KISEBBSÉGBEN: Van még 25 évünk?
A kérdés nem költői. Tárgyilagos, akárcsak a hozzá fűződő elemzések, de amint az oktatásról, oktatáspolitikáról, nevelésről vagy képzésről teszünk említést honi behatároltságunk ugarán, automatikusan válik áthallásossá. Soha nem volt negyedszázadnyi elherdálni való időnk, nem voltak feláldozható nemzedékeink, nincsenek ismételhető pillanatok arcunk évgyűrűin. A „mégis volt” romániai paradoxonja sokrétű, összenő benne éretlenségünk, céltalanságunk, évszázadok porát hordó megannyi nemzeti görcsünk, posztkommunistaságunk, néma cinkosságunk és kiszolgáltatottságunk minden apró állomása. Valószínű, mert ezt érdemeltük. Ennyire voltunk képesek. A tényszerű jelzés azonban, hogy erre az útkeresésre újabb 25 évünk is lesz, már túlmutat minden paradoxonon. Ha a következő 25 évben is csak ennyire leszünk képesek, valószínű, determináltságunk okán, nem is érdemlünk többet. Szándékosan indítottam Dr. Murvai László legújabb kötetének[1] záró alfejezet-címével, ugyanis a rá jellemző alapossággal körbejárt terület, hazai oktatásunk „háza tája” is rendezettebbnek tűnhetne, ha a folyamat végére is vetett volna az elmúlt 25 esztendőben értő tekintetet valaki. Betekintett volna például a nemzeti, egységes és egyéb üresen uniformizáló jelszó mögé, s megtalálta volna azt a rendszer által kilökött fiatalt, aki elméletileg az öntőmintában kapott útravalóval kénytelen hosszabb-rövidebb útján boldogulni. Ha ezáltal ráleltünk volna azokra az alapvető készségekre és szükségletekre, érzelmi és kreatív intelligenciára, amelyek kombinálása által egy ember érvényesülési lehetőségei gyakorlatilag végtelenek az eperültetvényeken túl is, ha felfedeztük volna, hogy a minőséget termelő szakoktatás nem az ördögtől való, s a kék munkaruha már nem feltétlenül a kulákoktól megkülönböztető, teherautók nyitott rakterén jelszavakat üvöltő szocreál valóságot tükrözi, talán maradt volna egy pár évünk a céltudatos elmozdulásra is.
Helyette hálót szőttünk törvényekből, rendeletekből és határozatokból, kövér pókként lebegünk a szélén, magánegyetemeink és olcsó diplomagyáraink legyeinek húsán mentve át aktivista múltunk jólétiségét – tisztelet a 25 esztendő múltán egyre számottevőbb kivételnek. A fiatalok statisztikai adatok, amelyeket legtöbbször arra sem méltatnak, hogy stratégiába szőjék számszerűségüket. Murvai László is kiemeli, hogy az 1995/84-es Tanügyi Törvényt váltó, olyannyira várt 2011/1-es Tanügyi Törvény 365 cikkelyéből 150 cikkely módosult 2014-ig, azaz, a törvény 41 százalékban már nem az, amit a parlament 2011-ben elfogadott. Enyhe vigasz, hogy a kisebbségi oktatásra vonatkozó cikkelyek nem módosultak, csak a keret, amelynek – ugye – elválaszthatatlan részelemei.
Murvai László újabb kötetének minden sora szervesen épül be abba az életműbe, amely tagadhatatlanul és egyedi módon válik a romániai magyar oktatás lelkiismeretévé. A szerzőnek és (mindenkori) minisztériumbeli csapatának köszönhetően részletesen feldolgozott, illetve szakmai szempontból értelmezett adatbázishoz juthatunk hozzá, amely önmagában elég volna egy alapos oktatási reform előkészítéséhez. Természetesen, ha szándékában állna ez bárkinek is. Az oktatási minisztérium kisebbségi ügyekkel megbízott egykori alkalmazottja, irodavezetője, vezérigazgatója, majd államtitkári tanácsosa - a többnyire évente (a sajtóban leközölt, és kötet formájában is) megjelentetett kisebbségi oktatás adattárán keresztül - megkerülhetetlenül hűséges kísérőként gyűjti, elemzi és osztja meg a romániai magyar oktatás szervezésére és minőségére vonatkozó információkat. További köteteiben, a Fekete fehér könyv (1996), a Számok hermeneutikája (2001), a Kulcsok és zárak (2005), a Körkép a romániai magyar oktatásról (2007) című műveiben letisztulnak az „új idők” kulcsszavai, és számok, rendeletek, határozatok, valamint törvénykeretek közé ékelve nyerik el végső formájukat. Azt a formát, amely a romániai magyar oktatás gyűjtőfogalma alatt teljes értékű képet nyújt a vizsgált időszak (1990-2007) minden fontosabb változásáról. A diagnózis – legalábbis a kisebbségi, ezen belül pedig a romániai magyar oktatás kérdéskörét illetően – teljesnek tűnik. A most megjelenő kötettel, amely a 2006-2013 közötti időszakot öleli fel, mindenképpen kiteljesül.
A három, élesen elkülönülő fejezetbe tömörített tanulmánysorozat olyan jövőképet sugall, amely nem ad okot túlzott optimizmusra. Apadó gyermeklétszám, szórványosodás, eredménytelen módszertan, túlzott információ-halmaz, 53,3%-os funkcionális analfabetizmus – és ez csak az utóbbi nyolc év eredményeinek tükrében. Szomorúan tehetjük fel a kérdést: hol marad a holnapi újrakezdéshez szükséges erőt tápláló optimizmus? Hol is maradhatna, ha nem bennünk, ráébredésünkben, a változtathatóságba vetett hitünkben. Az eredmények tükrében átértékelt helyes irány megtalálásában. Ennek az iránynak a követése során a Murvai László munkássága nélkülözhetetlenné válik. Mint egyébként minden olyan tanulmány, amely önismeretünk révén teszi lehetővé önkorrekciónkat, hibáink tudatosítása által gátolja meg azok jövőbeni megismétlését. Csak legyen még sok Murvai Lászlónk…
Klárik Attila
[1] Murvai László: Oktatásunk háza táján: 2006-2013. Magister Kiadó, Csíkszereda, 2014.
maszol.ro

Budapesti műhelymunkán a drámatagozatosok
A sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Szakközépiskola színészosztályainak és a budapesti Egyetemi Katolikus Kollégium és Gimnázium dráma - média csoportjának diákjai az egy hétig tartó műhelymunkán a nemzeti ünnepekhez való viszonyt elemzik.
A fiatalok a Bethlen Gábor Alap Határtalanul! pályázatán keresztül utaztak most Budapestre, hogy március elseje és hatodika között együtt dolgozhassanak különböző műhelymunkák során. A pályázat fő célja a közel ötven fiatal szakmai tapasztalatcseréje, amely a közös műhelyfoglalkozásokon és a próbákon teljesedik ki – tájékoztat Fazakas Misi, a program egyik szakmai vezetője. Ugyancsak célként fogalmazták a március 15-i ünnep fiatalok szemszögéből való kutatását is. Mint Fazakas Misi fogalmaz, a diákokkal közösen, a művészet eszközeivel keresik arra a választ, hogy mit jelent a tizenhat-tizennyolc éves fiatalok számára napjainkban a nemzeti ünnep. A két iskola diákjai az említett témához kapcsolódó interjúkat készítenek budapesti járókelőkkel, majd az így létrejött anyagot rövid-, és dokumentációs filmekben, valamint „happening-szerű” tevékenységekben dolgozzák fel. A projekt irányítói még Benyhe Bernát és Kipke Ágnes budapesti tanárok, valamint Mucha Oszkár és Beteg Zsuzsa sepsiszentgyörgyi szakemberek.
A Határtalanul program első része különben Sepsiszentgyörgyön zajlott október 19. és 24. között, amikor az ’56-os ünnepségekbe kapcsolódott be a két iskola dráma- és médiacsoportja. A tapasztalatszerzésen kívül a pályázat akkori célja a magyarországi fiatalok bekapcsolása volt a sepsiszentgyörgyi 1956. október 23-i megemlékezés előkészületeibe, megtapasztalva mindazt, hogy a székelyföldieknek mit jelent ez az és hogyan élik meg ezt az eseményt. A két iskola diákjai akkor rövid- és dokumentációs filmeket készítettek az ’56-os esemény kapcsán, továbbá színházi jeleneteket hoztak létre a szabadság, határok és az én fogalmát felhasználva, az alkotások által pedig a tizenhat-tizenhét éves fiatalok szemszögéből mutatták be az akkori történéseket. Mindezt segítették a rendhagyó történelemórák, valamint beszélgetések, hiszen a korábban tizenkét évre elítélt politikai fogoly, id. Bordás Attila elevenítette fel az ’58-as sepsiszentgyörgyi koszorúzás emlékét és annak fájdalmas megtorlását.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Rákóczi Szövetség: több mint 4700 középiskolás utazhat határon túlra március 15-én
A Rákóczi Szövetség Március 15-i Diákutaztatási Programja keretében 105 középiskola pályázott sikerrel Kárpát-medencei utazási támogatásért. A Diákutaztatási Program keretében több mint 4700 magyarországi középiskolás diák utazhat március 15-én valamely határon túli magyar településre és ünnepelhet közösen ott élő diáktársaival.
Az utazó iskolák közül március 15-én 41-en utaznak Felvidékre, 42-en Erdélybe illetve Partiumba, 12 iskola utazik Vajdaságba, 3 középiskolai csoport Szlovéniába és kettő Horvátországba.
A pályázat feltétele volt, hogy egy Kárpát-medencei határon túli település magyar középiskolájához látogasson a magyarországi középiskolás utazó csoport és közösen ünnepeljenek március 15-én. Iskolánként egy autóbusznyi diák utazhat a pályázat keretében, amihez a Rákóczi Szövetség az utazó diákok számától függően legfeljebb 200 ezer forint értékű utazási kerettámogatást ajánl fel a sikeres pályázóknak.
1994 óta hirdeti meg Március 15-i Diákutaztatási Programját a Rákóczi Szövetség magyarországi középiskolások számára, azzal a céllal, hogy a Kárpát-medence valamely határon túli településére utazzanak és az ottani magyar társaikkal közösen ünnepeljenek. A program fő célja, hogy minél több közvetlen kapcsolat alakuljon ki a magyarországi és a határon túli magyar diákok, tanárok, illetve iskolák között. A pályázatra bármely magyarországi középiskola jelentkezhetett.
A Szövetség múlt évi Diákutaztatási Programjai keretében március 15-én, június 4-én és október 23-án 332 Kárpát-medencei középiskola több mint 10.000 diákja utazhatott.
Közlemény
Erdély.ma

Kökösbácstelekre jobb idő köszön
Az 1968-as megyésítéskor Kökös községhez csatolták az addig önálló faluvezetéssel rendelkező közeli Kökösbácsteleket. A település lakói Kökös lakosságának egyharmadát teszik ki. Mondanunk sem kell: a lepergett évtizedek alatt Bácstelek minden gondját-baját Kökös önkormányzatának kellett megoldania. Ezek között kettő nagyon fontos volt: védeni a település lakóit, házait a Feketeügy állandó áradásai idején, bekötőutat építeni a faluig, mert a folyó áradásakor se ki, se be nem lehetett járni a településről. Azóta is a Feketeügy bal partján haladó védőgáton lehet elérni a falut. – Végre megszületett az új aszfaltozott bekötőút építéséről szóló szerződés. Az út 4,7 kilométer hosszú, átfogja az egész települést – tájékoztatott Silviu Tăraş kökösi alpolgármester. Ráfér a bácstelekiekre – hangsúlyozták a helyiek, mert a jelenlegi főutat megviselték az évtizedek, tele kátyúval. Folyó menti település, csupán két kis mellékutcája van, ezekre folyami kavicsburkolatot hordat a községvezetés. Bácstelket évtizedekig fenyegette az árvízveszély. Idén tavasszal felette alacsony a Feketeügy vízállása, amit eléggé nehéz megmagyarázni, annál is inkább, mivel a falu keleti szélén a Kárpát-kanyar területének vizeit és hólevét hozza a Feketeügybe az olykor háborgó Tatrang. Csakhogy nem volt nagyon vastag és állandó a hótakaró ezen a télen, a kevéske csapadékot részben beitta az ősszel szárazon elalvó talaj, s végül azt sem kell elfelejteni, hogy a Feketeügy vízgyűjtő területe csak közepes nagyságú. Évek óta gond az is, hogy eléggé megviselt állapotban van a település kultúrotthona, melynek egyik szobájában a falu óvodája működik. A tetőzetén egy adott pillanatban becsorgott az eső, szégyen, nem szégyen, a szülők költségén tették újra használhatóvá a termet. A baj gyökere, hogy a helybeli görögkeleti egyházközség azt állítja: a kultúrotthon épületét visszakapták, ám a tulajdonjogról szóló hivatalos okmányt nem tudta felmutatni a csíkszeredai központú Kovászna–Hargita ortodox püspökség, márpedig ezt kérte, kéri évek óta a bukaresti egyházi javakat visszaszolgáltató központi bizottság. A helyzet ilyetén alakulása miatt sem az egyházközségnek, sem pedig a kökösi önkormányzatnak nincsen joga, hogy befektessen az épület felújításába. Ha az óvodát átteszik a helybeli I–VIII. osztályos iskolába – ahol bőven volna hely –, összeomlik a kultúrotthon – érvelt az egyik bácsteleki tanácstag.
Megoldódni látszik a falu másik panasza is, a gyatra közvilágítás. Az izzótestek mintegy felét gazdaságos égőkkel cserélték ki. A villanyvállalat a családi villanyórákat kihelyezte a kapuk elé, s ezt követi hamarosan az egész közvilágítási hálózat cseréje.
A helybeli iskolában ottjártunkkor nagy volt a csend. Dermişek Rodica tanárnő fogadott. – Nincs különösebb okunk panaszra – mondta. Szerencsére az épület köztulajdon, s ha valami baj van, a kökösi önkormányzat azonnal intézkedik. A fűtés is rendben volt. Itt is csökkenőfélben a tanulólétszám, vannak összevont osztályaink is. A pedagógusok zöme ingázik, mindenki úgy oldja meg, ahogy tudja. Kökösbácstelek kiterjedt legelői miatt jelentős állatállománnyal rendelkezik, a termőföld és a jószág tartja el a lakosság nagy részét. Helyben, az egykori téesz területének egy részén sikeresen működik az Olteanu-féle pékség. A kökösi önkormányzat olyan mellékgazdaság létrehozását tervezte Bácsteleken – és be is jegyeztette –, amelynek nyereségéből közhasznú tevékenységet valósítanának meg a közeljövőben. Bácstelek Dobollóhoz tartozó népes puszta volt, amely 1920-ig Háromszék vármegye Sepsi járásának része volt. Bácstelek és Farkasvágótelep összevonásából alakult ki, 1925-ben az önálló község. 2002-ben lakóinak 98,9 százaléka román, 1,1 százaléka magyar volt. Első írásos említése 1909-ből való, tehát nagyon fiatal település. A helyi szájhagyomány szerint az 1700-as évek legelején egy Lungu nevű bács (juhpásztor) telepedett ide juhaival Hétfalu vidékéről, így lett a lassan növekedésnek indult lakótelek neve Bácstelek (Băcel). A családok száma 1835-ben 48 volt. Az idő teltével lakói is szaporodtak, közvetlen közelében alakult ki az egy ideig hozzá tartozó Márkosrét (Lunca Mărcuşului) település. Görögkeleti temploma 1885-ből való, azelőtt az itteni kisközösség Kökös, Bikfalva vagy Dobolló anyaegyházainak filiája volt. A templomot 1893-ban szentelték fel Szent Miklós tiszteletére. 25 méter magas harangtornya messzire ellátszik a vidéken. A bácsteleki románság görcsösen ragaszkodik népi hagyományaihoz. Figyelmet érdemel a legények hajnalozása, a karácsonyi kolindálás és a verses újévköszöntés.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyűlésen folytatódik a vásárhelyi RMDSZ-vita
Viharosnak ígérkezik a Maros megyei RMDSZ Területi Képviselők Tanácsának (TKT) csütörtöki ülése, melyen várhatóan a szövetség marosvásárhelyi szervezetének belső ellenzéke is részt vesz Vass Levente vezetésével.
Az orvos-politikus szerdán közleményben szögezte le: az ellenzéki csoportosulás elfogadja a Peti András városi RMDSZ-elnök által felajánlott két vagy három ügyvezető alelnöki tisztséget a szervezet keretében. A TKT 14 tagú kongresszusi küldöttségében ugyanakkor négyen képviselnék a „különítményt". Mindezek ellenére a két fél között még mindig nincs béke, egymásnak a sajtón és a Facebook-on keresztül üzengetnek.
Vita a tisztségek miatt (is)
Vass Levente és csapata eredetileg értelmetlennek tartotta, hogy ügyvezetői alelnöki tisztségeket töltsenek be egy olyan RMDSZ-szervezetben, ahol jelenleg is tizenhat alelnök van. A magát belső ellenzéknek nevező csoportosulás inkább hét kongresszusi mandátumot kért a Marosvásárhelynek leosztott tizennégyből.
Peti András városi RMDSZ-vezető elzárkózására és Brassai Zsombor megyei elnök felvetésére reagálva, miszerint Vassék talán azért utasítják vissza a tisztségeket, mert ügyvezető alelnökként dolgozni is kell, az ellenzék szerdán újrafogalmazta követeléseit. Vass Levente most már négy kongresszusi hellyel is beérné, illetve szívesen vállalná a gazdasági, városfejlesztési, és civil egyházügyi alelnöki tisztségek betöltését.
„Messzemenően elhatárolódunk attól a kijelentésüktől, hogy a 16 alelnöki tisztségükből számunkra felajánlott két helyről azért nem szándékoztunk tárgyalni, mert nem akartunk a munkából részt vállalni" – szögezte le Vass.
Az alelnökök számát kommentálva, Peti András semmiként nem tartotta eltúlzottnak; mint mondotta „a munka mennyisége megkövetel ennyi felelős beosztású személyt", akik egyébként is ingyen és bérmentve végzik feladatukat. „Mi Vass Leventét és embereit is szívesen látjuk, álljanak be közénk és dolgozzanak, hisz mindenkinek helye van az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetében" – tette hozzá Peti.
Kérdésünkre, hogy mi értelme annak az „áldatlan csörtének", mint ahogy Brassai Zsombor nevezte a néhány napja a városi pártvezetés és a belső ellenzék között, a Facebook-on dúló csatát, Koreck Mária alelnök belátta, hogy a Vass Leventével vitába szálló kollégája, Orosz Attila helyenként túl keményen fogalmazott. „Tudom, hogy valamikor volt egy személyes vita is köztük, de amióta Orosz alelnöki tisztséget tölt be, sokat változott a diskurzusa" – vette védelmébe a kommentjeiben időnként valóban kíméletlen Orosz Attilát.
Vass Levente egyébként hálás a világhálón zajló csörtéért. „Meggyőződésem, hogy a nyilvános vitánk nélkül ismét ott lennénk, mint két évvel ezelőtt, amikor antidemokratikus választásokat követően az RMDSZ vezetősége mindent a szőnyeg alá sepert és sikerkommunikált" – vélekedett Vass Levente.
Szintén a közösségi oldalon szólt be a feleknek Kovács Péter, a szövetség főtitkára is, aki rámutatott, hogy tragikomikus állapotok uralkodnak a marosvásárhelyi RMDSZ-szervezetben. „A belső ellenzék és a belső hatalom a nyilvánosság előtt folyamatosan egymással háborúzik, 2016-ban pedig majd egymásra mutogatnak, amiért újra román polgármestere lett a városnak. Ébresztő, fiúk!!! (Talán) még nem késő!" – írta bejegyezésében az egyébként marosvásárhelyi származású politikus.
Támogatja az összmagyar előválasztást az MPP és az EMNP
Támogatja az összmagyar Maros megyei előválasztást Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke, de azt semmiképp sem az RMDSZ kereteiben képzeli el. Biró leszögezte, szerinte „helye és ideje van a versenynek, de helye és ideje van az együttműködésnek is".
A polgári párt elnöke úgy véli, amennyiben az RMDSZ is összmagyar előválasztásokban gondolkodik, az MPP-ben – és talán más politikai és civil szervezetekben is – partnerre lelhet. „Az összmagyar előválasztások gondolatát támogatjuk és annak megszervezésében, lebonyolításában is szerepet vállalunk. Meggyőződésünk, hogy egy ilyen választást csakis a teljes bizalom, és ennek érdekében a teljes átláthatóság jegyében szervezhető meg" – olvasható az ellenzéki párt által kiadott közleményben.
„A tét nem egyik vagy másik párt listáinak összeállítása, annak mások általi hitelesítése, hanem egy közös, mindenki által vállalható, és a lehető legszélesebb támogatottsággal bíró személy kiválasztása minden olyan településen, ahol a magyarság számaránya ezt követeli" – szögezte le lapunknak Biró Zsolt, hozzátéve, hogy az MPP már 2008-ban, majd 2012-ben is hasonló javaslattal rukkolt elő. „Ezek szerint az idő minket igazol" – sommázott a polgáriak vezetője.
Szintén közös előválasztásokat szorgalmazna az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) is – tudtuk meg a Maros megyei szervezet elnökétől, Portik Vilmostól. A néppártiak viszont már azt is komoly előrelépésnek tartják, hogy az RMDSZ egyáltalán állóurnás, nyilvános megmérettetésben gondolkodik, olyanban, amely információik szerint nincs párttagsághoz kötve.
Kérdésünkre, hogy ezek szerint egy EMNP-s akár meg is mérettetne egy efféle előválasztáson, Portik kételyének adott hangot. „Nem hinném, hogy egy tisztségben lévő néppártos benevezne az RMDSZ előválasztásaira, viszont, ha egy olyan személy győzne, akit mi is érdemesnek tartunk támogatni, akkor segíteni fogunk neki. Mi minden olyan kezdeményezést támogatunk, amely a marosvásárhelyi magyarság egységes fellépését tűzi célul. Viszont az összefogásnak csak akkor van esélye, ha választási szövetségben gondolkodunk" – fejtette ki Portik. Ellenkező esetben a néppárt nem zárja ki, hogy saját polgármesterjelöltet állítson Marosvásárhelyen.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Tiltakozó megmozdulásra szólítanak
„Egyenesedjenek ki, tegyék félre a félelmet, és ne a marosvásárhelyi polgármester, hanem a felelős székely polgármesterek után igazodjanak” – ezzel a felhívással fordult azon csíki önkormányzatok felé Csíkszereda polgármestere, amelyek még nem fogadtak el a Székelyföld jogállására vonatkozó, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) által javasolt tanácsi határozattervezetet.
Rendhagyó sajtóeseményt tartottak csütörtökön Csíkszeredában: a romániai magyar pártok, illetve politikai kötődésű szervezetek képviselői közösen álltak ki a március 10-i székely szabadság napjának fontossága mellett. Az eseménynek az adott „löketet”, hogy az eredetileg Marosvásárhelyre tervezett felvonulásra Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester nem adott engedélyt. Sőt, a következő két évre is megtiltotta az SZNT által kezdeményezett felvonulást.
„Aggodalommal tapasztalom, hogy Marosvásárhelyen külön bejáratú törvények vannak, amelyek ellehetetlenítik a székely szabadság napját” – adott hangot véleményének Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere, aki örült annak, hogy a tiltakozás mégsem marad el: Gyergyószentmikós és Sepsiszentgyörgy mellett Csíkszeredában is tartanak megmozdulást kedden.
„Március 10-én 17 óra 30 percre várunk mindenkit a csíkszeredai Szabadság téri székely zászlóhoz, ahol emlékeznünk kell a székely vértanúkra. Ugyanakkor tiltakoznunk kell a jogtiprás ellen. Az SZNT ezzel a felszólításával is az autonómia fontosságát hangsúlyozza, és arra kér minden székely önkormányzatot, hogy fogadja el a Székelyföld jogállására vonatkozó tanácsi határozattervezetet” – sorolta Veress Dávid, az SZNT csíkszéki szervezetének vezetője. Mint fogalmazott, kedden több helyen kell világítótüzet rakni, amelyekkel jelezni lehet, hogy léteznek a székelyek. „Szokásba kell hozni az ébrenlétet, a vigyázzállást. Arra kérek mindenkit, hogy székely zászlóval jöjjenek a Szabadság térre.”
A csíkszeredai RMDSZ részéről Szőke Domokos, a városi MPP részéről Somay Péter, a városi EMNP részéről pedig Tőke Ervin volt jelen a tájékoztatón. Mindannyian hangsúlyozták: jó látni, hogy vannak ügyek, amelyek felülemelkednek a pártérdekeken, mivel „nemzeti ügyben egy irányba kell húzni”. Kozma István Florin CSTIT-elnök Tusnádfürdőtől Domokosig minden fiatalt vár a tiltakozásra. Tiboldi László EMNT-alelnök arra kéri a csíkiakat, hogy kedden este tegyenek gyertyát az ablakokba. „Korlátozzák a nemzeti jogainkat. Mi vagyunk itthon, élni csak szabadon érdemes, de ezért tenni is kell” – fogalmazott Tiboldi.
A felszólalások végén Ráduly Róbert a csíkszeredai önkormányzat részéről egy felhívást fogalmazott meg a csíki önkormányzatok felé. „Egyenesedjenek ki, tegyék félre a félelmet, és ne Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester után, hanem a felelős székely polgármesterek felé igazodjanak. Március 10-re hívjanak össze rendkívüli testületi ülést, és fogadjanak el Székelyföld jogállására vonatkozó tanácsi határozattervezetet. Akiknek nincs bátorságuk erre, azok álljanak félre. Mutassák meg, hogy még van székely vér.”
Heten a huszonötből Érdemes tudni, hogy a csíki régióban a huszonöt önkormányzat közül eddig a következő önkormányzatok fogadtak el autonómiahatározatot: Csíkszereda, Tusnádfürdő, Csíkpálfalva, Csíkszentdomokos, Csicsó, Gyimesközéplok, Gyimesfelsőlok.
Kozán István
Székelyhon.ro

