Horațiu Pepine: A korrupcióellenes ügyészség esete a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziummal
A rettegett korrupcióellenes igazgatóság egy kimondatlan politikai döntés végrehajtója.
Marosvásárhelyen újra kirobbant a magyar tannyelvű iskolákkal kapcsolatos régebbi vita. A helyi tanács határozata alapján tavaly létrejött egy római katolikus felekezeti középiskola ugyanabban az épületben, melyben addig az Unirea nevű román–magyar középiskola működött. Első látásra a vegyes iskola sikeres volt, de valójában a magyarok mindig is egy kizárólag magyar tannyelvű iskolát szerettek volna, ahogy az 1907 óta működött. A helyi román pártok azonban folyamatosan szembeszegültek ezzel, az etnikai vegyességről és testvériségről zengtek dicshimnuszokat. A leghevesebb ellenzők egyike, Dorin Florea polgármester 2014-ben azt nyilatkozta, hogy „az Unireának – polgármesteri véleményem szerint – örökre román–magyar vegyes gimnáziumnak kell maradnia, ahol világos szabályba kell foglalni az elérendő színvonalat.” (Agerpres) A sugalmazott érv az volt, hogy az osztályok szétválasztásával csökkenne az oktatás igényessége, és ezt a magyar diákok szenvednék meg. Ez egy feltételezésen alapuló érv, mely – jogosan – nem tudott senkit sem meggyőzni. Ahogy sokasodtak az ilyenfajta érvelések, úgy vált egyre nehezebben leplezhetővé, hogy a vegyesség kényszeren, nem pedig az érintett közösségek szabad akaratán alapul. Az RMDSZ tanácsosai mindenesetre kitartottak, és sikerült elérniük egy tanácsi határozat elfogadását, melynek alapján 2015-ben létrejöhetett a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Gimnázium. A meglepetés az Országos Korrupcióellenes Ügyészség részéről érkezett, mely idén novemberben vizsgálatot indított Ştefan Someşan tanfelügyelő és az új középiskola igazgatója, Tamási Zsolt ellen, akiket azzal vádol, hogy állítólag tudatosan figyelmen kívül hagyták a bukaresti oktatási minisztérium engedélyének hiányát. (Király András államtitkár egy tévéinterjúban kifejtette, a minisztérium nem bocsát ki ilyen engedélyeket, ez az önkormányzatok hatáskörébe tartozik – a Háromszék megj.) Ez villámcsapásként hatott. A magyarok Marosvásárhelyen, Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön tüntetéseket szerveztek, az RMDSZ vezetői pedig azt állították, hogy a korrupcióellenes ügyészség vizsgálata a politikai megfélemlítés egyik formája.
Ezzel szemben a román pártok helyi szervezetei különbözőképpen határolódtak el tőlük: az NLP (Nemzeti Liberális Párt) a korrupcióellenes ügyészség pártjára állt, a magyar középiskola bezárását is követelte; az SZDP (Szociáldemokrata Párt) pedig, mely már 2014-ben is a helyi tanácsi határozat ellen szavazott, az RMDSZ-szel vállalt cinkossággal vádolta a (akkoriban demokrata-liberális) liberálisokat, azt állítva, hogy a helyzetért teljes mértékben a tanácsosok hibásak, nem a letartóztatott tanfelügyelő. Végül a sajtó egy része azt állítja, hogy a magyarok fiktív etnikai üldözésre hivatkozva a korrupt vezetőiket védelmezik az Országos Korrupcióellenes Ügyészséggel szemben. Ebben a zavaros helyzetben a román politika felől egyetlen világos és racionális hang hallatszott, Dan Maşcáé, a marosvásárhelyi Szabad Emberek Pártja elnökéé: „A Szabad Emberek Pártja – mondta – elismeri a Római Katolikus Egyház jogát arra, hogy törvényesen létrehozhasson saját felekezeti középiskolát Marosvásárhelyen, a tulajdonát képező épületekben. Az Unirea Főgimnázium és más iskolák oktatási helyiségeinek kérdését egy modern, XXI. századi szinten felszerelt iskolai kampusz megépítésével látjuk megoldhatónak.” (www.zi-de-zi.ro)
Valójában ez az igazi kérdés: joguk van-e a magyaroknak (újra) létrehozni egy saját iskolát egy olyan épületben, mely történelmi örökségként őket illeti?
A többi csak részletkérdés. Ha elismerik ezt a jogukat, akkor az oktatási minisztérium engedélyének ügye egyszerű adminisztratív részletkérdéssé válik, ha pedig nem ismerik ezt el, akkor nem igazságügyi, hanem politikai természetű gonddal állunk szemben. A korrupcióellenes ügyészeknek nincs semmi keresnivalójuk ebben az ügyben, csakis akkor, ha egy kimondatlan politikai döntés végrehajtói. Egy iskola létrehozási módjának vizsgálata annak elismerését jelenti, hogy a törvény bizonyos akadályokat gördít egy ilyenfajta kezdeményezés elé, és hogy valaki – titokban – úgy döntött, a korlátozóbb értelmezést alkalmazza.
Ilyen esetben viszont a kormány és az elnöki hivatal nem maradhat csöndben és nem lehet közömbös, az igazságügy (valójában csak a bírókra vonatkozó) függetlenségét használva alibiként, mert ezzel egy elnyomó politikában vesznek részt.
(Forrás: dw.com)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Komédiás sors perzselő dobogón
Minden színház történetét komédiások írják sorsukkal. A titkokkal teli sorsok sokaságával. És mégis a földkerekség egyik legkiszolgáltatottabb embere a színész, aki a repülés pillanatában senki máséhoz nem hasonlítható szabadságot érez, majd hatalmasat bukik, aztán a semmiből remekművet teremt, amelyet soha meg nem tapinthat, mert tiszavirág-életű alkotása a teremtés pillanatában szétpattan, és örökre eltűnik az időben. De akit a Teremtő komédiás szolgálatra hívott, újra és újra elindul sorsteremtő játékra, perzselő dobogóra.
Az ünnepelt is ezt tette... Hosszú éveken keresztül írta a sepsiszentgyörgyi társulat küzdelmesen szép történetét az ő küzdelmesen szép komédiás sorsával. Embert próbáló állandó szolgálatban. Művészi és emberi kihívásokkal naponta szembenézve. Minden kimondott szóért megküzdve, minden tettéért felelősséget vállalva. Gazdag poggyásszal és tiszta lelkiismerettel szerződött át a közönség által megbecsült és szeretett nagyváradi pályatársainkhoz, akiknek ezúton köszönjük, hogy értékeihez méltón becsülik az Embert, a Művészt, a vérbeli komédiást. Dobos Imrét. Azt az embert, aki azoknak az elődöknek a nyomán haladva szolgál, akik számára a hivatás iránti alázat, a kimondott szó tisztasága, a pályatársak iránti nyitottság, a hátország (műszak, adminisztráció) megkülönböztetett tisztelete, a nézőtérre érkezők iránti felelősség le nem tehető terhe jelentette életük értelmét és a hivatás teljesítésének aranyfedezetét. Dobos Imre méltó utódja Senkálszky Endrének, Balogh Évának, Földes Lászlónak...
Pályáján nálunk indult és szolgálta társulatunkat, közönségünket húsz éven keresztül. Rábukkantam pályatársamnak, Székely Szabó Zoltánnak egyik könyvére, amelyben Balázs Éváról beszél, aki rendezők akaratából ötször „kelt egybe” Dobos Imrével, de minden alkalommal nem őt látta, hanem Balgát, Bakarasznyit, Stanleyz Podzsekálnyikovot, Gedeont. „Szeretek vele dolgozni”, nyilatkozza Éva, miközben Imre Éváról így beszél: „ideális játszótárs, aki valóban közös műhelynek tekinti a színpadot”.
Dobos Imre sokunk számára fontos társ volt a közös játékban. Oláh Tibor gyakori rendezői kontárkodásaimról egyszer azt írta: László Károly rendezőként való foglalkoztatása hol jó dobás, hol melléfogás. Imrének köszönhetően – őt gyakran szereposztva – rendszerint a mérleg a jó dobás irányába mozdult.
Amikor Tündöklő Jeromosként hordók tetején ágáltam, és megjelent előttem Gyula asztalos (Dobos Imre) meg a társa, Bella varrónő (Fülöp Klára), a két egymásba kapaszkodó kisember groteszkségében is szép volt, torokszorítóan esendő.
Kettősük színjátszásunk gyöngyszeme volt, akárcsak a Balga–Ilma (Dobos Imre–Balázs Éva) páros, a Székely Színház nagy előadásaira emlékeztetett.
Amikor a Parancsra tettem főügyészeként a kihallgatásra beidézett egykori hadifogoly szemébe néztem, tekintetében a kétségbeesés, a szégyen, a megalázott, megnyomorított ember vallomása született meg, szavak nélkül, elemi erővel. Ez a pillanat mai napig él bennem. Szerény írásom elején úgy fogalmaztam, hogy tiszavirág-életű a színész „teremtménye”, de a fent idézett példák is mutatják, vannak ritka pillanatok is. A kegyelmi állapot pillanatai, amikor gyötrelmes, makacs, kitartó keresgélés után kiszakad a színész sorsából egy megszülető új ember sorsa. És ha teljesen azonosul vele, akkor születik – sejtem – az a gesztus, az a hangszín, az a tekintet, amely évtizedek múltán újjászületik egy ismeretlen néző vagy egy ismert játszótárs gesztusában, hangjában... Persze, ehhez a komédiásnak úgy kell állnia a színházban menedéket kereső, ott érintésre, szóra váró embertársai elé, ahogy Cibi tette estéről estére a perzselő dobogón.
Elhangzott Nagyváradon Dobos Imre (Cibi) 75. születésnapján és színészi pályájának 50. évfordulóján.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Történelmünkről regélő ólomkatonák
Az Erdővidéki Közművelődési Napok keretében szombat délután a néhai ipartestület székházában mutatták be a Miniatűr történelem – Erdély története az őskortól a második világháborúig című ólomkatona-kiállítás legújabb, a tömösi csatát megjelenítő terepasztalát. Az apró műremekekről – a szentendrei Homoki Gyula munkáját és türelmét dicsérik – és az általuk bemutatott meghatározó történelmi eseményről Demeter László szólt a maréknyi érdeklődőnek.
Erdővidék Múzeumának vezetője az 1848-ban mondhatni semmiből létrejött magyar honvédség helytállását emelte ki, majd az ifjú császár, Ferencz József által segítségül hívott orosz hadsereg betöréséről beszélt. Demeter felhívta a jelenlevők figyelmét: az asztal Bordi Zsigmond Loránd segítségének köszönhetően igen jól szemlélteti a terepviszonyokat, s rámutatott néhány érdekességre, humoros jelenetre is. Ha jól megfigyeljük, nemcsak a szemben álló hadseregek ruháját és fegyverzetét láthatjuk, de akár a katonák frizurája és arcszőrzete is kivehető, láthatjuk az elsütött ágyúk füstjét, sőt, a feladatát elvégző, s a csata idején ittasan heverésző, felesége civódását eltűrő kovácsot is, vagy ott van az a kiváló helyismerettel rendelkező román juhász is, aki a honvédő magyarok oldalába vezette a cáriakat – mondotta.
Az intézményvezető azt ígérte, az elkövetkezendő esztendőkben a csatajelenetek mellett olyan terepasztalok is elkészülnek, amelyek Erdély kulturális, vallási és szellemi életének egy-egy jelentős pillanatát mutatják be, például a vallásszabadságot kimondó 1568-as tordai országgyűlést vagy a Szent István által létrehozott Erdélyi püspökséget és az épülőfélben levő gyulafehérvári székesegyházat ábrázolják. A rendőrség mögötti, 1906-ban emelt épületben a két éve átadott terepasztalon megtekinthető még a hat négyzetméteren bemutatott kökösi csata, két kisebb diorámán pedig Gábor Áron halála és a bodvaji ágyúöntés.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Volt egyszer egy gyermekegyüttes
Jövőben lesz 60 éve…
Az ötvenes, hatvanas évek Marosvásárhelyének különleges színfoltja volt a Székely Népi Gyermekegyüttes. Az egykori kis énekesek, zenészek, táncosok 2007-ben a Maros Művészegyüttes termében ünnepelték az együttes megalakulásának ötvenedik évfordulóját. A jövő évi 60. évforduló emlékezetessé tételére múlt kedden a Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermében gyűltek össze először a szervezést felvállalt tagok.
– A marosvásárhelyi Székely Népi Gyermekegyüttes 1957-ben alakult, egy közel száztagú kórus, egy 40 tagú tánckar tartozott hozzá, illetve saját gyermekzenekara is volt – idézte fel kérésünkre az indulást Cseh Gábor, a 60 éves találkozó kezdeményezője, aki kilencéves korától táncolt az együttesben. – Tízéves működése alatt több nemzedék életében játszott fontos szerepet az együttes, az évek során közel négyszáz kisiskolás és tizenéves tagja volt. Ha jól emlékszem, a tizennégy évesek voltak a legidősebbek. Az első bemutatóra 1958-ban került sor, ezt követően minden évben legalább egy új előadással színpadra álltunk. A legsikeresebbek a táncjátékok voltak, a Bíborkáné lánya és a román Poarta de aur, azaz Aranykapu című előadás. Mindig telt ház előtt léptünk fel, és sohasem maradt el a vastaps. Egyedülálló volt, szenzációnak számított akkoriban ez az együttes. Nemcsak itthon és a környező településeken, hanem távolabbi román vidékeken, például Moldvában is szeretettel fogadtak. A legnagyobb sikere Bukarestben volt a gyermekegyüttesnek. Az előadás után a Román Kommunista Párt első titkára száz szál rózsával jutalmazta a produkciót, az elkövetkezőkben pedig fenti utasításra a fővárosban megalakult a pioníregyüttes, amelynek tagjaival később Prahova megyébe, a Cheia nevű településen szervezett közös táborozásra is elvittek. A gyimesi táborok emléke is felejthetetlen számunkra.
Cseh Gábor az oktatókról is szívesen beszélt. Birtalan József a kórust, a néhai Székely Dénes, azaz Dini bácsi és Domokos István a tánckart irányította, és az oktatók közé tartozott többek között Orbán Ottó és Márton Mihály is.
A gyermekegyüttes a felnőttegyüttes mellett, annak utánpótláscsoportjaként működött, az államhatalom azonban a Pionírházhoz csatolta. Ez lett az együttes veszte. Tagjai azonban a későbbiekben is megőrizték, továbbvitték mindazt, amit a tíz év alatt tudásban, szellemiségben kaptak, sokan közülük művészi pályára léptek, színészek, táncosok, balett-táncosok lettek. Az együttes tagja volt Kilyén Ilka, Toszó Ilona, Bálint Márta színművésznő, a szintén Thália szolgálatába állt Buzogány testvérpár, Márta és Béla, Áment István balettművész, Kincses Elemér író, rendező, Molnár H. Lajos néhai közíró – sorolta a jövő évi ünnepség főszervezője. Könyvbemutató és kopjafaállítás
– Az ötvenéves találkozóra kiadtunk egy emlékkönyvet Gyöngyvirágtól lombhullásig címmel. Kuti Márta szerkesztette, hatalmas munkát foglal magába. A gyermekegyüttes 385 tagjáról emlékezünk meg a kiadványban, a 2007-es ünnepségen azonban kiderült, hogy egyes énekesek, táncosok kimaradtak. Ezért érezzük szükségesnek az új, bővített kötet kiadását, amelyben az új írások mellett a bővített névsor is helyet kap. Ennek az emlékkönyvnek a bemutatója képezné a 60. találkozó egyik fontos mozzanatát. Emellett kopjafát szeretnénk állítani valamelyik marosvásárhelyi temetőben az együttes elhunyt tagjainak emlékére. Erről az elkövetkezőkben az egyházakkal kell egyeztetnem – mondta Cseh Gábor.
A 60. évforduló alkalmából megszervezendő délutáni gálaműsor helyszíne a Kultúrpalota vagy a Maros Művészegyüttes terme lenne. A szervezők azt szeretnék, ha az ünnepségen a Maros Művészegyüttes utánpótláscsoportja, a Napsugár néptáncegyüttes, illetve a szintén marosvásárhelyi Csillagfény gyermekegyüttes is fellépne, hiszen mindkettőt a Székely Népi Gyermekegyüttes jogutódjának tekintik.
– Ünnepi, ugyanakkor családias legyen a rendezvény. Olyan, amilyen az együttesünk volt – összegzett a megbeszélés végén Kelemen Ferenc nyugalmazott rádiószerkesztő, aki hatodikos korában lett a Székely Népi Gyermekegyüttes tánckarának tagja. A jelenlevők elhatározták, hogy az elkövetkezőkben kéthavonta találkoznak, addig pedig mindenikük igyekszik felvenni a kapcsolatot a külföldön, Magyarországon, Ausztriában, Izraelben, illetve a világ más tájain élő egykori gyermekművészekkel.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Imakönyv szülőknek, gyerekeknek
Rendhagyó könyvbemutató zajlott hétfőn délelőtt Nagyváradon a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban: a gyerekek a bemutató végén tudták meg, hogy rajzaik könyvben jelentek meg.
Amint Vinczéné Pálfi Judit egyházkerületi missziói előadótanácsos a bemutató előtt elmondta, 2009-ben jelent szerkesztésében a Nők Imádságos Könyve, melyet nagy lelkesedéssel fogadott az egyházkerület nőszövetsége. Egyúttal megfogalmazódott, hogy szükség van folytatásra, éspedig egy gyermekeknek szóló imádságos könyvre. „Háromgyermekes anyaként én is rádöbbentem, hogy nem csak meséskönyvre van szükség, hanem imádságokra is” – jegyezte meg.
Összetartó erő
Ennek nyomán született meg az általa, valamint Szűcs Éva, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület tanügyi előadótanácsosa által szerkesztett, imádkozó szülőknek, nagyszülőknek, de egyúttal gyerekeknek is szóló könyv, s ez misszióként is értelmezhető, hálaadásként azért, amit Istentől kapunk, ahogy a Thessalonikabeliekhez írt levélben is áll: „Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által ti hozzátok” – mondta Vinczéné Pálfi Judit.
Mint megtudtuk, a könyv szerzői részben maguk a gyerekek, akiknek rajzai képezik az illusztrációkat, ezenkívül a kötet különböző, közszájon forgó, ismert és kevésbé ismert imádságokat tartalmaz. Az elgondolás az, mondta Szűcs Éva, hogy a kisebb gyerekekkel jól el lehet beszélgetni a képekről, s az anyuka, az apuka, vagy a nagyszülő felolvashat nekik egy-egy imádságot. Így a családon belüli kommunikációt segíti, s nem is akárhogyan, hiszen a közös ima igazi összetartó erő.
Meglepetés
Mint megtudtuk, az egyházkerület, valamint külföldi támogatók jóvoltából az egyházkerülethez tartozó tíz református óvodájába is eljuttatnak belőle, minden gyerek kap majd karácsonyra egy példányt.
A tegnapi ünnepségre azokat a kisiskolás diákokat, valamint szüleiket hívták meg, akiknek a rajzai megjelentek a könyvben. Szűcs Éva köszöntötte az egybegyűlteket, s beszélgetett a gyerekekkel arról, hogy kinek mit jelent az ima, mikor és milyen szavakkal szoktak imádkozni. A felnőttek a gyerekekkel együtt imádkoztak, többek között azokért a szeretteikért, akiknek szerintük a legnagyobb szükségük volt az imára, s Szakács Zoltán iskolalelkész vezetésével dallamba foglalt imák is elhangzottak. Végül a tanügyi előadótanácsos elmondta nekik, hogy rajzaik könyvben jelentek meg és mindegyik gyerek kapott egy példányt.
A Hozsánna! Című könyvet Szűcs Éva és Vinczéné Pálfi Judit szerkesztették, a rajzokat a gimnázium kisiskolásai készítették. A grafikai szerkesztést Szomor Attila végezte. A könyv a nagyváradi Europrint nyomdában készült, s az egyházkerület iratterjesztésén keresztül lehet hozzá jutni, de a gyülekezeteken keresztül is, ára 25 lej.
Neumann Andrea
erdon.ro

