Népszámlálás: hatalmas a tét
„Felmerül a gyanú, hogy nem lesz hiteles a népszámlálás eredménye” – nyilatkozta Kiss Sándor, a Bihar megyei RMDSZ elnöke csütörtöki sajtótájékoztatóján, nyomatékosítva: összefogás szükséges ebben a kérdésben.
Kétségét fejezte ki a népszámlálás pontosságával kapcsolatosan a Bihari Naplónak (október 24., hétfő) és az Erdély Online-nak adott interjújában Kiss Sándor, a Bihar megyei RMDSZ elnöke, csütörtöki sajtótájékoztatóján pedig hangsúlyozta: ha előzetesen voltak aggodalomra okot adó jelek, akkor ezek be is bizonyosodtak. – Lehet, hogy eleve rosszindulattal álltam hozzá, de a tapasztalat azt mutatja, hogy eddig is csaltak, ahol csak tudtak, most miért tennének mást? – tette fel a kérdést Kiss Sándor, felhíva a lakosság figyelmét: ne féljenek bevallani magyarságukat, és ne tartsanak attól, hogy adataik leadásából valamiféle káruk származik majd, hiszen nem „valamiféle hatóságról” van szó, akitől tartani kellene. A megyei RMDSZ elnöke ismét nyomatékosította: a népszámlálás tétje hatalmas, a rossz eredmény „a magyar szervezetek alapjait veri szét”, tehát „összefogás szükséges ebben a kérdésben”. Mindenkinek, aki magyar érdekképviseletet akar, részt kell vennie ebben, fogalmazott Kiss Sándor. A Bihar megyei RMDSZ elnöke szerint „felmerül a gyanú, hogy nem lesz hiteles a népszámlálás eredménye”, viszont be is kell majd bizonyítani, hogy hol és mit hibáztak, ehhez pedig „szükséges az együttes fellépés”. Az összesen tizenhat civil szervezet és a négy magyar történelmi egyház után megszületett az együttműködési megállapodás az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezetével is, az erről szóló protokollumot Kiss Sándor csütörtökön reggel látta el kézjegyével.
„Fércmunka”
– Egy hangon kell szóljon egy ilyen fellépés, ebben a dologban össze kell fogni – mondta a megyei RMDSZ-elnök, pár olyan kirívó esetre is felhíva a figyelmet, amelyek azt mutatják, hogy a legnagyobb jóindulattal is csak „fércmunkának” lehet nevezni az idei népszámlálás lebonyolítását. Az összeírást felügyelő országos bizottság „szerencsétlenkedései” mellett (pl. annak ügyében, hogy kötelező-e a személyi szám megadása) többször is egymásnak ellentmondó információkat jelentettek meg az illetékesek. Ha voltak tehát arra utaló jelek, amelyek kételyeket támasztottak a népszámlálás pontosságával kapcsolatosan, akkor ezek most be is bizonyosodtak, vélekedett Kiss Sándor, ismételten felhíva a figyelmet pár olyan dologra, amelyre nagyon kell figyelni a kérdőívek kitöltésekor. Az első és legfontosabb, hogy bár a nemzetiségre, az anyanyelvre és a vallásra vonatkozó pontok opcionálisak, a kérdezőbiztos kötelezően fel kell tegye ezeket is! Válaszolni tehát nem kötelező, de a kérdéseket feltenni igen, így ha valamelyik kérdezőbiztos ezt „elfelejti”, bátran jelezzék neki. Ne engedjék ugyanakkor, hogy törölhető ceruzával írják be a válaszokat, és figyeljenek nagyon arra is, hogy miket írnak be a kérdezőbiztosok!
Problémák Váradon
 Kiss Sándor szerint a legproblémásabb terület a népszámlálás eredményeit tekintve Nagyvárad lesz, hiszen a többségében magyarok lakta településeken kis esélye van annak, hogy gondok adódnak, a szórványban pedig mindenütt vannak megfigyelőik. Szabó Ödön ügyvezető elnöktől megtudtuk, a csütörtök reggeli sajtótájékoztatóig 64 bejelentés érkezett Váradról a megyei RMDSZ-hez az összeírással kapcsolatosan a lakosság részéről, és ebbe nincsenek beleszámítva azok, amelyekben azt jelezték az emberek, hogy náluk még nem járt kérdezőbiztos.
Tököli Magdolna
erdon.ro

Tőkés László: szedjük fel az aknákat egyházunkból!
Tőkés László, az Európai Parlament (EP) alelnöke, Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke és Szászfalvi László egyházügyi államtitkár mondott nyitóbeszédet 2011. október 28-án Budapesten a „Vértanúk, hitvallók" című ökumenikus konferencián, amelyen a XX. század keresztény magyar tanúságtevőiről hangzottak el előadások.
A Keresztény Demokrata Fórum Egyesület, a Jézus Társaság Magyarországi Rendtartománya és a Magyarországi Mindszenty Alapítvány közös rendezvényén Tőkés László először Szacsvay Imréről, a Kossuth-kormány vértanúságot szenvedett jegyzőjéről emlékezett meg. Emlékeztetett rá, hogy a bihari politikust 1849 október 24-én azért végezték ki, mert aláírta a Függetlenségi Nyilatkozatot. „Október 24-ét említettem, de kiegészíthetem a sort október 6-ával, október 23-ával, sőt, protestánsként október 31-ét, a reformáció napját is idesorolnám. Bátorkodom magyar októbernek nevezni e hónapot, mint ahogy magyar márciusról is szoktunk beszélni március 15. vonatkozásában. Bámulatos, hogy e két hónap miként illeszkedik a természet rendjébe, a kikeletet és az enyészetet, a halált és a feltámadást jelképezve" – fogalmazott az EP alelnöke, aki szerint ebben az összefüggésben kell vértanúinkra és tanúságtévőinkre is tekintenünk. „Nem a halál, nem az enyészet, nem a gyász, nem a pusztulás lesújtó tragédiájának lelkületével, hanem inkább úgy, ahogy a boldogságmondások fogalmaznak: »Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak. (...) Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa.« Nincs helye tehát a sírásnak, gyásznak, sajnálatnak, önsajnálkozásnak, mivel vértanúink valamennyien áldottak" – folytatta gondolatait Tőkés László. A volt református püspök arra is rámutatott, hogy e tanúságtevő hitvallók és vértanúk tulajdonképpen Jézus Krisztust követték cselekedeteikkel, alázatosságukkal és halálukkal is.
Tőkés László megemlítette, hogy erdélyi viszonylatban volt egy markáns katolikus, egy jellegzetes református és nem kevésbé jelentőségteljes unitárius vonulata is a hitvallóknak. Előadásában az 1956-os forradalmat követő romániai megtorlásra utalva, a reformátusok közül a magyar bíró által halálra ítélt Sass Kálmán érmihályfalvi lelkész és dr. Hollós István tanár mártírhalálát emelte ki, és megemlítette társuk, Balaskó Vilmos lelkész meghurcoltatását is. Mások mellett szólt még Szoboszlay Aladár pécskai római katolikus lelkész kivégzéséről is, akit a román állam megdöntésére irányuló szervezkedés miatt ugyancsak az 1956-os forradalmat követően küldtek halálba több társával együtt. Az unitáriusok vonatkozásában a csaknem nyolcvan súlyos ítélettel zárult 1959-es EMISZ-perre is kitért Tőkés László, majd beszélt az erdélyi magyar felsőoktatás mártírjairól. Emlékeztetett Szabédi László költő sorsára, akit a Babeş és a Bolyai egyetemek erőszakos egyesítésekor tanúsított magatartása miatt a Securitate zaklatott, s a beolvasztás ellen való tiltakozásként 1959 áprilisában vonat elé vetette magát. Néhány héttel később az ő példáját követve lett öngyilkos Csendes Zoltán, a megszüntetett egyetem egykori rektora is. „Akiknek ilyen harcosai vannak, azok ügye biztosan győzni fog és mi ebben a szellemben folytatjuk a magyar nyelvű felsőoktatásért folytatott küzdelmünket" – hangoztatta előadása végén Tőkés László, majd a Hitvallók és ügynökök című dokumentumfilmre hivatkozva, miszerint „a múlt tisztázása nélkül az egyház nem szerezheti vissza a társadalom bizalmát", azzal zárta beszédét: „Olyan a mi romániai magyar egyházunk is, mint a háborúk után elaknásított területek, s ameddig nem szedjük fel ezeket az aknákat, mindig rájuk fogunk lépni. A szervezők azt szerették volna, hogy a jövőnek szóljon ez a konferencia. Hát, igen. Így szóljon a jövőnek, mert a múlt a jövő távlatait nyitja meg, és a jövendő a múltra épül."
A rendezvényen előadást tartott mások mellett Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspök, Orosz Atanáz, a Miskolci Görög Katolikus Exarchátus püspöke és Gáncs Péter, a Magyarországi Evangélikus Egyház püspöke is.
Erdély.ma

Bizonytalan a levéltári restitúció
Beláthatatlan ideig kitolódhat az egyházaktól elkobzott levéltári anyagok teljes körű visszaszolgáltatását lehetővé tevő, a hét elején elfogadott törvény hatálybalépése, miután csütörtökön a Szociáldemokrata Párt (PSD) nevében Lia Olguţa Vasilescu szenátor, az alakulat szóvivője bejelentette: az alkotmánybíróságon kívánják megtámadni a jogszabályt.
Mint hangsúlyozta, az 1950/153-as rendelet értelmében az egyházak nyilvántartásait az anyakönyvi hivatalok vették át, nem pedig az Állami Levéltár, ez utóbbihoz később kerültek át megőrzésre történelmi dokumentumokként. Hozzátette: az 1971/472-es rendelettel az egyházaktól, különféle – akár szocialista – szervezetektől, de még magánszemélyektől is vettek át iratokat, „azonban ha minden ezen rendelet alapján történt átvételt önkényesnek minősítenek, az fölöslegessé teszi az Állami Levéltárat”.
Vasilescu szerint az is aggályos a visszaszolgáltatásban, hogy miközben most bárki által kikérhetőek és kutathatóak az egyházi dokumentumok, ha azok visszakerülnek az egyházakhoz, akkor az állampolgárok – szerinte – már nem fognak tudni ezekhez hozzáférni, s nem fogják tudni például örökségüket bizonyítani. „Mindez oda vezet, hogy eltűnik a nemzeti archívum. Elismerjük, hogy a tulajdonhoz való jog alapjog, és tiszteletben kell tartani, de fontos az információkhoz, illetve a személyek kilétéről szóló adatokhoz való hozzáférési jog is” – indokolta a korábban a Nagy-Románia Párt (PRM) sorait erősítő szenátor, hogy pártja szerint miért alaptörvény-ellenes a levéltári törvény.
Levéltári vétó
A jogszabálytervezetet egyébként korábban az Állami Levéltár is negatívan véleményezte, amikor a képviselőház kulturális bizottsága kért szakjelentést. A testület végül ettől függetlenül pozitívan véleményezte a jogszabálytervezetet.
Válaszában a levéltár leszögezte, három ponton is kifogásolja a jogszabályt, ezért nem javasolja azt elfogadásra. Elsőként – akárcsak csütörtökön Lia Olguţa Vasilescu – azzal érveltek, hogy csak utólag kapták meg az iratokat az anyakönyvi hivataloktól mint történelmi dokumentumokat. Ugyanakkor – hívták fel a figyelmet – Erdélyben 1895-ig, míg az Ókirályságban 1865–66-ig csak az egyházak vezettek anyakönyvet, így sehol máshol nincsenek regisztrálva a korábban született személyek. Ha az egyházaknak ezeket visszaszolgáltatnák, akkor kikerülnének a levéltár tulajdonából, s tulajdonképpen egy magánlevéltárba kerülnének át, amelyek helyzetét Romániában egyetlen törvény sem szabályozza.
Másodsorban azt hozták fel, hogy amennyiben önkényesnek neveznék az 1971/472-es rendelet alapján megszerzett dokumentumok átvételét, akkor vissza lehetne igényelni valamennyi, ez alapján átvett okmányt, ami pedig semmissé tenné az Állami Levéltár szerepét. Ennél a pontnál említették meg rendellenességként azt is, hogy a levéltári anyagok a visszaszolgáltatás nyomán a püspökségekhez jutnának vissza, nem pedig korábbi tulajdonosaikhoz. A harmadik pontban arról írnak, hogy a parlament jogharmonizációért felelős tanácsának 2009-es állásfoglalása szerint annak a megállapítása, hogy az esetleges átvételek önkényesnek minősíthetőek-e, és az egykori tulajdonosoknak joga van-e azok visszaszerzésére, kizárólag a bíróságok döntését képezhetik. Emellett szerintük nem megvalósítható az sem, hogy a jogszabály értelmében 30 napon belül vissza kellene szolgáltatni az igényelt dokumentumokat, mivel igen sok közülük nincs is leltárba véve, vagy éppen nincs még szakemberek által feldolgozva. A képviselőházhoz címzett válaszzáró gondolataként pedig azt is nehezményezik, hogy az új törvény nem jelöli meg konkrétan, hogy miként biztosítják majd az egyházak a szabad hozzáférést a visszakapott iratokhoz, s az sincs előírva, hogy ellenőrizni kell ezt, mivel semmiféle szankciót nem helyeznek kilátásba a jogszabálytervezet kidolgozói.
Paradox módon a Máté András és Kerekes Károly RMDSZ-es képviselő által kezdeményezett jogszabálytervezetet ellenző szakértői jelentést Dorin Dobrincu levéltár-igazgató helyett helyettese, az RMDSZ által az intézmény vezetőségébe delegált Nagy Mihály látta el kézjegyével. Nagy a Krónika kérdésére elmondta, felettese éppen szabadságon volt, a választ, amely már korábban megszületett azonban határidőre vissza kellett juttatni, így kénytelen volt azt ellátni kézjegyével.
További késlekedés kilátásban
Az igazgatóhelyettes ugyanakkor lapunknak elmondta, a levéltárosok egy része azzal érvel, hogy az Állami Levéltárban kell őrizni a hasonló iratokat, így történik ez tőlünk nyugatabbra, például Franciaországban és Németországban is. Nagy elmondta, a jogszabály szerint azonban a dokumentumok abban az esetben átadhatóak az egyházaknak, ha megfelelő tárolási körülményeket tudnak biztosítani, szakképezett levéltárost alkalmaznak, s hozzáférhetővé tesznek mindent a nagyközönség számára. Szerinte ennek a magyar történelmi egyházak próbálnak is maximálisan megfelelni, hiszen nekik is érdekük, hogy a lehető legjobb körülményeket biztosítsák ezeknek a felbecsülhetetlen értékű dokumentumoknak.
Nagytól azt is megtudtuk, hogy tulajdonképpen két típusú irat visszaszolgáltatását teszi majd lehetővé a jogszabály, amennyiben az alkotmánybíróság elutasítja a PSD kifogásait, illetve Traian Băsescu államfő is kihirdeti azt. Elsősorban rengeteg anyakönyvről van szó – hogy pontosan mennyiről, arról sem az egyházaknak, sem pedig a levéltárnak nincs pontos kimutatása. Az 1974-es levéltári törvénnyel elkobzott történelmi jellegű iratok, dokumentumok átvételekor viszont már készült jegyzőkönyv – de ezek összegzését még nem végezték el.
Fontos azonban, hogy legyenek bizonyítékok a visszaigényléskor, mivel a jogszabály szerint az egyháznak, azaz a püspökségnek a megyei levéltárnál kell kérvényeznie a visszaszolgáltatást, a szakhatóságnak 30 napon belül kell a kérvényt elbírálnia, s pozitív döntés esetén legtöbb egy éven belül vissza kell szolgáltatnia a kért iratokat. Nagy szerint viszont ez ennél tovább is elhúzódhat, mivel az RMDSZ-es képviselők által beterjesztett jogszabálytervezetbe a bizottsági vita során, a nagyobbik kormánypárt, a demokrata-liberálisok kezdeményezésére még beiktattak egy módosítást, ami szerint a levéltáraknak a visszaszolgáltatást megelőzően valamennyi dokumentumról mikrofilmet kell készíteniük. Ez Bukaresten kívül korábban is a 42 megyei levéltárból ötben volt lehetséges, ma azonban már a folyamat túl költséges volta miatt csupán a fővárosban foglalkoznak ezzel. Információi szerint a 2012-es évi büdzséből fogják majd előirányozni a szükséges forrásokat, de az már a parlamenten múlik, hogy jóváhagyja-e majd ezeket.
Máté András képviselő kérdésünkre elmondta, nem hiszi, hogy akkora összegről lenne szó, hogy ne lehetne előirányozni, azt azonban nem tudja megbecsülni, hogy pontosan mennyire lenne szükség.
Az egyházak már rég erre várnak
Az erdélyi magyar történelmi egyházak már több mint két évtizede várnak erre a jogszabályra, elfogadását így lapunk megkeresésére valamennyi püspökség képviselője üdvözölte. Igaz, többen közülük szkeptikusak még a tekintetben, hogy mikor indulhat be a tényleges visszaszolgáltatás. Ők azonban már készülnek az iratok fogadására, legtöbb helyen már meg is van a tárolásukra alkalmas tér, s szakembereket is alkalmaztak.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség korszerű levéltári raktárai, az érseki levéltár és még nyolc gyűjtőközpont biztosítani tudja a megfelelő tárolási körülményeket, az optimális mikroklímát, a dexion fémállványzatot, savmentes levéltári dobozokat, tűz- és víz elleni védelmet, a szakembereik által pedig az iratanyag feldolgozottságát és a kutatóknak a hozzáférhetőséget is – mondta el a Krónikának Bernád Rita, a gyulafehérvári főegyházmegye főlevéltárosa. Az érsekség államosított plébániai anyakönyveit, amelyek megközelítőleg 120-150 iratfolyóméter mennyiségű kötetgyűjteményt jelentenek és mintegy ezer darab anyakönyvi kötetet az Állami Levéltár jelenleg tíz megyei – Fehér, Szeben, Hargita, Kovászna, Maros, Brassó, Máramaros, Hunyad, Kolozs és Beszterce-Naszód – igazgatósága őrzi. Ezt a mintegy ezer darab anyakönyvi kötetet veheti vissza az egyház.
„Amennyiben a felekezeti iskolák levéltárait is visszakapnánk, úgy az még 150-200 folyóméternyi mennyiségű iratanyag gondozását jelentené. A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség esetében kisebb mennyiségű egyéb plébániai irattípust államosítottak az anyakönyvek mellett. Ezek, mivel külön fondokba lettek sorolva, nehezen lesznek majd azonosíthatók” – véli a főlevéltáros. Bernád Rita elmondta, számukra egyaránt fontos a tulajdonjog, és a levéltári anyag őrzési állapota, a biztonsági másolat készítése az eredeti levéltári anyag védelmét kell, hogy szolgálja. „Bízunk benne, hogy a tervezett mikrofilmezések a megígért időn belül elkészülnek, és mihamarabb beindíthatjuk központilag anyakönyveink és egyéb államosított egyházi levéltári anyagaik visszaigénylését” – szögezte le Bernád Rita.
Az EREK kevés anyagot vár
Az Erdélyi Református Egyházkerület nem kap vissza túl nagy anyagot a levéltári törvény módosításával – jelentette ki kérdésünkre Ősz Sándor Előd. Az egyházkerület levéltárosa kifejtette, az anyagaik jelentős részét, a kollégiumi levéltári dokumentumokat 1948-ban az iskolákkal együtt államosították, és ezek nem kerültek a törvénymódosítás hatálya alá, így nem jutnak vissza az egyház tulajdonában. Ősz ugyanakkor hangsúlyozta, jóvátétel a levéltári anyagok restitúciója, hiszen ilyen jellegű visszaszolgáltatásra még nem volt példa.
Üdvözli a levéltári törvény módosítását Pap Géza erdélyi református püspök is, aki a Krónikának elmondta, bízik benne, hogy a levéltári anyagok visszaszolgáltatása nem lesz olyan hosszas, mint az egyházi ingatlanok restitúciója. Ugyanakkor abban is bíznak, hogy egészében és épségben kapják meg az anyagot, nagyon komoly és értékes dokumentumokról van szó, a református egyház felelőssége teljes tudatában fogja ezeket gondozni és megőrizni, szögezte le a püspök. Régóta tervezik, hogy új levéltárba költöznek, a jelenlegi ugyanis szinte telített. Már ki is nézték a megfelelő ingatlant, még apróbb javításokat végeznek, s alkalmas is lesz a levéltári anyagok fogadására.
A KREK évente kérte az iratokat
Régóta várja a törvény ilyen irányú módosítását a Királyhágómelléki Református Egyházkerület – mondta el lapunknak Csűry István püspök. Mint elmesélte, mostanáig is évente legalább egyszer próbálkoztak az egyházi archívum viszszaigénylésével, bár törvényi keret híján mindhiába. „Nagyon lényeges, történelmi és vagyoni jelentőségű dokumentumokról van szó” – fogalmazott. Elmondta azt is, számít rá, hogy a dokumentumok tárolására nagyon szigorú szabályozás születik majd. A püspök azt mondja, bármilyen erőfeszítést megér, hogy az anyagok visszakerüljenek a jogos tulajdonosokhoz, hiszen felbecsülhetetlen értékről van szó. Csűry István azonban azt sem tartja kizártnak, hogy a visszaigényelt anyagokat nem szolgáltatja majd vissza hiánytalanul az állam. Mint mondja, a királyhágómelléki kerülethez tartozó egyházközségeknél nagyjából az összes fontos adat megtalálható, így ellenőrizhetik majd, hogy valóban minden megvan-e.
Pesszimista váradi katolikusok
Sokkal pesszimistább ennél a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség levéltárosa, Emődi András. A szakember szerint ugyanis a román sajtóban, illetve az ellenzék berkeiben tapasztalható hisztéria nyomán egyhamar nem válik jogerőssé a szabályozás. Nagyvárad esetében is óriási anyagról van szó egyébként – nemcsak magának a püspökségnek van archívuma, hanem például a székeskáptalannak is, de vannak személyes iratok is. „Vitális kérdés, hogy az esetleg visszakapott anyagokat hol tároljuk majd. Nagyváradon ebből a szempontból jó a helyzet, hiszen a püspöki palota várhatóan hamarosan teljes egészében visszakerül a püspökség birtokába, és az én személyemben levéltáros is van” – mondta Emődi.
Unitárius egyház: kevés a bizonyíték
A törvény elfogadása mindenképpen üdvözlendő, hiszen nagy lépést jelent a történelmi igazságszolgáltatás terén – nyilatkozta a Krónikának Nagy László, az Erdélyi Unitárius Egyház püspökhelyettes-főjegyzője. Mint mondta, felértékelhetetlen eszmei értékkel bíró anyagról van szó: elsősorban egyházközségi anyakönyvekről, emellett kolozsvári, tordai és székelykeresztúri unitárius kollégiumok levéltári dokumentumai, illetve egyéni hagyatékok is a jogtalanul elszállított iratok részét képezik. A főjegyzőtől azt is megtudtuk: az anyagmennyiségről nem áll rendelkezésükre pontos adat, ezeknek ugyanis csak egy részéről készült jegyzőkönyv elvitelük során.
„Nem lepett meg, hogy több mint két évtizednek kellett eltelnie a rendszerváltás után a levéltári anyagok visszaszolgáltatásáig. Az általános törvényhozási és politikai viszonyokra jellemző a késlekedés” – fogalmazott a püspökhelyettes, aki úgy véli, a visszaszolgáltatás üteme az Állami Levéltár helyi kirendeltségeinek élén álló személyek jóindulatán múlik.
Bálint Eszter, Bíró Blanka, Kőrössy Andrea, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Kihalóban a csángó kultúra?
A csángók kultúrája a megsemmisülés peremére sodródott. 260 ezer csángó közül már csak 60-70 ezren beszélik a csángó nyelvjárást, és, hogy európai szintű összefogásra van szükség, ezt már évekkel ezelőtt felismerte az Európa Tanács, pontosabban 10 évvel ezelőtt, éppen november 14-én.
„Kinek szíve odahúz, keze, lába odacsúsz" – ezzel az üzenettel a címoldalán jelenik meg minden hónapban a Reverinda című újság, amely magyarul írható és olvasható, és amelyet anyaországi és moldvai csángó gyerekek írnak gyerekeknek. Ez a mondat úgy 15-20 évvel ezelőtt még nem hangozhatott volna el, hiszen már az is bűnnek számított, ha valaki a „csángó", „magyar", 'ír", „olvas" szavakat kiejtette egymás után.
A csángó magyarok valami földöntúli, vagy éppen a földből fakadó erőnek hála, még mindig beszélik magyar anyanyelvüket, annak ellenére, hogy ennek elveszejtésére gigantikus erők szövetkeztek és sajnos szövetkeznek ma is.
A csángók a Kárpátoktól keletre, elsősorban Székelyföld szomszédságában, de attól különváltan élő, vagy onnan származó magyar népcsoportok összefoglaló neve. A csángó név eredeti jelentése: elkóborló, elvándorló.
A csángók asszimilálása már a 19. században elkezdődött, de az 1950-es években minden képzeletet felülmúlóan erőszakos, Európában példa nélkül álló asszimilációs intézkedések követték. A magyarellenes egyház hatására, illetve a magyar iskola, a magyar nyelvű sajtó, könyv és hírközlés teljes hiánya miatt a népcsoport szükségszerűen elvesztette értelmiségét. Jelenleg már egyre több, Magyarországon diplomát szerzett csángó tanár tanítja a magyar nyelvet a csángó falvakban, és az anyaország sok egyéb formában segít fenntartani az egyedülálló csángó kultúrát.
Magyar Televízió
Erdély.ma

