Kozma Mónika: a szenátorjelöltség számomra nem egy tisztséget, hanem kőkemény munkát jelent
A jövőt Erdélyben képzeli el, külföldön élt és tanult, 2009-ben költözött haza Erdélybe, Maros megyébe. Családot alapított, és itthon szeretné kamatoztatni azt a tudást, amit külföldi szakmai tapasztalatai során, illetve tanulmányai alatt szerzett. Kozma Mónika jelenleg Péter Ferenc megyei tanácselnök tanácsadója, de dolgozott már Budapesten, Londonban és Bukarestben is, számos környezetvédelmi intézmény élén tevékenykedett. A december 11-i parlamenti választásokon a szövetség színeiben szenátornak indul, úgy gondolja, hogy Maros megye csak akkor lehet erős, ha erős csapattal vág neki ennek megmérettetésnek.
1. Mi késztette Önt arra, hogy 2008-ben hazaköltözzön és ott hagyja a budapesti jól fizető munkahelyét? Mitől vonzó egy olyan Erdély, amely nem nyújt olyan anyagi és megélhetőségi lehetőségeket, mint egy nyugat-európai főváros?
– Mindig is erdélyinek vallottam magam, és bárhol éltem vagy dolgoztam, ezen az érzésemen semmi sem változtatott. Elsősorban azért költöztem haza, mert meggyőződésem, hogy Erdélyben van jövő! Azonban ezt a jövőt nekünk kell megálmodnunk és valóra váltanunk. Ez a mi feladatunk! Erdélynek egy olyan gazdasági stabilitásra van szüksége, amely minden állampolgárnak jólétet biztosít. A gazdasági egyensúly megteremtéséhez mindenkire szükség van kicsitől nagyig. Első körben vissza kell térnünk ahhoz az alapgondolathoz, hogy miben vagyunk mi egyediek, mi a mi erősségünk. Ezekre kell építeni, erre kell jövőt tervezni. Például Maros megye gazdasági fellendülésén sokat segítene a turizmus, illetve történelmi örökségünk bemutatása, de ugyancsak ezt a célt szolgálná a külföldi befektetők ide vonzása.
2. Ha a Maros megyei magyar lakosságot nézzük és azt, hogy Ön a harmadik a szövetség megyei szenátori jelöltlistáján, elmondhatjuk, hogy nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy bejusson a parlament felsőházába. Mégis vállalja a munkát, és dolgozik… Mi készteti munkára?
– Amikor eldöntöttem, hogy erre vállalkozom és jelöltetem magam, akkor feladatokra és nem funkciókra, tisztségekre vállalkoztam. Ezen feladatokat és vállalásaimat nem attól tettem függővé, hogy befutó vagy nem befutó helyre kerülök. Azt gondolom, hogy Maros megyének erős csapatra van szüksége, történelmi pillanatoknak lehetünk részesei, amikor minden kéz elkel. Elmondhatjuk, hogy egy korszak zárul le éppen, és egy új kezdődik. Ebben az átmenetben mindenkire szükség van, aki konstruktívan gondolkodik a jövőről.
3. Melyek lennének az első intézkedései környezetvédelmi szakemberként egy esetleges szenátori mandátum elnyerése során?
– Románia a hulladékgazdálkodás terén nagyon rosszul áll. A mostani, nem működő hulladék- gazdálkodás helyébe gyakorlatilag egy teljesen új rendszert kell kialakítani. Egy olyan országos integrált rendszerre lenne szükség, amely mindamellett, hogy megoldaná a hulladékgyűjtési és - kezelési problémákat, közben maximálisan tekintetbe venné a környezetvédelmi elveket is és felszámolná az országban mindenhol jelen lévő illegális hulladéklerakókat, amelyre jó megoldás lehet a hulladék feldolgozása és hasznosítása, elsődleges erőforrásként. Ehhez – véleményem szerint – már az iskolai oktatás során tudatosítani kell a gyerekekben a környezettudatos életmódot és meg kell tanítani nekik konkrét hétköznapi helyzetekben alkalmazni a környezetvédelmi elveket. Ez csak többéves stratégia keretében képzelhető el, és társadalmi szemléletváltásra van szükség, nem lehet egyik napról a másikra eredményt elérni. Szükség lenne mind a kerettörvény, mind a vonatkozó végrehajtási szabályok módosítására. Az lenne az első kezdeményezésem, hogy a hulladékgazdálkodásra vonatkozó jogszabályokat ne toldozzuk-foltozzuk, hanem kerettörvényt dolgozzunk ki erre, amelynek megalkotásába a társadalom minden szegmensét vonjuk be. Sokat elmond rólunk az a tény, hogy milyen környezetben élünk. A gazdasági fellendülést is a fenntartható fejlődés elve mentén kell elérni, és élhető környezetet kell biztosítanunk gyermekeinknek is.
Kérdezett: Stefan Renáta
Népújság (Marosvásárhely)

Moldománia
A kitalált közös emlékezet
FOLYTATÁS OKTÓBER 12-I LAPSZÁMUNKBÓL
A kollektív emlékezet nem azonos a történelmi múlttal. A történelmi eseményeket interpretálják a közösségek a jelen érdekeinek alávetve, s így lesznek részei a kollektív emlékezetnek. „A kollektív emlékezet esetében tehát bizonyos fokig tudatosan alakul a múlt szemlélete. Itt fogható meg a történelmi múlt és a kollektív emlékezet közötti legfontosabb különbség: a kollektív emlékezetet a csoport saját identitásának megerősítésére, újraalkotására használja fel, annak érdekében, hogy a jelen kihívásaira megfelelő válaszokat tudjon adni. Míg a történelem, illetve a történész feladata a múlt aprólékos tudományos alaposságú feltárása, addig a kollektív emlékezet esetén nem követelmény sem a tudományos alaposság, sem az objektivitásra törekvés.” (Vékony Dániel: Muszlim kisebbégek Nagy-Britanniában, In: Kisebbségkutatás, 25. Évfolyam 2016/2).
A modernkori román történelemírás – mint azt Lucian Boia említett művében (Mit şi istorie în conştiinţa românească, Editura Humanitas, 1997) is kiválóan bemutatja – nagyon is rugalmasan igazodott a politikumhoz, a politika által megszabott célokat legitimálta. A román országgyarapítás programja, illetve ezek későbbi legitimálása mint egy vezérfonal jelenik meg ebben, ennek volt/van alárendelve a történelmi emlékezet, a mai hivatalos történetírás is. Ma is visszamenőleg közös nemzeti identitásról, összetartozástudatról, mindenkori erdélyi román többségről, stb. szól a mainstream történetírás és a román kollektív tudás. A romániai románoknak a Moldova történelméről szóló tudásuk, az egyesüléshez való hozzáállásuk is iskolapéldája ezeknek a megállapításoknak.
Számos sebből vérzik a dákó-román elmélet is: ha például a rómaiak és a dákok leszármazottai és nem vándoroltak, mint ahogy ma a történészek túlnyomó része szajkózza, akkor miért lennének a moldovaiak is románok? Ez ellentmond a dákóromán kontinuitás és a szedentáris életmód elvének, a rómaiak ugyanis sosem hódították meg, nem jártak a mai Moldova területén. Tehát akkor ott más népességből más nép alakulhatott ki. De mivel ma nagyjából ugyanazt a románnak nevezett nyelvet beszélik Moldovában – még a mesterséges latinizálás ellenére is, – akkor vagy a római-dák eredet sántít, vagy mégiscsak vándoroltak a mai területre. A római-dák változatban viszont éppen a római eredet a biztos, így hát marad a vándorlás elmélete. De ha esik a szedentarista életmód és Moldovába mégiscsak vándoroltak a románok, akkor minden bizonnyal Erdélybe is vándorolhattak. De ez már ellentmondana az úton-útfélen hangoztatott magyarokkal szembeni elsőbbségüknek. Mert a politikum nem elégszik meg Erdély Romániához csatolásának a demográfiai legitimációjával, hanem igényt tart a „történelmi juss” általi legitimációjára is, aminek a „mi voltunk itt előbb” retorika az alapja.
Marad tehát az ingatag lábakon álló, ellentmondásokat tartalmazó dákó-román elmélet, mint a szedentarista életmódot folytató, mindig itt élt egységes román nemzet mítosza. Úgy hülyeség, ahogy van, de legalább dicső identitást, azaz előkelő eredetet lehet kreálni vele, amivel a mában nagyobb tiszteletet lehet követelni, valamint a köztudatban legitimálja az erdélyi jelenlétet, etnopolitikát. Az egyesülési mánia pedig nemcsak visszamenőleg is legitimálja az egyesüléseket, hanem továbbra is biztosítja a csoport egységét és integráltságát, és jövőbe mutató politikai projektet is nyújt.
Kimarad a történetírásból, ami nem tetszik. A Havasalföld és Moldova közti háborús viszonyok, érdekellentétek, csaták, a különállások, az eltérő civilizációs térbe tartozás mind nem képezik részét a történelmi ismereteknek. A mai román kollektív emlékezet szerint az ottlakók mind románok voltak (még a mai, modern nemzeti identitás megjelenése, azaz a francia forradalom előtt is), s mindnek az volt az évezredes hőn óhajtott vágya, hogy egyesüljenek. Csak a gaz, megszálló idegenek miatt nem lehetett kivitelezni ezt a csodálatos politikai projektet. S persze ugyanez a helyzet a harmadik „román fejedelemséggel”, Erdéllyel is, amellyel csak a magyar urak miatt került a másik kettő olykor konfliktusba. Akik úgy általában is minden rossznak az okozói voltak itt a történelem során. Az utóbbi pár évtizedes sikeres agymosás hatására ezt ma szinte mindenki, aki megszólal a román nyilvános szférában, így fújja. Az internetes kommentelőtől a tévék műsorvezetőin át, az általuk meghívott történészig vagy politikusig.
A romániai unionisták nagy része számára felfoghatatlan, hogy sok moldvai mégsem akarja élvezni ezt a felkínált akolmeleget. Hogy egyesek ellennének úgy, külön államként, ahogy évszázadokig megvoltak..
HERÉDI ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Szilágyi 40 – Egyéni hang, nehezen besorolható életmű
A negyven éve elhunyt Szilágyi Domokos költészetéről, életműve jelentőségéről Balázs Imre József irodalomtörténész beszélt a Krónikának.
– Szilágyi Domokos halálának 40. évfordulója alkalmából az erdélyi és magyarországi irodalomtörténészek, írók, költők értekeznek Szatmáron és Kolozsváron is a héten a költő életéről, munkásságáról. Hogyan látod: mennyire tartják „erdélyi" költőnek, és mennyire ismeri, értékeli (újra) és elemzi életművét a magyarországi szakma?
– Szatmárnémetiben Muzsnay Árpád szervezésében rendszeresen tartanak szakmai napokat Szilágyi Domokos emlékére, az idők folyamán sok értékes tanulmány született ezekre az alkalmakra a költőről magyarországi és erdélyi szerzőktől egyaránt. Mégis azt mondanám, az életművére összpontosító, Határincidens című budapesti konferencia 2015 októberében, illetve az ennek előadásait összegyűjtő, 2016-ban megjelent tanulmánykötet áttörést jelentett éppen a magyarországi szakmai közeg irányában.
Fontos, hogy a költő hagyatéka a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum részévé vált (részben ennek apropóján szerveződött a konferencia), mostantól inkább szem előtt van tehát a kutatók számára.
És fontos az is, hogy a Szilágyi Domokos-életmű tapasztalt magyarországi kutatói mellett (Pécsi Györgyi, Bertha Zoltán) a Határincidens-kötetben megszólaltak a huszadik századi magyar líra olyan fiatalabb kutatói is, mint Bartal Mária, Takács Miklós, Lapis József, Molnár Eszter vagy Pataky Adrienn, akik többek között Weöres Sándor, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, József Attila, Petri György elismert szakértői – így megszólalásuk Szilágyi Domokos életművét is ilyen összefüggésrendszerben helyezi el.
– Ahogy Pécsi Györgyi irodalomtörténész fogalmazott, mivel a romániai magyarság kisebbségi helyzeténél fogva bensőségesebb viszonyt ápolt íróival, költőivel a diktatúra éveiben, kifosztottnak érezte magát, miután – tíz évvel ezelőtt – fény derült Szilágy Domokos ügynökmúltjára. Mennyiben változott életművének értékelése, miután nyilvánosságra kerültek ügynökjelentései?
– Az ügynökmúlt felszínre kerülése azért volt meglepő tíz évvel ezelőtt, mert nem vágott egybe sem annak az intellektuális bátorságnak és kritikus iróniának az attitűdjével, ami a Szilágyi-művekből kirajzolódik, sem azzal, amit az ügynökökről gondolni szoktunk – hogy valamiképpen haszonélvezőivé váltak szerepüknek, előnyökhöz jutottak általa. Szilágyi Domokos a kortársak egybehangzó álláspontja szerint nem jutott sem anyagi, sem presztízzsel járó előnyökhöz a diktatúra idején. Valószínűleg másképpen olvassuk a verseit, különösen az erkölcsi dilemmákkal, elhallgatásokkal kapcsolatos passzusokat, mióta előkerült néhány általa írt jelentés. De ezek a pluszinformációk nem az életmű értékelésével függnek össze, csupán újabb dimenziókat nyitnak az olvasás számára. Tegyük hozzá azt is, hogy túl sok még a kérdőjel a beszervezés körülményeivel és a tényleges ügynöki együttműködéssel kapcsolatban ahhoz, hogy ezt a kérdést lezártnak tekinthessük.
– A hetvenes–nyolcvanas (és még a kilencvenes) években is a fiatal generáció körében valóban létezett valamiféle Szilágyi-kultusz, verseit széles körben ismerték, szinte kívülről fújták a diákok. Úgy tűnik, verseinek népszerűsége csökkent azóta. Ez a népszerűség-csökkenés vajon csak azzal magyarázható, hogy Szilágyi Domokos költészetét hosszú ideig a diktatúra elleni lázadásként olvasták, ez az értelmezési lehetőség pedig később „kiüresedett"?
– Nem hiszem, hogy a kultuszszerű viszonyulás a legjobb egy költő életművéhez – a költők is emberek, még ha valami olyat tudnak is esetleg a nyelvről vagy a világról, amit mások nélkülük nem vennének észre. Én is udvaroltam Szilágyi Domokos-versidézeteket küldözgetve, ami azt jelenti, hogy költészete számomra személyes evidencia.
A népszerűségről szólva viszont tény, hogy gyakorlatilag a teljes 1944–1989 közötti irodalomról elmondható: jelenleg nincs divatban. Mostanában kell valamelyes szellemi bátorság, hogy valaki innen válasszon magának kedvenceket.
– Hogyan értékeled irodalomtörténészként a tragikus sorsú költő életművét halála után 40 évvel?
– Egyéni hangú, nehezen besorolható életmű, valahol a késő modern, neoavantgárd és posztmodern költészet határvidékén, ahogy már Cs. Gyimesi Éva megfogalmazta monográfiájában az 1980-as évek végén. Vonzódott a nagy ívű kompozíciókhoz, a teljes kötetekké alakuló versépítményekhez – ezekbe pedig szintézisszerűen épült bele gyakorlatilag a teljes kultúrtörténet. Mindehhez pedig egy fanyar mosoly járult a szája szögletében – talán ez, így együtt Szilágyi Domokos.
Szilágyi Domokosra emlékeznek
Szatmárnémetiben, a Máramaros megyei Nagysomkúton, a költő szülőhelyén, valamint Kolozsváron is megemlékeznek a 40 éve elhunyt Szilágyi Domokosról. Szatmárnémetiben november 3-án délután és 4-én irodalomtörténészek, írók és költők részvételével tartanak tudományos tanácskozást a költő munkásságáról. A Szamos-parti városban álló köztéri Szilágyi Domokos szobrot megkoszorúzzák. Megemlékeznek a költőről november 4-én este a Szatmár megyei Batizon, november 5-én, szombaton délelőtt pedig Nagysomkúton. A költő emlékét kolozsvári sírjánál szombat délután idézik fel, a főhajtást követően Szilágyi Domokos életét és munkásságát értékelő kerekasztal-beszélgetéssel zárul az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) partiumi alelnöksége által kezdeményezett háromnapos rendezvény. A rendezvénysorozatot az EMKE, a Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Szatmár Megyei Központ, Batiz és Nagysomkút református gyülekezete, valamint a Kolozsvár Társaság szervezte.
A teljes emberkép felé táguló ars poeticák költője
Szilágyi Domokos (Nagysomkút, 1938. július 2. – Kolozsvár, 1976. november 2.) költő, író, irodalomtörténész és műfordító Szatmárnémetiben, a Kölcsey-gimnáziumban végezte középiskoláit. 1955–59 között a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakos hallgatója volt. 1958–59-ben az Igaz Szó, 1960-tól a bukaresti Előre belső munkatársa, a hatvanas évek közepétől írásaiból, kötetei, műfordításai honoráriumából tartotta fenn magát. Betegnyugdíjba került, 1972-től Kolozsváron élt; 1976. november 2-án öngyilkosságot követett el. Fia, Kobak, az 1977-es bukaresti földrengésben halt meg. Szilágyi Domokos a kolozsvári Házsongárdi temetőben, közös sírban nyugszik első feleségével, Hervay Gizella költőnővel és gyermekükkel.
Szilágyi Domokos első verseit 1956-ban közölte az Utunk, első verskötetével (Álom a repülőtéren) 1962-ben lépett a nyilvánosság elé. Ettől kezdve verseivel, román és angol költőket bemutató fordításköteteivel folyamatosan jelen volt az irodalmi életben. Már első kötetében, az Álom a repülőtéren-ből kiemelkedő Halál árnyéka – Rekviemben átlépte a költői–nem költői versbeszéd közötti határt, s ez a poétikai határátlépés egyben új költői attitűd bejelentése volt. Eredetisége abban is megmutatkozott, ahogyan a gazdag magyar és egyetemes lírai hagyományba mintegy beleszületve dolgozta ki a maga költői nyelvét.
Értelmezői közül többen felismerték eszmevilágában az egzisztencializmust, nemcsak mint a korszellem egyik jellegzetes megnyilatkozását, hanem úgy is mint egyetemes emberi helyzet átélését, mint az egyén szabadságharcát. Szerepversei valójában a teljes emberkép felé táguló ars poeticák, és végigkísérik az egész életművet, a tizenkilencedik századi romantikus hagyomány verskultúrájában és hőskultuszában fogant Hunyadi János-portrétól a Bolyai-, a Bartók-paradigmáig, a nagyon modern sorstragikumig. Halála után 30 évvel az állambiztonsági hivatal levéltárából nyilvánosságra kerültek neki tulajdonított ügynöki jelentések.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

„Kultúr”-emlékek
A könyveknek (és színdaraboknak is) megvan a maguk sorsa vagy utóélete. Emlékek a 700 éves Kincses Városból. Egy város, ahol két operaház és magyar ifjúsági könyvtár is volt a lázas 50-es években, ahol boldog gyermekkoromat tölthettem. (Ma már csak azzal dicsekedhetnék, hogy Mátyás király „falumbeli”.)
A vékony aranykeretes szemüveget viselő könyvtáros néni a Malinovszkij téren, a magas kőalapon álló kis tank szomszédságában előveszi kartotékomat és beküld a polcok közé: válassz magadnak egy új Verne Gyula-könyvet. Igen, mi Verne Gyula (és nem Jules Verne) piros könyvein és barna kenyéren nevelkedtünk, és az egykori Unitárius Kollégiumban, az „Unitereknél” váltunk emberré. Tudós nevelők tanítottak emberségre, s ha néha dr. Árkossy Sándor, dr. Mikó Imre, dr. Heinrich László, dr. Ősz Dénes vagy dr. Váczy Margit nevét emlegeti a hálátlan utókor, büszkén mondja a 60 éve érettségizett 14 diák a 33-ból: tanítványaik voltunk. Fejér Miklós, „az oszi” az irodalom szeretetét, a hűséget oltotta belénk. És mi a sorsa a jó nevelőknek? A könyveknek? Ugyanaz. Az egyik a Csatornánál csákányol, a másik laboráns lesz egy kolozsvári üzemnél, a másik kis faluba ingázik… És kedvenc olvasmányaim? A Táborozás a Balatonnál című a kályhában landol, címlapján kis hajót építenek a cserkészek és leventék, árbócán háromszínű kis lobogó, ez minden bűne; Ignácz Rózsa: Anyanyelve magyar című munkája is tűzhalált szenved, de R. Haliburton puhakötésben megjelent munkája, a Varázscsizmában a föld körül is máglyára kerül, az utolsó orosz cár családjának kiirtását is leírta. (Hogy egy elefánt hátán átkelt az Alpokon Hannibál nyomában, az még megbocsátható volt, de az a fejezet, ahol egy védtelen család három gyerekkel együtt, ítélet nélkül a bolsik áldozata lett, az már nem.) Veszélyes volt ’45 után ilyen könyveket otthon tartani…
És a Sétatér elején, a Szamos partján megbúvó magyar színház, mennyi emlék, mennyi élmény, ahol tanárainkkal is találkoztunk, és nekik is ünnep volt az előadás, legjobb ruhájukat vették fel… 1953… általános gyász a népi demokráciákban, a társulat végre megint műsorra tűzi az Úri murit, s amikor (talán Márton János?) Csörgheő Csuli szerepében, sírva bejelenti, hogy „Megdöglött a nagy kan”, csak a kisgyerekek mernek kacagni… 1957 vagy 1958 szeptemberében évfolyamtársam színházba invitál, házigazdájának bérlete van, és nem mennek az előadásra. Megyünk, az Optimista tragédia a cím. A nézőtéren „becsengetés után” csak az első két sor telik meg, a padsorok között bevonul egy forradalmár tengerészcsapat, zászlót lengetve, vezeti őket a bőrkabátos komisszárnő, a színpadon megfordulnak, felnéznek az üres páholyok és hátsó széksorok felé, és kiáltják: Hogy ez a sok-sok ember ilyen boldog, az mind a mi munkánk, harcunk eredménye… A szünetben kollégám „köhögni” kezd, és kivezetem, az első gesztenyefa alatti padon kinevetjük magunkat, és megállapítjuk, hogy a nézők azok voltak, akik nem mertek otthon maradni és mi ketten. (Ha jól emlékszem, akkor H. Bisztray Mária, Bara Margit, Flóra Jenő, László Gerő, s mintha Dorián Ilona alkották a csapatot, többek között ők sem lehettek mindig „némaleventék, tacskók vagy lirkirályok…”, Júliák vagy Rómeók.) A zenés színpadot párhuzamosan hódítottuk meg, s a kezdet nem is lehetett más, mint Dunajevszkij: Szabad szél c. műve, a Duli-duli-duli-t sokáig énekeltük, igaz, csak szünetben, és az Ezért aztán leginkább, iszunk egy kis pálinkát c. valódi tengerészdal is sokáig volt „műsoron” a kisdiák-kórusban. (Pár éve egy tévéműsor szerkesztője mesélte, hogy Budapest felszabaDULÁSA után nem sokkal Kodály Zoltán találkozott a szovjet őrnagyi ruhában feszítő Dunajevszkijjel, és csodálkozva kérdezte: Dajcs, maga mit keres itt? (A Wikipédia nem igazolja ezt az anekdotát.)
A komoly, nehéz zene első darabja részemre a Hunyadi László volt, s amikor az első felvonás végén férfikórus énekelte a Meghalt a cselszövő, nem dúl már rút viszály (Allegro non tanto), akkor a 3-as páholyból jól láttuk, sokan felkapták fejüket az ismerős dallamra (ami később Hunyadi-induló néven is forgott). Otthon tudtam meg, hogy a SZER hetente csúfolódó versikét énekelt erre a dallamra, hallgatása pedig a rádióhoz hajolva, bezárt ajtók-ablakok mellett történt. (Azt már más mesélte, hogy 90 legelején ennél a dalnál a tömeg felállva, tapsolva énekelt a színészekkel együtt: „Meghalt a cselszövő…”) A 60. érettségi találkozó után taxi visz a Házsongárdi temető felé. Mondom a gépkocsivezetőnek, hogy ’56-ban végeztem a Brassaiban. Ő is ott végzett, mondja, de ő ’56-ban született. Íme, még egy ’56-os Kolozsváron.
Szathmáry János, Kolozsvár–Gyergyószentmiklós
Hargita Népe (Csíkszereda)