Aki a torockói iskolát virágzóvá tette
Fehér megyében három nevesített, magyar iskola van: a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium, a Gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Teológia Líceum és a Torockói Sebes Pál nevét viselő Gimnázium. A Torockói Unitárius Egyházközség és a Sebes Pál Gimnázium jó egyetértésében és együttműködésben emlékeztek a névadó rektorra, tanítóra, születésének 230. évfordulója alkalmából (1786-1864). Az ünnepségnek három helyszíne volt: az igényesen felújított unitárius templom, az iskola és a Duna-ház. Az előadások, könyvbemutatás, iskolaudvari fogadás, Duna- házi képvetítés, állófogadás és a szép orgonajáték jegyében ünnepeltünk. A templom megtelt az érdeklődő torockóiakkal, meghívottakkal, vendégekkel, akik nagy figyelemmel követték az eseménysorozatot.
Az ünnepség a templomban kezdődött délelőtt, Csécs Márton unitárius lelkész áhítatával, amit a Sebes Pál által szerzett egyházi ének, a „Világosság Szent Atyja” közös eléneklése vezetett be. A lelkész a megemlékezésben idézte Boros György püspököt, aki így emlékezett a névadóra: „E kor nemes szelleme egy ifjú embert megragadott, arra a vakmerő elhatározásra bírt, hogy ő egy népiskolát virágzóvá tesz, a nevelést addig ismeretlen irányba tereli, s oly nemzedéket teremt, amely munkáját tovább fogja folytatni.” Bakó Irén nyugalmazott tanárnő, előadó, aki három évig a torockói iskola biológia-földrajz szakos tanára volt, itt ismerkedett meg Sebes Pál nevével és foglalkozni kezdett életével valamint munkásságával. Előadásának címe: „Aki a torockói iskolát virágzóvá tette.” Érdekelték az iskola (Erdély) más nagyjai is, akiknek rövid életrajzát és fényképeiket kifüggesztették az iskola folyosójának falára, ahol látható például Kriza János, Felvinczi György, Brassai Sámuel, Gáspár János, Benczédi Gergely, Péterfi Gyula, Borbély István, Sebes Pál és Gergely János.
Sebes Pál életpályájának az ismertetése kitért a részletekre is, ennek alapján születhetett meg a hallgatókban egy teljesebb kép Sebes Pál tevékenységéről, odaadó tanári és írói munkájáról. Ez a tudás eszményképpé nemesítheti az ünnepeltet a mai fiatalok tudatában. Jogosan büszkék csak azokra az elődökre, névadókra lehetünk, akiknek életművét ismerjük. Egy gazdag életút ma is követhető elvei Sebes Pál hagyatékában ma is odafigyelésre érdemes és kívánatos oktató-nevelő elvek vannak. Annakidején a torockói iskolában 120 gyermeket tanított. A mai iskolában, Székely Erika igazgató adatai szerint, 93 gyermek tanul, ide tartoznak a Böjte atya által alapított Kis Szent Teréz gyermekotthon tanulói is. Az ünnepen jelenlevő V-VII. osztályos diákok Sebes Pál legjelentősebb művéből, az „Erkölcsi tükörből” idéztek egy- egy passzust. Betanításukban szerepet vállalt Csécs Márton lelkész, hitoktató. Sebes Pál tükörnek nevezte a jobb és szebb erkölcsű embereket, mert: „egy véka tudomány mellé egy köböl jó erkölcs és szép magaviselet kívántatik.” Munkája eligazítónak bizonyult a napi életben, hiszen tanácsait minden napszakra kidolgozta. Például: „Nagyon becsületes dolgokról és tárgyakról beszélj, senkiről pedig rosszat és rágalmazva ne szólj, mert ebből ítélnek meg.” Az előadás tanulsága szerint Sebes mindig lelkesen tanított az akkori Erdély egyik legjobb iskolájában, ahol azon munkálkodott, hogy „minden gyermek ébersége és tanulási kedve megőriztessék.”
A szigorúan vett fegyelem táplálója nála mindenkor a szeretet volt.
Bakó Botond
Szabadság (Kolozsvár)

Lehetséges bolygók költői – Antal Balázsé a Kemény Zsigmond-díj
Antal Balázs magyarországi írónak adta át a kincses városbeli Helikon irodalmi folyóirat szerkesztősége a Kemény Zsigmond Irodalmi Díjat hétfőn este Magyarország kolozsvári főkonzulátusán.
Az első ízben átadott, közel 4 ezer lejjel járó elismerést a Helikon évente egy olyan szerzőnek ítéli oda, aki írásai és munkássága révén az irodalmi folyóirat tágabban értelmezett alkotói közösségének kiemelkedő személyisége. Az eseményen, amelynek házigazdája Mile Lajos főkonzul volt, bemutatták a Helikon legújabb, a magyar sci-fi történetével foglalkozó tematikus lapszámát is, amelyben a magyarországi szerző friss írása is olvasható.
Antal Balázs író, költő, a Műút folyóirat szerkesztője, a Nyíregyházi Főiskola Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének oktatója Kolozsváron doktorált a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen 2008-ban irodalomtudományból Cs. Gyimesi Éva irányításával. Doktori dolgozatát Mózes Attila prózájáról írta, de behatóan ismeri az elmúlt hetven év erdélyi magyar irodalmát. A Kemény Zsigmond Irodalmi Díjat nem elsősorban kritikusi minőségében kapta, hanem Helikonhoz fűződő munkájáért – hiszen évek óta szoros munkakapcsolatban áll a folyóirattal –, valamint a sci-fi lapszámban megjelent, a Kreón bolygó költői című írásáért, amelyből részletet olvasott fel a rendezvényen.
„Az idegen, akinek ez a táj valamiképpen az otthona"
„Ő, az idegen, a frissen érkezett, nem úgy tekint a láthatóan más tájra, mint súlyos provincializmusra. Nem nagyképű, mert tudja, ez a táj valamiképp az otthona – ami, mondjuk ki, olyan, mint Erdély, »kész, önálló hagyománytörténettel rendelkezik, intézményei, elszakadva, félig-meddig függetlenül működve a magyarországiaktól«. S azt is tudja, az itt lakók közül az összmagyar irodalmi kánonban csak azok tudják »képviselni magukat legeredményesebben, akik vagy áttelepültek, vagy irodalmi életművüket helyezték át, vagyis magyarországi kiadónál jelennek meg könyveik.« Vagy akikről magyarországi folyóiratokban hírt adnak, nem is akárhogy, tegyük hozzá – hiszen díjazottunk olyan »költőket olvas, akik odakint vannak. Akik kint rekedtek.«
És ír. Róluk/rólunk. Összegzőn, áttekintő jelleggel, történetiségében szemlélve. A Forrás-nemzedékekről, Mózes Attila mellett Szilágyi Istvánról, Páskándi Gézáról, de nem hiányzik Láng Zsolt és Bodor Ádám, Király László és Fekete Vince, László Noémi és Balázs Imre József sem a kritikusi palettájáról, és még sorolhatnám, hosszú és kimeríthetetlen a lajtsrom, mint maga a bejárandó világ" – méltatta laudációjában Antal Balázs Erdélyhez, az erdélyi irodalomhoz fűződő szoros kapcsolatát Demeter Zsuzsa, a Helikon szerkesztője.
Szilágyi István, a lap alapító főszerkesztője úgy fogalmazott, „keserédes emlék", hogy évtizedekkel ezelőtt a Helikon holdudvarába érkező magyarországi szerzők feltették a kérdést: „hát tudtok ti magyarul"? Antal Balázs munkásságára utalva azt mondta, manapság talán csak a művészetnek, az alkotásnak sikerülhet lebontani az országhatárokat.
Méltatlanul kevés szó esik az erdélyi sci-fi irodalomról
A Helikon főszerkesztője, Karácsonyi Zsolt az eseményen kifejtette, idéntől tematikus lapszámokat jelentettek meg, többek közt Kolozsvárt, Bodor Ádám művészetét, az állat és irodalom kapcsolatát megközelítő számokat. Úgy fogalmazott, van annyi lírai prózai tartalékuk, hogy tematikus lapszámok születhessenek körülbelül negyedévente. Papp Attila Zsolt, lapunk volt munkatársa, a Helikon szerkesztője állította össze a legfrissebb, a magyar sci-fire összpontosító számot, amelyben többek közt Mandics György temesvári íróval, az 1980-as években napvilágot látott sci-fi trilógia szerzőjével készített interjút.
A tematikus számban Veres Miklós a dualizmus kori tudományos-fantasztikus irodalomról közölt írást, de kortárs sci-fi regényről, és sci-fi filmről is olvashatóak kritikák. „Méltatlanul kevés szó esik az erdélyi tudományos-fantasztikus irodalomról, holott ez a fajta írásművészet megérdemelné, hogy jobban beépüljön a köztudatba. A műfaj mindig is közel állt hozzám, úgy vélem, hogy amennyiben az irodalom a megismerés eszköze, a tudományos-fantasztikus irodalom hatványozottan az” – mutatott rá Papp Attila Zsolt. Karácsonyi Zsolt úgy fogalmazott, ma Erdélyben talán Papp Attila Zsolt a lírikus sci-fi téma összefüggő rendszerének ismerője és művelője, ő lehet az erdélyi magyar irodalom „űrköltője", aki vállalja a műfaj minden szépségét és nehézségét. A tematikus lapszámból versét vagy prózájának részletét olvasta fel André Ferenc, Antal Balázs, Karácsonyi Zsolt és Király Zoltán.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Nagy érdeklődés Elek György könyvének bemutatóján
A vártnál többen jelentek meg Elek György új könyvének bemutatóján.
A párválasztásról, párkapcsolatról, házasságról és családról szóló kötetet eredetileg a Szatmári Református Egyházmegye Esperesi Hivatalában mutattatta volna be a szerző, de közönség kinőtte a hivatal tanácstermét és a Református Gimnázium dísztermében bonyolították le a rendezvényt. Király Lajos esperes a könyv bemutatójának „nyitányaként" szokatlan, de annál hatásosabb eszközzel élt: Johann Sebastian Bach: Aria című művét hallgattatta meg a hallgatósággal, miközben néha megszakította a zenelejátszást, a jegyzetfüzetét a földre ejtette, a mobilját feltűnően nézte, a táskáját a vállára vette. A zene meghallgatása után elmondta, hogy szerinte a világ legcsodálatosabb zenei alkotása és harmóniája az Aria. Ilyen összhangra vágyik a család, a párkapcsolat és a házasság, azonban ezt az összhangzat-képet gyakran megzavarják nem várt események (konfliktusok, érdektelenség, felelőtlenség stb.).
A kapcsolatok olyanok, mint a zene: vannak benne szünetjelek/mosolyszünetek, mély- és magas hangok/mélységek és magasságok, tempós és lassú ütemek/különböző életszakaszok, moll-és dúr akkordok/szomorú és vidám időszakok. Dr. Locsmándi Miklós: A kortárs zene pszichikai eredményeinek tükrében című munkájából idézve vont további párhuzamot a zenevilág és az emberi kapcsolatok között. A bevezető gondolatok után került sor a könyv bemutatására, melynek három fejezetét taglalta az esperes.
Elmondta, hogy Isten első nemtetszést kifejező mondata a világ teremtésének hajnalán éppen a közösség érdekében hangzott el: „Nem jó az embernek egyedül lenni" (1Móz 2,18). A könyvet akár teológiai, pszichológiai, antropológiai, irodalmi vagy szociáletikai szempontból is vizsgáljuk, Mérei Ferenc gondolatához érkezünk, mely szerint az ember mások arcában, a közösségben ismerheti meg önmagát. (Közösségek rejtett hálózata, 1971). A részletes bemutatás után a szerző szólt az egybegyűltekhez, majd Király Lajos gondolatébresztő kérdéseire az illető témában jártas szakemberek és a hallgatóság közül lévők válaszoltak és reflektáltak.
szatmar.ro

Helikon-est: átadták a Kemény Zsigmond Irodalmi Díjat
A Helikon irodalmi folyóirat legújabb tematikus lapszámának főszereplője a tudományos-fantasztikus irodalom, a sci-fi műfaj, ezen belül pedig ennek magyar, illetve erdélyi vonatkozásai. A hétfő esti kolozsvári lapbemutatón ugyanakkor először adták át a Kemény Zsigmond Irodalmi Díjat, a kitüntetett Antal Balázs magyarországi író. A találkozó házigazdája Mile Lajos kolozsvári főkonzul volt.
Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője emlékeztetett: a folyóirat idéntől jelentet meg tematikus számokat is, ezek szóltak már a fiatal írókról, költőkről, Bodor Ádámról, Kolozsvárról, állat és irodalom viszonyáról. Elmondta, az erdélyi lírában van némi hagyománya a sci-fi alkotásoknak, a paletta Szilágyi Domokostól és Hervay Gizellától egészen Szőcs Gézáig terjed. Ellenben úgy gondolja, hogy az első összefüggő, sci-fi témájú lírikus szövegrendszert Papp Attila Zsolt költő kollégája alkotta meg, aki a műfaj legnagyobb szakértője a Helikon szerkesztőségében. „Úgy tűnik, ő lesz az egyik igazi űrköltője a kortárs erdélyi magyar irodalomnak” – fogalmazott a főszerkesztő.
Az erdélyi magyar sci-fi érdemein alul él a köztudatban
Ennek fényében Papp elárulta, bízott abban, hogy előbb-utóbb meggyőzi a főszerkesztőt arról, hogy egy tematikus lapszámban foglalkozzanak a tudományos-fantasztikus irodalommal. „Hozzám mindig nagyon közel állt ez a műfaj, mert úgy gondolom hogy ha az irodalom a megismerés eszköze, akkor a tudományos-fantasztikus irodalom hatványozottan az. Olyan sokrétű a magyar, ezen belül az erdélyi magyar sci-fi irodalom, hogy sokkal többet kellene foglalkoznunk vele” – mondta Papp Attila Zsolt. Hozzátette, szerinte a köztudatban érdemein alul kezelik a sci-fi műfajt.
A szerkesztő pár pontban ismertette a lapszám tartalmát: megtalálható egy Mandics György-interjú, aki a nyolcvanas években sci-fi trilógiát írt (Vasvilágok, Gubólakók, A dromosz), de a Helikonban is publikált; emellett Veres Miklós, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársának tollából lehet olvasni egy részletes tanulmányt a dualizmus kori magyar sci-firől, amelyből kiderül, hogy például Herczeg Ferenc is kiváló tudományos-fantasztikus novellákat, kisregényeket írt; illetve a szerkesztők Bálint Tiborról is írtak, aki műveiben a robotok témakörével foglalkozott.
Egyedül a művészet bonthat le országhatárokat
A Helikon irodalmi folyóirat már 1994-ben megfogalmazta, hogy meg akarja alapítani a Kemény Zsigmond Irodalmi Díjat. Ezt idént adták át először, a díjazott Antal Balázs magyarországi író volt, akiről Demeter Zsuzsa mondott laudációt. Továbbá felszólalt Szilágyi István alapító főszerkesztő is, aki gratulált Antal Balázsnak, és elmondta, szerinte egyedül a művészet, az irodalom, az alkotás képes országhatárokat lebontani.
A jelen lévő szerzők felolvasták a bemutatott lapszámban megjelent írásaikat: André Ferenc fagyáspont, Antal Balázs A Kreón bolygó költői, Király Zoltán Kórlap, Karácsonyi Zsolt A vízcsepp című alkotásokat hallhattuk, amelyeket Papp Attila Zsolt vezetett fel Arthur C. Clarke 2001: Űrodüsszeia című filmregény 1968-as előszavával.
Tasi Annabella
maszol.ro