Lassítani a magyarság fogyását (Szórványtanácskozás Sepsiszentgyörgyön)
Háromszék ezer szállal kötődik a Hunyad, Fehér és Szeben megyei magyar szórványvidékhez, aki fogékony erre, további gyökérkereséssel is lehet erősíteni az összetartozást – vélekedett tegnap Sepsiszentgyörgyön tartott rendezvényen Demeter László megyei önkormányzati képviselő, az Összetartozunk szórványprogram felelőse.
A Magyar Szórvány Napja – november 15., Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésnapja – alkalmából a megyeházán tegnap tartott tanácskozáson háromszéki intézményvezetők, civil és kulturális szervezetek, valamint egyházak képviselői beszéltek a Székelyföld–szórvány partnerségről, eddigi eredményekről, jövőbeli lehetőségekről. Háromszék ebben a vonatkozásban három térséggel – Fehér, Hunyad és Szeben – kötött testvérmegyei szerződést, de jövőre bővíteni szeretnének, a Bákó megyei csángó közösségre is kiterjesztenék a programot.
Tamás Sándor megyeitanács-elnök úgy fogalmazott, közösségépítésről van szó, a program fontos célja, hogy identitásuk megőrzésében segítsék az asszimilációnak kitett erdélyi magyar lakosságot. Az eddigi tevékenység legjelentősebb eredménye, hogy Hunyad megyében lelassult a magyarok fogyása. Szervezett kapcsolatépítésre van szükség, intézmények, egyházak segítségére, de a megyeháza mellett a programban eddig is szerepet vállalt Sepsiszentgyörgy önkormányzata, civil szervezetek, egyházak egyaránt – fűzte hozzá, megköszönve Demeter László és Nemes Előd korábbi programvezető munkáját. Demeter László vázolta az eddigi kulturális, szociális rendezvényeket, olyan "torokszorító élményekről" beszélt, amelyek azt erősítik, érdemes ezzel a kérdéssel foglalkozni. Hunyad megyében van olyan település, ahol egyetlen magyar maradt, akinek az a feladata, hogy harangozzon az ottani református templomban – magyarázta, de azt is láthatta, milyen, amikor szórványvidékiek sírnak egy néptáncbemutatón. Hangsúlyt fektettek a gyermekprogramokra, mert leginkább az ifjúságot veszélyezteti az asszimiláció, jó érzés volt hallani, amint Hunyad megyei gyermekek arra buzdították egymást, beszéljenek magyarul, s látni, a fiatalok közötti kapcsolatok szorosabbra fűzése barátságok mellett szerelmet is eredményezhet. A Magyar Szórvány Napja alkalmából tartott rendezvények célja az együttgondolkodás, a jövő tervezése civil szervezetek, kulturális intézmények, egyházak bevonásával – összegezett, hozzáfűzve, hogy "a szórványvidékiek épülése a mi épülésünkre is szolgál". Így tegnap is többen fogalmazták meg 2012-re vonatkozó javaslataikat, kulturális programajánlatukat, ezeket decemberig összesítik, nemcsak időpontok rögzítéséért, hanem azért is, hogy forrásokat tudjanak elkülöníteni. Zelenák József sepsiszentgyörgyi evangélikus esperes szerint mindig személyes kapcsolatokon múlik, hogy miként tudunk cselekedni a szórványban élőkért, tartós viszony ottani és itteni családok között alakul ki, míg Kondor Ágota, a Székely Mikó Kollégium igazgatója úgy vélekedett, az iskolának sajátos küldetése, hogy figyeljen a szórványra.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egyetemek a tanügyi törvény bevezetése után
Kötő József: „A nemzeti kisebbségek felsőoktatása minőségteremtő lesz”
A felelősségvállalással idén januárban elfogadott, és februárban életbe lépett új oktatási törvénynek az egyetemekre vonatkozó szakaszait is górcső alá vették a Szabadelvű Kör által péntek délután, a Tranzit Házban megszervezett megbeszélésen. Kötő József RMDSZ-es parlamenti képviselő, a képviselőház oktatási szakbizottságának alelnöke és Cătălin Baba oktatási államtitkár, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Politika- Közigazgatás és Közgazdaságtudományi Kar volt dékánja értekezett a Szabadelvű Kör alelnöke, Egyed Péter BBTE-oktató által moderált vitán. A moderátor a hangsúlyt arra helyezte, hogy az oktatási törvény hatásai és következményei egyelőre beláthatatlanok. Az oktatási államtitkár ismertette a jogszabály legfontosabb célkitűzéseit és az egyetemek finanszírozásának módszerét, a parlamenti képviselő pedig a magyar intézetek szempontjából elemezte a törvényt, de kitért a marosvásárhelyi orvosi egyetem ügyére is.
Egyed Péter a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Filozófiai Intézetének tanáraként mutatkozott be, mert ezzel is azt akarta sugallni, hogy az új tanügyi törvény folytán rendkívüli nagyságrendű változások következtek be az egyetemek, így a BBTE életében is.
Egyed Péter arra helyezte a hangsúlyt, hogy az új oktatási törvény által előidézett döntő fordulatok következményei még beláthatatlanok, és a minőség-biztosító rendszer sem ismert az oktatók előtt.
Új finanszírozási módszertanok két hét múlva
Cătălin Baba államtitkárhoz két kérdést intézett. Felkérte, hogy vázolja az oktatási törvény legfontosabb célkitűzéseit, és ismertesse az egyetemek finanszírozására vonatkozó új struktúrákat.
Válaszában Baba úgy vélte: az ezt megelőző, 1995-ben elfogadott, és azóta többször módosított oktatási törvény nem volt összhangban az európai törekvésekkel, mivel a kommunista hagyomány és az ezt követő átmeneti időszak bélyegét hordozta magán.
– Az új oktatási törvény legfontosabb célkitűzései között megemlíteném a gyerekre és a hallgatóra való fokozottabb odafigyelést, a közoktatás decentralizációját, amelynek eredményeképpen a szülők és a helyi önkormányzatok nagyobb szerepet kapnak az iskola vezető tanácsában. Minden gyermek számára megteremtettük az oktatáshoz való hozzáférhetőség lehetőségét. A finanszírozási mechanizmus figyelembe veszi a helyi közösségek igényeit, megteremti a lehetőséget, hogy helyi vállalkozók támogatásával új osztályok induljanak be. Az egyetemeknek nagyobb autonómiát biztosítunk, és összehangoltuk a romániai oktatást az európaival. Megemlíteném, hogy az új törvény értelmében négyszer több pénzt utalhatunk ki a doktori képzésre. Ami pedig kimondottan a felsőfokú oktatás finanszírozását illeti, még két hétig tart, ameddig az erre vonatkozó módszertanokat kidolgozzák a szaktárcánál. Az viszont már világos, hogy a finanszírozás az egyetemek teljesítményétől függően történik.
A kormánynak csakis a kiváló teljesítményt nyújtó egyetemeket kell finanszíroznia – figyelmeztetett Baba. Kitért arra is, hogy egy doktori ösztöndíj összege eléri egy egyetemi tanársegéd alapbérét. A nemzeti kisebbségekhez tartozó egyetemi hallgatók oktatását illetően „megtartották azt, ami eddig is jó volt”, továbbá korrekciós szorzókat alkalmaznak.
Az intézet mint alapsejt
Kötő József parlamenti képviselőnek arra a kérdésre kellett válaszolnia, miszerint az új oktatási törvény milyen lehetőségeket tartalmaz a magyar intézetek fejlődése szempontjából, illetve melyek az e téren észlelhető gyakori akadályok.
– A tanügyi törvény fontos szerkezeti újítása, hogy ezek az intézetek lesznek a felsőoktatás alapsejtjei. Ezek egyfajta autonómiával bírnak a tanulmányi programok kijelölését illetően. Létrejöhetnek olyan kutatási tervek, amelyek többletfinanszírozási források lehetnek. A nemzeti kisebbségek felsőoktatása minőségteremtő lesz, és biztosíthatja a közösség szellemi utánpótlását – hangsúlyozta Kötő.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) ügye kapcsán a képviselő megjegyezte: a törvény előírja, hogy a multikulturális egyetemeken ne a szenátus jóindulatára bízzák az intézetek létrejöttét.
– Amennyiben a MOGYE szenátusa ezt nem hajlandó tudomásul venni, az új oktatási törvény 125. cikkelye értelmében a meghatározott időn belül el nem fogadott egyetemi charta a finanszírozás megvonását és a rektor lemondatását jelentheti – hangoztatta Kötő, majd folytatta: az intézeteknek önálló tagozatot kell létrehozniuk, amely rendelkezik az egyetemi autonómia jogkörével mind a költségvetés, mind a tanrend és a szakok beindítását illetően. Egyszóval autonóm oktatási rendszer kialakítása válik lehetővé – összegzett Kötő.
Megtudtuk: ezek az önálló rendszerek a kutatásba való bekapcsolódást is biztosíthatják, az oktatási programok pedig többletpénzt jelenthetnek. Szó esett még egy sürgősségi kormányrendeletről, amely új rendszert vezet be az egyetemeken folyó kutatásba; illetve arról is, hogy a tanügyi törvény kimondja: magánegyetemek is támogathatóak közpénzekből, ha teljesítenek bizonyos követelményeket. A kiváló kutatási eredményeket elért egyetemek pedig akár harminc százalékos többlettámogatásban is részesülhetnek a kutatás fontosságától, közhasznúságától és a technikai transzfertől függően.
Ezt követően Kötő József képviselő és Cătălin Baba államtitkár válaszolt a jelenlevők kérdéseire, amelyek az egyetemi tanerők mobilitására, az oktatási programok „hajlékonyságára”, a kettős szakok hasznára, a jövő tanévtől bevezetendő, a tanárképzést segítő didaktikai magiszteri tanulmányokra stb. vonatkoztak.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Székely referendum: támad a kovásznai prefektúra
Az egységes Székelyföldről szóló népszavazásra vonatkozó határozat visszavonását kéri a Kovászna megyei prefektúra a megyei önkormányzattól. A prefektúra szerint a határozat formailag és tartalmilag is hibás, a megyei önkormányzat jegyzője ugyanis nem ellenjegyezte, ráadásul a határozattervezetet csak a kilenc magyar polgári párti (MPP) tanácsos kezdeményezte, nem volt meg a szükséges egyharmados létszám. Amennyiben az önkormányzat nem vonja vissza a határozatot, megtámadja azt a közigazgatási bíróságon – áll a felszólításban. A Székely Nemzeti Tanács polgári engedetlenségre szólítana fel, ha a közigazgatási átszervezés során sérülne a régió egysége.
Törvénytelennek ítélte a megyei önkormányzatnak az egységes Székelyföldről szóló népszavazás megszervezésére vonatkozó határozatát a Kovászna megyei prefektúra, amely a döntés visszavonására szólította fel a testületet. A prefektúra leszögezi, hogy a határozat formailag és tartalmilag is hibás, a megyei önkormányzat jegyzője ugyanis nem ellenjegyezte, ráadásul a határozattervezetet csak a kilenc magyar polgári párti (MPP) tanácsos kezdeményezte, nem volt meg a szükséges egyharmados létszám. A prefektúra felszólításában leszögezi, amennyiben az önkormányzat nem vonja vissza a határozatot, megtámadja azt a közigazgatási bíróságon.
A megyei tanácshoz intézett felszólítást Valentin Ionaşcu alprefektus írta alá, de György Ervin prefektusnak is tudomása van róla, aki azt ígérte, mai sajtótájékoztatóján ad bővebb információt.
Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke elmondta, a megyei közgyűlés mai soros ülésén ismerteti a testülettel a prefektúra álláspontját, de azt fogja javasolni, hogy ne vonják vissza a határozatot. Kifejtette, inkább a pereskedést választja, még akkor is, ha a bíróságon korábban sok önkormányzatiságot sértő ítélet született. „Ha a bukaresti politikusok nem kérdezik meg a székelyföldieket a régióátszervezésről, akkor ilyen válaszra számíthatnak” – mondta Tamás Sándor, azon reményének adva hangot, hogy a román politikum, az állami hatóságok és a bíróság előbb-utóbb megérti, hogy adott kérdésekben a népszavazás a legmegfelelőbb döntéshozási forma.
Mint hangsúlyozta, más országokban a referendum szervezése természetesnek számít, Romániában azonban még nem alkalmazzák ezt a „demokratikus gyakorlatot”, és a bukaresti politikusok úgy akarják átrajzolni a megyéket, hogy meg sem kérdeznék az adott térség lakosságát. Holott a polgárok kell hogy az első helyen legyenek, főleg az olyan kérdésekben, mint a közigazgatási átszervezés, tette hozzá a tanácselnök, aki egyben az RMDSZ Kovászna megyei szervezetének az elnöke.
A hétvégén Sepsiszentgyörgyön tartózkodó Kelemen Hunor szövetségi elnök kifejtette: nem kell félni attól, hogy az emberek népszavazáson nyilvánítsanak véleményt a régiók és megyék átszervezéséről. Konstanca megyében már megszervezték a referendumot, és újabb öt megyében döntötték el az önkormányzatok, hogy népszavazást írnak ki a közigazgatási átszervezés kapcsán.
Nemmel szavazna az MPP
Kulcsár Terza József, a Magyar Polgári Párt (MPP) Kovászna megyei elnöke szerint fel sem merül, hogy a polgári frakció megszavazza az inkriminált határozat visszavonását. „Ha jogi problémák vannak, mondja meg a prefektúra, hogy melyek azok, és korrigáljuk őket, de a határozat marad” – nyilatkozta a Mediafax hírügynökségnek a polgári politikus. Hozzátette, azt remélte, „nem teszik oda” Valentin Ionaşcu alprefektust, hogy a határozat visszavonására szólítsa fel a megyei önkormányzatot. Rámutatott, az elmúlt hónapokban valahányszor a prefektúra felszólítást küldött a magyar polgármestereknek, mindig a román alprefektus látta el kézjegyével, mivel György Ervin nem akarta vállalni ezt a szerepet. Az MPP-s politikus arra is felhívta a figyelmet, hogy a megyei tanács megalakulása óta első alkalommal volt konszenzus az RMDSZ és a polgári frakció között egy kérdésben.
Mint hangsúlyozta, a 2012. március 11-ére tervezett, a Székelyföld egységéről szóló referendumot nemcsak Kovászna, hanem Hargita és Maros megyében is meg kell szervezni. A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) hétvégi sepsiszentgyörgyi ülésén elfogadott egy határozatot, amelyben felkéri Hargita és Maros megye önkormányzatainak magyar képviselőit, hogy követve a Kovászna megyei mintát, fogadják el a népszavazásról szóló határozatot. Mint ismeretes, a Kovászna Megyei Tanács októberben megszavazta, hogy jövő év március 11-én referendumot szerveznek, amelyben Kovászna megye területének Bodzavidék nélküli módosításáról kérdezik a polgárokat, valamint arról, akarják-e, hogy a módosított területű megye a Székelyföld adminisztratív egység része legyen.
Polgári engedetlenséget javasol az SZNT
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) polgári engedetlenségre szólít, ha a kormány nem mond le a regionális újraosztás Székelyföld egységét sértő változatáról. A testület szombaton, Sepsiszentgyörgyön tartott ülésén mintegy 200 küldött szavazta meg a határozatot, mely szerint ha az állam megsérti az alapvető emberi jogokat, ellenségesen lép fel saját polgáraival szemben, akkor szorgalmazzák a polgári engedetlenség több formáját, a tiltakozó karszalag viselését vagy az adók és illetékek befizetésének megtagadását. A határozatban arra kérik a székelyeket, védjék meg az elvet, miszerint a „Székelyföld fel nem osztható és be nem olvasztható, csakis természetes, történelmileg kialakult regionális határai közt, önálló, többlethatáskörökkel rendelkező autonóm közigazgatási egységként képzelhető el a jövőben, amelynek egyben különálló fejlesztési régiónak is kell lennie” – közölte Gazda Zoltán, az SZNT háromszéki szóvivője. Elmondta, tervezik, hogy létrehoznak egy szolidaritási alapot, és ebből segíthetik majd azokat, akiket a polgári engedetlenség miatt megtorlás ér. Izsák Balázs, az SZNT elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy a polgári engedetlenség erőszakmentes, szerinte a lakossággal ismertetni kell ennek lényegét és kockázatait, azonban mint hozzátette, remélik, hogy erre nem kerül sor.
A testület szombati ülésén arról is döntöttek, hogy áprilisban elkezdik az uniós szintű aláírásgyűjtő kampányt, hogy polgári kezdeményezésre az európai intézmények elé terjeszthessék azt a törvénytervezetet, amely sajátos jogállást biztosít azoknak a régióknak, ahol az őshonos kisebbség többségben él, mint például a Székelyföldön. Egy év alatt legalább hét európai országban egymillió kézjegyet kell összegyűjteni, mondta Izsák Balázs, aki szerint Románia és Magyarország mellett Ausztriában, Olaszországban, Spanyolországban, Szlovákiában és Nagy-Britanniában gyűjtenek támogató aláírásokat, mivel ezekben az országokban több nemzetiség él együtt. Mint magyarázta, a sajátos jogállás szavatolná, hogy ezeket a térségeket úgy kell fejleszteni, hogy ne változzanak a nemzeti, kulturális, vallási és nyelvi sajátosságaik.
RMDSZ: jegelni kellene az átszervezést
Eközben Fekete-Szabó András, az RMDSZ szenátusi frakcióvezetője pénteken Nagyváradon arról számolt be, hogy az RMDSZ a közigazgatási átszervezés „jegelését” kérte koalíciós partnerétől. Elmondta, a Demokrata-Liberális Párt (PDL) képviselőivel a jövő évi választásokról folytatott egyeztetésen a megyék átszervezése is szóba került. Fekete-Szabó András szerint azzal, hogy jövőre az önkormányzati és a parlamenti választásokat egyszerre tartsák meg, amellett hogy olcsóbb, azért is értettek egyet a szövetség szenátorai, mert a koalíción belül bizonyos alkukat kötöttek meg. A frakcióvezető elmondása szerint az RMDSZ jelenleg azt kéri a kormánytól, hogy jegelje az átszervezést, mert az országnak annál sokkal égetőbb problémái is vannak, ráadásul választási év következik. „Nem tehetünk most ekkora lépést” – fogalmazott. Úgy véli, az új megyék méreteiről még tárgyalni kell, és az átszervezés csakis úgy lehetséges, ha a történelmi régiókon alapul. A szenátor szerint a jelenlegi fejlesztési régiók is túlságosan nagyok, hiszen a kevésbé erős megyék sokszor labdába sem rúgnak a pályázatoknál – például Szatmár a Kolozsvár központú Észak-erdélyi fejlesztési régióban. Emlékeztetett: három évvel ezelőtt az RMDSZ-frakció benyújtott egy, a fejlesztési régiók átrajzolását célzó törvényjavaslatot, ám az mai napig a fiókban porosodik.
Kell a régiósítás, de nem PDL módra
A közigazgatási átszervezés kapcsán a hétvégén Marosvásárhelyen vitafórumot is szerveztek RMDSZ-közeli szervezetek, a címül választott Van-e szükség közigazgatási átszervezésre Romániában? kérdést az est házigazdája és a szervező Kós Károly Alapítvány elnöke, Markó Béla egy József Attila-idézettel válaszolta meg: „A tenger valóban kék, barátom, / Csakhogy nem úgy kék, ahogy te gondolod.” Kibontva a költői gondolatot, a kormányfőhelyettes elismerte, hogy valóban szükség van a közigazgatás átszervezésére, de nem úgy, ahogy azt a bukaresti román politikusok elképzelik.
„A magyarság legnagyobb és legfontosabb ereje az önkormányzatokban van, s nem mindegy, hogy milyen jellegű közigazgatási egységekben élhetünk” – fejtette ki az RMDSZ volt elnöke. Hasonlóan vélekedett utódja, Kelemen Hunor is, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy egy ilyen nagy horderejű kérdés megoldását jobban elő kell készíteni. Szerinte a megyéket nem lehet egyszerűen, baltával felszámolni. A politikai érdekek háttérbe szorításával és az állampolgár előtérbe helyezésével tanulmányokra és közvitákra van szükség. Az est egyetlen civil meghívottja, Novák Zoltán helyi történész is arra hívta fel a figyelmet, hogy az egypártrendszer idején a mindenható kommunista hatalom is jobban előkészítette az 1968-as megyésítést, mint a Demokrata-Liberális Párt és, Traian Băsescu államfő a csupán néhány hónapja hangoztatott átszervezést. A második világháború után Romániában három ízben történt jelentős átszervezés. Egyik sem volt konfliktusmentes, de az erdélyi magyarság szempontjából sem az 1950-es, sem az ’52-es, de még csak a ’68-as sem járt akkora térvesztéssel, mint amekkorával járhatna a nagyobbik kormánypárt által tervezett jelenlegi régióátszabás.
Kultúrára alapuló gazdasági fejlődés
A Bernády-házban tartott beszélgetésen Kelemen Hunor hangsúlyozta, hogy a leghatékonyabb és természetszerű átalakítási tervet az RMDSZ munkatársai dolgozták ki. Megítélésében a szövetség változata nem csak az erdélyi magyaroknak, hanem a többségi románoknak is jobb lenne. Kelemen szerint a PDL által szorgalmazott változat kidolgozói látszólag gazdasági érveket sorakoztatnak fel, ám a háttérben valójában politikai megfontolások állnak. Csutak István, az RMDSZ fejlesztési szakértője, a szövetség változatának egyik kidolgozója rámutatott: a gazdaságot valóban nem lehet elvonatkoztatni a politikától, azonban csak azokat a gazdasági régiókat tartja működőképesnek, amelyeket kohéziós erőként a kultúra tart össze.
Így látja a helyzetet Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke is, aki szerint sokkal könnyebb fenntartani azokat a tájegységeket, amelyek több száz évvel ezelőtt alakultak, mint azokat a mesterségesen rajzolt régiókat, melyekben például a tengerparti Konstancát a moldvai Vrancea megyével zárták össze. A természetellenesség másik példájaként a hargitai székelyeket és a Fehér megyei mócokat hozta fel.
A témához hozzászólók közül többen is fenntartották az RMDSZ évekkel ezelőtt kidolgozott egységes álláspontját, miszerint a három székelyföldi megyének egységes régiót kell alakítania, akárcsak a jelentős magyar lakossággal rendelkező Szilágy, Bihar és Szatmár megyében.
Bíró Blanka, Nagy Orsolya, Pap Melinda, Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Jeruzsálemben a román kormány
Közös mezőgazdasági, energetikai, infrastrukturális, védelmi, turisztikai, egészségügyi, kulturális és környezetvédelmi projektekről tárgyal ma Jeruzsálemben együttes ülésén a román és az izraeli kormány. Ez alkalommal az oktatás, az egészségügy és a környezetvédelem ágazatában kibontakozó kétoldalú együttműködés bővítéséről írnak alá megállapodást, illetve elfogadják a két kabinet közös nyilatkozatát.
Románia első ízben Magyarországgal vezette be az együttes kormányülések – néhány év óta sajnálatosan szünetelő – gyakorlatát, majd hasonló összejövetelekre került sor a bukaresti kormány, valamint a szófiai, illetve a chişinăui kabinettel is.
Ma a román kormány izraeli partnerével ül össze hasonló rendezvényre; ez az első olyan kormányülés, amelyet a bukaresti kabinet nem szomszédos ország kormányával folytat.
Jogi keretek, struktúrák
Románia is Izrael kétoldalú gazdasági kapcsolatait 2006-ig a 2001-ben elfogadott szabadkereskedelmi egyezmény alapozta meg, amely teljes mértékben liberalizálta az ipari termékek cseréjét. 2007-től kezdve a kétoldalú gazdasági kapcsolatokat az Európai Unió és Izrael gazdasági cseréire vonatkozó Euro-Mediterrán társulási egyezmény szabályozza. Az ipari termékek esetében a gazdasági kapcsolatok ez esetben is teljesen szabadok, a mezőgazdasági termékeknél pedig kölcsönös koncessziók érvényesülnek.
Az utóbbi években jelentős változás állt be a kétoldalú kereskedelmi cserék struktúrájában. Románia exportjának értékében 2004 óta növekedtek, és már az 50 százalékot is meghaladják a közepes szinten vagy magas fokúan megmunkált termékek. Korábban a román export 80 százalékát nyersanyagok jelentették.
Románia mindenekelőtt magas szintű technológiát képviselő ipari termékeket importál Izraelből, elektromos gépeket, felszereléseket és berendezéseket, vegyipari cikkeket, repüléstechnikai és hajózási berendezéseket, élelmiszert, gyógyszert, optikai műszereket, orvosi felszereléseket.
Az együttműködés konkrét adatai
Romániában nagyszámú izraeli cég működik, elsősorban az infrastruktúra, a repüléstechnika, az elektronika, a vegyipar, a fémkohászat, a gépgyártás, az élelmiszeripar, az építőipar, a mezőgazdasági öntözőrendszerek, az idegenforgalom, az egészségügyi és pénzügyi-banki szolgáltatások, a média területén.
Tavaly év végén a Romániában bejegyzett 5105 izraeli vállalkozás alaptőkéje meghaladta a 65 millió dollárt. Ezzel Izrael a közvetlen külföldi befektetők rangsorában a 31. helyet foglalja el.
Igaz, az izraeli vállalkozók még óvatosak: inkább csak a román törvénykezés által kötelezően előírt összegeket fektették be beruházásaikba, a későbbi befektetéseket és felvásárlásokat a közvetlenül érintett természetes személyek részéről jegyezték, anélkül, hogy azok részei lennének az alaptőkének.
A beruházások egy részét – mintegy kétmillió dollár értékben – a Romániában működő izraeli cégek Hollandiában, Ciprusban, Görögországban, az Egyesült Államokban bejegyzett offshore cégek révén juttatták Romániába.
A Romániában működő izraeli cégek közül a legfontosabb az élelmiszeriparral foglalkozó Strauss Group és Tnuva Group, az Elbit Systems Ltd. és az Israeli Aircraft Industry repüléstechnikai vállalat, az építőiparban tevékenykedő Ackerstein Industries, a számítástechnikára szakosodott Motorola, Alvarion, a pénzügyekben jártas Bank Leumi. Utóbbi a második legnagyobb izraeli pénzintézmény, Romániában elsősorban a kereskedelmi tevékenység meghitelezésével foglalkozik, 0,5 százalékos romániai bankpiaci részesedését pedig 2,5 százalékra emelné.
Egyébként a romániai Eximbank és az Exporthitelt Biztosító Izraeli Korporáció között megállapodás létezik a harmadik piacokra történő román és izraeli kivitel biztosításáról.
A lehetséges jövő
Jelenleg egymilliárd dollár körüli közvetett izraeli beruházásokról folytatnak tárgyalásokat a felek.
Igencsak jó együttműködés alakult ki romániai és izraeli üzletemberek között is. Erősítéséhez jelentősen hozzájárulhat a most első ízben megrendezett román–izraeli együttes kormányülés, amelyen az oktatás, az egészségügy és a környezetvédelem ágazatában kibontakozó kétoldalú együttműködés bővítéséről írnak alá megállapodást, illetve elfogadják a két kabinet közös nyilatkozatát.
A kétoldalú gazdasági és politikai kapcsolatok látványos javulását jelzi az a tény is, hogy nemrégiben húsz év után első ízben látogatott el Romániába izraeli kormányfő, Benjamin Netanjahu személyében.
A kétoldalú együttes kormányülés amolyan első akkordjaként a közelmúltban Borbély László romániai környezetvédelmi miniszter Izraelben tárgyalt többek között Shalom Simhon izraeli ipari, gazdasági és munkaügyi tárcavezetővel, akivel mindenekelőtt a környezetvédelemmel, erdő- és vízgazdálkodással összefüggő kérdéseket tekintette át.
Borbély a potenciális izraeli befektetések sorából elsősorban Prahova megye integrált vízrendszerének bővítését, a Szeret-Bărăgan-csatornánál beindított munkálatok befejezésénél való közreműködést emelte ki, hangsúlyozva egyben azt is, hogy Románia fokozottan támogatja az árvízvédelmi és vízgazdálkodási beruházásokat.
A Környezetvédelmi Operatív Program keretében vízprogramokra (árvízvédelem, tengerparti erózió megfékezése, integrált vízrendszerek kiépítése) 2015-ig 4,6 milliárd euró áll Románia rendelkezésére. Az idén elindított Országos Infrastruktúra Fejlesztési Program keretében pedig a hazai szakminisztérium 2014-ig 3,7 milliárd lej értékben kezdhet el árvízvédelemmel és vízgazdálkodással kapcsolatos beruházásokat – hangsúlyozta Borbély László környezetvédelmi miniszter.
Bogdán Tibor
Új Magyar Szó (Bukarest)

