Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. december 22.
Besúgók voltak, listák nincsenek
A feltáratlan múlt és a kommunista állambiztonsági szervek levéltári anyagainak nyilvánosságra hozatala mindenhol kényes kérdésnek bizonyult. A rendszerváltás óta időnként igencsak heves indulatokkal kísérve fel-felbukkan a besúgó probléma a volt szocialista társadalmakban, aztán észrevétlenül elhal. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház direktora, Gáspárik Attila most újra felszínre hozta. A színész, médiaszakértő, volt rektort arról faggattuk, kell-e, lehet-e tisztázni a közelmúltat.
- A titkosszolgálatok levéltári anyagainak kérdése darázsfészek a kelet-közép-európai társadalmakban. A múlt héten Budapesten is bemutatott, a marosvásárhelyi színház történetével foglalkozó, A színház kiterjedése című kötetében ebbe a darázsfészekbe nyúlt bele. Most épp néma csend honol ebben a témában mind a magyar, mind a romániai társadalomban, miért érezte fontosnak, hogy ezt a vonatkozást is beemelje könyvébe?
- Elárulok egy nagy titkot. Én egyetemista vagyok, történelem szakon első éves doktori iskolába járok. (Gáspárik Attila 1965-ben született, végzettsége szerint színész, van már egy doktorátusa, tanár, oktatói szintű projektmenedzser, volt a román Országos Audiovizuális Tanácsnak alelnöke és ügyvivő elnöke, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem rektora, jelenleg a magyar-román tagozatú színház igazgatója.) Ezt az egyetlen módját találtam annak, hogy megértsem a múltat. Elkezdtem foglalkozni a marosvásárhelyi színház történetével, de nem sztorizgatni akartam, azt már rég megtették mások. Ez az első próbálkozás volt ilyen téren, az első ilyen jellegű írásom.
- Az első olyan, ami a Securitate levéltári anyagokra is támaszkodik?
- Igen. Én a pozitivista történelemszemlélet híve vagyok, ami azt jelenti, hogy nagyon sok forrásanyagot felsorakoztatunk egymás mellé és ebből próbálunk meg levonni valamiféle következtetést, vagy hagyjuk, hogy az utánunk jövő generáció vonjon le egy olyan következtetést amilyen az ő korát érdekli. Az intézmény, amiről írni akarok az a Székely Színház. Hetven éve alakult. Lassan eljött az idő, hogy megírjuk az indulását. Ha túl közel vagy egy korszakhoz valószínűleg nem látod, hogy mi történik.
- Miért épp a marosvásárhelyi székely színház története kapcsán nyúlt a szekus levéltári anyagokhoz?
- Mindig is bosszantott, hogy van egy siker sztorija a romániai magyarságnak, amit úgy hívnak, hogy marosvásárhelyi színház, székely színház vagy marosvásárhelyi intézményes színjátszás, de alig tudunk valamit róla. Elkezdtem ezzel foglalkozni, s akkor éreztem, hogy meghaladja a felkészültségemet. Ezután felvételiztem a történelemre, a doktori iskolába. Amikor elmentem a levéltárba és kézbevettem a színház pártdokumentumait egy egészen más világ tárult elém. És nagyon jó, a működés tisztázására alkalmas anyagokat találtam a titkosszolgálattól is.
- Belenyúlt a darázsfészekbe. Mit vall e téren – kell bolygatni ezt a vonulatot, vagy már úgysem érdekel senkit, hagyni kell az egészet, nem érdekes, ki volt besúgó, ki volt a tartótiszt?
- Ez az elhallgatjuk vagy sem, nagyon bonyolult kérdés, mert igazából mai napig nem tudjuk, hogy mi van a raktárban. Mai napig nem adta le az összes utódszervezet az archívumát. Soha nem létezett romániai titkosszolgálatokon belül amolyan stasis-németes leltározás. Hamis dolog arra gondolni, hogy van egy lista, amin írja, hogy kik voltak a besúgók és kik az üldözöttek. Nincsenek ilyen listák. Illetve nagyon sok lista van. Van olyan személy, aki kollaboráns és üldözött is volt egy személyben. Be lehet azonosítani egy-egy embert 3-4 fedőnévvel, miközben az is megtörténhet, hogy valójában nem is volt beszervezve. De mivel szocialista tervgazdálkodás szerint működött a Securitate is, minden tisztnek megvolt a normája, hogy hány jelentést kell összeszednie a hónap végéig. Amikor látszott, hogy ez nem sikerül, nem jön össze az a 3-4 vagy akárhány, nos, akkor gyorsan bement abba az intézménybe, ahol különben mindenki tudta, hogy ő a szekus. Ezek bizalmi emberek voltak, ők szerezték az útleveleket is az intézmények dolgozóinak, nem lehetett csak úgy kitérni előle, ha beszélgetni akart. Bement, elbeszélgetett egy-két emberrel, hazament, leírta, adott egy fedőnevet beszélgetőtársainak és megvolt a havi terv. Most ott tartunk, hogy szőrözzük, szálazzuk, hogy a konkrét jelentések miért és hogyan születtek.
- És kiszálazható?
- Hihetetlenül nagy szakértői munka. Legalábbis számomra annak tűnik. Vegyük az én kutatási területemet. Ha beazonosítjuk végre, melyik színészről van szó, akkor vehetjük a repertoárt, a 30-40 évvel ezelőtti próbarendet, s megnézzük, hogy akkor volt-e neki próbája. Hogy egyáltalán jelenthetett akkor vagy épp más városban volt kiszálláson, és a jelentés kamu? Merthogy ilyen is van.
- Szóval eléggé csúszós ez a terep is, az állambiztonsági szervek levéltára sem oldja meg a nagy kérdést, hogy nyilvánosságra kell hozni vagy nem az egykori besúgók nevét?
- Nagyon egyszerű lenne kimenni a sajtóba és azt mondani, hogy mindenki besúgó volt, aki valamikor valamiért aláírt, valamilyen módon részese volt az egésznek. De ennek az objektív fokmérőjét, bevallom, én nem találom. Ezért próbálom a mechanizmusát megérteni. Ha nagyon röviden, és egy kicsit primitíven foglalnom össze, akkor azt mondom, hogy a Securitate a pártot védte, nagyon sokáig, míg nem önállósodott a 80-as évek vége felé. Addig a pártot és a rendszert védte azzal, hogy megpróbált minél több befolyást szerezni minden szinten – a tejvásárlástól az útlevélosztásig, a benzinvásárlásig. És ott volt mindenhol, legfőbb feladatának azt tekintette, hogy pozitívan befolyásolja a dolgokat. A szekus jelentések nagy részét megkapta a párt, vagyis a PÁRT és a színházigazgató. Ők részesei voltak a rendszenek? Az ő cinkosságukat miben mérjük? Én elég sok dossziét átolvastam és nem találtam olyan egyént, aki ellen bűnvádi eljárást indítottak volna, aki ellen fizikai atrocitást alkalmaztak volna, megvertek volna valamely feljelentés alapján. És ez több száz embert érintő dolog volt, sok esetben az sem tudta, akit befolyásoltak. Általános félelem, bizalmatlanság uralkodott, ami megmérgezett sok emberi kapcsolatot.
- Mire használták ezeket a jelentéseket?
- Ebben az időben és ezekben a körökben a szekunak mindenekelőtt azért kellettek ezek a mindenkire kiterjedő adatok, mert potenciális zsarolóeszköz volt az adott intézmény, az egész társadalom kézben tartására. Mindent ellenőrizni akartak, minden vélt, valós veszélyforrást kontroll alatt tartani. Nem akartak látványos megtorlást, mert akkor már tudták, hogy ha elcsattan egy pofon, akkor holnap már nagyobb kell és elszabadulhat a pokol. Ezek a tisztek nagyon elegánsan csinálták – műveltek voltak, pszichológiai felkészültséggel. Jártak színházba, könyvbemutatókra, kiállításokra stb. Befolyásolhattak karriereket.
- Volt ilyen?
- Azt hiszem, nagyon kevesen voltak, akit a szeku nem engedett kibontakozni, egyetlen ilyen konkrét esetet tudunk, a Visky Árpádét. Ő börtönbe került, hivatalosan öngyilkos lett. Nos, hogy valaki öngyilkos lesz vagy öngyilkosságba kergetik, nem igazán tudjuk mérni. Tény, hogy az öngyilkosság után a Securitate megíratja az özveggyel az amerikai kongresszushoz a levelet, hogy „a férjem öngyilkos lett, ne nyomozzanak utána és ne kérdezgessék, hogy mi van”. Képzeljük el, amikor egy feleséget ilyesmire rávesznek. Hogyan? Mivel? De levelet írt az amerikai kongresszusnak a színház igazgatója és az orvos is, aki kezelte.
- Meglepettnek látszik az orvos miatt.
- Tényleg. Ilyesmire én nem gondoltam. Pedig aranybánya volt a titkosszolgálat számára minden nőgyógyász, pszichiáter és sok más orvos. Mivel tilos volt az abortusz, az nagyon kiváló információ volt, hogy ki mikor terhes, ki mikor „csináltatja el a gyereket”. Akit ilyesmivel megfogtak, azokon már nem kellett bosszút állni, nem kellett fenyíteni, büntetni, ők már dolgoztak nekik életük végéig, mindenféle beszervezési papír nélkül. Ugyanígy jártak el a pszichiátriai kezeléseknél. A szocialista rendszerekre jellemző, de nemcsak, hogy amikor már nem tudtak mit kezdeni valakivel, akkor bezáratták őket. A pszichiáterek kulcsemberek voltak, bár azt hiszem, ők sem tudtak róla, hogy mennyire kulcsszerepet töltenek be a rendszer működésében.
- Említ egy-két nevet a könyvében, olyanokét, akik annak idején besúgók voltak, aztán mégis közszereplők maradhattak, az MMA tagjai is. Mi a feladata a kutatónak, leleplezni őket? A rendszerváltás után igencsak élénken élt az igény arra, hogy minden besúgót és tartótisztet le kell leplezni. Aztán nem lett belőle semmi. És az igény is mintha kihalt volna. Szükség van erre vagy nincs? Tönkre tehetünk fölöslegesen életeket?
- Igen, határozottan tönkre tehetünk életeket. A múltunkat úgysem adja vissza már senki. A vonatkozó román törvénykezés nagyon komoly, ezt a kutatónak is tiszteletben kell tartania. De én nem is hiszem, hogy a tudományos kutató feladata az, hogy erkölcsi mércéket kezdjen bevezetni a társadalomba. Tudom, hülyén hangzik, de voltak becsületes besúgók is. A jelentésekből látszik, hogy egyesek őszintén védelmeznek valamely ügyet. Őket beszervezték, a törvény alapján besúgók voltak, de soha nem okoztak rosszat senkinek, sőt elodáztak egy-két problémát néhány évig. A paragrafusok szerint viszont besúgók voltak. Egy dolgot azonban nem tudok megérteni, egyszerű emberként: több mint húsz év alatt miért nem tudtak egy módot találni arra, hogy nyilvánosan beszéljenek a „sötét múltjukról”. A tisztek hallgatnak, a volt besúgók hallgatnak. Egyesek szélsőjobbosként kompenzálnak…
- Mi alapján nyilvánítható valaki besúgónak e paragrafusok szerint?
- Három dolog kell ahhoz minimum Romániában, hogy valakit besúgónak nyilvánítsanak – a beszervezési nyilatkozat, a jelentések és annak igazolása, hogy ő ezekért pénzt kapott. Ha az egyik hiányzik, - és hangsúlyozom, a Securitate nem a Stasi volt, ki tudja még hány szekrény alján hány dokumentum rohad -, a jelenlegi tudásunk szerint nem besúgó. A két személyről, akiket megnevezek a könyvemben, nem én állapítottam meg, hanem a titkosszolgálatokat felügyelő testület adott papírt róla, hogy ők besúgók voltak. Azt hiszem, egy történésznek nem lehet az a feladata, hogy ítéletet mondjon.
- Hagyjuk a fenébe, spongyát rá?
- Nem ilyen egyszerű. Persze vannak közöttük nagyon bosszantó esetek. Olyanok is, akik meghaltak, de mindvégig zászlóként lobogtak eseményeken. Mások a rendszerváltás után vezető szerepet vívtak ki maguknak a társadalomban. Őket vajon egy-egy telefonnal nem lehetett figyelmeztetni, hogy…? Summa summarum: Nagyon nehéz mindenkire, aki valaha jelentett, azt mondani, hogy besúgó volt, vagy egyértelműen kijelenteni, hogy ártatlan volt és áldozata a rendszernek. Akad olyan, akiknek van két jelentési dossziéja és van három, amiben őt követik. Na de hát akkor ő mi volt?
- Nem lehetne árnyalni a képet?
- Nos, volt 26 év erre. Ennyi idő alatt nem tudom elképzelni, hogy valakinek ne lett volna annyi ideje, hogy vegyen egy papírt és ceruzát és leírja, pontosan mi és hogyan is történt. Miért kellett megvárnia szinte mindegyiknek, hogy az orra alá nyomják, hogy ezt te írtad alá, ezt te jelentetted, ezt a pénzt te kaptad érte? Nem, nem kell homályban hagyni a történteket, de nézzük a lényeget.
- És mi a lényeg?
- A Securitate a pártot szolgálta. Akkor kit kell büntetni inkább, azt, aki szolgált, vagy azt, akit szolgált? Az 50-es években megfogalmazták, hogy a szeku a párt acél karja. Nézzük meg kit védett, és akkor eljutunk olyan, tisztességben megőszült emberekhez, akik nem voltak besúgók, hanem vagy a központi bizottságban ültek, vagy annak póttagjai voltak és asszisztáltak mindehhez, vagy részt vettek az „ahogy lehet mozgalomban”. Ez utóbbi sajátosan romániai magyar dolog volt, a „gyerekek elégedjünk meg azzal, ami van, fogjuk be a szánkat, ne elégedetlenkedjünk, mert még ennyi sem lesz” jelenség. Ezeket védte a szeku, és akkor ki a bűnösebb, aki védte, vagy akit védett? Verjük el tényleg a besúgókon az egészet, de feledkezzünk el arról, hogy ma Magyarországon több volt szekuritatés tiszt él a magyar állam nyugdíjából? A legismertebb közülük Alexandru Draghici volt, aki belügyminiszterként abban az időben irányította az állambiztonsági szerveket, így a Securitatét is, amikor még tombolt a terror, 1952-65 között. Ő a rendszerváltás után kapott menedékjogot Magyarországtól, 1991-ben. 1992-ben pedig az Antall-kormány (Boross Péter belügyminisztersége alatt) elutasította Románia kiadatási kérelmét, azzal az indokkal, hogy a magyar jog szerint Draghici bűntettei elévültek. Akkor meg miről beszélünk?
- Addig, míg ezek a titkosszolgálati levéltári anyagok elérhetetlenek, addig a magyar hivatal honnan tudhatná, ha valaki ilyen priusszal érkezik?
- Én azt tudom, hogy minden országnak szüksége van titkosszolgálatokra. Szeretem, nem szeretem, az ország biztonságát és az én, mint állampolgár biztonságát az adja meg, ha van egy jól működő titkosszolgálata az országnak. Egy jól működő titkosszolgálat pedig csak tudja, amikor egy volt szekuritatés ezredes áttelepedését kéri. Itt is van III/III-as törvény, ha alávetik ezeket az embereket, elbuknak. De hát Magyarország Argentína volt néhány ember számára. A német fasiszták közül ugyebár sokan Argentínában találtak menedéket, mert az ottani törvények szerint sem követtek el semmit. Gondolom, de ez csak rosszindulatú feltételezés, hogy amikor valaki szekusként áttelepül egy másik országba, a bőröndjébe a szalonna mellé betesz egy-két dossziét ami érdekes lehet másoknak… Novák Csaba Zoltán pont azt kutatja, hogy a román titkosszolgálat hány titkos ügynököt dobott át Magyarországra 1989 előtt….
- Mivel, hogyan kellene kezdeni ezt a tisztulási-tisztázási folyamatot?
- A pártfunkcionáriusok között kell először keresgélni, ha tényleg szembe akarunk nézni a múltunkkal. Mert mi is történt valójában? Térjünk vissza a színházhoz. Készült ugyebár egy jelentés. Ez az anyag annak idején a megyei pártbizottság kulturális bizottsága tagjainak szólt. Titkos anyag, a szeku küldte számukra. A párttitkár reggel kezébe vette, megnézte ki kivel kefélt, ki nem tudja a szövegét, ki beteg, ki miért maradt le a turnéról, ki mit mondott a büfében. Ezen anyagok alapján léptetett elő valakit, süllyesztett el, nevezett ki igazgatónak a párt. Ő, aki használta és élt vele, megússza, aki pedig az anyagot készítette, az nem ússza meg?
- A román szabályozás elég ahhoz, hogy tisztázható legyen a múlt? Mennyire ismeri ilyen téren a magyar szabályozást? Elegendőnek tartja, ahogy a két ország kezeli a témát?
- Nem. Magyarországon ilyen tekintetben majdnem hírzárlatos rendszer van. Vegyünk egy egyszerű példát, a Szabó Istvánét. Addig mindenkit nagyon érdekelt a dolog, míg egy művészileg nagyon hiteles, Magyarország imidzsét, a magyar és európai filmes ipart jelentősen befolyásoló emberről ki nem derült, hogy a múltjának van egy része, amelyről ő nem beszélt nyíltan.
- Tizenéves gyerek volt.
- Jó, értem én ezt, de ez is mutatja, hogy nem lehet idejekorán elővenni ezeket a dolgokat. Emlékezzünk vissza arra, hogy Hofi Gézáról is jelentek meg annak idején, a kilencvenes évek legelején úgymond leleplezések arról, hogy a nomenklatúra tagjaival vadászott. Ez nem egy objektív kép róla, mint ahogy Szabóról sem. Ha mi mindenkit egy-egy jelentés miatt belenyomnánk a besúgói kategóriába, nem tudom hová jutnánk. Magam ismétlem: úgy érzem, hogy mindenkinek megadatott az elmúlt 26 évben, de még most sincs késő, hogy vegyen egy papírt és egy ceruzát és leírja az igazat. És újra csak felteszem a kérdést, és most Magyarországról beszélek, hogy nemzetünk nagyjai, akik a Kádár rendszer abszolút privilegizált emberei voltak, - ha bekapcsoltad a tévét, a rádiót, a hűtőszekrényt vagy a hajszárítót, ők és csak ők beszéltek benne-, hogy ők ártatlanok voltak, csak azok szolgálták a rendszert, akik írtak 3-4 jelentést? Felállíthatunk ilyen erkölcsi büntetőszázadokat, de az igazságosabb lesz? Katartikus volt Kézdi Kovács Zsolt önmagával való szembenézése. Ne felejtsük az ember, legalábbis a magunkfajta ember (európai) alapértéke a megbocsátás, legyen keresztény, vagy keresztyén, vagy zsidó esetleg ateista.
- Nem tudom, hogy igazságosabb lenne-e, de Ön tényleg úgy érzi, hogy igazságtalan lenne a leleplezés?
- Volt olyan magyar író Romániában, aki ült több mint 5 évet börtönben egy banális hülyeség miatt, 1956 kapcsán. Azért, mert szavalt a temetőben 1956 november elsején. Több évet ült, kijött, majd beszervezték. De úgy beszervezték, hogy még fel sem kelt az ágyból és már jelentett. Ha bement a kocsmába és csúnyán néztek rá, rögtön írt egy jelentést. Így leélte nagy részét az életének. Maradt utána vagy négy kötet jelentés. Utána átjött Magyarországra és jelentkezett a III/III-asnál, hogy ő szívesen jelent az Erdélyből áttelepedett magyar írókról. Tette mindezt a Szabadság téri mozgalom és a Nagy Imre újratemetés környékén, és jelentett is ezerrel a még regnáló szocialista kormány titkosszolgálatának. Vegyük ennek az embernek az életét. Melyik részét ítéljük meg, azt, hogy volt bátorsága kimenni a temetőbe verset mondani, hogy ült öt évet, hogy beszervezték, hogy néha nagyon csúnya módon besúgott? Vagy nézzük azt a részét, amikor áttelepedik Magyarországra és önként elmegy jelenteni? Vagy azt, amikor könyveket írt, hogy ő mennyire el volt nyomva magyarként Romániában? Én ma úgy látom, hogy sem Romániában, sem Magyarországon nincs valós lehetőség a közelmúlttal való szembenézésre.
- Miért?
- Mert maga a társadalom, a hatalom nem ad erre lehetőséget, elodázza. Az államnak igenis kutya kötelessége volna pénzt adni arra, hogy konferenciákon, kutatási programokon keresztül felállítsunk egy olyan mérce-féleséget, kutatási folyamatot, hogy ne az legyen, hogy egy-két gerilla beveti magát a sűrű bozótba és véletlenszerűen beletenyerel valamibe. De akkor szembe kell néznünk például 1956-al is. Kívülről én például azt látom, hogy olyan heroikus eseménysorozatot próbálunk konstruálni, amely nem valós. 1956–nak voltak árnyoldalai is. Nem mindenki volt hős, aki akkor az utcán rohangált és lövöldözött, aki Molotov koktélokat dobált. Közülük sem mindenki a magyar szabadságra gondolt eközben. De Romániának sincs kedve ilyesmihez, annak ellenére, hogy van szép vonatkozó törvénykezése.
- Romániában ahhoz, hogy valaki jelöltként indulhasson a parlamenti választáson, át kell világíttatnia magát. Ez sem elég?
- A hatóság ilyenkor a következő papírt adja: „A jelenlegi tudásunk alapján Ön nem volt a titkosszolgálatok tagja”.
- De ott van legalább erre hatóság, a CNSAS. Az általa kibocsátott bizonyítvány sem megbízható?
- Persze, ott van ilyen hatóság, Magyarországon nincs, ha jól tudom, itt nem világítják át a jelölteket sem. De ez a román szakhatóság által kibocsátott dokumentum nem jelenti azt, hogy holnap nem találnak olyant, ami az ellenkezőjét bizonyítja. Romániában nem lehet kiadni olyan papírokat, amelyek terrorizmussal kapcsolatosak, amelyek állambiztonsági szempontból mai napig veszélyt jelentenek. Nos, hogy ezt ki dönti el, és mi ennek a módszertana, nem tudjuk. Van egy mondat, amit feltétlenül meg kell jegyezni: A titkosszolgálatok elsősorban a titkosszolgálatot védik. Ha ezt nem tudja valaki, ne is kezdjen kutatni. Ez nem Romániában vagy Magyarországon van így, hanem mindenhol. Mi azon a koncon marakodunk, amit ők elénk dobnak. Az összefüggéseket kell elsősorban letisztázni.
- És azok legalább letisztázhatók? Ennek fényében már könnyebb lesz a közelmúlt megítélése is?
- Hát, azt nem állítanám, hogy könnyebb. Mondanék rá egy példát. Itt van például a marosvásárhelyi Székely Színház megalapítása 1946-ban. 1946-ban Erdély sorsa még nincs eldöntve, a párizsi béketárgyalások még hátravannak. De Románia, amely már ideiglenesen bevonult Észak-Erdélybe, a béketárgyalásokon az asztalra teszi a következőket. Soha nem volt állami, állandó színháza Marosvásárhelynek, most van állami magyar színháza. Mi megcsináltuk. Magyar művészeti képzés indult Kolozsváron – színész, képzőművész, táncos, zenész. 1946 áprilisában indul az egyetem. Nem szeptemberben, hanem áprilisban, de így mondhatják, hogy mi megcsináltuk. És még sorolhatnám az akkoriban sebtében létrehozott intézményeket. Mit kellett volna csinálniuk azoknak, akik elvállalták ezeknek az intézményeknek a vezetését? Azt mondani, hogy nem, mert mi megvárjuk a béketárgyalás végét, alamizsnát nem fogadunk el? Ez rettenetes dilemma. Ezek az intézmények állami támogatással indulnak és még papíron királyság és kapitalizmus van Romániában. Találtak volna olyan egy-két dilettánst, aki megcsinálta volna, de ezeket hiteles művészek építik fel. Mondhatták volna, hogy nem vállalják el? Talán. De elvállalták, mert tudták, hogy meg tudják csinálni és meg is csinálták nagyon jól. Csakhogy rövid időn belül ezek az intézmények a párt leghűségesebb szolgái lettek akaratlanul is. Persze akkoriban a Párt és annak megítélése teljesen más volt. Nem lehet a mai valóság alapján megítélni a múltat. Romániai magyar kisebbségi viszonylatban mindvégig ott volt a rendszerek kettőssége, ezért is nagyon nehéz objektív következtetéseket levonni e téren. Amúgy meg rendszerenként és gondolkodási áramlatonként változni fog a megítélésünk különböző történésekről.
- Nem tudunk ezekre a kérdésekre egyértelmű, általánosan elfogadható választ adni?
- Mi, ebben a régióban lakók, minden rendszerváltásnál ledöntjük például a szobrainkat. Vagy szoborparkba visszük.
- Még mindig jobb, mintha pórrá zúznák.
- Igen, de azt hiszem, lesz még néhány ilyen parkunk, ahová a ma felállított szobrokat viszik majd el egykoron. Képzeljük el, hogy az antik Görögországban minden diktátor szobrát ledöntötték és szétverték volna.
- Vagy Rómában…
- Igen, hát akkor most miért járna oda a fél világ? De mi ilyen kicsi történelmek vagyunk, és még ezzel sem tudunk mit kezdeni. Mi mindig azzal indítunk, hogy a szimbólumokat leromboljuk, a tanügyi törvényt megváltoztatjuk, hogy lássák, hogy mi uralkodunk. Aztán jön a PISA-jelentés, hogy ez egy kicsit eldőlt és elég rossz irányba dőlt. De ha végiggondolom, bizonyos hatalom fenntartásához ez a PISA-jelentés tökéletes, talán még túl jó is. Szerintem még mindig kellene kicsit levenni belőle, mert félő, hogy az emberek megértenek bizonyos összefüggéseket. És az megint nem jó valakinek. Egy vezetőnek jó-e, ha képzett, esetleg túlképzett alattvalói vannak? Erről már könyvtárnyi anyagot írtak. Nos, ugyanez a helyzet a kommunista titkosszolgálatok levéltárainak vizsgálatával. Hihetetlenül bonyolult dolog, de valahol el kell kezdeni. Mert az a sok erkölcsi romlás, amit csak rakunk bele a szekrénybe, előbb-utóbb kiesik, és teljesen ellenőrizhetetlenül zuhan majd ránk.
Gál Mária Népszava
A feltáratlan múlt és a kommunista állambiztonsági szervek levéltári anyagainak nyilvánosságra hozatala mindenhol kényes kérdésnek bizonyult. A rendszerváltás óta időnként igencsak heves indulatokkal kísérve fel-felbukkan a besúgó probléma a volt szocialista társadalmakban, aztán észrevétlenül elhal. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház direktora, Gáspárik Attila most újra felszínre hozta. A színész, médiaszakértő, volt rektort arról faggattuk, kell-e, lehet-e tisztázni a közelmúltat.
- A titkosszolgálatok levéltári anyagainak kérdése darázsfészek a kelet-közép-európai társadalmakban. A múlt héten Budapesten is bemutatott, a marosvásárhelyi színház történetével foglalkozó, A színház kiterjedése című kötetében ebbe a darázsfészekbe nyúlt bele. Most épp néma csend honol ebben a témában mind a magyar, mind a romániai társadalomban, miért érezte fontosnak, hogy ezt a vonatkozást is beemelje könyvébe?
- Elárulok egy nagy titkot. Én egyetemista vagyok, történelem szakon első éves doktori iskolába járok. (Gáspárik Attila 1965-ben született, végzettsége szerint színész, van már egy doktorátusa, tanár, oktatói szintű projektmenedzser, volt a román Országos Audiovizuális Tanácsnak alelnöke és ügyvivő elnöke, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem rektora, jelenleg a magyar-román tagozatú színház igazgatója.) Ezt az egyetlen módját találtam annak, hogy megértsem a múltat. Elkezdtem foglalkozni a marosvásárhelyi színház történetével, de nem sztorizgatni akartam, azt már rég megtették mások. Ez az első próbálkozás volt ilyen téren, az első ilyen jellegű írásom.
- Az első olyan, ami a Securitate levéltári anyagokra is támaszkodik?
- Igen. Én a pozitivista történelemszemlélet híve vagyok, ami azt jelenti, hogy nagyon sok forrásanyagot felsorakoztatunk egymás mellé és ebből próbálunk meg levonni valamiféle következtetést, vagy hagyjuk, hogy az utánunk jövő generáció vonjon le egy olyan következtetést amilyen az ő korát érdekli. Az intézmény, amiről írni akarok az a Székely Színház. Hetven éve alakult. Lassan eljött az idő, hogy megírjuk az indulását. Ha túl közel vagy egy korszakhoz valószínűleg nem látod, hogy mi történik.
- Miért épp a marosvásárhelyi székely színház története kapcsán nyúlt a szekus levéltári anyagokhoz?
- Mindig is bosszantott, hogy van egy siker sztorija a romániai magyarságnak, amit úgy hívnak, hogy marosvásárhelyi színház, székely színház vagy marosvásárhelyi intézményes színjátszás, de alig tudunk valamit róla. Elkezdtem ezzel foglalkozni, s akkor éreztem, hogy meghaladja a felkészültségemet. Ezután felvételiztem a történelemre, a doktori iskolába. Amikor elmentem a levéltárba és kézbevettem a színház pártdokumentumait egy egészen más világ tárult elém. És nagyon jó, a működés tisztázására alkalmas anyagokat találtam a titkosszolgálattól is.
- Belenyúlt a darázsfészekbe. Mit vall e téren – kell bolygatni ezt a vonulatot, vagy már úgysem érdekel senkit, hagyni kell az egészet, nem érdekes, ki volt besúgó, ki volt a tartótiszt?
- Ez az elhallgatjuk vagy sem, nagyon bonyolult kérdés, mert igazából mai napig nem tudjuk, hogy mi van a raktárban. Mai napig nem adta le az összes utódszervezet az archívumát. Soha nem létezett romániai titkosszolgálatokon belül amolyan stasis-németes leltározás. Hamis dolog arra gondolni, hogy van egy lista, amin írja, hogy kik voltak a besúgók és kik az üldözöttek. Nincsenek ilyen listák. Illetve nagyon sok lista van. Van olyan személy, aki kollaboráns és üldözött is volt egy személyben. Be lehet azonosítani egy-egy embert 3-4 fedőnévvel, miközben az is megtörténhet, hogy valójában nem is volt beszervezve. De mivel szocialista tervgazdálkodás szerint működött a Securitate is, minden tisztnek megvolt a normája, hogy hány jelentést kell összeszednie a hónap végéig. Amikor látszott, hogy ez nem sikerül, nem jön össze az a 3-4 vagy akárhány, nos, akkor gyorsan bement abba az intézménybe, ahol különben mindenki tudta, hogy ő a szekus. Ezek bizalmi emberek voltak, ők szerezték az útleveleket is az intézmények dolgozóinak, nem lehetett csak úgy kitérni előle, ha beszélgetni akart. Bement, elbeszélgetett egy-két emberrel, hazament, leírta, adott egy fedőnevet beszélgetőtársainak és megvolt a havi terv. Most ott tartunk, hogy szőrözzük, szálazzuk, hogy a konkrét jelentések miért és hogyan születtek.
- És kiszálazható?
- Hihetetlenül nagy szakértői munka. Legalábbis számomra annak tűnik. Vegyük az én kutatási területemet. Ha beazonosítjuk végre, melyik színészről van szó, akkor vehetjük a repertoárt, a 30-40 évvel ezelőtti próbarendet, s megnézzük, hogy akkor volt-e neki próbája. Hogy egyáltalán jelenthetett akkor vagy épp más városban volt kiszálláson, és a jelentés kamu? Merthogy ilyen is van.
- Szóval eléggé csúszós ez a terep is, az állambiztonsági szervek levéltára sem oldja meg a nagy kérdést, hogy nyilvánosságra kell hozni vagy nem az egykori besúgók nevét?
- Nagyon egyszerű lenne kimenni a sajtóba és azt mondani, hogy mindenki besúgó volt, aki valamikor valamiért aláírt, valamilyen módon részese volt az egésznek. De ennek az objektív fokmérőjét, bevallom, én nem találom. Ezért próbálom a mechanizmusát megérteni. Ha nagyon röviden, és egy kicsit primitíven foglalnom össze, akkor azt mondom, hogy a Securitate a pártot védte, nagyon sokáig, míg nem önállósodott a 80-as évek vége felé. Addig a pártot és a rendszert védte azzal, hogy megpróbált minél több befolyást szerezni minden szinten – a tejvásárlástól az útlevélosztásig, a benzinvásárlásig. És ott volt mindenhol, legfőbb feladatának azt tekintette, hogy pozitívan befolyásolja a dolgokat. A szekus jelentések nagy részét megkapta a párt, vagyis a PÁRT és a színházigazgató. Ők részesei voltak a rendszenek? Az ő cinkosságukat miben mérjük? Én elég sok dossziét átolvastam és nem találtam olyan egyént, aki ellen bűnvádi eljárást indítottak volna, aki ellen fizikai atrocitást alkalmaztak volna, megvertek volna valamely feljelentés alapján. És ez több száz embert érintő dolog volt, sok esetben az sem tudta, akit befolyásoltak. Általános félelem, bizalmatlanság uralkodott, ami megmérgezett sok emberi kapcsolatot.
- Mire használták ezeket a jelentéseket?
- Ebben az időben és ezekben a körökben a szekunak mindenekelőtt azért kellettek ezek a mindenkire kiterjedő adatok, mert potenciális zsarolóeszköz volt az adott intézmény, az egész társadalom kézben tartására. Mindent ellenőrizni akartak, minden vélt, valós veszélyforrást kontroll alatt tartani. Nem akartak látványos megtorlást, mert akkor már tudták, hogy ha elcsattan egy pofon, akkor holnap már nagyobb kell és elszabadulhat a pokol. Ezek a tisztek nagyon elegánsan csinálták – műveltek voltak, pszichológiai felkészültséggel. Jártak színházba, könyvbemutatókra, kiállításokra stb. Befolyásolhattak karriereket.
- Volt ilyen?
- Azt hiszem, nagyon kevesen voltak, akit a szeku nem engedett kibontakozni, egyetlen ilyen konkrét esetet tudunk, a Visky Árpádét. Ő börtönbe került, hivatalosan öngyilkos lett. Nos, hogy valaki öngyilkos lesz vagy öngyilkosságba kergetik, nem igazán tudjuk mérni. Tény, hogy az öngyilkosság után a Securitate megíratja az özveggyel az amerikai kongresszushoz a levelet, hogy „a férjem öngyilkos lett, ne nyomozzanak utána és ne kérdezgessék, hogy mi van”. Képzeljük el, amikor egy feleséget ilyesmire rávesznek. Hogyan? Mivel? De levelet írt az amerikai kongresszusnak a színház igazgatója és az orvos is, aki kezelte.
- Meglepettnek látszik az orvos miatt.
- Tényleg. Ilyesmire én nem gondoltam. Pedig aranybánya volt a titkosszolgálat számára minden nőgyógyász, pszichiáter és sok más orvos. Mivel tilos volt az abortusz, az nagyon kiváló információ volt, hogy ki mikor terhes, ki mikor „csináltatja el a gyereket”. Akit ilyesmivel megfogtak, azokon már nem kellett bosszút állni, nem kellett fenyíteni, büntetni, ők már dolgoztak nekik életük végéig, mindenféle beszervezési papír nélkül. Ugyanígy jártak el a pszichiátriai kezeléseknél. A szocialista rendszerekre jellemző, de nemcsak, hogy amikor már nem tudtak mit kezdeni valakivel, akkor bezáratták őket. A pszichiáterek kulcsemberek voltak, bár azt hiszem, ők sem tudtak róla, hogy mennyire kulcsszerepet töltenek be a rendszer működésében.
- Említ egy-két nevet a könyvében, olyanokét, akik annak idején besúgók voltak, aztán mégis közszereplők maradhattak, az MMA tagjai is. Mi a feladata a kutatónak, leleplezni őket? A rendszerváltás után igencsak élénken élt az igény arra, hogy minden besúgót és tartótisztet le kell leplezni. Aztán nem lett belőle semmi. És az igény is mintha kihalt volna. Szükség van erre vagy nincs? Tönkre tehetünk fölöslegesen életeket?
- Igen, határozottan tönkre tehetünk életeket. A múltunkat úgysem adja vissza már senki. A vonatkozó román törvénykezés nagyon komoly, ezt a kutatónak is tiszteletben kell tartania. De én nem is hiszem, hogy a tudományos kutató feladata az, hogy erkölcsi mércéket kezdjen bevezetni a társadalomba. Tudom, hülyén hangzik, de voltak becsületes besúgók is. A jelentésekből látszik, hogy egyesek őszintén védelmeznek valamely ügyet. Őket beszervezték, a törvény alapján besúgók voltak, de soha nem okoztak rosszat senkinek, sőt elodáztak egy-két problémát néhány évig. A paragrafusok szerint viszont besúgók voltak. Egy dolgot azonban nem tudok megérteni, egyszerű emberként: több mint húsz év alatt miért nem tudtak egy módot találni arra, hogy nyilvánosan beszéljenek a „sötét múltjukról”. A tisztek hallgatnak, a volt besúgók hallgatnak. Egyesek szélsőjobbosként kompenzálnak…
- Mi alapján nyilvánítható valaki besúgónak e paragrafusok szerint?
- Három dolog kell ahhoz minimum Romániában, hogy valakit besúgónak nyilvánítsanak – a beszervezési nyilatkozat, a jelentések és annak igazolása, hogy ő ezekért pénzt kapott. Ha az egyik hiányzik, - és hangsúlyozom, a Securitate nem a Stasi volt, ki tudja még hány szekrény alján hány dokumentum rohad -, a jelenlegi tudásunk szerint nem besúgó. A két személyről, akiket megnevezek a könyvemben, nem én állapítottam meg, hanem a titkosszolgálatokat felügyelő testület adott papírt róla, hogy ők besúgók voltak. Azt hiszem, egy történésznek nem lehet az a feladata, hogy ítéletet mondjon.
- Hagyjuk a fenébe, spongyát rá?
- Nem ilyen egyszerű. Persze vannak közöttük nagyon bosszantó esetek. Olyanok is, akik meghaltak, de mindvégig zászlóként lobogtak eseményeken. Mások a rendszerváltás után vezető szerepet vívtak ki maguknak a társadalomban. Őket vajon egy-egy telefonnal nem lehetett figyelmeztetni, hogy…? Summa summarum: Nagyon nehéz mindenkire, aki valaha jelentett, azt mondani, hogy besúgó volt, vagy egyértelműen kijelenteni, hogy ártatlan volt és áldozata a rendszernek. Akad olyan, akiknek van két jelentési dossziéja és van három, amiben őt követik. Na de hát akkor ő mi volt?
- Nem lehetne árnyalni a képet?
- Nos, volt 26 év erre. Ennyi idő alatt nem tudom elképzelni, hogy valakinek ne lett volna annyi ideje, hogy vegyen egy papírt és ceruzát és leírja, pontosan mi és hogyan is történt. Miért kellett megvárnia szinte mindegyiknek, hogy az orra alá nyomják, hogy ezt te írtad alá, ezt te jelentetted, ezt a pénzt te kaptad érte? Nem, nem kell homályban hagyni a történteket, de nézzük a lényeget.
- És mi a lényeg?
- A Securitate a pártot szolgálta. Akkor kit kell büntetni inkább, azt, aki szolgált, vagy azt, akit szolgált? Az 50-es években megfogalmazták, hogy a szeku a párt acél karja. Nézzük meg kit védett, és akkor eljutunk olyan, tisztességben megőszült emberekhez, akik nem voltak besúgók, hanem vagy a központi bizottságban ültek, vagy annak póttagjai voltak és asszisztáltak mindehhez, vagy részt vettek az „ahogy lehet mozgalomban”. Ez utóbbi sajátosan romániai magyar dolog volt, a „gyerekek elégedjünk meg azzal, ami van, fogjuk be a szánkat, ne elégedetlenkedjünk, mert még ennyi sem lesz” jelenség. Ezeket védte a szeku, és akkor ki a bűnösebb, aki védte, vagy akit védett? Verjük el tényleg a besúgókon az egészet, de feledkezzünk el arról, hogy ma Magyarországon több volt szekuritatés tiszt él a magyar állam nyugdíjából? A legismertebb közülük Alexandru Draghici volt, aki belügyminiszterként abban az időben irányította az állambiztonsági szerveket, így a Securitatét is, amikor még tombolt a terror, 1952-65 között. Ő a rendszerváltás után kapott menedékjogot Magyarországtól, 1991-ben. 1992-ben pedig az Antall-kormány (Boross Péter belügyminisztersége alatt) elutasította Románia kiadatási kérelmét, azzal az indokkal, hogy a magyar jog szerint Draghici bűntettei elévültek. Akkor meg miről beszélünk?
