Fejjel a nemzetállamnak
A nyavalygáson és a vesszentrianonozáson kívül mit kezdjünk azzal a tragédiával, amellyel nap mint nap együtt élünk? Nézzünk szembe vele – mondja Molnár Gusztáv.
Tényleg minden másképp történt, mint ahogy Molnár Gusztáv 1989 körül megjósolta? Politológusok vesézték ki az 1988-ban országot váltó gondolkodó elképzeléseit. Tömör gyönyör volt hallgatni, hogy létezik még valódi – és nyilvános! – gondolkodás Erdély jövőjéről, a nemzetállami logikákról, magyarok és románok együttélésének mikéntjéről vagy arról, összenő vagy inkább szétfejlődik Európa.
Ami alkalmat adott erre: megjelent és az EME-nél múlt héten bemutatták a harmadik kötetét az Alternatívák könyve sorozatnak, amelyben Molnár Gusztáv, a magát szakcímkék alól kivonó, politikai, politológiai, filozófiai és országhatárok mentén gondolkodó értelmiségi foglalja össze írásait a magyarságról, nemzetpolitikáról, Európáról.
Bretter György tanítványaként az utolsó, még „nemzedékként promotálható” csoport (Bakk Miklós kifejezése) tagja, Molnár Gusztáv a Bihar megyei Szalárdon született 1948-ban, Nagyváradon érettségizett, Kolozsváron végzett 1971-ben a Babeș-Bolyai Egyetem történelem-filozófia szakán. A Kriterion könyvkiadónál dolgozott Bukarestben, a Limes Kör alapítója volt, majd miután az állambiztonsági szervek tettek róla, hogy ne tudjon úgy dolgozni, ahogy szeretett volna, 1988 tavaszán áttelepült Magyarországra.
1991-2003 között a budapesti Teleki László Alapítvány főmunkatársa, 2000-2002 között a Kolozsváron kiadott, regionalizációval és autonómiákkal foglalkozó Provincia lap felelős szerkesztője volt. 2006-tól a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem oktatója, azóta hosszabb időszakokat tölt ismét szülőfalujában, Szalárdon.
A rendszerváltás körüli időszak írásaiból válogatott harmadik kötetnek lesz elektronikus, kiegészített változata is – biztatott a Pro Philosophia Kiadó munkatársa, Ilyés Szilárd, és tervezik a negyedik, esetleg ötödik kötetet is a szerző 1993 utáni írásaiból.
1991-2003 között a budapesti Teleki László Alapítvány főmunkatársa, 2000-2002 között a Kolozsváron kiadott, regionalizációval és autonómiákkal foglalkozó Provincia lap felelős szerkesztője volt. 2006-tól a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem oktatója, azóta hosszabb időszakokat tölt ismét szülőfalujában, Szalárdon.
A rendszerváltás körüli időszak írásaiból válogatott harmadik kötetnek lesz elektronikus, kiegészített változata is – biztatott a Pro Philosophia Kiadó munkatársa, Ilyés Szilárd, és tervezik a negyedik, esetleg ötödik kötetet is a szerző 1993 utáni írásaiból.
Hogy miért olvassunk bő húsz éves „értelmiségi okoskodásokat” (Salat Levente kifejezése), olyan elképzeléseket a múlttá vált jövőnkről, amelyek nem váltak valóra? Ez magukat az „okoskodókat” is foglalkoztatja – fejtegette a kötet első méltatója, Salat Levente politológus, mert jól tudják, hogy a világ nem viselkedik úgy, ahogy a tudós ember szeretné
De néha mégis, jött elő két ellenpéldával Salat: Jean Bodin 1575-ben fogalmazza meg a szuverenitás elméletét, 1648-ban nagyjából eszerint rendezik át Európa térképét, és ez az államiság mai napig érvényes alapelve. John Stuart Mill 1861-ben írta le, hogy a jó kormányzás egyik feltétele az állam és a nemzet egybeesése, Salat szerint Woodrow Wilson 1918-ban épp ennek a javaslatnak megfelelően rendezi át a világot mai napig érzékelhető hatállyal.
Fiatal társadalomkutatók erdélyi csoportja viszont arra a megállapításra jutott – cáfolta saját optimizmusát Salat –, hogy az erdélyi magyarságnak nagyon jólképzett a szellemi elitje, ám a szellemi elit hatása az erdélyi magyar politizálásra nulla, vagy ahhoz nagyon közeli.
Molnár Gusztáv könyve valahol e két szélsőség között helyezkedik el, vélte Salat, aki szerint túloz a könyv fülszövege, hogy a kötet szinte minden bekezdését megcáfolta a történelem. Az Alternatívák könyve szerinte azért is érdekes, mert olyan dokumentumok gyűjteménye, amelyek a rendszerváltás körüli történéseket magyarázzák el a mai olvasónak egy nagyon aktív szereplő szemszögéből.
És a be nem következett jóslatok mellett nagy felismeréseket is tartalmaz, amelyeket az idő igazolt:
lejárt a nemzetállami abszolutizmusok kora,
olyan integrációnak kell jönnie, amely megrendszabályozza valamennyire és összefogja a nemzetállamokat,
a liberális minimum a kelet-európai országok integrációjának feltétele kell legyen (két évvel a koppenhágai kritériumok megfogalmazása előtt),
a térség stabilitása érdekében szükséges a NATO védelmi garanciáinak kiterjesztése,
a kisebbségi kérdés emberjogi kérdésként kell, hogy megjelenjen az integráció folyamatában,
az integráció a megoldás a Kelet-Közép-Európát szétfeszítő feszültségek csökkentésére.
Ami ígéret maradt a kötetben, az egy dráma története,
véli Salat Levente. Az egyik az a gyakori gondolat, hogy az európai integráció lebontja a nemzetállamok kizárólagosságát, centralizáltságát, miközben az Európai Unió működésének perverz következménye ennek épp az ellenkezője: felértékelődött a nemzetállamok szerepe. Salat szerint azért, mert az unióban felmerült problémák kezelésére nincs elég bölcsesség, koncepció.

A nemzetállami logikák felerősödését Salat Magyarországon dupla drámaként érzékeli épp a kötet másik vezérgondolata, a magyar nemzetpolitika szempontjából. Már 1988-ban megfogalmazza Molnár Gusztáv, hogy az összmagyarság gondolatát a kultúrából, a szellemi életből be kell vinni a politikába, és ezt 1992-ben úgy írja le, hogy a magyar nemzet egysége pluralisztikus egység, amely tiszteletben tartja az anyaország és a különböző magyar nemzeti közösségek egymással szembeni autonómiáját.
Ennek a föderatív nemzeteszmének Salat szerint ellentmondanak a legutóbbi nemzetpolitikai döntések, amelyeket az erdélyi magyarság feje fölött hoztak meg Budapesten, és amelyek felrúgják az erdélyi magyarság autonómiáját. Amikor az erdélyi, felvidéki stb. magyar közösségek autonómiát követelnek, írta Molnár Gusztáv 1992-ben, akkor nemcsak a többségi nemzetek állami asszimilációs törekvéseivel fordulnak szembe, hanem a magyar nemzetállam liberális és illiberális hagyományaival is.

Salat szerint nem jött be az a meglátás sem, hogy a fő geopolitikai aktorok a nemzetállamok feletti és alatti szerveződések lesznek, épp hogy visszatérőben van a klasszikus geopolitikai érvelés. Drámai eleme a kötetnek és Molnár Gusztáv habitusának, véli Salat, hogy rendkívül mély és alapos tudása a románság eszmetörténetéről mégsem közelíti, hanem akaratlanul is távolítja a két közösséget.
Az elvesztett illúziók Erdélyről ma stratégiai koncepciók,
emelte ki a kötet másik méltatója, Bakk Miklós politológus azt az 1988-as esszét, amely a magyar-magyar viszonyt tárgyalja. A négy illúzió, amit Molnár Gusztáv szerint már akkor elveszítettünk:
a transzilvanizmus illúziója, hogy Erdély külön entitás és külön identitás;
a politikai realitásokat és a status quókat figyelembe vevő, de az autonóm nemzeti célokat követő politikai beilleszkedés illúziója (M.G. történelmi példája erre az Országos Magyar Párt);
a kommunista (vagy kizárólagos) párttal kötött szövetség illúziója (történelmi példa a Magyar Népi Szövetség);
a minden további nélküli magyar-román barátság illúziója (a civil társadalmon belüli liberális hídépítés illúziója).
Az a dráma, mondja Bakk Miklós, hogy az akkori illúziók ma stratégiai kiindulópontok, koncepciók, ezek éltetik az erdélyi magyar politikai kezdeményezeseket. Elszegényedett a képzelőerőnk, hogy nem tudunk újat megfogalmazni, vagy a történelem logikájából következik, hogy nincs is más stratégiai lehetőség? – késztet szembenézésre a politológus.
A Provincia-körnek és eszmei-politikai műhelynek mindössze kétéves pályája igazolja Bakk szerint, mennyire illúzió volt a transzilvanizmus, sőt még inkább az a tény, hogy a mai transzilvanista szerveződések ugyanabban a körben topognak, amelynek a téziseit már az első Provincia-viták megfogalmazták ezelőtt 15 évvel.
A politikai beilleszkedés illúzióját az RMDSZ képviseli, sőt megalakulásának első, nagyon rövid szakaszában az RMDSZ még a harmadik illúzióval is kacérkodott, mondta Bakk Miklós: 1990 januárjában Domokos Géza fölkérést kapott arra, hogy az RMDSZ szekerét kösse a Nemzeti Megmentési Fronthoz.
Politikai inkonzisztencia jellemzi a negyedik illúziót, amely főleg a blogoszférában csúcsosodik ki olyan kritikai megjegyzésekben, hogy RMDSZ-nek fel kellene hagynia az etnikai politizálással. Ennek az álláspontnak a képviselői viszont – és itt Bakk Miklós Magyari Nándor Lászlót említette –, úgy képzeli el a maga politikai hátországának megszervezését, hogy az valahol RMDSZ-közeli forrásokra támaszkodna.
Egy politikáért élő értelmiségi ujjlenyomata és korképe
a kötet abból az időszakból, amikor a politika még a 9 éves gyerekeket is foglalkoztatta – szűrte át a könyvet saját tapasztalatain ifjabb Toró Tibor politológus. Szerinte Molnár Gusztáv ezekben az írásokban egyszerre próbálja meg megérteni és befolyásolni azt a világot, amelyben él: Magyarországot, Romániát, Közép-Európát és kiemelten Erdélyt.
Egyszerre keres mélyebb összefüggéseket és próbál ideológiát építeni a politikai cselekvéshez: román eszmetörténetből vezeti le, milyen buktatói lehetnek a román-magyar viszonynak, milyen gondolatokon alapul a román nemzetfogalom, és ezeknek milyen kihatásai lehetnek ránk.
Molnár Gusztáv sajátosan erdélyi szemszögből ír – állapítja meg Toró –, Erdély-központúságból léptetné tovább a magyar nemzetkoncepciót, és Erdélyt látja kulcsnak abban, hogy Románia visszatérjen az európai útra. Mindkét lehetőség utólag fokozatosan beszűkült – jegyzi meg Toró.
Az értelmiségi politizálás azért volt bukásra ítélve,
mert túlzott fontosságot tulajdonított az ideológiának, eszmetörténetnek, véli az ifjú politológus. Az értelmiségi politizálás abból indult ki, hogy a politikai cselekvés alapja egy koherens világkép kell, hogy legyen, illetve az ezt irányító értékek. A politikusoknak rendelkezniük kell egy bizonyos ideológiával, aminek formálásában az értelmiségi részt vehet, és ezzel talán befolyásolhatja a döntéseket is.
A posztszocialista térség politikai életében ezek nem számítottak – mondja Toró –, a politikusok már akkor sokkal pragmatikusabbak és cinikusabbak voltak, és ez a pragmatikus és cinikus politizálási stílus honosodott meg mind Magyarországon, mind Romániában. A sikeres politikai pártok csak látszólag szerveződtek ideológiák mentén, valójában érdekek, hálózatok és klientúrarendszerek alapján szervezték meg őket.
Az ideológiák és politikai programok politikai termékké váltak, így ez a típusú attitűd vesztes lett a térségünkben. Toró két ilyen terméket említett:
az autonómiát és a határon átnyúló nemzetegyesítést.
A társnemzet és az autonómia fogalma a '96-os kormányrakerülés után eltűnik, majd kommunikációs sémává válik; az SZNT, EMNT, MPP és EMNP létrejötte után szimbolikus állóháború alakul ki a fogalom körül. Miközben hiányoznak a konkrét lépések, tervezhetőség, előbbre vivő tényezők – bírált Toró.
A határon átnyúló nemzetegyesítés fogalma nagyon hamar a magyar belpolitikai élet egyik bunkósbotjává vált, az ellenfél kiszorításának eszközévé a diszkurzív térből. Amikor a fogalmat a státustörvény behozza, akkor a határon túl való boldogulást is jelentette, ahol partnerség létezik a magyar kormány és a határon túli közösségek vezetői között. A könnyített honosítás bevezetése után azzal, hogy közvetlen közjogi kapcsolatot alakít ki a határon túli magyarokkal, a magyar állam átnyúlik a határon túli politikai vezetők feje fölött.
Ha a fogalomhoz nem társítunk konkrét közpolitikai lépéseket, mondta a politológus, akkor teljesen más típusú nemzetegyesítést is szolgálhat: konkrét jelek vannak arra, hogy nem határon átnyúló nemzetegyesítéssel viszi tovább a trianoni traumából a magyar nemzetet, hanem egy határon belüli nemzetegyesítés is következménye lehet.
A magyar közösségnek Erdélyben tragikus a léthelyzete,
ezt akkor is és most is így gondolja – derült ki Molnár Gusztáv sokfelé ágazó válaszaiból, amelyeket méltatói felvetéseire adott. Már a Limes-körben is a romániai magyarság helyzetével való kíméletlen és ideológiamentes szembenézés volt a célja, mondta, ezért a kötet első esszéje sem épp szívderítő olvasmány.
(Viszont kalandos az írás története: eredeti kéziratát és három gépelt példányát annak idején a Szeku elvitte a szerzőtől, aki a szöveget nem olyan régen a CNSAS-tól – a Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Országos Tanácstól – kapta vissza, a szekus tisztek széljegyzeteivel együtt.)
Molnár akkor még látott politikai kiutat, ma már nem. Evidens volt számára, hogy határrevízióra nincs lehetőség, de a nemzetegyesítést ettől függetlenül és pluralisztikus módon megvalósíthatónak gondolta.
Az identitásválasztás szabadságára épülő politikai filozófiája azért tette lehetővé a pluralisztikus nemzetfogalmat, magyarázta, mert az alapvető emberi jogok közé sorolta a nemzeti identitás választását is. Nemcsak adottságként tekintett a nemzeti identitásra, hanem választottként is, opció jellege megnyilvánul például a népszámláló hivatalnokok kérdésére adott konkrét válaszban.
Ez egy antietatista álláspont, amely szerint a civil társadalom alulról fölfelé szervezi magát politikai társadalommá. Ez főként a közösséggel szemben ellenséges vagy totalitárius állam kikapcsolására, feleslegessé nyilvánítására alkalmas álláspont, de nem számol az állam létével, amelyet nem lehet megkerülni, főleg ha az egy nemzetállam – véli ma már Molnár.
A nemzetállam saját logikája szerint hegemóniára törekszik,
bele van kódolva, hogy ha a nemzet és az állam nem esik egybe, akkor az állam mindent elkövet, hogy essen egybe, erre nagyon hatékony és nem csak erőszakos eszközei vannak. A trianoni utódállamok is nemzetállamok, egyáltalán nem igazságosak, azokban sem esett egybe nemzet és állam – vázolta a politológus.
Az a magyar közösségek tragédiája – véli –, hogy a döntő vonatkozásban ezzel nincs esélyük szembeszállni, bár a kulturális ellenállás eszközeinek széles skálája áll rendelkezésükre, például egy életképes szellemi elit.
Sőt minél demokratikusabb egy nemzetállam berendezkedése, annál nehezebb ezt a hegemóniáját ellenezni, mert az annál félelmetesebb és hatékonyabb. Ez kilátástalan és tragikus alaphelyzetet teremt, amellyel viszont szerinte együtt lehet élni.
Az utolsó erdélyi esély
A Provincia-kört úgy tekinti, mint a nemzeti státus elismertetéséért vívott baráti küzdelem terepe.
„Ha nekem az az őrült ötletem támad, hogy én nemzet vagyok, nem egyszerűen kisebbség vagy nemzetiség, akkor arra vágyom, hogy ezt a státusomat ismerjék el azok, akiket ez leginkább érint. Világos volt, hogy ezt az elismerést országos szinten nem érhetjük el soha, Erdélyen belül viszont volt rá esély: az erdélyi román szellemi elitnek volt egy velünk rokon gondolkodású csoportja, de ott is nagyon rezgett a léc, amikor a magyarok saját közösségükről társnemzetként beszéltek Erdélyen belül” – emlékezett vissza Molnár Gusztáv a kétezres évek elejének nagy vitáira.
„Az volt az utolsó pillanat, amikor ezt megtehettük, de már akkor nagymértékű illúzió volt benne, hiszen az arányok döbbenetesen megváltoztak” – vonta le nem kevésbé tragikus következtetést a politológus.
Tragikus alaphelyzet szerinte, hogy mi ragaszkodunk a nemzet mivoltunkhoz, mert minél inkább ragaszkodunk ehhez, annál fájdalmasabb számunkra látni, hogy a nemzetállam minket nem ismer el ilyenként soha. Ennek a dilemmának a politikai feloldását nem látja, csak a feloldás kulturális stratégiáit.
Aki tehát meg szeretné őrizni az illúzióit, az ne olvassa Molnár Gusztáv írásait. Vagy vállalja az átgondolásuk kockázatát. Mi több, szívesen olvasnánk Molnár Gusztáv mai jóslatait például annak fényében, hogy Oroszország hét éve rendszeresen megszegi Európa másik dédelgetett elvét, más államok szuverenitását.
Sőt még szívesebben néznénk, ha ma mondjuk videóblogot indítana a szalárdi orákulum.
(Bocs, Guszti, ezt nem tudtam kihagyni.)
Szabó Tünde
foter.ro/cikk