Ünnepelhetünk-e december elsején?
Gyásznap A székelynek van-e, mit ünnepelnie? E kérdésekre csak egy helyes válasz lehetséges: NINCS. Elképzelhetetlen, hogy e napon székely ember önként, senkitől nem kényszerítve ünnepeljen. Csak a gerinctelen csörtető, a haszonleső renegát ünnepelhet. Akár bevalljuk, akár nem, december elseje az erdélyi magyarság számára gyásznap!
Jogos a kérdés: kinek ünnep e nap? Lehet-e ünnepelni annak, akinek épp az 1918-as események miatt nem lehet haza-országa, csak állam-országa? Ünnepelhet-e a székely nép, amelyet nem kérdeztek meg arról, hogy akar-e idegen uralom alatt élni? Lehet-e ünnepelnie annak a közösségnek, amelyet bár megillet az önálló államalapítás joga is, de számára még a Románián belüli belső önrendelkezést, a területi önkormányzást sem engedélyezik?
Ha a román demokrácia a tolerancia szellemében működne, akkor ügyelnének arra, hogy Románia nemzeti ünnepe olyan nap legyen, amely összeköti az itt élőket. Ha történelmi példa után nézhetnénk, rögtön példaként megemlíteném az 1595-ös havasalföldi felszabadító háborút, ahol huszonnégyezer székely, tizenháromezer erdélyi magyar mellett nyolcezer havaselvi és háromezer moldvai harcolt. Együtt verték ki Szinán pasa hadseregét, győzték le a Târgovişténél és Giurgiunál vívott csatákban. A törökök kiverésének napja lehetett volna a közös küzdelmek, az együttműködés napja a Romániában élők számára, természetesen, ha kollektív jogokat is biztosítanak mindannyiunknak. Sajnos, az intoleráns román nacionalisták számára ennél fontosabb volt mindig a román uralom alá jutott magyarság megalázása, felszámolása.
A gyulafehérvári határozatok jogosságáról
Mivel az 1918. december elsején hozott gyulafehérvári határozat, amely kimondja Erdély elszakítását, egyoldalú döntés volt, jogilag elfogadhatatlan. E gyűlést Erdély lakosságának többsége képviselet nélkül élte meg. E napon a lakosság többségét, 57 százalékát senki nem kérdezte, hogy akar-e Romániában élni. Csak az önrendelkezés elve alapján megszervezett népszavazás hozhatott volna igazságos döntést Erdély hovatartozásának kérdésében. Erre azért nem adtak lehetőséget, mert tudták, hogy a józanul gondolkodó románok sem szavaztak volna a magasabb életszínvonalat biztosító Kelet-Magyarország (Erdély, Bánság és Partium) elszakítására és a korrupt, elmaradt Romániához való csatolására. Mivel a történeti és az etnikai arányok nem igazolják Erdély elszakításának jogosságát, és a demokratikus népszavazás is elmaradt, nem beszélhetünk gyulafehérvári népakaratról! A kiváló jogász, dr. Berinkey Dénes magyar miniszterelnök 1919. február 18-án írta Iuliu Maniunak, az Erdélyi Román Kormányzótanács elnökének, hogy a december elsejei határozatok jogi érvénnyel nem bírnak. Az elszakadást kimondó gyulafehérvári nyilatkozat egyoldalú, és olyan területre vonatkozik, ahol a román lakosság a kisebbség. A románság a „szóban lévő 26 vármegye népességének csupán 43%-át teszi ki". Márpedig „ez a népek önrendelkezési jogával teljesen ellenkező és erőszakos álláspont érvényesülését" jelenti. Mindezek mellett a nagygyűlésen csak a románok képviseltették magukat, így a gyulafehérvári nyilatkozat „semmi jelentőséggel" nem bír. Jellemző, hogy e mohó területi hódítást még a közönyös nyugati békecsinálók is sokallták. Trianonban valamivel kisebb terület elcsatolását hagyták jóvá, ezen a románok már többséget, 53,8 százalékot tettek ki.
A csíkszeredai hőzöngés gyökerei
Arcátlanság Székelyföld magyar többségű területén örömünnepet ülni. A Vasgárda szellemiségét továbbvivő Új Jobboldal tagjai 1-jén Csíkszeredát szemelték ki hőzöngésük helyszínéül. A nacionalista bandák itteni szereplésének célja a megfélemlítés! Azt szeretnék elérni, hogy a két és fél megyét lakó székely nép ne merje követelni a területi önkormányzás jogát. E hőbörgők már az elmúlt években is vendégszerepeltek, helyesebben leszerepeltek demokráciából Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Kolozsváron szervezett randalírozásuk idején, amikor bemutatták elképzeléseiket. Előre borítékolható, hogy ez alkalommal sem fogják a békés együttélés, az egyenlőség jelszavait hirdetni. Bizonyára tovább szajkózzák, hogy a magyarok jövevények, elődeik évezreden át elnyomták az őslakos románokat. 
Idézek néhány szlogent, ennek alapján az olvasó maga is eldöntheti, milyen színvonalú társaságról lehet szó: Székelyföld román föld (Ţinutul Secuiesc pământ românesc), Ki a magyarokkal Erdélyből! Menjenek Ázsiába! stb.
A szellemiségükben a Vasgárda reinkarnációi – a hivatalos honlapjukon – arra szólítják fel a „büszke románokat", ha elegük volt a magyarok alkotmányellenes (szeparatista) megnyilvánulásaiból, akkor gyűljenek össze Csíkszeredában. Tehát nem a boldogságtól akarnak üvöltözni és hálát adni a Fennvalónak azért, mert 93 éve birtokolhatják Kelet-Magyarország területét. Nem, nem annak örvendenek, hogy 1918-ban a majdnem teljesen magyar Székelyföldet is bekebelezhették Romániába! Őket az elvakult gyűlölet, az intolerancia démonja és szelleme vezérli. Ők egyszerűen nem tudják elviselni Székelyföld létezését, a székely népnek azt a vágyát, hogy a szülőföldjén autonómiában élhesse életét.
Jellemző a román nacionalista gondolkodásra, hogy a székely megyéket már a trianoni békediktátum előtt is románlakta földnek nevezték. Így például 1918. november 9-én, amikor az Erdélyi Román Nemzeti Tanács felsorolta a követelt románlakta megyéket. Idézem: „át kell vennünk Erdély románok által lakott vidékei fölött a teljes kormányzó hatalmat. E vidékekhez tartoznak a következő megyék: (...) Háromszék, Udvarhely és Csík megyék."
A művelt Nyugatot a kitalált dákoromán folytonosság dajkameséjével áltatták. Bár e teória megmosolyogni való, több nemzedék fejébe besulykolták. Csoda-e, ha a szélsőséges eszmék hirdetői a magyarokat jövevényeknek tekintik? Bizonyára, ha tudnák a valót, miszerint őseik évszázadokon át fokozatosan telepedtek át Erdélybe, ahol hazára, védelemre találtak, toleránsabbak, megértőbbek lennének a magyarság közösségi jogainak elismerésében. Meggyőződésem, hogy az elképzelt történelem oktatásában kell keresnünk a hőzöngők, a szélsőséges nacionalisták türelmemetlen viselkedésének gyökereit!
A székely–magyar önrendelkezés
Aki ismeri a székelység történelmét, tudja, hogy e népet 1918-ban megillette volna a független állam létrehozásának joga. Vajon miért maradt el? Bizonyára nem akarták. Talán nem is kérték? Hisz az önrendelkezés joga minden népet megillet! Ami jár az egyik népnek, az megilleti a másikat is! Azonban 1918 és 1920 között a nagy békedöntőket, területszerzőket nem érdekelte a magyarság sorsa. Ilyen helyzetben döbbent rá a székelység arra, hogy Erdély, Székelyföld román megszállás alá kerülhet. A háború végén hazatért székely katonák önként, senkitől nem kényszerítve szervezték meg a Székely Hadosztályt. A maroknyi, mindössze tizenkétezer fős hadsereg honvédő háborút indított, és megpróbálta feltartóztatni a román inváziót.
A székelység békés úton is törekedett az önrendelkezés jogával élni. Így például a Székely Nemzeti Tanácsok küldöttei – az 1918. november 17-én tartott nagygyűlésen – a wilsoni elvekre hivatkozva követelték a járások szintjén biztosított autonómiák megszervezését. 1918. november 20-án egy székely küldöttség azért kereste fel Jászi Oszkár magyar nemzetiségi minisztert, hogy a Székely Köztársaság kikiáltása mellett tegyék lehetővé azt is, hogy a székely nép a sorra kerülő békekonferencián székelyek által képviseltessék. 1918. november 24-én a Budapesti Székely Nemzeti Tanács nagygyűlése kimondta, támogatja a wilsoni elvek alapján szerveződő Székely Köztársaság megalapítását, Erdély vegyesen lakott területeinek etnikai jellegű területi, kantonális megszervezését.
A székelységhez hasonlóan szervezkedett az erdélyi magyarság is. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 1918. december 22-én Kolozsváron Magyar Nemzetgyűlést szervezett. Annak ellenére, hogy a román hadsereg Erdély nagy részét megszállva tartotta, és akadályozta a kolozsvári nagygyűlésen való részvételt, mégis hetvenezer erdélyi magyar gyűlt össze, és kinyilvánította, hogy az önrendelkezés jogán követeli Magyarország területi egységének biztosítását. E gyűlésen jelen voltak a bánsági svábok, az erdélyi örmények és a román szociáldemokraták képviselői is.
Amire emlékeznünk kell
A székelyeknek december elsején van, mire emlékezniük! Fejet kell hajtanunk a hős székely katonák emléke előtt, akik a világháború végén önként hadseregbe tömörülve vállalták a hon védelmét.
Emlékezhetünk a be nem tartott gyulafehérvári ígéretekre, az 1919-es kisebbségi szerződés előírásaira. Emlékezhetünk a széltében-hosszában terjesztett román propagandára, amely szerint az erdélyi magyarság és a székelység számára Romániában is biztosítják az egyenjogúságot. A székelység azt is tudja, hogy 1918. december elsején „teljes nemzeti egyenlőséget" ígértek neki.
E napon elgondolkodhatunk azon is, hogy nemcsak közvetlen elődeinknek, de nekünk sem adatott meg a kollektív önrendelkezés joga. Azon is elgondolkodhatunk, hogy mit teszünk, ha sor kerül Székelyföld feldarabolására.
A még mindig aktív román nacionalizmus nehezen tud beletörődni abba, hogy a „köpönyegforgató politikának" a kitalált történeti jogra, „évezredes" sérelmekre hivatkozva megszerzett területek egyikét, Székelyföldet még nem sikerült elrománosítania. Nehéz elfogadniuk, hogy a székely nép erős nemzettudatú népcsoport. E nép nem nyugszik bele abba, hogy továbbra is kisebbségként kezeljék azon a földön, ahol ő a többség! A székely nép nem fogadja el a területi autonómia jogáról való lemondást, amikor a magyar honfoglalás évétől ezer éven át saját önigazgatással rendelkezett. A székely nép tudja, hogy nem szabad kétségbeesnie azért, mert még nem sikerült kivívnia az önkormányzathoz való jogát. Ismerik Kossuth Lajos szavait: „nem szabad (...) önként, örökre lemondani" a minket megillető jogokról! És e napon határozzuk el, nem fogunk lemondani a székely haza, a Románia keretében megteremthető területi autonómiáról!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jancsó Benedek emlékezete
A Magyar Köztársaság Kolozsvári főkonzulátusán mutatták be a 2011-ben, Jancsó Alapítvány kiadásában megjelent „Jancsó Benedek emlékezete” című több mint 250 oldalas emlékkönyvet. A könyvhöz neves személyiségek írtak ajánlást. Mint dr. Kövér László a Magyar Országgyűlés elnöke, dr. Hoffmann Rózsa, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium oktatásért felelős államtitkár, Szőcs Géza író, kultúráért felelős államtitkár. Izsák Balázs a Székely Nemzeti Tanács elnöke.
Szőcs Gézát idézvén: „Jancsó Benedek (1854- 1930) kora igazi polihisztora volt: nyelvészeti tanulmányok mellett írók, költők és tudósok életrajzát is megismerhetjük írásaiból, de történészként is helytállt, a nemzetiségi politikáról és a székelységről több műve született, nem beszélve az álnéven írt Erdély története-című remekművéről”.
Dr. Jancsó Antal, a Jancsó Alapítvány kuratóriumának elnöke a „Jancsó Benedek emlékezete” című könyv létrejöttének körülményeiről beszélt. 1936-ban megjelent Jancsó Benedek Emlékkönyv, melyet Asztalos Miklós történész szerkesztett. A könyv Jancsó Benedek munkásságát, érdemeit méltatta.
A most megalakult Jancsó Alapítvány hasonló elvek alapján szerkesztette ezt a tanulmány-kötetet, mert tisztelegni kíván a nagy polihisztor előtt.
A második világháború kitöréséig nagyon sok Jancsó társaság alakult meg. De a történelmi változások következtében ötven év alatt megfeledkeztek a kiváló személyiségről.
Jancsó Benedek emlékezete-című könyvnek 15 szerzője méltatja a polihisztort, a munkásságának különböző vonatkozásait emelték ki. A könyv szerkesztése során beemeltek részleteket Jancsó Benedek műveiből. Tehát az olvasó az eredeti szövegeket olvashatja, és ennek következtében még jobban, még tisztábban megismerheti Jancsó Benedeket és élvezheti egyedi stílusát. Megértheti, miért időszerűek a Jancsó által megfogalmazott nézetek.
A könyv utolsó részében képanyag található, mely Jancsó Benedek életének bizonyos megnyilvánulásait emeli ki.
A kötetet Petrovits István plakettjének és Keöpeczi Sebestyén József grafikáinak felhasználásával Almássy Csaba tervezte.
A könyv belső lapján Jancsó Benedek időskori képét láthatjuk, melyet Miklós József festménye alapján, szabadon festett Jancsó Zoltán.
Szemüveges, magas, idősödő úri embert ábrázol a kép, akinek jelentős szerepe volt a magyar politikai, társadalmi és kulturális életben.
A könyvbemutató házigazdája Szilágyi Mátyás főkonzul, kiemelte, a magyar művelődéstörténet egyik gyöngyszemét mutatják be, mely összeköti a magyarságot. Méltatásában felhívta a figyelmet arra, hogy Jancsó Benedek sokat tett a magyarságért. Közösségi ember volt. Polihisztor, számos folyóirat munkatársa. Időben jelezte korának problémáit. Tudományos pályafutása, irodalomtörténészként is fontos. Könyvet írt a magyar felvilágosodásról.
Sajnos Erdélyben, de Magyarországon is kevés információ áll rendelkezésünkre Jancsó Benedekkel kapcsolatban. A magyar kultúrában tudatosítani kell azokat az értékeket, melyeket Jancsó neve képvisel.
A Jancsó Alapítvány kuratóriumának elnöke Dr. Jancsó Antal felhívta a figyelmet arra, hogy a kötetben jeles történészek, irodalmárok, írnak, akik Jancsó Benedek gondolkodásának időszerűségét mutatják be.
Dr. Vekov Károly a Babeş- Bolyai Tudományegyetem tanára Jancsó Benedek életútját méltatva, rámutatott arra, hogy a „nemzet napszámosának” nevezhetjük. Szolgálta a nemzetet akkor, amikor ezt nagyon kevesen tették.
Bemutatta Jancsó Benedek életútját 1858 és 1930 között. Gelencén született. Iskoláit Székelyföldön kezdte. 1875-ben beiratkozott a Kolozsvári Egyetemre, melyet 1978-ban elvégzett. Tanulmányait Bécsben folytatja. Ebben az időben életpályájának két stációja van: Kolozsvár és Bécs. Kinevezték tanárnak a vegyes nemzetiségű Pancsovára. Majd Aradra, ahol szembesül a magyar-román kérdésekkel. Tanít Budapesten. 1901 és 1909 között a Minisztériumi hivatal munkatársa, a Bánffy Dezső kormányában. 1907-ben vallásügyi kérdésekkel foglalkozik.
Lényegében Jancsó foglalkozott a közoktatás kérdésével is, különböző folyóiratokat indított utjára. De munkásságának figyelemre méltó része a kisebbséggel való foglalkozás volt. A román kisebbség ideológiai mozgalmával is foglalkozik. A Párizsi béketárgyalások szakértője. A Trianoni szerződés után a revíziós törekvésnek a mozgatója.
Alkotásai nagyon fontosak. Monográfiái közül említésre méltó „A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota I. II, kötet Budapest 1896./ 1899. Vagy A székelyek. Történelmi és néprajzi tanulmány. 1921.
Ladihay Vince álnév alatt közölte „Erdély története” című kötet. Cluj- Kolozsvár 1923.
Különböző folyóiratokban megjelentek tanulmányai, költeményei. Mind azt bizonyították, mennyire széleskörű érdeklődése, és tevékenysége.
Dr. Jáki László Jancsó Benedekről, mint tanárról beszélt. Egyrészt, mint középiskolai tanárról, másrészt a középiskolai reformjáról, ahogy Jancsó látta, és arról, hogyan értelmezte a pedagógus szerepét. Megemlítette, egy méltatlanul elfelejtett személyiségről van szó.
1890-ben írja Jancsó Benedek, milyen fontos a gyermek személyiségének a megismerése. Figyelembe kell venni a gyermekek életkori sajátosságait is.
A középiskolai reformmal kapcsolatban megfogalmazza az egységes középiskola gondolatát. Ezeket a gondolatokat 1891-ban Budapesten megjelent „Középiskoláink reformja. Pedagógiai tanulmány” című könyvében fogalmazta meg. Könyvének írásakor rendkívül jól ismerte a hazai és külföldi forrásirodalmat. Az egységes középiskola híve. Tisztában van a pedagógus fontosságával, személyiségének jelentőségével. Amint megállapítja, a pedagógus munkája művészkedés, amelyben fontos a gyermek szeretete.
Amint mondja a pedagógust meg kell becsülni.
Dr. Egyed Ákos történész – akadémikus szerint Jancsó Benedek a székelységét nem felejtette el, bár keveset élt Székelyföldön. A székelységgel hadi szolgálatot végeztettek, és ennek következtében nem volt lehetőségük, hogy felvegyék a versenyt a kapitalizmussal.
Jancsó Benedek szerint nagyon fontos kell, legyen a székely iskolahálózat fejlesztése, amely versenyképessé tenné az ott élő fiatalokat. Figyelmeztetett a székely ifjúság nem ismeri az idegen nyelveket.
Dr. Sas Péter tanulmányában a Jancsó Benedek munkásságának időszerűségét elemzi, és azt, mit mond a mának. Az időszerűsége Sas Péter szerint abban áll, hogy látta a valós politikai helyzetet, a maga realitásában értékelte. A mindenkori Magyar Kormány súlyának megfelelően kell, kezelje Erdélyt.
A kötetben megjelent dr. Raffay Ernő v. honvédelmi államtitkár, egyetemi tanár „Egy magyar-román vita 1907-ben” című írása, melyben kiemeli Jancsó Benedeknek a román – magyar kérdéssel kapcsolatos álláspontját. Jancsó szerint a román- magyar kérdést a kultúra eszközeivel, lehet befolyásolni. Másrészt azt mondja, hogy a „magyar nemzetnek a legtávolabbról sem áll érdekében, hogy a románságot a nemzetiségétől megfossza… A román-kérdést a kultúra eszközeivel lehet befolyásolni.”
Takaró Mihály szerint, Jancsó írta a legteljesebb Kölcsey Ferenc-monográfiát.
„ Jancsó Benedek monográfiájának nagy értéke, hogy a korszak főbb irodalmi és közéleti személyiségei között dúló, nem ritkán igen éles és durva hangnemű vitákat minden eufemizáló szándéktól és eszköztől mentesen mutatja be.”
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Transylvanian Monitor – Magyarellenesség a Kárpát-medencében 
Az elmúlt esztendő magyarellenes megnyilvánulásait angol és magyar nyelvű kiadványban foglalta össze az Erdélyi Figyelőszolgálat. De ezúttal nem csak Erdély, hanem a felvidéki, délvidéki és kárpátaljai jogsértések is a füzetbe kerültek.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt megbízott elnöke szerint „nemzeti védőhálót” kell felépíteni, amellyel ki lehet védeni a magyarellenes jogsértéseket.
A III. Kárpát-medencei Ökumenikus Nagytalálkozó keretében tartott budapesti sajtótájékoztatón részt vett Boldoghy Olivér, a szlovák állampolgárságától megfosztott révkomáromi színész-vállalkozó és Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke és Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke. Toró T. Tibor arra is felhívta a figyelmet, hogy a szolidaritás alapján a III. ökumenikus nagytalálkozón is kiállnak Boldoghy Olivér mellett, ugyanakkor szükséges, hogy a felvidékiek is minél többen álljanak a révkomáromi vállalkozó mellé. Úgy fogalmazott: „Ha több százan, több ezren lesznek, elérjük azt a kritikus tömeget, amikor a hatalomnak nincs más választása mint hogy ejti ezt az egész ügyet.”
Boldoghy Olivér elítélte, hogy hozzá hasonlóan egy rimaszombati idős tanárnőt is megfosztottak szlovák állampolgárságától, amiért felvette a magyart. Szerinte a tanárnő és a saját ügye is a márciusi választások előtti szlovákiai választási kampány része.
Elmondta, azóta, hogy novemberben megszüntették a szlovák állampolgárságát, a pozsonyi hatóságok részéről nem kereste meg senki. Mint fogalmazott: „továbbra is turista vagyok saját szülőföldemen”.
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke szerint nemzetközi fórumokra kellene vinni a szlovákiai magyarok állampolgársági ügyeit. Szerinte a szlovák állampolgárság megszüntetése esetükben „a második világháború utáni deportálásra emlékeztet”.
Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke elmondta, hogy a magyarellenes atrocitások száma megnövekedett az utóbbi időben. Csak az elmúlt fél évben 22 határon túli magyar emlékhelyet rongáltak meg. „Nemzetközi emberi jogi szervezetek máshol fellépnek, pedig a közelünkben is történnek atrocitások. Hol van a többi emberi jogi szervezet?” – tette fel a kérdést.
Véleménye szerint nyílt diszkrimináció figyelhető meg a Kárpát-medencében, a szomszédos országok hatóságai nem lépnek fel kellő eréllyel a magyarellenes megnyilvánulások ellen. Példaként említette azt a romániai kiadványt, amelyben Tőkés László meggyilkolására szólítottak fel, ám a büntetés aránytalanul kicsi lett.
Végül Antal János, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács külhoni tájékoztatási szolgálatának vezetője ismertette a Transylvanian Monitor című havi, kisebbségi és emberi jogi figyelő különszámát, amelyet a III. Ökumenikus Nagytalálkozó alkalmából jelentettek meg. A Magyarellenesség a Kárpát-medencében című kiadványban 75 idei esetről írnak. „A leggyakoribb igék a Transylvanian Monitor különszámában: megverték, meggyalázták, megalázták” – mondta el Antal János.
MTI / Kossuth Rádió
Erdély.ma

Romantikus román történetírás – felfokozva
Gabriel Catalan
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyekben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a végre lehetővé váló román—magyar megbékélésnek.
Függetlenül attól, hogy mi volt sürgősebb Mátyás király számára: a katonai jelenlét Csehországban, Lengyelországgal szemben; a házasodás; vagy a szubvenciók, amelyekre sóvárgott (főként a pápától és a keresztény világtól kapható pénzre), nem szabad letagadni azt, hogy Havasalföld és Moldva fölött felségjoga volt, sem pedig azt, hogy e felségjog következményeként katonai támogatást nyújtott nekik a törökökkel szemben. Mindkettő esetében a huzavona annak tulajdonítható, hogy Erdély és Magyarország egyes déli tartományai ottomán elözönlés veszélyének voltak kitéve, a két fejedelemség ugyanis együttműködött a törökökkel (például Laiotă Basarab 1476-ban), erre bizonyítékok találhatók a krónikákban és egyéb dokumentumokban, s a tankönyv is említést tesz arról, hogy 1479-ben Basarab Ţepelus havasalföldi vajda támogatásával a törökök betörtek Erdélybe, feldúlták Szászvárost. Báthori István erdélyi fejedelem és Kinizsi Pál temesvári főispán – a november 13-án zajlott kenyérmezei csata győztesei – pedig csak nagy erőfeszítés árán tudják kiszorítani a támadókat. Sőt a tankönyv írói még a Magyarországgal 1489-ben megkötött „új szerződést” sem fogadják el a vazallusság bizonyítékaként, hanem „Moldva újabb külpolitikai irányváltoztatásának” tekintik, „taktikai kompromisszumnak”, amelyet az ottománellenes politika újrakezdésének előkészítése érdekében tett, eltekintve a tényektől, attól, hogy Magyarország 1483-ban békét kötött a törökökkel, Moldva pedig 1487-től, miután elvesztette Chiliát és Cetatea Albát, adót fizetett a törököknek.
Éppen ezért a tankönyv által tálalt értelmezésnek teljes mértékben ellentmond az ugyancsak a tankönyvbn található alábbi megállapítás, amely Moldva és Havasalföld Magyarországgal szembeni függetlenségének az ellentétét bizonyítja: „1503-ban a két Kárpátokon túli román országot belefoglalták Magyarországnak a Portával kötött szerződésébe”, s a lecke vége dicshimnuszhoz hasonlít: „1504. július 2-án, halálakor, Ştefan cel Mare gazdag és virágzó országot hagy utódaira; olyat, amelynek biztos határai vannak, szabad, s a tekintélye elismert.”
Ugyanígy vélekednek a tankönyv szerzői a Magyarországgal a XVI. század folyamán fennálló viszonyokról is. Annak ellenére, hogy kijelentik: „Radu cel Mare 1507-ben II. Ulászló királytól megkapta (a Hunyad megyei) Algyógy uradalmát”, szót sem ejtenek a kettőjük közötti, sem pedig az utódaik közötti hűbérúr–vazallus viszonyról. Amire utal az a tény, hogy Szapolyai János „Neagoe Basarabnak adományozza Algyógy várát, annak az aktív együttműködésnek a kifejezéseként, amelyet ő a hegyeken túli gazdag városokkal folytat, Brassóval és Szebennel”. Magyarázat nélkül hagyják azt is, hogy megerősíti Radu de la Afumaţi-nak e birtok fölötti tulajdonjogát, továbbá azt, hogy az uradalom a Craioveştiek birtokába kerül, valamint a Szapolyai János erdélyi vajda (és magyar király) további birtokadományozásait: „az ötcsillagos Alvinc (a Maros mellett) és Vurpód (Szeben közelében) Radu de la Afumaţi (1529-ig), majd pedig Radu Paisie (1535–1545) tulajdona volt.
Moldva esetében kissé eltérnek a szabálytól, ugyanis bevallják: „Nagyon is feltételezhető, hogy Ştefan cel Mare 1484-et követően, amikor elvesztette Chiliát és Cetatea Albát, Csicsóvár és Küküllővár tulajdonosává vált – ezeket a birtokokat Mátyás király ajánlotta fel neki, vazallusnak járó birtokként.” Ez a „sajnálatos elszólás” nem ismétlődik meg akkor, amikor az említett uradalmak: Csicsóvár (55 falu a Nagyszamos mentén) és Küküllővár (40 falu a Küküllő mentén) ugyancsak „vazallusnak járó birtokként” kerül III. Bogdan (1504–1517), Ştefăniţă (1517–1527), Petru Rareş (1527–1538; 1541–1546), majd ideiglenesen (első uralkodása idején) Alexandru Lăpuşneanu (1552–1561) tulajdonába.
Mi több, Petru Rareş uralkodása idején más uradalmakkal bővül ez a birtok: „Beszterce városerőd a hozzá tartozó 23 faluval, Radna a hozzá tartozó egész völggyel, amely ugyanannyi falut számlált, és a Dézsakna melletti Bálványosvár, amelynek 34 falusi település volt alárendelve”; ezek közül Radna a tulajdonában marad második uralkodása idején is (1541 és 1546 között).
A tankönyv azt állítja, hogy „Petru Rareş az 1529 májusában Szapolyai Jánossal kötött Lippai Szerződéssel szerezte azokat”, s rendkívül dicsékvően szól az 1529. június 22-én Földváron a Ferdinánd hadai fölött aratott győzelemről, valamint „Brassó és Segesvár városok elfoglalásáról” – e sikerek „lehetővé tették számára, hogy uralmát kiterjessze egész Erdélyre”, mint hogyha Szapolyai János Magyarország királyaként nem lett volna a Moldvai Fejedelemség hűbérura... „Törökellenes egyezségeknek” nevezik a Habsburg Ferdinánddal 1528-ban (Radu de la Afumaţi által), illetve 1538-ban (Petru Rareş által) kötött szövetségeket is.
Még az a tény sem bírja rá a szerzőket, hogy elismerjék Magyarország felségjogát, hogy „a Fenséges Porta és a Magyar Királyság által 1519 februárjában aláírt szerződésbe félként belefoglalták Havasalföldet is, meghagyva annak területi integritását, s nem kötelezték újabb adó fizetésére”. A tankönyvírók mindössze annyit ismernek el, hogy „közeledés történt a keresztény hatalmakhoz, elsősorban Magyarországhoz”, s nyilván „folytatódtak a Román Országok közös politikai akciói”.
Szó sem esik arról, hogy 1523 és 1529 között magyar segítséggel Radu de la Afumaţi-ot többször is visszaültették a trónra, de kijelentik: „szinte bizonyított tény (?! – szerző), hogy Mihai Viteazult megelőzve Petru Rareş tudatában volt a három Kárpát-dunai ország dák egységének (?! – szerző). Petru Rareş a nagy uralkodó méltó elődjeként birtokolta Erdélyt, s azt teljes mértékben Moldvához akarta csatolni. E törekvés vezérelte őt 1542-ben is, amikor a Szulejmán által kierőszakolt politikai rendezés ellenére, a saját védelme alatt országgyűlést akart szervezni mindhárom Román Ország részvételével, amely eldöntötte volna a Kárpátok közötti provincia helyzetét.” Amint 1600-hoz közeledünk, a tankönyvírók egyre nagyobb lendülettel propagálják a román politikai és katonai egység mítoszát.
Arra hivatkoznak, hogy egyes munténiai vajdák trónra ültettek vagy védelmeztek moldvai vajdákat és fordítva (Alexandru Lăpuşneanu például 1553-ban Mircea Ciobanul, illetve 1554-ben Pătraşcu cel Bunt), azt állítják, hogy „dinasztikus szövetségek” voltak (1558–1561 és 1564– 1568 között ugyanis Mircea Ciobanu és Alexandru Lăpuşneanu rokonokká váltak azáltal, hogy feleségül vették Rareş lányait – Chiajnát, illetve Ruxandrát, az előbbi Petru cel Tânăr, vagyis a fia uralkodása fölött gyámkodott 1568-ig), valamint „dinasztikus uniókat” említenek (1574—1577; 1577—1583 és 1585—1590 között II. Alexandru Mircea, aki Petru Şchiopul testvére, és Mihnea Turcitu, aki Petru Şchiopul unokája volt, egymást támogatták a hatalom megszerzésében, illetve megtartásában).
A mítosz Mihai Viteazullal, „Dacia helyreállítójával” tetőzik – vele, „akit megöltek a román nép ellenségei”, s aki 1601-et követően „a függetlenségért és a nemzeti egységért való harc szimbólumává” válik. Így tehát maradéktalanul folytatják a romantikus történetírás hagyományát, amit a nemzeti-kommunista történetírás felfokozott, és ami jelenleg is divatban van.
Annak ellenére, hogy a XI. osztályos tankönyv jobban bemutatja a nemzetközi helyzetet, mint a VII. osztály számára írt, amely sok korrigálni valót hagy, mégis azt állítja, hogy „Mihai egymaga kezdeményezett politikai kontaktusokat Zsigmonddal és Aronnal, azután, hogy a bojárok gyűlése kinyilvánította: az ország törökellenes politikát folytat”. Ezáltal örökévalóvá kívánják tenni a (román személy által kezdeményezett) egység és a függetlenség mítoszát. Valójában a moldvai–havasalföldi–erdélyi erők egységét (most is, akárcsak a XIV. és a XV. században) nem egy román személy kezdeményezte, hanem egy magyar – Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem, aki ezáltal nyilvánította ki felségjogát a két szomszédos ország fölött. A tanköny viszont azt írja, hogy „Báthori Zsigmond uralmi ambíciói súlyosan veszélyeztették a Román Országok egységét”. Jóllehet tényként említi, hogy „Báthori Zsigmond már 1595 januárjában II. Rudolf császártól azt kérte, hogy Havasalföldet és Moldvát vegyék be a szerződésbe, amelyet majd együtt írnak alá”. (Folytatjuk)
Új Magyar Szó (Bukarest)