Budapesten tárgyalt a Néppárt vezetősége
Többek között Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettessel tárgyalt az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke és két alelnöke csütörtökön Budapesten.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) kialakult helyzetről, a Székely Mikó Kollégium ügyéről, valamint a Székely Szabadság Napja megünneplésének korlátozásáról volt szó többek között Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes, kormányzati tisztviselők és az Erdélyi Magyar Néppárt elnöksége csütörtöki budapesti találkozóján.
A Miniszterelnökség MTI-hez eljuttatott közleménye szerint hivatalában fogadta Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes, a KDNP elnöke, Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár, Wetzel Tamás nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) vezetőit, Szilágyi Zsolt elnököt, Zatykó Gyula és Zakariás Zoltán alelnököket. Az EMNP vezetői beszámoltak a pártban nemrég lezajlott tisztújító közgyűlés eredményeiről, valamint megvitatták a magyar kormány képviselőivel a nemzetpolitika aktuális kérdéseit. A felek olyan időszerű témákról is egyeztettek, mint a MOGYE-n kialakult helyzet, a Székely Mikó Kollégium ügye, valamint a Székely Szabadság Napja megünneplésének korlátozása – olvasható a közleményben.
A tájékoztatás szerint a magyar kormány képviselői ismételten biztosították az EMNP vezetőit arról, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által működtetett Demokrácia Központok hálózata a magyar kormány stratégiai partnere, amelynek az egyszerűsített honosítási eljárásban nyújtott segítségére a kabinet a továbbiakban is számít.
A megbeszélés végén a felek megvitatták az ukrajnai válság aktuális fejleményeit és aggodalmukat fejezték ki a kárpátaljai magyarság helyzetével kapcsolatban. A magyar kormány képviselői ismét megerősítették eddigi határozott álláspontjukat, miszerint az ukrajnai konfliktus kizárólag békés, tárgyalásos úton rendezhető – zárul a kommüniké.
MTI
Székelyhon.ro

Megkondult a harang Ditró felszegében
Pirosbetűs nap volt szerdán Gyergyóditróban. 2015. március 4. – ekkor kondult meg először a felszegi harang.
Ezen a napon került önkéntesek jóvoltából a haranglábba a szekfűs koszorúval ékesített adomány, rajta ezen felirattal: Készült az Úr 2014. évében Márton Áron püspök tiszteletére, a ditrói hívek lelki üdvére. Baróti László Sándor plébános idejében, Ferenczi Imre és neje, Margit adományából.
A harangon egy vers, a Márton Áron-himnusz részlete is olvasható: „A te országod bajnoka/ Most előtted térdel, jó Atyánk,/ Árva népünkért szüntelen/ Neked zeng velünk imát.”
Ditró felszegi részén 1937-ben építettek először templomot, melyet 1948-ban államosítottak, iskolává alakították. A kommunista diktatúra lerombolta a tanodát, így kapta vissza a tulajdonos, a katolikus egyház. Helyén ma már egy új kápolna áll, Szent Imre tiszteletére, akárcsak elődje. Kétszázötven személynek van bent ülőhelye, udvara hét és fél áras, bejáratához pedig egy haranglábat is megépítettek.
„Egy 135 kilogrammos harang került a helyére, mely Székelyudvarhelyen készült Lázár Imre harangöntő munkájaként. A 12 400 lejes árat Ferenczi Imre felszegi egyháztanácsos állta” – közölte Baróti László Sándor ditrói plébános. Az is lehet, az egyházmegyében az első Márton Áron nevű harang ez, és az is elég ritka, hogy egy személy adományából készüljön el. A plébánostól megtudtuk ennek részleteit is: „A kápolnaépítés költségvetése 700 ezer lej volt. Ezt túl is haladtuk, harangra nem maradt. El kellett indulnom szponzort keresni. Ferenczi Imre egyháztanácsos úgy három éve megígérte nekem, hogy alaposan beszáll a Szent Imre-kápolna építésébe. Tavaly szaván fogtam, és állta, kifizette a harang árát.”
A harangon olvasható idézetnek is története van, mely szintén nem mehet felesésbe: „Márton Áron tiszteletére 2005-ben egy Kárpát-medence szintű középiskolás vetélkedőt szerveztek. Ezt a Gróf Majláth Gusztáv Károly Gyulafehérvári Római Katolikus Gimnázium nyerte meg, és akkor én voltam az igazgatója. Volt egy olyan próba is, hogy himnuszt kellett írni arra az alkalomra, hogy ha Márton Áron püspököt szentté avatják, mit fognak a papi zsolozsmában a papok imádkozni. Írtak verset a diákok is, de volt nekem is egy a begyemben. Nem mondtam el, hogy az enyém, de versenyeztettem. Most ismerem el először. Ennek a himnusznak egy része került a harangra” – nyilatkozta a ditrói plébános.
Az első harangszókor elhangzott: nem egyéni érdekért, a közösségért fog minden alkalommal megkondulni, hogy konkrétan miért szóljon, azt az adományozó határozza meg. Kinevezett harangozó pedig egyelőre nem lesz, a lelkipásztor azt szeretné, ha mindig kerülne néhány önkéntes, akinek megtiszteltetés, ha ő húzhatja meg a templomba hívó harangot.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Az arrogáns hatalmi politizálás buldózerei (Magyar jogküzdelmek és a mártírok)
Már emlékezni sem lehet?
Ne legyünk restek százszor is megismételni: a módszeres betelepítés és magyar üldözés miatt Marosvásárhely román többségűvé vált. Ez nem természetes történelmi fejlődés eredményeképp alakult így. A kommunista diktatúra betelepítési politikájával, akárcsak Erdély más nagyvárosaiban, itt is arra törekedett, hogy felszámolja a város magyar jellegét, az etnikai arányokat megváltoztassa.
Az idegengyűlöletre heccelt bandák 1990 márciusában feldúlták a városközpontot. Ürügyként szolgált, hogy egy gyógyszertár épületére az akkor még magyar többségű városban felkerült a Gyógyszertár felirat. A gyűlöletkampányt valójában a február 10-ei gyertyás felvonulás, az anyanyelvű oktatásért, az anyanyelv használatának jogáért szervezett tüntetések váltották ki. A polgárháborús hangulatban megrongálták az RMDSZ székházát, Sütő András írót fél szemére megvakították. Bár a pogromnak öt magyar áldozata volt, mégis csak magyarok és romák kerültek börtönbe. Óvatos becsléssel 15 ezer magyar hagyta el a várost, melynek egyenes következménye, hogy a város élére a 2002-es választásokon román polgármester került. A szétrebbenni nem tudó Securitate háttérszervezése irányította az etnikai összecsapást, mára ugyanők jelentik be váratlanul: az anyanyelvén tanulni akaró magyar lakosság volt a vétkes. Az őshonos magyarság idősebb nemzedéke, amely gyermekkorában alig hallott román szót – a románok számaránya 1941-ben alig 3,9 százalék volt –, ma már az utcán is félve, halkan beszél magyarul. A kisebbségi sors traumái egyre nyilvánvalóbbak. Ne restelljük újólag is felemlíteni a jelentéktelennek nevezett példákat: 2013-ban pénzbírságot róttak ki a kétnyelvű terméktáblák kihelyezése miatt. Bár – hosszú törvényszéki procedúra után – 2015-ben megsemmisítették az ítéletet, de a kétnyelvűséget a Maros megyei törvényszék továbbra is kihágásnak minősítette, és figyelmeztetésben részesítette Lakó-Péterfi Tündét, amiért 2013-ban az Itthon Vagyunk Egyesület tagjai kétnyelvű terméknévtáblákat osztogattak a piacon. Más aprócska lomról, kétnyelvű feliratokról, zászlók háborújáról most ne is szóljunk. Dorin Florea polgármester megteheti, hogy a nemrég még székely-magyar többségű városban megalázza a magyar lakosságot. Nem engedélyezi a székelyek március 10-ei felvonulását, amely a mártírok emlékművétől indult volna, és a prefektúra előtt, Marosvásárhely főterén nagygyűléssel, petíció átadásával fejeződött volna be. A kezdeményezőket a „románok méltóságát” védő polgármester nemes őszinteséggel legazemberezi, mert a székely mártírokra való emlékezés jegyében tiltakozó felvonulást mernek tervezni a nemzeti elnyomás és a diszkrimináció ellen, s csodálkozik, hogy a szabad székely katonanemzet leszármazottai még mindig nem akarják elfogadni, felfogni, hogy ők szülőföldjükön megtűrtek, csak mert 1920-ban a forgandó nemzetközi politika és nemtörődömség miatt, a nemzeti önrendelkezés elvéből csúfot űzve a nagyhatalmak Romániának ajándékoztak egy túlnyomóan magyar-székely többségű régiót. Az Erdélyben berendezkedő román hatalom már az első pillanattól elvárja az alázatos viselkedést. A polgármesteri tiltás szerint emlékezni még lehet, tiltakozni nem. A legújabb rendőrségi nyilatkozat alapján azonban már emlékezni is tilos. Valentin Bretfelean, a marosvásárhelyi rendőrség vezetője szerint bűnvádi eljárás indulhat azok ellen, akik arra biztatnak, hogy a székelyek március 10-én minél többen vonuljanak a székely vértanúk emlékművéhez!
Kit érdekel a demokrácia?
S kit érdekel, hogy az idetelepítettek azzal szembesülnek, az őshonos székelység egyenlőséget, anyanyelv-használati jogot követel? Márpedig a röpke 1100 év, amikor e tájat többnyire csak székely-magyarok lakták, nem bizonyít egyebet, mint hogy a hajdani dák-római utódokat vissza kell románosítani – a történelmi igazságtétel szellemében –, mert Marosvásárhely (is) ősi román földön fekszik. A román nacionalistát érthető módon nem érdekli az olyan alapvető jog tiszteletben tartása, mint a véleménynyilvánítás, ha az sérti a román lakosság hamis történész-propagandisták és ceausiszta aktivisták formálta önérzetét, miszerint az ősi román földön jogos a román nyelv és a román politikai elit kizárólagos uralma! „ Nem igaz, hogy a székelyek őshonosak, mert a románok már a dákok korától itt élnek.” Néhány évvel korábban az egyik tévécsatornán hangzott el az a magasröptű kijelentés is, hogy a történelemoktatás nyelvének azért kell a románnak maradnia, mert ha nem, a magyar gyermekekkel elhitetik, hogy Traianus nem volt román. Horribile dictu, még elgondolni is szörnyű! Nos, a hispán generálisból lett császár, akinek katonái hispánok, talán még latinul is gyatrán beszélt, nemhogy románul.
Marosvásárhelyen semmi különös nem történik, csak folytatódik, ami a magyar és német városokban Erdély-szerte már korábban lezajlott. Miért tennének kivételt a székely-magyarok által bitorolt román földön, amelyet Székelyföldnek merészelnek nevezni? Rónai András jeles tudós – Teleki Pál munkatársa – Erdély etnikai összetételét vizsgálva megállapítja, hogy a Romániához csatolt erdélyi területeken 1910-ben a városok lakosságának 62 százaléka volt magyar, 16 százaléka német és 19 százaléka román. Milyen tűrhetetlen dolog az is, hogy 1910-ben az olyan román területen, mint Csík-, Háromszék és Udvarhely megye, a lakosságnak csupán 11,6 százaléka román nemzetiségű. Érthető, hogy miért volt oly erőszakosan sürgető e régiónak, az elmúlt években a székely nacionalisták által kitalált Székelyföldnek Romániához csatolása. Bocsánat, egyesítése!
Félretéve a keserű humort, minden Székelyföldön élő székely-magyarnak meg kell értenie, hogy a hajdani magyar városok és Marosvásárhely magyarságának sorsára juthatunk, ha a régiósítással számarányban (is) kisebbséggé válunk. Ez azt jelenti, hogy helyettünk mások döntenek még arról is, hogy emlékezhetünk-e mártírjainkra, felvonulhatunk-e őseink földjén, formálhatunk-e véleményt saját sorsunkkal kapcsolatban az elődeink alapította településeken.
De félretéve számháborút, mindennapi gyomorforgató történelmi görcsöket, nem élhetné-e a mindennapok kisembere is a maga hétköznapjait és ünnepeit, ha nem rondítanának bele óránként létküzdelmeibe a többségi politika hatalmi buldózerei?!
Kádár Gyul

Marad minden a régiben a gyógyszerészeti karon
A MOGYE-ügyben "szőnyeg alá söprik a problémát"
Sorin Mihai Cîmpeanu oktatásügyi miniszter és Gigel Paraschiv államtitkár jelenlétében mutatta be tegnap Leonard Azamfirei, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) rektora az egyetemi helyzetértékelőt 2014-re. A MOGYE fakultásainak helyzetét külön-külön értékelte, kitért a gazdasági vonatkozású eredményekre is. A beszámoló végén dr. Szabó Béla professzor, a magyar tagozat választott vezetője nyílt levelet adott át a tárcavezetőnek, amelyben kérik a tanügyi törvény betartását a MOGYE-n.
Az egyetem felépítését, az oktatási programokat, a felvételivel, a rezidensvizsgával, az állások betöltöttségével kapcsolatos adatokat, az uniós projekteket ismertette dr. Leonard Azamfirei rektor, aki prezentációja végén sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a román és a magyar egyetemi oktatók között továbbra is feszült a viszony, majd hangsúlyozta, hogy a 88 meghirdetett oktatói állásra benyújtott jelentkezési dosszié közül 20-at nem személyes okok miatt utasítottak el, hanem amiatt, mert nem feleltek meg a vizsgakövetelményeknek. Sorin Mihai Cîmpeanu oktatásügyi miniszter sikeresnek minősítette az ismertetett eredményeket, az egyetem pénzügyi stabilitását, a vezetőségnek a hallgatókkal való jó kapcsolatát kiemelt fontosságúnak nevezte. A román-magyar oktatók közötti feszültségekre utalva ezeket az "aspektusokat" fontosnak nevezte, úgy vélte, megfelelő távolságtartással szemlélve a dolgokat, e problémákra nem olyan nehéz megoldást találni, sokkal nehezebb az infrastruktúra-fejlesztést megvalósítani. Kijelentette, meggyőződése, hogy a Romániai Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Hatóság (ARACIS) a MOGYE fejlődését szem előtt tartó, az egyetem teljes oktatói közösségének akaratát figyelembe vevő döntést hoz majd. Gigel Paraschiv államtitkár szerint a siker kulcsa az egységben és a professzionalizmusban van. A köszöntőbeszédeket követően került sor a MOGYE-emlékplakett átadására, amit Mihai Cîmpeanu oktatásügyi miniszternek a felsőoktatásért tett érdemei elismeréseként adományoztak, majd Leonard Azamfirei rektor a oktatásügyi minisztérium kiválósági oklevelét vette át. A távozó tárcavezetőnek dr. Szabó Béla professzor, a magyar tagozat választott vezetője nyílt levelet adott át.
A sajtónak nyilatkozva dr. Szabó Béla elmondta, a beadványban "a konkrét helyzetre való tekintettel" felkérik a minisztériumot és személyesen az oktatási törvény betartatásáért felelős minisztert, hogy foglaljon állást a gyógyszerészeti kar akkreditációjával kapcsolatosan. "Optimista évi beszámoló hangzott el, ahol úgy jelent meg, hogy a gyógyszerészeti kar akkreditálva van, viszont olyan számokat mutattak be, amelyek alapján nem lehet akkreditálni a kart. Ez nagyon érdekesnek tűnik... Végül volt egy homályos utalás arra, hogy léteznek azok a problémák a magyar oktatásban, amelyeket mindenki ismer. Az elhangzottakat továbbra is úgy tekintjük, mint a problémának a szőnyeg alá söprését. Tegnap délelőtt volt egy rövid tanácskozásunk a miniszter úrral, akinek az álláspontja szerint idén ugyanúgy marad minden, mint eddig, esetleg jövőre majd másképp lesz. Úgy vélem, nem a megoldásra törekednek, hanem ugyanazt a játszmát játsszák, mint az elmúlt négy évben folyamatosan. Pillanatnyilag valami ígéretet kapunk, de semmiféle intézményes garancia nincs ennek betartására, tehát semmiféle konkrétum nincs. A levelünk másik része arról szólt, hogy úgy általában a minisztériumnak legyen egy hivatalos álláspontja az egyetemmel kapcsolatosan a tanügyi törvény betartását illetően, és mellékeltük az összes beadványt, amit az elmúlt négy évben a minisztériumba küldtünk, azonban egyikre sem kaptunk választ. Ma reggel a miniszter szóbeli ígéretet tett arra, hogy írásban fog válaszolni" – jelentette ki a tagozatvezető, aki szerint a szenátusi tagok múlt heti elektronikus szavazásának eredménye alapján a gyógyszerészeti kart illetően a legújabb verzió az, hogy "egyetlen oktatási programot akkreditálnak, ami nyilvánvalóan a román lesz, román és magyar vonalakkal". "Megint kitaláltak egy olyan dolgot, ami nem létezik, hiszen a tanügyi törvény előírja, hogy minden oktatási programot nyelvenként külön kell akkreditálni. Tehát nekünk lesz egy olyan programunk, ami román és magyar is lesz. Már csak azt kellene kérdezzem: a magyarok is tanulnak románul, és a románok is tanulnak magyarul?! A román vonalon volt ellenszavazat még erre a verzióra is, úgyhogy nem elképzelhetetlen, hogy valaki megóvja e határozatot, arra hivatkozva, hogy törvénytelen. Az folyik, ami az elmúlt négy évben: szőnyeg alá söprik a problémát" – tette hozzá dr. Szabó Béla. Ami a gyógyszerészeti karra való felvételi vizsgát illeti, a tagozatvezető szerint "felvételi lesz, csak nem változik semmi". Az évértékelőn elhangzottakra reflektálva dr. Szabó Béla elmondta, hiába van tanügyi törvény, senki nem beszélt arról, hogy a gyógyszerészeti kar esetében be kell tartani. "Sőt, elhangzott egy olyan mondat, ami engem aggaszt: a miniszter úr szerint az ARACIS-szal kell beszélni, hogy úgy kezelje a MOGYE ügyét, hogy az egyetem szükségleteinek megfeleljen. Nem a törvénynek, hanem az egyetem szükségleteinek! Ha azt nézzük, ahogy az egyetem vezetősége viszonyult ehhez a problémához, akkor megint az egyetemi autonómiába elásott patthelyzet lesz évtizedekig" – tette hozzá.
A sajtótájékoztatón részt vevő szaktárcavezető lapunk kérdésire közölte: a minisztérium összességében támogatja a MOGYE problémáinak megoldását, az oktatási programok mindhárom nyelven (románul, magyarul, angolul) kiválóan működnek, de az akkreditáció nem tartozik a szaktárca hatáskörébe. "A gyógyszerészeti kar esetében a felvételi lehetséges lesz, a minisztérium támogatja mind a román, mind a magyar tagozat működését e karon, de a magyar tagozat akkreditációjának feltétele, hogy benyújtsák az akkreditációs dossziét " – tette hozzá.
Dr. Leonard Azamfirei kijelentette, egy új oktatási program akkreditációja hosszadalmas folyamat, a gyógyszerészetin a magyar tagozat esetében pedig be sem nyújthatták az akkreditációs dossziét, mivel azokat bizonyos oktatók nem töltötték ki. Az egyetem vezetése azért továbbította az ARACIS-nak a gyógyszerészeti kar engedélyezési kérelmét, amint az a jelenlegi formájában működik, hogy megszervezhessék a felvételit a gyógyszerészeti karra. Információink szerint egyes oktatók ellen az akkreditációs dosszié nem megfelelő előkészítése miatt fegyelmi eljárás indult, ám eredmény még nincs.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Múltba nézés egy régésszel
Bármennyire is rokonszenves elméletnek tűnik, dr. Székely Zsolt egyetemi docens szerint tudományosan nem bizonyítható, hogy a székelyek a hunok utódai lennének, sokkal inkább egy, a magyarokhoz csatlakozott népcsoport tagjait, Árpád seregének előfutárait kell látnunk bennük. A sepsiszentgyörgyi régészt emellett Orbaiszék múltjáról is faggattuk legújabb könyve kapcsán.
– A régészeti források tükrében mikortól tekinthető lakottnak Kovászna városa, illetve környéke? Kik voltak az első lakói, honnan érkezhettek?
– A régészeti kutatások eredményei, valamint a szórványleletek alapján kijelenthető, hogy a város területén a legkorábbi leletek a neolitikumból (csiszolt kőkorszakból) származnak, és a Boian-kultúra anyagi műveltségét hordozzák. A Boian-kultúra Giuleşti-fázisához tartozó kerámiaedények kerültek elő.
– Melyik időszakot öleli fel a dák korszak, ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről?
– A késő vaskor, vagyis La Tène-kor anyagi műveltségét a görög források szerint géta, a latin szerint dák népességhez kötjük. Ami kronológiai szempontból a Hallstatt-kor végétől (Kr. e. 5. század) a Kr. u. 105–106-ig tart, amikor a rómaiak elpusztítják a kovásznai Várdombon található várat.
– Talált-e római jelenlétre utaló nyomokat? Régészetileg kimutatható-e valamilyen folytonosság Dacia kiürítésétől a magyarság megjelenéséig?
– Római jelenlétre utaló nyomokat találtunk a Tündér Ilona váránál, érmék, kerámiaedények kerültek elő, amelyek azt igazolják, hogy létezett kereskedelmi kapcsolat az itt élő közösségek és az akkori római világ között. Az élet folytonosságáról, biológiai folytonosságról beszélhetünk. A római Dácia kiürítése után több népcsoport megfordult ezen a vidéken, germánokról, gepidákról, avarokról, besenyőkről és szlávokról beszélhetünk. Szláv kerámiaanyag került elő Kovásznán és környékén, a közeli szomszédságában, Zabolán pedig egy késő Árpád-kori köznépi temető.
– Régészetileg mikortól igazolható a magyarság, illetve a székelyek jelenléte Orbaiszéken?
– Ez egy nagy kérdés, mivel nekünk tudományos szempontból a magyarság letelepedése, betelepedése a fontos, nem a székelyeké, mert a székelyeket jóval később, II. Géza (1141-től 1161-ig volt Magyarország királya) idejében telepítik ide a határvédelem megerősítésére. Véleményem szerint a honfoglaló magyarok itt egy még nyelvében élő, gyér szláv alapnépességet találtak.
– Régészetileg alátámasztható-e az a nézet, miszerint a székelyek már jóval Árpád magyarjainak bejövetele előtt Erdélyben éltek?
– Nem tudjuk ezt tudományosan igazolni. Én a mai napig azt tartom, hogy a székely egy türk-eszkyl eredetű népcsoport, amely csatlakozott a honfoglaló magyarokhoz. Az akkor már kétnyelvű, magyarul is beszélő népcsoport teljesen asszimilálódott. A székelyek először Nyugat–Magyarországon jelennek meg, és mi hajlamosak vagyunk elfeledkezni a nyugati székelyekről, akik Szombathely, Morávia környékén élnek, ugyanolyan nyelvjárást beszélnek. A székely és a palóc az a két magyar etnikai közösség, ami a magyarságtól elkülöníthető.
Nagy Sz. Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