- Addig, míg ezek a titkosszolgálati levéltári anyagok elérhetetlenek, addig a magyar hivatal honnan tudhatná, ha valaki ilyen priusszal érkezik?
- Én azt tudom, hogy minden országnak szüksége van titkosszolgálatokra. Szeretem, nem szeretem, az ország biztonságát és az én, mint állampolgár biztonságát az adja meg, ha van egy jól működő titkosszolgálata az országnak. Egy jól működő titkosszolgálat pedig csak tudja, amikor egy volt szekuritatés ezredes áttelepedését kéri. Itt is van III/III-as törvény, ha alávetik ezeket az embereket, elbuknak. De hát Magyarország Argentína volt néhány ember számára. A német fasiszták közül ugyebár sokan Argentínában találtak menedéket, mert az ottani törvények szerint sem követtek el semmit. Gondolom, de ez csak rosszindulatú feltételezés, hogy amikor valaki szekusként áttelepül egy másik országba, a bőröndjébe a szalonna mellé betesz egy-két dossziét ami érdekes lehet másoknak… Novák Csaba Zoltán pont azt kutatja, hogy a román titkosszolgálat hány titkos ügynököt dobott át Magyarországra 1989 előtt….
- Mivel, hogyan kellene kezdeni ezt a tisztulási-tisztázási folyamatot?
- A pártfunkcionáriusok között kell először keresgélni, ha tényleg szembe akarunk nézni a múltunkkal. Mert mi is történt valójában? Térjünk vissza a színházhoz. Készült ugyebár egy jelentés. Ez az anyag annak idején a megyei pártbizottság kulturális bizottsága tagjainak szólt. Titkos anyag, a szeku küldte számukra. A párttitkár reggel kezébe vette, megnézte ki kivel kefélt, ki nem tudja a szövegét, ki beteg, ki miért maradt le a turnéról, ki mit mondott a büfében. Ezen anyagok alapján léptetett elő valakit, süllyesztett el, nevezett ki igazgatónak a párt. Ő, aki használta és élt vele, megússza, aki pedig az anyagot készítette, az nem ússza meg?
- A román szabályozás elég ahhoz, hogy tisztázható legyen a múlt? Mennyire ismeri ilyen téren a magyar szabályozást? Elegendőnek tartja, ahogy a két ország kezeli a témát?
- Nem. Magyarországon ilyen tekintetben majdnem hírzárlatos rendszer van. Vegyünk egy egyszerű példát, a Szabó Istvánét. Addig mindenkit nagyon érdekelt a dolog, míg egy művészileg nagyon hiteles, Magyarország imidzsét, a magyar és európai filmes ipart jelentősen befolyásoló emberről ki nem derült, hogy a múltjának van egy része, amelyről ő nem beszélt nyíltan.
- Tizenéves gyerek volt.
- Jó, értem én ezt, de ez is mutatja, hogy nem lehet idejekorán elővenni ezeket a dolgokat. Emlékezzünk vissza arra, hogy Hofi Gézáról is jelentek meg annak idején, a kilencvenes évek legelején úgymond leleplezések arról, hogy a nomenklatúra tagjaival vadászott. Ez nem egy objektív kép róla, mint ahogy Szabóról sem. Ha mi mindenkit egy-egy jelentés miatt belenyomnánk a besúgói kategóriába, nem tudom hová jutnánk. Magam ismétlem: úgy érzem, hogy mindenkinek megadatott az elmúlt 26 évben, de még most sincs késő, hogy vegyen egy papírt és egy ceruzát és leírja az igazat. És újra csak felteszem a kérdést, és most Magyarországról beszélek, hogy nemzetünk nagyjai, akik a Kádár rendszer abszolút privilegizált emberei voltak, - ha bekapcsoltad a tévét, a rádiót, a hűtőszekrényt vagy a hajszárítót, ők és csak ők beszéltek benne-, hogy ők ártatlanok voltak, csak azok szolgálták a rendszert, akik írtak 3-4 jelentést? Felállíthatunk ilyen erkölcsi büntetőszázadokat, de az igazságosabb lesz? Katartikus volt Kézdi Kovács Zsolt önmagával való szembenézése. Ne felejtsük az ember, legalábbis a magunkfajta ember (európai) alapértéke a megbocsátás, legyen keresztény, vagy keresztyén, vagy zsidó esetleg ateista.
- Nem tudom, hogy igazságosabb lenne-e, de Ön tényleg úgy érzi, hogy igazságtalan lenne a leleplezés?
- Volt olyan magyar író Romániában, aki ült több mint 5 évet börtönben egy banális hülyeség miatt, 1956 kapcsán. Azért, mert szavalt a temetőben 1956 november elsején. Több évet ült, kijött, majd beszervezték. De úgy beszervezték, hogy még fel sem kelt az ágyból és már jelentett. Ha bement a kocsmába és csúnyán néztek rá, rögtön írt egy jelentést. Így leélte nagy részét az életének. Maradt utána vagy négy kötet jelentés. Utána átjött Magyarországra és jelentkezett a III/III-asnál, hogy ő szívesen jelent az Erdélyből áttelepedett magyar írókról. Tette mindezt a Szabadság téri mozgalom és a Nagy Imre újratemetés környékén, és jelentett is ezerrel a még regnáló szocialista kormány titkosszolgálatának. Vegyük ennek az embernek az életét. Melyik részét ítéljük meg, azt, hogy volt bátorsága kimenni a temetőbe verset mondani, hogy ült öt évet, hogy beszervezték, hogy néha nagyon csúnya módon besúgott? Vagy nézzük azt a részét, amikor áttelepedik Magyarországra és önként elmegy jelenteni? Vagy azt, amikor könyveket írt, hogy ő mennyire el volt nyomva magyarként Romániában? Én ma úgy látom, hogy sem Romániában, sem Magyarországon nincs valós lehetőség a közelmúlttal való szembenézésre.
- Miért?
- Mert maga a társadalom, a hatalom nem ad erre lehetőséget, elodázza. Az államnak igenis kutya kötelessége volna pénzt adni arra, hogy konferenciákon, kutatási programokon keresztül felállítsunk egy olyan mérce-féleséget, kutatási folyamatot, hogy ne az legyen, hogy egy-két gerilla beveti magát a sűrű bozótba és véletlenszerűen beletenyerel valamibe. De akkor szembe kell néznünk például 1956-al is. Kívülről én például azt látom, hogy olyan heroikus eseménysorozatot próbálunk konstruálni, amely nem valós. 1956–nak voltak árnyoldalai is. Nem mindenki volt hős, aki akkor az utcán rohangált és lövöldözött, aki Molotov koktélokat dobált. Közülük sem mindenki a magyar szabadságra gondolt eközben. De Romániának sincs kedve ilyesmihez, annak ellenére, hogy van szép vonatkozó törvénykezése.
- Romániában ahhoz, hogy valaki jelöltként indulhasson a parlamenti választáson, át kell világíttatnia magát. Ez sem elég?
- A hatóság ilyenkor a következő papírt adja: „A jelenlegi tudásunk alapján Ön nem volt a titkosszolgálatok tagja”.
- De ott van legalább erre hatóság, a CNSAS. Az általa kibocsátott bizonyítvány sem megbízható?
- Persze, ott van ilyen hatóság, Magyarországon nincs, ha jól tudom, itt nem világítják át a jelölteket sem. De ez a román szakhatóság által kibocsátott dokumentum nem jelenti azt, hogy holnap nem találnak olyant, ami az ellenkezőjét bizonyítja. Romániában nem lehet kiadni olyan papírokat, amelyek terrorizmussal kapcsolatosak, amelyek állambiztonsági szempontból mai napig veszélyt jelentenek. Nos, hogy ezt ki dönti el, és mi ennek a módszertana, nem tudjuk. Van egy mondat, amit feltétlenül meg kell jegyezni: A titkosszolgálatok elsősorban a titkosszolgálatot védik. Ha ezt nem tudja valaki, ne is kezdjen kutatni. Ez nem Romániában vagy Magyarországon van így, hanem mindenhol. Mi azon a koncon marakodunk, amit ők elénk dobnak. Az összefüggéseket kell elsősorban letisztázni.
- És azok legalább letisztázhatók? Ennek fényében már könnyebb lesz a közelmúlt megítélése is?
- Hát, azt nem állítanám, hogy könnyebb. Mondanék rá egy példát. Itt van például a marosvásárhelyi Székely Színház megalapítása 1946-ban. 1946-ban Erdély sorsa még nincs eldöntve, a párizsi béketárgyalások még hátravannak. De Románia, amely már ideiglenesen bevonult Észak-Erdélybe, a béketárgyalásokon az asztalra teszi a következőket. Soha nem volt állami, állandó színháza Marosvásárhelynek, most van állami magyar színháza. Mi megcsináltuk. Magyar művészeti képzés indult Kolozsváron – színész, képzőművész, táncos, zenész. 1946 áprilisában indul az egyetem. Nem szeptemberben, hanem áprilisban, de így mondhatják, hogy mi megcsináltuk. És még sorolhatnám az akkoriban sebtében létrehozott intézményeket. Mit kellett volna csinálniuk azoknak, akik elvállalták ezeknek az intézményeknek a vezetését? Azt mondani, hogy nem, mert mi megvárjuk a béketárgyalás végét, alamizsnát nem fogadunk el? Ez rettenetes dilemma. Ezek az intézmények állami támogatással indulnak és még papíron királyság és kapitalizmus van Romániában. Találtak volna olyan egy-két dilettánst, aki megcsinálta volna, de ezeket hiteles művészek építik fel. Mondhatták volna, hogy nem vállalják el? Talán. De elvállalták, mert tudták, hogy meg tudják csinálni és meg is csinálták nagyon jól. Csakhogy rövid időn belül ezek az intézmények a párt leghűségesebb szolgái lettek akaratlanul is. Persze akkoriban a Párt és annak megítélése teljesen más volt. Nem lehet a mai valóság alapján megítélni a múltat. Romániai magyar kisebbségi viszonylatban mindvégig ott volt a rendszerek kettőssége, ezért is nagyon nehéz objektív következtetéseket levonni e téren. Amúgy meg rendszerenként és gondolkodási áramlatonként változni fog a megítélésünk különböző történésekről.
- Nem tudunk ezekre a kérdésekre egyértelmű, általánosan elfogadható választ adni?
- Mi, ebben a régióban lakók, minden rendszerváltásnál ledöntjük például a szobrainkat. Vagy szoborparkba visszük.
- Még mindig jobb, mintha pórrá zúznák.
- Igen, de azt hiszem, lesz még néhány ilyen parkunk, ahová a ma felállított szobrokat viszik majd el egykoron. Képzeljük el, hogy az antik Görögországban minden diktátor szobrát ledöntötték és szétverték volna.
- Vagy Rómában…
- Igen, hát akkor most miért járna oda a fél világ? De mi ilyen kicsi történelmek vagyunk, és még ezzel sem tudunk mit kezdeni. Mi mindig azzal indítunk, hogy a szimbólumokat leromboljuk, a tanügyi törvényt megváltoztatjuk, hogy lássák, hogy mi uralkodunk. Aztán jön a PISA-jelentés, hogy ez egy kicsit eldőlt és elég rossz irányba dőlt. De ha végiggondolom, bizonyos hatalom fenntartásához ez a PISA-jelentés tökéletes, talán még túl jó is. Szerintem még mindig kellene kicsit levenni belőle, mert félő, hogy az emberek megértenek bizonyos összefüggéseket. És az megint nem jó valakinek. Egy vezetőnek jó-e, ha képzett, esetleg túlképzett alattvalói vannak? Erről már könyvtárnyi anyagot írtak. Nos, ugyanez a helyzet a kommunista titkosszolgálatok levéltárainak vizsgálatával. Hihetetlenül bonyolult dolog, de valahol el kell kezdeni. Mert az a sok erkölcsi romlás, amit csak rakunk bele a szekrénybe, előbb-utóbb kiesik, és teljesen ellenőrizhetetlenül zuhan majd ránk.
Gál Mária Népszava
2016. december 23.
Nem adja vissza az állam a Mikót
A brassói ítélőtábla elutasította az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) keresetét a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatása ügyében, amelyet az egyház azt követően nyújtott be, hogy a központi restitúciós bizottság májusban elutasította a visszaszolgáltatásra vonatkozó kérelmét – derül ki az egyházkerület tegnapi közleményéből.
A restitúciós bizottságban azért került ismét terítékre a Mikó-ügy, mert a székelyföldi iskola korábbi visszaszolgáltatását a ploieşti-i táblabíróság 2014-ben jogerősen szabálytalannak minősítette, és felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte a restitúciós bizottság volt tagjait, megsemmisítve a református egyház tulajdonjogát. Ugyanakkor a bíróság nem állapította meg, hogy kié az ingatlan, ezért kezdte elölről a visszaszolgáltatási eljárást az egyház. Az egyházkerület tegnap közölte, hogy fellebbez a brassói ítélőtábla határozata ellen. A restitúciós bizottság májusban arra hivatkozva utasította el a kérést, hogy az államosításkor az iskola a Református Székely Mikó Kollégium tulajdona volt a telekkönyvi bejegyzés szerint, és nem az egyházkerületé. A táblabíróságon júniusban megkezdődött perben az egyházkerület több mint negyven bizonyítékot terjesztett elő, amelyek az EREK szerint „egyértelműen és meggyőzően tanúsítják, hogy a tulajdonjog alanya és a visszaszolgáltatáshoz való jog jogosultja az egyházkerület. A per során egyetlen olyan tény sem merült fel, amely a bizonyítékainak akár részleges cáfolatát eredményezhette volna” – olvasható a közleményben.
Az egyházkerület úgy értékeli, a döntésnek súlyos következményei vannak, hisz utat nyit a magyarellenes vagy rosszindulatú állami szerveknek, hogy ugyanilyen módon visszaállamosítsanak bármilyen más egyházi ingatlant. Emlékeztetnek, hogy Romániában több száz olyan visszaszolgáltatott ingatlan van, amelyben oktatási intézmény működött, és úgy vélik, ezek mind veszélybe kerültek. „Úgy véljük, a bíróság azt üzeni döntésével, hogy visszaállamosíthatóvá válnak nemcsak az iskolák, hanem minden eddig visszajuttatott ingatlan” – olvasható az EREK elnöksége által kiadott közleményben.
Az egyházkerület szerint a restitúciós folyamat véglegesen leállt Romániában, sőt, úgy tűnik, a román állam minden szerve azon van, hogy visszaállamosítsa a jogos tulajdonosainak megítélt ingatlanokat. „Az az állam, amelynek végrehajtó és igazságszolgáltató hatalma saját törvényeit megszegve, és azok ellenében az egyházi javak restitúciójának folyamatát leállítja és részben visszafordítja, nem tekinthető jogállamnak” – áll a közleményben. Az egyházkerület elnöksége közölte, az ítélet indoklásának kézhezvétele után a sajtónak is bemutatják a bizonyítékokat. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A brassói ítélőtábla elutasította az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) keresetét a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatása ügyében, amelyet az egyház azt követően nyújtott be, hogy a központi restitúciós bizottság májusban elutasította a visszaszolgáltatásra vonatkozó kérelmét – derül ki az egyházkerület tegnapi közleményéből.
A restitúciós bizottságban azért került ismét terítékre a Mikó-ügy, mert a székelyföldi iskola korábbi visszaszolgáltatását a ploieşti-i táblabíróság 2014-ben jogerősen szabálytalannak minősítette, és felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte a restitúciós bizottság volt tagjait, megsemmisítve a református egyház tulajdonjogát. Ugyanakkor a bíróság nem állapította meg, hogy kié az ingatlan, ezért kezdte elölről a visszaszolgáltatási eljárást az egyház. Az egyházkerület tegnap közölte, hogy fellebbez a brassói ítélőtábla határozata ellen. A restitúciós bizottság májusban arra hivatkozva utasította el a kérést, hogy az államosításkor az iskola a Református Székely Mikó Kollégium tulajdona volt a telekkönyvi bejegyzés szerint, és nem az egyházkerületé. A táblabíróságon júniusban megkezdődött perben az egyházkerület több mint negyven bizonyítékot terjesztett elő, amelyek az EREK szerint „egyértelműen és meggyőzően tanúsítják, hogy a tulajdonjog alanya és a visszaszolgáltatáshoz való jog jogosultja az egyházkerület. A per során egyetlen olyan tény sem merült fel, amely a bizonyítékainak akár részleges cáfolatát eredményezhette volna” – olvasható a közleményben.
Az egyházkerület úgy értékeli, a döntésnek súlyos következményei vannak, hisz utat nyit a magyarellenes vagy rosszindulatú állami szerveknek, hogy ugyanilyen módon visszaállamosítsanak bármilyen más egyházi ingatlant. Emlékeztetnek, hogy Romániában több száz olyan visszaszolgáltatott ingatlan van, amelyben oktatási intézmény működött, és úgy vélik, ezek mind veszélybe kerültek. „Úgy véljük, a bíróság azt üzeni döntésével, hogy visszaállamosíthatóvá válnak nemcsak az iskolák, hanem minden eddig visszajuttatott ingatlan” – olvasható az EREK elnöksége által kiadott közleményben.
Az egyházkerület szerint a restitúciós folyamat véglegesen leállt Romániában, sőt, úgy tűnik, a román állam minden szerve azon van, hogy visszaállamosítsa a jogos tulajdonosainak megítélt ingatlanokat. „Az az állam, amelynek végrehajtó és igazságszolgáltató hatalma saját törvényeit megszegve, és azok ellenében az egyházi javak restitúciójának folyamatát leállítja és részben visszafordítja, nem tekinthető jogállamnak” – áll a közleményben. Az egyházkerület elnöksége közölte, az ítélet indoklásának kézhezvétele után a sajtónak is bemutatják a bizonyítékokat. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. december 23.
Dan Tanasă szép világa
Kisebb performansz során mutatta be tegnap a Megyeinfó indítójaként Tamás Sándor, a megyei képviselő-testület elnöke, hogy milyen hatásai lehetnek a prefektúra, egyes, úgynevezett civil szervezetek és az igazságszolgáltatás együttes működésének az anyanyelv-használati jogokra. A politikus ez esetben egy önkormányzati győzelemről számolt be, de kiderült az is, hogy a kormányhivatallal a feliratok vonalán folytatott harcban az eddigi kétségtelen győztes a prefektúra.
A Megyeinfoó néven egy hónapja elindított tájékoztató kisebb meglepetéssel kezdődött, mind a pulpituson, mind a háttérként szolgáló molinón a magyar és angol feliratot fehér lap takarta. Tamás Sándor rövid úton magyarázattal is szolgált: így nézne ki, ha a szolgálatos feljelentőként elhíresült Dan Tanasă által bejegyzett, Az Emberi Méltóságért Európában Civil Egyesület minden kezdeményezése sikeres lenne, azaz ebben az esetben csak a román felirat maradhatna. A megyei testület elnöke részletezte: egy régebbi ügyről van szó, még Dumitru Marinescu prefektusi korszakából (2013 májusa), amikor is átiratban szólították fel Kovászna Megye Tanácsát, hogy törvénybe ütköző, ha a hivatalos okiratok fejlécén három nyelven jelenik meg az intézmény neve, az ugyanis csak az ország hivatalos nyelvén, azaz románul tüntethető fel. „Románia kormánya helyi képviselőjének 2013-ban ez volt a legfontosabb problémája, minden más gond meg volt oldva” – jegyezte meg ironikusan Tamás Sándor. Az önkormányzat az átiratra nem válaszolt, ennek nyomán a prefektúra „bebújt Dan Tanasă egyesülete mögé, annak rendje és módja szerint pert indítottak a megyei testület ellen”. A Kovászna megyei törvényszék ez ügyben hozott ítélete megtiltotta az önkormányzatnak, valamint az elnöknek mint alpereseknek, hogy a jövőben a hivatalos okiratokon, illetve a különböző transzparenseken a két intézmény nevét magyarul és angolul is feltüntessék. Az önkormányzat fellebbezett, majd a brassói ítélőtábla nekik adott igazat, eltörölve egyrészt a törvényszéki ítéletet, valamint elutasítva az egyesület keresetét. Az elnök az eset kapcsán megismételte korábban már hangoztatott álláspontját, mely szerint a kormányhivatal évek óta az államigazgatás kereteit átlépve, a civil szféra és az igazságszolgáltatás segítségével, különböző jogi trükkökkel lép fel, próbálva visszaszorítani a magyar nyelv a közigazgatásban való használatát.
Lapunk érdeklődésére Tamás Sándor kifejtette: a prefektúra és a megyei tanács, illetve a városi és községi önkormányzatok közötti „törvényességi háború” (feliratok, szimbólumhasználat stb.) az elmúlt négy évben mintegy 120 különböző bírósági ügyet eredményezett. Ezek túlnyomó többségéből – mintegy kilencven százalék – a prefektúra került ki győztesen az igazságszolgáltatás hathatós segítségével. A fentebb említett eset a kivételt jelenti, de nem példátlan – tette hozzá.
Nagy D. István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kisebb performansz során mutatta be tegnap a Megyeinfó indítójaként Tamás Sándor, a megyei képviselő-testület elnöke, hogy milyen hatásai lehetnek a prefektúra, egyes, úgynevezett civil szervezetek és az igazságszolgáltatás együttes működésének az anyanyelv-használati jogokra. A politikus ez esetben egy önkormányzati győzelemről számolt be, de kiderült az is, hogy a kormányhivatallal a feliratok vonalán folytatott harcban az eddigi kétségtelen győztes a prefektúra.
A Megyeinfoó néven egy hónapja elindított tájékoztató kisebb meglepetéssel kezdődött, mind a pulpituson, mind a háttérként szolgáló molinón a magyar és angol feliratot fehér lap takarta. Tamás Sándor rövid úton magyarázattal is szolgált: így nézne ki, ha a szolgálatos feljelentőként elhíresült Dan Tanasă által bejegyzett, Az Emberi Méltóságért Európában Civil Egyesület minden kezdeményezése sikeres lenne, azaz ebben az esetben csak a román felirat maradhatna. A megyei testület elnöke részletezte: egy régebbi ügyről van szó, még Dumitru Marinescu prefektusi korszakából (2013 májusa), amikor is átiratban szólították fel Kovászna Megye Tanácsát, hogy törvénybe ütköző, ha a hivatalos okiratok fejlécén három nyelven jelenik meg az intézmény neve, az ugyanis csak az ország hivatalos nyelvén, azaz románul tüntethető fel. „Románia kormánya helyi képviselőjének 2013-ban ez volt a legfontosabb problémája, minden más gond meg volt oldva” – jegyezte meg ironikusan Tamás Sándor. Az önkormányzat az átiratra nem válaszolt, ennek nyomán a prefektúra „bebújt Dan Tanasă egyesülete mögé, annak rendje és módja szerint pert indítottak a megyei testület ellen”. A Kovászna megyei törvényszék ez ügyben hozott ítélete megtiltotta az önkormányzatnak, valamint az elnöknek mint alpereseknek, hogy a jövőben a hivatalos okiratokon, illetve a különböző transzparenseken a két intézmény nevét magyarul és angolul is feltüntessék. Az önkormányzat fellebbezett, majd a brassói ítélőtábla nekik adott igazat, eltörölve egyrészt a törvényszéki ítéletet, valamint elutasítva az egyesület keresetét. Az elnök az eset kapcsán megismételte korábban már hangoztatott álláspontját, mely szerint a kormányhivatal évek óta az államigazgatás kereteit átlépve, a civil szféra és az igazságszolgáltatás segítségével, különböző jogi trükkökkel lép fel, próbálva visszaszorítani a magyar nyelv a közigazgatásban való használatát.
Lapunk érdeklődésére Tamás Sándor kifejtette: a prefektúra és a megyei tanács, illetve a városi és községi önkormányzatok közötti „törvényességi háború” (feliratok, szimbólumhasználat stb.) az elmúlt négy évben mintegy 120 különböző bírósági ügyet eredményezett. Ezek túlnyomó többségéből – mintegy kilencven százalék – a prefektúra került ki győztesen az igazságszolgáltatás hathatós segítségével. A fentebb említett eset a kivételt jelenti, de nem példátlan – tette hozzá.
Nagy D. István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. december 23.
Jótékonyság a MERT-nél
A 2013-ban alakított Magyar Erdélyért Egyesület (MERT) egyéb tevékenységei mellett kiemelten figyel a szociális problémákra, a hátrányban levőkre. Idén több szegény, nehéz helyzetben levő családot, nagycsaládost és tűzkárosultakat is meglátogattak – számolt be lapunknak Nagy Gábor Levente elnök és ifj. Miklós András egyesületi tag.
Állandó segítő partnereik a D-Toys játékgyár, a Diószegi pékség és a Servint cég, idén csatlakoztak hozzájuk a román posta sepsiszentgyörgyi alkalmazottai is. Így sikerült pénzt, ruhát, élelmet, játékot és tartós élelmiszereket gyűjteni, amelyeket házhoz vittek a rászoruló családoknak. Vannak többgyermekes családok, ahol naponta meg kell küzdeniük az élettel. A szülők még aktív munkavállalás mellett sem tudnak kellő anyagi biztonságot nyújtani a családnak, sok helyen gond a mindennapi kenyér is.
Az év folyamán összegyűlt ruhákból és cipőkből több helyre adományoztak. Így a szörcsei családnak, ahol nemrég leégett a ház: Bitai Gabriellának és 12, 15 éves lányainak vittek nagyobbacska csomagot. Csernátonba a tízgyermekes Bujdos családot élelmiszerrel és játékokkal, ruhákkal örvendeztették meg. Egy másik csernátoni családnál, Pakóéknál múlt vasárnap temették el az édesapát, aki az erdőn munkabalesetben hunyt el. Ott a hat gyermekből öt beteg. Egy Angliában élő háromszéki hölgy, Kis Ildikó felvállalta az egyesületen keresztül egy gyermek iskoláztatását. A sepsiszentgyörgyi tizenegy gyermekes Bodor családot második éve segítik élelmiszerrel és játékokkal, év közben is. Hétfőn jártak a sepsibükszádi tűzkárosult Terza családnál. Ott a falu összefogott értük. Az édesapa műtött beteg, nehéz fizikai munkát nem szabad végeznie. Talán az ottani hét gyermek örvendett a legjobban a jótékonysági szállítmánynak.
Mindezekről szerdán a Sepsi Rádió Szociális háló rádióműsorában is beszélgettek, ahol Majláth Szabó Attila műsorvezető vendégei voltak. Örömmel osztották meg, hogy jövőtől 10–15 tagú ifjúsági csoporttal bővül az egyesület, így még több lehetőség lesz jót cselekedni a rászorulókkal.
Józsa Zsuzsanna Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A 2013-ban alakított Magyar Erdélyért Egyesület (MERT) egyéb tevékenységei mellett kiemelten figyel a szociális problémákra, a hátrányban levőkre. Idén több szegény, nehéz helyzetben levő családot, nagycsaládost és tűzkárosultakat is meglátogattak – számolt be lapunknak Nagy Gábor Levente elnök és ifj. Miklós András egyesületi tag.
Állandó segítő partnereik a D-Toys játékgyár, a Diószegi pékség és a Servint cég, idén csatlakoztak hozzájuk a román posta sepsiszentgyörgyi alkalmazottai is. Így sikerült pénzt, ruhát, élelmet, játékot és tartós élelmiszereket gyűjteni, amelyeket házhoz vittek a rászoruló családoknak. Vannak többgyermekes családok, ahol naponta meg kell küzdeniük az élettel. A szülők még aktív munkavállalás mellett sem tudnak kellő anyagi biztonságot nyújtani a családnak, sok helyen gond a mindennapi kenyér is.
Az év folyamán összegyűlt ruhákból és cipőkből több helyre adományoztak. Így a szörcsei családnak, ahol nemrég leégett a ház: Bitai Gabriellának és 12, 15 éves lányainak vittek nagyobbacska csomagot. Csernátonba a tízgyermekes Bujdos családot élelmiszerrel és játékokkal, ruhákkal örvendeztették meg. Egy másik csernátoni családnál, Pakóéknál múlt vasárnap temették el az édesapát, aki az erdőn munkabalesetben hunyt el. Ott a hat gyermekből öt beteg. Egy Angliában élő háromszéki hölgy, Kis Ildikó felvállalta az egyesületen keresztül egy gyermek iskoláztatását. A sepsiszentgyörgyi tizenegy gyermekes Bodor családot második éve segítik élelmiszerrel és játékokkal, év közben is. Hétfőn jártak a sepsibükszádi tűzkárosult Terza családnál. Ott a falu összefogott értük. Az édesapa műtött beteg, nehéz fizikai munkát nem szabad végeznie. Talán az ottani hét gyermek örvendett a legjobban a jótékonysági szállítmánynak.
Mindezekről szerdán a Sepsi Rádió Szociális háló rádióműsorában is beszélgettek, ahol Majláth Szabó Attila műsorvezető vendégei voltak. Örömmel osztották meg, hogy jövőtől 10–15 tagú ifjúsági csoporttal bővül az egyesület, így még több lehetőség lesz jót cselekedni a rászorulókkal.
Józsa Zsuzsanna Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. december 23.
Retusált forradalom
Sokan vonják kétségbe, hogy 1989-ben Romániában forradalom zajlott. A bizonyíték arra, hogy igenis, megtörtént, többek közt az a több ezer igazolvány is, amit valódi és hamis forradalmároknak bocsátottak ki.
A ’89-es forradalom nemcsak 27 évvel ezelőtt, hanem máig szedi áldozatait olyan hősök közt, akik például bátran vásároltak pénzért forradalmár-igazolványt, és annyi közük volt a revolúcióhoz, mint tüntetésnek a kitüntetéshez. Nemcsak 1989-ben halt meg sok (és ártatlan) ember, hanem később is: 2011-ben az akkori kormánynak 12 ezer „kiemelkedő” forradalmár esett áldozatul, és esett el a neki járó havi több mint 2000 lejes juttatástól. Olyanok, akikre rábizonyították, hogy nem is voltak forradalmárok. Pedig sokan közülük már korábban szekus besúgóként harcoltak. Ők végül is nem a ’89-es forradalom kései áldozatai?!
Máig is sok hivatásos (ál)forradalmár várja a kedvező alkalmat, hogy tapasztalatait kamatoztathassa, ha majd ki kell állni a barikádokra. Őket fizetni kell, hiszen a katonák is kapnak zsoldot békeidőben. Sajnos, vannak, akik csak most kerülnek az igazságszolgáltatás karmai közé, és veszíthetik el jól jövedelmező, békebeli forradalmár állásukat. Több mint 200 forradalmár szövetség létezik, amiből hetven jogosult ilyen igazolványok kiadására. Ezek nem tétlenkedtek, hanem szorgalmasan végezték a diplomák nyomtatását. A forradalmár-igazolványokat vizsgáló testület kiderítette, hogy sok olyan személynek, aki rég meghalt, az állam máig is folyósítja a juttatásokat, de ötéves gyereknek is van diplomája, aki nagymamája karján ülve harcolt Craiován. A forradalmárokra is igaz a román mondás: kevesen voltak és sokan maradtak. Főleg olyan városokban harcoltak halált megvető bátorsággal, ahol a forradalmi láz elemi erővel a diktátor futása után tört fel. Hősiesen megrohamozták a pártbizottságokat, és ott az ablakok betörésekor és a bútorok ablakon való kihajigálásakor bizony megsérültek. Sok ártatlan ember is áldozatul esett azokon a zűrös napokon a terroristákról költött mesék következtében, amikor az emberek ijedtükben a hazafelé tartó muzsikus cigányt is terroristának nézték, mert azt hitték, hegedűtokjában géppisztoly lapul. A forradalom áldozataként került be a hősök közé az a személy, aki holtrészeg volt, amikor a sötétben elütötte egy tank, és autóbalesetben elhunytakat is nyilvánítottak a forradalom hőseivé hozzátartozók és a hálás utókor. A történészek tanulmányozzák az akkori eseményeket, és következtetéseik különfélék. Vannak, akik az akkor elfutott diktátor szavaira esküsznek: Temesváron idegen titkosszolgálatok (főleg az orosz KGB és a magyar) irredenta, az ország szétdarabolására irányuló akciót hajtottak végre, miközben műveletlen huligánok társadalomellenes cselekményeket követtek el. Az országban több száz orosz titkosszolga volt jelen, akik turistának álcázták magukat, és így avatkoztak be belügyeinkbe. Különben is, a temesvári eseményeknek Jászvásáron kellett volna megtörténniük. (Bizonyára azért, mert az közelebb van a volt Szovjetunióhoz.) Akkor az emberek mindezt nem hitték el, de ma már igen. Mások azt mondják, Temesváron pattant ki a szikra, amely kirobbantotta a forradalmat. Még jó, hogy a történelmet utólag írják, mert így lehet feledtetni, és később ennek következtében elfeledni olyasmit, ami sokak számára kényelmetlen. Azt például, hogy a szikra kipattanása annak a maroknyi embernek a műve, akik Temesváron kiálltak Tőkés László mellett. Ezért a tiszteletes 2009-ben megkapta a Románia Csillaga érdemrendet. Ahhoz, hogy átírják a történelmet, őt ki kell radírozni belőle, ezért hazaárulónak nyilvánították, és visszavonták kitüntetését. Nevét a román média újabban az évforduló kapcsán még csak meg sem említi, hiszen hogy néz ki az, hogy egy magyar indította el a román forradalmat? Sztálin, miután szembekerült vélt vagy valós ellenfeleivel, rövid úton eltette őket láb alól, de az nem volt elég, hanem a velük készült közös fényképekről is retusáltatta őket. Nálunk is állandóan ilyen retusálás folyik. A retusálás javítja a képet. Sajnos, ez sokszor nem elég, ezért hamisítani kell a történelmet. Szerencsére nálunk vannak hozzáértő szakemberek.
Kuti János Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Sokan vonják kétségbe, hogy 1989-ben Romániában forradalom zajlott. A bizonyíték arra, hogy igenis, megtörtént, többek közt az a több ezer igazolvány is, amit valódi és hamis forradalmároknak bocsátottak ki.
A ’89-es forradalom nemcsak 27 évvel ezelőtt, hanem máig szedi áldozatait olyan hősök közt, akik például bátran vásároltak pénzért forradalmár-igazolványt, és annyi közük volt a revolúcióhoz, mint tüntetésnek a kitüntetéshez. Nemcsak 1989-ben halt meg sok (és ártatlan) ember, hanem később is: 2011-ben az akkori kormánynak 12 ezer „kiemelkedő” forradalmár esett áldozatul, és esett el a neki járó havi több mint 2000 lejes juttatástól. Olyanok, akikre rábizonyították, hogy nem is voltak forradalmárok. Pedig sokan közülük már korábban szekus besúgóként harcoltak. Ők végül is nem a ’89-es forradalom kései áldozatai?!
Máig is sok hivatásos (ál)forradalmár várja a kedvező alkalmat, hogy tapasztalatait kamatoztathassa, ha majd ki kell állni a barikádokra. Őket fizetni kell, hiszen a katonák is kapnak zsoldot békeidőben. Sajnos, vannak, akik csak most kerülnek az igazságszolgáltatás karmai közé, és veszíthetik el jól jövedelmező, békebeli forradalmár állásukat. Több mint 200 forradalmár szövetség létezik, amiből hetven jogosult ilyen igazolványok kiadására. Ezek nem tétlenkedtek, hanem szorgalmasan végezték a diplomák nyomtatását. A forradalmár-igazolványokat vizsgáló testület kiderítette, hogy sok olyan személynek, aki rég meghalt, az állam máig is folyósítja a juttatásokat, de ötéves gyereknek is van diplomája, aki nagymamája karján ülve harcolt Craiován. A forradalmárokra is igaz a román mondás: kevesen voltak és sokan maradtak. Főleg olyan városokban harcoltak halált megvető bátorsággal, ahol a forradalmi láz elemi erővel a diktátor futása után tört fel. Hősiesen megrohamozták a pártbizottságokat, és ott az ablakok betörésekor és a bútorok ablakon való kihajigálásakor bizony megsérültek. Sok ártatlan ember is áldozatul esett azokon a zűrös napokon a terroristákról költött mesék következtében, amikor az emberek ijedtükben a hazafelé tartó muzsikus cigányt is terroristának nézték, mert azt hitték, hegedűtokjában géppisztoly lapul. A forradalom áldozataként került be a hősök közé az a személy, aki holtrészeg volt, amikor a sötétben elütötte egy tank, és autóbalesetben elhunytakat is nyilvánítottak a forradalom hőseivé hozzátartozók és a hálás utókor. A történészek tanulmányozzák az akkori eseményeket, és következtetéseik különfélék. Vannak, akik az akkor elfutott diktátor szavaira esküsznek: Temesváron idegen titkosszolgálatok (főleg az orosz KGB és a magyar) irredenta, az ország szétdarabolására irányuló akciót hajtottak végre, miközben műveletlen huligánok társadalomellenes cselekményeket követtek el. Az országban több száz orosz titkosszolga volt jelen, akik turistának álcázták magukat, és így avatkoztak be belügyeinkbe. Különben is, a temesvári eseményeknek Jászvásáron kellett volna megtörténniük. (Bizonyára azért, mert az közelebb van a volt Szovjetunióhoz.) Akkor az emberek mindezt nem hitték el, de ma már igen. Mások azt mondják, Temesváron pattant ki a szikra, amely kirobbantotta a forradalmat. Még jó, hogy a történelmet utólag írják, mert így lehet feledtetni, és később ennek következtében elfeledni olyasmit, ami sokak számára kényelmetlen. Azt például, hogy a szikra kipattanása annak a maroknyi embernek a műve, akik Temesváron kiálltak Tőkés László mellett. Ezért a tiszteletes 2009-ben megkapta a Románia Csillaga érdemrendet. Ahhoz, hogy átírják a történelmet, őt ki kell radírozni belőle, ezért hazaárulónak nyilvánították, és visszavonták kitüntetését. Nevét a román média újabban az évforduló kapcsán még csak meg sem említi, hiszen hogy néz ki az, hogy egy magyar indította el a román forradalmat? Sztálin, miután szembekerült vélt vagy valós ellenfeleivel, rövid úton eltette őket láb alól, de az nem volt elég, hanem a velük készült közös fényképekről is retusáltatta őket. Nálunk is állandóan ilyen retusálás folyik. A retusálás javítja a képet. Sajnos, ez sokszor nem elég, ezért hamisítani kell a történelmet. Szerencsére nálunk vannak hozzáértő szakemberek.
Kuti János Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. december 23.
