Az Örökségünk őrei-kezdeményezés a szórvány cselekvési terv egyik sikere
Az RMDSZ 2016-ban konkrét, megvalósítható és számon kérhető alapokra helyezte a 2011-ben kidolgozott, tavaly novemberben új irányelvekkel kiegészített szórvány cselekvési tervét – ismertette november 12-én, szombaton Nagyenyeden Hegedüs Csilla. A kultúráért felelős ügyvezető alelnök, Kolozs megye parlamenti képviselőjelöltje részt vett azon a tanácskozáson, amelyet második alkalommal szervezett meg a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, s amelynek témaköre a szórvány sajtó helyzete köré épült.
Beszédében kiemelte: „a Szövetség számára a minden magyar számít nemcsak egy lélekmelengető szép kifejezés, hanem a nap mint nap megélt valóság. Ezért teljesen természetes, hogy nemzetstratégiáról kell beszélni a szórványban, hiszen az itt élő magyar emberek sokszor többet tesznek azért, hogy megtartsák nemzeti identitásukat, mint azok, akik számára magyarságuk megélése sokkal kevesebb akadályba ütközik, hisz kézügyben van számukra a magyar kultúra, a magyar oktatás, a magyar sajtó, és anyanyelvükön élik meg mindennapjaikat.”
Az ügyvezető alelnök előadásában a Szövetség szórvány cselekvési tervét ismertette. Rámutatott: a 2011. november 12-i, dévai Magyar Szórvány Napján elfogadott Zárónyilatkozat kimondja: „a magyar szórványok kérdése társadalmunk egyik legfontosabb ügye, ezért helyzetüknek javítása, nemzeti identitásuk megőrzése össztársadalmi odafigyelést, összefogást, cselekvést igényel.” Erre reflektálva kiemelte: az új irányelvekkel kiegészített cselekvési terv is ennek szellemében készült el. Négy nagy területre összpontosítva fogalmaz meg konkrét feladatokat: kultúra és társadalomszervezés, oktatáspolitika, ifjúság, valamint sajtó.
Az új cselekvési tervet az újratervezés jegyében széleskörű konzultációval dolgozták ki, amelyhez hozzájárultak az RMDSZ megyei szervezetei, civil szervezetek, pedagógusok, ifjúsági szervezeteket, de egyéni hozzászólások, tanácsok is érkeztek.
Hegedüs Csilla az új terv két különböző programtípusáról elmondta: a sikeres közösségépítő rendezvényeket továbbviszik, ugyanakkor az új programok között kiemelt helyet szánnak a minőségi magyar oktatás kiterjesztésének, a magyar közösségi terek kialakításának, a tartalmas ifjúsági programoknak, a magyar házak hálózatba szervezésének. A Szövetség beiskolázási kampánya, amely továbbra is kiemelt társadalomszervezési tevékenységként szerepel terveiben, idén tavasszal újra nagy hangsúlyt kapott az RMDSZ-ben.
A következő években kiemelt figyelmet fordítanak a nagyvárosi szórványra, mert ott a legnagyobb az identitásvesztés, a lemorzsolódás. Erről átfogó, pragmatikus programcsomagot is kidolgoznak majd.
„A szórványban működő magyar nyelvű nyomtatott sajtó támogatását is fontosnak tekinti a Szövetség, ezért a kiadványok megtartására és fenntartására anyagi alapokat különítünk el, felkaroljuk azokat a kezdeményezéseket, amelyek a szórványközösségek sajtótermékekkel való ellátását biztosíthatják” – részletezte Hegedüs Csilla.
Az ügyvezető alelnök sikertörténetnek nevezte az Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket elnevezésű kezdeményezést, amely ez idáig 1500 fiatalt és pedagógust mozgatott meg a nyolc szórvány megyében, és tudatosította a résztvevő diákokban az épített örökség jelentőségét, ennek a kultúra megőrzésében játszott fontos szerepét – 19 erdélyi magyar iskola kapcsolódott be, 67 műemléket fogadtak örökbe. 2016-ban először élményekkel és szakmai tudással is gazdagodott közel száz fiatal értékmentő az RMDSZ Ügyvezető Elnökség által szervezett kalotaszentkirályi táborban. „Ha csak Kolozsvárt tekintjük: A huszonöt éve szabad városban ez idáig senki sem mutatta meg, hogy a műemlékek jó kedvvel, diákok bevonásával is megóvhatók. Az Örökségünk őrei ifjúsági mozgalom nagy erénye, hogy olyan fiatalokat nevel, akik tudják, hogy a kultúra összeköt” – tette hozzá.
A kulturális szakember összegzésként elmondta: Winkler Gyula EP-képviselő kezdeményezésére következő lépésként európai szinten is népszerűsítik majd a mozgalmat, előterjesztik pozitív és bevált gyakorlatként. (elhivbuk@rmdsz.ro)
Nyugati Jelen (Arad)

Brüsszeli konferencia Márton Áron életéről
Az Európai Parlament brüsszeli székhelyén november 9-én rendezték meg a Márton Áron életéről és hitvallásáról szóló konferenciát Isten hűséges szolgája címmel, Tőkés László erdélyi képviselő irodájának szervezésében. A rendezvényre kiutazott egy székelyföldi látogatócsoport, amelynek tagjai részt vettek a brüsszeli magyar kulturális intézetben rendezett 56-os megemlékezésen is, amelyen a Balassi Intézet igazgatója, Vitézy Zsófia és a Magyar Köztársaság belgiumi nagykövete, Nagy Zoltán mellett felszólalt az 1956-os belgiumi magyar közösség képviselője is. A látogatócsoportot fogadta az európai püspökkari konferencia (COMECE) brüsszeli képviselete székhelyén a testület főtitkára, Olivier Poquillon is, aki bemutatta irodájának tevékenységét, és elmondta, hogy munkatársaival együtt az Európai Bizottság és az uniós intézmények döntési folyamatában igyekeznek a keresztény szempontokat érvényesíteni. Johanna Touzel, a COMECE szóvivője előadásában azt hangsúlyozta, hogy az európai intézmények immár partnerként, nem egyszerű lobbiszervezetként tekintenek képviseletükre, éppen ezért nagyobb esélye van annak, hogy különböző tervezetek, direktívák, európai normák kidolgozásánál érvényesíteni tudják a keresztény szempontokat.
Az Európai Parlamentet bemutató szeminárium keretében Láng Péter, a magyar látogatócsoportok felelőse tartott szakavatott előadást, majd Hannu Takkula finn liberális képviselő köszöntötte a székelyföldi csoportot, aki barátjának és szövetségesének nevezte Tőkés Lászlót. Finnország sok tekintetben példa számunkra, elsősorban a svéd közösségnek biztosított autonómiája miatt, mondotta Gergely István (Tiszti), amikor a látogatócsoport nevében átadta a csíksomlyói kegytemplomot ábrázoló ajándékot.
A rendezvény házigazdája, Tőkés László EP-képviselő megnyitó beszédében a hit hősének nevezte Márton Áront, akire Székelyföld és Erdély népe valóságos szentként tekint. Mindszenty József hercegprímás, Ravasz László református és Ordass Lajos evangélikus püspökök mellett a magyarok méltán büszkék Erdély egykori püspökére. „Kettős kisebbségben élő népét oltalmazva mind hitéért, mind magyarságáért börtön és egész életére szóló üldöztetés lett az osztályrésze. A kommunista internacionalizmussal éles ellentétben a román nacionálkommunizmus brutális módon elnyomta a közel kétmilliós magyarságot. (…) Hitvalló élete és példája legyen örök tanulság számunkra. A Gonosszal szemben soha ne hátráljunk meg. Mert: »mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk«” – zárta szavait erdélyi képviselőnk a Szentírást idézve.
A COMECE főtitkára előadásában példaképnek nevezte Márton Áront, mivel ő életével, tetteivel a közjóért és a békéért harcolt. Példája jól mutatja, hogy a keresztény élet mindennapi döntéseken alapul, ezért ő azt kéri, hogy Áron püspök példájához hasonlóan mi is legyünk aktívak a közéletben, családjainkkal egyetemben vegyünk részt a társadalmi döntések alakításában.
Ezt követően Máthé Vilmos brassói plébános, esperes az erdélyi püspök életét mutatta be, majd Csapai Árpád egyetemi lelkész beszélt azokról a meghatározó háborús élményekről, amelyek Márton Áron erős személyi karakterét formálták, és később a papság felé irányították.
A felszólalásokat Petényi Katalin és Kabay Barna Szigorúan ellenőrzött életek című filmjéből készített, Márton Áron börtönéveit bemutató összeállítás vetítése követte. A zsilavai és máramarosszigeti börtönökben készített megrázó képek jól érzékeltették azt a szenvedést, amellyel a kommunista hatalom meg akarta törni a hitéhez s nemzetéhez mindvégig hű püspököt.
Ezután a brüsszeli magyar közösség lelkipásztora, Havas István emelkedett szólásra. A kommunizmus alatt semmilyen hír nem jött a „szomszédos baráti országok” ellenállóinak szenvedéséről. Ki más mutassa be Brüsszelben Márton Áront, ha nem mi? Nekünk kell ismertté tenni példáját, ezáltal is felmutatva európai, demokratikus és keresztény gyökereinket és múltunkat – mondotta.
A felszólalók sorát a székelyföldi látogatócsoport vezetője, Gergely István zárta, aki egyebek mellett azt mondotta: „Köszöntöm a megidézett Márton Áront, emlékezésünk célja szellemi utódok nemzése. Emészteni, felszívni, új erőre kapni. A gyökérből így lesz magyar jövő” – zárta szavait az egykori csíksomlyói plébános.
A konferencia az ősi székely himnusz közös eléneklésével zárult: „Vándor székely reménységét, / Jézus, áldd meg Erdély földjét…”
Brüsszel, 2016. november10.
Tőkés László
EP-képviselő
sajtóirodája
Nyugati Jelen (Arad)

Arad megyei az új ügyvezető elnök
Tizenegyedik RMGE-kongresszus
November 11-én, pénteken Székelyudvarhelyen tartotta tizenegyedik, beszámoló és tisztújító kongresszusát a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete.
Közel 200 küldött, vendég és érdeklődő jelenlétében történő megállapodás aláírásával kezdte munkálatait a 172 éve bejegyzett, az Erdélyi Gazdasági Egylet szellemét és munkáját tovább vivő országos érdekvédelmi egyesület, az RMGE.
Az Összefogás az Erdélyi Vidékért nevű dokumentum aláírásával állapodott meg a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete (RMGE) és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) abban, hogy együttműködnek egymással, és minden csatlakozni kívánó szervezettel, egyesülettel vagy intézménnyel, amely felelősen gondolkodik az erdélyi vidék jövőjéről, általában a vidékről, mint a nemzet fennmaradásának biztos zálogáról. Az RMDSZ részéről Kelemen Hunor Szövetségi elnök, az RMGE részéről Sebestyén Csaba elnök által aláírt dokumentum megalapozza ez erdélyi vidékért, Erdély jövőéért történő összefogást és az erdélyi vidékfejlesztési stratégia megalkotása és kivitelezése érdekében történő együttműködést, az önkormányzatok, szakmai-civil szervezetek és intézmények vidékfejlesztési tevékenységeinek összehangolását.
A tíz megyei szervezet küldöttei az országos RMGE vezetőjeként újraválasztották Sebestyén Csabát, az egyesület 2000-ben megválasztott elnökét. Ügyvezető elnökként Zágoni Szabó Andrást – Aradról, alelnököknek Bodó Gézát – az Udvarhelyszéki egyesület elnökét és Szentmiklósi Zoltánt, Bihar megye jelöltjét választották.
A Romániai Magyar Gazdák Egyesülete a továbbiakban is a családi kis- és középgazdaságok képviseletét vállalja; hisz abban, hogy a nemzet fennmaradása a vidék, a falu túlélésén múlik; hogy a föld nemzeti erőforrásunk legdrágább kincse és mindent meg kell tenni, annak érdekében, hogy ez a helyi közösségek tulajdonában maradjon; hogy a vidék problémája nemcsak a falu, nemcsak a vidéki lakósság problémája, hanem az egész társadalom felelőssége is és megmaradása érdekében az egész társadalmat mozgósítani kell. Az RMGE vállalja múltját és hisz az erdélyi magyar gazdálkodás, az erdélyi magyar vidék jövőjében.
(rmge)
Nyugati Jelen (Arad)

A középkori Kolozsvár a régészet tükrében
Egy nemzetközi konferencia margójára
A hétvégén zajló nemzetközi történész-konferencia a 700 éve szabad királyi városi rangot kapott Kolozsvár múltjába tekintett vissza, bemutatva a kutatás legújabb eredményeit, érintve a várostörténet számos, eddig nem kutatott aspektusát.
Hasonlóan a 2000-ben megszervezett nagyszabású konferenciához, amely Kolozsvár 1000 éve címmel később kötetben is megjelent, ez a tudományos fórum is feltehetőleg majd egy tanulmánykötetben fogja közölni a négy ország 71 résztvevőjének előadását, amely fontos adaléka lesz a várossal eddig foglalkozó tudományos munkáknak. A nemzetközi konferencia számos új eredménye közül elsősorban a város középkori régészetével foglalkozó előadások érdemelnek nagyobb figyelmet, mivel a megszaporodó városi beruházások egyre nagyobb veszélyt jelentenek Kolozsvár amúgy sem nagy számú középkori emlékeire.
A konferencia pénteki előadásai közül egy teljes szekció foglalkozott Kolozsvár középkori emlékeivel és a kutatások új eredményeivel. Gáll Erwin, a bukaresti Vasile Parvan Régészettudományi Intézet munkatársa – Gergely Balázs és Nagy Szabolcs kolozsvári régészek közreműködésével készült előadásában – a kincses város úgynevezett „születésével” és legkorábbi, 11–14. századi emlékeivel foglalkozott. A témát monografikus formában is közölt szerzők kiemelték, hogy a jelenleg 30 helyszínen azonosított középkori lelőhelyek Kolozsváron és közvetlen környékén a nem megfelelő ásatási technikák, valamint az állandóan változó historiográfia nemegyszer torzító narratívái miatt alig ismertek vagy kevés információval szolgálnak. Bár a régészeti források összevetése a levéltári dokumentumokkal és kartográfiai ábrázolásokkal több részletre deríthet fényt, a 30 helyszín többségében máig közöletlen vagy félre- értelmezett régészeti anyag az immár kilenc éve haldokló Erdélyi Történeti Múzeum leltárában alussza álmát.
Gáll Erwin előadásában elmondta: mind a kolozsmonostori temető(k), mind a Főtéren a Szent Mihály templomban és környékén történt temetőásatások igen problematikusak mind azok kronológiáját, mind pedig a temetők fejlődésében és terjeszkedésében bekövetkezett változások tekintetében. Nem tudjuk biztosan, hogy Kolozsmonostoron tényleg létezhetett-e két templom, ahogy ezt nemrég Mordovin Maxim, az ELTE Régészeti Intézetének kutatója feltételezte. Ugyancsak problematikus a régi szakirodalom által 14. századinak datált kerámiaanyag pontos kora. Gáll Erwin kiemelte, hogy Kolozsvár kora középkori településtörténetének megértéséhez szükséges lesz nemcsak az utóbbi évek jól dokumentált ásatásainak részletes közlése, de a még kutatható és hozzáférhető régi ásatási anyag újraértelmezése is.
Feld István az ELTE egyetemi tanára a középkori Magyar Királyság városfalaival és azok kapuival foglalkozó előadásában kiemelte, hogy a témával – bár igen kecsegtető – sem a történeti, sem a régészeti kutatás nem foglalkozott mélyrehatóan. A történész felsorolta azokat a városfalakat, amelyeknek legkorábbi védművei viszonylag jól dokumentáltak régészetileg. Ezek közül Pest, Buda, Pécs városfalai a leginkább kutatottak, de viszonylag jól datálhatóak a nagyszebeni városfal fázisai is – elsősorban Radu Lupescu kolozsvári történész kutatásai révén. Érdekességként jegyezte meg, hogy Pest második, bővített városfala meglepően hasonlít a kolozsvári városfalhoz, amely a két erődítmény azonos korával – és akár tervezőivel – is magyarázható. Feld kiemelte, hogy a közeljövőben szükséges lesz a városkapuk fejlődésének részletesebb kutatására. A magyar történész megjegyezte: bár egyáltalán nem megnyugtató a hír, német nyelvterületen is csak nemrég jelent meg a középkori német városok városfalairól összefoglaló munka.
Különösen érdekes volt Lupescu Radu, a Sapientia EMTE történészének előadása Kolozsvár városfalairól. Az eddig ismert régészeti és levéltári forrásokat új, 19. századból származó kartográfiai és építészeti felmérések eredményeivel összevető kutatás számos pontban módosította a kincses város második középkori (a rómaival legalább a harmadik) városfaláról alkotott ismereteinket. Előadásában elmondta, hogy az 1366 óta ismert Óvár városfala már 1448-ban mint „Vetus castrum”, azaz régi vár, régi erődítés néven volt ismert és az új fal építése már 1404-ben megfogalmazódott. Az építés 1405 és 1500 között folyamatosan zajlott, a városfalat igen nagy számban megszakított városkapuk és tornyok nagy része már Mátyás király uralkodásának második felében állt (1460–1470-es évek). Ezek egy részét szerencsére évre pontosan lehet feliratokkal datálni.
Lupescu Radu a négy, legjobban dokumentálható városkaput elemezte előadásában. A Lakatosok céhe által fenntartott Híd utcai kaputornyot 1872-ben bontották le. Szerencsénkre, a városfal nagy részének lebontása előtt egy budapesti Régészeti Bizottság részletes jelentést és tervrajzot készített erről a kaputoronyról is. A Veress Ferenc fotóin és számos 18-19. századi festményen és metszeten is megjelenő háromszintes épület stílusában nagyban hasonlít a városfal többi kaputornyára és a vajdahunyadi vár egyik tornyára. Ez az 1477-ben épült kapu is a Mátyás korabeli építészet jegyeit viseli magán, bár a későbbi időkben többször módosítják.
A Monostor utcai Szűcsök kaputornyát 1843-ban bontották le, így ennek dokumentálása jóval szerényebb. Szerencsére nemrég került elő az az 1842-ből származó vázlat, amely a kapu lebontás előtti állapotát dokumentálja. Ugyancsak ismert Nagyajtai Kovács István és Jakab Elek 19. századi metszete a kapu címeréről, amely Lupescu Radu értelmezése szerint Mátyás király korára datálja a feltételezhetően 1476-ban befejezett kaput.
A Közép-utcai kaputorony, amelyet a Mészárosok céhe tartott fent, ugyancsak Jakab Elek munkája révén ismert. Ez volt a legnagyobb becsben tartott kaputornya a városnak, az óramester lakása, a város dobosának székhelye. Az ugyancsak a 15. században befejezett épületen állhatott a város első köztéri címere is, amelyet csak Nagyajtai Kovács István leírásából ismerünk. A városrendezés és a műemlékvédelem talán legkorábbi kolozsvári történeteként jelenik meg a Magyar utcai városkapu tragikus sorsa. Az 1872-ben lebontott kaput 1869-ben részletesen dokumentálják, de Veress Ferenc fotói is kiváló forrásként szolgálnak. A megmentésére indult kezdeményezés és városi civil mozgalom sajnos – ahogy számos mai műemlékvédelmi mozgalom esetében is – sikertelen volt, az épületet porig rombolják Kolozsvár gyors terjeszkedése és a bővülő forgalom miatt.
Rendkívül fontos előadás volt Csók Zsolt rövid beszámolója a jelenleg Kolozsváron folyó régészeti ásatásokról. Az Erdélyi Történeti Múzeum régésze hangsúlyozta, hogy a 2005 és 2015 között megtízszereződött ingatlan-beruházások és a nem megfelelő városrendészeti szabályzat miatt számos műemlék került veszélybe Kolozsváron. Külön problémaként emlegette a középkori régészek hiányát az átalakulás előtt álló múzeumban, valamint a középkori emlékek elhanyagolását az őskori és római emlékekkel szemben. Az elmúlt néhány hónapban 8 helyszínen zajló ásatások – többek között a Szent Mihály-templomban, a Petőfi utcában, a Református Kollégiumban, a Karolina téren és a Kinizsi Pál utcában – új adalékokkal szolgálhatnak a város középkori történetéhez és remélhetőleg felhívják a helyi intézmények és városvezetők figyelmét az egyre növekvő számú beruházásokra. Arra, hogy ezek nemegyszer olyan értékeket is veszélybe sodornak, mint legutóbb a Kinizsi Pál utcában történő bontás során a középkori városfalat is érintő építkezésnél megfigyelhető.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Tudományünnep Szentgyörgyön
„Aki bárhol boldogulna, az itthon is megél”
2002 óta minden év novemberében többnapos rendezvénysorozattal tiszteli meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) a magyar tudomány napját. Az EME szakosztályai és fiókegyesületei is csatlakoztak az ünnephez, így november 13-án, szombaton, A tudományművelés mint hivatás címmel a Sapientia Egyetem épületében is konferenciát tartottak helyi kutatók főszereplésével.
Az idei rendezvénnyel főként a pályaválasztás előtt álló diákokat, egyetemi hallgatókat célozták meg, a különböző tudományterületeken tevékenykedő székelyföldi kutatók a kutatás szépségeire, a tudományos munka fontosságára hívták fel a figyelmet. Bár az egyetemisták kissé alulreprezentáltak voltak, a Székely Mikó Kollégiumot képviselő két osztály érdekesnek és tanulságosnak minősítette a beszélgetést, hiszen az előadók közvetlen hangnemben és tudományos cirádák nélkül szóltak motivációikról, felmerülő gondokról, kötődéseikről.
Dr. Bíró Boróka Júlia, az EME sepsiszentgyörgyi fiókelnöke moderálta a beszélgetést, kérdéseire pedig dr. Antalka Ágota, a Babeș-Bolyai Egyetem kihelyezett tanszékén tanító pszichopedagógus, dr. Bíró Bíborka Eszter jogász-közgazdász, a csíkszeredai Sapientia-EMTE oktatója, illetve drd. Köntés Ernő állattenyésztő-mérnök válaszolt, aki a jászvásári egyetem állattenyésztési karán etológiából doktorál.
Miért kezdtek kutatni? – hangzott az első kérdés, és az erre adott válasz végigvonult az előadás teljes időtartamán. Amikor az ember „szerelmes a szakmájába” (Antalka Ágota), egyre kíváncsibb lesz; minél többet tud, annál inkább érzi, hogy mennyi mindent nem tud. Bíró Bíborka Esztert államvizsga dolgozatának témájában a tőzsdepiac működésének számos rejtett összefüggését tárta fel, míg Köntés Ernő azért kezdett el kutatni, mert nem kapott kielégítő válaszokat kérdéseire.
Abban mindenki egyetértett, hogy több idegen nyelv tudása nélkül nem lehet kimerítően tanulmányozni egy témát, sem pedig eleget tenni a publikációs kötelezettségeknek, és azt illetően sem merült fel szemernyi kétség sem, hogy nekik itthon a helyük. Tizenegy év kolozsvári lét után Székelyföldön (Csíkszeredában) találta meg számítását Bíró Bíborka, és amikor egy egyetemi hallgató megköszönte, hogy tudását hazahozta, kőbe vésett bizonyosság lett: igen, itt a helye, mert adni akar, s tud is. Antalka Ágota is azt tartotta szem előtt, hogy „aki bárhol boldogulna, az itthon is megél”, míg Köntés Ernő családja 1632-től „nem mozdult ki Szentgyörgyről”, így soha nem volt kérdéses, neki hol a helye.
Az előadók nem színezték rózsaszínűre a kutatói létet, elmondásuk szerint nem kellemesek a határidők (Bíró Bíborka), nehéz éjszaka tanulni csecsemővel a karodban (Antalka Ágota), és „nagy tolerancia kell a család részéről, hogy elviseljék, ha éjszaka háromkor kell asszisztálni egy kiscsikó születésénél Bodzafordulón”, de olyankor indulnia kell Köntés Ernőnek.
A megszólalók által a tudományművelésről és kapcsolódó tapasztalataikról festett kép azonban megnyerte a diákokat, s bár az általunk megkérdezettek még kutatni nem szándékoznak, de máris határozott célokat neveztek meg a jövőre nézve.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kiállítás nyílt ’56-ról a KREK-nél
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának közös szervezésében tegnap délelőtt a KREK-székházában kiállítás nyílt.
A Magyar forradalom 1956 című plakátkiállítás időrendi sorrendben, október 23-tól november 4-ig mutatja be a magyar forradalom eseményeit. Ezek nyitányaként békés tüntetők árasztják el Budapest utcáit, ugyanakkor a felbátorodott tömeg egy része már a Sztálin-szobor ledöntésén munkálkodik. Pár nappal később a Margit-hídon szovjet tankok vonulnak a fővárosba, lángoló könyvek fojtogató füstje száll a magasba, a várost kilőtt harckocsik, felfordult járművek, áldozatok és bűnösök holttestei lepik el. A korabeli fényképek segítségével végigjárhatjuk ’56 főbb eseményeinek helyszíneit, nyomon követhetjük a forradalmi csoportok tevékenységeit. Megrázó képekkel szembesülünk a Köztársaság téri pártház ostromáról, és az Oktogonon történt népítéletről is. A fotók mesélnek a forradalom szomorú tragikus kimeneteléről, de tanúságot tesznek mindmáig lelkesítő erejéről is: a demokráciáért vívott harc ugyanis nem lehet hiábavaló.
Párhuzam
Az érdeklődőket Forró László főjegyző köszöntötte. A nyitóünnepségen Csűry István királyhágómelléki református püspök hangsúlyozta: Isten meg akar áldani bennünket, neki köszönhetjük nem csupán azt, hogy van múltunk, hanem hogy a jövendőt is biztosítani akarja számunkra.
Dr. Gyarmati György, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója beszédében párhuzamot vont a ’48-as és az ’56-os forradalom és szabadságharcok között, főleg ezek szimbolisztikáit, illetve a használt elnevezéseket tekintve. Azon meggyőződésének adva hangot: amikor ’56-ot látnak a tárlat megtekintői, akkor tulajdonképpen a modern kori magyar társadalom 19-20. századi szabadságküzdelmeinek az ’56 őszén való újraölelkezésének is a tanúi, és nemcsak Magyarországon, hiszen a síró galamb lett Európában ’56 jelképe egy lengyel grafikusművésznek köszönhetően.
Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke arra hívta fel a figyelmet: a hegeli gondolat szerint csak az a nemzet számíthat történelmi létre, mely képes megújulni, s ugyancsak e történelemfilozófia alapján a megújulást nem nélkülözheti soha a szabadságot, az autonómiát, a függetlenséget. A politikus hozzátette: az említett két szabadságharc azt bizonyítja, hogy a magyarság számíthat erre a történelmi létre. A tárlatot e héten lehet megnézni, munkanapokon 9-13 óra között.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