„Itt állok, másként nem tehetek”
Szokványosnak tűnő októberi hétvégén hívogattak a harangok az érköbölkúti dombok között megbúvó ősi templomba. A helybeliek és az idelátogatók azonban tudták, hogy az október 29-én, szombaton beharangozott istentisztelet ünnepet rejteget. A magát egyik írásában félig tréfásan, félig komolyan Isten udvari bolondjának tituláló lelkésznek, Luther Mártonnak emlékére állítottak szobrot az érmelléki településen.
Az esemény ötletgazdája a maga is evangélikus Rákóczi Lajos irodalomtanár és helytörténész kezdeményezésére állított egész alakos szobor mindezidáig egyedülálló az erdélyi tájakon. A szobor Luther Márton halálának 470. évfordulója, valamint a közelgő reformációi év tiszteletére állíttatott. Az sem mellékes, hogy a közelgő november 10-e a reformátor születésének évfordulója is. A hívogató harangok szavára érkeztek a hívek Budapestről, Debrecenből, Létavértesről, Álmosdról, Székelyhídról, Szalacsról, Albisról, Szentjobbról, Kolozsvárról, Margittáról, és a helybéliek közül is ott volt mindenki, aki ápolja és őrzi protestáns vallását, és jó keresztyénként folyamatosan részese az itteni hitéletnek. Így hát nem csoda, hogy nagy ünnephez méltóan megtelt az érköbölkúti templom.
A reformátor
Az ünnepség a székelyhídi férfikórus szolgálatával kezdődött, majd a Budapestről érkezett evangélikus lelkész és egyháztörténész, dr. Blázy Árpád hirdetett igét, aki a prédikációjában az etióp kincstárnok megtéréséről szólt, az Apostolok Cselekedetei 8,26–30. alapján. Ezt követően Ledán István érköbölkúti lelkész köszöntötte a megjelenteket és osztotta meg gondolatait a gyülekezettel. Mint mondta, Luther korában nem volt Facebook, de a Wittenbergi templomra kifüggesztett üzenetet igen sokan „like-olták”, és a hullám rekordidő alatt elöntötte Európát. Valóban, Luther és a protestáns mozgalom tanai megváltoztatták nemcsak az egyházat, hanem az egész világot, megalkotva egy olyan nyugati típusú társadalmat, amire ma is építkezünk.
Ezt követően az érköbölkúti iskolások műsora következett. Az alkalomhoz illő színvonalas műsor Hermann Csaba énektanár, Béres Angéla vallástanár és Szabó Anita tanítónő munkáját dicséri, utóbbi szavalatával is megörvendeztette a szépszámú gyülekezetet. Hogy az ökuménia teljes legyen, a Szalacsi Örökzöld Asszonykórus (tagjainak fele katolikus) többek között a régi magyar himnuszt énekelte. Ezt követően Mátyás Attila nagyváradi evangélikus lelkész érdekfeszítő és jól dokumentált előadását hallgathatták Várad és környékének reformációjáról. Az előadás az 1514-es és 1557-es időszakot foglalta magába, amikor is az itteni reformáció lezajlott.
Ezt követően Rákóczi Lajos ötletgazda és főszervező beszélt a szoborállítás fontosságáról. Elmondása szerint minden szoborállítás eszménykép-választás. Mint mondta, mi, magyarok hajlamosak vagyunk arra, hogy pesszimistán nézzük a világot, és legtöbb állított szobrunk mártírhősökről szól. II. Rákóczi Ferenc száműzetésben végezte életét, a ’48-as tábornokokat kivégezték, és az ’56-os forradalmároknak is tragikus a sorsuk. Luther Márton olyan forradalmár, aki ágyban, párnák között végezte, és életében átélhette a tanai győzedelmeskedését. Úgy is mondhatnánk, hogy ő olyan sikeres forradalmár, aki megváltoztatta a világot. Nem karddal harcolt, hanem eszmékkel, érvekkel, és ilyen sikeres forradalmárokra van szükségünk a 21. században is. A szoborra fölkerült „Itt állok, másként nem tehetek.” idézet példaként kell, hogy szolgáljon azoknak, akik a mai kor útvesztőiben eltévelyednek, és kapaszkodó kell legyen azoknak is, akik gyakran csüggedten nézik a mai kor történéseit. „Nem gyűlölködésre van szükségünk, hiszen a »nincs helye közöttünk« megbélyegzéseknek kora ma már lejárt. Luther Mártonnak is helye van végre közöttünk, ezért is állítottunk neki szobrot itt, az Érmelléken” – hangzott el.
Az érköbölkúti vallásórások műsora következett. Ledán Katalin, a közelmúltban idekerült lelkésznő közösségformáló munkája szép példája annak a lutheri örökségnek, hogy a lelkész szellemi és közösségformáló fáklyája annak a településnek, ahova őt szolgálatra rendelték. Az ünnepség további része a templom előtti kertben zajlott, ahol Ledán István református lelkész felolvasta Csűry István református püspök az eseményre küldött püspöki levelét. Rákóczi Lajos Adorján Dezső Zoltán evangélikus püspök a köbölkútiakhoz intézett levelét olvasta fel: „Nagyon örülök és gratulálok e nagyszerű történetíró köbölkúti eseményhez. Külön gratulálok az ötletgazdának, és köszönöm, hogy ezt az ügyet szívén viselte. Hálás vagyok a helybéli gyülekezetnek, hogy Luthernek ily módon is otthont ad. Hiszem, hogy ő itt jó helyen van, valóban otthon van. Isten áldása legyen ezen a közös ünnepen. Erős vár a mi Istenünk!” – fogalmazott az evangélikusok püspöke.
A szobrot az alkotó, Szabó István jelenlétében Mátyás Attila nagyváradi evangélikus lelkész és Rákóczi Lajos tanár, helytörténész leplezte le. Mátyás Attila áldása után Meleg Vilmos színművész tartott a már csípős októberi szélben lélekmelengető és a tőle megszokott színvonalú, erős pátoszú lélekhez szóló előadást. Az ünnepséget a Szalacsi Örökzöld Asszonykórus dalai, valamint a Szózat közös eléneklése zárta.
Az esemény szeretetvendégséggel fejeződött be, amellyel a vendégszerető köbölkúti gyülekezet ajándékozta meg az ünnepségen résztvevőket.
K. B.
Érköbölkút
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Kiterjesztik a kivizsgálást (1989-es forradalom)
A katonai ügyészség elrendelte az 1989-es forradalom ügyében indított kivizsgálás kiterjesztését – jelentette be tegnap a főügyészség, amely szerint emberiesség ellen elkövetett bűnök gyanúja miatt indult eljárás az 1989. december 22-e utáni történések kivizsgálására.
A főügyészség közlése értelmében az 1989-es forradalom dossziéjának irataiból kiderül, hogy az 1989. december 22-e után hatalomra került új politikai és katonai vezetés olyan intézkedéseket rendelt el a hatalom megőrzése céljából, amelyek sok ember halálát, fizikai vagy pszichikai sérülését okozták. Az ügyészek szerint az a tény, hogy több településen is fegyveres incidensekre került sor, arra enged következtetni: előre előkészített terv alapján zajlott minden. Ezen intézkedések célja az volt, hogy az új vezetők legitimálják hatalmukat. A védelmi minisztérium vezetőségének megosztásával, hamis rendeletek és parancsok kiadásával a katonai erők megtévesztése volt a cél, ugyanakkor a terv része volt a lakosság utcára való kicsalása és felfegyverzése, továbbá az, hogy polgárháború látszatát keltsék, amelyben a védelmi tárca és a belügyminisztérium egységei szállnak szembe egymással. A terv kivitelezésébe a Román Televíziót is bevonták, amely félelemkeltő, olykor hamis információkat tartalmazó felhívásokat tett közzé, ugyanakkor elvágták a telefonvezetékeket, és olyan személyeket helyeztek a kulcsfontosságú minisztériumok élére, akik az új politikai-katonai hatalom hívei voltak. Mindennek a célja egy pszichológiai és médiaháború elindítása volt, amely aztán számos áldozatot szedett – áll a főügyészség közleményében.
Romániában az utóbbi negyed évszázadban széles körben elfogadottá vált az a feltételezés, hogy 1989 decemberében a kommunista diktátor elmenekülése után a hatalmat magához ragadó Ion Iliescu vezette reformkommunisták sok áldozattal járó diverziós cselekményt szerveztek, hogy egy nem létező ellenséget legyőzve, harci érdemeket szerezve igazolják hatalmukat. Most először történik azonban, hogy az akkori események büntetőjogi felelősségét vizsgáló ügyészség ugyanezt állítja. A vádhatóság közleményéből nem derül ki, milyen bizonyítékokkal rendelkeznek. A román legfelsőbb bíróság júniusban hagyta jóvá az 1989-es forradalom aktáinak újranyitását azt követően, hogy a forradalmárokat tömörítő, bukaresti December 21-e Egyesület több tagja pert nyert Románia ellen az Emberi Jogok Európai Bíróságán, amiért Románia nem szolgáltatott igazságot a forradalom sebesültjeinek és a halálos áldozatok hozzátartozóinak. A korábbi nem hivatalos statisztikai adatok szerint a Temesvárról indult, Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor bukásához vezető 1989-es forradalom napjaiban 1142-en vesztették életüket és 3138-an megsebesültek – túlnyomó többségük a diktátor elűzése után.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Árpád öcsém, a kém (Egy megfigyelt család 30.)
A román politikai rendőrség (Securitate) íratlan törvénye volt: mindenki gyanús, aki él. Mindenki, tekintet nélkül nemi, faji, vallási, nemzetiségi besorolására – ameddig nem sikerült megnyugtatóan tisztáznia a gyanakvás előzményeit és az abból eredő esetleges hatalomellenes tevékenységet. A „tisztázás” folyamata azonban évekig tartott. Árpád öcsém esetében a gyanút sűrű levelezése és hozzám fűződő testvéri kapcsolata táplálta.
Bevált felderítő módszerükkel, a levelezés cenzúrájával, a Securitate S (scrisori – levelek) részlegén jutottak információkhoz. A levelezés nyelve magyar, tehát mindkét nyelvet jól ismerő fordítóra volt szükség, aki mindkét változatot továbbította az „értelmező” tisztnek (öcsém szekus „főfelügyelője” Székely Ferenc alezredes volt). Csak közbevetőleg említem meg, hogy a sepsiszentgyörgyi Sanyikát – egy magas rangú belügyi tiszt rokonát – jól ismertem. Pusztán „régi barátságból” még a barátnőmnek is elárulta címzettjeimet. Meg kell itt jegyeznünk, hogy az akkor érvényes román törvénykönyv a levéltitok megsértéséért büntetést szabott meg!
Nos, öcsém csupán számomra világos megfogalmazásban közölte, hogy átadta a címzettnek a levelemet, de ettől lehetőleg óvjam meg máskor. Ártatlan levél volt (erről már írtam), de a Securitate kettőnk közti titkos államellenes ügyet vélt a sorok között. Hasonló téves értelmezése volt a szervnek egyik levelében előforduló „diplomata” ismeretsége, ami egyszerű szótévesztés volt a diplomás helyett. Mindkét félremagyarázás az 1972. szeptember 15-én kezdődött és 1979-ben is tartó nyomozás okául (ürügyéül) szolgált. „Valószínű, azért utasították vissza (az útlevélkérést – P. A.), mert egy kémszervezet helyi rezidensének tartanak” – mondja öcsém Halmai Zoltán barátjának telefonon, amit lehallgattak.
Baráti kapcsolatai miatt gyakrabban megfordul Nagyváradon és Désen. A szeku kilátásba helyezi nyomon követését (F = filaj), azaz megtudni, hogy kihez, kikhez jár. Mivel húga (Ildikó húgunkról van szó) Budapesten él, úgy vélik: lehetséges, hogy ő tart kapcsolatot Árpád és az ismeretlenek között. Ezért mindkettőjüket Magyarországon élő „megbízható” személlyel kell ellenőrizni. Így kerül sor immár a negyedik testvér, Ildikó húgom ellenőrzésére is. (Figyelmeztet a Securitate, hogy apjukat az egyes szektor – külföldi kémelhárítás – tartja nyilván).
Természetesen Árpádot a hét év alatt (de még azután is) többször kihallgatja Székely alezredes. Aztán az 1979. március 17-ei jelentésben minden (megalapozatlan) gyanú alól mentesítik. Érveik: nincs hozzáférése állami titkokhoz, nem bizonyult be, hogy államellenes tevékenységet folytat, a „diplomata” szó lehetséges, hogy „diplomás”-t jelent, valamint hogy mind ő, mind a felesége igyekszik mérsékelni egyes ismerőseik kifakadásait.
Az „Arpi” titkosított névvel jelölt dossziét a C szektorban (iratraktár) tárolják azzal a megjegyzéssel, hogy az „anyag csekély jelentőségű”.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az a tizenhárom nap
A forradalom tizenhárom napja – az 1956. október 23-i tüntetésektől a szovjet Forgószél hadműveletig, azaz, a szabadságharc kezdetéig – az emberiség történelmének csak évmilliókkal leírható életkorából talán egy pillantás csupán, a napok száma a magyar história egy tízezredrészénél is kevesebb. A legújabb kori magyar történelem dicsőséges 13 napja mégsem valamiféle múló villanás, gyorsan feledhető capriccio, mert a magyar ’56 nélkül nem írható le Közép-Európa, Európa, talán még a világ XX. századi történelme sem.
A forradalom és az ezt követő szabadságharc érzékeny rést ütött az akkor megingathatatlannak – nemhogy megdönthetőnek – hitt szovjet rendszer talapzatán. Abban az időben a Szovjetunió közép-európai katonai jelenléte, így Európa megosztottsága éppoly magától értetődő politikai realitás volt, mint manapság az Európai Unió. A Varsói Szerződés katonai ereje akkortájt a kétpólusú világrend talán erősebbik felét jelentette. Atomfegyverekkel vívott világháborút kockáztatott volna a NATO, ha konfrontációval próbálta volna befolyásolni ezt a helyzetet. A Varsói Szerződés országai, elfogadva és követve a mindenkori szovjet kommunista diktatúra dogmáit, a „szovjet néphez fűződő barátságról” évtizedeken keresztül azt állították, hogy „örök és megbonthatatlan”.
Ezeket a megdönthetetlennek hitt realitásokat ingatta meg a magyar forradalom és szabadságharc, bebizonyítva, hogy a szovjet csapatok jelenléte, a kommunista diktatúra, s a mindkettő által kialakított terror sem feledtetheti egy ország lakosságának jelentős hányadával a polgári társadalom hagyományait. Bebizonyította, hogy a népek önrendelkezése, a demokrácia elvei stb. a szovjet mintájú kommunista diktatúrákban csupán szlogenként értelmezhető. Azok a vonzó eszmék, amelyekért világszerte milliók lelkesedtek, ebben a diktatúrában csupán szép szavak, és nem válhatnak sohase valóra.
A magyar nép forradalmát felszámoló, szabadságharcát leverő Szovjetunió tekintélyén látványos és elkendőzhetetlen csorba esett: a Szovjetunió Kommunista Pártja elveszítette a világ kommunista mozgalmában játszott megfellebbezhetetlen vezető szerepét. Ez a veszteség pótolhatatlannak bizonyult, talán legelső jeleként annak, hogy ez a kommunista mozgalom elveszítette esélyét nem csupán a világ proletárjainak egyesítésére, de még a kis közép- és kelet-európai szocialista országok megtartására is.
’56, leverése ellenére, tovább élt vívmányaiban: a forradalom előtti diktatúra a továbbiakban már elképzelhetetlenné vált. Magyarországon a következő évtizedtől a közhangulatban meginduló olvadás elvezetett a kommunista államhatalom és a lakosság közötti íratlan kompromisszumhoz – a hatalom értelmezésében 1956-ban ellenforradalom volt, a szovjet csapatok magyarországi tartózkodása tabu téma maradt, és az egypártrendszert sem lehetett megkérdőjelezni. Ezekért cserébe viszont a többi szocialista országéhoz képest, a „legvidámabb barakkban” oldottabb belső légkör alakult ki. Enyhítettek a vallásgyakorlás korábbi merev tiltásán, biztosították a teljes foglalkoztatottságot, a lakosság úgy érezte, hogy életszínvonala fokozatosan emelkedik. Lehetett vásárolni autót, lakást, telket, hétvégi házat. Korlátozva bár, de lehetőség nyílt a nyugati turistautakra is. 1956 azonban meghúzta azt a határvonalat, amelyen innen ugyan fenntartható a kompromisszum, de ha a hatalom ezt átlépi, számolnia kell akár még a polgárháború rémével is.
A magyar társadalomnak mindössze 33 évre volt szüksége, hogy számára világossá váljon: a szovjet mintájú létformát még ezekkel az életben tartó kompromisszum-mankókkal sem lehet fenntartani, mert ha a társadalom egyszer megszabadul a diktatúra kényszerétől, akkor a szovjet rendszer menthetetlenül elhal.
Ez a 13 nap elegendő volt egy, a történelmet befolyásoló forradalomhoz, azonban kevés ahhoz, hogy kialakuljon a forradalom egységes eszmerendszere, letisztuljanak a célok. Október 23-a délutánján szinte mindenki megtalálta a jelszavak között a sajátját, és maga is részese volt valóra váltásuknak, de a végcél egységes megfogalmazásához nem jutottak el – kevés volt rá az idő. Az azóta eltelt hatvan év sem bizonyult elegendő időnek számos vitás kérdés tisztázásához. Ezért is folyik mindmáig a vita: kinek a forradalma volt ez, mi volt a célja?
Talán ezért is gondolják sokan a forradalom résztvevői közül, hogy csakis nekik volt/van igazuk, és akinek más a véleménye, az nem is lehet igazi 56-os.
Murvai Miklós

o0o
2016. november 3-án, csütörtökön 17.00 órától a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács a Tiszteld múltadat, s a jelent vele kösd a jövőhöz közösségépítő rendezvénysorozat keretében, az ’56-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója tiszteletére Magyarország és Erdély ’56-ban címmel videóvetítéssel egybekötött megemlékező estet tart.
Meghívott előadó: Vincze Gábor, az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark történésze, az 1945 utáni magyar–román államközi kapcsolatok nemzetközileg elismert kutatója.
Házigazda: Borbély Zsolt Attila, az EMNT Arad megyei elnöke.
Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várunk!
Nyugati Jelen (Arad)

Balogh József: az RMDSZ nem Markóé vagy Borbélyé!
Nem tud azonosulni a Szövetségi Állandó Tanács (SZÁT) által átírt Maros megyei szenátor- és képviselőjelölt-listával Balogh József, az RMDSZ Maros megyei szervezetének ügyvezető alelnöke. Úgy véli, a régi csúcspolitikusok némelyike számára fontosabb, hogy saját emberét hozza helyzetbe, mint az, hogy méltányos regionális leosztásban gondolkodjon.
– A szeptember 19-i rangsoroló gyűlés után mintha saját szervezete ellen fordult volna. Legalábbis a Facebookon megjelenő kommentjei erre utalnak. Ilyen hozzáállással hogyan tud majd teljes mellszélességgel részt venni a nemsokára kezdődő választási kampányban?
– Engem nem az zavar, hogy nem kerültem a befutók közé, bár úgy érzem, tizenhat éves tapasztalatomat a parlamentben jobban tudtam volna kamatoztatni, mint itthon vagy a partvonal széléről. Amit a közösségi oldalon folytatok, nem az én személyes harcom, és nem is az RMDSZ ellen irányul. Azonban nem tudok háttérből mozgatott emberek mellett kiállni, s egy olyan szenátusi, illetve képviselőházi listát sem tudok támogatni, amely nem tükrözi a küldöttgyűlésen megjelent 171 szavazó akaratát. Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy a saját szervezetem és saját kollégáim ellen fogok kampányolni. Viszont nagyon keserű szájízzel maradtam. A felső vezetés, a Szövetségi Állandó Tanács megkímélhetett volna attól a színjátéktól, amit szeptember 19-én rendezett Maros megyével. Hogy mire volt jó ez a rangsoroló ülés, ha a kártyák amúgy is le voltak osztva, nem tudom.
– A megyei rangsoroláson a képviselőjelölt-lista élén Vass Levente végzett, a második és harmadik – még befutónak számító – helyre Csép Andrea és Császár Károly került. A szenátorjelöltek listáját a küldöttek szavazatai alapján Novák Zoltán Csaba vezeti, a billegőnek számító második helyre pedig Jakab István került. A Szövetségi Állandó Tanács azonban másképp döntött: a képviselőjelölt-lista harmadik helyére „beejtőernyőzte” Biró Zsoltot, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnökét, míg Császár Károly a szenátorjelöltek között a második pozíciót foglalhatja el, Jakab István pedig végül még a listára sem került fel. Kinek a színjátéka volt mindez?
– Elsősorban a húsz-huszonvalahány év után leköszönő politikusainké. Némelyikük számára fontosabb volt az, hogy saját embereiket hozzák helyzetbe, mintsem hogy méltányos regionális leosztásban gondolkodjanak. A nyugati térségnek – gondolok a Mezőségre, Marosludasra, Radnótra, Segesvárra, Szászrégenre, Nagysármásra és a körzetükre – egyetlen képviselője sem fog a parlamentbe jutni. Értem azt, hogy a tömbmagyarság a Nyárád- és a Küküllő mentén, azaz a megye keleti részében él, de ne feledjük, hogy a nyári helyhatósági választásokon a megyei listára leadott 79 ezer szavazatból 35 ezret a szórvány biztosított! Ennek ellenére a tömbmagyarság adta a megyei tanácselnököt és a pénzügyi bizottság elnökét. És míg a keletieknek hat tanácsosuk van, a nyugatiaknak mindössze négy hely jutott.
– Jó ez, hogy valaki a Maros megyei magyarságot ennyire mesterségesen osztja fel, keletire és nyugatira?
– Egyáltalán nem jó, ezt nem én találtam ki. Egy azonban biztos: a szórvány szavazatai nélkül a tömbmagyarság sem érvényesülhet.
– Egyáltalán észszerű volt, hogy eredetileg is 171 küldöttre bízták a parlamenti rangsor sorsát?
– Brassai Zsomborral, az RMDSZ megyei elnökével egy 540 fős küldöttgyűlést javasoltunk, olyant, hogy az utolsó kis falvacska tanácsosa is kifejthesse a véleményét. Leszavazták. Elvégre 171 embert könnyebb manipulálni, mint 540-et! De visszatérve a színjátékra, szerintem az egészben az a legsúlyosabb, hogy a megyei elnököt nem sorolták befutó helyre. És talán ennél is fájóbb, hogy a 171 szavazóból több mint száztizen biztosították támogatásukról. Ehhez képest Brassai Zsombor 78 szavazatot kapott. Azt jelenti, hogy a szervezetünk elitjében van harmincegynéhány olyan ember, aki a szemembe nézve képes hazudni.
– A kialakult eredményért – legalább részben – nem hibás a megyei RMDSZ-elnök és csapata, melynek ön is tagja?
– Amennyiben hibának lehet nevezni a helyhatósági választások megnyerését, akkor hibázott Brassai is, hibáztam én is, hibáztak a társaink is. Marosvásárhelyt ugyan nem sikerült visszahódítanunk, de a megyében megőriztük a 38 polgármesteri széket, hárommal több megyei képviselőnk van, mint négy évvel korábban, és a helyi tanácsosaink számát is sikerült 520-ról 540-re gyarapítani. Vagy talán az volt a hibánk, hogy hónapokon keresztül reggeltől estig kampányoltunk, és győzködtük az embereket, hogy szavazzanak az RMDSZ-re meg jelöltjeire ott is, ahol hallani sem akartak erről? Ha egyesek szerint ezek után is korrekt dolog volt falhoz állítani a megyei elnököt, hát lelkük rajta. De ismétlem, ez a visszavonulók játéka volt, akik saját embereiken keresztül, a háttérből továbbra is irányítani szeretnék a megyét.
– Mi érdekük lenne?
– Nem tudom megmagyarázni. Azt tudom viszont, hogy az RMDSZ-t és a Maros megyei politikai játékokat három székházból irányították és irányítják. A Köcsög utcai és Bernády Ház a gazdag székház, a Dózsa György utcai – ahol mi székelünk – az a szegény székháznak számít. Ide csak akkor tévednek be a nagyok meg a gazdagok, amikor éppen muszáj. És akkor is csak azért, hogy ironikusan megkérdezzék, hogy még ásványvízre sincs pénzünk? Ők meg sorra hívják be a választott helyi képviselőket, és szabják nekik a feladatokat.
– A női szervezet létrehozásának egyik szorgalmazójaként azt lehet mondani, hogy Ön a saját ellenzékét is létrehozta.
– Ez így szokott lenni. Van erre egy találó közmondás, de inkább hallgatok vele. Nem bánom, hogy ott bábáskodtam Gernyeszegen a női szervezet megalakulásánál. Az RMDSZ többre kell becsülje a nőket, helyet kell adjon nekik a politikában, közéletben egyaránt. Nem utolsósorban választókként is vissza kell nyerje a nőket. Az más kérdés, hogy azok közül, akiket helyzetbe hoztunk, egy-két személy ellenem meg Brassai Zsombor ellen fordult. Nem nekem kell szégyenkeznem miattuk.
– Sokan azt állítják, hogy Brassai Zsombor éppen ön miatt csúszott le a listán, és esett ki a kegyeltek köréből.
– Az biztos, hogy a szájam miatt sokak számára nem voltam kedvelt személyiség. Engem már 1996-ban megpróbáltak kicsinálni, de nem jártak sikerrel. Én pedig azóta is szívvel-lélekkel kampányolok, hozom a pénzt, és hozom a szavazatokat. Brassainak is megmondtam, ha úgy érzi, többet ártok, mint amennyit használok, az ő érdekében félreállok, visszavonulok. Erre azt válaszolta, hogy ő nem hajlandó letérni az önmaga által kijelölt útról. Ez lett a veszte. Sokan azt hitték, hogy Kelemen Atilla bábjaként fog működni, az ő politikáját fogja folytatni. Mivel nem volt hajlandó felső parancsra cselekedni, lecsaptak rá. És így járt Soós Zoltán is, Jakab István is.
– Ön többeket is vádol, de ügyvezető alelnökként, Brassai után szinte a legerősebb pozícióban lévő RMDSZ-es vezetőként nem tudta volna más irányba terelni a dolgokat?
– A Területi Állandó Tanácsban mi abszolút kisebbségben vagyunk. Nem igaz, hogy nem próbálkoztam. Például a nyáron, a helyhatósági választások után. Miután megegyeztem a liberálisokkal és Dorin Floreaval, hogy miénk legyen a megyei tanácselnöki szék, egy alelnöki tisztség, a pénzügyi szakbizottság, illetve Marosvásárhelyen egy, esetleg két alpolgármesteri tisztség, Markó Béla, Borbély László és Kelemen Atilla elment a szociáldemokratákhoz alkudozni. És mit kaptunk a PSD-től? Egy megyei tanácselnöki széket és a pénzügyi bizottságot, semmi mást. Ha most Brassai Zsombor lenne a tanácselnök, Csép Andrea az egyik alelnök, Péter Ferenc menne a szenátusba, Vass Levente a képviselőházba, a vásárhelyi RMDSZ-es frakció pedig alpolgármestert vagy alpolgármestereket állított volna, nem lenne jobb? Mindenkinek, nem csak egyeseknek. Mert az RMDSZ nem a visszavonulását bejelentő Markó Béláé vagy a Borbély Lászlóé, és nem is az enyém. A szövetség azoké, akik négyévente a tulipánra nyomják a bélyegzőjüket.
– Az ön által felvázolt forgatókönyv viszont inkább egy kézi vezérlésű pártapparátusra utal.
– Ez csak egy vélemény volt: így láttam volna én jónak a dolgokat. De jól járt volna a keleti térség is, a nyugati is. Most pedig mindenki gőzerővel kampányolna.
– Jelen helyzetben, amikor nem kampányol mindenki gőzerővel, milyen eredményre számíthat az RMDSZ?
– Az ismerőseim közül nagyon sokan azt kérdezik tőlem: menjenek el szavazni, vagy ne menjenek el? A történtek ellenére is én mindenkit a voksolásra bíztatok. Az ötszázalékos küszöböt átlépjük, az biztos. De csak az alacsony részvételi aránynak köszönhetően, hiszen a román emberek is ki vannak ábrándulva a politikából. Rajtam sem fog múlni, fentről diktált lista ide, lista oda, én is az RMDSZ-re szavazok. Sőt ha a szervezetnek a továbbiakban is szüksége van rám, folytatom; ha nem, tényleg félreállok. De nem fogok meghátrálni azok kedvéért, akik tudatosan az RMDSZ szétverésén dolgoztak és dolgoznak.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Újra kinyitja kapuit az Aranykapu Fonó-Ház
November 7-től kezdődően ismét heti rendszerességgel látogathatják óvodások és kisiskolások Szatmárnémetiben a Fonó-Ház különböző műhelyeit.
A Kézműves Műhely régi tanítványait a már megszokott időpontokban várják az oktatók, azaz szerdánként, 18 és 19:30 között az "újabbakat", pénteken, 16 és 17:30 között, illetve 18 és 20 óra között pedig a "veteránokat", saját korosztályuk szerinti csoportokban. Azon kisiskolások számára, akik most kapcsolódnak be a Fonó-Ház kézműves tevékenységeibe, kerámia szakkör indul, ahol a diákok elsősorban az agyagozás rejtelmeivel ismerkedhetnek majd, keddenként, 16 és 17:30 között. Ismét lesz Látvány utáni rajz szakkör is az Aranykapu Fonó-Házban, Kovács Emil Lajos festőművész vezetésével sajátíthatják el a gyerekek a rajzolás mesterfogásait.
Felnőttek és gyerekek számára immár harmadik éve van lehetőség a magyar népi hangszeres zenével való alapos megismerkedésre egy ősi hangszer, a citera segítségével.
Azok számára pedig, akik szeretnének játékos módon, versek, mesék, dalok által ismerkedni az angol nyelvvel, adott esetben elmélyíteni, bővíteni eddigi tudásukat, újra indul a Fonó-Ház angol nyelvműhelye, a Playground - Játsszunk angolt!.
Az Aranykapu Fonó-Ház a szatmárnémeti Holló (Marasesti) utca 12. szám alatt található.
szatmar.ro

