„Magyarok, de erdélyiek is”
„Az elmúlt húsz év küzdelmeiben kikristályosodott a teljes önazonosságunk: az, hogy mi nemcsak magyarok, hanem erdélyiek, erdélyi magyarok vagyunk. Ez az identitás annak a kettősségnek a felvállalását jelenti, hogy miközben minél szervesebben akarunk illeszkedni a magyar nemzet egészébe, aközben ragaszkodunk az önállóságunkhoz, hiszen csak önállóan tudjuk megvédeni mindazt, amit felépítettünk” – jelentette ki Markó Béla a hétvégén, Csíkban tartott könyvbemutatóján.
„Az elmúlt húsz év küzdelmeiben kikristályosodott a teljes önazonosságunk: az, hogy mi nemcsak magyarok, hanem erdélyiek, erdélyi magyarok vagyunk. Ez az identitás annak a kettősségnek a felvállalását jelenti, hogy miközben minél szervesebben akarunk illeszkedni a magyar nemzet egészébe, aközben ragaszkodunk az önállóságunkhoz, hiszen csak önállóan tudjuk megvédeni mindazt, amit felépítettünk” – jelentette ki Markó Béla a hétvégén, Csíkban tartott könyvbemutatóján. Az író-politikus Kié itt a tér és Az erdélyi macska című, a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál megjelent könyveit ezúttal Csíkszeredában, valamint Csíkszentmártonban mutatták be.
„A címszavak vagy úgy írnak Markó Béláról, mint költőről, vagy úgy, mint politikusról. Az előbbi értelmiségi létet takar, az utóbbi pedig közéleti tevékenységet. A kettő között igen lényeges különbség van. Az alkotó ember egy sorompóit felemelő társadalomban voltaképpen szabad, úgy gondolkodik, beszél vagy ír, ahogyan akar. A politikus ezt nem teheti meg” – emelte ki a Markó Bélát méltató Székedi Ferenc újságíró.
A Kié itt a tér (Válogatott közéleti cikkek és előadások 1991–2009) című kötet a szerző közéleti pályájának legfontosabb állomásait mutatja be, a könyvbe válogatott megnyilatkozások, tanulmányok, előadások, esszék a felelősségről szólnak.
„A mi húszesztendős küzdelmünk gyakorlatilag az identitásról szól, arról az igényünkről, hogy szabadon kifejezhessük identitásunkat, ezt az identitást azonban nagyon pontosan meg kell fogalmaznunk” – mondta az író, aki szerint ez a sajátos identitás annak a kettősségnek a tudatos felvállalását jelenti, hogy miközben minél szervesebben illeszkedni kívánunk a magyar nemzetbe, azt is tudjuk, hogy önállóaknak kell maradnunk, hiszen csak önállóan vagyunk képesek szembenézni az itthoni kihívásokkal.
Átvette Marosvásárhelyen a Szabad Sajtó-díjat Markó Béla
Szombaton Marosvásárhelyen a Bernády Házban vette át a Szabad Sajtó-díjat Markó Béla miniszterelnök-helyettes, az RMDSZ volt szövetségi elnöke.
A díjat Földes György, a Szabad Sajtó Alapítvány elnöke adta át, hangsúlyozva, hogy „Markó Béla több mint két évtizedes munkássága nélkül a magyar demokratikus nyilvánosság Romániában, Erdélyben szegényebb lenne és kevésbé lenne szabad”.
Markó Béla mellett idén Martin Schultz, az Európai Parlament szociáldemokrata frakciójának német vezetője is Szabad Sajtó-díjban részesült. Új Magyar Szó (Bukarest)

Ezer kilométer vasútat számolnak fel
Ezer kilométer vasutat készül felszámolni a közlekedési minisztérium – jelentette be tegnap Anca Boagiu tárcavezető. Mint részletezte, ezeken a szakaszokon már egyetlen vonat sem közlekedik, fenntartásukra pedig nincs anyagi fedezet. Boagiu ugyanakkor arról is beszámolt, hogy a jelenleg 20 ezer kilométeres vasúti hálózatból is csak 15 ezer marad a Román Vasúttársaság (CFR) felügyeletében, mintegy 4 ezer kilométernyi szárnyvonalra versenytárgyalást írnak ki. Ezeket magáncégek használhatják a jövőben, s nekik kell majd a karbantartási munkálatokat is elvégezniük.
Erre a tárcavezető szerint azért van szükség, mert így csökkenteni tudják a CFR infrastruktúra-fenntartási költségeit. Boagiu ugyanakkor megjegyezte, ezek az intézkedések csak egy részét képezik a minisztériumhoz tartozó állami vállalatok átszervezési terveinek. Közlése szerint egyébként ezek a cégek olyan hatalmas adósságállományt halmoztak fel, hogy összegük eléri a bruttó hazai termék (GDP) 1 százalékát. Az átszervezés akkor indul majd, amikor hivatalosan közlik, hogy milyen vasúti szárnyvonalakat számolnak fel, s melyek lesznek azok, amelyeket versenytárgyalás útján magáncégek használatába adnak, illetve a vonatkozó jogszabályokat a kormány is elfogadja.
Mint arról beszámoltunk, a közlekedésügyi tárca még februárban jelezte, hogy ezer kilométer vasutat készül augusztusig felszámolni, az intézkedést pedig a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) kötött megállapodás írja elő. „A CFR utasszállító ágazata felveszi az állami támogatást, majd rossz minőségű szolgáltatást nyújt. Ennek véget kell vetni. A vasúti áruszállítás más országokban is szubvenció nélkül működik, ennek Romániában is így kell történnie” – nyilatkozta korábban Jeffrey Franks, az IMF romániai küldöttségének vezetője.
Hasonlóképpen vélekedik egyébként Gyerkó László, a szenátus gazdasági, ipari és szolgáltatási bizottságának tagja. Az RMDSZ-es politikus lapunk kérdésére tegnap úgy nyilatkozott, mindenképpen jó lépés lenne a minisztérium átszervezési tervének gyakorlatba ültetése, szerinte ugyanis időszerű hatékonyabbá tenni a Román Vasúttársaságot. Gyerkó ugyanakkor leszögezte, eljött a változás ideje, hiszen az elmúlt években semmilyen fejlődést, előrelépést nem tapasztalhatott, aki vonattal utazott, a CFR szolgáltatásait vette igénybe. Az átszervezés részleteiről, illetve arról, hogy a felszámolásra vagy haszonbérbe adásra ítélt vasúti szárnyvonalakból mennyi lehet Erdélyben, egyelőre nem tudott részleteket a Hargita megyei politikus.
A közlekedési minisztérium honlapján közzétett adatok szerint egyébként a vasúthálózat jelen pillanatban lefedi az ország teljes területét, a vasúti vonalak sűrűsége pedig 46,1 kilométer ezer négyzetkilométerenként. A hálózat teljes hossza 10 981 kilométer, amelyből 2965 kilométeren (27 százalék) két sínpár fut, 3942 kilométer (33,9 százalék) villamosított. A vasút mentén összesen 1051 állomás vagy megálló, 50 raktár és remíz van, 120 ponton vannak javítóműhelyek, 106 részleg foglalkozik a vonalak karbantartásával. A tárca közlése szerint jelenleg a teljes vasúti hálózat felújítás alatt áll, s a korszerűsítést követően lehetővé válik, hogy a vonatok közlekedési sebessége elérje az óránkénti 160 kilométert. A minisztérium hosszabb távú elképzelései szerint a jövőben a személyvonatok óránként 200 kilométert, míg a tehervonatok 120 kilométert tesznek majd meg.
Bálint Eszter, Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Keresztalja címen új katolikus hetilap jelenik meg
Keresztalja címen új római katolikus hetilap indul vasárnap útjára, amelynek szerkesztői inkább hírlapjelleget szánnak, így elsősorban tényanyagokra koncentrálnak.
 „Az egyházról sokan sokfélét írnak, többnyire nem a legkedvezőbb beállításban. Jó lenne bemutatni azokat a pozitív kezdeményezéseket, amelyek másokat is cselekvésre ösztönözhetnek, hiszen a mi egyházunk fiatal, mindig kész a megújulásra – vallja Lukács János főszerkesztő, a Krónika volt munkatársa. – Azt látjuk, hogy míg a világi média frissen és tetszetős formában önti elénk a jórészt negatív híreket, addig a mi híreinkről, a keresztény kezdeményezésekről jobbára csak szűk csoportok tudnak. Talán ezért is érezhető egyfajta kiégett, elfáradt hangulat az emberek körében.” Kérdésünkre, hogy miben tud újat hozni a már létező katolikus hetilappal szemben, Lukács leszögezte, elsősorban szerkesztési koncepciójában lesz más a Keresztalja.
Ennek keretében inkább saját témákat jelenítenének meg, azokat pedig olvasmányos formában dolgoznák fel, és jó minőségű sajtófotókkal illusztrálnák. Ugyanakkor megjelenítenék a gyulafehérvári, nagyváradi, szatmárnémeti és temesvári egyházmegye híreit egyaránt, odafigyelve a testvéregyházakra és reagálva az ország közéleti történéseire is. „Nem kívánunk rivalizálni más újságokkal, a Keresztalja együttműködő partnere, vagy ha tetszik, kisebb testvére szeretne lenni a már létező hetilapoknak” – szögezte le a főszerkesztő. A lap szerkesztői azt szeretnék elérni, ha az újság hasábjain keresztül nem csak a rendszeres templomlátogatókhoz szólnának. „Elsősorban viszont azok igényeit szeretnénk kielégíteni, akik hitüket rendszeresen gyakorolják, viszont nemcsak lelki olvasmányra vágynak, hanem az élő egyház iránt is érdeklődnek. A mi olvasóközönségünk nemcsak az idősebb korosztály tagjai közül kerülhet ki, hiszen nagyon sok fiatal és középkorú embert, illetve sokgyerekes családot is lehet látni a templomokban” – vallják.
Az első lapszámban például egyaránt szó esik a ferencesek húsvéti előkészületeiről, az ingyenes lombikprogram körüli aggályokról, valamint II. János Pál pápa boldoggá avatásáról. Hogy miért a Keresztalja címre esett a választás, annak a titka az, hogy ez a név egyszerre fejezi ki, hogy erdélyi és katolikus újságról van szó. „A keresztalja a kereszt mögött haladó zarándokcsoportot jelent, így jelen van a szóban a közösség, az úton levő csapat és a Krisztust követés is. Nem utolsósorban pedig ez a név erős utalás Csíksomlyóra is, a Kárpát-medencei magyarság Mária-tiszteletének gyújtópontjára” – fogalmazta meg Lukács János.
A lap első számát virágvasárnap vehetik kézbe az olvasók. A Székelyföldön több településen is rikkancsok fogják árusítani a templomok környékén, de több plébánián is kapható lesz a Keresztalja. A terjeszkedés folytatódik, addig pedig az érdeklődők felvehetik a kapcsolatot a kiadóval a terjesztes@keresztalja.ro e-mail címen vagy a 0364-730994-es telefonszámon.
Krónika (Kolozsvár)

Băsescu: a régiók átszervezése szükséges, de nem etnikai alapon
A fejlesztési régiók átszervezésének elsősorban hasznosnak kell lennie, és nem etnikai, hanem szociális és gazdasági megfontolásokra kell alapulnia – jelentette ki vasárnap Traian Băsescu államfő Kovásznán, ahová pénteken érkezett magánlátogatásra. Az elnök elmondta: ő maga fogja javasolni a régiók fogalmának megjelenését az alkotmányban az alaptörvény módosítása keretében. Leszögezte: az etnikai alapú autonómiára vonatkozó célkitűzéseket egyetlen kormánykoalíció sem fogja támogatni, bármilyen összetételű is legyen. Băsescu arról is beszélt, hogy támogatja Cseke Attila egészségügyi miniszter kórházreformját.
Traian Băsescu péntek este érkezett Kovásznára, ahová elmondása szerint, azért vonult vissza, hogy elmélyüljön az alaptörvény javasolt módosításaiban.
Az alkotmánymódosítás tervezetét a húsvéti ünnepek után terjesztik a parlament elé, mondta az államelnök vasárnap a Kovásznán tartott sajtótájékoztatón. Az államfő szerint a tervezetet május első felében hozzák nyilvánosságra, és azt tartja megfelelőnek, hogy az alaptörvény elfogadására a 2012 júniusi választásokkal egy időben írnák ki a népszavazást.
Az államfő az RMDSZ által kidolgozott régióátszervezési tervezet kapcsán kifejtette: a régiókra alapuló közigazgatási átszervezésnek elsősorban hasznosnak kell lennie. Az átalakítást szociális és gazdasági szempontokra kell alapozni, az etnikai kritériumok elfogadhatatlanok – tette hozzá Băsescu.
A régiók átszervezésével kapcsolatos RMDSZ-tervezet – amely jelenleg a képviselőházban van – 16 fejlesztési régiót rajzolna az ország térképére, ezek egyike Hargita, Kovászna és Maros megyéből állna.
Băsescu elmondta, eddig nem tapasztalta, hogy a koalíciós partner RMDSZ túlzó követelésekkel, feltételekkel vagy zsarolással állt volna elő, azt azonban leszögezte: egyetlen kormánykoalíció sem fogad el olyan célkitűzéseket, amelyek eredménye az etnikai alapú autonómia lenne. „A szélsőségesek nem aludhatnak nyugodtan, nem fogják elérni céljukat” – fogalmazott az államfő.
Az RMDSZ üdvözli, hogy az új alkotmány arra kis kitér majd, hogy Románia fejlesztési régiókból áll – reagált Băsescu kijelentésére a Mediafax hírügynökségnek nyilatkozó Borbély László, a szövetség politikai alelnöke. „Mindig szorgalmaztuk a regionális felosztás felülvizsgálatát, ezzel kapcsolatban törvénytervezetet nyújtottunk be a parlamentben, és várjuk, hogy többi párt is foglaljon állást ezzel kapcsolatban. Ráadásul a nemrég aláírt koalíciós megállapodásban is szerepel, hogy újra kell gondolnunk a gazdasági régiókat” – mondta Borbély.
Băsescu arról is beszélt Kovásznán, hogy támogatja a Cseke Attila egészségügyi miniszter által beindított kórház-átszervezési programot. Az egészségügyi reformoknak azonban nem kell itt megállniuk, folytatni kell a rendszer átalakítását – hangsúlyozta az elnök.