KOCSIS TÜNDE: SZERZETESRENDEK ÉS SZÍNJÁTSZÁS
A Játéktér 2014. őszi számából
Bodó Márta Iskola és színház című könyvéről[1]
Amikor a szerzetesrendekre gondolunk, a színjátszás talán az utolsó dolog, ami eszünkbe jut róluk. Közvetlenül valóban nem jellemző a szerzetesekre, de egyféleképpen mégis életük része lehet(ett) a színjátszás. Felfedezték ugyanis, hogy milyen hálás eszköze a nevelésnek, így szerzetes tanárokként darabszerzők és rendezők kerültek ki soraikból.
Bodó Márta Iskola és színház című kötete a 2007-ben megvédett doktori dolgozata egyik részének szerkesztett változata.[2] A cím és az alcím ‒ Iskola és színház. Az iskoladráma neveléstörténeti és pedagógiai szerepe ‒ talán a könyv legeredetibb tartalmi részét nem említi, mégpedig azt, hogy milyen mértékű és minőségű volt Erdélyben a katolikus férfi szerzetesrendek által vezetett oktatási intézményekben az iskolai színjátszás, és milyen szerepet töltött be a nevelés területén. E konkrét, kissé szerteágazó, ám mégis egységes kutatást alaposan vezeti fel a kötet első része, amely a nevelés elméletének és gyakorlatának alakulását követi nyomon az ókortól napjainkig, illetve rámutat arra, hogy a keresztény neveléselméletben milyen helyet foglal el a dramatikus gyakorlat.
A kötet erénye, hogy a szerző a (köz)ismert történelmi, neveléstudományi, helytörténeti, irodalomtörténeti, filozófiai stb. adatok és elméletek között olyan ismereteket „csepegtet” el, amelyek érdekesek és újszerűek lehetnek. Ezt közvetlen, a tudományos értekezés normáit tiszteletben tartó, mégis gördülékeny nyelvezeten teszi.
Kíséreljük meg hát, hogy Angi Istvánnak a kötet előszavaként szolgáló összefoglalója után ‒ a kötetből szemelgetve ‒ egy másik összefoglalót is az olvasók elé tárjunk.
Bizonyára újdonságként hat sokunk számára, hogy kik voltak az első pedagógusok. Amikor a rómaiak meghódították Görögországot, sok ezer művelt görög polgárt hurcoltak Rómába rabszolgának. A gazdag római családok drága pénzért megvásárolták és gyermekeik tanáraiként „hasznosították” őket. Ezeket a rabszolgákat nevezték pedagógusoknak ‒ görögül: ’gyermekvezető’. A szegényebb rómaiak csemetéit az iskolákban ugyancsak (felszabadított) görög rabszolgák tanították, s amíg a gyermekek naponta hat órát zsámolyukon ültek kezükben viasztáblácskával, előttük ült a tanító a támlás karosszékben, amit katedrának neveztek. (26.)
A szerző részletesen leírja a történelmi, művelődési korok világképét, s hogy ezekhez hogyan hasonul, ezeket miként „táplálja” a nevelés és a színház.
Már ebben a neveléstörténeti részben találkozunk a három, Erdélyben is jelentős szerzetesrend „nevelésfilozófiájával”.
Loyolai Szent Ignác Jézus Társaságát, az ún. jezsuita rendet missziós céllal hozta létre, de hamar rájött, hogy a messzire küldendő térítő papnövendékeket hatékony eszközökkel nevelni kell, emiatt hangsúlyt fektetett az oktatás kidolgozására. (48.) Szent Ignác szerint a diákoknak tanulmányaik során kell a keresztény értékeket magukba szívniuk. A Ratio Studiorumot, ezt az első, világszerte alkalmazott, alaposan kidolgozott tanítási rendszert első ízben 1586-ban a rend tanügyi szakértői dolgozták ki. Kezdetben a tanítási program az átlag reneszánsz iskolákéhoz hasonlított: a latin ékesszólás fejlesztését hangsúlyozta. „Modern” oktatási programja volt: a diákok aktivizálására törekedett, a kíváncsiság felkeltésére a tananyag tanításának változatos módszertanával. (55.) A hangsúly a humán tárgyakra, a szabad művészetekre és a tudományokra került, a klasszikusok tanulmányozására. Továbbá a kritikus és önálló gondolkodás, a hatásos beszéd, a meggyőző és szép írás is fontos helyet kapott benne, miként a testmozgás, a játék és a szórakoztató feladatok is. (59.) „A Ratio Studiorum előírta a növendékpapok és tanárok dramaturgiai képzését, a színielőadások rendszerességét a rend iskoláiban, megszabta az előadások számát, tisztázta azok körülményeit.” (107.) 1773-ban, a jezsuita rend feloszlatásának évében a magyar korona fennhatóságához tartozó területen 42 jezsuita intézmény létezett. (61.) Ezekben több mint 8000 diák tanult. A reáltantárgyakat és az idegen nyelveket az iskolai órákon kívül tanították.
A Ferenc-rend a 13. században telepedett le magyar földön, de nem volt tanításra szakosodott rend, csupán a rendtagok képzésére, a hagyományos klerikus műveltség elemeinek elsajátít(tat)ására fektette a hangsúlyt. Latintudás, imák, zsoltárok, liturgikus ismeretek, hitszónoki feladatok – s noha kevesebb hangsúlyt kapott a (zsoltár)éneklés, éppen az erdélyi, csíksomlyói kolostor mégis élen járt Kájoni Jánosnak az éneklés egységesítésére tett törekvései által. Ennek foglalatja a Cantionáléja. (50.) Erdélyben a ferenceseket a történelmi események (mégis) iskolaalapításra késztették. Így a reformáció után alapították csíksomlyói iskolájukat, amely kiemelkedő szerepet töltött be a vidéken. Saját ferences iskolatípusuk, tanrendjük viszont nem volt, az éppen uralkodó iskolatípus mellett kínálták a hitbeli alapismereteket. Az erdélyi ferencesek tanítási módszere is a Ratio Studiorum volt 1751-ig, amikor lett saját tanítási rendjük is, de 1773-ban Mária Terézia tanügyi rendelete, a Ratio Educationis ‒ amely, kötelező lévén, egységesítette az iskolatípusokat – a saját jelleget háttérbe szorította. „A 17. században indult szervezettebb, tudatos formában a ferences oktatás.” Ez a hittudomány és a bölcselet mellett kézimunkát, rendtörténet-ismeretet, orgonálást, gregorián éneklést tanított, és persze a szertartásokra vonatkozó ismereteket. Továbbá német nyelvet. (53.)
A piaristák még az alapító életében, 1642-ben megtelepedtek magyar földön, a felvidéki Podolinban. Az önálló magyar rendtartomány pedig 1717-ben alakult meg. Ebben az évben telepedtek le Erdélyben, Besztercén; 1725-ben Nagykárolyban, 1730-ban Máramarosszigeten, 1741-ben Medgyesen, 1751-ben Szentannán. 1776-ban Mária Terézia megbízásából ők vették át a jezsuiták intézetét. (67.) „José de Calasanz, az előkelő, de elszegényedett aragóniai család sarja hivatását Róma szegénynegyedeit látva ismerte fel.” Ingyen kezdte tanítani a szegényebb családok gyermekeit, sőt, utcán kallódó gyermekeket, kezdetben elsősorban hitbéli ismeretekre – később kegyes iskolának nevezték el az iskoláit, melyek az ingyenes népoktatás elindítói lettek. (63.) Az iskolát adományokból tartották fenn, és az alapismeretek átadása volt a cél: írni, olvasni, számolni tanítottak, és a leglényegesebbre, a hitigazságok átadására törekedtek. A piarista iskolában „minden pedagógiai tevékenység formai elve, alapvető jellege a vallásos, hívő lelkület, a pietas”. (64.) A szegényebbek keveredtek jobb módúakkal, sőt, nemesi származásúakkal is – ez észrevétlenül is szociális gondolkodásra, érzékenységre nevelte az utóbbiakat. Saját használatra kapott tankönyvük volt, ami újdonság volt abban a korban. (66.) A piarista iskolák számára fontos volt, hogy a diákok a matematika és a természettudományok terén is képzettek legyenek.
A szerző egy piarista szerzetes tanár kapcsán kitér egy érdekes jelenségre: a 18. században megfigyelhető „házi színház” gyakorlatára. A piarista történész, irodalmár, drámai párbeszédszerző Bolla Márton házi tanítója volt gróf Bánffy György erdélyi főkormányzó két fiának. A gróf és felesége a Kinderfreund című gyermekfolyóirat magyarra fordításának megrendelői és támogatói. Ebben egy házi használatra szánt színdarab is található. Bár e darabokat inkább olvasásra szánták, de olykor a családnak, ismerősöknek elő is adták őket a gyerekek. Témájukat a mindennapi életből merítették, céljuk az etikai-erkölcsi hatáskeltés volt, a megkívánt viselkedésminták játékos begyakorlását tették lehetővé. Fiú- és lánygyermek egyaránt játszhatott bennük.[3] (76.)
A gazdag forrásanyag, a számos idézet és példa a kutatás szakszerűségét igazolja, amelyek mellett – nem tolakodó módon, de – érezhető a szerző kiállása a keresztény hit és a katolikus iskolák mellett. Továbbá a kötetnek nyilvánvaló szándéka az is, hogy promoválja az iskolai színjátszást számos haszna és szépsége miatt, ily módon nemcsak a múltat sorjáztatja (példaként), hanem a jövőre is hatással kíván lenni.
A kötet második tartalmi egysége a kolozsvári jezsuita (később piarista), a csíksomlyói obszerváns ferences, a kantai minorita gimnáziumok és a gyulafehérvári Majláth-gimnázium vonatkozásában tekinti át az iskolai színjátszásnak az oktatás és nevelés folyamatában betöltött szerepét. (89.) Ezt a képet egészíti ki az iskolai színjátszás vonatkozásában megvizsgált két jelentős, a két világháború között megjelent folyóirat: az Erdélyi Iskola és a Jóbarát.
A protestáns kollégiumok korábban elkezdték a drámajátszást, mint a jezsuiták, ám a jezsuiták által előadott darabok rövid időn belül a legdíszesebb körülmények közt bemutatott játékok lettek. (106.) A témákat a történelemből, a latin és görög klasszikusokból, külföldi missziókból, a szentek életéből és a helyi hagyományokból vették. Többségüket a jezsuita tanárok írták. (107.) Indián tematika is került a hazai fiúk elé, a Dél-Amerikát megjárt jezsuita tanárok jóvoltából. De Afrikából, Indiából, Kínából is sok színpadi történet származott. (108.) A színielőadásokat a retorikai képzés kiegészítéseként fogták fel. Retorikai tankönyvként Cypriano Soarez (1524‒1593) jezsuita retorikáját használták a kolozsvári iskolában is, mely érthető formában dolgozta fel az antik retorika nagyjait. (110.) A jezsuita iskolai színjátszás mennyiségében is jelentős: a magyarországi jezsuitáknál (még mindig csak töredékesen feltárt, de így is) több ezer a színielőadások száma. (115.) S emellett a legjobb európai színdarabtermést is közvetítették az antik szerzőktől a modernekig. (116.) „Illei János jezsuita Tornyos Péter című farsangi témájú komédiája volt az egyike az elsőknek, amelyeket az iskolai előadás keretein kívül, immár hivatásos társulat is előadott.” Érdeme a darabnak ízes, népi fordulatokban bővelkedő magyar nyelve. (156‒157.)
A piarista iskolák előbb és nagyobb mértékben használták az anyanyelvet, mint a jezsuiták, ez pedig a szélesebb körű sikert, befogadást tette lehetővé. (122.) Náluk jellemző volt a hazafias érzület, továbbá szép hagyománya volt a zenei oktatásnak és a kórusvezetésnek. (121.)
Kolozsváron Pállya István volt az első iskolaigazgató 1776-tól 1782-ig, maga is iskoladráma-szerző, és neki is szerepelt darabja az első hivatásos színtársulat(ok) műsorán. Kolozsváron Janovits Jenő 1900-ban ismeretterjesztési és közönségnevelési céllal diákelőadásokat kezdeményezett, és partnerekre akadt a kolozsvári piarista iskola szerzetes tanáraiban. Magyar drámatörténeti előadások című sorozatában 1911‒12-ben 26 magyar színművet nézhettek meg az érdeklődők. A diákoknak a színházi matinékat előadások vezették fel, amelyeket a város neves személyiségei és saját tanáraik tartották. (175.)
Érdekességszámba mehet, hogy a piarista önképzőkör 1901‒02-ben Pázmány Péter nevét vette fel; ekkor volt Kuncz Aladár VII. osztályos diákja a kolozsvári gimnáziumnak, az önképzőkör keretében ő is tevékenykedett. (140.)[4]
A csíksomlyói ferenceseknél is maguk a tanárok írták a misztériumos színdarabokat. Olykor sokan, némely darabban 120−130-an is szerepeltek, és nagy hallgatóság előtt adták elő őket az iskola színháztermében vagy a Kis-Somlyó-hegy oldalán. A Mária-társulat gondoskodott a „Csíksomlyón előadott darabok lejegyzéséről, díszletekről-jelmezekről, tagjai a darabokban szereplő diákok s az ezeket rendező tanárok”. (91.) A vallásos műfajok voltak túlsúlyban: így a (nagypénteki, nagyszombati) passiók, misztériumok és moralitások. A csíksomlyói passiók jellegzetessége: a Máriával kapcsolatos jelenetek nagy száma mellett az apokrif jelenetek sokasága. Szívesen szerepeltettek a darabokban ördögöket és egyéb allegorikus alakokat is, valószínűleg a szórakoztatás céljával, valamint ez a barokk világkép beszüremkedése a passiók szövetébe. Továbbá – nem is annyira meglepő módon – sok bűnös ifjút megjelenítő kép is bekerült az „itteni” passiókba. A versben íródott passiók nem jelenetekre, hanem stációkra tagolódnak, a keresztútjárás tizennégy stációjához hasonlóan, s „minden állomásnál a drámaszöveg előadását megakasztja egy bűnbánati ének közös előadása”. (95.) A passiók hatásosságát mutatja egy szóhagyományban fennmaradt eset, amikor az ifjak annyira megjelenítették a szereplő személyeket, hogy egy nagypénteki előadás alkalmával a felindult nép Pilátust és a keresztre feszítő zsidókat meglincselte. (102.) Pünkösdkor inkább világi témájú vagy hősies történelmi darabokat mutattak be. Összesen 98 dráma maradt meg, ezekből 67 magyar nyelvű.
A kantalai minorita drámák összegyűjtése, kiadása és vizsgálata Kilián István érdeme. (103.) 18. századi magyar szövegekről van szó: 11 vallásos (moralitás, misztériumjáték, passió, dramatizált bibliai história, dialogizált újszövetségi példabeszéd és szentek életéről szóló darab) és 9 profán témájú (világtörténeti dráma, szerelmi, féltékenységi dráma, istenparódia, társadalmi bohózat, szatíra). A minorita iskolák a jellemfejlesztés mellett a közönség nevelését és szórakoztatását is célul tűzték ki. A társadalmi szatírák ugyanis a környék közéletét, közösségi visszásságait figurázzák ki. Ez azért is volt fontos, mert a nem katolikus többségű város más valláson levőket is igyekezett megszólítani. (104‒105.) A minoriták diákjai és iskolai előadásainak nézői is a szegényebb, falusi, kisvárosi rétegből kerültek ki.
A gyulafehérvári Majláth-gimnázium[5] Vörösmarty önképzőkörében is zajlott színjátszás; itt mindvégig elsöprő többségben voltak a vidám, tréfás darabok, jelenetek, monológok, és elenyésző volt köztük a vallásos, erkölcsnemesítő előadások száma. (154.)
Az Erdélyi Iskola című lapot oktatási-népnevelési szándékkal a keresztény pedagógusok iskolai munkájának segítésére és a népművelés támogatására létesítette 1933-ban Márton Áron akkori kolozsvári katolikus pap, egyetemi lelkész és György Lajos egyetemi tanár. Az 1944-ig működő lap évi négy füzetben jelent meg. (160.) Fontosnak tartotta a népi színjáték hagyományának gyűjtését és közlését. De az iskolai színielőadások mikéntjére vonatkozó elméleti cikket is közölt, előadásra ajánlott szövegek, összeállítások, népi darabok mellett. (163.) A szavalókórus divatja már az első szám hasábjain kirajzolódott. Gyakorlati útmutatást kapott a műkedvelőcsoport-vezető, hogy mikor hasznos megoldás a szavalókórus, és szavalókórusra dramatizált, alkalmazott verseket is ajánlottak a lap szerzői. (170.) A II. világháborúig nagyobb divat volt a színdarabok előadása, a 40-es években a versmondás lett hangsúlyosabb és a karének, a zenei számok.
A Jóbarát című, katolikus szellemiségű ifjúsági lap hasábjain az erdélyi (katolikus) iskolák életéről, a cserkészmozgalomról, az Erdély-szerte működő Mária-társulatok[6]tevékenységéről és a diákok szépirodalmi szárnypróbálgatásairól értesülünk. Köztük nem ritka a színielőadás híre, de a színikritika és a színdarabközlés sem. A lap szerkesztősége és kiadóhivatala a kolozsvári Római Katolikus Főgimnáziumban volt, amelyet a piarista rend vezetett.
Hálásak lehetünk a szerzőnek az összegyűjtött anyagok gazdagsága és színessége miatt. Elkelne egy vagy több hasonló kutatás a protestáns iskoladrámák és iskolai színjátszás témájában is, hogy a leírtakat kiegészítve teljesebb képet lássunk az erdélyi iskolai színjátszás múltjáról.
A szerzővel egy helyen nem értünk egyet. Állítása szerint a „bukaresti, zsidó gyökerű Moreno kifejlesztett egy mára elterjedt módszert, amelynek »felfedezése« keresztény keretek közt sokkal korábban megtörtént, csupán a megfelelő népszerűsítést szolgáló eszközei hiányoztak (vagy nem is alkalmazott ilyeneket) ahhoz, hogy a pszicho- és bibliodráma, a drámapedagógia és más »újító« módszerek egy-egy keresztény szerzetes- vagy iskolahálózat nevét viseljék”. (193.) Amit Jakob Levy Moreno megalapozott, ti. a pszichodrámát, az mára egy módszertanilag alaposan kidolgozott terápiás önismereti módszer. A bibliodráma ugyancsak szigorú keretekkel és sajátos módszertannal bíró önismereti csoportfoglalkozás. Hogy mindkettő dramatikus eszközökkel dolgozik, és hogy a bibliodráma bibliai történetek és személyek megjelenítése által „tart tükröt”, az még kevés ahhoz, hogy egymás mellé tegyük e célirányos módszereket a szerzetesek által vezetett iskolai színjátszással. A népszerűsítés tehát nem mérvadó ez ügyben. Ezek a 20. század második felében elterjedt „újító” önismereti módszerek a hatékonyságuk miatt terjedtek el és vívták, illetve vívják ki maguknak a népszerűséget. Ez természetesen semmit sem vesz el a szerzetes iskolákban zajlott színjátszó tevékenységek érdemeiből, a vitathatatlan önismereti és személyiségfejlesztő jellegükből.
Egy – a könyvben talált – idézet parafrazálásával zárjuk a kötet, a szerző, a recenzáló és az olvasó „együttműködését”, maradva azzal a tudattal, hogy a színház a társasjáték egyik legszebb (és tegyük hozzá: legfejlesztőbb) formája…[7] (167.)
[1] Bodó Márta: Iskola és színház. Az iskoladráma neveléstörténeti és pedagógiai szerepe. Verbum Kiadó, Kolozsvár, 2009.
[2] A doktori dolgozat másik részét az Egyház és színház c. kötet tartalmazza (Verbum, Kolozsvár, 2012).
[3] Abban a korban csak a fiúk fellépése dívott. A Ratio Studiorum egyenesen előírta, hogy csak fiúk léphetnek fel, és még a női arcfestés és a női kosztümök is tiltottak voltak. (76.)
[4] Egy másik, talán ma már meglepő adat: Kolozsvár lakossága 1890-ben 81,2%-ban magyar, 1900-ban 85,4, 10,8%-ban román, 3,2%-ban német. „Viszont a nem magyar nyelvűek 95,4%-a beszélt magyarul! A színház nem valami ellenében volt nemzeti, hanem a magyar kultúra ápolása és terjesztése érdekében.” (144.)
[5] Ez maradt a kommunista uralom idején az egyetlen katolikus iskola Erdélyben.
[6] „A Mária-kongregáció a katolikus ifjakat tömörítő ifjúsági szervezet volt, hitbuzgalmi és kulturális-önképzési jelleggel. Minden csoportja foglalkozott alkalmi színielőadással.” (176.)
[7] A pontos idézetből részlet: „A színház mint a társasjáték egyik legszebb formája…” Forrás: R. Hajek Sárának az Erdélyi Iskola 1936. novemberi számában megjelent írása.
Transindex.ro