Ellopott piski történelem
Hosszas, ellentmondásokban és fordulatokban dúskáló pereskedés és egy jogerőre emelkedett igazságtalan ítélet után az Ocskay családnak végérvényesen le kellett mondania az ősi jussról. Európa harmadik legértékesebb arborétuma, a piski dendrológiai park az állam tulajdonában maradt. A román hatóságoknak az erdélyi magyar nemesekhez és a demokratikus rendszerekben szentnek tekintett tulajdonjoghoz való viszonyulása mit sem változott. A piski kastély és a hetvenhektáros park a Romsilva keretében működő kutatóállomás tulajdonában marad. Riportunkban a családi kálváriát jártuk körül.
Nincs visszaút. Az utolsó szalmaszál is – amibe az Ocskay család belekapaszkodott – elszakadt: a család végső búcsút inthet a piski arborétumnak és a rajta álló kastélynak. Az Ocskayak negyed évszázadon keresztül reménykedtek. Amit az embertelen kommunizmus egyetlen éjszaka alatt elvett, az azt követő eredeti demokrácia huszonöt év alatt sem adta vissza. Sőt, 2013 végén jogerős ítélet született, miszerint az arborétum soha többé nem lehet a családé. Az örökösök esetleg csak kártérítésen álmodozhatnak – talán újabb huszonöt esztendeig.
Belefáradtak a pereskedésbe
„Úgy döntöttünk, nem megyünk Strasbourgba, és nem pereskedünk tovább. Ennyi elég volt” – mondja megkeseredetten Balogh Árpád, Ocskay László veje. A 2001. október 30-án letett visszaigénylés óta a Budapesten élő ügyvéd maga látta el a család jogi képviseletét. A 2003-ban a bukaresti törvényszéken elkezdett perben nem kevesebb, mint tizenegy ítélet született. Miután „elhagyta” az alapfokot, az ügy a fővárosi táblabíróság és a legfelsőbb bíróság között „ingázott”. A Legfelsőbb Ítélő és Semmítőszék ötször küldte vissza a táblabíróságra. Az idők során hol az egyik, hol a másik fél fele billent a mérleg.
Ahányszor a helyzet megkívánta, Balogh Árpád mindig autóba vágta magát vagy vonatra ült, és Pestről Bukarestbe utazott. Mint mondja, minden egyes tárgyaláson megjelent: azon is, amelyen félnapos várakozás után hetvenkettediknek került sorra, azon is, amely az ellenfél halasztási kérésére három percnél többet nem tartott. „Amikor a pesti ügyvédkollégáknak meséltem, hogy aznap a bírónő csaknem hetvenkét ügyet tárgyalt, azt hitték, ugratom őket. Elképzelhetetlen, hogy mennyi energiát és pénzt beleöltünk. Ahhoz hogy a végén egy papírral maradjunk, amely szerint valamikor bizonyos összeget fogunk kapni. Pedig a másik fél is elismerte, hogy az Ocskayak tulajdonát képezte a kastély és a park, de arra hivatkozott, hogy nem mondhat le róla, hisz rezervátum, ahol kutatás folyik. Ha Mihály királynak a román állam felajánlotta a jóval nagyobb és pompásabb szinajai Peleş-kastélyt, egy Ocskay miért nem kaphatta volna vissza a piski kastélyát? Hol van itt az igazság?” – szomorodik el a vej.
A családnak egyébként minden egyes Hunyad megyei birtokáért a bíróságon kellett megküzdenie a helyi hatalmasságokkal. Nyert is, veszített is pereket. A kedvező és jogerős ítéletek közül is akad olyan, amelynek tíz év után sem sikerült érvényt szerezni. A magyarázat a szokásos: vagy nincs az államnak pénze, vagy az önkormányzat nem rendelkezik elég földdel.
„Az arborétum ügye is olyan, mint a gyulafehérvári Batthyáneumé: az állam mindenfélét kitalál, csak ne kelljen visszaszolgáltatnia a felbecsülhetetlen örökséget” – von párhuzamot a két kincs körüli huzavona és megaláztatás közt a piski római katolikus közösség lelkésze, Tóth János. A Jani atyaként ismert pap szerint a román állam fejőstehénként kezeli az Ocskayak birtokát. „Vágják a fát, használják az üvegházát, a csemeteiskoláját, bitorolják a kastélyt, befektetni meg nem fektetnek egy árva vasat sem” – mondja.
A magyar nemesektől a román államig
Az Ocskay család piski arborétumaként ismert dendrológiai park első növényeit a Gyulai család telepítette a 18. században. Ekkor a Maros partján elterülő hetven hektárnyi részt már ősi szilfa- és tölgyfaerdő borította. A későbbiekben a birtok a Kuún grófok tulajdonába került. A tulajdonképpeni arborétum kialakítása viszont a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Fáy Béla nevéhez fűződik, aki feleségül vette a Kuún örököst, Irmát. Mivel kettejük házasságából nem született gyerek, a birtok Fáy sógorának, Máriássy Andornak a leszármazottaira szállt. Az egyik lány, Klementina Petronella, annak az Ocskay Istvánnak lett a felesége, aki az 1949-es államosításig nagy előszeretettel és rendkívüli hozzáértéssel fejlesztette a parkot. Az évszázadok során valamennyi tulajdonos hozzájárult a növényállomány gazdagításához, de a park az 1885-ben született Ocskay István ideje alatt élte fénykorát. A Kuún, a Fáy és az Ocskay család más vidékekről, de hasonló éghajlati övezetből hozattak érdekes fa- és cserjefajokat. A parkban számos olyan egzotikus fa, cserje és növény is meghonosodott, amelyről a szakemberek eredetileg azt hitték, nem élik túl a klímaváltozást. A magvak meghonosodásában fontos szerepet játszott az Ocskayak által létrehozott melegház.
Bár az államosítás óta a parkban mindmáig mostoha körülmények uralkodnak, az évszázados fákat az 1955-ben létrehozott Erdészeti Kutatóintézet és a park dendrológiai rezervátumi rangra emelt státusa mentette meg a láncfűrésztől. Bár sem a múlt, sem a jelenlegi rendszer nem kezelte elsődleges célként a tudományos kutatást, az itt dolgozó szakembereknek sikerült megfékezniük a pusztítást. Lehetőségeik szerint még a kommunizmus idején is számos füvészkerttel tartották a kapcsolatot, és a nemzetközi csereprogramok keretében igyekeztek más botanikus kertekből beszerezni újabb és újabb magvakat. Annak dacára, hogy az elmúlt fél évszázadban állaga sokat romlott, a piski park még így is Európa harmadik legértékesebb arborétumának számít, amely évente csaknem ötezer turistát vonz a Hunyad megyei kisvárosba. Több százan azért jönnek, hogy kimondottan Piskin termesztett dísznövényeket vásároljanak. Igencsak bő választék vár rájuk, hiszen a parkban mindmáig mintegy kétszázötven növényfaj található. „Nemcsak a kétszázötven fajt, de minden egyes fát és bokrot külön-külön is ismert Ocskay László” – állítja a Magyarországon élő veje, aki gyakran kísérte el apósát egy-egy nosztalgiaútra is az öregúr egykori birtokára.
Kazinczy után kutakodva
Az évszakhoz illő langyos, ám mégis oly csodás déli napsütésben színpompás arborétum fogad. Átlépjük a tágan nyitva álló kaput, de sem jegyárus nénivel, sem kapus bácsival nem találkozunk. Csupán a menyegzőjükre készülő fiatal párra figyelünk fel, akiknek szerelmét egy művészfotós próbálja átmenteni az örökkévalóságba. Sok szerencsét az életben! – kiáltjuk az évszázados fák alatt fényképeződőknek, mire a hátunk mögül valaki morcos szigorúsággal ránk mordul. „Maguk nem vettek jegyet!” – harsogja szemrehányóan a semmiből előbukkanó, igénytelen öltözetű férfi. De kitől is vettünk volna? És hol? Meg egyáltalán a dolgozni érkező újságíróktól is elkérik azt a pár garast? „Na jó, beszélek a főnökkel” – intéz el a park kisistenének tűnő férfi, majd sajtóigazolványainkkal biciklire pattan, és elteker. Már a sokadik vén platánon és borókabokron is túl vagyunk, amikor ismét megjelenik kerékpárjával, és diadalittasan közli, hogy „a főnök is azt üzeni: ha nincs Bukarestből külön engedélyük, jegyet kell váltaniuk”. Nem kell nagy matematikusnak lennie az embernek, hogy kiszámolja, mi kerül több pénzbe és időbe: kérvényt írni és küldeni a fővárosba, megvárni, amíg ott egy még nagyobb főnök vagy akár egy bizottság dönt és harminc napon belül esetleg válaszol, vagy megváltani az alig négylejes jegyet. Egyébként nincs min csodálkozni: amíg élt, az öreg Ocskay László mindig szívesen látott vendég volt a család parkjában, unokáit azonban már csak jeggyel engedik be az arborétum bokrok közül előbukkanó szemfüles őrei.
Prospektus, útbaigazítás, idegenvezetés…? – kérdezzük, majd a két keréken cirkáló őr csodálkozó tekintetéből megértjük a szótlan választ. Legalább azt árulja el, hol van a Kazinczy-emlékoszlop! – kérleljük. „Jaj, az nagyon messze van. Nem is biztos, hogy megtalálják” – ráz le, majd drótszamárra pattanva a fák közötti szélesebbik ösvényen eltűnik.
Ha már az arborétum képtelen idegenvezetést biztosítani, a hetvenhektáros dendrológiai park látogatására a birtok utolsó tulajdonosának a fiát, az államosításkor éppen egyetemi éveit taposó néhai Ocskay Lászlót „hívjuk” segítségül. Nem szellem, hanem papírra vetett tájékoztatója formájában. „A piskitelepi városközpont felé haladva már a vasúti átjáróról látni lehet a fehérre meszelt régi kúriát. A 19. században épült. Északi oldalán egy Celtis australis (déli ostorfa) látható. A kerítéstől az épület felé Juniperus sabina (nehézszagú boróka) kúszik. Mindkét kapu közelében nagy Forsythia suspensa-bokrok (bókoló aranyfa) sorakoznak. Nagyok, hiszen már gyermekkoromban is alatta játszottunk. A kúria északi oldalától körülbelül harminc méternyire végződik a piskitelepi plató, onnan hirtelen, tizenöt méteres lejtőn ereszkedünk le a Maros árterére. Az arborétumot egy malomárok osztja ketté alsó és felső kertre. Ennek vize Bátiz falunál ágazik ki a Sztrigyből. A malomárok és a nagy tó között található a legnagyobb Magnolia acuminata (liliomfa): 1968-ban egy pusztító szélvihar teljesen összetörte a liliomfa koronáját, de azóta újat növesztett” – írja a parkról szóló ismertető bevezetőjében Ocskay László. Szintén neki köszönhetően tudjuk meg, hol állított emléket a hálás utókor a híres nyelvművelőnek. „A hídtól egyenes út vezet Kazinczy Ferenc kedvenc pihenőhelyéhez” – olvassuk. Ez rendben is volna, csakhogy már legalább három-négy hídon jöttünk át… És egyik sem vezetett azonos irányba. „Az erdős részek között tágas, levegős, füves tisztások következnek egymás után. Egy fenyőcsoport mögött egyszer csak feltűnik előttünk egy százesztendősnél is idősebb Abies homolepsis (ez az egyetlen példány maradt meg). A tisztásokon túl tölgyek következnek, Bignonia, Crataegus (galagonya), megint Taxodium distichum (mocsári ciprus), Gingko biloba (páfrányfenyő), nyárfák, füzek, fenyők és paratölgyek. Északnak tartunk, kis kiemelkedőn kapaszkodunk fel, gyönyörű tisztás tárul ki előttünk. A tisztáson a tujacsoport mögül cseréptetős kis ház kandikál felénk. A másik oldalon nagy fák fala zárja el a kilátást: diófa, tulipánfák, fenyők. Itt megállunk, ugyanis megtaláltuk, amit kerestünk: a Kazinczy Ferenc-emlékoszlopot” – áll a leírásban, …mi meg továbbra is tanácstalanul, az erdő közepén. Az érsemjéni író ezelőtt kerek két évszázaddal járta be először a parkot. Előbb Marosnémeti és Dédács elöljáróival találkozott, majd későbbi apósa, gróf Török Lajos révén ismerkedett meg gróf Gyulay Ferenc feleségével, és így jutott el a dédácsi birtokra. Leveleiben megörökítette ott tartózkodásának élményeit: „Szebb napokat, ha ide nem számolom, amit a szerelem ada, sohasem éltem. A hideg Sztrigy (Sargetia) dél felé a havasokból siet a völgybe, s a grófné kertje alatt omlik eggyé az itt sebesen elfutó Marossal, az erdélyi vizek fejedelmével. Kijövök a szobából, s a grófnét fehér öltözetében, magányosan látom ülni a Maros szélén, kedvelt fája alatt, míg három barátnéi s a gyermekem a pázsiton játszadoznak. Akkor sebesen futok le a kert ormáról, hogy körükben újra láthassam magamat, s újra éljem életemnek eltűnt szép örömeit.” Ötven évvel az író és költő halála után, 1881-ben a birtok akkori tulajdonosa, Kuún Irma, a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat küldöttségével együtt Kazinczy-ünnepélyt rendezett, melynek során a „szent öreg” által kedvelt szilfák árnyékában egy emlékoszlopot avattak. „KAZINCZY FERENCZ / KEDVENC HELYE / 1816” – vésték csupa nagybetűvel az obeliszkre, melynek tetejét kehely díszítette. Az, akinek sikerül az erdő zegzugaiban megtalálnia az emlékoszlopot, ne keresse az obeliszk ékességét, mert illetéktelen kezek rég eltüntették onnan.
Bár otthonról hozott útikalauzunkban a Géjza-forrás is szerepel, a fák közül elő-előbukkanó alkalmazottak csak unottan vonogatják a vállukat. „Ha inni akarnak, a kijárattól kétszáz méterre van egy élelmiszerbolt” – próbál segítségünkre lenni egy munkaruhába öltözött, ráérősen gereblyélő középkorú férfi. Már szinte két órája bóklászunk a csodálatos természetben, amikor egy forrásra bukkanunk; hogy ez a Géjza fejedelemről elnevezett kút volna vagy sem, nem tudjuk meg. Nemhogy a nevéről, a víz összetételéről sincs semmiféle tájékoztató a környéken.
Feladjuk a keresést, és visszatérünk oda, ahonnan elindultunk: a bejárat melletti csodaszép, kastélynagyságú kúriaházhoz vagy kúrianagyságú kastélyhoz, ahova időközben újabb ifjú pár érkezett. A park város felőli részén álló klasszicista formájú kis építészeti ékszert valamikor az 1700-as évek környékén emelték. Akárcsak a parkot, a Gyulai és a Kuún család után 1918-ig Fáy Béla, majd az államosítás napjáig az Ocskayak birtokolták.
Akinek nincs lelke visszatérni
A Piskin született Mátyás Dalma gyerekkora óta jó barátságot ápolt Ocskayékkal; a park mellett nőtt fel, és annak minden egyes kis részét ismeri. Hatvanhat éve, amióta Ocskay Istvánt és családját a kommunisták kizsuppolták onnan, nem lépett be az arborétumba. Akkor az egész egy fél órába telt: 1949. március 2-án a Siguranţa emberei a birtok elhagyására szólították fel a családot. Ocskayéknak harminc perc állt rendelkezésükre összepakolni a legszükségesebb személyes dolgaikat. A teherautó Piskitől kétszáz kilométerre, a Marosvásárhelyen megállapított kényszerlakhelyükre szállította. Mivel az egyetemet végzett fiúkat, Lászlót később Nyárádmagyarósra helyezték körorvosnak, a Nagy Nemzetgyűlés 1954. október 23-án „nagylelkűen” engedélyezte a szülőknek, hogy kényszerlakhelyüket a bekecsalji faluba helyezzék át. Alig egy év múlva Ocskay István hetven esztendős korában „végső kényszerlakhelyre” került; felesége, Klementina Petronella tizenkét évvel élte túl. „Szeretnék visszamenni a parkba, de nem tudok. Talán még nem jött el az ideje, hogy betegyem oda a lábam. Nincs lelkem arra” – magyarázza a nyugdíjas nő, és jól látni a tekintetén, hogy valahol a fák és bokrok között kalandozik, miközben a múltat idézi. Ocskayék kisemmizése Mátyásékat is érintette. Dalma néni nagybátyja, Bíró István a család sofőrje és a park igazgatója volt egyben. „Államosításkor minket is kisemmiztek. Azt mondták, mi is olyanok vagyunk, mint a báró úrék. Pedig nem is voltak bárók, de urak, az igen!” – mondja. Az asszony nem tagadja, valóban jól éltek, de meg is dolgoztak érte. Megvolt a tűzifájuk, kukoricájuk, sójuk, petróleumuk, azaz mindenük, ami a két világháború közötti háztartásban értéknek számított.
Dalma néninek csupa jó szava van az Ocskay család minden egyes tagjáról. Mint meséli, mindannyian igazi úriemberként viselkedtek, és ezt a helyi és környékbeli románság is méltányolta. Nemcsak a piski lakosság, de a dédácsiak, bácsiak, rápoltiak is rendkívül tisztelték és szerették őket. Egyébként ez a tisztelet kölcsönös volt. „Az öreg Ocskay István, aki ha ismerőssel találkozott az utcán – legyen az a szolgája is –, kalapot emelt. Mindig is azt hangoztatta, hogy a fejfedőt nemcsak félig-meddig kell megemelni, hanem annyira, hogy a madár át tudjon szállni alatta” – meséli Dalma néni.
A nála fiatalabb Fábián Mária harminc éven keresztül az arborétumot fenntartó kísérleti állomás technikusaként dolgozott. Ez idő alatt hol a növénygyűjteményt gondozta, hol a csemetekertben tevékenykedett, de az is előfordult, hogy egyéb feladatot kapott. Mint mondja, a szocializmus ideje alatt mindenki állandó alkalmazottnak számított, de a korra jellemző káderrotáció elvét betartva sűrűn mozgatták a személyzetet. „Azért mondjon bárki bármit arról a rendszerről, egy biztos: az arborétum sokkal jobban nézett ki, mint most. Több pénz volt és több alkalmazott. Meg az itt dolgozókat valahogy jobban is érdekelte az egyedi létesítmény sorsa” – állítja. A nyugdíjba vonult hölgy szívesen emlékszik azokra az időkre, amikor a hazai és külföldi csoportok egymás nyomába taposva látogattak Piskire. A turistabuszok főként iskolásokat és nyugdíjasokat hoztak az arborétumba, de az évszázados fák között megfordultak a kor nagyjai is. Az idősek még most is emlegetik a közeli Bácsiban született, a háború utáni első miniszterelnök Petru Groza sűrű látogatásait, a még idősebbek a királyi család jövetelére is emlékezni vélnek. „Elég gyakran tért haza egykori birtokára az öreg Ocskay István fia, László is, aki ugyan keserűen vette tudomásul, hogy a rendszer megfosztotta mindenétől, otthonától, családi örökségétől és emberi méltóságától, mégis hálásnak bizonyult, látván, hogy sem a kastély, sem a dendrológiai park nem jutott más erdélyi birtokok szomorú sorsára” – idézi fel „a doktor úr” látogatásait és érzelmeit Fábián Mária. A nyugdíjba vonult technikus azt bánja, hogy ha az állam foggal-körömmel ragaszkodik egy olyan kincshez, ami nem illeti meg, miért nem vigyázza legalább úgy, mint ahogy tette ’89 előtt. „Az állatkertet rég felszámolták, az arborétum pedig egyre elhanyagoltabbnak tűnik” – nyugtázza szomorúan, mint olyan, akinek az évtizedek során a szívéhez nőtt az Európa egyik legszebb arborétumának számító rezervátum.
Az osztályharc nem hal meg, csak átalakul
A Kolozsváron élő Ocskay József – László 1958-ban született fia – valamikor a hetvenes évek elején járt először ősei államosított arborétumában. Tizenéves volt, de most is előtte van az a kép, amint a család egykori erdésze rózsával és könnyes szemmel köszönti nagymamáját, Ocskay, született Máriássy Klementina Petronellát. Mint ahogy Mátyás Dalma bátyjára, Bíró bácsira, a mindenes sofőrre is emlékszik. Hogyisne jutna eszébe, hisz a családba „nőtt” ezermester szinte minden egyes piski látogatásakor elkísérte gazdáját. Amikor arról kérdezem, miként viseli a ’89 előtti és utáni, az egykori magyar nemes családok vagyonához szintén hasonlóan viszonyuló hatalom arroganciáját, azt mondja, meg kell tanulni elfogadni az igazságtalanságot. Nemrég elhunyt háziorvos édesapja, a szabadidejében rímeket faragó Ocskay László egyik versrészletét idézi: „A vörös csillag furcsa, szomorú egyveleg, / Csillag, mint szent idegen/ Marad vörös festett idegen”.
Az Ocskayakat nem csak vagyonuk teljes elkobzásával és a társadalom perifériájára való kiszorításával büntette származásuk miatt a rendszer. Azt a megaláztatást is át kellett élniük, hogy a kor legnagyobb példányszámú pártlapjában, a Scînteia 1949. március 7-i számában banditáknak nevezték őket. A hatalomváltás és az eltelt mintegy hetven esztendő mit sem változtatott a román hatóságok hivatalos álláspontján. A kastély épületébe betelepedett kutatóállomás látogatóknak szánt információs pannóin hiába is keressük az Ocskayak nevét és a birtok valós múltjáról szóló adatokat. A megsárgult, megkopott jegyzékeken sok mindenről lehet olvasni, ám a lényegről nem. Egyetlen kurta és furcsa mondat utal arra, hogy az Ocskay-birtok nem volt mindig a román államé. „Az államosításig (1948) magántulajdont képezett” – olvasható a szófukar mondat az egyébként rendkívül hosszas és aprólékos leírásban.
Ez nem fájt Ocskay Lászlónak? – kérdezem a vejét, mint aki nem ismerné a logikus választ. Aztán mégis valami mást hallok, mint amire számítanék… „Apósom nem afféle ember volt, a neveltetése miatt sok mindent nem tett szóvá, amiért más talán kikelt volna a képéből. Ő örült, hogy sem a kastélyt, sem a parkot azok bitorlói nem tették teljesen tönkre. Pedig aztán azokon a pannókon tényleg még a kertészről is több információ jelenik meg, mint az arborétum néhai létesítőiről” – mondja Balogh Árpád.
Ha már nem kapták vissza ősi jussukat, az örökségüktől megfosztott leszármazottak mégis jobb sorsot tudnának elképzelni a parknak és legfőképpen a kastélynak. Szerintük az épületben múzeumot és kultúrközpontot kellene inkább működtetni kiállítótermek berendezésével, szimfonikus kamarakoncertek szervezésével. Mindehhez viszont nem olyan vezetőkre lenne szükség, akik az elavultnak vélt, felbecsülhetetlen értékű intarziás parkettet modern laminált padlóra cserélik. Habár, ha jól belegondolunk, ez is egy módja a történelem átírásának.
Szucher Ervin
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Részvétel vagy távolmaradás
A képviseleti demokrácia nem más, mint oligarchiák versenye a kormányzati hatalomért. E versenynek a szabályait a választási rendszerek szabják meg. Romániában 2008-ig arányos, megyei listás választási rendszer volt érvényben. 2008-ban az ország rövid kirándulást tett az angolszász országokban honos egyéni választókerületes szabályozás világába, amitől sokan azt remélték, megbontja a pártoligarchiák hatalmát. A remény csalóka volt, a parlament összetétele nem változott. Mégiscsak Robert Michels német szociológusnak volt igaza, aki a múlt század elején fogalmazta meg az „oligarchia vastörvényét”, amelynek lényege: a pártdemokrácia szükségképpen a hatalomnak egy oligarchia általi kisajátításába torkollik, a pártverseny pedig lényegében oligarchiák versenye.
Az egyéni kerületes rendszer romániai alkalmazásának oligarchisztikus jellegét erősítette, hogy abszurd és logikátlan módon a listás rendszerekre jellemző küszöb intézményét megtartotta. (Maga a küszöb is azt a célt szolgálja, hogy lehetőleg ne lépjen be újabb szereplő, új oligarchia a politikai piacra.) Külön bája az esetnek, hogy kifejezetten az RMDSZ pozíciójának garantálása érdekében a honatyák megfogalmaztak egy alternatív küszöböt, az emlékezetes 6:3-as szabályt. Most az ország visszatér a listás rendszerre, az RMDSZ-nek viszont sikerült elérnie, hogy bevezessenek egy precedens nélküli, sehol nem látott alternatív küszöböt, a négy megyés szabályt, ismét csak kifejezetten erre a politikai alakulatra szabva: ha egy szervezet négy megyében 20 százalékot ér el, akkor annak garantált a helye a törvényhozásban. Végső soron nincs ebben semmi meglepő: azt már belső forrásokból is tudtuk, hogy a román hatalom számára az RMDSZ parlamenti jelenléte nemzetbiztonsági kérdés.
Visszaállt az erdélyi egypártrendszer
Mint az korábban is sejthető volt, az RMDSZ a Magyar Polgári Párttal (MPP) közösen indul a megmérettetésen. Emlékezetes, hogy az MPP korábbi elnöke és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Tőkés–Toró–Szilágyi vonala között az első súlyos konfliktus abból származott, hogy Szász kizáratta (alapszabályzat-ellenes módon) Szilágyi Zsolt két emberét, Csúzi Istvánt és Sárközi Zoltánt a Magyar Polgári Szövetségből, az MPP elődszervezetéből, azzal a váddal, hogy RMDSZ-platformot akarnak létrehozni az MPSZ-ből. Később Szász azzal érvelt az EMNT és az RMDSZ közötti 2009-es nemzeti összefogás ellen – melynek értelmében Tőkés László vezette a közös listát –, hogy az RMDSZ formálisan biztosította a lista kereteit, és nem köttetett formális koalíció. Íme, most sem történt meg, két MPP-s politikus, Biró Zsolt és Kulcsár Terza József mégis ott virít bejutó helyen az RMDSZ listáin.
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöksége minden szempontot mérlegelve és az előzetes várakozásokat cáfolva úgy döntött, nem indít sem saját listát, sem független jelölteket a választáson. Visszaállt tehát az erdélyi egypártrendszer? – kérdezik sokan részben felháborodva, részben rezignáltan. A felszín kétségkívül ezt mutatja, s az is tagadhatatlan, hogy a választópolgár szemszögéből e választáson bizony ez a helyzet. Aki elégedetlen az RMDSZ politikájával csak távolmaradással fejezheti ki nemtetszését, mint ahogy tette 2000-ben vagy 2004-ben is (1996-ról nem szólok, mert akkor még megvolt az RMDSZ-nek a nemzeti önkormányzati jellege. Sejteni lehetett ugyan Frunda György államelnök-jelölti kampányából, hogy az RMDSZ a választások győztesével közös kormányt alkot majd, de ezt egyrészt a választók nagy része elfogadta, másrészt nagyon kevesen gondolták végig, hogy a kormányzati szerepvállalás az önálló külpolitika feladásával és az autonómiaprogram ad acta tételével jár.).
Ezzel együtt a helyzet nem annyira rossz, mint annak idején, bár a nemzeti erők szétforgácsoltsága nem sok jót ígér. Tény, hogy önkormányzati szinten jelen vannak az autonomista pártok a maguk polgármestereivel és tanácsosaival, és az is, hogy ha e megmérettetésen nem is indult az EMNP, négy esztendő múlva még sorompóba állhat. Ha nem is érvényesül egy erős ellenzéki kontroll, mégsem szaladhat el teljesen a ló az RMDSZ–MPP szövetséggel, valamiféle érdekvédelmi tevékenységet ugyanis kénytelen lesz folytatni a két párt, amennyiben középtávon gondolkodik.
Kontinentális játszma közepén
Az EMNP visszahúzódása és a magyar kormányerőknek az RMDSZ–MPP szövetség oldalán való határozott kiállása mögött lehet összefüggés. Orbán Viktor kemény kontinentális szintű hatalmi játszma kellős közepén áll. Már a korábbi években is szerzett fekete pontokat a globális háttérhatalom képviselőinek szemében a multik és a bankok megadóztatásával, a médiaszektor átszabásával, a keresztény és nemzeti értékeket megjelenítő alkotmány megfogalmazásával. Most viszont azzal, hogy a háttérhatalom legfőbb törekvésével, Európa muzulmán megszállásával áll szembe, és ehhez szövetségeseket is szerzett magának a visegrádi országok vezetőinek személyében, a helyzete még nehezebb. Érthető, ha erre a frontra akar összpontosítani és minden más problémás kérdést pacifikálna. Arról nem is szólva, hogy az RMDSZ meglehetősen bensőséges viszonyt ápol a román hatalommal, Orbán pedig vélhetően Bukarestre is potenciális szövetségesként tekint e globális játszmában. Hogy a román politikum keretében a mélyen fekvő magyarellenesség győz majd vagy a józan ész, azt egyelőre nem tudni. Az viszont egyértelmű, hogy az autonómiaharc számára a jelenlegi nemzetközi konjunktúra rosszabb, mint bármikor a rendszerváltás óta. Ami nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy e követelésről le kell mondani, s azt sem, hogy halkabban kellene felszólalni jogos igényeinkért. Azt viszont igen, hogy egyelőre e harcban csak magunkra számíthatunk.
Miként szavazzunk?
Bár Kövér László és Szili Katalin az RMDSZ melletti határozott kiállásra és mozgósításra kérte a Székely Nemzeti Tanácsot, az SZNT bölcs önmérséklettel helyesen azt foglalta nyilatkozatba, hogy azokat a jelölteket támogassák a választók, akik az autonómia hívei és tenni is készek azért. Ami nagyjából egyenértékű azzal, hogy a választók lelkiismeretére bízzák a választást. Mindenkinek el kell döntenie, mi fontosabb számára: egy nevében magyar és a politikai környezet által is magyarnak tekintett párt parlamenti jelenléte vagy a tiltakozás az 1996 óta tartó RMDSZ-es önfeladó politika ellen?
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Egy magyar munkás a két világháború közötti Bukarestben
,,Újabb magyar népvándorlás indult délnek, át a Kárpátokon a trianoni békekötés után. A háromszorosára növekedett, különösen Erdéllyel igen meggazdagodott Románia fővárosa gyors fejlődésnek indult. A pénzforrással együtt a munkaerő is ide összpontosult, nem csupán önkéntesen. A magyar határ közelébe eső nagyvárosok – Arad, Szatmár, Nagyvárad – gyárait leszerelték, és Bukarestben, Brăilán építették fel újra. Ezekből lett a Malaxa Művek és a brăilai nehézgépgyár. Hivatalosan stratégiai magyarázata volt az áttelepítéseknek, egyben pedig a magyar ipari munkásság szétszórását szolgálta... Ezekből a tömegekből meg a székely cselédlányokból, ácsokból, kőművesekből duzzadt fel majdnem százezresre a bukaresti magyarság létszáma a két világháború között... Előző nemzedékek életre szólóan meghonosodtak az Ókirályságban. Az 1920 után délre vonult magyar csapatok 1940 őszén és a következő évben, a bécsi döntés után majdnem mind visszatértek szülőhelyükre. Útra keltek azok is, akik tíz-tizenöt év alatt jobb egzisztenciát alakítottak ki a román városokban, mint amilyen szülőföldjükön várta őket. A nemzeti szabadság vonzásán túl siettette távozásukat, hogy az uralomra jutott bukaresti kormányzat, Antonescu marsall vezetésével, az ipar, a gazdasági élet magyartalanítását hirdette, külön románosítási minisztériumot állított fel...” – olvasom Beke György Atlantisz harangoz címmel 1993-ban kiadott könyvében.
A trianoni békekötés után Bukarestbe került székelyek egyike édesapám, Ferenczy Lajos volt, aki Lövétén született, és bár Székelykeresztúron tanítóképzőt végzett, a fémiparban kötött ki. Kéziratban maradt önéletrajzából küszködéseiről kapunk pontos képet.
„1924 őszén Szebenből, ahol fémipari gyakornok voltam, Bukarestbe kerültem az STB-hez, a Bukaresti Villamos Részvénytársasághoz. Szép életünk volt, míg együtt laktunk a magyar fiúkkal. A Lizeanu utcában volt egy magyar vendéglő, Kovács nevű, ahol jól lehetett kosztozni, olcsón. Ott volt az én iskolai jó barátom, László Ferenc is. Sokszor zeneszó mellett töltöttük az estéket. Mindketten hegedültünk, de volt egy harmonikás is. Muzsikáltunk, s ilyenkor tele volt a vendéglő. Sőt, egy-egy ingyen vacsora is leesett, ami nagyon jól fogott a zenélés mellett... Csak ideiglenesen vettek fel a gyárba, egyetemre utaló igazolvány alapján. Nagyon nehezen sikerült megszerezni a munkakönyvet. Sok pénzbe került, de megérte!
Nem sajnáltam a kétezer lejt, ami nagy pénz volt, főként nekünk, gyenge órabéreseknek. Szakmai téren ötödik-hatodik lehettem a huszonöt-harminc román ajkú esztergályos közül. A munkabérek nagyon alacsonyak voltak, sajnos, ezen a sztrájk sem segített. Mi, esztergályosok egyszerre adtuk be felmondásunkat, és hagytuk ott az STB-t... Mivel keresett volt a szakma, mind el tudtunk helyezkedni néhány napon belül. A Lemaitre gépgyár szerszámműhelyébe kerültem. Kisebb szerszámokat kellett készíteni, aminek nagyon örültem. A fizetés is jobb volt, lakást is közel kaptam a gyárhoz. Az igazgató munkásember volt, ezért sok mindent megengedett, csak jól menjen a munka, illetve a termelés. E gyártól vonultam be katonának Silistrába mint egyéves önkéntes a 36. gyalogezredhez. Leszerelésem után egy tanévet végig tanítottam (1926–27) az Ilfov megyei Icfrimu községben egy I–IV. osztályos osztatlan iskolában. Az egyik szomszédos községben volt még egy magyar tanító, a nagygalambfalvi Fazakas Dénes...
1927-től sikerült visszakerülnöm Bukarestbe, és elhelyezkednem az akkori Malaxa üzemben. Ez egy nagy gépgyár volt, ahol 4–5 colos csöveket összekötő hüvelyek belsejébe kúpos meneteket kellett esztergálni, ami nehéz, de szép munka volt. Mozdonyokat gyártottunk, modern gépekkel voltunk felszerelve. Hamar barátokra is akadtam két magyar személyében. Egyikük, Kulcsár Lajos biztatására mégis otthagytam, pedig nem akartak elengedni, mert szükségük volt szakmunkásokra. Egy hónap múlva megadták a munkakönyvet, azon frissiben készítették el...
Innen kerültem a Stela nevű szappangyárba, ahol tizenkét évet töltöttem el békességben. Német vezetősége volt, csak egy – német ajkú – román állampolgár vegyészmérnökünk volt. A főmesterek mind németek voltak, útlevéllel tartózkodtak az országban. A segédmesterek voltak románok. Eleinte csak esztergáltam egy műhelyben, de lakatosmunkát is kellett végezni. Volt egy dízelmotor, amely a villanyáramot fejlesztette. Egyszer elromlott, szétszedték, a dugattyúját kellett megesztergálni, de sehol nem vállalták. Bonyolult volt leszabályozni, de presztízskérdést csináltam belőle. Külön erre a célra szerkezetet készítettem, s megoldottam a lehetetlennek tűnő »szakvizsgamunkát«, aminek Stamate román mester örvendett a legjobban. A szappanfőző osztályon Radu Ştefan volt a legjobb barátom. Sajnos valaki elárult, hogy munkástagokat szervezek be a szakszervezetbe. Erre felhívatott dr. Semp vegyészmérnök, s az általa vezetett gyűlés azonnal elbocsátott. Szerencsémre az általuk kitöltött bizonyítványba beírták, hogy 1938-ig náluk dolgoztam mint esztergályos. Már az Assan testvérek szomszédos malmában, a Vegyi és Mechanikai Növényi Olajgyárban voltam, amikor a szakszervezet segítségével bepereltük a Stela gyárat. De mielőtt érdemleges tárgyalásra került volna sor, 1940. szeptember elején családostul el kellett hagynom Romániát a zavaros politikai helyzetnek köszönhetően.” Az 1904-ben született, húszévesen Bukarestbe került, s ott tizenhat évet esztergályos- és lakatosszakmában dolgozó lövétei fiatalember álma nem teljesülhetett, nem lett gépészmérnök belőle. De az ott tanultakat nagyszerűen tudta kamatoztatni – az orosz hadifogságból hazatérve – a volt vlahicai (ma Szentegyháza), Vörös Acél nevű nehézipari szakiskolában, ahol szaktárgyakat tanított 1949 és 1956 között, miután felszámolták az anyanyelvű szakoktatást, és a megmaradt osztályokat beolvasztották a brassói Steagul Roşu vállalat iskolacsoportjába. Később műszaki rajzot tanított és műhelygyakorlatokat tartott szakközépiskolásoknak nyugdíjazásáig.
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Főhajtás ‘56 hősei előtt (Keresztavatás Kontumácon)
Október 23-án, vasárnap reggel annyi ború és köd után még a nap is ráragyogott a gyimesbükkiekre és háromszéki vendégeikre az ezeréves határnál, a kontumáci kápolna melletti emlékhelyen. A gelencei nyugdíjasklub idezarándokolt tagjai több szempontból is kivételes alkalomra érkeztek Székelyföld keleti határához, a patakok szabdalta Gyimesi-szorosba, a Tatros völgyébe.
Az 1956-os események 60. évfordulójára, s a lemhényi születésű Dani Gergely templomépítő plébános emlékére a gelencei vitéz Kelemen Dénes nyugalmazott tanító és fafaragó a háromszékiek nevében saját alkotású keresztet adományozott a temploma felszentelésének negyvenedik évfordulóját ünneplő gyimesi csángó településnek.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseinek emléke előtti főhajtás a kontumáci zarándokhelyen Salamon József gyimesbükki plébános köszöntőszavaival és a hősök tiszteletére állított emléktábla megkoszorúzásával kezdődött. Az eseményen az RMDSZ helyi képviselete is jelen volt. A csíkszeredai magyar főkonzulátus nevében Lázár Zoltán, Magyarország külgazdasági attaséja köszöntötte az anyaországi és a háromszéki vendégeket, valamint a gyimesbükki résztvevőket. „Ma a világ minden szegletében ünnepelnek, az ’56-os hősökre emlékeznek. ’56 nem forradalom, nem felkelés, hanem szabadságharc volt. ’56 hőseinek köszönhetjük ma a szabadságunkat, ezért itt, Gyimesbükkben, az ezeréves határon is kegyeletünkkel emlékezünk a szabadságharc áldozataira. Ma a szabadság nemcsak a szabad mozgást vagy a szólásszabadságot jelenti, hanem azt, hogy félelem nélkül tudunk élni. Mekkora kincs ez nekünk, magyaroknak! Tiszteljük hát, becsüljük és óvjuk” – jelentette ki a gyergyószentmiklósi születésű Lázár Zoltán.
A megemlékezés a háromszékiek ajándék keresztjének megáldásával folytatódott, amit az Ausztriából hazalátogató dr. Vencser László igazgató végzett. Azután elhelyezte a keresztnél a tisztelet koszorúját Magyarország nemzetpolitikai államtitkárságának Petőfi Sándor és Kőrösi Csoma Sándor nevű programjai nevében Hock Judit gyimesbükki, illetve Varga Gabriella ausztriai ösztöndíjas. A gelencei vendégek az emléktáblánál és a közelben felállított keresztnél hazafias versekkel és énekekkel tették az alkalmat még ünnepélyesebbé. A befejező imák után az ottlévők egy része betért a kápolnába, hogy tovább imádkozzék múltunk harcokban elesett áldozataiért és hazánk jövőjéért. Mások a gyimesbükki nagytemplomba siettek, hiszen ott perceken belül elkezdődött a felszentelésének negyvenedik évfordulója alkalmából rendezett előadás-sorozat, majd a Tamás József segédpüspök által bemutatott ünnepi szentmise, a templomkertben az új emlékjelek felavatásával. A kontumáci megemlékezésre gondolva is felidézhetjük Salamon József plébános szavait, aki a Gyimesbükki Kürt című plébániai lap aktuális számában ezt írta: „Az emlékművek útra indítanak. Elgondolkodtatnak, egy történelmi korszaknyit röpítenek vissza bennünket. (…) Tiszteletre és megbecsülésre köteleznek. Mert mindez értünk történt.”
Varga Gabriella
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A forradalom vásárhelyi visszhangja
(Folytatás október 28-i lapszámunkból)
De hogyan is viszonyultak a forradalom hírére a marosvásárhelyi párt és államhatalmi szervek? A párt – döntően magyar nemzetiségűekből álló – helyi apparátusa a visszaemlékezők ábrázolása szerint pánikhangulatban és egyfajta hadiállapotban élte át a kezdeti időszakot. A tartományi pártbizottság gazdasági osztályának vezetője, Kuti Elek ekként emlékszik vissza: "Az ’56-os eseményeket ott éltem a pártnál. Jött Fazekas, lent aludtak a székházban, az én szobámban, mert féltek. Érdekes figura volt az is, senki sem tudta, hogy végül is hogy van, s mint van Magyarországon. Aztán kaptunk egy üzenetet, fogalmam sincs, kitől, miért, azt mondta, hogy Kuti s Branis1 ne féljenek, nem lesz semmi bajuk, nem akasztják fel őket. […] Nem mi hallgattuk a rádiót, hanem egy ún. Sinteza (szintézis) szekció, Csiszér Lajos, egy bányász volt ott és egy kicsi román, vagy hárman, ők hallgatták a rádiót […] Mi be voltunk mobilizálva a pártszékházba, behívtak a székházba egy reggel, s haza sem engedtek. Otthon azt sem tudták, mi van. Otthon hallgatták a rádiót, hallották, mi van, sírtak, mi lesz velünk […] franc, nem lett semmi, aludtunk a földön. Enni adtak a kantinban. Hozattak egy csomó puskát a kaszárnyából, hogy vigyázzunk a főnökökre, ha valami lesz."2
Érdemesnek tartjuk megjegyezni, hogy a korabeli pártgyűlési jegyzőkönyvekből az is kiderül, hogy a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan nem csak a lakosság, hanem számos pártaktivista sem helyezkedett az elvárt álláspontra, és kifejezte szimpátiáját azzal. Ezért a tartományi pártbizottság vezetősége 1956 novemberében, de később is foglalkozott e kérdéssel, átfogó kivizsgálást folytatva.3
A helyi pártszervek a kezdeti pánikon hamar túlestek, hathatós segítséget kaptak a Securitate és a milícia részéről. Az első lépések egyike a nyilvános összejövetelek betiltása volt. Megtiltották a rendezvények tartását, még azt is, hogy az utcán három ember beszélgessen. Fokozták a megfigyelést, és az első adandó alkalommal letartóztatták a szervezkedőket, ahogy történt ez Falibogáékkal. Visszaemlékezésében Kuti azt is megemlíti, hogy amikor október 25-én Fazekas megérkezett, már folyt a városban a fokozott rendőri ellenőrzés. Bevezették a nappali és éjszakai járőrözést, állandó személyzettel ellátott stratégiai pontokat állítottak fel stb.
Az elemzők véleménye szerint a helyi politikai elit, kevés kivétellel, már az első napokban "hatékonyan kezelte" a forradalom hatásait, és figyelmen kívül hagyva minden etnikai alapú szolidaritási alkalmat, felvállalta a rendszer által rábízott feladatot, hogy biztosítsa a nyugalmat.4
Sajnos, a viszonylag szűkös adatok alapján csak részben tudjuk bemutatni tények alapján a forradalmi hírek marosvásárhelyi fogadtatását. Az utóbb végzett szóbeli adatgyűjtés csak egypár volt pártaktivista megkérdezésére szorítkozott, amelyek a szűkebb körű pártvezetés és a pártapparátus körében lévő viszonyulást tükrözik. Az állambiztonsági szervek, a Securitate által összegyűjtött információk közül csak azoknak a birtokába jutottunk, amelyek az utóbbi időben közlésre kerültek, illetve a megtorló akciók során a bűnügyi dossziékban konkretizálódtak. Mivel a megtorló intézkedések áldozatai között 117 marosvásárhelyi személy található,5 amelyekhez társul a zaklatásoknak, kihallgatásoknak alávetettek egész sora, bizonyítottnak tekinthetjük, hogy Marosvásárhely lakossága a forradalom híve lett. Ha tekintetbe vesszük a megtorlás során 1956-1962 között bíróság elé állítottak és elítéltek foglalkozási körét, láthatjuk, hogy az átfogja a lakosság széles rétegeit. Találhatók köztük értelmiségiek (közigazgatási és más intézményeknél dolgozó tisztviselők, műszaki, tanügyi, egészségügyi szakemberek), munkások és kisiparosok (pl. lakatosok, kőművesek, asztalosok, szabók, kereskedelmi alkalmazottak stb.), háziasszonyok, földművesek, valamint egyetemi hallgatók és középiskolai tanulók.
A letartóztatottak közül 67 magyar és 50 román etnikumú volt. Ez utóbbiak között jelentős számban találhatók magasabb beosztású, közigazgatásban dolgozó tisztviselők, valamint volt katonatisztek és rendőrök, de van közöttük orvos, jogász, mérnök, több vasúti tisztviselő, földműves és tanuló is. Többségük a Ioan Faliboga vezette szervezet tagja volt.
Megjegyezzük, hogy az első Marosvásárhelyen letartóztatott személy Nyilasi Zoltán 46 éves kőműves, aki egy italozóban, ittas állapotban megfenyegetett egy securitatés altisztet, le akarta vetkőztetni, és a következőket mondta neki: "Látod, mi történt Magyarországon, most mi következünk". Haza sem jutott, már a kocsmából elvitték, és október 29-én vád alá helyezték "nyilvános izgatásért".6
A marosvásárhelyi egyetemisták a forradalom idején
Marosvásárhelyen nem jegyeztek fel nagyméretű utcai tüntetéseket vagy azok megszervezésére irányuló kísérleteket, de revindikatív követelések megfogalmazására és kinyilvánítására itt is sor került, elsősorban az orvostan- és gyógyszerész- hallgatók körében.7 Az orvosi és gyógyszerészeti egyetemi hallgatók radikalizálódása nyilvánvaló volt. Ennek előzménye egy 25 tagú csoportnak 1956 augusztusában Budapesten és más egyetemi központokban tett egy hónapos tapasztalatcseréje, amelyről a szeptemberben hazaérkezettek magukkal hozták az anyaországban már jól érezhető változtatásokat igénylő hangulat szellemét.8 A diákkövetelések nyílt hangoztatása, többek között annak a megvitatása, hogy tanulják-e továbbra is a marxizmust vagy nem, óvatosságra késztette a párt és az igazgatás szerveit. Ebben az időben nem is léptek fel nyíltan velük szemben, és amikor november 1-jére, a halottak napjára a református temetőben egy gyertyás együttérzési megnyilvánulást kezdeményeztek, maga Fazekas János járt közben, lebeszélve őket a várható incidensekkel járó akcióról. (A nyílt gyertyás demonstrációból egy szerény jelképes akció lett. Egy idősebb hölgyet megkértek, hogy a Bolyaiak sírjára helyezzen egy szalaggal ellátott virágkoszorút, amelyre mintegy 150 gyertyát helyeztek.) Erről az esetről egy november 2-i informatív jelentés tájékoztatta a pártszerveket, kiemelve annak békés és epizódszerű jellegét.9 Utólagos szóbeli adatok szerint a megmozduláson az egyetemisták mellett jelentős számban részt vettek középiskolások is, főként a volt református kollégium tanulói.
Egy másik diákmozzanat, amelyről csak utólagos visszaemlékezésekkel rendelkezünk, ugyanebben az időben zajlott le. Ez a libasorban való felvonulás volt.10 Mivel a gyülekezési tilalom értelmében kettőnél több személy nem csoportosulhatott, a marosvásárhelyi orvostan- és gyógyszerészhallgatók egymás után felsorakozva, több száz méteres libasorban vonultak az egyetemre követeléseik átadására, ami nagy izgalmat váltott ki az intézet vezetőségében. Az egyetem bejáratánál Andrásofszky Tibor11 rektor torkaszakadtából ordítva fogadta őket. Megjegyezzük, hogy a rektorral kapcsolatosan az is ismertté vált, hogy egy névtelen levélben megfenyegették. Tudomására hozták, hogy a diákság árulójának nyilvánítják, ha elítéli a magyar felkelést, és ha ellenszegül a magyarországi sebesültek megsegítését célzó véradási akciónak.12
1 Branis László pártaktivista, a tartományi pártbizottság Végrehajtó Bizottságának egyik titkára, 1968-ban az újonnan alakult Hargita megye első titkára lett, de rövid idő után visszakerült Marosvásárhelyre, és egypár évig a Textila Mures Készruhagyár igazgatója lett.
2 BOTTONI, STEFANO (szerk.): Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956-1959). Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó, 2006, 26.
3 MmNL, RKP Maros- Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság levéltára, 145/1956, sz. ügyiratcsomó, 306.
4 BOTTONI 2006, 26.
5 Lásd PÁL-ANTAL 2006.
6 Uo. 54.
7 Megjegyzés: Az utóbbi évtizedben több visszaemlékezés is napvilágot látott, amelyben volt orvostanhallgatók, de mások is felidézték az akkori feszült hangulatú, eseménydús időket és sorsuk további alakulását. Az általuk közölt pluszinformációk összegyűjtése, a hatósági levéltári adatokkal való összevetése és egy minél valósághűbb kép kidolgozása mindmáig elvégzendő feladat maradt.
8 Dr. Piros Ferenc marosvásárhelyi orvos szóbeli közlése.
9BOTTONI 2007, 214.
10Tófalvi Zoltán utólagos szóbeli közlésében arról tájékoztatott, hogy a CNSAS által őrzött Securitate-levéltárban erre vonatkozóan is találhatók konkrét adatok.
11 Andrásofszky Tibor (1914-1978) idegsebész, orvosi szakíró. 1953-1965 között az OGYI rektora.
12 SEBESTYÉN 2014, 98.
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Török Zsolt és Vlad Căpușan történelmet írt a Himalájában!
Több napos csend után rendkívüli hírről értesültünk: a nepáli Himalájában tartózkodó Török Zsolt aradi és Vlad Căpușan kolozsvári hegymászóknak sikerült, ami eddig embernek még soha: világpremierként felértek a Makalu térség 6374 méteres csúcsára (Peak 5, más nevén Saldim Peak). A szenzációs eredményt a két alpinistával folyamatosan kapcsolatban álló és a fejleményekről az itthoniakat tájékoztató Mihai Bobocea nevű fiatalember osztotta meg csütörtökön közösségi oldalán. Török és Căpușan egy elszigetelt, nehezen megközelíthető technikai csúcsra jutott fel, az alpinizmus történetében példátlan teljesítmény világpremiernek számít.
Vlad Căpușan telefonban rendkívül zord időjárási viszonyokról számolt be, a fiúk -30 fok alatti hőmérsékletet fogtak ki, a fagyban csődöt mondtak elektronikai felszereléseik, ezért nem tudtak kapcsolatba lépni az itthoniakkal. A hegymászók emberfeletti fizikai munkával, magas szintű technikai hozzáértéssel, illetve komoly mentális erőfeszítéssel tették meg a csúcs felé vezető utat. Visszafelé komoly nehézségekbe ütköztek az időjárás miatt. Tudósítójuk szerint a két alpinista közel egy hétig volt teljesen magára utalva egy hatalmas falon, 2000 méteres szintkülönbség és extrém időjárási körülmények mellett. Az eddig járatlan útvonalat gleccserszakadékokon keresztül, külső segítség nélkül tették meg.
A fiúk néhány nappal a fantasztikus teljesítmény előtt, a nepáli expedíció első részében egy másik csúcsra (Kyajo Ri – 6189m) is feljutottak, elsőként a romániai alpinisták közül. (A Nyugati Jelen október 28-i számában olvashattak erről.)
Az alpinistáknak sikerült épségben lejutniuk az alaptáborba, mindketten jól vannak és üdvözlik az itthoniakat. Gratulálunk nekik!
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)