Szabad-e kántálni? Karácsonyi népszokásunk negyedszázad tükrében
Negyedszázaddal ezelőtt karácsony táján közösségi énekléstől és verses köszöntéstől zengtek falvaink a Maros, a Küküllők, a Nyárád mentén és a mezőségi dombok között, szinte elmaradhatatlan volt a kántálás szokásának valamilyen formája. A sokszor hetekig tartó készülődés után ünnep szombatján meg- szólalt a „szabad-e kántálni?” kérelem gyermekek hangján, és folytatódott este, éjszaka és napokon át a legények és felnőttek ajkán, kint és bent, sokféle változatban. Napjainkban is kántálnak még hagyományos formában vagy újszerű kezdeményezésekben, egyházi, fiatalos vagy műkedvelő művészeti csoportokban, másutt adománygyűjtéssé egyszerűsödve, silányodva kikopott a hagyományból. Az alábbiakban néhány közelebbi vidékünk kántálási szokásaiból nyújtunk ízelítőt. Elindult Mária… Az alsó-nyárádmenti Teremiújfaluban 1991 karácsony estéjén Borbély Andráséknál vártuk a kántáló gyermekek érkezését. Szürkületkor az ajtó előtt rázendítettek: Elindult Szűz Mária Betlehem városba, Bement egy gazdag kovácshoz szállást kéregetni. Szállást nem adhatok, mert sok vendégem van… Az ajtón belül még a lélegzetüket is lehetett hallani, amint megindultak az ének szárnyain, a közepén ellankadtak, amikor arról énekeltek, hogy a barmok jászolában született Jézus, aztán újból nekiiramodtak: Ébredj, ébredj gazda e jeles éjszaka! Végül szinte kifulladva, de látható örvendezéssel fejezték be: Megszületett Isten fia, világ megváltója! Ének után az egyik fiú jó hangosan köszöntő versbe fogott: Krisztus Urunknak áldott születése napján Vígan örvendezzünk, dicsérő éneket együtt zengedezzünk! Adja Isten e házra áldását, Szívünkből kívánunk csendes jó éjszakát! A kántáló gyermekek, három fiúcska és egy leányka, már tíz helyen jártak, rokonoknál, szomszédoknál, még két rokon családot szándékoznak felkeresni, aztán hazamennek és várják az angyalt. – Mi is énekeltük gyermekkorunkban az El- indult Máriát – meséli a beállott csendben a háziasszony, Borbély Anna. – Ez olyan falusias, vénes ének. Édesapámtól, Papp Elektől tanultam. Kántálás előtt legalább tízszer elénekeltette velünk, rengeteg éneket tanultunk tőle. Sok éneket tanulhattak a teremiújfalusi gyermekek és fiatalok a most nyolcvanas éveiben járó gazdálkodótól, Vetési Andrástól is, aki a helyi betlehemezés dramatikusjátékát, énekeit felújította, és több száz éneket írt le gyűjteményében. Érdemes azért egy pillanatra meg- állnunk a „vénesnek” nevezett kántálóéneknél, hiszen egyik legtöbbször elhangzó népi karácsonyi énekünk, főleg protestáns vidé- keken. Ezt énekelték a kántálók Kalotaszegen, a Szamos, a Maros mentén és a Mezőségen is. Némelyik változatban bő vagy bölcs kovács a szállás megtagadója, az egyikben a kovács vak vagy agg leánya vezeti Máriát a barmok jászolához, a másikban a szép báránya. A szakkutatás szerint a szálláskereső Mária legendaballada fő elterjedési területe Erdély, az epikus történetet ponyvanyomtatványok is terjesztették. De ne menjünk távoli tájakra se időben, se térben, csak szinte a szomszéd faluba, Búzásbesenyőbe. 2000 karácsony szombatján a besenyői gyermekek éppúgy elindultak Máriával, mint egy évtizeddel azelőtt a teremiújfalusiak. Az ő énekükben a „dús kovács” nem ad szállást, de igen a „gyönyörű szép lánya”, majd ő is megbánja tettét, mint annyi erdélyi változatban: Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária, Aranyból, ezüstből szállást adtam volna. Az este induló besenyői legények már nem ezt énekelték, hanem az egyházi énekeskönyvből tanult éneket – Betlehemi pusztán Jézus született –, a köszöntőket a szüleiktől, nagyszüleiktől tanulták. Ők a leányos házakat keresték fel, s a begyűlt pénzadományokból karácsony első napján ingyenes bált szerveztek. Ha a Mezőség belseje felé haladunk, az Elindult Mária újból megszólal a legények és a házasok ajkán. Ezt énekelték legénykorukban Borbély Mártonék a Mezőmadaras melletti Feketelakon az ezredfordulón, és azóta is, ha feleségével, Ibolyával elindulnak „családi kántálásra”. Még távolabb, Észak-Mezőségen, a Melles-patak völgyében elnyúló Szentmátéban éppenséggel „fiatal, új éneknek” tartják, hiszen az 1932-ben született Szabó Erzsébet 2004-ben még emlékezett, hogy ez a „kántát” csak a második világháború után kezdték énekelni. A mostani fiatalok, legények megint nem tudják, és őt kérték meg, hogy kántálás előtt megtanítsa rá őket. A szűkebb Marosszéken, a marosszéki Mezőségen, a Nyárádmentén és Kis-Küküllő völgyének székely szakaszán napjainkban főleg a roma etnikumú kantálók ajkán hangzik fel az Elindult Mária. A próféták elhallgattak és Szívünk vígsággal ma bétölt A gyűjtés során több faluban tapasztalhattam, hogy jól meghatározott örökölt rendje, éneke és köszöntője van a kántálás szokásá- nak, amihez napjainkban is ragaszkodnak. A Kis-Küküllő menti Héderfáján két fiatal generáció járt és jár kántálni: a kicsik és a legények. A kicsik tíz-tizennégy évesek, konfirmálás előttiek, a legények tizenöt évtől felfelé. Mindkét csoportnak vannak vezetőik, a kezesek és a vőfélyek, ők tanítják az énekeket, a köszöntőket, vigyáznak a rendre, felírják az adományokat stb. 1993 karácsonyán Bordi Ferencéknél tíz kicsi legény kántált Peti Loránd kezes vezetésével. Végigjárták az egész falut, A próféták elhallgattak kezdetű református énekeskönyvbeli éneket fújták az ajtó előtt, a nagyobb legények a Szívünk vígsággal ma bétölt kezdetűt. A házasemberek karácsony első napján délután, estefelé kántálnak, ők a Csendes éjt éneklik és adományokat gyűjtenek az egyházközségnek. Ez a szokás és énekrend azóta is megvan. A 2000-ben született Bordi György a tavaly kezesként végezte a kicsiknél, az idén a legényekkel kántál. Gógánváralján is két csoport énekel karácsony szombatján este: a legények és a házasok. A legények csak a leányokhoz járnak. A házasok csapata többnyire a dalárda tagjaiból áll, mindenhova elmennek, ahol szívesen látják őket. Ugyanabban az időben járnak, énekük is ugyanaz, A próféták elhallgattak. Itt még a temetőbeli halottakhoz is elmennek, énekkel és köszöntővel emlékeznek reájuk. Íme a Nagy Alberttől 2001-ben lejegyzett köszöntő néhány sora: Nagy hálaadással, Istenünk, dicsérünk, Hogy e szent ünnepet megengedted érnünk. Csendesség, békesség, akik itt pihennek, És nem jelenhettek meg a karácsony esté- ken. Nyugodjanak békében. Ámen. A Kis-Küküllő menti falvak karácsonyi szokásainak jellegzetessége a hosszú verses köszöntő, amelyben az emlékezés, a hálaadás és az öröm mellett sokféle jókívánság szólal meg. Érződik, hogy alkotóik és meghallgatóik hittek a kimondott közösségi ünnepi szó erejében, beteljesülésében. Eredeti megfogalmazóiknak az egykori tanítókat, kántorokat, kollégiumi diákokat tarthatjuk, de a későbbiekben a köszöntők sokat változtak, folklorizálódtak. A Nyárád és Kis-Küküllő között fekvő Szövérden a legények kántálását hajnalozásnak nevezik, akárcsak a többi, szomszédos településen. A hajnalozásban az összes legény részt vesz, és végigjárják a falu leányos házait. Ők is a „prófétákat” éneklik és verses köszöntőket mondanak. Ezután sor kerül egy szertartásos-tréfás játékra, a szabályok ellen vétők megbotolására, amint azt Nagy Domokosék 1998-ban megszervezték. A Felkeltem én karácsony reggeléntől a Csendes éjig 1991-ben Mezőfelében a gyermekek kántálása után Kacsó Tibor és Árkosi Albert régi jó ismerőseim elénekelték azt az éneket is, amit a férfiak a kántálás végén, reggelfelé szoktak énekelni, egyszer egy évben: Felkeltem én karácsony reggelén (ismétlés). Kisétáltam kapum elejébe (ism.) Feltekinték a csillagos égre (ism.) Ott látok egy arany ringó bölcsőt (ism.) Mellette ül asszonyi Mária (ism.) Ezt a kántálóéneket addig nem hallottam, később mezőmadarasi és kölpényi változatát is énekelték, és többfelé találkoztam vele az erdélyi folklórgyűjteményekben. Mégis nagyon meglepett, hogy 2004-ben a mezőségi Szentmátéban Szabó Erzsébet ezzel kezdte a karácsonyi kánták sorát, talán azért, mert ezt énekelték legtöbbet az idősek, és ő az édesanyjától tanulta. Nem sejtette, mint sokáig én sem, hogy talán az egyik legrégebbi, középkori eredetű látomásos keresztény énekünket szólaltatta meg. Újabban Szentmátéban a felnőttek, házasok első napján délután és estéjén járnak kántálni. Összetársul néhány család, és egymást „meg- kántálják”. A Csendes éjt éneklik, akárcsak Héderfáján. Ez reggel 4 óráig is eltart, de mindenki ott van ünnep másodnapján a templomban. Rendszerint karácsony első napján délután és este kerül sor az egyházi kántálásra is. Presbiterek, egyháztanácsosok, jó hangú férfiak csoportja keresi fel a híveket vagy a teljes faluközösséget, énekelnek, köszöntőt mondanak, adományokat gyűjtenek. Búzásbesenyőben három felekezet tagjai járnak kántálni. A katolikusok a közismert, szintén régi egyházi népéneket, a Csordapásztorok kezdetűt éneklik, a reformátusok a Krisztus Urunknak áldott születésén-t, az ortodoxok a Trei păstorise întâlniră-val köszöntik a családokat. Minden család mindhárom felekezet kántálóit fogadja újabb időben szép rituális rendben.
Dr. Barabás László Népújság (Marosvásárhely)
Negyedszázaddal ezelőtt karácsony táján közösségi énekléstől és verses köszöntéstől zengtek falvaink a Maros, a Küküllők, a Nyárád mentén és a mezőségi dombok között, szinte elmaradhatatlan volt a kántálás szokásának valamilyen formája. A sokszor hetekig tartó készülődés után ünnep szombatján meg- szólalt a „szabad-e kántálni?” kérelem gyermekek hangján, és folytatódott este, éjszaka és napokon át a legények és felnőttek ajkán, kint és bent, sokféle változatban. Napjainkban is kántálnak még hagyományos formában vagy újszerű kezdeményezésekben, egyházi, fiatalos vagy műkedvelő művészeti csoportokban, másutt adománygyűjtéssé egyszerűsödve, silányodva kikopott a hagyományból. Az alábbiakban néhány közelebbi vidékünk kántálási szokásaiból nyújtunk ízelítőt. Elindult Mária… Az alsó-nyárádmenti Teremiújfaluban 1991 karácsony estéjén Borbély Andráséknál vártuk a kántáló gyermekek érkezését. Szürkületkor az ajtó előtt rázendítettek: Elindult Szűz Mária Betlehem városba, Bement egy gazdag kovácshoz szállást kéregetni. Szállást nem adhatok, mert sok vendégem van… Az ajtón belül még a lélegzetüket is lehetett hallani, amint megindultak az ének szárnyain, a közepén ellankadtak, amikor arról énekeltek, hogy a barmok jászolában született Jézus, aztán újból nekiiramodtak: Ébredj, ébredj gazda e jeles éjszaka! Végül szinte kifulladva, de látható örvendezéssel fejezték be: Megszületett Isten fia, világ megváltója! Ének után az egyik fiú jó hangosan köszöntő versbe fogott: Krisztus Urunknak áldott születése napján Vígan örvendezzünk, dicsérő éneket együtt zengedezzünk! Adja Isten e házra áldását, Szívünkből kívánunk csendes jó éjszakát! A kántáló gyermekek, három fiúcska és egy leányka, már tíz helyen jártak, rokonoknál, szomszédoknál, még két rokon családot szándékoznak felkeresni, aztán hazamennek és várják az angyalt. – Mi is énekeltük gyermekkorunkban az El- indult Máriát – meséli a beállott csendben a háziasszony, Borbély Anna. – Ez olyan falusias, vénes ének. Édesapámtól, Papp Elektől tanultam. Kántálás előtt legalább tízszer elénekeltette velünk, rengeteg éneket tanultunk tőle. Sok éneket tanulhattak a teremiújfalusi gyermekek és fiatalok a most nyolcvanas éveiben járó gazdálkodótól, Vetési Andrástól is, aki a helyi betlehemezés dramatikusjátékát, énekeit felújította, és több száz éneket írt le gyűjteményében. Érdemes azért egy pillanatra meg- állnunk a „vénesnek” nevezett kántálóéneknél, hiszen egyik legtöbbször elhangzó népi karácsonyi énekünk, főleg protestáns vidé- keken. Ezt énekelték a kántálók Kalotaszegen, a Szamos, a Maros mentén és a Mezőségen is. Némelyik változatban bő vagy bölcs kovács a szállás megtagadója, az egyikben a kovács vak vagy agg leánya vezeti Máriát a barmok jászolához, a másikban a szép báránya. A szakkutatás szerint a szálláskereső Mária legendaballada fő elterjedési területe Erdély, az epikus történetet ponyvanyomtatványok is terjesztették. De ne menjünk távoli tájakra se időben, se térben, csak szinte a szomszéd faluba, Búzásbesenyőbe. 2000 karácsony szombatján a besenyői gyermekek éppúgy elindultak Máriával, mint egy évtizeddel azelőtt a teremiújfalusiak. Az ő énekükben a „dús kovács” nem ad szállást, de igen a „gyönyörű szép lánya”, majd ő is megbánja tettét, mint annyi erdélyi változatban: Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária, Aranyból, ezüstből szállást adtam volna. Az este induló besenyői legények már nem ezt énekelték, hanem az egyházi énekeskönyvből tanult éneket – Betlehemi pusztán Jézus született –, a köszöntőket a szüleiktől, nagyszüleiktől tanulták. Ők a leányos házakat keresték fel, s a begyűlt pénzadományokból karácsony első napján ingyenes bált szerveztek. Ha a Mezőség belseje felé haladunk, az Elindult Mária újból megszólal a legények és a házasok ajkán. Ezt énekelték legénykorukban Borbély Mártonék a Mezőmadaras melletti Feketelakon az ezredfordulón, és azóta is, ha feleségével, Ibolyával elindulnak „családi kántálásra”. Még távolabb, Észak-Mezőségen, a Melles-patak völgyében elnyúló Szentmátéban éppenséggel „fiatal, új éneknek” tartják, hiszen az 1932-ben született Szabó Erzsébet 2004-ben még emlékezett, hogy ez a „kántát” csak a második világháború után kezdték énekelni. A mostani fiatalok, legények megint nem tudják, és őt kérték meg, hogy kántálás előtt megtanítsa rá őket. A szűkebb Marosszéken, a marosszéki Mezőségen, a Nyárádmentén és Kis-Küküllő völgyének székely szakaszán napjainkban főleg a roma etnikumú kantálók ajkán hangzik fel az Elindult Mária. A próféták elhallgattak és Szívünk vígsággal ma bétölt A gyűjtés során több faluban tapasztalhattam, hogy jól meghatározott örökölt rendje, éneke és köszöntője van a kántálás szokásá- nak, amihez napjainkban is ragaszkodnak. A Kis-Küküllő menti Héderfáján két fiatal generáció járt és jár kántálni: a kicsik és a legények. A kicsik tíz-tizennégy évesek, konfirmálás előttiek, a legények tizenöt évtől felfelé. Mindkét csoportnak vannak vezetőik, a kezesek és a vőfélyek, ők tanítják az énekeket, a köszöntőket, vigyáznak a rendre, felírják az adományokat stb. 1993 karácsonyán Bordi Ferencéknél tíz kicsi legény kántált Peti Loránd kezes vezetésével. Végigjárták az egész falut, A próféták elhallgattak kezdetű református énekeskönyvbeli éneket fújták az ajtó előtt, a nagyobb legények a Szívünk vígsággal ma bétölt kezdetűt. A házasemberek karácsony első napján délután, estefelé kántálnak, ők a Csendes éjt éneklik és adományokat gyűjtenek az egyházközségnek. Ez a szokás és énekrend azóta is megvan. A 2000-ben született Bordi György a tavaly kezesként végezte a kicsiknél, az idén a legényekkel kántál. Gógánváralján is két csoport énekel karácsony szombatján este: a legények és a házasok. A legények csak a leányokhoz járnak. A házasok csapata többnyire a dalárda tagjaiból áll, mindenhova elmennek, ahol szívesen látják őket. Ugyanabban az időben járnak, énekük is ugyanaz, A próféták elhallgattak. Itt még a temetőbeli halottakhoz is elmennek, énekkel és köszöntővel emlékeznek reájuk. Íme a Nagy Alberttől 2001-ben lejegyzett köszöntő néhány sora: Nagy hálaadással, Istenünk, dicsérünk, Hogy e szent ünnepet megengedted érnünk. Csendesség, békesség, akik itt pihennek, És nem jelenhettek meg a karácsony esté- ken. Nyugodjanak békében. Ámen. A Kis-Küküllő menti falvak karácsonyi szokásainak jellegzetessége a hosszú verses köszöntő, amelyben az emlékezés, a hálaadás és az öröm mellett sokféle jókívánság szólal meg. Érződik, hogy alkotóik és meghallgatóik hittek a kimondott közösségi ünnepi szó erejében, beteljesülésében. Eredeti megfogalmazóiknak az egykori tanítókat, kántorokat, kollégiumi diákokat tarthatjuk, de a későbbiekben a köszöntők sokat változtak, folklorizálódtak. A Nyárád és Kis-Küküllő között fekvő Szövérden a legények kántálását hajnalozásnak nevezik, akárcsak a többi, szomszédos településen. A hajnalozásban az összes legény részt vesz, és végigjárják a falu leányos házait. Ők is a „prófétákat” éneklik és verses köszöntőket mondanak. Ezután sor kerül egy szertartásos-tréfás játékra, a szabályok ellen vétők megbotolására, amint azt Nagy Domokosék 1998-ban megszervezték. A Felkeltem én karácsony reggeléntől a Csendes éjig 1991-ben Mezőfelében a gyermekek kántálása után Kacsó Tibor és Árkosi Albert régi jó ismerőseim elénekelték azt az éneket is, amit a férfiak a kántálás végén, reggelfelé szoktak énekelni, egyszer egy évben: Felkeltem én karácsony reggelén (ismétlés). Kisétáltam kapum elejébe (ism.) Feltekinték a csillagos égre (ism.) Ott látok egy arany ringó bölcsőt (ism.) Mellette ül asszonyi Mária (ism.) Ezt a kántálóéneket addig nem hallottam, később mezőmadarasi és kölpényi változatát is énekelték, és többfelé találkoztam vele az erdélyi folklórgyűjteményekben. Mégis nagyon meglepett, hogy 2004-ben a mezőségi Szentmátéban Szabó Erzsébet ezzel kezdte a karácsonyi kánták sorát, talán azért, mert ezt énekelték legtöbbet az idősek, és ő az édesanyjától tanulta. Nem sejtette, mint sokáig én sem, hogy talán az egyik legrégebbi, középkori eredetű látomásos keresztény énekünket szólaltatta meg. Újabban Szentmátéban a felnőttek, házasok első napján délután és estéjén járnak kántálni. Összetársul néhány család, és egymást „meg- kántálják”. A Csendes éjt éneklik, akárcsak Héderfáján. Ez reggel 4 óráig is eltart, de mindenki ott van ünnep másodnapján a templomban. Rendszerint karácsony első napján délután és este kerül sor az egyházi kántálásra is. Presbiterek, egyháztanácsosok, jó hangú férfiak csoportja keresi fel a híveket vagy a teljes faluközösséget, énekelnek, köszöntőt mondanak, adományokat gyűjtenek. Búzásbesenyőben három felekezet tagjai járnak kántálni. A katolikusok a közismert, szintén régi egyházi népéneket, a Csordapásztorok kezdetűt éneklik, a reformátusok a Krisztus Urunknak áldott születésén-t, az ortodoxok a Trei păstorise întâlniră-val köszöntik a családokat. Minden család mindhárom felekezet kántálóit fogadja újabb időben szép rituális rendben.
Dr. Barabás László Népújság (Marosvásárhely)
2016. december 23.
Jubileumi RMPSZ-emlékérmeket adtak át a Bethlen-kollégiumban
Nem a körülmények, hanem az ember szenteli meg a helyet. Ez most hatványozottan érvényes volt a nagyenyedi Bethlen-kollégium ünnepi műsorára, amelyet most először a Bethlen Gábor fejedelemről elnevezett szépen felújított díszteremben szerveztek.
Kezdetben mindenki a felújított termet csodálta. A belépőket az iskolaalapító fejedelem Bethlen Gábor, és gróf Mikó Imre iskolatámogató a díszterem falára visszakerült portréi, valamint új helyén, Kőrösi Csoma Sándor a nagy magyar tudós-világvándor szobra fogadta. Mikó Imre 1848–49 után vagyonát kettéosztva a Székely Mikó Kollégiumnak és a Bethlen Gábor Kollégiumnak ajándékozta. Ma is lehet olvasni könyvtárának gyöngyszemeit, amelyek a tudományt szolgálják. A szépen felújított, lefestett padok látványa és kényelme is jóleső érzéssel töltött el mindenkit. Mindezek sok-sok régi, a díszteremben zajlott esemény emlékét idézték fel.
Ideillő alkalom volt a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség megalakulásának 25. évfordulója. Az egykori kezdeményezők közül néhányan jelen voltak a jubileumi ülésen a sok szülő és diák között, akik szintén részt vettek az eseményen.
Az elemisták karácsonyi műsora vezette fel az eseményt, amit a tanítónők (Tomai Gyöngyi, Mester Ágnes) valamint a ma is igen tevékeny nyugalmazott zenetanárnő, Fórika Éva készített elő. Versek, jelenetek, kórusművek hangzottak el a kisdiákok előadásában, amit nagy figyelemmel kísért a közönség. Üdvözlő beszédet mondott Szőcs Ildikó, a kollégium igazgatója, valamint Deák Székely Szilárd Levente, az RMPSZ Fehér megyei elnöke. Mindketten a szórvány magyar nyelvű oktatás fenntartásáért és továbbfejlesztéséért dolgozó pedagógusok és más szakemberek áldozatos munkáját méltatták.
Ezt követően 26 pedagógusnak és szakembernek adták át az ízléses Együtt a magyar nyelvű oktatásért. (1991–2016)megnevezéssel szignált, az Országos RMPSZ elnökség által kibocsátott mutatós és ízléses okleveleket és emlékérmeket. Többek között a kiemelkedő tanári vagy tanítói teljesítményekért, a különböző pályázatok megírásában és a könyvelői munkában vagy éppen a sajtóban kifejtett munkásságért nyújtották át a megtisztelő kitüntetéseket.
Másnap mindehhez hozzájárult az utolsó éves tanítóképzős diákok karácsonyi látogatása, akik felkeresték otthonaikban a nyugdíjas tanárokat, sajátosan szép karácsonyi énekeikkel.
Bakó Botond Szabadság (Kolozsvár)
Nem a körülmények, hanem az ember szenteli meg a helyet. Ez most hatványozottan érvényes volt a nagyenyedi Bethlen-kollégium ünnepi műsorára, amelyet most először a Bethlen Gábor fejedelemről elnevezett szépen felújított díszteremben szerveztek.
Kezdetben mindenki a felújított termet csodálta. A belépőket az iskolaalapító fejedelem Bethlen Gábor, és gróf Mikó Imre iskolatámogató a díszterem falára visszakerült portréi, valamint új helyén, Kőrösi Csoma Sándor a nagy magyar tudós-világvándor szobra fogadta. Mikó Imre 1848–49 után vagyonát kettéosztva a Székely Mikó Kollégiumnak és a Bethlen Gábor Kollégiumnak ajándékozta. Ma is lehet olvasni könyvtárának gyöngyszemeit, amelyek a tudományt szolgálják. A szépen felújított, lefestett padok látványa és kényelme is jóleső érzéssel töltött el mindenkit. Mindezek sok-sok régi, a díszteremben zajlott esemény emlékét idézték fel.
Ideillő alkalom volt a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség megalakulásának 25. évfordulója. Az egykori kezdeményezők közül néhányan jelen voltak a jubileumi ülésen a sok szülő és diák között, akik szintén részt vettek az eseményen.
Az elemisták karácsonyi műsora vezette fel az eseményt, amit a tanítónők (Tomai Gyöngyi, Mester Ágnes) valamint a ma is igen tevékeny nyugalmazott zenetanárnő, Fórika Éva készített elő. Versek, jelenetek, kórusművek hangzottak el a kisdiákok előadásában, amit nagy figyelemmel kísért a közönség. Üdvözlő beszédet mondott Szőcs Ildikó, a kollégium igazgatója, valamint Deák Székely Szilárd Levente, az RMPSZ Fehér megyei elnöke. Mindketten a szórvány magyar nyelvű oktatás fenntartásáért és továbbfejlesztéséért dolgozó pedagógusok és más szakemberek áldozatos munkáját méltatták.
Ezt követően 26 pedagógusnak és szakembernek adták át az ízléses Együtt a magyar nyelvű oktatásért. (1991–2016)megnevezéssel szignált, az Országos RMPSZ elnökség által kibocsátott mutatós és ízléses okleveleket és emlékérmeket. Többek között a kiemelkedő tanári vagy tanítói teljesítményekért, a különböző pályázatok megírásában és a könyvelői munkában vagy éppen a sajtóban kifejtett munkásságért nyújtották át a megtisztelő kitüntetéseket.
Másnap mindehhez hozzájárult az utolsó éves tanítóképzős diákok karácsonyi látogatása, akik felkeresték otthonaikban a nyugdíjas tanárokat, sajátosan szép karácsonyi énekeikkel.
Bakó Botond Szabadság (Kolozsvár)
2016. december 23.
Mikó-ügy: újabb pert vesztett a református egyház
A brassói ítélőtábla visszautasította alapfokon az Erdélyi Református Egyházkerületnek a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épületének visszaszolgáltatására vonatkozó kérését.
Az egyházkerület szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleménye szerint a per során az egyház több mint negyven bizonyítékot terjesztett elő, amelyek „egyértelműen és meggyőzően tanúsítják, hogy a tulajdonjog alanya és a visszaszolgáltatáshoz való jog jogosultja az Erdélyi Református Egyházkerület”. Hangsúlyozzák, egyetlen olyan tény sem merült fel, amely a bizonyítékaik akár részleges cáfolatát eredményezhette volna. A határozat ellen az Erdélyi Református Egyházkerület tiltakozik és fellebbezni fog. „Az az állam, amelynek végrehajtó és igazságszolgáltató hatalma saját törvényeit megszegve, és azok ellenében az egyházi javak restitúciójának folyamatát leállítja, és részben visszafordítja, nem tekinthető jogállamnak” – írják közleményükben az Erdélyi Református Egyházkerület képviselői, majd hozzáteszik, minden egyes jogsértés és megaláztatás csak azt eredményezi, hogy megújult erővel és elkötelezettséggel szolgálják a közösséget.
Az egyházkerület szerint a döntésnek súlyos következményei vannak: utat nyit „a magyarellenes vagy rosszindulatú állami szerveknek” arra, hogy hasonló módon visszaállamosítsanak bármilyen más egyházi ingatlant is. „Országszerte több száz olyan visszaszolgáltatott ingatlan van, amelyben oktatási intézmény működött, ezek mind veszélybe kerültek. Úgy véljük, a bíróság azt üzeni döntésével, hogy visszaállamosíthatóvá válnak nemcsak az iskolák, hanem minden eddig visszajuttatott ingatlan. Kijelentjük, hogy a restitúciós folyamat véglegesen leállt Romániában, sőt, úgy tűnik, a román állam minden szerve azon van, hogy visszaállamosítsa a jogos tulajdonosainak megítélt ingatlanokat” – írják. Az ítélet indoklásának kézhezvétele után részletesebb ismertetést ígérnek. Emlékeztetnek arra, hogy a Mikó üggyel kapcsolatos büntetőperben 2014. november 26-án született végleges döntés. A ploieşti-i büntetőbíróság határozatában elismerte, hogy nem áll hatáskörében a tulajdonjog megállapítása, így a kollégium akár a református egyházé is lehet. Így az Erdélyi Református Egyházkerület ismét a restitúciós bizottsághoz fordult.
A restitúciós bizottság 2016-ban ismét elutasította a kérést arra hivatkozva, hogy államosításkor az iskola a Református Székely Mikó Kollégium tulajdona volt a telekkönyvi bejegyzés szerint, ennél fogva nem az Egyházkerület volt a tulajdonos. Idén júniusban a brassói táblabíróságon újrakezdődött a per az iskola tulajdonjogát illetően. Az ügy írásos szakaszának lezárása után október 4-én volt az első tárgyalás. Az Erdélyi Református Egyházkerület a per során újabb bizonyítékokat mutatott be, amelyek szerintük kétség nélkül az egyházkerület tulajdonjogát igazolják. December 14-én került sor a harmadik, egyben utolsó tárgyalásra.
Mint ismeretes, a bíróság két évvel ezelőtt Markó Attilát, Marosán Tamást, a református egyház volt jogtanácsosát és Silviu Climet, az igazságügyi minisztérium volt jogi tanácsadóját három-három év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte a visszaszolgáltatásról 2002-ben hozott döntés miatt.
Gyergyai Csaba Krónika (Kolozsvár)
A brassói ítélőtábla visszautasította alapfokon az Erdélyi Református Egyházkerületnek a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épületének visszaszolgáltatására vonatkozó kérését.
Az egyházkerület szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleménye szerint a per során az egyház több mint negyven bizonyítékot terjesztett elő, amelyek „egyértelműen és meggyőzően tanúsítják, hogy a tulajdonjog alanya és a visszaszolgáltatáshoz való jog jogosultja az Erdélyi Református Egyházkerület”. Hangsúlyozzák, egyetlen olyan tény sem merült fel, amely a bizonyítékaik akár részleges cáfolatát eredményezhette volna. A határozat ellen az Erdélyi Református Egyházkerület tiltakozik és fellebbezni fog. „Az az állam, amelynek végrehajtó és igazságszolgáltató hatalma saját törvényeit megszegve, és azok ellenében az egyházi javak restitúciójának folyamatát leállítja, és részben visszafordítja, nem tekinthető jogállamnak” – írják közleményükben az Erdélyi Református Egyházkerület képviselői, majd hozzáteszik, minden egyes jogsértés és megaláztatás csak azt eredményezi, hogy megújult erővel és elkötelezettséggel szolgálják a közösséget.
Az egyházkerület szerint a döntésnek súlyos következményei vannak: utat nyit „a magyarellenes vagy rosszindulatú állami szerveknek” arra, hogy hasonló módon visszaállamosítsanak bármilyen más egyházi ingatlant is. „Országszerte több száz olyan visszaszolgáltatott ingatlan van, amelyben oktatási intézmény működött, ezek mind veszélybe kerültek. Úgy véljük, a bíróság azt üzeni döntésével, hogy visszaállamosíthatóvá válnak nemcsak az iskolák, hanem minden eddig visszajuttatott ingatlan. Kijelentjük, hogy a restitúciós folyamat véglegesen leállt Romániában, sőt, úgy tűnik, a román állam minden szerve azon van, hogy visszaállamosítsa a jogos tulajdonosainak megítélt ingatlanokat” – írják. Az ítélet indoklásának kézhezvétele után részletesebb ismertetést ígérnek. Emlékeztetnek arra, hogy a Mikó üggyel kapcsolatos büntetőperben 2014. november 26-án született végleges döntés. A ploieşti-i büntetőbíróság határozatában elismerte, hogy nem áll hatáskörében a tulajdonjog megállapítása, így a kollégium akár a református egyházé is lehet. Így az Erdélyi Református Egyházkerület ismét a restitúciós bizottsághoz fordult.
A restitúciós bizottság 2016-ban ismét elutasította a kérést arra hivatkozva, hogy államosításkor az iskola a Református Székely Mikó Kollégium tulajdona volt a telekkönyvi bejegyzés szerint, ennél fogva nem az Egyházkerület volt a tulajdonos. Idén júniusban a brassói táblabíróságon újrakezdődött a per az iskola tulajdonjogát illetően. Az ügy írásos szakaszának lezárása után október 4-én volt az első tárgyalás. Az Erdélyi Református Egyházkerület a per során újabb bizonyítékokat mutatott be, amelyek szerintük kétség nélkül az egyházkerület tulajdonjogát igazolják. December 14-én került sor a harmadik, egyben utolsó tárgyalásra.
Mint ismeretes, a bíróság két évvel ezelőtt Markó Attilát, Marosán Tamást, a református egyház volt jogtanácsosát és Silviu Climet, az igazságügyi minisztérium volt jogi tanácsadóját három-három év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte a visszaszolgáltatásról 2002-ben hozott döntés miatt.
Gyergyai Csaba Krónika (Kolozsvár)
2016. december 23.
Kisebbségek paradicsoma
Bombaként robbant szerdán a hír, hogy az államfővel folytatott kormányalakítási tanácskozás alkalmával, a választásokon győztes párt Sevil Shhaideh 52 éves közgazdászt javasolta a miniszterelnöki székbe. Igazi balkáni megoldás ez, méltó a fanarióta hagyományokhoz. És amikor ezt írom, nem a politikusnő tatár-török származására célzok, sem a muzulmán vallására, hanem arra az ördögi észjárásra, mely saját állampolgárai rovására ugyan, de évtizedeken keresztül sikeressé tette a román bel- és külpolitikát.
Most sincs ez másként, hiszen ha ezt a javaslatot Dragneának sikerül az államfő torkán lenyomnia, akkor több legyet is ütött egy csapásra. Először is, ő lesz a miniszterelnöki hatalom tulajdonképpeni gyakorlója. Egy nemzeti kisebbséghez tartozó személynek ugyanis, aki ráadásul nő és muzulmán, nem lesz mozgási tere a magát nemzetállamnak valló, ultraortodox Romániában. Ugyanakkor most, amikor a súlyos gondokat okozó muszlim bevándorlók miatt feszültté vált a helyzet az őket kibocsátó országok és a vén kontinens között, egy ilyen lépéssel befolyásos barátokat lehet szerezni. És nemcsak az iszlám világban, hanem a bevándorláspárti uniós vezetők és a világgazdaságot kézben tartó liberálisok soraiban is.
Mindettől viszont semmivel sem lesz könnyebb sorsa a Bukarestben regnáló mindenkori román hatalom által kis híján 100 esztendeje felszámolásra ítélt erdélyi magyar nemzetrésznek. Sőt, nehezebbé válik a jogainkért folytatott küzdelem. Ki fogja ugyanis elhinni, hogy mi itt üldözve vagyunk? Hiszen a német államfővel, török-tatár miniszterelnökkel, magyar nevű korrupcióellenes főügyésszel és sváb főhírszerzővel büszkélkedő Románia kívülről kisebbségi paradicsomnak tűnik, ezért panaszainkat majd könnyen lehet aljas rágalmakként beállítani.
Éppen ezért az erdélyi magyar választóktól ismét bizalmat kapott RMDSZ-nek valóban érdekvédelmi szervezetként kell a jövőben működnie. Árgus szemekkel kell odafigyelnie a minket magyarként ért sérelmekre, hogy cáfolhatatlan bizonyítékok kíséretében azonnal felhívhassa rájuk az Európai Unió országai, illetve a nagyhatalmak figyelmét. A kormányban pedig nincs mit keresnie, amíg a minket megillető kollektív jogokat bele nem foglalták az ország alkotmányába.
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Bombaként robbant szerdán a hír, hogy az államfővel folytatott kormányalakítási tanácskozás alkalmával, a választásokon győztes párt Sevil Shhaideh 52 éves közgazdászt javasolta a miniszterelnöki székbe. Igazi balkáni megoldás ez, méltó a fanarióta hagyományokhoz. És amikor ezt írom, nem a politikusnő tatár-török származására célzok, sem a muzulmán vallására, hanem arra az ördögi észjárásra, mely saját állampolgárai rovására ugyan, de évtizedeken keresztül sikeressé tette a román bel- és külpolitikát.
Most sincs ez másként, hiszen ha ezt a javaslatot Dragneának sikerül az államfő torkán lenyomnia, akkor több legyet is ütött egy csapásra. Először is, ő lesz a miniszterelnöki hatalom tulajdonképpeni gyakorlója. Egy nemzeti kisebbséghez tartozó személynek ugyanis, aki ráadásul nő és muzulmán, nem lesz mozgási tere a magát nemzetállamnak valló, ultraortodox Romániában. Ugyanakkor most, amikor a súlyos gondokat okozó muszlim bevándorlók miatt feszültté vált a helyzet az őket kibocsátó országok és a vén kontinens között, egy ilyen lépéssel befolyásos barátokat lehet szerezni. És nemcsak az iszlám világban, hanem a bevándorláspárti uniós vezetők és a világgazdaságot kézben tartó liberálisok soraiban is.
Mindettől viszont semmivel sem lesz könnyebb sorsa a Bukarestben regnáló mindenkori román hatalom által kis híján 100 esztendeje felszámolásra ítélt erdélyi magyar nemzetrésznek. Sőt, nehezebbé válik a jogainkért folytatott küzdelem. Ki fogja ugyanis elhinni, hogy mi itt üldözve vagyunk? Hiszen a német államfővel, török-tatár miniszterelnökkel, magyar nevű korrupcióellenes főügyésszel és sváb főhírszerzővel büszkélkedő Románia kívülről kisebbségi paradicsomnak tűnik, ezért panaszainkat majd könnyen lehet aljas rágalmakként beállítani.
Éppen ezért az erdélyi magyar választóktól ismét bizalmat kapott RMDSZ-nek valóban érdekvédelmi szervezetként kell a jövőben működnie. Árgus szemekkel kell odafigyelnie a minket magyarként ért sérelmekre, hogy cáfolhatatlan bizonyítékok kíséretében azonnal felhívhassa rájuk az Európai Unió országai, illetve a nagyhatalmak figyelmét. A kormányban pedig nincs mit keresnie, amíg a minket megillető kollektív jogokat bele nem foglalták az ország alkotmányába.
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. december 23.
Kiskurutty Játéktanoda
Sepsiszentgyörgyön a Csipike Napközi Otthonos Óvodában rendezték meg az V. Kiskurutty Játéktanoda körzeti szakaszát. A vetélkedőre négy bátor és tettre kész csapat nevezett be: a Napsugár, az Árvácska, a kökösi és a házigazda szerepét betöltő Csipike óvodából. A legjobbak továbbjutottak a megyei szakaszra.
A vetélkedő alapját Varga Katalin Madzag és cimborái című műve képezte, amely által a gyermekek megismerhették a két kölyök puli, Madzag és Pamacs mindennapi kalandjait. A játék ismerkedővel, „otthonról hozott ajándékkal” kezdődött, amelyben a gyermekek a csapatról, a csapaton belüli kapcsolatokról, annak erősségeiről, gyengeségeiről számoltak be.
A második próba során a csapattagok párokat alkotva, bojtkészítő technikát alkalmazva, Madzagot és Pamacsot készítettek, akik lakói lettek az otthonról hozott puliházaknak. Az utolsó próba, a „Mirci tréfa staféta” komplex feladatsor elé állította a versenyzőket, bebizonyították, hogy a tekerés, gyöngygyűjtés, gyöngyfűzés, bog- és csokorkötés technikáit mennyire sajátították el a felkészülés során.
A zsűri tagjai pulitallérokkal jutalmazta a gyermekeket. A két legtöbb pontszámot gyűjtő csapat: a Napsugár Napközi Otthont képviselő, Albu Péter, Bodó Janka, Imre Bernadett és Ilyés Roland óvodások alkotta Százlábú csapat (felkészítők: Csomós Tünde, Bálint Éva, Salamon Erzsébet, Sandu Ottilia), valamint az Árvácska Napközi Otthonból érkezett, Pusztai Anett, Németh Tünde, Dezső Andrea, Lunguly Kincső alkotta Babóca csapat (felkészítők: Csáki Eszter, Fejér Judit, Meregya Emőke, Pál Imola) továbbjutott a Kiskurutty Játéktanoda megyei szakaszára, amelyet 2017 februárjában rendeznek.
Nagy Erzsébet, óvodavezető Csipike Napközi Otthonos Óvoda Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Sepsiszentgyörgyön a Csipike Napközi Otthonos Óvodában rendezték meg az V. Kiskurutty Játéktanoda körzeti szakaszát. A vetélkedőre négy bátor és tettre kész csapat nevezett be: a Napsugár, az Árvácska, a kökösi és a házigazda szerepét betöltő Csipike óvodából. A legjobbak továbbjutottak a megyei szakaszra.