Visszaszereznék a vásárhelyi polgármesteri széket
Ülésezett Marosvásárhelyen az RMDSZ Területi Képviselők Tanácsa, ahol döntés született arról is többek közt, hogy a Vass Levente-vezette belső ellenzék három alelnöki funkcióhoz jut a városi szervezetben és négy kongresszusi mandátumhoz.
A Kultúrpalota kistermében lakossági fórum követte csütörtök este a TKT-ülést, ahol Nagy István műsorvezető szólította sorra színpadra a hozzászólókat. Elsőként Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere, az önkormányzat RMDSZ-frakciójának vezetője, a városi szervezet elnöke ismertette azt a tevékenységet, annak eredményeit és kudarcait, amit a szervezet elért az utóbbi egy esztendőben. Arra hívta fel a jelenlevők figyelmét, hogy az a füzetecske, amit mindenki kézhez kapott, mikor belépett a terembe, csapatának lelkes munkáját, hétköznapjainak eredményét tartalmazza, azt, hogy a vállalt kötelezettségeknek nagy mértékben sikerült eleget tennie. Ahogy a nyomtatványban olvasható: „A választások és aláírásgyűjtések alkalmával ismételten bebizonyosodott, hogy hitelünk töretlen, változatlanul élvezzük a marosvásárhelyi magyar választók támogatását”. Az eredménytelenségek témakörben Peti azt fájlalta a leginkább, hogy a város lakóit egyre nehezebb megszólítani, a közös ügy érdekében mozgósítani. Példaként azt a két évvel ezelőtti esetet hozta fel, amikor Marosvásárhelyen 18 ezer ember maradt meleg víz nélkül, de a tiltakozó akcióra alig jött el 37 személy. Mint ahogy a nemrég meghirdetett, a zöldövezeteket érintő nyilvános vitán is mindössze egyetlen egy személy jelent meg a civil társadalom részéről.
Visszaszerezni a bizalmat
A bizalom visszaszerzésének jelentőségét hangsúlyozta Kelemen Hunor, aki a TKT utáni lakossági fórumon valamennyi hozzászólást meghallgatta, a végén pedig igyekezett minden kérdésre, felvetett problémára választ is adni. A szövetségi elnök nem győzte hangsúlyozni, hogy vissza kell szerezni az emberek bizalmát, azokét, akik csalódtak a politikában és a politikusokban, akik elfordultak és azokét, akik úgy érzik, hogy a politikusok fordultak el tőlük. Kelemen szerint a városokban, például Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön és másutt vannak a nagy tartalékai az RMDSZ-nek, őket kell mozgósítani, bizalmat gerjeszteni bennük a 2016-os helyhatósági és parlamenti választások sikereinek érdekében. Vissza kell szerezni Marosvásárhely polgármesteri funkcióját, a többségi frakciót az önkormányzatban, valamint a megyét – mondta.
A hozzászólók közül elsőként a történelmi egyházak képviselői osztották meg észrevételeiket: Papp Béni református lelkész, a cserealji egyházközségből, Tekse Árpád a remeteszegi római katolikus egyházközség képviselője, Lőrincz István Ludas utcai református lelkipásztor. Majd Bálint István, a Bolyai Farkas Gimnázium igazgatója, Tamási Zsolt, a Római Katolikus Főgimnázium igazgatója és Csíki Zsolt, a Szász Adalbert Sportiskola igazgatója beszélt az iskola, a magyar nyelvű oktatás jelentőségéről, a tanárok, szülők és diákok alkotta közösségről, az utóbbi időkben elért eredményekről.
„Amilyen a jelölt, olyan a választás”
Az RMDSZ vásárhelyi szervezetének 23 éven át volt az alapembere Papp Mária, aki a lakossági fórum első „civil” hozzászólója volt és aki kemény bírálatot fogalmazott meg a jelenlegi városi és megyei vezetőséggel szemben. Kovács István Dávid, a Demokratikus Marosvásárhelyért civil szervezet vezetője a műemléképületek érdekében tevékenykedik és azokkal kapcsolatos lépésekre hívta fel az alpolgármester figyelmét. Nagy Géza az RMDSZ egykori körzeti elnöke volt, aki szerint a régi, lelkes, aktív tagoktól ma is sokat lehetne tanulni, példát venni egykori hozzáállásukból. Barabás Miklós, a Kétnyelvű Utcanévtáblákat Marosvásárhelyen civil kezdeményezés szószólója arra kérdezett rá, hogy vajon mire van szükség, hogy valóban kétnyelvű utcanévtáblák legyenek a városban, ugyanis az RMDSZ-frakciónak eddig sikerült elérnie, hogy összesen négyet helyezzenek el. Kerekes József, Gál Éva, Csata Edit, Fülöp Levente Csaba és Koreck Mária mondta még el észrevételeit. Gál Éva, akit annak idején a két évvel ezelőtt újjáalajult szervezetbe „nem fogadtak be”, akit azzal vádoltak még az újjáalakulás előtt, hogy ő és az ő csapata tehet a 2012-es helyhatósági választási kudarcról, így fogalmazott: „amilyen a jelölt, olyan a választás eredménye”, szerinte ugyanis, a jelöltnek a személye a legmeghatározóbb, a legdöntőbb tényező egy választásban, a mogósítás az csak csupán ráadás. A magát most is RMDSZ-tagnak tartó Gál Éva a körzetek felszámolásáról is beszélt, arról, hogy azok jól működtek, képesek voltak a közösséget összetartani, mozgósítani.
Véleménynyilvánítás az előválasztásokon
A személyét érintő vádakra, a felmerült kérdésekre Brassai Zsombor, a megyei RMDSZ elnöke válaszolt. Így kezdte: „őszintén sajnálom, hogy kicsit elhamarkodottan, durván fogtunk hozzá az átszervezéshez”, majd hozzátette, hogy valamennyi, a teremben elhangzott érvre és ellenérvre tudna válaszolni, de az nem segítene Marosvásárhely helyzetén. Márpedig, ami nem segít, azzal kevésbé kell foglalkozni, arra kell összpontosítani, ami előremozdítja a várost, annak magyar közösségét. A beolvasás ideje eljött, de a többség azért van itt, mert nem adta fel – fogalmazott Brassai, aki az állóurnás előválasztásokra hívta fel a figyelmet, arra, hogy mindenki mehet és kifejtheti véleményét, jelölhet.
A hozzászólás lehetőségével Peti András nem akart élni, így már csak Kelemen Hunor értékelése maradt, mint a fórum zárómozzanata. A szövetségi elnök szerint jó döntések születtek a TKT-n, a belső ellenzékkel sikerült megegyezésre jutni, hiszen mindenkire szükség van, Peti Andrásra is és Vass Leventére is. Nagyon fontos a hátország, és jó volna, ha a hálózatokat, amelyekről Gál Éva beszélt, vissza lehetne hozni, újra lehetne szervezni – mondta. „Tényleg van helyzet, és kérdés, hogy e helyzettel tud-e élni a marosvásárhelyi és a Maros megyei szervezet? Brassai Zsombor a hibáit beismeri, még akkor is, ha nem egyedül hibázott. Mindannyian tévedünk, a kérdés az, hogy el tudunk-e indulni a jó úton” – elemezte a hallottakat Kelemen.
Antal Erika
Székelyhon.ro

A ROMÁN TÖRTÉNÉSZ, AKI SZERINT TRIANON NEM VOLT IGAZSÁGOS
Lucian Boia ma a legmenőbb történész nemcsak Romániában, de talán egész Európában. Legújabb könyvében egyszerre megy szembe saját hazája hamis mítoszaival, a két világháború győztesei által diktált múltszemlélettel, meg úgy általában mindennel, amit a történelemről ma gondolunk. És mindezt szakmailag hibátlanul, és kifejezetten jó, olvasmányos stílusban teszi.
A bukaresti történész nem először botránkoztatja meg a hagyományos nemzeti mitológián nevelkedett román olvasóközönséget. Két legbalhésabb munkája, a„Történelem és mítosz a román köztudatban”, és a „Miért más Románia?” magyarul is olvasható. A Cser Kiadó jóvoltából most megjelent „Vesztesek és győztesek"-ben még nagyobb vállalkozásba vágja fejszéjét: feje tetejéről a talpára állítani az egész huszadik századi európai történelmet. És benne persze a magyart és a románt is.
Az előző évszázad naptárilag 1900-ban, de igazából 1914-ben kezdődött, azokkal a szarajevói golyókkal, amelyek nem Ferenc Ferdinánddal és feleségével sok millió emberrel is végeztek – no, meg mindazzal, amit Európa századokon át jelentett. Boia is itt fogja meg a munka végét, helyesen érezve, hogy az első világégéssel kapcsolatban kell először rendet tenni a fejekben.
Ki, mit tudott?
Alapvető tézise, hogy a közfelfogással ellentétben a világháború egyáltalán nem volt elkerülhetetlen, és nem robbanhatott volna ki pusztán csak azért, mert Berlin és Bécs így döntött. Ehhez a többi hadviselő fél akarata is kellett. Mindenki felelős, igaz, nem azonos mértékben. Boia szerint az európai lőporos hordó kanócát két állam gyújtogatta a legszorgalmasabban: Németország és Oroszország. Bizony, bizony, Oroszország, amelyről a szerző találóan jegyzi meg, hogy a történelem ítélőszéke előtt nagy szerencséjük, hogy idő előtt kidőltek a sorból. Mivel '18-ban a háború már nélkülük fejeződött be (ráadásul a végül győztesnek bizonyuló oldalon kezdték) '14-es szerepükre jótékony homály borult. És ez a homály nem oszlik azóta sem. Holott Boia szerint
"A cári birodalom nem ám kis ártatlan országocska volt, ellenkezőleg: a legnagyobb, és egyik legkapzsibb impérium, amelyet a modern történelem ismert.”
Elmarasztalja a német történészeket, amiért 1945 után nemcsak a második, de az első világháború kirobbantásáért is önként vállaltak minden felelősséget. Azt már csak én jegyzem meg, hogy egy ennyire dilettáns vélemény csak a hitleri éra bűneiért máig tartó, szűnni nem akaró permanens bűnbánat fülledt, beteg légkörében válhatott általánosan elfogadottá.
Boia szerint tény, hogy a háború egyik fő kezdeményezője Berlin volt, ám ebben semmi elítélendőt nem lát. Amit a német vezetés akkor, száz esztendeje tudhatott a világról, annak alapján ezt a háborút muszáj volt megvívni, méghozzá minél hamarabb. Mert - és itt jön a kötet talán legfontosabb gondolata! - a múlt szereplőinek döntéseit nem mai tudásunk, hanem a kortársak számára rendelkezésre álló információk alapján kell megítélni. Berlinben '14 nyarán úgy tűnt, a háború rövid és nagyon jó buli lesz. És erre minden okuk meg is volt. Fogalmuk sem lehetett róla, hogy ez a mulatság nagyon véres lesz, és a másnap évtizedekig is eltart majd.
Nem csak a románoknak volt joguk...
Ellenkező előjellel, de ugyanerre remek példa Románia belépése a háborúba. Boia sorra veszi azt, mi mindent vehetett számításba 1916-ban a bukaresti vezetés - és ennek alapján arra jut, hogy őrültség volt megtámadni a Monarchiát. Rövid távon alaposan pofára is estek a románok, a magyar bakák még Bukarestet is megjárták -, ám a történelem végül döbbenetesen kegyes volt hozzájuk. Nem hogy Erdélyt, a Partiumot és a Bánság egy részét sikerült megszerezniük, de Oroszország összeomlását és bolsevizálódását kihasználva még bezsebelték Besszarábiát is. Ezt akár még 1918 nyarán se mondta volna meg előre az égvilágon senki. Mégis ez történt, és így az országot teljesen felkészületlenül, ostoba módon háborúba rántó Ionel Bratinaut ma a legnagyobb román államférfiak közt tartják számon.
És itt jön az, ami minket, magyarokat nyilván a legjobban izgat. Boia szerint a trianoni béke nem csak hatalmas mázli volt Románia számára - de komoly igazságtalanság is Magyarországgal szemben. Illetve leginkább az erdélyiekkel szemben. Nem kevés bátorság kell ahhoz, hogy valaki román történészként belegyalogoljon az 1918. december 1-jei, nemzeti ünneppé emelt, nagybetűs gyulafehárvári Nagy Nemzetgyűlés mítoszának kilencven éven át gondosan ápolt rózsakertjébe. Boia simán megteszi:
"A népakarat befolyástól mentes kinyilvánításának feltételei nem voltak a legjobbak: a román hadsereg épp megszállta Erdélyt. Ami azonban igazán szemet szúr, hogy (...) a gyulafehérvári gyűlés nem helyettesíthette a népszavazást. Elvégre nemcsak a románoknak volt joguk arra, hogy Erdély jövőjéről döntsenek, hanem a tartomány valamennyi lakosának. Az itt élők közel felét végül nem kérdezték meg arról, akar-e vagy sem Romániában élni."
És még rá is tesz egy lapáttal. Boia ugyan úgy véli, hogy ha Erdély népe legalább arról dönthetett volna, hogy teljesen beolvad Romániába, vagy autonómiát élvez, akkor a helyi románok többsége is az önrendelkezés mellett szavazott volna. A nagy nemzeti egység ugyanis hamis mítosz, az erdélyi románok inkább úgy vélték, hogy
"a balkáni Bukaresttel szemben ők képviselték Közép-Európát a román nemzeten belül. Úgy érezték, hogy civilizáltabbak, minden téren jobban teljesítenek a regáti románoknál. (...) A Regátban csupán az elit nyugatiasodott, Erdélyt a nyugati kultúra szelleme sokkal mélyebben és alaposabban átjárta."
Boia hosszasan elmélkedik azon, hogy az erdélyi románok többsége vajon valóban annyira epekedve várta-e a bukaresti "felszabadítást" az "ezeréves magyar elnyomás" alól, mint ahogyan a fősodratú román történetírás a mai napig állítja. Végül aztán ledobja az atombombát a soviniszta nemzeti mítoszra:
"Az éppen létező Románia, illetve az egyenlő nemzetek könfoderációjaként elképzelt Habsburg Monarchia közül az erdélyi románok valószínűleg az utóbbit választották volna. (...) Csakhogy így nem történhetett, a háború végén már csak a Romániával való egyesülés maradt."
Nyilván nem várhatjuk Lucian Boiatól, sem egyetlen román embertől sem, hogy szörnyű átkokat szórjon Trianonra, és az elmúlt gyötrelmes évszázadért mea culpázva tálcán kínálja nekünk vissza Erdélyt. Hiteltelen és gyáva gesztus lenne ez. De egy, valamikor egyszer talán megvalósuló normálisabb levegőjű Kárpát-medencéhez az ilyen bátor gondolatok kövezik ki az utat.
Balogh Gábor
Lucian Boia: Vesztesek és győztesek /Cser Kiadó, Budapest, 2015/
alfahir.hu