Időközi választásokon mérkőzhetnek meg az erdélyi magyar pártok
Romániában három olyan képviselői, illetve szenátori körzetben várható, hogy a jövő év első felében időközi választásokat írnak ki, amelyet a közelmúltig a Romániai Magyar Demokrata Szövetség politikusai töltöttek be. Kolozs megyében az augusztusban elhunyt Pálffy Zoltán képviselő helye üresedett meg, Bihar megyében Lakatos Péter képviselői helye, miután szeptemberben a politikust a Számvevőszék vezető tanácsába választották, és lemondott a mandátumáról, Hargita megyében Gyerkó László mondott le az elmúlt napokban a szenátori mandátumról, miután a Versenytanács tagjává nevezték ki. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ideiglenes elnöke az MTI-nek elmondta, mind Hargita megyében, mind Bihar megyében arra készülnek, hogy jelöltet állítsanak a megüresedett hely betöltésére, a Kolozs megyei időközi választással kapcsolatban egyelőre nem döntöttek. Toró elmondta, a Hargita megyei magyar-magyar verseny nem jár annak a veszélyével, hogy a magyarság elveszítse a tisztséget, hiszen a választókerületben jelentős a magyar többség. A bihari választókerületben az EMNP ideiglenes elnöke szerint 53 százalékos a magyar többség, úgyhogy ott azt javasolták, hogy állítsanak közös jelöltet a magyar pártok, javaslatukat azonban az RMDSZ elutasította. „A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) azzal számol, hogy az elvesztett háromból két mandátumot az időközi választásokon is megszerez” – nyilatkozta az MTI-nek Kovács Péter, a szövetség főtitkára. Hozzátette, Biharban is, Hargita megyében is választási győzelemre számítanak. Kolozs megyében belátják, nincs esély a mandátum újbóli megszerzésére, hiszen Pálfi Zoltán a romániai választási rendszer sajátossága következtében a nem hasznosult szavazatok visszaosztása során szerzett mandátumot a megyének egy olyan körzetében, ahol alig van magyar lakosság. A főtitkár Kelemen Hunor elnök szavait idézte, amelyek szerint „a szövetség ajtaja nyitva áll. Ezen be lehet jönni, lehet tárgyalni”. Kérdésre nyomatékosította azonban, hogy csakis az RMDSZ színeiben induló jelöltről tárgyalnak. Nem számolnak azzal a lehetőséggel, hogy közösen állítsanak egy formailag függetlenként benevezett jelöltet. „A romániai magyarság 22 éve valamennyi választáson bizonyította, hogy bízik az RMDSZ-ben, semmilyen más elképzelés nem működőképes” - jelentette ki az RMDSZ főtitkára. Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke kérdésre elmondta, az MPP mind a bihari, mind a székelyföldi választáson egy formailag független jelölt állításában gondolkodik amelyet az MPP mellett az EMNP is támogathatna. „Ha sikerül egy jobboldali alternatívát felmutatni az RMDSZ-szel szemben, ez afféle főpróbája lehetne a jövő év végi parlamenti választásoknak” - jelentette ki az MPP elnöke. Szász törvényértelmezése szerint azért kell független jelöltet indítani, mert időközi választásokon nem lehet átlépni a választási törvényben megszabott parlamenti küszöböt. A nem parlamenti pártok jelöltjei tehát semmiképpen nem szerezhetnek mandátumot. A romániai választójogi törvény értelmében egy-egy parlamenti hely hivatalosan is elismert megüresedését követő 90 napban kell a kormánynak kiírnia a választásokat, amelyeket a kiírást követő 45 napon belül kell megrendezni. Az MTI parlamenti forrásokból arról értesült, hogy a mandátum megüresedésének a hivatalos megállapítása a gyakorlatban hónapokig elodázható. Az sem biztos tehát, hogy tartanak időközi választásokat, hiszen a rendes választások előtti hat hónapban erre már nem nyújt lehetőséget a választási törvény.
MTI

Függetlenekkel az RMDSZ ellen
Jelölteket kíván állítani az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és a Magyar Polgári Párt (MPP) azokban a választási körzetekben, amelyekből korábban RMDSZ-es honatyák kerültek be a parlamentbe, és amelyekben jövőre időközi választásokat írnak ki.
Szándékukat azonban nehezíti, hogy időközi választásokon parlamenten kívüli pártok nem, legfennebb független jelöltek vehetnek részt. Indulásukat feltételekhez kötik: legkevesebb 2500 támogató aláírást kell összegyűjteniük, és öthavi bruttó átlagbér „óvadékot” kell benyújtaniuk.
Kolozs megyében az augusztusban elhunyt Pálfi Zoltán képviselő helye üresedett meg, Bihar megyében Lakatos Péter képviselői helye, miután szeptemberben a politikust a Számvevőszék vezető tanácsába választották, és lemondott a mandátumáról, Hargita megyében Gyerkó László mondott le az elmúlt napokban a szenátori mandátumról, miután a Versenytanács tagjává nevezték ki. Toró T. Tibor: Bihar és Hargita biztos
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ideiglenes elnöke az MTI-nek elmondta, mind Hargita megyében, mind Bihar megyében arra készülnek, hogy jelöltet állítsanak a megüresedett hely betöltésére, a Kolozs megyei időközi választással kapcsolatban egyelőre nem döntöttek. Toró elmondta, a Hargita megyei magyar–magyar verseny nem jár annak a veszélyével, hogy a magyarság elveszítse a tisztséget, hiszen a választókerületben jelentős a magyar többség. A bihari választókerületben az EMNP ideiglenes elnöke szerint 53 százalékos a magyar többség, úgyhogy ott azt javasolták, hogy állítsanak közös jelöltet a magyar pártok, javaslatukat azonban az RMDSZ elutasította. Kovács: az RMDSZ győzelemre számít
„Az RMDSZ azzal számol, hogy az elvesztett háromból két mandátumot az időközi választásokon is megszerez” – nyilatkozta az MTI-nek Kovács Péter, a szövetség főtitkára. Hozzátette, Biharban is, Hargita megyében is választási győzelemre számítanak. Kolozs megyében belátják, nincs esély a mandátum újbóli megszerzésére, hiszen Pálfi Zoltán a választási rendszer sajátossága következtében a nem hasznosult szavazatok visszaosztása során szerzett mandátumot a megyének egy olyan körzetében, ahol alig van magyar lakosság. A főtitkár Kelemen Hunor elnök szavait idézte, amelyek szerint „a szövetség ajtaja nyitva áll. Ezen be lehet jönni, lehet tárgyalni”. Kérdésre nyomatékosította azonban, hogy csakis az RMDSZ színeiben induló jelöltről tárgyalnak. Nem számolnak azzal a lehetőséggel, hogy közösen állítsanak egy formailag függetlenként benevezett jelöltet. „A romániai magyarság 22 éve valamennyi választáson bizonyította, hogy bízik az RMDSZ-ben, semmilyen más elképzelés nem működőképes” – jelentette ki az RMDSZ főtitkára. 
Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke kérdésre elmondta, az MPP mind a bihari, mind a székelyföldi választáson egy formailag független jelölt állításában gondolkodik, amelyet az MPP mellett az EMNP is támogathatna. „Ha sikerül egy jobboldali alternatívát felmutatni az RMDSZ-szel szemben, ez afféle főpróbája lehetne a jövő év végi parlamenti választásoknak” – jelentette ki az MPP elnöke.
A Cernea-precedens
Szász törvényértelmezése ahhoz kapcsolódik, hogy a nem parlamenti pártok jelöltjei nem szerezhetnek mandátumot. Tavaly a Zöld Párt volt elnöke, Remus Cernea alkotmányjogi kifogással élve elérte, hogy az Alkotmánybíróság kimondja: bizonyos feltételek mellett függetlenek indulhatnak az időközi választásokon.
A törvény értelmében egy-egy parlamenti hely hivatalosan is elismert megüresedését követő 90 napban kell a kormánynak kiírnia a választásokat, amelyeket a kiírást követő 45 napon belül kell megrendezni. Fekete Szabó András, az RMDSZ szenátusi frakcióvezetője az ÚMSZ-nek korábban azt mondta: a kormány várhatóan március elejére írja ki az időközi választások megszervezését a szóban forgó választási körzetekben. Lapunknak korábban az RMDSZ politikusai elismerték, Pálfi Mózes mandátuma megüresedettnek nyilvánítását is azért odázták el a parlamentben, mert körzetében a koalíció jelöltjeinek nincs esélye megnyerni a választásokat.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Ne azokra tekintsetek, akik ellenetek szólnak! – Olvasói levél
Kedves Erdélyi Testvéreim!
Sok milliónyi anyaországi magyar nevében írok most Nektek. Nagyon fájt a szívem, amikor a hozzászólások egy részét olvastam, s még jobban, amikor Baricz Gergőt, s korábban másokat bántottak „honfitársaim.
Kérlek benneteket, hogy tudjatok róla, a legtöbbünk igenis tisztában van azzal, hogy mi történt a múltban, s kik vagytok ti, akik Erdélyben, Kárpátalján, a Felvidéken, és a Vajdaságban őrzitek a nyelvet, identitást, kultúrát , apáitok örökségét.
Tisztelünk és szeretünk benneteket, és felnézünk rátok.
S nekünk is rettenetesen fáj, amikor Magyarországon élő, de magyar identitással nem rendelkező egyének épp titeket bántanak. Higgyétek el, még mindig sok millióan gondoljuk mi ezt így. Azok, akik benneteket románnak (szlováknak stb) neveznek, itt élnek ugyan Magyarországon, de nem szeretik a hazájukat, annak múltját nem ismerik, és nem jelent nekik semmit az, hogy magyarok, mégpedig azért mert sokuk egyáltalán nem is az, még genetikailag sem.
Ne feledjétek, hogy a csonka országrészben is sokféle nemzetiség él együtt, akik magyarul beszélnek ugyan, de a magyar identitásuk elveszett. Ők azok, akik kinevetik a szomszédjukat, ha az kirakja a magyar zászlót a házára (Pesten!!!), és kigúnyolják azt, aki büszke a magyarságára. És nagyon sok köztük az újságíró, üzletember, művész, tévés személyiség, politikus is.
Tudnotok kell, hogy Magyarország valószínűleg az egyetlen olyan állam a világon, ahol a hazafiságot tűzzel-vassal üldözték 45 évig, sőt, talán azóta is, csak most nem tűzzel és vassal, hanem furfangosabb módszerekkel teszik ezt.
Mialatt még a kommunista országokban is erősítették a nemzeti érzést 1945-1990 között is (pl Romániában is) Magyarországon az a világszinten egyedülálló helyzet állt fenn, hogy tilos volt büszkének lenni a nemzetünkre, 45 évig TILOS, abszolút tilos volt Trianonról, Erdélyről beszélni, azt a szót, hogy székely, otthon hallottam először, az iskolában soha. Nem hallottuk azt a szót, hogy „Felvidék, mert ha iskolai kirándulásra mentünk innen Pest megyéből Zólyomba vagy Kassára, akkor azt úgy kellett mondani, hogy „megyünk a csehekhez. És persze Zólyomban egy betű nem jelezte azt, hogy Balassi ott született, mert csak cseh és szlovák feliratok voltak mindenütt.
Úgy neveltek fel itt több nemzedéket a 60-as, 70-es, 80-as években, hogy azt higgyék, Erdély az Románia és ott románok laknak. Még a 80-as években is rendőrök verték meg azokat Pesten, akik március 15-ét meg merték ünnepelni valamelyik szobornál.
Vajon lehet azon csodálkozni, hogy a 45 év agymosás nyoma még ennyire látszik? Lehet ezen csodálkozni, ha a Magyar Tudományos Akadémia a mai napig is kirekeszti és nevetség tárgyává teszi azon tudósokat, akik tagadni merik a finnugor elméletet? Igen, tudjatok róla, hogy a Magyar Tudományos Akadémia még mindig azt sulykolja, hogy a szkíta-hun rokonság csak mese, és semmi közünk Attilához.
Én a 80-as években jártam iskolába, és csupa olyan dolgot kellett tanulnom a saját országomban, hogy a magyarok egy műveletlen, igénytelen, durva, nomád nép volt, akik loptak, csaltak, raboltak, mi magyarok egy kis senki nép vagyunk, örüljünk, ha Európa befogad minket, legközelebbi rokonaink a manysik, és 896-ban a szlávoktól vettük el az egész Kárpát-medencét, ők voltak itt előbb, mi csúnya módon becsaptuk őket, minden szavunk szláv szó, a magyar az egy kis semmi nyelv, a nép meg egy semmi nép.
Komolyan mondom, hogy mi csak ezt hallottuk az iskolában még a 80-as években is. Kádár elvtárs jól elintézte ezt az országot, széttiporta büszkeségét és öntudatát, elérte, hogy szégyellje a származását, és kb a lakosság feléből szépen ki is irtották a nemzeti érzést.
Ehhez a körülményhez jött még az, hogy 89-90 körül tömegével települtek át erdélyi magyarok, akiket az agymosás ellenére is nagyrészt nyitott szívvel fogadott az anyaországi lakosság. Csakhogy ott valami nagyon el lett rontva, mert sokan az áttelepültek közül nem jó hírét keltették az erdélyi magyarságnak. Én személy szerint is több olyan személyt ismerek, akik 1989 körül jöttek át, és úgy érezték, nekik itt minden jár. Sokan kaptak lakást, berendezési tárgyakat, és személyesen ismerek olyat, akinek az én családom segített, de pár évvel később az utcán elment mellettünk köszönés nélkül. Ismerek olyat is, aki szintén kapott lakást, és fel volt háborodva, hogy nem színes tévétt adtak hozzá, hanem fekete-fehéret. Miközben az anyaországiak közül senki nem kapott ingyen akkor semmit.
Nem túlzok, sőt. Ez mind tény, és az igazsághoz ez is hozzátartozik. Tehát míg 1988-ban még tömegek vonultak a budapesti Hősök terére az erdélyi falurombolás ellen tiltakozva, 90-ben már sokan csak azt látták, hogy rengetegen jöttek át Erdélyből, köztük nem egy olyan, aki csak igényelt, de meg nem köszönt semmit, ezzel rossz hírét kelve az áttelepültek becsületes többségének, illetve a szülőföldjükön maradtaknak.
Láthatjátok hát, hogy több körülmény összejátszása ez a helyzet , ami valószínűleg egyetlen más népnél sem fellelhető. Viszont az sem, hogy így elbánjanak egy európai országgal, mint velünk 1920-ban. Én mégis azt mondom Nektek, az elszakított országrészekben élő Testvéreinknek, hogy tartsatok ki, és egyáltalán ne foglalkozzatok azokkal, akik csak magyarul szólnak és írnak, de szívükben semmi közük a magyarsághoz., akiknek a dédapját vagy ükapját akkor fogadták be ebbe az országba, amikor a ti őseitek már évezredek (bizony évezredek!!!) óta azokon a helyeken éltek, ahol ti ma.
Hogy jönnek ők ahhoz, hogy titeket bántsanak, titeket, akik a kisebbségi sorsban is így összetartotok, és őrzitek a nyelvet, kultúrát, történelmet, akik hisztek még apáitok örökségében, ahogy Baricz Gergő is énekelte.
Kérlek benneteket, ne azokra tekintsetek, akik ellenetek szólnak, hanem ránk nézzetek és gondoljatok, ha az Anyaország jut eszetekbe. Ránk, akik még vagyunk sok milliónyian itt, és veletek együtt érzünk, veletek sírunk és amennyire erőnkből telik, meg is védünk, és szívesen fogadunk benneteket, éljetek bár Erdélyben, Kárpátalján, a Felvidéken, vagy a Vajdaságban.
Ani, Magyarországról
(A levél hozzászólásként érkezett Bayer Zsolt Gyergyóalfalu című publicisztikájához) 
Erdély.ma

Különleges jogállást a nemzeti régióknak
Javaslat az uniós polgári kezdeményezés címére, tárgyára és céljaira
Az elmúlt évben az uniós polgári kezdeményezés többször is a figyelem középpontjába került. Előbb a Székely Nemzeti Tanács, majd az erdélyi magyar közélet más szereplői is bejelentették, hogy élni kívánnak az új lehetőséggel. Kevés szó esett azonban arról, hogy ennek hol vannak a korlátai, milyen feltételeknek kell megfelelni ahhoz, hogy egyáltalán el lehessen indítani az aláírások összegyűjtését. Az uniós jogban járatlanok néha érdekes, de teljes mértékben kivitelezhetetlen ötletekkel állnak elő. Ilyen jó szándékú, de naiv és esélytelen elgondolás az is, amely magyar felsőoktatási intézményt, vagy magyar tagozatot is uniós szintű jogi aktussal hozna létre. Vizsgáljuk meg közelebbről, mit lehet, és mit nem lehet kezdeményezni a polgároknak az Európai Unióban.
Az uniós jog és a polgári kezdeményezés
Az Európai Unió tagállamai 2007. december 17.-én írták alá az Unió alapszerződéseit módosító reformszerződést a portugál fővárosban. A Lisszaboni Szerződés egyik fontos újítása az uniós polgárok aktív részvételi lehetőségének megteremtése az európai döntéshozatalban. Egész pontosan: az Európai Unióról szóló szerződés 11. cikkének 4. bekezdése alapján legalább egymillió uniós polgár kezdeményezheti, hogy a Bizottság terjesszen elő megfelelő javaslatot azokban az ügyekben, amelyekben a kezdeményezést jegyző polgárok megítélése szerint a Szerződések végrehajtásához uniós jogi aktusra van szükség. Két hónappal a Lisszaboni Szerződés aláírása után, 2008 februárjában a Székely Nemzeti Tanács határozatot fogadott el, amelynek értelmében egy uniós szintű szabályozást kezdeményez az Európai Unióban élő, szülőföldjükön őshonos népek és népcsoportok jogaira vonatkozóan, különös tekintettel az önrendelkezés jogára. A polgári kezdeményezés végrehajtási rendelete tervezetének ismeretében megerősítettük ezt a szándékunkat. A rendelet elfogadása után tartott első munkaülésén, – ez év június 3-án – a Székely Nemzeti Tanács határozatban is kimondta, hogy élni kíván az uniós szintű polgári kezdeményezés lehetőségével, hogy az „Unió nemzeti sajátosságokat és hagyományokat őrző és sajátos regionális vagy nemzeti identitású közösségei önrendelkezési jogát uniós szintű jogi aktus elismerje, és sajátos jogállást biztosítson az általuk lakott régióknak.” Észre kell venni, hogy az uniós polgári kezdeményezés szigorúan az uniós alapszerződésekhez kötött, ha valaki egy ilyenre javaslatot akar tenni, annak föltétlenül ismernie kell a két szerződést.
Az Európai Unióról szóló szerződés (EUSZ) jelenlegi, tehát a Lisszaboni Szerződéssel módosított változata hat címre tagolt, és 55. cikkből áll, míg az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) hét részből áll, az egyes részek címekre, a címek esetenként fejezetekre tagolódnak, ám a cikkek számozása folyamatos és 358-ig tart. Ezen felül a mellékletek és a harminchét jegyzőkönyv számít a szerződések szerves részének, a bennük foglalt rendelkezések pont olyan kötelező erővel bírnak, mintha a szerződések főszövegében lennének. Ezek együttese az Unió elsődleges joga. Az elsődleges jogban megfogalmazott alapelvek, célok, feladatok valóra váltása érdekében az Unió intézményei jogi aktusokat fogadhatnak el, amelyeket – az elsődleges jogból fakadó származtatásuk miatt – az Unió másodlagos jogforrásainak neveznek, összességük az Unió másodlagos joga. Az uniós polgári kezdeményezés kizárólag egy olyan másodlagos jogforrás – uniós jogi aktus – elfogadtatására vonatkozhat, amely nélkül az elsődleges jogban megfogalmazott valamely cél nem valósítható meg, vagy valamely feladat nem hajtható végre.
A EUMSZ 288. cikke értelmében az uniós jogi aktus a rendelet, az irányelv, a határozat, az ajánlás és a vélemény. Az első három minősül az Unió kötelező, míg az utolsó kettő nem kötelező jogi aktusának.
Nem lehet cél általános kisebbségvédelmi jogszabály!
Az RMDSZ az Európai Népcsoportok Szövetségi Uniójában vetette fel a polgári kezdeményezés kérdését, és a jelek szerint Európa hagyományos kisebbségeitől remél támogatást az aláírások összegyűjtéséhez. Az erről szóló hírekben tartalmi kérdésekről nem esett szó, de okkal lehet feltételezni, hogy az RMDSZ kezdeményezése az Unió sokak által hiányolt kisebbségvédelmi jogszabályait véli megalkothatónak a polgári kezdeményezés nyitotta távlatokban.
Ez a gondolat talán az Alapjogi Chartára épül, amely az Unióról szóló szerződés hatodik cikke szerint ugyanolyan jogi kötőerővel bír, mint maguk a Szerződések. Viszont azt is leszögezi, hogy a „Charta rendelkezései semmilyen módon nem terjesztik ki az Uniónak a Szerződésekben meghatározott hatásköreit”, vagyis az alapvető jogok védelmében az Unió nem alkothat jogi aktusokat. Tiszteletben tartásuk a tagállamokra háruló kötelesség, illetve az Unió azon passzív kötelezettsége, hogy ezekkel ellentétes jogszabályt ne alkosson. Ugyanez érvényes a csatlakozásra az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez, amelyre vonatkozóan szintén leszögezi ugyanaz a cikk, hogy az nem érinti a Szerződésekben meghatározott hatásköreit az Uniónak.
Hasonlóan nem származtatható az Unió alapvető értékeiből sem jogalkotási hatáskör, ezek tiszteletben tartása szintén passzív kötelezettséget jelent az Unió intézményei számára. Márpedig az uniós polgári kezdeményezést a 211/2011/EU számú rendeletnek megfelelően a Bizottság csak akkor veszi nyilvántartásba – ez előfeltétele az aláírásgyűjtés megkezdésének – ha az „nem esik nyilvánvalóan a Bizottság azon hatáskörén kívül, hogy a Szerződések végrehajtásához uniós jogi aktusra irányuló javaslatot nyújtson be.”
Bármennyire is sajnálatos a következtetés, szembe kell nézni vele: esélytelen minden olyan kezdeményezés, amely nem számol egyszerre a szerződések előírásaival és az Unió jogalkotói hatáskörének korlátaival. Esélytelen egy általános kisebbségvédelmi jogszabály kezdeményezése is, hiszen nincsen olyan előírása a Szerződéseknek, amely ne lenne végrehajtható egy kisebbségvédelmi jogi aktus elfogadása nélkül, a lehetséges hivatkozási alapok (Alapjogi Charta, az Unió alapvető értékei) pedig – pusztán önmagukban – nem ruházzák fel a jogalkotáshoz szükséges hatáskörökkel az Unió intézményeit.
„Nemzeti ambíciókkal rendelkező régiók”
Amikor Európa nemzeti régióiról beszélünk, akkor olyan földrajzi körzetre gondolunk, amely nemzeti, etnikai, vallási vagy nyelvi sajátosságokkal rendelkezik azáltal, hogy területén egy őshonos nemzeti kisebbség többséget alkot, amely történelmileg is kötődik hozzá. Ezekre a földrajzi körzetekre utal az Európa Tanács 1201/1993 számú ajánlásának 11. cikke, illetve a Kisebbségi és Regionális Nyelvek Európai Chartája, amikor a „regionális vagy kisebbségi nyelv használatának területét” meghatározza. Ennek megfelelően, olyan földrajzi körzetről van szó, ahol a regionális nyelv olyan számú személy kifejezési eszköze, amely indokolja a Charta által előírt különböző védelmi és ösztönző intézkedések meghozatalát. Ugyancsak ezekre a régiókra utal a Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló keretegyezmény, amikor több rendelkezésében is a „nemzeti kisebbséghez tartozó személyek által hagyományosan, vagy jelentős számban lakott területekről” beszél.
Az Európa Tanács 2007/1811 számú ajánlása 28.2 cikkében „nemzeti ambíciókkal rendelkező” régiókról beszél, a hatodik cikkében pedig megállapítja, hogy:
„…az Európa Tanács legtöbb tagállamában olyan közösségek léteznek, amelyek erős kulturális, politikai és történelmi identitással rendelkeznek, és amelyek nem csupán régiók, de népek és társadalmak, ugyanakkor szembetűnő kollektív önazonossággal rendelkeznek attól függetlenül, hogy régióként, nemzetiségként, országként határozzák meg őket, ám nem alkották meg önálló államukat.”
Európa nemzeti régióiról szólva olyan területekről beszélünk tehát, amelyeknek a meghatározását, közös jellegzetességeik leírását az Európa Tanács már elvégezte, és ezek szempontjából másodlagos, hogy ezek ebben a pillanatban milyen közigazgatási jogállással bírnak. Azaz a fenti meghatározások sora egyformán érvényes az autonómiával rendelkező, törvénnyel szavatolt jogállású Katalóniára, és a területi-közigazgatási entitásként el nem ismert Székelyföldre, és ez jogosít fel arra, hogy közös megnevezéssel Európa nemzeti régióiként jelöljük meg őket.
Az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés harmadik, az Unió belső politikáira és tevékenységeire vonatkozó részének XVIII. címe a gazdasági, társadalmi és területi kohézióra vonatkozik. A 174. cikk leszögezi, hogy „átfogó, harmonikus fejlődésének előmozdítása érdekében az Unió úgy alakítja és folytatja tevékenységét, hogy az a gazdasági, társadalmi és területi kohézió erősítését eredményezze. Az Unió különösen a különböző régiók fejlettségi szintje közötti egyenlőtlenségek és a legkedvezőtlenebb helyzetű régiók lemaradásának csökkentésére törekszik.” A továbbiakban a 174. cikk kitér arra, hogy az „érintett régiók közül kiemelt figyelemmel kell kezelni a vidéki térségeket és az olyan súlyos és állandó természeti vagy demográfiai hátrányban lévő régiókat, mint a legészakibb, rendkívül gyéren lakott régiók, valamint a szigeti, a határon átnyúló és a hegyvidéki régiók.” A következő cikkek az Unió strukturális alapjainak és más pénzügyi eszközeinek a felhasználásáról úgy rendelkeznek, hogy az Unió a 174. cikkben meghatározott célokat elérje.
Természetesen a harmadik rész XVIII. címének előírásai Európa nemzeti régióira is kiterjednek. Azonban e régiók gazdasági, társadalmi és területi kohéziójának úgy kell erősödnie, a lemaradásukat úgy kell megelőzni, az Unió strukturális alapjaihoz a hozzáférésüket, az esélyegyenlőséget olyan módon kell biztosítani, hogy közben nemzeti, nyelvi, kulturális sajátosságaik ne változzanak, hiszen az sértené az Európai Unióról szóló szerződés 3. cikke által védett nyelvi és kulturális sokszínűséget. Ez a két követelmény lehet egy uniós szintű polgári kezdeményezés páros pillére, amely lehetővé teszi, hogy egymillió aláíró támogatásával a Bizottság egy jogszabály tervezetet terjesszen az Európai Parlament elé, Európa nemzeti régióinak különleges jogállására vonatkozóan. Egy ilyen uniós polgári kezdeményezésben a Bizottság felismerheti a saját hatáskörén belüli kodifikálási feladatot, és el lehet indítani az aláírások összegyűjtését.
Nem kétséges, az Unió belső politikájában eszközként értett régiók, és az Európa Tanács ajánlásainak regionalizmus-felfogása között nagy a különbség. Ám a nemzeti régiók lakóinak, így nekünk, székelyeknek is érdekünk, hogy a két felfogás közeledjen egymáshoz, oly módon, hogy az Európa Tanács ajánlásainak szellemét, a demokrácia vívmányaiként értékelhető meghatározásait és elveit próbáljuk az Unió jogrendjébe emelni, ha úgy tetszik abba benyomni, bepréselni. Ezt a polgári kezdeményezés egyik stratégiai céljaként is fel lehet fogni, mindenképpen ezzel a stratégiai céllal épül közös alapra a fentiekben megfogalmazott cél és érvrendszer.
Cím, tárgy, célok
A 211/2011/EU számú rendelet 4. cikkét és a rendelet II. számú mellékletét figyelembe véve a nemzeti régiók különleges jogállására vonatkozó polgári kezdeményezés nyilvántartásába vételéhez szükséges információkat az alábbiak szerint kell megfogalmazni:
A javasolt polgári kezdeményezés címe: A nemzeti, etnikai, vallási vagy nyelvi sajátosságokkal rendelkező régiók sajátos jogállása
A javasolt polgári kezdeményezés tárgya: Sajátos jogállást biztosítani azoknak a régióknak, amelyekben egy őshonos nemzeti kisebbség többséget alkot, és amelyeket az őket körülvevő régióktól megkülönböztető nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nyelvi sajátosságok jellemeznek.
A Bizottságot a javaslat beterjesztésére felhívó, javasolt polgári kezdeményezés céljainak leírása: A címben megjelölt régiók, köztük a közigazgatási hatáskörökkel nem rendelkező földrajzi körzetek gazdasági lemaradását úgy kell megelőzni, fejlődésüket biztosítani, a gazdasági, társadalmi és területi kohézió feltételeit fenntartani, hogy közben nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nyelvi sajátosságaik ne változzanak meg. Ennek érdekében biztosítani kell az adott földrajzi körzet számára a regionális önkormányzás többlethatáskörökkel felruházott intézményeit, amelyeknek elegendő hatáskörrel kell rendelkezniük a régió sajátosságainak fenntartásához, és megfelelő gazdasági fejlődéséhez, hogy az Unió átfogó, harmonikus fejlődése fenntartható legyen, és ezzel párhuzamosan kulturális sokszínűsége is fennmaradjon.
A közeljövő tartalmi feladatai
A terjedelmi korlátok ennél bővebb részletezést nem tesznek lehetővé, ám a kezdeményezők „mellékletben bővebb információkat is megadhatnak a javasolt polgári kezdeményezés tárgyával, céljaival és hátterével kapcsolatban.” Mi több, a beadványhoz jogszabálytervezetet is lehet mellékelni.
A polgári kezdeményezéssel elindított uniós jogalkotásnak két szakaszát kell világosan elkülöníteni. Az első a kezdeményezés nyilvántartásba vételével kezdődik, és az aláírások benyújtásával ér véget. A második szakasz a tényleges jogalkotási folyamat, amely akkor ér véget, amikor a kívánt uniós jogi aktus megszületik. Az első szakasz sikeréhez elegendő a cím, a tárgy és a célok tömör leírása és az egymillió aláírás összegyűjtése 211/2011/EU számú rendeletnek megfelelően. A második szakasz sikeréhez azonban már szükséges a részletezés, a melléklet, de akár egy jogszabálytervezet elkészítése is. Ez utóbbiak kidolgozásához akár most is leszögezhetjük az alapelveket és a minimumot, amelynek teljesülnie kell a kívánt uniós jogi aktus által, ám a részletek kidolgozása közös feladat a potenciális szövetségesekkel, Európa nemzeti régióinak őshonos nemzeti közösségeivel.
Izsák Balázs
erdon.ro

