ezermester fia orvos lesz egyszer, s abból is a legkiválóbbak egyike. Olyan eszet, mely képessé tette, hogy bármely kérdést gyorsan átlásson, s ráleljen a megoldásra. Olyan eszet, s olyan torkot, hogyha megszólalt, mindenki rögtön odafigyelt, s azt mondta: igen, ő a mi emberünk, ő lesz a mi vezérünk. Olyan eszet, hogy amikor papírt raktak eléje, szinte nyomdakész szövegek bújtak elő keze alól. Olyan eszet, mely képessé tette arra, hogy a betegségtől, az egyéniektől a nagy társadalmi bajokig mindent átlásson, rögtön programot kovácsoljon a helyzet orvoslására.
Született orvos volt tehát, akár Moldvában, akár a szerb határon háziorvosként, akár a temesvári klinikán szakorvosként, osztályvezető főorvosként, akár egészségügyi miniszterként, akár a Romániai Máltai Szeretetszolgálat egyik alapítójaként és vezetőjeként. Diagnózisait gondosan ellenőrizte, és sikerrel alkalmazta a gyógyításban. Egyszer, baráti beszélgetésben, négyszemközt egy budapesti hematológiai klinika folyosóján, ahol egy kezelésre kellett várakoznunk hosszan, elmondotta, hogy úgy érzi, három esetben tévedett csak.
Először, amikor fia, a kis Feri bölcsességét és elővigyázatosságra való képességét túlbecsülte. Úgy gondolta, hogy felkészítette már az életre, sportbajnoki izomzata van a sok edzéstől, a legelsők közt jutott be magyarként a legelitebb román orvosi egyetemre, s otthon elsajátította azt is, hogy hol vannak a rendszer határai, mitől kell óvakodnia, hogy nehogy csapdába csalják. És ennek ellenére a fia mégis belesétált a csapdába, s ő nem érezte ezt meg, nem látta előre, hogy fia egy lábtörés miatt ott fog elvérezni egy nagy kórháztól alig 200 méterre, s nincs ember, aki most az egyszer segítene helyette, a műtőkben élő apa helyett.
Másodszorra, mondta, akkor tévedett, amikor képviselőként, egészségügyi bizottsági tagként, s első magyar miniszterként Romániában azt hitte, hogy az ország érdeke és haszna fontosabb, mint az orvosi maffia haszna. Nem ment bele, hogy egy Duna-deltai halásztanya fejében a legdrágább beszerzési árat ajánló cég kapja a sok millió eurós megrendelést, hanem kitartott a legolcsóbb árajánlat mellett a maffia minden ellenkezése és fenyegetése ellenére. A többi már közismert. Lejáratási kampány, meghurcolás, és az orvosmaffia győzelme.
Harmadsorban pedig egy orvosi műhiba történt. Megengedte, hogy szteroidokkal kezeljék, bár több előző rossz tapasztalata volt már. De a kezelőprofesszorok, mind nemzetközi szaktekintély, úgy vélték, hogy baja esetében ez a legjobb és legtökéletesebb eljárás, mert a mellékhatásokat ki lehet védeni gondos kezeléssel. Nos, bebizonyosodott, hogy nem lehet – mondotta nekem azon a folyosón. A szakma tévedett, s bár utána tíz éven át próbálták korrigálni az egykori hibát, most itt vagyunk, ezen a folyosón, s várjuk a ki tudja hányadik laborvizsgálat eredményét. Várjuk a csodát.
Nos, most már tudjuk, a csoda nem jött. Vagy mégis? Hiszen visszatekintve az életére nem tekinthető-e csodának, hogy az egykori KISZ-titkár, akit 1956-ban elmarasztaltak, mert nem lépett fel határozottan a nacionalista lázadók ellen, sőt mentegette őket, miután Winkler elvtárs kirúgatta az egyetemről, végül mégsem a Duna-deltában végezte, hanem néhány keserves év után sikerült befejeznie az egyetemet, Moldvában léphetett előbb felcserként, majd orvosként a választott pályára.
Nem tekinthető-e csodának, hogy az akkori jugoszláv határ mellett, gyanús magyarként túlélte a szekuritáté zaklatásait, a határőrség kósza golyóit, és – bár senki nem adott érte egy fabatkát sem – a rendszert támogató sötét alakokkal szemben is sikerült megnyernie a versenyvizsgát, s Temesvárra kerülnie. Nem valóságos csoda-e, hogy egy olyan nő, jövendő felesége, Ildikó, az éltanuló követte őt e keserves úton, s lett támasza egy életen át?
Nem valóságos csoda, hogy egy román katonatisztről írt csodálatos riportja úgy felrázta az Utunk szerkesztőit, hogy ketten autóba vágták magukat, hogy megnézzék ezt a különös vidéki orvost, aki ily pompás érzékkel ragadta meg e katona életszemléletét? Bizony nem mindennapi volt Bárányi Ferenc felismerése, hogy a román katonatiszt azért boldog a világ végén, a Duna mellett, mivel mindig képes pótolni illúzióit. Amikor a doktorral együtt halásznak, arról beszél, milyen halászlét esznek majd, jó hideg sörrel, ha visszamennek a faluba. Amikor kiderül, hogy nem fogtak halat, s nincs sör, akkor eszébe jut, hogy végül is a sör helyett jó a bor is. Otthon van egy határon meglőtt szarvas, ez így jó, borral meglocsolva. Hazaérve kiderül, hogy erre járt a parancsnok, megette a szarvast és megitta a bort. A dráma, a csalódás azonban nem kenyere a román fiúnak. Kinyitnak egy katonai babkonzervet bajonettal, isznak mellé karcos slibovicát, málnalével – s íme, itt a teljes boldogság, amire mindig is titkon vágytak – jelenti ki az oltyán.