Plugor Sándor 75 (1940. március 4.–1999. február 20.)
Művészet nincs hit nélkül
Művészet nincs hit nélkül. Gépgyártás lehet, de művészet nem. Ezért nem is lehet mintát, modellt adni a művésznek, csak azt, amit hite szerint kiválaszt. Az átlag-művészkedőktől, akik valahogy csak kifejezik magukat, az különbözteti meg a művészt, hogy míg azoknak minden energiája kimerül abban, hogy kifejezzék magukat, a művész felelősséggel is tartozik a saját rendszerének kialakításában...
Az én grafikám a vonal tudatos vagy spontán ,,kilengése”, játék is természetesen, vonal-ötlet (színhangulat). A parasztrajzoknál spontán játék volt, mert annyira tudtam, igaz, amit megrajzolok, hogy egyáltalán igazam van, hogy csak a spontán rögzítésre volt szükség. A ,,nőim” például már tudatosan megszerkesztett vonaljátékok, nem is hihetek bennük annyira. Megmaradnak az esztétika síkján. Csakhogy a képzőművészet nem csak színpad, hát befelé is játszom... És az a csodálatos, ha új hangot tudok kijátszani... Végül is csak a spontán rendszer tudatos irányításáról van szó, azért művész az ember. De nem mesterség ez: hogy tudom, ki mit festett, rajzolt, és abból vagy annak ellenére megcsinálom a magamét. Ésszel, munkával, számítással stb... És nem érdekes, hogy ki mit mond. Aki valamelyes szintet elért, az nagyon tudatosan (még ha nem is fogalmazza meg szavakban) cselekszi azt, amit csinál, és érzi, igazsága mélyről jön és elvitathatatlan. Mert jó tudni, amit végzek, az jó. Én vállalom munkáimat. Hogyne vállalnám? Úgy dolgozom, hogy amit kiadok a kezemből, az csakis jó legyen. Az rám tartozik, hogy egy-egy munkát meddig csiszolok – addig az enyém: ha kiadtam a kezemből, eleresztem, már megy a maga útján, mint a papírcsónak a vízen. Viszi a víz...
Plugor Sándor
Plugor Sándor erdélyi művész olyan feltételek között él és alkot, amelyek az azonosulást nemzeti kultúrájával mindennapos, egzisztenciális érvényű választássá teszik; ahol nem az magyar, aki annak született, hanem csak az, aki magyarnak megmarad; választás dolga az, ami kényelmesebb szemléletünk számára adottságnak tűnik. S talán – csak feltevésként kockáztatom meg – ez a szellemi közeg is magyarázza a múzsák tágan értelmezett testvérisége mellett, Plugor Sándor fentebb szerénységnek nevezett ragaszkodását nevekhez és művekhez. Hiszen, mint mondtam, grafikái szokványosabb, általános címekkel is önmagukat jelentenék. De Plugor Sándor Erdélyben él, ahol ,,anyanyelve” csak az irodalomnak van, s a képek alá írt címek, a hozzájuk társított művek ilyenformán rejtett vallomások is: a grafika ,,nemzetközi” formanyelve, történelem előtti eszperantója általuk nyilvánítja ki önként vállalt identitását. Ezért is van szüksége e ,,néma költészetnek” arra, hogy tolmácsul fogadja a szóló művészetet, s vele emlékeztessen nevelőjére és ihletőjére, az anyanyelvre, mely a világtól különbözésünk záloga, s az egyetlen híd is, melyen a világ megismerése felé indulhatunk. Így erdélyi, magyar és egyetemes. Mert ennek a három jelzőnek csakis így, együtt van értelme és rangja.
Láng Gusztáv (1985)
Plugor Sándor öregjeiben az élés végeredményét és egyfajta totalitását keresi, e munkák nem is igen tartanak rokonságot a könnyed zsánerrajzokkal, ereje, eleganciája és fűtöttsége van vonalainak, őket gondolati-szellemi szférába emeli. Szemhez-szívhez szóló grafikája (olajfestményein is a grafikai elem az uralkodó!) éppen ezért egyszerre hagyományos és korszerű; mert ölbe ejtett kezet rajzolni, s néhány arcvonással élettörténetet – az élést rajzolja, sosem annak képletét. Tusa, grafitja szinte csak simogatja, bűvölgeti a világot, míg legbizalmasabb és legsejtelmesebb kontúrjai felsejlenek; nem rögzít, az ő finom és határozott vonalai bármikor odébb lebbenhetnek, alakjainak gesztusai, arcvonásai elevenen élik létüket.
Hadd sarkallja hát őt is a jó szándék: vajha támogatásával a lét valamicskével örökkévalóbb lehetne.
Farkas Árpád (1985)
Plugor Sándor sok-sok cölöp-embert rajzolt, cövek-embert festett. Mert hősöket akart. Szegény hősiesség? A legolcsóbb modus – vízzel főző vivendi? Bizony, aki menekül, fix pontokat akar, csak aki a bizonyosság helyén áll, lenghet ki vígan, mint az inga. Igen, nála a konstruktív, erős rajz ugyancsak cölöp. Az emlékezet cölöpépítménye. És cölöp (fix pont!) az öregség. Cölöp a hősiesség. A halál. Imádság. Akár egy bajuszos is. A szem vágása. Az arccsont. Elvégre csak a nemrég múltak traktoros tablói, plakátjai üzentek hadat minden antropológiának. Etnikai tabula rasát akartak volna parancsolón. Művészek, sírrablók, politikusok... Főbe lőni az antropológiát! Az antropoid lényt. A gyilkos ostobák... Nem fogták fel vagy nem akarták hinni, hogy a nonfiguratív nem azonos a non-antropoiddal, hiszen emberszabású lehet mindegyik! Ha már tárgyát az ember választja ki és önnön keretébe vonja. Plugor küzd az antropológia jogfosztása ellen. A sokféle antropoidnak kér jogot. Jogot a saját vonásokhoz. Jogot arcainkhoz. Az etnikum arcához. A művész rehabilitálja az élőlények technikától, füsttől, terrortól eltorzított arcát.
Páskándi Géza (1988)
Az időről, amiként azt mérjük, és ahogy a hirtelen vonulását megéljük, sokan írtak már helyénvaló, bölcs gondolatokat. Mégis az jut eszembe, hogy az időnek ez az osztott természete és ez a fojtó belső kettőssége az, amivel legelőször hozzád fordulhatnék. Tizenöt évnél is több eltelt már, amióta elmentél közülünk. És mintha néhány napja lett volna, hogy itthon láttalak! Mintha csak a tegnap oldalán járna a veled közösen megélt pillanat; és mégis milyen hosszú ugyanez az idő nélküled! Azután egy ilyen kerek évforduló kapcsán (látod, hova előre szaladtunk: Plugor 75), eszembe jut, hogy csak az adhatna teljes méltóságot és tényleges hangulatot a Te ünnepednek, ha itt ülnél közöttünk. És örömmel vennéd, hogy ne feszélyezzen ennyi felhajtás, ahogy körberohangálnak az unokáid. Ez lenne a mi időnk tényleges értelmezési lehetősége, miközben belső hümmögéssel megállapíthatnánk, ha a mért idő ugyan óráról órára múlik, ám közben az életünk telik, teljesedik, irányba tart. De hát a személyes szempontok közül is mennyit említhetnénk! Ha ezeket nem is sorolom most fel, legalább azt hadd panaszolom el Neked, hogy a legszebb rajzok, a mindent kiemelő fátyollebbentő tus, a köteg ecset, a megakadt prés, az egész műhely itt vár téged, minden papírod itt simul, a toll, a hidegtű úgy vannak elrendezve, ahogy te szeretted: erőd teljében, váratlanul hagytad hátra a munkádat. Noha, nem csonkán, bevégezetlenül, mégis valahol a delelőn, annál a magaslatnál, ahol egy műhely gazdájára már úgy tekintenek, mint mesterre, és e műhely ismerői valamennyien tudják, ha megrajzolható tanácsért valakihez fordulni lehet, az te vagy. Közben még az a szempont is itt van, hogy a mogorva mesterekkel, a látogatást állandó felzavarásként megélő tudósokkal szemben a te ajtód mindig nyitva állt, és lelked egészével tudtál találkozni mindenkivel. Rajzvonásaid mellett a szerethető emberi vonásaidat is meg kellene ünnepelnünk! Megnemesítetted a környezeted, megerősítetted szép szakmád becsületét, és, ami külön laudációra érdemes, tiszta forrásként Kököst, a falut választottad mintának, így rajzoltad meg a lehetséges legmagasabb fokon a székely ember vágyait, sorsának nehézségeit és szent reményeit.
Plugor Magor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékek otthona: tegnapi színház
Mottó: Ez az élet nem is olyan rossz, csak már nagyon rossz a híre. (Tomcsa Sándor: Műtét)
Nagy Pál Emlékek otthona: tegnapi színház* című kötete az 1960-as évek végétől 2010-ig írt színházi tárgyú cikkek válogatott gyűjteménye – olvassuk a kiadó tájékoztatójában. – A kötet első része a szocialista kultúrpolitika rossz emlékű körülményei között megfogant színházi (műsorpolitikai, rendezői, színészi) csúcsteljesítmények, illetőleg színházéleti "fordulópontok" szemléje. A második rész kifejezetten a marosvásárhelyi színházra koncentrál, a legemlékezetesebb színházi produkciókra reflektáló, napi- és hetilapok keretei közé beférő beszámolók, értékelések, kritikák. A harmadik rész a különböző sajtótermékekben nyomdafestéket látott interjúkat öleli fel.
Az Előszóban így emlékezik a szerző: "Hogyan kezdődött a színikritika ingoványos- bozótos, ugyanakkor vonzó területén való kalandozásom? Azokban a messze tovatűnt időkben, amikor a Székely Színház fénykorát élte Marosvásárhelyen, nemigen hiányoztam a sűrűn sorra kerülő premierekről, sőt egy-egy próbára is bemerészkedtem a Kultúrpalotába, ahol Tompa Miklós szakszerű irányításával készült az előadás. Így találkozhattam a színpadi művészet születésének változatos csodáival – és műhelytitkaival is. Akkoriban valódi élmények bő forrása volt számunkra a jeles művészekben bővelkedő vásárhelyi magyar színház. Ami vele és körülötte történt, mindennapi beszédtémaként keringett a legszélesebb társadalmi körökben, a vendéglői asztalok mellett éppúgy, mint a szerkesztőségekben. Ebben a légkörben jómagam is ösztönzést éreztem, hogy véleményt formáljak a látottakról-hallottakról, s ezt a sajtónyilvánosság elé tárjam. A vállalkozás kockázataival kezdetben nemigen törődtem. Az ide vonatkozó családi aggodalmakat sem vettem komolyan. Történt ugyanis egy alkalommal – még a kezdetek idején –, hogy édesanyám, miután épp egy ilyen cikkecskét olvashatott a helyi napilapban, megjegyezte: – Jaj, édes fiam, hagyd abba az ilyesmivel való foglalkozást, mert tönkretesznek a színészek!
Mit mondjak? A színésznők, akiket cikkeimben később is gyakran emlegettem, nem okoztak nekem soha különösebb bajokat. Legfennebb megüzenték olykor, ha nem csak dicsérő jelzőkkel szóltam valamelyik alakításukról, szerintük hova is menjek... Mindez azonban vele járt a mesterséggel.
Észrevehetően Vásárhely-centrikus ez a könyvecske; az itteni magyar színházat ismertem leginkább, ennek a nézőterén érezhettem magamat valóban otthon. Persze, ellátogattam másfelé is egy-egy bemutatóra, megnéztem a vendégjátékokat is – amennyire a körülmények megengedték. Meg kell azonban vallanom: emlékezetemben igazi színházként mindmáig a vásárhelyi él legelevenebben..."
A Szó és látvány című első rész mintegy három évtizedes (1965 és 1996 közötti) korszakot fog át: rövid jegyzetek, színházpolitikai, repertóriumi reflexiók sorjáznak. Nagy Pál Marosvásárhely szerelmese, érthető, hogy a város színháza is a szíve csücske. Ezt mondja róla: "Semmiképpen sem túlzás: Marosvásárhely, ez a sok tekintetben híres-nevezetes erdélyi város az egyetemes magyar színházi kultúra jelentős centruma. Volt itt annak idején, nem is olyan régen, egy rangos Székely Színház – míg ennek a nevét és szellemiségét el nem tüntette a fokozatosan és fondorlatosan felerősödő nacionalista türelmetlenség, a másság tagadásában fogant manipuláció. A Bernády György által építtetett Kultúrpalota színpadán, ezek között a "lekaparhatatlan" emlékeket őrző falak között Kemény Jánosék, Tompa Miklósék vezetésével indult el útjára s hódított magának lelkes közönséget mindjárt a második világháború után az a felejthetetlen művészgárda, amelynek kiemelkedő egyéniségei – Kovács György, Kőszegi Margit, Szabó Ernő, Delly Ferenc, Andrási Márton, hogy csak néhány nevet említsek az élvonalból – ma már színháztörténetünk legszebb lapjain foglalnak helyet. És a nagy nemzedék nyomában – voltaképp velük együtt – lépett színre aztán a kiemelkedően tehetséges Lohinszky Loránd, Csorba András, Tanai Bella, Erdős Irma, Tarr László, Szamossy Kornélia és társaik csapata, akiket új és újabb nemzedékek követtek a Köteles Sámuel utcai, Szentgyörgyi Istvánról elnevezett főiskola kifutópályájáról.
Mindez már történelem. Továbbépíthető hagyomány. Gazdag örökség, amit joggal nevezhetünk a magunkénak." (Hallgatni: önámítás, 1990)
A Vásárhelyi színpad című második részben (1962 és 1998 között keletkezett) különböző színházi bemutatókat méltató kritikák, elemzések kaptak helyet, többek között Tolsztoj, Csehov, Bertolt Brecht, Madách Imre, Csiky Gergely, Molnár Ferenc, Örkény István, Tamási Áron, Szabó Lajos, Tomcsa Sándor, Sütő András, Méhes György, Kocsis István műveinek előadásairól. Utóbbi kapcsán ezt olvassuk: "Leginkább azzal mérhető az alakítás értéke, hogy e sokrétűen dúsított vallomás közvetítése rendjén mit és mennyit tudunk meg magunkról, illetve: milyen intenzitással jut kifejezésre – a színész színpadi verziójában – Kocsis szenvedélyes etikai eszménykereső nyugtalansága. A Bolyai János estéje voltaképpen egyetlen kérdés köré épített, változataiban szerteágazó és folytonosan egymást metsző, néhány csomóponton összekuszálódó, majd ismét szétbomló válaszhálózat felfeszítése: mi ezen a földön az értékes élet kritériuma? Azaz: hogyan valósíthatja meg önmagát az ember maradéktalanul – anélkül hogy engedményeket tenne egyik vagy másik irányban? Azaz: lehetséges-e a tiszta eszmény szolgálata? Kocsis Bolyai Jánosa hol az apjához, hol a Gausshoz, hol az Asszonyhoz való viszony tükrében néz szembe újból meg újból önmagával, életútja fordulataival, s egyéniségének lényegét nem annyira a megtalálásban, mint inkább a keresésében véljük teljesnek, jelkép értékűnek. Kereső-töprengő, vívódó-lobogó humántelítettsége révén válik kortársunkká, szellemi partnerünkké. Pontosabban: ilyenné válását teheti érzékelhetővé estéről estére az előadó, aki megformálására vállalkozott." (Kocsis István: Bolyai János estéje, 1971)
A vásárhelyi színjátszás nagyasszonyát ekképp méltatja: "Amikor Kőszegi Margitnak tapsolt a marosvásárhelyi közönség, úgy érzem, egyben a nagybetűvel írandó színháznak tapsolt – nosztalgiákon, emlékkeresésen túli beleéléssel. Ama színművészeti hivatástudat előtt hajtott fejet, amelyet nálunk – többek között – Kőszegi Margit testesít meg, kortársak és utódok számára követendő példaként. A ’szavak megszólaltatóját’ köszöntötte Sütő András hozzá intézett meleg hangú soraiban, művészetét ’mécsesszolgálatnak’ nevezve. Aligha volna lehetséges ennél pontosabban megfogalmazni: mit jelent Kőszegi Margit – s mit jelent a színház – az értelem és az érzelem kincseit kereső, az igaz és szép emberi eszmények iránt lelkesedő mai ember életében. (Kőszegi Margit előadóestje, 1975)
A Beszélgetések zárja a válogatást, ebben szólal meg Csorba András ("Csakis a realista örökségre építhetünk", 1970), Tompa Miklós ("A színházat választottam", 1975 és 1995), Szabó Lajos ("A jövő sokoldalú színészt kíván", 1976), Sinka Károly ("A vígjáték az én igazi világom", 1980), Kovács Ferenc ("Kortárs dráma nélkül elképzelhetetlen a kortárs színjátszás, 1980), Székely János ("A dráma: valamely felismert igazság metaforája", 1982).
Tompa Miklós ars poeticája ma is megszívlelhető: "Én azt vallom, hogy a művészet – szolgálat. Színésznek, rendezőnek, tanárnak, igazgatónak, kritikusnak egyaránt fel kell tennie a kérdést: kit szolgálok mindennapi munkámmal?... Nem tudom soha elfogadni a dekadens, idegbajos irodalmat, a túlzottan patologikus, egyedi, nem általánosítható esetek színpadi ábrázolását, sem az olyan irodalmi, művészeti törekvéseket, amelyek a pesszimizmus, a kétségbeesés, a reménytelenség hirdetői voltak..."
Szabó Lajos szavait is illik újra és újra átgondolnia, akinek szívügye a színház: "A színészoktatás világviszonylatban olyan művész kialakítására törekszik, aki művésze a szónak, tökéletes beszédtechnikával, képzett hanggal és fejlett testkultúrával rendelkezik. Ebben a tekintetben világviszonylatban egységes a színészképzés célja. De – úgy véljük – a legárnyaltabb formanyelv is csak a tiszta eszmei mondanivaló hordozásával válhat tökéletessé. S mi elsősorban ennek a ’sajátosságnak’ az érvényesítését tekintjük feladatunknak."
Szűkszavú Székely János-interjú zárja a kis könyvet. Ebben is találunk érvényes megjegyezni valót: "Sok sikeres drámai művet ismerek, amelyekben a szerzői világkép csak közvetve érvényesül: csak a cselekményben működő (azt mozgató-kormányzó) törvények hordozzák. Én arra törekszem, hogy drámába foglalt történeteimnek ezen fölül még külön értelme, metaforikus jelentése is legyen. A dráma: valamely felismert igazság metaforája. A drámaíró legfontosabb képessége eszerint az, hogy már magában a valóságban (a történelemben) meg tudja látni a metaforikus érvényű, jelentéses drámai helyzeteket. Akinek ez a képesség nem adatott meg, az legfeljebb dialogizált esszéket, sztorikat írhat, nem pedig drámát. A valóság kínálta drámai szituáció tapasztalatom szerint annyira megkönnyíti az író munkáját, hogy szinte semmi egyébbel nem kell törődnie. Egyszerűen hagynia kell, hogy a helyzet beszéljen magáért (kibeszélje magát), s ebből automatikusan kialakulnak például a jellemek is."
A 93. évét taposó Jánosházy György költő, műfordító, szerkesztő nemrégi sajnálatos távoztával a folyóirat- és könyvszerkesztő, irodalomtörténész, kritikus, a "csak 91 éves" Nagy Pál az erdélyi irodalmárok doyenjenje. Munkájának termését jobbára begyűjtötte, az utóbbi két évtizedben folyamatosan jelentek meg az általa szerkesztett- gondozott és a saját könyvei. A színházas kötet kéziratával bizony előszobázni is kényszerült. A Kriterion érdeme, hogy felkarolta, és végre az olvasó asztalára helyezte ezt a dokumentumértékű válogatást.
*Kriterion könyvkiadó – Kolozsvár, 2014. Szerkesztette Jakabffy Tamás, a borítót Matei László tervezte
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Székely szabadság napja Sepsiszentgyörgyön – Bekapcsolódnak a fiatalok is
Felhívást intézett a fiatalokhoz a Háromszéki Ifjúsági Tanács: arra buzdítják az ifjakat, hogy minél nagyobb számban vegyenek részt március 10-én Sepsiszentgyörgyön a székely szabadság napján és március 15-én a megyeszerte szervezett ünnepségeken.
A fiatalok büszkék a székely elődökre című felhívásában Oltean Csongor, a szervezet elnöke felidézi: az elmúlt két évhez hasonlóan a Hárit szervezetten készült Marosvásárhelyre. Mivel azonban az ottani rendezvény elmarad, arra buzdítanak mindenkit, hogy Sepsiszentgyörgyön vegyenek részt a turul szobornál tartandó megemlékezésen. „Büszkék vagyunk elődeinkre, fontosnak tartjuk, hogy minél nagyobb létszámban legyünk jelen a keddi megemlékezésen. Az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezetével partnerségben önkénteseink székely kokárdákat és székely zászlókat fognak osztani a résztvevőknek” – idézi Oltean Csongort a szervezet közleménye.
A székely szabadság napjára tervezett tiltakozó felvonulás betiltásával kapcsolatban egyébként pénteken este a Duna Televízió Közbeszéd című műsorában Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki területi szervezetének elnöke azt mondta: felháborítónak tartja a marosvásárhelyi hatóságok intézkedését. „Elfogadhatatlan, hogy 25 évvel a rendszerváltás után semmibe vegyék gyülekezési és véleménynyilvánítási jogunkat.
Ezt a jogsértő intézkedést minden lehetséges fórumon szóvá fogjuk tenni, mert össznemzeti ügyről van szó” – ígérte az RMDSZ politikusa. Ugyanakkor azt is elmondta: hibának tartja, hogy a Székely Nemzeti Tanács „visszavonulót fújt”. „Én bevonuláspárti vagyok, nem kivonuláspárti!” – mondta Tamás Sándor, arra biztatva ismerőseit a Facebook-közösségi portálon, osszák meg gondolataikat.
Farcádi Botond