A kereszténység felvételét ünneplik Szent András napján az ortodoxok
A kereszténység felvételét ünnepli szerdán, Szent András napján a román ortodox egyház, az ünnepet 2012-ben nyilvánította hivatalos munkaszüneti nappá a bukaresti parlament.
A Konstanca megyei Ion Corvin község határában zarándokok ezrei gyűltek össze annál a kolostornál, amelyet „Szent András barlangja”, az apostol állítólagos szálláshelye mellett építettek. A román ortodoxok ugyanis úgy tartják, hogy az apostolok szétválása után – az evangéliumot Kis-Ázsia és a Fekete-tenger térségében hirdető – András egy ideig Dobrudzsában élt egy barlangban, majd a Dunán átkelve folytatta evangelizációs küldetését. A dobrudzsai kolostornál tartott vallásos szertartáson a görög, bolgár és ukrán testvéregyházak érsekei is részt vettek.
A dák-római folytonosságot hirdető, Romániában hivatalossá vált eredetelmélet szerint a románok a térséget az ókorban benépesítő dákok, valamint a provinciát több mint másfél évszázadig megszálló rómaiak leszármazottai, a román nép pedig a keresztény tanok elterjedésének időszakában alakult ki. Szent András ünnepének munkaszüneti nappá nyilvánítása így azt a meggyőződést erősíti, hogy a román nép„keresztényként született” és „kétezer éve él” a – Dunától északra fekvő – jelenlegi területén.
Csütörtökön ünneplik Romániában az 1918-as gyulafehérvári román nemzetgyűlés évfordulóját, amelynek résztvevői kimondták Erdély egyesülését a Román Királysággal. December 1-je 1990 óta Románia nemzeti ünnepe. Szerdától így ötnapos vakáció kezdődött a romániai közszférában, miután a bukaresti kormány péntekre is pihenőnapot adott a közalkalmazottaknak, összekötve a hivatalos munkaszüneti napokat a következő hétvégével.
MTI
kronika.ro

Két évtizede vált egyeduralkodóvá a Neptun-logika az RMDSZ politikájában
Az erdélyi magyarság politikai érdekképviseletének köreiben a kezdet kezdetétől két egymással ellentétes filozófia, két egymást kizáró stratégia és célrendszer ütközött.
Az egyik a helyzetelfogadó, konfliktuskerülő, minden áron megegyezésre törekvő irányzat, amit neveztek mérsékeltnek, labancnak, tájba simulónak, ki-ki vérmérséklete és pártállása szerint. Ez az irányzat a tények belső logikájából fakadóan képtelen perspektívát nyújtani a közösségnek, hiszen célhorizontját a többségi (román) elvárásokhoz és a feltételezett tűréshatárhoz igazítja. Márpedig a román politikum belátható időn belül nem fogad el egyetlen olyan létmodellt sem, mely biztosítaná az erdélyi magyarság hosszú távú fennmaradását.
A másik irányzat arra a kérdésre keresi a választ, hogy miként oldható az meg intézményesen, hogy közösségünk megőrizze önazonosságát akár évszázadokon át, saját szülőföldjén. E kérdésre egyértelműen az autonómia a válasz. E politika szükségképpen konfliktusos, az ugyanis egyértelmű, hogy a román politikum csakis külső nyomásra lenne hajlandó intézményesíteni az erdélyi magyarság nemzeti önkormányzatát. Fő eszköz tehát ebben a prizmában az erdélyi kérdés nemzetköziesítése. Erre kellett volna törekedni kezdettől fogva.
A Fekete-tengeri üdülőhelyen, Neptunban 1993-ban lezajlott tárgyalás azért váltott ki szabályos belső vihart, mert a tárgyalók pont a fordítottját tették annak, amit tenniük kellett volna, amennyiben céljuk az akkor már hivatalos programmá emelt autonómia kivívása. Nem azt a hamis látszatot kellett volna igazolni, hogy Románia gesztusokat tesz az erdélyi magyarság irányában, hanem a külpolitikai nyomást fokozni az ország küszöbön álló Európa tanácsi felvétele előtt. Neptun azért negatív szimbólum mindmáig, mert épp az erdélyi magyarság legfőbb politikai eszközét, a külpolitika fegyverét csorbította ki nem kis mértékben.
Ez a logika vált fősodratúvá 1996. november 28-án az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának bukaresti ülésén, ahol három ellenszavazat (amit Csapó I. József, Katona Ádám és e sorok írója adott le), valamint két tartózkodás (Toró T. Tibor és Sógor Csaba) mellett megszavazták, hogy a döntésre hivatott testületet, a SZKT-t kész helyzet elé állító Operatív Tanács szabad kezet kapjon a kormánykoalíciós tárgyalások tekintetében. Implicit nyilván azt is megszavazták, hogy az RMDSZ részt vegyen a következő kormányban. Ez pedig azzal volt egyenértékű, hogy a szervezet feladja az önálló külpolitika eszközét, amint azt egy interjúban maga Markó Béla is elismerte.
A nyugati hatalmak „vették a lapot”, nekik nem kellett még egy Koszovó, örvendtek, hogy megoldódott a helyzet külső beavatkozás nélkül, mi több, szépen, lassan egyre többen átvették azt az ordas hazugságot, amit addig csak az Iliescu-féle hatalom emberei és maga Ion Iliescu ismételgetett szinte mániákusan, miszerint „Romániában mintaértékűen megoldották a kisebbségi kérdést”. Ezt három év kormányzati szintű RMDSZ-politizálás után az Egyesült Államok akkori elnökétől, Bill Clintontól is visszahallhattuk.
Hiába figyelmeztetett a nemzeti autonomista oldal arra, hogy Románia EU-csatlakozása előtt van esély sarokba szorítani a román diplomáciát és rákényszeríteni a román vezetést a magyar autonómia intézményesítésére, Frunda Györggyel, az egyik neptuni tárgyalóval és a kormányzati szerepvállalás főideológusával az élen a hivatalos RMDSZ úgy állította be a csatlakozást, mintha az megoldást jelentene a kisebbségi kérdésre is.
Az RMDSZ azóta is csak konjunkturális, mobilizációs okokból nyúl az autonomista retorikához, egyébiránt bukaresti zsákmánypártként viselkedik. Most, az újabb parlamenti választások előtt éppen Bukarest-ellenes szólamokat hangoztat, hogy mérsékelje népszerűségvesztését.
Azt azonban aligha hihetjük, hogy 20 év komprádor-politika után hirtelen megváltoztak az RMDSZ-esek attól, hogy keblükre ölelték a Magyar Polgári Pártot, mely egyébként 2012 óta az ő nótájukat fújja.
Kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna – mutatott rá tíz esztendeje a napjainkban már az RMDSZ mellett korteskedő Kövér László országgyűlési elnök, aki feledni látszik, hogy a román érdekeknek alájátszó, komprádor RMDSZ-ből sem lesz elvszerű magyar képviselet attól, hogy felengedték a listájukra a házelnöki védnökség alatt működő látszatpárt két vezetőjét.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//szerintunk

Diaszpóratanács – Semjén: honosítás kezdete óta 920 ezer új állampolgár lett - A honosítás kezdete óta 920 ezerrel bővült a magyar állampolgárok száma - mondta Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes a Magyar Diaszpóra Tanács ülésének szünetében tartott sajtótájékoztatón szerdán Budapesten.
Közlése szerint a diaszpórában közel 100 ezer az úgynevezett állampolgársági megállapítások a száma, és emellett 820 ezren vannak, akik honosítással magyar állampolgárságot szereztek.
A miniszterelnök-helyettes megerősítette, hogy tartani fogják ígéretüket és a ciklus végére meglesz az egymillió új magyar állampolgár.
Beszámolt arról is, hogy negyven ország diaszpóra gyakorlatát tekintették át, kiemelve abból a leghasználhatóbb elemeket. Szólt arról a diaszpóra stratégiáról is, amit várhatóan tanácskozáson fogadnak majd el, ennek része lesz diaszpóra központ létrehozása, a magyar nyelv tanításának erősítése és a gazdasági-diplomáciai kapcsolatok erősítése.
emjén Zsolt kitért a Kőrösi Csoma Sándor programra, amelynek célja a diaszpóra magyarságának segítése. A program keretében immár 100 ösztöndíjast küldenek ki, akik többek között magyar nyelvet, néptáncot tanítanak. A cél a gyökerében emigráns szervezetekből olyan magyar szervezetek létrehozása, ami minden magyar otthona lehet - mutatott rá a kormányfő helyettese.
Beszélt a Mikes-programról is, amelynek lényege a hagyatékok összegyűjtése. Ezek közül a rendkívüli értékek gyűjteményekbe kerülnek, a többit kárpátaljai iskoláknak küldik el. Szintén a magyarság értékeinek számbevételét célozza a Julianus-program - jelezte, s felhívta a figyelmet a nemzeti regiszterre is, ahol magyar és angol nyelven lehet tájékozódni.
Semjén Zsolt úgy fogalmazott: míg a Kádár-rendszer idején a diaszpórát ellenségnek, majd mostohagyereknek tartották, a mostani kormány családtagként tekint rá. Rögzítette: a magyar kormány számára minden magyar egyaránt fontos felekezettől, világnézettől függetlenül. Egyúttal azonban azt is jelezte, hogy a diaszpóra szervezetek esetleges vitáiban a magyar állam és kormány nem kíván igazságot tenni.
Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár arról beszélt, hogy a tanács immár hatodik alkalommal ült össze. 2011-ben még 49 szervezet vett részt munkájában, a mostani ülésen 76 tömörülés képviselői vannak jelen. A testület négy kontinentális és egy interkontinentális szekciót működtet, s közreműködnek tevékenységében az egyházak és a cserkészek is.
Reményei szerint a jövőben tovább bővül a részt vevő tagszervezetek, illetve képviselők száma.
Az államtitkár kitért arra is, hogy a következő években szeretnék a diaszpóra magyarságát ezer szállal kötni a Magyarországhoz. Ehhez erős anyaországra van szükség, olyanra, amelyikre a Kárpát-medencében és a diaszpórában élők is feltekintenek.
A tanácskozás végén a résztvevők várhatóan zárónyilatkozatot fogadnak el.
(MTI)

Diaszpóratanács – Potápi: a magyar tapasztalatokat is sokan hasznosítják - Negyven ország diaszpórapolitikáját, eredményeit tekintették át a szerda este elfogadott zárónyilatkozat kidolgozásához, de a magyar tapasztalatokat is sokan hasznosítják - mondta a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára a Diaszpóratanács munkájáról beszámolva az M1 aktuális csatorna műsorában.
Potápi Árpád János elmondta: meghatározták a következő években fontos célokat, a többi között az elkezdett kulturális, oktatási programok folytatását és az elmúlt években az országot "főleg gazdasági okok miatt" elhagyók visszahívását.
Szintén fontos kérdésnek nevezte, hogyan lehetne az ország gazdasági életébe jobban bekapcsolni a diaszpórát, valamint a lehetőségeiket, kapcsolatrendszerüket használva növelni a magyar gazdaságpolitika sikereit.
Potápi Árpád János jelezte: szeretnének felállítani egy emigrációs és diaszpóraközpontot, ahol bemutatnák, hogyan jött létre a nagyvilágban a magyar diaszpóra, milyen hagyatékai vannak.
A határon túli magyaroknak akár a Kárpát-medencében, akár a diaszpórában, szükségük van egy erős Magyarországra - hangsúlyozta az államtitkár, hozzátéve: azzal, hogy "van egy gazdaságilag és morális értelemben erős Magyarország", az ő dolguk is könnyebbé válik, és könnyebben tudják támogatni Magyarországot ott, ahol élnek.
(MTI)

Bíró Béla: A választás tétje
Korábban több rendben is kifejtettem: minden vonatkozásban a pluralizmus, a vélemény és szólásszabadság feltétlen híve vagyok. A szatmári RMDSZ-kongresszust követően ezért sem helyeseltem Tőkés Lászlónak és híveinek a marginalizálását. Annak ellenére sem, hogy Tőkés egyeduralmi hajlamaival kezdettől nem rokonszenveztem. Ma is meg vagyok róla győződve, hogy – ha a román-magyar kapcsolatok normalizálása szempontjából volt is benne logika – végső fokon hiba volt szakadást előidézni. Tőkést, bármily problematikusnak is tűnt, az RMDSZ kereteiben kellett volna kompromisszumokra bírni. (Persze hallom a jogos fenntartást: „Próbáltad volna meg te!”)
A szakadás sajnos nem növelte a szavazótábort, inkább zsugorította. A kölcsönös szemrehányások és elfogultságok csupán a kiábrándultak sorait szaporították. Ezzel az RMDSZ érdekérvényesítő képessége is meggyengült. Az „ellentábor” pedig soha nem is volt képes a magyar érdekeket érvényesíteni. A FIDESZ-segítséggel Európai Parlamentbe juttatott Tőkés László radikális, a nemzetközi közvéleményre alapozó stratégiája teljességgel hatástalannak bizonyult. Az európai partnerek, jelesül a Néppárt képviselői sem voltak hajlandóak nyilvánosan is a magyar szempontok mellé állni. Ami érthető, hiszen – a németeken kívül – mindeniküknek vaj volt és továbbra is vaj van a fején.
A helyzetet a bevándorlási hullám változtatta számunkra csaknem kilátástalanná, hiszen ha Európa a kisebbségi jogokat valóban garantálná, a migránsok számarányának rohamos növekedésével párhuzamosan a többségi nyelvek és kultúrák kerülhetnének végveszélybe. Ezt a veszélyt csakis a kényszerasszimiláció kérlelhetetlen érvényesítése háríthatja el. Legalábbis elvben, mert a gyakorlatban a dolog sokkal bonyolultabbnak látszik, mint amilyennek a Nyugat politikusai – a francia, illetve az angol homogenizációs nemzetstratégiák újabban mind több szempontból látszólagos sikereiből ítélve – gondolhatták.
A korábban győzedelmesnek tűnő asszimiláció újabban a bürokratikus intézmények mindenhatóvá válása és a tömegkommunikáció mindent behálózó rendszerei ellenére is megbicsaklani látszik. Így aztán a kisebbségi nyelvek és kultúrák a Nyugat politikusainak szemében távlatilag egyre fenyegetőbb veszélyforrásokként jelennek meg.
Ezen a helyzeten csak annak belátása változtathat, hogy a demográfiai okokból gyorsan terjeszkedő és gazdasági megfontolásokból nélkülözhetetlen kisebbségi társadalmakkal szemben a mai többség számára egyetlen hosszútávú stratégia kínálkozik: a kisebbségi jogok következetes érvényesítése, a kölcsönös kétnyelvűség és a kulturális egyenjogúság. Ezeket az alapelveket ugyanis később következetlenségek nélkül és magabiztos erkölcsi fölénnyel használhatja fel önnön immár „kisebbségi” jogainak védelmében is.
Erre a belátásra e pillanatban sajnos még alig van esély. Európa többségi államai egyelőre a nemzeti homogenizáció s az ezt megalapozó mind türelmetlenebb nacionalizmusok újrafelfedezésével vannak elfoglalva. Hosszabb távon – a nacionalista stratégiák kontraproduktív természetének felismerésével arányosan – azonban a megvilágosodás elkerülhetetlen.
Helyzetünket ebből a perspektívából szemlélve számunkra, határon kívüli – jelesül romániai – magyarok számára nem marad más választási lehetőség, mint az egység. Annak ellenére, hogy a távlati kibontakozás – erről továbbra is meg vagyok győződve – csakis román-magyar összefogással lehetséges.
Addig azonban, amíg a nemzetközi nyilvánosságban a mi helyzetünket is radikálisan más megvilágításba helyező fordulat bekövetkezik, a romániai magyar közösségnek egyben kell maradnia. Ehhez a megmaradással szinonim egységhez szükséges önbizalmat pedig csakis közösségünk erős parlamenti képviselete és alkuképessége alapozhatja meg.
Segítségünkre lehet, hogy Donald Trump elnöki beiktatása – a magyarországi politika nemzetközi érdekérvényesítő képességének fokozódásával párhuzamosan – a román-magyar viszonyt is kiegyensúlyozottabbá teheti.
A tét számunkra életbevágó. Esélyeink, bár e pillanatban nem igazán rózsásak, hosszabb távon nagy valószínűséggel nem is reménytelenek. A december 11-ei választásokon több múlhat, mint amennyiben első megfontolásra reménykedhetnénk maszol.ro

A legnépszerűbb erdélyi magyar portál voltunk novemberben
Túllépett az 50 ezren csütörtöktől Facebookon a követőink száma, novemberben pedig több mint 410 ezer egyéni látogatónk volt. A Maszol így már nem csak a leglájkoltabb, hanem legolvasottabb magyar portál is Erdélyben.
A Maszol volt a legolvasottabb erdélyi magyar portál novemberben a trafic.ro adatai szerint. Egyéni látogatóink száma a legutóbbi hónapban elérte a 411 227-et. E szerint olvasottságunk nagyobb volt az eddigi piacvezető szekelyhon.ro portálénál. Akadt olyan nap is novemberben, amikor az egyéni látogatóink száma az 50 ezret is meghaladta. 
Ezt a teljesítményt kereken 4,5 fél év alatt értük el. Olvasottságunk 2012-es indulásunk óta folyamatosan nőtt, havi egyéni látogatónk száma egy éve lépte át a 200 ezret, ezt egy esztendő alatt megdupláztuk.
A facebookos lájkjaink száma talán még olvasottságunknál is látványosabban növekedett. Egy évvel ezelőtt már 30 ezer követőnk volt a közösségi oldalon, és már akkor a „leglájkoltabb” erdélyi magyar portál lettünk. Idén júniusban a lájkok száma elérte a 40 ezret, december elsején pedig az 50 ezret. Ez azt jelenti, hogy egy év leforgása alatt 20 ezerrel gyarapodott a Facebook-követőink tábora. maszol.ro

