Válasz és pontosítás a segesvári magyar iskolával kapcsolatban
Úgy érzem, nem hagyhatom válasz nélkül Kriszta Edit héjjasfalvi tanítónő Önálló magyar iskolára van szükség? című írását, amely a Népújság március 24-i számában jelent meg egy előbbi interjúmmal kapcsolatosan, és pontosítanom, részleteznem kell a segesvári magyar iskolával kapcsolatos álláspontomat.
Az említett cikkben Kriszta Edit héjjasfalvi tanítónő személyeskedő (helyenként durva) hangon támad rám, sőt a segesvári református egyházra és esperesére is, ami azt bizonyítja, hogy teljesen félreértelmezi az interjúban megjelent álláspontomat és nem rendelkezik a minimális információkkal sem a kérdést illetően. Sajnálom, hogy újságban nyilvánul meg ilyen módon, amikor lehet, hogy egyszerűbb lett volna néhány kérdést tisztázni a kialakult helyzetről. Elfogadhatatlannak tartom az ilyen típusú megnyilvánulást, a hangnemet, még akkor is, ha lehet, hogy csak a mély aggodalom késztette arra a tanítónőt, hogy így fogalmazzon.
A velem készített interjúban a következő mondat jelenik meg:
"Figyelni kell arra, hogy megszűnőfélben vannak a vidéki, falusi iskolák magyar osztályai, már a héjjasfalvival is gondok vannak." Eddig az idézet, melynek végén ott a PONT. Közismert tény, hogy általában az iskolákban, de különösen a szórványban, a gyerekhiány miatt, gondok vannak az osztálylétszámokkal, iskolákkal. És ez alól a héjjasfalvi iskola sem kivétel, mint ahogy a segesvári, erzsébetvárosi vagy medgyesi és még sok más iskola sem.
Részletezem a véleményem:
A gyerekhiány miatt kialakuló problémáról távlatban kell gondolkodnunk, és fel kell készülnünk arra, hogy esetleg a szaktárca vagy a kormány olyan intézkedéseket foganatosít, amelyek a vidéki iskolák összevonását vagy megszüntetését célozzák, egyszerű fenntartási költségekre hivatkozva. A döntéshozók nem a tanárt és sajnos még a gyereket sem tartják elsődlegesen szem előtt, hanem számokkal és pénzösszegekkel dolgoznak, érvelnek. Nyugat-Európában már rég alkalmazzák az egy központba összevont iskola működtetésének és a vidéki iskolák felszámolásának politikáját. Itt, nálunk is vannak jelek, melyek arra utalnak, hogy várhatóan ilyen irányban szervezik át a román iskolahálózatot. Egy ilyen átszervezés pedig, főleg az eddigi román tapasztalatok alapján, nem arról szól, hogy az illetékes döntéshozók a tanárok vagy szülők beleegyezését kérik ehhez, hanem megérkezik egy kormány- vagy miniszteri rendelet, amely kimondja, hogy ezt meg ezt az iskolát meg kell szüntetni, a gyerekeket pedig melyik iskolába kell átíratni.
De fel kell tennünk a kérdést: mit teszünk, ha hirtelen ilyen váltásra kényszerülünk? A héjjasfalvi iskola összevont 5–8. osztályaiban tanuló 13 magyar gyerek be fog járni Segesvárra, a magyar tagozatra? Van a szülőknek arre anyagi lehetőségük? Vagy, teszem fel, öt gyerek inkább helyben marad, átiratkozik román tagozatra? Nekünk, magyar közösségnek jó, ha így veszítünk el gyerekeket? Úgy gondolom, hogy ebben a kérdésben felelősen kell gondolkodnunk és IDEJÉBEN kell megoldást találnunk. A megmaradásunk alapját képező anyanyelvi oktatásban kötelességünk elemezni a jelenlegi helyzetet, és olyan lépéseket tennünk, amelyek ellensúlyozzák az esetleges negatív hatásokat. Ilyen fontos kérdésben nem lehet megvárni, hogy bekövetkezzék a baj, a probléma, és akkor rohangáljunk megoldást keresni!
A segesvári közösség már 1993-ban lépett, létrehozva a bentlakást működtető Gaudeamus Alapítványt, azért, hogy az előreláthatóan bekövetkező (és valóban bekövetkezett) gyereklétszám- csökkenést ellensúlyozza és a líceumi magyar osztályokat fenntartsa. A bentlakás nélkül legalább jó pár éve elveszíthettük volna az egyik osztályunkat! Egy ilyen helyzetben már csak idő kérdése, mikor szűnik meg teljesen a magyar középiskolai tagozat! Sajnálatos módon példa erre a medgyesi helyzet, ahol egy ideje csak kétévente tudnak magyar nyelvű líceumi szakosztályt indítani, pár diákkal!
Ugyanígy, a segesvári tanítónők kezdeményezésére sikerült a Böjte Csaba atya és a Dévai Szent Ferenc Alapítvány által működtetett gyermekvédelmi központot beindítani a városban, amely segít az elemi és gimnáziumi osztályok megmaradásában. És mindezt két évvel ezelőtt, annak ellenére, hogy a drasztikus gyereklétszám-csökkenés három-négy év múlva várható! Tehát ELŐRE, idejében történtek olyan intézkedések, amelyek javíthatnak a segesvári magyar iskolák helyzetén!
És még egy tény: február folyamán az Aurel Mosora iskola tanári testülete tanácskozott az iskola jövőjével kapcsolatosan, melyre, mint a Gaudeamus Alapítvány igazgatója, meghívást kaptam és részt is vettem. Ezen a találkozón határozottan és világosan megfogalmazódott a következtetés: azokban az iskolákban, ahol még létezik magyar tagozat, mindent meg kell tenni azért, hogy ezek megmaradjanak! Ide tartozik többek között a héjjasfalvi iskola, a nagybúni, illetve a szederjesi elemi iskola és mások. Viszont gondok lehetnek például Szásznádason, ahol csak összevont elemi magyar osztályok vannak, és negyedik osztály végén nem biztos, hogy minden magyar szülő behozza a gyerekét Segesvárra (főleg anyagi okok miatt). Vagy olyanok is, akik tudva, hogy ötödik osztálytól a gyerek nem jön be a városba, már az első osztálytól nem íratják magyar osztályba, hisz majd úgyis románul fogja folytatni tanulmányait. De ott is meg kell maradnia a magyar nyelvű elemi oktatásnak, viszont segítenünk kell a szülőket abban, hogy ötödik osztálytól be tudják hozni Segesvárra gyerekeiket.
Az interjúban ilyen helyzetre gondoltam, nem pedig arra, hogy mi magunk szüntessük meg valamelyik vidéki iskolát!
Az írással kapcsolatosan egy utolsó megjegyzés: sajnálatosnak tartom a segesvári esperes úr és az egyház felelősségre vonását a témával kapcsolatban. A segesvári és a környékbeli egyházak vezetői mindig készségesen segítettek, ha felmérések készítésére szólították fel őket, mivel ezek a felmérések reális képet adtak a jelen helyzetről és adatokat szolgáltattak az esetleges negatív hatások kivédésére irányuló döntések meghozatalához. Ugyanezek a lelkészek és maguk az egyházak is mindig kiálltak mind a segesvári, mind a vidéki iskolák mellett, nem részesítve előnyben egyiket sem a másik kárára!
Egyelőre reménykedjünk abban, hogy mind Segesváron, mind Héjjasfalván 43 év múlva is lesz majd magyar nyelvű oktatás, és MINDENKI megtesz mindent azért, hogy ez megmaradjon.
Tóth Tivadar igazgató – segesvári Gaudeamus Alapítvány
Népújság (Marosvásárhely)

Beszédes fényképek – Helytörténeti előadás a lupényi fotó-klubról
Az 55 évvel ezelőtt megalakult Zsil-völgyi Cristal fotóklub története került bemutatásra a dévai Bethlen Gábor helytörténeti kör márciusi találkozóján.
– A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem végzőseként 1959-ben kaptam kinevezést Lupényba. Meglepetéssel tapasztaltam, hogy a bányászvárosnak elkönyvelt településen komoly kulturális élet folyt. A szakszervezeti klubban Paletta néven festészeti, linómetsző, illetve ex-libris körök működtek, 1960-ban pedig megalakult a Cristal fotóklub is. Mindezek Tellmann József képzőművész kezdeményezésére indultak és az ő szakszerű irányításával működtek – indította helytörténeti előadását Zavada Emil, nyugalmazott gyógyszerész.
Tellmann Józsefről, mint régi jó barátról tett említést, aki brassói szász család sarjaként a második világháború idején a német hadseregben szolgált. Emiatt előbb deportálták, majd 1946-ban Lupényba száműzték, kényszerlakhelyre, ahol a bányában kellett volna munkát vállalnia. – Feleségének visszaemlékezéséből tudom azonban, hogy Tellmann Józsi már fiatalon szemüveget viselt, ezért nem tartották alkalmasnak a földalatti munkára és a beszerzési osztályon helyezkedhetett el. Szabadidejét az alkotás mellett a közművelődés szolgálatába állította – fogalmazott az előadó.
Az 1950-es, 60-as években, Tellmann Józsefhez hasonlóan számos erdélyi értelmiségit: orvost, tanárt, lelkészcsaládot, kisemmizett „osztályellenséget” száműztek a Zsil völgyébe, ahol többségük igyekezett kamatoztatni tudását, tehetségét és a kivetettségben is megteremteni a kultúrélet feltételeit. Így történt, hogy a fotóklub tevékenységébe többnyire orvosok, gyógyszerészek, művészek és mérnökök kapcsolódtak be, többek közt dr. Bócsa J., dr. Csatai Emil, dr. Miklós J., dr. Bartha Csaba, természetesen Tellmann József és sokan mások.
A klubtevékenység alapvetően a tagok által készített fotók elemzéséből állt, de itt nyílt alkalom a Foto és a svájci Camera szaklapok tanulmányozására is, illetve a társadalmi kérdések megvitatására. – A régi városháza előtt egy üvegezett pannón állandó jelleggel kiállítottuk a klubtagok képeit. Általában különböző tematikájú kiállítások voltak, amik az akkori idők ünnepeihez kötődtek: nők napja, május 1, gyereknap, november. stb. A hatvanas években országos kiállításokra is küldtek be alkotásaikból. – A klubnak jól felszerelt laboratóriuma volt, ahová csupán a fogyóeszközöket kellett magunknak bevinni, amúgy a teljes felszerelés rendelkezésünkre állt a filmek, fotók előhívására. 1970-ben már beindul a színes diapozitívok készítése és vetítése is és a fotóklub filmstúdióvá alakul. Öt évvel később Cineclub 18 néven egyesül a petrozsényi stúdióval. A 18-as szám a Lupény és Petrozsény közötti 18 kilométeres távolságot jelezte. Jómagam nemsokára Dévára költöztem, de tudomásom szerint a klub, Tellmann József irányításával még jó pár évig működött – mesélte Zavada Emil.
Előadását természetesen a klubtagsága idején készült fotókkal illusztrálta. A képek művészi vonásain túl külön élmény volt felidézni a hajdani Zsil-völgye arculatát. Elsősorban a környékbeli hegyek: Sztrázsa, Páring, Retyezát erdős vagy kopár fennsíkjait, ahol akkor még csak a turistajelző táblák, illetve az Erdélyi Kárpát Egyesület által épített menedékházak tűntek ki a zöldellő vagy épp havas tájból. A fotóklub állandó kiállítási pannójának bemutatása kapcsán került elő a Lupény régi főteréről készült fénykép, azzal a század eleji városházával, mely az 1977-es bányászsztrájk nyomán a kommunista bosszúnak esett áldozatul. A helytörténeti kör tagjai még élő emlékként idézték fel az akkori feszült hangulatot, a Bukarestből odautazó Ilie Verdeţ miniszterelnök-helyettes túszul ejtését és Ceauşescu kényszerű munkalátogatását. Erről magánjellegű fotók természetesen nem maradtak fenn, de minden 1977-ben készült Zsil-völgyi fotó, még ha a Páreng havas csúcsát is mutatja, magában hordja az akkori hangulat emlékét. Akárcsak a régi Lupény arculatát őrző képek.
A fotózás, a fotóklubok története amúgy szorosan összefügg a társadalmi átrendeződéssel, a gazdasági fejlődéssel, ami végül is átlagossá degradálta a korábban művészágazatba sorolt fotográfiát. – Manapság már nagyon ritka a hagyományos laboratóriumi módszerekkel, saját kezűleg előhívott fekete-fehér fénykép. Az új technológia új dimenzióba helyezte a fotográfiát, így a hajdani fotóklubok is nagyon meggyérültek. Déván, a 2013-as városnapok alkalmával Mihai Panaitescu színházi rendező és fotóművész megalakította a Fotoclub 24 nevet viselő egyesületet, melynek én is tagja lettem. Volt is egy közös kiállításunk a színház előcsarnokában, de sajnos ezzel ki is merült a klubtevékenység – zárta fél évszázadot felölelő visszatekintését Zavada Emil gyógyszerész. Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Mi ide tartozunk!
Makovecz, a magyarságtudat építője
A Sepsiszentgyörgyön létrehozott Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) adott otthont annak a vándorkiállításnak, melynek jóvoltából betekintést nyerhetünk a szerves magyar építészet egyik úttörője és prominens képviselője, a Magyar Művészeti Akadémia alapítója, Makovecz Imre (1935–2011) sajátos grafikáinak és egyedi vázlatainak álomvilágába.
Amióta a hetvenes évek közepe táján szembesültem Makovecz gondolataival, számomra is fontossá vált építészete és abban megnyilvánuló gondolkodásmódja, illetve esztétikája – mondta az alkotásokat befogadó intézmény vezetője, Vécsi Nagy Zoltán, aki meleg hangú köszöntője után az építészhez fűződő személyes élményei egy részét is megosztotta a szép számban jelen lévő közönséggel. Szonda Szabolcs, az eseményt szervező Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója Makoveczről szólva többek között megjegyezte, hogy ő nem csak a magyar szerves építészet stílus és iskola teremtője volt, hanem olyan közéleti ember is, akinek életében, munkásságában és megnyilvánulásaiban a hit és a nemzettudat egyaránt fontos szerepet játszott.
A Magyar Művészetért Díjrendszer elnöke, dr. Gubcsi Lajos jóvoltából Háromszék fővárosába is eljutó kiállítást Bogos Ernő csíkszeredai építész, Makovecz egykori tanítványa, majd munkatársa, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja nyitotta meg. Véleménye szerint Makovecz Imre tevékenysége, gondolkodásmódja, szabadságértelmezése a magyar építészet és társadalmi események alakulásában egyaránt meghatározó szerepet játszott. Hiszen ő nem csak világszerte elismert építész volt, hanem irodalmi, művészeti munkája mellett politikai, közéleti szereplést is vállalt, ugyanakkor közösségalapítóként, emberi magatartásával példát mutatott kortársainak. A magyar kultúrát a legelemibb jelekre bontotta le, és Kodályhoz, valamint Bartókhoz hasonlóan, ezekből kezdett el újra építkezni.
Makovecz azon útkeresők egyik vezéregyénisége volt, akik az 1956-ban levert magyar szabadságharc bódulatából felébredve, a társadalmi és politikai síkok helyett a szakmai és kulturális élet területein kerestek új megoldásokat. Így 1985-ben a következőket írta: „A mi épületeink, házaink, egy antik atmoszférát mutatnak fel, néha misztikusan sejtelmesen. A nép hangjait lehet hallani a falakból, a mi kupoláink betakarnak minket, mint az egek. A népi motívumaink, a mi szétszakított etnikai közösségeink visszatérnek a háromdimenziós struktúrákban. A mi felmenőink, akiket kiüldöztek a lelkünkből, most újra visszatérnek, beszélni velünk, hogy segítsenek megvalósítani, felépíteni, azt, amiben hiszünk, hogy ehhez a helyhez tartozhassunk.”
Makovecz Imre építészeti stílusát megyénkben két jeles építmény is magán hordozza: a vargyasi református templom, valamint a szemerjai ravatalozó.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Görbicz Anita-kézisuli indul Székelyudvarhelyen
Székelyudvarhelyen bővíti utánpótlásképző rendszerét a Bajnokok Ligája-győztes Győri Audi ETO női kézilabdacsapata, mely az erdélyi város sportiskolájával kötött együttműködést.
A győri klub hétfői tájékoztatása szerint a sportiskolával a megállapodást vasárnap írták alá, s a kézilabdasuli Görbicz Anita, a győriek világklasszis irányítójának a nevét veszi fel.
„Az utóbbi években klubunk utánpótlásképzése messze túllépte már a város illetve a megye, sőt az ország határait is – nyilatkozta Kelecsényi Ernő, a Győri Audi ETO KC elnöke. – A csallóközi és a kozármislenyi példák azt mutatták, hogy érdemes tovább szélesíteni a szakmai együttműködések körét, és az ETO utánpótlásképzés módszertanát megosztani az arra fogékony utánpótlásbázisokkal.”
A klubvezető hozzátette, az ilyen típusú együttműködés alapja, hogy edzőik átadják az ETO-nál kialakított utánpótlásképzési rendszer módszertanát, s a szakmai tudást, de a győriek a csatlakozó egyesületeknek segítséget nyújtanak az anyagi források megteremtésében is. Kelecsényi Ernő megjegyezte, hogy az ilyen megállapodás számukra is előnyös, hiszen az utánpótlásbázis növekszik, az új egyesületek legtehetségesebb játékosainak pedig lehetőségük nyílik a Győri Audi ETO akadémiai képzésébe becsatlakozni.
„Régóta keressük már az együttműködés módját az ETO-val, és óriási lehetőséget látunk a közös munkában – mondta Bakó Lajos, a sportiskola vezetője. – Székelyudvarhelyen nagy népszerűségnek örvend a kézilabda, a most induló suliban már közel 200 kézilabdázó-palántával kezdjük a munkát. Görbicz Anita nevét itt is mindenki ismeri, a sportág királynője hatalmas vonzerő lesz a kislányok számára.”
Mint ismeretes, labdarúgásban már létezik hasonló együttműködés a felcsúti Puskás Akadémia és a Székelyföldi labdarúgó-akadémia között.
Krónika (Kolozsvár)

Megújult a székesegyház galériája
Csütörtök óta megújult, impozáns belső berendezéssel várja a látogatókat a nagyváradi római katolikus székesegyház egyházművészeti kiállítóterme. „Fontos odafigyelni azokra az értékekre, amelyeknek örökségét átvettük. Ez az egyházi gyűjtemény nem akármilyen igazolása annak, amit az egyházunk, a híveink, Várad és az itt élők képviseltek, ezelőtt többszáz évvel. A kiállítás ugyanakkor egy módja is annak, hogy megszólítsuk az embereket, hogy a műalkotásokon keresztül kommunikálni tudjunk azokkal, akik tudni akarják, kik vagyunk, mit képviselünk” – fogalmazott a nyitóünnepségen Böcskei László római katolikus megyéspüspök. Mint a főpásztor hozzátette, „fontos, hogy vállaljuk fel ezt a gazdag múltat, és belőle merítve folytatni tudjuk, nem csak az értékek őrzését, hanem az értékek alkotását is”.
A tél folyamán teljesen megújult egyházművészeti tárlat anyagát Lakatos Attila, kulturális referens mutatta be a nagyszámú érdeklődőnek. Mint elmondta, a püspökség gyűjteményének alig tíz százalékát tudták kiállítani a rendelkezésre álló helyen. A cél az volt, hogy a négy emeleti teremnek különböző tematikus arculatokat adjanak. Ennek megfelelően az első terem, amelyikbe a látogató belép, a nagyváradi egyházmegye iparművészeti hagyományaiba enged betekintést a középkortól a barokkon át egészen a 19-ik századig. Többek közt itt található az egyházmegye legrégebbi papi ornátusa is, amely az 1730-as években készült és Patachich Gábor kalocsai érseké volt.
A második helyiség egy didaktikus terem, amely azokat az ötvösművészeti alkotásokat vonultatja föl, amelyeket az egyház szertartásaiban használnak. A tárlat összeállítói ugyanakkor igyekeztek megmutatni a különböző korokban készült tárgyak stílusfejlődését is. Ennek megfelelően a kiállítás időrendi sorrendben mutatja be a kelyheket, ciboriumokat, füstölőket, tömjéntartókat, ereklye-tartókat, oly módon, hogy aki végighalad mellettük, egy átfogó képet alkothasson az egyházművészet fejlődéséről.
A harmadik terem teljes egészében a székesegyház történeti ereklyéinek bemutatására szolgál. Ott helyezték el például a tárlat egyik legérdekesebb, mégis legszerényebb tárgyát, egy apró fa deszkadarabot, ami nem más, mint Benkovics Ágoston, a nagyváradra hazatérő első újkori püspök hordozható oltárköve, amit abban a periódusban használt, amikor még nem volt álló templom Nagyváradon. Ugyanitt tekinthető meg az az ezüst-foglalatú kókuszdióhéj szenteltvíztartó is, amelyet Forgách Pál püspök adományozott a székesegyháznak, amikor felszentelte az épület alapkövetit. Szintén ebben a teremben állították ki azt a gyönyörű zománcbetétes ezüstkeresztet, amelyet az új püspökök felszentelésénél szoktak használni.
A negyedik termet teljes egészében Szent László királynak, illetve Szent László kultuszát az újkorban felemelő püspököknek szentelték. A terem központi kiállítási darabja természetesen maga a herma, a Szent László ereklye-tartó, amely a legtöbb érdeklődőt vonzza a galériába. A gyűjtemény hétfőtől szombatig 8 és 17.00 óra között látogatható. Az érdeklődők magyar, román, angol, olasz nyelveken igényelhetnek tárlatvezetést az Egyházmegyei Vallásturisztikai Iroda munkatársaitól.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