Erdély.ma

Március 10. – A székely vértanúk
A Makk-féle titkos szervezkedés kezdete
Az 1848/49-es szabadságharc leverése után Magyarországon bevezetik az abszolutizmust. Erdélyben öt éven keresztül terror, ostromállapot uralkodik, ezt az időszakot – az akasztások, a kivégzések, a bebörtönzések nagy száma miatt – kötélkorszaknak nevezik. E rendszer a besúgók hálózatára, a modern alapokra helyezett politikai rendőrségre támaszkodik.
A magyarság egyre nehezebben tudja elfogadni az abszolutizmust, és egyre többen bíznak egy új szabadságharc kitörésében. Székelyföldön – 1851. július és 1853. október 6-a között – Makk József ezredes irányításával két titkos katonai jellegű szervezkedésre kerül sor. Az álhírek és az alaptalan derűlátás – bíznak az európai forradalmak kitörésében – megtéveszti még az emigráció vezetőjét, Kossuth Lajost is. 1851 tavaszán egy kiáltványt juttat el barátjához, Giuseppe Mazzinihez. Úgy tervezi, hogy az olasz földön állomásozó osztrák hadseregben szolgáló 30–40 ezer magyar katona, miután tudomást szerez a felhívás tartalmáról, azonnal vállalja a Magyarország szabadságának kivívásáért induló harcot.
Szervezési keretek
Kossuth 1851. június 25-én bízza meg Makk József ezredest az erdélyi titkos katonai mozgalom szervezésével. Makk elköveti azt a baklövést, hogy kiáltványban mozgósít az osztrák uralom ellen, így a hatóságok korán tudomást szereznek a titkos katonai szervezkedésről. Úgy tervezi, hogy településenként nyolc-tíz tagú gerillacsapatokat szerveznek, felkészülnek arra, hogy a felkelés kitörésének pillanatában átvegyék a közigazgatást, a kincstári pénztárakat, és lefegyverezzék a zsandárokat, majd a titkos alakulatok egyesülnek a hadsereggel. A szervezés mintája a Mazzini-féle „évszaki rendszer”. Magyarországot 12 kerületre, úgynevezett hónapra tagolják. Erdély három, Székelyföld egy hónapból áll. Minden kerületnek egy vezetője van. A hónapok hetekre, azaz megyékre, székekre bomlanak, majd napokra, vagyis településekre és további kisebb egységekre, órákra, percekre, másodpercekre. A legutolsó megnevezés az egyszerű katonát fedi.
A titkos mozgalomba bekapcsolódó csak a felettesét, illetve az alárendeltjét ismerheti. Az utasításokat titkosírással továbbítják. A mozgalomban való részvétel elvileg kockázatmentes, hacsak a legfelsőbb vezetésbe nem kerül áruló. A nők megszervezése a férfiakéhoz hasonló, de ők virágszervezetként (koszorú, csokrok stb.) működnek. Feladatuk a futárszolgálat szervezése, a mozgalom céljainak népszerűsítése, a szabadságharc egészségügyi ellátásának megteremtése.
A Török János vezette titkos mozgalom
Rózsafi Mátyás republikánus újságíró 1851-ben érkezik Erdélybe. Útja a legradikálisabb régióba, Háromszékre vezet. Orbaiszéken, Teleken felkeresi Horváth Károly földbirtokost. Két héten keresztül a Horváth-kúria valóságos főhadiszállássá alakul. Háromszéket hét körzetre osztják, ezek vezetőit Horváth személyesen bízza meg. Rózsafi itt találkozik Török János marosvásárhelyi református kollégiumi tanárral, akit Makk ezredes előzetes engedélyével a székelyföldi szervezet vezetőjévé nevez ki. Török köztiszteletben álló személyiség, az egyetemet Berlinben végzi, több didaktikai könyv szerzője és a magyar szabadságharc elkötelezett híve.
Székelyföldet négy hétre tagolja, amely megfelel a négy (nagyobb) székely széknek. Csíkszék élére Veress Ignác csíksomlyói páter kerül, aki nagy hatással van a csíksomlyói ifjúságra. A háromszékiek vezetője a korábban említett feddhetetlen jellemű Horváth Károly. Udvarhelyszék és Bardocszék vezetője Gálffi Mihály, Udvarhely megye közismert ügyvédje, míg Aranyos- és Marosszék irányítását Bíró Mihály kisgörgényi földbirtokos vállalja.
A szervezkedésbe bevonják a közép- és kisnemességet, az értelmiséget és a városi polgárságot, de szép számmal kapcsolódnak be egyszerű földművesek is. Törökék mintegy négy-ötezer embert akarnak katonai kiképzésben részesíteni. A szervezetbe a legtöbb tagot a Gálffi vezetése alatt álló Udvarhelyszéken mozgósítják. Így például Bereczky Sándor helységparancsnok 403 hadra fogható személyt vont be a titkos mozgalomba. A szervezés ekkor túllépi az összeesküvés szűk kereteit, katonai mozgalommá szélesedik.
Azonban a külföldi irányítóközpontokkal, az emigrációval való kapcsolattartás egyre nehezebb, a pénzhiány érezteti hatását, amihez még hozzájárul az osztrák titkosrendőrség kettőzött ébersége is. A mozgalom tömegbázisának növelésére Horváth Károly balavásári szőlőbirtokára, a szüret idejére – amikor nem feltűnő a nagyszámú résztvevő – megbeszélésre hívják össze nemcsak a székelyföldi, de az erdélyi és a pesti szervezetek vezetőit is. Megvitatják a különböző régiókkal való kapcsolattartás, a futárszolgálat és levelezés módját. A mozgalom azonban bármennyire eredményesnek tűnik, vesztésre van ítélve, mert kezdettől fogva a titkosszolgálat megfigyelése alatt áll. Bíró Mihály, beférkőzve Török és Horváth bizalmába, Maros- és Aranyosszék irányítójaként már augusztus derekától jelenti az eseményeket, megszerzi az évszaki rendszer működési szabályzatát és a titkos levelezések kulcsát is.
Török János – a balavásárhelyi titkos megbeszélésen – elköveti azt a hibát, hogy a titkos szabályzat ellenére egyszerre tart megbeszélést a mozgalom legfelsőbb vezetőivel és Kossuth pesti megbízottjával. Szerencsére a titkos szervezési szabályok Bírót megakadályozzák abban, hogy mindenkiről adatot gyűjthessen. Mivel az osztrákok ismerik a felkelés kitörésének tervezett időpontját, hogy minél több információhoz jussanak, nem siettetik a letartóztatásokat. A nyomozás elvezet Makk ezredes bukaresti lakásához is, de nem tudják megszerezni a mozgalomra vonatkozó dokumentumokat, és Makk elfogása is meghiúsul. Az első letartóztatásokra Magyarországon kerül sor. A csíkszéki mozgalom vezetőjét, Veress Ignácot 1851 decemberében Pesten tartóztatják le, majd januárban Pozsonyban akasztják fel. 1849. január 24-én fogságba vetik a székelyföldi mozgalom vezetőit. Később még hatvan gyanúsított kerül a vádlottak padjára. 1852. június 13-án újabb letartóztatások, majd a két évig tartó kihallgatás után a szebeni hadbíróság Török Jánost, Gálffi Mihályt és Horváth Károlyt kötél általi halálra ítéli. Kivégzésükre Marosvásárhelyen a Postaréten kerül sor.
A Váradi József vezette mozgalom
A második katonai szervezkedés 1852 júliusában kezdődik, és Bardocszékre, Háromszékre és Alcsíkra terjed ki. Makk ezredes Váradi Józsefet – egykori negyvennyolcas huszárt – nevezi ki a háromszékiek titkos katonai szervezkedése élére. A jogi végzettségű, dévai születésű, vállalkozó szellemű, bátor és erős önbizalommal bíró fiatalember épp olyan személyiség, aki alkalmas egy új katonai szervezet megteremtésére.
Szerencsére a korábbi mozgalom vezéralakja, Horváth Károly senkit nem árult el, így nem ismerik a háromszéki mozgalom résztvevőit. E mozgalom három hónappal hosszabb ideig tart, mint a korábbi, és eljut a katonai felkelés megindításáig.
Váradi szervezőmunkáját a háromszéki Szotyorban kezdi, Nagy Tamásné házából irányít. Székhelyét hamarosan a közeli Zoltánba helyezi át. Váradi a hatóságok félrevezetésére Benkő Rafaelné asszony szolgájaként szerepel. Az árkosi Bálint Áronnal együtt járják a háromszéki falvakat. Felkeresik a települések bíráit, a jegyzőket. Hamarosan már katonai gyakorlatokat is tartanak, miközben kapcsolatba lépnek a csíki titkos szervezettel is. Kiépül a rendszeres kapcsolattartás a Bukarestben székelő Makk ezredessel. Ezt a bibarcfalvi Bartalis Ferenc, Szabó Áron és Bogyor Sámuel szervezi, akik borvízkereskedői útlevéllel könnyebben kelhetnek át a határon. Egy alkalommal, amikor Váradi és társai Maksán tartják a megbeszélést, az egyik résztvevő titokban jelenti nemcsak az eseményeket, de Váradi tartózkodási helyét is. A hírhedt Kovács István kapitány nagyszámú csendőrrel, rajtaütésszerűen körülveszi a Benkő-udvarházat. Váradinak és Bálintnak az utolsó pillanatban sikerül elrejtőzniük egy titkos búvóhelyen. Mivel Zoltánban már nincsenek biztonságban, a hadiszállásukat áthelyezik Mátisfalvára, Benő Miklós házába. A házigazda lelkes hazafi, hamarosan 50 főből álló szabadcsapatot állít fel, és nagy mennyiségű fegyvert szállít Bibarcfalvára, amely Váradi utolsó állomáshelye lesz. Erdővidéken sikerrel folytatják a szabadcsapatok felállítását.
Végül Váradi 1853. október első napjaiban egy félszáz főnyi kis csapat élén Alcsíkba indul. A haditerv szerint a Csíkszentkirály melletti erdőségekben várják be a háromszéki és a csíki szabadcsapatokat, majd az egyesült erők meglepetésszerűen elfoglalják Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy hadipénztárait. A pénzt a sereg létszámának növelésére, felszerelésére és élelmezésére használják fel. Erre nagy szükség is van, mert a csapat élelmezése (pénz hiányában) értéktelen nyugta ellenében, rekvirálással nem megoldható, mert kiváltja a lakosság ellenszenvét.
A csíkszentléleki bíró egyik ökrének rekvirálása ellentétet vált ki a falusiak és a felkelők közt. Az előzetes felvilágosítás hiánya miatt a falusiak az ökör nyomát követik, így eljutnak Váradi csapatához, csak lövöldözéssel lehet távol tartani őket. Ennek híre eljut a csíkszeredai katonai főbiztoshoz is. A kialakult helyzetben Váradi József kénytelen elrendelni a visszavonulást Erdővidékre, de útra készülő kis csapatát 1853. október 6-án egy nagy létszámú császári katonaság meglepetésszerűen körülfogja. A felkelők szétszélednek, három szekér fegyver az ellenség prédája lesz. Váradi Márkosfalvára, majd Bélafalvára menekül.
Megkezdődnek a letartóztatások, a tizenhat vádlottból tizenegyen bibarcfalviak. A marosvásárhelyi hadbíróság Váradi Józsefet, Bartalis Ferencet, Bertalan Lászlót és Benedek Dánielt kötél általi halálra ítéli. Váradi és Bartalis kivégzésére Sepsiszentgyörgyön az Őrkőnél kerül sor 1854. április 29-én. Mivel Bertalan László és Benedek Dániel megszöknek, csak elfogásuk után, május 27-én végzik ki őket a marosvásárhelyi Postaréten. A kegyelemben részesültek büntetése 15–18 évi várfogság. A vértanúk emléke előtt
A Székely Nemzeti Tanács 2013-ban március 10-ét – a székely mártírok kivégzésének napját – a székely szabadság napjává nyilvánítja. 1854. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten végezték ki Török Jánost, Gálffi Mihályt és Horváth Károlyt. Azóta az emlékmű és környéke zarándokhelyé vált. A sepsiszentgyörgyi őrkői emlékműnél is rendszeresen megemlékeznek Váradi Józsefről és Bartalis Ferencről. 2013 óta a Bibarcfalván állított három kopjafánál koszorúznak Bertalan László, Benedek Dániel és Bartalis Ferenc tiszteletére, csak a Pozsonyban kivégzett Veres Ignácra nem emlékeztet semmi!
Mivel a vértanúk döntő többsége háromszéki, jogos igény, hogy a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban, a Honvédemlékmű közelében olyan obeliszk álljon, amelyen mind a nyolc vértanú neve olvasható. Mindnyájan a székely nép szabadságáért harcoltak, megérdemlik, hogy legyen közös emlékművük, ahol szabadon leróhatjuk tiszteletünket.
Vértanúhaláluk nem volt hiábavaló, mert az osztrák abszolutista kormányzat lemondott Magyarországnak az Osztrák Birodalomba való beolvasztásáról.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Reflex3 nemzetközi színházi fesztivál
Jegyvásárlás március 9-től
Mint arról korábban hírt adtunk, hamarosan kezdetét veszi az ország egyik legjelentősebb színházi szemléje, a székelyföldi Reflex3 nemzetközi színházi fesztivál. A március 18–31. közt zajló szemle által Sepsiszentgyörgy találkozási PONTtá válik Európa kulturális térképén. Mint azt a fesztivál szervezői tudatják, az idei Reflex előadásaira március kilencedikétől, hétfőtől lehet jegyeket váltani.
Amint azt a szemle programjában olvashatjuk, a Tamási Áron Színház által szervezett Reflex3 fő programja öt nagytermi és négy stúdió- előadást kínál. Kísérőrendezvényei sorába – hagyományaihoz híven – azokat a saját műfajukban számottevő alkotásokat is belefoglalja, melyeket a város kulturális intézményei kínálnak: az M Studio mint Erdély egyetlen hivatásos mozgásszínháza, a 25. évfordulóját ünneplő Háromszék Táncegyüttes, a nagykorúvá érett, bábos világnapot ünneplő Cimborák Bábszínház, valamint egy fiatalokkal létrehozott nemzetközi koprodukció az Osonó Színházműhelytől.
A Reflex3 szervezőinek az idén kevesebb társulatot állt módjában meghívni, ezért a kis nézőszámmal játszott vagy stúdiókörülmények közt bemutatásra kerülő előadásokat több alkalommal is műsorra tűzik. Ugyanakkor érdemes időben jegyet váltani, hiszen ezek csak személyesen vagy interneten vásárolhatóak meg.
A jegyárak ez évben is 20–40 lej között mozognak. A nagytermi vendégjátékok, mint a litván Oskaros Koršunovas színház Miranda című előadása, vagy a budapesti Nemzeti Színház vendégjátéka 40 lejes helyárral tekinthetők meg. Az Új Stúdióban látható előadások: a temesvári német és magyar színház együttműködésében született Moliendo café Silviu Purcarete rendezésében; a bukaresti Odeon Színház vendégjátéka; a lengyel Dada von Bzdülöw mozgásszínházi produkció 35, illetve 20 lejbe kerülnek. Szintén 20 lejért lehet a koncertekre a belépőt megvásárolni, a bécsi kvartett és a berlini ragamuffin zenekar előadása a fesztivál nyitó- és záróakkordjaként hangzik el. A Tamási Áron Színház és az M Studio előadásai, melyeket a fesztivál keretében játszanak, a hagyományos 16, illetve 12 lejes jegyárakkal láthatók, emellett az Ábel-bérletek is érvényesíthetők.
A márciusi kínálatnak ingyenesen látogathatók a képzőművészeti tárlatai és vetítései: a MAGMA kortárs kiállítótér csoportos kiállítása, a Tadeusz Kantor munkásságát és filmjeit bemutató eseménysorozat és az Osonó Színházműhely produkciója. Mecénásbérletet ez évben is hirdet a fesztivál. A támogatói bérletet vásárló nézők megerősíthetik a fesztivállal vállalt értékközösséget. A meglévő mecénások és a jövőbeni pártolók Szabó Krisztinával vehetik fel a kapcsolatot a 0726-083-338-as telefonszámon. Szakmai jegyekre a kérelmeket a színház titkárságán lehet jegyeztetni atitkarsag@tamasitheatre.ro címen. Ebben a kedvezményben azon alkotók részesülhetnek, akik a színházművészetben tevékenykednek, és ide tartoznak a színház- vagy filmművészeti tanintézmények hallgatói is. A fesztivál vezetősége a rendelkezésre álló helyek bizonyos százalékát tartja fenn erre a célra.
A jegyek értékesítése március 9-től, hétfőtől indul a Tamási Áron Színház jegypénztáránál, a Városi Kulturális Irodában. Hétköznapokon 10 és 17 között várja a vásárlókat a jegyiroda, előzetes foglalásra nincs lehetőség. Online jegyeket a www.biletmaster.ro oldalon lehet rendelni. A Reflex3 virtuálisan bebarangolható, műsorának részletes kínálata letölthető a www.reflexfest.ro honlapon – áll a szervezők közleményében.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Karnyóné játékosan, ironikusan
Csak bírják a rekeszizmok, annyi poén röpköd a Kolozsvári Állami Magyar Színház legújabb, Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak című előadásában, amelyet péntek este mutattak be az intézmény nagytermében. Keresztes Attila rendező korábban úgy nyilatkozott, a Csokonai által 1799-ben, diákszínjátszásra írt darab „története nagyon groteszk, ha realista módon nyúlnánk hozzá, akkor ez egy borzasztó történet lenne”.
A szerző által tündérjátéknak nevezett, napjainkban viszont inkább groteszk-abszurdként ható történet a játékosság és az irónia révén kerül közelebb a mai közönséghez, az eredeti szöveg mellé illesztett szójátékok, vendégszövegek és -helyzetek forgataga által folyamatos figyelemre, nevetésre, asszociációk keresésére ösztönözve.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár

Virtuális kolozsvári sétafilmet készít a KLMT
Essig Klára kolozsvári műemlékekről készült akvarellkiállításával nyitották meg szombaton a magyar főkonzulátus rendezvénytermében a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) tisztújító közgyűlését.
Beszámolójában Gaal György régi-új elnök vázolta a KLMT-nek a szűkös költségvetés dacára is szerteágazó tavalyi tevékenységét. Tiszteletbeli taggá választották Starmüller Gézát. Az eseményt Fodor Tamás konzul vezette be, emlékeztetve: hagyományosan a termet nem csak hivatali célokra, hanem kulturális inkubátorként is igyekeznek használni. A KLMT tervei között sorolták egy virtuális kolozsvári sétát bemutató film elkészítését, a műemlékvédelem szolgálását konkrét tájékoztatással, de az ifjúsági munkát sem hanyagolnák el: fotópályázat, versenyek mellett folytatják a műemlék-kedveltető bemutatókat diákoknak.
ÖRDÖG I. BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)