Az asszimiláció lépcsőfokai
A szakemberek szűk körben sokat vitáznak az erdélyi, partiumi magyar nemzetrész gyorsuló asszimilációjának okain, esetleges lassításának, megállításának módozatain. Az akadémikus vita persze sokszor nem találkozik a hétköznapi életben tetten érhető okokkal.
Az, hogy az immár majdnem száz esztendeje román uralom alatt élő magyarok nemzeti önazonosságával gondok vannak, lassan inkább szomorú közhely, mint újdonság. A tízévente megfeleződő szórványmagyarság éppen úgy hétköznapi realitás, mint az egykor magyar lakosságú nagyvárosok betondzsungelében élő magyarok rohamos elszakadása mindattól, amit magyar önazonosság, műveltség néven ismerünk. Sokan ugyanakkor hajlamosak azt hinni, hogy a még néhány létező magyar többségű területen (Érmellék, Szilágyság és főleg Székelyföld) sokkal jobb a helyzet, ezeken a vidékeken valamiféle kis Magyarország létezik, ahol még a patak is magyarul csobog, és a rigó is magyarul fütyül. 
Ezt az illúziót persze nagyon hamar porrá zúzza a mindennapok szomorú valósága, főleg akkor, ha az embernek van szerencséje egy ilyen településen élni. A gyatra román nyelvtudásnem akadályozza meg a többnyire magyar hivatalosságokat abban, hogy kizárólag románul levelezzenek az adófizetőkkel, akik csak nagy nehézségek árán értik meg, mit is akar a hivatal. 
Ugyanakkor rengeteg román szó, kifejezés, szófordulat kerül át a hétköznapi magyar beszédbe, és ez alól a jelenség alól nem kivételek az értelmiségi szerepkörben vegetálók sem, sőt sok esetben maguk járnak elöl a nyelvrontás folyamatában. A politikum és az értelmiség felelőssége nem hangsúlyozható eléggé ebben a gyászos folyamatban, hiszen az emberek nagy többsége egész élete folyamán mintát követ. Ha az állítólag magyar érdekvédő románul küld neki levelet, beszédébe román kifejezéseket kever, december elsején pedig a többi román párttal együtt ünnepli Romániát, a hétköznapi ember előbb-utóbb ezt fogja természetesnek tartani. Ha pedig a pedagógus nem vigyáz az anyanyelv tisztaságára, nem csöpögteti idejében a rá bízott palántákba a magyar nemzethez tartozás örömét, szépségét, hanem inkább román zászlókat ragasztgat december elseje alkalmával a nyiladozó értelmű nebulókkal, a jövőnk iránya nem lehet kétséges. 
Szakemberek szerint két nemzedéken belül megtörténhet egy közösség nemzetváltása, ha egy bizonyos lélekszám alá fogyatkozik, szilárd nemzeti öntudat és megfelelő vezető réteg nélkül kénytelen élni. Az erdélyi, partiumi, bánsági magyarok szinte mind ráléptek erre az útra, és ha így folytatódik, sok Nagy, Kiss, Kerekes, Kovács és Szabó fogja kedvelni december elsején a közösségi oldal jókívánságait a századik születésnapját ünneplő Románia számára.
Barta Béla itthon.ma//erdelyorszag

Kipukkad a lufi? (Székelyföldi terrorvád)
Tavaly ilyenkor, pont a román nemzeti ünnepen „robbant a bomba”: székely terroristákat fogtak Kézdivásárhelyen. Most, egy esztendő múltával a „betonerős” bizonyítékok szépen, lassan semmivé foszlanak, és a hatóságok is kezdtek kihátrálni az ügy mögül. Összeállításunkban az egy évvel ezelőtt történteket, majd a fejleményeket foglaltuk össze. Sokat elárul, hogy féléves előzetes fogva tartás után előbb házi őrizetbe, majd hatósági felügyelet alá helyezték Beke István Attilát és Szőcs Zoltánt. Hiába állítottak össze nyolckötetes vádiratot, ahogy halad a per, kártyavárként omlanak össze a vádak.
Időközben az is kiderült, hogy a titkosszolgálat által lehallgatott beszélgetések jegyzőkönyve tele van pontatlan fordítással, és a petárdákat forgalmazó koronatanú határozottan állította a táblabíróságon, hogy a Beke István Attila által vásároltakból képtelenség bombát gyártani.  Az első letartóztatás
A Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság, illetve a Román Hírszerző Szolgálat  (RHSZ) szerint Beke István Attila 2015. december 1-jén Kézdivásárhelyen a Gábor Áron téren a katonai felvonulás alatt akart bombát robbantani, de az állami hatóságok meghiúsították a székelyföldi terrorcselekményt. November 30-án, hétfőn a Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszék mellett működő Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság ügyészei a 2015/2/7350-es számú iratcsomó alapján házkutatást tartottak Beke István Attilánál, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi elnökének főtéri magánlakásán és cégénél, aznap este pedig további kihallgatásokra Bukarestbe szállították. A házkutatási parancsban nem szerepel az indok, csupán egy friss iktatószámra hivatkoztak. A házkutatás a reggeli óráktól este fél kilencig tartott. Az ügyészek fegyvereket és pirotechnikai eszközöket kerestek, helyette azonban laptopokat, merevlemezeket és más adathordozókat, magyar zászlót, vármegyés pólót, airsoftos éjjellátót, airsoftos szirénát, lejárt szilveszteri petárdát, tortára való fényszórót foglaltak le és vittek el. „Alávaló módon vitték el férjemet a városból, egész napos éhezés, szomjazás után egész éjszaka kihallgatásnak vetették alá Bukarestben. Nem biztosítottak tolmácsot számára sehol, a jegyzőkönyveket csak románul írták, kötekedtek Kiss István védőügyvéddel, aki nem mehetett vele. Több mint tízórás megfélemlítési akciónak vetették alá mind a férjemet, mind a családot. Ez több, mint zaklatás, ez lelki terror! Kedden hajnalban közölték velem, hogy elfogatási parancs van érvényben, majd körülbelül két óra elteltével, hogy 24 órás őrizetbe vételt rendeltek el, illetve azt, hogy nem léphetek vele kapcsolatba. Többszöri rákérdezésemre, miért hurcolják, mi a gyanú, mi a vád ellene, oly módon közölték velem, mintha tudnom kellene, hogy terrorizmus, asszonyom! Az ártatlanság vélelme Romániában nem illeti meg sem az egyszerű székely embert, sem egy vármegyés vezetőt” – nyilatkozta annak idején lapunknak Beke Csilla, István Attila felesége. Az állítólagos vádak
A Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság honlapján közzétett közlemény szerint a gyanúsítottat az alkotmányos rend elleni cselekedetek elkövetésének szándékával és a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésének gyanújával vették őrizetbe. A hatóság szerint a házkutatások során lefoglalt eszközök alkalmasak arra, hogy román állampolgárokat és javaikat veszélyeztessék. Az ügyészség az RHSZ segítségével derítette fel a kézdivásárhelyi esetet. „Az ügyben fennáll annak az alapos gyanúja, hogy B. I. A. vádlott, a HVIM romániai szárnyának oszlopos tagja vállalta, majd beszerezte az eszközöket egy házi készítésű robbanószerkezet előállításához, amelyet Kézdivásárhelyen a december elsejei ünnepségen akart a tömegben felrobbantani” – áll az ügyészségi közleményben. Az ügyészség közlése szerint a kézdivásárhelyi férfi „a szélsőséges-nacionalista Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom magyarországi struktúra Erdélyben kifejtett revizionista-szeparatista” céljait képviselte, „Nagy-Magyarország visszaállítására” készült, „e folyamat részeként pedig a román állampolgárok és javaik elleni erőszakos cselekedetekkel, valamint a román hatóságoknak az úgynevezett Székelyföld fölötti ellenőrzése megnehezítésével/megakadályozásával” is számolt. A Román Hírszerző Szolgálat illetékese szerint a titkosszolgálat régóta figyelte a gyanúsítottat, de a román televíziók arról is beszámoltak – szintén az ügyészségről, titkosszolgálattól kiszivárgott hírekre alapozva –, hogy a gyanúsított olyan szerkezet birtokában volt, amely több tíz ember halálát okozhatta volna, ha sikerül bevetni a békés ünneplők ellen. Állítólag már október óta figyelték, miután kiderült, hogy veszélyes anyagok vannak birtokában, amelyeket távolról is fel lehet robbantani. A hírcsatornák folyamatosan hangoztatták, hogy a hatóságok kitűnően végezték a dolgukat, egy pillanatra sem volt veszélyben a román állampolgárok élete vagy egészsége. 
Újabb két házkutatás
December 1-jén Kézdisárfalván Szabó Ottó karateedzőnél, amatőr festőnél tartottak házkutatást. Onnan Hodor Istvánhoz ment az ügyészekből, rendőrökből és csendőrökből álló tizennyolc tagú különítmény. „Semmit nem találtak, semmit nem koboztak el” – mondotta Szabó Ottó –, akit, akárcsak Hodor Istvánt, szintén el akartak vinni Sepsiszentgyörgyre, de miután valakit telefonon felhívtak, és elmondták, hogy nem találtak semmit, távoztak a lakásából. Időközben a bukaresti táblabíróság eleget tett a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság kérésének, és Beke István Attilát, a HVIM kézdivásárhelyi vezetőjét harmincnapos vizsgálati fogságba helyezte.   Szőcs Zoltán letartóztatása
December 29-én este a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság ügyészei őrizetbe vették és kihallgatásra Bukarestbe vitték Szőcs Zoltánt, a HVIM erdélyi elnökét. Az igazgatóság közleménye szerint az alkotmányos rend elleni cselekedetek elkövetésére, valamint a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésére való felbujtással gyanúsítják, kihallgatása keddről szerdára virradó éjszaka hajnali 4 óráig tartott. December 30-án a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság ügyészei a bukaresti táblabíróságon Szőcs Zoltán harmincnapos előzetes letartóztatását kérték, amit jóvá is hagytak. Közleményük szerint október 10-én arra biztatta a HVIM kézdivásárhelyi szervezetének jelen levő tagjait, hogy házilag készítsenek egy robbanószerkezetet, és azt robbantsák fel december elsején a Románia nemzeti ünnepe alkalmával tartandó főtéri felvonuláson. Szőcs e felvetésére – szerintük – Beke István a „megcsináljuk” kijelentéssel válaszolt. A sajtóközlemény Szőcs Zoltánt a Székelyföld nem Románia! jelszó népszerűsítőjeként mutatja be, aki azt vallja, hogy a HVIM céljait „véráldozat nélkül nem lehet elérni”. Az ügyészek állítása szerint a lehallgatott október 10-ei megbeszélésen „Szőcs Zoltán feladatul szabta a HVIM kézdivásárhelyi  tagjainak a házi robbanószerkezet elkészítését”. Három nappal a tanácskozás után Szőcs elhagyta Romániát, és csak december 20-án tért vissza Kézdivásárhelyre. Beke István december elsejei letartóztatása után azonban felvette a kapcsolatot a tanácskozás többi résztvevőjével, hogy egyeztesse velük a hatóságoknak mondandó változatot. Az ügyészség közleménye szerint Szőcs Zoltán „a szélsőséges-nacionalista HVIM Erdélyben kifejtett revizionista-szeparatista” céljait képviselte, és „Nagy-Magyarország visszaállítására” készült, „e folyamat részeként pedig a román állampolgárok és javaik elleni erőszakos cselekedetekkel, valamint a román hatóságoknak az úgynevezett Székelyföld fölötti ellenőrzése megnehezítésével/megakadályozásával” is számolt. A bukaresti táblabíróság fél éven keresztül havonta meghosszabbította a két vármegyés előzetes fogva tartását, azzal érvelve, hogy „szabadon bocsátásuk veszélyt jelentene”.
Vádemelés Közel fél évvel előzetes letartóztatásba helyezésük után, május 18-án emeltek vádat a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság ügyészei, Beke István Attilát közösség elleni merényletkísérlettel és a robbanóanyagokra vonatkozó törvény megsértésének kísérletével, Szőcs Zoltánt közösség elleni merényletre való felbujtással, valamint a robbanóanyagokra vonatkozó törvény megsértésére történő felbujtással vádolják.  A Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszék július elsején tárgyalta a két kézdivásárhelyi fiatal fellebbezését, amelyet előzetes fogva tartásuk meghosszabbítása ellen nyújtottak be. Ezúttal úgy ítélték, a két vármegyés szabadon bocsátása nem jelent társadalmi veszélyt – eddig mindig erre hivatkoztak –, ezért enyhítettek a korábbi döntésen, és házi őrizetbe helyezték őket. Beke hét, Szőcs pedig hat hónapot töltött vizsgálati fogságban a bukaresti rendőrség központi fogdájában, majd a rahovai börtönben. Elkezdődik a per
A bukaresti táblabíróságon több mint tíz hónappal őrizetbe vételük után, szeptember 20-án, kedden elkezdődött, és több mint hét órán át tartott Beke István Attila és Szőcs Zoltán ügyének alapfokú tárgyalása. A két vármegyés elleni vád rendkívül súlyos: Beke István Attilát közösség elleni merényletkísérlettel, valamint a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésének kísérletével, Szőcs Zoltánt közösség elleni merényletre való felbujtással, a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésére történő felbujtással vádolják a Terrorizmus és a Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóság ügyészei, akik nyolckötetes vádiratot helyeztek a táblabíróság asztalára. A második tárgyalást október 7-én tartották, de azon sem született lényeges döntés.
Házi őrizetből hatósági felügyelet alá kerültek
November 4-én fordulat következett be a terrorizmussal gyanúsított kézdivásárhelyi fiatalok, Beke István Attila és Szőcs Zoltán perének pénteki bukaresti tárgyalásán: a bírói testület úgy döntött, a házi őrizetet hatósági felügyeletre enyhítik. A döntés 12-én vált véglegessé, a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság ügyészei nem fellebbeztek. A tárgyalás első felében tanúként kihallgatták Makó Attilát, aki megvásárolta Beke István Attilától a petárdák egy részét, illetve Marian Bîznut, a temesvári petárdás cég tulajdonosát, aki elismerte, hogy régebbi rendelést teljesített, és Beke István Attilát a tartozás rendezése miatt kereste meg. Bîznu azt is elmondta, hogy kis mennyiségű petárdáról van szó, nem veszélyes anyagokról, hangsúlyozva: az Fp 3-as típusú petárdák csak hangban erősek, de nem veszélyesek.
A vád koronatanúja, a védett identitású József Sándor nem jelent meg a tárgyaláson, a vádhatóság szerint nincs az országban. Számára és Szőcs Csongor számára – aki szintén nem tartózkodik az országban – új időpontot jelölnek ki. Az ítélet értelmében Beke Istvánnak és Szőcs Zoltánnak rendszeresen meg kell jelennie a hatóságok előtt, azaz a kézdivásárhelyi rendőrségen, továbbá hatósági engedély nélkül nem hagyhatják el az országot. Ugyanakkor nem szabad kapcsolatba lépniük egymással, de a tanúként kihallgatott Bandi Szabolccsal, Hodor Istvánnal és Marian Bîznuval sem. Az ítélőtábla mindkettejüknek megtiltotta, hogy a HVIM vagy a Szent László Serege Egyesület bármely rendezvényén részt vegyenek, illetve fegyvert viseljenek. Habár Bukarestben a házi őrizet visszavonásáról már a délutáni órákban döntöttek, ezt Beke Istvánékkal csak hajnali két óra után közölték. A következő tárgyalást december 5-ére tűzték ki.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Réhon József könyvének bemutatója
Volt „igazi” szerenád is
A napokban jelent meg Aradon az Occident Media Kiadó Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában Réhon József Diákszerenád c. könyve, amelynek bemutatójára hétfőn délután a Jelen Ház nagytermében zsúfolt terem előtt került sor.
Diákokról, tanárokról írott könyvről lévén szó, a szerző egy gyakorló tanárt (Ilona János, Aradi Csiky Gergely Főgimnázium) és egy diákot (Csomós Roland, ugyancsak Csiky, XII. A osztály) kért fel legújabb (Fritz Mihály borítólapjával és illusztrációjával megjelent) könyvének bemutatására, arra, hogy elmondják: milyennek látszik ez a könyv egy mostani oktató és tanuló szemszögéből.
A rendezvényt Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője nyitotta meg, emlékeztetve arra, hogy Réhon tanár úr előbbi, tavaly megjelent könyvének bemutatásakor azt ígérte: az lesz az utolsó... Ilona János azzal kezdte, hogy az ígéretet már nyolc évvel ezelőtt se vette komolyan, amikor az első, diákokról, tanárokról szóló történeteket tartalmazó könyvét olvasta. A mostani azonban más, állapította meg, a jelenlegi egy összefüggő történet, a forma és a stílus jelentősen változott, és érdekes párhuzamot vont Mikszáth Új Zrínyiásza és Réhon tanár úr könyve között.
Ez utóbbi kötet szereplőit, mint maga a szerző vallja, három iskola diákjaiból, tanáraiból, egykori kollégáiból „varrta össze”, és „minden leírt esemény megtörtént. Pontosan úgy, vagy egy kicsit másképpen”. A legtöbben felismerhetők, ha más néven is szerepelnek, egy részük ma is él.
A történet, mondta a méltató, szokatlan helyzeteket mesél el – a szereplők „Madách- és József Attila-idézeteket vagdosnak egymáshoz”, sportolnak, nyáron lelkesen vesznek részt közös munkatáborban –, hogy aztán a megkeresett pénzt önzetlenül egyik osztálytársuk gyógyítására ajánlják fel. Közben védik bajba került társukat, „szóbaállnak” szüleikkel, nagyszüleikkel, feltűnően okosak, bátrak, rendesek...
Mitől bizarr, hogy így viselkednek, és mitől lenne bizarr, ha így viselkednének a maiak? – tette fel Ilona János a költői kérdést.
A szerző így látta, szerette volna és szeretné látni a diákokat – rendesnek, jól neveltnek, becsületesnek.
Meglepetés és igen érdekes volt egy mai diák fellépése. Csomós Roland többek között ezt mondta: nehéz elképzelni, hogy a mai diákok és tanárok együtt ülnek le, mondjuk, a tábortűz mellé és civilizáltan bort kortyolgatnak... (A fiatalembernek – a cikkíró megjegyzése –, nem volt szerencséje a könyv egyik szereplőjét, a szép emlékezetű dr. Kovách Gézát, Gazsit ismernie.) Az érettségi előtt álló fiatalember felemlítette: az osztálytársaknak, valamikor, volt idejük és indíttatásuk egymással foglalkozni – a maiak nagyrészt önzők, csak magukkal törődnek, a mai iskola statisztikákra épül stb.
Alulírott ehhez annyit tenne hozzá: a (lejárt) múlt gyakorta – olykor elég furcsa módon – szebbnek, vonzóbbnak, emberibbnek tűnik a mánál. (Sebaj: húsz-ötven év múltán ugyanígy lesz – szerk. megj.)
Réhon József „végszóként” nem kommentálta az elhangzottakat, inkább egykori iskoláiról, tanárairól beszélt, leszögezve (a híres shakespeare-i idézet nyomán): se dicsérni, se temetni nem akarta a régi iskolát, csak felidézni.
A hétfői esemény igazi meglepetéssel ért véget: az aradi könyvbemutatókon már „otthon lévő” Miscovici Tibor és Miltaller Lajos zenészpáros a könyvben szereplő zeneszámok (köztük a Tosseli-szerenád) megszólaltatásával kedveskedett a nézőknek, akik aztán szeretetvendégségen kommentálhatták a történteket.
Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad)