„Lehessen magyarul is ügyet intézni” – ezért szükséges a nyelvi jogok kiszélesítése
Legyen a magyar a második hivatalos nyelv ott, ahol a magyarok többségben élnek; csökkenjen a felére az anyanyelv-használati küszöb azért, hogy minden olyan településen, ahol a lakosság egytizede magyar, lehessen magyarul is ügyet intézni – tűzte ki célul választási programjában az RMDSZ. Székelyföldön és Kolozsváron néztünk utána, mit jelentenének a magyar közösség számára ezek az intézkedések, illetve milyen értékben érvényesülnek a jelenlegi törvények.
Székelyföldön esetleges és helyzetfüggő a magyar nyelvhasználat biztosítása, hiába élnek többségben a magyarok, a közélet majd-minden területén tapasztalható a közösség nyelvi jogainak korlátozása – jelentette ki a Maszolnak Benkő Erika. A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat vezetője szerint néhány éve azért hozták létre a jogsegély-szolgálatot, hogy védelmet tudjanak biztosítani azoknak, akiket hátrányos megkülönböztetés ér, és tapasztalataik szerint széles a panaszosok köre az etnikai diszkriminációtól a nyelvi jogok biztosításáig. Benkő Erika szerint tevékenységüknek köszönhetően némileg változott a helyzet, pozitív példákról is be lehet számolni.
A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat az elmúlt években kérdőívekkel kereste fel a háromszéki közintézményeket, önkormányzatokat, amelyekben a magyar feliratokról, tájékoztató kiadványokról, magyar formanyomtatványokról, magyar nyelvű honlapról, magyar nyelven is megfogalmazott határozatokról érdeklődtek. Tapasztalatok szerint már attól történtek előrelépések, hogy ezekre a dolgokra rákérdeztek az intézményvezetőknél. Voltak közintézmények és önkormányzatok, ahol korábban nem voltak sem magyar formanyomtatványok, nem létezett magyar ügyfélszolgálat és magyar honlap, de azáltal, hogy érdeklődtek, az érintett intézmények legalább részlegesen próbálták megoldani a hiányosságokat.
Többletkiadásokkal is jár
Benkő Erika szerint minden szinten tenni kell annak érdekében, hogy kiszélesedjenek nyelvhasználati jogaink. Hozzátette, hogy ő maga november 23-án, az ENSZ kisebbségügyi tanácsában mutat be egy jelentést és felkéri a nemzetközi fórumot, hassanak oda, hogy Románia tartsa be a kisebbségügyi vállalásait.
„Sajnos a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat keretében elvégzett munkánk során azt tapasztaltuk, annak ellenére, hogy Románia nagyszerű vállalásokat tett arra az anyanyelvűséghez való jog biztosítására, a gyakorlatban ez esetleges és helyzetfüggő” – mondta Benkő Erika. Szerinte a közhivatalok viszonyulása attól függ, hogy van-e megfelelő alkalmazott, aki el tudja végezni a kétnyelvűséggel járó többletmunkát, hiszen ha például egy beadványra magyarul kell válaszolni, a közhivatalnoknak azt először meg kell írnia románul és lefordítania magyarra.
A kétnyelvűség többletkiadásokkal is jár, ezért a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat azt szeretné elérni, hogy a román állam vállalja fel a kétnyelvűséggel járó plusz kiadásokat. „Rá kell vennünk a román államot, hogy foglalkozzon ezzel a kérdéssel, ezért nem elegendőek a nemzetközi ajánlások, hanem világos törvények kellenek, hiszen a jelenlegi törvénykezések biztosítják a kétnyelvűséghez való jogot, de nem rendelnek melléke finanszírozást”– mondta Benkő Erika.
Abszurd helyzetek az igazságügyben
A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat vezetője több problémát is felsorolt, olyan esetekről, ahol sérül az anyanyelvhasználati jog. Például előfordult, hogy a sepsiszentgyörgyi kórház sürgősségi osztályán a beteg nem tudott anyanyelvén beszélni az orvossal. A jogvédő szolgálat panasza nyomán a sepsiszentgyörgyi kórház vezetősége elrendelte, hogy a sürgősségi osztályon mindig legyen legalább egy olyan személy, aki beszél magyarul, és tud kommunikálni a kiszolgáltatott beteggel. „Azoknak is gondjuk lehet az orvosi szaknyelvvel, akik jól beszélnek románul, ezért dolgoznunk kell azon, hogy az egészségügyben biztosítani lehessen az anyanyelv használatot” – magyarázta a jogász.
Benkő Erika szerint az igazságszolgáltatásban is van helye a jobbnak, hiszen törvény szerint a tárgyalásokon tolmács biztosítja az anyanyelvűséget, de ezt előzetesen kell kérvényezni. Emellett az az abszurd helyzet tapasztalható, hogy akkor sem zajlik a tárgyalás magyarul, ha a bíró, az ügyvéd és a felperes is magyar. Emlékeztetett, hogy az elmúlt rendszerben és a forradalom után is egy ideig ez bevett szokás volt az igazságszolgáltatásban, de ma már akkor is románul kell beszélni, ha minden résztvevő magyar.
Az emberek félelmét le kell építeni
A székelyföldi önkormányzatokban történtek előrelépések a magyar nyelv használata terén, de ennek minősége és mennyisége nagyban függ a polgármestertől és tanácsosoktól. Benkő Erika szerint van lehetőség magyar nyelven megfogalmazni a beadványokat, de sok esetben csak románul érkezik rá válasz. Törvény szerint azonban, ha valaki magyarul fordul a közhivatalhoz vagy önkormányzathoz, annak kötelessége magyarul is válaszolni.
Tapasztalatok szerint jelenleg ez 60 százalékban megtörténik, de még dolgozni kell rajta, hogy minden érintett közintézmény és önkormányzat betartsa a törvényt. Ez esetben az emberek félelmét, régi beidegződéseket is le kell építeni, mivel sokan azt tartják, hogy magyarul fogalmazzák meg a beadványaikat, kéréseiket, akkor kedvezőtlenül bírálhatják el azt, vagy késve kap rá választ. „Rajtunk áll, hogy a közintézmények hogyan kezelik ezt a kérdést. Tudni kell, hogy bármikor, bármilyen helyzetben jogunk van az anyanyelv használatra, ezért éljünk ezzel a lehetőséggel”, hívta fel a figyelmet Benkő Erika.
A Maszol érdeklődésére, hogy szokott-re élni az anyanyelvhasználati jogaival, egy sepsiszentgyörgyi férfi, T. Attila elmondta: előfordult már, hogy egy önkormányzathoz leadott magyar nyelvű kérésére kizárólag román nyelvű választ kapott. Hozzátette: hiányolja, hogy az iskolákban nem tanítják meg a gyerekeket arra, hogy miként kell magyar nyelvű beadványokat megfogalmazni. Tudomása szerint a tanterv tartalmazza, hogy a diákoknak meg kell tanítani a kérések, beadványok megfogalmazását, de tanárokon múlik, hogy azt kizárólag román nyelven-, vagy magyarul is megtanítják.
A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat vezetője szerint valóban fontos, hogy a fiatalokban tudatosítsák az anyanyelv használatának fontosságát. „Nagyon fontos, hogy mindenki megtanuljon beszélni román nyelven is, de legkönnyebben anyanyelvünkön tudunk érvényesülni ” – mondta Benkő Erika. Hozzátette: büszke arra, hogy miután a jogvédő szolgálat néhány éve intenzív levelezést folytatott az oktatási minisztériummal és a tanfelügyelőséggel, most sikerült azt elérni, hogy az ellenőrzőbe magyarul írják be a minősítéseket. Rossz volt hallani, hogy a gyerekek a „kitűnő” minősítés helyett azt mondták: „kaptam egy fb-t vagy foarte binét”, mondta Benkő Erika, aki szerint gyermekkorban kell kialakítani az öntudatot és kifejleszteni azt a mentalitást, hogy számít az anyanyelv és lehet érvényesülni magyarul is.
Antal Árpád: reális célkitűzés
Reális célkitűzés az, hogy a magyar nyelv legyen regionális hivatalos nyelv Székelyföldön – jelentette ki a Maszol megkeresésére Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy polgármesterének magyarázata szerint Romániára jellemző, hogy amit tíz év alatt nem lehetett megoldani, kedvező konjunktúrában egy nap alatt megoldódik. Rámutatott, hogy ha Szlovéniában lehet regionális hivatalos nyelv a magyar, ha Szerbiában négy nyelven, így magyarul is kiállítják az anyakönyvi dokumentumokat, akkor Romániában is lehet a törvényeket és az alkotmányt a valósághoz igazítani.
Antal Árpád szerint azért van szükség arra, hogy a magyar nyelv regionális hivatalos nyelvvé váljon, mert ezáltal több tucat pert lehetne megspórolni, és véget lehetne vetni a folyamatos jogi herce-hurcának. A sepsiszentgyörgyi elöljáró szerint a magyar nyelv hivatalos státusa arra is jogi alapot teremtene, hogy a Székelyföldön szolgáló rendőröktől, csendőröktől megköveteljék a nyelvismeretet.
Még mindig nincs többnyelvű helységnévtábla Kolozsváron
Kolozsvár az erdélyi magyar kultúra fellegvára, ennek ellenére a rendszerváltás után sem került többnyelvű helységnévtábla a város határába. Pedig 2014. július 14-én még a bíróság is erre kötelezte az önkormányzatot, de Emil Boc polgármester fellebbezett arra hivatkozva, hogy a magyarság aránya nem éri el a húsz százalékot a városban. 2015. február 5-én a Kolozsvári Táblabíróság érvénytelenítette a korábbi ítéletet. Már ez a példa szemlélteti, mit jelentene a kolozsvári magyarok számára az anyanyelv-használati küszöb 20 százalékról 10 százalékra történő csökkentése.
Idén június 24-én mutatták be az RMDSZ és PNL közötti megállapodást a szövetség szervezeti vezetői, amely értelmében a kisebbségek etnikai arányától függetlenül háromnyelvű (román, magyar, német) helységnévtáblákat helyeznek azokon a Kolozs megyei településeken, amelyek helyi önkormányzatában a két párt van többségben. Csoma Botond Kolozs megyei RMDSZ-elnök elmondta, a megállapodás továbbra is érvényben van, viszont nem kötötték határidőhöz a dokumentumban szereplő kérdéseket.
Véleménye szerint ugyanakkor egy országra kiterjedő problémát általános szabályozással kell elérni, hogy többé ne interpretációkon múljon a nyelvi jogok betartása. Ezért is érett meg az idő a törvénymódosítási javaslatra.
„Azt szeretnénk elérni, hogy a törvényben határozottan megjelenjen az önkormányzat joga arra, hogy ha sem a tíz százalékos arány, sem az abszolút számú közösség nincs jelen, legyen joga dönteni ebben a kérdésben” – magyarázta. A képviselőjelölt szerint az alsó küszöbökről lehet vitázni, de a tíz százalék egy olyan cél, amit reálisan, egy adott politikai kontextusban el lehet érni.
Az a lehetőség is fennáll, hogy a törvénymódosítást követően polgármesterek továbbra is ellenállnának, de inkább az tapasztalható, hogy ahol a húsz százalékos küszöböt elérte a kisebbség, kitették a többnyelvű táblát – mondta el Csoma.
Bethlendi: fontos az ötezres küszöb
A Musai-Muszáj mozgalom képviselője, Bethlendi András szerint a küszöb csökkentése javít a nyelvi jogok helyzetén, mert így több település, tehát több magyar esne a törvény hatálya alá. Úgy véli azonban: a probléma abban rejlik, hogy Romániában viszonylag jó hogszabályok vannak, csakhogy ezeket nem tartják be. „A civilek szerepe, hogy számon kérjék ezeket, ha a politikum nem jár sikerrel. Kolozsváron ugyanakkor nem egy meghatározott küszöb miatt kellene kitenni a táblát” – tette hozzá Bethlendi.
Szerinte RMDSZ javaslatának előnye, hogy egy abszolút küszöböt is kijelöl, az ötezer főt, amely fölött az adott kisebbség közösséget nyelvi jogok illeti meg. Erre szerinte mindenképpen szükség van, mert nem csak az arányokat kell figyelembe venni, hanem egy nagyobb település több ezer fős magyar közösségének igényeit is. Ugyanakkor fontos arra odafigyelni, hogy amikor nem biztosítanak mindenkinek ugyanolyan jogokat, az visszalépést jelent. „Egy olyan küszöböt kell keresni, amelyiknél a legkisebb a visszalépés, de még működőképes tőle a rendszer. Ez a finnországi svédek példája, ahol nyolc százalékban és háromezer főben állapodtak meg” – fogalmazott Bethlendi.
Idén a Musai-Muszáj civil kezdeményező csoport helyi lakosok a többnyelvű táblára vonatkozó kérését gyűjtötte és adta le a polgármesteri hivatalnál, májusban arra buzdította a kolozsvári lakcímmel rendelkezőket, hogy csatlakozzanak a táblák kihelyezéséért indított perhez. 2015-ben számos villámcsődületet szerveztek, intolerancia díjat ítéltek oda. A bíróság idén február 15-én döntött: Kolozsvár magyarságát nem illetik meg a többnyelvű helységnévtáblák, a felperes Minority Rights Egyesület keresetét nem tartotta megalapozottnak. A felperes ismét fellebbezett, mert véleményük szerint a bíróság nem vizsgálta meg helyesen az ügyet és nem indokolta meg alaposan a döntését. A bíróság alapfokra visszaküldte az ügyet, a következő tárgyalás pedig december 6-án zajlik.
A törvényt nem tartják be
Szőcs Izabella jogtanácsos tapasztalata szerint Romániában a nyelvi jogok érvényesítésében nem a 20 százalékos küszöb jelenti a legnagyobb problémát. „Számtalan helységben hiába van meg a törvényes küszöb, nem tartják be a törvényt” – állapította meg. Fontosnak tartotta megjegyezni, hogy a húsz százalékos arányt nem a jelenlegi adatok, hanem a közigazgatási törvény hatályba lépésekor érvényben lévő népszámlálás szerint kell vizsgálni. „Ez az időpont 2001. Kolozsváron is hasonló a helyzet, mivel 2001-ben a magyarok aránya jóval 20 százalék fölött volt. Tehát a törvényes alap létezik, csak a végrehajtás, a politikai akarat hiánya miatt nem hajtották végre, ezért szükséges pereskedni” – mondta a Maszolnak.
A küszöb csökkentése véleménye szerint Kolozsváron nem változtatna a jelenlegi helyzeten. Ha ugyanis tíz százalékos a küszöb, de a polgármester nem akarja végrehajtani a törvényt, akkor szintén perelni kell. „Úgy gondolom, hogy első sorban az olyan helységekben kéne végrehajtatni az anyanyelv-használati jogokat, ahol megvan a húsz százalék, és majd következhet a küszöb csökkentése. Az 1206/2001-es kormányhatározat tartalmaz egy listát, azokkal a helyiségekkel, ahol esedékes a tábla kihelyezése és a többi jog betartása. Mindenki figyelmébe ajánlom ezt a listát, mivel a felsorolt helységek többségében nincs tábla, a többi jogról nem is beszélve” – magyarázta Szőcs Izabella.
Kovács Zsolt/Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Nem tökéletes, de hiányozna, ha nem lenne – mérleg a 22. Marosvásárhelyi Könyvvásárról
Véget ért a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár 22. kiadása. A szerzők jól érezték magukat, a könyvkereskedők véleménye megoszlik a helyszínnel kapcsolatban, a látogatók lelkesen gyúródtak a standok előtt.
A marosvásárhelyi Nemzeti Színház előcsarnokába lépve egy könyvet mintázó pad (érdekes módon a saját vallást kidolgozó indiai Osho írásából származó idézettel) és sárga háttérre nyomtatott író-költő arcképek és idézetek fogadták a látogatót. Az arculatért felelős társszervező Marosvásárhelyi Kulturális Központ nem csak a sárga színnel igyekezett felhívni a figyelmet a könyvekre, hanem kocsmakvízzel, saját dallal, táncos megnyitóval, videoüzenetekkel.
Látogatók még hétköznap délelőtt is voltak, sokan panaszkodtak viszont arra, hogy a szűk tér miatt nem lehet kényelmesen hozzáférni a standokhoz. A könyvbemutatók, beszélgetések iránt változó volt az érdeklődés, azért is, mert sokszor több fontos esemény zajlott egyszerre, a páholy bejáratánál berendezett Irodalmi Kávéházban zajló beszélgetéseken pedig néha átvonult egy gyanútlan látogató.
Az apróbb hibák ellenére úgy tűnik, hogy a könyvpiac minden szereplőjének, szerzőknek, kiadóknak, kereskedőknek és olvasóknak is hiányozna a legnagyobb erdélyi magyar könyves rendezvény, ha nem lenne.
Kinőtte a színház előcsarnokát a könyvvásár?
Káli Király István főszervező úgy tudja, a könyvkereskedők 90 százalékának legalább annyi forgalma volt, mint a tavaly, de nagy részüknek még több. Ezt Hajdú Áron, a Bookart Kiadó vezetője is megerősítette, de a problémákra is rávilágított. „Szeretünk itt lenni. Nagyobb volt a forgalmunk az idén, mint a tavaly, mondjuk vegyesek az érzések, mint mindig, ugyanaz tér vissza állandóan, hogy ez a vásár – a 22. már – nagyon-nagyon kinőtte a színház előterét és valószínűleg itt lépni kell, mert meggyőződésem, hogy a marosvásárhelyi olvasók, bárhol legyen a könyvvásár, elmennek oda. Kár, hogy a helyszín annak a kárára megy, hogy a vásárlók nyugodtan végigmehessenek és megnézhessék a könyveket, gyakorlatilag itt folyamatos gyúródás van” – mondta el Hajdú Áron.
Hasonlóan értékelte a rendezvényt Zágoni Balázs, a Koinónia Kiadó igazgatója is, szerinte a vásár láthatósága a városban jobb, ugyanakkor a színház egyre zsúfoltabb. „Egymás bemutatóiba belekiabálunk, több helyen van hangosítás a térben és ezek nincsenek teljesen lezárva. Hangzavar van, és nem tesz jót a vásárnak az, hogy ekkora tömeg van ilyen kis helyen, sok helyen világos, hogy csak azért, hogy standot lehessen adni kiadóknak, nagyon szűk helyek jöttek létre. Felmerült már több éve a városi sportcsarnok, de végül a szervezők úgy döntöttek, hogy oda nehezebben menne el a közönség. De előbb utóbb ezt meg kell lépni” – véli Zágoni Balázs.
„Én pillanatnyilag nem látok lehetőséget arra, hogy elköltöztessük a könyvvásárt, tekintve, hogy a színház épülete szinte minden szempontból megfelel” – válaszolt a felvetett problémára Káli Király István főszervező. „A sportcsarnokkal próbálkoztunk már, maximum 30 nappal a rendezvény előtt kötnek szerződést, egy vásárt pedig harminc nap alatt nem lehet megszervezni, a bizonytalanra, arra, hogy lesz terem vagy nem lesz terem, nem szervezhetünk vásárt - egyfelől, másfelől valahogy én - ezt most képletesen mondom – a láb- és izzadtságszagot nem szívesen kötném össze a könyv kinézetével” – vázolta álláspontját a vásár főszervezője, aki leszögezte: semmiképpen nem költöztetnék más városba a könyvvásárt, mert ezt a hangulatot eddig csak Marosvásárhelyen sikerült megteremteni, noha könyvvásárok más erdélyi városokban is vannak.
Több száz új könyvet mutattak be
A könyvvásáron 41, különböző kaliberű kiadó képviseltette magát. A csíkszeredai Bookart Kiadó például két új könyvvel jelentkezett: Szakács István Péter Csempészáru című, apokrifeket tartalmazó novelláskötetét és egy fordításkötetet, Shumona Sinha indiai származású, Párizsban élő szerző Üssük agyon a szegényeket című művét, amely a migráció humánusabb oldalára világít rá. A Bookart célja a fiatal erdélyi szerzők támogatása és a kortárs világirodalom eljuttatása a magyar olvasókhoz. „Segíteni kell az itteni olvasókat, hogy kicsit továbblépjenek, ugyanezt a célt szolgálja a Svájci írók sorozatunk is” – fogalmazott a kiadó vezetője, Hajdú Áron.
A Bookart kiadó vehette át a Szép Könyv díjat szépirodalom, illetve gyerekkönyv kategóriában is, Márton Evelin Szalamandrák éjszakája, valamint Fekete Vince Az a nagy-nagy kékség című köteteinek külalakjáért. Az előző években is díjazott kiadó igazgatója a Maszolnak elmondta, azért tartja fontosnak az ilyen jellegű díjakat, amelyhez hasonlót Bukarestben és Budapesten is kapott már a kiadó, mert a könyvkiadás háttérmunkásai, a tipográfus, az illusztrátor, a nyomda nem kap más visszajelzést.
Hajdú Áron elmondta, a Szalamandrák éjszakája esetében szoros együttműködés követeztében jött létre a könyv egységessége, ugyanis Márton Evelin férje illusztrálta a könyvet, a tipográfus pedig Hajdú Krisztina volt, aki szintén jól ismeri a szerzőt. Fekete Vince gyermekkönyve másképp készült: az illusztrátor csak a szöveggel találkozott. „A gyermekkönyvek esetében nagyon fontos, hogy az illusztrátor valami pluszt hozzon be a könyvbe, de nem ő a főszereplő” – tette hozzá Hajdu Áron. „Legtöbbször akkora illusztráció van – és ez szerintem itthoni betegség -, hogy már nem fér el a vers, a szöveg. Ennek az egységét Csillag István nagyon szépen megtalálta”- tette hozzá a Bookart vezetője.
Zágoni Balázs, a Koinónia Kiadó igazgatója elmondta, az, hogy néhány éve könyvesboltot és kávézót is működtetnek Kolozsváron, sokat segít a kiadónak. „Az első évben nagyon rezgett a léc, azt láttuk, hogy volt egy nagyon jó indító hónapunk, de utána nagy lyukak keletkeztek a költségvetésben és csak az első év végén fordult át pozitívra. Elérhetővé tette a könyveinket és egy állandó „cash flow”-t produkált, ami azért segít, még ha nem is nyereséges” – fogalmazott Zágoni, majd hozzátette, először 2015-ben vitték el a kávézót is a könyvvásárra, idén pedig már a szervezők kérték.
A Koinónia gyerekkönyv terén két elsőkönyves szerzőt mutatott be Marosvásárhelyen: Gál Andrea Fecske utca 12., illetve Szőcs Margit Madarász Béni, avagy az űrparittyás ajándéka című mesekönyvét. A szerzőkkel kapcsolatban Zágoni Balázs kiemelte, hogy „érdekes látni, hogy magyartanárként vagy szerkesztőként az ember egy adott ponton felfedezi azt, hogy író is és hogy igényesen tud írni.” A felnőtteknek szóló kötetek közül Visky András hosszú szünet után megjelent új drámakötetét emelte ki Zágoni Balázs, valamint Aczél Dóra önéletrajzi regényét. A szerzőt csontrákkal diagnosztizálták tinédzserként, kórházi élményeiről ír úgy, hogy az nem érzelgős, de nagyon őszinte és nagyon élő, véli a kiadóigazgató.
A szakmai találkozások fontosabbak, mint a nyereség
A könyvvásáron most először volt jelen saját standdal a magyarországi Magvető Kiadó és a könyvvásár legnagyobb érdeklődésnek örvendő beszélgetésein olyan magvetős szerzők vettek részt, mint Parti Nagy Lajos, Závada Pál vagy Szabó T. Anna.
„Abszolút megérte eljönni, nagyon jóleső fáradtság van bennünk és nagyon jó ebben az itteni könyvvásárban, hogy ez egyszerre egy vásár meg egyszerre egy fesztivál és nagyon jó látni a Magvető Kiadó magyarországi és erdélyi szerzőinek ezt a közellétét” – mondta el Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője. „Örülünk egymásnak, beszélgetünk, mindenképpen szeretnék jönni majd jövőre is, mert azt látom, hogy szépen illeszkedik ez a fesztivál tematikusan is a többi könyves mustrához: pont olyantémákat vet fel, amiket körbe lehet járni” – tette hozzá. Szegő János a könyvvásáron szerzett élmények közül Dan Lungu Tyúkok a mennyben című könyvét emelte még ki, üdvözölve, hogy Marosvásárhelyen a román irodalommal is találkozni lehet. „Egyrészt ez egy magyar könyves mustra, másrészt mégis egy másik országban van, egy másik kultúra mellett” – összegzett Szegő János.
A szakmai találkozásokat tartja a könyvvásár legfontosabb hozadékának Gáll Attila, az Erdélyi Híradó Kiadó vezetője is: „Akárcsak tavaly, idén is 5 friss címmel jelentkeztünk a könyvvásáron. Nem az anyagi megtérülés, netalántán nyereség volt a fő szempont, hanem az, hogy szerzőink kézbe vehessék köteteiket, együtt szusszanjunk fel egy dolgosabb időszak után, és elkezdjük közösen megtervezni a könyvek utóéletét. De mindemellett szerény anyagi „sikert” is elértünk az idei könyvvásáron.”
Zsizsmann Erika
maszol.ro