A jövőnek kívántak üzenni a MOGYE oktatói
Hetven facsemetét ültettek el, és egy időkapszulát helyeztek el a földbe kedden délután a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) udvarán.
A rendhagyó akcióval az intézmény vezetősége a hetven évvel ezelőtti eseménynek kívánt emléket állítani, annak a napnak, amikor 1945-ben megalakult az egyetem.
Mivel a vezetőség úgy hirdette meg az akciót, hogy mindenki azt helyez az időkapszulába, amit oda illőnek talál (és ami el is fér), a magyar tagozat képviselői egy dossziét állítottak össze, amelyben helyet kapott az a hetven évvel ezelőtt napvilágot látott Hivatalos Közlöny, amelyben az egyetemlétesítési rendelet olvasható. A jövőnek szánták a 2011. évi 1-es számú tanügyi törvény anyanyelvű felsőoktatásra vonatkozó előírásait, valamint az elmúlt négy év – levelezésben, átiratokban, kérvényekben, újságcikkekben tükröződő – szélmalomharcát. Miközben Leonard Azamfirei rektor a multikulturalizmus fellegváraként emlegette a vásárhelyi egyetemet, a megbékélésre és összefogásra ösztönözve tanárokat és diákokat egyaránt, Peti András alpolgármester háromnyelvű hűtőmágnesét leszámítva, a Szilágyi Tibor volt rektorhelyettes és társai által elhelyezett csomag volt az egyetlen, amely magyar nyelven is hirdeti a jövő nemzedékeknek, hogy 2015-ben a MOGYE-n, ha részben is, de még zajlott anyanyelvű oktatás. A rektorátus részéről az elmúlt hetven év szépített változata került a földbe. Az egyetem vezetősége a 2045-beli mogyésoknak szánta a terjedelmes időkapszulát, amelybe még egy laptopot is csomagolt.
Mint ismeretes, a Mihály király által 1945. május 28-án aláírt 407-es törvényerejű rendelet értelmében június elsejei hatállyal Kolozsvárott magyar tannyelvű Állami Tudományegyetem létesült négy tudományos karral, és felvette a Bolyai Tudományegyetem nevet. Annak dacára, hogy a királyi rendelet azt is leszögezte, hogy a klinikákon mind a román, mind a magyar kar részére biztosítani kell a gyakorlati tevékenység lehetőségét, ezt a román fél már kezdettől fogva megszegte. Mivel nem engedték be a magyar kart a kolozsvári klinikákra, a fennmaradás érdekében kénytelenek voltak Marosvásárhelyre költözni, ahol az 1948-as tanügyi reform alapján váltak önálló intézetté. Tizenegy évvel később a két kolozsvári egyetem, a magyar oktatók és diákok tiltakozása ellenére, összeolvadt. Az így keletkezett Babeş–Bolyai Tudományegyetemen fokozatosan megszűntek a magyar csoportok. Pártutasításra, 1962-től Marosvásárhelyen az előadásokat magyarul és románul, a gyakorlati órákat csak románul tartották. A hallgatói részarány fokozatosan a román hallgatók javára billent. A ’80-as évek végére a magyarul tanulók aránya 20 százalék alá süllyedt. 2008-ra ez 50 százalékra emelkedett, de a magyar oktatóké nem haladja meg a 30 százalékot.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Elit gondozó tehetséget keres
Ösztöndíjat, mentort, konferenciadíjat, nyelvvizsgadíjat és ritmust ad. Neked csak tanulnod és kutatnod kell.
Holnaptól lehet jelentkezni a Collegium Talentum idei felvételijére. A Collegium Talentum olyan tehetséggondozó program határon túli hallgatók számára, amelybe már doktorizó vagy idéntől doktorizni kívánó hallgatók pályázhatnak. Célja a külhoni magyar értelmiség utánpótlás-nevelése és megerősíteni a határon túli tudományos és oktatói elitet.
A Collegium Talentum a tatabányai Edutus Főiskola keretében működik 2010-től a magyar kormány támogatásával – mondta el ma a Collegium elnöke, Dr. Kandikó József (a fenti képen jobbra) a BBTE Egyetemiek Házában tartott sajtótájékoztatón.
A magyar nyelvű felsőoktatás kulcskérdése, hogy biztosítani tudja a doktori fokozattal rendelkező oktatókat – indokolta a Collegium létjogosultságát annak elnöke –, és a tudományos életben ne alakuljon ki olyan generációs űr, amely korlátozná a bolognai rendszerrel szigorúbbá vált akkreditációs folyamatot a külhoni magyar tannyelvű egyetemeken.
A Collegium minden évben 30 hallgatót vesz fel, akik határon túli doktori képzésekben vesznek részt, és számukra szakterületüktől független támogatást nyújt hat féléven át:
havi 72 ezer forintos ösztöndíjat;
tutort - doktori témájához értő egyetemi tanár, akit a hallgató választ ki nem feltétlenül arról az egyetemről vagy abból az országból, ahol ő doktorizik;
sikeres nyelvvizsgák díját;
konferenciák részvételi díját, útiköltségét;
félévenként kétszer háromnapos képzést Magyarországon tudományos módszertanból, tudományetikáról, kulturális örökségről, fejlesztő tréningek;
évente egy 4-5 napos kirándulást valamelyik határon túli területre.
Amit ezért cserébe kér:
a tutorral közösen félévente kidolgozott munkatervet, annak betartását, majd beszámolót;
folyamatos nyelvtanulást: két félévenként lépni kell egy nyelvvizsga-szintet, hogy a hallgatót ne nyelvi akadály válassza el a nemzetközi konferenciáktól, nemzetközi publikációs lehetőségektől;
felvételit.
A felvételi két szakaszból áll:
április 30-ig kell jelentkezni az írásos pályázattal – a kiírást holnaptól lehet majd letölteni a Collegium Talentum honlapjáról –, majd június végén egy magyarországi professzorokból álló vizsgabizottság fog elbeszélgetni azokkal, akik nem estek ki az írásbeli szakaszon.
A vizsgabizottság sorrendet állapít meg a jelentkezők között, ami azért fontos, hogy ha az első 30-ból visszalép valaki, vagy októberig nem szerzi meg a hallgatói jogviszonyát igazoló dokumentumot, amely szükséges ahhoz, hogy a Collegium Talentum szerződést kössön vele, akkor fel tudják venni a következő diákot.
Jelenleg 74 diák vesz részt a programban: 9 felvidéki, 41 erdélyi, 5 délvidéki és 19 kárpátaljai. 29-en a természettudományok, öten a műszaki tudományok, ketten az élettudományok területén doktoriznak, mellettük 23 bölcsésztudományi és 15 társadalomtudományi kollégista van. A művészeti képzések viszont annyira egyediek, hogy nem tudták a Collegium programjába integrálni. Ennek ellenére tavaly például egy vajdasági színházrendező is végzett a Collegiumon.
Azonos felvételi teljesítmények mellett prioritást élveznek az első három terület kutatói, illetve azok, akik már most valamilyen oktatási tevékenységet folytatnak, és előreláthatólag valamelyik határon túli magyar egyetem oktatói karába tagozódnak majd be – mondta el Kandikó József.
Mivel 2014-ben költségvetési megszorítások miatt csak 20 diákot vett fel a Collegium Talentum, nem kizárt, hogy ha idén nagyon sok tehetséges doktorandusz jelentkezik, akkor 30-nál többen nyerjenek felvételt. A Collegium félévente köt szerződést a hallgatókkal, és ezt a hat félévnyi támogatást egy tíz félévre kiterjedő időszakban lehet igénybe venni. Vagyis ha valaki meg kell, hogy szakítsa egy időre a doktori tanulmányait, akkor a Collegiumban is halaszthat.
2015-re 150 millió forint a program költségvetése, és hogy ez jövőre mekkora lesz, az függ a diákok idei teljesítményétől is – derült ki a sajtótájékoztatón. Nyilvános az is, mivel foglalkoznak a Collegium hallgatói, Intelligens háló... Fiatal kutatók a Kárpát-medencében címen adták ki a 2014-ben végzett kollégisták doktori kutatásainak összefoglalóit, és ki szeretnék adni az idei végzősök munkáit is.
A tehetséggondozó program lényege
a hallgató szoros együttműködése a választott tutorral. Együtt dolgozzák ki a féléves munkatervet, a hallgató folyamatos szakmai támogatást kap, a tutor nemzetközi konferencia- és publikációs lehetőséget biztosíthat számára.
Nem feltétlenül az a szerencsés, mondta Kandikó József, ha a diák a doktori témavezetőjét választja tutornak. Inkább azt ajánlják a hallgatóknak, hogy más intézményből, akár más országból válasszanak tutort, mert így olyan külső szakmai támogatóra tehetnek szert, akivel másfajta szakmai munkát, más műhelykultúrát is megismerhetnek, és erősíthetik a kapcsolati hálójukat.
Tutor bárki lehet, aki rendelkezik a megfelelő tudományos fokozattal, és egy hallgató felkéri – tudtuk meg Dr. Soós Annától, a BBTE rektorhelyettesétől, aki maga is tutor a tehetséggondozó programban. „Olyan kollégák lehetnek tutorok, akik ténylegesen foglalkoznak a hallgatóval, és ismerik azokat a lépéseket, amelyeket a hallgatónak meg kell tennie a tudományos fokozat eléréséhez – mondta.
Szigorú a felvételi a Collegium Talentumba, és szoros a verseny a helyekért – mondták a sajtótájékoztatón jelenlévő hallgatók. A szakmai és anyagi támogatáson túl pedig azért is megéri bejutni a Collegiumba, mert ad egy plusz ritmust, segít a diákoknak abban, hogy ne húzzák el doktori tanulmányaikat, mondták saját tapasztalatukra hivatkozva.
A Collegiumot ma potenciális jelentkezőknek is bemutatták a kolozsvári BBTE-n, ahova a Sapientia hallgatóit is meghívták. Tegnap pedig a Sapientia marosvásárhelyi campusán beszéltek a Collegiumról, ahova meghívták a MOGYE hallgatóit is – mondta el Kandikó József.
foter.ro/cikk

Hiánypótló kötetet mutattak be az 1989-es forradalom magyar vonatkozásairól
A 1989. december 22-től 1990 májusáig, az első szabad választásokig tartó időszak tizenkét erdélyi város elsősorban magyar vonatkozású történéseit összesítő tanulmánykötetet mutattak be hétfőn Kolozsváron. Az Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989-1990) című tanulmánykötetet Bárdi Nándor, Gidó Attila, Novák Csaba Zoltán szerkesztette a Rendszerváltás Romániában. Kisebbségek részvétele az 1989-es forradalomban és önszerveződési formák program keretében készült kutatás alapján. A 2010-ben kezdődött kutatás nagymértékben a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (NKI) keretén belül zajlott.
Horváth István, az NKI vezetője elmondta: az 1989-es eseményeket sokan leírták felülnézetből, dokumentálták, hogy mi történt Bukarestben a nagy pártépületek környékén, hogyan működött az egész forradalom ott, ahol a kamerák jelen voltak. E mellett viszonylag kevés tudomásunk van arról, hogy mi történt azokban az erdélyi városokban, ahol magyarok és általában kisebbségek élnek, és az akkori eseményeket magyar szempontból megélők és alakítók emlékezete nem strukturált, nem rendszerezett. Ebben a kontextusban döntöttek úgy, hogy ezeket a történéseket nemcsak dokumentumok révén, hanem egyéb eszközökkel is rögzítik, azok révén, akik részt vettek, szemtanúk voltak, és rekonstruálni tudják nemcsak az események valamilyen tárgyszerűségét, hanem az azokhoz kapcsolódó akkori jelentéseket, érzelmeket és hangulatokat.
„Az egyik elképzelés, hogy több perspektívából kiindulva interjúkat készítünk, dokumentumelemzés alapján próbáljuk meg rekonstruálni az akkori történéseket. Ez a rekonstruálás, ez a fajta történelmi próbálkozás nem elszigetelt, hisz a Kisebbségkutató Intézet az 1945 utáni kisebbségi történetet, történelmet kutatja különböző módszerekkel, és ilyen szempontból ez egy hosszabb távú, perspektivikusabb kutatási projektnek a része” – magyarázta Horváth. Hozzátette: ebben a kontextusban a kötet mellett egy jelentős archívum is létrejött, amelyik az NKI keretein belül kutatható. Az NKI vezetője szerint az ilyen típusú történetírásnak az előnye és hátránya egyben, hogy az akkori eseményeket megélők beleszólhatnak és elmondhatják, hogy bizonyos történések nem pont így zajlottak, és szerintük hol kellene változtatni.
Gidó Attila, a kötet egyik szerkesztője és az NKI tudományos főtitkára elmondta, hogy a tanulmánykötet román nyelven is megjelent, hisz olyan kutatást igyekeztek elvégezni, amelyik a román történetírásba is beágyazható. A módszertanról szólva a szerkesztő megjegyezte: az összes esettanulmány megadott rendszerben készült, mindenhol strukturált interjúkat, kronológiákat készítettek, dokumentumgyűjtést végeztek, és ez alapján álltak össze az elemző értekezések.
A kutatásban a következő települések kaptak helyet: Temesvár, Arad, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Máramarossziget, Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely. Kutatások a kötetből kimaradt településeken - Brassó, Zilah, Nagybánya, Székelykeresztúr - is folytak, viszont különböző okokból kifolyólag ezek a tanulmányok nem készültek el. A kötetet egy előtanulmány nyitja, amely a kutatási előzményeket és a kortárs romániai szakirodalmi kontextust taglalja. Gidó szerint ez azért fontos, mert az 1989-es forradalomról szóló kutatások lényegében elkerülik a magyar témát, a könyv pedig ezt a rést is használja ki. A kutatási eredményeket már csak azért is érdemes románul közzétenni, hogy a román történetírás is valamennyire képben legyen az 1989-es magyar vonatkozású eseményekkel.
A könyvbemutatót Fodor János: Forradalom és rendszerváltás Kolozsváron, és Novák Csaba Zoltán: A rendszerváltás és a romániai magyarság című előadásai zárták.
(tudósítónktól) Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989-1990) Szerkesztők: Bárdi Nándor, Gidó Attila, Novák Csaba Zoltán /Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár, 2014/
Transindex.ro