Gálaesttel zárul a 400 éves Marosvásárhely ünnepe
A végéhez érkezett Marosvásárhely szabad királyi városi rangra emelésének 400. évfordulója alkalmából a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület által szervezett jubileumi rendezvénysorozat: december 2-án, pénteken este 6-tól a Kultúrpalota nagytermében tartják a gálaestet.
„Sikeres volt a Marosvásárhelyen megszervezett Bethlen Gábor-emlékév" – ismertette a végéhez érkezett rendezvénysorozatot Náznán Olga, a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület elnöke. A Marosvásárhely főterére tervezett Bethlen Gábor-szoborpályázat nyertes alkotását is kihirdetik a péntek esti rendezvényen – mondta el Soós Zoltán. A Maros megyei múzeum igazgatója emlékeztetett, a zsűri által kiválasztott két szobor közül végül a marosvásárhelyi származású, Baján élő szobrászművész, Harmath István alkotását választották. Soós Zoltán elmondta, az önkormányzat a szobor felállításának helyszínét már megszavazta, az engedélyeket kell még megszerezni.
A gálaesten a Codex csíkszeredai régizene-együttes lép fel, Spielmann Mihály történész foglalja össze a Bethlen Gábor adományozta rang lényegét, Szélyes Ferenc színművész a kort idéző, Móricz Zsigmond Erdély trilógiájának Tündérkert című, első részéből olvas fel részleteket. Összesen nyolc történelmi előadást tartottak, amelyek során szó esett a Bethlen Gábor előtti korról, az adománylevél jelentőségéről, Erdély felvirágzásáról, az azt követő időszakokról, különös tekitettel Marosvásárhely múltjára. A szervezők marosvásárhelyi történészeket kértek fel, akik a városnak egy-egy korszakát ismertették.
Antal Erika Krónika (Kolozsvár)

Az RMDSZ történelmi sikereiről és kudarcairól
Az RMDSZ, ha jót akar az erdélyi, romániai magyarságnak, akkor bizonyos értelemben el kell fordulnia tőle, s neki kell állnia a románsággal tárgyalni. Igencsak sarkítva s leegyszerűsítve, de ha közérthetőre akarom fordítani Salat Levente etnopolitikára szakosodott politológusnak, kolozsvári egyetemi oktatónak az RMDSZ történelmének elmúlt több mint negyed évszázadáról és jelenkori perspektíváiról szóló tanulmányát, akkor valahogy így fogalmaznék: paradox módon az RMDSZ-nek kevesebbet és realistábban kellene kommunikálnia a saját választóival, és több üzenetet kellene megfogalmaznia a román többség felé, eladhatóvá, fogyaszthatóvá és miért ne, szimpatikusabbá tennie a magyar közösség törekvéseit.
A román nyelvű tanulmányt – amelyet az alábbiakban kivonatosan próbálok ismertetni – a kolozsvári kisebbségkutató november 8-án a Demokráciakutató Központ honlapján hozta nyilvánosságra. Az RMDSZ 25 évének történelmét áttekintve és értékelve fogalmaz meg analitikai megközelítésű következtetéseket. Az érdekvédelmi szervezetből lett, mára inkább politikai pártként működő szövetség története egybevág az erdélyi magyarság rendszerváltozás utáni történelmével, már csak ezért is érdemes átrágni magunkat rajta. Salat több korszakra osztja ezt az időszakot: 1990–1996 között az építkezés korszaka volt, amikor felépült a romániai magyarság ma is ismert kulturális intézményrendszere, ekkor alakult a legtöbb magyar iskola, jöttek létre a színházak, múzeumok és egyéb kulturális intézmények. Ez Salat megfogalmazásában a „párhuzamos társadalom” létrehozásának időszaka. 1996-ban – éppen húsz éve – lépett először kormányra az RMDSZ. Ez a „párhuzamos társadalom” építéséről szóló stratégia megváltozásával járt, hisz innentől kezdve a párhuzamos társadalom tagjai igényelni kezdték a többségi társadalom államának struktúráihoz való hozzáférést.
Salat tanulmányában hosszan értekezik erről az időszakról: az 1996. november végi SZKT-s vitákról, amelyek végül jóváhagyták az RMDSZ kormányra lépését, és elindították az RMDSZ átalakulását érdekvédelmi ernyőszervezetből központosított vezetésű politikai párttá. A kutató a bel- és külpolitikai kontextus elemzése után végül arra a következtetésre jut, hogy helyes volt az RMDSZ akkori döntése még akkor is, ha arra gondolunk, hogy ez által több kisebbségvédelmi eszközről lemondott, és a román–magyar alapszerződés amerikai nyomásra történő aláírásával Magyarország elvesztette azon jogot, hogy védhatalmi státust gyakorolhasson a romániai magyarság felett. Igazából nem volt azonban más választása – teszi hozzá Salat –, rosszabbul járt volna a romániai magyarság, ha meg akarta volna akadályozni a NATO befolyását Kelet-Európára kiterjeszteni szándékozó amerikai szándékokat.
A kormányra lépett, és a hosszú ideig kormányban levő vagy egy-egy kormányt kívülről támogató RMDSZ stratégiája ezután radikálisan megváltozott. A 2000 és 2004 közötti, Năstase-kormányhoz köthető, a helyi autonómiát és nyelvhasználatot elismerő közigazgatási törvényt a szövetség egyik legnagyobb sikereként lehet értékelni. 2004 és 2014 közé tehető Salat meglátásában az a korszak, amely nemcsak az államstruktúrában való részvételt, hanem az állam forrásainak a magyarlakta vidékek felé történő csatornázását tartotta központi elemnek. Ebben is voltak részsikerek, de nem oly átütő erejűek, ami elhallgattatta volna az RMDSZ-szel szembeni egyre erősödő, kritikus hangokat.
Miközben az RMDSZ nem tudta elfogadtatni megfelelően a kormányzati részvétel szükségességét, az addig fegyelmezett szavazóbázisának egysége megtört, a választópolgárok kezdtek lemorzsolódni. Ennek hatására a szövetség diskurzusának szintjén is változások álltak be, ez azonban nem járt a szavazóbázis megszilárdításával.
Salat Levente úgy látja, kontraproduktív volt az önálló magyar egyetem és az autonómia fő célkitűzéseit úgy zászlóra tűzni, hogy közben tudhatták: e célok eléréséhez a többségi román társadalom támogatására is szükség lesz. Vajmi keveset tett az RMDSZ azért, hogy a románság számára fogyaszthatóvá, egyáltalán szalonképessé tegye e törekvéseket. De nem csak ezt rója fel az RMDSZ bűnének az egyetemi oktató. Az erdélyi magyarságot megcélzó kommunikációban az önálló egyetemre és az autonómiára helyezett hangsúly frusztráltságot, a sikertelenség érzését kelti.
Hiba volt Salat szerint többek között az is, hogy nem fordítanak figyelmet a szocializáció során a többségi társadalom tagjaival való kapcsolattartásra, emellett az erdélyi magyart abban az illúzióban ringatták, hogy úgy élhet Romániában, mintha Magyarországon élne, miközben a román társadalomban való érvényesüléshez olyan képességekre van szükség, amelyekre Magyarországon nem és fordítva. A kialakult ördögi körben a magyarság a román államban ellenséget, a román állam pedig a magyarságban instabilitási faktort lát. Ha az a cél, hogy Románia olyan jóléti állam legyen, amelynek polgárai barátságosak és megértők egymással, egyúttal a magyarság törekvéseivel szemben is, akkor az erdélyi magyarságnak is fel kell vállalnia helyét a román politikai közösségben, s szolidárisnak kell lennie a többségi társadalommal – állapítja meg Salat.
Az erdélyi magyarságnak mint közösségnek a fennmaradása Salat szerint jelen pillanatban igencsak bizonytalan. A többségi társadalom felé való nyitás mellett szükség volna arra is, hogy az RMDSZ szembenézzen a magyarsággal és tisztázza: ennek a fennmaradásnak ára van, ugyanis olyan közösségi kompetenciák elsajátítására kellene fektetni a hangsúlyt, amelyek figyelembe veszik a többnemzetiségű valóságot.
Rédai Attila Székelyhon.ro

Az erdélyi magyarságot mocskolta egy ortodox pap Sepsiszentgyörgyön
Ha nem sárga a bőrük és ferde a szemük mint a mongoloknak, akkor románok leszármazottai a székelyek, akik szégyellhetik magukat, hogy nem mentek ki december elsején ünnepelni Sepsiszentgyörgy főterére.
Nézzen minden, a fogát csikorgató, otthon maradó úgynevezett székely a tükörbe: ha nem sárga a bőre, akkor a románok (dákok) leszármazottja, és csak akkor van joga szülőföldjén élni  – jelentette ki a román nemzeti ünnepen egy ortodox pap Sepsiszentgyörgyön, hozzátéve, hogy aki valóban magyar, annak ferde a szeme. 
A magának gyalázkodó, uszító és rasszista kijelentéseket megengedő szónok szerint a székelyek inkább arra legyenek büszkék, hogy „a legbátrabb, legvallásosabb és igazságosabb nemzet” leszármazottai, vagyis románok.
Az ostoba rasszizmussal megspékelt egykori kommunista tant szajkózó ortodox pap arra szólította fel az erdélyi magyarokat, hogy ébredjenek fel, vegyék észre, hogy hova is tartoznak. itthon.ma//erdelyorszag