Nos, nagyjából ennyi az írás, de benne van minden, az a szemlélet, amely biztosította az emberek épelméjű túlélését az elkövetkező években, a végtelen sorbanállásokkal, a nechezolnak nevezett, pirított zabkávéval, a szójás szalámival, s az Adidasnak csúfolt disznópatákkal a mészárszékekben. És nem kisebb csoda, hogy ennek is vége lett, s dr. Bárányi a Temesvári Opera erkélyéről jelentette be a magyarság önálló pártjának megalakulását már akkor, amikor Nicolae Ceaușescu még nem távozott el a Központi Bizottság épülete tetején előkészített helikopterével az ország éléről.
Bárányi doktor az Erdélyi Kereszténydemokrata Párt egyik alapítója és vezetője volt, de írt novellákat is, és regényekben örökítette meg életének fő epizódjait. Nyert díjakat, kapott kitüntetéseket, lakott putriban és a város központjában, s lett saját háza is. Élt szinte teljes bezártságban, s később utazott Kínában, Thaiföldön, Mexikóban. Két gyermeke lett – fia fiatalon, tragikus körülmények között hunyt el; lánya kalandos kanyarokkal végül ahhoz ment feleségül, kit gyermekkorában megszeretett. Bízvást elmondható, hogy teljes életet élt.
Bárányi dr., Isten Báránya, útja végéről visszatekintve földi működésével elégedett lehet. Megadatott neki szinte minden öröm és bánat, szomorúság és boldogság, amit ember kívánhat.
Most már ott poroszkál az égi ösvényen, azon fényalagútban, amely végén várja az Úr.
– Megjöttél, Ferenc fiam? – kérdezi tőle. Majd ezt mondja: – Vess még egy búcsúpillantást azokra, akik eljöttek búcsúzni tőled.
Ő most lenéz, lát mindenkit. Aztán az ég kapui bezárulnak egy időre. Míg ránk is sor kerül. Nemsokára.
Mandics György
Nyugati Jelen (Arad)
2017. január 11.
Az eléggé jó magyar
Andrei Pleşu legfrissebb dilemmatermelő írása – újra – a nemzeti értékek okos féltéséről arra késztet, hogy elmerengjek az elégséges, a jó, a nagyon jó és a kitűnően jó magyarról: mert ha románok közt ekkora választék van, ugyan mi sem maradhatunk le akár egy kisebb(ségnyi) arasszal.
Jó az a magyar, aki minden egyes március 15-én kokárdát ölt, s egyébként többségi iskolába járatja a gyereket, ő maga pedig tükörfordításokkal tarkított, romlott anyanyelvi állaggal kommunikál naponta. Jobb az a magyar, aki mesterséget tanul és kitűnik a munkahelyén, mert megbízható, precíz és fegyelmezett, immár kétnyelvű, de a társai mégis lejoskázzák, véletlenül sem joszifozzák. Ennél mennyivel jobb az, aki „odaátról” okít ittmaradottakat, és könnyez, gesztikulál, felelősségre von? Esetleg dölyfösen végigparádézik Tusványos gyepén, hogy hadd lám, mire vitte tavaly óta e keleti provincia. Vagy éppen az, aki Kanadából egyenesen valamely erdélyi tánctáborban landol nyaranta, nyelvet és mozgást visszatanulni. A keresztény konzervatív jobb magyar mint a jobbközép, a centrista, a balos (balliberális), az anarchoökologista. S ha igen, akkor hány fokozattal magyarabb ugyan. Hol leng ki inkább a magyarságmutató?
Rostás Péter István
Szabadság (Kolozsvár)
Andrei Pleşu legfrissebb dilemmatermelő írása – újra – a nemzeti értékek okos féltéséről arra késztet, hogy elmerengjek az elégséges, a jó, a nagyon jó és a kitűnően jó magyarról: mert ha románok közt ekkora választék van, ugyan mi sem maradhatunk le akár egy kisebb(ségnyi) arasszal.
Jó az a magyar, aki minden egyes március 15-én kokárdát ölt, s egyébként többségi iskolába járatja a gyereket, ő maga pedig tükörfordításokkal tarkított, romlott anyanyelvi állaggal kommunikál naponta. Jobb az a magyar, aki mesterséget tanul és kitűnik a munkahelyén, mert megbízható, precíz és fegyelmezett, immár kétnyelvű, de a társai mégis lejoskázzák, véletlenül sem joszifozzák. Ennél mennyivel jobb az, aki „odaátról” okít ittmaradottakat, és könnyez, gesztikulál, felelősségre von? Esetleg dölyfösen végigparádézik Tusványos gyepén, hogy hadd lám, mire vitte tavaly óta e keleti provincia. Vagy éppen az, aki Kanadából egyenesen valamely erdélyi tánctáborban landol nyaranta, nyelvet és mozgást visszatanulni. A keresztény konzervatív jobb magyar mint a jobbközép, a centrista, a balos (balliberális), az anarchoökologista. S ha igen, akkor hány fokozattal magyarabb ugyan. Hol leng ki inkább a magyarságmutató?
Rostás Péter István
Szabadság (Kolozsvár)
2017. január 11.