Bu.a.est
A történteket szavakba lehet foglalni, s teszik is ezt sokan immár intézményesen, hivatalosan, de elemzésekben, sajtócikkekben is – mindazt, amit fölöttük érzünk, nagyon nehezen.
Az Orbán-kormánynak röpke idő alatt sikerült Magyarországot Európa egyik legmegbecsültebb államából a legproblémásabbá tennie, az amúgy is súlyos világválságban végveszélybe sodornia. Ugyanakkor – a tekintélyelvű hatalomgyakorlásra mindig ez a legnagyobb csapás – nevetségessé vált. Még a fegyverletétellel is elkésett. „Idegen rémálom Európa szívében” – ezt is megértük, így írnak róla mérvadó világlapok.
De megértük azt is, hogy ezzel szemben Románia megítélése gyökeresen ellentétes, mázsás gondjai ellenére jól vizsgázott válságkezelésből, közvetlen fenyegetésnek nincs kitéve, az ország és pénzneme stabil. Ne gondoljuk, hogy ezt a nem remélt előnyét Románia nem fogja kihasználni. Gazdaságilag, de akár nemzetközi politikai és kisebbségpolitikai szempontból. (Miközben a szoros kapcsolatok és a problémák átgyűrűzésének veszélye miatt persze abban érdekelt, hogy Magyarország álljon talpra.)
Akár a nagy tekintélyű, nemrég hetvenedik életévét betöltő Sólyom László legutóbbi kemény bírálatát, akár az egykori magyar rendszerváltó ellenzéknek lapunkban is megjelent újévi üzenetét tekintjük, kiviláglik, hogy az orbáni autoritárius törekvések célja a teljes hatalomkoncentráció és az egyeduralom; az alkotmányos fékek és ellensúlyok kiiktatása és az autonóm intézmények módszeres felszámolása.
Bukarestről sem mondható el, hogy a modern demokrácia és jogállamiság végvára lenne, de – még ha meglepőnek tűnik is – igenis az RMDSZ töltötte be nem egyszer a mérséklő politikai kontroll szerepét. Gondoljunk csak arra, ahogyan megvédte a nyugdíjakat és ahogyan nem hagyta megvalósulni az államelnök kalandor és önszempontú ország-átszervezési és alkotmánymódosítási ötleteit. (Aminek alkalmasint még megfizeti az árát, úgyhogy a megtett engedményeket is sajnálhatjuk.) Ilyen értelemben (volt) fék tehát a magyarok érdekvédelmi szervezete, nem úgy, ahogy az államelnök állítja, vagyis a reformok akadályaként!
Nehéz feldolgozni nekünk azt, ami Budapest és Bukarest politikájának függellékévé tesz bennünket. Markó Béla legutóbb ismét éles kritikával illette a magyar kormányt, amiért az egységes erdélyi magyar politikai érdekképviselet megosztására törekedett. (Általánosabban az erdélyi magyarság megosztására törekszik.) Félő azonban, hogy a baj még ennél is nagyobb. Az orbáni politika nem csupán kiírja Magyarországot Európából, de mintegy koagulálja a kelet-közép-európai térség magyarellenes törekvéseit, ismét összetereli szomszédait kimondott vagy okkult szövetségekbe. Orbán nacionalizmusa (amely hangneménél fogva alkalmas arra, hogy eltúlozzák) ezért legtöbbet és legtartósabban a környező országok magyarságának árthat. A romániai baloldal és jobboldal van annyira nacionalista, mint Orbán, és összefoghat a „magyar veszély” ellen.  Mi pedig maradunk a Bu.a.est iránti jámbor lojalitásunkkal.
Ágoston Hugó
Új Magyar Szó (Bukarest)