A bölöni áldozatokra emlékeztek
A Magyarország kormánya által meghirdetett Gulag Emlékévhez igazodva vasárnap Bölönben megemlékeztek a barcaföldvári fogolytábor rabjairól és az ott elhunytakról, szóltak a táborban történtekről, életről, emberségről és halálról, majd kiállításon mutatták be e kegyetlen idők dokumentumait. Az unitárius szeretetotthont zsúfolásig megtöltő eseményt a bölöni református tiszteletes, Bartha Attila szavai nyitották meg. Imája során úgy fogalmazott: a háború azért törhetett ki, majd azt követően azért jöhettek létre fogolytáborok, és ott azért történhetett megannyi rémség, mert az emberek elfordultak Istentől, s szívükben nem a szeretet, hanem a gyűlölet lelt otthonra. Ha azt szeretnénk, hogy többet ne forduljon testvér testvér ellen, s hallgassanak a fegyverek, ismerjük meg az Istent – mondotta a lelkész.
Ungvári Barna András uzoni református lelkipásztor Jeremiás próféta könyvéből kölcsönzött igére alapozta beszédét. Mint mondotta, bár a történet régi, Krisztus előtt fél évezreddel született, ám üzen a mának is: a hitet vesztettek elvesznek, a hívők megmaradnak. Így volt ez a barcaföldvári táborban is: azok, akik a reményt feladták, ma az elmúlt évtizedekben felszámolt sírokban alusszák örök álmukat, ám sokan hazatértek azok közül, akik Istenbe vetették hitüket. „Megmaradás és élet csak ott van, ahol hit – tanúbizonyságot tehetnek mindazok, akik élték azt a kort. Nem szabad csüggedni! Ezt mondta az Úristen a zsidóknak, ezt mondta a fogolytábor lakóinak is; soha nem szabad reményt vesztenünk.”
Ifjabb Kozma Albert helybeli unitárius lelkipásztor a frontharcosokat példaképként állította a ma nemzedéke elé: sokaknak megvolt a lehetőségük, hogy a háború végén elhagyják szülőföldjüket, a távoli idegenben biztonságosabb helyet, boldogabb jövőt keressenek, de a haza hívó szava sokszor erősebb volt minden ígéretnél. Ezeket a jó magyarságtudattal megáldott embereket tette a román hatalom fogollyá, próbálta megtörni, vallásukat és jövőbe vetett hitüket elvenni. A tiszteletes úgy vélte, a mindenkori román kormány semmit sem változtatott célkitűzésein, ma is közösségünket gyengítené, számolná fel, fontos tehát, hogy elődeink áldozatvállalásából erőt merítve tegyünk a holnap érdekében.
Ungvári Barna András A megmaradás kövei című előadásában a barcaföldvári fogolytáborról szólt. Az elmúlt két évtizedben összegyűjtött korabeli dokumentumok, valamint a tábor poklát megjártak visszaemlékezései alapján elevenítette fel, milyen is volt, milyen is lehetett ott hetven éve az élet. A gyatra élelmezés és az életkörülmények hatására hamarosan fertőző betegségek pusztítottak, az orvosoknak csak kezdetleges felszerelések s jóformán semmi gyógyszer nem állt rendelkezésükre, s bár tudásuk legjavát nyújtották – érkezésük után negyedére esett vissza az elhunytak száma! –, napirenden voltak a temetések. Hogy hányan hunytak el, nem tudni, ugyanis a hivatalos adatok, illetve a túlélők visszaemlékezései igencsak különböznek. A román hatalom a ’89-es fordulat után is megpróbálta bagatellizálni az ügyet – a korabeli brassói sajtóban olyan cikk is megjelent, amely kétségbe vonta, egyáltalán volt-e Földváron fogolytábor! –, majd az emlékműállítást próbálták megakadályozni; hiába tartottak be minden formaságot, az akkori helyi elöljáró az avatást követően néhány órával elhordatta, s csak két év múltán, bírósági ítélet hatására állíttatta vissza.
Ungvári Barna András szólt a két bölöni áldozatról, Vajda Györgyről és Vajda Albertről is, a teremben levő idősek közül többen is adalékokkal egészítették ki történetüket. A bölöni unitárius egyház gondnoka, Uzoni István úgy vélte, a mai ifjúsággal meg kell ismertetni a háború hőseinek nevét és tetteit, az orosz és román fogolytáborokban sínylődők életútját, s ápolni kell emléküket.
A toronybejárat fölé elhelyezett emléktáblát – felirata: Az 1944–45-ben a földvári fogolytáborban, illetve a más fogolytáborokban meghalt vagy szenvedett bölöni magyar foglyok emlékére – Ungvári Barna András avatta fel, majd a kegyelet virágait helyezték el.
A Lőfi Áron Konferenciaközpontban a földvári fogolytáborról szóló vándorkiállítást nyitották meg. Összeállítói régi levelek, személyes hangvételű visszaemlékezések, a táborban készített összesítések, névsorok, bizonylatok és újságcikkek segítségével elevenítették fel a fogságot szenvedők mindennapjait, próbálták érzékeltetni, min is mentek át az ártatlanul meghurcoltak azokban a válságos időkben.
Hecser László
Háromszék
Erdély.ma

Összefogtak a vidékért
November 11-én Székelyudvarhelyen tartotta tizenegyedik beszámoló és tisztújító kongresszusát a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete (RMGE). Közel kétszáz küldött, vendég és érdeklődő jelenlétében aláírt megállapodással kezdte el munkáját a 172 éve bejegyzett Erdélyi Gazdasági Egylet szellemét továbbvivő országos érdekvédelmi egyesület kongresszusa.
Az Összefogás az erdélyi vidékért nevű dokumentum a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete (RMGE) és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) megállapodása, hogy együttműködnek egymással és minden csatlakozni kívánó szervezettel, egyesülettel vagy intézménnyel, amely felelősen gondolkodik az erdélyi vidék jövőjéről, általában a vidékről mint a nemzet fennmaradásának biztos zálogáról. A dokumentum megalapozza az erdélyi vidékért, Erdély jövőjéért történő összefogást, az erdélyi vidékfejlesztési stratégia megalkotása és kivitelezése érdekében történő együttműködést, az önkormányzatok, szakmai civil szervezetek és intézmények vidékfejlesztési tevékenységeinek összehangolását.
A tíz megyei szervezet küldöttei újraválasztották az RMGE-t 2000 óta vezető Sebestyén Csabát országos elnöknek. Ügyvezető elnök lett Zágoni Szabó András Aradról, alelnökök Bodó Géza, az Udvarhelyszéki egyesület elnöke és Szentmiklósi Zoltán, Bihar megye jelöltje. A Romániai Magyar Gazdák Egyesülete a továbbiakban is a családi kis- és középgazdaságok képviseletét vállalja, hisz abban, hogy a nemzet fennmaradása a vidék, a falu túlélésén múlik, hogy a föld nemzeti erőforrásunk legdrágább kincse, és mindent meg kell tenni, hogy a helyi közösségek tulajdonában maradjon; hogy a vidék gondja nemcsak a falu, nemcsak a vidéki lakosság, hanem az egész társadalom felelőssége is, és megmaradása érdekében az egész társadalmat mozgósítani kell – írták az RMGE tájékoztatójában.
A szervezet országos vezetőségében Kovászna megyét Kinda Zalán képviseli. Érdeklődésünkre elmondta, az országos választás után Háromszéken is tisztújítást kell tartani, a megyei elnök mellett a régiókat – Felső-Háromszék, Orbaiszék, Sepsiszék, Erdővidék – alelnökök képviselik a megyei szervezetben.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

60. évfordulót ünnepel a Bolyai Farkas Elméleti Líceum
Iskolánk névadásának 60. évfordulóján, 2016. november 17-én 13 órakor a Bolyai Farkas Líceum dísztermében ünnepi megemlékezést tartunk.
Dr. Bálint István, az iskola igazgatójának megnyitó beszéde után Kirsch Attila, az Öregdiákok Baráti Körének elnöke méltatja a történelmi jelentőségű eseményt. Ezt követően dr. Gyéresi Árpád nyugalmazott egyetemi tanár, az iskola volt diákja emlékezik az 1956. novemberi eseményekre, és feleleveníti személyes élményeit az azt követő felújítási, átépítési és bővítési munkálatokkal kapcsolatosan. A megemlékezés iskolánk tanulóinak ünnepi műsorával zárul.
1956. november 17-én, városunk magyar nyelvű lakosságának nagy megelégedésére hosszú várakozás után végre engedélyezték a 399 éves magyar iskolának a Ranghet Iosif elnevezés helyett BOLYAI FARKAS nevének felvételét. Annak a tudós professzornak a nevét, aki 47 éven át tanított ebben a kollégiumban, és több tudományos matematikai könyvet illetve tankönyvet írt. Igazi polihisztorként számos művészeti, technikai és tudományos téren jeleskedett. Fia, a zseniális Bolyai János, bővíteni óhajtván apjától megtanult ismereteit, ide iratkozott be, majd eminens diákként itt tette le a maturandusi szigorlatokat 15 évesen. Földi léte zenit és nadír közt telt el…
Az 1956. november 17-i időzítés a legmegfelelőbb volt, hiszen három nap múlva, halálának 100. évfordulóján a nagy Bolyai Farkasra emlékezett a tudományos világ. A kegyelet és hála jele volt ez! Hasonló érzésekkel emlékezünk most, halálának 160. évfordulóján.
Egy év múlva az iskola előtti téren leleplezték Csorvássy István és Izsák Márton közös alkotását: a két Bolyait ábrázoló köztéri szoborkompozíciót. A magyar tudománytörténet eme két tündöklő csillagának emelt emlékmű örök mementó: hirdeti a két kőbe vésett lángelme életművének halhatatlanságát, dacolva az idővel, és a hiperbolikus tér végtelenjében a minket fenyegető pusztító, gyilkos szelekkel.
1956. november 17-ét követően – a párt- és államhatósági szervek rendelkezése nyomán – az iskola homlokzatáról eltávolították a Ranghet Iosif nevet, és helyébe a "Bolyai Farkas Középiskola" névtábla került.
A névváltoztatást az iskola akkori tanári kara és a szülői bizottság kezdeményezte. Ebben kiemelkedő szerepe volt dr. Kozma Béla igazgatónak és Pálffy Antal matematikatanárnak. E két tanár határozott, következetes kiállásának, bölcs érvelésének köszönhetően valósulhatott meg a nemes cél. Kitartó munkájukat nemzeti kultúránk iránti aggódás és felelősség, ugyanakkor józan előrelátás jellemezte. Kiemelkedő szerepük a mindenkori utókort hálára és tiszteletteljes főhajtásra kötelezi.
Ma a Bolyai Farkas Líceum a bölcsesség fellegvára, a humánum szentélye, Erdély és az ország egyik legjelesebb szellemi műhelye, ahol az elmúlt évtizedek alatt – a Bolyai-szellem jegyében – számtalan kitűnő személyiség sajátította el az egyetemes tudás legújabb vívmányait, hogy a későbbiekben erre a szilárd alapra tovább építkezve az egyetemes tudomány és kultúra magasabb csúcsaira szárnyaljon, mindenhol és minden korban hirdetve a Bolyai-eszmeiség diadalát és fényesítvén szeretett iskolánk hírnevét szerte a nagyvilágban.
A megemlékezésre – melyre a Bolyai Farkas Elméleti Líceum és a Református Kollégium–Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Köre rendezésében kerül sor – minden érdeklődőt várunk.
Buksa Éva-Mária ny. tanár
Népújság (Marosvásárhely)