Ingyen fogas már van, tűzifa a Pataréten kevésbé
Beleillik a sokéves képletbe a kutya hideg
A Kolozsváron mért –20 Celsius-fokos, a hegyvidéken ennél is alacsonyabb hőmérsékleti értékek a vírusok kedvező táptalajául szolgálhatnak, de nemcsak az emberi szervezetet, hanem az állatokét is megterheli a szélsőséges időjárás – figyelmeztetnek a szakemberek. És bár Makkai Gergely meteorológus szerint a napokban mért alacsony hőmérséklet beleillik a sokéves időjárási képletbe, az elmúlt évek enyhe telei után a lakosságot felkészületlenül érhette a nagy hideg. Az igazi tél megérkeztével jó lesz néhány alapvető dologra jobban odafigyelni – tanácsolják az orvosok. Másfelől, ilyenkor a rászorulók, hajléktalanok segélyezése is előtérbe kerülhet, amire kitűnő példa a belvárosi unitárius egyházközség és a Gondviselés segélyszervezet ingyen fogas kezdeményezése, amelybe bárki bekapcsolódhat, ha hányódik szekrényében használaton kívüli meleg ruhadarab. A szervezők számítanak a lakosság szociális érzékenységére.
A rendkívül hideg időre való tekintettel tegnap a rászorulókat meleg ruhával, kabáttal ellátó ingyen fogas jótékonysági akciót kezdeményezett a Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség és a Gondviselés segélyszervezet közössége. – A Nyugaton és magyarországi színházakban is egyre felkapottabb kabátadományozás jó ötletnek tűnt az egyre fagyosabb időjárásra való tekintettel, már csak egy forgalmasabb helyszínt kellett találnunk hozzá – mondta el kérdésünkre Rácz Mária unitárius lelkész. – Természetesen otthon néztem szét legelőször a már használaton kívüli ruhák között, de az egyházközség és a Gondviselés segélyszervezet ruhaadományai között is akadt néhány használható meleg darab. A kapu előtti részre rögtönöztünk volna valamilyen tartószerkezetet, amely betöltötte volna a ruhafogas szerepét, de rájöttünk, hogy a vaskapu is tökéletesen megfelel a célnak. Így végul oda aggatuk ki, vállfára téve, a meleg ruhadarabokat, amelyek rekordidő alatt gazdára leltek – mesélte. – Reményeink szerint a következő napokban az ingyen fogas önfenntartóvá válik, és minél többen bekapcsolódnak a segélyakcióba. A szekrényekben mindig akad egy-két kinőtt, kihízott kabát, vastagabb pulóver – tette hozzá a lelkész, aki szerint a kezdeményezés illeszkedik az általuk végzett szociális tevékenységbe. Elmondta: a napokban meleg ételosztást is terveznek a hajléktalanoknak az egyházközség tanácstermében.
Szokatlan hideg és mégsem
– Szokatlannak tűnik ez a hideg, de beleillik a sokéves időjárási képletbe. Az utóbbi években enyhébbek voltak a telek, és ez a globális felmelegedésnek tudható be. Ugyanakkor paradox módon az idei hideg is ennek a jelenségnek a következménye. Ezelőtt negyven-ötven évvel hosszú heteken át az évszaknak megfelelő volt az időjárás, most azonban a szélsőségesség a mindennapjaink részévé vált, és az évszakhoz képest más időjárás van. A mediterrán ciklon miatt alacsony légnyomású örvények alakulnak ki, amelyek az órajárással ellentétes irányból érkezve áthaladnak a Balkánon, továbbá Kelet-, Dél-Kelet-Európán. Azaz most keletről érkezett a hideg, és nyugat felé halad. Ez a nagyobb méretű ciklon egész Európát bejárta. Erdélyben a Kárpátok felfogták a viharos széllökéseket. A hét második felében enyhülés várható, de a jövő héten újabb lehűlésre számíthatunk – nyilatkozta lapunknak Makkai Gergely meteorológus.
Nincs már mivel fűteni a pataréti barakkokat
Elképzelni is nehéz, hogyan igyekeznek átvészelni a rendkívüli hideget az embertelen körülmények közt élő pataréti roma családok. A holland származású Looij Lambertus Johannes, a ProRroma Alapítvány vezetője, aki feleségével, Margarettel több, mint húsz éve a kolozsváriak szeméttelepén megélni kényszerülő roma közösség javára szervez különböző segélyakciókat, lapunknak arról beszélt, hogy az ott élők nyomorúságos helyzetét mennyire ellehetetleníti ez a zord időjárás: elsősorban a barakkok fűtése jelent nagyon nagy gondot. Elmondta, alig lehet már összekaparni a napi famennyiséget – ami még előkerül a hó alól, az többnyire nedves, gyakran használhatatlan. – Az éhezés, az élelem hiánya sajnos nem csak „téli gond”, most azonban az ivóvíz is probléma, hiszen minden jéggé fagyott – mondta. Egyre nagyobb veszélyt jelentenek a szeméttelepen kóborló kutyák is, ezek gyerekeket támadnak meg.
A Kolozs Megyei Tanfelügyelőség közleménye szerint tegnap hat Kolozs megyei tanintézetben szünetelt a tanítás. Jósikafalván és a Járaivölgyben teljesen felfüggesztettét az oktatást, a fűtési rendszer meghibásodása miatt pedig az aranyoslónai, a szarvaskendi iskolában, a kolozsvári Mamaruta napközi 2-es részlegében és a kolozskarai általános iskolában részlegesen szünetelt a tanítás.