„Művészetem értelme a tanítás”
Hogyan lehetséges az, hogy egy 18 éves lányból pár évi tanulás után prímbalerina legyen? A választ megtudjuk mi is, ha elolvassuk a Kolozsvári Magyar Opera egykori szólótáncosnőjének, Imre-Trăilă Máriának a Laskay Adrienne nyugalmazott karnagy által megírt és szerkesztett életrajzi kiadványát, amelyet a Kolozsvári Operabarátok Köre jelentetett meg a közelmúltban, a Tisztelet elődeinknek sorozatban.
Azt valószínűleg nem csak a beavatottak tudják, hogy a balettezést korán kell elkezdeni, legalább tízévesen, máskülönben nincs semmi esély arra, hogy valamit elérj ezen a szép pályán. Imre-Trăilă Mária (sz.1922) prímbalerina élete és munkássága a cáfolat erre a megalapozott és bizonyított tényre, hiszen 18 éves volt, amikor Kolozsvárról Budapestre ment, és Trojanoff balettmester Akadémiáján képezte magát 1940–1945 között. Már itt is felfedezik a fiatal Imre Mária tehetségét, akit a budapesti újságok „kolozsvári Karsawinának” neveznek, ám a fiatal lány hazatér Erdélybe, és az 1948-ban megalakult Állami Magyar Opera szólótáncosa lesz. Az 1949–1950-es évadban Borisz Aszafjev A bahcsiszeráji szökőkút című balettben Zaréma szerepében debütál. A korabeli kritika így emlékezik meg erről az alakításról: „A bahcsiszeráji szökőkútban Zaréma szerepének páratlan előadója meghódította a közönséget előadókészségének erejével és azzal a képességével, hogy teljes mértékben azonosult azzal a szereppel, amelyet táncolt. A nagyra becsült művésznő nemcsak egy szerep megvalósításának emlékét hagyta ránk, hanem egész művészi életművét, amelyet teljes egészében a színpadnak áldozott. A tánc volt éltető eleme, vibrált körülötte a levegő minden egyes megjelenésekor, szerette a színpadot, mint saját magát.” Szólótáncosi karrierje mellett 1950-ben Imre Mária is hozzájárul a Kolozsvári Balettiskola alapításához, ahol később tanári feladatokat is vállal. Erről a tevékenységéről így vall egy1958-as interjúban: „Úgy érzem, művészetem értelme: tanítani, átadni azt, amit én elsajátítottam” – mondta a sikeres balerina. Kitartó munkájának, akaratának és természetesen tehetségének köszönhetően Imre-Trăilă Mária az 1950-es évekbeli kolozsvári táncművészet csillagává vált, aki később a művészi pályát magától értetődő természetességgel cserélte fel a tanári pályára. A sikerekben gazdag karrier mellett Imre-Trăilă Máriának megadatott a család melege is (orvos fia, két lányunoka, akik közül az egyik a nagymama nyomdokain halad) és kilencvenedik életévén túl is megőrizte életszeretetét, humorát. Karrierje követendő példa lehet a mai táncosoknak, emberi kvalitásai pedig bárki másnak. Az olyan sikeres életpálya, mint az Imre-Trăilă Mária prímbalerináé, megérdemelte a könyvformát. Jó döntés volt azok részéről, akik felelősséggel viseltetnek komolyzenei és táncművészeti múltunk értékei iránt, hogy felvállalták ezt a sorozatot, amely egy letűnt világba kalauzol ugyan, de minden alkalommal kivételes képességű művész életébe engednek betekintést. Laskay Adrienne karnagy a rá jellemző igényességgel és szakértelemmel oldotta meg az írói és szerkesztői feladatokat.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