A vetélkedő alapját Varga Katalin Madzag és cimborái című műve képezte, amely által a gyermekek megismerhették a két kölyök puli, Madzag és Pamacs mindennapi kalandjait. A játék ismerkedővel, „otthonról hozott ajándékkal” kezdődött, amelyben a gyermekek a csapatról, a csapaton belüli kapcsolatokról, annak erősségeiről, gyengeségeiről számoltak be.
A második próba során a csapattagok párokat alkotva, bojtkészítő technikát alkalmazva, Madzagot és Pamacsot készítettek, akik lakói lettek az otthonról hozott puliházaknak. Az utolsó próba, a „Mirci tréfa staféta” komplex feladatsor elé állította a versenyzőket, bebizonyították, hogy a tekerés, gyöngygyűjtés, gyöngyfűzés, bog- és csokorkötés technikáit mennyire sajátították el a felkészülés során.
A zsűri tagjai pulitallérokkal jutalmazta a gyermekeket. A két legtöbb pontszámot gyűjtő csapat: a Napsugár Napközi Otthont képviselő, Albu Péter, Bodó Janka, Imre Bernadett és Ilyés Roland óvodások alkotta Százlábú csapat (felkészítők: Csomós Tünde, Bálint Éva, Salamon Erzsébet, Sandu Ottilia), valamint az Árvácska Napközi Otthonból érkezett, Pusztai Anett, Németh Tünde, Dezső Andrea, Lunguly Kincső alkotta Babóca csapat (felkészítők: Csáki Eszter, Fejér Judit, Meregya Emőke, Pál Imola) továbbjutott a Kiskurutty Játéktanoda megyei szakaszára, amelyet 2017 februárjában rendeznek.
Nagy Erzsébet, óvodavezető Csipike Napközi Otthonos Óvoda Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. december 23.
„De hó reme róma”
Éltetik a regölés hagyományát
Síppal, dobbal, lámpásokkal felszerelkezve, zeneszó kíséretében indultak útnak kedden a megyeszékhelyi kis regölők a Míves Háztól a város központja felé.
A főtéren, a városnak szánt jókívánságok elhangzása után Sztakics Éva és Tóth-Birtan Csaba alpolgármesterek csokoládéval jutalmazták meg a gyerekeket. A hagyományőrzők útja a György családhoz vezetett, ahol meleg teával és kaláccsal kínálták őket.
A Guzsalyas Alapítvány az 1990-es évek elején elevenítette fel és ismertette meg a gyerekekkel a regölést, amelynek eredete valószínűleg egészen a magyar őstörténetig nyúlik vissza. Azóta minden évben, karácsony előtt útra kel a csapat, hogy világgá kiáltsák jókívánságaikat.
A regölés téli természetvarázslás jellegű, köszöntő népszokás, leginkább a Dunántúlon fordul elő. Karácsony másnapjától január hatodikáig a regösök (általában fiatal legények) járják a falut, és minden háznál regöséneket énekelnek, cserébe ajándékokat kapnak. Eredete valószínűleg egészen a magyar őstörténetig nyúlik vissza. A regösénekek refrénje („Haj regö rejtem”) az ősmagyar sámánok varázsigéjéből származhat, amit révülés közben mondogattak. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Éltetik a regölés hagyományát
Síppal, dobbal, lámpásokkal felszerelkezve, zeneszó kíséretében indultak útnak kedden a megyeszékhelyi kis regölők a Míves Háztól a város központja felé.
A főtéren, a városnak szánt jókívánságok elhangzása után Sztakics Éva és Tóth-Birtan Csaba alpolgármesterek csokoládéval jutalmazták meg a gyerekeket. A hagyományőrzők útja a György családhoz vezetett, ahol meleg teával és kaláccsal kínálták őket.
A Guzsalyas Alapítvány az 1990-es évek elején elevenítette fel és ismertette meg a gyerekekkel a regölést, amelynek eredete valószínűleg egészen a magyar őstörténetig nyúlik vissza. Azóta minden évben, karácsony előtt útra kel a csapat, hogy világgá kiáltsák jókívánságaikat.
A regölés téli természetvarázslás jellegű, köszöntő népszokás, leginkább a Dunántúlon fordul elő. Karácsony másnapjától január hatodikáig a regösök (általában fiatal legények) járják a falut, és minden háznál regöséneket énekelnek, cserébe ajándékokat kapnak. Eredete valószínűleg egészen a magyar őstörténetig nyúlik vissza. A regösénekek refrénje („Haj regö rejtem”) az ősmagyar sámánok varázsigéjéből származhat, amit révülés közben mondogattak. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. december 23.
Horváth István a kisebbségiség instrumentalizálását látja Shhaideh jelölésében
A politikai korrektség csapdájáról ír Sevil Shhaideh miniszterelnök-jelölt kapcsán a Facebook-oldalán Horváth István szociológus. "A szociáldemokraták által felvetett miniszterelnök annyira polkorrekt profil (nő, muzulmán, menekült/bevándorló a férje) hogy, az ugyancsak többszörösen (vallási, etnikai) kisebbségi államelnöknek a hápogás, nyilvánosan felvállalható mérlegelés lehetősége sem adatik meg" - áll a bejegyzésben, amelyet Horváth még azelőtt közölt, hogy Johannis bejelentette volna, hogy csak karácsony után lesz kormányalakítás. "Minden látszat ellenére a kisebbségiség ilyen mértékű, tartalmú politikai instrumentalizálása, aktuális hatalmi érdekeknek, játékoknak történő (cinikus) alárendelése, nekem inkább sötét, mint rózsaszínű horizontokat vetít előre. Nagyon szeretnék tévedni" - írja még a szociológus. (hírszerk.) Transindex.ro
A politikai korrektség csapdájáról ír Sevil Shhaideh miniszterelnök-jelölt kapcsán a Facebook-oldalán Horváth István szociológus. "A szociáldemokraták által felvetett miniszterelnök annyira polkorrekt profil (nő, muzulmán, menekült/bevándorló a férje) hogy, az ugyancsak többszörösen (vallási, etnikai) kisebbségi államelnöknek a hápogás, nyilvánosan felvállalható mérlegelés lehetősége sem adatik meg" - áll a bejegyzésben, amelyet Horváth még azelőtt közölt, hogy Johannis bejelentette volna, hogy csak karácsony után lesz kormányalakítás. "Minden látszat ellenére a kisebbségiség ilyen mértékű, tartalmú politikai instrumentalizálása, aktuális hatalmi érdekeknek, játékoknak történő (cinikus) alárendelése, nekem inkább sötét, mint rózsaszínű horizontokat vetít előre. Nagyon szeretnék tévedni" - írja még a szociológus. (hírszerk.) Transindex.ro
2016. december 23.
Továbbra sem lép be a Rádulyék perébe a csíkszeredai önkormányzat
Törvényszéken támadta meg a Hargita Megyei Prefektúra a csíkszeredai önkormányzati képviselő-testületének azt a korábbi döntését, hogy nem lépnek be magánfélként a Ráduly Róbert Kálmán és Szőke Domokos ellen indított perbe. A testület, pénteki ülésén ezért visszavonta azt, helyette pedig újra szavazásra bocsátották a kérdést, és megerősítették, hogy továbbra sem vesznek részt a perben.
Az idei év utolsó ülését tartotta pénteken a csíkszeredai önkormányzati képviselő-testület. A napirendi pontok között szerepelt annak a májusi határozatnak a visszavonása, amelyben arról döntöttek, hogy nem vesznek részt magánfélként a Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere és Szőke Domokos alpolgármestere ellen indított korrupciós perben.
Füleki Zoltán, Csíkszereda alpolgármestere a pénteki ülésen elmondta, a döntést akkor arra alapozva hozták meg, hogy a független szakértői vizsgálat szerint ezekben az ügyekben nem érte anyagi kár a várost. Nemrég azonban kaptak egy bírósági értesítést, amelyben az állt, hogy a Hargita Megyei Prefektúra megtámadta a szóban forgó határozatot, arra hivatkozva, hogy a döntéshez kétharmados többségre van szükség, nem elég az egyszerű többség, azaz az a tíz szavazat, amivel akkor elfogadták. „Ezért visszavontuk a határozatot, azért, hogy ne kerüljön a törvényszékre” – indokolta az alpolgármester.
Miután megszavazták a határozat visszavonását, egy másikat terjesztettek elő, amely szintén a perbe való belépés kérdését tartalmazta. Ezúttal a testület 14 önkormányzati képviselője, azaz a kétharmados többsége szavazott arról, hogy nem vesznek részt a perben. Soós Szabó Klára az EMNP-s önkormányzati képviselő a napirendi pont kapcsán azzal érvelt, hogy az önkormányzatnak nem feladata az oknyomozás, erre vannak a különböző karhatalmi szervek, hatóságok. Minden intézmény végezze a feladatát, bizonyítékok hiányában miért kellene az önkormányzatnak belépnie a perbe? Amennyiben kiderülne, hogy kár érte a várost, azután is lehet perelni – mondta. A román pártok három képviselője ugyanakkor amellett tette le voksát, hogy az önkormányzat vegyen részt magánfélként a polgármestert, és alpolgármestert érintő korrupciós perben.
Bannerek zászlók helyett
A Csíki Székely Múzeum kiállítási tárgyai közül helyeztek ki néhányat a városháza gyűléstermében. Olyan bannerekről van szó, amelyek többek között a város zászlóját, a székely zászlót, a város címerét és pecsétjét, az 1956-os forradalmat jelképező szimbólumokat jelenítik meg. A bannereket azoknak a zászlóknak a helyébe állították ki, amelyeket eltávolítani kényszerült a városvezetés a Dan Tanasă vezette egyesület által indított, és megnyert per következményeként.
A testület ugyanakkor pénteki ülésén olyan ügyvédi szolgáltatások igénybevételéről hozott döntést, amellyel a Méltóságért Európában Polgári Egyesület által indított perekben védenék Csíkszereda város, a polgármester és a helyi önkormányzat érdekeit.
Barabás Hajnal Székelyhon.ro
Törvényszéken támadta meg a Hargita Megyei Prefektúra a csíkszeredai önkormányzati képviselő-testületének azt a korábbi döntését, hogy nem lépnek be magánfélként a Ráduly Róbert Kálmán és Szőke Domokos ellen indított perbe. A testület, pénteki ülésén ezért visszavonta azt, helyette pedig újra szavazásra bocsátották a kérdést, és megerősítették, hogy továbbra sem vesznek részt a perben.
Az idei év utolsó ülését tartotta pénteken a csíkszeredai önkormányzati képviselő-testület. A napirendi pontok között szerepelt annak a májusi határozatnak a visszavonása, amelyben arról döntöttek, hogy nem vesznek részt magánfélként a Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere és Szőke Domokos alpolgármestere ellen indított korrupciós perben.
Füleki Zoltán, Csíkszereda alpolgármestere a pénteki ülésen elmondta, a döntést akkor arra alapozva hozták meg, hogy a független szakértői vizsgálat szerint ezekben az ügyekben nem érte anyagi kár a várost. Nemrég azonban kaptak egy bírósági értesítést, amelyben az állt, hogy a Hargita Megyei Prefektúra megtámadta a szóban forgó határozatot, arra hivatkozva, hogy a döntéshez kétharmados többségre van szükség, nem elég az egyszerű többség, azaz az a tíz szavazat, amivel akkor elfogadták. „Ezért visszavontuk a határozatot, azért, hogy ne kerüljön a törvényszékre” – indokolta az alpolgármester.
Miután megszavazták a határozat visszavonását, egy másikat terjesztettek elő, amely szintén a perbe való belépés kérdését tartalmazta. Ezúttal a testület 14 önkormányzati képviselője, azaz a kétharmados többsége szavazott arról, hogy nem vesznek részt a perben. Soós Szabó Klára az EMNP-s önkormányzati képviselő a napirendi pont kapcsán azzal érvelt, hogy az önkormányzatnak nem feladata az oknyomozás, erre vannak a különböző karhatalmi szervek, hatóságok. Minden intézmény végezze a feladatát, bizonyítékok hiányában miért kellene az önkormányzatnak belépnie a perbe? Amennyiben kiderülne, hogy kár érte a várost, azután is lehet perelni – mondta. A román pártok három képviselője ugyanakkor amellett tette le voksát, hogy az önkormányzat vegyen részt magánfélként a polgármestert, és alpolgármestert érintő korrupciós perben.
Bannerek zászlók helyett
A Csíki Székely Múzeum kiállítási tárgyai közül helyeztek ki néhányat a városháza gyűléstermében. Olyan bannerekről van szó, amelyek többek között a város zászlóját, a székely zászlót, a város címerét és pecsétjét, az 1956-os forradalmat jelképező szimbólumokat jelenítik meg. A bannereket azoknak a zászlóknak a helyébe állították ki, amelyeket eltávolítani kényszerült a városvezetés a Dan Tanasă vezette egyesület által indított, és megnyert per következményeként.
A testület ugyanakkor pénteki ülésén olyan ügyvédi szolgáltatások igénybevételéről hozott döntést, amellyel a Méltóságért Európában Polgári Egyesület által indított perekben védenék Csíkszereda város, a polgármester és a helyi önkormányzat érdekeit.
Barabás Hajnal Székelyhon.ro
2016. december 24.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest (Megjelent)
Románia nem kizárólag a román etnikumúak alkotása. A történelem során élt mellettük számos „idegen” és „kisebbségi”. A két világháború közti Nagy-Románia, bár „egységes nemzetállamnak” nevezi önmagát, egyike Európa legváltozatosabb etnikai palettájú országának. (...) Mélyreható kutatások szükségesek ezen etnikumok hozzájárulásáról a város történelméhez. Hencz Hilda jó példával jár elöl ilyen szempontból a bukaresti magyarokról szóló könyvével. Románia fővárosa valóban „magyar” város volt, ahogy voltak időszakok, amikor görög, zsidó vagy éppen német volt. 1930-ban körülbelül 640 ezer lakosából 24 ezer volt magyar nemzetiségű, minden társadalmi és szakmai réteget képviselt. Alapos dokumentálással, figyelemre méltó alapossággal és szakmai szigorral rekonstruálja a szerző lépésről lépésre a bukaresti magyar közösség alakulását. Vitathatatlan történelmi siker. (Lucian Boia történész)
Lapunk részleteket közölt a Magyar Bukarestből, folytatásával olvasóink a könyvben találkozhatnak. Mától megvásárolható a H–Press elárusítóhelyein. A Magyar Napló és a Hármas Alapítvány közös kiadásában megjelent 360 oldalas könyv ára 45 lej. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Románia nem kizárólag a román etnikumúak alkotása. A történelem során élt mellettük számos „idegen” és „kisebbségi”. A két világháború közti Nagy-Románia, bár „egységes nemzetállamnak” nevezi önmagát, egyike Európa legváltozatosabb etnikai palettájú országának. (...) Mélyreható kutatások szükségesek ezen etnikumok hozzájárulásáról a város történelméhez. Hencz Hilda jó példával jár elöl ilyen szempontból a bukaresti magyarokról szóló könyvével. Románia fővárosa valóban „magyar” város volt, ahogy voltak időszakok, amikor görög, zsidó vagy éppen német volt. 1930-ban körülbelül 640 ezer lakosából 24 ezer volt magyar nemzetiségű, minden társadalmi és szakmai réteget képviselt. Alapos dokumentálással, figyelemre méltó alapossággal és szakmai szigorral rekonstruálja a szerző lépésről lépésre a bukaresti magyar közösség alakulását. Vitathatatlan történelmi siker. (Lucian Boia történész)
Lapunk részleteket közölt a Magyar Bukarestből, folytatásával olvasóink a könyvben találkozhatnak. Mától megvásárolható a H–Press elárusítóhelyein. A Magyar Napló és a Hármas Alapítvány közös kiadásában megjelent 360 oldalas könyv ára 45 lej. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. december 24.
Élet tizenegy gyermekkel
A nagycsaládos Bodor Istvánék háza Sepsiszentgyörgyön a Szent Gellért-templom melletti Új utcában húzódik meg, az utolsó ház a zsákutcában. Az udvaron kutya jelzi a látogatót. A szürkületben két gyermek hasogatja a fát, az egyik közülük lány. Mint később kiderül, majdnem mindegyik gyermek szakértő már a favágásban, hisz a szükség sok mindenre megtanítja őket.
Szívesen hívnak be a házba, az anyukájuk is mindjárt érkezik, csak éppen elment a két unokája után az Árvácska napközibe. A szobában ég a tűz, egy vasdoronggal támasztották meg a csempekályha ajtaját, hogy biztonságosabb legyen. Sorra bújnak elő a gyermekek a szobákból. A 18 éves nagylány, Kincső Katalin sorolja a testvérei nevét és életkorát: Szilamér Edmund 6 éves, Vanda Tamara 8 éves, Roland 10, Henrietta Szilvia 11, István 12, Barbara 13, Mónika 15, Réka 16, Brigitta 19 és a legnagyobb nővére, Baricz Hilda 22 éves. Neki már van két kisfia: a kétéves Krisztián és a négyéves Hunor. Brigittának is nemrég született kisbabája: két hónapos a kis Vanessza. Ő is velük lakik a barátjával, mert tapasztalatlan a kisbaba rendezésében. Hamarosan előkerül Bartók Barnika is, aki messzi, a város másik szélén lakik, így az iskolából egyenesen Bodorékhoz jön, és eljátszik estig a gyermekekkel, amíg a szülei utána jönnek.
Nemsokára hazaér az édesanya is, a szőke hajú, mosolygós Éva, ölében a kisebbikkel, a másik kezében a nagyobbik unokája kezét szorongatja. Másfél éve a csokoládégyárban dolgozik, meséli, reggel fél hatkor indul ki a kapun, húsz-huszonöt perc a munkahelyéig, ahol fél hétkor kezdődik a munka. Tizenkét órát dolgoznak, lábon állnak, de már megszokta, örvend, hogy van munkahelye. Azelőtt az erdőre járt az urával, fenyőt nyesni, gallyat vágni. Mindent megpróbált, amit lehetett. Tyúkokat, nyulakat is tartanak, hogy legyen a családnak, amit enni. Amikor hazaér a munkából, azt sem tudja, hogy mihez kezdjen, melyik gyermekre figyeljen. Főzzön-e, mosson-e, takarítson-e... A nagyobbik leánya nem találta el a párválasztást, ezért visszajött a két gyermekkel a szülői házhoz. A három szobában elférnek valahogy, van konyha és kiskonyha is. Vizet a kútból merítenek, abból főznek és mosnak. Ivóvizet az üzletből vesznek a gyermekeknek. Hogy mennyi kenyér fogy el naponta? Hát négy simán. Olyan is volt, hogy tizenkilencen ültek asztalhoz! Kérdezem, kaptak-e segítséget valakitől. Igen, sorolja is Éva asszony: tavaly Bács Emese látogatta meg, aki a kupakokból gyűjtött adományokat. A Magyar Erdélyért Egyesület tavaly és idén is segített, meglátogatták őket Majláth Szabó Attilával. Vittek tartós élelmiszert és játékokat. Bizony jól jön a segítség, mert a huszonkettes lábbelitől a negyvenesig majdnem minden elkel a nagy családban. Ülnek az ágyon cinerendjében a szőke és barna hajú gyermekek, meg sem moccannak. Aztán a fiúk megunják a szépenülést, és átmennek játszani a másik szobába. A nyitva hagyott ajtón macska oson be. Aztán még egy. Mónika, Réka és Kincső kimaradt az iskolából. Nyolcadik osztály után nem akartak tovább tanulni. Kincső még bizakodik, hogy jövőre megpróbálja. A kisebb gyermekek mind a Gödri Ferenc-iskolába járnak. Mivel nyűgölni kezd a legkisebbik, indulásra készülődöm. Kérdem, mire lenne szükségük leginkább. Hát minden jól jön, hajtja le a fejét Éva asszony. Majd hirtelen felderül az arca: megjött István, hallja az udvaron a kutyák jelzését. Két mokány lóval érkezik a gazda haza a munkából, este fél hét körül. Favágóként dolgozik a sugási erdőkben. Másfél óra út oda, másfél vissza. Három órát tölt az úton, hogy munkája legyen. De jó, mert reggel iskolába tudja indítani a gyermekeket.
Amikor kezet fogunk, elmosolyodik, látom a zúzmarát a bajuszán. Majd elköszön, hogy a két lovat, Szépséget és Bandit elvigye bekötni az istállóba...
Józsa Zsuzsanna Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A nagycsaládos Bodor Istvánék háza Sepsiszentgyörgyön a Szent Gellért-templom melletti Új utcában húzódik meg, az utolsó ház a zsákutcában. Az udvaron kutya jelzi a látogatót. A szürkületben két gyermek hasogatja a fát, az egyik közülük lány. Mint később kiderül, majdnem mindegyik gyermek szakértő már a favágásban, hisz a szükség sok mindenre megtanítja őket.
Szívesen hívnak be a házba, az anyukájuk is mindjárt érkezik, csak éppen elment a két unokája után az Árvácska napközibe. A szobában ég a tűz, egy vasdoronggal támasztották meg a csempekályha ajtaját, hogy biztonságosabb legyen. Sorra bújnak elő a gyermekek a szobákból. A 18 éves nagylány, Kincső Katalin sorolja a testvérei nevét és életkorát: Szilamér Edmund 6 éves, Vanda Tamara 8 éves, Roland 10, Henrietta Szilvia 11, István 12, Barbara 13, Mónika 15, Réka 16, Brigitta 19 és a legnagyobb nővére, Baricz Hilda 22 éves. Neki már van két kisfia: a kétéves Krisztián és a négyéves Hunor. Brigittának is nemrég született kisbabája: két hónapos a kis Vanessza. Ő is velük lakik a barátjával, mert tapasztalatlan a kisbaba rendezésében. Hamarosan előkerül Bartók Barnika is, aki messzi, a város másik szélén lakik, így az iskolából egyenesen Bodorékhoz jön, és eljátszik estig a gyermekekkel, amíg a szülei utána jönnek.
Nemsokára hazaér az édesanya is, a szőke hajú, mosolygós Éva, ölében a kisebbikkel, a másik kezében a nagyobbik unokája kezét szorongatja. Másfél éve a csokoládégyárban dolgozik, meséli, reggel fél hatkor indul ki a kapun, húsz-huszonöt perc a munkahelyéig, ahol fél hétkor kezdődik a munka. Tizenkét órát dolgoznak, lábon állnak, de már megszokta, örvend, hogy van munkahelye. Azelőtt az erdőre járt az urával, fenyőt nyesni, gallyat vágni. Mindent megpróbált, amit lehetett. Tyúkokat, nyulakat is tartanak, hogy legyen a családnak, amit enni. Amikor hazaér a munkából, azt sem tudja, hogy mihez kezdjen, melyik gyermekre figyeljen. Főzzön-e, mosson-e, takarítson-e... A nagyobbik leánya nem találta el a párválasztást, ezért visszajött a két gyermekkel a szülői házhoz. A három szobában elférnek valahogy, van konyha és kiskonyha is. Vizet a kútból merítenek, abból főznek és mosnak. Ivóvizet az üzletből vesznek a gyermekeknek. Hogy mennyi kenyér fogy el naponta? Hát négy simán. Olyan is volt, hogy tizenkilencen ültek asztalhoz! Kérdezem, kaptak-e segítséget valakitől. Igen, sorolja is Éva asszony: tavaly Bács Emese látogatta meg, aki a kupakokból gyűjtött adományokat. A Magyar Erdélyért Egyesület tavaly és idén is segített, meglátogatták őket Majláth Szabó Attilával. Vittek tartós élelmiszert és játékokat. Bizony jól jön a segítség, mert a huszonkettes lábbelitől a negyvenesig majdnem minden elkel a nagy családban. Ülnek az ágyon cinerendjében a szőke és barna hajú gyermekek, meg sem moccannak. Aztán a fiúk megunják a szépenülést, és átmennek játszani a másik szobába. A nyitva hagyott ajtón macska oson be. Aztán még egy. Mónika, Réka és Kincső kimaradt az iskolából. Nyolcadik osztály után nem akartak tovább tanulni. Kincső még bizakodik, hogy jövőre megpróbálja. A kisebb gyermekek mind a Gödri Ferenc-iskolába járnak. Mivel nyűgölni kezd a legkisebbik, indulásra készülődöm. Kérdem, mire lenne szükségük leginkább. Hát minden jól jön, hajtja le a fejét Éva asszony. Majd hirtelen felderül az arca: megjött István, hallja az udvaron a kutyák jelzését. Két mokány lóval érkezik a gazda haza a munkából, este fél hét körül. Favágóként dolgozik a sugási erdőkben. Másfél óra út oda, másfél vissza. Három órát tölt az úton, hogy munkája legyen. De jó, mert reggel iskolába tudja indítani a gyermekeket.
Amikor kezet fogunk, elmosolyodik, látom a zúzmarát a bajuszán. Majd elköszön, hogy a két lovat, Szépséget és Bandit elvigye bekötni az istállóba...
Józsa Zsuzsanna Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. december 24.
Az a régi december (Karácsony)
Szinte hihetetlen, több mint negyedszázad telt el azóta, hogy kirobbant Temesváron az elfojtott keserűség, a düh, amely Ó-Románia és Erdély – különösen Székelyföld – városaiban, falvaiban forradalmi megmozdulásokba torkollott. Hogyne tudnám, hiszen az okosak, a túlinformáltak azóta is szajkózzák: puccs történt a hajdani fanarióták országában. Sokan tudjuk azonban, hogy ez a szenvtelen megállapítás nem méltó az események bonyolultságának és brutalitásának érzékeltetéséhez. Hadd fogalmazzak így: a forradalom kiszabadult tüzes paripáját, többhetes vágta után, a kommunista másodvonal ravasz istállószolgái előbb puccs-lasszóval próbálták elfogni, majd, miután ez nagy nehezen sikerült, cirkuszi kockacukorral visszacsalogatták a régi karámba. Rövidesen előkerült a liberális kantár, majd a nyereg, amelybe külföldi-belföldi tohonya pénzeszsákok ülhettek a komprádor lovászfiúk segítségével. A parazsat nyelt jószág így nem sokáig cikázott ide-oda, a betörés után a Pegazus szárnyai leszáradtak, és jöttek ismét a meddő, ökörszekér-lassú hétköznapok.
Néhány hétig azonban gyönyörű és feledhetetlen volt a forradalom Pegazusának szárnyalása bennünk és fölöttünk. Ahogy az lenni szokott máshol is, az idegenből távirányított politikusok és a settenkedő titokszolgák a világtól mesterségesen elzárt, jótétlelkű vagy eb-ura-fakó erdélyiek tekintélyes részét megvezetgették szélkakas-ígéreteikkel. Egy év sem telt el, és ’89 Pegazusának újból kiálltak az oldalbordái, és mielőtt kiadta volna a lelkét, még láthattuk, amint – az istálló hátsó fertályán megkötözve – silány importtakarmányt eszeget.
Hogy mikor jött el a kijózanodás órája? Amikor vége lett a testi küzdelmeknek. Gyerekeink szabadságszomjas lelke ekkorra már messze járt, túl az üveghegyen, túl az Óperencián, és nem volt fülük meghallani szüleik – az áldozati generáció – dühös káromkodását vagy reményvesztett hörgését. Az apák ökölrázó szavait, az anyák elfojtott sírását elnyomta az amerikai rapzene; fiaik álmot és pénzt kergettek Nyugaton vagy Dédelgetett-Amerikában, machetával vágták másoknak a bozótot az élet Amazonas-őserdejében. Amíg kapkodtuk a fejünket – a tévé csatornaváltásait szabadságnak érezve –, elharsant a jelszó: Világ befektetői, kinyíltak a galambdúcos székely kapuk, szabad az első és a hátsó udvar, továbbá a porta mögötti erdő medvéstül, a mező pipacsostul, aztán a kaszáló, a szántó: lehet vinni mindent úgy, ahogy az Alföldön elkezdtétek hónapokkal korábban!
*** Egy hetvenezer lakosú városban tanítottam már hét éve, amikor utolért ott a nagy földindulás. Az első nap még vér nélküli volt a hatalomátvétel, bár néhány pofon elcsattant, és a tomporon rúgások is megeshettek. A hatalmas, téglalap alakú főtér azonban csordultig telt tüntetőkkel, akik öklüket rázták a kétemeletes pártház felé, és provokálták az odavezényelt, mit sem értő kiskatonákat. A Tamási Áron Színház közismert színésze – aki többek közt Illyés Gyula Fáklyalángjában alakított kiválót – egy gépkocsi tetejéről kézi hangosító segítségével kiáltotta világgá a tömeg követeléseit. Miután nagy nehezen sikerült kiszabadítanom magam az Olt és gyárnegyed felől a főtér felé hömpölygő tömegből, közeli munkahelyemre, a Székely Mikó Kollégiumba szaladtam be, hogy emeleti ablakaiból kitekintve jobban tudjak eligazodni a későbbiekben. A patinás kollégium második emeletére érve, a főtérre néző ablakok mögötti tantermek egyikében az izgatottan cigarettázó román igazgatóhelyettesbe botlottam, aki az iskolaszolga társaságában leste a számára kedvezőtlen irányba haladó fejleményeket.
Deres – hogy vezetéknevén említsem – jó kolléga volt, de ő is kiszolgálta a helybeli Securitate bojármentalitású főnökét. Mégis szívesebben ücsörögtem alkalmi társaságában, kényszeredetten diskurálva a román futballbajnokság legújabb fejleményeiről, mint a magyar igazgatóéban. Hátizsák – ahogy a diákok gúnyolták – hiába volt közel két méter magas tűzlétra, tipikus betoji alak volt; orrhangon trombitálta, amikor az egyetemről idehelyezve bemutatkoztam neki: nem érdekli, hogy filozófiát végeztem, vegyem tudomásul, hogy itt elsősorban aktivista leszek! Nekem kell majd a segédszemélyzetnek elmagyaráznom a pártkongresszusok rejtett mondanivalóját. A jövő hétre – zárta le monológját, mielőtt elbocsátott volna az igazgatói szentély vörös szőnyegéről – tüntessem el a szakállam! Rá se hederített érvemre, miszerint Marxnak és Engelsnek is volt étekfogó az álla alatt, ráadásul dúsabban virított mindkettőé, mint az enyém.
Ami segédjét, Derest illeti, minden áldott iskolai év elején szólt az órarendkészítő kollégánknak, hogy pénteken 10 és 12 között nem vállalhat órákat. Akkor mehetett jelenteni a gimnázium heti eseményeit. (Soká törtem a fejem fölöslegesen ’89 után: vajon miért nem próbált engem is beszervezni informátornak, ahogy azt az említett kollégámmal próbálta – sikertelenül? Bizonyára megrögzött könyvmolynak, vagy még inkább: „kölyöknek” tartott az efféle felelős tevékenységhez. Telhetetlen az ember: minden hónap elején mélyet lélegeztem, hogy eddig békén hagytak, a változás után pedig csalódottan emelgettem le egy-egy újabb olvasnivalót a könyvespolcomról. Beláttam, hogy csak belső eseményektől lesznek színesek továbbra is a mindennapjaim életem végéig. Hoppon maradtam a forradalom után is, mint a pártában maradt vénleány. Viszont sose feledtem, hogy mifelénk a kék ég az összevert testek visszfénye volt.)
Nem időztem sokáig Deres társaságában, rohantam vissza a jelszavakat dörgő tömegbe; ugyanis a ’48-as honvédek emlékére állított szobor környékén megpillantottam azokat, akiket az ablakból kerestem: a Don-kanyar vendéglőben időnként összeverődő vitapartnereim kis csoportját. Ők nyugati irányból, a főtér feletti városrészből, a régi tiszti kaszinó épülete felől érkezhettek. E patinás épületben – amely a városi könyvtárnak ad helyet – jelentette ki annak idején Gábor Áron, hogy: „Lesz ágyú!” Főtérre néző emléktábláját, rajta a spártai szöveggel, a legsötétebb években sem merték leverni. Megörültek ők is nekem, amikor áthámoztam magam a szitkozódó tömegen, bár most sem úsztam meg a szokásos ugratást: „Nocsak, el tudtál szakadni Platóntól?!” Köztük forgolódva, velük évődve, egymást buzdítva nyomultunk mi is a többiek után a pártszékház irányába, amikor váratlanul felharsant a hír: a „Kárpátok Géniusza” kereket oldott Bukarestből. Az előttünk haladók többsége betört az épületbe, de csalódottan tapasztalták, hogy a tomboló eufóriát kihasználva a megyei pártvezetők is eliszkoltak a hátsó udvaron keresztül, bizonyára Brassó felé. A katonaság is meglepő gyorsasággal szívódott fel a külvárosi tömbházak közé, nekünk pedig be kellett érnünk egy kisebb máglyarakással – egy szimbolikus disznóperzseléssel –, amelynek tüzét az ablakon kidobált Ceauşescu-könyvekkel és pártzászlókkal tápláltuk.
Szent karácsony éjjelén azonban az ördög alaposan próbára tett minket. Jóval éjfél után minden átmenet nélkül szűnni nem akaró fegyverropogás verte fel tömbházaink csendjét a városszéli kaszárnya irányából. A géppuskák tüzét világító lövedékek tették színesebbé. Lucifer fényszórói repdestek a vaksötétben az Olt folyón túli fenyves környékén. Kik lehetnek, és mi okból? – tanakodtunk a lépcsőházak bejárata elé csődülve. Aztán hamar előkerültek a pincékből a balták, fokosok, és megszerveztük a lépcsőház bejáratának őrségét. Némelyikünk meg is kapta asszonyától a fejmosást: „Tedd vissza a helyére a fejszét, és ne politizálj, mert abból megint csak baj lesz!” Riadalmat és fejtörést okozott a kislányom, Orsolya viselkedése is, aki éppen hároméves és három hónapos volt. A közeli géppuska zajától felriadva előbb a gyerekszobába támolyogtam, ahol hétéves kisfiam hánykolódott, de még nem ébredt fel; a lányom viszont eltűnt a kiságyából. Szaladtam a konyhába, de sem ott, sem az előszobában nem találtam. A nappalink félig nyitott ajtaját kitárva végül a sötétben leltem rá: mezítláb, pizsamában dideregve, összekucorodva lapított a karácsonyfa mögötti sarokban. Kérdésemre azt nyöszörögte, hogy ideszaladt, mert nem akarta, hogy a rossz bácsik meglőjék! Azt hitte, hogy a karácsonyfa meg az angyalka megvédi őt mindentől. Miért nem hozzánk, a szüleihez szaladt védelemért, amikor felismerte a fura, életében először hallott zaj veszélyét?! – Holnap hazamegyünk nagymamához, Szovátára – vigasztaltam. Alig tudtam lelket önteni belé. *** Különös és már-már jelképes eseménynek voltam szemtanúja a másik székelyföldi kisvárosban az 1989 karácsonyát követő napok egyikén. Az elkötelezett emberek kora délután gyűltek össze az alsóváros központjában, a Medve Szálló környékén, hogy – nem várva semmilyen „felső utasításra” – új vezetőséget, Ideiglenes Tanácsot válasszanak az elmenekült helyébe. Lépni kellett, méghozzá nagyot, mert napok óta csak halmozódtak a megoldatlan közösségi ügyek. Ám oly nagyra nőtt az épület előtt összegyűltek száma, hogy a fele sem fért be a volt Néptanács dísztermébe. Valaki azt javasolta, hogy a közeli Petőfi negyed tömbházai közti játszótér lenne alkalmas a ceremónia lebonyolítására. Ellenvetés nélkül, szinte szótlanul indultunk el a homokozó irányába. Az ismerős arcokkal tűzdelt tömeget követtem én is, a téli vakáció idejére messziről hazaérkezett. Az ismerős játszótér felé közeledve – ahová a nyáron még én is elkísértem óvodás fiamat és lányomat – megsuhintott egy láthatatlan korbács: hiába vagyok idehaza, hiába vagyok velük, nekem itt nem lehet szavam; régóta máshol élek. Váratlanul, a szent ünnepek táján fel-felbukkanó, majd eltűnő fura lény lehetek számukra, amolyan lebegő értelmiségi, egy bús képű narodnyik vagy – Tamási Áron után szabadon – hullámzó hajdani vőlegény.
Amint a helyszínre érkeztünk, a felelősségteljes arcokat nézegetve hirtelen soha nem érzett gyönyör röpített fel a kommunizmus gödréből, már-már golgotai magasságban lebegtem a meghatottságtól. Képtelen voltam sírni bálványozott nagyapám temetésén, azzal vádoltam magam – vádoltak mások is –, hogy száraz vagyok, mint a pálinkával feltöltött fél pohár szürkebarát – és most nem győztem törölgetni szemem sarkát az öklöm aljával. Régóta tanítom az athéni közvetlen demokrácia működését, néha már-már a fülemben cseng a spártai apella érces igen vagy nem kiáltása, és most megérhettem azt az egyszeri kiváltságot a sorstól, hogy egy valódi agorán lehetek – még akkor is, ha az behavazott és székely.
A gyermeki éden közepén irdatlan csúszda pöffeszkedett, mint zsémbes öreg király egy csattanós székely népmesében. Hegesztői mestermunka volt, és olyan nagy, hogy tetején három férfi is rophatta a csűrdöngölőt Kádár Katáikkal mindhalálig, ha a város híres muzsikusa – az apósom – húzta volna nekik a talpalávalót Stradivarijával. Amíg így képzelődtem, már fent is termett két szervező atyafi a botcsinálta emelvény tetején, és helyet szorítottak maguk mellett egy áramvonalas, szerepre éhes felkonferáló sellőnek, aki már puszta jelenlétével is piszkálgatta az értelem, érzelem és akarat triumvirátusával érkező tömeg némely alkotóelemének enyhén másnapos tudatalattiját. Ahogy elnéztem sorstársaimnak a jelöltek rátermettségét mérlegelő tekintetét, azt mérlegeltem: rajtam kívül megfordult-e még valakiben a helyzet visszássága? Eközben a vezetőtestületbe javasolt egyének sorra másztak fel a csúszda tetejére, majd araszolgattak le onnan a kényelmetlen, jeges vaslétrán. Rövid vagy egészen rövid, jól vagy rosszul elmondott programpontokat, fogadkozásokat, nekibuzdulásokat hallhattunk. A rövid taps, az elismerő bekiabálások az elfogadást jelentették; ha valaki kifogást emelt, kézfelemeléssel döntöttek. Három jelöltet is leszavaztak, és nyomban találtak helyettük mást. A jelöltek lefelé tartó útja – mint mondtam – igen körülményes volt, ketten le is fordultak volna a jeges hágcsóról, ha a kinyújtott karok nem fogják fel őket idejében. Mennyivel olajozottabban haladna a választás, ha a delikvensek lecsusszannának a csúszda csatornáján! – őröltem a kipihent gondolatmalmomban. Időt spórolnánk, és kockázatmentes lenne, hiszen arasznyi hóba huppannának. Erre az eshetőségre – láthatólag – sem a szervezők, sem a jelöltek nem gondoltak. Nem jelképes dolog – harapdáltam az ajkam –, hogy csak itt és ilyen körülmények között adatott meg nekünk választani? Ébredező cinizmusom miatt lelkiismeret-furdalásféle környékezett, és észrevétlenül kihátráltam az emelkedett hangulatú embertömegből. Apósom közeli háza felé igyekeztem a karácsonyfa körül üldögélő családomhoz. A mai napig bánom, hogy nem láttam a végét a karácsony utáni választásnak, amelyhez nem kellett sem szovjet ukáz, sem amerikai közösségépítő tréning.
A kettősség érzése – túlcsorduló lelkesedésem, majd a szivárgó iróniám – otthon sem hagyott nyugton. Még a gyerekeimmel való esti szánkázás sem fújta ki fejemből a történtek élményét. A fáradtságra fogtam mindent, amikor a szokásosnál korábban búcsúztam el a többiektől. Hiába próbáltam, nem ment sem az olvasás, sem az alvás. A lekapcsolt éjjeli lámpa mellett sokáig feküdtem mozdulatlanul, felváltva csukott és nyitott szemmel. Aztán éjfél után, hirtelen késztetésnek engedve, egy szökésben levő rab mozdulataival szálltam le az ágyról, és az utcai lámpa halvány fényének kévéjében – amelyet felerősített a tiszta hó ragyogása – óvatosan magamra húztam a szék karfájára tett ruhámat. Lábujjhegyen osontam el a gyerekek, a feleségem, majd a nagyszülők szobája előtt. Egy tolvaj óvatosságával és ügyességével zártam ki az előszoba ajtaját. A falióra hangos ketyegése fenyegetően visszhangozta szívem minden dobbanását: mit ke-re-sel i-de ha-za? Éjfél utáni földöntúli csend fogadott kint, csak a hó ropogott ritmikusan lépteim alatt. Nyugati irányból érkeztem a választás korábbi helyszínére, gyorsan fölmentem a csúszda tetejére, majd kelet felé fordultam, abba az irányba, ahol a sápadt és gyér városi fények mögött a Mezőhavas csúcsát sejtettem. A sarló alakú holdnak és a foszforeszkáló csillagoknak mondtam el végül, amit délután szerettem volna a sorstársaimnak. Ha a dédnagyapám hallotta volna beszédem, büszke lett volna rám. Róla mesélték a faluban, hogy amikor presbiter nagyapám kaszálás vagy bokorirtás idején a bekecshegyi falu határában egy nagyobb dombra feljutott, néha beszédet tartott a szélben hajladozó fáknak vagy a feleselő pataknak.