Fontos a vitaminpótlás és a réteges öltözködés
Fehér Gabriella családorvos a hideg idő okozta egészségügyi veszélyekre figyelmeztetet. – A hirtelen hőmérsékletcsökkenés megterheli a szervezetünket, leginkább az időseket, krónikus betegeket és újszülötteket viseli meg a szélsőséges időjárás, de nincs kedvező hatása az egészséges fiatalokra és gyermekekre sem – sorolta a szakember, aki szerint a hideg ellen megfelelő öltözködéssel, étrenddel ésfolyadékbevitellel védekezhetünk. – Ha mégis ki kell mozdulnunk, akkor mozogjunk a megszokottnál gyorsabban, mert ez fokozza a vérkeringésünket. De fontos a réteges öltözködés és a megfelelő méretű lábbeli is, hiszen a szűk cipő hátráltatja a végtagok és lábujjak mozgását, amely felgyorsítja a kihülés folyamatát. Gyermekek esetében arra is figyeljünk, hogy minél hamarabb lecseréljük az átnedvesedett ruhákat – figyelmeztetett a háziorvos, aki nem ajánlja, hogy kisgyermekeket –15 Celsius-fok alatti hőmérséklet alatt kivigyék a levegőre. – Ha mégis elkerülhetetlen a kinti séta, akkor öltöztessük fel rétegesen, a kisebbek bőrét pedig védjük vastag, zsíros krémmel – tanácsolta a családorvos. Hozzátette: a nagyobb, iskoláskorú gyermekek esetében nem ártalmas az alacsony hőmérséklet, hiszen többet mozognak, viszont a babakocsihoz kötött, mozdulatlan gyermekek estében tanácsosak a fokozottabb óvintézkedések. – Nyáron, magas hőmérséklet idején tartják indokoltnak a folyamatos folyadékpótlást, de ugyanilyen fontos a folyadékbevitel télen is. Természetesen ilyenkor a meleg italok kerülnek előtérbe – mondta Fehér Gabriella, aki szerint az étkezés változatossága is sokat számít ilyenkor. – A téli időszakban szervezetünk sokkal fogékonyabb a betegségekre, ezért is különösen fontos, hogy biztosítsuk számára a napi vitaminszükségletet – hangsúlyozta az orvos.
Szabadság (Kolozsvár)
Beleillik a sokéves képletbe a kutya hideg
A Kolozsváron mért –20 Celsius-fokos, a hegyvidéken ennél is alacsonyabb hőmérsékleti értékek a vírusok kedvező táptalajául szolgálhatnak, de nemcsak az emberi szervezetet, hanem az állatokét is megterheli a szélsőséges időjárás – figyelmeztetnek a szakemberek. És bár Makkai Gergely meteorológus szerint a napokban mért alacsony hőmérséklet beleillik a sokéves időjárási képletbe, az elmúlt évek enyhe telei után a lakosságot felkészületlenül érhette a nagy hideg. Az igazi tél megérkeztével jó lesz néhány alapvető dologra jobban odafigyelni – tanácsolják az orvosok. Másfelől, ilyenkor a rászorulók, hajléktalanok segélyezése is előtérbe kerülhet, amire kitűnő példa a belvárosi unitárius egyházközség és a Gondviselés segélyszervezet ingyen fogas kezdeményezése, amelybe bárki bekapcsolódhat, ha hányódik szekrényében használaton kívüli meleg ruhadarab. A szervezők számítanak a lakosság szociális érzékenységére.
A rendkívül hideg időre való tekintettel tegnap a rászorulókat meleg ruhával, kabáttal ellátó ingyen fogas jótékonysági akciót kezdeményezett a Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség és a Gondviselés segélyszervezet közössége. – A Nyugaton és magyarországi színházakban is egyre felkapottabb kabátadományozás jó ötletnek tűnt az egyre fagyosabb időjárásra való tekintettel, már csak egy forgalmasabb helyszínt kellett találnunk hozzá – mondta el kérdésünkre Rácz Mária unitárius lelkész. – Természetesen otthon néztem szét legelőször a már használaton kívüli ruhák között, de az egyházközség és a Gondviselés segélyszervezet ruhaadományai között is akadt néhány használható meleg darab. A kapu előtti részre rögtönöztünk volna valamilyen tartószerkezetet, amely betöltötte volna a ruhafogas szerepét, de rájöttünk, hogy a vaskapu is tökéletesen megfelel a célnak. Így végul oda aggatuk ki, vállfára téve, a meleg ruhadarabokat, amelyek rekordidő alatt gazdára leltek – mesélte. – Reményeink szerint a következő napokban az ingyen fogas önfenntartóvá válik, és minél többen bekapcsolódnak a segélyakcióba. A szekrényekben mindig akad egy-két kinőtt, kihízott kabát, vastagabb pulóver – tette hozzá a lelkész, aki szerint a kezdeményezés illeszkedik az általuk végzett szociális tevékenységbe. Elmondta: a napokban meleg ételosztást is terveznek a hajléktalanoknak az egyházközség tanácstermében.
Szokatlan hideg és mégsem
– Szokatlannak tűnik ez a hideg, de beleillik a sokéves időjárási képletbe. Az utóbbi években enyhébbek voltak a telek, és ez a globális felmelegedésnek tudható be. Ugyanakkor paradox módon az idei hideg is ennek a jelenségnek a következménye. Ezelőtt negyven-ötven évvel hosszú heteken át az évszaknak megfelelő volt az időjárás, most azonban a szélsőségesség a mindennapjaink részévé vált, és az évszakhoz képest más időjárás van. A mediterrán ciklon miatt alacsony légnyomású örvények alakulnak ki, amelyek az órajárással ellentétes irányból érkezve áthaladnak a Balkánon, továbbá Kelet-, Dél-Kelet-Európán. Azaz most keletről érkezett a hideg, és nyugat felé halad. Ez a nagyobb méretű ciklon egész Európát bejárta. Erdélyben a Kárpátok felfogták a viharos széllökéseket. A hét második felében enyhülés várható, de a jövő héten újabb lehűlésre számíthatunk – nyilatkozta lapunknak Makkai Gergely meteorológus.