„Szent ember volt. Szent ma is.”
Ismeretlen epizódok Márton Áron életéből
„Nagyon elkalandoztam, visszatérek Aranyosgerend–Hadrév református egyházközségbeli legációmhoz…
Tehát, 1943 pünkösd ünnepén a tiszteletes úrral (ha nem tévedek, a felesége, a tiszteletes asszony talán enyedi családból származó lány volt: Szécsi vagy Técsi?), megbeszéltük: ezután minden vasárnap elutazom Hadrévre: délelőtt, délután megtartom az istentiszteletet, délután, az istentisztelet után, a gyermekeknek, fiataloknak egyházi énekeket tanítok, a templomnak lévén harmóniumja s iskolatáblája, az iskoláskorú gyermekeket pedig magyarul írni-olvasni tanítom. (A helyi iskolában csak románul tanultak.) A harmadik vasárnap nemcsak iskoláskorú gyermekek meg fiatalok, hanem kis, óvodáskorú, hároméves kisgyermekeket is hoztak magukkal. Ebből lett a baj. A román iskola igazgatója feljelentett… A harmadik héten, a délutáni tevékenységemet befejezve, a templomból kijövetelemkor már várt a gerendi csendőrőrmester, egy fegyveres csendőrrel. Bekísért Gerendre a csendőrőrsre, megmotozott. A Bibliát, a nálam lévő énekeskönyveket (Zengjen hálaének, Halleluja,Zsoltár), jegyzeteimet (Biblia-magyarázat, füzet) meg a zakóm felső zsebében talált vonatjegyeket, pénzt, kisbicskámat, szóval mindent, ami mozdítható volt, jegyzékbe vette s egy kakiszínű zacskóba zárta, lepecsételte. Átadta a fegyveres csendőrnek s elindított gyalog Tordára. A Siguranţa főnökségen átvett egy civilruhás férfi, átvette a zacskót, engem pedig átkísértek a napi fogdába. Ott, elfogott, előzetes őrizetben tartott emberek voltak bezárva. Nadrágszíj, cipőfűző, nyakkendő elvétele után (azokról is jegyzőkönyv készült) megmutatták a priccset, ahova lefekhetek. Az ajtót bezárták…
Vasárnap, úgy este 8 óra lehetett. A zárkában még voltak ideiglenesen letartóztatottak, de azok állandóan változtak. Hoztak-vittek, sokszor óránként változtak. Volt kivel társalogjunk. Nekem nagyon szórakoztató volt, elmondták miért fogták el, természetesen mindegyik ártatlan volt… Mikor megtudták ki vagyok: Domnu părinte-nek szólítottak, tisztelettel viselkedtek velem, különösen azután, hogy még cigarettával is megkínáltam őket. Később a priccsen elaludtam, tisztaság volt, nem volt se tetű, se poloska. A priccs egy kissé kemény volt, de én, a kirándulásaim idején, a szabad földön is aludtam, tehát nem volt szokatlan…
Hétfőn reggel az ajtón levő ráccsal ellátott kis ablak kinyílt, oda szólítottak. Az ablakocska előtt, az őr mellett egy férfi állott, nem ismertem, nagyon keveset láttam belőle. Az őr egy fehér papíron benyújtott nekem felvágott kenyeret, szalonnadarabokat, valamennyi aprópénzt. Félreállt, az ismeretlen odahajolt az ablakocskához, besúgta magyarul:
– Ne félj, veled vagyunk! Édesanyád jól van… hamar hazakerülsz! …
Az őr rászólt: Ce, ce… ce vorbeşti?… Nu e voie să vorbeşti ungureşte!… Az idegen (nem tudom, ki lehetett, sohasem tudtam meg), bizonyára tordai lakos volt, mert az őr ismerte. Az idegen lefordította románra. A zárkában volt egy fogoly, aki tudott magyarul. Kikiabálta: Da, da, da, asta a spus… Ezzel a kis ablak bezárult, kint még tartott a beszélgetés… Eltelhetett egy óra, megjelent az őr, elhozta a Bibliámat, a kevés pénzecskémet, amit még Gerenden elvettek, kb. egy vonatjegy ára volt, s ezt mondta:
– Domnu Sebastian, iţi trimte domnu şef: dacă vrei să cumperi mâncare, ţigări din chioşc, să-mi spui, că te conduc…
Eltelt hétfő, kedd, nagyon jól szórakoztam, sokat nevettünk a foglyok elbeszélésein, viccein… Szerdán, úgy 9 óra körül kinyílik az ajtó, megjelenik egy civilruhás férfi:
– Cine este „Silbestajn Iosif”? (a Sebestyén nevemmel csak a románul tudó személyeknél később is mindig bajom volt.)
Jelentkeztem, felvitt a Siguranţa épületébe. A szobában, az asztalnál egy teljesen kopasz fejű kb. 40-50 év körüli férfi, ült, kakiszínű ruhában, a fejebőre fénylett a napsugárban. Leültetett vele szembe, elővette a zacskót, kirakta minden holmimat az asztalra. Kikérdezett miért voltam Hadréven, Aranyosgerenden, Marosbogáton, Marosdécsén (a vonatjegyek alapján) s így tovább, mindent elmagyaráztam…
– Îţi atrag atenţia! Dacă te mai prind umblând în localităţile din zona frontierei, primeşti de la mine câteva bătăi pe fund cu centura (rámutatott a fogasra, ott volt a centuraja és a pisztoly a táskájával) şi te bag la zdup!...
Ideadott mindent a jegyzőkönyv alapján, csak a vonatjegyeket nem…
– Eşti liber!
Én is felkeltem: – Mulţumesc frumos!…Am înţeles!… Rám nézett, az ajkán kis enyhe mosolyt láttam. Behívta a folyóson levő társát, pénzt adott neki:
– Îl conduci pe domnul la autogară, cumperi un bilet şi-l expediezi la Aiud.
Egy óra múlva Enyeden voltam. Jelentkeztem Csefó Sándor igazgató úrnál. Megölelt, megcsókolt. Szemem tele lett könnyel. Röviden elmondtam mindent, nagy részét már tudta: – Édes fiam… a jó Isten hazavezérelt! Siess haza! Édesanyád már nagyon vár!…
Elköszöntem. Rohanás haza! Nem mesélem el az Édesanyámmal való viszontlátást!… Az olvasó képzeletére bízom…Tudni kell: Édesanyámnak négy fia volt: mind katonák voltak a világ négy táján, két lánya is más országokban volt. Csak én, legkisebb fia, tizenkilenc évesen voltam otthon, mint 7. éves tanítójelölt.
Elmúlt három év: 1943 nyarától 1946 tavaszáig. Közben katonaság, frontszolgálat, hadifogság. 1945 őszén Marosgombásról áthelyeztek Csombordra, kántortanítónak. A tiszteletes úr, dr. Nagy Béla egyházmegyei főjegyző is volt… 1946 tavaszán, egyik vasárnap, Vásárhelyi János püspök úr egyházi vizitációt tartott. Délben, az asztalnál (emlékszem, püspök úrnak vagy három pipája volt, külön előadást tartott a pipahasználat előnyeiről), beszélgetés közben rám nézett:
– Mond csak édes fiam: te voltál az a Sebestyén, akit Hadréven a csendőr letartóztatott?
Bennem majdnem elállt a lélegzet.
– Én voltam, püspök úr!
Elmesélte (akkor még Észak-Erdélyben, Kolozsvárt volt püspök), hányan, kik jártak hivatalos helyeken, hogy kiválthassanak: Csefó Sándor, Elekes Viktor, Nagy Ferenc püspökhelyettes, dr. Szász Pál a református egyház s a Bethlen-kollégium főgondnoka, de senkit nem hallgattak meg, nem voltak hajlandók tárgyalni (bizonyára veszélyes kémnek tartottak). Akadt egy ember, Márton Áron, római katolikus püspök úr, akinek szabad járása volt Dél-Erdély és Észak-Erdély között. Kolozsvárt tudomására hozták az én esetemet. Vásárhelyi püspök úr elmondása szerint Márton Áron felment a kolozsvári román követségre s ribilliót csapott:
– Hogy lehet az, hogy amikor élet-halál harcot folytatunk a bolsevizmus ellen, fiatal diákokat, akik Isten igéjét hirdetik a templomokban, lefogják, elzárják!
Követelte, azonnal engedjenek szabadon, ha nem, egész Európa megtudja!
1943 tavaszának egyik szerdáján így szabadultam ki a tordai Siguranţa fogdájából. Ezt mondta el Vásárhelyi János püspök úr 1946 tavaszának egyik vasárnapján a csombordi papilakban.
Kedves Dénes öcsém! Ez emlékem is régi; 63 évvel ezelőtt történt!... Sok-sok bánat, keserűség, fájdalommal teli évek között, a jó Isten, biztosított számomra kedves, boldog napokat, heteket is... A jó Istennek jól meghatározott célja van minden ember számára. Fogadjuk el alázattal! Használjuk fel az ő dicsőségére!…
Szeretettel: Sebestyén József, 78 éves, a Bethlen-kollégiumnak véndiákja.
Arad, 2003. február 8.”
Egy következő, szintén Márton Áronnal kapcsolatos epizódról 2003. szeptember 14-i levelében számolt be:
„1943. október 15-én a nagyenyedi Bethlen-kollégiumból a Siguranţa fegyveres emberei (voltak vagy 8-10-en a főnökkel együtt) 19 tanítóképzős és 7–8. osztályos gimnáziumi tanulót, Fehér és Torda megyei diákot összegyűjtöttek a kollégium nagykapus kijáratánál s mint befogott katonákat Gyulafehérvárra kísértek. A kinnlakókat haza sem engedték, pedig már este 6 óra is elmúlt; szüleinket a két igazgató, a teológushallgatók által értesítették! Az esti vonattal lekísértek a gyulafehérvári katonai parancsnokságra, ahol már három diákot a Majláth Líceumból, szintén katonai őrizettel hozzánk csatoltak. Éjszaka egy kaszárnya szobájában zsúfoltak össze s így telt el az éjszaka. Október 16-án, 4-5 diákot egy-egy csapatba osztva, egy-egy fegyveres katona kíséretében, vonatra ültettek s Tövisre érkeztünk. A tövisi állomáson egy tágabb vagonba kerültünk, a vagonra ráírták: »Deţinuţi politici«, s vagonunkat hozzácsatolták az északról jövő, Bukarestbe tartó személyvonathoz. Átutaztunk Balázsfalván, Medgyesen, Kiskapuson, Erzsébetvároson, Fehéregyházán, elfogott minket a buzgóság: leeresztettük a vagon ablakait s előttük csoportosan állva, hangos éneklésbe kezdtünk. Először diáknótáink jutottak eszünkbe, Fehéregyházán már Kossuth-nótákat, Petőfi dalokat énekeltünk. Segesvárra már késő este érkezett meg a vonatunk, az akkori háborús időnek megfelelően, gyenge világítás... de mi a nyitott ablakokban mind nagyobb hangerővel énekeltük a nótákat, dalokat; az állomáson fiatal magyar diákok, leányok, segesvári lakosok üdvözöltek, integettek, tapsoltak... Vonatunk elindult, ezután mi elhelyezkedtünk a padokon s úgy elaludtunk, hogy másnap reggel, 17-én Ploieşti állomásán a katonaőreink ébresztettek fel. Ploieşti-ben a katonaőreink parancsnoka, egy nagyon szimpatikus főhadnagy, a listája szerint, csoportonként felültetett egy-egy őrrel s a megfelelő iratokkal a különböző helységekbe induló vonatokra, elváltunk egymástól. Én, Ágh József 8-os tanuló, Simonffy Balázs és Vass Károly 7-es tanulóval, őrünkkel, majdnem egy egész napi utazás után megérkeztünk Lipcaniba, Besszarábiába. Kísérőnk az iratainkkal együtt átadott az ott állomásozó Regimentul 7 Vânători katonai parancsnokságnak. A parancsnok, szerencsénkre, egy nagyon jóérzésű kapitány volt. Az első nap megismerkedtünk a tisztek, altisztek nagy részével, elmeséltük életünk nagy részét... November elején aztán megindult a hideg »Crivăţ« s a nagy hó, ami megnehezítette életünket...
Majd megkaptuk a felmentést. Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök úr közbenjárására december 16-án mind a 22 diák már Gyulafehérváron volt. Elmentünk a Majláth Líceumba. Megfürödtünk, a Majláth-konviktusán finom húslevest, tarhonyával ettünk... December 17-én, amikor a püspöki palotában fogadott, Márton Árontól egy kis karácsonyi üdvözlő lapocskát kaptunk, köszöntött s szüleinknek és nekünk boldog, áldott karácsonyi ünnepeket kívánt. A lapocskát ma is a bibliámban őrzőm. A majláthisták, térdepelve, kezét, püspöki gyűrűjét megcsókolva, keresztet vetve, püspöki áldását fogadták, majd átjött a mi sorunkhoz. Nem engedte, hogy letérdepeljünk s azt mondta: »Kedveseim! Úgy tanuljatok, úgy készüljetek fel az életre, hogy mindig különbek legyetek az átlagos, a más nyelven beszélőknél!«...Isteni megérzés volt-e, sugallat?!... Tudta, érezte, mi vár ránk ?! Milyen szenvedésekben, megaláztatásokban lesz neki része?! ... Szent ember volt! Szent ma is! Mi református volt diákok, most is élő, már a 80. éveink felé közeledő nagyenyedi véndiákok hálával, Istenhez imádkozva, emlékezünk Márton Áron római katolikus szent püspökre, aki kiharcolta a 22 magyar diák kiszabadítását a besszarábiai katonai egységekből, hazavezérelt iskolánk elvégzésére, emberré lettünk!”
Györfi Dénes
Szabadság (Kolozsvár)