Az elmúlt három évben az államfő gyakran ellátogatott Kovásznára, 2008-ban egyhetes pihenőszabadságát is ott töltötte a feleségével. A villát, ahol az államfő megszáll a nyolcvanas években építették Nicolae Ceauşescu számára, az egykori diktátor azonban mindössze egy éjszakát töltött benne.
Krónika (Kolozsvár)

Magunkat látni mások tükrében
Tapodi Zsuzsanna irodalomtörténész szerint fontos, hogy tiszta fogalmakkal dolgozzunk
Alig fejeződött be Csíkszeredában a harmadik Imagológiai Konferencia (2011. április 15–16.), interjúalanyunk, a Sapientia EMTE Gazdasági és Humántudományok Kara humántudományok tanszékének vezetője és kollégái már azon vannak, miként serkenthetnék újabb részvételre a nemzetközi tudományosság minél több szaktekintélyét, még vonzóbbá téve rendezvényüket, az eddiginél szélesebb körűvé az idén két napba és szekciókba sűrített tanácskozásukat. Beszélgetésünk fő témája ez az útkeresés.
Elégedetlenek a részvétellel? De hiszen a korábbi konferenciákhoz képest rekordszámú előadás hangzott el, és olyan központokból is érkeztek előadók, ahonnan eddig nem mutatkozott érdeklődés.
– Könnyű volna e nyilvánvaló eredmények fényében sütkérezni, hiszen a közel ötven előadás önmagért beszél, akárcsak az a tény, hogy a házigazda Csíkszereda két kara mellett Kolozsvárról, Bukarestből, Marosvásárhelyről, Debrecenből, Szegedről, Újvidékről, Budapestről, Rómából érkezett előadók értekeztek a mássághoz kapcsolódó irodalmi és társadalmi kérdésekről.
Nem nehéz elképzelni azt sem, hogy ilyen felhozatal mellett a bemutatott dolgozatokból szerkesztendő kötet akár áttörést is jelenthet munkánkban. Eddig ugyanis, az első két konferencia alig-alig lépett túl a címükben meghirdetett kereteken: Románok a magyar irodalomban – Magyarok a román irodalomban.
Az induláskor megfogalmazott céljainktól ma sem tértünk el, de, mert azt tapasztaltuk, hogy előadóink amúgy is bátran feszegették a határokat, az idén mi is beemeltük vizsgálódási körünkbe a nyelvi, kulturális, vallási másságot, az irodalomtörténeti megközelítésen túl szociálpszichológiai, antropológiai, néprajzi, politológiai, filmesztétikai megvilágításban, és akár tágabb körben végzett kutatásokat, problémafelvetéseket szorgalmaztunk. Igaz, így nehezebb címet adni egy konferenciának, de abban minden előadás közös volt, hogy valamilyen módon érintette a nemzeti-etnikai sztereotípiák, mítoszok, ön- és másság-képek megannyi vonatkozását. Csakhogy...
A problémákról talán majd később. Előbb tisztázzuk, mi fán is terem az imagológia?
– Az imagológia formálisan az összehasonlító irodalomtörténet részdiszciplínája, a társadalomtudományokhoz is szorosan kapcsolódik. Jelentése imágó- vagy imázskutatás, az egyénről és közösségről alkotott véleményeket tanulmányozza, egymást feltételező és egymásra ható folyamat keretében. Az irodalomtudomány ugyanis a huszadik század második felében fokozatosan interdiszciplinárissá vált a kultúratudományok tágabb keretében.
Az irodalmi jelenségek amúgy sem csupán önmagukban léteznek, hiszen emberek írnak, emberek olvasnak, emberek a közvetítők, s ez által integrálódnak a társadalmi kommunikációba. A szociológiának, a szociálpszichológiának, a politológiának, történettudománynak, a néprajznak, de talán még a közgazdaságnak is számottevő mondanivalója lehet a másságképpel kapcsolatban. Azokban a felsőoktatási intézményekben, amelyekben összehasonlító irodalommal is foglalkoznak, többé-kevésbé programszerűen az imagológiai kutatás is napirenden van.
Egyetlen embernek, legyen az bár főszervező, szinte lehetetlen befognia akár egy kétszekciós rendezvény minden mozzanatát is. Ennek ellenére önt szinte mindenütt ott lehetett látni. Milyen tanulságokkal távozott az ünnepélyes zárszó után?
- Jó volt tapasztalni az előadások sokféleségét, a megközelítések színességét, s mindenütt, ahol jelen tudtam lenni, olyan gondolatokat hallottam, amelyek élénk beszélgetéseket váltottak ki, akár az ülésen, akár a szünetekben. Általános tanulság, hogy induláskor nem árt röviden meghatározni a használt fogalmakat, akár az időkorlát ellenére is – hiszen mindannyian tudjuk, hogy nehéz eredeti gondolatokat húsz perc alatt kifejteni, ha az idő egy részét meghatározásra kell fordítani.
A viták egy jó része azonban a más-más módon használt terminológiából s az ebből adódó félreértésekből fakadt. Észrevettem ugyanakkor, hogy azok a kérdésfelvetések aratták a legnagyobb tetszést, amelyek valamiképpen bennünket érintettek, saját helyzetünk értelmezését segítették – mások szövegeinek, kultúrájának tükrében.
A régiónkra jellemző értékrendbeli, eszmei és politikai válságok okait illetően azokra nagyjából meg is fogalmazódott a válasz, s úgy tűnik, lassan nyoma vész annak az ideológiai-eszmei vákuumnak, amely a rendszerváltások következtében hirtelen fellépett, s ahová ellenőrizetlenül tódult be, jobb híján, a múlt mindenfajta nacionalizmusának hordaléka. Ez a fajta identitási válság korábban erőteljesen közép-kelet-európai színezetűnek tűnt, de mind jobban bebizonyosodik, hogy a multikulturalitástól megoldást remélő nyugatot is utoléri.
Ezek szerint az önök konferenciája nem periférikus, provinciális, hanem igen időszerű, megoldatlan kérdésekre választ kereső tudományos fórum.
– Valóban. Mégis, elég fárasztóan, nekünk mindegyre bizonygatnunk kell, hogy törekvéseink jóval több figyelmet érdemelnek. Persze, ezért nekünk is többet kellene tennünk, és bár tavaly angol nyelvű nemzetközi konferencián vetettünk össze különböző kulturális diskurzus-típusokat, az együttélésből adódó problémakört nyelvészeti szempontból megközelítve, illetve a kolozsvári Kisebbségkutató Intézettel közösen háromszor is szerveztünk már a két- és többnyelvűség kérdéseit kutató tudományos konferenciát, még akad dolgunk elég.
A konferencia előzetes programját ismerve is feltűnt, hogy a magyar kutatók arányához képest a bejelentkező román szakemberek száma több mint szerény. Miként lehetne ezen úgy mozdítani, hogy a rendezvénynek ne csak „mi mondjuk, mi halljuk” típusú visszhangja legyen?
– Olyan gond ez, amit józanul és igen alaposan, minden szempontból elemeznünk kell. Az alulreprezentáltság mindhárom konferenciánkra többé-kevésbé jellemző volt. Az idén ráadásul a bejelentkezés után megbetegedett román és szlovák kollégák hiánya tovább növelte ezt az aránytalanságot.
Egyet meg kell értenünk: egy román kollégának egy erdélyi magyar szakemberrel leülni egy asztal mellé nem ér föl nemzetközi kontaktussal, s ha választania lehet, Csíkszereda helyett inkább Madridba vagy Brüsszelbe megy. Ha ezt a konferenciát, mondjuk, valahol Magyarországon rendezték volna, egész biztos, hogy a román érdeklődés is nagyobbnak bizonyul. Elvégre egy külföldi rendezvényen részt venni a tudományos karrier szempontjából mindig előnyösebb. S ráadásul ez az itthoni magyar kutatókra, tanárokra is áll!
Miként hasznosítják a konferencián bemutatott előadásokat?
– Az előadásokból, amelyek nem egyszer terjedelmesebb, alaposabb dolgozatok vázlatai csupán, könyvet szerkesztünk. Szerettük volna a rendezvényen átnyújtani a résztvevőknek az előző konferencia kötetét, de a nyomda nem készült el vele időben. Tanulva az esetből, a most zárult rendezvény tanulmánykötete szerkesztésének már a konferencia után nekiláttunk. A szerkesztés pedig, ami rám hárul, jó alkalom lesz arra, hogy elmélyült, árnyalt képet nyerjek, nyerjünk a konferencián végzett munkáról. Amiről pillanatnyilag inkább csak benyomásaim és sejtéseim vannak.
Többkötetes szerzőként mennyire ihlette meg az imagológiai betájolódás, foglalkozik-e a gondolattal, hogy a kérdéskörben átfogó művel jelentkezzék?
– Azt tapasztaltam, hogy ha foglalkozni kezdünk az embertudományok valamelyik szeletével, akkor előbb-utóbb rá kell jönnünk arra, hogy minden mindennel összefügg. A matematika által kidolgozott hálóelmélet modellként szolgálhat: egyik csomó a másikkal összefügg, miközben annyi kapcsolat jön létre, hogy tulajdonképpen rizómává, labirintussá is teszi a nagy egészet, melyben nehéz eligazodni. A tudománynak pedig pontosan az a feladata, hogy kiutakat keressen.
Következő, szélesebb olvasóközönséghez szóló könyvem biztosan a másság kérdéskörét járja körül, jó ideje gyűjtöm már hozzá az anyagot. Igaz, szakmai feladataim, amelyek között az olvasás és a kritikai interpretálás kötelessége első helyen áll, meglehetősen szűkre szabják az írásra szánt időmet, s valamiképpen tankönyvet is kell a diákok kezébe adni, de az egészen biztos, hogy az imagológiai módszerekkel megközelített másság külön fejezet lesz benne, az összehasonlító irodalom problematikájába ágyazva.
Ön szakemberként talán jobban tudja: miért olvas, miért ír az ember? Mi az a kényszer, aminek ilyenkor engedelmeskedik?
– Egyed Emese kolozsvári professzor, maga is költő, előadásában frappánsan rámutatott, hogy az ember, amikor szembesül a maga mulandóságával, képeket alkot, hogy azokban megörökítse magát, de közben azzal is szembesülnie kell, hogy ezek a képek is mulandóak és változnak. Mégsem tehetünk egyebet, mint a hiábavalósággal szembeszállva megpróbálni képeket keresni, vagy megörökíteni magunkat...
Tapodi Zsuzsanna (1961, Szatmárnémeti)
Irodalomkutató, a csíkszeredai Sapientia EMTE tanszékvezető docense. Nagykárolyban érettségizett, 1984-ben szerzett bölcsészdiplomát a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Tíz éven át tanított egy sepsiszentgyörgyi általános- és középiskolában, majd 1993–2003 között a Bukaresti Tudományegyetem Hungarológiai Tanszékének adjunktusa, több egyetemen is óraadó tanár, 2003-tól a Sapientia főállású docense.
Az általa oktatott tárgyak: Irodalom és társművészetek, Összehasonlító irodalom, Világirodalom, Esztétikai kánonok. Gazdag tudományos tevékenységet fejt ki, rendezvényeket szervez, publikációs listája igen változatos. Számos országos és nemzetközi tudományos társaság tagja. Főbb könyvei: Irodalmi kánonok (2000); Irodalom a politika szolgálatában. Gaál Gábor munkássága pályája utolsó szakaszában, 1946–1954 (2001); A soha el nem vesző könyv nyomában (2008).
Cseke Gábor
Új Magyar Szó (Bukarest)

Lăzăroiu: eltűnhet az RMDSZ
Az RMDSZ furcsa, saját ideológia nélküli alakulat, amely megtűrtként van jelen a romániai politikai életben, ugyanakkor könnyen megtámadható lenne a bíróságon, hiszen nem politikai párt – fejtette ki egy, az Agerpres hírügynökségnek adott interjúban Sebastian Lăzăroiu államfői tanácsos, aki egy új párttörvény szükségességéről is beszélt.
A magyar érdekvédelmi szövetséget jellemezve a tanácsos úgy fogalmazott, az RMDSZ jelenlegi formájában megtűrt alakulat. „Normális módon működése ellen panaszt lehetne tenni a bíróságon, hiszen nem politikai párt. De természetesen senki sem tette meg, hiszen az RMDSZ kényelmes kormányzati partner, ezért senkinek sem érdeke, hogy tönkretegye. (...) Az RMDSZ-t egy etnikai közösség igényei hívták életre. Ez biztosítja számára azt a politikai stabilitást, amellyel rendelkezik, bár nem párt” – mutatott rá Lăzăroiu. A tanácsadó úgy véli, az RMDSZ nagyon furcsán épül fel, mivel nincs egyetlen ideológiai irányvonala, soraiban kereszténydemokraták, szociáldemokraták és liberálisok is vannak, bár az Európai Néppárthoz tartozik.
„Talán nem is rossz, hogy így alakult. Az is megtörténhet, hogy idővel az RMDSZ megszűnik. Az általános trend az etnikai tényező jelentőségének csökkenése felé tart, így szerintem az RMDSZ-ben meglévő eltérő ideológiai irányvonalakat fölszívják a román pártok, mivel ez a hosszú távú trend. A legnagyobb gond az, hogy a magyarok választási részvételi hajlandósága is csökken. Az etnikai témák már a magyarok számára sem bírnak nagy jelentőséggel. Feltehetőleg 10–15 éven belül a román pártok beolvasztják az RMDSZ ideológiai platformjait” – vélekedett a tanácsos. Szerinte egyébként új párttörvényre lenne szükség, amely enyhébb szabályozásokat tartalmazna a jelenleginél, a pártok ugyanis a polgárok szabad társulásának eredményei, amelyeket ezért nem kell túlságosan szigorúan szabályozni.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Készül a Partiumi Legendárium
A Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC) a Székelyföldi Legendárium (www.legendarium.ro) mintájára elkészíti annak partiumi mását. A Székelyföld gazdag hiedelemvilágát megörökítő mesés térkép és honlap könnyűszerrel átültethető a Partium nevezetességeire, ezáltal a fiatal generációhoz is közelebb kerül mindaz a szellemi és építészeti örökség, amellyel tájegységünk rendelkezik. A Partiumi Legendárium elkészítése része az Élő Partium programsorozatnak, amellyel a PMMC szeretné felhívni úgy az anyaország-, mint az Erdélyben élők figyelmét Szatmár-, Arad-, Szilágyság-, Érmellék-, és a Hegyköz kulturális kincseire. A Varadinum nyitónapján, május 15-én, vasárnap 16 órától a Partiumi Keresztény Egyetem Bartók-termében mutatják be a Székelyföldi Legendáriumot. Fazakas Szabolcs, a legendárium ötletgazdája és készítője tart rövid ismertetőt miután levetíti Székelyderzs éléskamrája című filmjét. Ezt követően szándéknyilatkozatot írnak alá a legendárium elkészítéséről. A bemutató végén szalonnát, pálinkát és házi csokoládét kóstolhatnak meg a székelyföldi vendégek jóvoltából. Minden érdeklődőt szeretettel várnak.