Nincs már mivel fűteni a pataréti barakkokat
Elképzelni is nehéz, hogyan igyekeznek átvészelni a rendkívüli hideget az embertelen körülmények közt élő pataréti roma családok. A holland származású Looij Lambertus Johannes, a ProRroma Alapítvány vezetője, aki feleségével, Margarettel több, mint húsz éve a kolozsváriak szeméttelepén megélni kényszerülő roma közösség javára szervez különböző segélyakciókat, lapunknak arról beszélt, hogy az ott élők nyomorúságos helyzetét mennyire ellehetetleníti ez a zord időjárás: elsősorban a barakkok fűtése jelent nagyon nagy gondot. Elmondta, alig lehet már összekaparni a napi famennyiséget – ami még előkerül a hó alól, az többnyire nedves, gyakran használhatatlan. – Az éhezés, az élelem hiánya sajnos nem csak „téli gond”, most azonban az ivóvíz is probléma, hiszen minden jéggé fagyott – mondta. Egyre nagyobb veszélyt jelentenek a szeméttelepen kóborló kutyák is, ezek gyerekeket támadnak meg.
A Kolozs Megyei Tanfelügyelőség közleménye szerint tegnap hat Kolozs megyei tanintézetben szünetelt a tanítás. Jósikafalván és a Járaivölgyben teljesen felfüggesztettét az oktatást, a fűtési rendszer meghibásodása miatt pedig az aranyoslónai, a szarvaskendi iskolában, a kolozsvári Mamaruta napközi 2-es részlegében és a kolozskarai általános iskolában részlegesen szünetelt a tanítás.
Fontos a vitaminpótlás és a réteges öltözködés
Fehér Gabriella családorvos a hideg idő okozta egészségügyi veszélyekre figyelmeztetet. – A hirtelen hőmérsékletcsökkenés megterheli a szervezetünket, leginkább az időseket, krónikus betegeket és újszülötteket viseli meg a szélsőséges időjárás, de nincs kedvező hatása az egészséges fiatalokra és gyermekekre sem – sorolta a szakember, aki szerint a hideg ellen megfelelő öltözködéssel, étrenddel ésfolyadékbevitellel védekezhetünk. – Ha mégis ki kell mozdulnunk, akkor mozogjunk a megszokottnál gyorsabban, mert ez fokozza a vérkeringésünket. De fontos a réteges öltözködés és a megfelelő méretű lábbeli is, hiszen a szűk cipő hátráltatja a végtagok és lábujjak mozgását, amely felgyorsítja a kihülés folyamatát. Gyermekek esetében arra is figyeljünk, hogy minél hamarabb lecseréljük az átnedvesedett ruhákat – figyelmeztetett a háziorvos, aki nem ajánlja, hogy kisgyermekeket –15 Celsius-fok alatti hőmérséklet alatt kivigyék a levegőre. – Ha mégis elkerülhetetlen a kinti séta, akkor öltöztessük fel rétegesen, a kisebbek bőrét pedig védjük vastag, zsíros krémmel – tanácsolta a családorvos. Hozzátette: a nagyobb, iskoláskorú gyermekek esetében nem ártalmas az alacsony hőmérséklet, hiszen többet mozognak, viszont a babakocsihoz kötött, mozdulatlan gyermekek estében tanácsosak a fokozottabb óvintézkedések. – Nyáron, magas hőmérséklet idején tartják indokoltnak a folyamatos folyadékpótlást, de ugyanilyen fontos a folyadékbevitel télen is. Természetesen ilyenkor a meleg italok kerülnek előtérbe – mondta Fehér Gabriella, aki szerint az étkezés változatossága is sokat számít ilyenkor. – A téli időszakban szervezetünk sokkal fogékonyabb a betegségekre, ezért is különösen fontos, hogy biztosítsuk számára a napi vitaminszükségletet – hangsúlyozta az orvos.
Szabadság (Kolozsvár)
2017. január 11.
Nyolcszáz magyar diáknak segítenek a felkészülésben
Immár ötödik alkalommal szervez díjmentes érettségi felkészítőt románból és matematikából a Modern Üzleti Tudományok Főiskolája (MÜTF), valamint a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI). Terjeszkedett a projekt, hiszen idén már tizenhárom településen szervezik meg a képzést, amelyre hétfő óta lehet jelentkezni a www.egyetem.ro honlapon.
Összesen harminchét csoportot indítanak Erdély-szerte, ami azt jelenti, hogy közel nyolcszáz diáknak tudnak segíteni az érettségire való felkészülésben – jelentette ki hétfői székelyudvarhelyi sajtótájékoztatóján Szász Jenő, az NSKI elnöke. A program célja, hogy minél több magyar fiatalnak legyen sikeres az érettségije, ne törjön derékba az életük már 18–19 évesen. Ezzel az ifjúság itthon maradását is támogatják. A képzéseket Székelykeresztúron, Székelyudvarhelyen, Szentegyházán, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Gyergyóalfaluban, Maroshévízen, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Kovásznán, Baróton, Szovátán és Nagyszalontán szervezik meg.