Magyarellenes jövő?
Gyakran feltesszük a kérdést: romániai magyarként van-e félnivalónk Erdélyben? Tartanunk kell a radikális román szélsőjobbtól? Érdemes-e szavazni? A rendszerváltás óta Erdélyben is megülhetjük nemzeti ünnepeinket, mert úgymond senki nem tiltja, legalábbis elméletileg nem. A gyakorlatban persze más a helyzet, hiszen a rendszerváltás előtti hungarofóbiának csak a köretét cserélték ki. Ha van valamiféle párhuzam a román állam és a hitleri diktatúra között, az az, hogy mindkét országban adott volt a táptalaj a fajgyűlöletre. Németország ezt kinőtte, Romániában az „össznépi” igény viszont bármikor meglovagolható. Például most, választások idején.
Már az is sokat mond, hogy december elsején zárva a kocsma, de március 15-én bőven felönthetnek a garatra a többségi nemzet azon fiai, akiknek ez az apró serkentés ahhoz kell, hogy az ünneplőből kiverjék a székely himnusz utolsó sorát, vagy letépjék a kokárdát a magyar fiatalok mellkasáról. Miután kijózanodnak, hazaengedik őket, ha a rendőrség egyáltalán közbelép. De nem marad el a szervezetten nyílt fenyegetés sem: az Új Jobboldal (a Noua Dreaptă) évről évre szembemasíroz a magyar ünneplőkkel megpróbálva kiszorítani belőlük a szuszt. A nemzetközi politika képviselői közben sajnálkozva figyelik a román országvezetés nevetséges kisebbségpolitikáját, de ez számukra mégsem annyira feltűnő, hogy megzavarná ebédjüket. A művelt Nyugat számára a kisebbségellenesség csak akkor zavaró, ha egy Ruandához hasonló tömegmészárlásban csúcsosodik ki. De hát az régen, 1994-ben történt, ráadásul egy távoli, afrikai országban. Ahol a nacionalista média annyira felhergelte az etnikai csoportokat, hogy azok bozótvágó késekkel estek egymásnak.
Erdélyben más a helyzet. Itt, ahol magyar terroristáknak kinevezett közrendháborítókat hurcolnak meg hónapokon keresztül, hogy elejét vegyék mindenféle hangos kisebbségi „csendháborításnak”, Klaus Johannis államelnök számára az ország maga a kisebbségek paradicsoma. Ő nyilatkozta a nemzetközi sajtóban, hogy magyar kérdés márpedig nincs, régen megoldották azt. Mindeközben Kolozsváron Emil Bocnak nehezére esik a többnyelvű helységnévtáblákat kihelyezni egyetértve elődjével, Gheorghe Funarral, aki a magyart a lovak nyelvének nevezte.
Elkelne tehát egy rendes magyar parlamenti képviselet Bukarestben, amely elérhetné, hogy a romániai magyarság helyzete végre nemzetközi figyelmet kapjon. Amíg nem késő. Amíg arra nem ébredünk, hogy a százéves nagy egyesülési lázálom sorra szedi majd áldozatait az erdélyi magyarság köréből. Mert december elsejének számunkra csak ez az üzenete.
Kádár Hanga | Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Băsescu fenyegeti Magyarországot
Durván kiverte a biztosítékot Traian Băsescu volt államfőnél, hogy Szijjártó Péter magyar külügyminiszter minden diplomatának és minden minisztériumi alkalmazottnak megtiltotta a különböző országokban működő román nagykövetségek által szervezett nemzeti ünnepségeken való részvételt. Mint Facebook-bejegyzésében írja, hosszú listát készíthetne azokról az okokról, amelyekért a romániai magyarok éppen olyan mértékben büszkék lehetnek december 1-jén, mint a románok. A legfontosabb az, hogy „a magyarországi magyaroktól eltérően a romániai magyaroknak olyan politikai vezetésük van az utóbbi 26 évben, amely országos és nemzetközi szinten tiszteletnek örvend, és amely elkötelezett az EU és a NATO értékei iránt, ezek pedig olyan értékek, amelyek Budapesten fakultatívvá és érdektelenné váltak az utóbbi években”. Băsescu szerint az lenne az egyetlen méltó válasz Szijjártó Péter „előzmény nélküli támadására”, ha Románia azonnal kiutasítaná Magyarország bukaresti nagykövetét és hazahívná budapesti diplomatáját. „Orbán Viktor kormányának e kalandorai nem értik meg, hogy az igazi Románia a Tiszáig tart. Őrizzen meg az Isten benneteket attól, hogy ez egyszer csak eszünkbe jusson, budapesti csahos kutyák” – írja a volt államfő.”(Főtér)
IOHANNIS ROMÁNUL ÉREZ. „A nemzeti ünnepnek arra kell ösztönöznie, hogy egy virágzó, büszke és egységes országot építsünk” – jelentette ki Klaus Iohannis államfő az ünnep alkalmából. „December 1-je a mi napunk, mindannyiunké, akik románul érzünk és gondolkodunk. Ezen a napon a múltat ünnepeljük, és bizalommal nézünk a jövőbe” – mondta az államfő a Facebook-oldalára csütörtökön feltöltött videóüzenetében, rámutatva: az egyesülés jó példa arra, hogy „miként lehet egy ideált megvalósítani, ha a nemzet minden energiáját egy célnak rendelik alá”. (Maszol) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 38. (részletek)
A bukaresti magyar líceumot már a hetvenes években, Tulipánt Ilona igazgatósága alatt megpróbálták a szomszédos Iulia Hașdeu-líceumba olvasztani, de az igazgatónő és a szülői bizottság tagjai által aláírt, Fazekas Jánoshoz eljuttatott kérés megmentette az iskolát a felszámolástól. 1972–1988 között a szülői bizottság elnöke Lőrinczi Gyula volt, a katonai műszaki akadémia tanára, három gyermek édesapja. Kezdeményezésére ez idő alatt nyolc beadvánnyal fordultak a hatóságokhoz, a bukaresti magyar iskola hagyományaira hivatkozva tiltakoztak a tanárok alacsony szakmai felkészültsége és a magyar tanárok románokkal való helyettesítése miatt, ugyanis lassan már minden tantárgyat románul tanítottak.
Beadványaikat, amelyekben magyar matematika, fizika, angol–magyar szakos tanárok áthelyezését kérték más bukaresti iskolákból, általában válasz nélkül hagyták. Iuliu Furo tanügyminiszteri államtitkár, akit 1990 után a Nagyrománia Párt karolt fel, nem fogadta kihallgatásra a kérvényezőket, és a nyugdíjba vonuló magyar matematika-tanárnő helyett egy román mérnököt neveztek ki. 1985-ben a líceum alsó tagozatán (IX. osztály) egy párhuzamos, román nyelvű osztályt is indítottak, majd később már nem is indítottak magyar osztályt, azzal a céllal (ki tudja már, hányadszor?), hogy felszámolják a bukaresti magyar nyelvű tanítást. Válaszként a magyarok panaszaira, 1987-ben egy ellenőrző bizottságot küldtek az iskolába, a magyar tanárokat akarták megfélemlíteni és rávenni, hogy kérjék áthelyezésüket román iskolákba.
Az élet legapróbb részleteire is kiterjedő túlkapások tömkelegét kellett a magyaroknak elszenvedniük. Elsősorban az erdélyieknek: eltűnt a Székely (Secuiesc) megnevezés Udvarhely és Keresztúr városok nevéből; a születési bizonyítványokban a magyar keresztneveket lefordították, betiltották a magyar nyelv használatát az osztályfőnöki órákon, a magyar énekeket az iskolai évzáró ünnepségeken, s csak egyetlen, alaposan ellenőrzött tartalmú magyar vers elszavalását engedélyezték.  A magyarellenes hisztéria új formát öltött, miután 1986-ban megjelent Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt, Köpeczi Béla szerkesztésében a háromkötetes Erdély története. A román hatalom azonnal reagált: az Előre sorozatban közölte a felszólalásokat a magyar nemzetiségű dolgozók különböző megyei tanácsainak gyűlésein, ezekben a magyarok „tiltakoztak” a magyarországi hatóságok beavatkozása ellen, és éltették a párt „bölcs politikáját”. Az egész román sajtó megbélyegezte Magyarországot „irredenta és horthysta” lépése miatt. „Támogatóit” maga mögött tudva, a ceausiszta hatalomnak sikerült megakadályoznia a magyar konzulátus megnyitását Kolozsváron, az alkalmazottaknak 48 órán belül kellett elhagyniuk az országot. És bár már teljesen elkészült és felszerelték, nem volt lehetséges a bukaresti Magyar Kulturális Központ megnyitása sem. 1986-ban megjelent egy tanulmánykötet, A történelemhamisítás veszélyes játéka (Jocul periculos al falsificării istoriei) címmel, Ştefan Pascu akadémikus és Ştefan Ştefănescu egyetemi tanár szerkesztésében, több neves történész – Mircea Muşat, Florin Constantiniu, Cristian Popişteanu, Dinu C. Giurescu, Victoria Moisiuc – írásaival. A vádak elsősorban a magyarországi történészek ellen irányultak, de egy kerekasztal-beszélgetés során, amelyen Ion Coja, Gabriel Ţepelea és Mihai Ungheanu is részt vett, átbeszélték a moldvai csángó tanító, Dumitru Mărtinaş „drámáját”, aki az egy évvel korábban megjelent könyvében kétségbe vonta a csángók magyar származását, és aki szerint a csángók Székelyföldről származó románok, akiket már a XIII. században a katolikus hitre térítettek. A Román Akadémia által 1989 után kiadott történelmi írás nem vesz tudomást a Kárpátokon kívül még ma is élő csángókról. A kerekasztal-beszélgetés résztvevői közül többen 1990 után a Nagyrománia Pártban kötöttek ki. 
1988-ban megjelent Francisc Păcurariu Românii şi maghiarii de-a lungul veacurilor (Románok és magyarok az évszázadok során) című, a párt politikájának szellemében megírt könyve. A magyarok csak mímelték, hogy támogatják a párt tulajdonképpen ellenük irányuló politikáját, de ugyanezt nem mondhatjuk el a románokról. Bár Ceauşescu politikája már rég nem egyezett a nép akaratával, a románokra mégis nagymértékben hatott az állam magyarellenessége, állapította meg Domokos Géza. A manipulálás mindig is nagyon hatásos stratégia volt. Ceauşescu megteremtette az új embert, aki „egy hazát, egy nemzetet, egy nyelvet” akar, és a magyarokat tartotta a román nemzetre leselkedő legnagyobb veszélynek. 
Erdélyben a magyarok kivándorlása tömegméreteket öltött. 1988-ban például csak Nagyszalontáról 150 fiatal távozott egyetlen hónap alatt. 1985–1990 között mintegy 33 ezer magyar vándorolt ki Romániából; a Bukarestből kitelepültek száma nem ismert. Kiemelten értékes értelmiségiek is távoztak, az itthon maradottakat pedig megfélemlítették és félreállították. (...) Nincsenek további konkrét adataink a bukaresti magyarok Securitate általi meghurcoltatásairól. Számunkra ismeretlen okok miatt 1981-ben elbocsátották Cselényi László rendezőt (sz. 1951) a tévé magyar szerkesztőségétől. 1983-ban kivándorolt, és sikerült ugyancsak a tévénél elhelyezkednie; 2005-ben a Duna TV igazgatójának nevezték ki.
Csiki László szerkesztőt sokat zaklatta a Securitate, de részleteket erről sohasem árult el. Csak annyit mondott el, hogy kirúgták, és megvonták a közlési jogát; három évig álnév alatt jelentek meg írásai, utána pedig Magyarországra költözött. A Securitate házkutatásairól sem tudunk közelebbit, Horváth Andor esetét leszámítva. 1988-ban elkoboztak tőle 32 darab 1986 után megjelent könyvet és minden otthonában talált magyar folyóiratot. A hatóságok egy tanulmányt kerestek, amelyet Alin Teodorescu írt, és Magyarországra szánt, és amelyet Horváth Andornak kellett volna lefordítania. Néhány napos kihallgatás után leszálltak róla. 
A terror és a nélkülözés elviselhetetlenné vált. Az írók egy beadványt akartak szerkeszteni, amelyet a pártszervekhez nyújtottak volna be; nem ez lett volna az első ilyen próbálkozás. Domokos Gézát, az Írószövetség alelnökét felkereste Mircea Dinescu, hogy meggyőzze, ő is írja alá a beadványt. Domokos Géza feltételül szabta, hogy a beadvány térjen ki a magyar kisebbség helyzetére, önazonosságához, hagyományai ápolásához és anyaországi kapcsolataihoz való jogára is. A bátrabb értelmiségiek is csak szóban vagy magánlevelezésükben támogatták a jogaiktól és önérzetüktől megfosztottakat. Ilyen gesztusokat Domokos Géza is tett, nem is egyszer. A legismertebb eset C. V. Tudornak a Saturnalii című, 1984-ben megjelent kötete zsidóellenes mocskolódásaival kapcsolatos. Domokos Géza levélben biztosította támogatásáról a bukaresti Zsidó Konföderációt; maga Moses Rosen főrabbi válaszolt neki, meghívta a zsidók deportálásának 40. évfordulóján tartott megemlékezésre. A szertartáson Elie Wiesel, a későbbi Nobel-békedíjas is részt vett. Domokos Gézát figyelmeztették a pártbizottságtól, hogy nem tartotta be az érvényes szabályzatot, amely szerint kötelessége értesíteni a hatóságokat, ha olyan eseményen vesz részt, ahol külföldiek is vannak, de azt is az illetékesek tudomására kellett volna hoznia, hogy fel kíván szólalni. Magyarok más, rendkívüli tettei nem maradtak fenn. Ez jogosította fel Ágoston Hugót (aki a román rádió és televízió vezetőségi tagja volt 2010-ig) arra, hogy kijelentse: a Balkánon, Caragiale országában a kompromisszum, a hatalommal kötött egyezség fogalma elég kétértelmű. Pár kivételtől eltekintve Romániában nem léteztek igazi disszidensek, ellenállás sem volt a szó valós értelmében: ,,egyik sem volt igazi, sem a hűség, sem az ellenállás”.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Írók és vallomások
Lakatos Mihály, Molnár Vilmos, Szonda Szabolcs és Tamás Kincső volt a vendége annak az irodalmi estnek, amelyet az Írók a Sétatéren című rendezvénysorozat részeként tartott Sepsiszentgyörgyön a könyvkiadóként működő kolozsvári Sétatér Kulturális Egyesület. A négy szerzővel Fekete Vince költő beszélgetett a könyvtár Gábor Áron Termében.
A rövid felvezető után mindössze egy kérdésre válaszoltak a meghívottak, mert az ezután következő felolvasások miatt további beszélgetésre már nem maradt idő. Azonban a rendezvény így is elérte célját, a feltett kérdés ugyanis a Helikon folyóirat egykori bemutatkozó rovatának ki vagy te? kérdése volt, amelyre a meghívottak elmondhatták mindazt, amit magukról fontosnak tartanak, a felolvasott versek és rövid prózai szövegek pedig ugyancsak reprezentatívak voltak írói egyéniségük szempontjából. Szonda Szabolcsot, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatóját jól ismeri már a sepsiszentgyörgyi irodalomkedvelő közönség, de azt bizonyára nem mindenki tudja róla, hogy az ezredforduló környékén három verseskötete is megjelent, és ugyanabban az időszakban a Romániai Magyar Szó munkatársaként rövidprózát is írt. Jelenleg a könyvtár igazgatása és a sepsiszentgyörgyi irodalmi élet szervezése mellett román prózaírókat fordít. Mint mondta, próbál következetes maradni önmagához mindenben, amit tesz.
Molnár Vilmos csíkszeredai író bemutatkozásában mesélt a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium padlásáról – amelynek fontos szerepe volt az életében, ugyanis a lógásai alatt mindig ott olvasott –, majd részletesen kifejtette, hogy Bodor Ádám karcolatai hatására kezdett el írni, de nem túl termékeny szerző, hogy fiatalkorában a hegyekbe való kirándulás jelentette számára a mindennapok problémái elől való menekülés lehetőségét, és hogy íróvá válásában a Szamosnak is volt némi szerepe. Tamás Kincső, aki idén jelentkezett első prózakötetével, ugyancsak csíkszeredai származású, és saját bevallása szerint már nagyon fiatalon érdekelte az irodalom, ugyanis egész mappányi oklevelet gyűjtött össze szavaló és prózamondó versenyeken, végül mégis gyógyszerészeti egyetemet végzett. Többnyire családi okok miatt költözött Sepsikőröspatakra, de már elvált, megjelent kötete pedig arról szól, hogy hogyan lehet vígan élni férfi nélkül az erdő szélén. Később megtudtuk, hogy verseket is ír, és további három regénye vár kiadásra. Lakatos Mihály neve szintén ismerős a szentgyörgyieknek, ugyanis a közelmúltban négy évig ő volt a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi irodájának vezetője, ezúttal azonban írói, költői minőségében volt jelen a beszélgetésen. Egy Fekete Vincével folytatott rövid baráti csipkelődés után elmondta, sok minden történt vele az elmúlt ötvenkét év alatt, de a halállal továbbra sem ért egyet, Woody Allenhez hasonlóan ő sem csak az emberek emlékezetében szeretne továbbélni, hanem a nappaliban is.
Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Óváry-Óss József Útravalója
Az Útravaló szerzője, az 1913-ban Désen született, 1981- ben Budapesten elhunyt újságíró, kiadói lektor Óváry-Óss Józsefről, a kolozsvári Ellenzék egykori szerkesztőjéről ma már keveset tud a kollektív emlékezet. A Kráter kiadó kötete, a négy nagyobb egységre – Zászlós a fronton, Az Ítélet napjai, Iránytű nélkül, Füveskönyv – osztott, publicisztikát, verseket, leveleket, dramolettet, naplójegyzeteket tartalmazó gyűjtemény ezen próbál változtatni. A kiadvány nyilván nem csak erről a kevéssé ismert életműről nyújt átfogó képet, a zaklatott korszakot is felmutatja, amely Óváry-Óss sorsát is meghatározta. A könyv nem jöhetett volna létre a szerző lánya, Óss Enikő színésznő nélkül, ő volt az, aki édesapjának ily módon is méltó emléket kívánt állítani. A kötet előszavá- ban, amelyet mellékletünkben közlünk, elmondja, hogyan született az Útravaló, de érdemes beleolvasni azokba az ajánló sorokba is, amelyek a kiadvány hátsó borítóján Szász István Tas tollából méltatják Óss Enikő vállalkozását: „A kincses város reménykedés után lassan reményét vesztő éveiben, ravaszul meghúzott vándorló határok korszakában, fegyverek zajában, egy gyönyörű és művelt fiatal házaspár házában született a kisleány, akit aztán későbbi évtizedekben Óss Enikő néven ismert és szeretett meg Erdély és Amerika magyar színházi közönsége. Édesapját elsodorta a háború és az újra vándorló határ végleg elválasztotta őket. Életét a szolgálat szelleme irányította. A művészeté és ezen keresztül a nemzeté. Egy szép és hasznos színpadi pályafutás ki tudja hányadik szakaszában írta meg színes memoárját, de nem érte be ennyivel. A szeretett apa, egy rendkívül összetett egyéniség, akinek tehetségét a történelem fogaskerekei darálták be, mindenkor ott élt génjeiben és emlékeiben. Most elérkezettnek látta az időt, hogy a tőle fennmaradt mozaikokból összeállítsa ezt az emléknek és emlékműnek szánt kötetet. Egy generáció, egy erdélyi magyar társadalmi réteg, egy kihalóban levő férfiideál felvillanásai fedezhetők fel ebben a könyvben.” Népújság (Marosvásárhely)