Beszédem végeztével előbb körbenéztem, aztán lecsúsztam a jeges csatornán. A havas földre huppanva hátradőltem, és angyal alakú hó-képet készítettem magamról. E városka gimnáziumának udvarán, a katolikus temetőt övező fenyőfák közelében műveltem utoljára ilyesmit tíz évvel ezelőtt egy kiadós Miklós-napi havazás után a göndör hajú Encivel. Most is hallom kuncogását, mert széttárt karját, lábát arasznyira nyomtam Jézuska kiszakadt dunyhájának pelyheibe. „Feküdt a hóban. / Szeressem, mondta. / Nagyon kívántam, / szerettem volna. / De hát a hóban? / A hóban?!...” A holdfényes játszótéren – tükörsimára taposták a tegnapi toporgó választók, de azóta ismét annyi hó hullt, hogy befedte a világot jelentő deszkákat, akarom mondani: a játszóteret. Fáztam, de nem akaródzott feltápászkodnom. Csak ültem tovább a hóban, farkasszemet néztem a holddal, a székely zászló egyik jelképével, és vártam az új, a megváltó hajnalt.
– Ez is cselekvés – mormoltam végül feltápászkodva. – Mindenki úgy veszi ki részét a forradalomból, ahogy tudja. Majd vállat vonva kifelé indultam ebből a szögletes, mágikus térből, ahová felnőtt létemre egy kis időre visszakívánkoztam. Énem másik fele azonban ott maradt. Én, a hóban tovább üldögélő, felkelni nem kívánkozó, előbb csodálkozó, aztán egyre ellenségesebb gyerektekintettel méregettem a távolodó másik énemet. Nekem volt igazam: a számból kiáramló pára máris glóriát vont fedetlen fejem fölé. Ő, az egyre idegenebb eközben egyre csak zsugorodott, ahogy hazafelé baktatott.
A házak közé érve kutyaugatás fogadta őt. Egyre dühösebben ugattak a dróthuzalokon futkorászók. – Ez lenne a mi perspektívánk?! – akartam kiáltani az összeszorított ökölnyire zsugorodott idegen után.
S. Király Béla Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Szinte hihetetlen, több mint negyedszázad telt el azóta, hogy kirobbant Temesváron az elfojtott keserűség, a düh, amely Ó-Románia és Erdély – különösen Székelyföld – városaiban, falvaiban forradalmi megmozdulásokba torkollott. Hogyne tudnám, hiszen az okosak, a túlinformáltak azóta is szajkózzák: puccs történt a hajdani fanarióták országában. Sokan tudjuk azonban, hogy ez a szenvtelen megállapítás nem méltó az események bonyolultságának és brutalitásának érzékeltetéséhez. Hadd fogalmazzak így: a forradalom kiszabadult tüzes paripáját, többhetes vágta után, a kommunista másodvonal ravasz istállószolgái előbb puccs-lasszóval próbálták elfogni, majd, miután ez nagy nehezen sikerült, cirkuszi kockacukorral visszacsalogatták a régi karámba. Rövidesen előkerült a liberális kantár, majd a nyereg, amelybe külföldi-belföldi tohonya pénzeszsákok ülhettek a komprádor lovászfiúk segítségével. A parazsat nyelt jószág így nem sokáig cikázott ide-oda, a betörés után a Pegazus szárnyai leszáradtak, és jöttek ismét a meddő, ökörszekér-lassú hétköznapok.
Néhány hétig azonban gyönyörű és feledhetetlen volt a forradalom Pegazusának szárnyalása bennünk és fölöttünk. Ahogy az lenni szokott máshol is, az idegenből távirányított politikusok és a settenkedő titokszolgák a világtól mesterségesen elzárt, jótétlelkű vagy eb-ura-fakó erdélyiek tekintélyes részét megvezetgették szélkakas-ígéreteikkel. Egy év sem telt el, és ’89 Pegazusának újból kiálltak az oldalbordái, és mielőtt kiadta volna a lelkét, még láthattuk, amint – az istálló hátsó fertályán megkötözve – silány importtakarmányt eszeget.
Hogy mikor jött el a kijózanodás órája? Amikor vége lett a testi küzdelmeknek. Gyerekeink szabadságszomjas lelke ekkorra már messze járt, túl az üveghegyen, túl az Óperencián, és nem volt fülük meghallani szüleik – az áldozati generáció – dühös káromkodását vagy reményvesztett hörgését. Az apák ökölrázó szavait, az anyák elfojtott sírását elnyomta az amerikai rapzene; fiaik álmot és pénzt kergettek Nyugaton vagy Dédelgetett-Amerikában, machetával vágták másoknak a bozótot az élet Amazonas-őserdejében. Amíg kapkodtuk a fejünket – a tévé csatornaváltásait szabadságnak érezve –, elharsant a jelszó: Világ befektetői, kinyíltak a galambdúcos székely kapuk, szabad az első és a hátsó udvar, továbbá a porta mögötti erdő medvéstül, a mező pipacsostul, aztán a kaszáló, a szántó: lehet vinni mindent úgy, ahogy az Alföldön elkezdtétek hónapokkal korábban!
*** Egy hetvenezer lakosú városban tanítottam már hét éve, amikor utolért ott a nagy földindulás. Az első nap még vér nélküli volt a hatalomátvétel, bár néhány pofon elcsattant, és a tomporon rúgások is megeshettek. A hatalmas, téglalap alakú főtér azonban csordultig telt tüntetőkkel, akik öklüket rázták a kétemeletes pártház felé, és provokálták az odavezényelt, mit sem értő kiskatonákat. A Tamási Áron Színház közismert színésze – aki többek közt Illyés Gyula Fáklyalángjában alakított kiválót – egy gépkocsi tetejéről kézi hangosító segítségével kiáltotta világgá a tömeg követeléseit. Miután nagy nehezen sikerült kiszabadítanom magam az Olt és gyárnegyed felől a főtér felé hömpölygő tömegből, közeli munkahelyemre, a Székely Mikó Kollégiumba szaladtam be, hogy emeleti ablakaiból kitekintve jobban tudjak eligazodni a későbbiekben. A patinás kollégium második emeletére érve, a főtérre néző ablakok mögötti tantermek egyikében az izgatottan cigarettázó román igazgatóhelyettesbe botlottam, aki az iskolaszolga társaságában leste a számára kedvezőtlen irányba haladó fejleményeket.
Deres – hogy vezetéknevén említsem – jó kolléga volt, de ő is kiszolgálta a helybeli Securitate bojármentalitású főnökét. Mégis szívesebben ücsörögtem alkalmi társaságában, kényszeredetten diskurálva a román futballbajnokság legújabb fejleményeiről, mint a magyar igazgatóéban. Hátizsák – ahogy a diákok gúnyolták – hiába volt közel két méter magas tűzlétra, tipikus betoji alak volt; orrhangon trombitálta, amikor az egyetemről idehelyezve bemutatkoztam neki: nem érdekli, hogy filozófiát végeztem, vegyem tudomásul, hogy itt elsősorban aktivista leszek! Nekem kell majd a segédszemélyzetnek elmagyaráznom a pártkongresszusok rejtett mondanivalóját. A jövő hétre – zárta le monológját, mielőtt elbocsátott volna az igazgatói szentély vörös szőnyegéről – tüntessem el a szakállam! Rá se hederített érvemre, miszerint Marxnak és Engelsnek is volt étekfogó az álla alatt, ráadásul dúsabban virított mindkettőé, mint az enyém.
Ami segédjét, Derest illeti, minden áldott iskolai év elején szólt az órarendkészítő kollégánknak, hogy pénteken 10 és 12 között nem vállalhat órákat. Akkor mehetett jelenteni a gimnázium heti eseményeit. (Soká törtem a fejem fölöslegesen ’89 után: vajon miért nem próbált engem is beszervezni informátornak, ahogy azt az említett kollégámmal próbálta – sikertelenül? Bizonyára megrögzött könyvmolynak, vagy még inkább: „kölyöknek” tartott az efféle felelős tevékenységhez. Telhetetlen az ember: minden hónap elején mélyet lélegeztem, hogy eddig békén hagytak, a változás után pedig csalódottan emelgettem le egy-egy újabb olvasnivalót a könyvespolcomról. Beláttam, hogy csak belső eseményektől lesznek színesek továbbra is a mindennapjaim életem végéig. Hoppon maradtam a forradalom után is, mint a pártában maradt vénleány. Viszont sose feledtem, hogy mifelénk a kék ég az összevert testek visszfénye volt.)
Nem időztem sokáig Deres társaságában, rohantam vissza a jelszavakat dörgő tömegbe; ugyanis a ’48-as honvédek emlékére állított szobor környékén megpillantottam azokat, akiket az ablakból kerestem: a Don-kanyar vendéglőben időnként összeverődő vitapartnereim kis csoportját. Ők nyugati irányból, a főtér feletti városrészből, a régi tiszti kaszinó épülete felől érkezhettek. E patinás épületben – amely a városi könyvtárnak ad helyet – jelentette ki annak idején Gábor Áron, hogy: „Lesz ágyú!” Főtérre néző emléktábláját, rajta a spártai szöveggel, a legsötétebb években sem merték leverni. Megörültek ők is nekem, amikor áthámoztam magam a szitkozódó tömegen, bár most sem úsztam meg a szokásos ugratást: „Nocsak, el tudtál szakadni Platóntól?!” Köztük forgolódva, velük évődve, egymást buzdítva nyomultunk mi is a többiek után a pártszékház irányába, amikor váratlanul felharsant a hír: a „Kárpátok Géniusza” kereket oldott Bukarestből. Az előttünk haladók többsége betört az épületbe, de csalódottan tapasztalták, hogy a tomboló eufóriát kihasználva a megyei pártvezetők is eliszkoltak a hátsó udvaron keresztül, bizonyára Brassó felé. A katonaság is meglepő gyorsasággal szívódott fel a külvárosi tömbházak közé, nekünk pedig be kellett érnünk egy kisebb máglyarakással – egy szimbolikus disznóperzseléssel –, amelynek tüzét az ablakon kidobált Ceauşescu-könyvekkel és pártzászlókkal tápláltuk.
Szent karácsony éjjelén azonban az ördög alaposan próbára tett minket. Jóval éjfél után minden átmenet nélkül szűnni nem akaró fegyverropogás verte fel tömbházaink csendjét a városszéli kaszárnya irányából. A géppuskák tüzét világító lövedékek tették színesebbé. Lucifer fényszórói repdestek a vaksötétben az Olt folyón túli fenyves környékén. Kik lehetnek, és mi okból? – tanakodtunk a lépcsőházak bejárata elé csődülve. Aztán hamar előkerültek a pincékből a balták, fokosok, és megszerveztük a lépcsőház bejáratának őrségét. Némelyikünk meg is kapta asszonyától a fejmosást: „Tedd vissza a helyére a fejszét, és ne politizálj, mert abból megint csak baj lesz!” Riadalmat és fejtörést okozott a kislányom, Orsolya viselkedése is, aki éppen hároméves és három hónapos volt. A közeli géppuska zajától felriadva előbb a gyerekszobába támolyogtam, ahol hétéves kisfiam hánykolódott, de még nem ébredt fel; a lányom viszont eltűnt a kiságyából. Szaladtam a konyhába, de sem ott, sem az előszobában nem találtam. A nappalink félig nyitott ajtaját kitárva végül a sötétben leltem rá: mezítláb, pizsamában dideregve, összekucorodva lapított a karácsonyfa mögötti sarokban. Kérdésemre azt nyöszörögte, hogy ideszaladt, mert nem akarta, hogy a rossz bácsik meglőjék! Azt hitte, hogy a karácsonyfa meg az angyalka megvédi őt mindentől. Miért nem hozzánk, a szüleihez szaladt védelemért, amikor felismerte a fura, életében először hallott zaj veszélyét?! – Holnap hazamegyünk nagymamához, Szovátára – vigasztaltam. Alig tudtam lelket önteni belé. *** Különös és már-már jelképes eseménynek voltam szemtanúja a másik székelyföldi kisvárosban az 1989 karácsonyát követő napok egyikén. Az elkötelezett emberek kora délután gyűltek össze az alsóváros központjában, a Medve Szálló környékén, hogy – nem várva semmilyen „felső utasításra” – új vezetőséget, Ideiglenes Tanácsot válasszanak az elmenekült helyébe. Lépni kellett, méghozzá nagyot, mert napok óta csak halmozódtak a megoldatlan közösségi ügyek. Ám oly nagyra nőtt az épület előtt összegyűltek száma, hogy a fele sem fért be a volt Néptanács dísztermébe. Valaki azt javasolta, hogy a közeli Petőfi negyed tömbházai közti játszótér lenne alkalmas a ceremónia lebonyolítására. Ellenvetés nélkül, szinte szótlanul indultunk el a homokozó irányába. Az ismerős arcokkal tűzdelt tömeget követtem én is, a téli vakáció idejére messziről hazaérkezett. Az ismerős játszótér felé közeledve – ahová a nyáron még én is elkísértem óvodás fiamat és lányomat – megsuhintott egy láthatatlan korbács: hiába vagyok idehaza, hiába vagyok velük, nekem itt nem lehet szavam; régóta máshol élek. Váratlanul, a szent ünnepek táján fel-felbukkanó, majd eltűnő fura lény lehetek számukra, amolyan lebegő értelmiségi, egy bús képű narodnyik vagy – Tamási Áron után szabadon – hullámzó hajdani vőlegény.
Amint a helyszínre érkeztünk, a felelősségteljes arcokat nézegetve hirtelen soha nem érzett gyönyör röpített fel a kommunizmus gödréből, már-már golgotai magasságban lebegtem a meghatottságtól. Képtelen voltam sírni bálványozott nagyapám temetésén, azzal vádoltam magam – vádoltak mások is –, hogy száraz vagyok, mint a pálinkával feltöltött fél pohár szürkebarát – és most nem győztem törölgetni szemem sarkát az öklöm aljával. Régóta tanítom az athéni közvetlen demokrácia működését, néha már-már a fülemben cseng a spártai apella érces igen vagy nem kiáltása, és most megérhettem azt az egyszeri kiváltságot a sorstól, hogy egy valódi agorán lehetek – még akkor is, ha az behavazott és székely.
A gyermeki éden közepén irdatlan csúszda pöffeszkedett, mint zsémbes öreg király egy csattanós székely népmesében. Hegesztői mestermunka volt, és olyan nagy, hogy tetején három férfi is rophatta a csűrdöngölőt Kádár Katáikkal mindhalálig, ha a város híres muzsikusa – az apósom – húzta volna nekik a talpalávalót Stradivarijával. Amíg így képzelődtem, már fent is termett két szervező atyafi a botcsinálta emelvény tetején, és helyet szorítottak maguk mellett egy áramvonalas, szerepre éhes felkonferáló sellőnek, aki már puszta jelenlétével is piszkálgatta az értelem, érzelem és akarat triumvirátusával érkező tömeg némely alkotóelemének enyhén másnapos tudatalattiját. Ahogy elnéztem sorstársaimnak a jelöltek rátermettségét mérlegelő tekintetét, azt mérlegeltem: rajtam kívül megfordult-e még valakiben a helyzet visszássága? Eközben a vezetőtestületbe javasolt egyének sorra másztak fel a csúszda tetejére, majd araszolgattak le onnan a kényelmetlen, jeges vaslétrán. Rövid vagy egészen rövid, jól vagy rosszul elmondott programpontokat, fogadkozásokat, nekibuzdulásokat hallhattunk. A rövid taps, az elismerő bekiabálások az elfogadást jelentették; ha valaki kifogást emelt, kézfelemeléssel döntöttek. Három jelöltet is leszavaztak, és nyomban találtak helyettük mást. A jelöltek lefelé tartó útja – mint mondtam – igen körülményes volt, ketten le is fordultak volna a jeges hágcsóról, ha a kinyújtott karok nem fogják fel őket idejében. Mennyivel olajozottabban haladna a választás, ha a delikvensek lecsusszannának a csúszda csatornáján! – őröltem a kipihent gondolatmalmomban. Időt spórolnánk, és kockázatmentes lenne, hiszen arasznyi hóba huppannának. Erre az eshetőségre – láthatólag – sem a szervezők, sem a jelöltek nem gondoltak. Nem jelképes dolog – harapdáltam az ajkam –, hogy csak itt és ilyen körülmények között adatott meg nekünk választani? Ébredező cinizmusom miatt lelkiismeret-furdalásféle környékezett, és észrevétlenül kihátráltam az emelkedett hangulatú embertömegből. Apósom közeli háza felé igyekeztem a karácsonyfa körül üldögélő családomhoz. A mai napig bánom, hogy nem láttam a végét a karácsony utáni választásnak, amelyhez nem kellett sem szovjet ukáz, sem amerikai közösségépítő tréning.
A kettősség érzése – túlcsorduló lelkesedésem, majd a szivárgó iróniám – otthon sem hagyott nyugton. Még a gyerekeimmel való esti szánkázás sem fújta ki fejemből a történtek élményét. A fáradtságra fogtam mindent, amikor a szokásosnál korábban búcsúztam el a többiektől. Hiába próbáltam, nem ment sem az olvasás, sem az alvás. A lekapcsolt éjjeli lámpa mellett sokáig feküdtem mozdulatlanul, felváltva csukott és nyitott szemmel. Aztán éjfél után, hirtelen késztetésnek engedve, egy szökésben levő rab mozdulataival szálltam le az ágyról, és az utcai lámpa halvány fényének kévéjében – amelyet felerősített a tiszta hó ragyogása – óvatosan magamra húztam a szék karfájára tett ruhámat. Lábujjhegyen osontam el a gyerekek, a feleségem, majd a nagyszülők szobája előtt. Egy tolvaj óvatosságával és ügyességével zártam ki az előszoba ajtaját. A falióra hangos ketyegése fenyegetően visszhangozta szívem minden dobbanását: mit ke-re-sel i-de ha-za? Éjfél utáni földöntúli csend fogadott kint, csak a hó ropogott ritmikusan lépteim alatt. Nyugati irányból érkeztem a választás korábbi helyszínére, gyorsan fölmentem a csúszda tetejére, majd kelet felé fordultam, abba az irányba, ahol a sápadt és gyér városi fények mögött a Mezőhavas csúcsát sejtettem. A sarló alakú holdnak és a foszforeszkáló csillagoknak mondtam el végül, amit délután szerettem volna a sorstársaimnak. Ha a dédnagyapám hallotta volna beszédem, büszke lett volna rám. Róla mesélték a faluban, hogy amikor presbiter nagyapám kaszálás vagy bokorirtás idején a bekecshegyi falu határában egy nagyobb dombra feljutott, néha beszédet tartott a szélben hajladozó fáknak vagy a feleselő pataknak.
Beszédem végeztével előbb körbenéztem, aztán lecsúsztam a jeges csatornán. A havas földre huppanva hátradőltem, és angyal alakú hó-képet készítettem magamról. E városka gimnáziumának udvarán, a katolikus temetőt övező fenyőfák közelében műveltem utoljára ilyesmit tíz évvel ezelőtt egy kiadós Miklós-napi havazás után a göndör hajú Encivel. Most is hallom kuncogását, mert széttárt karját, lábát arasznyira nyomtam Jézuska kiszakadt dunyhájának pelyheibe. „Feküdt a hóban. / Szeressem, mondta. / Nagyon kívántam, / szerettem volna. / De hát a hóban? / A hóban?!...” A holdfényes játszótéren – tükörsimára taposták a tegnapi toporgó választók, de azóta ismét annyi hó hullt, hogy befedte a világot jelentő deszkákat, akarom mondani: a játszóteret. Fáztam, de nem akaródzott feltápászkodnom. Csak ültem tovább a hóban, farkasszemet néztem a holddal, a székely zászló egyik jelképével, és vártam az új, a megváltó hajnalt.
– Ez is cselekvés – mormoltam végül feltápászkodva. – Mindenki úgy veszi ki részét a forradalomból, ahogy tudja. Majd vállat vonva kifelé indultam ebből a szögletes, mágikus térből, ahová felnőtt létemre egy kis időre visszakívánkoztam. Énem másik fele azonban ott maradt. Én, a hóban tovább üldögélő, felkelni nem kívánkozó, előbb csodálkozó, aztán egyre ellenségesebb gyerektekintettel méregettem a távolodó másik énemet. Nekem volt igazam: a számból kiáramló pára máris glóriát vont fedetlen fejem fölé. Ő, az egyre idegenebb eközben egyre csak zsugorodott, ahogy hazafelé baktatott.
A házak közé érve kutyaugatás fogadta őt. Egyre dühösebben ugattak a dróthuzalokon futkorászók. – Ez lenne a mi perspektívánk?! – akartam kiáltani az összeszorított ökölnyire zsugorodott idegen után.
S. Király Béla Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. december 24.
Szilágyi N. Sándor: Bukaresti mozaikkockák /1./ (Karácsony)
Az erdélyi ember, aki inkább csak olyankor tölt el két-három napot Bukarestben nagy muszájból, ha valami ügyes-bajos dolga van, alig várja, hogy hazaszabaduljon belőle. S még egy hét múlva is elborzadva gondol erre az egyáltalán nem neki való világra, amelyben ő csak csetlik-botlik, elbizonytalanodva téblábol az ügyintézés útvesztőiben. A városképből csak a szemetes utcák, a bűz, a por vagy – évszaktól függően – a sár vagy locspocs, a metsző hideg vagy az elviselhetetlen hőség, a zsúfolt, levegőtlen villamosok, autóbuszok, a lökdösődő, tülekedő, hangoskodó emberek maradnak meg emlékezetében, s ezeket is igyekszik mielőbb elfelejteni.
Nem csodálkozom rajta. Bukarestet pár nap alatt csak félreismerni lehet, megismerni nem, megszeretni meg éppen nem. Tizennyolc évet töltöttem ott, és beletelt néhány évembe, míg úgy-ahogy megtanultam eligazodni ebben az egészen sajátos világban. Kezdetben szinte semmit nem értettem az egészből, csak döbbenten vettem tudomásul, hogy Caragiale számomra addig oly bizarr figurái, akikről mindaddig esküdni mertem volna, hogy egy igen eredeti fantáziájú író abszurd teremtményei lehetnek csupán, itt százával jönnek-mennek az utcán. (Azóta alkalmam volt meggyőződni róla, hogy az erdélyi románok, akik ezt a világot nem ismerik igazán, képtelenek Caragiale művét a maga teljességében átérezni.) Izgatni kezdett a dolog, s attól fogva úgyszólván módszeresen figyelni kezdtem ezt a mozgalmas életet, úgy, ahogy az antropológus vizsgálni szokott egy számára ismeretlen kultúrát. Autóbuszon, villamoson, sorban állás közben, piacon, ahol csak alkalmam nyílt rá, mindenütt arra figyeltem, hogyan viselkednek, hogyan nyilvánulnak meg ezek az emberek, mit hisznek, mit remélnek, mit helyeselnek vagy helytelenítenek, miért teszik azt, amit tesznek, s mért éppen úgy, és nem másképp. Megunhatatlanul szép foglalatosság volt ez, számtalan tanulsággal, amely azzal a módszertani konklúzióval zárult, hogy ma már azt hiszem: az antropológus számára követendő elvként elő lehet ugyan írni a szenvtelen megfigyelő szerepét, de ezt a gyakorlatban aligha tudhatja érvényesíteni: lehetetlen, hogy előbb-utóbb nagyon a szívéhez ne nőjön az a világ, az a kultúra, amelynek pedig ő csupán külső szemlélője akart lenni.
Légvonalban Párizs több mint négyannyira van Bukaresttől, mint Isztambul. A háború előtt a bukaresti úrinép mégis szívesen emlegette városát kis Párizsként, ami persze – minden latinitás és frankofónia ellenére – nem jelentette azt, hogy a párizsiak viszont nagy Bukarestnek szerették volna tudni magukat. Bukarest egykori francia kultúrájának romjaival a hetvenes évek közepén még gyakran lehetett találkozni: többször is láttam parkokban sétáló, hajdan jobb módot látott idős hölgyeket, akik franciául csevegtek, ma chère-nek szólítva egymást. Az antikváriumok polcai roskadoztak a francia könyvektől, felvágatlan alig volt köztük, olvasásban megviselt példány viszont annál több. Nemigen vette őket senki – egy letűnt kor emlékei voltak csupán.
Sokan úgy vélik, a románok szinte kivétel nélkül, hogy a francia kultúrához való szorosabb kötődés egyértelműen a latinitásnak köszönhető. Tartok tőle, hogy nem ilyen egyszerű ez a dolog. Úgy látszik, valami miatt – vérmérséklet?, életszemlélet?, ki tudja? – a Balkánon a nyugati kultúrából a francia illeszthető leginkább a helyi értékrendhez. Hiszen a törökök nem újlatin nyelvet beszélnek, semmiféle rokoni szál nem köti őket a franciákhoz, a nyugati kultúrát mégis a francia közvetíti számukra. Augustus római császár neve törökül Ogüst, a geológiáé jeoloji, és így tovább. Életemben nem láttam találóbb képi megjelenítését annak, hogy mi is tulajdonképpen a Balkán, mint egy isztambuli zsúfolt utcasarkot ábrázoló képeslapon: egy üzletház oldalán kétemeletnyi magas reklámtábla hirdeti öles betűkkel, függőlegesen felírva a cég nevét: ŞANZELIZE. Hát ez a Balkán, röviden és tömören. S a bukaresti francia-szimpátia? Ki tudja? A francia rokonok távol vannak, Isztambul közel. A bukaresti köznép életszemléletén is inkább ez érződik. Számára a francia kulturális hatás idegen, őt ez nem érintette meg. Legfeljebb néhány szó erejéig, mint amilyen a nők között a bonjurral való köszönés. (Vagy, ha nagyon kedveskedni akarnak: bonjurică.) A román társadalmon ez elég nagy tehertétel. A román irodalmi nyelv francia mintára alakult ki, tele van neologizmusokkal, így aztán már az újságok nyelvét is csak az érti igazán, aki ehhez kellő iskolai képzésben részesült. A bukarestiek – és nem csak a bukarestiek – legnagyobb része csak úgy felében-harmadában fogja fel, miről beszélnek a rádióban, tévében, miről írnak a lapok, mert a kulcsszavak nagy hányadának jelentése ismeretlen számukra. 1989 decemberének végén a Colţea Kórház egyik orvosa mondta el, milyen volt a lövöldözésben megsebesült betegek lelkiállapota: amikor beszállították őket, általában nagyon jó állapotban voltak, mert mint az események résztvevői tudták, hogy mi történt. Pár nap elteltével azonban valami pánikszerű bizonytalanságérzet vett erőt rajtuk, mert elkezdtek újságot olvasni, és nem értették világosan, hogy azok mit írnak, voltak szavak, amelyeknek rosszul következtették ki a jelentését, és erőt vett rajtuk a félelem. Ezt már csak azért is tartom fontosnak elmondani, mert csak ezzel együtt érthető igazán, hogy ezek a szegény emberek miért vannak annyira kiszolgáltatva a manipulációnak: jórészt azért is, mert például Gabriel Liiceanu gyönyörűen kimunkált szövegeit nem értik teljesen, viszont Corneliu Vadim Tudor kocsmai stílusát annál inkább. Bukarest egy egészen sajátos képződmény. Lakossága szerfölött tarka, mindenfelől származtak ide emberek, oltyánoktól moldvaiakig mindenféle. A régi Bukarest nagyszámú görögöt olvasztott magába, erre emlékeztetnek az oly gyakori -ache meg -iu végű családnevek (Manolache, Iordache, Dumitrache, Vasiliu, Grigoriu, Gheorghiu stb.). A külváros („mahala”) nyelvében egyre-másra bukkannak elő a török eredetű szavak. Cigányokkal is lépten-nyomon találkozik az ember. Úgyhogy elég kockázatos volna bármit is a román kultúrára általánosítva kijelenteni, ami bukaresti megfigyelésen alapul. Ez ellen egyébként a bukaresti román elitértelmiség is tiltakozna: Bukarestet szívesen tekintik amolyan gyülevész népségnek, amelyhez nekik mint az igazi román kultúra hordozóinak semmi közük, ezért aztán nem is igen igyekeznek a közelébe. A bukaresti nép szánnivalóan magára van hagyva, az értelmiséget – a „könyves (= írástudó, tanult) embert” („om cu carte”) – távol érzi magától, tisztelettel, de ugyanakkor gyanakodva is tekint rá. És számtalanszor volt alkalmam tapasztalni, milyen hálásak tudnak lenni ezek az emberek, ha a tanult ember közéjük ereszkedik, de nem leereszkedőleg, hanem csak úgy, ember módra: ilyenkor megnyílik a szívük, s az ember csak ámul, mi minden van bennük.
Így üldögéltem egyszer köztük egy üres szobában, egy felfordított vödör volt a székem, mivelhogy úgymond szobafestés volt nálunk, s az egyik emlékezetes élményem innen származik. Lakáscsere után, a Bukarestben normálisnak tekinthető másfél hónapi várakozási idő leteltével végre megjöttek az ICRAL munkásai, hogy rendbe tegyék a lakást, élükön egy tipikus bukarestinek mondható szobafestő, név szerint domnu Pilică. Olyan volt, mint a neve: vézna, rosszul öltözött ember, de eleven szemű, aki mellesleg a vodkát sem utasította el, ha már kínálták vele. Nyomában a „csapata” (az „echipa”), amely állt a feleségéből meg egy tanulólányból, aki inkább a nézőközönség szerepét töltötte be. (Ahogy megláttam őket, eldöntöttem, hogy csak olyan munkát bízok rájuk, amit nem lehet elrontani; utóbb kisült, hogy sajnos az elronthatatlan dolgok határát túlságosan tágra szabtam.) Dolgozott még ott egy cigány származású kőműves, domnu Costică, aki viszont gyönyörű munkát végzett, nagy élvezettel. Tizenegy óra tájt úgy illik, hogy a munkásember elfogyassza a kis kávéját („o cafeluţă”), ennek ültünk neki nagy komótosan mi öten. S akkor, mivel a beszéd az élet folyására terelődött, egyszer csak nagy csend lett, és olyan arccal, mintha csak templomban volnánk vagy temetésen, de mindenesetre a hétköznapok világán kívül, domnu Pilică elkezdte mondani, csak úgy, magának, mintha valami vers vagy zsoltár jutott volna eszébe:
„Hát ilyen az ember sorsa. Reggel felkelsz, elmész a munkába, dolgozol, leülsz kávézgatni, megint dolgozol – s ez így megy nap mint nap. És nem is gondolsz arra, hogy közben a sorsrendelők („ursitoarele”) fonják az életed fonalát, és egyre fogynak a napjaid. És amikor végét érik a fonalnak, akkor jön a Halál, akkor menni kell.
Az ember – milyen, ugye, az ember – próbálna vele alkudozni:
– Hogyhogy? Csak így, minden értesítés nélkül? Várjál még bár egy hetet!
De a Halál azt mondja:
– Neked azt tudni kellett, hogy én egy nap érted jövök. Nem fájt neked soha a fejed? Nem hasogatott a lábad? Nem nyilallt a derekadba? Na látod, ezek mind annak voltak a jelei, hogy én egy nap eljövök. Most lefonták a fonaladat, nem maradhatsz tovább. S akkor menni kell. Így van számunkra elrendelve.”
Látni, filmezni kellett volna akkor ezeket az embereket, ahogy ott ültek, arcukon legalább kétezer esztendővel, úgy ültek ott, úgy hallgattak, ahogyan a homéroszi kor görög pásztorai hallgathattak együtt, amikor valamelyikük csak úgy felidézte az élet fonalát fonó moirákat. Kétezer esztendeje mondják ezt. Közben jött a kereszténység, az ortodoxia, a kommunizmus – átment fölöttük, mintha nem is lett volna, az ő sorsukat változatlanul a régi balkáni végzet irányítja, a moirák, az „ursitoarele”, a fátum. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az erdélyi ember, aki inkább csak olyankor tölt el két-három napot Bukarestben nagy muszájból, ha valami ügyes-bajos dolga van, alig várja, hogy hazaszabaduljon belőle. S még egy hét múlva is elborzadva gondol erre az egyáltalán nem neki való világra, amelyben ő csak csetlik-botlik, elbizonytalanodva téblábol az ügyintézés útvesztőiben. A városképből csak a szemetes utcák, a bűz, a por vagy – évszaktól függően – a sár vagy locspocs, a metsző hideg vagy az elviselhetetlen hőség, a zsúfolt, levegőtlen villamosok, autóbuszok, a lökdösődő, tülekedő, hangoskodó emberek maradnak meg emlékezetében, s ezeket is igyekszik mielőbb elfelejteni.
Nem csodálkozom rajta. Bukarestet pár nap alatt csak félreismerni lehet, megismerni nem, megszeretni meg éppen nem. Tizennyolc évet töltöttem ott, és beletelt néhány évembe, míg úgy-ahogy megtanultam eligazodni ebben az egészen sajátos világban. Kezdetben szinte semmit nem értettem az egészből, csak döbbenten vettem tudomásul, hogy Caragiale számomra addig oly bizarr figurái, akikről mindaddig esküdni mertem volna, hogy egy igen eredeti fantáziájú író abszurd teremtményei lehetnek csupán, itt százával jönnek-mennek az utcán. (Azóta alkalmam volt meggyőződni róla, hogy az erdélyi románok, akik ezt a világot nem ismerik igazán, képtelenek Caragiale művét a maga teljességében átérezni.) Izgatni kezdett a dolog, s attól fogva úgyszólván módszeresen figyelni kezdtem ezt a mozgalmas életet, úgy, ahogy az antropológus vizsgálni szokott egy számára ismeretlen kultúrát. Autóbuszon, villamoson, sorban állás közben, piacon, ahol csak alkalmam nyílt rá, mindenütt arra figyeltem, hogyan viselkednek, hogyan nyilvánulnak meg ezek az emberek, mit hisznek, mit remélnek, mit helyeselnek vagy helytelenítenek, miért teszik azt, amit tesznek, s mért éppen úgy, és nem másképp. Megunhatatlanul szép foglalatosság volt ez, számtalan tanulsággal, amely azzal a módszertani konklúzióval zárult, hogy ma már azt hiszem: az antropológus számára követendő elvként elő lehet ugyan írni a szenvtelen megfigyelő szerepét, de ezt a gyakorlatban aligha tudhatja érvényesíteni: lehetetlen, hogy előbb-utóbb nagyon a szívéhez ne nőjön az a világ, az a kultúra, amelynek pedig ő csupán külső szemlélője akart lenni.
Légvonalban Párizs több mint négyannyira van Bukaresttől, mint Isztambul. A háború előtt a bukaresti úrinép mégis szívesen emlegette városát kis Párizsként, ami persze – minden latinitás és frankofónia ellenére – nem jelentette azt, hogy a párizsiak viszont nagy Bukarestnek szerették volna tudni magukat. Bukarest egykori francia kultúrájának romjaival a hetvenes évek közepén még gyakran lehetett találkozni: többször is láttam parkokban sétáló, hajdan jobb módot látott idős hölgyeket, akik franciául csevegtek, ma chère-nek szólítva egymást. Az antikváriumok polcai roskadoztak a francia könyvektől, felvágatlan alig volt köztük, olvasásban megviselt példány viszont annál több. Nemigen vette őket senki – egy letűnt kor emlékei voltak csupán.
Sokan úgy vélik, a románok szinte kivétel nélkül, hogy a francia kultúrához való szorosabb kötődés egyértelműen a latinitásnak köszönhető. Tartok tőle, hogy nem ilyen egyszerű ez a dolog. Úgy látszik, valami miatt – vérmérséklet?, életszemlélet?, ki tudja? – a Balkánon a nyugati kultúrából a francia illeszthető leginkább a helyi értékrendhez. Hiszen a törökök nem újlatin nyelvet beszélnek, semmiféle rokoni szál nem köti őket a franciákhoz, a nyugati kultúrát mégis a francia közvetíti számukra. Augustus római császár neve törökül Ogüst, a geológiáé jeoloji, és így tovább. Életemben nem láttam találóbb képi megjelenítését annak, hogy mi is tulajdonképpen a Balkán, mint egy isztambuli zsúfolt utcasarkot ábrázoló képeslapon: egy üzletház oldalán kétemeletnyi magas reklámtábla hirdeti öles betűkkel, függőlegesen felírva a cég nevét: ŞANZELIZE. Hát ez a Balkán, röviden és tömören. S a bukaresti francia-szimpátia? Ki tudja? A francia rokonok távol vannak, Isztambul közel. A bukaresti köznép életszemléletén is inkább ez érződik. Számára a francia kulturális hatás idegen, őt ez nem érintette meg. Legfeljebb néhány szó erejéig, mint amilyen a nők között a bonjurral való köszönés. (Vagy, ha nagyon kedveskedni akarnak: bonjurică.) A román társadalmon ez elég nagy tehertétel. A román irodalmi nyelv francia mintára alakult ki, tele van neologizmusokkal, így aztán már az újságok nyelvét is csak az érti igazán, aki ehhez kellő iskolai képzésben részesült. A bukarestiek – és nem csak a bukarestiek – legnagyobb része csak úgy felében-harmadában fogja fel, miről beszélnek a rádióban, tévében, miről írnak a lapok, mert a kulcsszavak nagy hányadának jelentése ismeretlen számukra. 1989 decemberének végén a Colţea Kórház egyik orvosa mondta el, milyen volt a lövöldözésben megsebesült betegek lelkiállapota: amikor beszállították őket, általában nagyon jó állapotban voltak, mert mint az események résztvevői tudták, hogy mi történt. Pár nap elteltével azonban valami pánikszerű bizonytalanságérzet vett erőt rajtuk, mert elkezdtek újságot olvasni, és nem értették világosan, hogy azok mit írnak, voltak szavak, amelyeknek rosszul következtették ki a jelentését, és erőt vett rajtuk a félelem. Ezt már csak azért is tartom fontosnak elmondani, mert csak ezzel együtt érthető igazán, hogy ezek a szegény emberek miért vannak annyira kiszolgáltatva a manipulációnak: jórészt azért is, mert például Gabriel Liiceanu gyönyörűen kimunkált szövegeit nem értik teljesen, viszont Corneliu Vadim Tudor kocsmai stílusát annál inkább. Bukarest egy egészen sajátos képződmény. Lakossága szerfölött tarka, mindenfelől származtak ide emberek, oltyánoktól moldvaiakig mindenféle. A régi Bukarest nagyszámú görögöt olvasztott magába, erre emlékeztetnek az oly gyakori -ache meg -iu végű családnevek (Manolache, Iordache, Dumitrache, Vasiliu, Grigoriu, Gheorghiu stb.). A külváros („mahala”) nyelvében egyre-másra bukkannak elő a török eredetű szavak. Cigányokkal is lépten-nyomon találkozik az ember. Úgyhogy elég kockázatos volna bármit is a román kultúrára általánosítva kijelenteni, ami bukaresti megfigyelésen alapul. Ez ellen egyébként a bukaresti román elitértelmiség is tiltakozna: Bukarestet szívesen tekintik amolyan gyülevész népségnek, amelyhez nekik mint az igazi román kultúra hordozóinak semmi közük, ezért aztán nem is igen igyekeznek a közelébe. A bukaresti nép szánnivalóan magára van hagyva, az értelmiséget – a „könyves (= írástudó, tanult) embert” („om cu carte”) – távol érzi magától, tisztelettel, de ugyanakkor gyanakodva is tekint rá. És számtalanszor volt alkalmam tapasztalni, milyen hálásak tudnak lenni ezek az emberek, ha a tanult ember közéjük ereszkedik, de nem leereszkedőleg, hanem csak úgy, ember módra: ilyenkor megnyílik a szívük, s az ember csak ámul, mi minden van bennük.