Botránytól bűzlő versenyvizsga
A több mint négy éve érvényben lévő oktatási törvény alkalmazása óta a szaktárca először hirdetett versenyvizsgát a negyvenkét megye főtanfelügyelői tisztségére – ez azonban már az elején bal lábbal indult. Alig másfél hónappal a versenyvizsga előtt a minisztérium megváltoztatta a módszertant, és azoknak a jelölteknek is lehetőséget kínált a megmérettetésre, akik a vizsga időpontjáig nem töltik be a nyugdíjkorhatárt, az sem baj, ha egy nappal utána már nyugdíjasok, bátran kiülhetik a négyéves mandátumot.
Már akkor elindult a spekuláció, hogy személyre szabottan kiknek kívánnak kedvezni ezzel az intézkedéssel, ki kinek a rokona, ismerőse a minisztériumban vagy a kormányban, kik azok a tizenöt-húsz éve tisztségben lévő oktatási vezetők, akik beton-biztosan maradnának a főtanfelügyelői székben, nehogy vissza kelljen menniük tanítani.
Alig csitult el a találgatási hullám, kezdődött a jelentkezés időszaka, amikor újból erőre kapott az indulat, hogy a politikai pártok küldik ringbe jelöltjeiket, és félő, nem a szakmaiság lesz a döntő, hanem a politikai színezet. Kovászna megyében izgalomra adott okot, hogy utolsó napig nem pályázott senki a tisztségre, a jelenlegi főtanfelügyelő már betöltötte a nyugdíjkorhatárt, nem vizsgázhat, és úgy tűnt, nem akad egy magyar pedagógus, aki vállalná a felelősséget. Mert ahhoz kétség nem fér, Háromszék mindenkori főtanfelügyelőjének magyarnak kell lennie, egy hetvenöt százalékban magyar többségű megyében ez dukál.
Nos, az utolsó pillanatban vállalta a megmérettetést Kiss Imre, a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskola igazgatója, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének székelyföldi alelnöke, aki több ízben bizonyította, rövid és hosszú távon is képes tervezni, a fiatalok elhelyezkedését pozitívan befolyásoló döntéseket hozni – például az elméleti és gyakorlati oktatásban is gyengén teljesítő hibrid iskolatípus, a szakközépiskola helyett a kézzelfogható szakmai tudást nyújtó szakmunkásképzőt részesíti előnyben. Tavaly kilencedik osztályokban csak ilyen felvételit hirdetett iskolája.
Eljött a versenyvizsga ideje, és országos botrányba fulladt már az első próba, az írásbeli teszt. Közel húsz pályázó lépett vissza – köztük a háromszéki jelölt is –, egyesek egészségügyi okokra hivatkoztak, mások azzal hagyták el a vizsgatermet, hogy arcul csapták őket – a kétezer oldalas vizsgaanyagból csak az oktatásmenedzsmentre vonatkozó kérdésekre kellett válaszolni, módosították a pontozást –, szabálytalannak ítélték az egész eljárást, kérték a versenyvizsga eredményeinek megsemmisítését. Nem csoda, ha némelyekben felmerült, előre eltervezett színjátéknak voltak részesei.
Kérdés, ezek után lesz-e jelentkező az üresen maradt főtanfelügyelői tisztségekre, vagy minden marad a régiben és ideiglenes kinevezéssel irányítják tovább az oktatás megyei szintű intézményeit.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dorin Florea: Sértő a "kisebbségi" megnevezés
Tegnap délben sajtótájékoztatót tartott dr. Dorin Florea polgármester, aki ezúttal nem a város mindennapi közigazgatási gondjait osztotta meg a sajtóval, hanem a közelmúlt eseményeire reflektált. Szó esett a március 20-i megemlékezésekről, a párttörvényről és a központi költségvetésről.
Először a polgármester sikeresnek minősítette a hivatal által szervezett 1990. március 19–20-ra való megemlékezést, ahol "történészek, pszichológusok, egyetemi tanárok mondták el objektív véleményüket a történtekről". Ezzel szemben a magyar politikusok megint külön-külön szervezték a rendezvényt, s még Emil Constantinescu volt államelnök sem kereste fel – fejtette ki sérelmeit a polgármester, s hozzátette, mindemellett beült a "haszonlesők bandájába" (gasca de profitori). Három szomorú arc közé, akik nem tettek mást, mint szították a hangulatot Marosvásárhelyen, s közben ők jól éltek. Mi több, Emil Constantinescu sem tartotta be a városnak tett ígéretét, amelyet Göncz Árpád volt magyar köztársasági elnök látogatásakor fogadott meg. Ezzel szemben ő igyekezett a törvények határmezsgyéjén a magyar és a román lakosok érdekeit szolgálni, hogy megteremtse a harmóniát a városban. Amikor a Népújság arra volt kíváncsi, hogy miként tartotta be a kisebbségi törvényben foglaltakat, hosszú magyarázkodásba kezdett.
"Nem tartom jónak, hogy a kisebbségi törvény megszabja, kit milyen funkcióba kell kinevezni etnikai alapon" – mondta, majd miután felvetettük a kétnyelvű utcanévtáblák kérdését, kifejtette, az alkotmány szerint Románia egységes nemzetállam, nem hozhat a helyi közigazgatás ezzel ellentétes határozatokat, ezért nem lehet "bárhogy lefordítani" az utcaneveket. Mégis, ő volt, aki szorgalmazta, hogy Marosvásárhelyen a "hagyományos utcaneveket" használják, nem azokat, amelyek a hivatalos névjegyzékben szerepelnek. A helyi tanács nem akarta elfogadni ezt a javaslatot, azért nem kerültek ki a mai napig a kétnyelvű utcanévtáblák. Mégis, a "javaslatára" nevezték el a volt 2-es számú általános iskolát építtetőjéről, dr. Bernády Györgyről, és megakadályozta, hogy a vegyi ipari szaklíceum Emil Dandea nevét viselje, mivel a volt polgármesternek semmi köze nem volt az épülethez. Aztán részletezte: a kulturális közeledést szorgalmazza továbbra is, ez oldja meg a kérdést, nem az ilyen követelések. Ezt az üzenetet kell továbbvinni. Az említett politikusok csak a középszerűséget honosították meg a politikai, emberi kapcsolatokban – mondta többek között, hozzátéve: azért vannak "rendes magyarok is közöttünk".
A polgármester különleges elmélettel állt elő. Elmondta, kivenné a jogi kifejezések szótárából a "kisebbségi" szót, hiszen ez "megalázó" a magyar anyanyelvű román állampolgárok számára. Ez olyan megbélyegzést jelent, amelytől nem lehet megszabadulni, s amelynek "viselését" a magyar politikusok is szorgalmazzák. S ez olyan jel, amelyet a történelmi időktől a magyarok magukon viselnek. Felvetettem, hogy ilyen elven a "többségi" kifejezést is törölni kellene. Erre a következőképpen válaszolt: "azt nem lehet, mert többség az is, amikor négyen ülünk egy kocsmában, hárman söröznek, és egy bort iszik – a sörivók a többség" – magyarázta.
Miután "letudtuk a kisebbségi ügyet", a polgármester a párttörvényre tért át, és elmondta, kötelezővé kellene tenni a politikai kampányokban a tévéadókon az ingyenes klipek közzétételét, mert szerinte a legtöbb politikus így mossa tisztára a kampányokba befolyt pénzt. A továbbiakban azt is nehezményezte, hogy a szerencsejátékokra vonatkozó új jogszabály szerint a bevétel után nem a helyi közigazgatásnak, hanem a központi költségvetésnek adóznak. Ez az eljárás ellentmond a meghirdetett közigazgatási decentralizációval. S innen jött az újabb ötlet: "a kormány ne bocsásson ki minden év december 20-a és 31-e között rendeleteket, mert ezeket sebtében hozzák, nincsenek átgondolva és többet ártanak, mint használnak".
Aztán elárulta, évek óta szeretne egy építkezésitörmelék-lerakót létesíteni Marosvásárhely környékén, de az előző környezetvédelmi miniszterek nem engedélyezték, mivel van egy olyan jogszabály, amely megtiltja, hogy a város 30 kilométeres körzetében bármilyen hulladéklerakó létesüljön (sz. m.: a jóváhagyott kerelőszentpáli kivételével, természetesen). De a napokban a hivatal kapott egy e-mailt, ami mégis "reménysugár lehet arra, hogy ez is elrendeződik". Próbáltunk megtudni részleteket, de a polgármester azt mondta, csak akkor válaszol ezekre a kérdésekre, amikor biztos lesz, hogy előreléphet ez ügyben.
Olvasóink jelezték, hogy szintén a napokban olyan táblák jelentek meg a Vár sétányon, amelyek arra hívják fel a figyelmet, hogy veszélyes az évszázados fák alatt parkolni, illetve a padokon tartózkodni, s ezek arról is tájékoztatnak, hogy "a fák kezelés alatt állnak". A polgármester megerősítette, a táblákat a hivatal helyezte ki, mert volt eset, hogy az elszáradt, vaskos faág az útra esett, és ez valóban veszélyes lehet. A baleset felelőssége pedig a hivatalt terheli. Így próbálják óvni a lakosokat. Hogy valóban kezelésbe veszik-e a fákat, arra nem válaszolt. Reméljük, nem a láncfűrész lesz a "végső megoldás".
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely)

Ma kezdődik a XXII. marosvásárhelyi Tudományos Diákköri Konferencia
320 dolgozatot mutatnak be, 17 meghívott előadót várnak a rendezvényre
A Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség (MMDSZ) szervezésében idén is sor kerül a Tudományos Diákköri Konferenciára (TDK). A ma kezdődő háromnapos rendezvényen 23 szekcióban kerül sor előadásokra, és 320 hallgatói dolgozatot mutatnak be.
A marosvásárhelyi TDK idén is akkreditált rendezvény, amelyen a részvétel 18 kreditpontot ér a rezidensek, PhD-hallgatók és szakorvosok számára. A magyar hallgatók anyanyelvükön mutathatják be orvosi, fogorvosi és gyógyszerészeti vonatkozású dolgozataikat, több workshopra is sor kerül, illetve meghívott magyarországi szakemberek előadásait hallgathatják meg a résztvevők. A ma kezdődő, munkaműhelyekkel indító tudományos rendezvény három helyszínen oszlik meg: a Kultúrpalota termei mellett a Plaza, illetve a Continental szállók konferenciatermeiben is tartanak előadásokat. A XXII. TDK főszervezőinek – Tubák Nimród MMDSZ-elnök, Mihály Izabella IV éves, Varga Ágota V. éves, Mihály István V. és Virginás-Tarr Ágnes II. éves hallgatók az általános orvosi karon – tegnapi sajtótájékoztatóján elhangzott, hogy a 23 szekcióban beérkezett 335 dolgozatból 320 dolgozat kerül bemutatásra a rendezvényen, 22-vel több, mint tavaly.
"Két szekcióval több van, mint a tavalyi TDK-n. Magyarországról 17 meghívott előadóra számítunk, és két helyi előadónk is lesz: dr. Szatmári Szabolcs ideggyógyász főorvos, egyetemi előadótanár és dr. Kovács Judit intenzív terápiás főorvos, egyetemi előadótanár. A legtöbb dolgozat a megelőző orvostudomány, kardiológia és gyermekgyógyászat szekciókban érkezett be, és minden témakörben küldtek be dolgozatokat" – nyilatkozta lapunknak Tubák Nimród.
A Tudományos Diákköri Konferencia elsősorban a diákok szemszögéből kiemelt jelentőségű, hiszen ők jelentik a rendezvény fő célcsoportját. "Egyedüli magyar orvostudományi diákköri konferenciaként Erdélyben, lehetőséget nyújt az egyetemi hallgatóknak arra, hogy bemutassák tudományos munkájukat. Úgy vélem, az egyetem nem készít fel olyan kihívásokra, amelyeket egy ilyen konferencia megkövetel. A hallgató számára komoly munkát, nehéz döntéshozatalokat jelent az út, amíg eljut oda, hogy bemutathassa dolgozatát. Az oktatási rendszer hiányosságának tartom, hogy nem elég interaktív a felsőoktatás, a hallgató elég gyakran hallgat, és ez az orvosi egyetemi oktatásban sincs másként. A konferencia kitűnő alkalom arra, hogy a diák a témavezető oktató irányításával elkészítse a dolgozatát, ami rengeteg munkát igényel. A hallgatónak ugyanis tanulmányoznia kell a szóban forgó szakterületen, a választott tudományos témán belül a legutolsó szakirodalmat – és itt nagyon fontos az angol nyelvtudás is –, feldolgozza az anyagot, szintetizálja, azaz a terjedelmes szakirodalmi adatokat összefoglalva írjon egy 200 szavas kivonatot, és végül mutassa be a dolgozatát" – egészítette ki a beszélgetést Mihály István főszervező.
A rendezvény holnap szekciónkénti előadásokkal folytatódik, a gálaestre, illetve a díjkiosztó ünnepségre szombaton 18 órától kerül sor a Kultúrpalota nagytermében.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Mélyponton a román–magyar kapcsolat (II.)
A románság jelenlegi kisebbségi politikája számunkra „idegesítő”, talán nem is túlzás, ha felháborítónak nevezzük. A románok ezzel szemben „nyugodtan” végzik dolgaikat, mondanám „kisded” játékaikat, a régi recept szerint. Nekik semmi nem sürgős, és azt is tudják, hogy az idő most is nekik kedvez. A statisztika azt mutatja, hogy a magyarság Erdélyben nem gyarapszik, sőt inkább fogyóban van. A másik tény, amit „román barátaink” kárörvendve vesznek tudomásul, hogy az erdélyi magyar politikában semmi egység nincs, a magyarság politikai szerepvállalása a jövőt illetően megkérdőjelezhető.
Mire számíthatunk tehát, vagy mi a teendő? Higgadtnak kell maradni, csendesebben intézni dolgainkat, kevesebb csinnadrattával, inkább több nyugodt megbeszéléssel. Nem szabad elfelejteni, hogy az utóbbi 25 évben – bárhogyan is bíráljuk – az erdélyi magyarság helyzete javult, főleg ha összehasonlítjuk múltbeli korszakokkal. Milyen helyzet volt a negyvenes években, mi volt a Ceauşescu-éra alatt, és mi van most. Nyugaton ezen mérce szerint ítélik meg a dolgokat, ezt a románok jól tudják, packáznak, és vállvonogatva kérdezik, mit akarnak még ezek a magyarok. Ha egy szóval válaszolnék minden erdélyi magyar nevében: csak egyenjogúságot.
A megoldás ott kezdődhetne, ha mindkét oldal, végre! megértené, hogy nem ellenséggel áll szemben, hanem egy olyan partnerrel, akivel évszázadok óta együtt él, és továbbra is együtt kell élnie. Ez több mint jó szomszédság, ez „szimbiózis”, együttélés.
Jövőre választások lesznek, készüljünk fel komolyan, már csak azért is, mert új választási törvény készül, és nem tudni, mennyire kedvez majd a magyarságnak. Három magyar párt a román politika színpadán, nem megoldás, teljesen megosztja az erdélyi magyarságot. Mindhárom pártban vannak értelmes, jól felkészült és becsületesen dolgozó politikusok, akik ha megegyeznek, összefogva egy új, erős magyar párt vezetői lehetnek. Egy ilyen új párt a magyar érdekek mellett Erdély összlakosságának gazdasági és társadalmi érdekeit is képviselhetné, és így természetszerűleg, a választások alkalmával román szavazókra is számíthatnak. Távlatilag, Erdélyben egy közös román–magyar politikai erő is születhetne, mely, ha Erdély lakossági arányait nézzük, a 15-20 %-os szavazati arányt is elérhetné.
A fent írottak nem illúziók, hanem lehetőségek, és ki lehet használni őket. A román vezetéssel pedig meg kell értetni – és ez már a magyar kormány hatásköre –, hogy a hivatalos román szervek szembetűnően magyarellenes intézkedései nem illeszkednek egy szalonképes demokratikus kormányzás kereteibe, és sokat ronthatnak a két ország kapcsolatán. Tehát eddig és ne tovább!
Különben olyan ügyek, mint a marosvásárhelyi orvosi és gyógyszerészeti egyetem, vagy a Mikó kollégium elsősorban pénzkérdés, amit a magyar állam és a magyar emigráció segítségével meg lehetne oldani. Egyszerűen bővíteni kell a Sapienciát két új tagozattal, a román egyetemből ki kell lépni. A Mikó-épületet pedig meg kell venni. (Talán írjunk a magyar milliárdosoknak, Soros Györgynek, Péterffy Tamásnak?) .
A román–magyar „normális” együttműködés még várat magára, de ha már ez a „játék” tényleg az idegek játéka, akkor mi, magyarok is mutathatnánk valami újat.
Hollai Hehs Ottó, Németország
Nyugati Jelen (Arad)

„Figyelem a SRI magatartását...”
Klaus Iohannis tegnap kijelentette: „nagy figyelemmel” kíséri a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) magatartását, és számít arra, hogy az „kiegyensúlyozott” és semleges lesz a politikai játékokkal szemben.
A mandátuma során a SRI tevékenységi mérlegbemutatóján első alkalommal részt vevő államelnöki hozzáfűzte: a 2015-ös év „meghatározó a szolgálat fejlődésében”, tekintve, hogy új vezetősége van.
„Teljességgel bízom abban, hogy Eduard Hellvig igazgató úr, aki jól ismeri mind a nyílt társadalom érzékenységeit, mind a Románia EU-tagságából eredő szigorú előírásokat, döntően fog hozzájárulni ehhez a folyamathoz” – mondta Iohannis a SRI igazgatójával közösen tartott sajtóértekezleten.
„Meglátásomban a biztonság területén az együttműködés elvének kell ezt a magatartást meghatároznia. Ez jó kommunikációt és viszonyt feltételez a szolgálat és haszonélvezői, a tevékenységét ellenőrző intézmények és a társadalom között” – tette hozzá az államfő.
(Mediafax)
Nyugati Jelen (Arad)

Győri és kolozsvári zeneiskolások kórusainak közös hangversenye
Nem mindennapi hangversenynek adott otthont szombat délután a kolozsvári evangélikus-lutheránus templom: győri és kolozsvári zeneiskolás diákok hangjának csengése töltötte be a teret röpke kétórányi időre, igazi örömöt varázsolva a jelen lévő szülők, tanárok és zenekedvelők szívébe.
FEKETE ADÉL
Szabadság (Kolozsvár)
Szabadság (Kolozsvár)

Bizonytalan tenni akarás – Interjú Csinta Samuval az Erdély újranemesítői című könyvéről
Hat erdélyi nemesi család – Kálnoky, Apor, Mikes, Haller, Bethlen, Teleki – történetével, az egykori tulajdonok visszaigénylésével és annak buktatóival, a hagyományok, értékrendek megőrzésével foglalkozik az Erdélyi Napló főszerkesztője, Csinta Samu Erdély újranemesítői című könyve, amely a budapesti Heti Válasz Kiadó gondozásában jelent meg.
– Általános érdeklődés vagy személyes élmény alapján kezdte el érdekelni az erdélyi nemesség aktuális helyzete?
– Semmiféle arisztokrata leszármazással nem büszkélkedhetek, tehát nem innen fakad az érdeklődésem. Gyermekeim közül kettő is osztálytárs volt a Kálnoky-család két gyermekével, ennek révén megismerkedtünk a szülőkkel, elkezdtünk beszélgetni, egyfajta barátság alakult ki köztünk.
A beszélgetéseink során valami izgatóan különleges minőséget kezdtem érzékelni értékrendben, környezetben egyaránt, az általuk elmondott történetek is olyasmiről szóltak, hogy van, kell, hogy legyen valamiféle kötőanyaga ennek az osztálynak, amelyet annak idején felszámolásra, eltüntetésre ítélt a kommunizmus.
Mindenféle nyomor és nyomorgatás ellenére azok a nemesi származású emberek, akik itt maradtak, itt vészelték át a kommunizmust, és leszármazottaik mondhatni ugyanazt és ugyanúgy mondták, ugyanazokkal a hangsúlyokkal és meggyőződéssel, mint azok, akik már nyugaton születtek, ott szocializálódtak, és csak később jöttek vissza. Elsősorban ez a „kötőanyag” kezdett érdekelni.
– Ez a „kötőanyag”, az értékrend tehát az egyik közös elem a családokban. Milyen egyéb kritériumok alapján választotta ki épp ezt a hat családot?
– A sajátos értékrend valóban mindenképpen közös bennük, amely szóhasználatban, prioritásokban is megmutatkozik, de nagyon érdekes közös vonás a családi kapcsolatok ápolása és kezelése is. Hiszen miközben – és most az itthon maradottakról beszélek – sokukat úgy nevelték, hogy legszívesebben egy életen át letagadták volna, hogy grófi vagy bárói ivadékok – mert csupa hátrányuk származott belőle –, otthon egyfajta kettős beszédet folytattak.
Nem beszéltek a múltjukról, arról, hogy annak idején milyen életet éltek, már csak azért sem, nehogy elszólja magát valahol a gyermek, amiből aztán hátránya származna az iskolában vagy bárhol máshol, a családi, rokonsági kapcsolatok azonban mindig kivételt képeztek. Ezek az emberek leginkább úgy tudtak ráeszmélni a múltjukra, hogy sűrűn nézegették a családi fényképeket, a családról beszéltek az öregek a fiataloknak. De nemcsak úgy, hogy ez a nagyanyád, az a nagynénéd, hanem mindig abban a struktúrában, ahogy ők is megtanulták: „ő itt a nagymamád, gróf Mikes Mihályné, született Bánffy Eszter”.
A beszélgetések során szinte felrajzolták a családfájukat. Ez is egyfajta megtartó erő, volt mibe kapaszkodni. Az alanyok kiválasztásával kapcsolatban: ki akartam találni a téma nem szokványos megközelítését. Történelemkönyvet eleget írtak róluk, egy-egy személyiséggel készült interjúkötet is van bőven, genealógiai, családfakutatási munkát sem akartam írni. Lássuk, melyek azok a családok, gondoltam, amelyek visszaigényelték, részben vagy egészben vissza is kapták a dolgaikat, és elkezdtek valamit kezdeni velük. Akik nem eladták a kastélyt, a birtokot, nem hagyják összeomlani, az amúgy is omladozó örökséget, hanem megpróbálják megmenteni, és ezzel apránként, akarva vagy nem akarva, de kezdenek újra részévé válni az erdélyi társadalomnak.
– Némi családtörténet azért értelemszerűen mégis van a könyvben. Időben mennyit tekint át a családok történetéből?
– Először úgy képzeltem, hogy ’90 január elsejétől veszem a dolgokat, de a közel száz órás hanganyagból rájöttem, hogy legalább ’49 március 3-ig, a kitelepítések éjszakájáig vissza kell mennem, különben nem válik érthetővé, hogy honnan jön az a mentalitás, értékrend, aminek nem szabadott volna többé felbukkannia, mert eltemették, elásták, felszántották és beszórták sóval.
– A családi kapcsolatok tehát ma is nagyon erősek. Mi a helyzet a családok közötti kapcsolatokkal?
– Természetesen összejárnak, bár nem mindenki mindenkivel, hiszen azért ők is csak emberek. Közös fórumként ott van például az arisztokratákat tömörítő Castellum Alapítvány. Meglátásom szerint meglehetősen formális szervezet, igazából csak arra szolgál, hogy tagjai tudjanak egymásról.
Hathatós segítséget nem tudott nyújtani sem az egykori tulajdonok visszaszerzésében vagy kezelésében, és csak részben tudom elfogadni erre azt a magyarázatot, hogy minden család, minden ingatlan helyzete különbözik egymástól, így pedig képtelenség volt kidolgozni egy egységes jogi képviseletet. Amúgy nagyon összezáró társaság, szinte sehol nem hallani olyat, hogy az egyik család a másikat lejárató módon beszélne.
– Erdélyben nagy probléma, hogy az ellehetetlenített arisztokrácia helyére sosem lépett egy tehetős és művelt polgárság – megfelelő arányban semmiképp sem –, amely képes lett volna átvenni az elődök helyét például a művészeti élet szervezésében, a mecenatúrában, általában Erdély képviseletében. A gyökereit, hagyományait megőrizni képes nemesség ön szerint meg tud-e újra erősödni annyira, hogy az egykori szerepeit részben legalább újra gyakorolni tudja?
– Hogy meg tud-e, arra nem tudok válaszolni, de szeretném, ha meg tudna. Ezek a családok a magyar történelem nagyon sok vezetőjét adták vallási vezetőktől kezdve miniszterelnökig, jelen voltak, alakították a történelmet. De nemcsak a kirakatban lévő emberek képviselték a rájuk bízott közösségeket, hanem az arisztokraták többsége.
Egyfajta imperatívusz volt, hogy a gróf, a báró felelősséggel tartozik az uradalma falvai, népei iránt. A legtöbb helyen a gróf fizette az orvost, a gyógyszerellátást, úgy nevelték ezeket az embereket, hogy a saját érdekük előtt is elsősorban a közösség érdekeit nézzék. Küküllővár, a hajdani Haller-uradalom sosem volt például egy magyar közösség, Balázsfalva és környéke mindig román többségű volt, de itt is a közelmúltban még mindig azt mondogatták az idősek, hogy azok voltak a jó idők, amikor a gróf vigyázott rájuk, gondoskodott róluk.
Azt az örökséget a mostani nemesi leszármazottak is ismerik, csakhogy az elmúlt 50–60 év nemcsak a „civilekben” igyekezett minél alaposabb agymosást elvégezni, hanem bennük is nagyon mély nyomokat hagyott, a közéleti érdeklődés, szerepvállalási kedv szempontjából erős károkat okozott. Tele vannak kételyekkel, bizonytalansággal, aminek ugyan már nem nincs létjogosultsága, de magukkal hozták a gyermekkorból, amikor tudták, hogy bármikor beviheti a Szekuritáté a szüleiket, hogy titkolni kell a származásukat.
Nagy részük még mindig képtelen arra, hogy belenőjön a szerepébe. Pedig szükség lenne rá, hiszen ezek a családok világszerte hihetetlen kapcsolati tőkével rendelkeznek Bajorországtól Angliáig. Olyan lobbierő lehetne ez Erdély számára, amit bűn nem kihasználni.
Bemutatók, helyszínek
Csinta Samu Erdély újranemesítői című könyvét Sepsiszentgyörgyön április 9-én,Kolozsváron pedig április 14-én 18 órától mutatják be, de szerveznek bemutatót Kézdivásárhelyen, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen és Nagyváradon is, valamint a pozsonyi és brüsszeli Magyar Kulturális Intézetben is. A könyv szakmai bemutatója április 24-én a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon lesz.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Turisztikai kiadvány Észak-Erdélyről
Negyedik turisztikai könyvét mutatta be a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeumban a sepsiszentgyörgyi földrajztanár és turistavezető, Török Árpád.
A Sepsiszentgyörgyöt, az Olt mentét és a Maros völgyét bemutató kiadvány után most egy háromszékiek számára kevésbé ismert vidékre, Észak-Erdély tájaira és Bukovinába vezet el a szerző, akinek célja megszerettetni olvasóival azt az országrészt, amelynek lenyűgöző szépsége Európa bármely részével vetekedhet – olvasható a Profi Rádió honlapján.
„A kiadvány szokványos turisztikai kalauz, amelynek megvannak az úgynevezett szellemi részei, irodalmi és néprajzi vonatkozásai, a tájleírás és amellett pedig gyakorlati részek, a különlegességek, természeti kincsek leírása” – mondta Török Árpád.
A könyv kétségkívül hasznos útitárs lehet azok számára, akik a bemutatott vidéken járnak, ugyanis szemléletes térképekkel, rajzokkal, fényképek sokaságával hívja fel figyelmet a számos látnivalóra. A Kőköze, Érmellék, Avas, Tövishát, Doboka, Belényes elnevezések már csak azoknak hangzanak ismerősen, akik tudatosan őrizni próbálják e magyar neveket, amelyek a bemutatott vidékek nagyobb részén szinte teljesen eltűntek. A sorozat ötödik kötetében a szerző egész Erdély bemutatását tervezi.
Krónika (Kolozsvár)