Fülön csípésből jeles: tízéves a kolozsvári Paprika rádió
Otthon, barátok, család – általában ezeket a fogalmakat nem a munkahelyéhez köti az ember. A tízéves Paprika rádió csapattagjaival beszélgetve viszont visszatérő motívumként fogalmazódtak meg a rádiózás velejárójaként. És bár a kezdeti csapat „családjából” már csak ketten dolgoznak a rádiónál, a hangulat változatlanul családias, a műsorok frissek, lendületesek és valóban fülön csípnek. Ennek titkáról faggattuk összeállításunk alanyait, akiknek ezúton is még sok tízéves szülinapot kívánunk!
Antal Karola 6 és fél éve műsorvezető a rádiónál és a Paprikát a második otthonának tekinti.
– A kollégák összetartanak, segítik egymást, ennél többet nem is kívánhatnék. Minden jó műsor sikerélménynek számít. A hallgatók visszajelzései, a beszélgetéseinkhez való hozzászólásaik, a kedves szavak mindig megerősítik bennem az érzést: nagyon szeretem a munkám! Kicsit rosszul is esik munkának nevezni, hiszen számomra annál sokkal több. Ugyanakkor a kollégáim is inkább barátaim, akikkel mindig szívesen találkozom, és akikkel bármikor jókat tudunk beszélgetni, nevetni. A legnagyobb sikerélményem talán az, hogy ennek a közösségnek tagja lehetek, itt formálódhattam emberileg és szakmailag az elmúlt hat évben – mesélt a rádióhoz fűződő kapcsolatáról.
– Nagyon sok kedves rádiós élményem van, amiket a kollégáimnak és a hallgatóknak köszönhetek. Születésnapi köszöntések, a Kolozsvári Magyar Napok alatt kihelyezett stúdiózások, találkozások a hallgatókkal, a munkatársaimmal eltöltött mindennapok – sorolta a műsorvezető. És hogy mit kíván a tízéves rádiónak? Jó hangulatot, sok mosolyt, mert ha ezek megvannak, a többi jön magától.
Bogáti-Bokor Ákost hét éve bírja meg a rádió a fedélzetén, jóban-rosszban, örömben-bánatban.
– Dumából, poénokból soha nem szenvedtem hiányt... Ezer éve mondogatták, hogy rádiónál kéne dolgoznom... hát, ez össze is jött. Zenészként meg különösen jó, kicsit értek is hozzá, szeretni viszont nagyon tudom. Ha ehhez még a kollégákat is hozzáadjuk, máris valami ideális dolog körvonalazódik. A kapcsolat pedig mindig megújul, mert a rádiós lét csupa új kihívás. Minden reggel harcba kell indulni a rosszkedv ellen... és nem csak a másoké ellen, a sajátunkat is le kell küzdenünk, hogy délben, amikor átadjuk a mikrofont, már más emberekként távozzunk. A Paprika számomra baráti kör, de már annál is több, második család, ahol szerencsére a hölgyek vannak többségben, így érzelmeiben, gondolatiságában finomabb és még kedvesebb a környezet. De nem csak ezekért vagyok hálás ... a kihívások mellett ott van a sok érdekes ember, történet. Mindig érdekeltek a rendhagyó dolgok, szerencsére ezekből itt bőséggel kijut, így a beszélgetések során néha képtelenség leállítani – fogalmazott a műsorvezető.
– A siker ismérve a sok irigy, akik itt-ott közösségi oldalakon próbálnak erényt kovácsolni maguknak abból, hogy bennünket szidnak. Azt is sikerként élem meg, hogy vannak, akik konkurenciának érzik a Paprikát (egyébként nem véletlenül). Ma Kolozsváron bizonyos elit körökben „illik” szidni a kereskedelmi médiát, kicsit irigylik a fiatalos lendületet, és a kötetlen szabadságot, ami a Paprikából árad. A kritika is jó, innen tudjuk, hogy minden tábor bennünket hallgat, miközben a hibáinkat lesi! Ezeken jókat derülünk, mert Kolozsvár elég kicsi ahhoz, hogy minden visszajusson a fülünkbe. A Paprika élő műsort sugároz, ezért vannak bakik, de ettől van tétje igazán ennek a munkának. A legnagyobb sikerélmény mindig az, amikor egy-egy viccem „betalál”... azonnal jönnek az sms-ek, szeretem, amikor a „fárasztó” poénokra felszisszennek. Nem vagyok nagy közösségi médiás, így az arcomat szerencsére sokan nem is ismerik (mondjuk ezen a Magyar Napok nagyon sokat változtatott). Sok esetben kapok kedves mosolyokat, ha valamit kérek a boltban, vigyáznom kell, miket és hogyan mondok „civilben”, mert pont a hangom árul el – beszélt  sikerélményeiről a rádiós.
– A legjobb történetek az alig ismert csodabogaraktól jönnek. A teljesség igénye nélkül pl. ott volt Jocó, aki ultramegamarathont futott Franciaországban, és aki másnap lazításként felszaladt a Mont Blanc-ra, vagy a kutyapszichológus Gerő, aki az állatok lelkébe lát, a madárleső webkamerás ornitológusunk, az ‚56-ot kutató újságíró lélekember, a pokemonokat kergető sétások, a gyermek-fociklubos edző, a tánc-harcművész leányka, a rákos gyerekekért harcoló szőke tündér, hétköznapi útinfós hőseink, akiket már név szerint ismerünk, Attila, aki meglepetésből csokitortát hozott egyik hajnalban nekünk, a gyerekek, akik évente legalább kétszer átveszik nálunk az irányítást és megtöltik sztorikkal a stúdiót. Külön személyes kedvencem Dr. Flóra-Orosz Katalin, aki sorra hozza el az úszóvilág szenior világbajnoki aranyérmeit és közben a legkedvesebb jelenség! Estig sorolhatnám, milyen jó volt pl. Laár Andrással, Vuity Tvrtkoval, Nyári Krisztiánnal beszélgetni, mindegyik külön világ, külön történet, külön csoda – mesélt címszavakban kedvenceiről a műsorvezető, aki sok-sok csodabogarat, kedves történeteket, poénokat, játékokat, még több jó hírt, szép színes őszt kíván a tizedik Paprika Rádiós szülinapra.
– Titkon azért remélem, hogy egyszer sokkal nagyobb térerejű antennát kapunk szülinapra, hogy messzebbre is eljusson a hangulatunk – árulta el.
Veres Zsolt zenei-kreatív vezető, produkciós munkatárs a kezdetektől a rádiós stáb tagja.
– Az aktuális csapatból ketten vagyunk Paprikásak az indulástól. Márkus Évi még mindig híradózik, én meg azóta is a zenei kínálatért felelek, az arculati elemeket készítem, és a kreatív feladatokat igyekszem hatékonyan kivitelezni. Célközönségünk már a kezdetektől igen széleskörű, most is minden magyar ajkú kolozsvárihoz szólunk, ezért a szerethető zenei változatosság megteremtése mellett a paprikás csomagolást sem könnyű évente újraszabni. A zenék közt elhangzó szignálokkal, hanganyagokkal erre törekszem, reményeim szerint sajátos, markánsan pozitív benyomást keltve a hallgatókban – mesélt a munkájáról a rádiós.
– Legtöbben a zenéért választják a rádiót, de a dalok közt elhangzó apró kis dolgok határozzák meg a viszonyunkat, a cél pedig az, hogy mikor jó társaság reményében bekapcsolják a rádiót, akkor időponttól függetlenül nálunk megtalálják ezt – jegyezte meg.
– Emberileg és szakmailag is hihetetlenül jó kollégákkal dolgozhatok ezen, bármennyire is közhelyes, hatalmas mázlista vagyok, hogy a Paprikánál szabad kézzel csinálhatom azt, amit imádok. Nem is kell ennél több, de ha kívánhatok, akkor jöhet még tíz hasonlóan jó év – fogalmazott a rádió zenefelelőse.
Gnandt Márkus Éva a másik régi motoros a rádiónál.
– Hogy milyen a rádióhoz fűződő kapcsolatom, az éppen pár nappal ezelőtt szintén egy újságíró kérdésére fogalmazódott meg bennem. Azt mondtam, és állítom most is, hogy olyanok vagyunk, mint egy jóban-rosszban egymás mellett kitartó házaspár. 10 éve vagyunk jelen egymás életének legjelentősebb pillanataiban, sőt a kevésbé jelentős pillanatokban is – fogalmazott.
– A rádióhoz sosem úgy jöttem be, mint egy munkahelyre, hiszen mindig barátok közt voltam, és a munkámat is imádtam, persze a szabadidőmet sem sajnáltam, ha éppen szükség volt rám. Talán ennek tudható be ez a hosszú kapcsolat – tette hozzá.
Tíz évvel ezelőtt mély vízbe dobták őket, de ahelyett, hogy belefulladtak volna, megtanultak úszni. 2006-ban a kereskedelmi rádiózás keveseknek volt ismert műfaj, ezért nekik is bele kellett tanulniuk a szakmába.
 – Én hoztam egy kis híradós tapasztalatot Szatmárnémetiből, a City Rádióból, de Kolozsvár és az igények is másak voltak. A hallgatók olyannyira magukénak érezték a rádiót, hogy lépten-nyomon üzenetekkel bombáztak, egyesek lelkesítően, mások kevésbé, de utólag mindegyikért hálásak lehetünk, hiszen ezek formáltak minket és nem utolsósorban a rádiót – értékelte az elmúlt tíz évet Márkus Éva.
– Nehéz lenne bármit is kiemelni az elmúlt tíz év emlékeiből, mert szinte minden napra jutott legalább egy kiemelkedően jó sztori, de talán a legfrissebbet mesélném el. A 78 éves Albi bácsi a rádió születésnapján, november 23-án toppant be hozzánk egy szobanövénnyel, ugyanígy tett 9 évvel ezelőtt, az első születésnapunkon is. Akkor is és most is arra kért, hogy ápoljuk, gondozzuk, hogy nőjön szépen, mint a Paprika. Kevés, ennél kedvesebb történet van egy rádiós életében. Ezekért érdemes dolgozni – mesélte a rádiós, aki sok ilyen hűséges hallgatót kíván a Paprikának, akiknek mindennapjaiba vidámságot és kedvességet lophat.
Krippán Kinga műsorvezető a „legfrissebb” csapattag, de ő is ugyanilyen szeretettel mesél a munkahelyéről.
 – Nagy álmom volt a rádiózás, sokáig KMDSZ-eztem, ezért rendszeresen járunk interjúkra, és nagyon megszerettem a társaságot. Kommunikáció szakon végeztem, és mindig is érdekelt a sajtós munka rádiós oldala, aztán kínálkozott a lehetőség, és nehezen ugyan, de rávettem magam, hogy megrpóbáljam – beszélt arról, hogyan lett műsorvezető.
A rádió szülinapját elsősorban játékokkal ünneplik, nemrég zárult a kincskeresés, amelynek okostelefon volt a nyereménye. Aki pedig eltalálta, hány paprikát tartalmaz az utazóbőrönd, az a hallgató ciprusi utat nyert.
 – Sok szülinapi üzenetet, paprikás képet, paprikát kaptunk már ajándékba. Már nyáron elkezdtük az ünneplést a rádió arculatváltásával, és azóta is folyamatosan szervezünk valamit az évforduló aporpójám – mesélte a rádiós, amikor a szülinapi eseményekről faggattam. – Legkedvesebb emlékként a legélénkebben az él bennem, hogy a kollégák mennyire segítőkészek voltak a betanulási időszakomban. Akadt olyan, aki munkaidőn kívül is bevállalta, hogy itt marad velem, más a keverőhasználat megtanításából vette ki a részét, de olyan is volt, aki a műsoraimat hallgatta és ellátott jótanácsokkal – mesélt a segítőkész munkatársakról a rádiós. 
Székely Zsuzsa a rádió igazgatótanácsának tagjaként elmondta: helyi üzletemberekként megfogalmazódott bennük, hogy Kolozsváron kereskedelmi rádiót tartsanak fenn, ami 24 órában magyar nyelven sugároz, és olyan reklámfelületet biztosít, amely célzottan a helyi hallgatóknak kínál szolgáltatásokat.
 – Egy kereskedelmi rádió elsősorban üzlet a mai gazdasági világban, ha makrogazdasági szempontból nézzük. Annak idején fontosnak éreztük a rádió beindítását Kolozsvár élete, a mindennapi hallgató, a fogyasztó szempontjából – fogalmazott a tulajdonos. – Ha egyenleget kell készítenem az első tíz évről, akkor elkülöníthető egy kezdeti szakasz, amikor nagyon boldogak voltunk, mert szólt a rádió, ellenben a közösségépítés kevésbé volt jellemző, mert nem volt még kialakult kolozsvári arculat. Utána következett az átalakulás, amit nagyon pozitívan tudok jellemezni, amikor a lelkes csapat felismerte, hogy úgy kell megszerveznie önmagát és a rádió műsorait, hogy ezek a kulturális, közéleti, sport, gazdasági, kereskedelmi híranyagok Kolozsvárhoz kötődjenek – beszélt fejlődésről.
– Az elmúlt 5-6 évben megtörtént az, amit mindannyian, akik ezt a rádiót megalapítottuk és működtetjük, szerettünk volna: hogy a Paprika kolozsvári legyen és a kolozsváriaknak szóljon – tette hozzá. – Nagyon büszke vagyok a csapatra és azt kívánom, hogy a rádió még sokáig szóljon a kolozsváriak otthonában – köszöntötte a tízéves Paprikát.
Dézsi Ildkó Szabadság (Kolozsvár),

Húszezer lejt gyűjtött a Kincses Kolozsvár Egyesület a magyarlapádi szórványkollégiumnak
A Magyar Szabadság Éve Kolozsváron jubileumi rendezvénysorozat hat hete alatt a Kincses Kolozsvár Egyesület és partnerszervezetei összesen 20 ezer 191 lejt, mintegy 1.4 millió forintnyi adományt gyűjtöttek a Magyarlapádi Szórványkollégium javára - közölte a Kincses Kolozsvár Egyesület. Az adakozási akció elsősorban Kolozsváron zajlott, de Bogányi Gergely Kossuth-díjas zongoraművész októberi koncertkörútjának, illetve Wittner Mária 1956-os szabadságharcos novemberi előadókörútjának köszönhetően más erdélyi városokra – Székelyudvarhelyre, Csíkszeredára, Nagyváradra és Marosvásárhelyre – is kiterjedt. A gyűjtésből befolyt összeget a programsorozatot koordináló Kincses Kolozsvár Egyesület nevében Gergely Balázs elnök, Szabó Lilla ügyvezető igazgató és Csigi Levente gazdasági igazgató november 29-én adta át a Magyarlapádi Szórványkollégium képviseletében Sipos Ferencnek, az Ethnika Kulturális Alapítvány elnökének, Borbándi András református lelkipásztornak és Bánffy Farkasnak. Az október 12. és november 21. között zajló, összesen 38 programot felölelő rendezvénysorozaton több mint háromezer látogató vett részt Kolozsváron. Bogányi Gergely erdélyi hangversenykörútján minden helyszínen teltházas koncertet tartott, de Wittner Mária előadókörútját is jelentős éredeklődés követte Erdély-szerte. A Kincses Kolozsvár Egyesület köszönetet mond minden nagylelkű adakozónak, és azoknak a kolozsvári és erdélyi partnerszervezeteknek, akik felvállalták a jó ügy képviseletét, ezáltal is hozzájárulva az erősen szórványosodó Küküllő-menti falvakból származó magyar gyerekek anyanyelvi oktatásához. A Magyarlapádi Szórványkollégium nemcsak oktatási központként, hanem az ott tanuló diákok magyar identitásának őrzőjeként is fontos szerepet játszik - áll a közleményben. A programsorozatot az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatta. (hírszerk.)
Transindex.ro

Akinek elege van Romániából – beszélgetés Sabin Ghermannal románokról, magyarokról, Erdélyről
Csak közös román–magyar párt létrehozásában lenne partner, de abban nagyon. A román közvélemény szemében fekete báránynak számító Sabin Gherman kolozsvári újságíróval román ünnepekről és Erdély autonómiájáról is beszélgetett Csinta Samu újságíró.
 Van kedvenc román történelmi alakja?
– Nincs. Inkább olyan példákat tudnék felhozni, amelyek nagyon zavarnak. Baba Novac kolozsvári emlékművén például az áll, hogy magyarok által megölt román hős. Márpedig ha ugyanazt művelném, mint Baba Novac, hasonló bánásmód járna nekem is. Mert mit érdemel egy kém? Ő ugyanis szerb betyárként az ortodox pappal szövetkezve pénzért szolgáltatott információkat a temesvári pasának, hogy mikor kellene megtámadni Lugost és Karánsebest.
– Az 1918. december elsejei nagy egyesüléssel azért csak jobb a viszonya...
– Nem feltétlenül. Az én diákkoromban a nagy egyesülés korántsem volt még akkora esemény, gyakorlatilag mindent augusztus 23-ában élt ki a Ceaușescu-rezsim. A gyulafehérvári események nem sokat mondtak nekem, jelentőségük csak jóval később kezdett tudatosodni bennem. És az is, hogy december elseje nem más, mint egy győzelemre, illetve veszteségre való emlékezés apropója, amelyben mindkét érdekelt fél, a román és a magyar is abban hibázik óriásit, hogy aránytalanul felnagyítja a pillanat súlyát. Márpedig a történelmet nem lehet újrajátszani.
– A gyulafehérvári kiáltványban foglalt vállalásokat sem? Például amelyik teljes nemzeti szabadságot ígér valamennyi együtt élő nép számára.
– És amely vállalásokat a mai napig elmulasztottuk életbe léptetni. A Kárpátokon túl a magyarokat ma is hazátlanoknak, bozgoroknak nevezik, bennünket, románokat pedig magyar keverékeknek, boanghenoknak. Ha te lebozgorozod a magyart – szoktam ilyenkor válaszolni –, akkor én is az vagyok, mert azzal vagyok szolidáris, aki mellettem él Erdélyben. Persze tudom, hogy ez édeskevés.
– A magyar és román történetírás pedig továbbra is párhuzamos pályákon fut. December elseje tekintetében is.
– Ami a történelemkönyvekben ma zajlik, egyszerre szomorú és abszurd. A magyar szemlélet Erdély elvesztésének folyamatos siratásában merül ki. A román nacionalizmus ugyanakkor furcsa kettősségben fuldoklik: miközben állandóan a román felsőbbrendűséget hangsúlyozza, nem bízik saját történelmében. Minden győzelem mögött ott érzékelhető az örökös frusztráció, hogy bennünket, románokat mindig nyomorult jobbágyokként kezeltek. A német és francia diákok viszont ma saját térségük összefésült történelmét tanulják. Pedig közöttük több száz éves háborúskodás húzódik, míg mi, magyarok és románok ezer év alatt talán kétszer-háromszor estünk egymásnak háborúban, akkor sem feltétlenül nemzeti okokból. A német–francia példa alapján kellene nekünk is megírnunk közös történelmünket, előtte viszont olyan környezetet kellene kialakítanunk, amelyben mindenki saját nyelvén írhat, olvashat, énekelhet, és ebből semmiféle hátránya nem származhat.
– Közel húsz éve jelent meg a nagy vihart kavart, Elegem van Romániából című vitairata. Másként fogalmazna, ha ma írná?
– Részben biztosan, időközben ugyanis változott a befogadó közeg. A román állampolgárok negyedének van már elege ebből a Romániából, derül ki egy nem régi felmérésből. Én mindenekelőtt gazdasági érvekkel próbálom meggyőzni az embereket. Miért kell 41 megye, amikor hét régió sokkal hatékonyabban működhetne? Mindenkinek szüksége van gazdaságilag érvényesíthető régiós identitásra, Erdélynél ismertebb régió pedig kevés van a világon. A hivatalos kurzus azonban Erdélyt ma is csak az időjárás-jelentésben nevezi a nevén. Holott Erdély több száz éve létezett, amikor Romániának még nyoma sem volt. Amikor Havasalföld és Moldva még valahol a ködben bolyongott, Erdély már a vesztfáliai béke aláírói között szerepelt. Az egyik jelentős román szociológus – nevét saját védelmében hallgassuk el – máig nem merészeli nyilvánosságra hozni annak a közvélemény-kutatásnak az eredményét, amelyben arra kérdeztek rá, hogy hányan szorgalmaznák Erdély adminisztratív-pénzügyi autonómiáját. Nos, 62 százalékról van szó.
– Mi akadályozza leginkább az erdélyi autonomista mozgalom – amelynek érdekében megalapította az Erdély–Bánság Ligát – sikerét? A magyarok jelenléte?
– Ellenkezőleg. Ez a mozgalom csak akkor teljesedhet ki, amikor a magyarok, a románok és a szászok egyformán akarják. Sokan megkeresnek, hogy csináljunk külön pártot. Én viszont kizárólag egy alku tárgyát soha nem képező elv- és alapvetésrendszer mentén, váltott elnökséggel működő erdélyi párt létrehozását támogatom. És ezt a magyar pártok vezetői felé is többször egyértelműsítettem már.
– Ebben a műfajban viszont elég riasztó a felvidéki Most–Híd párt példája...
– Valóban, az a modell legalább tíz évvel késleltette a mi törekvéseinket. Azóta az aludttejet is tízszer megfújja mindenki ebben a témában. A Most–Híd esetében az volt az alapvető hiba, hogy nem fektették le azokat a soha alku tárgyát nem képező alapelveket, amelyek megszabják a párt működését. Ilyen az anyanyelv használata, egy másik kulturális-nyelvi közösségben való lét jogosságát és jogegyenlőségét szabályozó megállapodás. Mindig elképeszt, amikor a magyarok kisebbségként határozzák meg magukat. Hagyjátok ezt a Ceaușescutól hallott kifejezést, mondom nekik, ti nemzeti közösség vagytok, amely az én identitásomat is alakította. Érdemes lenne a nemzeti közösségek szintjén is érvényesíteni a felvinciek és alvinciek példáját. A két Fehér megyei település lakói annak idején megegyeztek, hogy soha nem emlegetik fel az elődök által egymás ellen elkövetett sérelmeket. Sőt, a gyerekeiknek sem mondják el, hogy ne mérgezzék a tudatukat.
– A történelem elhallgatható? Mi több: elhallgatandó?
– Nem ebben az értelemben. Ha egy csepp tintát öntünk egy pohár vízbe, máris oda a tisztaság. Egyetlen csepp gyűlölettel egész nemzedékeket mérgezhetünk meg. A történelmet úgy kell ismernünk és értékelnünk, ahogy megtörtént, a teljes körülményeikkel együtt. Ki kell mondani, milyen őrült dolgokat voltunk képesek művelni egymással. Hogy mi sem voltunk okosabbak a korabeli világnál. Erdély velünk, mindannyiunkkal az igazi, ezért nem vagyok hajlandó más pártban gondolkodni, csakis vegyes pártban.
– Akkor az RMDSZ elbukásáért szurkol a december 11-i parlamenti választáson?
– Nem feltétlenül, ha ugyanis az RMDSZ nem éri el az ötszázalékos küszöböt, és csak alternatív útvonalon, mondhatni a hátsó bejáraton jut be a parlamentbe, sebzett farkassá válik, amelyet az ép farkasok – akikkel korábban kormányon volt – kíméletlenül széttépnek. Azonnal a többi jelentéktelen magyar párt közé sorolják, feladat kipipálva, ellenség hatástalanítva, mondják majd a nagy román pártok. Nem kívánom az RMDSZ vesztét, bár nem kedvelem túlságosan. Azt szerettem volna ugyanis, hogy engem, az erdélyi románt is képviseljen a parlamentben. Ezt nem nagyon érzem, de lévén az egyetlen erdélyi identitású regionális párt, szurkolok neki. Ugyanakkor számomra az egyetlen erkölcsileg elfogadható párt. Egyetlen adalék: a dák állam központját, Sarmisegetuza maradványait Kelemen Hunor kulturális miniszter mentette meg a leaszfaltozástól.
– Mit gondol, Erdély autonómiája esetén Románia milyen tekintetben veszítené a legtöbbet?
– Semmiféle veszteséget nem szenvedne el Erdély saját lábra állásával. Nyereségről annál inkább beszélhetünk. Mindenekelőtt hatástalanítani lehetne a nacionalizmust, eltűnne az a kép, miszerint a románok magyart reggeliznek, és fordítva. Egy jóléti Erdély ugyanakkor több szomszédos régiót is képes lenne maga után húzni. Persze nem az 1927-es szinten, amikor Románia költségvetésének 86 százalékát Erdély és a Bánság biztosította. Ma Bukarestben adóznak az ország legnagyobb cégei, az a 2500 vállalat, amelynek éves üzleti forgalma meghaladja az 50 millió eurót. Csak így érdemes értelmezni, hogy Bukarest adja a hazai össztermék 25 százalékát. Az ország bármelyik Mol-kútjánál vásárolsz benzint, annak adóvonzatai a bukaresti kasszát gazdagítják. Arról nem is beszélve, hogy míg országszerte 600 ezer köztisztviselő dolgozik, Bukarestben 430 ezerre rúg a számuk.
– Hol tápláltak a fejébe ennyi „hazaáruló” gondolatot?
– Így alakult. A Marosvásárhelytől 35 kilométerre fekvő Mezőzáhon születtem, Vásárhelyen éltünk, s ma is sajnálom, hogy nem tanultam meg tisztességesen magyarul. Magyar barátaink szülei ugyanis mindig arra kérték anyámat, beszéljünk románul, hogy az ő gyerekeik is megtanulhassák a nyelvet. Az egyik első dilemmám is Záhról fakad: az iskolai tankönyvekből a népnyúzó magyar nemesekről tanultunk, az öregektől viszont azt lehetett hallani, hogy a falu földesura, Ugron István egyáltalán nem a hétfejű sárkány megtestesítője volt, hanem visszahúzódó, diszkrét ember, aki sokat segített az embereken. És ott volt a gyönyörű kastély, amely mindig is meghatározta a falu identitását. 1989-ig nem is volt magyar- vagy románkérdés: együtt húsvétoztunk, szilveszterkor román és magyar éjfélkor egyaránt koccintottunk, normálisan éltünk. A disznóság a forradalmat követően tört ki, amikor hirtelen sok embernek lett fontos a nemzetiségi kérdés.
SABIN GHERMAN
Újságíró, publicista, Erdély adminisztratív autonómiája ügyének animátora. A Maros megyei Mezőzáhon született 1968. november 22-én, a craiovai egyetem román–francia szakán diplomázott, 1992 és 1999 között szerkesztőként dolgozott a köztelevízió kolozsvári stúdiójában. Ma a kolozsvári székhelyű Transilvania Look tévé népszerű műsorvezetője. A Monitorul de Cluj napilapban 1998-ban közölte a nagy vitát gerjesztő, Elegem van Romániából című vitairatát, amelyet a ProTransilvania Alapítvány saját kiáltványává nyilvánított. 2000 májusában megalapította az Erdély–Bánság Ligát, amelynek elnöke is volt. Az Európai Szabad Szövetség romániai jelentéstevője.
[Háromszék] itthon.ma/erdelyorszag