Reggeli Újság
Erdély.ma

Bánt a magyar leépülés – Interjú Nagy István Arad megyei EMNT-elnökkel
Az RMDSZ Arad Megyei Szervezete élén június 4-én megtörténő elnökváltás hírét sokan, sokféleképpen értelmezték, elemezték, de legfőképpen kommentálták.
Mivel az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak, és a belőle alakuló Erdélyi Magyar Néppártnak sem mindegy, ki vezeti a Szövetséget, erről, de más aktuális, magyarságot érintő problémákról is megkérdeztük Nagy István megyei EMNT-elnök véleményét.
– Mivel Bognár Levente csak egyedül jelentkezett a megürülő elnöki tisztségre, június 4-én csak szavazás lesz. Mi a véleménye az új elnökről, a kialakult helyzetről? – Az, hogy egyedül jelentkezett, szerintem jelzés értékű. Számomra ez a tény azt üzeni, hogy pánikba estek, reményvesztettek. Ezért nincs ellenjelölt. Hetekkel a tisztújítás előtt mindent eldöntöttek. Már csak Bognár Leventében reménykednek. Pedig három évvel korábban még azt sem vette rossz néven Király András, hogy ifjú neveltjei a politikai alelnökét, korábbi mentorát, Cziszter Kálmánt is lenyomták, amikor városi tanácsosnak jelentkezett.A Fidesz kihúzott minden sámlit alóluk, hát most legyen nagy, ha tud, Bognár, akit amúgy nagyon utálnak az ifjak – gondolják. Király Andrásnak vannak kvalitásai, de legalább annyi rossz tulajdonsága is. Ezek a választmányi ülésen általa elmondottakból is látszanak. Megtanulta, hogyan lehet morzsákhoz jutni a román versenypártok vezetőitől, de a szervezet- és közösségépítésben csődöt mondott. Ezt ékesen mutatják a szavazatszámok.Király 2001-től megyei elnök, és 2000-ben, amikor kampányfőnök volt, az Arad megyei RMDSZ-szavazólapokra 21 500-an pecsételtek, de 2009-ben, a Tőkés László vezette EP-választáson már csak 10 003-an. Mi ez, ha nem a szervezet- és közösségépítés csődje?
– Bognár a lehető legrosszabb periódusban ugrik bele, mert egy dolog a Városháza, és más egy megyei szervezet.
– Hát ez az. Egyedüli jelölt, mert már senki sincs ott. Talán Bölöni György, de hát érettségivel, és lakatos szakmunkás múlttal meg gyalogos kényelmességével nem XXI. századi megyei elnökideál. Régebben Pénzes Gyulát emlegették, de őt elküldte a szervezet a közegészségügyi igazgatóságra, pénzt keresni. Tóth Csaba sosem volt számomra szimpatikus. Igazam lett. Nem kapta meg a szervezet által azt, ami szerinte járt neki, és így visszavonult. Régi RMDSZ-hagyomány a parlamenti képviselő-megyei elnök párosítás. Nem tudom, Faragó Péter miért nem vállalta. Egyik jó elemző azt mondta erre a váltásra, hogy „Bognár jó RMDSZ-elnök lesz, kellőképpen gyenge ahhoz, hogy bármi lehetséges legyen. Király nagy játékos, miután kellőképpen tönkreverte a szervezetet, elhúz és otthagyja ezt a Leventét.” Bognár Leventét jól ismerem. Mindig azt mondta, hogy hivatali teendői mellett nem lenne ideje és energiája a megyei elnökségre. Ha ez igaz volt tíz évvel korábban, akkor most sokszorosan igaz. De van egy esélye! Amennyiben nem a királyi úton halad tovább – „az önkormányzati választásokon mindenki magáért fog küzdeni”, az Erdélyi Magyar Néppárt „nincs mit ígérjen az erdélyi magyarságnak”, „a magyar–magyar viszonyról Arad megyében nincs mit beszélni, tárgyalni” –, hanem az Arad megyei magyar szavazatok maximalizálásáért fog dolgozni, akkor abban szerintem az EMNP partnere lesz. – Ehhez viszont nem kellene minden sámlit kihúznia a Fidesznek az RMDSZ alól. – Hogy mit húznak ki alóluk, miért, és miképpen, és mit hagynak meg, azt nem tudhatom. Nagyon nem is izgat. Sajnos, a sámlikkal vagy nélkülük, magyarságszervezésből nálam megbuktak. A gőgjük csak feltét mindezen. Kár, hogy ennyire leépült a szervezet. Amíg ott voltam, a szervezetért haragudtam, amióta eljöttem, már nem érdekelnek.
– Az eddig elmondottakból azért kiderül, hogy önt is érdekli a szervezet, a magyar közösség leépülése, másképp nem szólna be rendszeresen az RMDSZ-nek.
– Engem minden bánt, ami magyar leépülés. Nem azért teszem mindazt, amit, hogy egyre-másra a hátrálást, a szervezeti dölyföt lássam. De hát a királyi-markói praktika csak ezt képes kitermelni. Olyanokat, akik veszik a kalapjukat, ha nem kapják meg azt, ami szerintük nekik jár, akik két-három évet bírnak ki; én ott voltam 18-at, és akkor sem azért mentem el, mert nem kaptam hivatalt, hatalmat, széket.
– Még egyszer visszatérek, tetszik vagy sem a Fidesznek, de valami szerepet az RMDSZ-nek is kell adni, abszurdum leírni őket, mert képviselnek egy magyar közösséget.
– Kaphatnának, és kaptak is volna, ha hajlandók lettek volna tárgyalni az új fölállásban, de ők a megmondó gőgös, Gyurcsány-epigon szerepet vállalták. Arra játszanak még mindig, hogy a bukás után előjöjjenek az ördögi vigyorral.
– A Szülőföldön magyarul támogatás lebonyolítását is elvették, ön szerint nem túl nagy falat az erre a feladatra logisztikával nem rendelkező RMPSZ-nek?
– Tény, az RMPSZ belebukhat. De ez nem szükségszerű. Az óvónők, tanítók, tanárok minimális erőfeszítésével példásan meg tudják oldani a feladatot.Ha azt a lebonyolításra fordított 65 millió forintot, a ráfordított pénz 16 százalékát, amit most nem az RMDSZ-nek adnak majd, hanem legalább részben a pedagógusszövetségnek, akkor ott is lesz, hogy ki földolgozza a pályázatokat. Sajnos, az RMPSZ messze nem az, amire hivatott. Az utóbbi hét év tevékenységét tagdíjfizetőként ismerem. A szervezet nincs jelen a pedagógusközösségekben, két-három, tisztséggel rendelkező személy akciózik csupán.
– Ön is tudja, de vélhetően Tőkés László és Toró T. Tibor is, hogy ha holnap az EMNP a parlamentben lesz, akkor sincs másnap székelyföldi autonómia, mert Romániában ez törvényesen kivihetetlen. – Nincs semmi garancia arra, hogy az új párt megnöveli a magyar szavazatok számát, de ha nem jön létre, attól a tulipánra nem pecsételnek többen. 1990 óta mondom, írom a közösségépítést. Sajnos, településenként csupán két-három emberre lehet számítani. Mostanra zömük megkeseredett, megfizetésükre meg senki sem ad egy banit sem.Az alkotmánymódosítás nemzetállam dolgában nem közeli realitás, bár ki tudja. Ahhoz kell a parlamenti kétharmad, amire egyhamar nem látok esélyt. Bár jövő december után meglehet a szocdem-liberális-magyar triónak, ha az RMDSZ az összefogás útjára tér. De ehhez a mostani Antonescu-ultimátummal érdemben kellene foglalkozzon a szervezet.
Az Erdélyi Magyar Néppárt közösségépítésben érdekelt, és ezért is jön létre. Szerintem Orbán Viktor olyan összezárást vizionál Erdélyben – a létrehozandó kiegyezés nyomán –, mint ami Magyarországon nekik sikerült. Mondjuk 700 000 szavazatot, és ismét 41 képviselőt meg szenátort. Ehhez kellene az RMDSZ-nek is felnőnie.Az RMDSZ itt még nem pusztult annyira le, mint Magyarországon az MSZP, ezért nem verhető meg annyira a jövőre esedékes választásokon, mint amennyire a Fidesznek sikerült nyernie. Konszenzuálisan kellene vért izzadni a magyar szavazatok gyarapításáért, ezzel szemben a szatmárnémeti kongresszus óta dívik az RMDSZ-ben a kirekesztés és a legyűrő versenyeztetés, ami ide vezetett.
Irházi János
Nyugati Jelen (Arad)

Szórványmagyar
A cím sokunknak jelent valamit.
A szó és a fogalom csak a magyar nyelvben használatos, míg a bennünket körülvevő népek csak diaszpóráról beszélnek.
A gyarapodó, terjeszkedő népeknek elcsángált, világgá ment diaszpórájuk van, a fogyóknak, visszaszorulóknak pedig szórványuk is. A románok sokáig nem törődtek a Szerbiába rekedt Timok-völgyi nemzettársaikkal, akiket 2007 augusztusában Szerbia – Románia Koszovóval kapcsolatos álláspontja miatt – nemzeti kisebbségként ismert el, ezért román anyanyelvüket már iskolában is tanulhatják. Vannak, akik tudományos alapossággal elemzik és értelmezik a szórványt, tudományként foglalkoznak a szórványlét kérdéskörével.
Temesvári egyetemi oktatók, középiskolai tanárok, kutatók, újságírók 1993-ban létrehozták a Szórvány Alapítványt, amely a maga 18 éve alatt sok tudományos konferenciát szervezett, könyveket és folyóiratot ad ki a Bánságban együtt élő különböző nemzeti közösségek kölcsönös megismeréséről, azok önismeretének elősegítése, illetve a többség és kisebbségek közötti kapcsolatok harmonizálása reményében. Tanulmányozták a kisebbségi közösségek helyzetét és státuszát, az etnikumok közötti kapcsolatokat, az érdekképviseletek és a közigazgatás kapcsolatát, a regionális folyamatokat. Kutatnak, terveznek, nemzetközi képzéseket szerveznek, tanácsokat adnak, könyveket írnak és jelentetnek meg, emlékjeleket állítanak, elismerő díjakat kapnak.
Ha beírjuk az internetkeresőbe a szórvány-konferencia szókapcsolatot, akkor az első tíz találatban az utóbbi év brassói, dévai, gyulafehérvári, temesvári és tordai rendezvényeiről értesülhetünk.
Azt szoktuk mondani, hogy elméletekkel teli a padlás. Elméletek már vannak. Belőlük egy válogatás itt is elérhető: http://szorvany.hu/olvasnivalo. De mintha az elméletek nem jutnának el a döntéshozókhoz, vagy azok csak a saját fejükre hallgatnak. Mert ha eljutnának, vagy figyelembe vennék a tudós megállapításokat, javaslatokat és azokat beépítenék érdekképviseleti munkájukba, akkor javulás jeleit kellene észlelnünk, de szinte sehol semmi.
Ha lenne javulás, akkor megállt volna, és már nőne a magyar nyelven tanító iskolákba íratott gyermekek száma. Fogytak volna, és majd eltűnnének a nem magyar iskolákban tanuló, de magyar szülők utódai, mert azokat egytől egyig mind anyanyelvükön, magyarul taníttatnák a szüleik.
Az anyanyelv, a családjában beszélt nyelv, az a nyelv, amelybe belenő a gyermek, ezen tanulja meg az életével, környezetével kapcsolatos fogalmakat, és az a leghatékonyabb emberformáló, ismeretszerző és tanulási eszköze mindenkinek.
A néhai nagyváradi román ortodox püspök, Roman Ciorogariu családjából nem egy gyermeket magyar iskolába járattak szüleik a XIX–XX. század fordulóján. De akkor a pécskai zsidók gyermekei is mind magyarul tanultak, a temetőben lévő kétszáznyi sírkő zöme kétnyelvű, egy-kettőn van román, nyolc-tízen német felirat a többin magyar a héberrel átellenben. Mára megfordult az igazodás. Magyar családok küldik román iskolákba gyermekeiket, de igazán sikeres alig akad közöttük. Meggyőződésem, hogy ők, magyarul tanulva is sikeresek lettek volna.
De az a magyar, akinek a lakhelyén csak néhányan beszélik az anyanyelvét, vagy vannak néhány tízen, egy-két százan, és magyar óvónő foglakozik a csöppségekkel, esetleg többségi települések által körülvett falujukban több százuk iskolás gyermekeit magyarul tanítják tanítóik, tanáraik, az nem elméletekre vágyik, még szórványszakértői képzésekre sem. Jó lesz, ha közülük valaki tudomást szerez a róluk elméleteket faragókról, és azok tudományáról.
A gyalogmagyarnak ugyanis reményre van szüksége. Reményt pedig a döntéshozók cselekményei nyomán alakuló lehetőségek adnak.
A népek versenyében a nemzetnek pedig növekedésre van szüksége, ami egyelőre még nem látszik. A magyarság fogy. Fogy az anyaállamban, fogy az elcsatolt területeken, tömbben és szórványban egyaránt. Falvaink apadnak, az azokból városba költözött magyarok beolvadtak.
A Maradékország lakosságának fogyása annál aggasztóbb, hogy 1985–2000 között igen sok szülőkorba lépő erdélyi, délvidéki, felvidéki, kárpátaljai fiatal oda költözött, akiknek a szaporulata nem érződik az utóbbi két évtized magyarországi lakosságszámában.
Ezek az akkor fiatalok és gyermekeik ma nagyon hiányoznak tájainkról.