Így üldögéltem egyszer köztük egy üres szobában, egy felfordított vödör volt a székem, mivelhogy úgymond szobafestés volt nálunk, s az egyik emlékezetes élményem innen származik. Lakáscsere után, a Bukarestben normálisnak tekinthető másfél hónapi várakozási idő leteltével végre megjöttek az ICRAL munkásai, hogy rendbe tegyék a lakást, élükön egy tipikus bukarestinek mondható szobafestő, név szerint domnu Pilică. Olyan volt, mint a neve: vézna, rosszul öltözött ember, de eleven szemű, aki mellesleg a vodkát sem utasította el, ha már kínálták vele. Nyomában a „csapata” (az „echipa”), amely állt a feleségéből meg egy tanulólányból, aki inkább a nézőközönség szerepét töltötte be. (Ahogy megláttam őket, eldöntöttem, hogy csak olyan munkát bízok rájuk, amit nem lehet elrontani; utóbb kisült, hogy sajnos az elronthatatlan dolgok határát túlságosan tágra szabtam.) Dolgozott még ott egy cigány származású kőműves, domnu Costică, aki viszont gyönyörű munkát végzett, nagy élvezettel. Tizenegy óra tájt úgy illik, hogy a munkásember elfogyassza a kis kávéját („o cafeluţă”), ennek ültünk neki nagy komótosan mi öten. S akkor, mivel a beszéd az élet folyására terelődött, egyszer csak nagy csend lett, és olyan arccal, mintha csak templomban volnánk vagy temetésen, de mindenesetre a hétköznapok világán kívül, domnu Pilică elkezdte mondani, csak úgy, magának, mintha valami vers vagy zsoltár jutott volna eszébe:
„Hát ilyen az ember sorsa. Reggel felkelsz, elmész a munkába, dolgozol, leülsz kávézgatni, megint dolgozol – s ez így megy nap mint nap. És nem is gondolsz arra, hogy közben a sorsrendelők („ursitoarele”) fonják az életed fonalát, és egyre fogynak a napjaid. És amikor végét érik a fonalnak, akkor jön a Halál, akkor menni kell.
Az ember – milyen, ugye, az ember – próbálna vele alkudozni:
– Hogyhogy? Csak így, minden értesítés nélkül? Várjál még bár egy hetet!
De a Halál azt mondja:
– Neked azt tudni kellett, hogy én egy nap érted jövök. Nem fájt neked soha a fejed? Nem hasogatott a lábad? Nem nyilallt a derekadba? Na látod, ezek mind annak voltak a jelei, hogy én egy nap eljövök. Most lefonták a fonaladat, nem maradhatsz tovább. S akkor menni kell. Így van számunkra elrendelve.”
Látni, filmezni kellett volna akkor ezeket az embereket, ahogy ott ültek, arcukon legalább kétezer esztendővel, úgy ültek ott, úgy hallgattak, ahogyan a homéroszi kor görög pásztorai hallgathattak együtt, amikor valamelyikük csak úgy felidézte az élet fonalát fonó moirákat. Kétezer esztendeje mondják ezt. Közben jött a kereszténység, az ortodoxia, a kommunizmus – átment fölöttük, mintha nem is lett volna, az ő sorsukat változatlanul a régi balkáni végzet irányítja, a moirák, az „ursitoarele”, a fátum. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. december 24.
Bűnvádi eljárást indítottak Ion Iliescu volt román államfő ellen az 1990-es bányászjárás ügyében
Emberiesség elleni bűncselekmény gyanújával bűnvádi eljárást indított a román katonai ügyészség Ion Iliescu volt román államfő, valamint az akkori kormány több tagja ellen az 1990 júniusában történt úgynevezett bányászjárás ügyében – jelentette be pénteken a vádhatóság.
Az ügyészség azzal gyanúsítja Iliescut és társait, hogy állami karhatalmi szervek segítségével erőszakosan feloszlatták a bukaresti Egyetem téren az akkori hatalom ellen tüntető polgári lakosságot, majd Bukarestbe szállították a Zsil-völgyi bányászokat. Ez utóbbiak betörtek az ellenzéki pártok székházaiba, ott mindent szétzúztak, az utcán pedig brutálisan bántalmaztak számos polgári lakost, egyetemistát, akikről feltételezték, hogy az ellenzéki pártok szimpatizánsai lehetnek. A vádhatóság szerint Iliescuék a hadsereg, a belügyminisztériumi és titkosszolgálati alkalmazottak bevetésével, majd a bányászok és más munkások Bukarestbe szállításával felelősek a tüntető polgári lakosság ellen irányuló atrocitásokért. Az akkori véres események nyomán négyen vesztették életüket, és mintegy 1300-an megsérültek – olvasható a katonai ügyészség közleményében. Iliescu akkor az úgynevezett Ideiglenes Nemzeti Egységtanácsnak volt az elnöke, amely az 1989-es forradalom után irányította az országot. Szintén bűnvádi eljárás indult Petre Roman akkori miniszterelnök, Gelu Voican Voiculescu volt miniszterelnök-helyettes és Victor Atanasie Stanculescu volt védelmi miniszter ellen. Ez utóbbi az idén júniusban elhunyt. A közlemény szerint a gyanúsítottak ellen vizsgálat indul több mint 1200 ember politikai okok miatti illegális fogva tartása miatt is, a tüntetőket ugyanis őrizetbe vették, és jogszerű eljárás nélkül bezárva tartották, majd elengedték őket. Az ügyben eljárás indult több tábornok és bányász szakszervezeti vezér, közöttük Miron Cozma ellen is. Ez utóbbit elítélték későbbi bányászjárások megszervezése miatt, ugyanis az 1990-es években a Zsil-völgyi vájárok többször Bukarestbe mentek tüntetni. Az 1990-es bányászjárás ügyében többször vizsgálat indult, de a vádhatóság minden alkalommal lezárta az ügyet. A katonai ügyészség tavaly októberben jelezte, hogy ismét elkezdi a nyomozást, miután 2014-ben Romániát elítélte a strasbourgi emberjogi bíróság, és az atrocitások kivizsgálására, valamint az áldozatok kártérítésére kötelezte a román államot. (MTI) Nyugati Jelen (Arad)
Emberiesség elleni bűncselekmény gyanújával bűnvádi eljárást indított a román katonai ügyészség Ion Iliescu volt román államfő, valamint az akkori kormány több tagja ellen az 1990 júniusában történt úgynevezett bányászjárás ügyében – jelentette be pénteken a vádhatóság.
Az ügyészség azzal gyanúsítja Iliescut és társait, hogy állami karhatalmi szervek segítségével erőszakosan feloszlatták a bukaresti Egyetem téren az akkori hatalom ellen tüntető polgári lakosságot, majd Bukarestbe szállították a Zsil-völgyi bányászokat. Ez utóbbiak betörtek az ellenzéki pártok székházaiba, ott mindent szétzúztak, az utcán pedig brutálisan bántalmaztak számos polgári lakost, egyetemistát, akikről feltételezték, hogy az ellenzéki pártok szimpatizánsai lehetnek. A vádhatóság szerint Iliescuék a hadsereg, a belügyminisztériumi és titkosszolgálati alkalmazottak bevetésével, majd a bányászok és más munkások Bukarestbe szállításával felelősek a tüntető polgári lakosság ellen irányuló atrocitásokért. Az akkori véres események nyomán négyen vesztették életüket, és mintegy 1300-an megsérültek – olvasható a katonai ügyészség közleményében. Iliescu akkor az úgynevezett Ideiglenes Nemzeti Egységtanácsnak volt az elnöke, amely az 1989-es forradalom után irányította az országot. Szintén bűnvádi eljárás indult Petre Roman akkori miniszterelnök, Gelu Voican Voiculescu volt miniszterelnök-helyettes és Victor Atanasie Stanculescu volt védelmi miniszter ellen. Ez utóbbi az idén júniusban elhunyt. A közlemény szerint a gyanúsítottak ellen vizsgálat indul több mint 1200 ember politikai okok miatti illegális fogva tartása miatt is, a tüntetőket ugyanis őrizetbe vették, és jogszerű eljárás nélkül bezárva tartották, majd elengedték őket. Az ügyben eljárás indult több tábornok és bányász szakszervezeti vezér, közöttük Miron Cozma ellen is. Ez utóbbit elítélték későbbi bányászjárások megszervezése miatt, ugyanis az 1990-es években a Zsil-völgyi vájárok többször Bukarestbe mentek tüntetni. Az 1990-es bányászjárás ügyében többször vizsgálat indult, de a vádhatóság minden alkalommal lezárta az ügyet. A katonai ügyészség tavaly októberben jelezte, hogy ismét elkezdi a nyomozást, miután 2014-ben Romániát elítélte a strasbourgi emberjogi bíróság, és az atrocitások kivizsgálására, valamint az áldozatok kártérítésére kötelezte a román államot. (MTI) Nyugati Jelen (Arad)
2016. december 24.
„Hol ő gyakorol, hol én”
Beszélgetés Horváth Zoltán zongoraművésszel
A kamarazene-estek két gyakori szereplője a Horváth művész-házaspár, Edit és Zoltán. Mindketten zongoraművészek, fellépéseik fémjelzik a hangversenyek minőségét. Legutóbb a Romániai Magyar Zenetársaság Mozart–Bartók hangversenyén léptek fel, ekkor beszélgettem Horváth Zoltánnal, akit arra kértem, avasson be a család „műhelytitkaiba”.
– Mi indított el titeket ezen a pályán, kik voltak a tanáraitok, hogyan alakult a pályátok?– Középiskolai tanulmányaimat Kolozsváron, feleségem pedig Marosvásárhelyen végezte, én Györkös Éva tanárnőnél, Edit pedig Szőnyi Zoltánnál. Mindkét tanár évtizedeken át zongorista generációk sorát nevelte fel, mégpedig nem akárhogyan. Éva néni nem csak zongorázni tanított, hanem zenére nevelt, a filharmónia hangversenyeire vitt és állandóan klarinétosokat is kísért. A feleségemmel a Zeneakadémián, Adriana Bera osztályában „találkoztunk” össze. Végül is mindkettőnk számára nagyon sokáig az ő személyiségének a hatása vált meghatározóvá, valahogy nagyon belé tudta oltani a diákjaiba a szakma iránti szívós elkötelezettséget, tudatosságot, már-már fanatikus igényességet, és a zene szeretetét. Visszapillantva nagyon hálás lehetek, hogy két Amirás Gábor növendék taníthatott engem, így elmondhatom kissé nagyképűen, hogy valamennyire Neuhaus „dédunokája” is vagyok. Ha jól belegondolok, a mostani állapotokkal összehasonlítva, a 90-es évek társadalmi-kulturális környezete is kedvezett ennek az elkötelezettségnek, hisz annak ellenére, hogy a „forradalom” után voltunk, attól még mindig egy szürke, lassan reagáló, zárt (és nem ultrainformatizált) társadalom volt, amiben nem repkedtek csak úgy különböző lehetőségek. Aki akart, gyakorolt...nem csapta az ujjainkra a zongorafedelet senki, és nem is csábított másra ezernyi dolog. De hálásak is voltunk, hiszen fiatalon olyan ritka lehetőségeket tudtunk kihasználni, amelyek olyan nagyszerű tanárokhoz vezettek, mint engem Némethy Attilához vagy Rohmann Imréhez, feleségemet pedig a Salzburgi Mozarteum lengyelországi háromszemeszteres intenzív kamarazene képzéséhez, amelyen akkor, szó szerint, a világ legjobb művészei és kamarazene tanárai tanítottak.– Mivel foglalkoztok, amikor éppen nem hangversenyeztek?– Én inkább úgy kérdezném, hogy mivel foglalkozunk, amikor éppen nem tanítunk, mivelhogy „alapjáratban” mindketten tanárok vagyunk és energiáink nagy részét ez emészti fel. A koncertezés valahogy szakmai mentálhigiénés szükséggé vált, nem tudtunk „leszokni” róla diákkorunk óta. Nem is tudom, játszás nélkül hogyan is tanítanánk? Nekem nehéz lenne... Majdnem húsz év oktatói munka után nagyon sok olyan diák végzett nálam, aki már aktív zenész, tanár-kolléga, zongorista, vagy még éppen főiskolás. Nemcsak szakmailag, de emberileg is életre szólóan fontos szálak számomra. – Mindketten zongoristák vagytok, az előadóművészetet magas fokon művelitek – ez azt jelenti, hogy a fellépések mögött rengeteg munka, gyakorlás áll. Házastársak esetében hogyan valósul meg a gyakorlatban?– A válasz talán egyszerű: hol ő gyakorol, hol én. Amúgy, ha sűrű a határidő, valóban nem kis logisztikai bravúr kiszorítani a hétköznapokban a kreatív, gyakorlásra szánt időt. Ennek a megszervezése rendszerint szeptemberben kezdődik, amikor már az órarendjeinket úgy kell alakítanunk, hogy legyen külön-külön egy-két szabad délelőttünk. Amúgy soha nem vállaltunk erőnkön felül órákat, sem én az iskolában, sem Edit az akadémián.–Hogy történik a művek elosztása a koncerteken? Van esetleg ilyenkor stílusbeli preferencia vagy egy kialakult előadói partneri viszony határozza ezt meg? Egyáltalán van-e állandó partner?– Talán a legtöbbet az utóbbi másfél évtizedben Béres Melinda hegedűművésszel játszottunk együtt. 2004-ben vele egy közös alkotói ösztöndíjam is volt, amikor is egy sor jelentős hegedű-zongora szonátát vittünk színpadra. Ő a rendkívül intenzív koncertélete, valamint a hazai-, nemzetközi tapasztalatainak köszönhetően most már nagyon magas színvonalon szárnyal, talán fel sem fogjuk, hogy egy széles látókörrel, repertoárral és stílusismerettel bíró európai hegedűművész „sétálgat” itt közöttünk. Nekünk mindig nagy öröm vele játszani. Edit az utóbbi két-három évben Melindával és Kostyák Előddel (gordonka) –, akinek szintén szívügye a kolozsvári kamarazene élet – többször is fellépett zongorás trió felállásban és Erdély több filharmóniájával is eljátszották Beethoven hármasversenyét. Mindketten többször kísértük Kele Brigittát, akivel egy közös lemezfelvételünk is van, amit a Zenetársaság adott ki. Az énekesek közül Daniela Păcurar-ral és Pataki Adorjánnal is többször együttműködtem. Ezenkívül számomra mindig lelki–zenei felüdülés a Dénes-házaspárral, Csongorral és Annával koncertezni, legutóbb októberben Schumann-estünk volt Székelyudvarhelyen, Barabás Zsuzsa szoprán megtisztelő társaságában. Egyébként Kolozsváron nagyon sok zenélni vágyó, jól képzett muzsikus tevékenykedik, és most hirtelen talán nem is tudnám felsorolni mindazokat, akikkel valaha együtt játszottunk...Ami a kérdés első felét illeti, nincsenek stílusbeli preferenciáink, amolyan „mindenevők” vagyunk. Viszont a XX. századra különösen Edit nyitottabb, ő Lajthát, Messiaent, Ligetit, Sosztakovicsot és nyilván Bartókot is könnyedebben bevállal.– Hangversenyeiteket kizárólag a kamaramuzsika határozza meg, vagy vállaltok szólisztikus fellépéseket is?– Végül is az élet és a lehetősége(in)k alakították így, hogy „statisztikailag” inkább a kamarazene koncertjeink vannak többségben, de néha én szóló orgona fellépéseket is vállalok, egy évben egyet mindenképp, mivel lassan negyedszázada az evangélikus templom orgonistája is vagyok. Nekem nagy élmény az orgonisták világába is belelátni és belekóstolni egy-egy patinás hangszer fortélyaiba. – Figyeltek egymásra, megbeszélitek, kritikával illetitek-e egymást? Ha igen, mennyire „húsbavágó?– Ebben a tekintetben mi inkább diákok maradtunk: egymás felé nem nagyon „tanárkodunk”, egy-egy hangverseny után inkább az a kérdés, hogy hogyan zökkenjünk vissza a hétköznapokba és mi is lesz a következő esemény. Amúgy pedig egy mai zenész számára a különböző világszínvonalú felvételek kattintásnyi közelségében vannak, olyan magasan van a mérce, hogy már ez az egymásmelletiség is elég húsbavágó önkritikára ösztönöz. – Van egy beszélgető műsorod a Györkös-Mányi Emlékház ernyője alatt, ami igen nagy népszerűségnek örvend. Egy-egy markáns művészegyéniséget faggatsz annak érdekében, hogy jobban megismertesd őt a közönséggel. Hogyan született meg ez a műsor?– Az eredeti indítóok az volt, hogy amikor a felújítás után újból visszakerült a Györkös-ház Kolozsvár kulturális terébe, Kós Katival tanakodtunk, hogy miképpen folytathatnánk a ház szellemiségét őrizve a néhai László Ferenc és a Zenetársaság által elkezdett szombat déli hangversenyeket, amelyek szervezésébe a vége felé még annak idején én is bekapcsolódtam. Nem tartom viszont az „én beszélgető műsorom”-nak: olyan formát szerettem volna „intézményesíteni”, amely a moderátor személyének felcserélésével is működik, egy amolyan zenei „író-olvasó találkozó” képe lebegett a szemem előtt. A moderátori szerepet pedig azóta többen is felvállaltuk.– Milyen más területen tevékenykedtek, milyen terveitek vannak?– A közeljövőben, pontosabban 2017 februárjában, Zerkula György, erdélyi származású jelenleg Svájcban élő hegedűművésszel lesz egy romániai körutunk. Vele a tavaly is koncerteztünk itthon Kolozsváron. Az evangélikus templomban rendszeresen szervezek orgona és immáron zongorás kamarahangversenyeket is. Fontosnak tartom, hogy a kolozsvári alternatív koncertélet-térképre ezzel a kis ékszerszerű Yamaha-zongorával most már beírta magát ez a helyszín is.A segesvári Nyári akadémián Edittel már másodízben kísértük az idén nyáron a kurzuson résztvevő vonós diákokat. Ez nagyon vonzó nyári kikapcsolódás: az egész esemény-sorozatnak jó a hangulata és igényes a zenei színvonala. És nem utolsó sorban, a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz is kötődöm immáron több éve különböző zenei feladatok kapcsán, számomra nagy megtiszteltetés ezzel a kimagasló színvonalú társulattal együtt dolgozni.– És egy utolsó, személyesebb kérdés: mindezek hogyan férnek bele egy család életébe?– Mi Edittel így boldogok vagyunk, az igazi kérdés inkább az, hogy a gyermekeink, Eszter és Fülöp, hogyan élik meg mindezt. Szerencsére egyikünk sem tartja előbbre valónak a szakmánkat a családnál. És nagy szerencsénk van a tanügyiseknek kijáró vakációkkal, amelyeket igyekszünk tartalmasan velük tölteni. Legalábbis mi így képzeljük...
LASKAY ADRIENNE Szabadság (Kolozsvár)
Beszélgetés Horváth Zoltán zongoraművésszel
A kamarazene-estek két gyakori szereplője a Horváth művész-házaspár, Edit és Zoltán. Mindketten zongoraművészek, fellépéseik fémjelzik a hangversenyek minőségét. Legutóbb a Romániai Magyar Zenetársaság Mozart–Bartók hangversenyén léptek fel, ekkor beszélgettem Horváth Zoltánnal, akit arra kértem, avasson be a család „műhelytitkaiba”.
– Mi indított el titeket ezen a pályán, kik voltak a tanáraitok, hogyan alakult a pályátok?– Középiskolai tanulmányaimat Kolozsváron, feleségem pedig Marosvásárhelyen végezte, én Györkös Éva tanárnőnél, Edit pedig Szőnyi Zoltánnál. Mindkét tanár évtizedeken át zongorista generációk sorát nevelte fel, mégpedig nem akárhogyan. Éva néni nem csak zongorázni tanított, hanem zenére nevelt, a filharmónia hangversenyeire vitt és állandóan klarinétosokat is kísért. A feleségemmel a Zeneakadémián, Adriana Bera osztályában „találkoztunk” össze. Végül is mindkettőnk számára nagyon sokáig az ő személyiségének a hatása vált meghatározóvá, valahogy nagyon belé tudta oltani a diákjaiba a szakma iránti szívós elkötelezettséget, tudatosságot, már-már fanatikus igényességet, és a zene szeretetét. Visszapillantva nagyon hálás lehetek, hogy két Amirás Gábor növendék taníthatott engem, így elmondhatom kissé nagyképűen, hogy valamennyire Neuhaus „dédunokája” is vagyok. Ha jól belegondolok, a mostani állapotokkal összehasonlítva, a 90-es évek társadalmi-kulturális környezete is kedvezett ennek az elkötelezettségnek, hisz annak ellenére, hogy a „forradalom” után voltunk, attól még mindig egy szürke, lassan reagáló, zárt (és nem ultrainformatizált) társadalom volt, amiben nem repkedtek csak úgy különböző lehetőségek. Aki akart, gyakorolt...nem csapta az ujjainkra a zongorafedelet senki, és nem is csábított másra ezernyi dolog. De hálásak is voltunk, hiszen fiatalon olyan ritka lehetőségeket tudtunk kihasználni, amelyek olyan nagyszerű tanárokhoz vezettek, mint engem Némethy Attilához vagy Rohmann Imréhez, feleségemet pedig a Salzburgi Mozarteum lengyelországi háromszemeszteres intenzív kamarazene képzéséhez, amelyen akkor, szó szerint, a világ legjobb művészei és kamarazene tanárai tanítottak.– Mivel foglalkoztok, amikor éppen nem hangversenyeztek?– Én inkább úgy kérdezném, hogy mivel foglalkozunk, amikor éppen nem tanítunk, mivelhogy „alapjáratban” mindketten tanárok vagyunk és energiáink nagy részét ez emészti fel. A koncertezés valahogy szakmai mentálhigiénés szükséggé vált, nem tudtunk „leszokni” róla diákkorunk óta. Nem is tudom, játszás nélkül hogyan is tanítanánk? Nekem nehéz lenne... Majdnem húsz év oktatói munka után nagyon sok olyan diák végzett nálam, aki már aktív zenész, tanár-kolléga, zongorista, vagy még éppen főiskolás. Nemcsak szakmailag, de emberileg is életre szólóan fontos szálak számomra. – Mindketten zongoristák vagytok, az előadóművészetet magas fokon művelitek – ez azt jelenti, hogy a fellépések mögött rengeteg munka, gyakorlás áll. Házastársak esetében hogyan valósul meg a gyakorlatban?– A válasz talán egyszerű: hol ő gyakorol, hol én. Amúgy, ha sűrű a határidő, valóban nem kis logisztikai bravúr kiszorítani a hétköznapokban a kreatív, gyakorlásra szánt időt. Ennek a megszervezése rendszerint szeptemberben kezdődik, amikor már az órarendjeinket úgy kell alakítanunk, hogy legyen külön-külön egy-két szabad délelőttünk. Amúgy soha nem vállaltunk erőnkön felül órákat, sem én az iskolában, sem Edit az akadémián.–Hogy történik a művek elosztása a koncerteken? Van esetleg ilyenkor stílusbeli preferencia vagy egy kialakult előadói partneri viszony határozza ezt meg? Egyáltalán van-e állandó partner?– Talán a legtöbbet az utóbbi másfél évtizedben Béres Melinda hegedűművésszel játszottunk együtt. 2004-ben vele egy közös alkotói ösztöndíjam is volt, amikor is egy sor jelentős hegedű-zongora szonátát vittünk színpadra. Ő a rendkívül intenzív koncertélete, valamint a hazai-, nemzetközi tapasztalatainak köszönhetően most már nagyon magas színvonalon szárnyal, talán fel sem fogjuk, hogy egy széles látókörrel, repertoárral és stílusismerettel bíró európai hegedűművész „sétálgat” itt közöttünk. Nekünk mindig nagy öröm vele játszani. Edit az utóbbi két-három évben Melindával és Kostyák Előddel (gordonka) –, akinek szintén szívügye a kolozsvári kamarazene élet – többször is fellépett zongorás trió felállásban és Erdély több filharmóniájával is eljátszották Beethoven hármasversenyét. Mindketten többször kísértük Kele Brigittát, akivel egy közös lemezfelvételünk is van, amit a Zenetársaság adott ki. Az énekesek közül Daniela Păcurar-ral és Pataki Adorjánnal is többször együttműködtem. Ezenkívül számomra mindig lelki–zenei felüdülés a Dénes-házaspárral, Csongorral és Annával koncertezni, legutóbb októberben Schumann-estünk volt Székelyudvarhelyen, Barabás Zsuzsa szoprán megtisztelő társaságában. Egyébként Kolozsváron nagyon sok zenélni vágyó, jól képzett muzsikus tevékenykedik, és most hirtelen talán nem is tudnám felsorolni mindazokat, akikkel valaha együtt játszottunk...Ami a kérdés első felét illeti, nincsenek stílusbeli preferenciáink, amolyan „mindenevők” vagyunk. Viszont a XX. századra különösen Edit nyitottabb, ő Lajthát, Messiaent, Ligetit, Sosztakovicsot és nyilván Bartókot is könnyedebben bevállal.– Hangversenyeiteket kizárólag a kamaramuzsika határozza meg, vagy vállaltok szólisztikus fellépéseket is?– Végül is az élet és a lehetősége(in)k alakították így, hogy „statisztikailag” inkább a kamarazene koncertjeink vannak többségben, de néha én szóló orgona fellépéseket is vállalok, egy évben egyet mindenképp, mivel lassan negyedszázada az evangélikus templom orgonistája is vagyok. Nekem nagy élmény az orgonisták világába is belelátni és belekóstolni egy-egy patinás hangszer fortélyaiba. – Figyeltek egymásra, megbeszélitek, kritikával illetitek-e egymást? Ha igen, mennyire „húsbavágó?– Ebben a tekintetben mi inkább diákok maradtunk: egymás felé nem nagyon „tanárkodunk”, egy-egy hangverseny után inkább az a kérdés, hogy hogyan zökkenjünk vissza a hétköznapokba és mi is lesz a következő esemény. Amúgy pedig egy mai zenész számára a különböző világszínvonalú felvételek kattintásnyi közelségében vannak, olyan magasan van a mérce, hogy már ez az egymásmelletiség is elég húsbavágó önkritikára ösztönöz. – Van egy beszélgető műsorod a Györkös-Mányi Emlékház ernyője alatt, ami igen nagy népszerűségnek örvend. Egy-egy markáns művészegyéniséget faggatsz annak érdekében, hogy jobban megismertesd őt a közönséggel. Hogyan született meg ez a műsor?– Az eredeti indítóok az volt, hogy amikor a felújítás után újból visszakerült a Györkös-ház Kolozsvár kulturális terébe, Kós Katival tanakodtunk, hogy miképpen folytathatnánk a ház szellemiségét őrizve a néhai László Ferenc és a Zenetársaság által elkezdett szombat déli hangversenyeket, amelyek szervezésébe a vége felé még annak idején én is bekapcsolódtam. Nem tartom viszont az „én beszélgető műsorom”-nak: olyan formát szerettem volna „intézményesíteni”, amely a moderátor személyének felcserélésével is működik, egy amolyan zenei „író-olvasó találkozó” képe lebegett a szemem előtt. A moderátori szerepet pedig azóta többen is felvállaltuk.– Milyen más területen tevékenykedtek, milyen terveitek vannak?– A közeljövőben, pontosabban 2017 februárjában, Zerkula György, erdélyi származású jelenleg Svájcban élő hegedűművésszel lesz egy romániai körutunk. Vele a tavaly is koncerteztünk itthon Kolozsváron. Az evangélikus templomban rendszeresen szervezek orgona és immáron zongorás kamarahangversenyeket is. Fontosnak tartom, hogy a kolozsvári alternatív koncertélet-térképre ezzel a kis ékszerszerű Yamaha-zongorával most már beírta magát ez a helyszín is.A segesvári Nyári akadémián Edittel már másodízben kísértük az idén nyáron a kurzuson résztvevő vonós diákokat. Ez nagyon vonzó nyári kikapcsolódás: az egész esemény-sorozatnak jó a hangulata és igényes a zenei színvonala. És nem utolsó sorban, a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz is kötődöm immáron több éve különböző zenei feladatok kapcsán, számomra nagy megtiszteltetés ezzel a kimagasló színvonalú társulattal együtt dolgozni.– És egy utolsó, személyesebb kérdés: mindezek hogyan férnek bele egy család életébe?– Mi Edittel így boldogok vagyunk, az igazi kérdés inkább az, hogy a gyermekeink, Eszter és Fülöp, hogyan élik meg mindezt. Szerencsére egyikünk sem tartja előbbre valónak a szakmánkat a családnál. És nagy szerencsénk van a tanügyiseknek kijáró vakációkkal, amelyeket igyekszünk tartalmasan velük tölteni. Legalábbis mi így képzeljük...
LASKAY ADRIENNE Szabadság (Kolozsvár)
2016. december 24.
Teológus hallgatók karácsonya
A teológusok nemcsak egyetemi áhítatokat tartanak, hanem évente háromszor gyülekezetekben szolgálnak. Karácsonykor ismét legációba indulnak igét hirdetni, tapasztalatot szerezni. A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet diákjaival beszélgettünk a család nélküli szentestéről, a barátságos fogadtatásról és a megnevettető esetekről.
A lelkésznövendékek számára a karácsonyi, húsvéti és pünkösdi időszak nem pihenés, hanem munka a javából: ők ilyenkor nem otthonra csomagolnak, hanem idegen gyülekezetekbe indulnak prédikálni, úrvacsorát osztani. Ilyenkor a szentestét is a vendéglátó lelkész otthonában töltik, húsvétkor pedig a helybeli gyülekezet tagjaihoz járnak locsolni. Előfordultak már visszás esetek is, de az általunk megkérdezettek mindegyike barátságos fogadtatásban részesült. Az egyetemisták elmondták, a szolgálatok száma változó: van, aki könnyebben megbirkózik a feladattal, de olyan gyülekezetek is vannak, ahol a teológus naponta kétszer-háromszor hirdet igét, így készülve a rá váró lelkészi hivatásra.
A közösségről szóló karácsony
„Ami más egyetemistáknak szakmai gyakorlat, az nekünk a legáció, kereseti és tapasztalati forrás is egyben. Ilyenkor tudunk javítani prédikálási készségeinken és ellesni az egyházi életet elősegítő ötleteket. Például számos gyülekezet esetében problémát jelent, hogy a roma közösségeknek nincs lehetőségük kifizetni az egyházadót, viszont akad olyan lelkész, aki egyházi közmunka során hívja segítségül őket, ezzel pedig kifizetettnek tekinti az egyházi hozzájárulást” – meséli Kelemen Álmos. A tanárok gyakran tanácsolják, hogy a teológusok igyekezzenek minél több tájegységre eljutni, hogy ismerjék meg a különböző világszemléletű, habitusú gyülekezeteket, így majd oda kérik a kihelyezésüket, amelyik közösséggel a leginkább azonosulni tudnak. „Sokan azt gondolják rólunk, hogy a karácsonyt nem könnyű idegeneknél ünnepelni, de engem nagyon kedvesen fogadtak eddig, kivétel nélkül minden legációs helyemre visszamennék” – teszi hozzá a teológus.
Nagy Henrietta unitárius lelkésznövendék elmeséli: az első karácsonyi legáció alkalmával még az édesanyja is megsiratta, hogy nem otthon ünnepel a családdal. De akkor tudatosodott benne: ezen az ünnepen sehol sem lehetne jobb és szeretetteljesebb helyen, mint egy gyülekezetben. „Csodaszerű az érzés, amikor mosolyogva szembenézhetek embertársaimmal, és áldást kérhetek a gyülekezetre. Számomra teljesebb és élhetőbb az ünnep, amikor tőlem is függ, hogy más hogyan érzi át annak hangulatát, jelentőségét” – osztja meg érzéseit a legációra készülődő diáklány. Úgy véli, a teológus teljesebb emberré válik ilyenkor, hiszen megtapasztalja a valódi közösségi életet. Nagy Henrietta azt is elmondja, legtöbbször egy nappal az ünnepi istentiszteletek kezdete előtt már elutaznak a lelkészcsaládhoz, hogy ismerkedjenek, az ünnepre hangolódjanak, hiszen a karácsonyfa köré is együtt ülnek szenteste, megajándékozva egymást.
„Az ünnepek jelentősége minden teológus számára átalakul, hiszen a legációknak köszönhetően már nemcsak róla és családja szeretetéről szól a karácsony, hanem egy közösség öröméről, aminek ő is a részese és a felelőse” – fogalmaz az unitárius teológus.
Szakmai tapasztalatszerzés
„A cél alapvetően az lenne, hogy az egyetemen tanult elméletet a gyakorlatba ültessük, hogy tanuljuk és szokjuk meg az emberekkel történő foglalkozást” – mondja Borháci Dávid evangélikus teológus, aki azért tartja hasznosnak a kötelező legációt, mert ilyenkor egy tapasztalt lelkipásztor útmutatása során tanulja meg, hogyan zajlanak ünnepekkor az egyházi szolgálatok. „Ilyenkor tudok tanácsot kérni a lelkipásztoroktól arra vonatkozóan, mit kell még a beszédstílusomon javítani. Olyan apróságnak tűnő, de fontos elemekről van szó, amelyekre nem fektetünk elég hangsúlyt az egyetemi órákon” – fejti ki Borháci Dávid, aki szerint nemcsak a szakmai tapasztalatszerzés jelent előnyt, hanem más gyülekezetek, régiók hagyományait is megismerik, amelyekkel később saját gyülekezeteiket is gazdagíthatják.
„Amíg mások ilyenkor vakációznak, addig mi dolgozunk, szolgálunk, de az igazság az, hogy a későbbiekben ez lesz a kötelességünk. Ha ezt a hivatást választottuk, legalább belelendülünk ebbe az életformába. Örvendünk, ha azt látjuk, hogy az emberek szabadnapjukon eljönnek a templomba, hogy hallják az evangéliumot, hogy lelkileg feltöltődjenek” – magyarázza az evangélikus diák.
Lajos József református teológus, az egyetemi diáktanács alelnöke szerint ilyenkor kóstolnak bele a gyülekezeti életbe, de ugyanakkor részben tehermentesítik is a lelkipásztort. „A lelkésznek lehetősége lesz arra, hogy megélje az ünnepet a szolgálat mellett, mi pedig minden alkalommal új gyülekezetet ismerhetünk meg annak minden szokásával, programjával együtt.” Elmondása szerint csak pozitív eredményei vannak a legációknak. Nincs két egyforma gyülekezet, s bár sok esetben hasonló problémákkal küszködnek, a diákok mindenhol új megoldási lehetőségekkel és ötletekkel találkoznak. „Jártam olyan városi gyülekezetben, ahol az egyházközséget körzetekre osztották, és mindenikkel egy-egy presbiter tartotta a kapcsolatot. Ezt a módszert inkább a kisebb lélekszámú, vidéki gyülekezetek esetében alkalmazzák” – meséli tapasztalatait Lajos József.
A legáció időtartama változó: általában három napig szolgálnak, de gyülekezettől függően két nap is lehet, ahol pedig délutáni és bűnbánati istentiszteletet is tartanak, szinte egy hétig besegítenek a helyi lelkésznek.
Nem a pénz az első
A diákok a szükséges tapasztalatok mellett megmosolyogtató történetekkel is gazdagodnak szolgálataik során, így őszintén meséltek ezekről is. „Egy pünkösdi alkalommal Székelyzsomborra mentem szolgálni, ahol a lelkész és családja aktívan foglalkozik állattenyésztéssel és mezőgazdasággal. A szüleim folyton azt ismételgették, hogy mindenhol az első benyomás a legfontosabb. Miután megérkeztem a parókiára – látva, hogy senki nincs az udvaron és a kopogásra sem válaszolnak –, hangosan elkiáltottam magam: erős vár a mi Istenünk! Amint meghallotta, a lelkipásztor előugrott csizmában a pajtából és a szénásvillával a kezében rohant engem üdvözölni” – mesélte nevetve az evangélikus egyetemista.
Kelemen Álmos egy vele történt, kényelmetlen esetről mesél másodéves korából. „Karácsonykor úrvacsoraosztás alkalmával, amikor a kenyeret osztottam, pillanatnyi figyelmetlenségemben nem vettem észre, hogy kit vezetnek elém. Ti vagytok a világ világossága – mondtam, és csak utólag figyeltem az idős hölgyre, aki világtalan volt”.
A legációhoz ugyanakkor nemcsak a szakmai tapasztalatszerzési lehetőség, de a legátum is hozzátartozik, azaz a gyülekezet adománya a szolgálatot teljesítő diáknak. „Vannak, akik azért várják a legációt, mert pénzt kapnak és nem azért, mert úgy érzik, hogy erre a feladatra hívta el őket Isten. Ez nyilván elszomorító, de minket, evangélikus hallgatókat nem fenyeget az anyagiasság veszélye, hiszen mi legációkor csak egy szimbolikus összeget kapunk” – meséli Borháci Dávid. Nagy Henrietta szerint, amikor visszatérnek Kolozsvárra, elsősorban nem azt mesélik el, hogy ki milyen összegű legátumot kapott, hanem olyan élményeket osztanak meg, amelyekkel erősítik egymást. Lajos József is úgy véli, nem lehet fontosabb az anyagi háttér a szükséges gyakorlatnál, azonban sokan vannak, akiknek az adományként kapott pénzre nagy szükségük van. „Idősebb lelkészek mesélték, hogy régen a három nagy ünnepi legáció után az adományokból a növendékek fedezni tudták a bentlakás költségeit, de manapság is sokan vannak, akiknek ezt az összeget kell beosztaniuk” – magyarázza a diáktanács alelnöke. A legátum bizonyos százalékát minden szolgálat után az egyetem diákköltségvetésébe kell befizetni, amelyet később az egyetemisták közös tevékenységek támogatására használnak fel.
Több gyülekezet fogadhatna legátust
A diákok szerint változásokra lenne szükség a legációs rendszerben. „Minden hallgatónak a karácsonykor választott legációs helyre kellene mennie húsvétkor és pünkösdkor is, mert így a lelkipásztorok az adminisztrációs feladatokba is be tudnának vonni minket” – vélekedik Borháci Dávid. A legáció végén a teológusokat az őket befogadó lelkész értékeli ki annak alapján, milyen magatartása volt a szószéken, a gyülekezet tagjaival szemben, illetve milyen alapossággal készült fel a szolgálatra.
„Én bevezetnék egy hasonló kiértékelési lehetőségről szóló nyomtatványt, amelyet a teológus töltene ki, vázolva a lelkipásztorral töltött időt, hiszen ugyanolyan fontos tudni, hogy a hallgató hogyan érezte magát, milyen pozitív és negatív tapasztalatokkal érkezett vissza” – osztja meg velünk gondolatait Lajos József. Kelemen Álmos szerint ugyanakkor ünnepi alkalmakkor több lelkésznek kellene fogadnia legátust, ugyanis ma számos, több száz lelkes gyülekezet van az országban, amely nem szerepel a legációs helyek listáján.
Kádár Hanga | Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A teológusok nemcsak egyetemi áhítatokat tartanak, hanem évente háromszor gyülekezetekben szolgálnak. Karácsonykor ismét legációba indulnak igét hirdetni, tapasztalatot szerezni. A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet diákjaival beszélgettünk a család nélküli szentestéről, a barátságos fogadtatásról és a megnevettető esetekről.
A lelkésznövendékek számára a karácsonyi, húsvéti és pünkösdi időszak nem pihenés, hanem munka a javából: ők ilyenkor nem otthonra csomagolnak, hanem idegen gyülekezetekbe indulnak prédikálni, úrvacsorát osztani. Ilyenkor a szentestét is a vendéglátó lelkész otthonában töltik, húsvétkor pedig a helybeli gyülekezet tagjaihoz járnak locsolni. Előfordultak már visszás esetek is, de az általunk megkérdezettek mindegyike barátságos fogadtatásban részesült. Az egyetemisták elmondták, a szolgálatok száma változó: van, aki könnyebben megbirkózik a feladattal, de olyan gyülekezetek is vannak, ahol a teológus naponta kétszer-háromszor hirdet igét, így készülve a rá váró lelkészi hivatásra.