A könnyűlovasság és a páncélosok – beszélgetés Király Lászlóval
Költő, író. Sóváradon született 1943. november 19-én. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem orosz–magyar szakán diplomázott. 1967-ben a Lászlóffy Aladár által szerkesztett Vitorlaének című antológiában is szerepel, ugyanebben az évben jelenik meg első kötete Vadásztánc címmel. Az úgynevezett második Forrás-nemzedék egyik hangadó egyénisége. Előbb az Előre kolozsvári tudósítója, majd 1968-tól az Utunk szerkesztője, 1990-től pedig a Helikon főszerkesztő-helyettese volt nyugdíjazásáig. Költőként és íróként is ismert és elismert: több mint tíz verseskötete, két novelláskötete és egy regénye, a Kék farkasok jelent meg. Számos díj tulajdonosa, többek között József Attila-, Déry Tibor-díjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.
– Versben és prózában is igen elismert alkotó. Szétválasztja ezt a két alkotói „címet”?
– Nem választom szét. Úgy gondolom, minden, amit papírra vetek – eltekintve a kisebb munkáktól, amelyek távolabb állnak a fikciós szépirodalomtól –, fontos számomra, és nem teszek különbséget vers és próza között. Vannak írók, akik kirándulnak a költészet mezejére, és írnak néhány verset is, néha igen jókat, a magyar irodalomban sok példa van erre. Nálam fordítva volt: a próza területére tettem kirándulást, de a kirándulás tulajdonképpen rossz szó, mert nagy késztetést éreztem, hogy bizonyos dolgokat prózában mondjak el, éppen ezért nem teszek különbséget.
– Több mint tíz verseskötete és mindössze három prózakötete jelent meg, mégis sokszor hallani, hogy a Kék farkasok című regényt tartják egyik fő művének. Mit szól ehhez Király László, a költő?
– A Kék farkasoknak igen fura története van. A legnagyobb meglepetésemre a regény megjelenése után talán 35 évvel, a szovátai zöldségpiacon valaki meghallotta a nevemet, és egyből rákérdezett, hogy „a Kék farkasok?”. Egy fiatalember volt, engem nem ismerhetett arról a helyről, amelyet a Kék farkasok megidéz. Kiderült, hogy a Nyárád mentéről származik, és az édesapja adta a kezébe a regényemet azzal, hogy olvassa el, mert róluk szól. Ez igen jóleső dolog. Nem tudom, meg lehet-e mondani, hogy egy írónak mi a fő műve addig, amíg él, és tervei vannak elkövetkező munkákat is tető alá hozni. Kétségtelen, hogy regény lévén más az olvasóközönsége, és olyan témáról szól – szerénytelenül mondom, de nem én mondtam először –, amelyet így még nem közelítettek meg az erdélyi magyar irodalomban.
Hozzávéve azt, hogy egy fiatal költő első jelentősebb prózai művéről van szó, az ezzel járó „tökéletlenségekkel” együtt, úgy gondolom, hogy az őszinte beszéd az, ami ezt a könyvet az emberek számára érdekessé tette.
– Mit gondol, miért olvasnak ma sokkal kevesebben verset, mint mondjuk 50 éve?
– A hatvanas években, amikor indultam, a verseknek azért volt erősebb a hatása, mert a költők munkáiban, az akkor jelentkező fiatal nemzedékek munkáiban lehetett fölfedezni egy olyan hangot, látásmódot, szándékot, ami a nyíltabb, őszintébb beszédet tette meg céljául, holott olyan kor volt az, amelyben az őszinteség nem volt túlságosan célravezető, kifizetődő meg egyáltalán nem.
Minden korban létezik ez a probléma, de akkor kifejezetten így volt. Úgy gondolom, hogy az előttünk járó nemzedék és már a mienk is olyan úton indult el, amelyre odafigyeltek. Hozzá kell venni ehhez, hogy abban az időben a sajtóviszonyok, a médiaviszonyok milyenek voltak: magyar nyelvű televízió nem volt, rádió is alig, írott sajtó pedig majdnem semmi a mostanihoz képest, így érthető, hogy például egy Utunk című lapot habzsolva olvasott az ember, mert abban vélt fölfedezni néhol, a sorok között, netán teljesen eldugva, de a bennfentesek, a vájtfülűek számára mégis érzékelhetően olyan dolgokat, amelyre vágyott tulajdonképpen.
Úgy gondolom, hogy a vers a régi harcmodort tekintve a könnyűlovasság, amely először jelenik meg, és becserkészi a terepet, és először válik láthatóvá mindenki számára. A próza később érkezik, az a nehéztüzérség, meg a páncélosok, nehezebben mozognak. És hát a költők alkatilag is nyugtalanabbak, feltűnőbbek, mint a prózaírók. Abban az időben volt nekünk a híres-nevezetes Gaál Gábor Irodalmi Körünk, ahol hetente hangzottak el ezek az új lírai próbálkozások, amelyek az akkori hatalom szemében vadabbnál vadabb megnyilatkozások voltak. Híre is szaladt a dolognak – a versnek ilyen szempontból nagyobb volt a hatása. A próza később jön, a nagypróza megállapodott időkben születik, csata közben harci dalt rikoltoznak az emberek, és nem novellákat olvasnak, meg regényeket.
Hogy manapság olvasnak-e verset, vagy sem, azt nem tudom. Nyilvánvalóan nagyobb a dömping is, hiszen szűrés gyakorlatilag nincs, mindenki maga szűri meg a mondandóját. Ilyen értelemben eltűnt a verseket körüllengő kis titok, hiszen akkoriban az én kedvenc elméletem szerint minden jó erdélyi magyar versben – azért mondom ezt, mert ezt a költészetet ismerem a legjobban – két vers volt tulajdonképpen: egy vers a sorokban és egy vers a verssorok között.
Nemrégiben a Székelyföldben Ferencz Imre igen jó verset írt arról, hogy a verssorok közötti verset nem találja manapság sehol, illetve nem magáról írja, hanem a kétségbeesett nyugdíjas cenzorokról, akiknek már nincs mit kutatni (A sorok között című vers). Lehetséges, hogy e titokzatosság – ami nem árt a művészetben, hogyha van – miatt volt népszerűbb a vers. Egy régi kedves ismerősöm, egy egyetemről eltávolított irodalomtanár, aki okítgatott bennünket az induláskor, azt mondta: ne légy hülye, és nehogy mindent beleírj a munkádba, meg kell hagyni az egyharmadot vagy az egynegyedet az olvasónak, hogy ő írja tovább magának.
Egy tapasztalatom azért van, és ez egészen friss: ha a verset a hallgatóhoz viszi az ember, akkor igen nagy hatása van mind a mai napig, mindenki felvillanyozódik a versek hatására, és olyankor derül ki, hogy tulajdonképpen mennyire hiányzik nekik. Lehetséges, hogy egyik útja ez lenne a versek ezutáni terjesztésének.
– Esterházy egy televíziós műsorban mondott véleménye jut eszembe, miszerint a „beszélő író” szerep nem természetes állapot, hiszen az írónak arra van jogosítványa, hogy a műveit létrehozza, nem arra, hogy beszéljen azokról vagy bármilyen közéleti problémáról. Ön visszahúzódó alkotó, ritkán szerepel, mit gondol a „beszélő író” szerepkörről?
– Nem abból indulok ki, hogy ki mit mondott erről, én valóban nem szeretek szerepelni. Nagyon szerettem szerepelni diákkoromban, mint amatőr színész, ma már nem. Kiülni egy asztalhoz a közönség elé kifejezetten nem szeretek, elkerülöm az ilyen alkalmakat, amennyiben lehet. Valóban úgy gondolom, hogy az irodalmi mű önmagáért beszél, még interpretáló művészekre, színészekre, előadóművészekre sem igen lenne szüksége.
Igen ám, de amennyiben olyan világot élünk, amelyben nincs idő arra, hogy az előadóművészeink a mi verseinkkel utazzák körbe a Földet, azonfelül a könyvterjesztés olyan állapotban van, amilyenben, vagyis a könyv nem jut el arra a helyre, ahol tulajdonképpen várnák, az ember nem tud ellenállni egy-egy meghívásnak, és bár megválogatom, hogy hova megyek el, évente négy-öt meghívásnak eleget teszek. Nem az a célom, hogy magamat helyezzem előtérbe és mutogassam, hanem az, hogy a közönséget próbáljam bevonni a mindnyájunk által most írt irodalom szeretetébe, fölpártolásába. Ilyen értelemben úgymond „hazafias lelkesedésből” teszem ezt, mert én magam nem jelentkeznék soha.
– Visszatérve a sorok közötti versekhez, ön szerint a kommunizmus kimondottan a művészet számára rossz volt, vagy éppenséggel jó volt?
– Az én és a hozzám közelebb álló alkotók egybehangzó véleménye szerint nem tehető fel így a kérdés, hogy rossz volt-e, vagy jó volt. Rossz volt abból a szempontból, hogy nem lehetett egyenesen beszélni, éleslövészet nem létezett, de a művészet egyébként sem éleslövészet. A művészetnek minden hatalom jót tesz, az igazi művészetnek, ha a kezét, lábát lekaszabolják, és a nyelvét kivágják, az is jót tesz, az igazi művészetet egy dolog teheti tönkre: ha az alkotót sikerül a hatalomnak megvásárolnia vagy megijesztenie.
Egyébiránt a művészetre hatványozottan igaz a mondás, hogy ami nem öl meg, az erősít. Tisztességes művész számára a kommunizmus éveiben nem volt kétséges az, hogy hol a helye, a hatalomhoz viszonyítva milyen állást foglal el. A legjelentősebb munkák azok, amelyek túl tudják élni a hullámvölgyeket – az olvasói hullámvölgyeket, és ezek mind válaszként születtek erre az elnyomásra. Könyvekkel igazolható, hogy abban az időben igen-igen jelentős művek születtek, úgyhogy szerintem helytállt a művésztársadalom.
– Jó viszonyban volt Lászlóffy Aladárral, akit élete végén sok más művésszel együtt szintén meghurcoltak ügynökmúltja miatt, holott pozíciójánál fogva nem kerülhette el a titkosszolgálattal való kapcsolattartást. Mit gondol az ügynökmúltak mostani erőltetett feltárásáról?
– A leszámolásnak semmilyen körülmények között nem vagyok híve, hiszen mögötte mindig ott a gyanú, hogy pillanatnyi meggondolások alapján történik, és nem biztos, hogy erkölcsileg vagy akár az igazság szempontjából jó cselekedet. Az kétségtelen, hogy a tisztánlátás érdekében szükség van, hogy megtudjuk, ki mit, hogyan ítélt meg annak idején, főleg az erkölcsi hozzáállása mit engedett meg, milyen fajta kapcsolatot a hatalommal. Van egy küszöb, mégpedig, hogy valaki önszántából informálta-e a hatalom soros szerveit, vagy sem, és persze még rosszabb, ha ebből előnye is származott.
Azt, hogy Lászlóffy Aladár milyen viszonyban volt a belügyi szervekkel, nem tudom. Jó viszonyban voltam vele, generációm indulásakor a Vitorlaének című, fiatal költők műveit tömörítő antológiát ő gyűjtötte, ő szerkesztette és intézte el a kiadását, így mi hálásak voltunk ezért. Aladár írószövetségi párttitkárként hivatalból kapcsolatban állt ezekkel a szervekkel, köteles volt véleményt nyilvánítani időnként arról, hogy mi történik az írószervezetben. Ha azon kívül, magánszorgalomból dolgozott nekik – amit én nem hiszek –, akkor igen súlyos lenne a helyzet. Mivel azonban a részleteket nem ismerem, nem is vagyok hajlandó változtatni visszamenőleg azon az emlékeimben élő Lászlóffy Aladár-képen, amit megszoktam.
– Korábban azt nyilatkozta, hogy a Gaál Gábor-kört a szabadság levegője járta körül. A hatalom hogyan viszonyult hozzá?
– A kör spontán nőtte ki magát egy olyan heti fórummá, ahová úgy érezték az emberek, hogy érdemes elmenni, és odafigyelni arra, amit az ifjú titánok fölolvasnak és megvitatnak. Állítom, hogy az én nemzedékem jóindulattal és teljesen naivan ment bele ebbe a dologba, föl sem merült, hogy előre leszögezett szempontok alapján vitatkozzunk, így spontánok, kissé talán színvonaltalanok, de annál vehemensebbek voltak a vitáink.
A hatalom természetesen gyanakodva figyelte ezt a sok tagot számláló kört, de annak idején a Szovjetunióban – amelytől nagyban függtek a kelet-európai országok – a művészetekben, különösen az irodalomban volt egy nagy nyitás, szabadabb légáramlás volt érzékelhető, ezért úgy gondoltuk, hogy itt is lehet. Szándéka sem volt senkinek rendszerellenes műveket alkotni vagy fölolvasni, de természetesen voltak beépített emberek. Itt mindig a jelentőkkel volt a baj, hiszen sokan nem pontosan azt jelentették, ami elhangzott, hanem igyekeztek jó pontot szerezni a hatalom szemében. Akkoriban született és mindig érvényes a vélekedés, hogy békében megvolnánk a besúgóinkkal, csak annyit várnánk el, hogy pontosan azt jelentsék, amit hallottak.
– Mennyire volt meghatározó a kör a pályakezdők számára, illetve az egykori kör hagyományait tovább éltető Bretter György Irodalmi Kör által nyújtott lehetőségek mennyiben mások a mostani pályakezdők számára?
– Nem ismerem a Bretter-kör tevékenységét, csak annyiban, amennyi ifjú barátaim révén eljut hozzám. Gondolom, lényeges különbség az, hogy a mi időnkben az egyetemi tankönyvekben sem szerepelt semmi, ami nyitást jelentett volna számunkra, így a körnek önképző, egymást képző szerepe is volt, művészképzésnek számított. Voltak idősebb kollégák, akik szívesen eljártak a körre, és szóba álltak velünk, ami kezdő tollforgatóknak sokat jelentett. Rang volt részt venni a körön, nemcsak a szerzőknek, hiszen volt, hogy 80–100 ember is megjelent, akik közül sokan nem irodalmárok voltak. A mai nemzedék elképesztő előnnyel indul, hiszen a tájékozódásukat tekintve nyitott kapuk előtt állnak, egyedül rajtuk múlik, hogy milyen művészeti élményeket építenek be a saját művészi világukba. Ez nehezebb is, hiszen a mi időnkben más út nem volt, most annyi út van, ahány ember. De a szabadság sem könnyű műfaj.
– Mi a véleménye a fiatalabb nemzedékről?
– Ha szívesen olvasok manapság irodalmi alkotásokat, akkor legszívesebben a fiatalokat olvasom, annál is inkább, mert tőlük várom az újítást, az általam eddig nem ismert szempontok fölfedezését és a dolgok megközelítésének egy más módját. Természetes, hogy a világot a fiatalok viszik előbbre, és nem az öregek, az öregeknél csak az lehet érdekes, ha szellemükben fiatalosak maradnak. Igen derűlátó vagyok az erdélyi magyar irodalmat illetően, érdekesnek tartom az új alkotásokat, nagy szeretettel olvasom őket, és egyáltalán nem vagyok kétségbeesve, hogy válságban lenne az irodalom, a költészet meg különösképpen nem. Nagyon szeretem a fiatalokat, és nagyon büszke vagyok rájuk, ezt olyan helyen is szoktam hangoztatni, ahol szinte nem is veszik jó néven.
– Min dolgozik mostanában?
– El nem készült munkákról nem szívesen beszélek. Természetesen írok verseket, készül egy új verseskönyv, szándékom szerint ebben az évben elkészülök vele, talán meg is jelenik. Ami a prózát illeti, ott egy kissé csehül állok, legalább három hosszabb prózai munkám áll félbehagyva, és nem tudom biztosan megmondani, hogy tovább írom, befejezem-e őket, vagy sem. Ahhoz még mindig túl mozgékony vagyok, hogy teljes erőmet erre tudjam koncentrálni. Nem azok közé a szerzők közé tartozom, akik évekkel előre megtervezik, hogy mit fognak írni, nálam még mindig igen nagy a szerepe annak a látogatónak, aki időnként arra biztat, hogy fogjak neki valaminek.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Az értelmiség ne sétáljon csapdákba
BALÁZS IMRE JÓZSEF kolozsvári költő, a Babes-Bolyai Tudományegyetem adjunktusa, a Korunk folyóirat főszerkesztője decemberben volt a Várad folyóirat Törzsasztal sorozatának vendége. Főszerkesztői, egyetemi tanári, költői gondjairól kérdezte őt Kinde Annamária az Erdélyi Riport 2012/3. számában megjelent interjúban.
- Gyanakvó ember vagy?
- Jóhiszemű ember vagyok, de a szakmámból kifolyólag muszáj lett gyanakvónak lennem. Egy szerkesztőnek fontos erénye a gyanakvás. De azt hiszem, hogy a civil énemben ez továbbra sem mozdította ki a jóhiszeműséget. Elég nagy jóindulattal szemlélem a világot. A szerkesztőnek meg nyilván azért kell gyanakvónak lennie, mert a beérkező kéziratokban ellenőriznie kell helyesírástól elkezdve nevekig és egyéb adatokig, születési évszámokig, könyvkiadók nevéig sok mindent. Sűrűn szoktam javítani a Korunkhoz beérkező cikkekben mindezeket az adatokat.
- Egy interjúban a Korunk helyéről kérdeztek téged a lapok között, és azt mondtad ott, hogy ha hadászati szempontból nézzük, akkor a Korunk a nehéztüzérség. Háborús időket élünk?
- (Nevet) Hát, remélem, hogy azért nem tartunk még háborús időknél. Nem élünk nagyon jó időket, de háborúsnak nem nevezném a helyzetet. Ezek a hadászati metaforák egyébként az életben mindenhol, házasságtól kezdve egyéb emberi kapcsolatokig és a szakmáig mindenhol előfordulnak. A napilap egyféle, a hetilap más feladatokat lát el, a havilapnak ebből a szempontból egyaránt el kell végeznie a mélységes lerombolását és a mélyről felépítését a dolgoknak.
- A világnézet alakításában vállal szerepet a Korunk, ezt mondod, illetve egy másik szövegben arról is beszélsz, hogy a klasszikus folyóirat-megjelenés már nem elég: az eseményjelleget és a személyességet tartod fontosnak abban, hogy a kulturális érték megtalálja a közönségét. Hogy is van ez? Hiszen a folyóiratban inkább tanulmányokat találunk, a rendezvények pedig többnyire az írókról szólnak.
- Én az eseményjelleget közös pontnak, a folyóiratban és a rendezvényekben közös elemnek tartom. Az eseményjelleg, mint célkitűzés, fontos. A Korunknak az utóbbi évekbeli legnagyobb sikerei az élő eseményekhez fűződtek, amelyekre vélhető volt, hogy nagyon sokan eljönnek, és ez igen gyakran így is történt.
- Hogyan lehet egy tematikus lapszámból vagy annak a bemutatójából esemény?
- Jól ki kell találni a tematikát. A tematikus számok nagy lehetősége, hogy olyan dolgot is képesek eseménnyé tenni, ami azelőtt nem volt esemény. Még akkor is, hogyha nehéz előre megjósolni, melyik lapszámból lesz esemény. De a lehetőség ott van benne.
- Elképzelhető egy olyan tematikus szerkesztés, amely csak követi a folyamatokat, de lehet, hogy pont egy ilyen tematikus összeállítástól figyelnek oda valamire.
- A történettudományi előadásokat is a Korunk-események közé sorolnám, vagy például azt is, hogy 2011 nyarán megjelent A mi huszadik századunk címmel egy többszerzős történelmi tanulmánykötet a kiadónknál, Gyáni Gábor, Romsics Ignác és mások közöltek benne öt nagy történelmi tanulmányt, és rögtön látszott, hogy ez egy esemény. Abból is, hogy a könyvterjesztők egy hónap alatt elhordták az egészet a kiadóból. Reméljük, el is fogják adni, de az biztos, hogy most a kiadóban nincsen belőle. Ez például szerintem egy esemény.
- És pontosabban mit kell értenünk akkor, amikor a személyességről beszélsz?
- Itt is a Korunk Akadémiáról van szó elsősorban. 2008 óta megy az a sorozatunk, amelyben minden hónapban egy történész és minden hónapban egy író szerepel. Ezek a rendezvények 200 fős közönséget is be tudtak vonzani olykor, ami Kolozsváron akár tíz évre visszamenőleg nézve is nagyon ritka volt. A személyesség abban áll, hogy ha a Korunkban megjelentetünk egy Romsics Ignác-tanulmányt, nem látjuk azt, hogy mekkora hatást vált ki, hányan olvassák el. De eljönnek az előadására százötvenen vagy akárhányan, és ott a személyességgel hozzátevődik egyértelműen valami a szöveghez is. Az írói estsorozaton, amit személyesen én csinálok, ugyanezt érzékeltem: ott is bejött ez az eseményjelleg, mert Nádas Péter a hetvenes évek óta nem volt Kolozsváron, vagy Szabó T. Anna íróként a szülővárosában soha nem lépett fel, amíg az estjét meg nem tartottuk. Amikor Dragomán Györgynek a román nyelvű kötetét lanszíroztuk román nyelvű közönség előtt, akkor is begyűltek az emberek. Ezeknek a dolgoknak a varázsa nagymértékben a személyességben áll. A folyóirat-kultúra átalakul. Nem biztos, hogy az a megfelelő szó, hogy válságban van, de az a forma, ahogy eddig volt, annak a magától értetődése erősen kérdőjelessé vált. De ugyanazt a funkciót, amit a folyóirat betöltött évtizedeken át, meg kell próbálni más csatornákon keresztül érvényesíteni, és mi ezzel próbálkozunk.
- Milyen jelek vezetnek ahhoz a következtetéshez, hogy kérdőjelessé vált az eddigi forma?
- Generációs alapon lehet ezt a leginkább érzékelni. Én azokról beszélek most, akiket tanítok az egyetemen, irodalmárokról. Nem az átlagolvasókról, hanem azokról az emberekről, akiknek szakmájukból adódóan ismerniük kellene folyóiratokat. Mert amikor mi egyetemisták voltunk, ebből a szempontból más helyzet volt, pedig nem volt az annyira régen. Én minden évben azzal kezdem a félévet a harmadéveseknél: soroljanak fel folyóiratokat, amiket olvastak az elmúlt évben. Vagy aminek több lapszámát olvasták. Magyarországi folyóiratokból minimálisat sorolnak, romániaiakból alig valamivel többet, a Litera.hu az ismétlődő, ami azt jelzi, hogy az interneten még csak-csak megvan a tájékozódási csatorna, de maga a nyomtatott folyóirat fogalma, egy-egy lapszám átlapozása hiányzik: ez generációs alapon működik, valahol a jelenlegi huszonéveseknél átalakult az erre való szocializáció. Ezen meg lehet próbálni valamit alakítani, de a változást egyetlen folyóirat biztosan nem tudja elérni. Mi például azt csináljuk, hogy középiskolákba visszük be a Korunkot. Játékos formában kérdésekre válaszolnak azok, akik középiskolásként megrendelik, a tanárokat is bevonjuk ebbe, hogy segítsenek célba juttatni a lapot, a valóban érdeklődő diákokhoz. A résztvevők pedig nyernek valamit, amikor válaszolnak a lap által feltett kérdésekre. Ebből a Korunknak nincsen semmi anyagi haszna, a cél egyszerűen fenntartani ezt a médiumot, egyáltalán azt a tapasztalatot, hogy létezik nyomtatott folyóirat. A funkciót az internet részben átveheti, így lehet valamelyest áthidalni ezt a generációs űrt.
- A Korunknak minden lapszáma elérhető a világhálón, úgyhogy elég, ha a nevét megjegyzik, és már megtalálják.
- Igen, ez egy tudatos stratégia, hogy a terjesztési gondokat és ezt a generációs szakadékot próbáljuk áthidalni.
- Egyetemi oktatóként többek között egy ilyen tárgynak vagy az előadója, amit úgy hívnak: Az irodalmár szakma elmélete és gyakorlata. Mit tanítasz ezen belül?
- Megtanulnak korrektúrázni. Vizsgáznak korrektúrázásból. De nyilván nem csak ezt. Ez a minimum.
- A korrektúrázásnak elmélete is van?
- El kell magyarázni, hogy miért kell ezt csinálni, amikor egyszerűen ki is lehetne húzni a hibás szöveget, és fölébe írni a helyeset. Elmondom nekik, hogy mik a korrektúra előnyei. De nyilván nem ez a lényeg, hanem azt vettük észre, hogy a végzettjeinknek csak egy része – hogy mekkora része, az változó – lesz tanár. Másik része nem tanár lesz. És azt láttuk, hogy felbukkannak újságszerkesztőségekben, korrektorok lesznek könyvkiadókban, rendezvényszervezésben civil szervezeteknél dolgoznak. Rám hárult a feladat, hogy erre felkészítsem őket. Én azzal szoktam kezdeni ezt a tantárgyat, hogy ez minden, ami nem a tanársággal és a kutatással kapcsolatos, és az irodalmi életben való tájékozódásról szól. Erről fognak szólni ezek az órák. És hogy valami konkrétummal mindenképpen maradjanak, fontosnak tartottam a korrektúrázást, hiszen ez az alap, hogyha el akarnak helyezkedni korrektorként vagy szerkesztőként. A végére, ha mást nem, akkor tudni fogják, hogy minek hol kell utánanézni. Az ISBN számtól kezdve a kolofonig, tehát ha kinyit egy könyvet, lesz fogalma arról, amit egy normális olvasó valószínűleg nem tud, vagy nem tudja, mire való, és milyen formában kell megjelennie. Rengeteg igénytelen kiadó és kiadvány van. Ha ők ránéznek majd egy ilyen könyvre, akkor azt reméljük, hogy meg tudják majd ítélni, hogy mennyire komoly a kiadvány. Ez tehát egy gyakorlati tárgy, és a szerkesztői énemmel elég nagy az átjárás, amikor ezt tanítom (nevet).
- Emellett meghívottakat szoktam vinni az egyetemre, könyvkiadói szerkesztőt, folyóirat-szerkesztőt, akitől bármit lehet kérdezni. A Kriterion, a Koinónia, a Helikon, a Látó, a Napsugár szerkesztőit, aki éppen ráér.
- Olvastam róla, hogy Magyarországon a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen létezik ehhez hasonló kiadói szerkesztő képzés. Nálunk is lehetne ezt nagyobb óraszámban tanítani, és szakmai gyakorlatokat rendelni hozzá, fel lehetne építeni egy ilyen, részletesebb képzést, mert jók a visszajelzések.
- A szerkesztői éneddel már találkoztunk, de azt még nem tudjuk, hogy mikor vagy költő.
- Nem jó válasz erre az, hogy szabadidőmben, mert akkor azt jelentené, hogy ez valamilyen hobbi, de annál azért több.
- Már csak azért sem lenne ez jó válasz, mert a költőnek tudomásom szerint egyáltalán nincs szabadideje…
- Van néha olyan igénye az embernek, amikor befelé szeretne menni egy kicsit önmagába. Azt hiszem, ezzel függ össze. Ez nem mindig van. Amikor nagyon kifelé élek, akkor a költői énem visszaszorul és pihen. Lehet, hogy egy-egy mozgalmas este után éppen váratlanul is előbújik belőlem, de azt hiszem, hogy a csendesebb, elmélyülősebb időszakokban van nagyobb szükségem nekem erre az énemre. És azért megvannak mindennek a pillanatai.
- Azt is tudjuk rólad, mert beszéltél róla többször, hogy a Szilágyi Domokos műveivel való találkozás fordította a sorsodat abba az irányba, hogy végül ezt a pályát választottad. Amikor ez történt, akkor te hány éves voltál? Akkor már írtál verseket?
- Olyan tizenhét-tizennyolc éves lehettem, és nagyjából akkortájt kezdtem írni verseket, de akkor még ez a tipikus kamasz-dolog volt, ami nem volt jó vers.
- Eszerint megtörténhetett volna az is, hogy a versírás abbamarad. Te akkor nem is a költőséget választottad a Szilágyi Domokos műveivel való találkozásod kapcsán, hanem a szerkesztői hivatást?
- Nem. Az irodalmat. Mert én sokáig fizika meg matek szakra készültem. Ilyen osztályban is végeztem Udvarhelyen.
- Tehát akkor még az, hogy te később szerkesztőként fogsz dolgozni, nem volt nyilvánvaló.
- Nem. Bár ’89-ben, a forradalom idején, amikor én 14 éves voltam, a segélycsomagban édesanyám kapott egy írógépet. Egy szalagos, özönvíz előtti, amerikai vagy nem tudom, milyen gyártmányú szerkezetet, iszonyúan kopogós volt, erősen kellett ütni a billentyűket. Akkor a nyolcadikos osztálytársaimnak az írógépen indigóval diáklapot szerkesztettem négy oldalon. De az megint másról szólt. Az egy olyan pillanat volt, amikor valamit kellett csinálni.
- A lányaid már írnak verset? Mondjuk el, hogy hány évesek!
- Persze. (Nevet) „Apa, ma is írtam egy verset!” Még nem is tudtak írni, és már mondtak ilyeneket… Most már tudnak írni. A nagylányom most hétéves, a kicsi ötéves lesz.
- Tíz-tizenöt éven belül számíthatunk a köteteikre, vagy ha tovább gyorsul a világ, akkor még hamarabb?
- Egyelőre inkább az a sorsuk, hogy olvasók és múzsák is és társszerzők. De egyébként a kolozsvári közegben ez egyáltalán nem számít lassan kivételnek, hogyha Zágoni Balázsnak a gyerekei mesehősök lettek Zágoni Barnitól Zágoni Hannáig és Dorkáig, Demény Péter lánya, Ágóbágó szintén könyvhős lett, Berszán Matyi Farkas is a Berszán István könyvében. Az én nagylányom is szerepel a Hanna-hintában.
- Bevonultak az irodalomba.
- Igen, ebből nehéz már kimászni. Szilágyi Júlia mesélte, hogy az ő kisfia, Mihály, amikor annak idején találkozott Kobakkal, akkor nem értette a dolgot. Hát Kobak az egy mese, nem egy gyerek. Hosszú évtizedekre visszanyúló hagyománya van ennek is.
- Az erdélyi viszonylatban nagyvárosnak tekinthető Kolozsváron belül is létezik egy elkülönülő magyar város?
- Szerintem igen. Általában megvannak azért a kontaktusok a rétegekben. Nem az élet teljes színterén van meg az embernek a kontaktusa a román lakossággal. A boltban megvan, ha valaki focizni jár, akkor ott lehet, hogy románok is vannak, tehát valahol mindig van kapcsolat. De az élet teljessége a magyaroknak inkább csak a kis magyar világ. Persze nincs annyira elszigetelve, mint egy székelyföldi helyen, ahol eleve nincsen akkora átjárási lehetőség.
- A nagyváradi Szacsvay Akadémia előadás-sorozatának egyik előadója, Horváth István beszélt arról, hogy az erdélyi magyar értelmiség fele Kolozsváron él. Mennyire érezhető ez? Meddig képes még betölteni a társadalmi szerepét az értelmiség? Képes megmaradni, újratermelődni, vagy szétszóródnak majd ők is a világ élhetőbb országaiba?
- Én ezt az egyetemi szférához kötném, és annak tulajdonítom ezt a koncentrációt. Az egyetemi szférában az utóbbi évek nem voltak a legjobbak. Legalábbis a humán tudományokban. Nem rentábilis, nem kifizetődő. Magyarán: az új végzettek nem tudtak megtapadni Kolozsváron. A közoktatásnak az egyébként nagyon jó, hogy a legjobb végzettjeink a bölcsészkarról Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Gyergyóban tanítanak.
- Kellene legyen egy olyan távlat, célképzet a fiatalok előtt, hogy ha dolgoznak, akkor ők is részévé lehetnek ennek a rétegnek. Én ezt most úgy látom, hogy a mindenféle válság hatására a fiatalokra jellemzőbb a pesszimizmus, és ennek reális alapja van.
- Az értelmiségnek a kritikus és analitikus szerepét tartom fontosnak. A mostani korszaknak a legnagyobb veszélye a manipulálhatóság. Az ember észre sem veszi, hogy mit csinál vele a politikus, a média, a fogyasztásra ösztönző gazdasági reklám. Az értelmiség hátha jobban észreveszi, hogy ne sétáljon bele a csapdákba, és erre felhívja másoknak is a figyelmét.
- Képes-e az értelmiség arra most, hogy ellássa ezt a feladatot?
- Mindig van, aki ellátja ezt a feladatot. Lehet, hogy valaki egy blogot ír, és egy nagyon specifikus területen ezeket a manipulációkat megmutatja. Én nem hiszem, hogy olyan volna most a helyzet, hogy az értelmiségnek ne volna feladata, és ne lenne képes azt betölteni. Csak nem biztos, hogy eléggé látszik ma az értelmiségiek teljesítménye.
Névjegy
Balázs Ime József (Székelyudvarhely, 1976) matematika–fizika tagozaton végzett a Tamási Áron Gimnáziumban. 1994–1998 között a kolozsvári Babeº–Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakos hallgatója. 1998 óta tanít az egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén, 2004 óta adjunktusként. 2004-ben védte meg Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban című doktori értekezését. 1999 óta a Korunk irodalmi és kritikai rovatának szerkesztője, 2008-tól a lap főszerkesztője. 1996 óta publikál verseket, irodalomkritikát, tanulmányokat folyóiratokban, antológiákban, napi- és hetilapokban. A Hermeneuta elnevezésű táborok egyik szervezője és előadója. József Attila-díjas (2011), a József Attila Kör, az Erdélyi Magyar Írók Ligája, a Romániai Írók Szövetsége és a Szépírók Társasága tagja. Legismertebb kötete: Vidrakönyv (versek, Éneklő borz, 2006).
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Ponta: Tőkésék helyett RMDSZ
Az RMDSZ-nek a parlamentben van a helye, de az ellenzéki oldalon, jelentette ki hétvégi, sepsiszentgyörgyi látogatásakor Victor Ponta. A Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke elmondta: azt szeretné, ha az RMDSZ jutna be a román parlamentbe, és nem „Tőkés pártja”.
A politikus szerint a Tőkés László védnöksége alatt létrehozott Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szélsőséges, szinte fasiszta politikát folytat, ami hasonlít a magyarországi szélsőjobb pártok politikájára, a Jobbikra sőt még az Orbán Viktor által vezetett pártéra is, ez számukra elfogadhatatlan. Victor Ponta ugyanakkor bírálta az RMDSZ-t is, amikor kifejtette, hogy a szövetségnek vállalnia kell a jelenlegi kormány intézkedéseinek következményeit. Hozzátette: egy demokratikus országban egy akkora kisebbségnek, mint a magyar, kell hogy legyen parlamenti képviselete, e nélkül ugyanis a feszültségek helyi szinten maradnának, magyarázta Ponta, aki szerint az RMDSZ-szel tudnak párbeszédet folytatni, de nem veszik be az USL-kormányba.
Arra az újságírói kérdésre, hogy alakulatának milyen választási ajánlata van a magyar kisebbség számára, leszögezte: nincsenek ellenérzései a romániai magyar közösséggel szemben, „nem vagyok soviniszta vagy szélsőséges, szerintem minden román állampolgárt ugyanazok a jogok illetnek meg”. Hozzátette: a Năstase-kormány idején a magyar közösség több eredményt ért el, mint azelőtt összesen, hasonlóképpen a Tăriceanu-kormány idején is bővültek a magyar közösség jogai. Hozzátette: kizárólag politikai okai vannak annak, hogy nem akar az RMDSZ-szel kormányozni.
Márton: nincs sok esélye az USL fellebbezésének
A mihamarabbi kormányra kerülés érdekében az USL ma beadványt tervez benyújtani az Alkotmánybírósághoz, amelyben kéri az Ungureanu-kabinet felfüggesztését és előrehozott választások kiírását. Márton Árpád, az RMDSZ jogász-képviselője szerint nem valószínű, hogy a taláros testület helyet ad az ellenzék óvásának. „Nincs olyan paragrafusa az alkotmánynak, amely sérült volna. Az Alkotmánybíróság amúgy sem foglalkozik a parlament eljárásbeli kérdéseivel, bár az is igaz, hogy volt már rá precedens” – magyarázta az ÚMSZ-nek. A képviselő szerint a határozatképtelen szakbizottságok a miniszterekről nem véleményezést állítottak ki, a jegyzőkönyvekben „ajánlást” fogalmaztak meg.
Összevesztek, kibékültek?
Az Ungureanu-kabinet beiktatásakor mondott békülékeny hangnemű beszédéért Victor Ponta a hétvégén továbbra is megosztotta az USL vezetőit. Ion Iliescu volt államfő, a PSD tiszteletbeli elnöke védelmébe vette a szerinte érett politikusként viselkedő Pontát, és ajánlkozott Crin Antonescu liberális elnök „ráncba szedésére”. Politikai elemzők az USL két társelnöke közötti szakadék mélyüléseként értelmezték azt a hírt is, hogy Ponta egyedül tesz eleget kettejük tengerentúli meghívásának. Utóbb mindketten cáfolták, hogy összevesztek volna, hangsúlyozták, már hetekkel ezelőtt eldöntötték, hogy csak Ponta utazik az Egyesült Államokba.
Traian Băsescu ismét magához hívta a pártokat
A kormányváltás sikeres lebonyolítása után Traian Băsescu államfő ismét magához rendelte a parlamenti pártok képviselőit, hogy az uniós pénzügyi stabilitási szerződés ratifikálásáról és a törvényhozási munka biztosításáról egyeztessen velük. Az ellenzéki Szociál-Liberális Szövetség (USL) vezetőit ma délre, a koalíciós alakulatok képviselőit pedig délután egy órára várja a Cotroceni-palotába. Victor Ponta PSD-elnök tegnap elmondta, az USL még nem döntötte el, hogy eleget tesz-e a meghívásnak, de előrebocsátotta, a részvétel ellen érvel majd. Mint ismeretes, az ellenzéki alakulatok parlamenti bojkottot hirdettek mindaddig, amíg előrehozott választásokat nem írnak ki, így a törvényhozás több szakbizottsága és a szenátus döntésképtelen.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Huszonnégy órás magyar adás?
A nemzeti kisebbségek nyelvén sugárzott közszolgálati tévé- és rádióadások műsoridejének kiterjesztése is szerepel majd abban a koalíciós protokollumban, amelyet jövő héten írnak alá a kormánypártok – erősítette meg lapunknak tegnap Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke.
Korábban Moldován József távközlési államtitkár nyilatkozta, hogy az egyezmény a közszolgálati rádió és televízió magyar nyelvű műsoridejének növelését is tartalmazza.
„Olyan helyi vagy regionális adókról van szó, amelyek esetében huszonnégy órás programot szeretnénk létrehozni. Ilyen például a Marosvásárhelyi Rádió is” – pontosított az államtitkár. Az Ungureanu-kormány új programja is előrevetíti ezt a lehetőséget, anélkül azonban, hogy konkrétumokat is tartalmazna: a kormányprogram vonatkozó fejezetében az szerepel, hogy a kormányzat „fontosnak tartja a tévés és rádiós frekvenciák hatékonyabb kihasználását azon állami tulajdonú kereskedelmi társaságok intézményes összehangolása révén, amelyek a kommunikációs folyamatban érintettek”.
Lapunk megkereste az ügyben Szász Attilát, az Országos Audiovizuális Tanács (CNA) nemrég lemondott tagját, aki jelenleg a Marosvásárhelyi Rádió megbízott főszerkesztő-helyettesi teendőit látja el. A médiaszakember az Új Magyar Szónak elmondta: a Marosvásárhelyi Rádió hallgatóinak régi vágya, hogy huszonnégy órás adást élvezhessenek, ebben az ügyben azonban politikai megerősítésre van szükség. Ehhez ugyanis a Országos Hírközlési Hatóságnak (ANCOM) kell jóváhagynia a szabad frekvenciákat, mivel a marosvásárhelyi, illetve a kolozsvári rádió magyar nyelvű műsorai természetszerűen külön frekvenciára költöznének.
Turos Lóránd, a Román Rádiótársaság (SRR) műsorainak sugárzásáért felelős Országos Rádiókommunikációs Társaság (Radiocom) kereskedelmi igazgatója lapunknak elmondta: a technikai feltételek adottak, csupán az ANCOM-nak kell jóváhagynia a dolgot. „Ha tehát a SRR hétfőn bejelenti nekünk, hogy ezeken a frekvenciákon kell sugározni, mi rövid idő alatt végre tudjuk hajtani a kérést” – magyarázta Turos. Mint hangsúlyozta, technikai szempontból viszonylag egyszerű műveletről van szó.
Sebesi Karen Attila, a Román Televíziótársaság (SRTV) igazgatótanácsának tagja, a közszolgálati tévé kolozsvári területi stúdiójának szerkesztője megkeresésünkre elmondta, üdvözlendő egy, a műsoridők kiszélesítésére vonatkozó döntés, de megfontolandó lenne a meglévő műsoridők átcsoportosításának, illetve alkalmasabb időzónába költöztetésének lehetősége is. Felvetésünkre, hogy a kiszélesített műsoridő több embert igényel majd, Sebesi úgy fogalmazott: „a döntés mindenképp érzékenyen érinti majd azokat, akik azon munkálkodnak, hogy drasztikusan csökkentsék a SRTV emberállományát”, de bízik abban, hogy az igazgatótanács megtalálja a jó megoldást erre a helyzetre.
Farkas István
Új Magyar Szó (Bukarest)

Emlékezzünk a kommunizmus bűneire és áldozataira
A XX. század fantasztikus tudományos és technikai felfedezései egy új, boldog és reményteljes jövőt ígértek, de két véres háború és két szörnyű ideológia az öldöklések és téboly korszakát zúdították a világra.
Magyarországon minden év február 25-én tartják a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapját.
Eggyel több a szomorú emléknapok száma, hiszen január 27-e (Auschwitz felszabadítása) Holokauszt Emléknap, de a szomorú emléknapokhoz sorolnám a mi október 6-ánkat is, és ez folytatódhatna tovább, hiszen történelmünk világviszonylatban is telve gyásznapokkal. Ezek az emléknapok valójában emlékeztető napok, hiszen tulajdonképpeni céljuk, hogy a szomorú események soha ne ismétlődjenek meg. Próbálkozunk, igyekszünk, de sajnos ezek a megemlékezések sem segítenek eléggé, a történelem egyelőre ismétli magát, a gonoszkodás tovább folyik.
A nácik által elindított borzalmas háború, és az „alacsonyrendűek” ritkítása, 12 év alatt legalább 50 millió áldozatot követelt, de a szám valószínű nem reális, ennél többen pusztultak el. A 73 évig tartó kommunista diktatúra áldozatainak számát száz millióra becsülik, de a statisztika itt is valószínűleg pontatlan. Már abba is szörnyű belegondolni, hogy ahogy ma – a tőke birodalmában – milliárdokkal dobálózunk, úgy labdázunk a sötét múlt emberáldozatainak statisztikai adataival is, hiszen újabb és újabb adatok feltárása után, még ezer, még millió áldozat kerül a listára. A Szovjet birodalom felbomlása után „felszabadult” kelet-európai országok különböző módon viszonyultak múltjukhoz. Sokan még a rendszerváltás tényét is megkérdőjelezik, hiszen a szovjet hegemóniától megszabadult legtöbb országban, bár az egypártrendszert átalakították, a volt kommunista nómenklatúrát megtartották, akik különböző „pártszínekben” még most, húsz év után is jelen vannak ezen országok vezetésében. A régi kommunista bűnök feltárása, a bűnösök felelősségre vonása, az elszámoltatás a legtöbb országban elmaradt, de ezt sokan még ma is megtennék, még ha kissé késve is. Ne felejtsük el azonban, hogy ma már tettesek és áldozatok gyermekei, unokái egymás mellett dolgoznak, és együtt néznek szembe a jelen és a jövő nehéz kérdéseivel.
A magyarok a konzervatív kormány idejében, 2000 júniusában jelölték meg február 25-ét emléknapnak, Kovács Béla kisgazdapárti politikus letartóztatásának és Szovjetunióba hurcolásának emlékére. Igen, bőven van mire emlékezni!! A hírhedt recski kényszermunkatábor, a váci börtön, Kistarcsa, Márianosztra sok ezer ártatlan magyarnak volt meghurcoltatási és kínzási helye. Az Andrássy út 60. szám alatti neoreneszánsz palota, egykor a nyilasok Hűség Háza, majd ÁVO és ÁVH székház, 1944 és 1956 között az állami terror központja volt. Tíz éve, 2002 februárja óta Terror Háza Múzeum, minden, már érett magyar fiatalnak legalább egyszer meg kellene látogatnia.
A szomorú magyar múltnál talán még tragikusabb a kommunisták romániai terrorja. „A kommunizmus fekete könyve” francia kiadásban jelent meg 1997-ben, de csakhamar minden európai nyelvre lefordították, Bukarestben 1998-ban már kapható volt. A könyv harmadik része foglalkozik Kelet-Európával, de eléggé hiányos, egy román kiegészítést már készítettek, de további kutatói munkára még nagy szükség volna.
1945. március 6-án lépett a Gróza-kormány hivatalba, és innen lehet számítani a román kommunisták terrorjának kezdetét, ami megszakítás nélkül 1989 decemberéig tartott. Már a sokak által „felmagasztalt”, „magyar barát”, Gróza alatt elkezdődtek a tisztogatások, 1945 augusztusáig sok ezer letartóztatást hajtottak végre, elsősorban a történelmi pártok soraiból. Mihály király távozása után felgyorsult a hajtóvadászat a kommunista rendszer ellenségei után, Georghiu–Dej felállította a hírhedt szekuritáte hálózatát, és politikai foglyokkal elkezdte építtetni a Duna–Fekete-tenger csatornát, amelyet a román polgárság temetőjének szánták. („Un mormant al burgheziei româneşti”.)
Jelen publicisztika nem teszi lehetővé a román kommunisták gaztetteinek a felsorolását, megnyugtató, hogy erről már sokat írtak, és remélhetőleg még sok, eddig elhallgatott anyag is a nyilvánosság elé kerül. Mert a mai fiatal román nemzedéknek meg kell ismernie múltját, annak szépségeivel, dicsőségével, de sötétségével és gyalázatos tetteivel is.
Románia, a többi szomszédos állammal, ma nagyon nehéz gazdasági helyzetben van, de legalább megadatott, hogy mindenki megmondhatja véleményét anélkül, hogy az államvédelem lakatot tegyen a szájára: oda utazhat ahova akar, tiltakozhat a kormány intézkedései ellen, és nem vetik börtönbe politikai hovatartozása miatt. Ezt ma meg kell becsülni, de igazán értékelni csak akkor tudjuk, ha nem felejtjük a közelmúltat. Ha nem feledjük a Duna-csatorna rabszolgáit, Jilava földbe vágott celláit, Nagyenyedet, Szamosújvárt, ahol ártatlan rabok töltöttek hosszú-hosszú éveket, évtizedeket; a piteşti „átnevelési” programot, ahol fiatal értelmiségi rabok ördögi kegyetlenséggel igyekeztek fogolytársaikat „jobb belátásra” bírni, és meggyőzni őket a kommunizmus felsőbbrendűségéről. És még sorolhatnám!
A kommunista ideológia a megvalósulás érdekében ölt, pusztított, a cél érdekében milliók szenvedtek, egész népcsoportok tűntek el, társadalmi osztályokat megsemmisítettek. Hála a Mindenhatónak, ez a hamis ideológia nem győzedelmeskedett.
Ha egy ember valahol meghal, sírnak a hozzátartozók, barátok; ha egy ember valahol gyilkol, hosszú hónapok pereskedése következik, aztán az ítélet súlyos, vagy néha elnéző. A téves eszmék, ideológiák milliós áldozatait még igazán megsiratni sem tudjuk – annyi könny nem is létezik –, pereskedésre is csak részlegesen került sor, a bosszú nem hoz megoldást. Maradnak az emléknapok és az állandó figyelmeztetés: soha többet!
Végezetül csak annyit, hogy Romániában még élnek a terror áldozatai. Nincsenek már sokan, és a legtöbbjük nagyon idős. Egy 2009/221-es törvény előírja a volt politikai foglyok kárpótlását, ezt más – volt szocialista – országokban már végrehajtották, a románok itt is késlekednek. Az idő telik, sokan még reménykednek!
Hollai Hehs Ottó Németország
Szabadság (Kolozsvár)