Marosvásárhelyt nem szabad feladni
Az emberiség történelmét vérrel írták, s a homályba vesző kezdetektől fogva napjainkig, háborúk és szabadságharcok véget nem érő láncolatából áll. Folyamatosan léteztek ugyanis terjeszkedők, s mások elnyomására törekedők, de mindig akadtak olyanok is, akik nem tűrvén az idegen igát, szétszaggatták rabszíjukat, és szembeszálltak a hódítókkal. Sajnos, a hétfelé szakított Kárpát-medencei magyarságnak jelenleg is küzdenie kell a megmaradásáért.
Az elcsatolt területek közül talán Erdélyben folyik a legádázabb hadjárat ellenünk, ezúttal azonban nem a legyőzésünk, hanem teljes visszaszorításunk érdekében. Ezt pedig nem halált osztó fegyverekkel, hanem a tudatunkat fertőző hazugság, megtévesztés és rágalom, valamint a létünket ellehetetlenítő félrevezetés, gyűlöletkeltés és betelepítés által próbálják megvalósítani. Stratégiájuk pedig bevált, ugyanis a ránk szabadított bizonytalanság és félelem, gazdasági ellehetetlenítésünk, illetve önbizalmunk és önbecsülésünk megrendítése elvándorlásunkhoz, önfeladásunkhoz és beolvadásunkhoz vezetett.
Már alig vagyunk, és mégsincs megállás, hiszen annak ellenére, hogy például Szatmárnémetiből, Nagyváradról és Kolozsvárról szinte teljes egészében kiszorítottak minket, továbbra is szűkítik az életterünket, miközben a lélekszámunk is vészesen apad. Így vált Marosvásárhely egy olyan frontvárossá, melynek birtoklásáért immár negyedszázados elkeseredett harc folyik. Persze nem véletlenül, hiszen miután Székelyföld fővárosa elesik, szabad az út a még mindig általunk belakott terület belseje felé. Éppen ezért, ha továbbra is magyarként akarunk élni a szülőföldünkön, ezt a várost feladni nem szabad, bármi áron meg kell tartani!
2015. március 10-én 16 órakor tehát minden székelynek a marosvásárhelyi Postaréten van a helye, hogy együtt róhassuk le kegyeletünket a szabadságunkért életüket áldozó hőseink emléke előtt. Feltett szándékunk megvalósításában pedig minket hatalmi önkény, félelem vagy közömbösség meg ne akadályozhasson! És ha személyes okokból valaki mégsem tarthat velünk, azt a településéhez legközelebb zajló megemlékezéssel egybekötött tiltakozásra szólítja a kötelesség, mert most rajtunk a sor, hogy megvédelmezzük népünket, kiharcoljuk jogainkat és biztosítsuk a magyar jövőt!
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egymásnak meghatározó partnerei vagyunk
A napokban a Bihar Megyei Vállalkozók Szövetsége (FPBh) gálaünnepséget szervezett a nagyváradi színházban, amelynek egyik díszvendége Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja volt. Az ünnepség után a diplomata exkluzív interjút adott szerkesztőségünknek.
– Milyen a Magyarország és Románia közötti gazdasági kapcsolat? – Ha megnézzük a statisztikákat, akkor azt látjuk, hogy egymásnak meghatározó partnerei vagyunk. Románia és Magyarország a kereskedelmi forgalmat illetően kiemelt helyen szerepel a különféle rangsorokban. Tehát ilyen szempontból azt kell mondani, hogy intenzív a kapcsolat, ami nem azt jelenti, hogy ne lennének még tartalékok. Ezért is fontosak az ilyen jellegű találkozók, és az ilyen rendezvények, mert nekünk is segítenek abban, hogy tovább lehessen fejleszteni ezeket az együttműködéseket. Ezen belül is kiemelkedő jelentőségű szerintem a határ menti regionális együttműködés. Azt tapasztalom, hogy itt például Bihar megye és Hajdú-Bihar megye, illetve Nagyvárad és Debrecen, sőt Nagyvárad és Békéscsaba között is kimondottan erős a gazdasági kapcsolat. Ilyen szempontból én nem problémákat látok, hanem újabb feladatokat, amelyek ezt a fajta együttműködést, a közös haszon keresését csak erősíteni tudják.
Prioritások
– Melyek azok a főbb teendők, amiket Kolozsvárra érkezése óta ellátott? Melyek voltak a prioritások? – November 10-én kezdtem el a munkámat a kolozsvári főkonzulátuson. Először nyilván a hivatali teendőket kellett ellátni, és van egy protokolláris kötelezettség. Hat megye tartozik az én kerületemhez, melyeket folyamatosan látogattam. Különböző közéleti méltóságokkal, polgármesterekkel, prefektusokkal találkoztam, szerkesztőségekbe, iskolákba látogattam. Tehát azt a fajta kapcsolatrendszert, amely egyébként már a főkonzulátus és a különböző intézmények közt korábban már létezett, személyesen is megerősítettem. Nyilván úgy illik, hogy az ember bemutatkozzon, és egyúttal tájékozódjon is. Két kiemelt terület van, az egyik a gazdasági együttműködés, melyről az imént már beszéltünk. Maga a minisztérium is ugye nevet változtatott, és most már Külgazdasági és külügyminisztériumnak hívják. Ez az én esetemben is kiemelt feladatokat jelent, éppen ezért hoztunk létre Kolozsvárott egy gazdasági központot – hogyha úgy tetszik –, egy inkubátorházat, ahol az ilyen természetű partneri kapcsolatoknak a segítését, támogatását tűztük ki célul. Adatbázist készítünk, igyekszünk a piaci szereplőket összehozni, és menedzselni a folyamatokat.
– És a másik terület?
– A másik terület, amit én kiemelten kezelek, a kultúra, éppen ezért egy kultúrcsoportot is felállítottam a konzulátuson belül. Az ez évi kulturális programunk rendkívül gazdag, és igen sokszínű. Irodalom, képzőművészet, zene, maguk az események is nagyon változatosak. Ezeknek jó része természetesen Kolozsváron szerveződik, maga a konzulátus épületének rendezvénytermében nagyon sok mindent meg tudunk oldani, de tervezzük, hogy Nagyváradra, valamint Temesvárra és Aradra is szervezünk ilyen természetű kulturális programokat. Azt sem szabad még elfelejteni, hogy Kolozsvár az idén Európa Ifjúsági Fővárosa, tehát ennek kapcsán is nagyon sok eseményt rendezünk közösen a fiatalokkal. Ismétlem, hogy nem szeretném elhanyagolni annak a hat megyének – Kolozs, Szilágy, Temes, Arad, Bihar és Szatmár – a kulturális életét, mely az én konzuli területemhez tartozik. Nagyváradon is folytattam már ilyen jellegű egyeztetéseket, és úgy látom, hogy van rá igény.
Magyar-román kapcsolat
– Március 15-e közeledtével általában feszültebbé válnak a magyar-román kapcsolatok. Hogy látja, megint vannak erre utaló jelek a hétköznapokban?
– Én nem érzek semmilyen olyan feszültséget, ami a hétköznapokban tapintható lenne. Jelen pillanatban azt kell hogy mondjam, hogy Kolozsváron egy kulturált formáját találtam az együttélésnek. Nyilván vannak azért problémás területek, például a nyelvhasználatban, most ugye a városnévtáblák elhelyezését és többnyelvűségét illetően vannak viták. Ezek természetesen léteznek, de nem olyan vehemenciával, és nem olyanfajta indulatokkal, amelyek az értelmes párbeszédet kizárnák. Én ugyanakkor nagyon bízom benne, hogy a városvezetés is hajlik az olyan megoldásra, amely az ottani magyarság érdekeit is figyelembe veszi. A hétköznapokban tehát nem éreztem olyat, hogy itt bármiféle vibrálás vagy feszültség lenne, és nagyon bízom abban, hogy a március 15-i rendezvények is incidens és egyéb zavaró tényezők nélkül, megfelelő méltósággal és ünnepélyességgel fognak zajlani.
– Hogy áll a román nyelv elsajátításával?
– Tanulom a román nyelvet, ezen a gálaesten is a magam esetlenségével próbáltam néhány mondatot románul megfogalmazni. Sokat dolgozom rajta, egy tanárnő segít nekem ebben, természetesen. Kis türelmet kérek még, hogy eljussak arra a szintre, amikor már társalogni is tudok majd románul.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Nyílt nap volt a vincéseknél
Nagyvárad- Vasárnap A Megszentelt Élet Éve keretében nyílt napot szerveztek A szeretet lányainak Páli Szent Vincéről nevezett társulatának (vincés nővérek) váradi, Mioriței utcai rendházában.
Egy érdekes vetített képes előadással- melyen Exc. Böcskei László megyés püspök, illetve az egyházmegye más elöljárói is részt vettek-, valamint ima-, meghallgatlak-, emlék- és hivatásszobabeli látogatással várták az érdeklődőket vasárnap délután Páli Szent Vince Szeretet Társulatának Leányai váradi rendházukban. Ugyanakkor akik óhajtották, személyesen is beszélgethettek valamelyik nővérrel, imaszándékokat írhattak vagy csodás érméket vihettek haza.
A Társulatot 1633-ban Marillac Szent Lujza alapította Párizsban, Páli Szent Vince irányítása alatt. Ez volt az első klauzúra nélküli női közösség. Szent Vince így határozta meg élethivatásukat: „Szeressék és kövessék Urunkat, Jézus Krisztust, a szeretet forrását és példaképét, s szolgáljanak neki testileg és lelkileg a szegények személyében, legyenek azok akár betegek, akár gyermekek, akár foglyok, akár olyanok, akik szégyenlik megvallani szegénységüket”. Az irgalmas nővérek élettere pedig: „kolostoruk a betegek háza, cellájuk egy bérlakás, kápolnájuk a plébánia templom, kolostor folyosójuk a város utcái, és a kórházak betegszobái, klauzúrájuk az engedelmesség”.
Grazból
1858-ban Szaniszló Ferenc váradi püspök telepítette le őket Váradon, hogy az árva és szegény gyermekeket gondozzák. Miután Nogáll János püspök, nagyprépost felépítette a Szent Vince Intézetet (ma a Szent László Líceum otthona) 1878-ban Grazból hívott nővéreket, akik áldásos munkát fejtettek ki, elsősorban a szegény sorsú gyermekek nevelésében és tanításában. Ők vezették az Immaculata és Szent Vince Intézeteket, a Szent József Kórházat, a Szent László menedékházban működő otthont. Emellett Szentjobbon, Bélfenyéren és Várad-Velencén is volt kolostoruk és iskolájuk. A második világháborúban a kisnővéreket Szentjobbra menekítették, a Szent Vince Intézetben pedig katonák kaptak szálláshelyet. Az 1948-as államosítás, illetve a kommunizmus térhódítása előtt 210 nővér szolgálta Krisztust 24 házban. 1949. augusztus 20-án azonban le kellett tegyék a szent ruhát, és 48 óra múlva utcára kerültek. Szüleiknél, tanítványaiknál próbáltak elhelyezkedni, majd kórházakban, betegápolóként dolgoztak tovább, ahol erre lehetőség nyílt. Civilben és szétszórtan is azonban igyekeztek közösségi életet élni. A rendszerváltozás után 1990-ben érkeztek fiatal vincés nővérek Váradra. Napjainkban 13 nővér tartozik a váradi rendházhoz- mely az egyetlen Romániában-, akik közül három az idén tölti be 90. életévét.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Markó Attila: „Nem bujkálok semmi és senki elől”
Budapesti tartózkodása óta először számol be részletesen Markó Attila képviselő az úgynevezett Bica-ügyben történő meghurcoltatásáról az Erdélyi Riport hetilap internetes oldalán hétfőn megjelent interjúban, amelyben leszögezi: nem bujkál semmi és senki elől. A politikus beszámol a letartóztatását jóváhagyó december 3-i parlamenti döntés regénybe illő előzményeiről: az ügyészségre történő berendeléséről, éjféli kihallgatásáról, a dossziét övező titkolózásokról. Markó vall azoknak a napoknak a hangulatáról is: arról, hogyan váltakozott benne az igazság kiderülésének reménye a román igazságszolgáltatás abúzusai okozta csalódottsággal. Az alábbiakban részletet közlünk az interjúból, amely teljes egészében itt olvasható: Ha a gyanúsított a beidézésekor nem jelenik meg az ügyészégen, rendszerint elfogató parancsot adnak ki a gyanúsított ellen. Nem merült fel önben, hogy „menekülése” sokan éppen a bűnössége bizonyítékának tekintik majd? Nyilván, hogy felmerült. Minden nap felmerül ez. De menekülés-e az, ha valaki saját ártatlanságának teljes bizonyosságával saját jogainak megvédését ily módon látja legeredményesebbnek? Menekülés-e az, ha védekezésem szabadsága érdekében meghoztam egy – általam sokkal rövidebbnek vélt időszakra – egy döntést? Nagyon kérek mindenkit: tegye mérlegre a dolgokat. Egyik serpenyőben a vázolt igazságtalanságok, visszaélések, emberi jogsérelmek, jogállami kisiklások – másikban az én átmeneti döntésem. Mi a tragikusabb? Melyik az elítélendő? Mi ellen kell fellépni? Mi a kivezető út? Vajon az, hogy hagyjuk ezt az állapotot továbbra is, és alávetjük magunkat minden jogtalanságnak? Vagy nem véletlenül inkább az, hogy visszaálljon a jogállami rend az országban, akár azon az áron is, hogy egy ilyen döntés által önként véget vetek a karrieremnek? Ha bűnös lennék, akkor nem lenne okom szembeszállni. De én ártatlan vagyok, és ezt ráadásul az ügyészek is tudják. Én inkább levetem magamról a politikusi kabátot és civilként veszem nyakamba ezt a háborút, mintsem fennmaradjon bármelyik ártatlan emberrel szemben is a visszaélés, jogtiprás lehetősége és esélye. Számított-e akkor arra, hogy – bár kérte a letartóztatását – az ügyészség mégsem fogja keresni? Nem. Abban a lelkiállapotban arra gondoltam, hogy egy ilyen parancsuralmi rendszer, mely egyre jobban hasonlít a Securitate egykori világára, akár le is lövet egy csendes utcában. Amikor viszont megláttam a Bica-vádiratot és azt, hogy kivettek abból a dossziéból, már rájöttem: ők is tudják, hogy elszúrtak valamit, de az ő szótárukban nem létezik a visszakozás szó, nem is beszélve arról a szóról, hogy „bocsánat”. Mivel azonban vélhetően az ügyészeket nagyon kínos helyzetbe hozta az a tény, hogy bebizonyosodott az igazam, ezért nem tehették már meg, hogy egy kalap alá vegyenek a többiekkel. Így jutottunk el oda, hogy az első beadványunk nyomán, amelyben bizonyítékokkal (beleértve saját bizonyítékaikat is!) alátámasztva kértük a vádak azonnali ejtését, az ügyészség a Bica-ügy vádiratában meghozta azt a természetes döntést, hogy abból a dossziéból kivesznek. Hadd hangsúlyozzam azonban itt is az ügyészség aljasságát, hisz a dossziéról való leválasztást az ügyészek még véletlenül sem azzal indokolták, hogy a távollétem bizonyításával felmerült az alapos gyanú teljes hiánya, hanem azzal, hogy mivel nem tudtak idézni, ezért nem akarják, hogy megfosszanak a védelemhez való jogtól. Hú, ez aztán igazi figyelmesség, kegyesség, gesztus! Ez az érvelés amúgy azért sem helyes, mert bárkit lehet ügyvédjén keresztül törvényesen idézni. A leválasztott dossziénak új száma és új tartalma van, ezáltal a parlamenti döntés érvényét vesztette. Jelen pillanatban tehát ellenem sem elfogató parancs, sem letartóztatást jóváhagyó parlamenti döntés nincs. Van viszont egy zsarolási eszközként használható üres dosszié. –
Mit tartalmaz ez az új dosszié? Ebben mivel gyanúsítják? Egyszerűen átemelték a Bica-dossziéban lévő, eredeti vádat az új dossziémba: hivatali visszaélés. Természetesen semmilyen cselekmény vagy mulasztás nincs a vád mögött, egyszerűen egy puszta vád van. Ráadásul, hadd tegyem hozzá, hogy amikor mi a médiában már kezdtük mondogatni, hogy ott sem voltam az ülésen, akkor az ügyészség is felfigyelt valamire, hisz december 3-án (a parlamenti szavazás napján) információkat kért a kormánytól arról, hogy 2011-ben milyen bizottsági üléspénzt vettem fel. Azt tervezték, hogy ezt nem lehet csak így megúszni, és arra számítottak, hogy én ugyan nem voltam ott, ezt már nem tudják erőltetni, de csak gazember vagyok, mert felvettem abban a hónapban a bizottsági üléspénzt (ami havonta, az ülések számától függetlenül a fizetés 1%-a, azaz akkor 41 lej volt). Ám mivel a kormány félreérthető választ küldött, az ügyészek elmulasztották megvizsgálni, hogy én nem a kártérítési, hanem az egyházi bizottság március havi ülésére kaptam üléspénzt, mely 24-én volt, és dokumentumok bizonyítják, hogy ott is voltam. Minden oldalról tisztázódott azóta ez az ügy. A vád azonban ott van, változatlanul. Ártatlansága bizonyítékainak birtokában kérte a vádak ejtését. Van valami fejlemény eben az ügyben? Decemberben, rögtön az iratokhoz való hozzáférés után kértük először, hogy ejtsenek minden vádat. Olyan erős undort és dühöt éreztem, hogy abban a pillanatban azt akartam, hogy bepereljek mindenkit, aki a bizonyítékok ellenére is kérte a letartóztatásom: DNA-ügyészeket, legfőbb ügyészt, igazságügyminisztert, a teljes parlamentet. Aztán rájöttem, hogy hiába jelentem fel azokat, akiken maga a döntés is múlik... Ráadásul a leválasztott dosszié tartalma is érdekes, hisz a leválasztás után néhány nappal ügyvédeim átlapozták, és kiderült, hogy – mint említettem – szinte üres. Azaz benne van a Bica-ügyből átemelt vád, de nincs cselekményi leírás, benne vannak a mi beadványaink és az arra adott válaszok, és a Bica-ügyben elrendelt vagyonzárlat. Kérdeztük, hogy cselekmény hiányában mi van a vagyonzárlattal? Az volt a válasz, hogy soha nem foganatosították, miközben december 2-án már a telekkönyvbe bejegyezték a lefoglalást. Januárban ismét kértük, most már nyomatékosabban a vádak ejtését, erre megkaptuk a dosszié másolatát, amelyből egyszerűen eltűnt a vagyont zároló rendelet. És ekkor újra azt a választ kaptuk, hogy még vizsgálódnak. A komplex Bica-ügyet néhány hét alatt összerakták, meglett a vádirat és elindult a bíróság útján, ezzel szemben az én üres dossziémban, amelyben egy cselekmény nélküli vád van, és ott van az összes ártatlanságot bizonyító dokumentum, három hónapja „vizsgálódnak”. Ezt hogyan lehetne jellemezni? Nemsokára egyébként ismét kérni fogom, hogy zárják le ezt az ügyet, hátha időközben „kivizsgálódtak”, de megfeledkeztek róla... Mi történne, ha mondjuk holnap visszatérne Romániába? Az üres 700-as dosszié, mint mondtam, azért létezik, hogy az ügyészek jelezzék: „nem úszod meg ezt ilyen könnyen, a markunkban vagy, valamivel úgyis elkapunk”. Hát jelzem ismét: a restitúciós és kárpótlási folyamat számomra egy szakmai cél volt és maradt, nem követtem el semmilyen bűncselekményt, nem kértem és nem kaptam soha semmit, és mindig csak arra figyeltem, hogy a kárpótoltak listájáról ne felejtsék le „véletlenül” a magyar embereket. A Bica-ügy kapcsán meg mélységesen elítélem mindazokat, akik a kommunista rendszer által meghurcoltak jogos kárpótlását magáncélokra használták. Ezért én ebből a megközelítésből nem értem, hogy miért akarnak „a markukban tartani”. Nagyon nehéz megérteniük, de kénytelenek lesznek: van olyan bizottsági tag is, aki nem saját meggazdagodása céljából vállalta ezt a munkát. Az üres dosszié léte azonban az ő felsőbbrendű erejük és törvények felettiségének bizonyítéka, egy kitűnő eszköz arra, hogy ha „megharagítom őket”, akkor bármikor bármilyen intézkedést foganatosítsanak, pusztán azért, mert nem hajlandók elfogadni, hogy tévedtek, és ezt minden eszközzel és teljes hangerővel el is mondom. És mivel én már a Mikó-üggyel, de ezzel is végérvényesen meggyőződtem, hogy Románia nem jogállam, legalábbis igen éles kisiklásai vannak, és semmi esélyem az igazam normális úton történő érvényesítésére, ezért nem vagyok hajlandó egeret játszani. Ezért egyértelmű, hogy ez a kérdés nem is létezne, ha az ügyészség tudomásul vette volna bizonyítékokat, első beadványunkra ejtette volna a vádat, és természetes módon, de nélkülem folytatta volna a Bica-ügyet. Jó ideje nem vesz rész a parlamenti munkában. Nem tart attól a vádtól, hogy Markó Attila „cserbenhagyta a háromszéki választóit”? Sajnos az ilyen típusú kommentárok mindig is létezni fognak, és nem is tudom elkerülni. Az embereknek joguk van megítélni a magatartásom. Ezek csak azt jelzik, hogy az így gondolkodók másképp látják azt a bizonyos mérleget, amit már többször említettem. Számukra az a fő kérdés, hogy én mit teszek, nem pedig az, hogy mi ennek az oka, mi a tényleges és súlyos probléma, és milyen módon kellene ezt a hullámot megállítani. Hangsúlyoznom kell, hogy a parlamenti tevékenység nem szorítkozik a teremben való jelenlétre. Törvénykezdeményezési jogom, kérdésfeltevési jogom, módosító javaslatok letételének joga változatlanul létezik és élek is ezekkel. Ugyanakkor minden színtéren próbálom a Mikó-ügyet előbbre vinni, például épp ezért találkoztam nemrég Hámos Lászlóval, az Amerikai Emberi Jogi Alapítvány (HHRF) elnökével. Ugyanez a helyzet a sepsiszentgyörgyiekhez fűződő viszonyommal is. A képviselői iroda tevékenysége nem állt le, az általunk elindított Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat kinőtte magát és elismerésre tett szert, jelentések és hírlevelek készülnek. Ez nem személyes sikerem, de egy olyan csapaté, amely velem együtt indította el ezt. Ami engem illet, változatlanul azon vagyok, hogy a magam módján minél közelebb maradjak a sepsiszentgyörgyiekhez. Minden nap azzal ébredek, hogy hátha ez az utolsó igazságtalan nap az életemben, és helyreáll a rend, visszatér minden a normális kerékvágásba. Remélem, hogy nem kell újra elmondanom, hogy ez már nem pusztán jogi kérdés, hanem legalább annyira egy emberi erőpróba is.
maszol/erdelyiriport.ro

Marosvásárhely üzenete
Marosvásárhelyen a hatóságok készültségben állnak – közölte tegnap a Maros megyei kormánymegbízott, mintha bizony valamiféle terroristaveszély fenyegetné a várost. Székelyföld fővárosában a polgármester szélsőségesnek kiáltja ki mindazokat, akik szál virággal, koszorúval emlékezni akartak vértanúikra, akik békés felvonulással óhajtották kifejezni véleményüket egy olyan időszerű kérdésről, mint az ország közigazgatási átszervezése.
Marosvásárhelyen a helyi rendőrség vezetője megengedheti magának, hogy büntetőeljárással fenyegesse mindazokat, akik emlékezésre szólítanak. 2015-ben Románia egyik nagyvárosában a hatóságok mondva- csinált okokra hivatkozva megtehetik, hogy példátlan módon korlátozzák a gyülekezési jogot, a szabad véleménynyilvánítás jogát. Huszonöt évvel a rendszerváltás után ott tartunk, ahol a legelején, tán még ott sem: ünnepelnünk sem szabad. S ne higgyük, hogy ami Marosvásárhelyen történt, történik, az minket nem érint, és nálunk nem következhet be. A szédületes iramban folyó jogfosztás mindannyiunkat érint. A marosvásárhelyi magyar nyelvű orvosi és gyógyszerészeti képzés elsorvasztása a sepsiszentgyörgyi diákot, a háromszéki betegeket is érinti. A Székely Mikó Kollégiumot tőlünk, mindannyiunktól vették el. Sepsiszentgyörgyön már bírságoltak a magyar himnusz elénekléséért, az Erzsébet parkból be kellett venni a székely zászlót. Ráadásul jelképeink üldözése, gyalázása révén nem csak a szimbolikus térben igyekeznek másodrendűvé alacsonyítani: egyre nyíltabban és egyre gátlástalanabbul alkalmaznak kettős mércét velünk szemben közigazgatásban, oktatásban, gazdasági életben. Ma, a székely szabadság napján Háromszéken Sepsiszentgyörgyön, Baróton és Kézdivásárhelyen is tartanak megemlékezést. A hatóságok itt nem tiltják az emlékezést, az ünnepet, a tiltakozást. S ha még mindig azon elmélkednénk, miért is kell utcára vonulnunk, miért oly fontos, hogy sokan legyünk, gondoljunk csak Marosvásárhely elrománosítására, a város polgármesterének sértő, arrogáns kijelentéseire, a helyi rendőrség vezetőjének fennhéjázó, vérlázító nyilatkozataira. Mert valami ilyesmi várhat ránk, ha nem állunk ki egységesen jogainkért, szabadságunkért.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