A nemzetfogyás megállítására, majd növekedésére kellene megoldást találnia a nemzet kormányainak. Látszólag évtizedek óta keresik a megoldást, de a siker mindeddig elmaradt.
Az emberek elemi igényeinek egyike a biztonságra való törekvés. Áhítjuk a lelki békét, a jó szót, de az anyagi, pénzügyi biztonságot, a nyugodtabb holnapot is. Ezért ki-ki a maga módján, képességei és lehetőségei szerint tesz is. Régen se volt ez másként.
A szórvány kapcsán olykor föl-föl vetődnek a széttagoltság kártételei. A tisztségeikhez szokott politizálók nem munkájuk hatékonyságának fokozásával, elért sikereik elismertetésével, hanem a velük okkal elégedetlenkedő nép szapulásával foglalkoznak. Választásokon egységre szólítanak föl, de azok között csak önmagukkal vannak elfoglalva.
Az 1989-es fordulat óta eltelt évtizedekben az Arad megyei magyarság kapcsán elmondhatjuk, hogy fogy, létező szervezeteiknek nincsenek saját tulajdonú székházaik. Vagy történelmi egyházaink épületeibe jönnek össze, vagy településeik bérleményeiben. Szervezeteinek csak önkéntesei vannak, akik szabad idejüket, szellemi és fizikai erejük maradékát fordítják magyar ügyekre, miközben másból élnek, és tartják el családjaikat.
Nincsenek intézményeink és hivatalaink, ahova nyugodt szívvel fordulhatna magyarként az ember. A vegyes iskolákban az történhet, amit a többség jóváhagy.
Mindaddig, amíg a romániai magyarságnak nem lesznek, nem lehetnek saját intézményei, nem lesz autonómiája, addig semmi remény a fejlődésre, a gyarapodásra. Csak a saját, kiszámítható intézmények léte és közösségépítő munkája nyújthat közösségi biztonságérzetet, ami nélkül a gyarapodás reményéről sem beszélhetünk nemhogy növekedésről.
A pécskai magyar iskolára a napokban új tábla került. Azon nyoma sincs magyar szónak. És a jelek szerint ezt a magyar tanügyi államtitkár nem vette észre akkor, amikor május 21-én, szombaton RMDSZ-gyűlésre érkezve átlépte az épület küszöbét, vagy ha igen, akkor annál rosszabb – hiszen az még mindig a helyén van.
Az Apáczai Közalapítvány honlapján, a szorvany.hu-n írja Csete Örs elnök a világban szétszórtságban, szórványban élő magyaroknak: „Mindenekelőtt magunkkal kell megbékülnünk. Növekednünk kell, biztonságot kell adnunk azoknak, akik hozzánk tartoznak, és egyként kell tekintenünk egymásra. Ez az első lépés. És ha már magunkkal jóban vagyunk, mert növekszünk, mert biztonságban érzik magukat a mieink és mert tapasztaljuk mindnyájan, hogy összetartozunk, akkor lesz valódi esély arra, hogy megbéküljünk a történelemmel s szomszédjainkkal.”
Nagy István, az Arad megyei EMNT elnöke
Erdély.ma

Hecckampány, botrány, gyűlölködés…
Minden jóban van kevés rossz, ugyanakkor minden rosszban is van kevés jó, tartja a mondás. Esetünkben hozzátehetjük, amennyiben jónak nevezhetjük azt, amiről az alábbiakban szó lesz.
A Mátyás-szobor talapzata elé utólag, törvénytelenül elhelyezett Iorga-szöveges bronztábla körül meglehetősen botrányos helyzet alakult ki. Amint az a sajtóban is megjelent, a szobornak a Művelődési Minisztérium és az Országos Műemlékvédelmi Hatóság által engedélyezett, aláírt helyreállítási tervéből kiderül, Fadrusz műalkotásának eredeti állapotába kell visszakerülnie. A Iorga-idézetes tábláról ebben nincs szó. Tehát nem tartozik hozzá, s mint ilyen, nem odavaló.
A helyzet elfajulása, botrányossá válása egyértelműen azoknak köszönhető, akik a Iorga-idézetet mindenáron, akár mindennemű engedély nélkül, törvénytelenül odahelyeztették a szobor talapzata elé. És mindezek után törvényességről beszélnek. Úgy tesznek, mintha a lehető legszabályosabban jártak volna el.
Amire az elején utaltunk, ebben a rosszban is van valami jó. Mégpedig az, hogy ismét világossá vált, a néha elhangzó szép szavak spanyolfala mögött, a mélyben, ma is ott rotyog a féktelen, engesztelhetetlen, beteges magyargyűlölet. Az a dák-római mítoszon, az egységes nemzetállam alaptalan tételén nyugvó, bennünket lenéző, velünk szemben felsőbbrendűséget hirdető, gyűlölködő, szélsőséges nacionalizmus, egyszóval sovinizmus, amit – az évtizedekig sulykolt ostoba, kommunista felfogásnak megfelelően – nagyon sokan ma is nacionalizmusnak neveznek. Holott utóbbi nem a más nemzetek elleni uszítás, gyűlölet, hanem a nemzeti azonosságtudatot erősítő, erre törekvő magatartás.
Mindez a kolozsvári NCN tévé május 27-i, esti, a Iorga-idézetes tábla visszahelyezését boncolgató adásából derült ki. Csoma Botond RMDSZ-es városi tanácsos két beszélgető társa – ha egyáltalán beszélgetőknek lehet nevezni őket – első pillanattól azt állította, hogy a Iorga-szöveges tábla körüli felhajtást az RMDSZ választási érdekből kezdeményezte. Ezzel akarja meggyőzni elpártolt választóit, hogy a jövőre esedékes választásokon ismét a szövetségre szavazzanak. Ezt, mondhatni gombnyomásra működő robotokként, egyfolytában fújták. Csoma Botond bármit is mondott, egyik fülükön be, a másikon ki, újra és újra ehhez kanyarodtak vissza.
Szóba került a multikulturalizmus, amit a polgármesterhez hasonlóan, fölöttébb sajátosan úgy értelmeztek, hogy semmi szükség a város nevének magyar nyelvű kiírására. Mert azt mondja, Kolozsvárnak csak egyetlen neve van, tehát csakis ezt kell föltüntetni. Különben is ezen ismerik világszerte. Ráadásul, ha ne adj isten e mellett a Kolozsvár is megjelenne, az ellentmondana a törvényes előírásoknak. Mert ezt csak abban az esetben lehetne megtenni, ha a városbeli magyarság aránya elérné a 20 százalékot. Csoma Botondnak azt a megjegyzését, hogy ebben az esetben kötelező kiírni, de 20 százalék alatt a törvény nem tiltja, eleresztették a fülük mellett. Egyikük, aki mint mondta, sokfelé járt Európában, azt állította, hogy mindenütt csak az illető ország hivatalos nyelvén írják ki a települések nevét. Más nevet ő sehol sem vett észre.
Csodálatos, világot látott, művelt személyhez illő kijelentése arról győz meg bennünket, hogy ott vagyunk, ahol húsz évvel ezelőtt. Amikor Petre Roman akkori miniszterelnök kijelentette, „nincs is olyan ország, ahol a kisebbségeknek saját egyetemük van”.
A két úgynevezett beszélgetőtárs azzal is előhozakodott, hogy az RMDSZ egyebet sem tesz, mint időnként efféle bajkeverő, a közvéleményt nyugtalanító, háborgató kérdésekkel jön elő. De az országot foglalkoztató komoly ügyeket, mint a gazdaság, a válság meg egyebek, soha föl nem vet. Csoma Botond állta a sarat, ám bármit hozott föl az általuk bedobottak cáfolatára, úgy tettek, mintha nem hallották volna.
Aztán jöttek a nézők „hozzászólásai”. Eleinte még volt egy-két hozzászóló, aki fölöslegesnek tartotta a Iorga-idézet visszahelyezését, aki még tárgyilagos, vagy legalább viszonylag tárgyilagos volt. De aztán mindinkább elszabadult a pokol. Parlamenti képviselő „alapos” ismereteiről téve tanúságot, kijelentette, a táblára igenis szükség van, mert Mátyás se Romániát, se Moldvát soha nem győzte le. Képzeljük el a XV. században a XIX. század vége felé létrejött országot.
A hozzászólók mind jobban vérszemet kaptak. Volt, aki azt mondta Csoma Botondnak, hogy szégyellje magát, hogy kérjen bocsánatot, amiért jóformán szót mer emelni a 20 százalék alatti kolozsvári magyarságért, mert ugye, akkor mi lesz a 80 százaléknyi románság tiszteletével? Meg aztán miket beszél, elfelejti, hogy román kenyeret eszik? Meg aztán, ha nem tetszik itt, menjen Budapestre. Egy másik: ha ő románként Budapesten élne, akkor Budapest nevét talán kiírnák románul?
A „beszélgetőtársak” egyike is fölvetette: most szabadon lehet utazni, ha Csoma Botondnak nem tetszik Kolozsvárt, akarom mondani Cluj-Napocán, szabadon távozhat, ahova éppen tetszik, ebben senki sem fogja megakadályozni.
A műsorvezető egyetlen alkalommal sem intette le a gyűlölködő hozzászólókat. Amikor viszont egy vegyes családból származó hölgy beszólt, hogy példátlan, felháborító ez a sok mocskolódás, beszédét azonnal megszakították, s a képernyőről is eltüntették a számot, amit hívni lehetett.
Határozott helytállásáért minden elismerésünk Csoma Botondé.
Hát így állunk. Nesze neked XXI. század, nesze neked Európai Unió, egyenlő jogok, másság, türelmesség!
A Iorga-idézetes táblát illetően pedig: nesze neked törvényesség. Ott vagyunk, ahol évtizedekkel ezelőtt. Kicsi is elég ahhoz, hogy a mélyből előtörjön az agyakat elborító, beteges gyűlölet. Hála az efféle törvénytelen tábla-elhelyezésnek, a magyarság és nyelve elemi ismerete hiányának, a sikeres elszigetelésnek, az efféle hecckampányoknak.
Mindezek kiküszöbölésére, megelőzésére most is égető szükség van egy általunk írt román nyelvű lapra, egy olyanra, mint amilyen a Puntea volt az 1990-es évek elején. Továbbá égető szükség lenne arra, hogy ott, ahol kisebbségiek élnek, a román gyermekek számára az iskolában kötelező legyen az illető kisebbség nyelve mellett annak rövid és igaz történetének oktatása. Mert a románok nem ismernek bennünket, és e nélkül továbbra sem fognak ismerni.
Asztalos Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Búcsú az iskolától
Csíkban pénteken kezdődnek el a ballagási ünnepségek – a térség középiskoláiból és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemről több százan ballagnak el a hétvégén, illetve az azt követő héten.
A csíki kicsengetési ünnepségek sorát a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium kezdi el, az iskola végzősei június 4-én, pénteken ballagnak. A rendezvény 10.30 órakor kezdődik a végzősök ballagásával, a kicsengetési ünnepség pedig a tanintézmény sportpályáján 11 órától lesz.
A Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium végzősei egy nappal később, június 5-én vesznek búcsút iskolájuktól. A gimnázium kápolna-dísztermében 9 órától hálaadó szentmisét tartanak, majd 11 órakor folytatódik a ballagási ünnepség az iskola sportpályáján.
Június 4-én és 5-én zajlik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai campusa végzős hallgatóinak a ballagása is. Június 4-én 14.30-kor kezdődik a hagyományosan a ballagás részét képező ökumenikus istentisztelet a csíksomlyói kegytemplomban, amelyre a végzős hallgatók népviseletben, gyalog vonulnak fel. Június 5-én az egyetem előterében reggel 8 órakor plakátot írnak a ballagók, majd részt vesznek az utolsó előadáson. 10.45-kor átvonulnak a Szakszervezetek Művelődési Házába, ahol 11 órakor kezdődik a ballagási ünnepség.
Június 6-án a gyimesfelsőloki Árpádházi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium végzős diákjai ballagnak. Reggel 9 órakor kezdődik a hagyományos lovas felvonulás, 11 órától szentmise lesz az iskola udvarán, majd 13 órakor veszi kezdetét a ballagási ünnepség.
Június 8-án két kicsengetés is lesz Csíkszeredában, a Nagy István Művészeti Iskola és a Kós Károly Építészeti Szakközépiskola diákjai búcsúznak e napon az iskolájuktól. A művészeti iskolában 10 órakor az iskola sportpályáján – rossz idő esetén a Szakszervezetek Művelődési Házában – kezdődik az ünnepség. A végzősök az iskola diákjainak sorfala között, zászló mögött, a kórus énekszavára vonulnak be, majd az ünnepi beszédek, a búcsú szavai, illetve a díjátadások következnek. A Kós Károly Szakközépiskolában 11 órakor kezdődik a ballagási ünnepség, a végzősöket az iskola udvarán a levonulás után beszédekkel, díjátadással búcsúztatják.
Június 9-én Csíkszeredában a Venczel József Faipari Iskolaközpontban illetve Csíkszentmártonban a Tivai Nagy Imre Középiskolában búcsúznak a végzősök. A Venczel József Iskolaközpontban 10 órakor kezdődik a ballagási ünnepség a végzősök felvonulásával, majd az iskola mögött folytatódik a beszédekkel, búcsúztatókkal, ünnepi műsorral. A Tivai Nagy Imre Középiskolában is 10 órakor kezdődik a kicsengetési ünnepség, amelyen a ballagók székelyruhában vesznek részt. Június 10-én három kicsengetési ünnepség is lesz Csíkban. A Kájoni János Kereskedelmi Iskolaközpontban 11 órakor kezdődik az ünnepség a végzősök levonulásával. Veress Emőke igazgató elmondta, ha a sztrájk miatt le tudják zárni addig a diákokat, akkor díjazás is lesz, ha nem, akkor ez elmarad, a ballagási ünnepséget azonban mindenképpen megtartják. Aznap 10.30-kor kezdődik a kicsengetési ünnepség a csíkszeredai Székely Károly Szakközépiskolában is. Az osztályfőnöki órák után a diákok levonulnak az udvarra, ahol a köszöntő és búcsúztató beszédek, a díjazások következnek.