„A román nyelv és irodalomból, valamint matematikából indított vizsgafelkészítők nem helyettesítik, csupán kiegészítik az otthoni tanulást” – hangsúlyozta Ilyés Ferenc, a MÜTF igazgatója. Rámutatott, tapasztalataik szerint sok diáknak főleg bátorításra van szüksége, ezért erre is figyelni fognak. A szervezők különösen fontosnak tartják a hátrányos helyzetű, közepes képességű tanulók, illetve a szakközépiskolákba járó diákok segítését, de célcsoportjukba tartozik bárki, aki idén érettségizne. A képzések ugyanakkor kutatásként is szolgálnak az oktatási rendszer hiányosságairól szóló felméréshez. Az ebből készült összeállítást továbbítják az illetékeseknek. Szász Jenő ugyanakkor a szakoktatás fontosságát hangsúlyozta, éppen ezért az idén jelentkező diákokat erről fogják megkérdezni.
Göthér Orsolya, a projekt koordinátora elmondta, túljelentkezés esetén – ahogyan ez az előző években történt – szintfelmérő vizsgákat tartanak január 23–24. között, ez alapján döntik el, hogy kit vesznek fel. A képzés 55 órából áll: hangsúlyt fektetnek a tanulásmódszertanra, a tanárral való közös feladatmegoldásokra, valamint az elsajátított tudás folyamatos felmérésére. Az NSKI 25 millió forinttal támogatja a projektet, de a későbbiekben szeretnének romániai forrásokat is bevonni.
A szervezők sikeresnek érzik az előző években tartott képzéseket, amit jól mutat, hogy az országos érettségi eredményekhez képest lényegesen jobban teljesítettek a programban részt vevő diákok. Tavaly például az érettségizők kicsivel több, mint 68 százaléka vizsgázott sikeresen országos szinten, a felkészítőt elvégzőknél közel 83 százalékos volt az arány.
Fülöp-Székely Botond
Krónika (Kolozsvár)
Immár ötödik alkalommal szervez díjmentes érettségi felkészítőt románból és matematikából a Modern Üzleti Tudományok Főiskolája (MÜTF), valamint a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI). Terjeszkedett a projekt, hiszen idén már tizenhárom településen szervezik meg a képzést, amelyre hétfő óta lehet jelentkezni a www.egyetem.ro honlapon.
Összesen harminchét csoportot indítanak Erdély-szerte, ami azt jelenti, hogy közel nyolcszáz diáknak tudnak segíteni az érettségire való felkészülésben – jelentette ki hétfői székelyudvarhelyi sajtótájékoztatóján Szász Jenő, az NSKI elnöke. A program célja, hogy minél több magyar fiatalnak legyen sikeres az érettségije, ne törjön derékba az életük már 18–19 évesen. Ezzel az ifjúság itthon maradását is támogatják. A képzéseket Székelykeresztúron, Székelyudvarhelyen, Szentegyházán, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Gyergyóalfaluban, Maroshévízen, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Kovásznán, Baróton, Szovátán és Nagyszalontán szervezik meg.
„A román nyelv és irodalomból, valamint matematikából indított vizsgafelkészítők nem helyettesítik, csupán kiegészítik az otthoni tanulást” – hangsúlyozta Ilyés Ferenc, a MÜTF igazgatója. Rámutatott, tapasztalataik szerint sok diáknak főleg bátorításra van szüksége, ezért erre is figyelni fognak. A szervezők különösen fontosnak tartják a hátrányos helyzetű, közepes képességű tanulók, illetve a szakközépiskolákba járó diákok segítését, de célcsoportjukba tartozik bárki, aki idén érettségizne. A képzések ugyanakkor kutatásként is szolgálnak az oktatási rendszer hiányosságairól szóló felméréshez. Az ebből készült összeállítást továbbítják az illetékeseknek. Szász Jenő ugyanakkor a szakoktatás fontosságát hangsúlyozta, éppen ezért az idén jelentkező diákokat erről fogják megkérdezni.
Göthér Orsolya, a projekt koordinátora elmondta, túljelentkezés esetén – ahogyan ez az előző években történt – szintfelmérő vizsgákat tartanak január 23–24. között, ez alapján döntik el, hogy kit vesznek fel. A képzés 55 órából áll: hangsúlyt fektetnek a tanulásmódszertanra, a tanárral való közös feladatmegoldásokra, valamint az elsajátított tudás folyamatos felmérésére. Az NSKI 25 millió forinttal támogatja a projektet, de a későbbiekben szeretnének romániai forrásokat is bevonni.
A szervezők sikeresnek érzik az előző években tartott képzéseket, amit jól mutat, hogy az országos érettségi eredményekhez képest lényegesen jobban teljesítettek a programban részt vevő diákok. Tavaly például az érettségizők kicsivel több, mint 68 százaléka vizsgázott sikeresen országos szinten, a felkészítőt elvégzőknél közel 83 százalékos volt az arány.
Fülöp-Székely Botond
Krónika (Kolozsvár)
2017. január 11.
Magyari: hatalmas összeg kellene az oktatásnak
Csak erős anyaországi, egyházi és különféle közösségi forrásokból lenne fenntartható az értelmiség által javasolt, az erdélyi magyar oktatásban jelentkező utánpótláshiánytorvosolni hivatott anyagi ösztönző program – véli Magyari Tivadar. Az RMDSZ oktatásért felelős ügyvezető alelnöke szerint a téma „higgadt realitásérzéket" kíván meg.
– Két hónapja egy húszfős értelmiségi csoport – köztük számos iskolaigazgató – online petícióban, majd közülük néhányan nyílt levélben hívták fel a figyelmet az erdélyi magyar oktatásban tapasztalható, főleg a természettudományok terén jelentkező utánpótláshiányra. Történt-e azóta valamilyen fajta egyeztetés a petíció szerzőivel, illetve az oktatókkal ebben a témában?