Minőség csak egyféle létezik (Művészeti lapok bemutatkozója - Szent György Napok)
Népszerűsítő vagy kritikai szerepük van elsősorban a művészeti lapoknak? – ezzel a kérdésfelvetéssel hívta találkozóra az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) magyar kiadványok szerkesztőit szerda este. Az Artmagazin távol maradt, de bemutatkozott az Új Művészet, a  MúzeumCafé és a KorkéP.
Az ÚjMűvészet – a rendszerváltás előtt megjelenő Művészet utódja – olyan átfogó képet  kíván adni a kortárs magyar művészetről, amelyet beágyaz a magyar művészet egészébe és az egyetemes történésekbe is. Hiszik, hogy nincs szükség különböző mércére a hazai és külföldi alkotások megítélésében, mert csak egyféle minőség van – fogalmazott P. Szabó Ernő főszerkesztő. Beszélt a magyar művészet egyik jelentős gondjáról, hogy ezt a minőséget nem tudja elég hatásosan megmutatni külföldön. Ez jellemző az erdélyi művészekre is, kivételként említette a kolozsvári Ecsetgyárban működő Bázis csoportot, amely nagyon erőteljesen jeleníti meg a hétköznapjainkra jellemző posztszocialista életérzést, és talán éppen ezért sikerült eredményesen betörnie a nyugati művészeti piacra is. Meglátása szerint a magyar művészek jelentős része a nyugati irányzatokat próbálja követni, s mivel soha nem tudják utolérni azokat, kevés az esélyük az európai érvényesülésre. P. Szabó Ernő részletesen ismertette az Új Művészet novemberi számát, mely több mint harminc oldalon foglalkozik Erdéllyel. Sepsiszentgyörgyhöz három írás is kapcsolódik: egy interjú Vécsi Nagy Zoltánnal, az EMŰK vezetőjével, a másik cikk a Magmáról, a harmadik pedig a 70-es évek itteni pezsgő művészeti életéről szól. Ugyanebben a lapszámban szó van a csíkszeredai Új Kriterion Galériáról, beszélgetés jelent meg a kolozsvári Ecsetgyár Bázis csoportjának három művészével, alapos áttekintést közölnek az erdélyi művésztelepekről és a temesvári Gallasz Nándor munkásságáról. Lóska Lajos, a lap szerkesztője a magyarországi művésztársadalom két táborra szakadásáról beszélt, arról, hogy próbálják a lövészárkokat betemetni, és az ÚjMűvészet miképp igyekszik középúton maradni, a teljes spektrumot bemutatni. Ugyanakkor figyelnek a legjelentősebb európai kiállításokra, és a világhálón naprakészen jelentkeznek a magyarországi tárlatok bemutatójával is.   A Szépművészeti Múzeum kiadványaként kéthavonta megjelenő Múzeumcafé a magyar muzeológia igényes kivitelezésű lapja – mondta el a főszerkesztő Martos Gábor. Igyekeznek elegánsak lenni a vizuális megjelenítésben és tartalomban egyaránt – hangsúlyozta. Havonta egyszer vagy kétszer élő kiadással, beszélgetésekkel is jelentkeznek, és könyvsorozatuk első két kiadványa is napvilágot látott már. Ők is készülnek erdélyi tematikus lapszámmal, mely júniusban jelenik meg – derült ki. A székelyföldi KorkéP kitalálója, felelős szerkesztője, Siklódi Zsolt képzőművész a kezdetekről szólt. Két évvel ezelőttig a szárhegyi művésztábort vezette, akkor szembesült azzal, hogy a kortárs erdélyi művészeti törekvéseknek nincs hírverése sem itthon, sem Budapesten. Művésztelepi hírnökként kezdte el szerkeszteni saját cége pénzén, annak csapatával, és mivel ugyanezzel a problémával több intézmény is szembesült, igyekeztek bevonni őket is a Korkép munkájába, így kapcsolódott be például a szentgyörgyi Magma, majd a EMŰK is. 
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kényszerszünet után jelentkezett Molnár H. Lajos
Szülővárosában, Marosvásárhelyen és Erdély-szerte valamikor rendkívüli népszerűségnek örvendő szerző, Molnár H. Lajos legújabb kötetét mutatták be kedden este a Bernády Házban.
Az Álmaim babái című regényével a több mint negyed évszázada Magyarországon élő szerző csaknem tíz év hallgatást tört meg. Ezúttal is kényszerhallgatásról van szó, akárcsak a nyolcvanas évek Romániájában, csakhogy ezúttal nem a cenzúra, hanem egy kegyetlen szívbetegség tartotta távol a billentyűktől. A nagysikerű Donki Ákos (1981, 1987), Falra hányt esztendő (1983, 1990), Volt egyszer egy udvar (2000, 2001) és más regények és riportkötetek szerzője ismét egy szín-marosvásárhelyi történettel rukkolt elő, amelyben a tősgyökeres városlakók könnyen felismerhetik a helyszíneket, de akár a könyv egy-egy valós szereplőjét is. Merthogy nem mindenik az, és ezt az író már rögtön a regénye címe alá kanyarított két mondatban siet is tisztázni.
„A valóságban is létező személyek csak a keretet adták a történet elmeséléséhez, mondataik és cselekedeteik a képzelet szüleményei” – szögezi le Molnár. Hogy a valamikor díjazott, ünnepelt, majd indexre helyezett szerzőnek, óvodás korától mindmáig, valóban tizenegy szerelme volt vagy sem, teljesen mellékes, hisz mindenikről azt állítja, hogy szívesen leélte volna vele az életét, „ha másképp alakul…”. Molnár H. Lajos bizonyos Katának dedikálja a könyvét. Ő valós személy; a szerző harmadik felesége.
Az Álmaim babáit három pályatárs mutatta be: Bakó Zoltán és Bögözi Attila, akik a szerző kollégái és cimborái voltak, valamint Szucher Ervin. „A könyvbe felületesen belelapozó olvasó akár azt is hiheti, hogy önéletrajzi indíttatású regény Molnár H. Lajos műve. Hiszen főhőse – bármennyire más irányba csábítana is a címe – nem más, mint a szerző maga. Az életét végigkísérő lányok-asszonyok, múló és múlhatatlan vagy visszatérő szerelmek, szeretők meg házaspárok pedig pusztán ürügyet szolgáltatnak arra, hogy az író világgá kiabálja boldogságát, boldogtalanságát, meg hogy kíméletlen ítéletet mondjon maga felett” – avatta be a hallgatóságot Molnár „álmaiba” Bögözi Attila. Bakó Zoltán arról beszélt, hogy Molnár H. Lajos munkájában a nyolcvanas évek eleje elevenedett meg, egészen pontosan az 1983-as esztendő, amikor megjelent az a másik esztendő, a falrahányt, amiért aztán az írót a kommunista hatalom letiltotta.
„Lajos akkor már a negyedik köteténél tartott, s egy kis szakmai irigységgel szemléltük a sikerét. Könnyű neki, mondogattuk, merthogy egy hetilapnál az ember egy-két nap alatt lezavarja a heti penzumot, aztán napszámban hányhatja falra az esztendőket” – nosztalgiázott a pályatárs. Bakó szerint tulajdonképpen egy városelvonási szindróma látleletei, diagnózisa bukkan ki a sorok közül. A szerző régen otthagyta szülővárosát, minden velejárójával, épületeivel, utcáival, embereivel együtt, s ez okozza a mostani akut hiányérzetet benne. „Mert ilyen a vásárhelyi ember, s ilyen Molnár H. Lajos is: nem tud, mert nem akar elszakadni a helyektől, emberektől, történetektől, egy életérzéstől, amit nemes egyszerűséggel Vásárhelynek nevezünk” – jellemezte az írót újságíró barátja.
Szucher Ervin azzal ajánlotta az olvasónak a csaknem ötszáz oldalas önéletrajzi ihletettségű történetet, hogy az időnként fel-fel bukkanó bánatot, elkeseredést, haragot mindig lekörözi az iróniába és főként öniróniába átcsapó humor. A fiatal kolléga azt kérdezte a – sajnos csak a technika segítségével, a falra kivetítve jelen lévő – szerzőtől, hogy miért ábrázolja a főszereplőt, azaz magát hol félénk, hol túlzottan pofátlan fiatalembernek, hol esetlennek, hol szerencsétlennek, olyannak, aki egyfolytában vedeli az alkoholt és nincs szerencséje a nőkhöz? „Mert nagyjából ilyen volt az életem” – érkezett a Skype-on megadott válasz.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Harminc határon túli fiatalt támogat az Edutus Főiskola
Hat féléves ösztöndíjprogramot hirdetett meg a magyarországi Edutus Főiskola határon túli, doktori tanulmányokat folytató és doktorjelölt fiatalok számára kedden Kolozsváron. A nyílt pályázat nyertesei tagságot nyernek a Collegium Talentumba. 
„Ez nem csak egyfajta ösztöndíjprogram, hanem sokkal jelentősebb tudományos és emberi támogatást nyújt. A nemzetpolitikai stratégia része a külhoni magyar fiatal értelmiségiek segítése" – magyarázta Dr. Kandikó József, a Collegium Talentum elnöke a Babeş–Bolyai Tudományegyetem belvárosi épületében tartott sajtótájékoztatón.
Mint részletezte, a doktorjelölt hallgató személyes tutort kap, folyamatos publikációs lehetőséghez jut és nemzetközi konferenciákon vehet részt. A kedvező elbírálást nyert doktorjelöltek tíz hónapon keresztül havi 72 ezer forint (1060 lej) ösztöndíjat kapnak, amit a kötelező képzési programokon készpénzben fizetik ki a diákoknak. A szerződéseket ugyanakkor fél évre kötik, így aki nem végzi el az előírt féléves munkát, azzal nem kötnek új szerződést.
A Krónika kérdésére Kandikó József elmondta: a program idei költségvetése 150 millió forint, ez több mint a tavaly volt, így a korábbi húsz helyett összesen harminc jelentkezőt tudnak felvenni az ösztöndíjprogramba. Hozzáfűzte: mivel rendkívül sok szakterületről érkeznek az ösztöndíjas doktorjelöltek, ezért az előadások és vitafórumok többsége a magyarságtudattal, a nemzetfejlesztéssel, a közös történelmi és kulturális témákkal foglalkozik.
„Fontos megemlíteni, hogy támogatjuk a nyelvvizsgákat is, az idegennyelv-ismereti követelményeket nagyon szigorúan veszszük" – jelentette ki Kandikó József. A háromnapos továbbképzésekre egyébként félévente két alkalommal kerül sor, a diákoknak csak az útiköltséget kell fizetniük, a szállást és étkezést a program keretében finanszírozzák.
A részletes felvételi tájékoztató szerdától a www.collegiumtalentum.com oldalon érhető el. Soós Anna, a BBTE rektorhelyettese úgy értékelte: a Collegium Talentum egy jól felépített program, amely személyre szabott és pontosan feltérképezhető.
Idén is lesz Erzsébet-tábor szórványbeli diákoknak
Idén is meghirdette az Erzsébet-tábort a szórványban vagy kisebbségben élő diákok számára a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. A rendezvényt idén is a székelyföldi Ivóban és a magyarországi, Balaton-parti Zánkán szervezik meg. A tábor romániai lebonyolító partnere a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ).
A pályázati kritériumok szerint a táborban Zánkán 8–15 év közötti, Ivóban pedig 12–18 év közötti, magyarul tanuló, szórványban vagy kisebbségben élő, szociálisan hátrányos helyzetű gyermekek vehetnek részt, akik a magyar kultúra ápolásában aktív szerepet vállalnak (néptánccsoport, cserkészcsapatok tagjai stb.).
Ivóban 2015 júliusában 280, míg a zánkai táborban 2015. augusztus 15–29. között 500 tanuló üdültetését biztosítják. Pályázni kizárólag csoportosan lehet, 10 diák, és egy őket ismerő pedagógus alkot egy csoportot. A táborozás önrésze 20 lej/fő. Az érdeklődők a pályázati csomagokat 2015. április 21., 15 óráig nyújthatják be az RMPSZ megyei vagy körzeti szervezeteihez. További információk a www.rmpsz.ro honlapon találhatók.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Ránk szakad a múltunk
A Gondviselésnek köszönhető, hogy vasárnap délelőtt senki nem tartózkodott a romhalmazzá vált pénzügyi palota sarkánál a járdán, ugyanis ekkor néhány nagyobb stukkódarab zuhant a gyalogjáróra. A leomlott stukkók és a velük lezúduló faldarabok simán agyonüthettek volna bárkit, akire ráesnek. A gyalázatos állapotba került épületen a védőhálók rég szétszakadtak, szétmállottak, így nem védenek ugyan a leomló vakolat és faldarabokról, de legalább látványosan hirdetik, hogyan jut ebek harmincadjára egy egykor impozáns műemléképület a mai Nagyváradon. Olvasóink értesítettek bennünket az omlásról, s a helyszínen megszemlélhettük, hogy valóban életveszélyes állapotok uralkodnak a pénzügyi palota mellett.
Ahhoz, hogy világossá váljon, hogyan is vált a Fő utca egyik legszebb bérpalotája, mára egy omladozó, életveszélyes patkányfészekké, érdemes ismerni az épület történetét és az ehhez kapcsolódó restitúciós huzavonát. A nagyváradi Fő utca 35. szám alatt levő pénzügyi palota visszaigénylésének procedúrája ugyanis évek óta zajlik. Az irgalmas rendtől elkobzott ingatlanról első fokon ki is mondták már, hogy annak jogos tulajdonosa a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség, azonban a Bihar Megyei Tanács, mely az államosítást követően az ingatlant megkapta, óvást nyújtott be az első fokú ítélet ellen. A fellebbezők azzal érveltek, hogy az irgalmasok által építtetett egykori ingatlanban soha nem folyt liturgikus értelemben vett egyházi tevékenység, tehát az egyház így nem is formálhat jogot az épületre. Ez az érvelés nem csupán jogszerűtlen, de azt is igazolja, hogy a megyei tanács vezetői, akik foggal-körömmel ragaszkodnak a kommunista érában elrabolt épülethez, vagy nem ismerik annak történetét, vagy egyszerűen nem vesznek tudomást a dokumentációval bizonyítható valóságról.
A Betegápoló Irgalmas (Mizerikordiánus) Rend egy laikus férfi szerzetesrend, a legjelentősebb betegápoló katolikus férfi rend. Tagjai orvosok, gyógyszerészek, ápolók voltak. A rend, más szerzetesi közösségekkel ellentétben, soha nem rendelkezett földbirtokkal, a működéséhez, betegápoláshoz szükséges jövedelmek mindig kamatozó tőkepénzekből, bérbe adott ingatlanokból folytak be. A XIX. század végén a nagyváradi rend már csak úgy tudta fenntartani a kórházat, rendelőket, patikát (melyekben zömmel szegény sorsú embereket gyógyítottak ingyen), ha újabb ingatlanokat építtet, hogy ezek bérleti díjából fedezzék az egészségügyi tevékenységhez szükséges kiadásokat és a kórház fejlesztését. Ezért 1899. márciusában a rend akkori váradi perjele, Wimmer Julián doktor elrendelte: építsenek egy bérpalotát a Fő utca 35. szám alatt, hogy a bérbeadásból befolyó jövedelmekből fedezzék az egészségügyi intézményeik műszaki fejlesztését. Még mielőtt elkezdődött volna a tervezés, már megköttetett a bérleti szerződés az Osztrák–Magyar Monarchia pénzügyminisztériumával. A megyei tanács fellebbezésében ezért hivatkozott arra, hogy a bérpalota nem templom vagy rendház volt.
A ma is meglevő dokumentumok igazolják, hogy az államosításig mindvégig és egyedül az irgalmasok rendje szerepelt az épület tulajdonosaként, és nekik a román királyi hatóságok is bért fizettek, miután Erdélyt Romániához csatolták. Márpedig ha akkor a román hatóságoknak szemernyi kételyük támadt volna az épület tulajdonlásával kapcsolatban, bizonyára nem fizettek volna bérleti díjat az irgalmas rendnek.
Az irgalmas rendiek ingatlanát a restitúciós törvény alapján 2012-ben kapta vissza a nagyváradi római katolikus püspökség, ám a megyei önkormányzat, Radu Ţîrle elnöklése idején megtámadta az illetékes kormánybizottság határozatát.
A nagyváradi bíróság első fokon az egyháznak adott igazat, majd tavaly a megyeszékhely ítélőtáblája utasította el az önkormányzat fellebbezését. Ennek következtében a tanács, immár Cornel Popa elnökletével közpénzből alkalmazott ügyvédeket, hogy azok kiharcolják a perújrafelvételt a legfelsőbb bíróságon, akciójuk pedig sikerrel járt. Pár hónapja Ilie Bolojan nagyváradi polgármester egy sajtótájékoztatón bejelentette, a nagyváradi önkormányzat megelégelte, hogy ez a romos, balesetveszélyes épület ott éktelenkedik a korzó elején, és ennek felújításáért lépéseket is tesz. Ezek a lépések jogilag azonban korántsem egyszerűek, ugyanis mindaddig, amíg nincs végzés arról, kié is az ingatlant, senkinek nincs joga ott felújításokba kezdeni, se a püspökségnek, se a megyei tanácsnak. Nem is tett senki semmit azóta sem, még az időközben szétszakadt, ronggyá mállott védőhálókat sem cserélték ki. Tegnap hiába érdeklődtünk körbe, nem tudtuk kideríteni ebben a lehetetlen pereskedési hercehurcában ki lenne a felelős, ha ne adjisten baleset történne a szemünk láttára omladozó épület miatt. Így egyet tudunk tenni, figyelmeztetjük olvasóinkat, lehetőleg kerüljék a romhalmazzá váló pénzügyi palotát, ugyanis bármikor tragédia történhet ott. Olyan tragédia, melyet bizonyára egyetlen pereskedő, bitorló sem fog magára vállalni.
Szőke Mária
Reggeli Újság (Nagyvárad)