A közösségről szóló karácsony
„Ami más egyetemistáknak szakmai gyakorlat, az nekünk a legáció, kereseti és tapasztalati forrás is egyben. Ilyenkor tudunk javítani prédikálási készségeinken és ellesni az egyházi életet elősegítő ötleteket. Például számos gyülekezet esetében problémát jelent, hogy a roma közösségeknek nincs lehetőségük kifizetni az egyházadót, viszont akad olyan lelkész, aki egyházi közmunka során hívja segítségül őket, ezzel pedig kifizetettnek tekinti az egyházi hozzájárulást” – meséli Kelemen Álmos. A tanárok gyakran tanácsolják, hogy a teológusok igyekezzenek minél több tájegységre eljutni, hogy ismerjék meg a különböző világszemléletű, habitusú gyülekezeteket, így majd oda kérik a kihelyezésüket, amelyik közösséggel a leginkább azonosulni tudnak. „Sokan azt gondolják rólunk, hogy a karácsonyt nem könnyű idegeneknél ünnepelni, de engem nagyon kedvesen fogadtak eddig, kivétel nélkül minden legációs helyemre visszamennék” – teszi hozzá a teológus.
Nagy Henrietta unitárius lelkésznövendék elmeséli: az első karácsonyi legáció alkalmával még az édesanyja is megsiratta, hogy nem otthon ünnepel a családdal. De akkor tudatosodott benne: ezen az ünnepen sehol sem lehetne jobb és szeretetteljesebb helyen, mint egy gyülekezetben. „Csodaszerű az érzés, amikor mosolyogva szembenézhetek embertársaimmal, és áldást kérhetek a gyülekezetre. Számomra teljesebb és élhetőbb az ünnep, amikor tőlem is függ, hogy más hogyan érzi át annak hangulatát, jelentőségét” – osztja meg érzéseit a legációra készülődő diáklány. Úgy véli, a teológus teljesebb emberré válik ilyenkor, hiszen megtapasztalja a valódi közösségi életet. Nagy Henrietta azt is elmondja, legtöbbször egy nappal az ünnepi istentiszteletek kezdete előtt már elutaznak a lelkészcsaládhoz, hogy ismerkedjenek, az ünnepre hangolódjanak, hiszen a karácsonyfa köré is együtt ülnek szenteste, megajándékozva egymást.
„Az ünnepek jelentősége minden teológus számára átalakul, hiszen a legációknak köszönhetően már nemcsak róla és családja szeretetéről szól a karácsony, hanem egy közösség öröméről, aminek ő is a részese és a felelőse” – fogalmaz az unitárius teológus.
Szakmai tapasztalatszerzés
„A cél alapvetően az lenne, hogy az egyetemen tanult elméletet a gyakorlatba ültessük, hogy tanuljuk és szokjuk meg az emberekkel történő foglalkozást” – mondja Borháci Dávid evangélikus teológus, aki azért tartja hasznosnak a kötelező legációt, mert ilyenkor egy tapasztalt lelkipásztor útmutatása során tanulja meg, hogyan zajlanak ünnepekkor az egyházi szolgálatok. „Ilyenkor tudok tanácsot kérni a lelkipásztoroktól arra vonatkozóan, mit kell még a beszédstílusomon javítani. Olyan apróságnak tűnő, de fontos elemekről van szó, amelyekre nem fektetünk elég hangsúlyt az egyetemi órákon” – fejti ki Borháci Dávid, aki szerint nemcsak a szakmai tapasztalatszerzés jelent előnyt, hanem más gyülekezetek, régiók hagyományait is megismerik, amelyekkel később saját gyülekezeteiket is gazdagíthatják.
„Amíg mások ilyenkor vakációznak, addig mi dolgozunk, szolgálunk, de az igazság az, hogy a későbbiekben ez lesz a kötelességünk. Ha ezt a hivatást választottuk, legalább belelendülünk ebbe az életformába. Örvendünk, ha azt látjuk, hogy az emberek szabadnapjukon eljönnek a templomba, hogy hallják az evangéliumot, hogy lelkileg feltöltődjenek” – magyarázza az evangélikus diák.
Lajos József református teológus, az egyetemi diáktanács alelnöke szerint ilyenkor kóstolnak bele a gyülekezeti életbe, de ugyanakkor részben tehermentesítik is a lelkipásztort. „A lelkésznek lehetősége lesz arra, hogy megélje az ünnepet a szolgálat mellett, mi pedig minden alkalommal új gyülekezetet ismerhetünk meg annak minden szokásával, programjával együtt.” Elmondása szerint csak pozitív eredményei vannak a legációknak. Nincs két egyforma gyülekezet, s bár sok esetben hasonló problémákkal küszködnek, a diákok mindenhol új megoldási lehetőségekkel és ötletekkel találkoznak. „Jártam olyan városi gyülekezetben, ahol az egyházközséget körzetekre osztották, és mindenikkel egy-egy presbiter tartotta a kapcsolatot. Ezt a módszert inkább a kisebb lélekszámú, vidéki gyülekezetek esetében alkalmazzák” – meséli tapasztalatait Lajos József.
A legáció időtartama változó: általában három napig szolgálnak, de gyülekezettől függően két nap is lehet, ahol pedig délutáni és bűnbánati istentiszteletet is tartanak, szinte egy hétig besegítenek a helyi lelkésznek.
Nem a pénz az első
A diákok a szükséges tapasztalatok mellett megmosolyogtató történetekkel is gazdagodnak szolgálataik során, így őszintén meséltek ezekről is. „Egy pünkösdi alkalommal Székelyzsomborra mentem szolgálni, ahol a lelkész és családja aktívan foglalkozik állattenyésztéssel és mezőgazdasággal. A szüleim folyton azt ismételgették, hogy mindenhol az első benyomás a legfontosabb. Miután megérkeztem a parókiára – látva, hogy senki nincs az udvaron és a kopogásra sem válaszolnak –, hangosan elkiáltottam magam: erős vár a mi Istenünk! Amint meghallotta, a lelkipásztor előugrott csizmában a pajtából és a szénásvillával a kezében rohant engem üdvözölni” – mesélte nevetve az evangélikus egyetemista.
Kelemen Álmos egy vele történt, kényelmetlen esetről mesél másodéves korából. „Karácsonykor úrvacsoraosztás alkalmával, amikor a kenyeret osztottam, pillanatnyi figyelmetlenségemben nem vettem észre, hogy kit vezetnek elém. Ti vagytok a világ világossága – mondtam, és csak utólag figyeltem az idős hölgyre, aki világtalan volt”.
A legációhoz ugyanakkor nemcsak a szakmai tapasztalatszerzési lehetőség, de a legátum is hozzátartozik, azaz a gyülekezet adománya a szolgálatot teljesítő diáknak. „Vannak, akik azért várják a legációt, mert pénzt kapnak és nem azért, mert úgy érzik, hogy erre a feladatra hívta el őket Isten. Ez nyilván elszomorító, de minket, evangélikus hallgatókat nem fenyeget az anyagiasság veszélye, hiszen mi legációkor csak egy szimbolikus összeget kapunk” – meséli Borháci Dávid. Nagy Henrietta szerint, amikor visszatérnek Kolozsvárra, elsősorban nem azt mesélik el, hogy ki milyen összegű legátumot kapott, hanem olyan élményeket osztanak meg, amelyekkel erősítik egymást. Lajos József is úgy véli, nem lehet fontosabb az anyagi háttér a szükséges gyakorlatnál, azonban sokan vannak, akiknek az adományként kapott pénzre nagy szükségük van. „Idősebb lelkészek mesélték, hogy régen a három nagy ünnepi legáció után az adományokból a növendékek fedezni tudták a bentlakás költségeit, de manapság is sokan vannak, akiknek ezt az összeget kell beosztaniuk” – magyarázza a diáktanács alelnöke. A legátum bizonyos százalékát minden szolgálat után az egyetem diákköltségvetésébe kell befizetni, amelyet később az egyetemisták közös tevékenységek támogatására használnak fel.
Több gyülekezet fogadhatna legátust
A diákok szerint változásokra lenne szükség a legációs rendszerben. „Minden hallgatónak a karácsonykor választott legációs helyre kellene mennie húsvétkor és pünkösdkor is, mert így a lelkipásztorok az adminisztrációs feladatokba is be tudnának vonni minket” – vélekedik Borháci Dávid. A legáció végén a teológusokat az őket befogadó lelkész értékeli ki annak alapján, milyen magatartása volt a szószéken, a gyülekezet tagjaival szemben, illetve milyen alapossággal készült fel a szolgálatra.
„Én bevezetnék egy hasonló kiértékelési lehetőségről szóló nyomtatványt, amelyet a teológus töltene ki, vázolva a lelkipásztorral töltött időt, hiszen ugyanolyan fontos tudni, hogy a hallgató hogyan érezte magát, milyen pozitív és negatív tapasztalatokkal érkezett vissza” – osztja meg velünk gondolatait Lajos József. Kelemen Álmos szerint ugyanakkor ünnepi alkalmakkor több lelkésznek kellene fogadnia legátust, ugyanis ma számos, több száz lelkes gyülekezet van az országban, amely nem szerepel a legációs helyek listáján.
Kádár Hanga | Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. december 26.
Akik megélik a karácsonyi szokásokat
Miért tettek az asztal alá vaseszközöket, vagy miért adtak az állatoknak bőségesen eledelt karácsony éjszakáján? Milyen szokásokat tud éltetni egy település hagyományőrző csoportja? Adventről, a karácsonyi szokásokról, ezen belül a betlehemezésről beszélgettünk Antal Imre csobotfalvi hagyományőrzővel.
A régi népszokásokat igyekszik visszahozni a település mindennapjaiba a Csíkszeredához tartozó Csobotfalva hagyományőrző csoportja. Fontosnak tartják, hogy azokat az értékeket, amelyeket őseink létrehoztak és meghatározta a mindennapokat és ünnepeket, tovább éltessék. A karácsonyi ünnepkör bővelkedett népi rituális cselekvésekben, Antal Imre arról mesélt lapunknak, mit és hogyan tudják ezeket ma alkalmazni.
„Régen adventben az emberek egymáshoz jártak esténként, miután ellátták az állatokat. Sajnos már meghaltak azok az idős emberek, akik ezt teljesen természetesnek vették, este megérkeztek egy kicsi túróval vagy süteménnyel, és éjszakába nyúlóan beszélgettek. A rorátékra is együtt jártak, ez is egy fontos közösségi, kapcsolaterősítő dolog volt. Mostanában is szerencsére sokan eljárnak a hajnali misére. Karácsony előtt közösen indultak el beszerezni a fát, ennek is megvolt külön a szertartása. Az éjféli mise is nagyon fontos volt, erre ma is sokan elmennek, de ott volt – és még ma is sokan részt vesznek ebben – a szentcsaládozás” – sorolta a csobotfalvi hagyományőrző csoport vezetője.
Mint mondta, az öregek mesélték, hogy gyermekkorukban kicsi jászlacskákat készítettek, és karácsony éjszakáján betetették a lovak, tehenek elé. Feltehetően felnőtt szokás volt, és úgy tűnt el, hogy egy idő után a gyermekekre bízták. Vagy szokásban volt az is, hogy a karácsonyi asztal alá sarlót vagy növénytermesztéssel kapcsolatos (általában vas) eszközöket tettek be, ami egyfajta áldáskérés volt a következő év termésére. „Karácsony éjszakáján a legfinomabb szénát, abrakot rakták be az állatok elé, elég vizet töltöttek nekik, a kedvükben jártak. Ezt én is tartom. Mert régebb azt mondták, hogy az állatok karácsony éjszakáján tudnak beszélgetni egymással, és általában a gazdáról szoktak beszélgetni.”
A betlehemes játék
Antal Imre rámutatott, ma is élnek olyan játékok, szokások, amelyekben szívesen vesznek részt a fiatalok, ilyen például a kántálás vagy a betlehemezés. Karácsony napján a kántálók a nagymise után elsőként a papot keresik fel, szenténekeket énekelnek, majd elindulnak a falubeli házakhoz. „Bemennek a házakhoz, ott énekelnek, megkínálják őket, majd leülnek és elbeszélgetnek. Így mindenki évről évre tisztában van azzal, hogy mit csinál a másik, mik a tervei, egyáltalán tudnak egymásról a közösség tagjai.”
A másik fontos eleme a karácsonyi ünnepkörnek a betlehemes játék. A csobotfalvi betlehemest 1941-ben gyűjtötte fel Faragó József néprajzkutató. A játékot az ötvenes években betiltották az egész környéken, feledésbe is merült. 1997-ben Antal Imre betanított a fiataloknak egy általa összerakott betlehemest, amelyet elő is adtak, de néhány idős ember jelezte, hogy ez nem az igazi csobotfalvi betlehemes. Egyikük töviről hegyire elmesélte az „igazit”, attól fogva azzal jártak a falubeli fiatalok házról házra. Egy betlehemes találkozón is ezt adták elő, ekkor vitte oda Kakas Zoltán néprajzkutató hozzájuk a negyvenes évek elején kollégája által gyűjtött változatot, amely szóról szóra, mozdulatról mozdulatra talált az előadott játékkal – mesélte a csoportvezető.
„Mi a szeretet ünnepét arra használjuk fel, hogy a még meglévő kapcsolatokat erősítsük. Tizedik alkalommal megyünk az idén a moldvai falvakba a betlehemes játékunkkal, az egésznek a szövege olyan régies, hogy az ottani emberek teljesen megértik. Áhítattal fogadnak, mintha a pap jönne. Ugyanakkor fontos, hogy elmenjünk a komáinkhoz, rokonainkhoz a faluban. Örvendek, hogy van még néhány fiatal, aki ezt értéknek tartja valamilyen formában. Persze az érték mellett az is ott van, hogy ha elmegyünk Moldvába, Udvarhelyre, Gyergyóba vagy egy itteni házba bemegyünk, ott egy másik világba cseppenünk.”
Készülődés időhiányban
Rámutatott, manapság az időhiány miatt nehezebb a készülődés. A fiatalok vagy külföldön dolgoznak, vagy egyetemen vannak, épp csak karácsonyra érnek haza. És ezeknél a játékoknál fontos, hogy a mozdulatok jól be legyenek gyakorolva ahhoz, hogy teljes formájában és kellékeiben megmaradjon az adott település jellegzetes betlehemesének. Úgy véli, minden település, ahol még meg tudták tartani, azt segíti elő, hogy mások rácsodálkozzanak Székelyföldre, vagy a csíki, gyergyói, udvarhelyi, kászoni, háromszéki világra.
„Ezek annyira fontosak, mint maga a székely ember viselkedése, mint egy műtárgy. A mozgás is az egyik anyanyelvünk. Etnikai szempontból is fontosak ezek a játékok, mert ettől erősödik a népünk kultúrája. Nem elég csak egy székely zászlót kitenni a házra. Fontos, hogy milyen értékeink vannak. Ha valaki komolyan veszi, hogy ő csobotfalvi, csomortáni, pálfalvi, vagy csíki, gyergyói, udvarhelyi stb., akkor ezt nem erőltetve, hanem jó szívvel próbálja éltetni. Azáltal tudja éltetni, ha a szokásainkat befogadja, mivel ezt ő is formálja. Ha nem fogadja be, akkor színpadra szorulunk, és a színpad pedig mindezeknek a halála, mert az már teljesen merev, hideg előadási mód, kirakat. Ilyen formában pedig az egész közösséget megmozgatja, hatással van rá.”
Péter Beáta Székelyhon.ro
Miért tettek az asztal alá vaseszközöket, vagy miért adtak az állatoknak bőségesen eledelt karácsony éjszakáján? Milyen szokásokat tud éltetni egy település hagyományőrző csoportja? Adventről, a karácsonyi szokásokról, ezen belül a betlehemezésről beszélgettünk Antal Imre csobotfalvi hagyományőrzővel.
A régi népszokásokat igyekszik visszahozni a település mindennapjaiba a Csíkszeredához tartozó Csobotfalva hagyományőrző csoportja. Fontosnak tartják, hogy azokat az értékeket, amelyeket őseink létrehoztak és meghatározta a mindennapokat és ünnepeket, tovább éltessék. A karácsonyi ünnepkör bővelkedett népi rituális cselekvésekben, Antal Imre arról mesélt lapunknak, mit és hogyan tudják ezeket ma alkalmazni.
„Régen adventben az emberek egymáshoz jártak esténként, miután ellátták az állatokat. Sajnos már meghaltak azok az idős emberek, akik ezt teljesen természetesnek vették, este megérkeztek egy kicsi túróval vagy süteménnyel, és éjszakába nyúlóan beszélgettek. A rorátékra is együtt jártak, ez is egy fontos közösségi, kapcsolaterősítő dolog volt. Mostanában is szerencsére sokan eljárnak a hajnali misére. Karácsony előtt közösen indultak el beszerezni a fát, ennek is megvolt külön a szertartása. Az éjféli mise is nagyon fontos volt, erre ma is sokan elmennek, de ott volt – és még ma is sokan részt vesznek ebben – a szentcsaládozás” – sorolta a csobotfalvi hagyományőrző csoport vezetője.
Mint mondta, az öregek mesélték, hogy gyermekkorukban kicsi jászlacskákat készítettek, és karácsony éjszakáján betetették a lovak, tehenek elé. Feltehetően felnőtt szokás volt, és úgy tűnt el, hogy egy idő után a gyermekekre bízták. Vagy szokásban volt az is, hogy a karácsonyi asztal alá sarlót vagy növénytermesztéssel kapcsolatos (általában vas) eszközöket tettek be, ami egyfajta áldáskérés volt a következő év termésére. „Karácsony éjszakáján a legfinomabb szénát, abrakot rakták be az állatok elé, elég vizet töltöttek nekik, a kedvükben jártak. Ezt én is tartom. Mert régebb azt mondták, hogy az állatok karácsony éjszakáján tudnak beszélgetni egymással, és általában a gazdáról szoktak beszélgetni.”
A betlehemes játék
Antal Imre rámutatott, ma is élnek olyan játékok, szokások, amelyekben szívesen vesznek részt a fiatalok, ilyen például a kántálás vagy a betlehemezés. Karácsony napján a kántálók a nagymise után elsőként a papot keresik fel, szenténekeket énekelnek, majd elindulnak a falubeli házakhoz. „Bemennek a házakhoz, ott énekelnek, megkínálják őket, majd leülnek és elbeszélgetnek. Így mindenki évről évre tisztában van azzal, hogy mit csinál a másik, mik a tervei, egyáltalán tudnak egymásról a közösség tagjai.”
A másik fontos eleme a karácsonyi ünnepkörnek a betlehemes játék. A csobotfalvi betlehemest 1941-ben gyűjtötte fel Faragó József néprajzkutató. A játékot az ötvenes években betiltották az egész környéken, feledésbe is merült. 1997-ben Antal Imre betanított a fiataloknak egy általa összerakott betlehemest, amelyet elő is adtak, de néhány idős ember jelezte, hogy ez nem az igazi csobotfalvi betlehemes. Egyikük töviről hegyire elmesélte az „igazit”, attól fogva azzal jártak a falubeli fiatalok házról házra. Egy betlehemes találkozón is ezt adták elő, ekkor vitte oda Kakas Zoltán néprajzkutató hozzájuk a negyvenes évek elején kollégája által gyűjtött változatot, amely szóról szóra, mozdulatról mozdulatra talált az előadott játékkal – mesélte a csoportvezető.
„Mi a szeretet ünnepét arra használjuk fel, hogy a még meglévő kapcsolatokat erősítsük. Tizedik alkalommal megyünk az idén a moldvai falvakba a betlehemes játékunkkal, az egésznek a szövege olyan régies, hogy az ottani emberek teljesen megértik. Áhítattal fogadnak, mintha a pap jönne. Ugyanakkor fontos, hogy elmenjünk a komáinkhoz, rokonainkhoz a faluban. Örvendek, hogy van még néhány fiatal, aki ezt értéknek tartja valamilyen formában. Persze az érték mellett az is ott van, hogy ha elmegyünk Moldvába, Udvarhelyre, Gyergyóba vagy egy itteni házba bemegyünk, ott egy másik világba cseppenünk.”
Készülődés időhiányban
Rámutatott, manapság az időhiány miatt nehezebb a készülődés. A fiatalok vagy külföldön dolgoznak, vagy egyetemen vannak, épp csak karácsonyra érnek haza. És ezeknél a játékoknál fontos, hogy a mozdulatok jól be legyenek gyakorolva ahhoz, hogy teljes formájában és kellékeiben megmaradjon az adott település jellegzetes betlehemesének. Úgy véli, minden település, ahol még meg tudták tartani, azt segíti elő, hogy mások rácsodálkozzanak Székelyföldre, vagy a csíki, gyergyói, udvarhelyi, kászoni, háromszéki világra.
„Ezek annyira fontosak, mint maga a székely ember viselkedése, mint egy műtárgy. A mozgás is az egyik anyanyelvünk. Etnikai szempontból is fontosak ezek a játékok, mert ettől erősödik a népünk kultúrája. Nem elég csak egy székely zászlót kitenni a házra. Fontos, hogy milyen értékeink vannak. Ha valaki komolyan veszi, hogy ő csobotfalvi, csomortáni, pálfalvi, vagy csíki, gyergyói, udvarhelyi stb., akkor ezt nem erőltetve, hanem jó szívvel próbálja éltetni. Azáltal tudja éltetni, ha a szokásainkat befogadja, mivel ezt ő is formálja. Ha nem fogadja be, akkor színpadra szorulunk, és a színpad pedig mindezeknek a halála, mert az már teljesen merev, hideg előadási mód, kirakat. Ilyen formában pedig az egész közösséget megmozgatja, hatással van rá.”
Péter Beáta Székelyhon.ro
2016. december 26.
Tíz alkalommal álltak közönség elé a betlehemezéssel és regöléssel
Betlehemes műsorral és regöléssel kedveskedtek udvarhelyszéki idősotthonok lakóinak az idei év utolsó iskolai hetében az Orbán Balázs Általános Iskola VI. A osztályos tanulói – tájékoztatott Hajdó Noémi tanárnő.
A diákok eldöntötték, hogy nemcsak társaikat és tanáraikat lepik meg vidám, népi humorban gazdag műsorukkal, hanem pedagógusi segítséggel megpróbálják minél több helyen közvetíteni azokat az értékeket, melyekre sok száz éves hagyományaink épülnek.
A karácsonyi ünnepkörhöz kötődő betlehemezéssel és regöléssel összesen tíz alkalommal álltak közönség elé. Eljutottak a Székelyudvarhelyen működő öregotthonokba, ahol a bentlakók nagy örömére felelevenítették a gyerekkorukból ismert dalokat, rigmusokat. Az előadást Hajdó Noémi és Farkas Helga, az iskola tanárai tanították meg a gyerekeknek.
A Csillagvár Napközi Otthon apróságai tátott szájjal figyelték a pásztorokat és angyalkákat, az előadás végén pedig a kicsik és az iskolások közösen énekeltek karácsonyi dalokat. Zetelakán megajándékozták a Szent Ferenc Alapítvány által működtetett otthont is, hiszen már több évre visszanyúló hagyománya van annak, hogy az iskola diákjai adományokkal is kedveskednek valamely környékbeli otthonban.
Dávid Anna Júlia Székelyhon.ro
Betlehemes műsorral és regöléssel kedveskedtek udvarhelyszéki idősotthonok lakóinak az idei év utolsó iskolai hetében az Orbán Balázs Általános Iskola VI. A osztályos tanulói – tájékoztatott Hajdó Noémi tanárnő.
A diákok eldöntötték, hogy nemcsak társaikat és tanáraikat lepik meg vidám, népi humorban gazdag műsorukkal, hanem pedagógusi segítséggel megpróbálják minél több helyen közvetíteni azokat az értékeket, melyekre sok száz éves hagyományaink épülnek.
A karácsonyi ünnepkörhöz kötődő betlehemezéssel és regöléssel összesen tíz alkalommal álltak közönség elé. Eljutottak a Székelyudvarhelyen működő öregotthonokba, ahol a bentlakók nagy örömére felelevenítették a gyerekkorukból ismert dalokat, rigmusokat. Az előadást Hajdó Noémi és Farkas Helga, az iskola tanárai tanították meg a gyerekeknek.
A Csillagvár Napközi Otthon apróságai tátott szájjal figyelték a pásztorokat és angyalkákat, az előadás végén pedig a kicsik és az iskolások közösen énekeltek karácsonyi dalokat. Zetelakán megajándékozták a Szent Ferenc Alapítvány által működtetett otthont is, hiszen már több évre visszanyúló hagyománya van annak, hogy az iskola diákjai adományokkal is kedveskednek valamely környékbeli otthonban.
Dávid Anna Júlia Székelyhon.ro
2016. december 26.
Tizenhét helyről közel 26 ezer lej gyűlt össze a katolikus iskola tanárainak
A marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium pedagógusai számára közel huszonhatezer lejt gyűjtöttek a hívek. A megajándékozottak még nem döntöttek a karácsonyi ajándékként átadott összeg sorsa felől.
Maros megyében sokfelé és sokakat mozgatott meg a katolikus egyház felhívása, miszerint a hívek adakozzanak az állami szervek által fizetés nélkül hagyott tanároknak. Alig néhány misén szinte 26 ezer lejt gyűlt az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) célkeresztjében álló Római Katolikus Teológiai Gimnázium pedagógusai számára. A karácsonyi adományt egy kisebb ünnepély keretében Oláh Dénes, a Keresztelő Szent János plébánia főesperese adta át.
„Amit az elmúlt időszakban az iskolánkkal tettek, jó volt arra, hogy felszínre hozza, milyen értékes tanáraink és jó, összetartó híveink vannak” – mondta karácsonyi prédikációjában Oláh Dénes, köszönetet mondva mindazoknak, akik az elmúlt hetekben hozzájárultak az adományhoz. A főesperes a tanári kar, a hívekhez és a papokhoz szóló köszönő levelét is ismertette.
Mise után a főesperes portálunknak örömmel újságolta el, hogy a katolikus iskola tanárainak megsegítése komoly közösségi szolidaritást szült. Az összeg tizenhét helyről gyűlt, vásárhelyi és vidéki plébániákról, valamint az öregdiákok részéről. A 25 923 lej közel felét a belvárosi templom hívei adták össze.
Kérdésünkre, hogy mi lesz az összeg sorsa, minekután időközben az iskola teljes személyzete megkapta visszamenőleg a fizetését, Székely Szilárd, a tanári kar szószólója elmondta, hogy a döntést a vakáció után hozzák meg. „Volt már olyan kolléga is, aki jelezte, hogy mivel az államtól megkapta a fizetését, nem tart igényt az adományra, és azt javasolta, hogy az összeget fordítsuk valami másra. Mindenki a saját lelkiismerete szerint dönt, a közös határozatot a visszakerülő pénzről majd január elején hozzuk meg” – nyilatkozta Székely.
Szintén január elején, 3-án ér véget Tamási Zsolt igazgató hatvan napos hatósági felügyelete is. Még a napokban kiderül, hogy az ügyészség kéri-e, illetve a bíróság jóváhagyja-e ennek meghosszabbítását.
Szucher Ervin Székelyhon.ro
A marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium pedagógusai számára közel huszonhatezer lejt gyűjtöttek a hívek. A megajándékozottak még nem döntöttek a karácsonyi ajándékként átadott összeg sorsa felől.
Maros megyében sokfelé és sokakat mozgatott meg a katolikus egyház felhívása, miszerint a hívek adakozzanak az állami szervek által fizetés nélkül hagyott tanároknak. Alig néhány misén szinte 26 ezer lejt gyűlt az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) célkeresztjében álló Római Katolikus Teológiai Gimnázium pedagógusai számára. A karácsonyi adományt egy kisebb ünnepély keretében Oláh Dénes, a Keresztelő Szent János plébánia főesperese adta át.
„Amit az elmúlt időszakban az iskolánkkal tettek, jó volt arra, hogy felszínre hozza, milyen értékes tanáraink és jó, összetartó híveink vannak” – mondta karácsonyi prédikációjában Oláh Dénes, köszönetet mondva mindazoknak, akik az elmúlt hetekben hozzájárultak az adományhoz. A főesperes a tanári kar, a hívekhez és a papokhoz szóló köszönő levelét is ismertette.
Mise után a főesperes portálunknak örömmel újságolta el, hogy a katolikus iskola tanárainak megsegítése komoly közösségi szolidaritást szült. Az összeg tizenhét helyről gyűlt, vásárhelyi és vidéki plébániákról, valamint az öregdiákok részéről. A 25 923 lej közel felét a belvárosi templom hívei adták össze.
Kérdésünkre, hogy mi lesz az összeg sorsa, minekután időközben az iskola teljes személyzete megkapta visszamenőleg a fizetését, Székely Szilárd, a tanári kar szószólója elmondta, hogy a döntést a vakáció után hozzák meg. „Volt már olyan kolléga is, aki jelezte, hogy mivel az államtól megkapta a fizetését, nem tart igényt az adományra, és azt javasolta, hogy az összeget fordítsuk valami másra. Mindenki a saját lelkiismerete szerint dönt, a közös határozatot a visszakerülő pénzről majd január elején hozzuk meg” – nyilatkozta Székely.
Szintén január elején, 3-án ér véget Tamási Zsolt igazgató hatvan napos hatósági felügyelete is. Még a napokban kiderül, hogy az ügyészség kéri-e, illetve a bíróság jóváhagyja-e ennek meghosszabbítását.
Szucher Ervin Székelyhon.ro
2016. december 26.
Gyermekmosolyok karácsonyra
Közel kétszáz Bihar megyei, otthonban nevelkedő gyereknek az arcára varázsoltak mosolyt karácsony alkalmából egy-egy személyre szóló ajándékkal a Mosolygó Karácsonyt! szervezői.
Amint Széll Gabriellától, az RMDSZ nagyváradi nőszervezetének elnökétől megtudtuk, negyedik alkalommal szervezik meg a Mosolygó Karácsonyt! akciót, melyen belül iskolák, történelmi egyházak közreműködésével otthonban lakó gyerekeknek nyújtanak át személyre szóló ajándékokat. Az akciót egyébként Erdély-szerte megszervezik az RMDSZ-nőszervezetei, van ahol idősökhöz jutnak el, van, ahol kézműves foglalkozás, mézeskalács sütés zajlik.
Személyre szólóan
Míg 2014-ben 102 Bihar megyei gyerek kapott ajándékot, az idén 189 intézményben, illetve családi típusú otthonban nevelkedő gyermeknek jutott csomag. Többek között a székelyhídi gyermekotthon, a Kajántó Mária gyermekotthon, a Caritas Szent István Szociális Központ, a micskei gyermekotthon, illetve a váradi szent Angéla Házban nevelkedő gyerekek kaptak ajándékot, s amint a nagyváradi nőszervezet elnöke kihangsúlyozta, Szántó Ildikónak, a gyermekmentő szolgálat nagyváradi szervezetének vezetőjének köszönhető, hogy fel tudták térképezni, kik azok a gyerekek, akik igényelnék ezeket az ajándékokat. Az ajándékokat legnagyobbrészt iskolások készítették, úgy, hogy tudták a megajándékozandó gyermek nevét, korát. Többek között a Szacsvay Imre, a Bălcescu, az Ady, a Szent László, a Traian Vuia, az Eminescu, a Lorántffy iskolák, a 16. sz. iskola, a pedagógiai líceum, a bihari, széplaki iskolák diákjai vettek részt. Az ajándékokat pénteken vették át a gyermekotthonok képviselői, a Nagyváradi Filharmóniában megszervezett ünnepség keretében. Mint megtudtuk, a filharmónia a Megyei Tanács jóváhagyásával ingyen biztosította a termet.
A csodákért
Sokféleképpen lehet összefogni egy ügyért, van úgy, hogy emberek milliói állnak ki egyetlen cél érdekében, van, hogy egy kisebb csoport mutatja meg, hogy mire képes. A Mosolygó Karácsonyt egy ilyen összefogás eredménye, mondta Kéry Hajnal, a nőszervezet megyei elnöke az ünnepségen. Nem a világ megváltását tűzték ki célul, hanem csak a közvetlen környezetüknek szeretnénk hasznára lenni, gyermekeink szívébe egy kis boldogságot vinni.
Biró Rozália, az RMDSZ nőszervezetének országos elnöke azt hangsúlyozta ki: merjünk kérni és csodát várni, s ha kell, tegyünk is annak érdekében, hogy csodák történjenek a életünkben. Merjünk megállni egy pillanatra, folytatta, örülni a percnek, merjünk örömet nyújtani, megköszönni egymásnak, hogy vagyunk, s a Gondviselésnek, hogy megéltük ezt a karácsonyt. Az országos elnök áldott, békés karácsonyt kívánt szervezőknek és résztvevőknek.
Program
A program a Szacsvay iskola kórusának műsorával kezdődött, a diákok, akiket Kiss Tünde Anna zenetanár készített fel, Farkas Ferenc Erdélyi betlehemes című összeállítását adták elő, zongorán kísért Benczédi Mónika. Borbiró Timea, művészeti líceum IX. osztályos diákja fuvolán adta elő Benjamin Godard Allegretto from Suite de troix morceaux című számát, Ferenc Mercedesz kísérte zongorán. Baranyi Tünde, aki első helyezést ért el az országos Kriza János balladaéneklő versenyen, karácsonyi népdalt énekelt, majd a telegdi iskola I-IV osztályos diákjainak Betlehemi játékok című műsora következett. A Szent László líceum diákjai, Dulău Diana tanár vezetésével két táncot adtak elő, s a két tánc között Katona Annamária játszott fuvolán. A 16. iskola kórusa és gitárosai követeztek, majd az Ady Endre líceum két diákja táncolt a szalsza ritmusára. A műsort követően az ajándékozó gyerekek és az otthonokban nevelkedő gyerekek találkoztak a színpadon.
Neumann Andrea erdon.ro
Közel kétszáz Bihar megyei, otthonban nevelkedő gyereknek az arcára varázsoltak mosolyt karácsony alkalmából egy-egy személyre szóló ajándékkal a Mosolygó Karácsonyt! szervezői.
Amint Széll Gabriellától, az RMDSZ nagyváradi nőszervezetének elnökétől megtudtuk, negyedik alkalommal szervezik meg a Mosolygó Karácsonyt! akciót, melyen belül iskolák, történelmi egyházak közreműködésével otthonban lakó gyerekeknek nyújtanak át személyre szóló ajándékokat. Az akciót egyébként Erdély-szerte megszervezik az RMDSZ-nőszervezetei, van ahol idősökhöz jutnak el, van, ahol kézműves foglalkozás, mézeskalács sütés zajlik.
Személyre szólóan
Míg 2014-ben 102 Bihar megyei gyerek kapott ajándékot, az idén 189 intézményben, illetve családi típusú otthonban nevelkedő gyermeknek jutott csomag. Többek között a székelyhídi gyermekotthon, a Kajántó Mária gyermekotthon, a Caritas Szent István Szociális Központ, a micskei gyermekotthon, illetve a váradi szent Angéla Házban nevelkedő gyerekek kaptak ajándékot, s amint a nagyváradi nőszervezet elnöke kihangsúlyozta, Szántó Ildikónak, a gyermekmentő szolgálat nagyváradi szervezetének vezetőjének köszönhető, hogy fel tudták térképezni, kik azok a gyerekek, akik igényelnék ezeket az ajándékokat. Az ajándékokat legnagyobbrészt iskolások készítették, úgy, hogy tudták a megajándékozandó gyermek nevét, korát. Többek között a Szacsvay Imre, a Bălcescu, az Ady, a Szent László, a Traian Vuia, az Eminescu, a Lorántffy iskolák, a 16. sz. iskola, a pedagógiai líceum, a bihari, széplaki iskolák diákjai vettek részt. Az ajándékokat pénteken vették át a gyermekotthonok képviselői, a Nagyváradi Filharmóniában megszervezett ünnepség keretében. Mint megtudtuk, a filharmónia a Megyei Tanács jóváhagyásával ingyen biztosította a termet.
A csodákért
Sokféleképpen lehet összefogni egy ügyért, van úgy, hogy emberek milliói állnak ki egyetlen cél érdekében, van, hogy egy kisebb csoport mutatja meg, hogy mire képes. A Mosolygó Karácsonyt egy ilyen összefogás eredménye, mondta Kéry Hajnal, a nőszervezet megyei elnöke az ünnepségen. Nem a világ megváltását tűzték ki célul, hanem csak a közvetlen környezetüknek szeretnénk hasznára lenni, gyermekeink szívébe egy kis boldogságot vinni.
Biró Rozália, az RMDSZ nőszervezetének országos elnöke azt hangsúlyozta ki: merjünk kérni és csodát várni, s ha kell, tegyünk is annak érdekében, hogy csodák történjenek a életünkben. Merjünk megállni egy pillanatra, folytatta, örülni a percnek, merjünk örömet nyújtani, megköszönni egymásnak, hogy vagyunk, s a Gondviselésnek, hogy megéltük ezt a karácsonyt. Az országos elnök áldott, békés karácsonyt kívánt szervezőknek és résztvevőknek.
Program
A program a Szacsvay iskola kórusának műsorával kezdődött, a diákok, akiket Kiss Tünde Anna zenetanár készített fel, Farkas Ferenc Erdélyi betlehemes című összeállítását adták elő, zongorán kísért Benczédi Mónika. Borbiró Timea, művészeti líceum IX. osztályos diákja fuvolán adta elő Benjamin Godard Allegretto from Suite de troix morceaux című számát, Ferenc Mercedesz kísérte zongorán. Baranyi Tünde, aki első helyezést ért el az országos Kriza János balladaéneklő versenyen, karácsonyi népdalt énekelt, majd a telegdi iskola I-IV osztályos diákjainak Betlehemi játékok című műsora következett. A Szent László líceum diákjai, Dulău Diana tanár vezetésével két táncot adtak elő, s a két tánc között Katona Annamária játszott fuvolán. A 16. iskola kórusa és gitárosai követeztek, majd az Ady Endre líceum két diákja táncolt a szalsza ritmusára. A műsort követően az ajándékozó gyerekek és az otthonokban nevelkedő gyerekek találkoztak a színpadon.
Neumann Andrea erdon.ro
2016. december 26.
Ion Iliescu nem bánta meg a bányászjáráskor történteket
Semmit sem bánt meg Ion Iliescu abból, ami az 1990-es bányászjárás idején történt. A volt államfőt az ellene indított bűnvádi eljárásról kérdezték.
Az idős politikus a Digi24 televíziónak elmondta, nem első alkalommal vizsgálják az ügyészek az 1990-es bányászjárás körülményeit, és el nem tudja képzelni, milyen bizonyítékokat tudnak felhozni ellene.
„Ezek az események nagyon rég történtek, túlléptünk rajtuk. (…) Vizsgálódjanak csak, mi ezzel a gond? Ha beidéznek az ügyészek, válaszolni fogok a kérdéseikre, mi ezzel a gond? Semmi gond nincs ezzel. Én tudom, mi áll annak a hátterében, hogy 27 évvel ezelőtti ügyeket feszegetnek. (…) Az ügyészeknek kötelességük vizsgálódni, az ügy végére járni” – fogalmazott a volt államfő.
Arra a kérdésre, hogy megbánt-e valamit abból az időszakból, Ion Iliescu kijelentette: „Én semmit sem bántam meg egyetlen időszakból sem”.
Mint ismert, a volt államfő ellen emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények miatt indult bűnvádi eljárás az 1990-es bányászjárás ügyében. A vádhatóság azzal gyanúsítja Iliescut és társait, hogy állami karhatalmi szervek segítségével erőszakosan feloszlatták a bukaresti Egyetem téren az akkori hatalom ellen tüntető polgári lakosságot, majd Bukarestbe szállították a Zsil-völgyi bányászokat, hogy azért mentek, hogy megvédjék Iliescut és kormányát.
Az ügyészség szerint Iliescuék a hadsereg, a belügyminisztériumi és titkosszolgálati alkalmazottak bevetésével, majd a bányászok és más munkások Bukarestbe szállításával felelősek a békésen tüntető polgári lakosság ellen irányuló atrocitásokért. Az akkori véres események nyomán négyen vesztették életüket, és mintegy 1300-an megsebesültek. maszol.ro
Semmit sem bánt meg Ion Iliescu abból, ami az 1990-es bányászjárás idején történt. A volt államfőt az ellene indított bűnvádi eljárásról kérdezték.