Valóban vizsgálja a DNA az egyházi restitúciót
Valóban vizsgálódik az Országos Korrupcióellenes Igazgatóság (DNA) az egyházaknak visszaszolgáltatott ingatlanok ügyében – válaszolta a vádhatóság a Krónikának azt követően, hogy írásban tettük fel ezzel kapcsolatos kérdéseinket.
Amint arról beszámoltunk, a Voceatransilvaniei.ro hírportál hozakodott elő kedden azzal az állítással, miszerint a DNA Fehér megyei ügyosztálya több erdélyi megyében is gyűjt adatokat a római katolikus egyháznak visszaszolgáltatott ingatlanokról.
A Krónika érdeklődésére az ügyészség sajtószolgálata annyit közölt, hogy a Fehér megyei ügyosztály valóban vizsgálja egyházi visszaszolgáltatási ügyek törvényességét. Hozzátették: a bűnügyi nyomozás „in rem” történik, azaz mindössze a restitúció törvényességét vizsgálják általánosságban, gyanúsítottjuk nincsen.
Bár arra is rákérdezett a lap, hogy mely ingatlanok esetén merült fel az illegalitás gyanúja, konkrét esetekre nem tettek utalást válaszukban. Érdeklődtek ugyanakkor aziránt is, hogy a római katolikus egyház mellett érintettek-e a nyomozásban más magyar történelmi egyházak is, azonban válasz erre sem érkezett, sőt magát a katolikus egyházat sem nevesítették, mindössze általánosságban beszéltek „erdélyi megyékben jelen lévő” egyházakról.
Valószínűleg amiatt, hogy a Vocea Transilvaniei székhelye Szatmáron van, keddi cikkükben azt vették biztosra, hogy az ügyészek három Szatmár megyei településről kértek az egyházi vagyonnal kapcsolatos iratokat – Hadad és Aranyosmeggyes község önkormányzata pedig megerősítette az értesülést, azonban azt is közölték, hogy nem a DNA, hanem a kormányhivatal kért tőlük dokumentumokat.
A prefektúra jogásza viszont mindössze annyit árult el, hogy megyei szintű statisztikát készítenek, ehhez kellettek az iratok, azt már nem volt hajlandó elárulni, ki volt az adatgyűjtés megrendelője, illetve hogy pontosan mi célt szolgál az adatbázis-készítés.
„Veszélyes terepre mennek, akik az egyházi javak visszaszolgáltatását bolygatják. Az egyházakról el sem tudom képzelni, hogy ilyen ügyekben érintettek” – szögezte le szerdán a Krónika kérdésére Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, aki szerint elfogadhatatlan az eljárás.
Mint emlékeztetett, a történelmi magyar egyházak vissza sem kapták teljes ingatlanvagyonukat, miközben az ortodox egyházat különféle ajándékokban részesítette az állam. Kelemen Hunor inkább utóbbi esetben látna indokoltnak egy vizsgálatot.
Babos Krisztina
Székelyhon.ro

Erdélyi magyar pártelnökök véleménye a belügy tervezetéről
Összeegyeztethetetlennek tarják, hogy a közbiztonsági veszélyforrások közé sorolnák az etnikai autonómia követelését.
Az erdélyi magyar pártok vezetői egyöntetűen jogsértőnek és az európai értékekkel összeegyeztethetetlennek tarják, hogy a román belügyminisztérium által közzétett közrendvédelmi és közbiztonsági stratégia tervezete a közbiztonsági veszélyforrások közé sorolná az etnikai autonómia követelését.
A Krónika című napilap csütörtöki számában megszólalva Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke elmondta, első hallásra viccnek gondolta a belügyminisztériumi stratégiatervezet autonómiára vonatkozó megállapításait. Kelemen Hunor szerint „a szabadsághoz való jog megsértésének tekinthető, hogy közveszélyesnek minősítik egy közösség azon célkitűzéseit, melyek eléréséért békés módon, parlamenti eszközökkel küzd". Az RMDSZ elnöke kijelentette: kockázatosnak, veszélyesnek tartja, hogy a belügyi dokumentum ugyanabban a mondatban említi az autonómiát, a közösségi jogokat és a közbiztonságot. „Ily módon lassan leépíthető a demokratikus berendezkedés, visszaszoríthatóak a szabadságjogok" – vélekedett Kelemen Hunor.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke szerint a stratégiatervezet annak a szomorú ténynek a bizonyítéka, hogy néhányan még mindig nem tudják a véleménynyilvánítás szabadságát demokratikus módon kezelni. A pártelnök szerint az erdélyi magyarok autonómiakövetelése voltaképpen a pozitív, haladó európai gyakorlat romániai meghonosítására irányul, amely hosszú távú stabilitást és jólétet eredményezhetne Romániában is. Hozzátette, hogy nem ártana a román belügyminisztérium illetékeseit elküldeni Európa azon országaiba, ahol a működő területi autonómiák bebizonyították hasznosságukat és életképességüket. Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke szerint a közbiztonsági stratégiával önmagát minősíti a román belügyminisztérium és a kormány. A pártelnök emlékeztetett arra, hogy kedden az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának plenáris ülésén a skót népszavazás kérdése, és az ukrán helyzet is szerepelt. „Több felszólaló részéről elhangzott, hogy Ukrajnában, a többségében oroszok lakta területeken a széles körű autonómia jelentené a megoldást. Ha az európai értékrendet tartjuk mérvadónak, az autonómia kérdését is európai módon kell megoldani" – szögezte le Biró a lapnak. A Krónika Marc Gafarot i Monjót, a Katalán Demokratikus Konvergencia Párt külügyi kabinetvezetőjét is megkérdezte a belügyminisztériumi stratégiáról. Ő azt mondta, hogy a bukaresti dokumentum Franco tábornok autoriter spanyolországi diktatúrájára emlékezteti. A román belügyminisztérium honlapján kedden közvitára bocsátott, a 2015-2020-as időszakra vonatkozó közrendvédelmi és közbiztonsági stratégia a polgárok biztonságát fenyegető veszélyek között első helyen említi „a rasszizmust, idegengyűlöletet, szélsőségességet és az intolerancia minden más formáját, amely etnikai autonómia elérését célozza egyes térségek vagy régiók számára". MTI

Erdély.ma

Hargita és Kovászna megye tanácselnöke tiltakozik a központi politikai gyakorlat ellen
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke és Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke is csatlakozott és támogatja aláírásával a Romániai Megyei Tanácsok Országos Szövetségének (UNCJR) állásfoglalását, amelyben az országos szövetség a 2004/64-os törvény előírásainak módosítása ellen emel szót, a megyeitanács-elnökök megválasztására vonatkozóan. Mint ismeretes, a választási törvény módosítását előkészítő parlamenti szakbizottság tagjainak javaslata alapján 2016-tól a megyei önkormányzatok vezetőit közvetett módon választanák meg a megyei tanácsosok soraiból belső választás keretében. Jelenleg a megyeelnököket, akárcsak a polgármestereket, a lakosság választja egyfordulós szavazással. Az a jelölt nyer, aki a legtöbb szavazatot gyűjti be. Az állásfoglalás hangsúlyozza, hogy a tervezet ellentétes az 1985-ben elfogadott Helyi Önkormányzatok Európai Chartájának döntéshozatali elveivel és Románia Alkotmánybíróságának 2008/35-ös döntésével is, amely kimondja, hogy a megyei tanács elnökének megválasztása direkt szavazás eredménye kell, legyen, és nem a tanácsba bejutott pártok politikai alkuja. Az aláírók leszögezik, hogy a közvetett választási rendszer bevezetésének célja a megyék szerepének és hatáskörének csökkentése, figyelembe véve, hogy az állampolgárok által választott, tényleges lakossági felhatalmazással rendelkező jelenlegi vezetők nem befolyásolhatók a központi közigazgatás és politikai akarat által.
„Figyelembe véve, hogy a javaslat mögött nem létezik hatástanulmány, illetve társadalmi kezdeményezés, ezen indítvány kizárólag a központi politikai hatalomgyakorlás kiterjesztésének célját kívánja szolgálni, ami ellentmond a jogállamban alapvető értékként és irányadóként szolgáló demokratikus joggyakorlatnak” – nyilatkozta Borboly Csaba.
„Meggyőződésem, hogy egészségesebb az a döntés, amit 100 000 ember hoz meg azzal szemben, amit 30 emberre bíznak. Ez a demokrácia. Ez a törvénytervezet újra a központosítást szolgálja. Nyilvánvaló, hogy egy-egy erős helyi vezető, akit nem egy megyei tanács néhány-tíz tagja szavazott meg, hanem több tízezer polgár voksát tudhatja magáénak, sokkal erősebben képvisel egy közösséget. Ha kívülről nézzük a helyzetet: nyilvánvaló, hogy ilyen módon a helyi vezetőket ássák alá, ráadásul megfosztják az embereket egy választási lehetőségtől. Egyetértek a szövetség kezdeményezésével, hogy ezt a tervezetet nem szabad a parlamentnek elfogadnia. Minden megyei tanács elnökjelöltje maga veti az ágyát: ha a választók arra érdemesnek tartják, akkor megszavazzák. Ha a törvény módosul, akkor a megyei önkormányzat élére az kerülhet, aki több tanácsost tud meggyőzni arról, hogy őt támogassa. Nyilván értékelem és tisztelem a megyei önkormányzat képviselőit, azonban ez a törvénytervezet a demokráciadeficit tudatos építésének példája” – fogalmazott Tamás Sándor.
A Romániai Megyei Tanácsok Országos Szövetsége (UNCJR) tehát közös állásfoglalásban szólítja fel a parlamentet az európai direktívák, valamint az alkotmány szellemének tiszteletben tartására. A dokumentumot csatolva találják.
Közlemény
Erdély.ma

Van mit, van hol, de ki?
Hozzájuthatnak-e a legújabb magyar könyvekhez azok, akik nem tudják megengedni maguknak a kiadványok megvásárlását? Milyen ma az olvasási kedv Erdélyben? Az Erdélyi Napló könyvtártúrán járt.
Az elektronikus könyvek terjedésével leáldozóban lévőnek tűnik a nyomtatott kiadványok népszerűsége. Egyre kevesebb családban gyűjtik a könyveket, egyrészt, mert a fiatalabb generációk nem tartanak rá igényt, másrészt mivel egyre drágábbak – legalábbis a bérekhez mérten. Aki mégiscsak szeretne kézbe venni hagyományos kiadványokat, annak marad a könyvtár.
Kicsi, majd nagy olvasók
Diákok számára – főleg a házi olvasmányok tekintetében – az iskolai könyvtár a könyvekhez való legkézenfekvőbb hozzáférési mód. „Nálunk a kötelező házi olvasmányok mind megtalálhatók” – jelenti ki a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium aligazgatója, Solymosi Zsolt. A több mint 10 ezer kiadványt számláló, nemrég felújított könyvtárban Feischmidt Ildikó könyvtáros kalauzol végig. Az állomány kissé megcsappant, mióta szétköltözött a korábban egyazon épületben működő unitárius gimnázium és a Brassai Sámuel Líceum. Még mindig sok a régi rendszerben vásárolt kötet, amelyeket csak nagyon ritkán vagy egyáltalán nem kölcsönöznek ki a diákok. Az állomány mintegy 70 százaléka olyan kiadvány, amelynek tartalma mára elavult. A frissítést magánadományokból, hagyatékokból, csekély állami pénzből, valamint az iskolát támogató Pro János Zsigmond Szövetség révén végzik. És nem is akárhogyan: a látogató meglepődik, hogy a polcon ott találja például Dragomán György nemrégiben megjelent, nagy sikerű Máglya című regényét is, amely egyes könyvesboltokban már elfogyott.
Az 1–4. osztályosok a könyvtár leglelkesebb látogatói, tudjuk meg Feischmidt Ildikótól, 5–8. osztályban lanyhul az érdeklődés, de kilencediktől ismét gyakran megfordulnak a diákok a könyvek birodalmában. Érdekességként: az unitárius kollégium minden évben könyvkavalkádot szervez, amikor ingyen el lehet vinni a könyvtár és a diákok által felajánlott plusz példányokat.
Nem sokban különbözik a helyzet a Brassai Sámuel Líceumban sem. Könyvtáruk valamivel több mint 30 ezer kiadványt tartalmaz, a gond itt is az, hogy nagy részük még az elmúlt rendszerben került leltárba. Az iskola könyvtárosa, Pop Adrián sem panaszkodik a diákokra, nagyon sok fiatal keresi fel, és nem csak a házi olvasmányok érdeklik őket.
A kiadók sem adják ingyen
A Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány, a könyvtár, a hozzá kapcsolódó nyelviskola és nyelvvizsgaközpont 1992-ben kezdte meg tevékenységét az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Könyvtári Szakosztályának intézményeként. Az alapítvány saját tulajdonú kolozsvári székházában mintegy 60 ezer kötetes, egyetemi oktatást is kiszolgáló könyvtár működik, olvasóinak zöme Kolozsvárott tanuló magyar egyetemi hallgató és középiskolás diák. Egyik beszerzési forrásuk a Márai-program, amelynek keretében különböző kiadók köteteiből rendelhetnek ingyenes példányokat egy-két alkalommal egy évben. A gond az, hogy csak bizonyos, a kiadók listáján szereplő kiadványokat rendelhetnek meg, amelyek nem mindig találkoznak a diákok, illetve a többi olvasó igényével. „Évekkel ezelőtt a kiadók még megengedhették maguknak, hogy új kiadványaikat elküldjék a könyváraknak is, de ez ma már nem működik” – mondja Miklós Erika könyvtáros. Az olvasók száma így évről évre apad – noha ennek elsősorban nem a könyvtári állomány az oka.
A közkönyvtár nem csak könyvtár
A sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár, Háromszék közkönyvtárának története a reformkorig nyúlik vissza. A főszékhelyen található három olvasószolgálati részleg és a városban működő fiókkönyvtár több mint 220 ezres összállománnyal áll az olvasók rendelkezésére. A megyei könyvtár jelenlegi szervezeti formájában 1974 óta működik, és a Kovászna Megyei Tanács fennhatósága alá tartozik. „A közkönyvtárak egy ideje nemcsak könyves intézményekként működnek, hanem egyéb szerteágazó feladatokat is végeznek az olvasásra nevelés és a kulturális rendezvények során. A könyvtárba beiratkozottak száma jelenleg mintegy nyolcezer főre tehető, azaz Sepsiszentgyörgy lakosságának közel 16 százaléka aktív könyvtárlátogató” – tájékoztat Szonda Szabolcs igazgató.
A könyvtár állományának több mint fele magyar nyelvű, a szakkönyvek némileg túlsúlyban vannak, de a szépirodalom is több mint 100 ezer kötetet tesz ki. Az állománybővítés érdekében a pénzalapot negyedévekre osztják be, és bizonyos rendszerességgel vásárolnak. Közben folyamatosan zajlik a felmérés arról, mire van szüksége a könyvtárnak, ebből a célból úgynevezett hiánylisták készülnek, amelyeket a különböző részlegeken megbízott kollégák frissítenek. „Évente mintegy nyolc-tíz alkalommal vásárolunk, van, amikor a kiadótól, máskor a könyváruházaktól vagy akár az internetről” – mondja az igazgató. A magyar, román és más nyelvű könyvek, periodikák, dokumentumok mellett 2669 elektronikus dokumentum is az olvasók rendelkezésére áll.
A statisztikák szerint az egyéni igénylések száma évente mintegy 75 ezerre tehető. A könyvtár rendszeres látogatói főként az 5–8. osztályos diákok, illetve az idősebb korosztály, a középkorúak kisebb száma vélhetően a munkával és egyéb elfoglaltságokkal is magyarázható.
Magyar kiadványok a rengetegben
Többemeletes épületben található Kolozsváron a megyei könyvtár. Néhány éve költözött ki a városközpontból a külvárosba, azóta megcsappant a látogatók száma – mondják a könyvtár illetékesei. Kolozs megye megközelítőleg 700 ezer lakosának 15 százaléka magyar, ennek ellenére a magyar könyvek a világirodalom címszó alá vannak besorolva. Nem csoda, hogy elvesznek az egyéb nyelvű publikációk rengetegében: mindössze négy-öt könyves szekrény áll a magyar részleg rendelkezésre. Floarea Elena Mosoiu, a könyvtár aligazgatója pontos számmal is szolgál: 16 487 magyar könyvcím áll az olvasók rendelkezésére, az összállomány 8 százaléka. Ugyanakkor a 30 ezer rendszeres könyvtárlátogató 6,5 százaléka magyar anyanyelvű, ami nagyon kevés a megye magyar lakosságához képest. 2014-ben 318 új magyar nyelvű kötetet vásárolt a könyvtár, ez csupán 3 százaléka az újonnan beszerzett könyveknek. A megyei könyvtár egyik beszerzője szerint igyekeznek a lakosság nemzetiségi összetételével arányosan beszerezni a könyveket – csakhogy ez, ahogyan az adatokból is kitűnik, nem mindig sikerül, és nem is igen látszik.
Olvasói apokalipszis
Elkeserítő helyzetképet mutatnak a romániai olvasási szokásokról készült statisztikák. Egy nemrég készült kimutatás szerint az összlakosság fele egyáltalán nem olvas könyveket. Egy évtized alatt 30 százalékkal csökkent a könyvtárak száma, hasonló mértékben azoké, akik köteteket kölcsönöznek. Ezzel szemben a franciák 90 százaléka havonta elolvas egy könyvet, egy bestseller 1,5-2 millió példányban fogy el. A finnek 77 százaléka évente legalább egy könyvet megvásárol, Romániában az arány 24 százalék. A romániai megkérdezettek egynegyede soha életében nem vásárolt könyvet.
Milliós állomány, újságolvasó nyugdíjasok
Kolozsvár legjelentősebb könyvtára – amely könyvállományában messze felülmúlja a 700 ezer kötetes megyei könyvtárat – a közismert nevén egyetemi könyvtár. Megalakulása pillanatában, 1872-ben, a Kolozsvári Tudományegyetem könyvtára több mint 11 ezer kötetet számlált, amely felölelte Joseph Benigni főhadvezérségi titkár hagyatékát, a régi királyi jogakadémia és az orvos-sebészeti intézet könyvtárát, illetve a főkormányszék levéltárát. Ehhez kapcsolódott az Erdélyi Múzeum-Egyesület mintegy 40 ezer kötetből álló könyvtára, amelyet az újonnan alakult intézmény rendelkezésére bocsátott. Jelenleg a négymillió körüli összállomány a tudományok valamennyi területét felöleli, a gyűjtemény tematikájában és információhordozók tekintetében enciklopédikusnak tekinthető: könyvek és régi könyvek, kéziratok, időszaki kiadványok, térképek, metszetek, fényképek, képeslapok, apró nyomtatványok, kották, különböző audiovizuális és elektronikus dokumentumok, valamint adatbázisok alkotják.
„Mintegy 50 ezer beiratkozott olvasónk van” – ismerteti a helyzetet ifj. Györfy Dénes könyvtáros. Hogy a könyvtári állományban hány magyar nyelvű kiadvány található, arról nincs külön adat, 1918-ig gyakorlatilag csak magyar nyelvű kiadványok voltak az egyetemi könyvtárban, közöttük ma is találhatók 16–17. századi dokumentumok, kéziratok. A ritkaságokat természetesen nem lehet hazavinni, de valamennyi kiadvány a kutatók rendelkezésre áll. Van a könyvtárnak kölcsönző részlege is, sok diák és nyugdíjas pedig az egyetemi könyvtárba jár napi- vagy hetilapokat olvasni.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