Tőkés László visszaléptetné Szabó Ödönéket
Tőkés László visszaléptetné az RMDSZ Bihar megyei képviselőjelölt-listájának első két helyét betöltő Szabó Ödönt és Biró Rozáliát.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke csütörtöki nagyváradi sajtótájékoztatóján hangsúlyozta, hogy következetesen kitart azon álláspontja mellett, miszerint a rendszerváltáshoz megtisztulásra van szükség, de a magyar választók most szerinte lehetetlen helyzetbe kerültek, mert hiába tisztelik a harmadik helyen jelölt színművészt, Meleg Vilmost, ha az első két helyen az „újgazdagok" állnak. Tőkéshez hasonlóan az EMNT Bihar megyei ügyvezetője, Nagy József Barna is jelezte, hogy csak akkor tudnának azonosulni a korábban leadott jelöltlistával, amennyiben a jelenlegi első két helyezett képviselőjelöltjét visszalépteti az RMDSZ. „Akkor az EMNT is vállalni tudná a listát, mert akik mögöttük vannak, azok valóban Nagyvárad jeles személyiségei, így azonban nem tudjuk támogatni" – fogalmazott Nagy.
Tőkés úgy vélekedett, hogy az RMDSZ tevékenysége egyértelműen kudarcos volt az elmúlt 27 évben, megfogalmazása szerint „jobbra jelez, és balra hajt, ugyanakkor autonómiával kampányol, de elszabotálja azt." Az európai parlamenti képviselő megdöbbentőnek nevezte, hogy mindezek után pluralizmus helyett mégis „kőkemény magyar egypártrendszer" alakult ki Romániában és így a magyar választóknak most nincsenek választási opcióik. Szerinte ez nagymértékben annak a következménye, hogy az RMDSZ az egyedüli haszonélvezője a román állam által a magyar közösségnek nyújtott költségvetési támogatásnak; szerinte az ötmillió eurós nagyságrendű összeggel az RMDSZ „megvásárolja" a magyar szavazatok egy részét.
„Nem várható valódi tisztulás az erdélyi magyar közösség politikai képviseletében az üdvösnek tartott nemzetpolitika mértéke alatt. Megszűnőben a demokratikus pluralizmus, miközben az autonómia ügyét az egypárti RMDSZ csak a választási kampányok idején veszi elő a sutból. A magyar nemzetiségű választópolgárt arra akarják késztetni minden oldalról, hogy csukott szemmel voksoljon, sokszor korrupcióval gyanúsított figurákra" – állapította meg Tőkés László.
Hozzátette, ő ugyan ellenezte a döntést, és továbbra sem ért egyet azzal, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) még független jelölteket sem indít a decemberi parlamenti választásokon, de szerinte főleg külső tényezők gátolták abban az alakulatot, hogy életképes alternatívát tudjon nyújtani. „Az RMDSZ mellett szinte senki sem rúghat labdába" – mutatott rá a néppárt védnöke. Lapunk kérdésére Tőkés közölte, a nemzeti tanácsnak egyelőre még nincs hivatalos állásfoglalása arra az esetre, ha a bihari RMDSZ-szervezet mégsem léptetné vissza Birót és Szabót. Hozzátette, maga sem tudja, mit tanácsoljon azoknak, akik azzal a kérdéssel fordulnak hozzá, miként szavazzanak a december 11-ei törvényhozási választásokon, az EMNT a november 18-án esedékes választmányi ülésén határoz arról, hogy milyen választási ajánlást tesz szimpatizánsai számára.
77Tőkés egyébként az általa korábban püspökként irányított Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) jelenlegi vezetőségét is arra szólította fel, hogy vizsgálja felül magatartását és ne az „egyeduralomra" törő RMDSZ-t, hanem a magyar nemzeti közösség ügyét támogassa. Az egyházkerületben lezajlott tisztújításról szólva a korábbi püspök nyugtázta az általa besúgói múlttal vádolt utódja, Csűry István újraválasztásával kialakult végeredményt. Közölte, bár nem ért egyet azzal, meghajol a választók demokratikusnak minősülő akaratnyilvánítása előtt, és azt kívánja, hogy „Csűry István tekintse az isteni kegyelem különleges megnyilvánulásának megválasztatását, ezáltal pedig terhes múltja jóvátételének eme lehetőségét".
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

A hősökre emlékeztek Hegyközújlakon
Mindenszentek napja alkalmából Hegyközújlakon is mindenki, aki tehette, kilátogatott a temetőbe, és megemlékezett hozzátartozóiról.
Rendhagyó módon délután öt órakor több mint ötven hegyközújlaki lakos gyülekezett az újlaki református temetőben a felújított 1944-es emlékműnél. Az 50. évforduló alkalmából 1994-ben az akkori református presbitérium kopjafát állíttatott 16 hős emlékére, akiket Hegyközújlakon végeztek ki 1944-ben.
A tragikus események után hetvenkét év elteltével az újlaki presbitériumnak Hegyközpályi község tanácsa támogatásával sikerült felújítania az emlékművet, amelyet halottak napja alkalmával felavattak, így emlékezve meg az ott nyugvókról.
A megemlékezésen Köteles László lelkipásztor hirdette az igét. Prédikációjában elmondta, hogy „most az ő emlékükön keresztül megerősödhetünk, mert ők voltak azok, akik azért küzdöttek, hogy mi most itt lehessünk”. Ezt követően rövid szabad imádságra került sor, majd Somogyi Lajos, a Hegyközújlaki Református Egyházközség gondnoka szólalt fel. A gondnok egy idézettel kezdte beszédét: „Nézz körül egy közösség temetőjében, és meglátod, hogy milyen emberek élnek a településen”. Elmondta, hogy már nincs miért szégyenkezniük, mert sikerült rendbe tenni a temetőt, és az emlékművet is sikerült felújítaniuk, így méltó módon tudtak megemlékezni szeretteikre és az itt nyugvó katonákra is. A tizenhat honvédből egyébként csak egy katona nevét lehet tudni, Csíki Dezsőét, aki hegyközújlaki származású. Bódi László presbiter kutatómunkájának köszönhetően az emlékezők megismerhették az ott nyugvó hősök életének néhány részletét is. Elbeszélésekből kiderítette, hogy régebben Magyarországról évi rendszerességgel látogatták a közös sírt.
A tizenhat honvédet Újlakon a Frigman tanyán végezték ki és ott is temették el őket, majd a későbbiekben temették át a református temetőbe. Egy ma is élő, akkor kilencéves szemtanú elmesélte, hogy egy honvéd megmenekült a sortűztől, és egy jászol mögött bujkált napokig. Egy helybéli talált rá, aki civil ruhát adott neki, így aztán hazamehetett Margittára. Ugyancsak elbeszélésekből derült ki, hogy 1944. október 12-én a Margitta felé visszavonuló egyik magyar hadosztálytól szakadtak el az itt nyugvó honvédek. Hátramaradt velük egy teherautó is tele lőszerrel. Az ő feladatuk – a saját állításuk szerint – lövészárkok ásása volt.
Bódi Lászlónak sikerült hivatalos adatokat is szereznie kutatásai során, de azt csak valószínűsítheti a Magyar Honvédelmi Minisztérium Háborús Kegyeleti Osztálya, hogy a 61. határvadász portyázó osztály 62 eltűnt honvédje közül valók azok, akik 1944. október 12-én tűntek el.
Sajnos a körülmények miatt homály fedi a tömegsírban nyugvó honvédek kilétét, de a kutatást nem zárják le, sőt minden évben megemlékeznek róluk.
Tarsoly Normen
Reggeli Újság (Nagyvárad)

A válaszadás jogán: Ha a lelkiismeret beteg
Tőkés László sorozatos támadására megírtam a Diktatúra a demokráciában című cikkemet, amelyben felvillantottam azokat az okokat, amelyek miatt az európai tanácsos szükségét érzi, hogy személyemet besározza.
Bár tudtam, hogy rágalmazó kedve nem csillapodik, és rögeszmévé dagadó történetét a felismerhetetlenségig tovább színezi, mégsem válaszoltam irományaira. Nem válaszoltam éppen a református anyaszentegyház híveire való tekintettel, mert méltatlan sokak szerint, ha a média csatornáin serdülő kamaszokhoz sem illő módon szégyeníti egymást két egyházi ember. Ezért viseltem el előre megfontolt szándékú karaktergyilkosságát, amit illene tudnia a 6. parancsolat magyarázata szerint, hogy az is ítéletes, mint bármilyen életellenes akció. Nem válaszoltam, mert a nyomozói babérokra törekvő, majd képzelt bírói székbe emelkedő embert nem akartam nevetség tárgyává tenni a közvélemény előtt. Ellenem tett kijelentései valótlanok és törvénytelenek, de ezt az európai parlamentben “szorgoskodó” képviselőnek egészséges helyzetben mondanom sem kellene. Persze, aki magát a törvény fölé helyezi, annak ezek az igazságszolgáltatási elvek nem is léteznek.
Sajnálom a média munkatársainak helyzetét, akiket erőnek erejével parancsoltak ma is a sajtótájékoztatóra. Sajnálom az olvasókat, hogy a postaládájukat ilyen eszmefuttatásokkal, ellentmondást nem tűrő kijelentésekkel, olykor megemelt hangnemű szónoklatok lenyomatával töltik meg.
Tőkés Lászlónak ajánlom olvassa végig a Hegyi Beszédet és gyógyítson a lelkiismeretén. “Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd atyádfia szeméből a szálkát.” (Mt.7,5)
Nagyvárad, 2016.november 3.
A békesség kötelékében!
Csűry István
Előzmény: erdon.ro, 2016. jún. 29.
Diktatúra a demokráciában: Tőkés László kampány-ármányára való válasz
erdon.ro

Barna Gergő: védekezésből offenzív irányba mozdult el az RMDSZ
A jelenlegi közvélemény-kutatási adatok azt vetítik előre, hogy az erdélyi magyaroknak a 40-45 százaléka fog az urnák elé járulni december 11-én – nyilatkozta a Maszolnak Barna Gergő. A szociológus pozitívumnak tartja, hogy az RMDSZ a védekező politizálásból sikerült elmozdulnia offenzív irányba. Szerinte a parlamenti választások kimenetelét a fiatal, városi, középosztálybeli szavazók fogják eldönteni.
Egy október közepén végzett ISSPOL-felmérés szerint a Szociáldemokrata Párt támogatottsága a biztos szavazók körében meghaladja az 50 százalékot. Mekkora a realitása annak, hogy a PSD egyedül kormányozzon?
A legutóbbi felmérések mindegyike szerint a PSD-nek jelentős előnye van a Nemzeti Liberális Párttal (PNL) szemben, de nincs abszolút többsége. A Liberálisok és Demokraták Szövetségével (ALDE) közösen azonban megvan a többségük és a lehetőségük arra, hogy kormányt alakítsanak. Ennek ellenére én úgy vélem: a két nagy pólus – a PSD-t és az ALDE az egyik, a PNL és a Mentsük meg Románia Szövetség (USR) a másik oldalon – támogatottsága a választásokig kiegyenlítődik, és mindkettőé nagyjából negyven százalék körüli lesz. Jelenleg mindenesetre úgy tűnik, hogy a PSD-nek és az ALDE-nak együtt nagyobb esélye van arra, hogy relatív többséget szerezzen december 11-én.
Az RMDSZ-t az előző felmérések 5 százalék körül mérték, az ISPOOL csak 3 százalékon. Igaz, ennek a felmérésnek igen nagy a hibahatára. Mennyire reális a 3 százalék?
Ennek a felmérésnek azért nagy a hibahatára, mert nagyon kicsi országos mintán készült. A megfelelő óvatossággal kell kezelni RMDSZ országos mintán készült felmérésekből származtatott támogatottságát. S ennek elsősorban módszertani okai vannak. A kis mintájú felmérésekben alulreprezentáltak a magyarok, és innen jön az RMDSZ gyengébb eredménye.
A Kvantum Research (amelynek munkatársa) felméréseinek idősoros elemzése szerint az RMDSZ-be vetett bizalom felszálló ágban van, az MPP-be vetett bizalom pedig különösen az utóbbi fél évben ugrott nagyot. Összefügg-e ennek a mutatónak az alakulása azzal, hogy az RMDSZ és az MPP összefogott az önkormányzati és a parlamenti választásokon?
Igen, összefügg. Ezt kiegészíteném azzal, hogy az RMDSZ több szempontból is jobb eredményt ért el a felmérésben, tehát javuló tendenciákat mutat a korábbi közvélemény-kutatásokhoz képest a támogatottsága. Ennek én két okát látom. Egyik az, hogy megszületett az RMDSZ és az MPP közötti összefogás. A felméréseink azt mutatják, hogy az erdélyi magyarok körében folyamatosan többségben vannak azok, akik az egységet, a közös magyar fellépést szorgalmazzák, így felhajtó ereje van az RMDSZ- MPP-összefogásnak. Támogatottsága növekedését az RMDSZ annak is köszönheti, hogy jól szerepelt az önkormányzati választásokon. Helyenként viszonylag kevés szavazattal, de nagyon jó pozíciókat sikerült kialkudnia a választások után, és ennek pozitív hatása volt az erdélyi magyar közösségre.
A szavazáson való részvételüket biztosra ígérő magyar választók aránya ugyanakkor csökkent márciushoz képest. Ez mivel magyarázható, és megfordítható-e ez a trend?
Valóban van egy csökkenés, de nem olyan nagy mértékű. Az önkormányzati választásokon általában nagyobb a választók részvételi hajlandósága. A jelenlegi adatok szerint feltételezni lehet, hogy az erdélyi magyaroknak a 40-45 százaléka fog az urnák elé járulni a parlamenti választásokon, az egy más kérdés, hogy az mire lesz elég.
A felmérés szerint 55 százalék ígéri biztosra, hogy elmegy szavazni. Ekkora a szakadék a szándék és a gyakorlat között?
Az eddigi tapasztalataink szerint a részvételüket biztosra ígérők 75-80 százaléka megy el ténylegesen szavazni. Van még egy réteg, akik azt mondják, hogy valószínűleg elmennek szavazni. Őket érdemes megszólítani kampányban.
Az utóbbi napokban a román sajtóban támadták, és vezető román politikusok is bírálták az RMDSZ óriásplakátjainak román nyelvű üzeneteit, a „Mentsük meg Kolozsvárt, Nagyváradot Bukaresttől”-t. Ez növelheti-e a részvételi szándékot, jobban összezár-e a magyar közösség emiatt?
Ennek az óriásplakát-ügynek pozitívuma, hogy az RMDSZ-nek hosszú évek óta sikerült egy védekező politizálásból elmozdulnia offenzív irányba. Olyan témákat kezdeményez, amelyek nemcsak arról szólnak, hogy védjük meg a jogainkat, adjunk biztonságot a közösségnek, hanem valamilyen szinten új perspektívákat is képes megnyitni. Ez mindenképpen újszerű ebben a kampányban, és igény is van erre a választók részéről. A kérdés az, hogy mennyire lesz következetes ezekben az üzenetekben az RMDSZ, mennyire lesz hiteles ez a hangszín. Ez ki fog derülni a kampány hajrájában.
Liviu Dragnea, a PSD elnöke kijelentette, hogy nem kormányozna az RMDSZ-szel. A Kvantum Research felmérése szerint a magyar közösség nem különösebben szimpatizál a PSD-vel. Elmondható, hogy emiatt Dragnea kijelentése inkább jó pontokat hoz az RMDSZ-nek a magyar választók szemében?
Nem gondolom, hogy Liviu Dragneának a kijelentései jelentős mértékben befolyásolnák a magyar szavazókat. A PSD-nek hagyományosan kisebb a támogatottsága Erdélyben, illetve az erdélyi magyarok körében is. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy a magyarok többsége olyan településen él, ahol vagy RMDSZ vezeti az önkormányzatot vagy pedig a PNL. Ez is magyarázza, hogy a magyarok mind pragmatikus, mind érzelmi okokból inkább a PNL-hez vagy a román jobboldalhoz kötődnek.
A PNL-nek most már hivatalosan is van kormányfőjelöltje, méghozzá Dacian Cioloș jelenlegi miniszterelnök, aki az államfő bevallott preferáltja is. Cioloș – akárcsak Johannis – népszerűbb a PNL-nél. Betöltheti-e a mozdony szerepét a liberálisok számára a választásokon?
Cioloș kormányfői jelölése volt az egyetlen lehetősége a PNL-nek, amit meg tudott lépni a támogatottsága növelésére. Ugyanakkor a jelek szerint a PNL is létrehozta a maga szatellit-pártját, a Mentsük meg Romániát Szövetséget. Ez az önkormányzati választásokon még nem látszott, de most úgy tűnik, hogy az USR beáll ebbe a játékba. A PNL olyan szinten gyengén politizál, olyan szintű káderhiánya van, hogy nagyon sokan kiábrándultak belőlük. Ez látszott az önkormányzati választásokon is, főleg Bukarestben. És most az az egyik forgatókönyv, hogy a bukaresti helyzet meg fog ismétlődni országos szinten is: a PNL sok szavazatot fog veszíteni, s az elveszített választók többsége az USR-re fog szavazni, és így tudják kialakítani a PSD-t ellensúlyozó jobboldali koalíciót.
Hátrány-e a PSD-nek, hogy nincs kormányfőjelöltje?
Igen. Úgy, ahogy a PNL-nek az egyetlen előnye, hogy népszerű kormányfőjelöltje van, azt mondhatjuk, hogy a PSD-nek az egyetlen hátránya, hogy nincs jelöltjük. Én arra számítok, hogy meg fognak ők is nevezni egy kormányfőjelöltet a kampányban. Nehezen lehet megjósolni, hogy kit. Az elég egyértelműen látszik, hogy Liviu Dragneának az ilyen típusú aspirációi nem fognak tudni megvalósulni. Az egyetlen potenciális, Cioloșsal összemérhető jelölt az Vasile Dâncu lehetne.
Hol dőlhet el a választások kimenetele?
Nagyon atipikus helyzet állt elő a kampány előtt. A lakosság közhangulata nagyon rossz, annak ellenére, hogy van egy jelentős gazdasági növekedés. Az emberek azt mondják ugyan, hogy nagyjából elégedettek az életkörülményeikkel, de továbbra is nagyon pesszimisták a jövőt illetően. A közhangulatot két tényező befolyásolja: az egyén és az ország gazdasági helyzete, illetve a politikai komponens. Azt látjuk – és ez érzékelhető a magyar közösségben is –, hogy nagyon nagy az elvárás a jelenlegi politikai osztály megújulásával kapcsolatban. Nem materializálódtak azok az elvárások, amelyek akár a 2014-es elnökválasztás, akár a Colectiv-tragédia után megfogalmazódtak. Ezért nagyon nagy a bizonytalanok aránya is a pártpreferenciák tekintetében. Ezért is mondom, hogy a PSD győzelme nem borítékolható. Az említett ISPOOL-felmérésben is 40 százalék körüli azoknak a románoknak az aránya, akik azt mondják, hogy nem döntötték el, hogy kire fognak szavazni. Azt is kell látni, hogy Romániában strukturálisan van egy jobboldali többség. Ezt különösen az elmúlt választások során volt látható. Van egy olyan rétege a szavazóknak, fiatalok, városiak, középosztálybeliek, akik általában az utolsó pillanatban döntik el azt, hogy részt vesznek-e a választásokon és kire szavaznak. Szerintem ez a réteg fogja eldönteni az idei választásoknak is az eredményét.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro

Teljesen ingyenes lesz a Határtalanul! program
Teljesen ingyenessé válhat a Határtalanul! program a magyarországi diákok számára. Korábban voltak olyanok, akik az étkeztetést, belépőjegyeket vagy épp az utasbiztosítást sem tudták kifizetni, jobbikos nyomásra azonban az illetékes minisztérium a jövőben ezeket a költségeket is átvállalja – írja az Alfahír.
A Határtalanul! program keretében évek óta lehetősége van magyarországi hetedikes diákoknak olyan határon túli utazásokra pályázni, melyek során megismerhetik az elszakított országrészeken élő magyarság helyzetét, ismerkedhetnek, barátságokat köthetnek. Azonban a program eddig nem volt teljesen ingyenes, ugyanis az étkezéseket, belépőjegyeket, vagy éppen az utasbiztosítást a szülőknek kellett fizetniük, ez pedig akár a programtól való távolmaradást jelentő több tízezer forintos költséget is jelenthetett.
Azért, hogy a kormány valóban a teljes költséget kifizesse a diákok után, Szávay István jobbikos parlamenti képviselő pótpályázati javaslattal többször fordult a minisztériumhoz. Ennek hatására májusban Rétvári Bence államtitkár már ígéretet tett, hogy amennyiben az iskolák megküldik a belépők, az étkezés és az utasbiztosítás összegének térítésével kapcsolatos igényeiket a minisztériumhoz, akkor ezt a jövő évi kiírásoknál figyelembe fogják venni.
Miután Szávay István levelet írt minden Határtalanul! pályázatot nyert magyarországi köznevelési intézményhez, biztatva vezetőiket arra, hogy problémáikat jelezzék az illetékeseknek, úgy tűnik a nyomásgyakorlásnak konkrét eredménye lett.
Rétvári Bence a parlament szerdai ülésén Szávay kérdésére válaszolva azt mondta, próbálják kiszélesíteni az elszámolható tételek körét, és a minisztériumban ezzel kapcsolatban már az utolsó simításokon dolgoznak.
„A Jobbik célja az, hogy valóban minden magyar gyermek legalább életében egyszer teljesen ingyen eljusson valamely külhoni magyar közösséghez és ez se a pedagógusokra, se a családokra ne rójon se adminisztratív, se anyagi téren elviselhetetlen pluszterhet” – fogalmazott Szávay István honlapján közzétett reagálásában.
[Alfahír]
itthon.ma//karpatmedence