– A nyílt levélnek konkrét, intézményes címzettje nem volt, a szerzői egy hasznos és fontos társadalmi vitát szerettek volna generálni ezzel. Sajnálom, hogy nem került elég hangsúlyosan előtérbe, de örülök, hogy ismét napirenden van. Két témát emeltek ki: a közoktatás egyik hatalmas gondját a tucatnyi közül, a tanárutánpótlást, illetve a sajtó önállóságának problémáját. A levél a pedagógusképzés és -utánpótlás kapcsán elég világosan fogalmaz: a megoldást politikailag is támogatott civil keretekben képzeli el, hatékony anyagi ösztönzés formájában. Az egyik lehetséges fórum, ami a további egyeztetéseknek a legmegfelelőbb keretet adja: a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége. Azért látom benne a keretet, mert itt e témában és a többi közoktatási témában a felmérések, regionális szintre bontott tervek már megkezdődtek.
– Ön szerint megvalósítható-e a petíció szerzői által megfogalmazott megoldás – az anyagi ösztönzés –, és amennyiben igen, milyen formában?
– A romániai magyar nyelvű közoktatás egy nagy rendszer, 154 700 tanulót jelent óvodától 12. osztályig, és mintegy 12 ezer pedagógust. Hétfőn ennyien mentek az iskolákba. Ennél a nagyságrendnél hatalmas összegek révén valósítható meg az, amit a nyilatkozat szerzői felvetnek – utazási támogatás, lakástámogatás, ösztöndíj – akkor is, ha leszámítjuk az immár stabil, decens körülményekben élő pedagógusokat. Tehát a program csak erős anyaországi, egyházi és különféle közösségi forrásokból tartható fenn, és a téma higgadt realitásérzéket kíván meg.
– A parlamenti választási kampányban az RMDSZ is kiemelt témaként kezelte az oktatást. Van-e a szövetségnek valamilyen fajta kimutatása a pedagógusok életkorbeli megoszlására vonatkozóan?
– Az országos, minisztériumi, illetve megyei tanfelügyelőségi összesített statisztikákat használjuk a különféle elemzésekhez. Ezek munkaügyi statisztikák is, pontosak.
– Az RMDSZ által korábban kidolgozott szórványstratégiában – melyben megkülönböztetett az oktatás kérdése – milyen megoldások szerepelnek erre a problémára?
– A szórványstratégiát a különböző régiók gondjainak összegyűjtése előzte meg. A szórvány legfőbb gondja az iskolák elnéptelenedése, és itt együtt jelentkezik a tanári munkanélküliség problémája a strukturális tanerőhiánnyal. Strukturális tanerőhiány röviden: összességében volna elég pedagógus, de összetétele nem talál a helyi oktatás igényeivel, nem helybeli pedagógus, az állomány nem illik a tantárgystruktúrához stb.
– Jelenleg milyen fajta anyagi támogatás létezik az oktatók megsegítésére, szakmában tartására az RMDSZ és a Communitas Alapítvány részéről?
– Bentlakási költségekhez való hozzájárulás szórványból származó tanulók számára, amiben szállás és étkezési költségek résztámogatása számolható el. Olyan tanulók kapják, akiknek a családjában az egy főre eső havi jövedelem nem haladja meg a 800 lejt, és a településükön nem tanulhatnak magyar nyelven. Erre az iskolák, illetve a fenntartó alapítványok, egyházak pályáznak. Másik támogatás a szórványból beiskolázott tanulók ingázási költségeihez való hozzájárulás abban az esetben, ha nem kapnak állami költségtérítést. További támogatás: szórványban dolgozó pedagógusok ingázási költségeihez való hozzájárulás abban az esetben, ha nem kapnak állami költségtérítést, ha a családjuk havi jövedelme nem haladja meg az egy főre eső 900 lejt. Évek óta tart egyes szemléltetőanyagokkal, főleg kétnyelvű atlaszokkal való támogatás, ez folytatódik. Minden segítség jó, de óriási területen szóródik: 2600 intézetben folyik magyar nyelvű oktatás.
– A magyar kormány is számos módon segíti az erdélyi magyar oktatási rendszert, az anyanyelvükön tanuló diákokat. Az oktatókat milyen formában támogatja?
– Jelenleg a magyar kormány a legnagyobb összegű támogatásokat intézményalapításra, -építésre célozza: iskolák, szórványkollégiumok. Másik nagy tétel a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem támogatása. További tétel – melyet mindenki ismer – a magyar iskolákba járó gyermekek családjának nyújtott támogatás, mely százezres nagyságrendű populációt érint. Az oktatókat a továbbképzések terén támogatja, illetve a felsőoktatásban, mert itt a nagyságrendek másak, vállalhatók.
2017-ben több mint ötven magyar óvoda létesítését támogatja a magyar kormány ott, ahol nincs, illetve több tucat óvoda felújítását. De volt ilyen éve a szakoktatásnak is. Évről évre más-más gond, baj kerül sorra. Észrevételem szerint a magyar kormány a saját szakértőin kívül a támogatások céljának a meghatározásában az RMDSZ-re és az egyházakra hallgat. Az óriási területet lefedő oktatási támogatások egyik legjobb lobbistája jelenleg kétségtelenül a református egyház.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)
Csak erős anyaországi, egyházi és különféle közösségi forrásokból lenne fenntartható az értelmiség által javasolt, az erdélyi magyar oktatásban jelentkező utánpótláshiánytorvosolni hivatott anyagi ösztönző program – véli Magyari Tivadar. Az RMDSZ oktatásért felelős ügyvezető alelnöke szerint a téma „higgadt realitásérzéket" kíván meg.