Integethetünk a közösségnek szánt pénznek (A támogatásokat kéri számon az EMNP)
Cinikusnak minősítette tegnapi állásfoglalásában az Erdélyi Magyar Néppárt Kovács Péter RMDSZ-főtitkár nyilatkozatait a magyar nemzeti közösséget illető román költségvetési pénzek odaítélésével kapcsolatban.
A Krónika napilap tegnap közölte: évről évre növekszik a magyarságnak járó román költségvetési támogatás, az RMDSZ azonban ennek évről évre kisebb hányadát osztja ki nyílt pályázat útján. A napilap által közölt adatok azt mutatják, hogy 2001 és 2012 között közel kilencszeresére nőtt a kisebbségek szervezeteinek juttatott költségvetési támogatás. Az összeg 2001-ben 9 millió lejnek felelt meg, 2012-re már 79,2 millió lejt tett ki. A romániai magyar közösség képviselőjét eleinte az összeg 14 százaléka illette meg, az arány azonban az évek során 21,6 százalékra módosult. Az RMDSZ idén 17,18 millió lejt kap a román költségvetésből. A szövetség az összeg egy részét évről évre nyílt pályázatokon osztotta ki, ezek lebonyolítását saját alapítványára, a Communitasra bízta. Míg 2001-ben a költségvetésből kapott támogatás 43,8 százalékát osztotta ki nyílt pályázaton, a 2012-ben meghirdetett pályázatokra szánt keret immár csak az összeg 20,6 százalékát teszi ki. Nemcsak arányaiban, hanem összegében is csökkent a pályázati keret. Míg 2009-ben 5,19 millió lejre lehetett pályázni, 2011-ben és 2012-ben már csak 3,5 millió lejt osztanak ki nyilvános pályázat útján. Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára kijelentette: “Nem a magyar kisebbségé, nem a magyar közösségé ez a pénz, hanem azé a szervezeté, amelyik a parlamentben képviseli ezt a közösséget.” Hozzáfűzte, semmiféle jogszabály nem írja elő, hogy az RMDSZ egyetlen lejt is pályázati úton osszon ki. Az RMDSZ főtitkárának nyilatkozataira reagálva az Erdélyi Magyar Néppárt figyelmeztet: az erdélyi magyarok csak az egyötödét látják viszont annak a “pénzhegynek”, amelyet a román költségvetés a magyar művelődési, sport- és oktatási tevékenységekre, az oktatói és kutatói munkára, az ifjúsági közélet támogatására szán, “a maradékról az RMDSZ csendben rendelkezik.” A Néppárt az utóbbi hónapok legcinikusabb magyarázatának tekinti Kovács Péter RMDSZ-főtitkár kijelentését, amely szerint a költségvetési támogatás nem a kisebbségé, hanem azé a szervezeté, amelyik a parlamentben képviseli a közösséget. “Értjük mi a logikát, csakhogy az enyhén szólva is sértő a magyarokra nézve: integessünk csak az összegnek nyugodtan, hiszen a mi adólejeinkből a magyar nemzeti közösség számára visszajuttatott pénz az RMDSZ-t illeti, ugyanis nem ők vannak az erdélyi magyarokért, hanem a magyar közösség van az RMDSZ-ért” – áll a dokumentumban. A Toró T. Tibor vezette alakulat hangsúlyozza: nem az RMDSZ döntése, hogy mi mindnyájan, a magyar közösség tagjai évről évre kitartóan dolgozunk, adót fizetünk a román államnak, és büszkén vállaljuk magyar önazonosságunkat. “Ez juttat ugyanis 17 millió lejt a tulipánnak, s ennek a jelentős részét költik el átláthatatlan módon, csupán azért, mert Kovács szerint semmiféle törvény, előírás vagy kötelezettség nem írja elő, hogy egy lejt is pályázati úton juttasson el civil, egyházi vagy ifjúsági szervezeteknek, a médiának” – állítja a párt. Az EMNP szerint “ez a zsákmányszerző gyakorlat okoz nap mint nap keserű szájízt az erdélyi magyaroknak”. Az EMNP elismerte, hogy a törvény nem írja elő a támogatás megpályáztatását, szerinte ezt “a becsület, a lelkiismeret és a közösségi szolidaritás szabályai” írnák elő. Kovács Péter, a Transindex portálon közzétett írásában mellékesnek tartotta, hogy az RMDSZ politikai ellenfelei “milyen megkopott lemezt vesznek elő újra. (...) A törvényes keret egyértelmű: azok a szervezetek jutnak támogatáshoz, amelyek a romániai kisebbségek parlamenti képviseletét ellátják”. Kovács elismételte, az RMDSZ akkor is törvényesen járna el, ha a teljes keretet saját működésére és saját programjaira költené. Hangsúlyozta, a 18 támogatott romániai kisebbségi szervezet közül az RMDSZ egyedüliként épített ki pályázati rendszert, amelynek részeként nyolc szaktestületben 83-an vesznek részt a pályázatok elbírálásában. A főtitkár szerint a nem látható összegek jelentős része az RMDSZ működési költségeinek résztámogatására és más kiemelt programok támogatására megy. Ezek sorában többek között a kolozsvári Házsongárdi temető sírjainak felújítását, a kolozsvári Mátyás-szobor felújítását, az aradi Szabadság-szobor köztéren való visszaállítását, az Erdélyi Humorfesztivál, a marosvásárhelyi Alternatív rövidfilm-fesztivál, a Félsziget-fesztivál támogatását, valamint a népszámlálási, a beiskolázási kampány, a gyermekvállalást elősegítő program finanszírozását említette.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vita a Krónika cikke nyomán – bírálja az RMDSZ-pénzosztást az EMNP
Jelentős visszhangot váltott ki a magyar pártok körében a Krónika cikke, amely rávilágít: noha évről évre növekszik a magyarságnak járó román költségvetési támogatás, az RMDSZ a keret egyre kisebb hányadát osztja ki nyílt pályázat útján. Mint az pénteken megjelent anyagunkból kiderül, az RMDSZ idén 17,18 millió lejt kap a román költségvetésből, és a keret 20,6 százalékát, 3,5 millió lejt pályáztat meg a Communitas Alapítványon keresztül, ugyanannyit, mint a tavalyi 15,98 lejes alapból.
Az RMDSZ 2001-ben még a költségvetésből kapott támogatás 43,8 százalékát osztotta ki nyílt pályázaton, ez a keret azonban nemcsak arányaiban, hanem összegében is csökkent. Kovács Péter főtitkár lapunknak úgy nyilatkozott, semmiféle jogszabály nem írja elő, hogy az RMDSZ egyetlen lejt is pályázati úton osszon ki, ugyanakkor szerinte ez a pénz nem a magyar közösségé, hanem azé a szervezeté, amelyik a parlamentben képviseli a közösséget.
Pénteki közleményében az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) az elmúlt hónapok egyik legcinikusabb politikai nyilatkozatának nevezi a Kovácsét, kifogásolva, hogy az erdélyi magyarok csak az egyötödét látják viszont annak a „pénzhegynek”, amelyet a román költségvetés a magyar programok támogatására szán, „a maradékról pedig az RMDSZ csendben rendelkezik.” A néppárt elismeri, hogy a törvény nem írja elő a támogatás megpályáztatását, szerinte azonban ezt a becsület, a lelkiismeret és a közösségi szolidaritás íratlan szabályai írnák elő.
„A magyar közösség tagjai évről évre kitartóan dolgoznak, adót fizetnek a román államnak, és büszkén vállalják magyar önazonosságukat. Ez juttat 17 millió lejt a tulipánnak, s ennek a jelentős részét költik el átláthatatlan módon. (…) A meggazdagodásra, a politikai és közéleti funkcióhalmozásra, a közösség hátán történő ranglétramászásra fókuszáló politika eredményezte, hogy az eredeti közel egymilliós erdélyi magyar szavazótábornak több mint a fele ma már el sem megy választani. Ez a zsákmányszerző gyakorlat okoz nap mint nap keserű szájízt az erdélyi magyaroknak” – fogalmaz az EMNP közleménye, sértőnek tartva, hogy az erdélyi magyarok csupán „integethetnek” az adólejeikből a közösség számára visszajuttatott összegeknek.
Eközben Kovács Péter a blogján, valamint a Transindex portálon közzétett írásában is hozzászólt – „nagyrészt” kiegyensúlyozottnak nevezett – cikkünkhöz, mellékesnek tartva, hogy az RMDSZ politikai ellenfelei „milyen megkopott lemezt vesznek elő újra”.
„A törvényes keret egyértelmű: azok a szervezetek jutnak támogatáshoz, amelyek a romániai kisebbségek parlamenti képviseletét ellátják” – szögezte le ismét a főtitkár, hangsúlyozva, a 18 támogatott kisebbségi szervezet közül az RMDSZ egyedüliként épített ki pályázati rendszert.
Felhívta a figyelmet, hogy az RMDSZ gazdálkodását évente ellenőrzi a számvevőszék és az Állandó Választási Hatóság, és soha nem találtak hibát. Kovács azt is megjegyezte, ha az RMDSZ nem lenne, 2009-ben az egész kisebbségi támogatási keretet kifelejtették volna a költségvetésből. A főtitkár szerint a nem átlátható módon felhasznált összegek jelentős része az RMDSZ működési költségeinek rész- és más kiemelt programok támogatására megy.
Ezek sorában többek között a Házsongárdi temető sírjainak felújítását, a kolozsvári Mátyás-szobor felújítását, az aradi Szabadság-szobor köztéren való visszaállítását, az Erdélyi Humorfesztivál, a marosvásárhelyi Alter-Native Rövidfilmfesztivál, a Félsziget Fesztivál támogatását, valamint a népszámlálási kampány, a beiskolázási kampány, a gyerekvállalást elősegítő program finanszírozását említette. Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Szépréti Lilla évfordulói
Március 14-én lenne 75 éves. Idén lesz halálának 20. évfordulója is.
Íróként, újságíróként élt a köztudatban. Népszerű tollforgatónk volt. Manapság ritkán írnak, beszélnek róla. Pedig többet érdemelne. Bőven van mit felidéznünk életművéből. Ebben segít ma a szeretteitől érkezett pályarajz.
Szépréthy Lilla újságíró, író (írói nevén Szépréti) 1937. március 14-én Brassóban született, ahol 1954-ben a mostani Áprily Lajos líceumban érettségizett. 1959-ben Kolozsváron a Bolyai Egyetemen szerzett magyartanári diplomát. Ezután mindvégig Marosvásárhelyen dolgozott riporterként az akkoriban egyetlen magyar nyelvű országos képeslapnál, az Új Életnél (1989 után Erdélyi Figyelő). Későbbi legismertebb riportjait az erdélyi magyar és szász műemlékekről írta. Legnépszerűbb könyve, a Régi és új világ. Képes levelezőlapok erdélyi műemlékekről 1981-ben jelent meg Kolozsváron. Olthévíz és Kőhalom között 1992. május 15-én közlekedési balesetben halt meg, amikor Brassóba vezetett az Áprily Lajos gimnáziumi végzősök világtalálkozójára.
Az első könyve 1965-ben jelent meg: Egy szál svéd gyufa, kisregény; 1968-ban a Páhuzamos vonatok című (elbeszélések); 1969-ben kiadták a Zöld mécses című kisregényét; 1971-ben megjelent a Zsuzsu Seremberekben meseregénye; 1974-ben novelláskötet, Utazás anyámmal; 1975-ben A család reménysége című kisregény, a Napot járó pillangó c. meseregény; 1981-ben Régi és új világ. Képes levelezőlapok erdélyi műemlékekről; 1996-ban a Családregény. Ez halála után látott napvilágot Marosvásárhelyen.
Hogy miket írt a lapokban? Először is miket nem írt: nem méltatta a Ceausescu házaspárt és “pártunkat”. De rengeteg riportot készített Szatmártól Konstancáig, Temesvártól Suceaváig. Erdélyben majdnem minden városról írt. Sok faluban járt, nemcsak a hétfalusi, hanem a moldvai csángókat is felkereste. Tematikája is nagyon változatos volt. Részt vett szív- és agyműtéten, éjszakai mentőn, iskolákban, múzeumokban riportozott, írt művelődési rendezvényekről, közéleti személyekkel, képzőművészekkel, színészekkel, zenészekkel, folkloristákkal készített interjút. Bűnügyi témákról is írt, ezért járt a bíróságon, rendőrségen, még a börtönben is.
De ami főként érdekelte, azok a műemlékek voltak. Ezekről főleg azért közölt sok-sok cikket, hogy az eseményeket felelevenítse, és ezáltal erdélyi magyar múltunkat is megismerjük. Szépréti Lilla megpróbálta az erdélyi fejedelmek, jelentős személyiségek munkásságát, koruk eseményeit a műemléki leírásba becsempészni.
A műemlékekről írt cikkek képezik az 1981-ben megjelent Régi és új világ című kötetének az anyagát. A könyv nagy siker volt, sokat jelentett Szépréti Lilla és Marx József fotóművész számára, akivel nagyon szívesen járt terepre. A könyvet, ami akkori viszonylatban csak kis példányszámban jelenhetett meg (5000), nem is vitték a könyvesboltokba. Vásárhelyen az Eminescu könyvesboltban, ahol a könyvbemutatón Oláh Tibor beszélt, pár óra alatt, amíg a szerző dedikált, a több ezer példány elkelt. Kint a lépcsőkön sorban álltak az emberek, hogy hozzájussanak. Sütő András a következőt írta a kötetről: “Ez a könyv, Szépréti Lilla kitartó barangolásainak krónikája, a mi múltbéli örökségünk mohás kőfalai, tornyai felé mutat, s nem azért, hogy a jövendő felé fordított arcunkat visszafordítsa, hanem éppenséggel a jövőnek jobb megtervezése végett. Történelmi műemlékeinkről van szó. És arról, hogy aki nem ismeri a múltját, nem érti világosan a jelenét sem…”
Akár írói, szerkesztői hitvallásaként tarthatta volna sajátjának e sorokat Szépréti Lilla. Ő azonban ritkán nyilatkozott. “Csak” tette, amit kell, írta, amire közösségének oly nagy szüksége volt. És van ma is. Ezért is lenne érdemes újra elérhetővé tenni alkotásait.
Népújság (Marosvásárhely)

Hegyaljai vérengzések
Erdély történelmébe fekete betűkkel vannak beírva a mócok 1848–49-es magyarellenes rémtettei, melyeknek kb. tízezer védtelen csecsemő, gyermek, asszony és öreg esett áldozatul. A bécsi udvarral a magyar szabadságharc ellen szövetkező, Avram Iancu, Axente Sever és Prodan Simion pópa által vezetett román felkelők ugyanis megtámadták és felégették Alsó-Fehér megye magyarok lakta városait és falvait, s megdöbbentő kegyetlenséggel halomra gyilkolták azok ártatlan lakóit.
Az első mészárlás 1848. október 19-én Kisenyeden történt, az utolsó 1849 májusában Bucsesden. Többek között Zalatna, Nagyenyed, Marosújvár, Gyulafehérvár, Naszód és Abrudbánya városát is lerombolták. A rablóhadjáratok során pótolhatatlan kulturális értékek váltak a lángok martalékává. Enyeden például a református püspökség levéltára és a kollégium híres könyvtára is megsemmisült. A honvédseregbe bevonult és osztrák csapatok ellen küzdő férfiak hiányában ezek könnyen véghezvihető, de aljas cselekedetek voltak, melyek elkövetéséért a román nép a mai napig bocsánatkéréssel tartozik.
A lerombolt és elpusztított falvak egyikében, a napjainkban alig 15 magyar lelket számláló Magyarigenben tevékenykedik Dr. Gudor Kund Botond református lelkész és történész, aki elfogulatlanul és tudományos igényességgel munkálkodik a történtek feldolgozásán. Kutatásainak eddigi eredményét egy könyvbe foglalta össze, melynek sepsiszentgyörgyi bemutatója előtt alkalmunk nyílt elbeszélgetni vele az akkori eseményekről. Az elhangzottak rövidített változatát alább olvashatják.
– Az Erdélyi-érchegység környékén és az egykori fejedelmi székhelyen, Gyulafehérváron napjainkban csak elvétve lehet magyar szót hallani. Ez nem a véletlen, hanem a térségben a történelem folyamán többször megismétlődő népirtás következménye. A folyamat az 1784-es, Horea–Cloşca–Crişan-féle parasztfelkeléssel vette kezdetét. Ön tüzetesen elmélyült a témában, beszélne ennek kiváltó okairól?
– A Maros mentén 1658-ban végigseprő török- és tatárjárás, illetve az 1738-as pestisjárvány következtében a térség magyar lakossága megtizedelődött, ezért a földesurak újabb román tömegeket telepítettek a vidékre. Mindezek következtében egyes helyeken a román lakosság túlsúlyba került, azonban ez még önmagában nem vezetett a magyar népesség eltűnéséhez. A tragikus folyamat valódi okai az ön által is említett Horea-vezette parasztlázadásban gyökereznek. A téma tárgyalása még ma is hálátlan feladat, ugyanis a hivatalos román történetírás az eseményeket dogmatizálta, azok főszereplőit pedig szinte szentekké avatta. Státuszszimbólumokat formált belőlük, ezért nem lehet hozzájuk érni. Ennek ellenére a lázadásokban játszott szerepüket és azok hatását megpróbálom a maguk nyers valóságában láttatni, hiszen a történtek során nemcsak a nemesi kúriákat és azok lakóit pusztították el ritka kegyetlenséggel, hanem a környékbeli magyar lakosság egészét is.
Az okokat elemezve meg kell állapítanunk, hogy a román jobbágyság régióbeli számbeli fölényéből fakadóan, abban a korban elképzelhetetlen társadalmi jogokra tartott igényt. Éppen ezért II. József uralkodása alatt hiába ismerik el az ortodoxiát, a többi felekezet iránt részükről megnyilvánuló vallási türelmetlenség és a jobbágyterhek megnövekedése konfliktushoz vezetett. Ennek kirobbanásához hozzájárultak az uralkodó két erdélyi körútján tett, de soha be nem váltott ígéretei is. Ugyanakkor a felkelésnek etnikai indíttatása is volt, mely főleg az örmény és magyar kereskedők iránt megnyilvánuló ellenséges magatartásból fakadt. Így az sem véletlen, hogy a lázadás végül is a piactéren italt árusító örmény kereskedőkkel történt kocsmai összetűzés nyomán kapott lángra.
– Ugorjunk az időben az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc korszakáig, mikor a Mócvidék az elnyomó osztrák hatalmat támogatva ismét a magyarság ellen fordul. Ez a magatartás ugyanazokra az okokra vezethető vissza?
– Valamivel árnyaltabb a kép, mivel ebben az esetben hadszíntérről, katonai alkukról és egy olyan történelmi pillanatról beszélünk, melyben Bécs, a maga törékeny és veszendő helyzetében megpróbált szövetségeseket találni, hogy segítségükkel a magyarokat sakkban tarthassa. Az udvar által fellázított és felfegyverzett románok irányítása végül kicsúszott az ellenőrzésük alól, de a vérengzéseket meg sem próbálták gátolni. Így kapta meg Hegyalja magyar lakossága a történelem folyamán másodszor is a magáét, és zuhant egy nagyot ismét demográfiailag.
Az események hátterében azonban ezúttal nem jobbágyokat kell keresni, hanem bizonyos katonai és félkatonai alakulatokat, például Avram Iancu légióit, melyek katonai megállapodásokat írnak alá az osztrák kézen lévő Szebennel és Gyulafehérvárral. Mivel a Şaguna és társai által országgyűlési szinten működtetett román komité politikai erőként áll mögéjük, magyar részről a mozgalmuk joggal minősíthető ellenforradalomnak.
– Az itteni történelemszemlélet a magyarral szöges ellentétben ítéli meg az eseményeket. Ön erről hogyan vélekedik?
– A történetírás csak akkor tud előbbre jutni, és csak akkor kezdődhet el benne egy megtisztulási folyamat, hogyha mítoszok és félistenek gyártása helyett a tényekkel szembesül. Hogyha a saját történetírásuk által meg sem említett 1848–49-es román vérengzések nem számítanak többé tabutémának. Amíg azonban a politika elferdített, felnagyított és egyoldalúan beállított tragikus eseményekkel példálózik, addig csak konfliktust gerjeszthetünk.
– A román történészek körében észlelhető-e az igazsággal való szembenézésre irányuló szándék? – Igen, csak sajnos, ezek a történészek nem kapnak akkora nyilvánosságot, mint azok, akik a hivatalos történetírást próbálják erősíteni.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Nem érdekel ostoba és önző harcotok
Tulajdonképpen nem érdekel a szövegetek. Nem akarom hallgatni tovább, hogyan vitézkedtetek a vitaasztalnál, a folyosón, a teremben, a parlamentben, a kormányban, akárhol, s hogy milyen hathatós munkátokba és hathatós közbenjárásotokba került, míg elfogadtattátok.
Nem akarom hallgatni tovább, hogy csak ti dolgoztok, hogy csak ti tesztek, csak a tiétek a munka, főleg a neheze, csak tiétek érdem és babér, s abból a legjava – miközben szemérmetlenül elhallgatjátok, hogy az igazi munkát itt, lent mások is kezdik s végzik, s az elfogadtatásért itt, lent sírtak és sírnak elébb. Számtalanszor elmondtam, legalább ennyiszer leírtam, de ha csak önmagamnak, akkor is megismétlem: emlékeim szerint azért küldtünk oda benneteket. Hogy a mi érdekeinket vigyétek oda, hogy a mi érdekeinkért hathatósan dolgozzatok és hathatósan közbenjárjatok, míg elfogadtatjátok, amit el kell fogad(tat)notok.
A vitaasztalnál, a vitafolyosón, a vitateremben, a parlamentben, a kormányban, akárhol, akárkivel. Ha kell, a Jóistennel, de ha kell, magával az ördöggel, nem érdekel, mert emlékeim szerint, ha nem tévedek: ezért küldtünk oda benneteket – s ezért, még szép, fizetségeket is kaptok. Azt sem akarom hallgatni tovább, amint dicsekedtek, amint magatokat fényezve pöffeszkedtek és oktattok, hogy mit értetek el – mert innen, lentről az érem másik oldala is látszik: olykor bizony jól elcsináltátok. És jól elértétek…
Nem akarom hallgatni tovább, hogy azok, akik közbenjárnak és vitézkednek és elfogadtatnak, vagy sem, szóval hogy árulók. Nem akarom látni és hallani tovább, hogy egyik itt rontotta el, a másik amott, hogy egyik ekkor alkudott meg, a másik akkor; és nem akarom hallgatni tovább, hogy a mi érdekeink legjavát feláldozták az önzés s a hatalomvágy oltárán. Ha igaz, akkor sem akarom hallgatni ezt tovább. Mert a szöveg, mint mondám, tulajdonképpen nem érdekel, de a cselekvés annál inkább: ha új időkhöz új ember kell, nosza: álljon, ki legény, a gátra. Nem akarok sirámokat hallgatni tovább, sem dörgedelmeket, és nem akarok látni többé régi, ismerős, de egymástól elforduló tekinteteket. Sem parolára nem mozduló kezeket.
De az is igaz, hogy nem akarok látni többé nagy mellényeket, választási kampányban alázatos, utána gyalázatos képviselőket, főtitkárokat és elnököket. És nem akarok hallani több kioktatást, sem ideges képviselőt, minisztert, elöljárót, akinek viszket, ha innen, lentről megkérdezik: honnan e szép gyarapodás, amikor a mi pénztárcánk egyre vékonyabb? Mint ahogyan leszólást és üzenetet sem akarok hallani tovább: mit és hogyan írjon, mit emeljen ki, s mit hallgasson el a sajtó – mert huszonvalahány évvel a sarlós-kalapácsos diktatúra után ide jutott a pártérdekeknek kiszolgáltatott sajtószabadság.
Nem akarom látni és hallani tovább, amint ünnepkor egymás szájából tépitek ki a szót s kezéből a mikrofont.
Nem akarom látni s hallani tovább, amint feltételeket szabtok, hogy az egyik s a másik s a harmadik s a hányadik csak akkor szólhat, ha gondolatait elébb vizsgálatnak vetette alá – mert akkor halott az eszme: a szólásszabadság. Nem akarom látni tovább, ahogyan közös ünnepünket kisajátítjátok, hogy a márciusi, máskori, mindenkori napsugarakban s a rivaldafényben sütkérezzetek.
Nem akarom hallani tovább, hogy egyik vitézebb a másiknál, egyik alá- vagy fölévalóbb a másiknál, s azt sem, hogy melyik a kakasabb kakas a sok-sok szemétdomb valamelyikén – mert közben, ha észrevennétek, ha látnátok és hallanátok, a hátsóbb sorokban álldogálók az élet másmilyen dolgait osztják s szorozzák. Vagy egyszerűen hazamennek.
Nem akarom látni s hallani tovább ezt az önpusztító iszapbirkózást, és nem akarom tovább hallgatni ezt az egymásra acsarkodást. Hallgattam eleget, mert szóltatok eleget, nagyon sokat, máskor, s március idusán. Reményikien s reménykedőn szólva, félre ne értsetek, s ne is magyarázzatok: én nem temetni és nem lázítani, csupán figyelmeztetni akarok. És kérni benneteket, hogy hagyjátok abba, mert az ostoba és sehova, csak pusztulásba vezető vitára ti lehettek valók, de nem a nemzetünk és nem az ünnepek. És még azért jöttem, hogy az acsarkodást s széthúzást kereső apróhirdetésetekre jelentkezve elmondjam nektek: ebben rám ne számítsatok.
Benkő Levente
Krónika (Kolozsvár)