László királyt az érdekelte, hogy rend legyen, nyugalom
Kutatási területe a középkori Magyarország politika-, társadalom- és intézménytörténete. DR. ZSOLDOS ATTILA, a MTA levelező tagja a Szacsvay Akadémián a Szent István utáni Árpád-házi királyok külkapcsolatairól tartott előadást. Szilágyi Aladár Szent László koráról kérdezte a címzetes egyetemi tanárt.
Elődei: I. Béla, Salamon, majd Géza három-három éves uralkodását trónviszályok, testvérharcok jellemezték, végül László volt az, aki stabilizálta az országot…
László idejében van egy rendkívül látványos, szimbolikus jele is annak, hogy az előző évtizedek zűrzavara lezárult: az 1090-es évek elején László meghódítja, birtokba veszi az addig önálló Horvátországot.
Ez az első sikeres expanziós törekvése az Árpád-háziaknak?
Igen, nevezhetjük az első expanziónak, de nevezhetjük a Magyar Királyság stabilizálásának is. Ez olyan jó sikerült, hogy ettől kezdve a Magyar Királysággal Közép-Európa keleti felén – modern kifejezéssel élve – regionális nagyhatalomként kell számolni, amely egyfelől nem vetekedhet a két szomszédos birodalommal, a Német-római Császársággal és Bizánccal, de mind a kettőnek lehet kellemetlen és komoly ellenfele, másfelől pedig a kisebb szomszédok félve tekinthetnek rá, és érdekük a jó kapcsolat ápolása Magyarországgal. Innentől kezdve a magyar királyok rendre beavatkoznak a lengyel trónküzdelmekbe, halicsi és más orosz fejedelmek trónviszályaiba, a délszláv világ küzdelmeibe. Tehát ahogy az előző évtizedekben a Német-római Birodalom avatkozott bele a magyar trónviszályokba, most már Magyarország is képes arra, hogy a környező kisebb vagy kevésbé szervezett, politikailag gyengébb szomszédok belviszályaiba afféle „igazságosztóként” az egyik vagy a másik fél mellett elkötelezett résztvevőként vegyen részt a konfliktusokban.
Gondolom, az sem elhanyagolható dimenzió, hogy már Gézának is, de főleg Lászlónak sikerült VII. Gergely pápa támogatását elnyernie.
Ennek nagy jelentősége volt. Elsősorban azért, mert a középkor világában a vallás és az egyház jelentősebb szerepet játszott, mint manapság, mert a középkori ember nem megszokásból, vélt vagy valós politikai elvárásoknak engedve volt vallásos, hanem őszintén.
Egy tudós kollégám mondta egyszer, azóta is sajnálom, hogy nem én találtam ki: a középkori ember számára a keresztény „túlvilág” olyan volt, mint mondjuk, a mi számunkra Kína. Nagyon távoli, semmit se tudunk róla, de a reális világunk része.
Ilyen körülmények között „Krisztus földi hatalmának az örököse”, Szent Péter utóda, a római pápa nem egy volt a kor kisebb-nagyobb hatalommal rendelkező uralkodói közül, hanem egy olyan erős tekintély, akivel a kapcsolatok rendezettsége kívánatos volt. Ehhez hozzájárul az is, hogy VII. Gergely pedig nem egyike volt a középkor számos pápájának, hanem egy kifejezetten reformeri lelkülettel megvert vagy megáldott személyiség, akinek a nevéből képzett „gregoriánus” reform éppen arra irányult, hogy az egyház korábbi időszakban betöltött szerepét alapvetően átformálja. A korábbi időszakban, a „Karoling királyeszmének” megfelelően az uralkodót egyfajta főpapi hatalommal felruházott személynek tekintették. Szent István is ebben a szellemben rendezte be a királyságát. István volt az, aki egyházakat alapított, kijelölte a püspökségeket, püspököket ültet a főpapi székekbe. – Ez még mind a Karoling eszmének az alkalmazása. Gergely oly módon kívánt ezzel szakítani, hogy az egyházat meg akarta tisztítani a világi befolyástól. Ragaszkodott ahhoz, hogy abban az eljárásban, melyben az új püspök elnyeri méltóságát, kizárólag az egyháziak jussanak szerephez. A pápasághoz fűződő kapcsolatoknak azonban volt egy másik vetülete is ebben a korban. Salamon ugyanis, trónja elvesztése után annak érdekében, hogy visszaszerezze országát Géza hercegtől, felajánlkozott a német-római császárnak hűbéresként. Ez az első olyan pillanat – de nem az utolsó –, amikor tetten érhetjük a Pápai Kúriában azt a felfogást, mely szerint annak idején Szent István voltaképpen Szent Péternek ajánlotta fel az országát, tehát Magyarország így a mindenkori pápa egyfajta hűbérese lenne, mivel a koronát a pápa, II. Szilveszter küldte annak idején Istvánnak. Még az Árpád-kor végén, a 13. század utolsó évtizedeiben is megjelenik ez az érvelés a pápai hatalom részéről. A magyar hagyomány viszont úgy tudja, hogy Szent István Máriának ajánlotta föl az országot. Ez lett volna az a megoldás, ami biztosítja, hogy a pápai hatalom nem követelhet magának különösebb befolyást a Magyar Királyságra. Azt nem tudjuk, hogy István felajánlása megtörtént-e, vagy ez az epizód Szent István középkori életírásaiban az 1070-es években feltűnő pápai jogigény ellenében megkonstruált magyar „hivatalos” álláspont-e valójában. Mind az egyik, mind a másik megoldás mellett hozhatók fel érvek és ellenérvek, de sajnos, a teljes bizonyosságig nem tudunk eljutni a választ illetően.
Sajátos dinamikája volt ennek a kornak, hogy magyar királyok a német császár ellenében a pápával szövetkeztek. Ugyanakkor Lászlónak – de már Gézának is – komoly fenntartásai voltak: jó, jó, támogat bennünket a pápa, de ne szóljon bele a dolgainkba. Főleg László nem volt elragadtatva Gergely pápa reformjaitól, annyira nem, hogy – tudtommal – a váradi püspökséget is „pápai áldás” nélkül hozta létre…
Magát a püspökséget nem László hozta létre, hiszen az már I. András korában létezett, László az, akiről úgy tudjuk, Biharból Váradra helyezte át a püspökség székhelyét, de pápai engedély nélkül, saját elhatározásából.
Sőt, még abban is bizonyosak vagyunk, hogy az első magyar szentté avatások 1083-ban, amikor Istvánt, Imrét, a vértanú Gellértet, valamint a két nyitrai remetét szentté avatják, azok is pápai beavatkozás nélkül zajlódtak le, a magyar király elhatározásából, a magyar egyház égisze alatt.
Van ugyan olyan forrás, mely szerint VII. Gergely adott volna felhatalmazást ennek a végrehajtására, ez azonban valószínűleg téves információ, a korabeli politikai játszmák része. Megjegyzendő azonban, hogy a 11. század végén, a pápaság még nem is igényelte magának a szentté avatási eljárás ellenőrzési jogát.
Tehát a kanonizácó még nem vette fel az úgynevezett szentté avatási per formáját?
Ekkor még nem volt szokásban. Európa bármely országában a helyi egyház ügye volt a szentté avatás kérdése. Lászlónál inkább az figyelemre méltó, hogy szemlátomást nem pápabarát politikát folyatott, hanem a Magyar Királyság mindenkori érdekeit tartotta szem előtt. Kezdetben, mint már említettük, Géza, majd László valóban igénybe vették a pápa támogatását a német-római császárral szemben, később azonban – az említett Horvátország miatt – elhidegülnek a magyar-pápai kapcsolatok, aminek megint volt oka, mert a horvát királyok egyikének szintén az akkori pápa küldött koronát, és emiatt igényt tartottak Horvátország hűbérére. Ebbe Lászlónak a horvátországi bevonulása – hogy úgy mondjam – alaposan „belerondított”.
A viszony tovább romolhatott, hiszen adott pillanatban László a német császárhoz pártolt át.
Az elhidegülés olyannyira erősödött, hogy abban a bizonyos invesztitúra-háborúban – amelyik a pápaság és a német-római császárság között zajlott, ami azonban állásfoglalásra késztette a latin Nyugatnak minden királyságát – László egy idő után átállt a császár oldalára, mert érdekei úgy kívánták. Egyébként a gregoriánus reformok, az egyház megtisztítása a világi befolyástól, nem csak ezt a legfelső szintet érintette, hanem az alsó szinteket is. Ennek a reformnak a részeként kezdik szigorúbban megkövetelni a papi nőtlenséget, ami korábban Nyugaton sem volt általános.
László külpolitikájának – Rómához kötődő keresztény királyként – az is a része lehetett, hogy a balkáni irányú expanziós törekvései mellett, az ortodoxiát (mivel két évtizede bekövetkezett a nagy egyházszakadás) megpróbálja kiszorítani a térségből, nem?
Számára ez egy sokadrangú szempont lehetett. Az Árpád-kori Magyarország a latin Nyugat része volt: ez Szent István, sőt már Géza döntésével egyértelművé vált. A 10. század közepén azonban a latin Nyugat és a görög Kelet határa éppen a Kárpát-medencén keresztül húzódott, míg István az egész Kárpát-medencét a maga uralma alá nem hajtotta. Előbb Gyulát győzte le, e néven immár a harmadikat, aztán Ajtonyt, s győzelme a Nyugat és Kelet közötti határvonalat a Magyar Királyság déli, illetve keleti határaira tolta. Innentől kezdve majdnem ezer éven keresztül az ortodoxia és a latin rítusú kereszténység határa itt húzódott. De maradtak ortodox zárványok a magyar határ innenső oldalán is. Mert igaz ugyan, hogy az Ajtony által alapított monostorból kiűzték a görög szerzeteseket, de nem kergették el őket, hanem egy másik monostorba költöztek. Szávaszentdemeteren pedig, a déli határnál, a Száva partján, egy rendkívül erős görög szerzetesi közösség élt. A 11-12. században a magyar királyok oly gyakori orosz házasságai is újabb lehetőséget teremtettek az ortodoxia magyarországi továbbélése számára. A 12. században az egyik esztergomi érsek például elég jártas volt ahhoz a bizánci kultúrában, hogy görög nyelven hitvitát folytasson a konstantinápolyi görög pátriárkával. Tehát nem szakadtak meg az érintkezések, de az egyértelmű volt, hogy a Magyar Királyság a latinitás szerves része. Ugyanúgy, ahogy Lengyelország esetében is ez a helyzet. Nagy kedvencem a lublini várkápolna: csodálatos gótikus építmény, amelynek a belső terét orosz mesterek festették ki. Elképesztő keveredése ez a világoknak.
Mint ahogy Olaszország is bővelkedik efféle bizánci értékekben…
Ott is volt egy határvonal a két kultúra között, hiszen Dél-Itáliában és Szicíliában is erőteljes görög közösségek éltek. Tény, hogy 1054-ben megtörtént az egyházszakadás, de rögtön utána elkezdődtek a próbálkozások, amelyek időnként konkrét diplomáciai akciókba torkolltak annak érdekében, hogy miként lehetne meg nem történtté tenni a szakítást a kereszténység két ága között. Nem hiszem, hogy akár Szent Lászlónak, akár bármely másik Árpád-házi királynak tartania kellett volna attól, hogy az ortodoxia hatalmukat veszélyeztető befolyásra tesz szert. Egyrészt számos jele van annak, hogy a magyar királyoktól idegen volt az efféle modern „doktrinerség”. Őket az érdekelte, hogy rend legyen, nyugalom, persze az is, hogy ők gyakorolják az uralmat, de az, hogy a népesség egy része esetleg más módon keresztény, mint a többség, épp úgy nem érdekelte őket, mint ahogy a pogány kunokat is befogadták a 13. században az országba, s akkor sem firtatták, hogy a jövevények őszintén vették-e fel a kereszténységet vagy csak színleg, mit csinálnak a kun pusztákon, milyen istennek áldoznak.
Hadd említsünk egy alig ismert kuriózumot: a balkáni helyzet bonyolultságát jelzi, hogy Szent László dél irányú expanziós törekvései során megpróbálta az „új angolok” földjét is megszerezni. Kik lehettek ezek az „új angolok”. Mit kerestek a Balkánon?
Ez egy érdekes és valóban kevésbé ismert epizódja a Balkán históriájának. 1066-ban Normandia hercege, Hódító Vilmos, aki igényt tartott az akkor már egységes Anglia trónjára, partra szállt Britanniában, legyőzte az utolsó angol uralkodót, és meghódította a brit sziget nagyobbik felét, Skócia és Wales kivételével. Az akkori angolszász elit részben elesett a harcokban, részben elmenekült. Egy részük – meglehet, bizánci kerülővel – idekeveredett a Balkán-félszigetre. Európa ugyanis, hiába tagolódott egy nyugati meg egy keleti félre, mégis egy földrajzi egységet alkotott. Az angolszászok ellenségei is, a vikingek, Skandináviából indulva hol Angliát rabolták végig, hol a bizánci császár szolgálatába álltak testőrként, az útvonal ismert volt tehát. A „keleti angolok” is ilyenformán jutottak el a Balkánra, ahol letelepedtek azon a területen, amit „Új Angliá”-nak neveztek el. A latin kereszténység hívei lévén felvették a kapcsolatot a legközelebbi latin keresztény országgal, Magyarországgal, és papokat kértek. Egy ideig emlegetik őket a forrásaink, aztán eltűnnek. A „keleti angolok” példája mutatja, hogy az ortodox világban is voltak latin szórványok, ahogy a Magyar Királyság területén is voltak ortodox szórványok.
Legenda vagy igazolt, hogy már Lászlót is foglalkoztatta a keresztes háborúban való részvétel?
Van ilyen forrásunk, a magyar krónikáshagyomány írja, hogy Szent Lászlót megkeresték a nyugatiak, hogy ő lenne, mint „distincta athleta patriae”, a lovagok mintaképe, a legalkalmasabb személy arra, hogy Krisztus földi életének színterét visszafoglalja a muszlimoktól. László hajlott is volna erre, csak a halála akadályozta meg abban, hogy az egyesült keresztény seregek élére álljon. Ez egy szép történet, de sajnos semmi sem igaz belőle, inkább csak egy utólagos konstrukció.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Élet autonómia után is van
A könyvpiaci felmérések adatai szerint a ’89-es események után figyelemre méltóan sok kiadó jelentkezett. Könyvvásárok, könyvkiadási támogatások lehetővé tették a magyar nyelvű könyvkiadások felfutását is, melynek csak örvendeni lehet.
A sajtó világában nagyon jó hírnévvel rendelkező fiatal szerző, Borbély Tamás „Van- e élet az autonómia után” című könyve jelent meg, melyet Kolozsváron is bemutattak a Koffer kávézóban, igen rangos közönségnek.
Könyvbemutató A moderátor szerepét Benkő Levente újságíró, történész dicséretesen töltötte be. A könyv megírásának az ötletéről, az interjúalanyok kiválasztásának szempontjairól, illetve a kiadás utóéletéről érdeklődött.
Amint a szerző elmondta, Zágoni Balázsnak, a Koinónia Kiadó igazgatójának felkérése volt, hogy készítsen interjúkat az autonómia témával kapcsolatban. Borbély szakembereket kérdezett meg, és nem politikusokat. Az interjúalanyok listája esetlegesen alakult. Egy ilyen kötetben nem lehet mindent belesűríteni. Az interjúalanyok kiválasztása a szakterület függvényében történt. Legyen közgazdász, politológus, emberjogi aktivista, történész, regionális politika szakértője, művész, tehát olyanok, akik részt vettek a különböző autonómia tervek kidolgozásában. Az interjúkérdésekre személyesen vagy írásban válaszoltak. Ez utóbbiak voltak zömében, amely bizonyos mértékben a könyv olvasmányosságának a rovására is ment. Volt mély interjú is. Az összegyűjtött anyag szerkesztése során, kiegészítéseket is eszközöltek, melyek a Függelékben olvashatók. A szóbeli interjúk esetében közvetlenül volt kiegészítés.
Figyelembe kell venni azt a tényt, hogy az interjúk egy része 2012-ben készült. A könyv anyagi okok miatt 2014-ben jelent meg. Ezért szükséges a kiegészítés. Így a szerzők reflektálhattak az aktuális politikai témákra. Időközben megjelent az RMDSZ autonómia terve. A világpolitikában is különböző események történtek, például kirobbant az ukrán válság. A könyv olvasása alapján sok mindent megtudhat az olvasó az autonómiával kapcsolatban. Azonban, amint kiderült, nem találja meg a választ arra, hogyan is működik nálunk fele az autonómia. Amint Borbély Tamás megjegyezte: Ezt a politikusok mondják meg. Érdekes megállapítás, mely szerint az interjúkban benne van a kétely. Kérdés: Van-e életképessége? Ugyanakkor egyértelműen elhangzik: „Szükség van autonómiára!” Szerintem a könyv érdeme, hogy bizonyos támpontokat nyújt a politikusoknak. Segít abban, hogy reális önképünk legyen. Egy sajátos álláspontot fogalmazott meg dr. Szilágyi N. Sándor professzor: „akkor lesz autonómia, ha a román parlament elrendeli, hogy csináljunk autonómiát.” Senki sem tudja mi az. Nagy tévedésnek tartja, ha el hisszük, hogy autonómiával valamilyen problémát megoldunk. Arra kérdésre, hogy Borbély Tamás milyen visszajelzéseket kapott a könyvvel kapcsolatban, megjegyezte: „sem jó, sem rossz visszajelzést nem kapott.”
(Itt megjegyezném egy kötetről elfogadható visszajelzést csak abban az esetben, lehet kapni, ha a kötetet valaki elolvassa, és az olvasottak alapján írásban, vagy szóban véleményt mond.) Viszont, ha a civil szféra észreveszi az autonómia elemeket, sok mindent tehet. Tehát felméri a problémát, és ugyanakkor keres megoldásokat.
Maga a cím elég blikkfangos, ami feltételez egy bizonyos fantáziajátékot. Mi lenne, ha lenne autonómia, és az az autonómia, milyen lenne?
Borbély Tamás tudása árnyalódott, az autonómia kérdésével kapcsolatban. Megjegyezte, lehet, hogy van bizonyos disszonancia a cím és az interjúalanyok szövege között. A könyvről
Borbély Tamás az Előszóban írja: „Újságíróként sokszor leírtam az autonómia szót, főleg politikusok nyilatkozatait ismertetve. Talán túl sokszor anélkül, hogy alaposabban bele gondoltam volna, mit is jelent.”
„A könyv célja nem az, hogy örök igazságokat és szentenciákat fogalmazzon meg, sokkal inkább fantáziajátékra hasonlít, amely során kérdések vetődnek fel, szempontok fogalmazódnak meg, amelynek figyelembe vétele elengedhetetlenül szükséges az autonómiáért folytatott politikai és társadalmi érdekérvényesítő munkában.”
A könyv hátsó lapján olvashatók, melyek azok a főbb kérdések, amelyekre a könyvben reflektálnak. Ilyen például „Mi lesz Marosvásárhellyel? Összeegyeztethető- e a kettős állampolgárság az autonómia elképzeléssel? Javítja vagy rontja az autonómia esélyeit a gazdasági válság? Milyen sors vár a Székelyföldön kívül élő magyarokra? Alkalmazzák- e nálunk a katalán, skót vagy a dél- tiroli modellt?” A kötetben az autonómia kérdésére válaszol: Juhász Jácint, Szilágyi N. Sándor, Bakk Miklós, Stefano Bottoni, Bocsárdi László, Csutak István, Gabriel Andreescu, Salat Levente, Smaranda Enache, Bárdi Nándor, Bíró A. Zoltán.
Érdekes Bocsárdi Lászlónak, mint színházrendezőnek a megfogalmazása: „Az autonómia összefügg az alkotás szabadságával. Olyan függetlenség, ami azt jelenti, hogy az alkotási folyamatban nincsenek előre gyártott, kívülről átvett sémák, amelyek alapján, meghozzuk a döntéseket.” Bárdi Nándor szerint „A nemzetközi közvéleményben azonban ténykérdés, hogy a kettős állampolgárság és a területi autonómia nem erősíti egymást.”
Smaranda Eneche megfogalmazásában: „A gazdasági válságnak két azonnali hatása van. Egyrészt a központosító intézkedéseket ösztönzi… Másrészt a pénzügyek rossz kezelése és az államadósságok növekedése nyomán a fejlett régiókban felerősödnek az elszakadási tendenciák.” Szilágy N. Sándor szerint „…Székelyföldön a magyar nyelvhasználat lehetőségével sokszor olyankor sem élnek, mikor az tényleg nem kerülne semmibe, csak eszébe kellene jutnia valakinek.” Nagyon merész és magabiztos újságíró kell, legyen az, aki beszélgető-könyv formájában, még akkor is, ha azt a neves Koinónia könyvkiadó adja ki, vállalkozik ilyen kihívásra. Rendkívül olvasmányos az interjúkötet, melyben a különböző nézőpontok bemutatása izgalmas párbeszédet eredményez. Egyetérthetünk Fosztó László antropológussal, akinek gondolatait olvashatjuk a könyv hátsó oldalán: „Az autonómiáról folyó erdélyi magyar közbeszédet politikai szereplők versengő monológjai dominálják, holott lehetséges az elemző és közérthető párbeszéd a témáról- bizonyíték rá ez a kötet. Egy beszélgető- könyv, amelyben magyar és román értelmiségiek közvetlen formában osztják meg gondolataikat, visszaadva az olvasó reményét az értelmes beszéd létében, túl az „autonómiázáson”.” Maga a könyv nagyon lebilincselő, nagy érdeme a különböző nézőpontok bemutatása, a kérdések felvetése. Az autonómiát másként elemzi, mint eddig.
Érdemes és tanulságos elolvasni a könyvet.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Bűnügyi eljárás Dorin Florea ellen
Bűnügyi eljárást indított az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) Marosvásárhely polgármestere, az önkormányzat gazdasági igazgatója, jogásza, jegyzője és a képviselő-testület 19 tagja ellen egy helyi sportklub közpénzből való támogatása ügyében.
Bekérette és kihallgatta csütörtökön délelőtt az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály Marosvásárhely polgármesterét, Dorin Floreát. A város vezetője csütörtökön késve érkezett a tanácsülésre, és igen felindultan mondta, hogy nem lelte örömét abban, hogy délelőttjét a DNA-n töltötte. „Annak ellenére, hogy igen korrekt volt a kihallgatás, mélységesen felháborít, hogy miket írtak a feljelentésben. Jól tudják, hogy a politikai vezetőik utasítására megválasztott Ionela Ciotlăuș jelentette fel a városházát, hogy törvénytelenül adunk közpénzekből támogatást a marosvásárhelyi sportkluboknak. Aljas rágalmazás az egész, s remélem, hogy ebből mindenki tanult, s legközelebb, amikor a pártvezérek utasítják önöket, mint a volt alpolgármester ügyében, akkor kétszer is meggondolják, mit tesznek, mielőtt rossz döntést hoznak. Ciotlăuș együtt dolgozott velünk, önökkel, majd csúnyán besározott minket, alaptalanul vádaskodott” – mondta a városvezető, aki arról biztosította a marosvásárhelyieket, hogy ezentúl is odafigyelnek jelzéseikre, és kellő módon kezelik a sportegyesületek, klubok támogatását.
Értesüléseink szerint az elmúlt napokban az önkormányzati képviselőket is kihallgatták a korrupcióellenes ügyosztályon ugyanebben az ügyben. Karácsony Erdei Etel és Peti András nem kívánt arról nyilatkozni, hogy tanúként vagy vádlottként hallgatták-e ki őket a sportkluboknak megszavazott támogatásokat vizsgáló bizottság tagjai, mindössze annyit közöltek, hogy az erre vonatkozó kérdéseket a sajtó a DNA illetékeseinek kell feltegye.
Mint korábban beszámoltunk róla, a DNA ügyészei már tavaly nyáron meglátogatták a marosvásárhelyi városházát, ahonnan dokumentumokat kértek ki, főként az elmúlt évek sporttámogatásokra vonatkozó határozatait és a tanácsülések jegyzőkönyveit.
A DNA csütörtök délutáni közleménye szerint a polgármester, a jegyző és 19 képviselő-testületi tag ellen az ügyben a bűnügyi eljárást elindították. Az intézmény szerint megalapozott a gyanú, miszerint Dorin Florea Marosvásárhely polgármestereként és fő hitelutaványozóként hibásan látta el szolgálati kötelezettségeit, amikor 2013 júliusában négymillió lejes támogatási összeg odaítélését terjesztette elő az FCM Marosvásárhely sportegyesület számára, az adóhátralékokat felhalmozó sportegyesület ugyanis nem részesülhetett volna ilyen támogatásban. Dorin Florea és Kiss Imola gazdasági igazgató ellen hivatali visszaélés jogcímén indult bűnügyi eljárás, Virgil Măceșanu jogász, Maria Cioban jegyző, illetve a DNA által törvénytelennek ítélt tanácsi határozatot megszavazó Benedek István, Gombos Géza Csaba, Peti András, Józsa Tibor, Karácsony Erdei Etel, Bakos Levente Attila, Törzsök Sándor László, Kikeli Pál István, Soós Zoltán, Haller Béla, Ioana Dana Roman, Dumitru Matei, Ion Claudiu Puiac, Ioan Fărcaș, Cosmin Lucian Gujan Herman, Cristina Someșan, Aurelian Olimpiu Sabău Pop, Lucian Mircea Loghin, Gheorge Urcan önkormányzati képviselők ellen pedig hivatali visszaélésben való bűnrészesség miatt indul eljárás. A DNA megjegyzi: az ügyben még egy személy ellen zajlik bűnügyi eljárás, de az ő nevét nem hozták nyilvánosságra.
Rédai Attila, Simon Virág
Székelyhon.ro