"Ne hagyjátok a templomot, a templomot, s az iskolát!"
Mi, a marosvásárhelyi volt II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium öregdiákjai 2002-ben megemlékeztünk volt iskolánk alapításának 300. évfordulójáról egy szerény ünnepség keretében, amelyet a világ különböző országaiból érkezett mintegy 15 öregdiák társunk tisztelt meg.
Tettük ezt nemcsak azért, hogy 1948-ban megszüntetett iskolánk múltját felidézzük, hanem azért is, hogy lerójuk hálánkat volt alma materünknek azokért az értékekért, amelyeket útravalóul adott: megfelelő tudásszint, munka- és rendszeretet, felelősségtudat, erkölcsi tartás, a másság iránti tolerancia csíráinak bennünk való elültetése. Mindezek lehetővé tették, hogy az elkövetkező évtizedekben bárhol és bármilyen körülmények között becsülettel helytálljunk.
Ugyanakkor meg voltunk győződve, hogy ezeknek az értékeknek a továbbvitele hasznos magyar közösségünknek és az egész romániai társadalomnak is. Ebből kiindulva előrehaladott korunk (70-80 év) és romló egészségi állapotunk figyelmen kívül hagyásával fogtunk neki ennek az oktatási formának az újjászervezéséhez. Kétévi kemény csalódásokkal teli munka után sikerült az egyházi szervek (gyulafehérvári érsekség, marosvásárhelyi főesperesi hivatal, valamint politikusaink) Fodor Imre volt polgármester, Kerekes Károly parlamenti képviselő, Murvai László tanügyminisztériumi főigazgató) jóváhagyását megszerezni egy katolikus profilú osztály beindítására.
Az osztály működési helyét illetően természetesnek vettük, hogy egykori iskolánk épületében lesz a helye. Hideg zuhanyként ért, hogy mind az épületben működő Unirea Főgimnázium, mind pedig a megyei tanfelügyelőség visszautasította ez irányú kérésünket. Hasonlóan negatív választ kaptunk a volt katolikus leányiskola (a zárda) épületében levő Művészeti Líceum tanári karától. A hontalanságtól a Bolyai Farkas Elméleti Líceum – Református Kollégium vezetősége mentett meg, befogadván a leendő katolikus osztályt, mely 2004 szeptemberétől ott működött 12 éven keresztül eredményesen, jó körülmények között.
Volt iskolánk épületének visszaszolgáltatásával a Római Katolikus Státus számára új helyzet állt elő, megteremtődött végre a lehetőség az önálló katolikus profilú iskola újraindítására, ami a polgármesteri hivatal és a Római Katolikus Státus Alapítvány (az épület tulajdonosa) között megkötött bérleti szerződés értelmében egyelőre a kisebbik épületben (volt Fiúnevelő) működhet. Így végre a városi tanács határozata alapján megalakult a régi-új iskola dr. Tamási Zsolt-József, a tanfelügyelőség által kinevezett igazgatóval az élen.
Bár soraink megfogyatkozása, egészségi állapotunk meggyengülése miatt az eltelt évek alatt nem tudtunk részt venni az iskola szervezésében, az iskolától érkező meghívások alapján örömmel vettünk részt a tanévnyitó és az évzáró ünnepségeken is. Ezeken megnyugodva tapasztaltuk, hogy már a kezdetektől az iskola vezetése egy jól működő, összetartó, egészséges szellemű, versenyképes közösséget hozott létre.
Úgy látszik, ez is zavart egyeseket, olyan messziről érkezetteket, akik a Ceausescu-féle homogenizálási politika következtében jöttek városunkba, és feljelentést tettek a korrupcióellenes ügyészségen, ahol a XXI. század Európájában szégyenteljes határozatot hoztak. Mielőtt az említett szerv érdemben és objektív módon kivizsgálta volna az ügyet, elrendelte a megyei főtanfelügyelő őrizetbe vételét és az iskola igazgatójának hatvannapi hatósági felügyelet alá vonását, úgy tekintve őket, mint valami bűnözőket.
Ezek a tanév idején hozott intézkedések akadályozzák az iskola rendes működését, ugyanakkor megkérdőjelezik a szülőknek és a tanulóknak az iskolába vetett bizalmát, ami végső soron az iskola megszüntetéséhez vezethet. Úgy látszik, ezek az egyének nem tudják, hogy egy jól működő iskola a társadalom számára felbecsülhetetlen értéket jelent, és ennek megszüntetése társadalomellenes cselekedet, amiért egy demokratikus jogállamban megfelelő büntetés járna.
Egyáltalán nem értjük, mi köze van egy 300 éves gyökerekkel rendelkező, jól működő iskola újjászervezésének a korrupcióhoz, mivel károsítja meg az államot? Szilárd meggyőződésünk szerint ellenkezőleg: az állam érdekeit is szolgálja. Tehát az egész iskola ellen folytatott eljárást államellenes cselekedetnek is tekintjük.
Ami az eljárás emberi vonatkozását illeti: a fiatal diákok (gyermekek) lelkében negatív benyomást kelt az a tény, hogy az iskolájuk nemcsak nem felel meg a követelményeknek, de eddigi eredményeik a nullával egyenlőek.
Tamási Zsolt igazgató nagyfokú hozzáértéssel, lelkes munkával, erejét nem kímélve tett eleget feladatának. Sajnos, ma az ilyen emberek egyre ritkábbak, ezért értéket jelentenek társadalmunk számára, és feltétlen megbecsülést érdemelnek, nem pedig meghurcoltatást. Mi, öregdiákok pedig veszélyben látjuk az iskola újrateremtéséért végzett munkánkat.
És miért ez az egész a demokratikus jogállamnak ellentmondó eljárás? Mert az általunk létrehozott katolikus oktatás önállósításában gond van egy irattal? Ha nem lenne az egészre a rosszindulat jellemző, akkor az ellenőrző szervek szabhattak volna egy határidőt ennek kijavításra vagy pótlására, ha egyáltalán erre szükség van.
Az iskola öregdiákjaiként és az ország magyar lakóiként nem tudjuk szótlanul hagyni az egész nemzetiségünket ért igazságtalan eljárást, ami káros az egész társadalomra is. Ez pedig, ismerve a többségi média "objektív" tájékoztatási módszerét, feszültséget fog szülni városunkban. A feszültségkeltés magában hordozza az 1990 márciusában történt események lehetőségét. Ez lenne a cél 27 évvel a diktátor eltávolítása és Romániának az Európai Unióba való befogadását követően?
Ahhoz, hogy ne jussunk el idáig, a DNA-nak azonnal meg kellene szüntetni az egész eljárást és rehabilitálni a sértett személyeket, valamint kártérítést biztosítani az elszenvedett sérelmekért.
*
Utóirat
Ami az Unirea Főgimnáziumot illeti, amelynek az érdekében folyik állítólag a katolikus iskola megszüntetésére irányuló eljárás, a következőket szeretnénk pontosítani.
Az 1948-as tanügyi reform, amely megszüntette a felekezeti oktatást Romániában, összevonta a Református Kollégiumot és a Római Katolikus Gimnáziumot 2-es Számú (magyar tannyelvű) Fiúlíceum néven a volt Református Kollégium épületében. Az üresen maradt épületünket elfoglalta a 2-es Számú (magyar tannyelvű) Leánylíceum, amely 1945-48 között hajléktalan volt, illetve kegyelemből a Katolikus Gimnáziumban működhetett felváltva délelőtt és délután velünk, a fiúgimnazistákkal.
1956-ban a lányiskola átalakult koedukációs (vegyes, fiú- és lány-) iskolává a 4-es Számú (magyar tannyelvű) Középiskola néven.
1959-ben ez az iskola befogadta a lényegesen kisebb Unirea, volt román tannyelvű líceumot, amellyel egyesítették Unirea–Egyesülés néven, Gáspár János volt katolikus öregdiákkal az élen. Az első közös tanévben (1959-60) négy osztály, három magyar és egy román tannyelvű diákja érettségizett. A következő évben hasonló volt az arány.
Emlékezetesek maradnak számunkra Gámpé József volt igazgatónk szavai: fiúk, jegyezzétek meg, ha Romániában a hatalom meg akar szüntetni egy magyar iskolát vagy egyéb kulturális tevékenységet, azt egyesíteni fogja a testvériség nevében egy románnal. Teljesen igaza volt, az Unirea-Egyesülés Líeceumban, amelyben az 1959-es tanévben egy román osztály volt, a 2003-04-es tanávre megfordult az arány, és a hat kilencedik osztályból mindössze egy volt magyar tannyelvű. Ami azt jelenti, hogy román iskolává alakult egy megtűrt magyar osztállyal.
Feltevődik a kérdés: ha az első világháború előtti másfél évtizedben egy sor reprezentatív iskola épült városunkban, a szocializmus éveiben is több iskola és iskolakomplexum, akkor a demokrácia 27 évében nem lehetett volna egy új, megfelelő iskolát építeni az Unirea líceumnak?
A Római Katolikus Gimnázium Öregdiákjainak Sanctus Emericus Baráti Köre
Népújság (Marosvásárhely)

Nézmesterek
Gyermekkorom egyik megrázó élménye volt, amikor porig égett második szomszédunk hatalmas gazdasági épülete és részben a lakóházuk teteje is. Történt mindez télvíz idején, a rendszerváltás előtt nem sokkal, amikor kétszer akkora eseménynek számított egy falusi disznóvágás, mint manapság. Ez főként a rokonság proteinháztartása miatt volt így.
Klasszikusan mindig ott voltak "a közelebbiek", a mindig szolgálatos nagymamák, menyecsketársak, sógor bácsik véres tálat fogni, hurkát vakarni, májast, kolbászt tölteni, csipkehájba göngyölni a tűrthúst. A disznótoros hangulatnak persze kötelező eleme volt a köményes pálinka. Még az is megtörtént, hogy a kora hajnali pálinkázás miatt félreszúrt a böllér, a disznó pedig azon véresen elszabadult a gyermekek nagyobb örömére, hogy vörösre permetezze a szűziesre behavazott udvart. Ahol viszont hajnalban kezdődik a pálinkázás, ott előbb-utóbb megbosszulja magát a disznó. Émika néniék disznaja csúfosan röfögött vissza a másvilágról. A csűr és a lakóház között sorakozó fészer, fáskamra, nyárikonyha környékén zajló disznótoros pálinkázások elaltatták a paraszti éberséget, a mosztos kályha pedig, amely nem égett volt ki teljesen, valahogy lángra lobbantotta a nyárikonyhát.
Az emereket hajnali négy órakor riasztotta édesapám, aki buszsofőr lévén kora hajnalban vitte volna környékbeli gyárakba a váltást. A nyomorúságos jármű, amely a ház előtt parkolt éjszakánként, még csak nem is köhögött a mínusz fokokban. Kanócolni kellett. Kemény fagyok idején bizony az egész család kivette a részét a kanócolásból. Benne volt a pakliban, hogy aznap hajnalban is korán költenek emiatt, előbb azonban édesapámnak kellett fölmérnie a terepet, így ő vette észre, hogy a szomszédban szikrázik a padlás. Tíz perc alatt legalább harminc ember volt kint lapáttal, csákánnyal, vödrökkel, az asszonyok menekítették az értékeket a házból, hordták a vizet, locsoltak, ki-ki a maga helyén. Ám akkor is voltak úgynevezett "nézmesterek", bizonyos Pali bácsi például, aki nagyszerű sopánkodással tudta dirigálni a felfordulást, a vödör fülét vagy a lapát nyelét azonban meg nem fogta volna. Minket persze bezártak a házba, de a nagyablakból alaposan megfigyeltünk mindent. Mire nagysokára megérkezett a tűzoltóság - az 1980-as évek derekán alig volt még vezetékes telefon az Új utcában! -, akkorra porig égett a hatalmas, zsúfolásig tömött gazdasági épület. Széna, szalma, deszka, borona, szerszámok, szekér és lábasjószág: mind odaveszett. Megsemmisült a nyárikonyha, meg fészer és a fáskamra, minden - a házon kívül. Már a szomszédos épületeket locsolták a népek, le ne égjen a fél utca, mert közel építkeztek egymáshoz az emberek. A kétkezi erőfeszítés látszólag kevésnek bizonyult a hatalmas tűz megfékezéséhez, mégis minden fontos érték megmenekült, ami az élet újrakezdéséhez kell. Ha tétlenül a tűzoltókra vártak volna, szomszédaink földönfutóvá lesznek. Apám napokig rákvörös volt a dühtől, amikor otthon szóba jött a csudát látó Pali bácsi, attól féltünk, ha legközelebb találkoznak, fényes nappal megveri az utcán a magatartása miatt.
Szombaton a főtéri tüntetésen úgy éreztem magam, mint aki 30-40 ezer Pali bácsi Kolozsvárjának üres piacterén ácsorog, miközben odaát, a "frontvárosnak" számító Marosvásárhelyen - a magam részéről oda is jóval több embert vártam a megmozdulásra! - éppen beletörlik valakik a lábukat a kínkeservesen elért eredményeinkbe. Mindkét unokahúgom a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium kisdiákja. Szeretnek ebbe az iskolába járni, Dodó tantárgyversenyeket nyer a maga korosztályában, Deli pedig, mint előkészítős csemete, már német nyelvű dalokat is énekel, kifogástalan muzikalitással. Nekem ezért is fontos, hogy ezt az iskolát ne illesse ártó szándékkal senki emberfia! De nem maradhat senki közömbös csak azért, mert történetesen egy másik városban, másik iskolában tanul a gyermeke, netán már lediplomázott. És végképp nem maradhathatna közömbös az a korosztály, amelynek ínségesebb időkben forradalmat is tudni kellene csinálni... Maroknyi magyarsággal viszont nyomást gyakorolni sem lehet egy olyan ügyben, ahol a legtöbbet éppen a következő nemzedék veszítheti. Az eseményt biztosító rendőrség diszkrét elszivárgása sajnos rólunk állít ki rossz bizonyítványt. Minek ennyi emberhez felügyelet?
Jódolgunkban sikerült kikapcsolni magunkban egy egész közösség immunrendszerét. Mennyire tudok e pillanatban örülni annak az ötven csíkszeredai diáknak, akik épp aznap jöttek ide tanulmányi kirándulásra, és valamennyien ott voltak a téren! Tudnánk mi, kolozsváriak tízezren is lenni, ha Mátyás tövében felütnék a lacikonyhát és ingyen csápolhatnánk egy nosztalgiazenekarra! De most csak Pali bácsik voltunk, pedig amikor a szomszéd háza ég, vödröt kell ám ragadni, nehogy holnap a saját házunk tetején táncoljanak a lángok! Lesz akkor majd sírás és fogcsikorgatás!
Laczkó-Vass Róbert
Szabadság (Kolozsvár)

„Az egyetem házhoz jön” – Előre tervez a Sapientia
Tájékoztató körutat indít a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE), melynek keretében az erdélyi középiskolásoknak kívánják bemutatni a tanintézet 2017/2018-as tanévre szóló kínálatát.
Előre tervez a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE): a felsőoktatási intézmény vezetői hétfőn ismertették a 2017/2018-as tanévre vonatkozó, a felvételivel kapcsolatos adatokat, ugyanakkor bejelentették, a jövő héttől tájékoztató körútra indulnak az erdélyi iskolákban.
Dávid László, az egyetem rektora a kolozsvári sajtótájékoztatón kifejtette: Az egyetem házhoz jön című kezdeményezés keretében összesen 18 sapientiás diák hat csoportba szerveződve népszerűsíti majd a felsőoktatási intézmény kínálatát a középiskolákban. Mint mondta, a következő évben is 32 alapképzéses és 12 mesteris szakon várják a jelentkezőket. A következő tanév újdonságának a Sepsiszentgyörgyön induló erdészmérnöki és a marosvásárhelyi építészmérnöki szak beindítását nevezte.
Tonk Márton, a kolozsvári kar dékánja ugyanakkor elmondta: az egyetem tájékoztató körútja november 25-én ér véget, és fő üzenete az, hogy a Sapientia használható, minőségi oktatást kínál leendő diákjaiknak. Emellett vonzó lehet a sajátos, a diákok által családiasnak nevezett légkör a fiatalok számára. Mint részletezte, ennek részben az is az oka, hogy a tanárok a nevükön szólítják a diákokat, hiszen nem több százas nagyságrendben veszik fel őket, így jobban oda tudnak figyelni az egyes diákok egyéni előmenetelére is. Hozzáfűzte: a legutóbbi egyetemi rangsorolások szerint a Sapientia EMTE több tudományos munkával büszkélkedhet, mint a többi magánegyetem együttvéve.
A dékán ugyanakkor elmondta: 2017-ben összesen 1170 alapképzéses és 318 mesterképzős helyet hirdetnek meg, ezeknek megközelítőleg a fele tandíjmentes. Alapképzésen összesen hetvennel több hely kiadó 2016-hoz képest. A tandíjmentes helyek száma is nőtt, 42-vel lesz több jövőre. A tandíj-hozzájárulás összege ugyanakkor változatlan marad: éves szinten 250 és 450 euró közt váltakozik szaktól függően. Az egyetem ugyanakkor az Erasmus mobilitási program mellett részt vesz a magyar kormány által finanszírozott Makovecz-programban is, amely a Kárpát-medence egészére terjesztik a mobilitási programot, azaz a jelenleg nem EU-tag Kárpátaljára és a Délvidékre is mehetnek áthallgatni az erdélyi diákok.
A dékán hozzáfűzte, ami a kolozsvári kínálatot illeti, újdonságnak számít, hogy február elsejétől induló egyéves hangmérnöki képzés immár akkreditált szakként indul el. Szintén újdonság, hogy megállapodtak a budapesti Nemzeti Közszolgálati Egyetemmel, amely kihelyezi Kolozsvárra egyik közigazgatási doktori képzését. Erre 2017. április elsejéig várják a jelentkezőket.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Amikor fontosabb volt iskola és randevú helyett kimenni az utcára
Az 1956-os forradalom és szabadságharc idei hatvanadik évfordulója alkalmából összeállított előadáson vehettek részt kedden a székelyudvarhelyi Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola, valamint az Eötvös József Szakközépiskola diákjai.
Tóth Péter magyarországi versmondó korabeli jegyzőkönyvek, visszaemlékezések, illetve filmfelvételek mellett Márai Sándor, Illyés Gyula, Buda Ferenc, Csics Károly írásaival idézte fel az 1956-os eseményeket. Úgy gondolja, versekkel az ember sokkal könnyebben kifejezheti magát, így a forradalmat kirobbantó fiatalok lelkületét is könnyebb ilyen formában bemutatni. Az előadással azt próbálta megértetni, miért volt fontosabb iskola és randevú helyett kimenni az utcára 1956 októberében, mi áradt meg akkor Budapesten úgy, mint a tenger. „A magyar szabadságharc csak úgy nyer értelmet, ha őrizzük a pesti srácok emlékét és kezdünk valamit azzal a szabadsággal, amit tőlük kaptunk örökségbe” – tette hozzá.
Tóth Péter testnevelő tanár volt, majd történelmet tanított Kunszentmiklóson, mielőtt versmondással kezdte járni a Kárpát-medencét. Tavaly József Attila költeményeit népszerűsítette a diákoknak, idén hatvanöt Kárpát-medencei és öt kanadai településen idézi fel az 1956-os eseményeket. Pedagógusként azt tapasztalta, hogy ezeket az eseményeket nemcsak a diákok, hanem a felnőttek sem ismerik igazán. Szerinte ennek az az oka, hogy történelmünknek ez a dicsőséges két hete nagyon sűrű volt, ezért nehéz egyben látni, ugyanakkor az alig több mint fél évszázada történteket a mindenkori hatalom saját szájíze szerint magyarázta.
Dósa Ildikó
Székelyhon.ro