Keresek 100 ezer magyart…
Megmondom őszintén – mert nem tartottam és nem tartom illetékesnek magam –, sokáig vártam, hogy megszólaljanak a népszámlálás kapcsán az úgymond „illetékesek”. A magyar egyházak, a civil szervezetek, népesedési kutatók, a magyar újságok, újságírók, bárki.
A politikai szervezeteink vezetői. Ha másért nem, csak hogy elsirassuk magunkat. Nem csendben, hangosan! Hangosan, sírva, zokogva. Ahogy Dsida tette a Psalmus Hungaricusban. Mert 200 ezer mégiscsak nagy szám.Nagyon nagy!
Marosvásárhelyen az elmúlt tíz évben közel 13 ezer fővel apadt a város magyarságának létszáma.
Még azután is vártam néhány napot, miután a napokban megjelent: bukaresti román lapok megkérdőjelezték a saját népszámlálási adataik hitelességét, és vélt vagy valós igazuk igazolásul embereket szólaltattak meg, egész tömbházak lakóit, akiket nem kerestek meg a számlálóbiztosok. Aztán elemezték azt is, mi lesz a következménye annak, hogy „hiányzik” a népszámlálási adatokból egymillió román állampolgár. No nézz oda – mondtam magamnak –, ha már ők is kételkednek a saját népszámlálásuk adataiban, akkor én, a Küküllő-parti magyar miért ne kételkedhetnék? Miért? És vártam.
Vártam, hogy megszólaljanak a népesedési kutatóink, s elmondják, ha mást nem is, hogy egzisztenciális okai vannak ennek a hatalmas csökkenésnek. A magyarság a városlakók legszegényebb rétege, a vegyes házasságban élők nem vállalják a magyarságukat. Vagy adatokkal igazolják, hogy valóban elment 300 ezer magyar. Annál is inkább, mert ha a vénüléssel bölcsebb nem is lettem, de ott motoszkált, s motoszkál bennem már a változások óta, hogy amikor jelentették a Kárpátok Géniuszának, hogy Marosvásárhelyen a románság létszáma meghaladta a magyar lakosságét, a központi bizottság ülésén pezsgőt bontatott a hír örömére. Pedig el tudom képzelni azt is, hogy s miként igyekezett a Maros megyei párttitkár, hogy Ceauşescu elvtársnak megszerezze ezt az örömöt. Ahogy ismertem a párttitkárokat – lásd: opriţi recoltarea, aţi depăşit hotarele ţării –, el tudtam képzelni, hogy még egy kicsi csalás is belefért ebbe a jelentésbe.
És megmondom őszintén, már most az elején azt is, hogy népesedési kutatás ide vagy oda, hogyha népszámlásról van szó, én mindig ebből a jelentésből indulok ki. Ebből az örömből. Ceauşescu elvtárs végtelen öröméből!
De ne kanyarodjak el a témától. Térjünk csak vissza a bukaresti lapok feltételezéséhez.
Nos, csemegéztem a számokon, s a felsorolt gondokon, hogy mi következik ebből, amíg egyszer csak minden előzmény nélkül rá nem döbbentem. Te Jóisten – mondtam magamnak –, hogyha valóban hiányzik egymillió román állampolgár, ahogy az újságok írják, abból akárhogy is számolom, szerény véleményem szerint 100 ezer mi vagyunk! Vagyis a szép magyar fajunk.
Mert azért annyit csak engedjenek meg nekem a népesedési kutatóink is, hogy feltételezzem, a román hatalom sohase azon jeleskedett a népszámlálások során, hogy felkutassa az utolsó magyart is. Nem, nem és nem! Pontosabban – és valószínűleg nem tévedek sokat –, mindig is csak azt szerette volna. Felkutatni az utolsó magyart. Az utolsót, csakis az utolsót! Ha másért nem, azért, hogy a nemzetközi közvélemény előtt igazolja, hogy nem asszimilálódott a magyarság. Él, létezik. Egyedül, magányosan, de a magyar magányos, és egyedül volt mindig. És persze igazolni azt is, hogy itt senki sem akarja és senki sem akarta asszimilálni soha a magyar kisebbséget.
Nem és nem. Ha asszimilálódtak, önmaguktól tették, mert a magyar, amilyen „moslékzabáló” hajlamos az önfeladásra. Ezer éven át, amióta kijött Ázsiából, s zabálta – egyesek szerint a moslékot, mások szerint a nyereg alatt puhított húst –, mást se tett, csak önfeladta magát. Elment Augsburgig is ezért. De ha itthon volt is, próbálkozott. Hol Mohácsnál, hol Nándorfehérvárnál, hol Mohinál, bárhol. Most pedig számoljunk egy kicsit. A harmincnégyezres Székelyudvarhelynek van hat líceuma. Ezzel szemben Temesváron az egykor harmincötezres magyarságnak szintén egy líceuma. Ahogy Brassónak is! Csak azért, hogy ne adják fel maguk.
Pedig gondolkozzunk el: a temesvári vagy brassói magyarság, amelyről már-már lélekben szinte le is mondtunk, az ottani magyarok nehéz, kemény küzdelme ellenére, annyi, mint 10 – jól olvassák, kedves olvasóim –, 10 darab 3000 vagy 3500 lélekszámú magyar falu. Mint a Gyergyói-medence, vagy Felcsík, és sorolhatnám. És ahogy a román újságok, újságírók el kezdtek számolni, én is elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi lesz ennek a következménye. Mert az sem lehet – gondoltam magamban –, hogy a következő népszámláláskor megint eltűnik csak úgy ukk-mukk-fukk újabb százezer magyar, s aztán oda jutunk egy pár év múlva, miközben nyessük a fenyőfát itt Ábelként a Hargita fenyveseiben, hogy a statisztikákban nem lesz egy magyar se. Nem.
Mert miért is lenne, ha nem hiányzik senkinek? Hogyha a népességkutatóink vagy előre, vagy utólag igazolják ezt. Mintha valóban el lehetett volna fogadni 1930-tól a román népesedési adatokat. Pedig, mit ad az Isten, kiderült, hogy még az Európai Unióban is, ha nem is singgel, darabszámra mérik az embert. Annak a függvényében kapnak támogatást, uniós parlamenti helyeket, döntési jogot és sorolhatnám. Arról már nem is beszélek, hogy egy jó pár helységben itt is, talán éppen a hiányzó 100 ezer magyarnak köszönhetően kerül húsz százalék alá a magyarság létszáma.
Azt pedig tudjuk, mit jelent. És azért az mégsem megy, kedves olvasóim, hogy itt is eltűnik 100 ezer magyar, és Szlovákiában is, s úgy teszünk, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Még akkor is, hogyha emlékezhetünk, a Római Klub tagjai valószínűleg velünk akarták egyensúlyozni Kína népszaporulatát, a hetvenes években, hét millióban határozták meg a magyarság elfogadható létszámát. Persze egyes politikusainkat se hagyjuk ki, akik jó szándékkal ugyan, de mindegyre azt hangsúlyozzák – talán valamilyen, román hatalmat bíráló céllal –, hogy a rendszerváltozás óta elment 300 ezer magyar.
Valóban kell ez? Kell? Statisztikai adatok híján szinte egy évtizede ilyent állítani? Persze, meg kell kongatni a harangjainkat, s nemcsak azért, mert „minden magyar felelős minden magyarért”, de azért is, hogy tudatosítsuk: mi hozzuk az utódainkat kisebbségbe! Mintha átok lenne rajtunk, nem gondolkozunk el, milyen sors vár – főleg faluhelyen – az utódaink utódaira. Én azok közül való vagyok, akik nem a gendert (valakinek a neme – szerk. megj.) tartják a magyarság legfontosabb kérdése egyikének, hanem igenis azt hangsúlyozzák, amit – Isten nyugtassa – Fekete Gyula Éljünk magunknak? című, vészharangot kongató könyvében. S amelynek, lásd, mára minden sora betelt.
Egy orvos barátom mondta, úgy beszélünk nap mint nap, mintha öngyilkosságra készülnénk. Sose az örömöt, csak a bánatot hangsúlyozzuk. És – folytatta – hogyha egy betegnek mindig csak azt hangsúlyozzák, hogy milyen súlyos az állapota, mennyire reménytelen a helyzete, még ha egészséges lenne, akkor is elveszítené a remény utolsó morzsáit is.
Persze – én is állítom – tenni kell valamit. Mozgalmat hirdetni az iskolákon, egyházakon, a politikai szervezeteinken keresztül, hogy kiket nem írtak össze, s miért. Hol, kinél nem írták be a nemzetiségi adatokat. Hol írták be csak ceruzával. Adatokat keresni, s az újabb népszámlálások előtt hangsúlyozni, miként, s hogyan kell eljárni, leellenőrizni, hogy azt írtak-e, írnak-e be, amit diktálunk. Mert ezt sem tettük meg. Mintha nem vettük, senki nem vette volna komolyan ezt a népszámlálást. Sem utólag, sem előtte. Igen, tenni valamit. Bármit. És nem az önfeladásba menekülni!
Dr. András Zoltán barátom emlékére
Lőrincz György
A szerző székelyudvarhelyi író
Krónika (Kolozsvár)

RENDSZERHIBA
Tévesek a népszámlálási adatok, de esély sincs jobb statisztikára
A számok vitathatóak, de nem azért, mert csaltak volna a népszámlálást lebonyolítók, hanem azért, mert képtelenség nyilvántartásba venni az állampolgárok szabad mozgását.
Nem lehet készpénzként kezelni a népszámlálási adatokat, ezek mégis nélkülözhetetlenek: az államnak szüksége van egy olyan fajta kimutatásra, amelyet a közigazgatás igénybe vehet, vagy amely egyéb kutatások alapjául szolgálhat – körülbelül így fogalmazható meg a II. Szociológus Napok hivatalos nyitórendezvényeként megtartott kerekasztal-beszélgetésnek.
Veres Valér és Horváth István szociológusok, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem docensei a tavalyi népszámlálás jelenleg elérhető eredményeit magyarázta a többnyire szociológia szakos diákoknak.
Veres Valér A felvezetőben elmondta, a Szociológiai Nyílt Napok egyaránt szól a szociológusoknak, akik már a szakmában dolgoznak, a diákoknak, hiszen olyan kérdések is terítékre kerülnek, amelyekről a formális tanrendben nem esik szó. Ugyanakkor a szociológia iránt érdeklődő, nem szakmabeliek is találhatnak a maguk számára érdekes témákat a szociológiai szemszögből megközelített tematikák között, akár a sajtón keresztül, akár közvetlenül érdeklődnek. Idén is kiválasztottak egy pár ilyen közérdekű témát, az egyik a népszámlálás.
Veres elmondta, csak ideiglenes eredmények a legelső adatok, amelyeket eddig közzétettek, az előzetes adatok csak ezután jelennek meg. Az ideiglenes adatokat az Országos Statisztikai Intézet azzal a figyelmeztetéssel tette közzé, hogy még változhatnak, de ez a változás várhatóan nem lesz számottevő, kevesebb mint 1%-osra becsülhető.
Horváth István elmagyarázta, az ideiglenes és az előzetes adatok között az a különbség, hogy az előbbit a számlálóbiztosok szolgáltatják az általuk megszámolt, körülbelül 300 személy adatainak az összesítését követően, az előzetes adatok már a számítógépes feldolgozás eredményei.
A népszámlálási adatok közül referenciaként tekintenek az ország állandó népességére vonatkozó adatokra. Tavaly mintegy 19 millió állandó vagy stabil lakost számoltak meg, az EU-szabályozások és standardok értelmében ide tartoznak azok a román és más állampolgárok, akik állandó romániai lakhellyel rendelkeznek, és akik kevesebb mint egy évet tartózkodtak külföldön.
Ugyanakkor ide tartoznak azok a külföldi állampolgárok is, akik már több mint egy éve Romániában tartózkodnak, de a hivatalos lakhelyük külföldön van.
Etnikai megoszlás szerint a jelen pillanatban elérhető nem végleges eredmények szerint a románok aránya picit csökkent, a magyarok aránya viszonylag stabil, a romák aránya enyhén nőtt, 59 ezer fő nem rögzített etnikumú.
A beszélgetés moderátora, Balázsi-Pál Előd, a Transindex felelős szerkesztője azt vetette fel, hogy bár ismerjük a sarokszámokat, a kérdés az, hogy ezek mennyire megbízhatóak.
Horváth István szerint a demográfia nem egy egzakt tudomány, noha megkreálta magáról azt a benyomást, hogy egzakt módon tud számolni.
„Dekonstruálhatjuk a népszámlálást, elmondhatjuk hogy relatívak az adatok, ám mégis ezek alapján állapítják meg, milyen nyelvi jogokat kaphat egy település, vagy hogy a felekezetek mekkora összegre jogosultak, vagy hogy egy ország hány képviselőt küld az Európai Parlamentbe” – magyarázta Horváth a népszámlálás tétjét.
Kifejtette, a kérdőjelek és a nyitott kérdések abból erednek, hogy a demográfia egy más korszak, más népesség-ellenőrzési logikában kreálta meg a népszámlálás gyakorlatát, de időközben ez a fajta valóság megváltozott. „Az államok annyira zárt rendszerként működtek, akár a konténerek: amikor kimásztál az egyik konténerből és nagy nehezen átmásztál egy másikba, akkor ott volt valaki és feljegyezte az átmászás tényét. Így az államok eléggé pontosan tudták regisztrálni a népességet” – ábrázolta Horváth, hogy mennyire kontrollált volt egykor a kivándorlás, illetve a határátlépés.
Elmondta, a népszámlálás intézménye, ahogyan azt annak idején elgondolták és felépítették, két alaphipotézisre épült: hogy kivételes lesz az állampolgárok nagyméretű mozgása, illetve, hogy ellenőrizhető és pontosan regisztrálható lesz. A román népszámlálás során, noha elég sok botorságot elkövettek, a legnagyobb probléma mégiscsak az, hogy az alaphipotézisek nem valósultak meg.
Rámutatott, Romániának sikerült egy bizonyos számú kivándorlót regisztrálni, ám a kapott adatoknak semmi közük nincs a valósághoz.
”Ezzel a problémával nemcsak Románia, hanem a legtöbb állam szembesül. Mivel a legtöbb ember nem akar titkosrendőr lenni Kanadában, vagy parkolóőr Magyarországon, kimenetelének tényét nem fogja bejelenteni a román hatóságoknál” – mutatott rá Horváth, majd ismertette a kivándorlóknak a célországban történő regisztrálásának a módját.
”A külföldön való tartózkodások regisztrálása is elég furcsa. 2010-es adatok szerint 2,8 millió román állampolgárt regisztráltak különböző államokban, mint ott tartózkodókat, de különböző logikák szerint jegyezték fel őket tartósan ott tartózkodókként” – mondta. A szociológus szerint például Németországban bizonyítani kell, hogy az illető már egy éve ott tartózkodik, míg Spanyolország esetében elegendő egy olyan papírnak a felmutatása, amely szerint nincs korlátozva az ott tartózkodásának az ideje.
A népszámlálás alatt 1,57 milliónyi külföldön élőt regisztráltak. Az adatok szerint a '90-es években 1,1 millió személy tartózkodott külföldön, az átlag kivándorló 30 év körüli, az első munkahelyén túl levő férfi volt. Tíz év elteltével jellemzően megnövekedett azoknak az emigránsoknak a száma, akik rurális, elmaradott vidékekről származtak, és akik többnyire a húszas éveikben járó nők.
Elhangzott, van olyan ország, ahol más módszert használnak a népesség számának a nyilvántartására, azonban a módszer nem mondható jobbnak.
Például az 1,6 millió lakosságú Szlovéniában egy bürokratikus rendszer alapján történik a népesség számának a nyilvántartása: az adózás révén tűnik fel a rendszerben egy-egy személy. Ennek hibája, hogy aki például egy év alatt nem fizetett be adót, az kiesik a nyilvántartásból.
Kolozsváron a magyar közösség kudarcként élte meg a népszámlálás eredményét, mely szerint 17%-ra csökkent a magyarság számaránya. Noha a kolozsvári magyarság arra készült, hogy az arány eléri a 20%-ot, és végre érvényesítheti nyelvi jogait. Horváth elmondta, szociológusi, szakértői körökben nem arról szólt a vita, hogy a kolozsvári magyar közösség eléri-e vagy sem a 20%-os küszöböt, hiszen erőteljes volt a szuburbanizáció, és így inkább azt találgatták, hogy ez a jelenség mekkora mértékben érinti a magyar közösséget, azaz, hogy a magyarok mennyire költöznek ki Szászfenesre, Szucságba vagy Kisbácsba.
Transindex

Az Erdélyi Magyar Ifjak első tíz éve
Beszélgetés Soós Sándorral, az EMI alapító elnökével az ifjúsági szervezet történetéről
– Tíz évvel ezelőtt alakult meg az Erdélyi Magyar Ifjak szervezete, ön volt az EMI első és többször újraválasztott elnöke. Hogyan emlékszik a megalakulás idejére?
– Az EMI 2002. március 15-én született, ekkor volt a baráti társaságom első akciója.
Addig egyházi berkekben kisgyerekeknek vasárnapi iskolát, nagyobbaknak nyári tábort szerveztünk. Ha nem is céltudatosan, de már aktívan tevékenykedtünk közösségünkért. Az Erdélyi Magyar Ifjak megalapításának ötlete a Trianon utáni években megjelent erdélyi heti- és havilapok olvasásakor fogalmazódott meg bennem. A húszas években olyan erdélyi értelmiségi réteg tevékenykedett, amely abban a kilátástalan helyzetben is talpra tudta állítani a magyarságot. Úgy éreztem, ha akkor cselekedni tudtak, és jelentős kulturális eredményeket mutattak fel, most, a kommunizmus után kötelességünk nekünk is tenni valamit.
Nagyapám harmincévesen élte át Trianon hírét, de nem tört meg, hanem felnevelt 12 gyereket. Ő bizonyított, de én és a nemzedékem vajon nyugodt szívvel tudunk-e majd unokáink szemébe nézni, és azt mondani: mi is megtettük a tőlünk telhetőt. Ezzel az indíttatással kezdtünk el az EMI tagjaiként 2002-ben szórólapozni, plakátolni, rendezvényeket szervezni, fiatalokat toborozni. Alapító elnöke voltam, és 2011 őszéig – azaz szinte tíz éven keresztül – vezettem és építgettem az EMI-t. Most már nyugodt szívvel tudtam átadni a stafétát a következő generációnak, amely ugyanúgy hisz az EMI nemzetpolitikai missziójában, mint mi, alapítók.
– Az EMI nevéhez leginkább az augusztusban megrendezésre kerülő gyergyói ifjúsági táborok kötődnek, ahol kiemelt nemzetpolitikai témák kerülnek terítékre. Hogyan jöttek létre ezek a táborok, mekkora volt a visszhangjuk?
– Az EMI elég hamar elkezdett gyarapodni: 2004-re már több mint kétszáz tagunk volt, és ennél is több szimpatizánsunk. Először abban gondolkodtunk, hogy EMI-tagoknak szervezzünk tábort képzésekkel, előadásokkal. 2004-ben Hegyközszentimrén tartottuk meg első, nagyobb szabású táborunkat – nagy sikerrel. Ekkor döntöttük el, hogy 2005-ben a szimpatizánsoknak is meghirdetjük a táborozás lehetőségét, ezt neveztük el I. EMI-tábornak. Körülbelül 300 résztvevőre számítottunk, meglepetésünkre azonban több mint ezren jöttek el. Ez megerősítette bennünk a hitet, hogy szükséges és népszerű a kezdeményezésünk. 2008-ban már fesztiválméreteket öltött a tábor, azóta az EMI és az EMI-tábor egymás kiegészítői és gyarapítói.
– Kezdetben az EMI megpróbálta távol tartani magát a különböző politikusok és erdélyi magyar pártok befolyásától. Ma is érvényes ez a törekvés?
– Mindig azt hangoztattuk, hogy az EMI nem politizál, csak nemzetpolitikai kérdésekben kíván állást foglalni. Elcsatolt országrészen szükséges a nemzetpolitika. A lelkiismeretünk vezérelt minden helyzetben. Volt, amikor a balliberális Eörsi Mátyás kolozsvári beszédét lehetetlenítettük el, máskor a magyarországi népszavazási kampányt segítettük a kettős állampolgárság ügyében, vagy a Bolyai egyetemért szerveztünk tüntetést Hantz Péterékkel közösen, 2007-ben pedig aktívan támogattuk Tőkés László független képviselőként való jelölését. De mindig igyekeztünk függetlenek maradni valamennyi politikai párttól, szerveződéstől és a politikusoktól. Az EMI első generációjából viszont ma többen is szerepet vállaltunk az Erdélyi Magyar Néppárt építésében. Úgy éreztük, a civil eszköztárat politikai eszköztárra kell cserélnünk, hogy mindazt, amit eddig civilként tettünk, most nagyobb erővel folytassuk a politikai porondon. De valamennyi, a Néppártban szerepet vállaló EMI-s lemondott a szervezetben betöltött tisztségéről, hogy az EMI-t megvédjük a politikai befolyástól.
– Hogyan látja a magyar fiatalok boldogulási esélyeit Erdélyben?
– Helyzetünk ma sem nehezebb, mint 1920 vagy 1944 után, csak az igényszint emelkedett meg. Ha valakinek fontos a szülőföldön maradás, megtalálja a boldogulásához szükséges forrásokat is. Az EMI úgy látja: hangsúlyt kell fektetnünk a képzésekre, a nevelésre, mert a tudás, a szakmai fejlődés biztosítja itthoni jólétünk alapját. Kós Károlytól idézve: „Dolgozni kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.”
– Egy idő után az EMI-t megalakító csapat „kinőtt” az ifjúsági mozgalom soraiból, önt is új, fiatalabb elnök váltotta. Melyek voltak az elnöksége alatt elért legfontosabb megvalósítások, és mi az, amit nem sikerült tető alá hozni?
– Legnagyobb megvalósítás maga az EMI: egy sok száz tagot számláló szervezet aktív tevékenységgel és nagy ismertséggel. Tabudöntögető témákat is felkaroltunk: a Trianon-film vetítése vagy a Wass Albert-felolvasómaraton – mindkettő nagy visszhangot váltott ki. Utcán tüntettünk, flashmobokkal, táblaragasztásokkal is foglalkoztunk, kulturális, hagyományőrző eseményeket szerveztünk. És létrehoztuk a legnagyobb nemzeti fesztivált Erdélyben. Tagszervezeteink révén jelen vagyunk városokban és falvakban egyaránt. Amit tudtunk, megtettünk. Köszönet érte minden EMI-snek, aki az elmúlt tíz évben hozzájárult szervezetünk felépítéséhez. Amit nem sikerült megvalósítani az én generációmnak, megteszik az újak: ők következetesen folytatják az általunk elkezdett munkát.
EMI-tábor: új helyszínen, újult erővel
Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) immár nyolcadik alkalommal rendezi meg nagyszabású nyári fesztiválját augusztus 8. és 12. között. Az ifjúsági szervezet vezetői idén is ragaszkodnak a látványos fejlesztések gyakorlatához, javítanak a terület kiépítettségén és az ötnapos rendezvény programkínálatán. Ezért a 8. EMI-tábor helyszínéül a Gyergyószentmiklóstól 12 kilométerre fekvő Dorka Panzió területét (képünkön) választották. A Borzonton található Dorka Panzió könnyen megközelíthető, kiépítettsége pedig kifejezetten ideálissá teszi az EMI-táborhoz hasonló rendezvények megszervezését – szól az indoklás.
Aki számára nem ismert Borzont neve, annak sem kell sokat keresgélnie a térképen, hiszen a település közvetlenül a Gyergyószentmiklósra vezető főút mentén helyezkedik el, nem különben a Dorka Panzió, amely augusztus második hétvégéjén ideiglenes otthona lesz a szórakozni és tanulni vágyó érdeklődőknek. Akik vonattal kívánnak eljutni a 8. EMI-táborba, azoknak a szervezők idén is biztosítanak buszjáratokat a vonatállomástól a táborig, valamint az késői órákban, a koncertek előtt, további járatok indulnak majd, hogy mindenki kényelmesen kiérhessen az esti programokra.
Az új helyszín nem jelenti a tavalyi belépők árának emelkedését – ígérik a szervezők –, újdonságnak számít ugyanakkor az idén bevezetendő családi jegy, amelynek megvásárlásával kedvezményesen vehetnek részt a táborban a családok (két felnőtt és egy gyerek belépőjének megváltásával a további gyerekjegyek megvásárlásától a szervezők eltekintenek). Az idei EMI-tábor a legkisebbek számára is vonzóbb lesz, hiszen a Dorka Panzió felszerelt játszótérrel is rendelkezik.
A nyolcadik tábor programja is folyamatosan bővül. A tematikus sátrak bővítése révén nem csak új témákkal találkozhatnak a táborozók, de az esti koncertprogram is nagy meglepetéseket tartogat. A tematikus sátrak programjának, valamint az esti fellépők névsorának alakulását is nyomon követhetik a www.emitabor.hu/erdely honlapon, ahol egyéb hasznos információkat is megtalálnak az érdeklődők. A rendezvény Facebook-profilján, vagy a honlap vendégkönyvében bárki felteheti kérdéseit, megoszthatja észrevételeit, de egyéb információkért e-mailt is írhatnak a lovassy.tamas@yahoo.com internetes címre.
Önálló programok az alapszervezetekben
Lovassy Cseh Tamást, az EMI tavaly megválasztott, új elnökét aszervezet terveiről kérdeztük.
– Az EMI szerteágazó tevékenységének egyik alappillére az, hogy a tizennégy tagszervezet a helyi programok tekintetében teljes körű autonómiát élvez. Minden szervezet helyi szinten dönti el, hogy számára milyen tevékenységi területek bírnak prioritással. Sepsiszentgyörgyön például – itt működik az egyik legaktívabb EMI-alapszervezet – az Erdélyi Magyar Ifjak átfogják a város teljes diákságát, míg Nagyváradon a szervezet zömmel közéleti eseményekre, rendezvényekre összpontosít. Azt szeretnénk, ha helyi szervezeteink – kielégítve a fiatalok kulturális igényeit – továbbra is széles körben élnének a helyi programszervezés lehetőségével.
– Történt-e lényegi változás az előző vezetőség törekvéseihez képest?
– A tavaly megújított vezetőség a régi elnökség irányelveit folytatja. Számos új, középiskolás és egyetemista diák került be az országos elnökségbe, ami jelentős fiatalítást hozott magával. Az eddiginél jobban szeretnénk nyitni a középiskolás fiatalok irányába, céljaink között számos képzési lehetőség is szerepel.
– Említette a helyi szervezetek autonómiáját. Az országos vezetőségnek mi az igazi szerepe?
– Az országos elnökség a koordinálás feladatait látja el. Számunkra fontosak a megerősödött helyi szervezetek, amelyek minden szempontból meg tudnak felelni az elvárásoknak. Helyi szinten lehet eldönteni, hogy mikor miben van a legnagyobb szükség az EMI-re, miben kell részt vállalnia, hogyan válaszoljon a helyi kihívásokra. Az országos elnökség a „lentről” jövő programok ismeretében koordinál, ez képezi az alapját az évről évre megújuló EMI-táborok szervezésének is. Erdélyi Napló (Kolozsvár)