világhálón, megszűnt a nyomtatott változat/
„Megölte Marosvásárhelyt a fekete március”
Huszonöt évvel ezelőtt véres összecsapásba torkollott a román-magyar konfliktus Marosvásárhelyen. KÁLI KIRÁLY ISTVÁN az RMDSZ szervezési alelnökeként résztvevője volt a fekete március eseményeinek. Cseke Péter Tamás kérdéseire válaszolva idézte fel a történteket.
Ott volt Sütő András környezetében, amikor huszonöt évvel ezelőtt, 1990. március 19-én súlyosan megsebesítették az írót Marosvásárhelyen. Mesélne az akkori hangulatról, a fekete március előzményeiről?
Már 1990 januárjában teljesen egyértelmű volt a régi elitnek az a szándéka, hogy visszahódítsa hatalmát. Ez nem marosvásárhelyi jellegzetesség volt, hanem országos jelenség. Ám Marosvásárhelyen különösen hangsúlyossá vált amiatt, hogy a városban a rendszerváltás előtti hatalmi elit tagjainak zöme román volt. A fekete március huszonötödik évfordulóján rendezett kerekasztal beszélgetésen is elmondtam: Marosvásárhelyen kulcsszó volt akkoriban a bizalom. A magyar közösség a több évtizedes diktatúrát követően, amikor fokozatosan elvesztette a jogait, hitelt adott a rendszerváltás utáni új elitnek. Nem volt honnan tudnia, hogy az új hatalom a Securitate újraszerveződése volt. Ez az új elit január elején pontokba szedve meghirdette azokat az új elveket, amelyek többé-kevésbé alapját képezhették volna Románia demokratikus átalakításának. Volt ezek között egy olyan pont is, hogy a kisebbségeknek biztosítják a jogait. Mivel a magyarság évtizedeken keresztül folyamatosan vesztett a jogaiból, egy tömegpszichózis alapján hitelt adott annak, hogy ezek a jogok a következő időszakban visszaszerezhetőek. Amikor rádöbbent, hogy nem így történik, akkor tiltakozott.
 Melyek voltak az első jelei annak, hogy az új hatalom nem tartja be a kisebbségi jogokra vonatkozó ígéreteit?
Óriási volt például az ellenkezés a Bolyai Farkasról elnevezett iskola magyar líceummá változtatásának és az orvosi egyetemen újra elindítandó magyar oktatás ügyében. Ennek a szembeszegülésnek volt természetes következménye a februári könyves, gyertyás tüntetés Marosvásárhelyen. Ez a demonstráció mindenképpen a békés szándékot fejezte ki, ugyanakkor bebizonyította, hogy nem csak egy-két ember kéri a jogait, hanem egy komoly tömeg. Akkor Romániában egyértelműen katonai diktatúra volt. Ezt senki nem vonja kétségbe, hiszen Marosvásárhelyen is egy ezredes volt a város vezetője, a megye vezetője pedig egy altábornagy. Szomorúnak tartom, hogy a román közösség megnyilvánulásait néhány román vezető katonai egyenruhában hitelesítette. Ez egyértelművé tette a román lakosok számára, hogy a magyarok elleni fellépésük természetes, hiszen az „Armata e cu noi!” (A hadsereg velünk van) szlogen érvényes volt hónapokkal a diktatúra decemberi megdöntése után is. Márpedig a román hadseregnél és titkosszolgálatnál nacionalistább intézmény abban az időszakban nem létezett. Ezt a marosvásárhelyi magyar közösség nap mint nap tapasztalta, és próbált ellene tenni, de egy adott pillanatban rájött, hogy tehetetlen ezzel a folyamattal szemben. Egyetlen megoldása volt: elkerülni azt, hogy ütközőfelületet adjon bármilyen konfliktusnak. Nem is nagyon volt alkalom erre. Az egyetlen alkalom az volt, hogy március 16-án egy Tudor-negyedbeli patikára magyarul is felkerült az, hogy gyógyszertár. Természetesen az első konfrontáció abban a negyedben történt, amelyet 90 százalékban a behozott románok lakták. Akkor már világos volt, hogy mi történik, meg is írtunk másnap egy levelet a konfliktushelyzetről a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa (CPUN) vezetőségének, a megyeinek is és az országosnak is. Március 17-én délelőtt a brit nagykövetség beszélgetést szervezett, meghallgatta mindkét felet, tehát Európa gyakorlatilag tudott arról, hogy valami lappang Marosvásárhelyen.
Reagált a CPUN vezetősége a levelükre?
 A brit nagykövetség által szervezett beszélgetésen jelen volt Király Károly is, aki akkor a CPUN alelnökeként az ország második emberének számított. Könyörögtünk neki, hogy ne menjen el Marosvásárhelyről. Király azt mondta, hogy Bukarestből többet tehet értünk, és elment.
A marosvásárhelyi értelmiségi elit egy része egyébként akkor nem is volt a városban, mert akkor tartották Budapesten a román-magyar értelmiségi találkozót.
Azzal szembesültünk 19-én délelőtt, amikor az orvosis magyar egyetemisták ülősztrájkjának támogatásaként a bolyais diákok szolidaritásból szintén ülősztrájkot tartottak a Vártemplomban, hogy elkezdődött a randalírozás. A román diákliga felvonulást tartott, de még előtte, 17-én délelőtt összetörték a főtéren az összes magyar feliratot, még a színházét is. Március 19-én délelőtt a szülők elkísérték a gyerekeket a Vártemplomba, és mivel a román diákliga tüntetése ott vonult el, az volt a feladatunk, és ezt magamra vállaltam, hogy az embereket a várfalon belülre tereljük. Akkor már azt is tudtuk, hogy a Maros felső völgyének falvaiból románokat hozattak a városba. Időközben Marosvásárhelyre érkezett egy kéttagú parlamenti vizsgálóbizottság is, Nicolae S. Dumitru és Verestóy Attila, ők a magyar oktatásról tárgyaltak az orvosi egyetemen. A Maros völgyéből hozatott románok végigvonultak a városon, és ennek hírére a magyar emberek is gyülekezni kezdtek az RMDSZ-székház előtt. Mi éppen Sütő Andrásnál voltunk akkor egy megbeszélésen. Onnan átmentünk az egykori Új Élet szerkesztőségébe, és amikor tudomásunkra jutott, hogy több száz fősre duzzadt a tömeg az RMDSZ székháza előtt, odasiettünk. Az volt a számításunk, hogy Sütő András szól a tömeghez, eloszlatja az embereket, hogy ne legyen nagyobb baj. Erre végül nem volt szükség, a tömeg nagy része eloszlott, ám a székház előtt maradt mintegy 120 magyar ember, akiket végül a hirtelen megjelenő román betolakodók beszorítottak az épületbe. Közben egy Mihai Moldovan nevű rendőr alezredes, aki Szovátán is szolgált, és ismerte a magyarságot, háromszor is fordult egy rendőrségi furgonnal, és a jármű aljába fektetve elmenekített a székházból a hátsó kapun embereket. Összesen 27 embert tudott így kimenteni, néhányan átmásztak a kerítésen, a többiek beszorultunk az épületbe. Ezután kezdődött a székház ostroma. Védekeztünk, ahogy tudtunk, de óriási volt a túlerő, hatszáz, csáklyával, fejszével felszerelkezett ember ostromolta a székházat, és egy adott pillanatban betörték a kaput. Elindultak fel az emeletre, lépésről lépésre haladtak előre. A többiek felmenekültek a padlása, hárman maradtunk lent: Demeter András, Szepessy László és jómagam. Demeter András akkor másodéves színis hallgató volt. Közben folyton telefonáltunk, hol Király Károlynak Bukarestbe, hol a rendőrség parancsnokának, Gambrea ezredesnek, hol Cojocaru vezérőrnagynak, a katonai helyőrség parancsnokának. Senki nem hallgatott meg minket. Király Károly azt mondta, beszéljünk Gambreával, a rendőrparancsnok azt mondta, összesen 25 embere van, akikkel nem tud mit kezdeni a védelmünkben. Cojocarut nem is értük el, a szolgálatos tiszt azt mondta, hogy nem találja. Így magunkra voltunk utalva. Amikor a Nemzeti Liberális Párt irodáin keresztül a támadók betörtek az emeletre, csak Demeter András lélekjelenlétén múlott, hogy nem lincseltek meg bennünket. András egy szőnyegleszorító rudat dárdaként elhajítva mellbe találta az egyik támadónkat, akik hirtelen emiatt megtorpant, és ahogy megállt, a többiek átbuktak rajta. Így egérutat nyertünk, és fel tudtunk menekülni a padlásra. Nehéz elmondani, mit éltünk át azokban az órákban. A padlást ránk akarták gyújtani. Hallottuk, hogy közeleg egy tűzoltókocsi, és azt hittük, hogy a tetőt akarják megbontani, így akarnak ránk törni.
Mi tett eközben a városvezetés?
Ioan Judea ezredes, a marosvásárhelyi CPUN vezetője győzködte Sütő Andrást, hogy jöjjünk le a padlásról. Sütő végül hitelt adott a katonai becsületszavának, és többedmagával (hat fiatalemberrel és egy idősebb hölggyel) lement. Mi többiek fent maradtunk, és nem tudtuk, hogy odalent mi történik, nem látszott semmi, már esteledett. Én végül egyedül lementem, hogy megnézzem, mi van velük. Jól megvertek, de kijutottam az előcsarnokba, és láttam, hogy ott tartják fogva Sütő Andrásékat. Visszamentem az emeletre, és számon kértem Judeán a történteket.
Hirtelen odafutott egy kiskatona azzal, hogy „vai de mine, au dat în ei, până s-au miscat”. Vagyis addig ütötték őket, amíg mozogtak. Ekkor történt az, hogy a románok megtámadták azt a teherautót, amelyet Sütő András elszállítására rendeltek oda, és agyba-főbe verték az írót és társait.
A teherautót nem őrizték katonák?
Dehogy, a katonák azért voltak odarendelve, hogy teret adjanak egy ilyen pogromnak, Sütő András megverésének. Volt egy Târă nevű őrnagy, akinek fontos szerepe volt ebben, ő egyenruhában azt kiáltozta, hogy „Daţi în bătrînu’!” (Az öreget üssétek!). Végül én visszamenten a padlásra a többiekhez, akik azt kérdezték, jöjjenek-e le. Azt mondtam nekik: ha akartok, gyertek, de ha nem, inkább ne gyertek. Egy idősebb marosvásárhelyi rendőr magához hívott, mert ismert, és azt mondta: „ne menjen le, mert ezek megölik”. Végül két román, trikolóros karszalagú „forradalmi ifjú” menekített ki a székházból. Az egyikük azt mondta: „itt van egy csomag cigaretta, gyere vele, és mikor leérünk, tegyed magad, hogy megkínálsz egy cigarettával”. Az úton hazafele az egyik utca sarkán találkoztam egy magyar tömeggel, azért mentek a központba, hogy megbosszulják a történteket. Visszafordítottam őket. A Kövesdombon laktam, amíg hazaértem, még három ilyen nagyobb csoporttal találkoztam, köztünk egy olyan nyolcvanas létszámú, suhancokból álló társasággal is. Este a lakásomra feljött Nicolae S. Dumitru, meggyőződni arról, hogy tényleg jól megvertek.
Mi történt március 20-án?
Huszadikán már korán reggel hallottuk, hogy a magyarok nagyon fel vannak háborodva, a gyárakból a városközpontba akartak vonulni. Megpróbáltuk ezt megakadályozni, de nem lehetett már visszatartani a tömeget. Így azt tekintettük feladatunknak, hogy egyben tartsuk az embereket és a lehető legbékésebb legyen a tüntetésük. Az a 20-30 ezer ember, aki ott volt akkor a főtéren, példát is adott a méltóságról. Volt a román demokrata ifjúsági szervezetnek egy vezetője, aki adott pillanatban azt mondta az erkélyről a Grand Hotel előtt gyülekező románoknak, példát vehetnének a magyarokról, ahogyan békésen a jogaikért tüntetnek. Közben próbáltuk felmérni a tömeg hangulatát, autókkal jártuk a környéket. Tudtuk, hogy Kincses Előd, akit azelőtt való nap lemondattak, visszajön Székelyudvarhelyről és szólni akar az emberekhez, mert a közösség várja. Írtunk neki egy szöveget, mert tudtuk, hogy mit kellene mondania a balhé elkerülése érdekében. Kincses végül egy egészen más szöveget mondott. Amikor összegyűlt annyi román ember, hogy már erőt éreztek magukban, rárontottak a magyar tömegre. A magyarság eleinte visszavonult, aztán felocsúdott, szégyenből is felszedte a padokat, és ellentámadásba lendült. Ez abba a fejleménybe váltott át, amelyet legjobban egy marosvásárhelyi orvos, Kisgyörgy Árpád idegsebész jellemzett: „sok fafejű embert láttam életemben, de ennyi zöld fafejűt még nem”. Ami azt jelentette, hogy a legtöbb román sérültnek a padokból feltépett zöld falécekkel volt beverve a feje. Mi folyton próbáltuk megállítani azokat a magyarokat, akik meg akarták bosszulni a történteket. Huszadikán éjjel folyamatosan telefonáltunk Székelyudvarhelyre, Székelykeresztúrra, Gyergyószentmiklósra, hogy leállítsuk ezeket az embereket. Még az a hír is járta, hogy három, bányászokkal teli szerelvény várakozik Székelykocsárdon, hogy Marosvásárhelyre jöjjön.
Több forgatókönyv is van arról, hogy mi történt valójában azokban a napokban a városban. Ön szerint mi a magyarázata ezeknek az eseményeknek?
Egyértelmű, hogy egy tudatos, előre eltervezett pogrom-kísérlet volt. Nem biztos, hogy ez kizárólag a román titkosszolgálat és a levitézlett kommunista elit ügyködése volt. Európának akkor nem volt semmilyen ellenőrző eszköze az esetleges kelet-európai etnikai konfliktusok kezelésére. Marosvásárhely jellegzetessége akadályozta meg azt, hogy akkor nem volt még véresebb a konfliktus a románok és a magyarok között. A történtek ugyanis még lélektani hadjárattal is párosultak. A vásárhelyi román elit olyan rémhíreket terjesztett, miszerint a magyaroknál esetleg lehetnek fegyverek, amelyeket Budapestről szállítottak nekik. Ha egyetlen lövés valahol eldördült volna, függetlenül attól, hogy melyik oldalról, abból komoly polgárháború lett volna. Szerencsére ez nem történt meg, mert egyik oldalon sem volt fegyver. Pontosabban: az egyik oldalon volt, és ott arra számítottak, hogy bevethetik, ha a másik oldalon eldördül egy fegyver. Most is azt mondom, a gondviselés keze józanságra intett minket, akkori vezetőket, meg tudtunk előzni egy szörnyű katasztrófát.
Sokan mondják, hogy a huszonöt évvel ezelőtti események nagyon rányomták a bélyegüket Marosvásárhelyre. Ezt hogyan látja?
Marosvásárhely halott város. Marosvásárhelyen nincs munkahely, nincs vásárlóerő, a város a múltjából él, ahogy tud. Marosvásárhelyre rányomtak egy bélyeget, kabátlopási ügybe keveredett.
Tudja a történetet: X-nek ellopták a télikabátját, de utána már senki nem emlékezett arra, hogy pontosan mi történt, csak arra, hogy X-nek köze volt valamilyen télikabát-lopáshoz.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Basescu nyomdokában?
Márton Árpád RMDSZ-es képviselő szerint nem igaz, hogy a parlament gátolja az igazságszolgáltatás munkáját azzal, ha nem hagyja jóvá az egyes honatyák elleni bűnvádi eljárás lefolytatását. Minden vádlottat megillet a jog, hogy szabadlábon védekezhessen egy ellene indított bűnvádi eljárás során. 
Kivételt csak abban az esetben tesznek, amennyiben fennáll egy újabb bűncselekmény elkövetésének, a bizonyítékok eltüntetésének, a tanúk befolyásolásának vagy az ország elhagyásának veszélye – idézte a honatya érveit a Főtér az Agerpresre hivatkozva. 
Márton álláspontja szerint az ügyészek és a bírák naponta megszegik a vizsgálati fogságba helyezés törvényes kereteit, ezért a hatalommal való visszaélés miatt nekik is az elítéltek között lenne a helyük. Márton úgy véli, Klaus Johannis elődje, Traian Băsescu példáját követi, amikor megpróbálja megmondani a parlamentnek, hogy mit tegyen. Az államfőnek nem áll jogában ilyenképpen nyomást gyakorolni a mentességet élvező törvényhozásra – vélekedett.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bővítik a háromszéki felnőttképzést (Intézmény-összevonás)
Megszűnik az Európai Tanulmányok Központja, mely az egykori árkosi agronómusházban működik, ugyanakkor bővül a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskola tevékenységi köre – döntött Kovászna Megye Tanácsa keddi soros ülésén.
Az indoklás szerint nincs értelme a megyeháza égisze alatt két külön, felnőttképzéssel foglalkozó intézményt működtetni, ezért összevonják azokat. Az árkosi központ beolvad a Művészeti és Népiskolába. Utóbbi átveszi az árkosi ingatlant, ingóságokat és a folyamatban levő ügyeket. Az átszervezés a tervek szerint június 1-jén lép életbe.
Tamás Sándor tanácselnök elmondta, nemcsak költséghatékonyabbá teszik az összevonással bővülő intézményt, hanem a szakképzések körét is bővítik. Hozzáfűzte, a megyeháza közvetlenül nem tud munkahelyeket teremteni, de közvetve – például felnőtt szak- és továbbképzés támogatásával – hozzájárulhat Háromszék lakosságának nagyobb foglalkoztatottságához. Eddig volt szabó-, varró-, pincér-, szakács-, panzióvezetői, díszítőművészeti és kádártanfolyam, a mostani átszervezés után igyekeznek újabb szakokat indítani.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Versek a világot jelentő deszkákon
Összesen három előadással készül a magyar költészet napjára a Kolozsvári Állami Magyar Színház, mindhárom a vers mai világban való létét értelmezi – jelentette be Visky András, a színház művészeti vezetője szerdai sajtótájékoztatóján.
Hozzáfűzte: a kolozsvári középiskolás diákokat is bevonják az előadásokba. A fűnyírógép (ODAKINT) című zenés-verses előadásban a diákok azokat a verseket mondhatják el, amelyeket ők maguk választottak erre az alkalomra, a színház pedig ehhez helyszínt és technikai hátteret, fényeket, aláfestő zenét biztosít, illetve megzenésített verseket „ad hozzá”.
Versszelfik az ünnepre
Visky András elmondta: arra is megkérték az önkéntes alapon jelentkező diákokat, hogy készítsenek „versszelfiket”, azaz olyan, mozgóképsorokat, amelyek mai, hétköznapi környezetbe helyezik a kiválasztott verset, ezeket levetítik az előadás ideje alatt. A színház stúdiótermében megtartott produkcióra két alakalommal: április 4-én szombaton és 10-én pénteken kerül sor.
A belépés díjtalan, de előzetes regisztrációhoz kötött – hangsúlyozta Visky András. Hozzáfűzte, noha csak két előadást terveznek, reméli, hogy a közönség kiköveteli magának a további előadásokat. Azt szeretnék, ha minden évben be tudnák vonni a diákokat valamelyik produkciójukba.
Ugyanakkor bejelentette: április 11-én, szombaton kerül sor a Villanyborotvám (ODABENT) című stúdiótermi előadásra, amelyben a klasszikus verseket kortárs zeneszerzők megzenésítésében hallgathatják meg a nézők.
József Attila, Weöres Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor és Tandori Dezső verseinek Ligeti György, Kurtág György, Selmeczi György, Csíky Boldizsár, Gárdonyi Zsolt, Gyöngyösi Levente és Orbán György által megzenésített változatait énekli el Sámson Melinda, akit két másik fiatal zenész, Béres Melinda és Horváth Edit kísér hegedűn és zongorán.
Ady-est Csíkban és Kolozsváron is
A Csíki Játékszín április 11-én, szombaton két eseménnyel ünnepli a magyar költészet napját. Délelőtt 11 órakor Tizenegy címmel versnapi városköszöntő hangzik el a Csíki Játékszín lépcsőin. Az idei versösszeállításban magyar költők ars poeticái szerepelnek. Szabó Enikő színművész tizenegy költő művét válogatta erre az alkalomra, amit a társulat tolmácsolásában hallgathatnak meg a csíkszeredaiak.
József Attila, Ady Endre, Babits Mihály, Dsida Jenő, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Nagy László, Orbán János Dénes, Petőfi Sándor, Radnóti Miklós és Weöres Sándor művei kerültek be az idei összeállításba. Szabó Enikő Budapesten lép fel a költészet napján, a tizedik Versünnep Fesztivál döntőjébe általa megzenésített versekkel jutott tovább. A döntő a Nemzeti Színházban kerül megrendezésre.
A csíki moziban 19 órakor Bogdán Zsolt Ady-estjét látja vendégül a Csíki Játékszín. A „... függök ezen a zord élet-párkányon...” című pódiumműsor a szatmárnémeti Harag György Társulat és a Kolozsvári Állami Magyar Színház közös produkciója. Az előadás szereplője Bogdán Zsolt Jászai- és kétszeres UNITER-díjas, érdemes művész, szerkesztő-rendezője pedig Szugyiczky István, a szatmárnémeti társulat örökös tagja. Az előadásra 15 lejes áron válthatók belépők.
Bogdán Zsolt Ady-estjét másnap, április 12-én a kolozsvári közönség tekintheti meg újra este 8 órai kezdettel a stúdióteremben.
Kiss Előd-Gergely 
Krónika (Kolozsvár)