500 éves a reformáció
Az Erdélyi Református Egyházkerület
Az oldalt szerkesztette: Ötvös József lelkipásztor
Az Erdélyi Református Egyházkerület földrajzi határai kezdettől fogva egybeesnek a történelmi Erdély határvonalával: északon a Lápos- hegység, keleten és délen a Kárpátok hegyvonulata, nyugaton az Erdélyi-szigethegység, a Királyhágó és a Meszes. Ezen a területen a reformáció idején a középkori erdélyi püspökség jogutódjaként két, ágostai hitvallású superintendentia alakult ki az 1550-es években: a magyar és a szász. A magyar superintendentia keretében azonban már az 1550-es évek végén megjelennek a helvét irányú reformáció elveit elfogadó lelkészek és hívek, 1564-re pedig az egész superintendentia református hitvallásúvá vált. Az 1560-as évek végére, Dávid Ferenc, Blandrata György és Heltai Gáspár igehirdetése nyomán a magyar superintendentia lelkészeinek és híveinek többsége a szentháromság-tagadó hit- elveket fogadta el. 1568-ban Tordán az erdélyi országgyűlés kimondta az addig kialakult felekezetek (római katolikus, ágostai evangélikus, református, unitárius) vallásszabadságát.
1574-ben az unitáriusok, a korábbi szervezetből kiválva, külön egyházkerületet alkottak, élén Dávid Ferenc püspökkel. A magyar super-intendentia református lelkészei 1576-ban szintén külön szervezkedtek, püspökké választva Tordai Sándor Andrást. Így Erdély területén két önálló magyar protestáns egyház jött létre, a református és az unitárius.
A 16. század utolsó évtizedeiben a református egyház híveinek száma szerint többségivé vált, és nyolc egyházmegyére tagolódott. Az Erdélyi Református Egyház ebben az időszakban Marosvásárhelyen, Gyulafehérváron, Nagyenyeden, Déván, Kézdivásárhelyen és Fogarason tartott fenn jeles iskolákat.
A 17. században, a református fejedelmek uralkodása idején, a református egyház az uralkodó támogatását is élvezve fejlődött. Új gyülekezet alakult például az unitárius többségű Kolozsváron, amely a hívek számának növekedésével a század végére Erdély egyik legnagyobb eklézsiájává vált. Bethlen Gábor a kolozsvári reformátusoknak adta a Farkas utcai (korábban ferences) templomot, I. Rákóczi György pedig helyreállíttatta azt. Különféle szervezeti változások nyomán az egyházmegyék száma tizennégyre emelkedett.
1622-ben Bethlen Gábor fejedelem Academicum Collegium rangra emelte a gyulafehérvári iskolát. 1662-ben, a tatár pusztítás után Nagyenyeden talált új otthonra a Bethlen Kollégium. Kolozsváron a református egyházközség iskolája Apáczai Csere János professzori tevékenysége (1656-1659) nyomán emelkedett főiskolai rangra. Székelyudvarhelyen Bethlen János kancellár alapított kollégiumot 1670-ben. 1672-ben a jezsuita üldözés elől menekülő sárospataki kollégiumot Apafi Mihály fejedelem Gyulafehérvárra telepítette. Ezek a főiskolák magasabb szintre emelték a hazai lelkészképzést és hozzájárultak az erdélyi értelmiségi réteg számbeli növekedéséhez.
A 18. században a Habsburg-uralom alá került Erdélyben a református egyház védekezésbe szorult az uralkodói támogatást élvező katolicizmussal szemben, az önvédelem és egyházigazgatás legfőbb szerveként alakult ki a Református Főkonzisztórium, a mai Igazgatótanács jogelődje. Bár több templom erőszakos úton katolikus kézre került, és sok egyházközség jövedelmét megnyirbálták, ez az önvédelem eléggé hathatósnak bizonyult az erdélyi hagyományos vallásszabadság fenntartása tekintetében. 1720 körül alakult ki a püspöki igazgatás fontosságát biztosító successio rendszere, amely szerint az elhunyt püspököt azonnal követte hivatalában a helyettese, a főjegyző, a következő zsinat pedig új főjegyzőt választott.
A református kollégiumok száma emelkedett, 1716-ban Marosvásárhelyre költözött a gyulafehérvári kollégium, a szászvárosi pedig a század végén a Főkonzisztórium irányítása alá került. E főiskolák és néhány parókia kiváló tudományos műhelyként szolgáltak az alkotó értelmiségiek számára. E században mindegyik anyaegyházközségben és jó néhány fíliában működött iskola, ahol legalább az olvasást és a református hit alapelemeit a gyermekek elsajátíthatták.
Az erdélyi református egyháznak folyamatosan működő nyomdája volt Kolozsváron, némely évtizedekben kettő is, így állandóan biztosíthatta az énekeskönyvek, prédikációs kötetek, imakönyvek, tankönyvek kiadását.
1848 után a nemesi patrónusoknak az egyházközségek fenntartásában játszott szerepe csökkent, nőtt viszont a hívek – akiknek zöme a jobbágyfelszabadulás után kisbirtokossá vált – egyházfenntartó hozzájárulása.
A kiegyezés (1867) után megindult az egyház szervezetének korszerűsítése, 1872-ben a lelkészi zsinat és a Főkonzisztórium világi tagságának egyesülésével jött létre a legfőbb törvényhozó testület, az Egyházkerületi Közgyűlés, és végrehajtó szerve, az Állandó Igazgatótanács. Az 1884. évi debreceni református zsinat alkalmával ötödik egyházkerületként Erdély is betagolódott a magyarországi református egyházba, sajátos törvényeit továbbra is fenntartva.
Ebben az időszakban egyre több egyházközség és felekezeti iskola részesült állami támogatásban. Szász Domokos püspöksége idején (1885-1899) sok új templom, lelkészi lakás és iskola épült. Ugyancsak az ő kitartó erőfeszítéseinek köszönhető a kolozsvári Református Teológiai Fakultás létrejötte (1895).
1919 tavaszától az Erdélyi Református Egyházkerület Románia fennhatósága alá került, majd a trianoni békediktátum aláírása után (1920) Nagy Károly püspök letette az esküt a király előtt. A kétszeresen (vallási és nemzetiségi szempontból) kisebbségbe került egyház csakhamar megérezte az impériumváltozás nyomasztó súlyát.
A két világháború közötti időszakban lelki újjászületés tapasztalható az erdélyi reformátusságban. Egyházunk karitatív tevékenységét a Makkai Sándor püspök által alapított Református Diakonissza Intézet (1927) fogta rendszerbe. A kolozsvári Református Teológiai Fakultás nagy formátumú tudósokból és kiváló nevelőkből álló tanári kara magas tudományos szintű és a gyakorlati gyülekezeti munkára felkészítő lelkészképzést biztosított.
A bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után egyházkerületünk észak-erdélyi része visszatagolódott a Magyarországi Református Egyházba Vásárhelyi János püspök kormányzása alatt. A kisebbségi elnyomásból fölszabadult egy- házi élet föllendült, a konferenciák és gyűlé- sek tartása akadálytalanná vált. Ekkoriban teljesedett ki a teológushallgatók és a főgimnáziumi tanulók szórványmunkája. A Romániában rekedt dél-erdélyi rész, Nagyenyed központtal, Nagy Ferenc püspökhelyettes irányítása alatt élt.
1945-ben a két egyházkerületi rész újból egyesült, és az erdélyi református egyház egyre erősebben érezte a feltörekvő kommunista diktatúra nyomását. Az 1945-ös földreform az egyházközségi és kollégiumi földbirtokok újabb részét vette el, a maradékot a következő évtizedben a kialakuló termelőszövetkezeteknek kellett átadni. 1948-ban az összes felekezeti iskolát államosították teljes felszerelésükkel és ingatlanvagyonukkal együtt. 1951-ben az egyházközségek régi (1985 előtti) anyakönyveit a helyi néptanácsoknak kellett beszolgáltatni, később ezek az Állami Levéltár megyei fiókjaiba kerültek.
A kommunista hatalomátvétellel a modern történelem egyik legsúlyosabb egyházüldözése vette kezdetét Erdélyben. A politikai titkosrendőrség (Securitate) folyamatosan figyelte a lelkészi kart. 1952-ben és még inkább 1956-ban számos református és más kisebbségi egyházhoz tartozó lelkészt letartóztattak. Különféle, többnyire koncepciós perekben kirótt büntetések következtében sokan megjárták a Duna-csatornát vagy szenvedtek politikai börtönökben. Nagy részük az 1964. évi általános amnesztiával szabadult, amikor Románia először kapott kölcsönt az USA-tól, s a szerződés feltételei között volt a politikai foglyok szabadon bocsátása. A történelem aztán megismétlődött: a megelőző gyászévtized után jött a csendes, majd az egyre erősödő elnyomás ideje, s a Ceausescu-féle diktatúra falurombolási tervei mértek nagy csapást egyházunk életére. Az 1989-es fordulat után újra elkezdődhetett az egyházépítő munka. A jogtalanul elkobzott egyházi ingatlanok visszaadása alapvető és a mai napig megoldatlan időszerű kérdés. Minthogy református egyházunk szinte valamennyi tagja a magyar etnikai kisebbséghez tartozik, az etnikai kisebbségek jogainak teljesítése közvetlenül érinti. A magyarellenes megnyilvánulások gyakran kényszerítik egyházunkat arra, hogy felemelje szavát az emberi méltóság és a szabad vallásgyakorlás mindennemű megsértése ellen.
A nehézségek mellett természetesen folyamatos a csendes egyházépítés is. A gyülekezeti munka ma már nincs a templom falai közé szorítva. A helybeli hívek, az anyaországi, a nyugati és a tengerentúli testvéregyházak szolidaritásának és támogatásának köszönhetően fokozatosan élednek újjá azon intézményeink, amelyekben egyházunk nevelő, diakóniai és missziói munkáját végezheti.
A trianoni békediktátum következtében felszabdalt magyar református egyháztestünknek a 21. század elején immár tíz református egyházkerülete 2004 nyarától új együttműködési keretek között végzi Isten országa földi építésének munkáját Kárpát-medencei Magyar Református Generális Konvent – röviden: Generális Konvent – néven.
Napjainkban az Erdélyi Református Egyházkerületben 15 egyházmegye működik 505 anyaegy- házközséggel, amelyből 84 városi és 421 falusi gyülekezet, 85 leányegyházzal, továbbá 553 szórvánnyal. Összesen 521 önálló egység 1143 településen. Ezekben az egységekben, valamint kórházakban és tanintézetekben összesen 532 lelkész jellegű és 814 nem lelkész jellegű alkalmazott tevékenykedik.
Egyházkerületünk lélekszáma folyó év elején 291.939 volt, 4002 lélekkel kevesebb, mint tavaly. Ez a méretű évenkénti apadás az utóbbi három évben stagnál. A legnagyobb lélekszámú egyházközség Sepsiszentgyörgy I. Vártemplom, 4420 lélekkel, a legkisebb, melyben önálló lelkipásztor szolgál, Székelyföldvár 37, illetve Farnas 33 lélekkel. A legnagyobb református város Marosvásárhely 24.070 lélekkel, következik Kolozsvár 20.963 lélekkel, Sepsiszentgyörgy 13.877 lélekkel, Székelyudvarhely 7.508 lélekkel, Kézdivásárhely 3.595 lélekkel. (Az egyház által nyilvántartottak lélekszáma – szerk. megjegyzése.)
A fentiek alapján Urunk iránti hálával telítődött szívvel állapíthatjuk meg, hogy egyházunk minden erőtlensége, szervezeti meggyengülése, csalódásai és félelmei ellenére, Isten kegyelmének kiáradása következtében mindig akadtak olyanok, akik a hitet képviselték, folytatták a reformátorok hagyományát, hirdették Isten igéjét alkalmas és alkalmatlan időkben. Az Egyház Ura továbbra sem vonta meg kegyelmét és Lelkének áradását az őt tisztelőktől, így az Erdélyi Református Egyházkerület hívő népétől sem. Sőt inkább csodálatos módon táplálta a korlátok közé szorított egyházi életet. Hűséges egyháztagok, presbiterek és lelkészek ezrei őrizték meg a hitet, és amennyire tehették, tovább is adták azt a felnövekvő nemzedékeknek.
"Mindeddig megsegített minket az Úr!" – mondhatjuk együtt Sámuellel (1Sám 7,12), és a jövőre nézve is ez a tántoríthatatlan reménységünk.
Egyedül Istené a dicsőség!
Népújság (Marosvásárhely)

Semjén Zsolt: A magyar nemzet megmaradásához minden nemzetrészre szükség van
Az Országgyűlés 2015. november 3-án a határon túli magyarság iránt viselt, az alaptörvényben rögzített felelősségnek megfelelve november 15-ét, Bethlen Gábor (1580-1629) erdélyi fejedelem születésének és halálának napját a magyar szórvány napjává nyilvánította. Ebből az alkalomból adott interjút Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a közmédia M1 aktuális csatornájának.
A magyar nemzet csak akkor tud megmaradni, ha minden nemzetrész megmarad. Ehhez szükség van egy erős anyaországra, és meg kell erősíteni a Kárpát-medence magyarlakta térségeit, továbbá meg kell tartani a nyugati világban való diaszpórát, ami nem egyszerű dolog – vélte a miniszterelnök-helyettes.
Emlékeztetett: a Kárpát-medence tekintetében a tömbmagyarság – először Trianon óta – létszámában és százalékában is erősödött. A vegyes házasságoknál ráadásul a magyarok asszimilálják a többségi nemzethez tartozókat. Viszont a szórványmagyarságban súlyos a fogyás. Ezért elő kell segíteni, hogy a szülőföldön maradjanak, illetve hogy minél többen szülessenek – hangsúlyozta a miniszterelnök-helyettes a hirado.hu által közöltek szerint.
Semjén Zsolt úgy vélte, a kettős állampolgárság megadása „egy borzasztó fontos dolog” volt, mert személyes köteléket hozott létre a magyar állam és a külhoni magyar között. A szórvány megtartásához ugyanakkor elengedhetetlen, hogy – hídfőállásszerűen – mindenütt legyenek magyar iskolák, ahová iskolabusszal oda lehet szállítani a környéken élő gyerekeket. A nagyobb iskolaközpontok mellé pedig kollégiumokat is építeni kell, így biztosítva, hogy mindenkinek meglegyen a magyar oktatáshoz való lehetősége. Fontosak továbbá a vasárnapi iskolák is, ahol a magyar nyelv tanítása szórványkörnyezetben is megtörténhet – fűzte hozzá.
Elismerte, hogy ehhez mindkét oldalra szükség van, vagyis a külhoniakban kell igény, legalább passzív szándék a megmaradásra. Az is lényeges, hogy a kinti magyar intézmények magasabb szintűek legyen, mint a többségi társadalomé. Ha a gyerekek intellektuális előnyre tehetnek szert, akkor jobb eséllyel indulhatnak az életben – emelte ki.
A miniszterelnök-helyettes kitért a Határtalanul! programra is. Ennek célja, hogy a Magyarországon érettségiző diákok intézményes formában, tanulmányaik alatt legalább egyszer külhoni környezetben legyenek, a határon túliak pedig Magyarországon. Ezt még – főleg a cserkészeten keresztül – megpróbáljuk a diaszpórára is kiterjeszteni – tette hozzá.
Meg akarják félemlíteni a magyarságot
Semjén Zsolt beszélt a marosvásárhelyi iskolaügyről is. Szombaton több ezer ember gyűlt össze a marosvásárhelyi Vársétányon, hogy a magyar felekezeti oktatásért tüntessen, és tiltakozzon a római katolikus gimnázium ellehetetlenítése, igazgatójának, Tamási Zsoltnak a meghurcolása ellen.
A miniszterelnök-helyettes szerint azokat a magyar vezetőket vádolták meg „koncepciósan, igazságtalanul, abszurd módon”, akik a magyarság olyan vezetői, akiket a helyi közösség követ, és akik a magyarság értékeinek, érdekeinek megtestesítői, nem mellesleg elkötelezett hívei és harcosai az autonómiának. Az egész egy „magyarellenes dolog, igazságszolgáltatásnak álcázott módon próbálják meg ellehetetleníteni a magyar vezetőket, aminek célja, hogy ezerszer megfontolja minden magyar, vállal-e közszereplést, vállalva a következményeket” – fogalmazott.
Úgy vélte, hasonló a helyzet a katolikus gimnázium ügyében, mint ami a Székely Mikó Kollégiummal történt. A vád abszurd, e szerint csak adminisztratív hiányosságokat találtak, azoknak semmi köze a korrupcióhoz. „Visszaállamosítás történik, a csaucseszkui állapotok restaurációja, a magyarság megfélemlítése” – mutatott rá a hirado.hu cikke szerint.
Magyarország azonban nem engedi el sem az üldözött magyar politikai vezetők kezét, sem az intézményeket nem hagyja saját sorsára. A kormány kész anyagi áldozatokat vállalni és minden létező romániai és nemzetközi fórumon lépéseket fog tenni – tette egyértelművé.
HIRADO.HU
magyaridok.hu

Rendhagyó irodalomórák 1956-ról
Tóth Péter Lóránt, Radnóti- és Latinovits-díjas versmondó tart rendhagyó irodalomórákat az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából. A magyarországi előadóművész szerdán és csütörtökön csíkszéki iskolákban találkozik a diákokkal.
Az 1956-os Emlékbizottság támogatásával 65 állomásból álló körútra indult Tóth Péter Lóránt a Kárpát-medencében és Kanadában élő magyarokhoz. A körút során Székelyföldre is ellátogatott Forr a dal már, avagy diákok voltak és ők csinálták a dicsőséges forradalmat című rendhagyó előadásával. A pódiumműsor jegyzőkönyveken, filmfelvételeken és visszaemlékezéseken keresztül felidézi az 1956-os eseményeket, emléket állítva a hősök és áldozatok előtt.
„Mindenképp egy olyan előadást szerettem volna csinálni, ami közös pontokat hoz a mai, 2016-ban élő diákok és az 1956-os események között. Erre adta egyértelműen magát az a tény, hogy tulajdonképpen a felkelőknek és a forradalmároknak a nyolcvan százaléka diák volt. Ebben az előadásban elég nagy részt szentelek a Corvin közieknek, a »pesti srácoknak«, és tulajdonképpen így próbálom közös nevezőre hozni a mai fiatalok és az akkoriaknak az életét. Természetesen vannak benne versek, hiszen én versmondó vagyok, és a versekkel igazán jól kifejezhető egy-egy kor emberének a lelkülete” – hangsúlyozta Tóth Péter Lóránt.
Elmondta, olyan verseket próbált elhozni a gyerekeknek, amelyek bemutatják, hogy az ’56-os fiatalok milyen lélekkel, milyen erőkkel mentek ki az utcára. Ady Endre, Radnóti Miklós, József Attila örök érvényű versei mellett természetesen az ’56-os versek, Márai Sándor, Illyés Gyula, Buda Ferenc, Csics Károly versei és prózai alkotásai röpítik vissza a közönséget a Corvin köziek mindennapjaiba.
Az előadó – aki korábban testnevelő tanárként dolgozott Magyarországon – úgy véli, az iskolai oktatásban kevés figyelmet fordítanak az 1956-os eseményekre. „Konzultálva a határon túli kollégákkal, úgy tudom, hogy ’56 nem igazán tananyag. Magyarországon is elég távolságtartóan kezelték ezt a korszakot, ezeket az eseményeket a gyerekek. Valószínű azért, mert korban egész közel van hozzánk, és sok a föltáratlan akta még, hisz történelmünknek ez a dicsőséges két hetében az események nem napról napra, hanem óráról órára változtak, nehéz ezt teljességében belátni. Azért fontos, hogy tudjanak a mai gyerekek erről, mert ’56-ban a magyarok voltak az elsők, akik megpróbáltak rést törni a kommunizmuson. Egy olyan nemzet ment az utcára, amely ismét megmutatta, hogy szabadságszerető nép. A gyerekeknek fel szoktam villantani ezeken az irodalomórákon, hogy mit kezdjünk mi, mit kezdjenek ők 2016-ban a szabadsággal. Hogy mit jelent most a szabadság és mit jelentett 1956 előtt, és hogy azok a fiatalok miért mentek ki az utcára. A mai gyerekeknek egy kicsit mankó ez afelé, hogy éljenek úgy, hogy nekik ne kelljen fegyvert fogni. És azt a szabadságot, amit örökségbe kaptak a Corvin köziektől, a pesti srácoktól, nekik is tovább kell adni. Mindig kihangsúlyozom, hogy nem ússzuk meg, ezt a tüzet felelősségteljesen kell óvjuk” – fogalmazott az előadó.
Előadások Csíkban
Szerdán a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskolában és a csíkszentmártoni Tivai Nagy Imre Szakközépiskolában tartott rendhagyó irodalomórát Tóth Péter Lóránt, csütörtökön pedig reggel 9 órától a csíkszeredai Venczel József Szakközépiskolában, míg 11 óra 40 perctől a Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumban folytatja körútját az előadó
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Kiállítás az 1956-os szabadságharcról
Az 1956-os forradalom és szabadságharc főként erdélyi vonatkozásait bemutató kiállítás nyílt a marosvásárhelyi Kultúrpalota előcsarnokában, az 1956-os Emlékbizottság jóvoltából. A tárlat péntekig, november 18-áig látogatható, utána székelyföldi körútra viszik.
A magyarországi Buza László Egyesület a Nemzetközi és Regionális Tanulmányokért, valamint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezésében, a magyarországi székhelyű 1956-os Emlékbizottság jóvoltából péntekig Marosvásárhelyen, a Kultúrpalota előcsarnokában is megtekinthető az 1956-os szabadságharcot felelevenítő kiállítás.
Az Ahol a hősöket nem felejtik, ott mindig lesznek újak mottó jegyében a magyarországi és erdélyi eseményeket, résztvevőket bemutató tárlat megnyitóján az EMNT Maros megyei szervezetének elnöke, Cseh Gábor Adorján András Mi volt 1956, barátom? című művéből olvasott fel részletet, amely így végződött: „Ahogy a helyed nézed népeknek sorában, légy büszke arra:/ha csak kicsiny kokárda vagy Világnak gomblyukában”.
A gondolatot megragadva a Maros Megyei Múzeum igazgatója, Soós Zoltán a „kicsi a bors, de erős” szólással megerősítve kiemelte, 1956-ban a magyarság megmutatta Európának, hogy képes megfordítani a dolgok menetét. „Lerántottuk a leplet a szocializmusról, amelynek addig Európában sok követője volt. Olaszországban, Franciaországban, Németországban diáktüntetéseket is szerveztek, annak ellenére, hogy kósza hírek érkeztek a Szovjetunióban elkövetett rémtettekről, amelyeket a nyugatiak nem hittek el. A budapesti események után nehéz volt megmagyarázni, hogy a tank belelő a tömegbe. A magyarság döbbentette rá a világot arra, hogy a szocializmus nem emberarcú, hanem diktatúra. Ma is a magyarság vállalta, hogy megmutatja Európának, hogy mi a helyes út, Európa középpontjába emelte a migránskérdést és azt, hogy szűrés nélkül nem szabad tömegeket beengedni. Európa lelkiismerete vagyunk, amely néha megszólal, felkiált” – fogalmazott a múzeumigazgató, rámutatva, hogy Magyarországot éppen azzal vádolják manapság, hogy az ’56-os események után menekülőket befogadták a világ országai: csakhogy jól képzett szakembereket kaptak, akikkel a befogadó országok nyertek.
További hét székelyföldi helyszín
A tárlat 15 pannóján az erdélyi csoportosulások ténykedését és a vezetőikkel, tagjaikkal szemben végrehajtott megtorlásokat ismerhetik meg az érdeklődők: a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen és a Képzőművészeti Főiskolán szerveződött csoportokat, a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének, a partiumi Bethánia mozgalomnak, a Temesvári Műegyetemen szerveződött csoportnak, a Szoboszlai-csoportnak, az Érmihályfalvi csoportnak, a kolozsvári Dobai-csoportnak, a Baróti-diákok csoportjának, a székelyföldi Fekete Kéz, Török- és Puskás-csoportoknak, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének, illetve a Székelyföldi Ifjak Társaságának szervezkedését. A kiállítás ezután Székelyudvarhelyen, Szentegyházán, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Sepsiszentgyörgyön, Kovásznán és Kézdivásárhelyen lesz megtekinthető.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro

Nem a mi időnk
Lassan két évtizede, hogy egy koalíció tagjaként a magyar érdekképviselet történelmi előzmények nélküli kormányzásra vállalkozott Romániában. Országon kívül és belül joggal hitték akkor sokan, hogy egyszer s mindenkorra megváltozik a román–magyar viszony, és hogy tulajdonképpen egy új, toleráns Európa diadala ez a Kárpát-medence régi, intoleráns történelmi modelljei fölött.
Az alkotmányos és törvényes keretek fokozatos, ám összességében nagyon is radikális átalakítása ezt bizonyította, és a néha elkerülhetetlen kudarcok is legfeljebb ideig-óráig kedvetlenítettek el minket.
Európa jó, Románia még rossz, de hamarosan nálunk is rendben lesznek a dolgok.
Valahogy így összegezhetném akkori közérzetünket, amely persze csak utólag látszik rózsaszínűnek, mert minden optimizmusunk dacára folyamatosan kétségek között hányódtunk, hogy politikai eszközökkel, az integrációs kényszereket is felhasználva sikerül-e tartósan kedvező feltételeket teremteni a romániai magyarok számára. Nap mint nap tapasztalhattuk, hogy a történelmi beidegződések megváltoztatása milyen nehéz, de azt is láttuk, hogy mégis van rá esély.
Néhány hónappal 1996-os kormányra lépésünk után, 1997 márciusának elején azt latolgattuk Victor Ciorbea miniszterelnökkel, hogy közeledik március 15., és mit is kellene tennünk, hogy az elmúlt években mindahányszor felszított magyarellenes hangulatot megelőzzük. Őszintén szólva nem elvi-eszmei beszélgetést folytattunk, hanem pragmatikusan mérlegeltük, hogy közös kormányzásunkat nagymértékben befolyásolhatják az esetleges feszültségek. Előrukkoltam egy hirtelen ötlettel, magam sem nagyon bíztam benne, hogy „vevőre” találok: mi lenne, ha a miniszterelnök március 15-e alkalmából köszöntené a magyarokat. Meg is lepődtem, hogy egy pillanatnyi hallgatás után felcsillant Ciorbea szeme. Jó, megcsinálom – mondta. Abban is megegyeztünk, hogy egy nappal azelőtt el kellene készülnie, mert le kell még fordítani magyarra is, és lapzárta előtt el kell juttatni a román és magyar sajtónak, felolvasni pedig lehetőleg a prefektusok – a megyei kormánymegbízottak – fogják az üzenetet.
Tudni kell mindehhez, hogy Ciorbea erdélyi román, sőt, móc, annak az Avram Iancunak a földije, aki 1848-ban bizony szóval is, tettel is gyűlöletet hirdetett a magyarok ellen, és miközben a románok szabadságáért szállt síkra, nem vette észre, hogy az osztrákok malmára hajtja a vizet.
Nos, másfél évszázad múlva, 1997-ben a miniszterelnök nem csupán tessék-lássék, hanem érezhető empátiával írta meg a szöveget, amely újabb meglepetésemre azzal végződött, hogy: „boldog ünnepet kívánok”. Meglepődtem, és el is szégyelltem magam, hiszen nem elég, hogy egy román politikus hajlandó volt ünnepnek tekinteni az ünnepünket, hanem tudtán kívül még rám is pirított. Én ugyanis március 15-e kapcsán sokféle érzést fel tudtam idézni magamban addig, csak éppen a boldogságot nem. A fogcsikorgatás, a csak azért is kiállás, a bátorítás, néha a szorongás napja volt ez az azelőtti években, nem beszélve 1990-ről, Marosvásárhely véres márciusáról. Nem múlt el egy csapásra a miniszterelnöki üzenettől sem a feszültség, de attól fogva valamiképpen hivatalossá vált Romániában is a magyar szabadság évfordulója, részt vettek a román pártok képviselői és több megyében a prefektusok is az ünnepségeken.
Mi több, azután már nemcsak a miniszterelnök, hanem az államelnök is küldött üzenetet minden évben az ünneplő magyaroknak.
Kivéve az idei évet, amikor a német nemzetiségű államfő érdekes módon hirtelen megfeledkezett erről, és „csak” Dacian Ciolos miniszterelnök üzenetét hallgathatták meg az ünneplők.
Egyébként azt is el szokta felejteni Klaus Johannis, hogy beszédeiben legalább egyetlen obligát mondatban megemlítse például a kisebbségi jogok fontosságát.
Nem a mi időnk ez – mondják mostanában egyre többször barátaim, amikor a párizsi vagy brüsszeli merényletek kerülnek szóba. Európának most kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a saját etnikai-nemzeti problémáival bajlódjék, amikor nyakunkon a menekültek. Vajon a rosszul kezelt menekültkérdés arra intene minket, hogy hallgassunk? Az európai szolidaritás azt jelentené, hogy ki-ki félreteszi a saját gondjait, és közös nyomorúságunkra koncentrálunk mindannyian?
Hát nem éppen ez-e a mi közös nyomorúságunk, hogy nem vagyunk képesek választ adni az együttélés dilemmáira? A menekültügyre is csak azért nem tudunk megoldást találni, mert a saját dolgainkat sem rendeztük igazán, és ha neki is fogtunk a rendezésnek, menet közben leálltunk vele. Mint Romániában is az utóbbi években, és mint a környező országokban is. Illetve azt a hazug és veszélyes alternatívát próbálják egyesek legyűrni a torkunkon, hogy egy olvasztótégelyként működő Európai Unió és a tetszhalálukból feltámadó, hihetetlenül agresszív nemzetállami elképzelések között kell választanunk.
Markó Béla
nol.hu

Végelszámolás (Egy megfigyelt család 32.)
Puskás Lajos tanár, történész és műfordító, ahogy személyét itt-ott megjelenítő helyeken olvashatjuk, feleségével, a jobbára régi módon csak magázott Margit asszonnyal szép családot hagytak az erdélyi magyar életnek. Négy gyerekük közül ketten, Ildikó húgom és Árpád öcsém később Magyarországra költözött. Családunk tulajdonképpen tanulmányaink végeztével szóródott szét, és már jobbára csak vendégek voltunk Kolozsváron.
Családunk hagyományőrző, jellegzetes polgári család volt, erős vallási kötődéssel és szilárd magyar öntudattal, amely nem jelszavakban nyilvánult meg, hanem szüleink és gazdag könyvtárunk folyamatos ránk hatásával. Ezért valamennyiünk számára az 1944 őszén Kolozsváron megjelent szovjet és román hadsereg importálta és román sovinizmussal megfejelt bolsevizmus negyvenöt éves üldöztetést jelentett. Erről olvashattak eddig a 31 fejezetben. Nem maradt más dolgom, mint hogy az átkos rendszer bukásával a családunkra telepedett kommunizmus hatását adatokban vonjam össze. Édesapámat 1947-ben internálták. Öt hónapot volt a szamosújvári börtönben. Engem mint csíkdánfalvi tanárt 20 (plusz 10) évre ítéltek 1959-ben. Öt és fél év után, 1964-ben az általános közkegyelemmel szabadultam. Csaba öcsémet, a gyimesfelsőloki tanárt szintén 1959-ben 18 évre ítélték, ő is 1964-ben szabadult. Börtönlétünk alatt házasodott Magyarországra tanítónő húgunk, Ildikó. Árpád öcsém édesanyánk 1990-ben bekövetkezett halála után költözött Tatabányára, orvos fia közelébe. Édesapámat (akit ideiglenesen megfosztottak nyugdíjától) 1961-től haláláig (1982) figyelte a Securitate. Az általuk összeállított dosszié 1876 lapot tartalmaz. Folyamatosan 14 szekus tartotta számon 12 besúgó hathatós segítségével (közülük három valódi neve ismert). Előbb „Pescaru Teofil”-ként, majd „Károly”-ként titkosították valódi nevét.
Puskás Attila, „Şahistul” (Sakkozó) lett a nyilvántartási nevem. A csíkszeredai tanárok és diákok perében, fővádlotti minőségemben, majdnem valamennyi dossziéban szerepelek. A 19 vaskos kötet 2216 oldalból áll, 17 kötet a perrel foglalkozik (P/109), két kötet (I/1–2.) információs anyagokat tartalmaz. Velem 9 szekus tiszt és 16 informátor (három kilétét sejtem) „foglalkozott” kiszabadulásomtól 1989 decemberével bezárólag.
Puskás Csaba öcsém dossziéja négy kötet 118 lappal (mivel mindössze hat évet élt kiszabadulása után). Marosvásárhelyről a peripravai rabtáborba vitték. Itt volt kiszabadulásáig. Az öt besúgóból egyiknek a nevét ismerjük. Titkosított neve nem volt.
Puskás Árpád öcsém gyógyszerésztechnikus Kolozsváron. Őt 1972–1979 között figyelte a Securitate sűrű levelezése és számos baráti kapcsolata miatt. Kétkötetes dossziéja 321 lapot tartalmaz. Tizenhárom szekus neve szerepel ezekben 21 forrásként megjelölt besúgóval. Valódi nevük ismeretlen. Összesítve: nyilvántartásunkra a román állam – teljesen fölöslegesen – 29 kötetben 4531 lapot pazarolt el, 54 informátort (besúgót) foglalkoztatott 39 szekus tiszt (hadnagytól ezredesig). Megtörni egyikünket sem tudták, soha nem voltunk a kommunisták ifjúsági (KISZ) vagy felnőttpártjának (RKP) a tagjai. Ma már nyugdíjasként olyan életre emlékezünk, ahol az egymás és népünk iránti szeretet és hűség adta az erőt elviselni a negyvenöt év megpróbáltatásait.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Podlipny Gyula-életműkiállítás a Barokk Palotában
A temesvári Szépművészeti Múzeumban november 18-án, pénteken kerül sor a 25 évvel ezelőtt elhunyt grafikus és művészpedagógus, Podlipny Gyula életmű-kiállításának a megnyitójára. A tárlatnyitón részt vesz dr. Victor Neumann, a Szépművészeti Múzeum igazgatója, dr. Annemarie Podlipny-Hehn író és műkritikus, a művész özvegye, dr. Constanti Flondor képzőművész, az 1+1+1 és a Sigma avantgarde csoportosulások alapítója és Szekernyés János, a Képzőművészek Temesvári Szövetségének elnöke.
A pénteken megnyíló tárlaton Podlipny Gyula 80 munkáját állítják ki, amelyek a Múzeum gyűjteményének és Annemarie Podlipny-Hehn magángyűjteményének a részei. Podlipny Gyula Pozsonyban született, gimnáziumi tanulmányait Budapesten fejezte be, ahol azután Vesztróczky Manó rajzkurzusát látogatta, majd a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Réti István növendéke volt. 1918-ban ösztöndíjasként Nagybánya, 1919-ben Kecskemét művésztelepén dolgozott, 1926-tól véglegesen Temesváron telepedett le, ahol előbb magániskolát alapított, majd a Kolozsvárról Temesvárra költözött Képzőművészeti Iskola tanára lett (1934–41).
A modern európai művészet eredményeihez fölzárkózó művei a kortárs festészet és grafika élvonalába emelték. Nyomorékoknak, koldusoknak, a társadalom elesettjeinek együtt érző bemutatása képein Dosztojevszkij regényeinek hangulatát idézi. Portrékat (köztük számos önarcképet), kompozíciós műveket, tájképeket festett, többnyire pasztelltechnikával. Járatos volt az alkalmazott grafikában is: 1930-tól a temesvári mozgóképszínházak tervezőjeként filmplakátokat készített. Podlipny Gyula 1934-től három évtizeden át oktatott a temesvári művészeti fő-, illetve középiskolában, oktatási módszerei, rajzórái máig emlékezetesek. Öt éven át szervezője volt a város képzőművészeti életének, a Képzőművészek Szövetsége elnökeként.
A Podlipny életmű-kiállítás 2017. február 15-ig lesz látogatható a Szépművészeti Múzeumban (Dóm tér 1. szám).
Pataki Zoltán
Podlipny Gyula /Pozsony, 1898. ápr. 12. – Temesvár, 1991. jan. 15.
Nyugati Jelen (Arad)

Oknyomozással (is) népszerűsítik a magyar tudományt
Küszöbön az erdélyi magyar kutatók és kutatások seregszemléje
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 2002-ben szervezte meg első konferenciáját A Magyar Tudomány Napja Erdélyben címmel. Az évente megtartott rendezvény időpontja – az EME 1859-es alapító közgyűlésére emlékezve – a november 23-ához legközelebb eső hétvége. A hagyomány szerint a nyitónapon plenáris előadások hangzanak el a tudomány időszerű kérdéseiről, másnap, szombaton pedig a szakosztályok és fiókegyesületeik tartják meg a saját konferenciájukat. Az évek során ezek a rendezvények köre olyannyira kiszélesedett, hogy a konferenciák, vándorgyűlések, tudományos ülésszakok egész novemberben jóformán egymást követik – az eseménysorozat Kolozsváron, november 25–26-án csúcsosodik ki, a plenáris előadások a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében hangzanak majd el. Minderről Bitay Enikő EME-főtitkár nyilatkozott a Szabadságnak, akitől megtudtuk: idén a rendezvény témája az Oknyomozó tudomány. De mi is az?
– A Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvénysorozat, tizenöt éves múltjával, az erdélyi magyar tudományosság jelentős fórumává vált, tükrözve a hazai eredmények és gondok mellett az összmagyar és nemzetközi tudományművelés irányait, lehetőség szerint a kiemelkedőbb megvalósításait is, ugyanakkor teret biztosít az elért eredmények bemutatására, megvitatására, valamint a jövőbeni feladatok kijelölésére és egyeztetésére – magyarázta lapunknak Bitay Enikő EME-főtitkár. – A kutatóknak szükségük van a megmérettetésre, a számadásra, munkájuk folyamán a szakmabeliek reflektálására, a velük való egyeztetésre, s egy olyan hálózatra, melynek keretében a kutatási témájukban jártas szakemberekkel folyamatosan közreműködhessenek. Az EME háttérintézményként igyekszik mindezen lehetőségeket megteremteni a tudományos közösséget erősítve: kapcsolatok kialakítását, megtartását támogatja, s ugyanakkor a megfelelő eszközeivel a tudományos eredmények terjesztésére is vállalkozik – akkreditált kiadója és digitális adattára révén.
Bitay Enikő az idei rendezvény sajátosságaként említette, hogy annak témája az oknyomozó tudomány, amely a tudományos kutatások alapját jelentő, a körülöttünk levő világban tapasztalt jelenségek okainak felderítésére utal. Kijelölésében az MTA javaslatát vették figyelembe – egyébként a rendezvény fővédnöke idén is, immár hagyományosan, az MTA elnöke, Lovász László akadémikus.
–A plenáris előadások megtartására különböző szakterületeket képviselő fiatal kutatókat kértünk fel az idén, figyelembe véve a szakosztályok javaslatait – ismertette a küszöbön álló rendezvény részleteit. – Így kilenc kutatási témába és ezek eredményeibe láthatunk be, melyek tükrözik a fiatal generáció tudományos törekvéseinek irányát és a jövőbeni lehetőségeket. Betekintést kapunk a mezőgazdaság fejlesztési lehetőségeibe; a földtani kutatásoknak a tengerek és óceánok megismerésében betöltött szerepébe; a mechanizmusok és robotok világába. Ezen kívül az 1400 körül történt népességváltásra vonatkozó bizonyítékokat ismerhetünk meg oknyomozó megközelítésben, illetve újabb kutatási adatokat Gyulafehérvár, mint fejedelmi székváros külső főteréről és lakóiról a 16. század közepén. Az idei Debüt-díjas médiakutatónak Hogyan látták elődeink a két világháború közti Kolozsvárt? című előadása a kolozsvári amatőr fotósok látásmódjára koncentrál, nyomába ered a fényképészek médiaműveltségének és vizuális kultúrájának, valamint a képeslapok nyújtotta városkép változásaival hasonlítja össze mindezt. A mesterséges intelligenciában a gépi tanuló algoritmusok az emberi tanulás különböző típusait modellezve, egy költséghatékony osztályozást, a félig felügyelt gépi tanuló algoritmus módszerét ismerhetjük meg egy informatikus szakember előadása által, míg a meghívott orvoskutató az egyik legrégebben ismert neurológiai kórképről, az epilepsziáról s ennek feltáratlan hátteréről tart előadást. A kisebbségi (anyanyelvű) jogászképzésről, az egykori Bolyai Tudományegyetemen zajló jogászképzés rekonstrukciójáról és tanulságairól is lesz előadás – nyilatkozta Bitay Enikő.
Mint megtudtuk a rendezvények igen változatos képet mutatnak téma, nagyságrend, helyszín és célközönség tekintetében: van közöttük öt nemzetközi tudományos konferencia, tudománynépszerűsítő rendezvény, illetve emlékkonferencia is. – Ha számszerűsíteni szeretnénk rendezvénysorozatunkat, akkor elmondhatjuk, hogy összesen 310 szerző 201 munkája kerül terítékre. Amennyiben az érdeklődők egy-egy tudományág művelőit és legújabb eredményeit kívánják megismerni, illetve szakmai életükbe szeretnének belátni, akkor ez a tudományos rendezvénysorozat erre bárki számára alkalmat nyújt – összegzett az egyesület főtitkára, emlékeztetve arra, hogy akinek nem sikerül eljutni a rendezvényekre, az EME kiadványaiból is tájékozódhat az egyes szakterületeken elhangzott előadásokról, így az évi rendszerességgel megjelenő Certamen sorozatban a nyelv-, irodalom, néprajztudomány, történelem és művészettörténeti szekció előadásait, míg a Műszaki Tudományos Közlemények sorozatban a reáltudományok szakterületén elhangzott előadások írott változatát olvashatják.
Az EME hét szakosztálya és négy fiókegyesülete összesen 15 rendezvényével járul hozzá az egyesület központi rendezvényéhez, ebből kilenc rendezvény Kolozsváron, hat vidéken zajlik (Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy). További részletek és program az EME honlapján: www.eme.ro/mtne.
Ördög Béla
Szabadság (Kolozsvár)