Az idős politikus a Digi24 televíziónak elmondta, nem első alkalommal vizsgálják az ügyészek az 1990-es bányászjárás körülményeit, és el nem tudja képzelni, milyen bizonyítékokat tudnak felhozni ellene.
„Ezek az események nagyon rég történtek, túlléptünk rajtuk. (…) Vizsgálódjanak csak, mi ezzel a gond? Ha beidéznek az ügyészek, válaszolni fogok a kérdéseikre, mi ezzel a gond? Semmi gond nincs ezzel. Én tudom, mi áll annak a hátterében, hogy 27 évvel ezelőtti ügyeket feszegetnek. (…) Az ügyészeknek kötelességük vizsgálódni, az ügy végére járni” – fogalmazott a volt államfő.
Arra a kérdésre, hogy megbánt-e valamit abból az időszakból, Ion Iliescu kijelentette: „Én semmit sem bántam meg egyetlen időszakból sem”.
Mint ismert, a volt államfő ellen emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények miatt indult bűnvádi eljárás az 1990-es bányászjárás ügyében. A vádhatóság azzal gyanúsítja Iliescut és társait, hogy állami karhatalmi szervek segítségével erőszakosan feloszlatták a bukaresti Egyetem téren az akkori hatalom ellen tüntető polgári lakosságot, majd Bukarestbe szállították a Zsil-völgyi bányászokat, hogy azért mentek, hogy megvédjék Iliescut és kormányát.
Az ügyészség szerint Iliescuék a hadsereg, a belügyminisztériumi és titkosszolgálati alkalmazottak bevetésével, majd a bányászok és más munkások Bukarestbe szállításával felelősek a békésen tüntető polgári lakosság ellen irányuló atrocitásokért. Az akkori véres események nyomán négyen vesztették életüket, és mintegy 1300-an megsebesültek. maszol.ro
2016. december 27.
A romániai titkosszolgálatokról (IV.)
Az előző részekben a Román Hírszerző Szolgálatról, valamint a Külügyi Hírszerző Szolgálat tevékenységéről beszéltünk.
Sorozatunk utolsó részében a fenti két legfontosabb titkosszolgálat mellett a még megemlített többi titkos tevékenységet folytató szolgálatot ismertetjük röviden.
A harmadik a kormányzati Őrző és Védő Szolgálat (Serviciul de Pază şi Protecţie – SPP). A törvényes rendelkezések értelmében az SPP olyan specializált állami katonai, nemzetbiztonsági szolgálat, amelynek feladata a román közméltóságok védelme, valamint azon külföldi közméltóságok és ezek családja biztonságának szavatolása, akik Románia területén szolgálatot teljesítenek. Ugyanakkor a szolgálat feladata az említett közméltóságok munkahelyének és lakásának biztosítása.
Az SPP tevékenységét az 1998. évi 191. sz. törvény szabályozza. Ennek értelmében a tevékenységét a már korábbi cikkeinkben említett Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács – CSAT – koordinálja és irányítja, illetve a parlament szakbizottságai felügyelik. A parlamenti szakbizottságoknak a szolgálat vezetői évente, vagy külön kérésre elszámolási és beszámolási kötelezettséggel tartoznak. Tevékenységében a szolgálat a törvény szerint együttműködik a többi nemzetbiztonsági szolgálattal. Ez a rendelkezés amúgy minden romániai nemzetbiztonsági és/vagy titkosszolgálatra vonatkozik, ezért ezek nemzetbiztonsági rendszert alkotnak, amelyek munkáját a CSAT hangolja össze. Amennyiben romániai közméltóságok külföldön teljesítenek szolgálatot, az SPP természetesen együttműködik az illetékes külföldi nemzetbiztonsági szervekkel.
Az SPP-t államtitkári rangú igazgató vezeti, akit a CSAT javaslatára Románia elnöke nevez ki. Ezt a funkciót jelenleg Lucian–Silvan Pahonţu generális tölti be.
Az SPP fő tevékenységének végzése érdekében információt gyűjthet nyilvános vagy rejtett eszközökkel, ügyészi, valamint bírósági jóváhagyással. Az őrzése alá tartozó intézményekbe történő belépés jóváhagyásáról és engedélyezéséről is ez a szolgálat gondoskodik. Azon személyek körét, akik az SPP szolgálat védelmét kérhetik, a CSAT – a Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács – állapítja meg. Érdekes törvénymódosítás, hogy 2016-tól – igaz, a CSAT előzetes jóváhagyásával – politikai pártelnökök is kérhetik az SPP védelmét. Sőt, nemcsak jelenlegi, hanem volt közméltóságok is kérhetik a védelmét, igaz, nem korlátlanul.
Egy másik speciális nemzetbiztonségi szolgálat a Speciális Távközlési Szolgálat (Serviciul de Telecomunicaţii Speciale – STS). Az STS az a specializált katonai nemzetbiztonsági szolgálat, amely a közintézmények, valamint más, törvény által nevesített intézmények telekommunikációs hálózatát biztosítja. Első hallásra fölöslegesnek tűnik egy ilyen intézmény, viszont ha arra gondolunk, hogy például a rendőrség kommunikációs hálózata nem lenne normális és biztonságos, ha azonos lenne a rendes polgári telekommunikációs hálózattal, világossá válik, hogy szükség van rá. Az utóbbi években a helyhatósági, a parlamenti választásoknál biztosította az STS a telekommunikáció biztonságát. Az STS biztosítja a parlament, az elnöki hivatal, a kormány, a nemzetvédelmi, állambiztonsági és közrendi feladatokat ellátó intézmények, a központi és területi közigazgatási hivatalok, bíróságok, ügyészségek, a Legfelsőbb Magiszteri Tanács, a Számvevőszék, az Alkotmánybíróság és más országos jelentőségű intézmények biztonságos és bizalmas kommunikációs hálózatát.
A Honvédelmi Hírszerző Igazgatóság (Direcţia generală de informaţii a Apărării – DGIA) egy másik titkosszolgálat, tulajdonképpen katonai hírszerzési és kémelhárítási tevékenységet végez. Fontos szerepe van a katonai jellegű és a NATO-ra vonatkozó információk titkosításában. Tevékenységét a célnak megfelelően nyilvánosan vagy titkos műveletek révén végzi. Alárendeltségében, főleg a terrorizmussal kapcsolatos műveletek esetén, akár harci egységek is lehetnek. Jelenlegi vezetője Marian Hăpău generális.
A rendőrségnek is van egy különleges ügyosztálya a DOS (Direcţia de Operaţiuni Speciale). Ennek az ügyosztálynak a jelentősége nagyon megnőtt az Alkotmánybíróság februári határozata értelmében, amely szerint a büntetőügyekben elrendelt lehallgatásokat és megfigyeléseket csak a rendőrség speciális szervei végezhetik, a többi szolgálat – például a SRI – erre nem jogosult. A DOS-nak a központi bukaresti egységen kívül 14 regionális kirendeltsége van, mindegyik táblabíróság ítélkezési illetékessége szerint.
Nemzetbiztonsági szervnek minősül a nagyon misztikus névre hallgató Államtitkok Nemzeti Hivatala (Oficiul Registrului Naţional al Informaţiilor Secrete de Stat – ORNISS). Ennek feladata az államtitoknak minősülő információkkal kapcsolatos engedélyezések, rendszerezések és nyilvántartások kezelése. Ennek érdekében az ORNISS listát készít az államtitoknak minősülő információkról, műveleti eljárásokat határoz meg ezekkel kapcsolatosan, nemzetbiztonsángi tanúsítványokat bocsát ki azok számára, akik államtitoknak minősülő információkhoz kérnek hozzáférési jogot (pl. kutatók, tudósok stb.), meghatározza a konkrét technikai, biztonsági követelményeket az államtitoknak minősülő információk tárolásával kapcsolatosan.
A sorban az utolsó a Belső Védelmi és Információs Osztály (Departamentul General de Informaţii şi Protecţie Internă – DIPI). Amint már említettük, a működését és vezetőit ért és a Gabriel Oprea volt belügyminiszterhez is kötődő botrányok miatt ez év októberében és novemberében a Ciolos-kormány radikálisan átalakította, új elnevezése: Belső Védelmi Egység, átszervezése pedig jelenleg is folyamatban van. Ez az osztály a régi „2 és egynegyed” (0215) katonai egység átgyúrt utódja, amelynek a forradalom utáni tevékenységét is számos bírálat és vád érte (mint például a bányászjárás, a márciusi események megszervezésében vállalt szerep, törvénytelen megfigyelések és lehallgatások, politikusok és újságírók megfigyelése, a Román Hírszerző Szolgálat feladatainak átfedése), ezért 1998-ban meg is szüntették a „2 és 1/4” osztályt átszervezve más egységekké. Ha nagyon egyszerűen szeretnék fogalmazni, akkor a DGIPI tulajdonképpen a rendőrség rendőrsége és a belügyminisztériumon belüli törvényesség őre, elsődleges feladata pedig a korrupció megakadályozása.
Gogolák H. Csongor ügyvéd Népújság (Marosvásárhely)
Az előző részekben a Román Hírszerző Szolgálatról, valamint a Külügyi Hírszerző Szolgálat tevékenységéről beszéltünk.
Sorozatunk utolsó részében a fenti két legfontosabb titkosszolgálat mellett a még megemlített többi titkos tevékenységet folytató szolgálatot ismertetjük röviden.
A harmadik a kormányzati Őrző és Védő Szolgálat (Serviciul de Pază şi Protecţie – SPP). A törvényes rendelkezések értelmében az SPP olyan specializált állami katonai, nemzetbiztonsági szolgálat, amelynek feladata a román közméltóságok védelme, valamint azon külföldi közméltóságok és ezek családja biztonságának szavatolása, akik Románia területén szolgálatot teljesítenek. Ugyanakkor a szolgálat feladata az említett közméltóságok munkahelyének és lakásának biztosítása.
Az SPP tevékenységét az 1998. évi 191. sz. törvény szabályozza. Ennek értelmében a tevékenységét a már korábbi cikkeinkben említett Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács – CSAT – koordinálja és irányítja, illetve a parlament szakbizottságai felügyelik. A parlamenti szakbizottságoknak a szolgálat vezetői évente, vagy külön kérésre elszámolási és beszámolási kötelezettséggel tartoznak. Tevékenységében a szolgálat a törvény szerint együttműködik a többi nemzetbiztonsági szolgálattal. Ez a rendelkezés amúgy minden romániai nemzetbiztonsági és/vagy titkosszolgálatra vonatkozik, ezért ezek nemzetbiztonsági rendszert alkotnak, amelyek munkáját a CSAT hangolja össze. Amennyiben romániai közméltóságok külföldön teljesítenek szolgálatot, az SPP természetesen együttműködik az illetékes külföldi nemzetbiztonsági szervekkel.
Az SPP-t államtitkári rangú igazgató vezeti, akit a CSAT javaslatára Románia elnöke nevez ki. Ezt a funkciót jelenleg Lucian–Silvan Pahonţu generális tölti be.
Az SPP fő tevékenységének végzése érdekében információt gyűjthet nyilvános vagy rejtett eszközökkel, ügyészi, valamint bírósági jóváhagyással. Az őrzése alá tartozó intézményekbe történő belépés jóváhagyásáról és engedélyezéséről is ez a szolgálat gondoskodik. Azon személyek körét, akik az SPP szolgálat védelmét kérhetik, a CSAT – a Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács – állapítja meg. Érdekes törvénymódosítás, hogy 2016-tól – igaz, a CSAT előzetes jóváhagyásával – politikai pártelnökök is kérhetik az SPP védelmét. Sőt, nemcsak jelenlegi, hanem volt közméltóságok is kérhetik a védelmét, igaz, nem korlátlanul.
Egy másik speciális nemzetbiztonségi szolgálat a Speciális Távközlési Szolgálat (Serviciul de Telecomunicaţii Speciale – STS). Az STS az a specializált katonai nemzetbiztonsági szolgálat, amely a közintézmények, valamint más, törvény által nevesített intézmények telekommunikációs hálózatát biztosítja. Első hallásra fölöslegesnek tűnik egy ilyen intézmény, viszont ha arra gondolunk, hogy például a rendőrség kommunikációs hálózata nem lenne normális és biztonságos, ha azonos lenne a rendes polgári telekommunikációs hálózattal, világossá válik, hogy szükség van rá. Az utóbbi években a helyhatósági, a parlamenti választásoknál biztosította az STS a telekommunikáció biztonságát. Az STS biztosítja a parlament, az elnöki hivatal, a kormány, a nemzetvédelmi, állambiztonsági és közrendi feladatokat ellátó intézmények, a központi és területi közigazgatási hivatalok, bíróságok, ügyészségek, a Legfelsőbb Magiszteri Tanács, a Számvevőszék, az Alkotmánybíróság és más országos jelentőségű intézmények biztonságos és bizalmas kommunikációs hálózatát.
A Honvédelmi Hírszerző Igazgatóság (Direcţia generală de informaţii a Apărării – DGIA) egy másik titkosszolgálat, tulajdonképpen katonai hírszerzési és kémelhárítási tevékenységet végez. Fontos szerepe van a katonai jellegű és a NATO-ra vonatkozó információk titkosításában. Tevékenységét a célnak megfelelően nyilvánosan vagy titkos műveletek révén végzi. Alárendeltségében, főleg a terrorizmussal kapcsolatos műveletek esetén, akár harci egységek is lehetnek. Jelenlegi vezetője Marian Hăpău generális.
A rendőrségnek is van egy különleges ügyosztálya a DOS (Direcţia de Operaţiuni Speciale). Ennek az ügyosztálynak a jelentősége nagyon megnőtt az Alkotmánybíróság februári határozata értelmében, amely szerint a büntetőügyekben elrendelt lehallgatásokat és megfigyeléseket csak a rendőrség speciális szervei végezhetik, a többi szolgálat – például a SRI – erre nem jogosult. A DOS-nak a központi bukaresti egységen kívül 14 regionális kirendeltsége van, mindegyik táblabíróság ítélkezési illetékessége szerint.
Nemzetbiztonsági szervnek minősül a nagyon misztikus névre hallgató Államtitkok Nemzeti Hivatala (Oficiul Registrului Naţional al Informaţiilor Secrete de Stat – ORNISS). Ennek feladata az államtitoknak minősülő információkkal kapcsolatos engedélyezések, rendszerezések és nyilvántartások kezelése. Ennek érdekében az ORNISS listát készít az államtitoknak minősülő információkról, műveleti eljárásokat határoz meg ezekkel kapcsolatosan, nemzetbiztonsángi tanúsítványokat bocsát ki azok számára, akik államtitoknak minősülő információkhoz kérnek hozzáférési jogot (pl. kutatók, tudósok stb.), meghatározza a konkrét technikai, biztonsági követelményeket az államtitoknak minősülő információk tárolásával kapcsolatosan.
A sorban az utolsó a Belső Védelmi és Információs Osztály (Departamentul General de Informaţii şi Protecţie Internă – DIPI). Amint már említettük, a működését és vezetőit ért és a Gabriel Oprea volt belügyminiszterhez is kötődő botrányok miatt ez év októberében és novemberében a Ciolos-kormány radikálisan átalakította, új elnevezése: Belső Védelmi Egység, átszervezése pedig jelenleg is folyamatban van. Ez az osztály a régi „2 és egynegyed” (0215) katonai egység átgyúrt utódja, amelynek a forradalom utáni tevékenységét is számos bírálat és vád érte (mint például a bányászjárás, a márciusi események megszervezésében vállalt szerep, törvénytelen megfigyelések és lehallgatások, politikusok és újságírók megfigyelése, a Román Hírszerző Szolgálat feladatainak átfedése), ezért 1998-ban meg is szüntették a „2 és 1/4” osztályt átszervezve más egységekké. Ha nagyon egyszerűen szeretnék fogalmazni, akkor a DGIPI tulajdonképpen a rendőrség rendőrsége és a belügyminisztériumon belüli törvényesség őre, elsődleges feladata pedig a korrupció megakadályozása.
Gogolák H. Csongor ügyvéd Népújság (Marosvásárhely)
2016. december 27.
Csinálj magadnak tavaszt!
Az idei esztendő utolsó aradi, a Jelen Házban tartott könyvbemutatóján dr. Kövér Péter Barkácsolj egy tavaszt! ... és más történetek című, a Corcord Media Jelen Kiadó gondozásában idén megjelent könyvét bocsátották szárnyra. Érdekes a könyv már csak azért is, mert előlről, hátulról is olvasni lehet – persze nem az egyes sorokat (egy ilyen világpremier lenne, amit tudomásom szerint még senki nem produkált), hanem mert a kötetnek előlről is, megfordítva pedig hátulról is neki lehet fogni.
Akármelyik változattal él az olvasó, nem fogja megbánni és nem fog csalódni, mert biztatás nélkül is ez lesz a végkifejlet.
„A módszer, amivel dolgoztam, kőkorszaki.
Pattintott és csiszolt.
Kipattan egy ötlet, azt csiszolgatom, aztán összerakom a részecskéket.
Szép lassan, amihez feltaláltam a részecskelassítót.
Vegyék hát komolyan, mert olyannak szánom.
Szánom és bánom” – olvashatjuk a kötet egyik borítóján.
Amiből rögtön látszik, hogy itt nem egy halálkomoly dologról van szó. Bár ki tudja: már a mindmáig legnagyobb magyar humorista is kijelentette, hogy a humorban nem ismer tréfát.
Kövér Péter – aki aradinak született, s bár több évtizede külföldön él, ma is idevalónak érzi magát, könyveit itt és magyarul adja ki. Azokat a könyveit, amelyek nemcsak megnevettetik, gyakran nagyon, akár igényes olvasóját is (ez sem lenne semmi!): a doktor úr – a jó, sőt nagy írók között feltűnően soknak volt eredetileg orvos a mestersége – egyben filozófus, aki, dehogyis kanti vagy hegeli nehézkeséggel (még az hiányozna!), hanem kövérpéteri könnyedséggel, játékosan és persze nevettetően beszél az élet fontos dolgairól is. Például a címadóBarkácsolj egy tavaszt c. írásában. Olvassák el és próbálják ki. Nem vállalok felelősséget azért, hogy receptje mindenkinél beválik, elvégre olykor a világ legjobb orvosai sem tudnak segíteni a páciensükön (a filozófusok, rövid távon biztosan és még inkább nem), de ez már nem a szerzőn múlik, ő megtette a maga kötelességét.
E sorok írója a könyv (a harminc közül) jónéhány írását már ismerte, a kötet böngészésekor azonban másodszori olvasáskor is sokszor fel-felnevetve úgy érezte: a gyermekkori, egy-egy jó olvasmány okán ma nagyszerűnek érzékelt karácsonyok egyikét, de legalábbis néhány óráját éli át újra. Kövér Péter nemcsak hogy meg tudja ragadni az élet humoros oldalát – erre sem nagyon sokan képesek – de élvezetesen, kacagtatóan el is tudja mesélni, ami aztán végképp csak igazán keveseknek adatik meg.
***
A karácsony előtti pénteki bemutatót Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője és a figyelemfelkeltő, a kötet szellemiségéhez igazodó borítólap készítője nyitotta meg, a szerzővel Juhász Béla, a Szövétnek főszerkesztője és a könyv szerkesztője beszélgetett, akinek nagy érdemei vannak magának a kötetnek a létrejöttében is: a szerző szerint ő biztatta, hogy az aradi folyóiratban megjelent pár írását kiegészítve akár önálló könyv is lehet belőle.
Lett. Köszönet a szerkesztőnek, és természetesen a szerzőnek. Meg biztatás az olvasónak: vegye kézbe, lapozzon bele. S ha már kézbe vette, lefogadom, hogy el is olvassa, és nem bánja meg.
Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad)
Az idei esztendő utolsó aradi, a Jelen Házban tartott könyvbemutatóján dr. Kövér Péter Barkácsolj egy tavaszt! ... és más történetek című, a Corcord Media Jelen Kiadó gondozásában idén megjelent könyvét bocsátották szárnyra. Érdekes a könyv már csak azért is, mert előlről, hátulról is olvasni lehet – persze nem az egyes sorokat (egy ilyen világpremier lenne, amit tudomásom szerint még senki nem produkált), hanem mert a kötetnek előlről is, megfordítva pedig hátulról is neki lehet fogni.
Akármelyik változattal él az olvasó, nem fogja megbánni és nem fog csalódni, mert biztatás nélkül is ez lesz a végkifejlet.
„A módszer, amivel dolgoztam, kőkorszaki.
Pattintott és csiszolt.
Kipattan egy ötlet, azt csiszolgatom, aztán összerakom a részecskéket.
Szép lassan, amihez feltaláltam a részecskelassítót.
Vegyék hát komolyan, mert olyannak szánom.
Szánom és bánom” – olvashatjuk a kötet egyik borítóján.
Amiből rögtön látszik, hogy itt nem egy halálkomoly dologról van szó. Bár ki tudja: már a mindmáig legnagyobb magyar humorista is kijelentette, hogy a humorban nem ismer tréfát.
Kövér Péter – aki aradinak született, s bár több évtizede külföldön él, ma is idevalónak érzi magát, könyveit itt és magyarul adja ki. Azokat a könyveit, amelyek nemcsak megnevettetik, gyakran nagyon, akár igényes olvasóját is (ez sem lenne semmi!): a doktor úr – a jó, sőt nagy írók között feltűnően soknak volt eredetileg orvos a mestersége – egyben filozófus, aki, dehogyis kanti vagy hegeli nehézkeséggel (még az hiányozna!), hanem kövérpéteri könnyedséggel, játékosan és persze nevettetően beszél az élet fontos dolgairól is. Például a címadóBarkácsolj egy tavaszt c. írásában. Olvassák el és próbálják ki. Nem vállalok felelősséget azért, hogy receptje mindenkinél beválik, elvégre olykor a világ legjobb orvosai sem tudnak segíteni a páciensükön (a filozófusok, rövid távon biztosan és még inkább nem), de ez már nem a szerzőn múlik, ő megtette a maga kötelességét.
E sorok írója a könyv (a harminc közül) jónéhány írását már ismerte, a kötet böngészésekor azonban másodszori olvasáskor is sokszor fel-felnevetve úgy érezte: a gyermekkori, egy-egy jó olvasmány okán ma nagyszerűnek érzékelt karácsonyok egyikét, de legalábbis néhány óráját éli át újra. Kövér Péter nemcsak hogy meg tudja ragadni az élet humoros oldalát – erre sem nagyon sokan képesek – de élvezetesen, kacagtatóan el is tudja mesélni, ami aztán végképp csak igazán keveseknek adatik meg.
***
A karácsony előtti pénteki bemutatót Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője és a figyelemfelkeltő, a kötet szellemiségéhez igazodó borítólap készítője nyitotta meg, a szerzővel Juhász Béla, a Szövétnek főszerkesztője és a könyv szerkesztője beszélgetett, akinek nagy érdemei vannak magának a kötetnek a létrejöttében is: a szerző szerint ő biztatta, hogy az aradi folyóiratban megjelent pár írását kiegészítve akár önálló könyv is lehet belőle.
Lett. Köszönet a szerkesztőnek, és természetesen a szerzőnek. Meg biztatás az olvasónak: vegye kézbe, lapozzon bele. S ha már kézbe vette, lefogadom, hogy el is olvassa, és nem bánja meg.
Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad)
2016. december 27.
Újabb hiánypótló kötet az Érmellékről
Megjelent Sütő Évának az Érmellék leírásával foglalkozó második kötete, Érmelléki embermesék címmel. A kötet kiadását a Magyar Kormány a Bethlen Gábor Alapon keresztül, valamint az Érintő Egyesület támogatta.
A tájegységről mind ezidáig nem született átfogó jellegű alkotás, amely leírta volna annak hagyományait, néprajzi jellegzetességeit, szájhagyomány útján terjedő „emberízű” történeteit, a tájegységet alkotó települések legendáit, híres szülötteit. Mindezeket a szerző, hasonlatosan az első kötetéhez (Érmellék, szerelmem), olvasmányos irodalmi keretbe foglalja.
A könyv megeleveníti táj embereinek szokásait, jellegzetes szóhasználatát, életvitelét, tárgyi eszközeit, nem utolsósorban az egykori nádasok, lápok világát, amely fedelet, megélhetést biztosított az ott lakóknak, hiszen a nádból, sásból széket, ágyat, kosarakat, egyéb használati eszközöket készítettek. A kötet a régi nádfedeles „lelkes házakról”, az „otthonillatúakról” is szól, ahol természetes módon generációk éltek együtt. Szól a családi meleget és együvé tartozást biztosító búbos kemencékről, a betyárbújtató nádasokról, régi lápvidék lakóiról, hadat viselt idős emberek történeteiről.
Az Érmelléknek varázsa van – írja a szerző. Aki ezen a tájon születik, nem tud tartósan elszakadni a lápok világától, ha előbb nem, de idősebb korára hazatér, hogy e vidékre oly jellemző homokdombos temetőkben pihenjen meg örökre. Ezeket foglalja össze a szerző az Érmelléki embermesék című kötetében is. itthon.ma
Megjelent Sütő Évának az Érmellék leírásával foglalkozó második kötete, Érmelléki embermesék címmel. A kötet kiadását a Magyar Kormány a Bethlen Gábor Alapon keresztül, valamint az Érintő Egyesület támogatta.
A tájegységről mind ezidáig nem született átfogó jellegű alkotás, amely leírta volna annak hagyományait, néprajzi jellegzetességeit, szájhagyomány útján terjedő „emberízű” történeteit, a tájegységet alkotó települések legendáit, híres szülötteit. Mindezeket a szerző, hasonlatosan az első kötetéhez (Érmellék, szerelmem), olvasmányos irodalmi keretbe foglalja.
A könyv megeleveníti táj embereinek szokásait, jellegzetes szóhasználatát, életvitelét, tárgyi eszközeit, nem utolsósorban az egykori nádasok, lápok világát, amely fedelet, megélhetést biztosított az ott lakóknak, hiszen a nádból, sásból széket, ágyat, kosarakat, egyéb használati eszközöket készítettek. A kötet a régi nádfedeles „lelkes házakról”, az „otthonillatúakról” is szól, ahol természetes módon generációk éltek együtt. Szól a családi meleget és együvé tartozást biztosító búbos kemencékről, a betyárbújtató nádasokról, régi lápvidék lakóiról, hadat viselt idős emberek történeteiről.
Az Érmelléknek varázsa van – írja a szerző. Aki ezen a tájon születik, nem tud tartósan elszakadni a lápok világától, ha előbb nem, de idősebb korára hazatér, hogy e vidékre oly jellemző homokdombos temetőkben pihenjen meg örökre. Ezeket foglalja össze a szerző az Érmelléki embermesék című kötetében is. itthon.ma
2016. december 27.
Ezeket a könyveket kölcsönzik előszeretettel a csíkszeredaiak
Inkább szépirodalmat és ezen belül is kortárs irodalmi műveket kölcsönöztek a legtöbbet a Kájoni János Megyei Könyvtár olvasói – derült ki, amikor annak jártunk utána, hogy mit olvastak leginkább a csíki könyvtárlátogatók 2016-ban.
Khaled Hosseini Papírsárkányok – Hazatérés Afganisztánba című műve, Paula Hawkins A lány a vonaton lélektani krimije, George R. R. Martin Trónok harca című sorozata, Suzanne Collins Az éhezők viadala, Veronika Roth A beavatott című sorozata volt a legnépszerűbb a fiatal olvasók körében ebben az évben – tudtuk meg Péter Katalin olvasószolgálatos könyvtárostól. Mint mondta, nagyon keresettek a skandináv krimik, szinte mindegy is, hogy ki a szerző.
A nyugdíjas olvasók – akárcsak az előző években – szívesen kölcsönözték Danielle Steel, Nora Roberts és Nicholas Sparks romantikus regényeit, de keresett volt Ken Follett Évszázad-trilógiája, Bán Mór Hunyadiakról írt könyvsorozata is.
Mind a fiatalok, mind a középkorosztály körében kedvelt olvasmány Gárdos Péter Hajnali láz című műve, Dragomán György, Tompa Andrea és Fábián Janka regényei. „Mindegy, hogy hány példányunk van a műveikből, soha nincs bent egy sem, és állandóan elő van jegyezve az összes. A klasszikusokat nem keresik annyira, igaz, azokból van bőven példányunk. Van egy pár olvasónk, aki mindig csak klasszikust olvas, és természetesen ott vannak még a diákok, akiknek fel vannak adva bizonyos klasszikus művek házi olvasmányként. De nem jellemző, hogy keresnék a klasszikust. A kortársakat keresik és az újakat: minél újabb legyen, és fontos az is, hogy a könyv hogy néz ki. Régebb ez nem volt szempont, de manapság az olvasók nagy része szereti, ha szép, új a könyv” – avatott be Péter Katalin.
Elmondta, az olvasók többsége barátoktól, ismerősöktől szerez tudomást egy-egy műről, szerzőről, de sokan vannak, akik különböző helyekről beszerzett – honlapok, újságok, rádióban hallott – listák alapján mennek könyvet kölcsönözni. A könyvtárban átlagban két-három példány található egy-egy műből, ha nagyon keresett, akkor még további példányokat szereznek be. Kérdésünkre, hogy a könyvtár egy-egy rendezvénye – olvasómaraton, könyvbemutató – után megnövekszik-e az adott író iránti érdeklődés, Péter Katalin rámutatott, hogy attól függ, hogy az író mennyire ismert a csíkszeredaiak körében. „Amikor például Lackfi János itt volt, utána mindenki napokig az ő műveit szerette volna kölcsönözni. De van, hogy nem befolyásolja, mert például Nyáry Krisztián könyveit – aki szintén vendégünk volt idén – már az író-olvasó találkozó előtt is nagyon keresték, és utána is. Nyáry soha nincs bent.”
Könyvtárlátogatási statisztika
A Kájoni János Megyei Könyvtár statisztikai adatai szerint 2016 januárja és november vége között 4601 beiratkozott aktív könytárhasználó – ebből 1381 férfi és 3220 nő – szerepelt az intézmény nyilvántartásába. A könyvtár munkatársai által közölt adatok szerint 970 tizennégy éven aluli olvasójuk, 1757 tizennégy és huszonöt év közötti, 850 huszonhat és negyven év közötti, 675 negyvenegy és hatvan év közötti, míg 349 hatvan év fölötti olvasójuk volt.
A könyvtárlátogatók összesen 36 800 alkalommal kölcsönöztek kiadványokat, szám szerint 76 563-at, ebből könyvet 71 858-at, a többi időszakos kiadvány, folyóirat, kotta, térkép stb. Az adatok szerint a csíkiak szívesen olvasnak szépirodalmi műveket, ebben az évben több mint ötvenezer szépirodalmi kötetet kölcsönöztek ki.
Péter Beáta Székelyhon.ro
Inkább szépirodalmat és ezen belül is kortárs irodalmi műveket kölcsönöztek a legtöbbet a Kájoni János Megyei Könyvtár olvasói – derült ki, amikor annak jártunk utána, hogy mit olvastak leginkább a csíki könyvtárlátogatók 2016-ban.
Khaled Hosseini Papírsárkányok – Hazatérés Afganisztánba című műve, Paula Hawkins A lány a vonaton lélektani krimije, George R. R. Martin Trónok harca című sorozata, Suzanne Collins Az éhezők viadala, Veronika Roth A beavatott című sorozata volt a legnépszerűbb a fiatal olvasók körében ebben az évben – tudtuk meg Péter Katalin olvasószolgálatos könyvtárostól. Mint mondta, nagyon keresettek a skandináv krimik, szinte mindegy is, hogy ki a szerző.
A nyugdíjas olvasók – akárcsak az előző években – szívesen kölcsönözték Danielle Steel, Nora Roberts és Nicholas Sparks romantikus regényeit, de keresett volt Ken Follett Évszázad-trilógiája, Bán Mór Hunyadiakról írt könyvsorozata is.
Mind a fiatalok, mind a középkorosztály körében kedvelt olvasmány Gárdos Péter Hajnali láz című műve, Dragomán György, Tompa Andrea és Fábián Janka regényei. „Mindegy, hogy hány példányunk van a műveikből, soha nincs bent egy sem, és állandóan elő van jegyezve az összes. A klasszikusokat nem keresik annyira, igaz, azokból van bőven példányunk. Van egy pár olvasónk, aki mindig csak klasszikust olvas, és természetesen ott vannak még a diákok, akiknek fel vannak adva bizonyos klasszikus művek házi olvasmányként. De nem jellemző, hogy keresnék a klasszikust. A kortársakat keresik és az újakat: minél újabb legyen, és fontos az is, hogy a könyv hogy néz ki. Régebb ez nem volt szempont, de manapság az olvasók nagy része szereti, ha szép, új a könyv” – avatott be Péter Katalin.
Elmondta, az olvasók többsége barátoktól, ismerősöktől szerez tudomást egy-egy műről, szerzőről, de sokan vannak, akik különböző helyekről beszerzett – honlapok, újságok, rádióban hallott – listák alapján mennek könyvet kölcsönözni. A könyvtárban átlagban két-három példány található egy-egy műből, ha nagyon keresett, akkor még további példányokat szereznek be. Kérdésünkre, hogy a könyvtár egy-egy rendezvénye – olvasómaraton, könyvbemutató – után megnövekszik-e az adott író iránti érdeklődés, Péter Katalin rámutatott, hogy attól függ, hogy az író mennyire ismert a csíkszeredaiak körében. „Amikor például Lackfi János itt volt, utána mindenki napokig az ő műveit szerette volna kölcsönözni. De van, hogy nem befolyásolja, mert például Nyáry Krisztián könyveit – aki szintén vendégünk volt idén – már az író-olvasó találkozó előtt is nagyon keresték, és utána is. Nyáry soha nincs bent.”
Könyvtárlátogatási statisztika
A Kájoni János Megyei Könyvtár statisztikai adatai szerint 2016 januárja és november vége között 4601 beiratkozott aktív könytárhasználó – ebből 1381 férfi és 3220 nő – szerepelt az intézmény nyilvántartásába. A könyvtár munkatársai által közölt adatok szerint 970 tizennégy éven aluli olvasójuk, 1757 tizennégy és huszonöt év közötti, 850 huszonhat és negyven év közötti, 675 negyvenegy és hatvan év közötti, míg 349 hatvan év fölötti olvasójuk volt.
A könyvtárlátogatók összesen 36 800 alkalommal kölcsönöztek kiadványokat, szám szerint 76 563-at, ebből könyvet 71 858-at, a többi időszakos kiadvány, folyóirat, kotta, térkép stb. Az adatok szerint a csíkiak szívesen olvasnak szépirodalmi műveket, ebben az évben több mint ötvenezer szépirodalmi kötetet kölcsönöztek ki.
Péter Beáta Székelyhon.ro
2016. december 27.
Kétnapos rendezvénysorozattal ünnepel az Ördögborda Néptáncegyüttes
Fennállásának huszadik évfordulóját ünnepli a balánbányai Ördögborda Néptáncegyüttes. Ebből az alkalomból kedden és szerdán közös programokra várják a mindenkori tagokat, szerda este hét órától pedig gálaműsorral kedveskednek minden néptánckedvelőnek.
Kétnapos rendezvénysorozattal ünnepli fennállásának 20. évfordulóját a Ördögborda Néptáncegyüttes, amelyen számítanak a valamikori táncosok jelenlétére is. Kedden 10 órakor a balánbányai templom előtt találkoztak, onnan a helyi temetőbe mentek, hogy adózzanak elhunyt barátaik emlékének.
Azt követően a Tanulók Házában a nemezelést lehetett kipróbálni Benkő Évával, illetve csoportfoglalkozásokat, társasjátékokat vezet majd Kis Réka. Délután négy órától megerősítik az ördögbordás „fogadalmi esküt”, utána borkóstolón, énektanuláson, nemezelésen, táncpróbán lehet majd részt venni. Vacsora után interaktív bemutatót és az együttes filmes emlékeit lehet majd megtekinteni, megbeszélni. Az este kvízzel, táncházzal folytatódik, amelyen a Kedves Zenekar húzza a talpalávalót.
A szerda délelőtti foglalkozások, próbák után délután csapatépítő gyakorlatokon vesznek majd részt a táncosok, hét órától pedig kezdődik a Számadás műsor, amely után táncházzal zárul a program. A kétrészes gálaműsor első felében olyan koreográfiákat láthatnak a jelenlevők, „amelyek egymásutániságukban, gyökerüket tekintve lehetnének tánc- vagy zenetörténeti áttekintők, de tartalmuk szerint a régi Ördögbordásoknak szántuk: olyan elemeket, sőt sorokat tartalmaznak, melyeket az idők során nagy koreográfiákban velük, nekik készítettünk és most számukra, tiszteletükre adunk elő” – írják a szervezők.
A második részre vonatkozóan így fogalmaznak: a hazatért vendégekkel együtt örömtáncot láthatnak az összegyűltek, amely esetében nem a mozgások sorára, hanem az uralkodó hangulatra kell majd figyelni.
„Összezárják magukat”
Sándor Csaba, a néptáncegyüttes vezetője érdeklődésünkre elmondta, jelenleg az együttesük több mint negyven tagot számlál, akik között a legfiatalabb negyedik osztályos, míg a legidősebb 28 esztendős. Nehéz őket együtt tartani, hiszen többen a nagyobb városokból csak hétvégére érkeznek haza, de egy harmincas csapat azért hétköznapokon is aktivál. A kétnapos eseményükön mintegy 120 vendégre, külföldről, távolabbi városokból hazautazó, valamikori tagokra is számítanak, hogy „két napra összezárhassuk magunkat a Tanulók Házában” – fogalmazott az együttesvezető.
Kömény Kamilla Székelyhon.ro
Fennállásának huszadik évfordulóját ünnepli a balánbányai Ördögborda Néptáncegyüttes. Ebből az alkalomból kedden és szerdán közös programokra várják a mindenkori tagokat, szerda este hét órától pedig gálaműsorral kedveskednek minden néptánckedvelőnek.
Kétnapos rendezvénysorozattal ünnepli fennállásának 20. évfordulóját a Ördögborda Néptáncegyüttes, amelyen számítanak a valamikori táncosok jelenlétére is. Kedden 10 órakor a balánbányai templom előtt találkoztak, onnan a helyi temetőbe mentek, hogy adózzanak elhunyt barátaik emlékének.
Azt követően a Tanulók Házában a nemezelést lehetett kipróbálni Benkő Évával, illetve csoportfoglalkozásokat, társasjátékokat vezet majd Kis Réka. Délután négy órától megerősítik az ördögbordás „fogadalmi esküt”, utána borkóstolón, énektanuláson, nemezelésen, táncpróbán lehet majd részt venni. Vacsora után interaktív bemutatót és az együttes filmes emlékeit lehet majd megtekinteni, megbeszélni. Az este kvízzel, táncházzal folytatódik, amelyen a Kedves Zenekar húzza a talpalávalót.
A szerda délelőtti foglalkozások, próbák után délután csapatépítő gyakorlatokon vesznek majd részt a táncosok, hét órától pedig kezdődik a Számadás műsor, amely után táncházzal zárul a program. A kétrészes gálaműsor első felében olyan koreográfiákat láthatnak a jelenlevők, „amelyek egymásutániságukban, gyökerüket tekintve lehetnének tánc- vagy zenetörténeti áttekintők, de tartalmuk szerint a régi Ördögbordásoknak szántuk: olyan elemeket, sőt sorokat tartalmaznak, melyeket az idők során nagy koreográfiákban velük, nekik készítettünk és most számukra, tiszteletükre adunk elő” – írják a szervezők.
A második részre vonatkozóan így fogalmaznak: a hazatért vendégekkel együtt örömtáncot láthatnak az összegyűltek, amely esetében nem a mozgások sorára, hanem az uralkodó hangulatra kell majd figyelni.
„Összezárják magukat”
Sándor Csaba, a néptáncegyüttes vezetője érdeklődésünkre elmondta, jelenleg az együttesük több mint negyven tagot számlál, akik között a legfiatalabb negyedik osztályos, míg a legidősebb 28 esztendős. Nehéz őket együtt tartani, hiszen többen a nagyobb városokból csak hétvégére érkeznek haza, de egy harmincas csapat azért hétköznapokon is aktivál. A kétnapos eseményükön mintegy 120 vendégre, külföldről, távolabbi városokból hazautazó, valamikori tagokra is számítanak, hogy „két napra összezárhassuk magunkat a Tanulók Házában” – fogalmazott az együttesvezető.
Kömény Kamilla Székelyhon.ro