Rekviem a meg nem született gyermekekért
Abortusz tekintetében is negatív európai rekordokat döntöget Románia. Noha 25 év alatt a terhesség-megszakítás kilencvenes évekbeli aránya 90 százalékkal csökkent, a művi vetélésekben továbbra is vezetünk. A roppant alacsony termékenységi mutatók okairól szakemberekkel beszélgettünk.
Ezer szülésre 480 terhesség-megszakítás jut Romániában, ez az Európai Unió tagországai között messze a legmagasabb arány. Az 1990-es évek művi vetélést rögzítő adataihoz képest a mai akár paradicsomi állapotnak is tekinthető, hiszen két évtized alatt kilencven százalékkal csökkent az abortuszra jelentkező nők aránya. Mégis a Románia-szerte elvégzett napi 400 terhességmegszakítás nemcsak az egyházakat, hanem egyre több civil szervezetet is riadóztat. Az ország 60 városában március 18-25-e között az Élet heteként megtartott civil kezdeményezésű rendezvény csúcspontja az Élet menete című tömeges felvonulás volt. A Down-kóros gyerekek világnapján megtartott demonstráció főszervezője, az Egyetemisták az Életért Egyesület közleményében úgy fogalmaz: kezdeményezésük nem politikai és nem vallási kötődésű. Nem az abortusz betiltását kérik, hanem arra hívják fel a közvélemény figyelmét, hogy az emberi lét a fogantatással kezdődik. A szervezet szóvivője szerint fontos lenne a különböző problémákkal küszködő nők felkarolása, hogy magzatukat kihordhassák. A megmozdulás szervezői úgy vélik, az egészségügyileg problémás magzatú anyák bátorítása, támogatása teljességgel hiányzik Romániában, ezért az esetek többségében számukra az abortusz az egyetlen megoldást.
Abortusz megrendelésre
Az abortuszt nemcsak az egyházak nem támogatják, hanem az orvostársadalmon belül is viták övezik. Dr. Nagy Barna, a marosszentgyörgyi Meddőségi Klinika nőgyógyász-főorvosa szerint nem kevés az olyan nőgyógyász, akinek a művi vetéléssel szemben morális fenntartásai vannak, emiatt nem vállalja. „A nőgyógyász-szakma nem a terhességmegszakításról szól, így azok, akik különböző okokra hivatkozva nem vállalják, folytathatják szülész-nőgyógyász tevékenységüket: abortuszra senki nem kötelezheti az orvost, így büntetéstől sem kell tartania.” A szakember elismeri, hogy az Európai Unió viszonylatában Románia rendelkezik a legnyitottabb abortuszszabályozó törvénykezéssel. A magzat 3 hónapos koráig, kérésre, bármelyik nő jelentkezhet művi vetélésre, és a kérés aláírása után az engedéllyel rendelkező állami és magánklinikákon, illetve nőgyógyászati rendelőkben a sebészeti beavatkozást el is végzik. A szakorvosi javallatra kért abortusz a magzat három hónapos kora után is megtörténhet, amennyiben fejlődési rendellenességek, betegségek mutathatók ki, vagy a magzat kihordása az anya életét veszélyezteti. A legtöbb abortusz azonban egyéni kérésre történik.
A gazdaságilag, társadalmilag, szociálisan sokkal fejlettebb országok igyekeznek valamilyen formában korlátozni az abortuszhoz való hozzáférés lehetőségét. Az Európai Unió tagországai közül Németországban és Észak-Írországban van a legszigorúbb előírás, ugyanakkor a magyarországi példa Románia számára is jól jöhetne – magyarázza a nőgyógyász. Magyarországon különböző szakorvosokból és pszichológusból álló orvosi bizottság dönt arról, hogy a páciens kérésére javasolja-e a terhességmegszakítást. Amennyiben ezt szociális okokra hivatkozva kérik, szociális ankét előzi meg az orvosi bizottság javaslatát. A pácienssel pszichológus is elbeszélget. Amennyiben az érintett az orvosi bizottság javallata ellenére dönt az abortusz mellett, további két hét gondolkodási ideje marad, és csak azután végzik el a beavatkozást. A magyar egészségügy sem tiltja az abortuszt, azonban mindent megtesz azért, hogy beavatkozás előtt felvilágosítson a lehetséges következményekről, illetve meggyőzze a nőket arról, hogy érdemes kihordani a magzatot. A tapasztalat azt mutatja, a szakemberek bátorítására sokan lemondanak a művi vetélésről. Nálunk ez a gyakorlat hiányzik, azaz nincs semmiféle szűrő, ami lelki vagy szociális segítséget nyújthatna a kritikus helyzetbe kerülő kismamáknak.
Fakultatív szexuális nevelés
A rendszerváltás után a nőgyógyászati klinikák keretében elindított családtervező rendelők hálózata 25 év után sem tudott felnőni feladatához. Ennek fő okát Nagy Barna abban látja, hogy sokan ma sem tudnak létezésükről. Mivel ezekbe a központokba küldőpapír nélkül lehet bejutni, a háziorvosok nem irányítják ide a pácienseket. A családtervező rendelőkben a lélektan dolgaiban is jártas nőgyógyászok igyekeznek családtervezési megoldásokat, terhességmegelőző módszereket ajánlani. Ez azért is fontos, mert a fogamzásgátló tablettákat szakorvosnak kell felírnia, hiszen szedése kockázatokkal jár, negyven év fölött pedig nem ajánlott.
A rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban azonban sok minden megváltozott a tájékozódás terén. Az abortuszt kérők soraiban a 20–40 év közötti korosztály alulreprezentált. A művi vetélést választók többsége a szociális gondokkal küszködők vagy a mélyszegénységben élők közül kerül ki, illetve jelentős számot képviselnek a negyven év feletti nők, akik úgy hiszik, ők már nem eshetnek teherbe. A legtermékenyebb korosztály – a 20-40 év közötti nők – jellemzően tájékozottabbak a terhességmegelőzési módszerekben.
A holland vagy a svéd 1 százalék alatti abortuszbeavatkozási arányhoz képest a 10 százalékos romániai adat riasztóan magas érték. Dr. Nagy Barna nőgyógyász a fő okot a fakultatív egészségügyi és szexuális nevelésben látja. Igaz ugyan, hogy valamilyen rendszerességgel minden nőgyógyász tart iskolai szexuális felvilágosítást, de ezek az órák rapszodikusak: mivel nem kötelezőek, az iskola és az osztályfőnökök hozzáállásától függ. Fontos volna tudatosítani a terhességmegszakítás lehetséges rizikóit is, amelyek egy későbbi, kívánt terhesség elmaradásában jelentkezhetnek. „A Meddőségi Klinikán sok olyan 30-40 év közötti nő páciensünk van meddőségi tünetekkel, akik fiatalabb korukban művi vetélésen estek át. Igaz, hogy a több kockázattal járó, egykori kaparásos módszer helyett a mai, modern, a magzatot a méhből szippantásos eljárással eltávolító, mintegy öt perces sebészeti beavatkozás biztonságosabb, ám a fertőzéssel járó következmények ma sem zárhatóak ki” – magyarázza a klinika főorvosa.
Demográfiai zsákutca
A terhességmegszakítások számának kilencvenes évekbeli robbanásszerű növekedése a Ceauşescu-rendszer 1967-ben bevezetett abortusztiltó törvénykezésének rendszerváltás utáni eltörlésével hozható összefüggésbe – magyarázza Kiss Tamás szociológus, kolozsvári demográfiai szakember. Az 1989-ben mért 2,2-es termékenységi ráta egy év alatt visszazuhant 1,3-ra, azaz a rendszerváltás utáni években egy nőre számítva 1,3 gyerek született. Nem önmagában az abortusz törvényi engedélyeztetése okozta ezt a hatalmas növekedést: Kiss úgy véli, az okok között szerepel a szocializmus idején bevált életpálya- és családmodell összeomlása, a hirtelen jelentkező létbizonytalanság. S mára ugyan jelentősen csökkent az abortuszhoz alternatívaként fordulók száma, a termékenységi mutatók ugyanazok, mint két évtizeddel ezelőtt. A kétezres évek derekán, az 1,3-as termékenységi ráta valamelyest emelkedett néhány tizedet, azonban mára ismét mélyponton vagyunk.
„Nincs számottevő különbség a magyar és a román termékenységi mutatók között. A kelet-európai országok adatai is igen alacsony szinten konvergálnak” – magyarázza a szakember. Némi optimizmusra adhat okot az erdélyi magyarság számára, hogy a románságtól eltérően a középosztálybeli magyar értelmiségi réteg egyre gyakrabban vállal három vagy ennél több gyereket, de ezek a mutatók egyelőre mégsem tudják pozitívan befolyásolni az erdélyi magyarság általános, 1,3 körüli termékenységi mutatóit. (A lakosság számarányának megmaradásához legalább 2-es mutató kellene, minden demográfiai növekedés csak e fölött lehetséges).
Kiss Tamás érdekes jelenségnek tartja, hogy a Ceauşescu-rendszer mindenféle abortusz-ellenes tiltása ellenére csak a roma kisebbség termékenysége volt magas. A cigányság hátrányos helyzete miatt nem jutott hozzá a tiltott terhességmegelőző és terhesség-megszakító eljárásokhoz. Az erdélyi magyar nők termékenysége a kommunizmus idején a román átlag alatt mozgott, és a köztük lévő arány csak az elmúlt két évtizedben egyenlítődött ki.
Európa nagy problémája, hogy a hagyományos családmodell mindenhol felbomlott, mégis a legsúlyosabb demográfiai helyzet Kelet-Európában van. A vidékek közötti termékenységi különbségek Erdélyben is eltűntek. A Székelyföld katolikus részeinek gazdagabb gyermekáldása szintén a múlté – magyarázza Kiss Tamás. Úgy véli, a francia, az északír vagy az angol demográfiai növekedés kulcsa az életpálya-kiszámíthatóságban, és a népesedéspolitikai intézkedések kontinuitásában keresendő. Ezek hatékonysága összefügg az állam erre fordítható forrásaival.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A megtisztító, felemelő ünnep
Miben rejlik a gyülekezet, az egyházi közösségek megtartó erejének titka? A volt kolozsvári, immár hat éve marosvásárhelyi plébános és egyházi publicista, Oláh Dénes a hit rejtelmeiben igazít el. Húsvétváró beszélgetésen jártunk a 33 éve szolgáló római katolikus főesperesnél.
– A marosvásárhelyi Keresztelő Szent János Egyházközség plébániája, udvara, épületei, étkezdéje hétezer lelket számláló nagy gyülekezet főhadiszállása. A csendes falusi vagy külvárosi parókiák, plébániák meghittségéhez szokott ember csodálkozva nézi a nyüzsgést, az egymást követő szentmiséket, lelkigyakorlatokat, az egyházi és világi foglalkozások sokaságát. Szereti ezt a nagyvárosi munkát?
– A lelkem mélyén mindig falusi pap akartam lenni, ezért erre csak 3 évet kaphattam az eddig eltöltött 33 évnyi szolgálatból. A városi pasztoráció kicsit másabb. A városi ember sokkal több külső hatásnak van kitéve, több odafigyelést igényel. Sok faluban még működnek a megtartó közösségek, akármit szervezünk, odahozza az embereket. A városnak nagy a szétszedő ereje. Csúnya szóval fogalmazva, a városi embereknek jó meleget kell készíteni ahhoz, hogy egybetartozzanak. Nehezebb eljutni a szívükhöz, de igen hálás közösség. Ha egy tízemeletes lépcsőház negyven családjából csak öt-hat gyakorolja a hitét, az elenyésző arány. Ezért számukra az egyházi közösség a megtartó erő. Ha a városi ember felfedezi, hogy a gyülekezet olyan közösség, ahova örömmel járhat, nagyon jó egyházközség alakul ki.
– Minden azon múlik, hogy a gyülekezetnek közösségépítő, jó lelkésze legyen?
– A mai világ jellegzetessége, hogy a közösségek léte jórészt a karizmatikus emberektől függ. Ha a lelkész képes megszólítani őket, a szó jó értelmében be tud bújni a bőrük alá, beengedik őt a szívükbe és a lelkükbe. Egyszer azt mondtam: a harmadik évezred plébániáját a plébános és baráti köreként képzelem el. Minden aktív hívemnek a barátommá kell válnia. Aki nem lesz a barátom, azt nem tudom megszólítani. Látni kellene vasárnaponként, amikor a szentmiséről kilépő emberekből körök alakulnak az udvaron. Mindenik azt szereti, ha odalépek hozzájuk. Az emberek nemcsak azt várják el, hogy gyerekeikkel foglalkozzam, és meglátogassam az öregjeiket, hanem álljak szóba velük, megkérdezzem, hogy vannak.
– Jórészt városi gyülekezetekben szolgált. Mindenhol egyformán várták a húsvét ünnepét?
– Van egy rádióműsorom, ahol ünnepek előtt elmondom: az ünnep nem úgy kezdődik, hogy reggel felkelek, és megnézem a naptárban, hogy ma húsvét van. Ha ezt akkor reggel vesszük észre, már nem ünnep. Minden ünnep olyan mélységű, és annyit ér, amennyit rákészülünk. Ezért van karácsonyi előkészületre az adventi négy hét, húsvét előtt a hat hét keresztút. Katolikus hitünk szerint ennek a csúcsa egy jól végzett szent gyónás, amikor a lelkünkben végzünk nagytakarítást. Bűnbánatom csak akkor teljes, ha néven is nevezem a bűnt, amit elkövettem.
– Templomaink rendszerint a nagy ünnepeken telnek meg. Aki ünnepek alatt sem jut el szentmisére vagy istentiszteletre, átérezheti-e húsvét üzenetét?
– A házhoz szállított üdvösség mítoszát el kell felejtenünk. Egy tévés vagy rádiós istentisztelet azokon segít, akik valamilyen okból akadályoztatva vannak. Ha viszont az ember veszi magának a fáradtságot, és ünneplőbe öltözve eljön, az ünnep kisugárzó erejéből, az isteni kegyelemből ő is részesül. A közösségi erő a hit megéléséhez abban az emberben is elindíthat metamorfózist, aki ritkábban jut el templomba. A közösségben átélt kegyelem legszebb példája egy jól megkomponált zarándokút. Többször vezettem zarándoklatot Medzsugorjéba. Elmagyaráztam híveimnek, hogy nem szenzációt látni megyünk, hanem a szenzáció bennünk fog végbe menni. Szinte repültünk hazafele: a hat nap hitben feltöltődött és összekovácsolt csapatot hozott össze, ami a kegyelem legszebb átélésének példájaként rögzült bennünk. Erre a kegyelemre vágyunk húsvét ünnepén is.
– Hogyan tapasztalja: az emberek a karácsony vagy a húsvét üzenetét képesek jobban befogadni?
– A karácsony kicsit az érzelem, a húsvét a hit ünnepe. A kicsi Jézuskával be lehet kopogni az emberek szívén. Karácsony a megajándékozott emberiség ünnepe, hiszen Isten a fiát küldte nekünk. Viszont mekkora dolog az, hogy Jézus az utolsó vacsorán odaadja a kenyeret és a bort: ez az én testem, ez az én vérem, vegyétek és egyétek. Majd nagypénteken végighordozza keresztjét, és megfeszíttetik. Ünnepe annak van, akiben tudatosul: Jézus érte halt meg. Feltámadása után összesen 10-11 alkalommal jelenik meg övéinek, nemcsak együtt esznek és isznak, hanem a feltámadottól parancsot is kapnak: hirdessétek az evangéliumot, kereszteljétek meg az embereket. Én veletek maradok. Ők ezt nemcsak, hogy elhitték, hanem elindultak, és életüket adták érte. Kétezer éve ez az egyház hite. Pál apostol azt mondja: ha Krisztus nem támadt volna föl, akkor hiába való volna a mi hitünk. A hit adja a létalapját mindannak, amit teszünk. Ezért a hitünk központja a húsvét. A húsvétban nyer értelmet küzdelmünk, szenvedésünk és lemondásunk.
– Mennyire nehéz ma istenfélő keresztény embernek lenni és megmaradni?
– A hitük szerint élők soha nem voltak túlsúlyban a társadalomban. Ez a réteg mindig egy kisebbség volt, de vallom, hogy építő kisebbség. Az embereket rengeteg információ éri, amit viszont a lelkész képvisel, az csak egy a sok közül. Létezik egy közhangulat. Egy buzgó család gyereke, aki rendszeresen eljár hittanórára, a heti 168 órából velem tölt kettőt. Utána egy csomó helyen egészen mást tapasztal. Nagyon karizmatikus papnak kell lennie annak, aki ellensúlyozni tudja benne a többi kihívást. Elevenen él bennem annak a kolozsvári kisfiúnak a története, akit egyszer megkértem vallásórán, hívja el szüleit is a templomba. Azt üzenték a gyerektől, hogy hülye vagyok. Keresztény emberként csak erős hittel lehet megállni a világ kihívásai előtt. Kik a hangadók a munkahelyeken, a világi közösségekben? Legtöbbször olyanok, akik semmit nem képviselnek, csak rombolnak. A hittel élő ember inkább szerényen meghúzódik. Gyakorta gúnynak, csípős megjegyzéseknek van kitéve, mégis kitart hite mellett. A hívő sok közönyös ember között él. Veress László nyugdíjas paptestvérem megfogalmazása jut eszembe: a közöny a bűnön túli állapot. Akinek ez beférkőzik a lelkébe, olyan lesz, mint a kiégett tetőcserép. Pedig Isten azt akarja, hogy már itt, a földön boldogok legyünk, csak nem tudjuk, hogyan kell boldoggá válni, tartalmas életet élni.
– Mi történik, ha valaki csalódik saját papjában, és emiatt fordít hátat gyülekezetének?
– Ne feledjük, hogy a pap is ember, neki is meg kell vívnia a saját harcát. Meggyőződésem, hogy a lelkipásztorok nemcsak a templomban, hanem az utcán is szeretnének lelkipásztorok maradni, mert csak így van hitele annak, amit mondunk. A papi hivatás nem nyolcórás munka: ő mindig pap, és soha nem magánember. Van egy teóriám: az Ószövetség végén maga a mindenható Isten is belátta, hogy a felhőkből nem lehet szót érteni az emberrel, ezért Fiában, Jézusban vált emberré. Nagyon fontos tehát a személyes kapcsolat. Ha a magatartásomban, az életvitelemben, a szolgálatomban a hívem meglátja azt a többletet, hogy én valakinek a nevében beszélek, és cselekszem, akkor ez sok embert meg fog érinteni. Amikor tavaly a csíksomlyói búcsúra készültem, tudtam, hogy beszédemmel tömegeket nem fogok megszólítani, de embereket igen.
– Európában egyre kevesebben vállalják a papi hivatást, egyre kevesebben járnak templomba is. Az egyház új evangelizációról beszél. Mivel lehet elmélyíteni a hit kérdését?
– Jézus 12 embert választott ki, az egyház megalakulásakor 120-an lehettek, az első pünkösdkor háromezren keresztelkedtek meg. Amikor Pál apostol Kis-Ázsiában megalakította saját sejtjeit, mindössze néhány embere akadt a hatalmas pogány tengerben. Ehhez képest a ma élő sok százmillió hívő egy hatalmas keresztény tömeget képez világszerte. Szükség van az evangelizációra. A gyerekekkel, fiatalokkal intenzíven foglalkozunk. Táborokat szervezünk, nagyon komolyan vesszük a bérmálásra történő felkészülést. Én optimista vagyok. Fiatal koromban egyszer egy ünnep előtt azon búslakodtam, hogy szülőfalumban, Korondon kevesen járnak a templomba. Az idős plébános erre azt mondta: ha 1911-ben, amikor a mai templom épült, mindenki járt volna Isten házába, kétszer ekkorát kellett volna építeni. És igaza lett: a háromezer lélekből nagy ünnepeken legalább ezerötszáz mindig eljön, és zsúfolásig megtöltik a templomot.
– Tud-e igazán felszabadultan ünnepelni a ma embere?
– Sajnos nem! A legnagyobb ünneprontó a televízió, mert mindig eléje kívánkozunk. Ha igazából ünnepelni akarunk, vissza kell térnünk eleink szokásaihoz. Az egyházi ünnepekhez kapcsolódó népszokásainknak megvan a helyük, a szépségük, a varázsuk. Nem hiába mondjuk, hogy hagyományaiban él a nemzet. Az ünnepnek van egy komoly teológiai tartalma, töltete, amit kiegészít a játék. Mert ünnepelni kell! A templomi szentmise, istentisztelet után jön az ünnepi ebéd, és utána következnek az ünnepi játékok. Az ember homo ludens, az Úristennek öröme telik a játszó emberben. A mogorva, mindenben kritikus, hibát kereső ember képtelen felszabadulni. Játszani csak a könnyed ember képes, aki megtisztult, túljutott feszültségein, a metamorfózison. Erre való az ünnep, amely megtisztít, felemel, kiemel a gondokból.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Markó Attila: Románia nem jogállam
„Számomra Románia jogállamisága már a Mikó-döntéssel együtt megszűnt, nem beszélve arról, hogy ezzel egyidőben úgy kérték az előzetes letartóztatásomat, hogy az ügyészek eleve tudták, hogy nem vettem részt az inkriminált ülésen” – szögezi le egy nyílt levélben Markó Attila, az RMDSZ tisztségéről szerdán lemondott képviselője, az Országos Tulajdon-visszaszolgáltató Testület (ANRP) restitúciós bizottságának korábbi tagja, akit illegális kárpótlási ügyek miatt három rendbeli hivatali visszaéléssel gyanúsít az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA).
„Túl erős az igazságérzetem és túl erős az igazságtalansággal szembeni ösztönös ellenkezésem, mintsem elfogadjam, hogy egy ügyészségnek az igazságszolgáltatás szent nevében joga van visszaélni, meghurcolni, tévéshow-t kreálni, nyilvánosan felakaszttatni. Én azt választottam, hogy nem fogok a visszaélések sorozatát elművelő ügyészség karjaiba rohanni, hogy elnémítsanak, hogy elvegyék tőlem azt a lehetőséget, hogy ország-világ előtt kimondjam az igazságot.
Ha másképp tettem volna, akkor nem látta volna senki a Bica-ügy jegyzőkönyveit, nem írhattam volna le több ízben is a véleményemet blogbejegyzésekben, és nem létezne ez a levél sem. Viszont ebben a vívódásomban, harcomban azt tapasztaltam, hogy ez az állapot nem tesz jót senkinek. Ezért vállaltam azt, hogy ezzel a lépéssel feloldom az általam másokra is nehezedő nyomást” – indokolja a politikus a lemondását. Markó ugyanakkor hangsúlyozza: lemondása nem változtat az ártatlanságán.
„Azt változatlanul fenntartom, és a magam eszközeivel harcolni is fogok érte, és lennie kell az Európai Unióban olyan igazságszolgáltatásnak, mely ezt el is fogja ismerni. Ezzel azoknak válaszolok, akik azzal vádolnak, hogy kivonom magam az eljárás alól. És ehhez hozzáteszem rögtön azt is, hogy megkeresem a módját annak, hogy felelősségre vonják mindazokat, akik egy beteg igazságszolgáltatást működtetnek, bűncselekmények hiányában elítélnek, vagy megalapozatlanul akarnak letartóztatni. De ide egy olyan parlamentre is szükség lesz, amely meghozza azokat a törvényeket, amelyek az igazságszolgáltatás függetlensége és hatékonysága csorbítása nélkül gátat vethetnek a visszaéléseknek” – fogalmazott Markó.
A politikus szerint az RMDSZ válláról „nagy terhet vett le” a lemondása. „Számomra egyértelmű, hogy ebben a közhangulatban képtelenség naponta elmondani, hogy Markó Attila ártatlan. Mert sajnos egy olyan manipulált közhangulat alakult ki, melyben már senkit sem érdekel valakinek az ártatlansága, amíg olyan szépen mutat a bilincs a tévében. A vádiratok megírása előtt bekövetkező nyilvános akasztások korában nem az az első gondolatunk, hogy »állj meg vándor, ez egyelőre még csak egy puszta vád, a bíróság fogja majd eldönteni«, hanem sokkal inkább az, hogy »helyes, vesszen a férgese, valamit biztos csinált, ha piszkálják«.
Egyszer tehát lövünk, utána kérdezünk. Még akkor is, ha valóban vesznie kell a férgesének, félre kell állítani azokat, akik közpénzt lopnak, akik csalnak és gúnyt űznek azokból, akiknek szavazataiért időszakonként könyörögnek. Igen, így van: nem ilyen képviselőkre, politikusokra van szükség. De meg kell találjuk a módját annak, ne kollektív megbélyegzés útján érjük el a megtisztulást, főleg ne olyan megbélyegzéssel, amely képtelen meglátni az ártatlanságot” – mutat rá Markó Attila.
Eközben Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke leszögezte: a szövetség bízik Markó Attila ártatlanságában és bátor, korrekt döntésnek tartja a képviselő mandátumáról való lemondását. 
Mint megírtuk, a december óta Magyarországon tartózkodó Markó Attila szerdán küldte el lemondó levelét a parlament alsóházának. A parlament szerdán délután szavazott volna arról, hogy hozzájárul-e a képviselő őrizetbe vételéhez és előzetes letartóztatásához.
A korrupcióellenes ügyészség a politikust három rendbeli hivatali visszaéléssel gyanúsítja amiatt, hogy a román restitúciós hatóság kártérítési bizottságának tagjaként a többi taggal együtt a piaci árhoz képest túlértékelt telkek alapján ítélt meg kártérítéseket.
Múlt heti blogbejegyzésében Markó Attila azt hangsúlyozta, hogy soha senkitől nem kért és nem kapott csúszópénzt, sem az egyházi javak visszaszolgáltatása, sem a kártérítések ügyében. Azt is leírta, hogy nem volt oka kételkedni a szakértők által megállapított kártérítési összegek helyességében. A dossziékat ugyanis hivatalnokok egész sora ellenőrizte és látta el a kézjegyével, mielőtt a végső döntést meghozó bizottság elé kerültek volna.
Markó Attilát tavaly novemberben már három évi felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumnak a református egyház részére történt visszaszolgáltatása miatt.
Balogh Levente 
Krónika (Kolozsvár)

Restitúciós dráma
Függetlenül attól, hogy ártatlan vagy bűnös Markó Attila lemondott RMDSZ-es képviselő, akit a korrupcióellenes ügyészség (DNA) háromrendbeli hivatali visszaéléssel gyanúsít a restitúciós hatóság tagjaként kifejtett tevékenysége kapcsán, ügye komoly kihatással lehet a romániai magyar közösségre.
Annyi kijelenthető, hogy a Székely Mikó Kollégium református egyháznak történő visszaszolgáltatása miatt született jogerős elmarasztaló ítélet enyhén szólva gyanús.
A mostani ügyben nem foglalnánk előzetesen állást – az azonban megállapítható, hogy a DNA mintha a söréttel lövöldöző vadász módszerét alkalmazná, aki nem céloz, csak egyszerűen belelő a felriasztott madárrajba, aztán reménykedik, hogy az eltalált szárnyasok többsége vadkacsa lesz, nem pedig veréb. Nehezen magyarázható, miért próbálják a restitúciós testület összes tagjára ráhúzni a vizes lepedőt egyes tagok visszaélései miatt anélkül, hogy érdemi bizonyítékokkal állnának elő, ráadásul mindezt a média nyilvánossága előtt.
Ha ez a nyomozás nem is konkrétan magyarellenes élű, Markó belekeverése alkalmas arra, hogy minden, az ő nevéhez fűződő, a magyar közösséget érintő, amúgy száz-, sőt ezerszázalékosan jogos visszaszolgáltatást megkérdőjelezhetővé tegyen.
Hiszen a Mikó-üggyel már megtépázták a belé vetett bizalmat, a mostani hajsza pedig még inkább a figyelem középpontjába hozhatja a magyar intézményeknek és magánszemélyeknek visszaadott ingatlanok ügyét. Szélsőséges – viszont parlamenti képviselői mandátummal rendelkező – román politikusok már amúgy is évek óta próbálják különféle történelemferdítő hazugságok, hajmeresztő rablómesék révén elhitetni a közvéleménnyel, hogy a magyaroknak semmilyen tulajdonhoz nincs joguk Romániában.
Markó Attila most úgy döntött, Budapestről próbálja igazát bizonyítani, mivel meggyőződése, hogy Romániában lábbal tiporják a jogállamiságot. Küzdelme akár szélmalomharccá is válhat, tekintve, hogy jelenleg Nyugaton a legnagyobb presztízsűnek tekintett romániai intézmény éppen a DNA.
Ráadásul saját – és a magyarügy – hitelességét az is csorbítja, hogy a közvélemény szemében úgy tűnik föl: ahelyett, hogy kiállt volna az igazáért, elmenekült a felelősségre vonás elől.
Balogh Levente 
Krónika (Kolozsvár)

Bíróságon a Lázár-kastély ügye – elnöki rendelet nyithat kaput
Csak úgy lehet megmenteni a Lázár-kastély állagát a visszafordíthatatlan károsodásoktól, a térséget pedig a jelentős veszteségtől, ha döntés születik mihamarabbi újranyitásáról. Erre – mivel a tulajdonosok között késlekedik a megegyezés – elnöki rendelet jelenthet megoldást.
Az elképzelés szerint bírósági elnöki rendeletre van szükség annak érdekében, hogy a kurrens javításokra mihamarabb sor kerülhessen, és hogy a nemzetközi hírnevű műemlék újra látogatható legyen. Ezért fordult bírósághoz Lipthay Antal, a kastély többségi tulajdonosa, elindítva a vagyonközösség megszüntetését célzó eljárást, a döntés megszületéséig ideiglenes megoldást javasolva. Az indítványhoz társult Hargita Megye Tanácsa és Szárhegy község is, támogatva a kastélynyitást oly módon, hogy átmenetileg a kastélyadminisztrátori feladatot a többségi tulajdonos, Lipthay Antal lássa el.
Ő az, aki leginkább szívén viseli az újranyitás sorsát. Ingyenes használatot ígért a megyei tanácsnak, személyesen pedig sokéves tapasztalattal rendelkezik a kulturális örökséghasznosítás terén – ezzel érvelt a jogi képviselő a Gyergyószentmiklósi Bíróságon tartott csütörtöki tárgyaláson. Borboly Csaba, a megyei tanács elnöke elmondta, gazdasági, kulturális, turisztikai és művészettörténelmi szempontból is hátrányt jelent az egész megyének a zárt kastély, addig kell lépni, amíg a helyzet nem válik visszafordíthatatlanná. A Székelyhonnak a tárgyalás után nyilatkozva azt is kijelentette, ha operatívan halad az ügy, akár már pünkösdre megnyílhat a nagyközönség előtt e nagy értékű műemlék.
A kastélynyitást szorgalmazza Szárhegy község is, amelynek tanúként kihallgatott polgármestere már korábban kézbe vehette a 470 aláírást tartalmazó ívet. Abban a községlakók és környékbeliek kérik tőle az ügy fenntartását. Gábor László kérdésekre válaszolva elmondta, a kastély kulcsát a polgármesteri hivatal széfjében őrzik, és remélik, mihamarabb átadhatják az adminisztrátornak. Portálunk kérésére cáfolta azt az állítást, amely az egyik kisebbségi tulajdonos jogi képviselőjétől hangzott el, miszerint a községlakóknak nincs közük a kastélyhoz, az magántulajdon. Az is elhangzott, nem igaz, hogy újraépítése a szárhegyieknek köszönhető, mert aki dolgozott, az bért is kapott érte. Gábor László elmondta: valóban sok munkálatot végeztettek pénzért, de temérdek közmunka is volt. A nyolcvanas években, a feljavítás idején ő is kalákázott ingyen.
Egyébként a kisebbségi tulajdonosok közül jelen volt a tárgyaláson Vormair István is, aki továbbra is kitart amellett, hogy az épület állapota amiatt romlott meg, hogy a korábbi bérlő, a megyei tanács intézménye elmulasztotta a kurrens javításokat, bizonyos beruházásokat is csak papíron eszközölt. Rendezni kell a mulasztásokat, utána lehet szó partnerségről – tolmácsolta a jogi képviselő.
Több, ellentmondásos kijelentés is elhangzott, döntés nem született. Portik Imre bíró azzal zárta az ügyet, hogy április 15-én a helyszínen találkoznak a felek, ezt követően lehet remény az elnöki rendelet megszületésére.
Balázs Katalin 
Székelyhon.ro