„Elitnegyed volt, nyomornegyed lett”
Kijöttek a béketűrésből a gyergyószentmiklósi Forradalom lakótelep lakói. Panaszaik sora hosszú, úgy érzik, elhanyagolja őket a városvezetés. Nem csak most. Több mint egy évtizede várnak annak az ígéretnek a teljesülésére, ami ismét jó utakat jelentene számukra.
A negyedben élők közlekedési gondjai akkor keletkeztek, amikor a dán kazán épült, és a negyed tömbházaihoz új fűtéshálózatot vezettek. Azóta a tömbházak közötti utak katasztrofálisak, az esővíznek nincs hová lefolynia, gyalog nem lehet eljutni akár a boltig sem, a tömbházak alapja pedig ázik – sorolta az a tucatnyi személy, aki a 9-es számú tömbházakból jött ki a hideg ellenére, hogy elmondhassa problémáit a sajtónak.
A dán kazán és a Forradalom negyedi hálózat építése még Pál Árpád polgármester idejében, azaz 2004 előtt zajlott. A lakók még emlékeznek Pál kijelentésére, miszerint, miután beindul az új fűtésrendszer, a kivitelező cég kötelessége, hogy a tereprendezést elvégezze, az utakat helyreállítsa. És el is fogja végezni ezt – ígérte akkor Pál. A helyreállítás azóta sem történt meg. Akkor, amellett, hogy felásták a negyed nagy részét a vezetékek földbe helyezésekor, a nehéz gépek súlya alatt az addig jó minőségű betonút is tönkrement.
A következő négy évből sem jók a helyiek emlékei. Pap József betömette azt az árkot, ami a gyilkostói út mentén haladt. Azóta az esővíz Felszeg felől nincs, hol lefolyjon, így nagy része a lakónegyed tömbházai között állapodik meg. Egy másik akkori munkálat során a gyilkostói út és a Kórház utca találkozásánál elvágták az esővíz-csatornát, tönkretették a lefolyót. Ezzel még rosszabb lett a helyzet a negyedben.
Mezei János megválasztásakor ígéretet tett, hogy megoldja ezt a gondot. Aláírásgyűjtés zajlott a negyedben, beadványt fogalmaztak meg. Lázár Zoltán akkori alpolgármester ki is érkezett, topográfusok és más szakemberek keresték, mit kellene tenni. Írásban tett ígéretet, hogy rövid időn belül lesz megoldás. Aztán nem történt semmi. Azaz mégis: egyszer kavicstöltés érkezett, amit szétterítettek. Ez azonban alig tartott valamit.
A negyedben többnyire idősebb emberek élnek, de vannak azért fiatalabbak is, gyermekekkel, akik számára az egész környéken nincs egy játszótér – említik, de többnyire az idősek gondjait panaszolják. Nagyobb esőzésekkor gumicsizma nélkül ki sem lehet jönni a lépcsőházból, tégladarabokat dobnak a pocsolyába és azokon egyensúlyoznak, hogy eljuthassanak a boltba, vagy kivihessék a szemetet. Hogy a vizet valahogy levezessék, árkokat improvizálnak a helyiek.
Azt is elmondják, hogy habár erre is volt ígéret, a környéken nincs egyetlen lámpaoszlop sem. Így a tömbházak közötti tér megvilágítása közösségi összefogásból oldódott meg, a lakók pótoltak össze és szereltek lámpát az egyik tömbház oldalára. A tehetősebbek többször is hordattak ide kavicsot, a nagyobb gödrök feltöltésére. Ugyanakkor hozzáteszik, hogy az itt álló jegenyesor elöregedett, balesetveszélyes. Évek óta kérték, hogy kivágják, vagy visszavágják ezeket. Más szomszédok ellenben azért gyűjtöttek aláírásokat, hogy a fakivágást megakadályozzák.
Egy asszony felemlíti, hogy a mostani „pocsolya-tavak” helyén egykor nagyon jó minőségű út volt, és a csendes környéken nyugodtan focizhattak a fiai. Egy férfi emlékei nem annyira régiek, ő mintegy tíz éve az egyik lakónegyedi „tónál” tanítgatta fiát a horgászat alapjaira... „Elitnegyed volt, nyomornegyed lett” – állapítja meg egy másik lakó.
Tudják ugyan, hogy elkészült egy rendezési terv, ami a negyedet és környékét érinti, de hogy konkrétan mi van benne, azt nem nagyon ismerik. „Felelőtlenek is vagyunk kicsit” – ismerik el, amikor elhangzik, hogy a terv nyilvános bemutatásán alig néhányan vettek részt. Garázsbontások lesznek, azt tudják, de ennél sokkal fontosabbnak tartanák, hogy a város kiküldjön már egy gépet, ami elegyengeti a terepet, legalább átmenetileg járhatóvá téve az utat. A tervezett negyed-átalakításról, mint Nagy Zoltán polgármester nagy tervéről hallottak, de nem hiszik, hogy a közeljövőben lesz ebből valami. Ha lesz is pályázat, legalább két év, míg a tervből munkálat lesz – mondja egy értesült. Ők azonban most szeretnének valamilyen kézzelfogható eredményt látni. György István alpolgármestert egy hete keresték meg gondjukkal, és kaptak ígéretet, hogy egy gréder simítja el az útfelületet.
A lakók panaszait tolmácsoltuk a városháza felé. Így reagáltak: „Sajnos nem új keletű és nem egyedi probléma a Forradalom lakónegyed utcáinak állapota. A problémát jelezték az önkormányzat irányába, amelyre György István alpolgármester ígérete a földgyalu (gréder) kiküldése, amely még alkalmas időjárás hiányában, a hóesés és a hideg miatt még nem valósult meg”. Hozzáteszik: számottevő útjavítás jelenleg nem lehetséges, a költségvetésből nincs előirányzott összeg erre a célra. Ezzel az egyelőre átmeneti segítséggel próbálják meg valamelyest enyhíteni a problémákat, amint még egy kicsit melegedik az időjárás, és lehetővé válik a munkálat kivitelezése.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

A csíki drón, ami a Google érdeklődését is felkeltette
A csíkszeredai Spider Drone Security nevű, drónokat gyártó cég két alapítója, Lénárd András és Bustya Attila neve is felkerült arra a listára, amely a legjelentősebb közép- és kelet-európai újítókat tömöríti. A cég 2 óra 6 perc és 7 másodperces idővel tartja a kisméretű drónok lebegési világrekordját.
A New Europe 100 (NE100) projekt harmadik kiadásában a lengyel Res Publica Alapítvány, a Financial Times brit nemzetközi napilap, a Google és a Visegrádi Alap állította össze azon közép- és kelet-európaiak listáját, akik jelenleg a régió világszínvonalú innovátorai.
A kezdeményezés célja elismerni azokat az egyéneket vagy csoportokat, amelyek valamilyen módon újítónak számítanak, és valamilyen területen (új találmány, a technológia innovatív használata, a társadalom javára fordított szakértelem) jelentős pozitív hatást kifejtő tevékenységet folytatnak.
A Mediafax hírügynökség beszámolója szerint a Google internetes mamutcég közleményében szerdán hozta nyilvánosságra az idei eredményeket. A listán 15 európai ország képviselői szerepelnek, a lengyelek vannak a legtöbben, ezután a csehek és a szlovákok következnek, utánuk pedig a magyar és a román újítók sorakoznak fel 10–10 találmánnyal. Az utóbbiak között szerepel Lénárd András és Bustya Attila az általuk 2008-ban alapított Spider Drone Security nevű közös vállalkozásukkal.
Lénárd András megkeresésünkre elmondta, a Google romániai kirendeltségével egy közös munkanapjuk is volt. „A Google-t minden érdekli, ami technológia, ami újítás, és a Spider Drone Security nevű cégünk tartja jelen pillanatban az ember nélküli repülőszerkezetek levegőben maradási világrekordját, amit több mint egy éve állítottunk fel, de azóta sem tudták megdönteni, pedig több próbálkozás is volt világszinten. A Google és a Financial Times javaslatára kerültünk fel a listára, hiszen az újításoknak köszönhetően valószínűleg felkeltettük az érdeklődést, aminek szívből örülünk. A drónok 70 százalékát mi gyártjuk, saját gépekkel dolgozunk. El kell különíteni a hobbidrónokat az ipari és a hadi drónoktól, amit mi gyártunk, az gyakorlatilag hadi technológia. Ez világviszonylatban egy több millió eurós feltörekvő iparág, és ez megkönnyíti az emberek munkáját a mezőgazdaságtól kezdve az őrző-védő cégekig. Különböző államokkal és multinacionális cégekkel vagyunk kapcsolatba, és jelen pillanatban próbáljuk a céget bővíteni. Úgy gondolom, hogy egy erős technológiai központ tud létrejönni Csíkszentsimonban, amit próbálunk világszinten kamatoztatni, hogy legyen ennek egy gazdasági vonzata is számunkra, illetve Székelyföld számára. Én egyébként üzleti és gazdasági szereplőként veszek részt a vállalkozásban, a technikai tudás Bustya Attila érdeme, ő ezeknek a fejlesztéseknek szánta az életét” – hangsúlyozta Lénárd.
Iszlai Katalin |

Könyv a túlélésről, az embernek maradásról
Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa szervezésében csütörtök délután tartották Szilágyi Árpád volt politikai fogoly a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál nemrég megjelent Áldozat, 1956 című önéletrajzi könyvének bemutatóját. A csíkszeredai Lázár Ház dísztermében a szerzővel Kozma Mária, a kötet szerkesztője beszélgetett az elítélés okairól, a börtönévekről, a szabadulásáról.
„Az 1956-os események hatvanadik évfordulóját ünnepeljük, október 23-tól kezdődő programsorozattal méltóképpen megemlékeztünk az 1956-os forradalomról és szabadságharcról” – mutatott rá Lukács Bence Ákos konzul, az est házigazdája. Mint mondta, a programsorozat része volt, hogy Szilágyi Árpáddal közösen székelyföldi középiskolákban mutatták be a kötetet, ahol a szerző személyesen mesélhetett a börtönéveiről a diákoknak. Hangsúlyozta, ez az előadássorozat rendkívüli élmény volt számára, és meghatározó része volt az itteni, lassan hároméves pályafutásának, majd azt a levelet olvasta fel a könyvből, amely aztán meghatározta Szilágyi Árpád börtönéveit, és amelyet írója szolidaritásból küldött az 1956-os magyarországi események után Budapestre.
„A könyv börtönnapló, visszaemlékezés, önéletrajz, nagyon nehéz műfajilag meghatározni, hiszen olyannyira személyes, hogy szerkesztés közben kicsit arra is gondoltam, hogy közelíteni kellene az irodalmi nyelvhez. A kötet utolsó lapjain, ahol az amnesztiával szabadult Szilágyi Árpád hazatér a szülőfalujába, érzelmes, de végül is arra gondoltam, hogy ez nem egy regény, nem egy novella. És bár az irodalomban leszoktunk arról, hogy érzelmes történeteket olvassunk, vagy érzelmesen fejezzük ki magunkat, ez nagyon indokolt volt ennek a könyvnek a végén, mert ki ne sírna, amikor annyi év után megpillanthatja a szüleit, és hazatérhet a szülőfalujába. Azért, mert szolidarizált az 1956-os magyar forradalommal, 20 év kényszermunkára ítélték, majd 1961-ben még 22 évre” – vezette fel a beszélgetést Kozma Mária. Kiemelte, kell lennie valami nagyon fontos dolognak, olyan lelki erőnek, amely hosszú éveken keresztül a börtönben levő embereket életben tartotta, és miután kiszabadultak onnan, azután is tovább tudtak élni.
Szilágyi Árpád a jelenlevőknek elmondta, a börtönben is megvolt a létért való küzdelem. Két lehetőség volt: vagy állat lett valakiből, vagy a nehézségek árán is, megmaradt embernek. Mesélt a börtönben megélt nehézségekről, kegyetlenségekről. „Legelőször lelkileg törték meg az embert. Ha volt egy parányi hite, volt reménye, hogy egyszer csak vége lesz ennek az egésznek. Ha nem volt, napokon, heteken belül elpusztult.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Emlékszel még?
Operettest tizedszerre
Nagy tömegeket vonzó, kortalan dallamok töltik be november 21-én, hétfőn este 7 órakor a marosvásárhelyi Kultúrpalotát. A Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület tizedik alkalommal szervezi meg a hungarikumnak számító magyar operett előtt tisztelgő estet, amelyen kiemelkedő marosvásárhelyi tehetségek, illetve egy meghívott előadó gyönyörködteti a nagyérdeműt. A részletekről Náznán Olga, az egyesület elnöke és Trozner Kincső énekesnő, az operett-esteken évről évre fellépő Varieté Expressz tagja tájékoztatott.
– 2007-ben szerveztük meg az első operettestet, és az elmúlt évtizedben egyszer sem maradt el ez a rendezvény. Rendszerint október 24-e, a magyar operett napja, Kálmán Imre születésnapja körül kerítettünk rá sort, idén teremgondok miatt tolódott novemberre. Az est címe: Emlékszel még? A Csárdáskirálynő ismert operettbetétjének kettős üzenete van, az elmúlt tíz évre is szeretnénk emlékeztetni vele a hallgatóságot. A korábbi alkalmakhoz hasonlóan a Varieté Expressz – Boros Emese, Buta Árpád, Szabó Levente és Trozner Kincső – lép közönség elé. Minden évben volt egy meghívottunk is, kolozsvári és budapesti művészeket is vendégül láttunk. Ezúttal Erdős Róbert, a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum egykori diákja jön el hozzánk Budapestről. Ezzel is kifejezésre juttatjuk az operettestek fontos célkitűzését, az ifjú tehetségek felfedezését, megismertetését – mondta Náznán Olga.
Trozner Kincső az elmúlt tíz év marosvásárhelyi operettestjeinek történetét körvonalazta.
– A legelső esten Buta Árpád és jómagam énekeltünk, a jelenlegi felállásban 2009-től lépünk a nagyérdemű elé. A repertoár sokat bővült az évek során. A magyar operettirodalom legszebb darabjait szólaltatjuk meg, a nagyoperettektől a revüoperettig. Ezúttal is Kálmán Imre, Lehár Ferenc, Huszka Jenő, Szirmai Albert közismert műveiből hallhat a nagyérdemű, és – mint a korábbi években is – lesznek újként ható, kevésbé ismert dalok is. Zongora- és hegedűkísérettel adjuk elő az operettbetéteket, és az előadásban a színészi játék, illetve a tánc is fontos szerepet kap.
– A Varieté Expressz az operettestek égisze alatt született. A négy tehetség egyedi színfoltot képvisel a város életében, nekik köszönhetően van saját operett-társulata Marosvásárhelynek – jegyezte meg Náznán Olga, majd arra is felhívta a figyelmet, hogy a művészek hangja rendszerint mikrofon nélkül tölti be a Kultúrpalota nagytermét. Januárban, a magyar kultúra napján Marosludason is fellépnek, illetve számos más helyszínre, rendezvényre is meghívást kapnak.
– A legfőbb célunk ledönteni az operett műfajához kapcsolódó előítéleteket, és az ifjabb korosztályokkal is megszerettetni ezt a műfajt. Igaz, hogy egy évszázaddal ezelőtt íródtak az operettek, de üzenetük ma is időszerű, hiszen örök érvényű emberi érzelmekről, szerelemről, konfliktusokról szólnak. Az előadásmódban igyekszünk újszerűbbé tenni őket – mondta Trozner Kincső, aki a Művészeti Líceum énektanáraként sok fiatallal kerül kapcsolatba, és tapasztalatai szerint a diákok nagyon át tudják adni magukat ennek a színészi játékot is igénylő, könnyed, de korántsem könnyű műfajnak.
A fiatalok megszólításában fontos szerep jutott a vetélkedőknek is, amelyeket a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület a magyar operett napja alkalmából évről évre megszervezett. Az elmúlt években a műfajhoz kapcsolódó elméleti tudásukat bizonyíthatták, tavaly és idén viszont operettszámok előadásában mérhették össze tehetségüket a versenyzők – tudtuk meg Náznán Olgától, aki az operettestekre visszatérve arra is felhívta a figyelmünket, hogy míg az első három estre inkább az idősebb korosztály jött el, az elmúlt években egyre több fiatal ült a közönség soraiban. Náznán Olga elárulta, régi szomorúsága, hogy nincs Marosvásárhelynek egy operettszakértője, aki méltóképpen értékelhetné a fiatal tehetségek produkcióit, és ezáltal őket, illetve ezt a – sokszor másodrangúként kezelt – műfajt is ismertebbé, megbecsültebbé tehetné.
Az Emlékszel még? című operettestre november 21- én, hétfőn este 7 órakor kerül sor a Kultúrpalota nagytermében. Akárcsak az elmúlt kilenc évben, a belépés ezúttal is ingyenes.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

A kommunizmus szentjobbi áldozatai
„Ismerjük a múltadat és a jövődre is gondunk lesz, ha nem vigyázol.” A párttitkárokat, a rendszer sötétlelkű janicsárjait egyetlen cél vezérelte: a megfélemlítés, bármilyen eszközzel. A visszaemlékezéseken és leírt forrásokon alapuló összeállításunkat tisztelgésnek szánjuk Szentjobb kommunista időkbeli áldozatainak, egyúttal bátorságot kívánva a ma élőknek, sorsuk alakításához.
„Csak egy kis munka” (1945)
„Malenykaja rabota”, azaz: „csak egy kis munka”. Ezzel a hazugsággal hurcolták el a szovjet katonák a szentjobbi svábokat is. Alexandr Szolzsenyicin szavai kivánkoznak ide: „Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana.” Kálmándi Papp László, a későbbi szentjobbi „tanító bácsi”, Nagykároly és környéke sváb lakosságának elhurcolását írja le a Svábok a paradicsomban című kötetében. Ő maga is, ifjú gimnazistaként, azzal biztatta aggódó szüleit: három hét nem a világ. A beígért három hetes kényszermunka aztán évekre elhúzódott, nem véletlenül jegyzi meg a mű egyik szereplője az első, indulás előtti fogolyszámlálás alkalmával: „Te, ezek nem tudnak számolni!” Szentjobbról 33 német és egy magyar nevű lakost hajtott el 1945. január 5-én a Vörös Hadsereg. László Sándor és Erdélyi Etelka 2004-ben megjelent kismonográfiája szerint a legtöbben majdnem öt évet töltöttek a messzi idegenben. Kilencen azonban nem élték túl az embertelen körülményeket. A település minden évben, Szent István ünnepén emlékezik az elhurcoltakra, akiknek emlékezetét egy 2002. augusztus 20-án felavatott Sváb utcai feszület őrzi, neveik felsorolásával.
Ellenállási mozgalmak (1949)
A legkevesebb adatunk arról a mintegy 15 szentjobbi személyről van, akiket államellenes tevékenység vádjával börtönöztek be. Egyik bajtársuktól, a nagyváradi Kelemen Bélától tudjuk, hogy vele együtt, az Aradról indult, majd Váradon a Körös-völgyi ezredes néven ismert ellenállási mozgalomba szervezték be őket 1949-ben. Utóbbinak a szentjobbi Iván József Nagyváradon élő nagybátyja volt a vezetője, akinek gépgyárát államosították. Céljuk a hatalommal szembeni ellenállás volt, akár fegyveres harc által is. Szentjobbon a Szitkók: József, Gera (Gergely) és László voltak a fő kezdeményezők. Ők szervezték be a környékbeli poklostelkieket is. Mellettük további hat nevet sikerült eddig összegyűjtenünk: Dzsindzsa József, Dzsindzsa László, Nagy Gábor, Ludvig Emil, Matiz Károly, Iván József. A csoportokat rövid időn belül, 1950-ben felszámolták. A szentjobbi sejt tagjait egy érolaszi ház padlásáról vezették el, miután fegyveres ellenállást tanúsítottak. 1951-ben 15 évi börtönbüntetésre ítélték őket. A váradiak közül Kelement államellenes szervezkedés vádjával 20 évre ítélték. Három társukat halálra ítélték és ki is végezték. A szentjobbi Iván Józsefet végig Szamosújváron tartották. Ő is 64-ben, az országos amnesztiával szabadult, de a fogságban annyira legyengült a szervezete, hogy egy évvel később meghalt. Kelemen először Felsőbányára került, ahol bányában dolgoztatták, majd onnan 1951-ben a Duna-deltába vitték. Ott találkozott egyik volt szentjobbi bajtársával, Szitkó Józseffel, aki nem sokkal később tüdőgyulladásban elhunyt. Kelemen visszaemlékezésből az is kiderül, hogy az első 56-tal összefüggésbe hozott elítéltek 60-61-ben jelentek meg a Duna-deltában.
Szintén 1949-ben, a székely származású Takács János szentjobbi plébánost hittanóráról hurcolták el a hatóságok. A felháborodott hívek a Sváb utcán feltartóztatták a szekeret és a papot kimenekítették. Az esetet Csilik József is közli 2011-ben megjelent monográfiájában. A bosszúhadjárat során három asszonyt letartóztattak és két-két éves, Jilavan letöltendő börtönbüntetésre ítélték őket. A 19 éves Musák László volt az, aki megragadta a papot szállító fogat gyeplőjét. Már másnap éjjel, a tisztelendővel együtt őt is Margittára vitték. A fiatalembert félholtra verték, hamarosan belehalt a sérüléseibe. A papot pedig koholt vádak alapján börtönbüntetésre ítélték.
Kitelepítés (1952)
Csilik Erzsébet kötetbe foglalta családja kálváriáját (Az Isonzótól a Duna-csatornáig. Magánkiadás, Budapest, 2013), így a legtöbb adattal a Kis család hat tagjának 1952-ben történt kitelepítéséről rendelkezünk. Az elfelejtett váradi költő, Katona Mihály Szacsvayról írt megállapítását parafrazálva: egy tollvonásnyi sem volt a bűnük. A család katonai szolgálatát végző tagja (a könyv írójának testvérbátyja) több társával együtt átszökött Jugoszláviába. A kollektív bűnösségben gondolkodó hatalom a család többi tagján állt bosszút: mindannyiukat felpakolták és a baragani Fetestre szállították. A könyv szerzője 6 évesen élte meg mindezt, testvéreivel, szüleivel és 77 éves nagymamájával egyetemben. Egy 800 viskóból kialakított telepre kerültek, ahol első lakhelyük egy sással fedett kis földkunyhó volt, amelyben az előző lakók korábban disznókat tartottak. A család ebben, a kitelepítettek számára kialakított rabfaluban vészelte át a következő éveket. Isteni kegyelem, hogy a szörnyű körülmények ellenére mindannyian életben maradtak. Három évvel később, 1955 őszén térhettek haza, de az osztályellenség bélyege mindvégig, a rendszerváltás bekövetkeztéig rajtuk maradt. Még három évtizeddel később, 1987-ben is megfigyelés alatt tartották őket. Jellemző a helyi párttitkár magatartása, aki e szavakkal igyekezett megfélemlíteni az akkor 15 éves Csilik Erzsébetet: „ismerjük a múltadat és a jövődre is gondunk lesz, ha nem vigyázol.”
A szentjobbi református egyház parkjában 2016. október 23-án felavatott emlékjel a kommunizmus összes szentjobbi és nem szentjobbi áldozatára emlékeztet, méltó kegyeleti helyszínt biztosítva mindazoknak, akik tisztelegni kívánnak a diktatúra által derékba tört életek előtt. Végül hadd álljon itt Csilik Erzsébet Baragani dal című verse, mely betekintést enged a nagy román pusztaságba internáltak mindennapjaiba.
Fábián Tibor
Csilik Erzsébet: Baragani dal
Nem volt kutunk sem vizünk, Szomjaztunk és éheztünk, Nem volt kapunk kerítésünk, De már nem volt mitől félnünk. Nagyon vigyáztak most ránk Milicisták, katonák. Traktor húzott barázdákat, Így jelölték az utcákat. Itt egyforma gazdag volt Paraszt, tanár és doktor. A nagy Sztálin tanácsára Csajkás rendszert a világra! Hoztak levest hordókba, Nem volt benne csak uborka, Az is igen savanyú, Még a kutyának sem jó. Meg is lett az eredménye: Mindenkinek hasmenése, Tífusz, vérhas, kolera, Szaporodott Buliga. Nem volt orvos, nem volt pap, A menet csendben haladt Ki a birkalegelőre, Könnycsepp hullott a gödörbe. Sűrűn haltak öregek, Fiatalok s gyerekek; A buligai temetőbe’, Sírok számokkal jelölve, Már nem tudni kit takar, Itt ér véget ez a dal.
erdon.ro