– Két hónapja egy húszfős értelmiségi csoport – köztük számos iskolaigazgató – online petícióban, majd közülük néhányan nyílt levélben hívták fel a figyelmet az erdélyi magyar oktatásban tapasztalható, főleg a természettudományok terén jelentkező utánpótláshiányra. Történt-e azóta valamilyen fajta egyeztetés a petíció szerzőivel, illetve az oktatókkal ebben a témában?
– A nyílt levélnek konkrét, intézményes címzettje nem volt, a szerzői egy hasznos és fontos társadalmi vitát szerettek volna generálni ezzel. Sajnálom, hogy nem került elég hangsúlyosan előtérbe, de örülök, hogy ismét napirenden van. Két témát emeltek ki: a közoktatás egyik hatalmas gondját a tucatnyi közül, a tanárutánpótlást, illetve a sajtó önállóságának problémáját. A levél a pedagógusképzés és -utánpótlás kapcsán elég világosan fogalmaz: a megoldást politikailag is támogatott civil keretekben képzeli el, hatékony anyagi ösztönzés formájában. Az egyik lehetséges fórum, ami a további egyeztetéseknek a legmegfelelőbb keretet adja: a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége. Azért látom benne a keretet, mert itt e témában és a többi közoktatási témában a felmérések, regionális szintre bontott tervek már megkezdődtek.
– Ön szerint megvalósítható-e a petíció szerzői által megfogalmazott megoldás – az anyagi ösztönzés –, és amennyiben igen, milyen formában?
– A romániai magyar nyelvű közoktatás egy nagy rendszer, 154 700 tanulót jelent óvodától 12. osztályig, és mintegy 12 ezer pedagógust. Hétfőn ennyien mentek az iskolákba. Ennél a nagyságrendnél hatalmas összegek révén valósítható meg az, amit a nyilatkozat szerzői felvetnek – utazási támogatás, lakástámogatás, ösztöndíj – akkor is, ha leszámítjuk az immár stabil, decens körülményekben élő pedagógusokat. Tehát a program csak erős anyaországi, egyházi és különféle közösségi forrásokból tartható fenn, és a téma higgadt realitásérzéket kíván meg.
– A parlamenti választási kampányban az RMDSZ is kiemelt témaként kezelte az oktatást. Van-e a szövetségnek valamilyen fajta kimutatása a pedagógusok életkorbeli megoszlására vonatkozóan?
– Az országos, minisztériumi, illetve megyei tanfelügyelőségi összesített statisztikákat használjuk a különféle elemzésekhez. Ezek munkaügyi statisztikák is, pontosak.
– Az RMDSZ által korábban kidolgozott szórványstratégiában – melyben megkülönböztetett az oktatás kérdése – milyen megoldások szerepelnek erre a problémára?
– A szórványstratégiát a különböző régiók gondjainak összegyűjtése előzte meg. A szórvány legfőbb gondja az iskolák elnéptelenedése, és itt együtt jelentkezik a tanári munkanélküliség problémája a strukturális tanerőhiánnyal. Strukturális tanerőhiány röviden: összességében volna elég pedagógus, de összetétele nem talál a helyi oktatás igényeivel, nem helybeli pedagógus, az állomány nem illik a tantárgystruktúrához stb.
– Jelenleg milyen fajta anyagi támogatás létezik az oktatók megsegítésére, szakmában tartására az RMDSZ és a Communitas Alapítvány részéről?
– Bentlakási költségekhez való hozzájárulás szórványból származó tanulók számára, amiben szállás és étkezési költségek résztámogatása számolható el. Olyan tanulók kapják, akiknek a családjában az egy főre eső havi jövedelem nem haladja meg a 800 lejt, és a településükön nem tanulhatnak magyar nyelven. Erre az iskolák, illetve a fenntartó alapítványok, egyházak pályáznak. Másik támogatás a szórványból beiskolázott tanulók ingázási költségeihez való hozzájárulás abban az esetben, ha nem kapnak állami költségtérítést. További támogatás: szórványban dolgozó pedagógusok ingázási költségeihez való hozzájárulás abban az esetben, ha nem kapnak állami költségtérítést, ha a családjuk havi jövedelme nem haladja meg az egy főre eső 900 lejt. Évek óta tart egyes szemléltetőanyagokkal, főleg kétnyelvű atlaszokkal való támogatás, ez folytatódik. Minden segítség jó, de óriási területen szóródik: 2600 intézetben folyik magyar nyelvű oktatás.
– A magyar kormány is számos módon segíti az erdélyi magyar oktatási rendszert, az anyanyelvükön tanuló diákokat. Az oktatókat milyen formában támogatja?
– Jelenleg a magyar kormány a legnagyobb összegű támogatásokat intézményalapításra, -építésre célozza: iskolák, szórványkollégiumok. Másik nagy tétel a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem támogatása. További tétel – melyet mindenki ismer – a magyar iskolákba járó gyermekek családjának nyújtott támogatás, mely százezres nagyságrendű populációt érint. Az oktatókat a továbbképzések terén támogatja, illetve a felsőoktatásban, mert itt a nagyságrendek másak, vállalhatók.
2017-ben több mint ötven magyar óvoda létesítését támogatja a magyar kormány ott, ahol nincs, illetve több tucat óvoda felújítását. De volt ilyen éve a szakoktatásnak is. Évről évre más-más gond, baj kerül sorra. Észrevételem szerint a magyar kormány a saját szakértőin kívül a támogatások céljának a meghatározásában az RMDSZ-re és az egyházakra hallgat. Az óriási területet lefedő oktatási támogatások egyik legjobb lobbistája jelenleg kétségtelenül a református egyház.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)