25 éves az MMDSZ
Ünnep vissza- és előretekintve
Negyedszázad telt el azóta, hogy megalakult a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség, azaz az MMDSZ. A 25. születésnapot többnapos, gazdag rendezvénysorozattal ünnepli az 1990-ben a magyar diákság összefogásáért, illetve az anyanyelven való tanulás jogának biztosításáért alakult érdekképviselet. A részletekről Szabó Júlia MMDSZ-sajtófelelős tájékoztatott.
Az elmúlt két és fél évtized felidézésére Az MMDSZ 25 év tükrében címmel nyílt tegnap kiállítás a diákszövetség székházában, a Nicolae Grigorescu utca 15/A/1 szám alatti III-as fiúbentlakásban. Fényképek, plakátok, a Pulzus nevű diáklap számai, 90-es évekbeli diákigazolványok jelenítik meg a 25 évet. Szintén tegnap este a Le&Le játékklubban társasjátékestre várták az MMDSZ-tagokat. A rendezvénysorozat ma délután 4 órától a Deus Providebit Tanulmányi Ház Szent Erzsébet- termében folytatódik, ahol az önéletrajzról, illetve a szándéklevélről hallgatható meg előadás. Este 9 órakor a Sinaia utcai Jazz Club kistermében ünnepi választmányi gyűlésre és születésnapi köszöntőre kerül sor, majd fél 11-től hajnalig tartó táncház kezdődik a klubban. Szerdán déli 12 órától az MMDSZ-székházban a projektmenedzsmentről tartanak képzést, este 8 órakor ifjúsági vitaest kezdődik a G Caféban, 9 órától az Amnesia klubban karaokevetélkedő, 10 órától pedig ugyanitt a Kate & the Band zenéjére MMDSZ-buli lesz.
A rendezvénysorozat egyes programpontjai nemcsak a diákszövetség jelenlegi és egykori tagjainak, hanem a nagyközönségnek is szólnak. Ilyen a csütörtökön délután 2 órától a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem szimulációs központjában zajló előadás is, amelynek résztvevői az elsősegélynyújtás alapjairól szerezhetnek hasznos információkat. Ezt megelőzően szerdán déli 12 órától a MOGYE fogorvosi karának 1-es aulájában dr. Petcu Blanka a fogászati prevenció aktuális kérdéseit járja körbe.
Csütörtökön este 7 órától zsibvásárt rendeznek a III-as bentlakásban, 9 órától az Ariel színház régi, Posta utcai épületében krockinole-bajnokság kezdődik, 10 órától pedig a Sapientia koronkai campuszában, a sapientiás diákönkormányzat (HÖK) szervezésében filmmaraton lesz.
A programban a közösség felé irányuló, ismertté vált tevékenységek is helyet kaptak. Pénteken reggel 9 órakor a Fogtündérek nevű iskolai prevenciós program keretében a Szivárvány Alapítvány tanintézetébe, a hidegvölgyi kisiskolásokhoz érkeznek látogatók, akik nemcsak a helyes fogmosásra tanítják meg a gyerekeket, de fogkrémet, fogkefét is ajándékoznak nekik. Ugyanebben az órában más tanintézetekben a Teddy Maci Kórház program folytatódik, melynek célja a gyerekek megbarátkoztatása a fehér köpennyel, illetve az orvosokkal. A diákokkal való találkozásra egy játékmackót kell otthonról vinniük a gyerekeknek, akik a plüsskedvencet együtt "vizsgálhatják", "gyó- gyíthatják" majd a fehér köpenyt viselő fiatalokkal.
Péntek délben 12 órakor Kádár Magor csapatépítő tréninget tart az MMDSZ-tagoknak. A rendezvénysorozat egyik kiemelkedő, a nagyközönséghez szóló programpontja a délután 4 órától a Deus Providebit Tanulmányi Ház Szent Mihály-termében MOGYE- ügy 25 év távlatából címmel zajló beszélgetés lesz, amelyre tanárok, illetve volt MMDSZ-vezetőségi tagok is hivatalosak. Ugyanitt este 7 órától MMDSZ egykor és ma címmel kezdődik beszélgetés az alapító tagokkal, egykori MMDSZ-vezetőkkel, illetve a jelenlegi önkéntesekkel.
A rendezvénysorozat zárónapján, szombaton délelőtt 10 órától focimérkőzésekre (MOGYE), délután 2 órától bográcsozásra (Sörpatika) kerül sor, 4 órától játékdélután kezdődik (gokart-pálya, Sörpatika), majd az este 8 órakor kezdődő gitárest (Sörpatika) zárja az ünneplést.
Szabó Júlia a Népújság kérdésére a diákszövetség legnagyobb megvalósításai közül a tudományos élet fórumain, Európában és Amerikában is elismert Tudományos Diákköri Konferenciát emelte ki, amely idén március 26–28. között kerül megrendezésre. A 22. TDK-ra több mint ezer diáktól összesen 320 dolgozat érkezett – tájékoztatott a sajtófelelős.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Bűnvádi eljárás indulhat Ion Iliescu ellen az 1990-es "bányászjárás" miatt
Bűnvádi eljárást indíthat a legfőbb ügyészség Ion Iliescu volt államfő ellen az 1990 júniusában lezajlott úgynevezett "bányászjárás" ügyében, miután a legfelső bíróság hétfői jogerős határozatában hozzájárult a vádemelés nélkül lezárt akta újranyitásához.
A katonai ügyészség a korábbi vizsgálat során Iliescut más állami vezetőkkel együtt azzal gyanúsította, hogy szándékosan provokálták ki az erőszakos cselekményeket az ellenzékkel való leszámolás érdekében.
A bírósági döntés nyomán az ügyészek szabad kezet kaptak arra, hogy bűnvádi eljárást indítsanak az ügy bármelyik gyanúsítottja ellen.
A bíróság csak az elévülhetetlen bűncselekmények (emberiesség elleni bűncselekmények és szándékos emberölés) esetében engedélyezte a vizsgálat újraindítását. Az eredeti vizsgálat arra is kiterjedt, hogy milyen anyagi károk keletkeztek az 1990-es júniusi erőszakhullám során: ezeket most már a vádhatóság nem vizsgálja.
1990. június 13. és 15. között Zsil-völgyi bányászok dúlták fel a fővárost, hogy "megvédjék" Ion Iliescu akkori államfő hatalmát. A bányászok tüntetőket, diákokat és egyszerű járókelőket bántalmaztak, feldúlták az ellenzéki pártok székházát. A "bányász- járásként" emlegetett erőszakhullámban legalább hat ember életét vesztette, és több százan megsebesültek.
A katonai ügyészség a 2000-es évek közepén több mint ezer tanút hallgatott ki a bányászjárás ügyében, kivizsgálta, milyen parancsok alapján, hogyan léptek fel a karhatalmi erők, de 2007-ben egy alkotmánybírósági döntés nyomán az ügyet a civil ügyészekre bízták, akik – formai hibákra hivatkozva – 2009-ben vádemelés nélkül lezárták az aktát.
A legfőbb ügyész idén február elején kezdeményezte a büntetővizsgálat újraindítását az 1990-es bányászjárás ügyében, miután az Emberi Jogok Európai Bírósága tavaly szeptemberben az 1990-es atrocitások kivizsgálására és kártérítésre kötelezte a román államot.
A 85. születésnapjához közeledő Ion Iliescu 1990 és 1996, illetve 2000 és 2004 között volt Románia államfője. 2008-ban visszavonult az aktív politikai életből. Az utóbbi években tiszteletbeli elnökként vett részt az általa alapított politikai alakulat, a jelenleg kormányon lévő Szociáldemokrata Párt egyes rendezvényein.
Népújság (Marosvásárhely)

Marosludas. Harc a magyar iskoláért, megmaradásért a szórványban
A magyar iskola ügye, az úthálózat korszerűsítése, munkanélküliség – ezekről az aktuális kérdésekről beszélgettünk Kis Istvánnal, a város alpolgármesterével.
900 aláírás a magyar iskoláért
– Előző beszélgetésünkkor a magyar iskola ügyét feszegettük. Van-e előrelépés e tekintetben?
– Az iskola ügye nehéz, de kivitelezhető. A helyi tanácsülésen a "különfélék" pontnál ismertettük az elképzelésünket, a következő tanácsülésen napirendre tűzzük az épület kérdését. Az 1-es számú iskolához tartozik egy 13 tantermes, L alakú épület, ezt igényeljük. Persze, ezt ki kellene bővíteni, de van rá lehetőség. A terv szerint ez az iskola magyar tannyelvű központi iskola lenne, ahová a környező településekről is behoznák a gyermekeket. Ez a tendencia már régen kezdődött, van olyan gyerek, akit már óvodába is ide hoznak például, Bogátról és Bükkösről. A magyar iskolát igénylő íveket 900-an írták alá, s reméljük, mindenki komolyan kiáll az iskolaalapítás mellett. Jelenleg 450 gyermek tanul magyarul Marosludason óvodás kortól XII. osztályig. Egy különálló iskolához 300 gyerek már elegendő. Ez elegendő érv kellene legyen ahhoz, hogy kérésünket figyelembe vegye a tanács.
Tájház, kulturális és egyházi központ a telepen
– Mivel egyre hangsúlyosabb a magyar közösség igénye a magyar vonatkozású rendezvények iránt, egy olyan épületre van szükség, ahol művelődési, iskolai rendezvényeket, táborokat tudunk szervezni. Erre a célra tökéletesen megfelel a megüresedett andrássytelepi Petőfi Sándor Általános Iskola épülete, hiszen itt már nincs tanítás, a gyerekek a városba járnak iskolába. Kérvényt nyújtottunk be a tanügyminisztériumba, hogy az épület rendeltetését megváltoztassuk. Arról született döntés, hogy az épületet a 25 áras udvarral a katolikus egyház, az adminisztrációt Ambrus Vilmos római katolikus főesperes veszi át. Évekkel ezelőtt az ő külföldi kapcsolatai révén sikerült felújítani az épületet és a fűtési rendszert is. Ugyancsak a telepen egy tájházat létesítünk, melynek átadását a telepítés befejezésének 110. évfordulójára tervezzük. Az iskolában található gyűjteményt itt helyeznénk el. A tájház létesítésére 20.000 eurós támogatást kaptunk a magyar államtól.
Munka van, munkás kevésbé
A város lakói a munkanélküliségre panaszkodnak, munkaerőt mégsem találunk. Mi történt? A Hirschmann cég állásokat hirdetett meg negyven nőnek és tíz férfinak. A szakképzettség nem volt feltétel. A munkaadó havi 900 lejt, ételjegyeket, ingyenes szállítást biztosít az alkalmazottaknak. Fura jelenség, a sok munkanélküliből az ötven állásra egy férfi jelentkezett. Számunkra érthetetlen, miért jobb otthon ülni és a segélyre várni. Arra is gondolunk, hogy sokan a sztrádaépítés elkezdésére várnak, hiszen Maroskecén lesz egy bázis, ahol jobb fizetést ajánlanak majd. A csődbe ment Romvelót, ahol egykor 3000 ember dolgozott, "darabokban" adták el, itt kisebb cégeket hoztak létre.
12 km utat aszfaltoznak le
– Tavasszal mindig az az évi infrastrukturális fejlesztésekről számolnak be a település vezetői. Milyen munkálatokra kerül sor idén?
– 12 kilométernyi út aszfaltozására van egy jóváhagyott projektünk. Kétéves lefutású, a telepek – Andrássy-, Eczken- és Albis – mellékutcáit és a belső telep – Epres, Szőlő és Dorului – utcáit aszfaltozzuk le. A munkálatokat a Geiger cég nyerte el, egy hónap múlva el is kezdik a munkát. Aláírt szerződésünk van a Temető és a Poliklinika utcák korszerűsítésére is.
Március 15-re készül a magyarság
"Kik érted haltak, szent Világszabadság" mottóval szervezik meg idén a nemzeti ünnepet, amelyet két nappal korábban, március 13-án ünnepelnek meg. Az ünnepség pénteken 16 órakor a Petőfi- szobornál koszorúzással kezdődik, majd 16.30 órától a művelődési házban folytatódik, ahol Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója méltatja a történelmi eseményeket. 18.30 órától magyar est lesz a Jumbo étteremben. Zenél László István. A rendezvényre a város és a környékbeli települések magyarságát is várják.
Csodálatos virágok között
Tavasz felé mindig a városi virágkertészetet látogattuk meg, ugyanis közeledik a nagy hajrá, a parkok, járdaszegélyek beültetése. Ilyenkor még szépek a kertészet megbontatlan ágyásai. Tekintettel arra, hogy a Nyárádmentén és Udvarfalván egyre több a virágkertész, rákérdeztünk, itt magánkertészetek létesültek-e. Igen, mondták, van egy család, aki virágkertészettel foglalkozik.
Így látogattunk el a Varga családhoz, ahol többnyire a nyugdíjas szülők, Dániel és Ágota foglalkoznak virágtermesztéssel.
Gyönyörű, elegáns portára tessékeltek be, hogy az udvaron levő fóliasátrakba tekintsünk. Nőnap előtt éppen a piacra készültek. A fiúk, Róbert és Ervin munkahelyi elfoglaltságuk miatt kevesebbet vállalnak, de ők is besegítenek, amikor szükség van rá.
– Huszonnyolc éve foglalkozunk virággal. A kertészkedést zöldséggel kezdtük, de áttértünk, mert a zöldség nem ment olyan jól. Jelenleg hat fóliasátorban, tízárnyi területen termesztünk virágot. Most a tavaszi virágnak van a szezonja. Nőnapra primulát, jácintot, cikláment, boglárkát, árvácskát termeltünk. Nyárára többfajta muskátlit, fuksziát, petúniát nevelünk, felakaszthatót és kertit egyaránt. Van még szálviánk, büdöskénk, többféle begóniánk. Őszire pedig kivirágoznak a krizantémok. A virágot itt, Ludason a Timbus üzletnél áruljuk, viszünk Marosújvárra, Aranyosgyéresre és Kolozsvárra is. A nagybani felvásárlónk Kolozsvárra szállít. A virág ára a felvásárolt mennyiségtől függ, a nagybani felvásároló valamivel olcsóbban viheti el az árut. Így a primula ára 3 lejtől 6 lejig változhat, a jácinté 4-5 lej között van – mondta Varga Ágota, aki nagy szeretettel mutatta meg csodálatos virágait. Bevallotta, úgy gondozza a virágokat, mint a kicsi gyermekeket, folyamatosan és odaadással. A virágnak is akkor kell megadni a tápot, a vizet, az ápolást, amikor kéri. A virágot sem lehet felügyelet nélkül hagyni, s nem lehet semmit halogatni.
– Mi nem a mennyiségre, hanem a minőségre törekszünk. Nem pusztán virágot, hanem szép virágot termelünk, hogy aki megveszi, örömét lelje benne. A virág mindig keresett volt, idén is jól ment, de a haszon nem arányos a kifejtett munkával, a munkát sohasem fizették meg. Amíg egy pici palántából egy szép cserép virág lesz, rengeteg munkát kell belefektetni. Mi szeretjük csinálni, azért is nem hagyjuk abba – folytatta a virágkertész, aki nyugdíjba vonulása előtt a ludasi sebészeten, a műtőben asszisztensként dolgozott.
Újdonság – palliatív osztály létesül
Új kórházi osztály létesül a városi kórház, s ezen belül a fertőző betegségek klinikáján. A szükség diktálta ezt az igényt, hiszen a súlyos, végstádiumban levő, elsősorban daganatos betegek humánus ellátását megfelelő körülmények között kell biztosítani, ahol testi és lelki szenvedéseiket a végső pillanatig enyhíteni lehet.
A palliatív osztály létrehozása dr. Oltean Hadrian, a marosludasi városi kórház igazgatójának ötlete volt, vele beszélgettünk a munkálatok kellős közepén.
– A palliatív kezelés újdonság a megyében. Az állami ellátásban nincs hasonló, csak magánklinikán. Egy két éven át tartó tanulmányt végeztek, melynek eredményei azt mutatják, hogy nagy szükség van egy ilyen osztályra, hiszen sok a súlyos, végstádiumban levő, orvosi ellátást és gondozást igénylő, magatehetetlen beteg. Ebből kiindulva januárban kezdtünk hozzá az építkezéshez. A fertőzőkórházat – amely a legrégebbi kórházépületben kapott helyet, s amelynek a tetőzetét két éve megjavítottuk – tulajdonképpen kettéosztottuk, s az épület hátsó felében alakítjuk ki a palliatív osztályt. Öt kórteremből áll, ahol 12 ágy kap helyet. A kórtermekben speciálisan kialakított fürdőszobák lesznek, széles ajtókkal, nagyobb térrel, ahová a betegeket tolókocsival is be lehet vinni. Az osztályon egy orvos, öt asszisztensnő, öt ápoló és két gondozó fog dolgozni. Olyan szakorvost kell alkalmaznunk, aki a palliatív kezelést illetően speciális képzésen vett részt. Meg is találtuk a megfelelő orvost Surd doktornő személyében, aki Tordáról érkezik. Az asszisztensnők Brassóban tanultak – mondta dr. Oltean Hadrian, a kórház igazgatója. A munkálatokra a polgármesteri hivatal 53.000 lejt utalt ki, amelyet a kórház költségvetéséből pótoltak.
Ottjártunkkor a falakat már lemeszelték, a munkások a fürdőszobákat csempézték. E héten teszik le a tarkett-padlót.
Készül a víztisztító állomás
Nagy beruházáson dolgoznak a város határában, épül a városi szennyvízülepítő. Erre az új ülepítőre azért van szükség, mert a régi a cukorgyár tulajdonába került, s a városnak gondoskodnia kellett egy új létesítményről. A ludasi új szennyvíztisztító állomás és a radnóti ülepítő felújítása egy projekt keretében zajlik.
A beruházás jelentős részét az unió környezetvédelmi alapjából biztosítják, a lehívott összeg 356 millió lej, míg a román kormány 54,4 millió lejjel járul hozzá az építkezéshez. A szennyvíztisztító állomás üzemeltetője az Aquaserv Rt. lesz, a munkálatokat a Veolia Water Solution&Technologies Romania Kft. – OTV France végzi. Az építővel aláírt szerződés értéke 34,3 millió lej.
Múlt héten esőben, havazásban sem szünetelt a munka, Bataran Viorel, az építőtelep vezetője mondta el, hogy májusban használatba kell adni az új létesítményt.
Népújság (Marosvásárhely)

Vasúttörténeti kiállítás Déván
Az erdélyi vasút hőskora
Az Első Erdélyi Vasút, illetve a Magyar Keleti vasút megépítésének történetét bemutató kiállítás nyílt a dévai Dák- és Római Civilizáció Múzeumában.
– Az anyagot teljes egészében a budapesti Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumtól kaptuk, vándorkiállítás formájában, a gyulafehérvári Egyesülés múzeumának közbenjárásával. Bizonyára sokakat meglepnek majd a kiállított háromnyelvű pannók, ezek szövege, illusztrációja, de nekem személyes meggyőződésem, hogy a múzeumunknak nem szabad kizárólag a dák és római emlékek bemutatására korlátozódnia, nyitnunk kell a világ felé és olyan kiállításokat hozni, ami a helybeliek érdeklődésére számíthat. Márpedig a vasúttörténeti kiállításnak igencsak helye van Hunyad megyében, hiszen számos itteni település a vasúttal együtt született, illetve növekedett – fogalmazott Liliana Ţolaş múzeumigazgató. Burkolt magyarázatával igyekezett elejét venni az esetleges szélsőséges megjegyzéseknek, hiszen a tucatnyi háromnyelvű pannó között szerepel gróf Mikó Imre vasúthálózati terve is, a korabeli Magyarország térképével. Szomszédságában pedig azon nyolc magyar miniszter arcképe látható, akik hathatósan részt vettek az erdélyi vasút kiépítésében 1867 és 1914 között. – Meggyőződésünk, hogy a kiállítás olyan történelmi és műszaki adatokkal szolgál, melyek hiányoznak a tankönyvekből, ellenben széleskörű érdeklődésre tarthatnak számot – fogalmazott a kiállítás dévai gondnoka.
A pannókon valóban kép és szöveg formában egyaránt végigkövethetők a vasútépítés előzményei, a tulajdonképpeni munkálatok, illetve az ezeket szükségessé tévő gazdasági, politikai háttér: „Erdély az 1867. évi kiegyezés előtt az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legkedvezőtlenebb helyzetben lévő régiója volt. A mezőgazdasági árutermelés csak szórványosan bontakozott ki, az általános műveltség, az ipar és városiasodás alacsonyabb szinten állt, mint a tőle nyugatra fekvő területen. A közlekedési infrastruktúra fejletlen, az úthálózat zömében kiépítetlen. A Magyarország nyugati határáról kelet felé kiépülő vasút 1867-ig csak Erdély kapuit érte el. Debrecen, Temesvár 1857-ben, Nagyvárad, Arad 1858-ban kapott vasutat. 1867 után azonban fordulat következett be Erdély fejlődésében” – olvasható a kiállításon.
Egy következő pannón pedig ez áll: „Erdélyben vasutat építeni nem volt könnyű. A nehéz terepszakaszok leküzdésében, folyó- és völgyhidak, töltések és bevágások, alagutak építésében, az állandó földcsuszamlások elleni harcban mérnökök, munkások és kubikusok sokaságának szívós munkájával tekintélyes műszaki eredmények születtek. A Nagyvárad–Predeal szakaszon 11, a Piski–Petrozsény szakaszon 9 alagút épült. (…) a 211 km hosszú Első Erdélyi Vasúton az első szerelvény 1868 karácsonyán futott be Gyulafehérvárra”.
A kiállításon minderről korabeli felvételeket is megtekinthetnek a látogatók: az építkezési munkálatok, az akkoriban épült csinos vasútállomások, mesékbe illő gőzösök képei sorakoznak.
– Idén ünnepeljük a Piski–Petrozsény szárnyvonal átadásának 145. évfordulóját. Négy esztendő alatt épült meg ez a rendkívül nehéz szakasz. Gazdasági szempontból azonban igen fontos volt, hiszen hozzáférést biztosított a nemrégiben feltárt Zsil-völgyi széntelepekhez. Az alagútépítésben főleg észak-olaszországi kőfaragók dolgoztak. Egész telepek jöttek létre – elevenítette fel a dél-erdélyi vasútépítés hőskorát Dionisie Daniel Ardelean, a CENAFER volt igazgatója, aki meghívottként volt jelen a kiállításon. Korabeli történetként megemlítette még, hogy a vasúti csomópontot eredetileg Dévára tervezték, ám az itteni polgárság tiltakozott az ipari létesítménynek számító csomópont ellen, így a parányi Ópiskire építették azt. Tulajdonképpen ennek köszönhető, hogy Piski várossá nőtte ki magát – mondta Daniel Ardelean, hangsúlyozva, hogy míg Nyugat-Európában az ipari fejlődés tette szükségessé a vasúti hálózat kiépítését, addig Erdélyben sokfelé maga a vasút hozta el az ipari fejlődés lehetőségét.
Újságírói kérdésre Ardelean párhuzamot vont az erdélyi vasút 150 évvel ezelőtti és mai helyzete között. – Akkor 4 év alatt épült meg a Piski–Petrozsény szárnyvonal. Hunyad megyében azóta egyetlen vonalat építettek még Déva és Brád között, de ez alig pár évet üzemelt. Gyakorlatilag tehát az akkori vasúthálózat működik ma is. Sőt a Hátszeg–Karánsebes fogaskerekű vasutat fel is számolták már. Akkor átlagosan 60 kilométeres óránkénti sebességgel közlekedtek a vonatok, melyeket a nagyobb állomásokról elnevezett gőzösök vontattak. Ma lényegesen nagyobb sebesség felé közelít a vasút, de kihasználtsága minimális, annak ellenére, hogy nemzetközi egyezmény szorgalmazza a vasúti közlekedés előnyben részesítését a közútival szemben. Ehhez azonban megfelelő fejlesztési politikára van szükség, ami akkor volt, most nincs – derült ki a vasúti szakember véleményéből.
A kiállításon még további érdekes információkhoz juthat a látogató. Érdemes tehát felkeresni a dévai múzeum főépületének emeletén berendezett vasúttörténeti tárlatot, melyen még egy korabeli gőzmozdony miniatűr mása is megtekinthető. A kiállítás április közepéig marad Déván.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)