Hamis forradalom, hamis forradalmárok
Egy volt államtitkár és több állami hivatalnok is előzetes letartóztatásba került tegnap a hamis forradalmári oklevelek miatt. Az ügyészek szerint legalább 3500-an vásároltak maguknak – a tisztviselők megvesztegetésével, egyenként kétezer euróért – különféle előjogokat és tisztes jövedelmet biztosító diplomákat, és ennek a botránynak különös visszhangot ad, hogy a már elsüllyesztett 1989-es aktákat nemrég újra elővették, átfésülték, és eddig elhallgatott tanúvallomások, bizonyítékok kerülnek nyilvánosságra a máig tisztázatlan decemberi eseményekről.
A két ügy összefügg, s bár a hamis papíroké pitiáner csencselésnek tűnik az ezernél több erőszakos halál és háromezernél több sebesülés mellett (ezek többsége már a Ceauşescu házaspár elmenekülése után történt!), ugyanolyan régóta borzolja a kedélyeket. Azt ugyan senki nem vonja kétségbe, hogy a diktatúrával szembeszálló bátrakat megilleti az elismerés, de Romániában ez is nagyon eredeti módon sikerült. A kommunizmus alatt (sokszor koholt vádak alapján vagy egy gyertyagyújtás miatt) sokévi börtönre, kényszermunkára ítélt, kitelepített, meghurcolt, megbetegített, leszegényített, kivégzett vagy a kegyetlen bánásmód következtében elhunyt áldozatok és családjaik ma sem részesülnek annyi kiváltságban, mint a diplomás forradalmárok. Akik között szép számban – némelyek szerint többségben – vannak azok, akik csata után, elsősorban anyagi megfontolásból lettek hősök olyan településeken is, ahol mindenki a tévéből értesült az új világ beköszöntéséről. A forradalmár-egyesületeknek se szeri, se száma, és már kevesen ismerik ki magukat a megszolgált és a megvett érdemek piacán. Az viszont elgondolkodtató, hogy azok közül igen kevesen váltották ki a forradalmár-igazolványt, akik életüket kockáztatva kiálltak fütyülni a kivezényelt fegyveres erőkkel szemben; még a tiltakozást Temesváron kirobbantó Tőkés Lászlónak sincs ilyen. Alig húsz év múlva jutott eszébe valakinek, hogy (sok más valódi és álhős után, még csak nem is elsőként!) illene őt is kitüntetni az elnyomó rendszer megbuktatásában játszott szerepéért – és most ezt az érdemrendet is elvitatják tőle azok, akik neki és a hozzá csatlakozóknak köszönhetik jelenlegi pozícióikat... Rég ideje lett volna rendet teremteni ebben a zűrzavarban is, de 1990 óta egyik kormányunk sem akarta lemosni magáról a forradalom bemocskolásának vádját. Sőt: ez az újabb korrupciós botrány a vonatkozó jogszabályok alig két éve, 2014-ben történt módosításának köszönhető. Ahelyett, hogy eltörölte volna ezeket a vitatott kiváltságokat, a Ponta-kormány bevezette a „meghatározó szerepű” forradalmári minősítést, és újabb lendületet adott az ügyeskedő haszonélvezőknek. Most, a 27. évforduló előtt elindult valami. Valóban tisztázni akarják-e a történteket, és megbüntetni a bűnösöket, vagy csak porhintés ez is? Megtudjuk, ha megérjük.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Török József és tizenegy társa golgotajárása (Ötvenhat Erdélyben)
„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.” (Albert Camus: A magyarok vére, 1957. október 23.) „1956. október 23-a az a nap, amely örökké élni fog a szabad emberek és a szabad nemzetek krónikáiban. A bátorság, a lelkiismeret és a diadal napja volt. Nincs még nap a történelem kezdete óta, amely világosabban bizonyította volna az ember szabadságvágyának örök olthatatlanságát, bármily csekély lenne az esély, és bármekkora áldozatot követelnek.” (John F. Kennedy: Nyilatkozat 1960. október 23-án.)
Nem véletlenül idézek két, ma is időszerű vallomást az 1956-os magyar forradalom és nemzeti szabadságharc világtörténelmi jelentőségéről. A román kommunista diktatúra és kinyújtott vasökle, a Securitate – a pártpropaganda és szolgalelkűvé tett sajtója minden eszközt felhasználva igyekezett meggátolni, hogy a magyar forradalmat egekbe emelő vallomások eljussanak Románia állampolgáraihoz, kezdettől fogva ellenforradalomnak minősítette a Magyarországon történteket! – a magyar forradalom eszméit a legveszélyesebbnek tartotta, görcsös igyekezettel próbálta megakadályozni, hogy átterjedjenek Romániába, és belső ellenállást váltsanak ki a lakosság, elsősorban a romániai magyarság soraiban. Ennek abszurd drámába illő bizonyítéka, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc eszméivel való teljes azonosulásáért a Török József nevével fémjelzett „galócási csoport” tizenkét tagját 1966. május 14-én ítélték el súlyos börtönévekre. 1966-ban a párt- és kormánypropaganda szerint Romániában nem voltak politikai foglyok, ezért a politikai elítéltek közbűntényes minősítéssel, de azoktól szigorúan elkülönítve töltötték büntetésüket a hírhedt nagyenyedi börtönben. A Bukaresti Katonai Törvényszék 1966. május 14-én kihirdetett ítélete szerint Török József csoportja ellen a vád: „rendszerellenes szervezkedés felforgató szervezet létrehozásával”, „kapcsolatba léptek olyan magyar állampolgárokkal, akik részt vettek az 1956-os ellenforradalomban”, és „a tőlük kapott feladatok végrehajtására hozták létre a szervezetüket”. A csoport letartóztatására 1965. november 11-e és december 28-a között került sor. Az elsőrendű vádlottat, Török József Bukarestben tanuló műegyetemi hallgatót és Török István Józsefet 12 év börtönbüntetésre, Csatlós Jenőt és Francz Károlyt 8–8 évre, Zakariás Dezsőt 7 évre, Bajkó Istvánt 6 évre, Gegő Bélát és Kulpinszky Istvánt 5–5 évre, Mózes Károlyt 4 évre, Halász Józsefet, Hompoth Ferencet és Mezey Árpádot 3–3 év börtönbüntetésre ítélték.
Török József 1990 elejétől a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke. Ebben a minőségében – mondjuk ki végre! – a romániai magyar politikai elítéltek közül a legtöbbet tette azért, hogy rab- és sorstársai bátor kiállása, meghurcolása, szenvedése, ragaszkodása a szülőföldhöz örökre bevésődjön a kollektív emlékezetbe. A 2010-ben felavatott, 774 politikai elítélt nevét feltüntető emlékpark, majd a kommunizmus áldozatainak méltó emléket állító emlékház – az erdélyi Terror Háza – Török József legfontosabb műve. Külön érdem: a hely, ahová a romániai magyarok ellen indított politikai perek dokumentumait fogjuk összegyűjteni, a szabadságszerető és azért bármilyen áldozatra képes háromszéki székelyek szeretett városában, Sepsiszentgyörgyön a Plugor Sándor nevét viselő művészeti líceum tőszomszédságában található.
A magyar forradalom leverését követő romániai retorzió egyik fontos célcsoportját alkották a magyar oktatási intézmények tanárai és diákjai, valamint a magyar nyelvű szak- és tanonciskolák tanulói. A sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága és a Kossuth Kör, a brassói központú, de zömmel háromszéki tagsággal büszkélkedő Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége, a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete, a gyergyószárhegyi „Fekete Kéz”, a Puskás Attila és a Kacsó Tibor nevével fémjelzett tanár-diák perekben az összesen 223 erdélyi magyart négy életfogytiglani kényszermunkával és 2600 év börtönbüntetéssel sújtották. 1965-ben és 1966-ban is sor került magyar diákok, illetve fiatal szakmunkások elleni kirakatperekre. Az Erdélyi Ifjúság nevet viselő csoportban és Török József csoportjában összesen 19 személyt ítéltek el 131 év börtönbüntetésre. Az önmagában is különleges per az 1956-os forradalom és szabadságharc egyetemességének egyik erdélyi bizonyítéka: 1964 augusztusában a Gyergyósalamáson 1927-ben háromgyermekes munkáscsaládban született, tanítóképzőt végzett, majd a második világháború után Magyarországon rekedt Török Sándort felkereste testvére, Török István József és másod-unokatestvére, Török József. Két hétig laktak Török Sándornál. „Beszélgetéseik során – olvasható a Bukaresti Katonai Törvényszék 1966. május 18./14-es számú ítéletében – megismerték Szőnyi Gyulát is. Török Sándor és Szőnyi Gyula – akiket az 1956-os ellenforradalomban való részvételükért Magyarországon elítéltek –, azt mondták a vádlottaknak (Török István Józsefnek és Török Józsefnek – T. Z.): ők már létrehoztak egy felforgató szervezetet, amelynek valódi célja egy újabb ellenforradalom kirobbantása, és azzal bízták meg őket, hogy amikor visszatérnek a Román Szocialista Köztársaságba, alakítsanak egy hasonló, magyar nemzetiségű, nacionalista-soviniszta érzelmektől vezérelt elemekből álló szervezetet, amelyik a megfelelő időpontban harcot indít a hazánkban meglévő társadalmi rendszer erőszakos megdöntéséért és Erdély Magyarországhoz való csatolásáért.” A gyergyósalamási születésű Török Sándor periratát, elítélésének és a börtönből való szabadulása utáni életének történetét Eörsi László A „Baross Köztársaság”. A VII. kerületi felkelő csoportok című, a budapesti L’Harmattan Könyvkiadónál 2011-ben megjelent kötetében ismertette. Budapest belvárosában a Baross téri csoport állt legtovább ellen a szovjet csapatoknak. Ők voltak Budapest harmadik legnépesebb ellenállócsoportja a legnagyobb kerületben, akik Nickelsburg László műszerész keménykezű vezetésével a forradalom első napjaiban tartották a függetlenségüket, majd betagozódtak az egységes Nemzetőrségbe. A legnagyobb számban a Baross téri csoport vette ostrom alá a Köztársaság téri pártszékházat, és részük volt az ostromot követő leszámolásokban is. November 4-én este, amikor a szovjet csapatok szétlőtték a bázisukat, szétszóródva még öt napon át, 1956. november 9-ig folytatták a harcot az iszonyatos túlerőben lévő szovjet csapatokkal. Sokan közülük a Péterffy Sándor Kórházban a még hetekig tartó politikai ellenállást választották. A kádári retorzió az erzsébetvárosi kerület ellenállóira csapott le a legkegyetlenebb módon: a vérbírák 37 halálos ítéletet hoztak, közülük senki sem kapott kegyelmet, kivégezték őket!
Török Sándor 1956. október 27-én részt vett a Petőfi-szobornál tartott tüntetésen, majd október 30-án csatlakozott az Illés István és Szőnyi Gyula által szervezett Magyar Forradalmi Ifjúsági Párthoz, amely lefoglalta az ÁVH Izabella utca 62. szám alatti épületét. Török Sándor az ifjúsági párt héttagú intézőbizottságának a titkára lett, ő intézte a kapcsolatfelvételt más forradalmi pártokkal és csoportokkal. 1956. november 4-én csatlakozott a Hársfa utcai rendőrkapitányságon lévő csoporthoz. Az Eötvös utcai csoportnál és a Royal Szállóban is tevékenykedett. 1956. november 8–9-én tette le a fegyvert. (Eörsi László: im., 409. oldal.)
Török Sándor Bónis Lászlóval megalakította a Függetlenségi Frontot, amely később Magyar Ifjúsági Függetlenségi Front néven vált ismertté. 1956. november 30-án körlevélben vették fel a kapcsolatot a forradalmi szervezetekkel. Török Sándor röpcédulákat gyártott és sokszorosított. A Kádár János vezette kormány 1956 decemberében rendelettel feloszlatta a forradalmi bizottságokat, Török Sándort 1956. december 17-én letartóztatták. „Azért fogtam fegyvert, mert úgy tudtam, hogy a szovjetek azért jöttek Magyarországra, hogy visszaállítsák a Rákosi-rendszert” – vallotta a kihallgatásakor. Halász Pál bíró tanácsa 1957. október 18-án hat és fél év börtönbüntetéssel sújtotta. 1958. január 27-én a Borbély-tanács jogerőre emelte az első fokon hozott ítéletet. 1962. március 6-án szabadult Török Sándor. 1966. január 11-én ismét letartóztatták összeesküvésre irányuló előkészület és folytatólagosan elkövetett izgatás vádjával. Bimbó István tanácsa ezúttal négyéves börtönbüntetést szabott ki Török Sándorra. 1968. szeptember 10-én Vágó Tibor tanácsa másfél évre enyhítette az ítéletet. Szabadulása után raktárvezető lett a Budapesti Fűtőerőműveknél. 2001-ben hunyt el.
Nem nehéz összefüggést találni Török Sándor második ítélete és a Török József csoportja elleni koncepciós per között. A román és magyar állambiztonsági szervek együttműködtek a belső ellenzék elhallgattatásában, akár fizikai likvidálásában is. A szocialista Románia igazságszolgáltatása szerint: „a legelvetemültebb magyarországi ellenforradalmárok voltak a felbujtóik”. Török István József és Török József 1964. augusztus 15-e és szeptember 1-je között tartózkodott Magyarországon. A román vádhatóság szerint Török Sándor kérkedve ismertette az „ellenforradalom” alatti tevékenységét, s közölte a két „román állampolgárral”, hogy „a politikai elítéltek a szabadulásuk után is összetartanak, fel vannak készülve a rendszerváltoztatásra, amely lehetővé teszi számukra, hogy a hatalom a kezükbe kerüljön. Felszólította az erdélyi rokonokat: hozzanak létre Erdélyben is ilyen illegális szervezetet, készüljenek fel a rendszerváltozásra.” 1964. szeptember 1-jén tértek vissza Romániába. A vádirat szerint az utasításoknak megfelelően „azonnal hozzáfogtak a felforgató szervezet létrehozásához, amelynek célja a Romániában létrejött társadalmi rendszer erőszakos megdöntése, Erdély Magyarországhoz való csatolása”. 1964. szeptember 1-je és 1965 augusztusa között tíz tagot szerveztek be (őket a perben el is ítélték! – T. Z.), sikertelen volt Antal Ferenc és Orosz Lajos beszervezése. Török József a beszervezés során arról is beszélt, hogy a magyarországi „ellenforradalmároktól”, Török Sándortól és Szőnyi Gyulától később fegyvert is kapnak. A vádhatóság meglódult fantáziája szerint: a fegyvereket Magyarországról ejtőernyősök hozzák, akik leereszkedve a Kelemen-havasokba, átadják a csoport tagjainak. Török József terve a vádirat szerint az volt, hogy az akcióba lépés kezdetén megtámadják a milíciaőrsöket, valamint a Securitate és az RMP székházát. Kérte a csoport tagjait, hogy minél több magyar fiatalt szervezzenek be. A hatóságokat azzal próbálta átverni, hogy elsősorban a párt- és IMSZ-tagokat szervezte be, maga is a Román Kommunista Párt tagja volt. Több titkos gyűlést tartottak Csatlós Jenő lakásán. Az egyiken elhatározták, hogy megkeresik a Török Sándor által 1944 őszén elrejtett fegyvert is. Török József tagsági díj bevezetését és a szervezet működéséhez szükséges pénzügyi alap létrehozását, hűségeskü és írásos kötelezvény megfogalmazását javasolta. Rendszerellenes magatartásuk kialakítása érdekében rongyossá olvasták A budapesti Kossuth rádió ostroma című, titokban behozott „ellenforradalmi kiadványt”. Hasonló támadásokat terveztek a párt- és állami szervek ellen. Olyan „nacionalista és soviniszta” műveket terjesztettek, mint A magyar nép ezeréves története, Magyarország története című kiadvány négy kötete vagy Az erdélyi ezredek a világháborúban és Nagy Imre és bűntársai összeesküvése című könyvek. Török József a katonai szolgálatát teljesítő Csatlós Jenőt is arra biztatta, magyar bajtársai köréből minél több új tagot toborozzon. Török József intenzív levelezést folytatott a Budapesten a Csengeri utca 72. szám alatt lakó nagybátyjával, Török Sándorral, akinek beszámolt a szervezet létrehozásáról, kifejtett tevékenységükről. Bár virágnyelven fogalmazta meg, a tárgyalások során a Securitate által kifogott levelek a legfontosabb bűnjelekké váltak. A büntető törvénykönyv 209. szakasza 1. pontja, valamint az 58. és a 157. szakasz alapján a Bukaresti Katonai Törvényszék Török Józsefet tizenkét év szigorított fegyházbüntetésre és hét év jogvesztésre ítélte. Ugyanakkor a teljes személyi vagyonát elkobozták, ami az 1965. november 13-i házkutatási és elkobzási jegyzőkönyv szerint mindössze két öltönyből, egy nagykabátból és egy pár bakancsból állott. A Securitatét foglalkoztatta a Török Sándor által 1944 őszén elrejtett fegyver és robbanóanyag kérdése. Ezért a Maros–Magyar Autonóm Tartomány belügyi különítménye újabb házkutatást tartott Török József szülői házának padlásán. Nem találták meg az elrejtett dinamitot. Erről a Maros–Magyar Autonóm Tartomány belügyi igazgatósága átiratban számolt be a Kolozs tartományi igazgatóságnak 1967. március 8-án. Török József ekkor a nagyenyedi börtönben raboskodott. A román és a magyar állambiztonsági szervek 1963 utáni szoros együttműködését – amit neves történészek is tagadnak! – bizonyítja: amikor Török Sándort és Szőnyi Gyulát az 1966/3260-as számú perirat alapján újra elítélték, a magyar legfelsőbb bíróság a Budapesti Fővárosi Bíróságot új eljárásra utasította, előírva, hogy Török István József és Török József román állampolgárokat tanúként a Fővárosi Bíróság vagy legalább egy román bíróság hallgassa ki. A Fővárosi Bíróság 1967. augusztus 4-én – a román katonai főügyészség útján – be is idézte őket az 1967. szeptember 25-re kiírt tárgyalásra. Erre a beidézésre érkezett egy román nyelvű válaszlevél a Maros–Magyar Autonóm Tartomány Maroshévíz rajoni igazgatóságától: a tanúként beidézettek a nagyenyedi börtönben vannak („fiind încarcerat de către Penitenciarul Aiud”). Török Sándor és Szőnyi Gyula említett ítéletéből idézek: „Török István és Török József román állampolgár tanúkat a bíróság szabályszerűen idézte, vétívük vissza is érkezett, a tanúk azonban a kitűzött tárgyalásra nem jelentek meg, így személyes meghallgatásukat a bíróság nem tudta foganatosítani. Ezek után a bíróságnak vizsgálnia kellett azt a körülményt, hogy a két román állampolgár tanúnyomozati írásos vallomását melyik vádlott vonatkozásában és milyen mértékben vonhatja értékelési körébe a tényállás megállapításánál.” A levéltári kutatásnak kell kiderítenie: a magyar vagy a román állambiztonsági szervek „súgtak” előbb a másiknak? Az eddigi kutatásokból az valószínűsíthető: a Securitate tájékoztatta előbb a magyarországi állambiztonsági szerveket, abban a reményben, hogy egy nagy, Magyarországra és Romániára kiterjedő magyar irredenta szervezetet lepleznek le, semmisítenek meg. A Török József dossziéjának vezérvonala: a gyárban, a sepsiszentgyörgyiek körében irredenta megnyilvánulásai vannak.
Török József 1944. január 10-én született Gyergyósalamás községben. Gépmunkás volt a galócási faipari kombinátban. 1965 őszén sikeresen felvételizett a bukaresti műegyetem elektrotechnika karára. Itt tartóztatták le 1965. november 11-én. 1974. november 14-én szabadult a nagyenyedi börtönből, rokona, Török István József november 12-én. Török József többé nem folytathatta tanulmányait a bukaresti műegyetemen. Mindketten Sepsiszentgyörgyön találtak menedéket és megélhetést: István a bútorgyárban, József az autóvillamossági vállalatnál dolgozott betanított munkásként, 1975-től szerszámlakatosként. A Securitate Török Józsefet a szabadulása után „Turcul” (Török) fedőnéven követte. A vaskos dossziékból kibomlik Sepsiszentgyörgy és Háromszék legújabb kori történetének ismeretlen fejezete. Az ügynökhálózat kiválóan működött, a célkeresztbe került személyek minden lépését követték, a mai ember számára hihetetlen logisztikát hoztak létre, mozgósítottak. Romániában 1956 nem 1956-tal kezdődött, és nem is végződött 1956-tal. A magyarellenes retorzió „utórezgéseit” máig érezzük, mindennapjaink részévé váltak.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)