Június 10-én ballagnak a csíkdánfalvi Petőfi Sándor Iskolaközpont diákjai is. A 11 órakor kezdődő ballagási ünnepséget jó idő esetén a tanintézmény udvarán tartják meg. A csíkszeredai városháza idén is megajándékozza a végzősöket. A Sapientia ballagói, továbbá minden, Csíkszeredában magyarul érettségiző végzős Sebő Ödön A halálra ítélt zászlóalj című könyvét kapja ajándékba a csíkszeredai önkormányzattól.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro

Keddtől pénzt kérnek a vizsgálatért a háziorvosok
Kudarcba fulladtak tegnap a háziorvosok képviselői és az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (CNAS), illetve az egészségügyi minisztérium közötti tárgyalások, így az orvosok keddtől pénzt kérnek a vizsgálatokért. A háziorvosok zöme ugyanis továbbra sem hajlandó aláírni a 2011-re szóló keretszerződést a CNAS-val, így az általuk ellátott betegek – hiába fizetik az egészségbiztosítást – nem jogosultak az ingyenes alapellátásra. A tárgyalások kedvező kimenetelében bízva, a héten még ingyen látták el a betegeket, tegnap azonban kijelentették, ha június 14-éig nem oldódik meg a helyzet, kénytelenek lesznek pénzt kérni a vizsgálatokra.
Rodica Tănăsescu, a Háziorvosok Országos Társaságának elnöke elmondta, eredetileg mától vezették volna be a vizitdíjat, és csak azért halasztották keddre, mert azt remélik, addig megoldódik a probléma.
A háziorvosok képviselői tegnap kora délután az egészségügyi minisztériumban találkoztak Cseke Attila tárcavezetővel és Lucian Duţă CNAS-elnökkel, akiktől azt kérték, hogy újabb 200 millió lejjel egészítsék ki a rendelőik fenntartására szánt összeget, a hatóságok azonban azt mondták, erre nincs lehetőségük. Lucian Duţă kifejtette, nem áll módjukban az alapellátásra kiutalt összeg 30 százalékos növelése, hiszen a CNAS így is 2,5–3 milliárd lejes hiánnyal küzd.
Cseke Attila az Agerpres hírügynökségnek adott interjúban úgy nyilatkozott, ha az állam több pénzt fordít az alapellátásra, azt máshonnan, a kórházaktól vagy a gyógyszerellátástól kell elvenni, így az intézkedésnek szintén a beteg látja kárát. Holott a miniszter szerint őt illeti meg az elsőbbség. A tárcavezető szerint a minisztérium megoldottnak tekinti a keretszerződés problémáját, hiszen az orvosok kérésére módosították azt. Kifejtette, bár a fejkvóta 4,5 lejről három lejre csökkent, a szolgáltatásért járó pontérték 1,8 lejre nőtt, hiszen a betegnek az az érdeke, hogy az orvost az általa nyújtott szolgáltatásért, és ne a páciensek száma alapján fizessék. Míg 2009-ben az orvosok jövedelmük 90 százalékát a páciensek után kapták, júniustól ez csak 50 százalékot tesz ki, a szolgáltatásért kapott összeg növelésével azonban a munka is több lett, figyelmeztetett. Cseke Attila úgy véli, a háziorvosi rendelők fenntartását az önkormányzatoknak is támogatniuk kellene, hiszen ezek sokszor emelik a bért, tovább nehezítve a szakemberek és az állam dolgát.
Hiába írták alá, nem érvényes
Mint ismeretes, a háziorvosok többsége megtagadta a keretszerződés aláírását, miután szerintük 40 százalékkal csökkent az alapellátásra kapott pénz, így június elsejétől nem írnak recepteket ingyenes és ártámogatott gyógyszerekre, de és beutalót sem adnak. Az orvosok kis hányada – Lucian Duţă CNAS-elnök szerint több mint 2000-en – a szakmai szervezetek tiltakozása ellenére ellátta kézjegyével a dokumentumot.
Láng László, a Szatmár Megyei Háziorvosok Egyesületének alelnöke a Krónikának elmondta: a 178 háziorvos közül tegnapig mindössze 8 írta alá a szerződést. Úgy véli azonban, ezek a dokumentumok nem érvényesek, ugyanis lényegében a tavalyi szerződések meghosszabbításai. Arról is beszámolt, hogy 15–20 kollégája bíróságon támadta meg a szerződést. Az ügyben már volt egy tárgyalás, döntés azonban még nem született. Láng László szerint mivel nem írták alá a keretszerződést, lényegében egy hete ingyen dolgoznak. Ennek ellenére eltökélt szándékuk, hogy nem engednek. „Ez tulajdonképpen segélykiáltás a részünkről, mellyel a román egészségügyi rendszer egyre romló állapotára kívánjuk ráirányítani a figyelmet – fejtette ki Láng. – Míg a többi európai országban a bruttó nemzeti terméknek (GDP) legalább 6 százalékát fordítják az egészségügyi ellátás támogatására, nálunk ez mindössze 3,7 százalék.” Hozzátette: mivel egyre kevesebb a pénz, egyre kevesebb beteg jut szakorvosi ellátáshoz, illetve tud műszeres vizsgálatokat végeztetni. A háziorvosok többek között azt is kifogásolják, hogy megszabták számukra: egy betegség esetén legfennebb három kivizsgálást végezhetnek, jobban mondva ennyit számolhatnak el.
Lucia Şereş, a Kovászna Megyei Háziorvosok Egyesületének elnöke szerint a megyében a 108 háziorvos közül csupán 9 írta alá a tavalyi keretszerződés meghosszabbítását, a többség kitart. Elmondta, ha nem teljesítik követeléseiket, kénytelenek lesznek bezárni a rendelőiket, és külföldön keresni munkát. Hiszen ha elfogadják a jelenlegi feltételeket, néhány hónap alatt a háziorvosi rendelők közel fele csődbe jut, tette hozzá Kerekes Jenő háziorvos, az orvoskamara megyei elnöke. Rámutatott, a CNAS évek óta ugyanazt a stratégiát alkalmazza, húzza az időt, majd utolsó pillanatban ujjal mutogat az orvosokra, hogy miattuk nem működik a szolgáltatás. Kerekes Jenő megalázónak és felháborítónak tartja az ajánlott feltételeket és a bánásmódot.
Kénytelenek kilépni a rendszerből
Hargita megyében a háziorvosok 85 százaléka nem kötött szerződést a CNAS-val, de Soós Szabó Klára, a Háziorvosok Országos Szövetségének megyei elnöke szerint a fennmaradó 15 százaléknak sem érvényes a szerződése, hiszen „egy hatályon kívül helyezett szerződés kiegészítését” akarták aláíratni velük. „Remélem, hogy vannak még felelősen gondolkodó kompetens politikusok, akik a 12. órán túl is képesek lesznek helyes döntést hozni az ügyben” – mondta a doktornő, aki szerint a konfliktus megoldása a biztosító hozzáállásán múlik. „Az orvosnak a betegeit kell szolgálni, nem az egészségügyi biztosítót és a minisztériumot” – szögezte le a Krónikának Soós Szabó Klára, hozzátéve, ha ezt a szolgálatot nem tudják a rendszeren belül megvalósítani, kénytelenek lesznek azon kívül dolgozni, hiszen a konfliktus válaszút elé állította őket: vagy bezárják rendelőiket, vagy pénzt kérnek a szolgáltatásaikért. „Hosszú távon nem vállalhatjuk, hogy ingyen rendeljünk” – érvelt, hozzátéve, kénytelenek lesznek azokat a tarifákat alkalmazni a biztosítottakkal is, mint a biztosítást nem fizetőkkel szemben, azaz 35–50 lejt kérni az alaprendelésért.
A háziorvos is vállalkozó
Több mint egy hete saját zsebéből költ pénzt arra, hogy dolgozhasson – mondta el a Krónikának Kóródi László nagyváradi háziorvos, aki szintén nem írta alá a szerződést a CNAS-val. Mint magyarázta, a rendelőt fenn kell tartani, ki kell fizetni a személyzetet, a papírokat, a közköltséget. „A minisztériumnak és a biztosítónak is meg kell értenie, hogy a háziorvos is épp olyan vállalkozó, mint bárki más. Senkitől nem várható el, hogy pénz nélkül dolgozzék” – jelentette ki a szakember, aki főként azt kifogásolja, hogy az új szerződés megköti a háziorvosok kezét. „Ha egy nap csak húsz beteget láthatok el ingyen, a többitől pénzt kell kérnem. De naponta harmincöten állnak a rendelőm előtt, hogyan választom ki, kinek jut és kinek nem?” – tette fel a kérdést Kóródi, aki rossznak tartja azt a kitételt is, amely szerint a krónikus betegeknek csak harmadévente egyetlen rendelést és vényt fedez a biztosító. Mint magyarázta, egy magas vérnyomásban szenvedő páciensnek sokáig akár heti háromszor is meg kell fordulnia a háziorvosánál, amíg az beállítja neki a megfelelő gyógyszereket.
Aggódnak a betegek
Miközben az orvosok és a biztosító között tovább tart a patthelyzet, a betegek amiatt aggódnak, hogy nem futja majd orvosi rendelésre és gyógyszerekre. „A párommal együtt havonta 16-féle gyógyszert íratunk fel rendszeresen, ebből mindössze a két legdrágább ártámogatott. Így is több mint 100 lejt fizetünk havonta orvosságra” – panaszolta lapunknak Mezei Mária gyergyószentmiklósi nyugdíjas. A két idős ember nyugdíjának összege alig éri el az ezer lejt, és ha többet kell majd költeniük az orvosi ellátásra és gyógyszerekre, félő, hogy nem marad pénzük élelemre. G. Gyöngyvér sepsiszentgyörgyi lakos elmondta, édesanyjának a hónap elején felíratta az ártámogatott gyógyszereket, így júniusra megvannak az orvosságok. Saját zsebből azonban nem tudná kifizetni az életmentő készítményeket, hiszen csak a különbözet több mint 200 lejbe kerül havonta. Hozzátette, nem hibáztatja az orvosokat, de úgy véli, minél hamarabb kompromisszumot kell kötni a betegek érdekében.
Babos Krisztina, Bíró Blanka, Jánossy Alíz, Nagy Orsolya, Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Kő hull
Nem tudhatja senki ember, csak az ítélkező és könyörülő Isten, hogy Cs. Gyimesi Éva, amikor önkéntes halálának formája mellett döntött, gondolt-e a legnagyobb 20. századi erdélyi regény, a Kő hull apadó kútba hősnőjére, Szilágyi István Szendy Ilkájára, a balladás önbüntetés legmegrázóbb magyar példájára. Ha a halált önbüntetésnek szánta egyáltalán, egy végzetesen elhibázott, tehát hatásában bűnös, életstratégiává züllő politikum szükségszerű és kényszerű tanulságlevonásának… Vagy csak a betegségek elviselhetetlen sokfélesége mondta ki a végső szót? Beismerés volt tette vagy menekülés, penitencia vagy panacea? Ezt sem tudjuk meg már soha. Démoni a kép: a tajték csapkodta óriáskavicsokra és betonkoloncokra hulló törhetetlen kövek között egy megtört és megtöretett női test. Démoni a látvány – és groteszk. Mert a nyári Szamosban nemcsak havasok küldte gömbölyű sziklák hemperegnek dölyfösen, hanem mindenféle csúf uszadékok is, és az aláhulló testet sem ophéliás virágok övezik, hanem valami ócska hátizsák húzza a mélybe. Mint Szendy Ilka karját a kővel teli kosarak, várja lent az elvermelhetetlen vétek, a kút szájánál koszos malacok visongják a végzetet.
Ki tudja, mióta ismertük egymást, sokszor találkoztunk, de soha közelebbi kapcsolatban nem voltunk, igazából nem volt közünk egymáshoz. Mi tagadás, soha nem érdekelt, mert soha nem tudtam megszeretni. Szenvelgőnek láttam és magabiztosnak egyszerre, mártírnak és kérlelhetetlennek, megértést követelőnek, akinek nincs köze másokhoz, okoskodónak és bizalmatlannak. Hisztériás nőszemélynek. Vagy csak nem ismertem eléggé. Soha már meg nem bocsátom ezt magamnak. Könyvei itt vannak a polcon, s csak pár aláhúzásom mutatja, hogy forgattam-olvasgattam őket valaha.
Utoljára Szombathelyen találkoztunk, pár éve ennek, egy díszes ebédelőasztalnál, a Kolozsvárról idekerült, hetvenéves Láng Gusztávot ünnepeltük, csak miatta jöttem ide, a távolabbról jött vendéggel nagyon nem akartam találkozni. Egy szót ha válthattunk. Ahogy az asztal túlnani végén ült, csak motyogását hallottam, egyszer mintha Gyurcsányt emlegette volna ugyan egy önironikus mondatban magával, mintha úgy néznék őt egyesek, mint Gyurcsány könnyes zsebkendőjét... Vagy rosszul hallottam. Kicsi volt, zavart és magabiztos. Láttam ekkor az utolsó előtti képet is: fut át a kolozsvári főtéren, leszegett fejjel be a Szent Mihály-templomba, a diktatúra utolsó évében, megszállottan Isten felé egy szürke reggelen.
Megszállottja volt az irodalomnak, azt hiszem, mindenekelőtt az erdélyinek. Bár távol legyen tőlem az a gusztustalanság és ripőkség, hogy egy embertársam pusztulását okoskodással tetézzem, nem hallgatom el a véleményem: tragédiájának végső oka az lehetett, hogy megtagadta azt a szellemiséget, amelyet Erdély irodalmának legjava sugároz felénk a múltból és a félmúltból. Ami azt jelenti, hogy a diktatúra megszűnte után rosszul, „témaidegenül” döntött, amikor úgy vélte, minden és mindenki, ami és aki a vegytiszta liberális elvekkel nem egyezik, az ellenség. A nemzeti-nemzetiségi elv ezért sovinizmus, etnicizmus, rasszizmus. És ha így látta, így láttatták vele, szegény balekkel az „elvtársai”, akkor mihez kezdhetett a későbbiekben Kányádival és Sütővel, Dsidával és Lászlóffy Alival, Kós Károllyal és az öngyilkos Szilágyi Domokossal. Aki az irodalom rajongója, az nem mozgósíthatja fogyó energiáinak javát Wass Albert gyalázására. Pedig, pedig… Nem hittem, hogy valaha még Tamás Gáspár Miklóst idézni fogom – óh, a régi Gazsi, ahogy ott kucorog az Utunk legsötétebb odújában –, azt írja most nekrológjában, mintegy odavetve: „Tanúsíthatom, a félig öntudatlan magyar nacionalista kísértéseket nehéz volt elhárítani. Hiszen óhajaink nemzetiségi természetűek voltak…”
Áll szegény teremtés valamelyik Charta-pódiumon a rafinált sakálok között – beszél és sír. Kilencvenes évek eleje. És ez a szuverén szellem mint a verkli: Horthy, keresztény kurzus, az RMDSZ gondolkodni képtelen Lászlója és Gézája, a Tőkés meg a Szőcs… Az idén még a médiatörvény, Orbán…
Szegény Éva. Sóhaj egy hajdani Cseh Tamás-dalból.