Kiöregedőben Torda magyarsága 
A szórványvidékek lelkészeinek szinte közhelyszámba menő panasza: „nem keresztelek, nem esketek, csak temetek.” Tordán van még keresztelő és esküvői is, de egyre kevesebb. Sokan csak a jeles esemény miatt jönnek haza, külföldről, majd mennek is vissza oda, ahol sikerült munkát találniuk. Az egykor virágzó iparral rendelkező Torda ma nem kínál sok munkalehetőséget. Sokan kivándoroltak, az ötvenezer lakósból alig több mint háromezer a magyar. Az unitáriusok például internetes közösségi oldalon osztják meg az otthoni eseményeket, hogy a külföldön élők is értesüljenek arról, hogy mi történt a közösségben.
Szilágyi Szabolcs e téma kapcsán készített riportjában előbb Keszeg Vilmos néprajzkutató szólalt meg. Keszeg elmondta: Torda az 1880-as évektől nagy ütemben iparosodott, a jelenség pedig nagyszámú betelepedőt hozott magával. Viszont az 1990-es évektől az ipar teljesen megszűnt a városban, a megélhetés nélkül maradt lakosság pedig fokozatosan külföldre vándorolt. Úgy a románok, mint a magyarok.
Nagy Albert tordai református lelkész szerint a város magyarsága nem csak azért szétszórt, mert három református gyülekezet, katolikus és különböző neoprotestáns felekezetek is vannak, de azért is, mert a város nagy területen fekszik. Kiöregedőben van Torda magyarsága – hangsúlyozta a lelkész. A magyarság fogyása lépéskényszerbe hozza az erdélyi magyar társadalmat, a diákok létszámának apadása miatt sok településen nem tartható fenn a magyar nyelvű oktatás. Tordán például egy tanintézménybe vonták össze a város, és részben a környék magyar oktatását. Erről Józan Erzsébet, a Jósika Miklós elméleti líceum tanára beszélt a mikrofon előtt.
A tordai unitáriusok közösségi oldalon osszák meg az otthoni eseményeket, hogy a külföldön élők is értesüljenek, mi történik otthon – magyarázta Józsa Lajos lelkész, aki szintén a természetes népességcsökkenésre panaszkodott.
Kossuth Rádió
Erdély.ma

Élesben kísérleteznek rajtunk (Korzó Klub)
A himnuszperként elhíresült törvényszéki eljárás fejleményeiről, a tegnap (pénteken) megszületett alapfokú ítélet hátteréről, lehetséges következményeiről, a 2016-os helyhatósági választásokra készülő magyar pártok összefogásáról, illetve az adóhatóság ellenőreinek erőteljes fellépését lehetővé tevő jogi környezetről, annak eredetéről és következményeiről szólt a csütörtöki Korzó Klub, amelyben Farkas Réka (Háromszék), Kiss Edit (Sepsi Rádió) és Erdély András (Székely Hírmondó) fejtette ki véleményét. A beszélgetést Grubisics Levente moderálta.
Himnuszper mint precedens
Grubisics Levente: Ötezer lejes büntetést rótt ki Marius Popica, Kovászna megye volt prefektusa az MPP-re, mert a tavalyi sepsiszentgyörgyi trianoni megemlékezésen az egybegyűltek elénekelték a magyar himnuszt. A prefektus egy 2001-ben elfogadott kormányrendeletre hivatkozott, amely szerint idegen ország himnuszát csak az ország hivatalosságának látogatásakor lehet énekelni Románia területén. Az MPP megtámadta a jegyzőkönyvet, a sepsiszentgyörgyi bíróságon hétfőn zajlott újabb tárgyalás végén a bíró közölte, alapfokon pénteken ítéletet hirdetnek. Hogy történhetett, hogy eljutottunk ide, és ilyesmiért kell pereskednünk? Hisz nincs precedens az országban arra, hogy valakit megbüntettek volna, mert nyilvánosan himnuszt énekelt.
Farkas Réka: Ahogy a világ civilizáltabb részében sincs erre példa, önmagában annyira nevetséges az ügy. Ma, amikor bárki azt énekel, amit akar, nagyon abszurd, hogy megbüntetnek egy uniós országban azért, mert egy himnuszt, ráadásul egy másik uniós ország himnuszát énekli. Egy külföldi nem is értheti ennek a pernek a lényegét. Ha tovább boncolgatjuk, jól tudjuk, az egyén az állam himnuszát vagy a nemzeti himnuszát tekinti sajátjának – ez nem ugyanaz. A mai világban nem kirívó eset, számtalan országban élnek bevándorlók, akik saját himnuszukat tartják előbbrevalónak az állam himnuszánál. Nyilvánvaló, hogy ez tulajdonképpen bosszúhadjárat a november 29-ei tiltakozó megmozdulásért, hiszen – mint a tárgyaláson kiderült – a prefektúra még augusztusban számon kérte a polgármesteri hivataltól, hogy ki szervezte a tüntetést, de decemberig esze ágában sem volt senkit megbüntetni.  Kiss Edit: Szerintem a himnuszper csak hab a tortán. Ahelyett, hogy arról számolnánk be, miként bővítik a kisebbségi jogokat, sajnos, azok csorbításáról kell beszélnünk. A magyar nyelvű oktatás, a szimbólumhasználat, az anyanyelvhasználat... és sorolhatnánk, nagyon hosszú a lista, ugyanakkor évek óta nem beszélhetünk olyan intézkedésről, amely közösségünk javát szolgálná. Per hátán per, s ez most a csúcs, hogy egy nemzeti himnusz, egyházi ima nem énekelhető el a téren. Szomorú, hogy néha meg is engedjük, hogy velünk így viselkedjenek.
Erdély András: Engem az zavar, hogy a tárgyaláson rég nem arról beszélnek, hogy a himnuszt szabad-e énekelni vagy nem, hanem hogy megbírságolják-e vagy sem az MPP-t. A formai hibákat keressük, s már rég megállapíttatott, hogy nem lehet a himnuszt énekelni. Nem azt próbálja az MPP ügyvédje bebizonyítani, hogy ez diszkriminatív, hogy ezért nem szabadna kiróni bírságot. Nem mintha a büntetés ténye nem lenne zavaró, de a büntetés tényének eltörlése még nem oldotta meg a probléma lényegét: ez precedenst teremt arra, hogy bárkit bármikor meg lehet büntetni azért, mert a magyar himnuszt elénekli...
K. E.: Vitatkoznék Andrással, az ügyvédnő az államok közötti kölcsönösségi elvvel érvelt...
E. A.: …amit simán lesepert a prefektúra ügyvédje...
F. R.: Nagyon komoly törvényértelmezési gond van itt is, mint sok esetben, és a bíró meglátásától függ az ítélet. Ahogy én értettem, ez a jogszabály, amelyre a prefektúra hivatkozik, módosított egy korábbi törvényt, kivettek egy „csak” szócskát, s ez azt jelenti, hogy lehet énekelni. Perek dőltek el azon, hogy nálunk nem az az elv érvényesül, hogy amit nem tilt a törvény, azt szabad, hanem csak azt szabad, amit a törvény tételesen leír. Andrásnak igaza van, a tárgyalás messze nem az alapelvről szólt. És az sem tiszta számomra, hogy ez a jogszabály hogyan jut el az alkotmánybírósághoz, az MPP miként kívánja eljuttatni oda... 
K. E.: Az ítélet megszületik, de nagyon fontos az indoklás, hogy melyik részt utasítják el. Ha helyt is adnak a fellebbezésnek, nem biztos, hogy a magyar közösség számára kedvező lesz az ítélet. 
E. A.: Márton Árpád azt nyilatkozta, amikor énekeltük decemberben a himnuszt, hogy van egy olyan előírás is, amely azt mondja ki, hogy a romániai magyar kisebbségek szabadon használhatják nemzeti szimbólumaikat saját rendezvényeiken. Nem értettem, hogy miért nem érvelt ezzel az ügyvéd...  Összefogás, verseny
Grubisics: Marosvásárhelyen nagy dolgok történnek vagy a március 10-ei események hatására, vagy azért, mert 15 éve nincs magyar polgármester. Érdekes a helyzet, megtörtént egy kiegyezés, írásba foglalták: május 31-én megtartják a polgármesterjelölt előválasztását. Bárki beléphet ebbe a versenybe, 1500 szavazó vagy egy civil szervezet ajánlása kell. Fontos, hogy mindez egy évvel a tényleges kampány előtt történik, van idő a közös jelölt népszerűsítésére. Másfelől Floreával is foglalkozni kezdett a korrupcióellenes ügyészség, s az sem biztos, hogy indul a helyhatósági választásokon.  F. R.: Ez az utolsó lehetőség, hogy magyar polgármestere legyen Marosvásárhelynek. Az elmúlt három választáson mindent megpróbáltak, de semmi nem jött be, ha nincs összefogás, esély sincs visszaszerezni a polgármesteri széket. Ha ez most valamin elcsúszik, szerintem örökre elbúcsúzhatunk attól, hogy Marosvásárhelynek magyar polgármestere legyen. Van azonban egy másik vetület: ebben a döntésben nagy szerepe volt annak is, hogy a RMDSZ-es nagy öregek háttérbe vonultak, a rossz szellem eltűnt, meggyőződésem, hogy mostanáig ők akadályozták, hogy megállapodás szülessék. Lehet ebben a kis pártoknak is hibája, de elsősorban mindig a nagyon múlik. Fontos lenne, hogy sokan vegyenek példát Marosvásárhelytől...
Grubisics: Ez akkor lehet biztos siker, ha a választási törvény módosul, s egyfordulós lesz....
K. E.: …kétfordulóson is van esély, ha olyan jelölttel állnak elő, aki a román közösség egy részét is meg tudja győzni. Emlékezzünk vissza, a kilencvenes években is így választották a jelölteket, igaz, akkor az RMDSZ-en belül. Rendkívül fontos lenne, hogy szórványban is odafigyeljenek erre, akár a polgármester esetében, akár a tanácsban, hiszen így sok helyen meg lehetne szerezni legalább egy alpolgármesteri széket. Kell a politikai pluralizmus, ahol többségben vagyunk, de kisebbségben az összefogás az elsődleges.
F. R.: Ha a dolog valóban jól működik, sikeres lesz, hosszabb távon megalapozhatja a pártok közötti országos együttműködést is az őszi parlamenti választásokra. 
K. E.: Nehéz elérni az öt- vagy a háromszázalékos küszöböt, összefogás jó jel lehet, példa volt erre a korábbi EP-választás, és nagyon jó az is, hogy nemrég Strasbourgban is sikerült közös hangot megütni... E. A.: Túl optimisták vagytok, mert például Strasbourgban ismét bebizonyosodott, hogy a román lobbi sokkal jobban működik, mint a magyar. Az érdekképviselet évtizedeken keresztül elhanyagolta a külpolitikát, és ez most abban nyilvánult meg, hogy a tizenegy felszólalóból kettő szólt érdekünkben, kilenc pedig ellenünk. Erről szól a politika, a román küldöttség arra fektetett hangsúlyt, hogy lobbizzon. 
Marosvásárhelyen rendkívül polarizált a helyzet, attól tartok, a kétfordulós választással gond lesz, mert a románság többségben van...
F. R.: Többismeretlenes egyenlet ez, sok mindenen bukhat, de némi bizakodásra is okot ad. Minden a mozgósításon múlik...
Rárontani a kisvállalkozókra
Grubisics: Ne a számok szempontjából közelítsük meg, inkább azt nézzük, milyen az ellenőrzési hullám hatása. Hallottuk a hírt, hogy a kormányfő máris módosítaná a rendelkezést, ami alapján most keményen büntetnek. Másrészt nincs az a cég, ahol ne kapnának valami hibát. Az ellenőrzési hullám végül is az egész országon átsepert.
F. R.: Ez a kormányrendeletekkel való kormányzás nagy buktatója. Ezt annak idején a Boc-kormány vezette be, Pontáék tökéletesítették. Kitaláltak a pénzügyminisztériumban egy jogszabályt, nem volt hatástanulmány, semmi, ami az élet realitásaihoz igazította volna, s amikor elkezdték alkalmazni, kiderült, hogy nem működik, visszaélésekre ad lehetőséget. Döbbenetesek az adatok, hogy mennyire indokolt az adócsalás visszaszorítása: 2013-ra a GDP 16,2 százalékát érte el, amikor a tanügyre 3,5 százalékot fordítunk, az egészségügyre nem egészen hármat. Fel lehet mérni, mekkora összegről van szó. Hogyha ennek kétharmada befolyna, egy csomó gond, amivel ma szembesülünk, megoldódna. De nem ezek a kisvállalkozók hozzák össze a 16 százalékot. Én itthon nem találkoztam azzal, hogy ne adnának számlát. Tévedés történhet, de nem olyan mértékű, hogy összeomoljon a költségvetés, s azért még mindig ezek a kisvállalkozások viszik a hátukon a gazdaságot, fizetik az adót, munkát adnak. Nem pont ezen a rétegen kellene elverni a port.
K. E.: A Ponta-kormányzás az elmúlt időszakban mindent élesben tesztelt. Megszületett egy kormányrendelet, letesztelte, de soha nem a kormányfő, mindig egy miniszter vagy államtitkár állt elő a javaslattal. Jött egy hónap múlva Ponta, mondta, hogy tévedett a miniszter, s aztán módosítottak. A másik dolog pedig az ellenőrök túlbuzgósága...
E. A.: Ezer bajom van ezzel a dologgal. Egyrészt adót kell fizetni az utolsó baniig mindenre, a civilizált országok így működnek. Ha ezt a módszert bevezették volna 90-ben, ma lenne mindenre pénz. Aztán: az a miniszter hozta a rendeletet, akit utólag elvittek, hogy sikkasztott. Olyan, mint amikor Ponta, aki lemásolta a doktori disszertációját, kiáll és azt mondja, ne puskázzanak az érettségin a diákok. Harmadrészt: megint nem ott kutakodnak, ahol kell. Vannak Bukarest-széli nagybani lerakatok, ahol nem ismerik a számlát. Ott lopják milliárdszámra az áfát. Oda nemigen mernek menni, ott ukrán legényekkel védik magukat. A konstancai kikötőben vagonszámra haladnak át a cuccok, oda sem mennek az ellenőrök, a kicsikhez jönnek. És sok esetben még azt sem mondhatod, hogy nincs igazuk, ha büntetnek. Továbbá a borravalót minden civilizált országban meg kell adózni, Amerikában kihozzák a számlát, ráírod, hogy mennyi borravalót adsz. Az is fontos, hogy az ellenőrök mit érnek el azzal, hogy bírságolnak. Helyes útra térítsék, és befizesse az adót a vállalkozó, vagy azt, hogy tönkretegyék. Mert egy 10–15 ezer lejes büntetésbe egy kis cég belebukik. Nem beszélve arról, ha bezárják. A cél az legyen, lehetőséget teremteni a kisvállalkozónak, hogy tényleg kifizesse az adót... Gond az is, hogy hány RMDSZ-es politikus adta vérét, hogy az ellenőrzések ezt szolgálják. Ők, köszönik szépen, állami pénzből jól elvannak. Úgy kellene szabályozni, hogy ne tegyük tönkre azt a kicsi középréteget, amely még vállalkozik, mert nélkülük éhen hal ez az ország, velünk együtt.
Lejegyezte: Ferencz Csaba
(Elhangzott április 2-án, csütörtökön 17 órától a Sepsi Rádióban, ismétlés vasárnap 11 órától)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marosvásárhely márciusa (1.)
Lelkemben és tudatomban 1990. március 19-e, 20-a sebei az idő múlásával sem hegednek! Tényeket közlök – történész alapfoglalkozásom is erre kötelez.
Dr. Demény Lajos akadémikus, akkori oktatásügyi miniszterhelyettes a következőket írta: „Akkor a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum önállósítása körüli vita országos méretűvé terebélyesedett. (Demény Lajost Ion Iliescu ideiglenes államelnöknek Tőkés László, Domokos Géza és Király Károly 1990. február 1-jén javasolta oktatási miniszterhelyettesnek az azonnali hatállyal menesztett Pálfalvi Attila egyetemi tanár helyébe – szerz. megj.) Sikerült rávennem Mihai Şora miniszter urat, hogy miniszteri rendelettel saját aláírásával rendelje el a marosvásárhelyi Bolyai Líceum önállósulását. Mi több, sikerült rávennem, hogy döntését a televízió magyar adásában indokolja meg. Minden erőfeszítésünk ellenére fellépésünk nem sikerült. Marosvásárhelyen a miniszteri rendelet végrehajtási napjára, 1990. február 6-ára időzítették (és be kell ismernem, kitűnő szervezésben és óriási erőbedobással) a Vatra Românească alakuló gyűlését a helyi sportcsarnokban. Az utcára vitték a román diákok és egyetemi hallgatók ezreit, a volt titkosszolgálat és a hadsereg bizonyos tisztjeinek szervezése alatt.
Ugyancsak február 6-án – nem Ion Iliescu és Petre Roman kormányfő tudta nélkül – a Közoktatási Minisztérium egész vezetőségét rendkívüli és minden normális működési szabályt megszegő módon Drăgănescu miniszterelnök-helyetteshez rendelték. Ott állottunk a már annyiszor említett Gheorghe Manole (orvosdoktor, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke – szerz. megj.) által bevezetett és Marosvásárhelyről érkezett mintegy negyven személyből álló vatrás csoport előtt, amelyet egy Sabău nevezetű egyén vezetett.” Az öt órán át tartó támadássorozat végén – amikor Mihai Şora minisztert haza- és nemzetárulónak nevezték – Demény Lajos miniszterhelyettes megkérdezte: a marosvásárhelyi csoport kiket képvisel, kiktől van megbízatásuk? A Sabău Pop-Ioan vezette csoport képtelen állításaira kérte a gyűlés felfüggesztését, a románra fordított, a kolozsvári Szabadság napilapban megjelent, állítólag románellenes cikk eredetijének bemutatását és egy kívülálló, semleges tolmács azonnali behívását. Kiderült: a marosvásárhelyi tiltakozócsoportot Gheorghe Manole, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke készítette fel, amikor a kolozsvári Szabadság gyalázott számát az asztalra tették, abban semmi nem volt mindabból a „románellenességből”, amelyről a marosvásárhelyi csoport olyan vehemensen beszélt.
A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom kidolgozói – írja visszaemlékezésében dr. Demény Lajos kiváló történész, volt oktatásügyi miniszterhelyettes – taktikát változtattak: negyedik miniszterhelyettesnek kinevezték a kétes jellemű Hans Otto Stampot: „A szebeni szász szociológus szűkebb körökben ismert volt, mint olyan, aki a Securitatéval és a nyugatnémet kontrainformációs szervekkel egyidejűleg együttműködött.”
Birtokomban Mihai Şora irodalomtörténész, oktatásügyi miniszter távirata Marosvásárhelyre, amelyben elrendeli a Bolyai Farkas Gimnázium – a volt, lassan 500 éves Református Kollégium – magyar tannyelvű oktatási intézménnyé való átalakítását. 1989. december 21-étől – amikor az alig tizennégy éves kisfiamat elvittem a Ceauşescu-rendszer ellen tüntetni – Marosvásárhely, Maros megye legújabb kori történéseinek krónikása voltam és maradtam. Az akkor szerzett gyomorfekélytől azóta sem sikerült megszabadulnom!
Az 1990. február 10-ei százezres könyves-gyertyás marosvásárhelyi felvonulásról külön tanulmányt írtam, hiszen a románokat – ahogyan Cristopher Dodd szenátor írta – valósággal sokkolta: tudtak arról, hogy elenyésző számban vannak ugyan magyarok, de február 10-én hirtelen, a föld alól Marosvásárhely utcáin megjelent százezer méltóságteljesen tüntető magyar! A könyves-gyertyás tüntetés után – végső kétségbeesésben – pontosan felmértem: párbeszédet kell kezdeményezni Marosvásárhely román lakosságával! Sajtótörténeti kuriózum, hogy 1990. február közepén megjelent szerkesztésemben az egyetlen lapszámot megért, gyönyörű kiadásban, tördelésben az olvasók asztalára eljuttatott, Dialog címet viselő folyóirat, amely vezércikként a Dialogare necesse est! mottót tűzte zászlajára. Később Egy lap tündöklése és bukása című tanulmányomban vázoltam: a marosvásárhelyi nyomda román nyomdamestere „véletlenül” hogyan ejtett kalapácsot a már kiszedett laptükörre. Ma már azt is tudom: minden olyan próbálkozás, mely az erdélyi magyarság jogsérelmeit, követeléseit, a jövővel kapcsolatos elképzeléseit román nyelven eljuttatni kívánja a többségi román nemzethez, eleve kudarcra van ítélve! Egyszerűen nem hisznek a kísérletezőnek!
Az első pillanattól kezdve, 1990. március 6-ától A Hét szerkesztőjeként minden nap jelen voltam az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar diákjainak ülősztrájkján. Én kalauzoltam a Fekete Doboz munkatársait, amikor felvételeket készítettek a sztrájkoló diákokról. Egyedi felvételek készültek! Negyedszázad eltelte után is pontosan emlékszem: talán soha nem lesznek olyan kiváló magyar orvos- és gyógyszerész hallgatói az egyetemnek, mint akikkel 1990. március elején örök barátságot kötöttem! Mivel ismertem a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem történetét, már-már törvényszerű volt, hogy 1990. március 19-én délután a Maros megyei RMDSZ engem „delegált”, hogy részt vegyek az N. S. Dumitru és Verestóy Attila vezette parlamenti küldöttség és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román–magyar küldöttsége közötti „tárgyaláson”. Az idézőjel nem véletlen: a megegyezés szerint 1990. március 19-én délután négy órakor a román és a magyar tagozat két-két tanárának, illetve két-két diákjának kellett volna tárgyalnia a parlamenti küldöttséggel. A magyar diákok, tanárok betartották a megegyezést, a románok nem! Amikor délután négy órakor megérkeztem az OGYI épületébe, síri csend fogadott. Teljesen gyanútlanul beléptem az egyetemi szenátus tanácstermébe. Szembe találtam magam a román tagozat teljes tanári karával – akik még a családtagjaikat is meghívták! –, nagy részük részeg volt, és másfél órán át suhogó egyedül vitatkoztam, érveltem a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem létjogosultsága mellett. 
Közben filmfelvétel is készült, mindegyre az arcomba világítottak!
Megvallom: úgy éreztem magam, mint Szibériában vagy a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiban érezhették magukat a politikai elítéltek. Ha eltűnök, senki sem fogja tudni, hol vagyok! Amikor a szenátus tanácstermébe beléptem, egy műanyag zacskóban a diktafont bekapcsoltam. Olyan üvöltés, az emberi mivoltukból kivetkőzött egyetemi tanárok hangzavara fogadott, hogy a legnagyobb szakértők sem tudják kiszűrni az ellenem, illetve az erdélyi magyarság ellen irányuló vádaskodásokat. Azok a román egyetemi tanárok, kiváló sebészek, akik magyar professzoroktól tanulták a medicinát, olyan mélységekbe zuhantak, mintha puszta fizikai létük is veszélybe sodródna, ha megalakulna a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem.
Huszonöt évi kutatás után joggal állíthatom: a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem fokozatos elsorvasztását, majd végleges felszámolását az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtásának ürügyén határozták el a legfelsőbb párt- és államvezetés szintjén, és ehhez a stratégiához foggal és körömmel ragaszkodnak! A véglegesítés szakaszában lévő, A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetemben részletesen taglalom: 1962-től kezdődően hogyan katapultáltak a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe sztárnak kikiáltott román tanárokat, köztük a később Nicolae Ceauşescu kedvencének számító Dr. Pop D. Popa szívsebészt. A mi drámánk: a román nacionálkommunista kurzus felerősödésében támogatókra találtak a magyar nyelvű oktatás elsorvasztásában. Hadd ne említsek nevet: volt olyan rektora a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetnek, aki azért nem ment el a református papként szolgáló apja temetésére, nehogy klerikalizmussal vádolják.
Ma már vallom: volt egyfajta tudatosság abban, hogy a romániai román és magyar értelmiségi elit legkiválóbbjai számára – köztük Mircea Dinescu, Smaranda Enache – 1990. március 19-én és 20-án Budapesten szerveztek kerekasztalt! A Maros megyei RMDSZ – úgymond – vezetőség nélkül maradt. A 24 tagú megyei elnökségből mindössze öten álltunk a vártán: Borbély László, Kincses Előd, Szepessy László, Czire Dénes és alulírott. Téves minden olyan állítás, amely szerint március 20-án a hatalmas felháborodás – úgyszólván – elsöpörte a magyar elit minden próbálkozását! Állandó telefonkapcsolatban álltunk a vidéki RMDSZ-szervezetekkel! Alulírott délelőtt tizenegy órakor a marosvásárhelyi rádióstúdió magyar nyelvű adásában külön felhívásban kérte: a magyarok ne üljenek fel a provokációnak, a főtéren ne reagáljanak a román szélsőségesek támadásaira. Azt is megfogalmaztam: soha nem lehet lemosni azt a szégyent, hogy a 20. század egyik nagy magyar írójának, Sütő Andrásnak leitatott és félrevezetett románok verték ki az egyik szemét. Ott voltam a március 20-ai „interetnikus összecsapás” – ahogyan sajnálatosan aposztrofálják az akkor történteket – minden fontos mozzanatánál. Bárhogy magyarázzák: 1990. március 20-a az erdélyi magyarság egyik nagy győzelme! 
Sem a Görgény-völgyi, sem a mezőségi román lakosságot többé Marosvásárhelyre különböző magyarellenes ürügyekkel behozni nem lehet! Krónikásként és nem harcosként láttam, amint a kétségbeesett marosvásárhelyi magyarok másodpercek alatt puszta kezükkel széttörték a főtéri padokat és szembeszálltak a támadókkal, megfordítva a reménytelennek látszó csata kimenetelét. Magassarkú cipőben megjelenő csinos magyar nő valahogyan lapáthoz jutott és úgy vágta képen a rá támadót, hogy az soha nem felejti el!
Lassan már 25 éves megválaszolhatatlannak tűnő kérdés: miért sikerült a Görgény-völgyi, mezőségi románokat a magyarok ellen hergelni? Azért, mert egy 1849-es, az osztrák császárnak, Ferencz Józsefnek is eljuttatott jelentés szerint Görgényhodák, Libánfalva, Mezőpagocsa azon falvak közé tartozik, amelyeket – állítólag – a magyar forradalmárok földig romboltak, és részesei voltak a senki által nem bizonyított 40 ezer román áldozatnak. Holott az 1850. évi népszámlálás az említett településeken nemhogy veszteséget, hanem szaporulatot regisztrált!
1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának szerkesztőjeként minden esztendőben dokumentumfilmet készítettem a fekete március egy-egy kevésbé ismert fejezetéről. Megszólaltattam a Görgény-völgyéből Marosvásárhelyre tartó románok által halálra gázolt, háromgyermekes sáromberki Gémes István özvegyét, gyerekeit, az ugyancsak halálra gázolt nagyernyei Csupor István hozzátartozóit, a teremújfalusi Kiss Zoltán özvegyét – aki akkor lelte halálát, amikor 1990. március 20-án a Marosvásárhely főterén tüntető tömegen átszáguldó teherautó megállt az alsó, egykor görög katolikus, ma ortodox templom lépcsőjén. Megszólaltattam a marosszentgyörgyi roma származású Tóth Árpád özvegyét, akinek férjét az 1990. március 20-át követő magyarellenes retorzió idején a dübörgő tank hernyótalpa elé fektették.
Lányommal, Tófalvi Zselykével közösen megírtuk a tíz év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál igazi drámáját Marosvásárhely márciusi mártírja címmel. Ott voltam a marosvásárhelyi törvényszéken, amikor Cseresznyés Pál ügyének tárgyalásakor bennünket, a teremben ülőket másfél órára bezártak, hogy a vád tanúja szabadon kószáljon Marosvásárhelyen, és elhozza az állítólagos tanút, aki Cseresznyés Pál bűnösségét igazolja. Tanúja voltam és vagyok Cseresznyés Pál lecsúszásának, de álljon elő bárki, aki annyi verés és megalázás után nem nyúl a pohár után. Mihailă Cofariu éppúgy áldozat, mint Cseresznyés. Koczka György tévés szerkesztő barátomnak bevallotta: az ortodox pópa figyelmeztette őket, hogy Marosvásárhelyre kell menniük a magyarokat megleckéztetni! Mihailă Cofariu – bárhogyan próbálja a román média fényesre csiszolni emlékezetét, valójában fejszével, rönkhúzó csákánnyal (capinával!) magyart ölni jött Marosvásárhely főterére, nem angyalként ereszkedett alá. Tudom, ha erőm, energiám engedi, megírom Marosvásárhely fekete márciusának az eddigi forrásoktól eltérő történetét.
Mindezt azért is írom, mert a következő „frontváros”: Sepsiszentgyörgy! Igen, a következő frontvárosnak Sepsiszentgyörgyöt szemelték ki, és következik Csíkszereda, a „kört” bezárja Székelyudvarhely. Szerencsére Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere ennek tudatában van. Az ő szavait idézem: „Van erről egy elméletem. Eszerint a román nemzetállam-építő rendszer változatlanul dolgozik, csak más eszközökkel, mint 1989 előtt, és lassabban képes eredményeket felmutatni. 
Korábban pártdöntés alapján egy-kettőre megépítették az etnikai arányok megváltoztatását is jelentős mértékben célzó ipari létesítményeket, illetve végrehajtották az ezekhez kötött nagy lakosságbetelepítéseket, ami a regionális tudat kiölését is célozta, hiszen az erdélyi románokat is szétszórták az országban. Az elmúlt 25 esztendőben e tevékenység két nagy sikert tudhat magáénak: magához ragadta Marosvásárhely irányítását, illetve az emberek tudatában egyre hatékonyabban leválasztotta Maros megyét Székelyföldről. A folyamatban nyilvánvalóan elsősorban Sepsiszentgyörgy, másodsorban Háromszék gyengítése a következő célpont, ebben az összefüggésben talán érthető, miért vagyok éppen én a célpont.” ( Csinta Samu: Jövőkép az aknafedő mögül – Interjú Antal Árpáddal)
Akinek illúziói vannak azzal kapcsolatosan, hogy Románia önszántából területi autonómiát biztosít Székelyföldnek, nagyon téved! Románia csak nemzetközi nyomásra hajlandó hasonló gesztusokra. Ahogyan az történt 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéskor, vagy Besszarábia Szovjetunióhoz való annektálásakor. Mindezek ellenére vagy mindezek mellett: Székelyföld autonómiájának kérdését minden lehetséges alkalomkor a nemzetközi közvélemény tudomására kell hozni! Támaszunk a kiváló fiatal történészgárda, akiket holmi „nyári mesékkel” nem lehet megvezetni! Az erdélyi magyarság feladata: minden információs csatornán kiépíteni a kapcsolatokat a fiatal román történész nemzedékkel. Így kap „történelmi hátszelet” huszonöt évvel ezelőtti marosvásárhelyi megemlékezésem is!
(folytatjuk) Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tizenkét tanulmány az erdélyi magyarok önszerveződéséről
Az országot mai napig érintő és meghatározó politikai és társadalmi eseménye az 1989-es rendszerváltás volt.
Sokszor azonban azt érezni, hogy 25 (idén már 26) év távlatából sem látunk tisztábban, és még mindig nem tisztázódtak a történések. Ebben próbál segíteni a március 30-án Kolozsváron is bemutatott Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989–1990) című kötet, amelyet Bárdi Nándor, Gidó Attila és Novák Csaba Zoltán szerkesztettek. A cím már elárulja, hogy ezek a tanulmányok, amelyek 12 város – Temesvár, Arad, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Máramarossziget, Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely – történésein keresztül próbálják magyarázni az 1989. december vége és 1990 májusa között történteket, főként a magyarok körében végbement változásokra, eseményekre koncentrálnak. A kutatóprogram viszont 16 település szempontjából vizsgálta az adott időszakot, de Brassó, Nagybánya, Székelykeresztúr és Zilah városáról készült anyagok bizonyos okokból kifolyólag nem jelentek meg.
ÚJVÁRI DOROTTYA
Szabadság (Kolozsvár)