Ingyen adják a kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen
A Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen civil akciócsoport ma szerelte fel a Varga Katalin utcában az 50. olyan – valódi – kétnyelvű utcanévtáblát, amelyet a csoport a lakók kérésére ingyen készít el és szerel fel. Ez az akció tavaly decemberben indult – mondja Demeter Zoltán, a csoport tagja. Szigeti Enikő a CEMO ügyvezető igazgatója a rendhagyó utcai sajtótájékoztatón annak a pernek a fejleményeit ismertette, amely a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében zajlik. Mint ismert, a CEMO tavaly az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz fordult a marosvásárhelyi utcanévtáblák ügyében. Az ODET elmarasztaló ítéletét azonban a polgármester bírósági úton megtámadta.
Dr. Erdei Edit-Zsuzsánna
marosvasarhelyiradio.ro
Erdély.ma

A Brâncuşi-iskola kivétel? (Újabb táblaháború Sepsiszentgyörgyön)
A kétnyelvű feliratok miatt tört ki újabb vita a sepsiszentgyörgyi tanács soros ülésén tegnap: Cserey Zoltán szóvá tette, hogy már a prefektúrán, a Keleti-Kárpátok Múzeumán és a Mihai Viteazul Líceumon is kétnyelvű táblák vannak, egyedül a Rodica Pârvan SZDP-s tanácstag által irányított Constantin Brâncuşi Szaklíceum helyezkedik a kisebbségi nyelvhasználati jogot szavatoló törvényen kívül.
Türelmünk és megértésünk határtalan, de amikor a tisztességes együttélés korlátait feszegetik, állást kell foglalnunk, és szükség esetén a törvény szigorával kell fellépnünk – véli a Pro Urbe díjas muzeológus, történész, aki azt is megkérdezte: a román kolléganő a magyarok iránti ellenszenve miatt nem hajlandó – a többszöri felszólítás ellenére sem – kötelezettségeinek eleget tenni, vagy a magyar nyelvet nem tartja méltónak arra, hogy egy táblára kerüljön a románnal? A polgármesteri hivatal álláspontját is tudakolta, mert szerinte nem kellene tűrni ezt a packázást: szoros határidőt kell szabni, és számon kell kérni teljesítését. Az RMDSZ-es Cserey Zoltán felvetéséhez két mondatban az EMNP-s Czegő Zoltán is csatlakozott, megemlítve, hogy két éve is beszéltek már erről a témáról, de minden látható eredmény nélkül.
Leplezetlen gúnnyal válaszolt erre Rodica Pârvan: emiatt nem tudnak aludni, minden más gondjuk megoldódott?
A Brâncuşi román tannyelvű iskola, ezért ő nem látja indokoltnak a magyar feliratot, és azt is hibának tartja, hogy a Mihai Vitezul „engedett”. Kollégái nyugalmáért tudatja, hogy a kétnyelvű táblán a román állam egyetlen jele sem látható – mert nem volt a tanácsban annyi tisztesség, hogy bár egy trikolórt rátegyen –, ezért úgy döntött, hogy egy másikat is rendel, az állami címerrel. Először azt függesztik ki, alája pedig a városcímerrel díszített kétnyelvű táblát, hogy mindenki azt nézze, ami neki tetszik. Határidők szabására a kollégának semmi hatásköre nincs, és nem válik becsületére, hogy ilyen semmiségekkel foglalkozik – de hát „önök egy más valóságban élnek” – jelentette ki. Cserey Zoltán emlékeztetett arra, hogy néhány éve már volt egy táblabotrány a Brâncuşi-iskolában: akkor diákokat vezényeltek ki, hogy a tudós, lexikonszerkesztő Lósy-Schmidt Ede háromnyelvű emléktáblája ellen tiltakozzanak. A vitához a liberális Mădălin Guruianu is hozzászólt: mindkét félnek címezve sajnálkozott, hogy olyan témával foglalkoznak, amelyről remélte, rég lecsengett. Nem rokon- vagy ellenszenvekről van szó, hanem a törvény betartásáról, de a feszültségek fenntartása nem vezet sehova. A napokban itt járt egy kolozsvári tévés csoport, akik a Szent György Napokról készítenek román és magyar nyelvű műsort, és igencsak elcsodálkoztak a Reflex fesztiválon: ők nem tudnak mást rólunk, minthogy zászlókon veszekedünk. Nagyon kínos volt – és akkor mit várunk el Bukaresttől? A kétnyelvű táblák tavaly szeptemberben készültek el, és érvényes építkezési engedély van a kihelyezésükre – közölte Sztakics Éva alpolgármester. A törvény nagyon pontosan leszögezi, hogy mit kell egy iskola névtáblájának tartalmaznia, és sem az állami címert, sem az oktatási minisztérium – egyébként sűrűn változó – nevét nem kell feltüntetni rajta. Az új táblákat a városi kertészet emberei szerelték fel, ez alkalommal például a Mikóról is minden más felirat eltűnt (korábban a prefektus felszólította a várost, hogy takarítsa le ezeket). Mivel Rodica Pârvan nem volt hajlandó a kétnyelvű táblát kifüggeszteni a Brâncuşi-líceumra, a városháza alkalmazottjai csak végrehajtóval tehették volna ezt meg, de – éppen a szomorú előzmények miatt – ezt el akarták kerülni – magyarázta. Végül leszögezte: az igazgatónő rendelhet akármilyen alternatív táblát, mert annak kihelyezéséhez is építkezési engedélyre van szüksége, és ezt valószínűleg nem fogja megkapni. Ezek után az RMDSZ-frakció vezetője, Miklós Zoltán egyenesen megkérdezte: mikor fogja Rodica Pârvan a törvényt betartani? A válasz ugyanolyan cinikus volt: hamarosan.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Van mitől megijedni egymás tükrében…
Rossz a romániai oktatási rendszer, a pedagógusok jórésze korrumpálható, a diákok pedig egyre vegyesebb hozzáállásúak. Nyíltan, és belülről, azaz a rendszerből beszélt a rendszerről dr. Magyari Sára nyelvész antropológus.
Nem igaz az, hogy a mostani diákok, „a mai fiatalok” rosszabbak lennének, mint az előző generációk, sőt, a mostaniak nevelésében felelősségük van azoknak is, akik oktatják őket; amúgy pedig az egyre gyengébb és rosszabb oktatási rendszer, valamint maga az egyre kevésbé értékorientált társadalom egymást tükrözi – ez is elhangzott azon a nagyváradi esten, amely a PKE-n szervezett Filozófiai esték soros találkozója volt, és amelyen dr. Magyari Sára nyelvész antropológus, magyartanár, a PKE adjunktusa tartott prezentációt. Lényegében az oktatási rendszer fő elemeit tárgyalta, kíméletlen őszinteséggel. Kiemelte például: tarthatatlan az a helyzet, hogy amikor mondjuk a sajtó leleplez visszaéléseket és korrupciót a tanügyben, akkor az egész rendszer összezár, mindenki letagadja – és ezzel tovább élteti – a konkrétumokat, a gondokat, úgy a törvénytelenségen ért tanárok, mint adott esetben a közreműködő szülők. Sőt, végül netán magának a leleplezőnek lesznek gondjai.
A szétesés fokozatai
Kifejtette: sok irányba kell egyszerre megfelelniük a tanároknak, és mégis (vagy talán ezért is) az tapasztalható, hogy „nem ismerjük magunkat, nem vagyunk hajlandóak megtalálni a saját helyünket”. Előadása során kitért arra, hogy számos olyan van az oktatói pályán, aki nem olvas, aki nem is tájékozódik szakmája alapjairól sem, leginkább rutinból dolgozik, ráadásul lefizethető. Mint mondta, őt is próbálták már megvenni, érettségik alkalmával, a tarifa általában diákonként száz lej, ám ő soha nem ment bele, akkor sem, amikor két apa fizikailag bántalmazta őt a tanintézet előtt. „Korrupt ez a rendszer. Nagyon kis pénzért eladják magukat a kollégák” – fogalmazott. Hangsúlyozta: nem várhat tiszteletet, eredményes munkát, de még megbecsülést sem az a tanerő, amelyik lekenyerezhető, amelyik sokszor késik az óráiról, telefonálgat közben, amelyik azzal sincs tisztában hogyan és mit kellene oktatnia, ráadásul azzal sem foglalkozik, hogy a tanítás mellett aktív szerepvállalásra nevelje a gyerekeket, vagy egyáltalán: oktatás mellett neveljen is. Szerinte eleve a tanárképzéssel is baj van. Ugyanis megszűnt az a rendszer, hogy kifejezetten pedagógusokat képeztek, pontosabban beleolvadt abba a másikba, amelynek lényege, hogy mindenféle szakokon van egy-egy pedagógia modul is, ezt is felveszik a diákok, aztán ha nem tudnak máshol elhelyezkedni, kényszerűségből tanárnak mennek. Ezt követően az sem működik, hogy az oktatók ne futószalagon és ne rutinszerűen végezzék a unkájukat, hanem differenciáljanak. Vagyis aszerint oktassanak, hogy melyik diák mennyire felkészült és mennyire képes. Többször is visszatért rá, és kiemelte: pesze, hogy ez lelassítja a folyamatot, és összetettebbé teszi, nyilván akár le is maradnak a tananyaggal, de az oktatásnak csakis így van eredménye, sőt, csakis így oktatás. Ő maga például egyetemen tanítva is azzal kezdi, hogy felidézi az olyan alapfogalmakat, mint az alany – és mindig vannak is, akikkel még egyetemen is itt kell (újra)kezdeni, miközben persze le kell foglalni mással azt a pár diákot is, aki napirenden van ezzel is, a kortárs irodalommal is, a nyelvtannal, és igazi egyetemi szinten lévő hallgató.
Késő bánat
Ám a gondok már elemiben kezdődnek, a már vázolt tényezők miatt is. Továbbá az a képlet, hogy „a rendszer nem bízik a tanáraiban (a korrupció miatt), a szülő a gyerekében (ezért nem a tanulását ösztönzi, hanem intézkedni próbál az érdekében), és a tanárok sem egymásban”. További gond, hogy nálunk állandó harcban van a konzervatív és a liberális megközelítés, állandóan változik a rendszer. „Holott ami működik Norvágiában, vagy Svédországban, vagy épp mi miatt vagyunk elájulva, az nem fog egy az egyben működni nálunk, hiszen kulturális, gazdasági különbségek vannak” – jelezte, hozzátáve, hogy a helyi valóságot kellene összegyúrni a valóban itt alkalmazható nyugati elemekkel.
Meglátása szerint olyan alapértékek mentén kellene újjáépíteni az egészet, mint a szociális értékek kialakítása, az egyéni értékek kibontakozásának segítése, a magyar (azaz anyanyelven történő) oktatási rendszer erősítése és a reflexív hozzáállás. Így tehát a közösségi szellem erősítésében lát megoldást, valamit abban, hogy az oktatók fogják fel, hogy jó értelemben vett napszámosok, emellett erősítsék a diákokban a toleranciát, hozzák vissza a fegyelmet (ami nem egyenlő az erőszakkal, a bántalmazással), stimulálják a fejlődésvágyat, nem utolsó sorban gyakoroljanak önreflexív magatartást, és a diákokban is feljesszék ezt. Több konferencián tapasztalta, hogy a kollégák állandóan arra panaszkodnak, hogy mi mindenben rosszak a tanulók – szerinte azonban épp annak mentén kellene valamit tenni, ami jó az egyes diákokban, mert különben nem sok változik. Leszögezte: „Nem is értem a kollégákat, akik hamis világra nevelik a gyerekeket: gyengének, passzívnak, önfelgyelemnek híján lévőknek. Akik nem fognak helyt állni, amikor a valósággal szembesülnek végül”. Hangsúlyozta továbbá, hogy szerinte dolga az oktatóknak az is, hogy itthon maradásra sarkallják a srácokat, akik közül mind többen mennének el innen, tanulmányaik végeztével.
Illusztrációképpen több felmérést is ismertetett dr. Magyari Sára. Ezek egyike arról szólt, hogy mennyire akarnak anyanyelven tanulni a diákok, illetve mennyire szorgalmazzák ezt a szülők. Mint mondta, a várakozásaikhoz képest furcsa eredményt kaptak. Kiderült ugyanis, hogy míg például Temes megyében a magyar fiatalok többsége magyar család alapításában gondolkozik, és magyar nyelven akar tanulni, utána pedig maradna, a Bihar megyeiek többsége szerint úgymond nincs értelme magyar nyelven végezni az iskolát, aztán pedig lehetőleg el kell innen menni. Ennek oka érdekes: ott, ahol a diákok és a szülők is jól tudnak románul is, azaz van kétnyelvűség, világosabban látják a helyzetet. Biharban például sokan nem beszélnek jól románul, így a diákok érvényesülést képzelnek abba, ha román iskolába járnak, a szülők pedig saját nyelvtudási és ezzel összefüggő egyéb hiányosságuk kompenzálását látják ebben. Később csodálkoznak aztán, amikor a gyerekük román párt választ, és lassan asszimilálódik…
Vigyázzanak az iskolaválasztáskor!
Az előadó elmondta: oktatóként volt, hogy házról házra járt meggyőzni a szülőket az anyanyelvű oktatás fontosságáról, és sokszor vitáznia is kellett azokkal, akik szerint a gyerek csak simán megtanul románul, ha román iskolába iratják, de ettől még biztosan nem fog beolvadni. Dr. Magyari Sára figyelmeztetett: ez nagy tévedés. Ugyanis a román iskolába való beiratással változik a szocializáció, a baráti kör is, majd pedig a személyes kapcsolatok, és később a párválasztás kvázi célcsoportja is, tehát egyszerűen másokkal kerül interakcióba a gyerek. És itt minden ilyesmi megpecsételődik.
Szeghalmi Örs
erdon.ro