Biztos vagyok benne, hogy több szánalommal és szeretettel gondolunk rá, mi – ellenfelei és ellenségei –, mint azok, aki manipulálták, akik gyengeségével visszaéltek, akik maguk közül valónak hazudták. Akik már el is felejtették. Mert már nem használhatják.
Azon tűnődöm, hogy a Kő hull apadó kútba megjelenésekor írt-e valamit Gyimesi Éva Szendy Ilkáról. Biztos vagyok benne, hogy igen. Meg fogom keresni, de félek elolvasni. Hátha megtudom belőle azt, amit tudnom kellett volna Éváról. Akkor. És akkor könnyebb lenne talán most is.
Alexa Károly
Magyar Hírlap

Interjú Péter Sándor sepsiszentgyörgyi pedagógussal, kiadóval
1941. szeptember 9-én született Bögözön, a középiskolát a székelykeresztúri Unitárius Főgimnázium utódintézetében végezte. 1964-ben diplomázott Kolozsváron magyar nyelv- és irodalom szakon. Baróton és Sepsiszentgyörgyön tanár, 1968 és 1991 között a Megyei Tükör, illetve a Háromszék című lap rovatvezetője. 1990-ben kiadót alapít Cathedra, később Proserved Cathedra néven, elsősorban iskolai segédkönyvek megjelentetése céljából. 2007-ben doktori címet szerzett, a MTA köztestületének a tagja, az Akadémia főtitkára által odaítélt tudományos díjban részesült, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége életműdíjasa, az RMPSZ keretében működő Tudományos Tanács megalakításának kezdeményezője és alelnöke, Apáczai-díjas, jelenleg az RMPSZ Kovászna megyei szervezetének elnöke, a Háromszéki Magyar Tudományos Társaság társelnöke. Kutatási területe a névtan, de jelentek meg néprajzi munkái is. Több könyv szerzője, társszerzője, szerkesztője.
– Lassan húsz éve, hogy megjelent az első Metszet, a középiskolás diákok irodalomtanulásának elengedhetetlenné vált segédeszköze. Amikor kikerült a nyomdából az első versfüzet, gondolt-e arra, hogy ilyen hosszú időn át, ennyi rengeteg embernek fog a „közkezén forogni”?
– Kezdetben csak a pillanatnyi szükséglet hajtott: nem voltak szöveggyűjtemények, a legtöbb iskolai könyvtárból sok olyan irodalmi alkotás hiányzott, amelyeket tanórákon használni lehetett, verset elemezni a tanulókkal viszont csak úgy lehet, ha mindenki előtt ott a szöveg. Közel húsz év eltelte után viszont valóban büszke vagyok arra, hogy a rendszerváltás után máig ezek a kiadványok is alapul szolgálnak Erdély legtöbb középiskolájában a magyar irodalom tanításában. Tudtam, hogy nem lesz könnyű az indulás, ám az is nyilvánvaló volt, hogy a gyűjteményben szereplő költemények a magyar irodalom gyöngyszemei lévén, bárhogy változzanak a tanítási szempontok, ezek mindenképpen szerepelnek majd a tanrendben. Az első Metszet, a szürke borítós 1992-ben jelent meg, a kezdetektől a 20. század végéig nyújtott betekintést a magyar lírába. Akkor még az erdélyi magyar irodalmat egy egész éven át tanítottuk a 12. osztályban – innen származott a külön kiadvány ötlete: ez lett a zöldcsíkos Metszet, a két versgyűjtemény mellé pedig egy harmadik – piros – a Mondák, legendák, szépprózai írások című gyűjteményé. Sajnos az utóbbi évtizedben az erdélyi magyar irodalom és vele együtt a zöld csíkos Metszet „kikopni” látszik az iskolából, ám ha esetleg lesz rá igény – legalább a könyvtárak számára –, talán újból kiadnánk. Mellesleg jegyzem meg, hogy régóta foglalkoztat: kinek is írnak az erdélyi magyar írók? Nemrég kérdezett rám az egyik diákom: élnek-e ma is költők, vagy csak mi nem hallottunk róluk?!
– Ne vegye gúnyolódó tyúk-tojás kérdésnek, de mi volt előbb: a Metszet kiadásának szükségessége vagy a kiadóalapítási büszkeség? És egyszemélyes vállalkozásban gondolkodott-e, avagy csapatmunkában?
– Huszonkét év kihagyás után kerültem vissza a katedrára, mivel baróti tanári indulásom után Sepsiszentgyörgyön az alakuló Megyei Tükör belső munkatársa lettem, bár évekig betanítottam az akkori Matematika–Fizika Líceumba, a későbbi Székely Mikó Kollégiumba. A tanítást tartottam fő hivatásomnak, de az újságírást is nagyon megszerettem. Az iskolában én voltam a szerkesztő úr, a szerkesztőségben pedig a tanár úr. 1990-ben merült fel először a kiadólétesítés ötlete: az első kiadványok inkább az anyagi megalapozást szolgálták, reklámlapban is gondolkodtunk, a szöveggyűjtemény tehát nem az első kiadványunk volt. Csapatmunka nélkül nem vághattunk volna bele: hárman fogtunk össze, és – nálunk újdonságként – munkafüzetek közreadását kezdtük meg. Közben meg kellett válnom a helyi napilaptól, és visszatértem a tanügybe. A kiadói csapat összetétele is változott, így az elnevezésünk is módosult: a kezdeti Cathedra névből Proserved Cathedra lett. Munkatársaknak olyanokat kértem fel, akikről tudtam, hogy nemcsak a szakmájukban van tekintélyük, de a tollforgatásban is helytállnak. A legtöbb kiadvány ötlete tőlem származott, különösen az első években, ehhez kellett megtalálnom azokat, akik az ötletből könyvet „gyúrnak”. Egyik-másiknál magam is társszerzőként szerepelek, de a szerkesztés, a lektorálás és végső soron a korrektúra is az én hatásköröm. A szerzői csapat nem volt állandó, sok mindenkivel dolgoztam együtt az eltelt évek alatt, ráadásul – eléggé sajnálatos módon – olyasmivel is szembesülnöm kellett, hogy egyik-másik ötletemet egyszerűen „lenyúlták”, vagy a mi már megjelent munkafüzeteinket némi átírással, hivatkozás nélkül mások is kiadták. Háborogtunk is eleget, de annyival maradtunk. Illetve, hát azzal vigasztalgattuk magunkat, hogy a lényeg: minél több tanulóhoz jusson el az ismeretszerzést szolgáló segédanyag.
– A munkafüzetek és a Metszetek mellett milyen más kiadványaik vannak?
– Különösen az első években sok mindent kiadtunk, mivel tulajdonképpen hiányt pótoltunk. Legnagyobb példányszámban A romániai magyarság rövid története című, három részből álló kisméretű könyvecske jelent meg 1991–’92-ben. Több mint 30 ezer darab kelt el belőle, hihetetlenül olcsón. 1991 elején több történésznek is felajánlottam az ötletet, de nem vállalták. Aztán Kádár Gyula ráharapott, hamar elkészült az első rész – A kezdetektől 1541-ig –, helyi történészek mellett Egyed Ákos professzort is megkértem, hogy véleményt mondjon. Szívesen tette, rá is bólintott, s biztatott, hogy jó lesz igyekeznünk, mert egy kolozsvári történészcsoport májusig ki akar adni pontosan egy ilyen könyvet. A mienk márciusban már az iskolákban volt, a másik máig késik. Örülök, hogy az ügynek meg tudtam nyerni néhai Kónya Ádámot, aki az erdélyi magyar művelődéstörténetet írta meg röviden, tisztán, izgalmasan. Az erdélyi reneszánszról talán ennél közérthetőbben nem is írtak. Az egyik tanítványom nevetve mesélte, hogy amikor hazavitte a kis könyvet, édesapja kikapta a kezéből, s addig nem állt fel a fotelből, amíg végig nem olvasta. Következett a második és a harmadik kötet, 1920-ig, majd jött a hivatalos reagálás: a tanügyminisztérium egyik tisztségviselője óriási cirkuszt csapott, be akarták tiltani, de ennyivel maradtak.
Ma is úgy érzem, jól cselekedtem, amikor úgy döntöttem, hogy a mi történelemmagyarázatunk mellett, függelékként, szerepeljen az iskolában tanított hivatalos román felfogás is. Lehet, ez is olajat öntött a tűzre. Elsők voltunk a matematikai példatárak terén is: Számbirodalom címen adtunk ki legalább ezer feladatot tartalmazó gyűjteményt, benne az összes mértékegység is átszámítva 1–4. osztályosok számára. Ezt követte a 2. és 3., illetve az 5–8. osztályosoknak írt számtangyakorlókönyv. Az éveken át minden szünidőre külön játékos, humoros összeállítású vakációs füzetek is roppant kedveltek voltak, de tartalmilag ma is versenyképesek: a megmaradt példányokra még most is akadnak igénylők, különösen, ha a tanító néni megmutatja a gyerekeknek. Feltétlenül meg kell említenem a Magyar nyelvtan iskolásoknak című kiadványunkat, amely mondhatni nélkülözhetetlen az 6–7. osztályokban a magyar nyelvtan tanításában. De adtunk ki a német nyelvtanulást segítő öszszeállítást, román–magyar és magyar–román irodalmi szótárt, illetve román irodalomból is jelent meg az érettségire való felkészülést segítő, a román költészet keresztmetszetét nyújtó versantológia. Csakis ott volt sikere kiadványainknak, ahol a tanár, a tanító is szívesen vállalta a feladatmegoldás és az ellenőrzés többletmunkáját. Nem hiszem ugyanis, hogy a tanulókon vagy a szülőkön múlna, hogy míg az egyik településen vagy iskolában fontosnak tartják és használják a kiadványainkat, a szomszédban senkinek sem kell. Ezt azért is el kellett mondanom, mert különösen az utóbbi három-négy évben eléggé megcsappant a megrendelések száma, feladni a munkát mégsem akarom.
– Az alternatív tankönyvek, illetve a nem föltétlenül szerzőhöz és műcímekhez ragaszkodó tantervi „vajúdásban” milyen szempontok szerint állították össze, illetve változtatták-bővítették a Metszeteket?
– A Metszetek összeállításában mindig a tantervhez igazodtunk. Lehetőleg vigyáztunk arra, hogy minden vers, ami szerepel a programban, a tankönyvben, bekerüljön a gyűjteménybe, kiegészülve más, a mi számításaink szerint olvasásra, elemzésre számot tartható alkotással. Azért volt aránylag könnyű ezt megtennünk, mert igen jól képzett gyakorló tanárok segítettek. Mivel az erdélyi irodalom kiesett a „kegyekből”, a Metszetnek is lépnie kellett: a sárga a 20. századig, a zöld a 20. századot öleli fel. Epikai és drámai művekből részleteket bemutató Metszeteink is vannak: a barna a 19. század végéig, a kék a 20. század irodalmába nyújt bepillantást.
– A versgyűjtemények mellett igazi slágernek számít az Emlékeztető: bár címe arra utal, hogy elolvasott művek felidézésére szolgál, minden gyakorló tanár tudja, hogy manapság folyamatos, aktív könyvolvasást elvárni a középiskolástól, enyhén szólva utópia. Legföljebb szinopszisokat olvasnak, vagy még inkább ezt is zanzásítva, vagyis a szinopszis szinopszisát. Ezt szeretné az Emlékeztető némiképp tágítani?
– Megjelenésekor az egyik kolléga neheztelését fejezte ki, mondván: a cselekménykivonatok közreadásával a diákok egyszerűen nem fognak többet olvasni. Megkérdeztem tőle: ha régebben olvasott regényt tanít, honnan idézi fel a szereplőket, cselekményszálakat. Azonnal a hasonló tartalmú, magyarországi könyvet említette… A kiadvánnyal az volt a célunk, hogy lehetőleg mindenkihez szóljon: ahhoz is, aki szeret olvasni, ahhoz is, aki könyvet sem vesz a kezébe. Egyszóval: nem bánom, hogy kiadtuk.
– A terjesztés és az adminisztráció emberpróbáló munka: nem érzi úgy időnként, hogy elég volt? Vagyis terveznek-e új kiadványokat, netán újrakiadásokat, magyarán: a jövőben a tanár vagy a kiadóvezető élvez-e majd elsőséget a mindennapjaiban?
– Igaz, hogy évről évre csökkent az érdeklődés, de most is nagy szeretettel végzem ezt a munkát. Megjelentek más kiadók, nehéz versenyképesnek maradni olyanok mellett, akik erős anyagi és – tegyem hozzá – politikai hátszéllel rendelkeznek. Mindenesetre nagy öröm az igényeket kielégíteni. Persze bosszúságra is van időnként éppen elég okom. Különösen, amikor az elküldött példányok ellenértéke nem akar megérkezni, a sűrű, ám egyoldalú levelezés dacára sem. Tehát egyszerű a válaszom: nem unom. Ötletek pedig mindig vannak: a meglévő kiadványok maradnak, ha igény lesz rájuk, és születnek, remélem, újak is, érdekesek meg hiánypótlók, a szegényebb diákok zsebéhez szabottak. Gondolom, ez majd a példányszámon is érződni fog, hisz az újnak mindig nagyobb a keletje. Nálam a tanár és a kiadóvezető szempontjai egyformán számítanak. Tanárként szeretném a legjobb kiadványokkal meglepni a tanulókat, az olvasókat, kiadóvezetőként pedig arra összpontosítok, hogy időben, aránylag olcsón jussanak el az érdeklődőkhöz ezek a kiadványok. És azt sem szabad elfelejtenem, hogy a nyomdai munkát mindig rendesen, idejében ki kell(ene) fizetnem! Bíró Blanka, Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

[Az Új Magyar Szó budapesti baloldali lapokból újraközöl cikkeket]
Az átlátható nemzetpolitika mérlege
A második Orbán-kormány hivatalba lépését követően azonnal a nemzetpolitikában is forradalmat hirdetett. Először lehetővé tette a magyar állampolgárság könnyített megszerzését a külhoni magyarok számára, majd a támogatáspolitikában kezdett gyökeres átalakításba.