Magyar huszárok Bukarestben
100 évvel ezelőtt foglalták el az Európa egyik legmodernebb erődrendszerével rendelkező Bukarestet a magyar alakulatokat is magában foglaló központi hatalmak hadseregei – miután megakadályozták a mélyebb román benyomulást Magyarországra. A román front különlegességét az adja, hogy a két szemben álló csoportosulás szinte minden európai tagja képviseltette magát, ráadásul az állóháború vérszivattyúja helyett itt dinamikus, mozgó hadmozdulatok zajlottak. Románia belép a háborúba
1916. augusztus 27-én nyújtotta át Edgar Mavrocordat, a román király bécsi követe Burián István közös külügyminiszternek hazája hadüzenetét. A román hadvezetés Budapest elfoglalását tűzte ki célul, de az új front megnyitását leginkább szorgalmazó Franciaországnak már az is kapóra jött, ha eggyel több arcvonalon kötik le a központi hatalmakat, miközben a francia hadsereg élet-halál harcát vívja Verdunnél.
Románia stratégiai helyzete igen kedvezőtlen volt, ugyanis Bulgária révén hosszú déli határai mentén is ellenséggel kellett szembenéznie. Az 1916. augusztus 17-én megkötött bukaresti szerződésben az antanthatalmak és Olaszország a jól ismert területi ígéretek mellett orosz segítségről biztosították a román hadsereget, és Bulgáriát egy Szalonikiből kiinduló támadással tervezték lekötni.
Az 1., 2. és 4. román hadsereg összesen 370 ezer román katonája törte át a Kárpátok védelmét augusztus 28-án. Úgy tűnt, a Monarchia már nem bírja ki az újabb égtáj felől érkező nyomást. Számos fronton lekötött szövetségesei azonban mindjárt a segítségére siettek: még augusztusban német, bolgár és török hadüzenet érkezett a román fővárosba, és néhány napon belül teljes koalíciós haderő várta az ellentámadás megindítását.
Erdély felől az 1. osztrák–magyar és a 9. német hadsereg állt szemben a három román hadsereggel, míg délen August von Mackensen tábornok német–bolgár–török Duna-hadseregével és a bolgár 3. hadsereggel szemben csak a 3. román hadsereg állt. A román erők bekerítésének tervét Paul von Hindenburg készítette elő. Szeptember 2-án a 70 ezer főt számláló Duna-hadsereg törte át a román védelmet, amit 16-án követett a bajor Alpenkorps támadása Erdélyben, a cs. és kir. 2. hegyidandárral kiegészülve. A román erők két tűz közé kerültek.
Mackensent segítette a Dunán egészen Dobrudzsáig hajózó osztrák és magyar monitorflotta, amelynek köszönhetően szeptember 23-ra elfoglalta Konstancát. Erdélyt október 25-ére szabadították fel a német és osztrák–magyar erők, másnapra pedig Romániát elvágták a tengertől, megnyitva az utat a központi hatalmak előtt a román alföld és Bukarest felé.
A bevehetetlen erőd
Novemberre a parlament, Ion I. C. Bratiănu kormánya és I. Ferdinánd király is Jászvásárba tette át székhelyét, miközben a Szaloniki felől jövő elterelő támadás is eredménytelen maradt a görögországi helyzet miatt. A Havasalföldön visszavonuló román, orosz, szerb és francia egységek a felperzselt föld taktikájával igyekeztek minél nehezebbé tenni a nyersanyagok ellenséges kézre jutását. Bukarest elfoglalása sok fejtörést okozott a szövetséges erőknek. I. Károly király parancsára már 1884-ben elkezdték a fővárost körülvevő erődöv kiépítését Henri Brialmont belga hadmérnök tervei alapján. Az antwerpenihez hasonló erődrendszert körvasút és kocsiút kötötte össze (amely egyébként a mai bukaresti körgyűrű alapja), páncéltornyos erődei, modern védműi és nehézágyúi véres ostromot vetítettek előre. De a sors, pontosabban a román vezetés másképp alakította a hadjárat menetét. A Zeppelin-bombázásoktól már így is 4 ezer lelket sirató Bukarestet a kormány meg akarta kímélni az ostromtól, így november végére az Argeș folyó mentén készültek egy erőteljes végső támadással megfordítani a harcok menetét. A francia Philippe Berthelot szövetségi összekötő egy, a marne-ihoz hasonló ellentámadással akarta a Duna-hadsereget megsemmisíteni. A masszív roham majdnem összeroppantotta Mackensen hadseregét, de Erich von Falkenhayn német vezérkari főnök és egy török hadosztály szárnytámadása visszavonulásra késztette a román hadsereget december 5-re.
Az Argeș menti csatát követően Bukarest sorsa eldőlt. Mackensen Duna-hadserege előtt megnyílt az út a román főváros felé. A parancsnok december 5-én üzenetet küldött Bukarest parancsnokának: „A központi hatalmak csapatai Bukarest megtámadására készülnek. Ebben sem a román tábori hadsereg, sem az ott lévő orosz kötelékek nem fogják megakadályozni. (…) Magának a várnak a lövetésére messzehordó ágyúk állnak rendelkezésünkre. Hogy a román fővárost és annak lakóit (…) megkíméljük, (…) felszólítom Nagyméltóságodat, hogy a helyőrséget és a várost feltétel nélkül adja át.”
Bevonulás német és magyar szemmel
A hadseregparancsnok az erődrendszer szétlövetését helyezte kilátásba, de az erőfitogtatásra már nem volt szükség, ugyanis a német hadikövet a következő választ hozta vissza: a románok közölték, hogy a városnak már nincs önálló parancsnoksága, a hadsereg szinte teljesen kiürítette azt. A védelmet gyengítette, hogy a nehézágyúkat a románok már korábban a dobrudzsai frontra szállították. A német hadosztályok így legnagyobb megdöbbenésükre sorra üresen találták a Bukarest körüli erődöket. Mikulás napján, december 6-án Mackensen törzstisztjeivel az elővéd oltalma alatt beautózott a belvárosba. Naplója tanúsága szerint itt érte az újabb nagy meglepetés: „Nyitott üzletek és telt kávéházak! Üdvözölnek bennünket. Jól öltözött rendőrök szabályozzák kifogástalan tartásban a közlekedést. Berlinben sem mehetne rendesebben. (…) Hát nem vagyunk az ellenség fővárosának kellős közepén? Nincsen háború? Álom ez, ami elvakít bennünket?” – és valóban, merényleteknek, partizánakcióknak semmi jele nem volt a kortársak által „Kelet Párizsaként” emlegetett városban. Maderspach Viktor azon kevés magyar katonák egyike volt, akik részt vettek a bukaresti bevonulásban 1916. december 6–7-én. A német-magyar származású mérnök egy hatfős lovasjárőr parancsnoka volt a bevonulás napján. Ő is hasonló hangulatról adott számot: a lakosság „hurrázott és az ablakokból virágokat szórt. Mindenki azon volt, hogy a kedvünkben járjon. (…) Majdnem azt a benyomást szereztem, mintha a lakosság az ellenségnek bevonulását valami látványos népünnepélynek tekintette volna, nem pedig egy olyan eseménynek, mely minden nemzet történetében mint gyászos és szomorú epizód szerepel.” Az üdvrivalgás nem is hangzik olyan meglepően annak tudatában, hogy az a néhány ezer főt számláló bukaresti német, osztrák és magyar kolónia és az addig internált diplomáciai személyzet részéről történt.
Maderspach beszámol még egy hátramaradt orosz kötelékkel való áldozatmentes tűzharcról, mikor a maroknyi járőr a királyi palota elé ért. A lovas kozákok és a császári-királyi előőrs közti lövöldözés Mackensen és a német főerők bevonulását megelőzően történt, ugyanis Maderspach ekkor még hallotta kelet felől a front ágyúdörgését, és azt a hírt is kapta, hogy a Pantilimon-erőd még ellenáll. Maderspachot és egységét másnap már továbbvezényelték a frontra.
A megszállt főváros
A bukarestiek fellélegeztek, hogy megszabadultak a négy hónapja tartó háború borzalmaitól. Szádeczky–Kardoss Lajos, Bukarestbe küldött kolozsvári egyetemi oktató visszaemlékezéseiben így magyarázza a jelenséget: „A lakosság, mint egy nehéz álomra, úgy gondol vissza a rémes napokra és éjszakákra. És csodálatos ennek a léha népnek a lélektana. Most jóízűen mulat rajta, amint az Amicii Orbilor tágas arénájában előadják Bukarest bombázásának mulatságos paródiáját.”
Bukarest 1916. december 6. után négy hadsereg megszállása alá került. A megszálló erőkben a központi hatalmak minden állama képviseltette magát német, bolgár, török, osztrák és magyar alakulatokkal. Bukarest élte tovább mindennapjait, a város német parancsnokának a későbbiekben sem jelentettek komolyabb atrocitásokat a megszállás alatt – a központi hatalmak mindenesetre leszerelték a város erődgyűrűjét.
Románia hadba lépése a központi hatalmaknál is változásokat hozott, hiszen a Monarchiát csak a német támogatás mentette meg a katasztrófahelyzettől. A segítségért cserébe még 1916. szeptember 6-án a központi hatalmak hadseregeinek fővezérletét német kézbe helyezték. Ugyanakkor a Románia elleni győzelem azt a látszatot keltette, hogy a központi hatalmak ereje szinte kifogyhatatlan, ami a hátországokban is optimista hangulatot keltett.
A nyugati hatalmak örültek, hogy Románia több százezer német és osztrák–magyar katonát köt le, ugyanakkor Liddel Hart hadtörténész kiemeli, hogy a román hadba lépés csak késleltette az antanthatalmak győzelmét, mert bár az Osztrák–Magyar Monarchiát majdnem összeroppantotta az újabb égtáj felől jövő támadás, de végül Románia nagy részének gyors elfoglalásával Havasalföld olajmezői és gabonatermelő vidékei mind a központi hatalmak erejét növelték egészen 1918 őszéig.
Bukaresttől Budapestig
A román vezetés ugyan feladta a fővárost, de ezzel megmentette hadseregét a pusztulástól. Mackensen Bukarest elfoglalása után egész Romániát ki akarta ütni a háborúból. 1917 januárjára egész Dobrudzsa a kezére került, de a Duna és a Szeret folyó vonalánál a román–orosz erők megállították az ellenséget. A másik oldalról viszont a román frontot még a II. Bruszilov-offenzíva sem hozta kedvezőbb helyzetbe, így az megmerevedett.
Változást csak az oroszországi „októberi forradalom” hozott, amivel Románia biztos támaszát vesztette el. Egy évvel Bukarest elfoglalása után Oroszország összeomlott, s a helyzetet a Moldovai Köztársaság kikiáltása is bonyolította. December 7-én Foksányban a felek tárgyalóasztalhoz ültek, két nap alatt megegyeztek a fegyverszünet feltételeiben, ennek értelmében megszűntek a harcok Románia és a központi hatalmak között.
1918 tavaszán nemcsak Breszt–Litovszkban kötöttek békeszerződést győztesként a központi hatalmak, hanem a Bukarest melletti Bufteán is (1918. március 5.), amelynek nyomán a Monarchia és Németország a Prut folyóig megszállta Romániát. Az előzetes békét május 7-én követte a háborút Romániával lezáró bukaresti béke, amely Bulgáriának juttatta Dobrudzsa nagy részét, a Monarchiához egy vármegyényi területű sávot a Kárpátok hágói mentén, de Románia kompenzációként megkapta Besszarábiát. Az ország továbbra is megszállás alatt maradt, nyersanyagait pedig a németek aknázták ki.
A különbéke elvileg megszegte az 1916-os bukaresti szerződést, de a keleti front békeszerződéseit később semmisnek tekintették – igaz, Románia a compiégne-i fegyverszünet előtt egy nappal, 1918. november 10-én újból belépett a háborúba, és a Mackensen-hadsereg kivonulását követően megkezdte Magyarország megszállását is. A román hadsereg megóvása Bukarestért cserébe két évvel később hozta meg gyümölcsét: az újabb román–magyar háborúban már elérték 1916-ban kitűzött céljukat – húsz nap híján három évvel azután, hogy magyar katonák masíroztak Bukarestben, a román királyi hadsereg bevonult a magyar fővárosba.
Csernus Szilveszter (Múlt-kor) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)