Kivándorlás és nemzetpolitika
Titkos nemzetvédelmi akció Ó-Romániában a dualizmus korában – segélyezés és tervszerű intézményfejlesztés magyar pénzből
A 19. század utolsó harmadában a megélhetés gondjaitól űzve magyar és nemzetiségi munkavállalók százezrei áramlottak az óceán túloldalára. Sok tízezer magyar azonban az ígéret földjét a szomszédos délszláv és román területeken kereste. Az 1886-ban kirobbanó vámháború a Monarchia és délkeleti szomszédja között a román piacra termelő szász és székely kisiparosok kiáramlását okozta, majd idénymunkások és cselédek tömegei ragadtak vándorbotot.
A munkaerő- és szakemberhiánnyal küszködő román társadalom iskolázottabb erdélyi testvéreit szívesen fogadta. Az ő elnyomóikat látta viszont a bevándorolt magyarokban, ezért különös elégtételül szolgált, nem rátarti úrként, ellenkezőleg, a románság szolgáiként látta viszont őket. Ahogy a közgazdász Hegedüs Lóránt írta, a székely cselédlányok némi megtakarítás reményében jól tűrték a háziúr (s az élet) pofonjait. A visszás magyar törvényi szabályozás miatt tíz év múltán állampolgárságukat elvesztő bevándorlók a befogadó ország „hazátlan” jogállású lakóivá, bozgorrá váltak – egyúttal a román beolvasztó törekvések célpontjává.
Templom és iskola
A tömeges külföldre áramlás hátterében súlyos megélhetési gondok álltak ugyan, a közgondolkodásban a jelenség mégis mint a hazától való kötelességmulasztó elfordulás jelent meg. A hivatalosság így a bajt pusztán az útlevélkiadás és a határőrizet szigorításával próbálta kezelni. A kivándoroltak látványos tudatállapot-romlása, majd beolvadása azonban kijózanító hatással volt a hazai döntéshozókra. A századfordulón, a Széll-kabinet idején jelentős hangsúlyváltozás következett be a kormányzat nemzetpolitikai felfogásában: szakítva a Bánffy-kormány meddő asszimilációs törekvéseivel, immár a saját „faji erő” megóvásával próbálták erősíteni a magyarság pozícióit, főként a szórványban és a nyelvhatárokon.
A gazdasági eltartó képesség javulásának függvényében többek között az idegenbe szakadt magyarság távlati hazatelepítésével is. Átmenetileg azonban „templommal és iskolával”, hazafias újságokkal, ösztöndíjakkal, gazdasági tanácsadással, jogsegélyszolgálattal erősítették a távozottak kötődését az óhazához.
Ezt az önvédelmi, de aktív nemzetpolitikai programot, melynek részleteiről a szerző új kötetében (Székely-magyar „temető” – Ó-Románia – A szerk.) olvashatunk, jórészt a fiatal Klebelsberg Kuno öntötte formába. „Az idegenben élő magyar honosok nemzeti gondozásának” titkos programja 1901-ben Romániában és az Egyesült Államokban, 1904-ben Szlavóniában, egy évvel később Bukovinában és 1909-ben Boszniában vette kezdetét.
Budapest politikai kudarca ugyanakkor a román ókirályságban, hogy kirekedtek a segélypolitikából – a be nem avatkozás elve szerint – a román állampolgárságú csángók. (Tekintettel az erdélyi románság hárommilliós tömegére, amelynek bukaresti viszonos segélyezése az országrész elszakításával fenyegetett volna.)
A 1848/49-es emigrációnak köszönhetően létrehozott első egyesületek, vallási közösségek ugyanakkor a román nagyvárosokban megteremtették a magyar önművelés és önsegélyezés alapintézményeit, amelyek pénzügyi támogatását a századfordulón elinduló akcióban tervszerű intézményfejlesztés váltotta fel, imaházak, iskolák építésével. A mintegy hétezres, de jól szervezett református közösség a 19. század utolsó negyedében alakult önálló egyházkerületté. Élén a bukaresti esperessel, aki a peremvidéken nagyobb szabadsághoz szokott híveket fokozatosan az erdélyi püspök, majd konventi főhatóság ellenőrzése alá vonta, s a gyülekezeteket okszerűbb gazdálkodásra szorította. De irányította a vidéki szórvány gondozását is Szászkúton, Aknavásáron, Brailán, Ploiesti-en, Galacon. A jóval számosabb katolikus közösségnek Szörénytornyán, Craiován, Targovistén, Foksányban, Buzaun voltak bázisai. Bukarestben (amelynek minden tizedik lakója magyar katolikus volt!) 1903-ban alakult az önálló magyar hitközség, s a német ajkú érsek (anyagi támogatás fejében) a vidéki magyar többségű gyülekezetek élére is legalább magyarul tudó papokat nevezett ki. A szervezés azért folyt a nagyobb védettséget nyújtó egyházi keretek között, mert sem a fél évszázados múltra visszatekintő Bukaresti Magyar Társulat, sem más magyar egyesület nem volt alkalmas a kinti magyarság vezetésére. A legpatinásabb társulatot éppen az akció kezdetén szakította ketté a felekezeti viszálykodás és a személyes becsvágy.
Ezen túlmenően a századfordulóra közfelfogássá vált, hogy Romániában a „magyarnál csak a zsidót gyűlölik jobban”. Az idegenellenesség ugyan a gazdasági nehézségek és az erdélyi román értelmiség lejárató hírverése hatására érte el a kritikus szintet, a helyzetet azonban belső ellentétek súlyosbították, s ebben szerepet játszott, hogy korábban mindkét egyház jórészt büntetésből küldte alkalmazottait a regáti misszióba. Az érdemes vezetők alkalmazását szorgalmazó magyar kormány ugyanakkor világossá tette: az akcióban a nemzeti érdekek az elsődlegesek! A vetélkedő felekezeti vezetőket arra szorította, hogy tanköteleseiket kölcsönösen „betereljék” a másik fél tanodájába, amennyiben más magyar tanintézet nincs elérhető közelségben. Ellenkező esetben a magyar diákok olyan állami iskolákba kényszerültek, ahol Spiru Haret oktatási miniszter utasítására a románság kiválóságának és a magyarok hitványságának tételeit tanították.
Beolvasztási kísérletek
A magyar iskolák gyarapodását a román hatóságok semmi szín alatt nem kívánták elősegíteni, noha az országnak csak minden ötödik lakója tudott írni-olvasni. A gőzerővel zajló óvodaépítések is szinte kizárólag nemzetiségi (bolgár, török, csángó) vidékeken valósultak meg, minden bizonnyal beolvasztó szándékkal. Miközben a magyarországi románság több ezer anyanyelvi felekezeti iskolát tarthatott fenn háborítatlanul, a regáti magyar tanintézetek elvileg még hazátlanná lett magyar tanköteleseket sem vehettek fel. Nem adhattak ki érvényes bizonyítványokat, tankönyveiket akár többször átíratták vagy betiltották (ha pl. egy számtankönyvben az egyik feladat a Pozsony–Budapest távolság kiszámítása volt!). A román környezet-nyelvet (ahogy a román ünnepek megülését) kötelezővé tették, s óraszámát fokozatosan a háromszorosára növelték. S megtörtént, hogy mondvacsinált okokkal a magyar tanodák bezárásával fenyegetőztek. Mindezt a magyar kormány pénzén, magyar honpolgároknak szervezett iskolák ellenében!
Budapest a beolvadás veszélyének fokozottan kitett vidéki szórvány számára az erdélyi határszélen (Predeálon és Berecken) alapított ingyenes bentlakásos iskolákat. Az árvák és jóléti támogatásra szoruló félárvák ezreinek megmentését a marosvásárhelyi gyermekmenhely látta el (illetve anyaországi nevelőszülők).
Budapest arra törekedett, hogy a regáti szórványmagyarság idővel intézményei önerős fenntartója legyen, ezért ösztöndíjas értelmiségképzéssel s az anyaországban szakiskolát végzett „középvezetőkkel” kívánta erősíteni a regáti magyar csonkatársadalmat, amely döntően mezőgazdasági idénymunkásokból, cselédekből és iparosokból állt.
Ezen célokról, a kínálkozó lehetőségekről és az ügyintézés módjáról jól szerkesztett sajtótermékek adtak tájékoztatást. A helyi kulturális igényekre és gazdasági szükségletekre kidolgozott, igen hasznos és olvasmányos képes kalendárium, valamint a magyar kormány támogatását élvező anyanyelvű sajtóorgánumok, amelyek egyúttal szívós igyekezettel próbálták erősíteni a kivándoroltak óhazával ápolt kötődéseit.
Az adósságcsapdába jutott iparosokon Budapest hitelszövetkezet és kereskedelmi kamara alapításával kívánt segíteni, a diszkriminatív román gazdasági szabályzók bevezetése után tömegesen lecsúszó magyar munkavállalóknak munkásotthont, hazai közmunkát vagy birtokparcellázási lehetőséget kínált. A dolgos, megbízható és nem utolsósorban mutatós magyar cselédlányokkal való szégyenletes emberkereskedelem ellen cselédotthonokat kívántak alapítani. S noha a vámháború táján még öntudatosan mondhatták a kivándoroltak, hogy a székelyek „teljesen értéktelenné teszik a román munkásokat”, az 1912-ben kirobbanó Balkán-háború idejére bevetté vált az a rezignált, igazodást sejtető hitvallás, hogy „ahol a kenyér, ott a haza”.
A hazatérés támogatása
Az irredenta Románia, amely 1883-tól ugyan a Monarchia szövetségesének számított, Dél-Dobrudzsa 1913-as elragadásának eufóriájában már nyíltan magyarellenes politikai kampányt folytatott, Erdély megszerzéséért.
Az idegenellenesség extrém túlkapásai jelölték ki az utat az antanttal kötött titkos paktumhoz, majd Dél-Erdély elözönléséhez 1916 késő nyarán. A Mackensen-offenzívával felülkerekedő központi hatalmak nyomására az agresszor békét kért. S az egyezség nem csak területátadásokat rögzített a Kárpátok vonalán, de elvben biztosította a csángók vallási és kulturális jogainak gyakorlását is. (Mi több, magyar jelölttel remélték betölteni a frissen megüresedett jászvásári püspöki posztot is.) Mindezek ellenére a Bukaresti Magyar Hírlap szerkesztője kénytelen volt szembesíteni honfitársait a rekvirálások és internálások sajgó emlékével, a román vendégszeretet tévesnek bizonyult mítoszával. A regáti magyarságnak ebben a helyzetben két választása maradt: 1. Az évtizedek munkájával megszerzett javainak megtartása érdekében betagozódni a végletesen idegenellenes Romániában. (Amely a korábbi kategorikus elzárkózás helyett most minden procedúra nélkül késznek mutatkozott állampolgárrá fogadni a „hazátlanokat”.) 2. Avagy a világháborúban végletesen megromló magyar-román (v)iszony ismeretében az anyaország védőszárnyai alá húzódni.
A többség természetesen a hazatérés mellett döntött, amit a magyar kormány illetékmentes útlevélkiadással és – bizalmas csatornákon – vasúti költségtérítéssel igyekezett támogatni. S kezdeményezte azt is, hogy a hazai iparvállalatok kvótát biztosítsanak a hazatérő munkavállalóknak. Az anyaország ezeket az áldozatokat (beleértve az ösztöndíjakat, a tizenhét katolikus és nyolc református oktatási intézmény fenntartását óvodákkal, varró- és inasiskolákkal) abban a meggyőződésben vállalta, hogy megélhetési gondok és az elszenvedett nemzeti sérelmek esetleg továbbvándorlásra késztetik a kivándoroltakat. A tengerentúli „ígéret földjéről” pedig már csak nagyon csekély esélye marad, hogy hazatérésre bírja elszéledt állampolgárait.
A világháború végére a regáti magyar tanintézetek padsorai így is jelentősen megritkultak, mindezt betetőzni látszott, hogy a Tanácsköztársaság internacionalistái döntést hoztak a külföldi nemzetvédelmi programok felszámolásáról… Az évek szívós munkájával létrehívott segélyezési mechanizmus azonban szívósan ellenállt.
A katolikus Szent László Társulat, a Julián Egyesület és a Református Egyetemes Konvent elnöksége – ha kerülő utakon is – továbbra is eljuttatta a segélyeket a külhoni célállomásokra. Ezzel sikerült elkerülni azt a szégyent, hogy a nemzet összetartásáért felelős magyar kormányzat hibájából, sőt, kifejezett akaratából szűnjék meg a magyarsággondozás eddigi legtervszerűbb és legnagyobb szabású programja… Ezt a dicstelen szerepet végül a győztesek vállalták magukra, akik nagyhatalmi pártfogóik jóvoltából megtöbbszörözött területen gátlástalanul és minden erkölcsi aggály nélkül láthattak hozzá idegen ajkú néptömegeik beolvasztásához.
A demográfus Thirring Gusztáv ókirályságra tett 1904-es drámai megállapítása így lett érvényessé Nagy-Romániára is: „A magyarság nagy temetője.”
Makkai Béla
A szerző történész
Magyar Hírlap

Emlékezés egy gyógyszertárra
Megnéztem én is a múltkor a televíziós közvetítést Párizsból, ahogy európai államfők vagy miniszterelnökök, sőt, a világ számos más országának vezetői is kart karba öltve tüntettek a szólásszabadságért, a toleranciáért, és azóta is szinte naponta eszembe jutnak ezek a képek. Próbálom pontosan értelmezni, amit láttam. Látszólag erőt sugallt az a demonstráció, de mintha gyengeséget is ugyanakkor, hiszen tiltakozni nem a hatalmon levők szoktak, hanem azok, akik ellenzékben vannak.
Persze, ebben az esetben inkább a teljes szolidaritást kívánták bizonyítani a szervezők, talán az elrettentés szándékával is, viszont nem megy ki a fejemből, hogy sajnos, képmutatás is volt bőven ebben a tényleg világra szóló összefogásban.
Vagy legfeljebb – megengedem – nem a mai valóságot, hanem csak az elhatározást mutatta, hogy ilyennek szeretnénk a jövőt. Toleráns társadalmat, szabadságot, egyenlőséget, testvériséget akarunk utódainknak – üzenték a párizsi felvonulók, és ezzel természetesen mindannyian egyetérthetünk.
Ám azzal az önelégültséggel nincs mit kezdenem, hogy sokak szerint máris ilyenek vagyunk, szemben a világ elvetemült részével, és hogy Európában például, vagy akár az Amerikai Egyesült Államokban máris megvalósult volna az ideológiák, vallások, kultúrák, nyelvek, etnikumok békés együttélésének eszméje. Nem csupán Ukrajnára gondolok, mondjuk, hanem saját néhány évtizedes tapasztalatomra, hogy a tolerancia nem istenadta képességünk, hanem megtanulható és elfelejthető.
Tulajdonképpen minden új helyzetben ismét el kell sajátítani. Hogy ma színes bőrű elnöke van Amerikának, és hogy néhány hónapja Romániában is német származású az államfő? Igen, ezek kétségtelenül fontos előjelei lehetnek egy majdani változásnak.
De hozott-e valami újat kisebbségjogi kérdésekben a washingtoni politika Barack Obama megválasztása után? Ígért-e szemléletváltást a többség-kisebbség viszonyában a romániai államelnök Klaus Johannis, aki egyelőre csak annyit mondott ország-világ előtt, hogy nálunk minden rendben van.
A választ minden újságolvasó tudja, de arról a magyar illúzióról, hogy akkor egy ilyen elnökkel az ország élén már Erdélyben is megoldódnak az etnikumközi problémák, érdemes lenne hosszabban értekezni. Most azonban egy látszólag tényleg múlttá vált pillanatot szeretnék fölidézni, mert emlékezni muszáj, éppen egy toleránsabb jövő reményében. 1990. március 16-ról van szó, amikor Marosvásárhelyen az egyik lakótelepi gyógyszertár kirakatüvegére a magyar gyógyszerészek fehér festékkel kiírták – a félköríves román felirat alá, szintén félkörívben –: gyógyszertár.
Marosvásárhelynek akkor majdnem százötvenezer lakosa volt, és ennek valamivel több mint fele magyar. Az általános eufóriával, a román–magyar megbékélés könnyes-romantikus ábrándjával induló újsütetű demokráciában, két és fél hónappal a Ceausescu-diktatúra bukása után, egy ilyen etnikai összetételű városban hiába próbálkoztunk kétnyelvű várostáblákkal, rögtön széttörték vagy lemázolták azokat, és nem volt még sehol – sehol! – egyetlenegy kétnyelvű cégtábla vagy más nyilvános felirat sem Marosvásárhelyen.
Azt gondolhatták a gyógyszerészek, hogy a kórház vagy a gyógyszertár bejáratánál ki-ki levetkőzi előítéleteit, faji, etnikai, netán nyelvi türelmetlenségét, hiszen a beteg embernek nincsen más identitása, mint a betegsége. Nem így történt. Hatalmas román tömeg gyűlt össze a tömbházak között, a tágas útkereszteződésben, és amikor többedmagammal odarohantunk a hírre, csak tisztes távolságból figyeltük a félelmetesen zúgó darázsfészket. Rémisztő volt.
Máig nem tudjuk, kik szervezték ezeket a tiltakozó akciókat. Viszont, ami a legfontosabb: európai emberek tették ezt a huszadik század végén.
Nem évszázadokkal ezelőtt, nem az inkvizíció, nem a boszorkányüldözések korában. Mint ahogy európai emberek okoztak mérhetetlen szenvedést európai embereknek a második világháborúban, európai emberek küldtek ki európai embereket a frontra, vagy deportáltak és pusztítottak el európai milliókat. Majd a kommunizmusban is hányféle rémségről tudtunk, vagy esetleg nem is tudtunk. A marosvásárhelyi gyógyszertári tüntetés után három nappal Budapesten egy román–magyar kerekasztal-beszélgetésen vettem részt.
Március 19-én és 20-án jelentős román értelmiségiek ,mint a költő Mircea Dinescu vagy Smaranda Enache, Gabriel Liiceanu, Marius Tabacu, Alin Teodorescu és romániai magyar vezetők, többek közt Domokos Géza, Kányádi Sándor, Cs. Gyímesi Éva, Kántor Lajos, Béres András meg jómagam is, próbáltunk egyetértésre jutni éppen a nyelvhasználat, az anyanyelvű oktatás, a magyar egyetem kérdésében. Ráadásul – horribile dictu! – Magyarország fővárosában próbáltuk ezt cselekedni, a külügyminiszter Horn Gyula és államtitkára, Szokai Imre jelenlétében.
Nem volt könnyű, de egy-két kérdésben már-már megegyeztünk, amikor az első nap estéjén jött a hír: Marosvásárhelyen vér folyik, Sütő András is súlyosan megsebesült. Dugába dőlt minden, csomagoltunk sürgősen, és ki ahogy tudott, utaztunk haza. A folytatás már valószínűleg mindkét országban benne van a történelem-könyvekben, bár más-más konklúziókkal, hiszen egyelőre még a történelmet, a régvolt tényeket sem vagyunk képesek egyformán látni.Hallani is vélem egyik-másik kommentárt: igen, a románok.
Nem mi voltunk az agresszorok, mondhatnánk megkönnyebbülten, mint az európai politikusok Párizsban. Így igaz, akkor Marosvásárhelyen tényleg nem mi voltunk. De tetszik, nem tetszik, akik ütöttek, éppen úgy európaiak voltak, mint akik védekeztek.
Vagy beszéljek arról, hogy „mi” magyarok mit gondolunk ma is a cigányokról, akik egyébként ezelőtt huszonöt évvel Marosvásárhelyen mellénk álltak? Hogy egyesek az elmúlt években is milyen szörnyűségeket követtek el velük szemben? Az nem a románok szégyene, hanem a miénk. Vagy egyezzünk meg: általában az európaiaké.
Mint a volt Jugoszlávia etnikai tisztogatásai, az ukrán–orosz konfliktus, az antiszemitizmus, az idegengyűlölet, a szélsőjobb pártok félelmetes előretörése, a lappangó fundamentalizmus, a kollektív jogok ostoba, szűk látókörű tagadása. Hinni szeretnék a német vagy francia vezetők toleranciaakaratában, és Európában minden bizonnyal már ma is sokkal jobb élni, mint a világ más részein, de azért nem felejthetem, hogy 1990-ben sem tudott nekünk hathatósan segíteni az akkori Európa, legfeljebb csak „szelíd” kényszereket próbált alkalmazni Romániával szemben, többek közt az integrációs feltételek megállapításakor.
Magunknak kellett megkeresni a megfelelő eszközöket, és később tényleg újrakezdődött más formában a román–magyar párbeszéd, meg is oldottunk számos vitás ügyet, viszont sokszor inkább gyengeségnek éreztem a kart karba öltő európai szolidaritást, nem igazi erőnek.
Néhány éve ismét azzal kell szembenéznünk Erdély-szerte, hogy a már kivívott jogokat próbálják sokan visszavenni tőlünk.
Mindennaposak a zászló-, felirat- és iskolabotrányok. Bár egyelőre úgy tűnik, Budapest nem fog nekünk román–magyar kerekasztalt szervezni, különben sem ez a dolga Magyarországnak, viszont sok másban segíthetne.
Ehhez viszont egy sokkal következetesebb szomszédságpolitikára lenne szükség, és minden bizonnyal el kellene felejteni azt az egészen különös külpolitikai koncepciót, amely elsősorban gazdaságról szól, és másodsorban sem igazán arról, ami minket nyomorít.
Utána talán Angela Merkeléket is meggyőzhetnénk arról, hogy „vigyázó szemüket” Párizsra vetve, reszkírozzanak néha azért ránk is egy-egy pillantást, mert attól, hogy német anyanyelvű elnöke van ma Romániának, nem oldódtak meg automatikusan oktatási és nyelvhasználati problémáink.
Mi több, sok román úgy érezheti, hogy ezzel a választással egyszer s mindenkorra bizonyította toleranciáját. Mint a párizsi tüntetők. Hogy példát is hozzak az ellentmondásra: egy adott pillanatban úgy tűnt, hogy a marosvásárhelyi gyógyszerészti karon az idéntől nem lesznek magyar helyek a felvételin. Ezt a veszélyt talán sikerült elhárítani, de nem kellene huszonöt év mérlegét a gyógyszerészettel kezdeni, és azzal is befejezni. Az intolerancia végül is gyógyítható. Csak ahhoz el kell ismernünk, hogy mi sem vagyunk immúnisak a fertőzésre.
Markó Béla
Népszabadság

Kiss Imre az új főtanfelügyelő
Személyes okokra hivatkozva felmentését kérte az oktatási minisztertől Keresztély Irma megyei főtanfelügyelő, ugyanakkor javasolta Kiss Imre ideiglenes kinevezését a szóban forgó tisztségbe. A jóváhagyás megérkezett, tegnaptól Kiss Imre az új főtanfelügyelő.
Keresztély Irma fizika szakos pedagógus tizennyolc esztendeje vette át a főtanfelügyelői teendőket Kovászna megyében. A legutóbbi versenyvizsgán elnyert mandátuma lejárta óta tanévre szóló ideiglenes kinevezéssel töltötte be a tisztséget, ami törvény szerint új versenyvizsga kiírásáig, de nem tovább, mint az adott tanév végéig szól. Ezzel nem volt egyedül, többéves versenyvizsgaszünet miatt az ország minden főtanfelügyelője hasonló helyzetben van mindaddig, amíg vizsga általi kinevezést nem nyer valaki más.
Idén februárban hirdetett versenyvizsgát a szaktárca, amelyet március 11–20. között szerveztek, a versenyvizsga módszertanának időközben történt megváltoztatása miatt a pályázók közül közel húszan utolsó percben visszaléptek, köztük Kiss Imre is, az egyetlen háromszéki jelentkező. Keresztély Irma tegnap arról tájékoztatott, már korábban eldöntötte, hogy a versenyvizsga eredményétől függetlenül csak a vizsga időpontjáig tölti be a főtanfelügyelői tisztséget, ezért és nem külső nyomásra kérte felmentését az oktatási minisztertől. Közölte, tavaly szeptemberben betöltötte a nyugdíjkorhatárt, ami kizárta annak lehetőségét, hogy részt vegyen a versenyvizsgán, de Kiss Imre személyében olyan utódot remél, aki folytatni tudja az általa megkezdett munkát. Az a tény, hogy Kiss Imre tanév közben veszi át a teendőket és a vele járó felelősséget, lehetőség számára, hogy megismerkedjen ezzel a munkával, és amikor esély kínálkozik újabb vizsgára, tudatosan döntsön, hogy akarja-e vállalni – indokolta az eljárást Keresztély Irma, ugyanakkor elmondta, két esztendővel ezelőtt elnyert állását fogja mostantól betölteni módszertanos tanárként a Pedagógusok Házában, és a jövőben is részt vesz olyan programokban, pályázatokban, amelyek a háromszéki oktatást szolgálják. Kiss Imre, a Kós Károly Szakközépiskola igazgatója hangsúlyozta, tizennyolc esztendei iskolavezetői tisztsége alatt jól megismerte a tanfelügyelőség tevékenységét, az egész megye oktatási hálózatára van rálátása, és ha úgy érzi, meg tud felelni a feladatnak, jelentkezik a következő főtanfelügyelői versenyvizsgára is. Új igazgató kinevezéséig Valeria Gheorghiu jelenlegi aligazgató veszi át Kiss Imre helyét a Kós Károly Szakközépiskolában.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az Országos Ifjúsági Találkozóra készülve
Ismét Kolozsvár adott otthont március 16–18. között a romániai katolikus egyházmegyék ifjúságpasztorációs találkozójának. A megbeszélés végeztével Tamás Barna a gyulafehérvári főegyházmegye ifjúsági főlelkészével beszélgettünk a találkozóról, valamint az ifjúsági programok alakulásáról.
Milyen alkalomból tartottátok ezt a megbeszélést?
Évi rendszerességgel van egy-egy találkozónk, ennek az ideinek a célja az volt, hogy információkat kapjunk a nyári Országos Ifjúsági Találkozóról, bemutassák terveiket a szervezők, a Kolozsvár-szamosújvári görögkatolikus püspökség ifjúsági irodájának munkatársai. A rendezvényen házigazdaként jelen volt Folerentin Crihălmeanu püspök, és valamennyi egyházmegye képviseltette magát. Minden ifjúsági lelkészséget legalább két személy képviselt: a lelkész és a referens.
Ez a találkozó nagyon jó alkalom az ismerkedésre, a kapcsolatépítésre, a tapasztalatok megosztására. Első este az ismerkedésen volt a hangsúly. Visszatekintettünk az elmúlt évnek egy fontos őszi eseményére, arra, amikor a Világifjúsági találkozó keresztje Romániában volt, valamint minden egyházmegye beszámolt az élményekről.
A katolikus sajtó is beszámolt a Világifjúsági találkozó keresztjének az útjáról. Milyen visszhangok vannak erről az útról román körökben?
Felix Roca iaşi (jászvásári) ifjúsági lelkész képviselte országunkat az elmúlt években ebben a kezdeményezésben. Ő volt az, aki végigvitte a keresztet, aki leszervezte ezt az utat, s nagyon pozitív a véleménye. Elmondta, hogy a valóságok nagyon különböznek az egyházmegyék között, de itt tudni kell, hogy hat római katolikus és hat görögkatolikus egyházmegyéről van szó, ugyanakkor nemzetiségi különbségek is tapasztalhatók az egyházmegyék között. Különböző közösségekbe járt, mindenhol fogadták a püspökök is, a keresztnek székesegyházak adtak helyet. Több helyen, például Kolozsváron, Nagyváradon, talán Szatmáron is volt együttműködés a helyi római és görögkatolikus egyházak között. Mindenképpen nagy-nagy élmény volt a fiatalok számára és nemcsak, hisz kolostorokban, valamint gyermekotthonban is járt a kereszt.
Lendíti az összefogást ez a tapasztalat a nyelvi és a rítusbeli különbségek dacára?
Pozitívan meglep az, hogy a román anyanyelvűek hozzáállása is nagyon pozitív, nyitottak, hangsúlyozzák, hogy igen, ennek a (magyar) dimenziónak is képviselve kell lennie minden szinten és építi a kapcsolatot, az ismerkedést, érdeklődnek a programjaink iránt. Azt gondolom, hogy mi, a magyar egyházmegyék semmiképpen sem vagyunk lemaradva, nem kullogunk a sor végén. Egyházmegyéink példák a román anyanyelvűek számára, különösen a görögkatolikusok számára.
Vannak nagyon jó kezdeményezések, és a találkozó végén megfogalmaztunk egy kérést a Romániai Püspökkari Konferencia irányába: nagyon szeretnénk, ha kineveznének valakit ifjúsági lelkésznek, ő magának két munkatársat választana, akik koordinálnák az országos szintű magyar programokat. Itt gondolok a jövő évi krakkói Világifjúsági találkozóra, amire valakinek országos szinten szerveznie kell a bejelentkezést, nyilvántartást. A helyszínen pedig román nyelvű katekéziseket, szentmiséket, román nyelvű programokat kell szervezni. Mi haszonélvezői vagyunk a Magyarországi Püspökkari Konferencia ifjúsági irodája munkájának, hogy elmegyünk és részt vehetünk magyar szentmisén, magyar katekézisen, viszont nekik meg kell szervezniük ezeket.
Ha jól tudom, az Országos Ifjúsági találkozón Kolozsváron is lesznek magyar nyelvű programok.
Igen, nagyon nyitottak arra, a honlapjukon (intc.ro) is három nyelven jelennek meg az információk. Nagyon fontosnak tartják, hogy a programon is legyen fordítás: a katekézis, a tanítás és az összekötő szövegek szintjén egyaránt. A fordításban a Mária Rádió lesz partner. Természetesen a mi segítségünket is kérik ehhez, valamint önkénteseket és csoportvezetőket is. Csak bátorítani tudom a gyulafehérvári és más egyházmegyék magyar anyanyelvű fiataljait a részvételre, hisz nagyszerű alkalom ez arra, hogy eljöjjenek Kolozsvárra, Európa ifjúsági fővárosába, és ápolják a kapcsolatokat. Túl kell lépnünk a mi nemzetünk korlátain, határain, és a román testvérekkel is nagyon sok pozitív élmény és barátság köthet össze minket.
Lejegyezte Szőcs Csaba
Vasárnap (Kolozsvár)