Marosvásárhely márciusa (2.)
Minden település, minden egyén életében lehetnek olyan sorsdöntő vízválasztók, amelyek akár évtizedekre meghatározzák életútját. 
Marosvásárhely történetében és sokunk életében ilyen éles cezúra 1990. március 19-e és 20-a. Akik átéltük, tudjuk: azóta teljesen megváltozott az életünk. Másként nézünk ugyanarra a tárgyra, épületre, másként járjuk ugyanazokat az utcákat, talán a szót is másként ejtjük, s a gondolatok is egészen másként formálódnak szöveggé a fehér papírlapon.
Március 19-e és 20-a eseményei úgy záródtak a tudatomban, mint valami különös páncélszekrényben. Még mindig nem érzem magam elég erősnek elviselésükhöz. Félek e furcsa két naptól. Úgy félek, mintha előttem állnának.
„A dokumentumok hangján”, naplószerűen, az átélt események pontos bemutatásával igyekszem felidézni a legapróbb részleteket is, mert csak így válik teljessé a véres hétfő és kedd története. Azé a történelemé, amely elemi erővel szólt bele mindennapi életünkbe. Íme a sűrített krónika 1990. március 19-éről és 20-áról.
Az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet 350 hallgatója március 6-ától az önálló magyar tagozat létrehozását követelve ülősztrájkot tart. Hiába írják egyik kérést a másik után, követeléseik mindenhol süket fülekre találnak. Március 19-én felröppen a hír: felkeresi őket egy parlamenti küldöttség, végre elmondhatják óhajaikat azoknak is, akik talán továbbítják a kormány, az ország ideiglenes elnöke felé. Éppen ezért a diákok képviselői és a tanárok úgy döntenek: 19-ére felfüggesztik az ülősztrájkot! Még a gyanúját is kerüljék el annak, hogy nyomást gyakorolnak a parlamenti küldöttekre! Akkor még nem tudhatták: 1990. március 19-e reggelétől másként számolják majd az időt, hogy Marosvásárhely történetének egyik legdrámaiabb korszakát élik át a következő 48 órában. Ma már nemcsak megkockáztatjuk, hanem határozottan állítjuk: a görgényhodáki, libánfalvi, dédabisztrai, mezőpagocsai román lakosok behozatalának egyik fő indítéka éppen az volt, hogy nyomást gyakoroljanak a parlament küldötteire, mint ahogy 1990. február 8-án történt, a két tanügyminiszter-helyettes látogatása idején, amikor egyik pillanatról a másikra megváltozott a korábban kiadott miniszteri rendelet is.
1990. március 19-e, délelőtt 11 óra
Az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet főbejáratához megérkezik Dumitru S. Nicolae egyetemi tanár, Verestóy Attila, a parlament két képviselője, akik – eredeti elképzelés szerint – meghallgatják a román és magyar hallgatók beszámolóját az eltelt napok eseményeiről, majd valamikor a délutáni órákban találkoznak a tanárok és diákok képviselőivel. A város központjából viszont vészjósló hírek érkeznek: néhány száz, egyesek szerint több mint ezer román anyanyelvű tüntetett a városháza előtt. Miközben a parlamenti küldöttség meghallgatta az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet hallgatóinak részletes, dokumentumokkal alátámasztott tájékoztatóját, a tüntető tömeg behatolt a Nemzeti Egységtanács megyei székházába, követelte Kincses Előd, Király Károly azonnali lemondatását. Kincses Előd tiltakozott: minden hasonló eljárásnak megvannak a törvényes módozatai. Az Egységtanács tagjai végül is meggyőzték, hogy a tömeg nyomására mondjon le.
Az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben a parlamenti küldöttséggel folytatott első találkozó nem hozott semmilyen eredményt. Dumitru S. Nicolae és Verestóy Attila azt javasolták, hogy délután négy órakor a román és magyar tagozat két-két tanára és négy-négy diákja találkozzon a rektor irodájában, és közösen határozzanak az elméleti és gyakorlati oktatás megszervezéséről. (Az utóbbi hónapokban a román anyanyelvű tanárok és hallgatók a tagozat létét is megkérdőjelezték: valamennyi hivatalos és nem hivatalos okmányban, levélben, átiratban a sorozat – serie – megnevezést használták.)
13 órakor
nagy-nagy izgalommal, belső feszültséggel hagytuk el az intézetet. Az RMDSZ Bolyai téri székháza körül vihar előtti csend. Izgatott emberek magyarázzák, mi történt az Egységtanács megyei székházában. Ez már különbözött a korábbi tüntetések viszonylag csöndes folyamától: áramütésként ért Kincses Előd lemondása. Akkor még nem is sejtettük, mit tartogat számunkra 1990. március 19-e.
Hiába erőltetem, egyetlen falat sem megy le a torkomon. Tartok a délutáni megbeszéléstől. Három órakor még beszaladok az RMDSZ megyei székházába. Ott van a maroknyi vezetőség, hiszen a derékhad éppen Budapesten a román–magyar közeledést, megbékélést készíti elő a román szellemi élet legkiválóbbjaival: Mircea Dinescuval, Gabriel Liiceanuval, Smaranda Enachéval az élen. Borbély László és Király István bejelenti: fél négykor a megyei vezetőség itthon maradt tagjai tanácskozásra gyűlnek össze. A székház körül a délelőtti váltásból kijött munkások gyülekeznek. Az RMDSZ vezetősége felkéri őket: menjenek nyugodtan haza, tartózkodjanak minden provokációtól. Válaszunk a délelőtti tüntetésre, lemondatásra, a február 10-ei tüntetéshez hasonlóan méltóságteljes, minden erőszaktól mentes magatartás lehet. Mindezt azért hangsúlyozom, hogy az olvasó világosan tájékozódjék: sem március 19-én, sem 20-án a magyarság részéről egyetlen, az uszítás legparányibb gyanúját tartalmazó felhívás sem hangzott el!
Délután háromnegyed négykor
már fent vagyok az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet központi épületében. A rektori előtt nagy a sürgés-forgás. Balsejtelmem beigazolódott: miközben a magyar tagozat képviselői pontosan betartották a találkozó lebonyolítására vonatkozó játékszabályokat, addig a román tagozat teljes létszámban megjelent. Megkérdőjelezték jelenlétem létjogosultságát is. Hiába hivatkoztam arra, hogy a délelőtt folyamán már jártam itt, tehát tudtam a délutáni találkozóról, egyszerűen kinéztek a rektori iroda előszobájából. (Már korábban is volt egy találkozó, amelyről azért maradtam le, mert közös megegyezés alapján a sajtó képviselői nem vettek részt. Ám a helyi román sajtó testületileg ott volt.) Heves vitákkal tarkított másfél óra következett. A két tagozat megbeszéléséről szó sem lehetett. A parlamenti küldöttség tagjai jóformán szóhoz sem jutottak, a magyar tagozat képviselői pedig az előszobában és a folyosón rekedtek. Délután fél hat körül hagytuk el az intézetet. Jung János adjunktussal úgy jutottunk ki a főbejáraton, hogy az őrséget álló román diákok öklüket rázva kiáltoztak utánunk.
A délelőtti tüntetésen olyan követelések is elhangzottak, hogy másnap reggelig minden magyar feliratot el kell tüntetni a városból! Ezért elindultak a Nemzeti Színház épülete felé. Valósággal ostrom alá vették Marosvásárhely főterét. Botokkal, fejszékkel verték le a még meglévő magyar feliratokat, bezúzták, darabokra törték a kirakatokat, hirdetményeket. A „népharag” lecsapott minden gyanútlan járókelőre: Vorbiţi româneşte, mâncaţi pâine românească (Beszéljetek románul, a románok kenyerét eszitek!) – kiáltásoktól visszhangzott az ország korábban talán legbékésebb főtere. A Színház téren máglyába hordták a magyar nyelvű falragaszok, hirdetőtáblák szövegeit. Égtek a színház hirdetőoszlopairól letépett fényképek is. A színház épületéből ki akarták kergetni a magyarokat. Néhány román színész próbálta menteni a válságos helyzetet, ahogy tudta.
Ilyen „erőpróba” után érkezett a felbőszült nép a Bolyai térre. A pártok székházát ostromgyűrű vette körül. A rádióstúdió épületét is megrohamozta a tömeg. A román szerkesztők leleményességén múlott, hogy az éppen adásban lévő magyar kollegáiknak, meg a technikusoknak nem esett bántódásuk. Megígérték, hogy a rádióban többet nem hangzik el magyar szó. A fejszével, villával, vasdorongokkal felfegyverzett tömeg a pártok székháza előtt üdvrivalgás és diadalordítás kíséretében egyesült: „Murim, luptăm, Ardealul nu cedăm!” (Meghalunk, harcolunk, Erdélyt nem adjuk!) A környéken lévő minden magyar táblát, feliratot letéptek, szétzúztak, eltapostak. A leíró- és másolóirodák kétnyelvű feliratait sem kímélték: csörömpölve zuhant az üveg a járdára. Az egyik vasrudas észrevette, hogy a Bolyai utca végét jelző névtábla véletlenül ott maradt a ház falán. Gyorsan ott termettek, fejszével verték le a zománcozott táblát. A sors furcsa fintora, hogy a ház egy román család tulajdona volt.
Megzavart lélekkel, kétségbeesetten nézte az a néhány magyar, hogy mit művel a felbőszült, félrevezetett tömeg. Gyorsan hazaszaladtam, felhívtam Sütő András lakását. Éva, Sütő András felesége akkor még úgy tudta, hogy férjét egy terepjáróval kimenekítették a székházból. Egy picit megnyugodtunk. Az újabb terepszemle azonban pontosan az ellenkezőjéről győzött meg. Emberi mivoltukból kivetkőzött férfiak, nők keringtek a székház körül. Millió darabba hullott szét a Teleki-Bolyai dokumentációs könyvtár, a galéria, a társadalomtudományi kutatóközpont névtáblája. A hajdani, Oroszlán névre hallgató vendéglő tőszomszédságában lévő másoló- és leíróiroda cégjelzése heteken át meggörbítve, szétverve szomorú mementóként figyelmeztette a járókelőket, hogy március 19-én a tüntetők a békés szóról feledkeztek meg leghamarább: Király Károly, Kincses Előd, Bolyai (?!) felakasztását követelték.
A sürgősségi, baleseti osztályon készült tanúvallomások egyértelműen bizonyítják, elegendő volt egyetlen magyar szó, hogy elszabaduljon a pokol. Ioan Gheorghe petelei lakos, a gernyeszegi sertéshizlalda alkalmazottja egyenesen a munkából jött a tüntetésre. A Bolyai téren egyik magyar barátját vélte felismerni. Elkiáltotta magát: Karcsi! Erre mindenfelől záporoztak rá az ütések. Hiába kiáltotta, hogy ő román, félholtra verték. A kórházban készült videofelvételen is világosan látszik, hogy a szája széle, a szeme alja, az egész arca állandóan vérzik, vérrel kevert nyállal formálja a szavakat. A pártok székházát két óra körül vette körbe egy rendkívül gyér rendfenntartó kordon. Még egy sokadalom felügyeletére is kevés lett volna. A felbőszült tömeg behatolt a székházba. Papírok, könyvek, Petőfit ábrázoló jelvények, újságok repültek ki az ablakon. Utólag azt állították: azért rohamozták meg a székházat, mert ott – úgymond – magyar nemzetiszínű zászló lengett a fő „árbocon”, meg a bent rekedt RMDSZ-esek kövekkel, téglákkal, cserepekkel dobálóztak az épületből, miközben meg sem mertek mozdulni a padláson! Az árbocon pedig csak román nemzetiszínű zászló lengett, soha senkinek eszébe sem jutott mást kirakni. Este fél kilenc után rendkívül veszélyessé vált a helyzet: a kiszórt papírokat, nyomtatványokat, könyveket, újságokat meggyújtották, s az épület, a padlásfeljáró felgyújtásával fenyegetőzött a tömeg. 
Ekkor hívtam újra Sütő András lakását. Mikor elmondtam, hogy az épület felgyújtásával fenyegetőznek, Éva kiejtette kezéből a telefonkagylót. Még hallottam, hogy kétségbeesett zokogása visszhangzik a lakásban. Bénító csend, leírhatatlan fájdalom és kétségbeesés nehezedett a városra. Sütő András szemét, amely oly felszabadultan és diadallal ragyogott december 22-én, és az azt követő napokban, akkor érte a végzetes ütés. Juhász Ilona a Népújság másnap megjelenő számában (1990. március 20.) keserűen jegyezte meg: „Az a gyűlölet, ahogyan ütöttek, az már nem ember ember elleni harc volt. Talán még a zsidókkal sem voltak ilyen kegyetlenek.” Aznap este 30 személy nevét jegyezték be a sürgősségi klinikán. 
A legsúlyosabb sérülést Sütő András szenvedte: arckoponyaseb, súlyos szemsérülés, szem- és szem körüli masszív bevérzés, bordatörés, tüdősérülés, repedés a bal karon, többszörös külső sérülés az egész testen. Szemtanúk egybehangzó vallomása szerint a tüntető tömegből többen is felmásztak arra a katonai teherautóra, mely menekíteni lett volna hivatott a pártházból a magyarokat, letépték a ponyvát, majd botokkal, husángokkal ütötték-verték Sütő Andrást és társait. A tompa ütések hangja messzire hallatszott. A teherautó elindult, de a megvadult tömeg megállásra kényszerítette. Katonák húzták le a rakodótérből a felmászott botozókat...
(folytatjuk) Tófalvi Zoltán
Erdély.ma