Örökségvédelem: Falkép alatt fürdőkád (Beszélgetés Benczédi Sándor műemlékvédelmi szakemberrel)
A műemlékvédelem ismert és elismert erdélyi szakértőjeként a sepsiszentgyörgyi Benczédi Sándor építész úgy tartja: az értékmegóvás dolgában felelősségteljes, ugyanakkor rugalmas kompromisszumokra van szükség, hogy kevesebb műemlék „gyászszertartásán” legyünk kénytelenek részt venni.
– Amolyan szakmai betegségként minden romban, minden kőben a rejtőzködő értéket véli látni? Vagy ennyire azért nem „súlyos” a helyzet...
– Mit tagadjam, a „gyanú” többnyire felmerül bennem. A vírus valamikor az 1970-es évek végén költözött belém. A csíkszeredai építésztechnikum elvégzése után visszakerültem a sepsiszentgyörgyi tervezőintézetbe, ahol legtöbb kollégámmal együtt a bizonyos szintű értelmiségi igénnyel rendelkező emberekhez hasonlóan egyre laposabbnak, szűkösebbnek kezdtem érezni a világot. Néhányad magammal ekkortájt kezdtünk el foglalkozni a népi építészettel. Akkoriban nem volt ez annyira evidencia, de fokozatosan kezdtünk ráébredni, milyen súlyos mértékben veszélyeztetett a pusztuló anyagból álló épületállomány. Talán még a konkrét pillanatot is fel tudom eleveníteni: bikfalvi csavargásból jöttünk vissza csíkszeredai komámmal, amikor találkoztunk Zakariás Attila építész kollégámmal, és hármasban beszélgetve merült fel a gondolata annak, hogy szervezettebb formában is oda kellene figyelni a romlásra, pusztulásra ítélt falusi épületekre. Innen indulva alakult ki egy baráti társaság heti rendszerességű elfoglaltsága. Kimentünk egy-egy településre, igyekeztünk szisztematikusan átnézni, részben felmérni. Arra is hamar rájöttünk, hogy térképpel kell nekivágnunk egy-egy helységnek, mivel nemcsak épületekről van szó, hanem beltelekről, faluszerkezetről, utcahálózatról, helynevekről, hogyan kapcsolódnak ezek a templomhoz, esetleg a helyi nemesi kúriához, kastélyhoz.
– A hetvenes-nyolcvanas évek közti átmenet társadalmi-politikai hangulata nem volt a legalkalmasabb pillanat a hasonló mentési akciókhoz. Nem váltak gyanússá a hatóságok szemében?
– Dehogynem, adódtak is kellemetlenségeim, a szervek többször is kifejezésre juttatták, hogy nem díjazzák a hasonló tevékenységeket. Túléltünk néhány házkutatást, beszervezési próbálkozást, aztán úgy döntöttünk, a legjobb védekezés a nyilvánosság, így a folytatásban sem titkolóztunk különösebben. Nem volt veszélytelen vállalkozás, de segített rajtunk, hogy a nyolcvanas évek elején az építésügyi kutatóintézetnél egy Călin Hoinărescu nevű ploiești-i építész programot indított el, amely a hagyományos népi építészetet igyekezett feldolgozni. Akkoriban már Riti Olivér volt a tervezőintézet igazgatója, évfolyamtársa volt Hoinărescunak, ezek a kapcsolatok – no meg hogy rendelkeztünk némi szakirányú múlttal – segítettek, hogy bekerüljünk a programba. Ez már kölcsönzött némi védettséget, immár munkaköri részkötelességként végezhettük ezt a munkát, nem pedig magántevékenységként.
– Az 1989-es változások pillanatában pedig ott állhattak olyan szakembercsoportként, amely megelőzte korát. Értékelte „hősiességüket” az új kurzus?
– Félreértés ne essék: nem voltunk mi nagy ellenállók. Ám amikor ’89 decembere pillanatában rengeteg ember – akik korábban éveken át hangoztatták, hogy a fióknak dolgoznak – fiókjáról kiderült, hogy üres, a miénkben több száz parasztház felmérése, kapuk, porták, közkutak dokumentációja lapult, a hagyományos népi építészet elemeinek írásos nyoma csűrtől a tisztaházig. Ennek első honorálása a Kós Károly-díj volt, amelyet az első magyar kormány ítélt nekünk. Jómagam meg igyekeztem mihamarább kihúzni néhányat a fiatalkori vétségeim listájáról, végre felsőfokú végzettséget szerezni. A budapesti műszaki egyetem építészeti karának dékánjával folytatott beszélgetés során kiderült, hogy némi különbözeti vizsga árán beszámítják a hajdani építészeti technikumot, rögtön a harmadéven kezdhettem volna, de az állandó ott-tartózkodást jelentett. Akkor indult a kimondottan műemlékvédelmet célzó szakmérnöki posztgraduális képzés, és a több mint tízéves építettörökség-kutatás után pillanatig sem volt kérdés, hogy ez irányú elhivatottságomat nem szabad hagyni.
– Milyen felismerésekhez segítette az újonnan szerzett tudás?
– Segített például rájönnöm, hogy a nyolcvanas évek falurombolási terveivel párhuzamosan bevezetett építési, javítási tiltásoknak furcsa módon némi megtartó erejű hatásuk is volt. A magyarországi településeken ugyanis már a hetvenes években eltűntek a hagyományos épületek, sátortetős kockaházak vették át a helyüket. Nálunk viszont még jelentős épített örökségi anyag maradt meg, ezt kellett megvédenünk a kilencvenes években. A politikai-társadalmi változások ugyanis hatalmas sebességváltást jelentettek a magánépítkezésekben. Új gondok tömkelege zúdult nyakunkba, és sajnos, a hétköznapibbakat sem tudtuk megfelelően kezelni. Olyan hirtelen kezdődtek a lebontások, az új építkezések, hogy a „mentsük a menthetőt” akciót is csak részben tudtuk végrehajtani. Amikor a kilencvenes években tömegesen kitelepülő erdélyi szászok német állami pénzen elvégeztették a szász települések teljes leltárát, akkor értettem meg igazából a hasonló léptékű felmérések gyors elvégzésének fontosságát, mert ellenkező esetben nem nyílik lehetőség az összehasonlító feldolgozásra. Akkoriban merült fel annak a gondolata is, hogy újra kellene járnunk a korábbi helyszíneket, de az időhiány, az egyéb prioritások erre nem adtak lehetőséget. Az azóta felgyorsuló pusztulást voltunk kénytelenek elkönyvelni.
– Milyen mértékben befolyásolta a helyzetet a birtok-visszaigénylési és visszaszolgáltatási folyamat?
– A szabad piacgazdaságba való átmenet kezdeti szakasza után egy ideig jól működött az egyházakkal és magántulajdonosokkal kiépített kapcsolat. Mára viszont ezt a szakmát is földbe döngölték. Ellentmondó, már-már antagonisztikus törvénykezés született rengeteg kiskapuval, értelmezhetőséggel. A nemesi kúriák esetében – ahogy dr. Radu Popa régészprofesszor még 1990 januárjában megfogalmazta – ugyanakkor kettős megkülönböztetésről is beszélhetünk: az „egészségtelen” társadalmi besorolást a kisebbségi helyzet súlyosbította. Pluszgondot jelent, hogy az épületek többnyire nem annak a nemzedéknek a kezébe kerültek vissza, amelytől elvették, a fiatalabbak pedig egészen más empátiával kezelik az örökséget. Nem beszélve arról, hogy a visszaszolgáltatási csomagban nem szerepeltek a hajdani földbirtokok, erdőbirtokok, amelyek a kastélyok, kúriák működtetését biztosították.
– Hol húzódnak az épülettulajdonosok és a műemlékvédők közötti legfőbb törésvonalak?
– Kezdjük onnan, hogy ha az ingatlant nem hasznosítják, halott üggyel van dolgunk. A kastélyok, kúriák mellől ugyanis hiányoznak a gazdasági életteret biztosítani hivatott kiegészítő épületek. Néhány lovarda próbálja ezt a szerepet betölteni, de egyrészt nem lehet mindenhol lovardát működtetni, másrészt valamennyi kastélyt vagy kúriát sem lehet idegenforgalmi célra hasznosítani. A negatív példák veszélyessége elsősorban a műemléki szempontok figyelmen kívül hagyásában jelenik meg. Minthogy nem lehet minden pofon mellé forgalmi rendőrt állítani, valamennyi műemlék mellé sem lehet műemlékvédőt, pedig reális a veszély, hogy lassan eltűnnek a műemlékek: hagyják az épületeket leromolni, vagy egyenesen lebontják azokat. A szakember félreállítása is roppant veszélyes, márpedig sokszor előfordult, hogy a tulajdonos úgy ítéli meg: innentől kezdve már én is meg tudom csinálni. Hasonló esetekben jelennek meg a műszakilag helytelen megoldások. Állandó kompromisszumkészségre van szükség, bár sok esetben a műemlékvédelmi gondolkodás csak odáig jut el, hogy az épületet „nem vettük ki a régi formájából”. Pedig egy műemlék igazi történelemkönyv, a kitépett lapot pedig legfeljebb újraírni lehet, az eredeti és az új lap közötti különbség pedig felmérhetetlen. Sok ember számára semmit sem jelent a hitelesség, s amikor minden újraépítés során lemondanak egy sor kényelmetlen vagy nem tetsző eredeti építészeti megoldásról, máris történelemhamisításról beszélhetünk. Hasonló gondolkodás következménye az eresztevényi Benke-kúria, amely úgy néz ki, mint akármelyik újonnan épített, igényesebb útszéli fogadó. És miközben bizonyos mértékig elismeréssel adózom az olaszteleki kastélyt felújító és kezelő házaspár szándékai előtt, kétségbeesetten gondolok arra, milyen fals kép alakulhat ki az unokámban, ha meglátja a falkép alatti fürdőkádat. Mert nem szabad elfelejteni: a műemlékvédő szakma a társadalmi igényszintet is hivatott fenntartani és alakítani – a hitelesség és a megmaradás elősegítése mellett. – Milyen mértékben találja és ítéli menthetőnek ezt a múltról, értékről, állandóságról árulkodó világot? – Ne ámítsuk magunkat: tudatunkban mindig is ott lesz, hogy egy elmúlt világ maradványaival van dolgunk, amelynek csak a töredékét vagyunk képesek megőrizni. Az épületeket élettel kell megtölteni, miközben roppant keskeny az értelmes kompromisszumos megoldások és a műemlék jelleg teljes felszámolása közötti határ. Ebben a tekintetben is válságban vagyunk, mert a társadalom igénye nagymértékben távolodóban van. Hiányoznak a megfelelő párhuzamos cselekedetek, tanulmányok, az intézményi háttér. Lebegjen a szemünk előtt a német példa: ha nincs az az aprólékos felmérés, műemlék-nyilvántartás, anyagismeret, amelyet a két világháború közötti Németországban végrehajtottak és felhalmoztak, a második világháború után képtelenek lettek volna újjáépíteni városaikat. Márpedig mifelénk nem ritka az olyan műemléki beavatkozás, amely mögött a dokumentálásnak nyoma sem lelhető fel. Nyilván mindez pénz és idő kérdése, de a felelősségé és a rugalmas kompromisszumoké is. Sokszor előfordult ugyanis, hogy a tulajdonos nem tartotta be a közösen felvázolt fázisokat, s csak utólag értesültünk, hogy itt boltozat volt, ott meg falkép. Ilyen esetben már csak az elveszett értékek siratása marad.
Benczédi Sándor
Műemlékvédelmi szakmérnök, minisztériumi műemlékvédelmi szakértő, 1952. október 19-én született Kovásznán. Tanulmányait a Székely Mikó Kollégiumban, a csíkszeredai Építészeti és Városrendészeti Technikumban, valamint a Budapesti Műszaki Egyetem műemlékvédelmi szakmérnöki szakán végezte. Több mint ötven restaurálási munka komplex tervfőnöke és építészeti tervezője, illetve társtervezője. A Transsylvania Trust Alapítvány alelnöke, az Erdélyi Restaurátori Egyesület alelnöke, a Keöpeczi Sebestyén József Műemlékvédő Társaság programkoordinátora, az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottságának tagja. Díjak, kitüntetések: Kós Károly-díj (1991), Schönvisner István-díj (2001), a segesvári Hegyi-templom helyreállítását vezető tervező csoport komplex tervfőnökeként Grigore Ionescu-díj (2003), Europa Nostra-nagydíj (2004), Ghica-Budeşti díj (2002), Kelemen Lajos-díj (2013).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Puskás Attila börtönévei (Megtorlás Erdélyben)
Különös hadbírósági tárgyalásra került sor 1959. szeptember 16-án. A Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke marosvásárhelyi kiszállásán a mellényszabóból „hadbíró őrnaggyá” avanzsált Macskási Pál vezette tanács a csíkszeredai Római Katolikus Főgimnázium – ma Márton Áron nevét viseli – hat tanárának és öt diákjának perében hozott ítéletet.
1959. április 13-ával kezdődően a Securitatéhoz kerültek Sántha Attila gimnazista rendszerellenes versei. Először a diákokat tartóztatták le, majd június 6-a és augusztus 7-e között sorra kerültek a tanárok, akiket a magyar forradalom idején tanúsított „ellenséges” magatartással vádoltak. Az elsőrendű vádlott Puskás Attila volt, aki 1931. augusztus 9-én született Kolozsváron, és letartóztatásának időpontjában – 1959. május 12. – Csíkdánfalván természetrajzot tanított. A bűnjel, a corpus delicti, az Október 23 című verse volt, amelyet 1956 novemberében Lőrincz János tanártársa esküvőjén szavalt el. Ezután egypercnyi csenddel adóztak a szabadságharcban elesettek emlékének. Ezért „a társadalmi rend elleni szervezkedés” mellett „tiltott kiadványok, többek között saját ellenforradalmi verseinek terjesztésével” is vádolták. A vádirat szerint Puskás Attila a magyar forradalom leverése után vádlott-társaival elhatározta: többet nem néznek szovjet filmet, tiltakozásul, amiért a szovjet csapatok leverték a magyar forradalmat. A vád szerint: Puskás Attila 1957. március 15-én, a díszgyűlés alkalmával, „eltorzítva”, „a szocialista rendszerrel szemben állóan mutatta be az 1848–49-es magyar forradalom kitörésének jelentőségét”. Telve nacionalista és soviniszta eszmékkel, megszerezte az 1943-ban, a Horthy-rendszer idején kiadott Gábor Áron című színdarabot, amelyet tanulmányozásra átadott diákjainak, célja a színdarab bemutatása volt.
A Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke a Btk. 209. szakasza 1. pontja és a 325. szakasz előírásai alapján az 1959. szeptember 16-án kihirdetett ítéletében Puskás Attilát 20, Palczer Károlyt 15, Bereczk Lajost és Kovács Gyulát 8–8, Lőrincz Jánost 7, Kovács Dénest 6 év börtönbüntetésre ítélte. Mindannyian tanárok voltak. Az öt diák büntetése: Sántha Imre – későbbi neves keramikus – 7, Szőcs László 7, Vorzsák János 7, Zsók László 6, János László 3 év börtön.
1996 szeptemberében Puskás Attilával a szamosújvári börtön földalatti kazamatáiban térdig vízben készítettem tévéfelvételt: a magánzárkákban, az úgynevezett „izolare”-ban az átható nedvesség csontig hatolt, átjárta a rabruhát, nappalra felhúzták a falra a priccset, nem szabadott leülni, csak minden két napban adtak egyszer ételt. A cél: a politikai foglyok fizikai megsemmisítése. Goiciu Petre, a szamosújvári börtön szadista parancsnoka azzal fogadta a rabokat: innen csak borítékban fognak szabadulni! Vagyis: levélben értesítik a hozzátartozókat a halálukról. Puskás Attila a szabadulásáig, 1964. augusztus 3-ig a szamosújvári börtönben raboskodott. Akkor az Amerikai Egyesült Államok nyomására a politikai foglyok nagy részét szabadon engedték. Fontos hangsúlyoznunk: Romániában nem volt közkegyelem, csak a büntetés le nem töltött részét engedték el. Még 1966 után is folytak a politikai indíttatású bebörtönzések.
Puskás Attila szabadulása után Sepsiszentgyörgyön talált menedéket. A Háromszékben folytatásokban megjelenő, családja és saját maga „nótáztatásáról” szóló sorozata alulírottnak igazi olvasmánycsemege. Még akkor is, ha ismerem, áttanulmányoztam periratát, őrzöm az Október 23 című verse rekonstruált példányát, a család históriáját: mint a hófehér gyolcson a vér, a megszenvedett élet hitelessége süt át minden során! Ismerem természetrajzi munkáit. Főművének a Csáky Ernővel és dr. Rajnai Zoltánnal közösen írt, 2012-ben Budapesten megjelent Puskás Tivadar, a nagy magyar feltaláló című kötetét tartom. Ebben állít méltó emléket Gyergyóditróból származó nagy ősének. A magyar forradalom leverésének 60. évfordulóján a Puskás Attila által utólag rekonstruált verstöredékét mellékeljük.
Október 23 A népek Dávidja Góliátra támadt, megrázta ólmos szolgaláncait, a holt bálványra sújtott, s robajjal zuhant hazug tekintély, hála, hit. Akit temetnek, tudta-e sorsát? (Az elgázolt kislány halott.) Rejtett-e szívében – alvadt vére már – a diák egy gyáva szólamot? (…) De itt csak a képzelet mereng s fegyvertelen forrt az indulat, sóhajba oszlik vágyunk, s a tett félúton marad, a zsarnok gyötrelmeinken nevet. Testvéreim, ránk tekintsetek! Hitványabb anyag mi sem vagyunk. Ma üdvözlet nektek, bátor magyarok! (holnap talán már nem szólhatunk). De most minden némuljon el, a nem méltó ne köpje átkát. Vackába bújjon szétrohadni, kit most szent tűz nem hevít, ezer évig urát szolgálja, tűrjön, mert tűrni tud, messzebb ne lásson, mint önmaga, ne érdekelje, hova jut.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A hajótörött (Megjelent Gazda József új könyve)
A nemzet sorskérdéseit évtizedek óta interjúkban, szociográfiai munkákban, regényekben faggató Gazda József legújabb könyve, A hajótörött (Hét Krajcár Kiadó, Budapest, 2016) meditáló, válaszkereső írás, az erdélyi magyar nemzeti közösség sorsregénye.
Eseménysora 1956 nyarán indul az Őrző-hegy lábánál, a Kárpátok közé ékelt Szépföld Üsd településén. A 90 napnyi elbeszélt időbe fél évszázad szörnyű történései sűrűsödnek: Kelet-Európa és a többszörösen is megpróbáltatott magyarság sorsa.
A megidézett eseményeket a lét peremére sodort kisember, Vágó György nézőpontjából értelmezhetjük. A szövőgyári mester életét meghatározó pillérek: a családhoz, a munkához, a magyar kultúrához, kiemelten a könyvhöz való erős kötődés és a szenvedélyes igazságkeresés. A család értelmet, szépséget ad a mindennapoknak és folytonos feladatokat (hét gyermek, feleség, özvegy édesanya), a munkát istenadta teremtő, alkotó tevékenységnek tartja, amelyet csak „egyféleképpen, becsületesen szabad elvégezni”, a könyv pedig amolyan társa, „tanácsot keres benne, véleményt keres a világról, a korról”.
Az események ideje (az 1950-es évek) az erőszak, a hazugság, a képmutatás kora: „Minden-minden hazudik, még a napkorong is, amikor felbukkan az ég peremén vagy lenyugszik a nyugati égen, belebukik a Vörös fénybe, önnön visszasugárzó fényébe, hazudik az is... Nem mondhatod azt, amit érzel, hazudik mindenki mindenkinek. Hazug a világ, hazudnak a hegyek, hazudnak a völgyek, a völgyekben meghúzódó falvak… Hazug a város, hazugok az utcák. Az igazság eltörültetett! (…) Ez a világ olyan, mintha vakok világa lenne. Melyben az a bűnös, aki lát. Csak egy nagyobb bűn van ennél: amit látsz, azt ki is mondod.”
Az igazság kimondásáért küldik Gyurit „jutalomkirándulásra”: durva cinizmussal juttatják zárt intézetbe. Ez az egyszerűségében és váratlanságában döbbenetes alaphelyzet motiválja a történet folytonosságának megszakításait, a szereplő töprengő emlékezését, az elbeszélő és a főhős sorsértelmező próbálkozásait, a szöveghelyek metaforikus összekapcsolását: „Vajon lehet egyszerre kifelé is és befelé, előre és visszafelé is nézni? Megpróbálom. Magamra, magamba, körbe itt a szobában és ki a messzeségbe, valahová a világra, a világba. Rá a korunkra, melyben élünk, mely rabjává akar tenni minket, meg akarja szabni lépteinket.”
A családjától, munkájától és szabadságától megfosztott ember kétféle utat jár be; az egyik térben és időben pontosan követhető (valóságos földrajzi helyek, az események naplószerű kronológiája), a másik csapongó: a lélek, a töprengő szellem útja. A „miért történt az, ami történt?” típusú kérdéssor hívja elő a gondolatfolyammá terebélyesedő monológokban a világtörténelem meghatározó eseményeit (Spartacustól a francia forradalmon át az orosz októberi forradalomig), a magyar történelemnek a kisebbségi sorsot előidéző és meghatározó fordulatait (az első és a második világháború, az úgynevezett népi demokrácia, a kommunista diktatúra). Felvonultatja a világ jól ismert kisebb és nagyobb diktátorait (a Nérók és Caligulák után Lenin, Sztálin, Hitler, Rákosi, Mao Ce-tung, Kim Ir Szen…), a hazai kommunista vezérkart, Gheorghe Gheorghiu-Dej-zsel az élen. Az elbeszélő és a szereplő múltat faggató szavaiban a történelmi események filozofikus elmélkedésekkel, az irodalommal, a politikával, az etika alapvető kérdéseivel ötvöződnek. Több nézőpontból is vizsgálnak olyan fogalmakat, mint: demokrácia, párt, igazság, szabadság, becsület, korszellem, a gyilkolás mint korparancs stb., boncolgatják a nyelvi jelentés szintjén is a kor szólamaiban gyakori (elvtárs, osztályellenség, magántulajdon, kizsákmányolás, rendszer, önkény, törvény stb.) szavakat. A gondolatfolyamba szervesen épülnek be vers- és prózaidézetek, gyermekmondókák, a Szentírás és népdalok szövegtöredéke, népszokások és imádságok, Vágó György kultúrából épült identitásának elemei. A komor gondolatok között/mellett megfér a szójáték, politikai vicc, nyelvi humor is. Az útra kelők sora nem Vágó Györggyel kezdődik. Az emlékezésben megelevenednek a román megszállás elől útra kelők, a mindenkori üldözöttek, a világ hajótöröttjeinek botorkálása a történelem országútján. Az út végén fölcsillan ugyan 1956 októberének reményfénye, ám az olvasóban továbbmunkál a megszerzett tapasztalat: „Kiút vagy más út, más, ennél jobb, mint amit a kor kínál, nincsen.” Gazda József vezérelve (miként a könyv első hazai bemutatóján elhangzott): igazat mondani, igazat írni. Igazsága meggyőző, éppen ezért nyugtalanító is: önvizsgálatra és állásfoglalásra készteti az olvasót. TULIT ILONA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 34. (részletek)
Másik, 1969-ben létrehozott intézmény a bukaresti egyetem hungarológia katedrája volt. A magyar nyelv és irodalom tanítása a bukaresti egyetemen nem új keletű ötlet, már Bitay Árpád és Avram P. Todor is gondolt rá, de csak 1956-ban kezdett Marosi Sándor fakultatív magyarnyelv-kurzust tartani a keleti nyelvek katedráján.
1969-ben a kolozsvári dr. Szabó Zoltán professzort nevezték ki a frissen létrehozott katedra élére. Az előadótanár Marosi mellett még egy adjunktust is felvettek, Szabó egykori diákját, Molnár Szabolcsot (sz. 1943). Molnár kinevezésekor egy Arad melletti falucskában tanított, pap fiaként „rossz” dossziéja volt, Szabó mégis vállalta a felvételével járó felelősséget. Elkészült a magyarországi vendégprofesszor statútuma is, úgyhogy az 1969/70-es tanévet már 32 olyan diákkal kezdték, kiknek a második szakuk a magyar nyelv és irodalom volt. Hungarológia mellékszakos diák volt Smaranda Enache is, francia főszakkal.
Kezdetben még volt valamilyen fokú autonómiája a katedrának, és a tantervet maguk állíthatták össze. Eleinte minden évben volt beiskolázás, de ez nem tartott sokáig. 1971-ben bevezették a finn nyelvet fakultatív tantárgyként, ezt 1977–1990 között Molnár tanította; öt évig dolgozott egy finn–román szótáron, amely sajnos, befejezetlen maradt. 1973-tól Molnár is előadótanár lett, két újabb adjunktust vettek föl, egyikük Murvai Olga, a tanügy-minisztériumi főfelügyelő, Murvai László felesége. Két külsős tanár is oktatott, egyikük Reinhart Erzsébet, Molnár felesége, aki akkoriban a Szocialista Művelődés és Nevelési Tanács nemzetiségi osztályán dolgozott (1972–1988 között). Ugyanebben az évben, a marosvásárhelyi pedagógiai intézet megszűnésével beindult a levelező tagozat is, az intézet diákjainak joguk volt beiratkozni a hungarológia szak harmadévére, ahol három év múlva kettős, román–magyar tanári diplomát szerezhettek. A diplomadolgozatot román nyelven kellett megírniuk és megvédeniük; a katedra archívumában 70–80 ilyen dolgozat található. Az 1970-es évek végéig a magyart második nyelvként bármelyik idegen nyelvvel lehetett párosítani, franciával, angollal, némettel, japánnal, kínaival, arabbal, törökkel, perzsával, latinnal stb., és ez jobb elhelyezkedésre adott lehetőséget. Előnyt jelentettek a külföldi, finn vagy magyar ösztöndíjak, néhányan az ösztöndíjasok közül már vissza sem tértek.
A hungarológia hanyatlása 1975-től kezdődött, amikor a katedrát beolvasztották a keleti, később az újlatin nyelvek tanszékébe. 1976-tól felvételit is csak kétévente hirdettek, 1980-tól pedig már csak négyévente. A diákok létszámának csökkentésével Molnár a teljes tanári norma érdekében arra kényszerült, hogy román nyelvet tanítson külföldi, túlnyomórészt fogorvosis diákoknak. Tolmácsként is állandóan igényelték, a külügyminisztérium is. A keleti nyelvek katedráján dolgozó kollégáival együtt őt is sokszor kényszerítették megalázó munkára. (...) Elég keveset közölt, a Berde Máriáról írt doktori disszertációján és egy magyar irodalmi szöveggyűjteményen kívül Domokos Géza kérte fel, szerkesszen a Kriterion számára egy hasonló kötetet. A kötet több helyen is módosult Pezderka Sándor cenzor beavatkozása nyomán, 1985-re lett nyomdakész, de ekkor Murvai László tanügyi felügyelő nem hagyta jóvá, mondván, hogy ilyen munkára nincs szükség, sőt még be is panaszolta a szerzőt a kultúrbizottságnál. Molnárnak az 1986-ban megjelent, Arte poetice. Renașterea (A költészet művészete. A reneszánsz) című gyűjteményben közölt tanulmánya miatt is meggyűlt a baja, ugyanis nacionalizmussal vádolta meg, és szintén a kultúrbizottságnál panaszolta be Doina Uricariu. Otthon többször is felkereste a Securitate, együttműködésre szólították fel. Szolgálataiért támogatást kapott volna a doktori cím megszerzésében. Azt is felajánlották, hogy feleségét kinevezik a magyar líceum igazgatójának, ami azért volt furcsa, mert a nevelési tanácsnál dolgozott, ami összehasonlíthatatlanul rangosabb munkahelynek számított. Az örök védekezésre kényszerített Molnár nem vállalt szerepet a magyarság ügyeiben, úgy tartotta, ez nem az ő kötelessége. A magyar követség egyik jelentése úgy számol be a hungarológia katedra tanárairól, mint elszigetelt és kompromisszumra hajló tanügyi káderekről. 1989-ben a hungarológia szak a felszámolás küszöbén állott: csupán két előadótanár maradt (Molnár és Murvai), egy vendégtanár és egyetlenegy (másodéves) hallgató.
*
Három, ugyancsak 1969-ben létrehozott intézménynek óriási hatása volt a magyar kultúra és nemzeti öntudat megtartásában: a tévé magyar nyelvű műsorának (magyar adás), A Hétnek és a Kriterion Kiadónak. A magyar adás legvirágzóbb korszaka Bodor Pál nevéhez fűződik. Miután 1967-ben visszatért Bukarestbe, amíg ki nem nevezték a román rádió-televízió magyar nyelvű műsorainak főszerkesztőjévé, az Irodalmi Kiadó (Editura pentru Literatură) kisebbségi osztályán jelentős változtatásokat sikerült elérnie a kiadványpolitikában. Míg 1966-ban csak 50 magyar cím jelent meg a kiadónál, és több állást is megszüntettek, 1967-től a könyvek száma megkétszereződött. Bodor a kiadói tervbe néprajzi, zenetörténeti, művészettörténeti munkákat is felvett, ő kezdeményezte a fiatal írók debütáló köteteit felsorakoztató híres Forrás sorozatot.
A Bányai Évának adott interjújából kiderül, Bodor ötlete volt két, a magyar kultúra számára alapvető sorozat megszerkesztése is. Egyik közülük az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár, a hatalmas munka elvégzésére szerződést kötöttek Szabó T. Attila (1906–1987) kolozsvári nyelvésszel. A 15 kötetesre tervezett munka szerkesztése nagyon lassan haladt, Szabó életében csak három kötet jelent meg a Kriterion kiadónál, 1976, 1978 és 1982-ben. 1990-től a szerkesztést a Magyar Akadémiai Kiadó vette át.
A másik referenciaértékű munka a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 1919-től napjainkig. Az alcím pontosítja a tartalmat: szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés. Egy ilyen mű létrehozásának XVIII. századi gyökerei vannak a magyar kultúrában (Bod Péter: Magyar Athenas). Szerkesztését szintén kolozsvári szakemberek végezték, Balogh Edgár irányításával. Később további szakembereket vontak be a munkába Erdély különböző városaiból, Bukarestből Bonyhádi Jolánt, aki az Irodalmi Kiadónál dolgozott 1948–1968 között.
A lexikon első kötete 1981-ben jelent meg a Kriterion Kiadónál, majd 2002-ig még további három kötet (az R betűig), az utolsó (két részből álló) kötet 2010 őszén került ki a nyomdából. Ideális esetben ennyi idő alatt az új, naprakész és esetleg a magyar kultúra kezdetéig kiegészített kiadásnak is meg kellett volna jelennie. A lexikon egyetlen bukaresti közkönyvtárban sincs meg; az első négy kötetnek létezik online változata, a budapesti Széchényi Könyvtár jóvoltából, megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban (mek.oszk.hu).
*
A magyar adást 1969 novemberétől sugározták, heti egy alkalommal, az I. csatornán; Románia egész területén, de még Magyarországon is fogható volt. Egy-egy adás 20-25 percet tartott, politikai és gazdasági hírekkel, népzenével. Bodor Pált egy fél év múlva, 1970 áprilisában nevezték ki a román rádió és televízió magyar és német nyelvű műsorainak főszerkesztőjévé. Ilyen kinevezésre csak Ceaușescu személyes jóváhagyásával kerülhetett sor. A rendkívül igényes és jó szervező Bodor rövid idő alatt igazán profi csapatot teremtett, amely lebilincselő, ugyanakkor a magyarságtudat erősítését célzó műsorokat készített. Másfél év után már heti két adást sugároztak, egy egyórásat, illetve egy másfél órásat, csütörtökön és vasárnap, majd ezeket háromórás műsoradás váltotta hétfőnként.(A budapesti tévénél hétfőn műsorszünet volt, és ez növelte a bukaresti nézettségét.) A magyar szerkesztőség 15 fősre bővült, köztük volt pár román műszakis is, egyikük a magyarul is tudó Al. Căpușneac. 1971-ben felvették a vágáshoz Rostás Ulieru Emíliát, Rostás Zoltán szociológus testvérét, jelenleg a magyar adás legrégebbi alkalmazottja.
Minden egyes műsor tartalmát láttamoztatni kellett a pártszerveknél; bizonyos témák kötelezőek voltak, másrészt a hírek nem szólhattak kizárólag a magyaroknak. Minden műsort feliratoztak, ami lehetővé tette a románok számára is, hogy kövessék. Dokumentumfilmeket, romániai magyar szerzők forgatókönyvei alapján készült rövidfilmeket, interjúkat közvetítettek a magyar kultúra nagy személyiségeivel, a magyar irodalom legjobb fordítóival, vagy magyar nyelven folyó beszélgetéseket románokkal (például a költő Mihai Beniuckal vagy a történész Constantin Daicoviciuval). Ez utóbbi a Szózat, a ,,legszebb hazafias vers a világirodalomban” egy szakaszát is elszavalta. Sugároztak falvak életéről, helyi szokásokról készített riportokat, és egy vetélkedőt is a romániai magyarok történetéről. Hogy minden ízlést kielégítsenek, kabaréműsorok is készültek, közvetítették az első magyar könnyűzene fesztivált, de a csíkszeredai régizene fesztivált is (melyet először 1980-ban szerveztek meg, de néhány év múlva betiltottak). Filmeket vagy Harag György rendezte TV-drámákat is bemutattak. A zeneműsorok révén futott be a nagyváradi Metropol rockegyüttes, amely Bukarestben is fellépett, és olyan énekesek, mint Józsa Erika vagy Tamás Gábor. A legtöbben később kitelepedtek. Természetesen rengeteg vívmányriport is készült. A román-magyar viszonyt teljesen konfliktusmentesnek kellett beállítani, és mindig hangsúlyozni, hogy Romániában a kisebbségeknek minden szabadságuk megvan, és jogaikat tiszteletben tartják. Előírták a vegyes házasságnak, az asszimiláció egyik leggyorsabb és legbiztosabb módjának a népszerűsítését is. Hogy mégis sok mindent el lehetett mondani, az elsősorban a szerkesztő ügyességén múlott. Nem volt szabad azonban bármi rosszat szólani a románokról, nem lehetett beszélni a szocialista gazdaság kudarcairól, a kollektív gazdaságok csődjéről. Magyarországról sem szólhatott semmi, egy gyermek- és ifjúsági folytatásos filmen kívül egyetlen magyarországi produkciót sem szabadott bemutatniuk. Minden megszorítás ellenére Bodornak sikerült magasra emelni az erkölcsi és szakmai mércét a magyar adásnál. Az 1977 márciusi földrengés után a magyar adás volt az első, amely nem csak híreket, hanem egy 35 perces dokumentumfilmet is sugározott. Dumitru Popescu, a Román Televízió elnöke is elismerte, hogy a magyar adás az országos tévéadó egyik legjobb műsora. A magyar szerkesztőség alkalmazottjai biztonságban érezték magukat, mivel Bodor a magas rangú pártaktivista, Gere Mihály sógora volt (feleségeik testvérek voltak), úgyhogy az ő vagy Fazekas János segítségével sok kényes ügyet elsimítottak. A magyar szerkesztőség Fülesi Viktor cenzor, egykori szekus tiszt felügyelete alatt állt. Állambiztonsági dossziéjuk elsősorban a főnököknek volt, hogy ellenőrizhessék párthűségüket, Bodor házát sűrűn bepoloskázták. Öt kollégája vallotta meg neki, hogy megzsarolták, hogy a Securitate ügynökeivé tegyék őket; a valódi számnak nagyobbnak kell lennie ennél, de felfedésük 1989 után sem történt meg. 1981-ben Bodor szekus dossziéjában ilyen bejegyzések kerültek: „a romániai magyarok jogai védelmezőjének nevezi magát, nacionalista és irredenta”, vagy: „nemhivatalos kapcsolatot tart fenn a Bukarestbe kinevezett magyar diplomatákkal. A szocialista rendszerrel szemben ellenséges megnyilvánulásai vannak”. Megpróbálták büntetni néhány, a műsorokban megjelent merészebb kijelentéséért. A leghatásosabb módszerhez, a szerkesztőség pénzügyi ellenőrzéséhez folyamodtak, amely két évig tartott. Néhány év elteltével fogyni kezdtek Bodor lehetőségei és ereje, hogy jó műsorokat készíthessenek. Mivel rájött, hogy már nem sokat tud tenni a magyarságért, 1979-ben lemondott. A munkahelyi stressz és a nyomás a szerkesztőségben óriási volt, Bodor két infarktuson esett át. 1983-ban ő is távozott Romániából.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"…mert olvasni jó"
Nyolc új könyv a Pallas-Akadémia estjén
A cím a 22. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár mottója. Nagyon sokan egyetértünk vele, ezért is biztos, hogy a november 10–13. között zajló eseménysorozat minden napján újra érdeklődők sokasága árasztja el a vásár színhelyeit. Több mint 90 műsorszám várja a közönséget a Nemzeti Színházban, a Kultúrpalotában, a Bernády Házban és másutt. Egyszerre ennyi jelentős magyarországi szerző, könyv- és művészeti műhely, mint ezúttal, talán még nem is volt jelen városunkban. A szervezők az irodalom ünnepének nevezik rendezvényüket, és joggal. Ennek jegyében népszerűsítik kiemelt programjaikat. A szépirodalom mellett azonban számos olyan új kiadvány és ahhoz kapcsolódó találkozó lesz műsoron, amely ugyanúgy megérdemli a koncentrált figyelmet. A csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó estjén például nyolc újdonságot ismerhet meg a közönség. A köteteket és szerzőiket a könyvműhely két jól ismert szerkesztője, Kozma Mária és Sarány István mutatja be.
Pénteken, november 11-én 18 órakor a Bernády Házban kerül sor a bemutatóra. Pár mondatban már most érdemes szót ejtenünk a Pallas-Akadémia idei friss terméséről.
Kezdjük a képzőművészettel. A kiadó ezen a téren minden bizonnyal a honi magyar könyvesszakma csúcsait ostromolja. Folytatva népszerű Élet-Jelek sorozatát, ezúttal Orth István életútját, munkásságát, sokoldalú művészetét kínálja föl az olvasóknak. A jeles nagyszebeni alkotóról szóló szép kivitelezésű kötet szerzője Nagy Miklós Kund. Egy másik művészeti vonatkozású kiadvány Banner Zoltán művészettörténész tanulmánygyűjteménye, a Képírás – képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről címet viseli. A könyvet számtalan hasznos lexikális adat gazdagítja.
A kiadó az irodalomtörténetre is mindig nagy figyelmet fordított. Egyik leghűségesebb szerzője Pomogáts Béla, aki ezúttal Erdélyi műhely Budapesten címmel tesz le hiánypótló kötetet az olvasó asztalára. A budapesti irodalomtörténész elsősorban a két világháború közötti erdélyi magyar irodalmi életre irányította figyelmét. Ennek az időszaknak kitartó kutatója Cseke Péter is. Az ő kötete, az Örökhagyók, értékvédők is hiteles képet nyújt arról a küzdelemről, amelyet tollforgatóink a megmaradásért, a valódi értékek továbbadásáért folytattak.
A szépirodalommal sem bánnak mostohán a csíkiak. Három új verskötettel lépnek közönség elé. Ferencz Imre költő Játékidő című könyve egyfajta "lélekutazás, szellemutazás". Borsodi L. László manapság szokatlan műfajban, prózaversben közvetíti mondandóját. Új kísérlete az Utolér, szembejön. És ismét szóhoz jut a közkedvelt lírikus, Kenéz Ferenc is. Az Esőben könnyen rámtaláltok elsősorban a gyerekeknek ajánlott, de a felnőttek is élvezettel olvashatják. A kötet 1983-ban megjelent első kiadása nagy siker volt, most is ez várható. Az illusztráció a jelenhez igazodott, Orosz Annabella munkája. Itt hívjuk fel a figyelmet a kiadónak arra a törekvésére, hogy minél igényesebb külalakban, kivitelezésben juttassa el a műveket a közönséghez.
Rájuk, az olvasókra gondolt a prózaíró Kozma Mária, amikor A Fehér-patak útja című új regényét megírta. Amint egy interjúban elmondta, könyvének főhőse maga az olvasó. "A regény arról szól, hogy valaki ír egy családregényt, ezt egy másik személy, aki ismeri a családot és a történeteket, elolvassa és kommentálja, rámutatva, hányféle olvasata lehet például egy önéletrajznak." Az alcím interaktív regénynek nevezi a könyvet, ez még inkább felkeltheti iránta a közönség érdeklődését. De minderről bővebben hallhatunk a kiadó jövő pénteki bemutatkozó estjén. (nm)
Zászlók a várfalon
Több mint egy évtizede, a IV. Bolyai Alkotótábor alkalmával lobogtak még ilyen vidám összevisszaságban a marosvásárhelyi vár falain a textilművészek fantázia szülte tarka zászlai. Azóta megújult a műemlék épület, a városlakók s az itt megforduló turisták egyik kedvenc helye lett, s jó két hete abból is ízelítőt kaptunk, hogyan lehetne ezt a létesítményt – ha csak két napra is – a művészetek révén még látványosabbá tenni. Ariadne mai követői a Kisbástya és a Kapubástya közötti szakaszon a belső folyosó mellvédjére rögzítették lobogóikat, a közel harminc alkotás onnan lógott alá és nyert új meg újabb alakzatot, indított képzeletbeli történetet az őszi szélben, verőfényben. Az arra járók saját fantáziájuk, kedvük, tudásuk szerint kerekíthettek történetet a látottak köré, az pedig, akár összecsengett azzal az ötlettel, ami a művésznők műveit elindította, akár nem, többletélménnyel gazdagította a várbeli látogatást. Ha meg sztori nélkül mentek tovább, akkor is örülhettek a szokatlan várdísznek. Létrehozói nem szűkölködtek az ötletekben. A zászlók formában, színben, jelképekben, anyagban, megoldásban, korra, helyre vonatkozó utalásokban a lehető legnagyobb változatosságot mutatták, úgy ahogy az évente megrendezett tavaszi nagy kiállításukon is megszoktattak minket, nézőket textilművészetünk lelkes és tehetséges reprezentánsai. Az októberi kültéri kiállításra Kaposvárról érkeztek haza a munkák, ott a főutcán arattak osztatlan sikert a hagyományos májusi Rippl-Rónai Fesztivál VII. Országos Utcatárlatán. Az elején említett előző bemutatkozás óta a textilművészek csoportja tudásban, elismerésben, hírnévben folyamatosan gyarapodva sűrűn hallatott magáról. Minden nyilvános megnyilatkozásuk érdemes volt a figyelemre. Ez a mostani vártárlat ismételten bizonyítja, ha a város tényleg áldozni akar a művészetek oltárán, rájuk mindig számíthat. (nk)
Népújság (Marosvásárhely)