Ne töröljük már el a kisebbségi oktatást
Románok, egymás közt. Türelmesen elmagyarázzák, miért baromság megszüntetni a kisebbségi nyelveken történő oktatást. Petre Abrudan blogger Merre…? című cikkében úgy véli, a kisebbségieket pontosan az anyanyelvű oktatás diszkriminálja, mert nem készíti fel őket az érettségire és a társadalmi beilleszkedésre. Milyen megoldást ajánl? Az anyanyelvű oktatás felszámolását, kivéve néhány nyelv- és művelődésórát, amiben a többségi diákok is részesülhetnek. Abrudan gondolataira Daniel Plăiaşu, a Maghia România szerkesztője válaszol: Petre Abrudan úr cikkét elolvasva arra a következtetésre jutottam, hogy a „Merre…?” kérdésre a válasz ugyanilyen rövid: a szofizmus felé. Cikke sokat elmond arról, hogy egy valódi és helyes hipotézisből (jelen esetben abból, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó román állampolgárok korlátozottan ismerik a román nyelvet), miként lehet hibás következtetéseket levonni, melyeket személy szerint éppenséggel veszélyeseknek minősítenék. A cikk, különben, számos prekoncepción és feltételezésen alapul. (...)
„Képtelenségnek tartom arra kényszeríteni egy gyermeket, aki egész életében egy bizonyos, a román nyelvtől struktúrájában és nyelvtanában is eltérő nyelven tanult, hogy olyan nyelven vizsgázzon, melyet legfeljebb idegen nyelv szintjén sajátított el. Ez pontosan ugyanolyan, mintha azt követelnénk egy romántól, hogy olyan nyelven érettségizzen, melyet hetente csak két-három órában tanult, de nem használta a mindennapokban.” – írja Abrudan.
Nem tudom megbocsátani a szerző tájékozatlanságát: az anyanyelven oktató osztályokban reálszakon csak három órában tanítják a román nyelvet, a humánon öt óra van, ahogy arról kolléganőnk, Florina Vaipan tájékoztatott bennünket, aki tíz évig tanított románt Hargita megyében. Ugyanakkor, Vaipan asszony elmondása szerint a középiskola vagy az osztály tannyelvétől függetlenül az összes többi tantárgy (matematika, fizika, vegytan stb.) esetében az oktatás nyelve szerint (románul vagy anyanyelven) érettségiznek.
Nem utolsósorban fel kell tennünk a kérdést, hogy a szerző mit ért egy nyelv „nem mindennapi használata” alatt? Eseti használatra gondol-e, vagy arra, hogy az adott nyelvet nem használják a tanórákon kívül?
Végül áttérek a szerző által javasolt megoldásokra. Igen, a román nyelv magas (C1, C2) szintű ismerete valós gond a kisebbségi közösségeknél, de az anyanyelv használatának megtiltása az oktatásban törvénysértő, diszkriminatív és asszimilációhoz vezet. Ugyanúgy rossz lépés a román nyelvi vizsga megszüntetése a kisebbségeknél, mert így nulla felé tendál a fiatalok beilleszkedési esélye egy többetnikumú környezetbe a tanulmányok befejezése után.
Egy másik bosszantó kijelentés: „Az a véleményem, hogy senkit sem sértünk meg, és nem ellentétes egyetlen európai megkötött szerződéssel sem, ha az oktatásban egyetlen nyelvet vezetünk be. Mert csak így tudjuk elérni, hogy az ország teljes területén románul beszélők legyenek és nem irányítható tömegek. Miért ne lehetne így: a tanrend legyen mindenkinek azonos, függetlenül attól, hol él, és azt román nyelven oktassák.”
Egy ilyenfajta döntés nemcsak a kisebbségekkel kapcsolatos bármely EU-s megállapodással ellentétes, de az Európa Tanács nemzeti kisebbségekre vonatkozó döntéseivel (Framework Convention for the Protection of National Minorities és European Charter for Regional or Minority Languages) is, Románia ugyanis mindkettőt aláírta és jóváhagyta. Meg kell említeni, hogy az Európa Tanács az EU-tól elkülönült olyan nemzetközi intézmény, mely magába foglalja az egész földrajzi Európát (Oroszországot is beleértve), a kaukázusi országokat, Törökországot, valamint – megfigyelői státusszal – az AEÁ-t, Kanadát, Mexikót és Japánt, s ennek van alárendelve az EJEB (Emberi Jogok Európai Bírósága – a szerk.).
Ugyanakkor abszurdnak tartom azt a feltételezést, hogy ha egy ilyen döntést alkalmazunk, akkor már nincsenek „irányítható tömegeid”, mert a román nyelv kizárólagossága az iskolákban csak az iskolakerülést bátorítaná. Abrudan úr kulcsa zagyvaság; nem old meg semmit, ellenkezőleg, egy ilyen döntés alkalmazásával nem 18 éves kortól szorítanánk háttérbe a diákokat, hanem már 6–7 éves korban, amikor elkezdik az iskolát. Hogyan tudna egy olyan gyermek, aki egyáltalán nem tud románul, ugyanolyan tanrend és ábécéskönyv szerint tanulni, mint a román gyermek? Hogyan tudná hétévesen megérteni az „Ana are mere”-t, amikor azt sem tudja, hogy mondják románul az almának? Abrudan úr nem érzékeli, hogy a gondot éppen az okozza, hogy minden romániai diák számára, etnikumától függetlenül, anyanyelvi szinten oktatják a román nyelvet. Nem az anyanyelvű oktatás okolható azért, hogy ezek a diákok nem ismerik a román nyelvet, hanem azok, akik a nemzeti kisebbségekhez tartozó diákoknak oktatott román nyelv tanrendjét összeállítják.
A cikk szerzője által bírált oktatási rendszert figyelve, az idegen nyelv esetében (angol, francia, német stb.) bár eljutottunk a haladó szintre, mégsem mondhatjuk, hogy e nyelvek közül bármelyik az anyanyelvünk lenne. Én azt remélem, ha a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató osztályokban/iskolákban a román nyelv tanrendje az angol/francia/német nyelvéhez hasonlóan strukturált lenne, ami egyes román iskolák és középiskolák intenzív idegen nyelvű osztályai számára megoldott, akkor a nemzeti kisebbségekhez tartozó polgárok románnyelv-ismeretének foka is sokkal magasabb lenne.
Ami Abrudan úr második javaslatát illeti – nyelv- és művelődésórák –, ezek nemcsak a kisebbségieknek, hanem a többségi nemzetnek is igen hasznosak lennének, nem kötelező, választható tantárgyként. Sőt, úgy gondolom, meg kellene próbálnunk a Kárpát-medence meg Balkán egész térségének művelődéstörténelmét elsajátítani, hogy ne ragadjunk le egy uralkodó etnocentrizmusnál. Daniel Plăiaşu
/MaghiaRomânia: Desfiinţarea învăţământului în limba maternă, o soluţie? – Adevărul.ro/Főtér
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Orvoselvándorlást okozott a hivatalnoki jogállás
Az év első két hónapjában közel hatszáz orvos vállalt munkát külföldön, miután jogállásuk tisztviselőire változott – ismertette Vasile Astărăstoae. A Román Orvosi Kamara elnöke szerint az Európai Unióban sehol máshol nem sorolják be így az orvosokat. „Az EU szintjén ágazatokba osztott szakmai testületek tagjai nem lehetnek hivatalnokok.
Az orvosok nem lehetnek pácienseik számára tanúk vagy feljelentők, kivéve olyan bűntények esetében, melyek mások életét, egészségét vagy testi épségét fenyegetik. Ha ezeket nem szabályozzák, a migráció nagyobb méreteket fog ölteni” – jelentette ki Astărăstoae. Úgy vélte, a döntéssel, mely szerint az állami kórházban egyéni munkaszerződéssel dolgozó orvos hivatalnok, „az orvos a tisztviselő minőséggel társítható bűncselekmények alanyává változik” és az érdekellentétek szereplőjévé válik.
Az orvosi mesterség szabályozásában nem csupán a jogi normák játszanak közre, hanem az orvosi etikett, deontológia által képviselt norma is. Az orvosi szakmában az etikai normák fontosabbak a jogi normáknál – mondta az országos orvosi kamara elnöke. Leszögezte, 2007 óta 18 ezer egészségügyi szakember ment el külföldre dolgozni.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Zilahon szervezték meg a Szövetségi Képviselők Tanácsának ülését
"Huszonöt éves értéket kell megőriznünk a következő huszonöt évre. Az áprilisi kongresszus előtt az RMDSZ számára a legnagyobb kihívás, hogy megtalálja azt az irányvonalat, amely a közösség számára azt bizonyítja, hogy megbízhat bennünk, hiszen mi vagyunk az egyetlen szövetségese. Nekünk magunknak is meg kell változnunk ahhoz, hogy meg tudjuk őrizni a támogatottságunkat, hogy akkor, amikor – választások előtt – az emberek bizalmát kérjük, ne a társadalomnak azt a jelenlegi kilátástalanságát erősítsük, ami a képviseletet veszélybe sodorhatja. A kongresszus a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy ezeket a jó megoldásokat megtaláljuk" – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök a Szövetségi Képviselők Tanácsának zilahi ülésén, amelyen azokról az aktuálpolitikai kérdésekről is beszélt, amelyek a következő időszak érdekvédelmi munkájának körülményeit és eszközeit meghatározzák.
Az RMDSZ a kongresszus előtt zajló alapszabályzat- módosító vitán a szervezet mozgalmi jellegét is meg szeretné erősíteni, az áprilisi tisztújító eseményre ugyanakkor az alapos vitákat lehetővé tévő programdokumentumok kidolgozásával is készül a szövetség. Ezekben a különböző közpolitikák, az oktatás és a nemzetpolitika terén határozzák meg a teendőket, azt az irányt, amelyben a következő években haladnia kell a romániai magyar érdekvédelemnek – foglalta össze Kelemen Hunor a kongresszus előtti történéseket.
"Az egyéni választókerületes választási rendszerről mi már akkor elmondtuk, hogy nem lesz működőképes, amikor a törvény kidolgozása zajlott. Két választás után bebizonyosodott, hogy a változást hirdető demagógia kudarcos, nem működik ez a rendszer, nem váltotta be a hozzá fűződő reményeket" – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke, aki arról is tájékoztatta a szövetségi képviselőket, hogy a kétfordulós önkormányzati választásokat azért nem támogatta a szövetség a törvényhozásban, mert olyan politikai alkuk megkötésére ad lehetőséget, amelyek teljes bizonyossággal nem a választó érdekeit szolgálják, hátrányosak az etnikai érdekérvényesítés szempontjából is, ezért is kedvező, hogy a következő választásokon is egyfordulós a polgármesteri megmérettetés. "A megyei tanácselnökök testületen belül történő megválasztásának felvetésekor tartózkodott az RMDSZ, mert úgy látjuk, hogy nem hoz negatívumokat, és kedvező lehet bizonyos magyarlakta megyékben. Ugyanakkor ragaszkodunk az önkormányzati választási küszöb 3 százalékra való csökkentéséhez, mert ez különösen szórványban – Brassótól Besztercéig, Temestől Hunyadig – lehet számunkra nagyon előnyös" – tette hozzá Kelemen Hunor, és azt is hangsúlyozta: a parlamenti választások kapcsán az RMDSZ az arányos képviselet biztosítására az alternatív küszöb mellett foglalt állást, és azt is kulcsfontosságúnak tartja, hogy a szórvány töredékszavazatait egy országos lista révén tegyék hasznos szavazatokká, mert ez nemcsak a magyarság képviseletét biztosítja, hanem a véletlenszerűséget is kizárja a mandátumszerzéskor. "Nekünk a jelenlegi kilátástalan társadalmi közhangulatban is oda kell figyelnünk ezekre a távlati szempontokra, amelyeken az érdekképviselet jövője múlhat" – fogalmazott az RMDSZ elnöke, aki politikai tájékozatójában az új párttörvényről és pártfinanszírozási törvényről azt mondta: annak tanúbizonyságai, hogy a hazai társadalom egyik szélsőségből a másikba esik, nem találja az arányokat, a középutat. Kelemen Hunor arra a többség–kisebbség viszonyát szabályozó megállapodás-javaslatra is kitért, amely az intézményi garanciákat, a megszerzett jogok visszavonhatatlanságát biztosíthatja a magyarság számára egy bizonytalan és változó világban. "Nem hagyhattuk szó nélkül a belügyminisztérium közbiztonsági stratégiáját sem, amelynek mögöttes gondolkodását, logikáját aggasztónak és elfogadhatatlannak tartjuk, hiszen az autonómiáért való békés utcai megmozdulásokat veszélyforrásként állítja be. Ez visszafelé mutat az időben, az asszimilációt és a félelmet próbálja erősíteni, száz évvel a gyulafehérvári kiáltvány után közveszélyesnek tekinti azokat a törekvéseket, amelyeket akkor helyénvalónak és természetesnek tekintettek" – hangsúlyozta Kelemen Hunor, és azt is hozzátette: az RMDSZ azt kéri a kormánytól, hogy a jelenlegi formájában ne fogadja el ezt a stratégiát, álljon el attól is, hogy ezeket a diszkriminatív és korlátozó rendelkezéseket törvénybe foglalja. Az RMDSZ hasonlóan aggasztónak minősítette az egyházi visszaszolgáltatások terén történő intézményi vizsgálódást is. "Ez a folyamat a törvényszegés árnyékába helyezi az egyháziakat, akadályozza a visszaszolgáltatást, ezen túl pedig elindíthatja a visszaállamosítást is huszonöt évvel a kommunista rezsim bukása után" – jelentette ki a szövetségi elnök.
Ismét összefogni készülnek ellenünk
Szombati, SZKT-ülésen elhangzott felszólalásában Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke kiemelte: a szövetség jövőjét illetően fontos, hogy az áprilisi kongresszuson milyen üzeneteket kíván megfogalmazni mind a következő évekre vonatkozó programja, mind pedig az alapszabályzata kapcsán.
"Az RMDSZ alapszabályzatába 1993 óta nem vittünk be radikális változásokat. Voltak ugyan finomítások, de mindvégig a folytonosság, a következetesség jellemezte elképzeléseinket. És sokáig azt hittük, hogy nincs visszaút, a romániai intézmények megerősödtek, és a jogok, amelyeket a romániai magyarság kivívott magának, nem vonhatók vissza. Most viszont arra ébredünk, hogy vissza akarják venni azokat a területeket, épületeket, amelyeket a romániai magyar közösség jogosan visszakapott. Ha ma kellene a földtörvényről tárgyalni, nem tudom, sikerülne-e meggyőzni a többséget arról, hogy a közbirtokosságaink megkapják, ami nekik jár. Tehát nemhogy nem szabad hátradőlnünk, de meg kell találnunk a módját annak, hogy az Európai Tanács, az Európai Parlament ismét kiemelt figyelmet szenteljen a romániai magyar közösségnek, hiszen látjuk a televíziós műsorokban, egyes pártok politikai programjaiban, hogy ismét összefogni készülnek ellenünk" – fogalmazott Borbély László, aki beszédében szorosabb együttműködést szorgalmazott az RMDSZ vezető politikusai között.
"Én már több mint egy éve eldöntöttem, hogy áprilistól nem vállalok újabb mandátumot politikai alelnökként, de számomra nagy megtiszteltetés volt ez a tisztség, ez a csapat, és továbbra is drukkolok az RMDSZ-nek, a romániai magyarságnak. Ez a mi csapatunk, ezzel a csapattal fogok én továbbmenni, ez a csapat képes arra, hogy 2016-ban felmutassa azokat az értékeket, amelyek egy erős képviseletet jelentenek a romániai magyarság számára. Bízom abban, hogy amit 25 évvel ezelőtt néhányan elképzeltünk, az új generációk tovább tudják vinni" – tette hozzá Borbély.
A szervezetépítés és társadalomszervezés továbbra is prioritás
,,Harmonikus környezetben élünk, egy olyan környezetben, ahol magyarokként veszélyforrásként tekintenek ránk, olyan környezetben dolgozunk, ahol mások messziről megüzenik nekünk, hogy nincs magyarkérdés Romániában, hogy ez a kérdés megoldódott. Olyan harmonikus környezetben élünk, ahol az igazságszolgáltatás az utcán, a médiában történik, ahol, ha lebénul a közigazgatás, legyen az helyi vagy központi szinten, senki nem meri vállalni a felelősséget döntéséért, ahol az egyházi restitúciót hitelteleníteni, ellehetetleníteni, leállítani próbálják. Ebben a környezetben kell nekünk újratervezni, a céljainkat soha el nem felejtve új utakat bejárva a hatékonyabb szövetségért" – hangzott el Kovács Péter főtitkár felszólalásában a szombati SZKT-n.
Az elkövetkező évekre való felkészülésről a főtitkár elmondta, a szövetségen belüli struktúrák újratervezéséről az elmúlt időszakban számos beszélgetést, konzultációt, műhelymunkát szerveztek, amely alapján körbevonalazódik az az irány, amerre a megerősödésért a jövőben haladni szeretne az RMDSZ.
,,Az az alapszabályzat-módosító javaslat, hogy a Főtitkárságot Ügyvezető Elnökségnek kereszteljük vissza, nem elég, nem ér semmit, ha emögé nem tudunk tartalmat állítani. Az egyik ilyen új tartalom pedig a belső kommunikáció megerősítése kell legyen, a szervezetépítés – különös tekintettel a városi szervezeteinkre" – sorolta a szövetség prioritásait Kovács Péter, hozzáfűzve: nagyobb hangsúlyt kell fektetni a politikai tervezésre és koordinációra, a közpolitikai munkába hangsúlyosabban be kell vonni a szakmai szervezeteket, ugyanakkor kommunikációs szinten is erősítésre van szükség, legyen az média-, közösségi vagy román nyelvű kommunikáció.
,,A társadalomszervezés továbbra is kulcsfontosságú kell maradjon, ugyanakkor a humánerőforrás-menedzsmentet újra kell gondolnunk, valamint a monitoring, a számonkérés és a tudásátadás folyamatait is" – nyomatékosított beszédében a Főtitkárság vezetője.
A magyar közösség belső szolidaritása szükséges
A választási törvényekről szóló vita eredménye minden bizonnyal meghatározza a 2016-os évet – vezette fel hozzászólását Winkler Gyula, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke, aki a kérdéskört a szórványközösségek szempontjából elemezte. "Amikor a parlamenti választási törvényről beszélünk, ne feledjük hozzátenni, hogy az RMDSZ három és hét évvel ezelőtt is elmondta, hogy az orosz rulettként fog működni. Mindenkinek rossz volt ez a törvény, de a leghátrányosabb a szórványközösségek számára volt, ugyanis elvette az esélyt, hogy parlamenti képviselet elérésében reménykedhessenek. Az arányosság elvét, amelyet parlamenti frakcióink is fenntartanak, és a visszaosztási módszert, bár még nem lehet pontosan tudni, hogy fog működni, mi a szórványban nagy bizalommal fogadjuk. Ugyanígy érzünk az önkormányzati választások esetében is, ahol háromszázalékos választási küszöböt javasoltak képviselőink, örültünk volna, ha ez nemcsak a megyei tanácsokra, hanem a helyi önkormányzatokra is vonatkozna" – fogalmazott.
Utalva Kelemen Hunor brassói nyilatkozatára, mely a szórvány és a tömbmagyarság egységét szorgalmazta, Winkler Gyula, a Szórvány frakció vezetőjeként csatlakozott a korábban felszólaló Cseke Attilához, aki a Partium frakció nevében az erdélyi magyar közösség belső szolidaritásának szükségességéről beszélt. Az EP-képviselő megköszönte a Gazdasági Tanács konzultációját az RMDSZ gazdasági programja kapcsán, mint mondta, jó a program, de két év eltelte után árnyalataiban, prioritásaiban szükség lesz frissítésre. "Infrastruktúra, mezőgazdaság, energia, turizmus területein nem változnak a program hangsúlyai, de pluszárnyalatokat adnak a javaslatok, amelyeket a kongresszusi küldöttek elé terjesztenek" – mondta Winkler Gyula, aki utalt arra is, hogy az új adótörvénykönyv kapcsán is szükség lesz további konzultációra.
(Forrás: RMDSZ-tájékoztató)
Népújság (Marosvásárhely)