A honosítási folyamat zökkenőmentesen halad, ám a támogatáspolitikában inkább csak a megválaszolatlan kérdések gyűlnek, s ezzel arányosan a külhoni magyar értetlenség és elégedetlenség.
Az új nemzetpolitikai vezetés első lépésként megszüntette a határon túli magyarok támogatását kezelő Szülőföld Alapot, helyette pedig a Bethlen Gábor Alap létrehozását irányozta elő. Hivatalos indoklás szerint erre azért volt szükség, mert a korábbi támogatási rendszer átláthatatlan, az ellenőrzési mechanizmus pedig gyenge volt.
A bejáratott és működőképesnek bizonyult rendszer elleni legnagyobb kifogás az volt, hogy nem egységes, nem átlátható: van pénz a Szülőföld Alapnál is, de leginkább a fejezeti kezelésű előirányzatoknál, a különböző minisztériumok fejezetében. Ezt tarthatatlan állapotnak minősítették, és bejelentették, hogy ezentúl csupán egyetlen forrásból, a Bethlen Gábor Alapból lehet támogatáshoz jutni, ide vonják össze a korábban szétszórt pénzeket.
A helyzet „normalizálása” érdekében külön kormánybiztost neveztek ki a határon túli magyar támogatások felügyeletére, aki később a sok hónapos vajúdás után, idén április 18-án bejegyzett Bethlen Gábor Alap (BGA) alapkezelőjének vezérigazgatója lett. A támogatások közben leálltak, egyetlen dolgot lehetett tudni, azt, hogy lesz pénz, mégpedig több, mint korábban, a 11 milliárd helyett 13 milliárd áll majd rendelkezésre.
Van pénz, de mennyi?
A BGA bejegyzése után sem tisztult a kép. Máig nem világos, mekkora is a határon túli támogatásokra szánt alap, de az sem, hogy ki-kik rendelkeznek fölötte. Az Alapkezelő két nyílt pályázatot írt ki csupán – 1,2 milliárdot a külhoni magyar szervezetek, és 500 milliót a magyarországi iskolák külhoni osztálykirándulásai számára. Az ugyancsak az alapkezelő által folyósított, a kedvezménytörvény (státustörvény) alapján járó oktatási-nevelési támogatások kerete és felhasználása kötött, mértéke mintegy 5 milliárd.
A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium augusztus 11-i közleménye szerint az idei kormányzati támogatás megközelíti a 7 milliárd forintot. Több nyílt pályázatot nem írnak már ki, erről egy tavaszi döntés rendelkezik. A bejelentett 13 milliárd forintnak azonban még közel fele hiányzik.
Annyi menet közben kiderült, bár hivatalosan nem jelentették be, hogy a 10 százalékos működési költséggel dolgozó BGA Alapkezelő eleve elvisz 1,3 milliárdot a keretből, a júliusi költségvetési elvonás közel egy milliárd volt ezen a területen. Összességében máris az elmúlt évek szintje alá esett a külhoni támogatásokra szánt keret, de még így is közel 5 milliárd áll állítólag rendelkezésre, amelyről senki sem beszél, amelyre már több pályázat nem íródik ki.
Van pénz, de mire?
Az átalakítás indoka ugyebár az volt, hogy egyetlen forrásból, az Alapból kell biztosítani a támogatásokat, nem pedig különböző fejezeti kezelésű előirányzatokból, minisztériumi keretek között. Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár az új irányelveket ismertetve azt ígérte, hogy a külhoni programokra nyílt pályázaton lehet támogatást szerezni, az alaptevékenységet ellátó nemzeti jelentőségű intézmények működésére pedig normatív finanszírozást biztosítanak.
Arról beszélt, hogy a MÁÉRT dönti el a támogatások irányvonalát, a konkrét kiírásoknál a MÁÉRT-szakbizottságok ajánlásait veszik figyelembe. Az átláthatatlannak nevezett korábbi ciklusban a miniszterelnök és a határon túli vezetők év végi magyar–magyar fórumán döntöttek a támogatások irányvonaláról, arról, hogy a felhasználható keret hány százalékát fordítják majd oktatásra, kultúrára, önkormányzati-informatikai támogatásokra.
A Szülőföld Alap támogatási céljairól a Regionális Egyeztető Fórum döntött, amelynek keretében a különböző régiók számára biztosított arányokról is döntöttek egymás között a politikai felelősök. Itt évente a romániai és a felvidéki magyarság képviselői lemondtak a számarányos elosztásról a rosszabb helyzetű kárpátaljai és délvidéki magyarok számára. A pályázatok kiírásakor pontosan lehetett tudni, melyik országra mekkora keret jut, és azon belül mennyi az oktatásra, mennyi a kultúrára felhasználható pénz.
Ezt az „átláthatatlanságot” hivatott orvosolni az egycsatornás finanszírozás, a Bethlen Gábor Alap. A tavalyi MÁÉRT nem döntött a támogatásokról (idén még nem volt), a kiadott közlemények és a megkérdezett résztvevők szerint szó sem esett a kérdésről. A BGA pályázati kiírásakor nem lehetett tudni, hogy mekkora a különböző területek megpályázható kerete. Azt mondták, majd a beérkezett pályázatok függvényében döntik el. A pályázók ezt kevésbé találták átláthatónak.
Az egyetlen dolog, ami tiszta és biztos volt a kiírás pillanatában is, az, hogy lehet pályázni fesztiválra, táborra, kirándulásra stb., de működésre nem, holott a határon túli magyar nyelv és kultúra megtartásának biztosítéka a kisebbségi magyar oktatási-kulturális intézmények működése, nem a nyári táborok. Az átalakítás szépségét és átláthatóságát leginkább mégis egy kormányrendelet jelzi.
Már a BGA bejegyzése előtt az egyes fejezeti kezelésű előirányzatokból nyújtott egyedi támogatásokról szóló 49/2011. korm. rendelet, amelyet természetesen Orbán írt alá, határon túli támogatásokról rendelkezik. Ezt azóta kétszer bővítették, augusztusra 820 millióra nőtt az egyedi támogatások sora. A támogatásra szoruló halandó számára megválaszolatlan kérdés marad, hogy hová, kihez kell fordulnia: az Alaphoz, a KIM-hez vagy az egyedi támogatásokat szignáló kormányfőhöz? Ki dönt a pénzek fölött?
Az Alap pályázatai esetében, a szabályzat szerint Semjén Zsolt kormányfő-helyettes, Gál András Levente közigazgatási államtitkár és Répás Zsuzsanna helyettes-államtitkár hozza a döntéseket. A megszüntetésre ítélt, de virágzó fejezeti kezelésű előirányzatokról azonban nem tudható, ki rendelkezik. Néhány hete a KIM bejelentette, hogy távozik a BGA vezetősége. Csak találgatni lehet, hogy a hattagú igazgatótanács öt tagja lemondott vagy eltávolították.
Ám, mivel a támogatási zavarok miatt egyre több kritika éri a kormányt már a határon túl is, az tűnik valószínűbbnek, hogy maguktól távoztak. Talán épp a jelzett átláthatatlanságért vagy azért, mert a gyakorlatban, vezető beosztásuk ellenére teljesen hatáskör nélkül működtették a rendszert, és viselték olyan döntések következményeit, amelyekhez semmi közük nem volt. Ha eltávolították volna őket, a rendszer minden hibáját számlájukra is írták volna. De ez nem történt meg. Távozásuk csak az amúgy is sokasodó kérdések sorát gyarapította.
Van pénz, de kinek?
A támogatási döntések alapján, az ígéret ellenére sem politikamentes a kép: a Fidesz külhoni partnereinek vonzáskörzetébe tartozó szervezetek taroltak. Az erdélyi támogatások leosztása egyben arra is válaszfélét nyújt, hogy ki a támogatáspolitika ura. Tulajdonképpen érdekzónák vannak Orbán, Németh Zsolt és Kövér László körül. A nemzetpolitikáért felelős Semjén Zsoltnak nem látszik a befolyása. (...)
Három furcsa döntés is ebbe az irányba mutat. (...) A harmadik eset is magyarázatra szorulna. Miközben az RMDSZ-től elvették az információs irodák működtetését, a feladatot a külképviseletekre adták át, és ugyanezt tették Ukrajnában az UMDSZ állítólagos (de azóta sem közölt) „visszaéléseire” hivatkozva, aközben a két legkisebb magyar közösség lakóhelyén, Horvátországban és Szlovéniában nemcsak fenntartják, de még növelték is a támogatást.
A horvátországi partner az a HMDK, amely a magyar kormány támogatása dacára elveszítette a kisebbségi választásokat. A 7 milliárd és az ígért 13 közötti különbség sorsa egyelőre titok, mint ahogyan a működési támogatásra váró nemzeti jelentőségű intézményeké is. Répás Zsuzsanna májusban jelentette be, hogy a nagyobb szervezetek a jövőben meghatározott, világos kritériumok alapján normatív támogatást kapnak, és felkérte őket, hogy ne pályázzanak a BGA pályázatra.
A Transindex akkor azt írta: „Mondjuk én vagyok a nemzeti jelentőségű intézmény. Ma, május 26-án akkor mit tegyek? Répás Zsuzsanna szerint csak a jövőben derül ki, kapok-e normatívot, és ha igen, mennyit. Akkor adjak le pályázatot vagy nem? Ha nem adok le, lehet, nem kapok normatívot sem. Na de ha leadok, és kapok pénzt pályázati úton, akkor lehet, azért nem kapok normatívot. A múltban kaptam pályázati támogatást is. Most akkor mit tegyek?” Ma, augusztus 23-án még mindig nincs válasz.
Ki a kollaboráns?
Kövér László a nemzetpolitikai változásokról beszélve egy interjúban azt állította, azért volt szükség rá, mert tizenkét évig egy nemzettagadó ún. balliberális kormányzás dúlt Magyarországon, s a nemzetpolitikát is ez határozta meg. Állította, hogy a munka nehezebb része még ezután következik, azoknak a szálaknak összebogozása, amelyeket az idő önmagában is elvékonyít, és az utódállamok politikai elitje szándékosan próbál széttépni, elszakítani.
„Ebbe a körbe azok a kollaboráns politikai erők is beletartoznak, akik magyarnak adják ki magukat, de valójában nem a magyarokat képviselik az adott állam politikai döntéshozatalában, hanem fordítva, a többségi politikai elit érdekeit próbálják érvényesíteni a saját maguk által vezetett közösségeken belül” – mondta Kövér. Az Országgyűlés elnöke nem nevezte meg kik a kollaborránsok, de az egyéves nemzetpolitikai mérleg alapján bátran találgathatunk. Netalán az RMDSZ? a Híd-Most, az UMDSZ?
Népszava. Új Magyar Szó (Bukarest)

Végre kell hajtani a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés határozatait – Felhívás
Felhívás Székelyföld választópolgáraihoz és az önkormányzati választások jelöltjeihez
2009-ben a Székely Nemzeti Tanács azzal a céllal kezdeményezte a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés életre hívását és működtetését, hogy az önkormányzatokat bevonja az autonómia küzdelembe, megteremtse az autonómia intézményeinek előfutáraként a régió elő-parlamentjét, világossá tegye, hogy az önkormányzatok cselekvően fel fognak lépni a közigazgatási reform során Székelyföld területi integritása mellett, és az önkormányzatok révén máris megkezdi valóra váltani Székelyföld autonómia statútumából azt, ami az önkormányzatok hatáskörén belül valóra váltható. Az önkormányzati választások előtt, mielőtt a jelöltek a programjaikat kidolgozzák, mielőtt a választók az elvárásaikat megfogalmazzák szükséges leszögezni: ezeket a határozatokat a választási előkészületek során iránymutató elvekként kell kezelni:
1. Székelyföld fel nem osztható és be nem olvasztható, csakis természetes, történelmileg kialakult regionális határai közt, önálló, többlethatáskörökkel rendelkező autonóm közigazgatási egységként képzelhető el a jövőben, amelynek egyben különálló fejlesztési régiónak is kell lennie. Azt az Európai Unióban elfogadott elvet kell irányadónak tekinteni Románia számára is, amelynek megfelelően, a régiókat nem kijelölni, hanem elismerni kell.
2. Székelyföld önkormányzatai támogatják a Székely Nemzeti Tanácsnak Székelyföld autonómiájára vonatkozó törvénytervezetét, amelyet az autonóm Székelyföld alaptörvényének tekintenek, minden rendelkezésükre álló törvényes eszközzel segítik annak parlamenti beterjesztését, beleértve egy állampolgári törvénykezdeményezés támogatását. Településeiken népszerűsítik a tervezetet, terjesztik nyomtatott és digitális változatát, előadásokat szerveznek, hogy a választópolgárok azt minél alaposabban megismerhessék.
3. Népszavazásokat írnak ki Székelyföld településein a közigazgatási határok megváltoztatására vonatkozóan, hogy Székelyföldet különálló, autonóm közigazgatási egységként törvény által létre lehessen hozni. Vállalják a népszavazások megszervezését, bírósági meghiúsításuk esetén pedig közösen fordulnak az Európai Tanács Parlamenti Közgyűléséhez, hogy ezúton bírják rá a román hatóságokat Románia nemzetközi kötelezettség vállalásainak tiszteletben tartására.
4. A magyar nyelv hivatalos nyelv Székelyföldön, jogállása azonos az állam hivatalos nyelvével. Székelyföld minden polgárának joga van szabadon, azonos feltételek mellett használni szóban és írásban mindkét nyelvet. Székelyföld önkormányzatai biztosítják mindkét nyelv természetes és hivatalos használatát, elfogadva minden olyan rendszabályt, amelyre szükség van megismerésük érdekében, megteremtve minden olyan feltételt, amely garantálja teljes egyenlőségüket. A Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés Házbizottsága az önkormányzatok szakértőivel közösen meg fogja határozni a közhivatalnokoknak azt a körét, amelynek kötelező módon beszélnie kell mindkét nyelvet: akik esetében a két nyelv ismerete a szakmai kompetencia részét képezi.