Emléktáblát avattak a szalacsi iskolában
Húsvétvasárnap emléktáblát avattak a szalacsi iskola földszintjén a budapesti Molnár Béla emlékére, aki a helyiek Béla bácsijává lett, és a falu díszpolgári címét is megkapta évekkel ezelőtt. Az emléktábla civil kezdeményezés alapján, közadakozásból készült.
A Szalacs díszpolgári címével kitüntetett Molnár Béla a valamikori Ikarusz budapesti Művelődési Házának igazgatójaként a sors jóvoltából megismerkedett Szabó Tibor szalacsi származású agrármérnökkel, aki annyit beszélt neki Szalacsról és az itteni vidékről, emberekről, hogy az meggyőzte a nagyvállalat igazgatóját: engedélyezze, hogy a romániai változások után meglátogassa a falut a művelődési ház autóbuszával és egy ottani csapattal. Pár napos szalacsi tartózkodásuk közben bebarangolták a vidéket, beszédbe elegyedtek a híres szalacsi pincesor gazdáival, megismerkedtek a tantestülettel és sok-sok iskolás gyerekkel. A látogatás vége az lett, hogy Molnár Béla elvitte magával a tantestület által kiválasztott, leginkább rászorulónak vélt 40–45 gyereket egy 5–6 napos anyaországi kirándulásra. Sikerült neki varázslatos programokat kitalálni, azokat megvalósítani úgy, hogy gyermekeink semmit nem adtak, csak kaptak.
Élményekkel megrakodva
A mindenki számára tanulságos kirándulást követően az következett volna, hogy a következő esztendőben mi, szalacsiak fogadjunk egy ottani csapatot, de Béla bácsi – már bátran nevezhetjük így, mert ő lett a szalacsiak „Béla bácsija” – azt mondta: még mindig mi következünk. Így ismét ők vitték, ellátták, nyaraltatták, majd épségben és ajándékokkal meg élményekkel megrakodva hazahozták gyermekeinket. Ki tudja, meddig folytatódott volna ez a folyamat, ha Béla bácsit meg nem támadja a gyilkos kór. Hosszas és fájdalmas műtétek sorozata következett, munkaadója beteg-nyugdíjazta, de ő nem adta fel: könyvtárosi, népművelői munkát folytatott, tanított több iskolában is, tevékenyen vezette a gyermelyi nyugdíjasok körét – és Szalacsra látogatott minden falunapon, míg az egyiken díszpolgára lett. Sajnos a kórt nem tudta végleg legyőzni, 2013-ban örökre itthagyott bennünket. Ezen a húsvéton neki állított emléket az a kétmaroknyi ember, akik Bokor Szilárd kezdeményezésére (aki maga is a kiránduló gyerekek között volt egy alkalommal) felavatták a Béla bácsi tiszteletére igazgatói engedéllyel elhelyezett emléktáblát, mely teljesen civil kezdeményezés alapján, közadakozásból készült egy hozzáértő vésnök keze munkája nyomán.
Civil kezdeményezés
Az avatón részt vett Béla bácsi nagyobbik lánya, Kata és pedagógus férje, két volt diák, Jagos Helén és Nagy Tibor megkoszorúzta az emléktáblát, Pitó Lajos római katolikus plébános megszentelte, Szabó Zsolt református lelkész pedig megáldotta és méltatta Béla bácsi tevékenységét. Jelen volt a díszpolgári címet adományozó akkori polgármester, Dávid Károly, és Horváth Béla mostani elöljáró, valamint Vida Attila szintén mostani polgármester, az iskola volt igazgatói közül Rácz Barna és Bokor István, illetve a mostani igazgató, Kiss Edit is. A Dunakesziről jött Bokor Tünde (szintén pedagógus) és fia, Balázs Béla bácsi kedvenc dalát adták elő, egy negyedikes kislány, Boróka pedig Petőfi-verset szavalt. Beszédet mondott Szabó Csongor és Bokor István, mindketten Béla bácsi közeli ismerősei, barátai. Molnár Béla hozzátartozói meghatottan köszönték meg e civil kezdeményezésből létrejött megemlékezést.
A tábla felirata
„A világlátás nagy nevelőiskola, nemesíti a szellemet, tágítja az értelmet és kiírtja az előítéleteket. Molnár Béla (1936–2013) 1990–1992 között a Budapesti Ikarusz Művelődési Központ igazgatójaként, több mint 100 szalacsi iskolás és pedagógus anyaországi utaztatását és ottlétének finanszírozását szervezte erőn felül teljesítve, szívügyének érezve a szalacsiak sorsát. Készíttették az emlékét őrző egykori diákok és pedagógusok.”
Bokor István
erdon.ro

Sóvidék szívdobogása
Megjelent a Sóvidék kulturális folyóirat VI. évfolyamának 2. száma. Anyaga színvonalas, érdekes, változatos. Tudományos, történelmi témák, megemlékezések, irodalmi alkotások, szovátai személyiségek sikerének méltatása. A belső borítójához kapcsolt levélben a főszerkesztő, Szolláth Hunor kiemeli: céljuk a kistérség kulturális-tudományos "termékeinek" összefogása, illetve közlési teret biztosítani. Ezért kéri az olvasókat, értékes írásaikkal, fényképekkel járuljanak hozzá a kiadvány színvonalasabbá tételéhez. A folyóiratot megkapóan szemléletessé teszik és kiemelik a felsősófalvi lakókat, népszokásokat bemutató jó minőségű fényképek. Láthatjuk az 1940-es zászlószentelést, betekintést nyerhetünk az egyházi életbe, a családi eseményekbe, a lakodalmakba, a fonóba.
Külön megragadták a figyelmemet Márton Béla Szováta belső helynevei, Szekeres Lukács Sándor Bethlen Gábor és Székely Mózes barátságáról, Deák Sárosi Sándor Magyarország nemzeti és állami ünnepe, augusztus 20., Fekete Árpád Visszaemlékezés diákéveimre című írásai.
A kiadvány borítója is tetszetős, a címlapra egy 1937-es szüreti bálon készült fényképet nyomtattak. A közölt írások olvasmányosak, általuk a szívünkhöz közel álló igen kedves Szováta és vidéke népét, táját is jobban megismerhetjük.
Kajcsa Jenő
Népújság (Marosvásárhely)

Kinek fütyöl az elkobzott katolikus egyházi ingatlan?
A Szabadság 2015. március 24-iki lapszámában DNA-vizsgálat a katolikus egyház ingatlanügyeiben címen hírt adott arról, hogy „Vizsgálatot indított az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) a római katolikus egyháznak visszaszolgáltatott vagyonnal kapcsolatban, amely során a kommunisták által elkobzott ingatlanok visszaadásának jogosságát szándékoznak ellenőrizni.
Hírforrások szerint az egyház »valóságos ingatlanimpérium« fölött rendelkezik.” Az írásom címében szereplő manapság nemigen használatos kifejezés ismerős lehet Arany János Fülemile című költeményéből. A „fülemile” füttyéért pereskedők helyett az igazságot tenni hivatott bíró lett a nyertes, aki ítéletében kihirdette, hogy az neki „fütyöl”.
A római katolikus egyház mindig teret engedett a vallásos érzületet nem sértő korszellem építészeti formában való kifejeződésének. Erre megfelelő példát nyújtanak mindazok az építmények, melyek nevéhez kötődnek. Tagadhatatlan, hogy az üzleti meggondolás is szerepet játszott az egyházi bérházak emelésében, a bérlakások kialakításában, mert a templomok, iskolák, óvodák fenntartását, a különféle szociális, karitatív tevékenységek anyagi hátterét elő kellett teremteni. A kolozsvári Szent Mihály egyházközség korábbi századokban sem rendelkezett a megvalósításra váró tervekhez szükséges anyagi háttérrel, minden nagyobb beruházását kölcsön felvételéből fedezte.
A római katolikus egyháznak Kolozsvárt évszázadok óta számtalan ingatlana volt, melyeken a városi tanács engedélyével emelkedtek a kincses város nem egyszer szimbólummá vált épületei. Ennek sorába olyanok tartoztak, mint a megvalósítójukhoz, a reneszánsz lelkületű Hirschler József prelátus-plébános nevéhez köthető Auguszteum és a ma is legendásként emlegetett egykori római katolikus tan- és leánynevelő tanintézet, a Marianum, valamint az angol parkváros – a Cottage – mintájára emelt sétatéri bérpaloták. Az egyház ingatlanjai közül központi elhelyezkedésük miatt elsősorban a Szentegyház (ma Iuliu Maniu) utcai bérpaloták, a Státus-házak vannak szem előtt.
1899-ben Grois Gusztáv főgondnok ötlete alapján a főtér keleti sorának közepén utcát nyitották, a korábban csak a Bolyai utcáig terjedő Szentegyház (ma Iuliu Maniu) utcát meghosszabbították a főtérig. A terv megvalósítása érdekében négy épületet le kellett bontani. Az egykori Gyergyai-ház akkor a porcelán és üvegkereskedő Frank Kis család kezén volt. A soron következő két házat a Radák család birtokolta, az egyik épületüket a gyalogjáróra kirúgó, kőlábakon nyugvó „áltánya” miatt Kislábasház néven emlegették. A házban sok árvaleányt istápolt báró Radák Istvánné, leánykori nevén gróf Rhédey Klára. A negyedik lebontott épület a Bánffy-palota melletti Tivoli-ház lett, melynek emeleti traktusán a Schütz-féle római katolikus árvaház működött. Az épület az egyház tulajdona volt, a két Radák-házat kárpótlásul kapták a várostól a templomot körülvevő, eltakaró épületek lebontásáért, a Gyergyai-házat megvásárolták a Frank Kis-örökösöktől. 1898 áprilisában a Hauszmann és Társa cég elkezdte a bontást, melynek eredményeképpen a négyteleknyi felszabadult helyen elfért a főtérig meghosszabbított utca és az új házsorok is. Az újonnan kialakított utcaszakasz két oldalán az Alpár Ignác tervezte eklektikus karakterű Státus-paloták, a római katolikus egyház hat modern bérháza magasodott.
A két sarki palota tetején három-három – a Szentháromságra utaló – kereszttel díszített harangmotívum jelezte az épületek hovatartozását. A keretes rendszerű bérház utcai frontján márványalapú lépcsőházból nyíló többszobás, bálteremhez hasonlatosan tágas lakások épültek a nagypolgárságnak, az épület hátsó traktusában udvari, körfolyosós, alacsony komfortfokozatú, szoba-konyhás olcsó lakások közös mellékhelyiséggel a cselédségnek. Az udvari szárnyat az észak-olasz palotákat idéző neoreneszánsz loggiahomlokzat tette lakályossá. A palotaházak földszinti üzlethelyiségeinek kirakatszekrényeit Komáromi János asztalosmester tervei alapján alakítottak ki. Az elegáns portálék felett festői látványt nyújtottak a kovácsoltvas cégérek.
Mindezek alapján természetes, hogy a szép tágas lakásoknak nagy volt a kelendősége, jó nevű orvosok, ügyvédek, a város notabilitásai közül többen kiigényelték, bérbe vették. Így volt ez megépítése idején és a korszakváltó 1920. esztendő után is.
A római katolikus egyház elleni harc legelszántabb képviselője a „magyarfaló” jelzővel elhíresült Onisifor Ghibu kolozsvári egyetemi tanár, a Monarchia korabeli Magyarországon az erdélyi ortodox főegyházmegye elemi oktatásügyi iskola-felügyelője volt. Bíró Vencel piarista tartományfőnök ellen címbitorlás és államellenesnek nyilvánított rendi címer használata miatt irredentizmus vádjával pert indított. Ötoldalas vádiratának csúcspontjaként rámutatott, hogy a rendi címer felett a magyar korona látható, a felette levő betűk – M. A. – pedig azt jelentik, hogy Magyar Állam. „Kíméletlen támadást intézett az erdélyi katolicizmus ellen azzal a nyilvánvaló célzattal, hogy egyházmegyénket, elsősorban pedig az erdélyi római katolikus Státust intézményeivel összetörje” – írta Kolozsvárt, 1924. február 15-én Mailáth Gusztáv Károly püspök Gyárfás Elemérnek, a Státus világi elnökének küldött levelében. Onisifor Ghibu konok elszántsággal elérte, hogy elnökletével a Vallásügyi Minisztérium „történelmi jogi bizottság”-ot alakított az Erdélyi Római Katolikus Státus jogi helyzetének kivizsgálására. 1931-ben a bizottság jelentését Un anahronism şi o sfidare: statul roman-catolic ardelean címen adta közre, mely a Státust alapjaiban támadta és egész létét megkérdőjelezte. 1932-ben a Státus vezetői alaposan dokumentált emlékiratban válaszoltak, melyet a román kormánynak Statusul Romano-catolic din Transilvania, a Szentszéknek Status romano-catholicus Transsylvaniensis címen terjesztettek fel.
Ezek után mi sem természetesebb, hogy Onisifor Ghibut a római katolikus egyház egyik bérházának (Octavian Goga, volt Vasvári Pál utca 7. sz.) lakójaként tarthatták számon. A Státus memorandumának kiadása felbőszíthette, melyet fokozhatott, hogy abban az időben levelet kapott Dr. Kedves Andrástól, a Szent Mihály Egyházközség gondnokától, aki bérhátrálékára figyelmeztette. Kategorikus hangvételű válaszlevelében mereven elzárkózott a fizetéstől.
Cluj, 6. X. 932.
Domnule Administrator,
La adresa Dvoastră primită astăzi, am onoarea a Vă răspunde că eu am plătit chiria în fiecare lună regulat – afară de Septembrie – aşa că nu mai sînt dator cu nimic. Eu v-am comunicat încă din decembrie anul trecut, că în urma reducerii considerabile a salariilor, nu pot plăti, începînd cu 1 Ianuarie, mai mult de 5000 lei lunar, sumă pe care am plătito foarte regulat şi pe care o voi plăti şi deaici înainte. Peste aceasta nu pot plăti nimic mai mult, deacea cu onoare Vă rog să binevoiţi a lua la cunoştinţă.
Cu deosebită stimă
Prof. Onisifor Ghibu
Levelét a Szent Mihály Egyházközség Lakásbérleti Bizottsága elé vitték. Az ott megbeszéltek értelmében Dr. Kedves András gondnok 1932. október 24-én újabb levelet írt, melyben részletes magyarázattal szolgált. Ebből tudható, hogy Onisifor Ghibu negyedévi lakbére 1932. május 1-ig járulékokkal együtt 21369 Lei volt, melyet a következő naptól 15330 Leire csökkentettek. A korábbi időszakból 22029 Lei bérhátráléka keletkezett. Levelét határozott hangon fejezte be: „Incât Domnul Profesor si-după lămurirea de mai sus n’ar fi în stare să achite atât restanţa cât şi chiria scadentă conform contractului, Vă rugăm să binevoiţi la dată legală a ne pune lociunţa la disposiţie şi în acest car cu toată stima Vă rugăm să binevoiţi a ne încunoştinţa la timp.”
A korabeli erőviszonyok ismeretében könnyen elképzelhető, hogy az Octavian Goga utcai egyházi ingatlan végül kinek a javára „fütyölt”.
1948. július 17-én Románia egyoldalúan felmondta a Szentszékkel kötött konkordátumot és megkezdődött a kíméletlen hadjárat a görög és a latin rítusú katolikus egyház ellen. A „klerikális reakció” ellen folytatott küzdelem részletei ismertek és feldolgozottak. A kommunista rendszer időszakában az erdélyi magyar történelmi egyházaktól 2140 ingatlant koboztak el. Példánkra, a 19. század végén a római katolikus egyház által építtetett Szentegyház utcai Státus-palotákra visszatérve rendkívül elgondolkodtató, hogy a hat bérház közül öt van egyházi tulajdonban, az egyik, a sarki 1. számú bérház – melynek földszintjén egykoron az Állami Takarékpénztár (CEC) működött – miért nincs az egyház ingatlanai között. Ennek kivizsgálása is meglepetéssel zárulhatna.
Az erdélyi közéleti napilap, a Szabadság ominózus cikke alapján ismét idézhető Arany János klasszikus tan-költeménye. A jogilag és erkölcsileg egyaránt rendezetlen visszaszolgáltatás körülményei között kinek „fütyölnek” ma az elkobzott és vissza nem adott egyházi ingatlanok?
SAS PÉTER
Szabadság (Kolozsvár)

335 éves az alma mater
Ünneplőben Nagy Mózes iskolája 
A kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceumban mától kezdve három napig ünneplik az intézmény fennállásának 335. évfordulóját. A kantai alma mater több érdekes, bárki által látogatható programmal várja vendégeit.
A programok mindhárom nap már 9 órakor kezdődnek. Ma tudományos előadások nyitják az ünnepi sorozatot, szó esik többek között az olvasás-motivációról, tudomány és művészetek viszonyáról, érdekes háromszéki geológiai képződményekről, ivóvizeinkről, a fiatalok és az egyház kapcsolatáról, a kézdivásárhelyi közigazgatásról. De beszélnek az előadók a Ferences-rend történetéről, a kommunizmus mindennapjairól, a francia forradalom erdélyi vonatkozásairól, valamint pénzügyi tréninget is tartanak a diákoknak.
Csütörtökön a Nagy Mózes Sportklub több évtizedes fennállását ünneplik, és 45 év a sportért címmel látványos sportbemutatókat tartanak az öregdiákok közreműködésével.
A zárónapon, pénteken iskolatörténeti bemutatót tartanak, ezenkívül ellátogatnak a névadó szülőfalujába, Esztelnekre is, ahol a régi iskola helyén koszorút helyeznek el. 16 órakor a Vigadó Művelődési Házban megnyitják a mindenkori rajzosztályos diákok és tanáraik közös kiállítását, majd a 17.30-kor a Vigadó nagyszínpadán kezdődő gálaműsorral teszik fel a koronát az ünnepre. 
Jancsó Katalin 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)