Magyarország és Erdély 1956-ban
Volt Aradon vagy négy-öt, az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc 60. évfordulója kapcsán emlékező rendezvény, és tegnap este Pécskán is tartottak hasonlót.
Csütörtökön délután a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében, az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács közösségépítő rendezvénysorozata keretében Vincze Gábor magyarországi történész emlékezett a hat évtizeddel ezelőtti eseményekre.
A Murvai Miklós által összeállított kezdő (később záró), színvonalas videoklip után Borbély Zsolt Attila, az EMNT Arad megyei elnöke felvezetőjében kiemelte: 1956 októberéről a kommmunista rendszer információs és oktatáspolitikája jó ideig csupa hazugságot közölt, 1989 januárjában mondta ki Pozsgay Imre először, hogy nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt. Hangsúlyozta: 1956 októbere nemcsak Európa történelmében volt fontos esemény, Argentína, Mexikó, több ázsiai ország lexikonjaiba Magyarország az ’56-os forradalom révén került be. A II. világháború utáni Magyarország nagyon rossz országimázsán 1956 változtatott.
Kiemelte továbbá, hogy 1956 megítélésében két alapvető értelmezési irányzat van: a baloldali liberális és a konzervatív. Az előbbi szerint a forradalmat az ún. reformkommunisták készítették elő, s a felkelők nem is akartak rendszerváltást, csak kiigazítaná akarták a rendszer hibáit. Hozzátette: természetesen nem lehet velük egyetérteni.
Vincze Gábor – az 1956 októberéről egykori filmfelvételekből készült videoklip bemutatása után – az idő engedte részletességgel beszélt (a jó másfél órás előadáson) a forradalom kitöréséről és eseményeiről, nem mellőzve a nemzetközi helyzet hatását sem. S bár az aradi közönség (érdeklődő része) nem először hall a témáról, ezúttal érdekes részleteket, újabb adalékokat ismerhetett meg. Valahogy háttérbe került az október 23-i budapesti tüntetés miatt, hogy Szegeden egy diákgyűlésen már október 16-án kiálltak azért, hogy vonják ki a szovjet csapatokat, engedjék ki a politikai foglyokat, legyen többpárti parlament, állítsák vissza a Kossuth-címert stb. Az első, tüntetők elleni, halálos áldozatokkal járó sortűz is vidéken, Debrecenben dördült el október 23-án. Érdekes adalékokat tudtunk meg a reformkommunista, mártírrá vált Nagy Imre miniszterelnökről (súlyos beteg volt, kivégzését legfeljebb pár hónappal élhette volna túl), vagy a Magyarország vidéki településein megélt forradalomról, ahol „békés rendszerváltás” történt stb.
1956–1961 között Magyarországon, megtorlásként 240-450 embert végeztek ki – az adat bizonytalan, mert egy részüket nem politikai, hanem köztörvényes elítéltként kezelték és végezték ki –, összesen mintegy 2500 volt a halálos áldozatok száma, s mintegy 200 ezer ember hagyta el az országot.
A romániai, erdélyi vonatkozásokról szólva az előadó az előzményekről is beszélt, arról például, hogy már 1954-ben elítélték a Balogh–Csőgör–Demeter–Jordáky-csoportot (’55-ben kiengedték őket), ’55 februárjában Márton Áron püspök is kiszabadult – ami azonban „olaj volt a tűzre”, mert a börtönben nem sikerült megtörni és a rendszer oldalára állítani. 1956 nyarán megszűnik a Románia és Magyarország közötti, a határt szinte teljesen átjárhatatlanná tévő vízumkényszer, emiatt is lehetett ott az októberi eseményekben sok erdélyi (köztük számos olyan, akit utóbb ezért súlyos évekre ítéltek). Szólt az előadó a magyar forradalommal kapcsolatos bizonyos erdélyi magyar elhatárolódásokról (október 24., november 2.), de főleg a számos szimpátia-megmozdulásról is, a kolozsvári és temesvári diákgyűlésekről, az ún. Bolyai-perekről, a Szoboszlai, Dobai és Sass Kálmán vezette szervezkedésekről – amelyek már jóval október 23. előtt megindultak, s rendszerváltást akartak –, a brassói, nagyváradi diákmegmozdulásokról s csak az idő korlátozottsága miatt nem mindenikről nagyobb részletességgel.
Romániában kegyetlen volt a megtorlás, 1962-ig kb. 27 ezer embert tartóztattak le, országszerte 45 vádlottat kivégeztek, nagyon sokan súlyos börtönbüntetést kaptak (amelyek között nem volt ritkaság a 25 év vagy az életfogytiglani).
Annyit még érdemes megjegyezni, hogy a forradalom leverését követően megerősödött a román–magyar együttműködés: Románia pénz- és áruhitelt adott Magyarországnak, szorossá vált a két ország titkosszolgálatának kapcsolata. Természetesen a megtorlás érdekében.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Székely megyeelnökök állásfoglalása a marosvásárhelyi iskolaüggyel kapcsolatban
Közös állásfoglalásban fejtette ki véleményét a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceumban történtekkel kapcsolatban a Hargita, Kovászna és Maros megye tanácsának elnöke.
Alább teljes terjedelmében közöljük Borboly Csaba, Tamás Sándor és Péter Ferenc állásfoglalását.
Kisebbségi jogaink gyakorlását akadályozzák azok, akik egy jogállamban az anyanyelven való oktatáshoz való hozzáférést korlátozzák. Az iskola magyar identitásunk mindenkori alappillére és ehhez az értékhez ragaszkodunk!
Sorban immár a második tanintézmény, a Székely Mikó Kollégium után a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum, amelynek működését megkérdőjelezi a nyomozó hatóság. Nem lehet véletlen, hiszen lépésenként folyamattá alakul, hogy a korrupcióellenes harc leple alatt tudatosan szűkítik kisebbségi jogaink gyakorlását.
Tamási Zsoltot, a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Gimnázium igazgatóját hivatali hatalommal való visszaéléssel, Ștefan Somesant, a Maros megyei főtanfelügyelőt pedig hivatali hatalommal való visszaéléssel és kétrendbeli hatáskörtúllépéssel gyanúsítják.
A 2016-os választási évben egyre többször kellett megtapasztalnunk, hogy azokat a vezetőinket, akik elszántan, kemény munkával küzdenek közösségünk érdekeiért és gyarapodásáért, hatósági vizsgálódással próbálják eltávolítani tisztségükből. Ezek a törekvések nem egy személyt, nem egy oktatási intézményt céloznak meg, hanem az erdélyi magyar közösség egésze ellen irányulnak.
Meghurcolják közösségi vezetőinket, megpróbálnak megfélemlíteni bennünket, hogy erőfeszítéseink ne a közösségépítésre, hanem a folyamatos védekezésre irányuljanak.
Erdélyben a felekezeti oktatásnak nagy múltja van, hiszen az egyházi tanintézmények mindig a magyar oktatás centrumai voltak, amelyek hatékonyan biztosították kultúránk fennmaradását, magyar identitásunk megőrzését.
Tévednek azok, akik azt hiszik, hogy megtorpanunk és csendben maradunk. Ők nem ismerik közösségünk összetartó erejét.
Amikor meg akarnak osztani bennünket, mi nem fordulunk egymás ellen, hanem összezárunk és kiállunk megszerzett jogainkért.
Határozottan tiltakozunk Tamási Zsolt, a katolikus gimnázium igazgatójának meghurcolása ellen, bízunk ártatlanságában, és abban, hogy a nyomozó hatóság mielőbb lezárja az ellene indított eljárást, továbbá reménykedünk abban, hogy a Ștefan Somesan Maros megyei főtanfelügyelő ellen felhozott vádak is alaptalannak bizonyulnak.
Megerősítjük azt, amit a Mikó-ügy kapcsán is kijelentettünk: bármit elvehetnek, bezárhatnak, magyarságunk akkor is megmarad, hiszen mindig küzdeni fogunk megmaradásunkért. Az elbátortalanító, megfélemlítő törekvések is megerősítenek abban, hogy jövőnk itthon, Erdélyben van, nekünk pedig az a dolgunk, hogy ezt valóra váltsuk.
Borboly Csaba, Hargita megye tanácselnöke
Péter Ferenc, Maros megye tanácselnöke
Tamás Sándor, Kovászna megye tanácselnöke
Cs. P. T.
maszol.ro