Sokszínűségünk gazdagsága
A Sokszínűségünk gazdagsága Interkulturális Fesztiválra pénteken került sor az Aurel Vlaicu Általános Iskolában, melyen részt vett a Hódmezővásárhelyi Németh László Gimnázium és Általános Iskola küldöttsége is. A diákok és a kísérőpedagógusok mellett ellátogatott Aradra Seres Imre, a hódmezővásárhelyi iskola igazgatóhelyettese, valamint Cseri Tamás települési képviselő. Ők még a megnyitó előtt kihangsúlyozták, hogy szeretnének köszönetet mondani a két város vezetőségének a kapcsolat kiépítéséért. A két alpolgármester bőven kivette a részét az együttműködés érdekében.
A két iskola között partnerkapcsolat létesült egy korábbi pályázat alkalmával, melynek értelmében tavaly hódmezővásárhelyiek szerveztek kulturális programot, most az itteniek. A pályázat egy HURO-projekt része volt, és huzamosabb időre szól, amit betartani nem csupán kötelesség. A partnerviszony már hároméves, a támogatás már tavaly lejárt, de most már ez önellátó és önszervezéssel jön létre, mondta el Szabó László, az iskola magyartanára, aki egyben tagozatfelelős is. A két iskola örül annak, hogy betekintést nyerhetnek a másik szokásaiba, praktikáiba, és hogy tanulhatnak egymástól.
12 órakor kezdődött a megnyitó, melyen többek között a megyei főtanfelügyelő, Claudius Mladin is részt vett és felszólalt. Rajta kívül beszédet tartott az aradi iskola igazgatónője, Petruşca Tămăşan, és a hódmezővásárhelyi vendégek is. A beszédeket Viszhányó Aranka fordította. Ezután következtek a „művészi pillanatok”. Ebben a két iskola diákjai felváltva énekeltek, táncoltak, zenéltek, néptáncot adtak elő és egyéb hasonló módon szórakoztatták egymást és a közönséget. Ennek végeztével két csoport vonult ki Tóth Sándor kopjafájához, ahol mindkét iskola képviselői elhelyeztek egy-egy koszorút.
Ezután ebéd következett, majd két program zajlott egyszerre: a diákoknak alkotóműhely, a pedagógusoknak szimpózium, amelyen részt vett Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettes is. A szimpóziumot három részlegre osztották: Készség a tanulásra, az egész életen át való tanulás elve; Az extrakurrikuláris tevékenységek formatív értékeés Az önmenedzsment és osztálymenedzsment mint szervezet elemei. 8 ország (Magyarország, Szlovákia, Szerbia, Ukrajna, Moldávia, Németország, Jordánia és Olaszország) és 10 romániai megye (plusz Arad megye) 77 pedagógusának tapasztalatait egyesítették.
Mindenki nem tudott eljönni, aki tanulmányt írt, de ők küldtek egy példányt az iskolának, amelyik digitális formátumban egy helyre gyűjtötte ezeket, és több mint 350 oldalnyi anyag gyűlt össze. Az együttműködést még sokáig szeretnék folytatni mindkét részről nemcsak a szimpózium miatt: a gyerekek élvezik a felkészülést, és a szórakozás mellett hasznos is, hiszen sokat tanulhatnak egymástól.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Markó Attila: nem vagyok korrupt, le akarnak járatni
Lejáratásnak nevezte a Krónika kérdésére a Budapesten tartózkodó Markó Attila RMDSZ-es képviselő azt a hírt, hogy az ellene az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) által törvénytelen restitúciós döntésekben való részvétel miatt indított eljárás nyomán le kíván mondani román állampolgárságáról.
„Soha eszembe se jutott lemondani a román állampolgárságról, nem kértem és nem szándékozom kérni. A dossziéban ilyen irat nincs, nem is lenne, amit ott keressen. Ez egy lejáratás, az emberek félrevezetése” – közölte portálunkkal pénteken azt követően, hogy egyes bukaresti sajtóorgánumok azt állították: a képviselőház közlése szerint Markó lemondani készül román állampolgárságáról, hogy megússza a felelősségre vonást, és már az erre vonatkozó kérvényt is benyújtotta.
Markó egyébként ugyancsak pénteken reagált az ellene felmerült újabb vádakra. „Soha senkitől nem kértem és nem kaptam csúszópénzt sem az egyházi javak, sem a kárpótlások során. Mélységesen elítélem mindazokat, akik csúfot űztek és részt kértek a kommunizmus által meghurcolt emberek jogos kárpótlásából” – írta az Országos Tulajdon-visszaszolgáltatási Hatóság (ANRP) központi restitúciós bizottságának korábbi tagja annak kapcsán, hogy a DNA csütörtökön újabb törvénytelen restitúciós ügyekben kérte az előzetes letartóztatásának jóváhagyását a képviselőháztól.
„A nevem nem merül fel egyetlen vallomásban, nyilatkozatban sem. Ehhez soha nem volt semmi közöm: sem a Bica-féle ügyködésekhez, sem a bármikori más bizottsági tagok hasonló szélhámosságaihoz. Akár jelen voltam egy bizottsági ülésen, akár nem” – írta a hónapok óta Budapesten tartózkodó Markó.
Markó rámutat: a korrupcióellenes küzdelem „megpiszkál” más kárpótlásokat is. Mindezt joggal is teszi, amennyiben a Bica-ügyhöz hasonló visszaélések, csalások és csúszópénzek esete forog fenn.
„És mint az várható is volt, nem tartoztam azok közé a bizottsági tagok közé, akik minden ülésről hiányoznak. Éppen ezért tartom fontosnak azonnal kijelenteni, hogy egy ártatlan ember, aki nem kért, nem kapott soha csúszópénzt, aki soha nem élt vissza semmivel, nem űzött gúnyt a kommunista rendszer gazemberségeinek áldozatainak jogaiból, az akkor is ártatlan, ha jelen van egy bizottsági ülésen, ahogy nyilván ártatlan akkor is, ha nincs jelen” – fogalmazott a képviselő.
A politikus, aki 1997 és 2012 között volt a restitúciós testület tagja, rámutat: a kárpótlási bizottság előtt ülésenként több ezer dosszié várt döntésre. Ezek előkészítéséhez és megalapozásához a román állam nem egy bizottságot, hanem emögé egy egész intézményt hozott létre, ez az Országos Ingatlan-visszaszolgáltatási Hatóság (ANRP).
Ebben több tíz jogi, technikai szakember, felértékelő dolgozott, fölöttük osztályvezetők, igazgatók, három alelnök és egy elnök. Mindhárom alelnök és az elnök hivatalból tagja a Kártérítési Bizottságnak, ez a bizottság személyi állományának fele. Ez a hadseregnyi ember néz át minden dossziét: jogilag, technikailag, tartalmilag.
A felértékelést, amit egy hivatalos ingatlanfelértékelő végez, és amelyért aláírásával és pecsétjével vállal felelősséget, egy ANRP saját alkalmazott ellenőr-felértékelő felülvizsgál, és ellenjegyez, hogy az megfelel a nemzetközi standardoknak Ezt aztán tovább ellenjegyzi az ANRP osztályvezetője, igazgatója majd a területért felelős alelnöke. Van tehát minden kárpótlási dosszié mögött tucatnyi elemző, szakértő, ellenőr, főnök és nagyfőnök. Így kerül be egy dosszié napirendre, ahol egy táblázatban, több ezer ilyen dossziéval, a lehető legnagyobb ritmusban kötelez dönteni maga a törvény.
A bizottság ülésén – a szakértők, igazgatók és ellenőr-felértékelő jelenlétében – a tagok áttekintik a listát, amelyen sok ezer ember neve, dossziéjának száma, ingatlanának sommás leírása és a felértékelés eredményeképpen javasolt összeg található. A törvény értelmében a bizottság a dossziékat jóváhagyja vagy visszaküldi egy újabb felértékelésre.
„Egy ilyen folyamatban, ahol egy hadsereg ember ellenőrzi minden dosszié minden porcikáját, felelős vezető beosztású hivatalnokok ellenjegyzik (beleértve az ANRP vezetőségét is), azt mindezek együtt napirendre javasolják, az ülésen senki részéről nem merül fel kérdés vagy kétely (hisz nincs is, amiért felmerüljön), tehát a bizottság ANRP-s fele elmondja, hogy minden rendben és ezt sem az igazságügyi minisztérium sem pedig a pénzügyminisztérium részéről kinevezett bizottsági tag nem vonja kétségbe, akkor milyen okom, jogom vagy netán kötelességem lett volna nekem kétségbe vonni?” – teszi fel a kérdést Markó.
Rámutat: semmilyen lehetőség nincs arra, hogy amennyiben egy bizottsági tag csúszópénz ellenében lepaktál a felértékelővel és a kárpótlásra jogosult személlyel, ezt a bizottság többi tagja felfedezze.
A politikus sejtetni engedi, hogy az ügy mögött más érdekek állnak. „Engem 2014 november 28-án jogerősen 3 év felfüggesztett börtönre ítéltek a Székely Mikó Kollégium jogos és törvényes visszaszolgáltatásáért. Ugyanakkor a DNA előzetes letartóztatásomat kéri a Bica-ügyben, amelyben eltitkolja a parlament elől az ártatlanságomat bizonyító iratokat. Aztán kiderül, hogy más kormányok bizottságai is gúnyt űztek a kárpótlási folyamatból, ezért ebbe is be akarnak rángatni. Nyomozás indul a katolikus egyház javainak visszaszolgáltatása ügyében. Ki volt benne ebben a folyamatban? Markó Attila. Igen, kérem: 1100 magyar egyházi ingatlan, emellett több mint 2000 más egyházi és közösségi ingatlan visszaszolgáltatása, nagyon sok tízezer (akár százezer fölött is) magánszemélyi és egyházi kártérítés. Mindegyikre büszke vagyok. Mindegyik egy-egy mondvacsinált korrupciós dosszié... Ez a jogállam. Ez a jogbiztonság” – fogalmazott Markó.
Mint ismeretes, Markót ezúttal abban az ügyben vennék őrizetbe, amelyben három, a 2008 és 2009 közötti időszakban született, 75 millió eurós kárt okozó törvénytelen kárpótlási döntés miatt vizsgálódnak, és amely miatt az Országos Tulajdon-visszaszolgáltatási Hatóság (ANRP) központi restitúciós testületének két másik akkori tagját, Horia Georgescut, az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) vezetőjét, és Theodor Nicolescu PNL-s képviselőt már őrizetbe vették.
Markó ügyében egy másik illegális restitúciós ügyben már jóváhagyta a parlament az előzetes letartóztatásba helyezést, bár dokumentumokkal bizonyította, hogy a szóban forgó ülésen nem vett részt. Markó azóta elhagyta az országot, ügyvédje szerint Budapesten él.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Románia is állomásoztathat NATO nehézfegyverzetet
A NATO és Románia tárgyalásokat folytat arról, hogy Bukarest is állomásoztathassa az észak-atlanti szövetség nehézfegyverzetének egyes elemeit – jelentette ki kedden Mircea Dusa védelmi miniszter. A román tárcavezető kedden hivatalában fogadta Philip Breedlove-ot, a NATO európai erőinek főparancsnokát. Dusa szerint a szakértői tárgyalások már folyamatban vannak. Breedlove reményét fejezte ki, hogy Románia ezúttal is a NATO megbízható szövetségese lesz, és beleegyezik a nehézfegyverzet állomásoztatásába román területen.
A főparancsnok szerint hamarosan döntés születik ezzel kapcsolatban.
Dusa elmondta, hogy a keddi megbeszélésen egyebek mellett szó esett a NATO és az Európai Unió keleti határának biztonságáról és az amerikai rakétaelhárító rendszer romániai bázisáról, amely a tervek szerint az idén válik működőképessé.
Breedlove csütörtökig tartózkodik Romániában, ahol részt vesz a közép-európai vezérkari főnökök konferenciáján, amelyet az amerikai hadsereg európai erőinek parancsnoksága (EUCOM) szervez.
A tanácskozás megszervezéséről már tavaly megállapodás született Románia és a NATO között. Ezen a konferencián Románián kívül Bulgária, Csehország, Horvátország, Lengyelország, Szlovákia, Szlovénia, és Magyarország vezérkari főnökei vesznek részt.
A NATO európai erőinek főparancsnokát kedden délután Klaus Iohannis román államelnök is fogadta. MTI
Erdély.ma

Van remény
A legjobban szervezett diákköri konferencia volt
Az orvos-, fogorvos- és gyógyszerésztudomány fellegvárává vált az elmúlt héten a marosvásárhelyi Kultúrpalota. A Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség 22. alkalommal szervezte meg a hallgatók Tudományos Diákköri Konferenciáját (TDK), amelyen a leendő orvosok és gyógyszerészek ismertették önálló kutatómunkájuk eredményét. A múlt évi 299-hez képest az idén 320 dolgozatot mutattak be 23 szekcióban, 56 órán át. A rendezvény színvonalát 17 meghívott előadó emelte, s az érdeklődők hét műhelymunka során tekinthettek be egy-egy szakágazatba, ismerhették meg az újdonságokat. A rendezvény ki is nőtte a Kultúrpalota kereteit, s ezért a Continental Szálloda egyik termét is igénybe vették.
A nyitóünnepségen Peti András alpolgármester tartott hasznos ismertetőt az egyetem megalapításáról, az 1945-ben királyi törvényerejű rendelettel Marosvásárhelyre költöztetett orvosi karról és a befogadó épület történetéről. Ő hívta fel a szervezők figyelmét, hogy az első TDK-t 69 évvel ezelőtt, 1946. február 14-én tartották, s jövőben meg lehetne ünnepelni a 70. évfordulót. A nyitóünnepségen felszólaló dr. Leonard Azamfirei rektor az egyetemi hallgatók rendezvényét értékelve elmondta, hogy a tudomány iránt érdeklődő legtehetségesebb fiatal szakembereket szeretné abban a nagyon korszerű kutatóintézetben látni, amely az egyetem udvarán épül. Dr. Szilágyi Tibor egyetemi tanár beszédében elhangzott, hogy a tudományos diákkörök jelentik az utánpótlás képzésének a helyszínét, itt alakul ki a jövőbeli karrier csírája. Ezt bizonyítja a Magyar Tudományos Akadémia tagságát képező kutatók életrajza is, akiknek a kutatás iránti érdeklődése a tudományos diákkörökhöz kötődik. A rendezvény, amelyre 60 magyarországi hallgató jelentkezett dolgozattal, lehetőséget teremt a különbségek felmérésére, az ismerkedésre, a későbbi szakmai együttműködésre. Felhívta ugyanakkor a hallgatók figyelmét, hogy az épülő tudományos központ színvonalas kutatómunkára nyújt majd lehetőséget.
A nagyszámú tudományos dolgozat azt igazolja, hogy a mai fiatalok nem motiválatlanok – emelte ki a szervezők nevében Mihály István ötödéves hallgató.
Három helybeli előadója volt a rendezvénynek, dr. Kovács Judit, dr. Szatmári Szabolcs és dr. Kelemen László, akik tele termet vonzottak, és előadásukat hosszas tapssal értékelték.
Dr. Kovács Judit aneszteziológus, intenzív terápiás főorvos, a MOGYE adjunktusa Van élet a halál után címmel tartott előadását azzal zárta, hogy azok az igazi névtelen hősök, akik a haláluk után is életet mentenek, s másokba átültetett szívükkel, veséjükkel, májukkal, szöveteikkel (részletekben ugyan) de tovább élnek. Kovács főorvosnő áttekintette a szervátültetés történetét, beszélt az élő és a halott donorokról, az agyhalálról és arról a korántsem könnyű munkáról, hogy az agy- vagy szívhalott donort milyen bonyolult eljárásokkal lehet olyan állapotban tartani, hogy az átültetésre alkalmas szervei ne károsodjanak.
Dr. Szatmári Szabolcs neurológos főorvos, egyetemi előadótanár hasonlóan sikeres előadásban (A neurológiáról mindenkinek) az ideggyógyászat (ma neurológia) és az elmegyógyászat (ma pszichiátria) közötti különbséget, a két szakterület jellegzetességeit tisztázta. Beszélt az egyik legjellegzetesebb neurológiai kórképről, amit ma stroke-nak, agyi érkatasztrófának neveznek, az agyvérzés és az agytrombózis közötti különbségről, ami nagyon fontos a kezelés szempontjából, s a neurológus hatáskörébe tartozó Parkinson-kór és az epilepszia kezeléséről. Ez utóbbit, akárcsak az agyvérzést, Pápai Páriz Ferenc Pax corporis című, magyar nyelven írt orvosi könyvében már 325 évvel ezelőtt leírta – emelte ki az előadó.
A gyógyszerészhallgatókat oktató dr. Kelemen László, a marosvásárhelyi Gedeon Richter Rt. marketing- és eladási igazgatója a gyógyszerpiac várható alakulásáról tartott előadást, amelyben eljutott a személyre szabott orvoslás érdekes kérdéséig.
A magyarországi meghívottak jelentős mértékben emelték a rendezvény színvonalát. A legtöbben a Szegedi Egyetemmel megnyert pályázat révén a fogorvoslás területéről jöttek, ahol a legkorszerűbb gyógyítási módszerek terén végzett kutatások ered-ményéről számoltak be az őssejtterápiától (dr. Rakonczay Zoltán egyetemi oktató) a fogászati implantátumok biointegrációjáig (dr. Turzó Kinga egyetemi docens). A carotisszebészettel kapcsolatos kutatásairól tartott előadást dr. Entz László egyetemi tanár, dr. Csanádi Zoltán egyetemi docens a ritmuszavarok katéter-ablációs kezeléséről, dr. Romics Imre professzor a prosztatarák korai felismeréséről. Dr. Tulassay Tivadar akadémikus a krónikus civilizációs betegségek gyermekkori felismeréséről és a megelőzés lehetőségeiről beszélt, dr. Rácz Károly professzor az endokrin tumorszindrómákról, dr. Katona István professzor a kannabisz-kutatásról – említhetünk néhányat az előadók közül.
A 22. Tudományos Diákköri Konferencia záróünnepségén dr. Lőrinczi Zoltán egyetemi előadótanár értékelte a szervezők munkáját, amit a díjakat átadó tanártársainak a többsége is megerősített: az egyik legjobban szervezett diákköri konferencia zárult az elmúlt szombaton, amelynek fő szervezői Varga Ágota V. , Mihály Izabella IV., Virginás-Tar Ágnes II. és Mihály István V. éves általános orvostanhallgatók voltak 130 társukkal együtt, akik gördülékennyé tették a több helyszínen is zajló tanácskozást. Dr. Lőrinczi Zoltán köszönetet mondott a hallgatóknak, akik szabad akaratukból jelentkeztek és vettek részt a kutatómunkában, valamint a tanerőknek, akik fel tudták kelteni az érdeklődést diákjaikban, és átadták tudásukat. Remény van, s ha van remény, jövő is van, hisz a konferencia azt bizonyította, hogy dolgos, szorgalmas, okos egyetemi ifjúságunk van – hangsúlyozta dr. Lőrinczi Zoltán.
Az adatokon túl Tubák Nimród, az MMDSZ elnöke tartott önvizsgálatot és fogalmazta meg, hogy azt az egységes erőt, ami a szervezés során megmutatkozott, miért nem tudják más célokra is kihasználni, arra például, hogy az egyetem ügyében a törvényes előírások alapján előrelépés történjen.
Végül mind a 23 szekcióban kiosztották a legjobbaknak járó díjakat, s míg egyes szakterületeken megjegyezték, hogy nagy különbség volt az anyaországi és a marosvásárhelyi diákok munkája között, másutt azt hangoztatták, hogy nem tapasztaltak színvonalbeli eltérést. A legtöbb dolgozat (40) a kardiológia témakörében hangzott el. Az első helyezést elért diákok többsége az Országos Tudományos Diákköri Konferencián képviseli az egyetemet, s oklevelet kaptak a legjobb magyarországi dolgozatok szerzői is.
A pálmát a marosvásárhelyi hallgatók közül Martonos Attila VI. éves általános orvostanhallgató vitte el, aki a nőgyógyászat szekcióban két dolgozattal jelentkezett, és megnyerte az első és a második díjat is. A díjkiosztó ünnepségen Jakab István, a Clini-lab cég vezetője különdíjat és kutatási lehetőséget ajánlott fel Bereczki Orsolya VI. éves orvostanhallgatónak, a Gedeon Richter gyógyszergyár vezetőségének díját pedig a harmadéves Balázs Dorottya kapta a leginnovatívabb kísérletes kutatómunkáért.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)