5. – A Székely Himnuszt, Székelyföld himnuszának nyilvánítják. - A Székely Nemzeti Tanács által 2004. január 17.-én elfogadott címert, zászlót és lobogót Székelyföld címerének zászlajának és lobogójának nyilvánítják, - A SIC rövidítést, Székelyföld rövidített regionális jelzésének nyilvánítják, és nemzetközi szabványosítását minden eszközzel segítik.
6. A székely székek önkormányzatai, sajátos regionális érdekeik megjelenítésére, közös érdekeik védelmére, közös programok végrehajtására nyolc önkormányzati társulásba tömörülnek. Ezek az önkormányzati társulások a következők: Bardóc-Miklósvárszék, Barót székhellyel, Csíkszék, Csíkszereda székhellyel, Gyergyószék, Gyergyószentmiklós székhellyel, Kézdiszék, Kézdivásárhely székhellyel, Marosszék, Marosvásárhely székhellyel, Orbaiszék, Kovászna székhellyel, Sepsiszék, Sepsiszentgyörgy székhellyel, Udvarhelyszék, Székelyudvarhely székhellyel. 7. A Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlést a székelyföldi közélet konszenzusra épülő intézményi keretének tekintik, a közösen hozott döntéseket végrehajtják, A Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés évente legalább egyszer rendes munkaülésre ül össze
8. Programot dolgoznak ki azokkal a feladatokkal, amelyet az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának Regionális Kamarájában, valamint az Európai Parlament Régiók Bizottságában az elkövetkező időkben végezni kell. Megkereséssel fordulnak az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése és az Európai Parlament magyar képviselőihez, hogy Székelyföld autonómiatörekvését képviseljék, és közös programokat dolgozzanak ki Székelyföld népszerűsítése és regionális önkormányzásának valóra váltása érdekében. 9. Március 15. helyi jellegű hivatalos ünnep, s mint ilyen, munkaszüneti nap Székelyföldön.
Felkérjük Székelyföld választópolgárait, hogy tekintsék a fenti határozatokat minden jelölt számára kötelezőnek, kérjék tőlük számon, és csak olyan jelöltre szavazzanak, aki ezeket a programjába foglalta. Felkérjük Székelyföld önkormányzati tisztségviselőit, hogy a választásokig hátralevő időben tegyenek konkrét lépéseket a fenti határozatok gyakorlatba ültetésére. Felkérjük a pártok vezetőit, a székelyföldi közélet személyiségeit, az önkormányzati választások jelöltjeit, hogy tegyék meg a szükséges lépéseket, hogy a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés fenti határozatcsomagja a 2012-es önkormányzati választás elvi eszmei iránytűjévé váljon.
Marosvásárhely 2011. szeptember 01.
Izsák Balázs a Székely Nemzeti Tanács elnöke. Erdély.ma

A tartótisztek „szocialista versenyben” szervezték be a besúgókat
Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke az egyházi átvilágításról
Kis túlzással úgy fogalmazhatnánk, hogy Romániában a szekuritátés múlttal történő szembenézés néhány történelmi magyar egyház belső ügye. Önszántából a református, az unitárius és az evangélikus egyház teremtette meg lelkészei és világi tisztségviselői számára az átvilágítás intézményes kereteit. A három egyház által elindított úttörő munkához a római-katolikus egyház nem csatlakozott, az ortodox egyház pedig csúcsvezetőségi szinten útasította el lelkészeinek, tisztségviselőinek átvilágítását.
Múltheti lapszámunkban indított sorozatunk első stációi a történelmi magyar egyházakban mutatja be az eddigi átvilágítás eredményeit. E heti lapunkban Pap Géza református püspököt kérdeztük az eddig elvégzett munkáról.
– Az Erdélyi Református Egyházkerület Átvilágító Bizottsága közzétette a lelkészek átvilágításának első jegyzőkönyveit. Mikor létesült a bizottság? Mekkora mennyiségű iratcsomót vett át a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottságtól? Milyen szempontok szerint történik az átvilágítás sorrendje? – Pontosítani szeretnék: az Átvilágító Bizottság nem most tette közzé az első jegyzőkönyvét. Az Átvilágító Bizottságot az egyházkerületi közgyűlés határozata alapján az Igazgatótanácsunk hozta létre még 2009 szeptemberében, amely jóváhagyta a Bizottság Működési Szabályzatát és megválasztotta az öttagú bizottságot. A Bizottság megválasztotta elnökét, és kijelölte azokat, akik kutatói engedélyt kértek. Ezt követően kezdődött meg a dossziék kikérése és az átvilágítás folyamata. A sorrendet az határozza meg, hogy mikor jutunk egyik, vagy másik dosszié birtokába. Mondanom sem kell ugyanis, hogy a CNSAS lassan dolgozik, nem minden kérésünkre válaszol. A kikérhető 10 dossziéból általában csak hatot bocsát rendelkezésünkre, miközben a hiányzókról mélységesen hallgat, amelyek olykor váratlanul megjelennek. A megkapott dossziékat két bizottsági tag olvassa át és írja meg az átvilágítási jegyzőkönyvet, amit az egész bizottság átolvas és javítások, egyeztetések után jóváhagy. Ezt a jegyzőkönyvet az Igazgatótanács elé terjesztjük, amely véglegesíti azt. Ezt követően jelenhet meg az egyházkerület hivatalos lapjában, az Értesítőben. A CNSAS-tól kapott dokumentumok alapján eddig a Bizottság 95 személyt világított át és hozta meg határozatát, s a következő ülésünkön még 123 személy (lelkipásztorok, egyházmegyei és egyházkerületi tisztségviselő presbiterek, kántorok, kollégiumi tanárok) esetében fog dönteni.
– Milyen folyománya lehet az átvilágított, és „könnyűnek találtatott” lelkészek esetében a bizottság elmarasztaló döntésének? Mennyi időn belül kell megváljon választott tisztségétől egy olyan lelkész, aki együttműködött az egykori román politikai rendőrséggel? – A Működési Szabályzat pontosan meghatározza az Átvilágító Bizottság hatáskörét, és megszabja a meghozható büntetés mértékét is, ami az Igazgatótanács jóváhagyásával jogerőre lép. Az áttanulmányozott iratgyűjtőben található enyhébb esetekben a Bizottság javasolhat szóbeli és írásbeli intést, bocsánatkérésre kérheti fel az érintettet. Súlyosabb esetekben az érintett felszólítást kap arra, hogy választott tisztségeiről azonnali hatállyal mondjon le, a legsúlyosabb esetekben az Igazgatótanács határozata alapján az elnökség fegyelmi eljárás beindítását kéri. Egyházi rendtartásunk szerint ugyanis a megválasztott tisztségből csak fegyelmi határozattal lehet a lelkipásztort elmozdítani. Ugyanez a Fegyelmi Bizottság vonhatja meg, a lelkészi szolgálat kivételével, más egyházi tisztségekre szóló választói és választhatósági jogot 1-5 évig tartó időszakra. – Amennyiben egy lelkész együttműködött a Szekuritátéval, az egyházi vezetés csupán választott tisztségeinek visszavonását kérheti, a lelkész ugyanakkor megmaradhat lelkészi szolgálatban. A lelkészi hivatás összeegyeztethető-e egy ilyen múltbéli magatartással? Lát-e esélyt arra, hogy olyan törvényi szabályozás szülessen, amely bizonyos hivatások számára – mint például a lelkészi hivatás – egy ilyen tett összeférhetetlenséget hozzon?
– Lehet, hogy válaszom meg fogja lepni, de nem látom esélyét annak, hogy olyan szabályozás szülessen, amely a lelkipásztorok „palástvesztéséhez” vezessen. Álláspontomat több érvvel is szeretném alátámasztani:
1. Először is meg kell szabadulni attól az általános látásmódtól, amely feketében, vagy fehérben látja az eseményeket és az érintett személyeket. Tudomásul kell venni, hogy a politikai rendőrséggel való együttműködést nagyon nehéz rangsorolni, s különbséget tenni azok között, akik jószántukból jelentettek, és azok között, akik kényszer alatt álltak. A tartótisztek sajnos nem írtak le mindent, olykor pedig éppen a többszöri átszámozás jelzi, hogy a dossziékból lapok hiányoznak. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a jelentések egy olyan „világban” születtek, amelyben a tartótisztek teljesítményét a beszervezések és a jelentések számával mérték. A tartótisztek pedig nagyon hamar rájöttek arra, hogy ebben a „szocialista versenyben” hogyan lehet a tervet túlteljesíteni az egyházban is. Bevezették a teológusok számára is a kötelező katonai szolgálatot, s ebben a kényszerhelyzetben, katonai büntetőszázaddal fenyegetőzve könnyen kicsikartak egy „kötelezvényt” a fiatalokból, akik közben arra gondoltak, hogy kényszer alatt aláírnak, de úgysem fognak jelenteni. A tartótisztek azonban ennél okosabbak voltak, mert miután a beszervezetteknek fedőnevet adtak, olykor az érintett tudomása nélkül, az egyetemi évek megkezdése után rendszeresen meglátogatták őket és beszélgetettek velük. Az érintettek örvendtek, hogy nem kell semmit leírni, de a tartótiszt az ártatlannak tűnő beszélgetésből is ütőképes jelentést formált, amely úgymond az „informátor” szóbeli jelentése alapján született. A tartótisztek ugyanis a szóban, vagy az írásban kapott információ között nem tettek különbséget. A fontos az volt, hogy a jelentések száma növekedjen és az előléptetés reményében, a tervet teljesítsék. Ezek a tények elővigyázatosságra intenek bennünket a határozatok meghozatalánál. 2. Továbbá a kérdés megítélésében nem feledkezhetünk meg a bibliai alapról sem. Mi tudjuk, hogy van bocsánat. Hadd hozzak néhány példát. Dávid Istennek választott királya volt, ennek ellenére meggyilkolta Betsábé férjét és az asszonnyal paráználkodott. Méltó a halálra. Amikor viszont Nátán próféta megintette őt az ismerős tanmeséjével, Dávid beismerte bűnét és kimondta: „Vétkeztem az Úr ellen”, amire elhangzott Isten bűnbocsátó szava: „Megbocsáttattak a te bűneid, nem fogsz meghalni”. Vagy gondoljunk Péterre, aki háromszor tagadta meg Jézust a főpap házában, de utána tudott keservesen sírni bűnei miatt. Amikor pedig a feltámadott Jézus megjelent neki, méltán kérdezte meg tőle: „Péter Jónának fia, szeretsz-e engem?”. A Péter válasza („te tudod, Uram, hogy szeretlek téged”) és őszinte bűnbánata hozza magával a teljes rehabilitációt: „Legeltesd az én juhaimat”. Ilyen bibliai érvek mellett nehéz a palástvesztés gondolatát fenntartani. A bizottságnak különben nem az a célja, hogy a lelkészeket pellengérre állítsa, vagy megalázza őket, hanem az, hogy mindenkinek hirdesse, még a tagadóknak is, hogy az őszinte bűnbánat bűnbocsánatot eredményez. Persze, tetteinek következményét mindenkinek hordoznia kell, de a bizottság alaptételként fogalmazta meg, hogy „az ellenállás nem érdem, az együttműködés pedig nem megbocsáthatatlan bűn”. 3. Végül de nem utolsó sorban palástvesztés gondolatát az állami átvilágítási törvény sem engedélyezi, amikor kimondja, hogy az alapállásától senkit sem lehet megfosztani besúgó múltja miatt. Képzeljük csak el, az ország egyharmada egyik percről a másikra munkanélkülivé vált volna. Bármilyen hasonló próbálkozás a munkaügyi bíróságon bukásra lenne ítélve. A Működési Szabályzatunk is ilyen keretek között gondolkozik.
– Ön szerint, az egyházon belül milyen a megítélése az átvilágítási folyamatnak? Mennyire támogatják ezt az egyházi és a világi tagok? – Az átvilágítás megkezdése előtt egyházi körökben, még a közgyűlésen is, élénk vita kerekedett arról, hogy egyházunk hogyan viszonyuljon az átvilágításhoz. Ellenérvként elhangzott, hogy nem lehet megbízni a sokszor megcsonkított, leválogatott dossziékban. Nekünk ne azok a tartótisztek mondják meg, hogy kik voltak a besúgók, akik annak idején beszervezték őket. Vajon elképzelhető az, hogy az elmúlt 20 évben gyártottak dossziékat a kellemetlenkedőknek? Lehet hinni az egykori iratoknak? Nos, több mint 15 ezer oldal titkosszolgálati anyag áttanulmányozása után annak a meggyőződésemnek adok hangot, hogy a dossziékat valóban leválogatták, de csupán az tűnt el belőlük, ami az egykori titkosszolgálat számára kompromittáló volt, amikor saját törvényeiket sem tartották be, aminek alapján ma perelni lehetne az államot. Na, persze egyházi viszonylatban is vannak olyan dossziék, amelyek teljes egészében „eltűntek”, de mivel a jelentéseket több példányban gépelték le és több más iratgyűjtőben is elhelyezték, ezeknek alapján rekonstruálni lehet a legtöbb esetet, és át lehet világítani az érintetteket. Azt nem hiszem, hogy 1990 után dossziékat gyártottak volna, s a tapasztalat azt mutatja, hogy a legtöbb iratgyűjtő alapján világos választ lehet kapni arra, hogy kik tartoztak a hálózathoz, és kik voltak a megfigyeltek. Persze vannak nehezen kezelhető esetek is. A fogadtatásra térve, azt mondhatom, hogy az átvilágítás vegyes érzéseket gerjeszt a egyházi és világi közvéleményben. A médiát általában csak az érdekli, hogy ki volt a besúgó, s ezt a bombahírt egyetlen mondatba bele is sűrítik. Mi szeretnénk ennél mélyebbre hatolni, a helyzetek bonyolultságát is bemutatni, s nem csak a tartótisztek, illetve az informátorok működését, de az ellenállók helytállását is bemutatni. Ezen kívül mindenkit személyesen meghallgatunk. Az egyházi közvélemény nem érintett része megelégedéssel fogadta az átvilágítást, s biztattak is, hogy ezt folytatni kell. A kételyeket általában azok fogalmazták meg, akiket beszerveztek. Ők az átvilágításnak nem örülnek, de sokan vannak, akik megértették fontosságát, már bocsánatot kértek és kaptak. Persze vannak néhányan, akik tagadnak, sőt olyanok is, akik világi perrel fenyegetőznek. Vannak olyanok is, akik őszintén aggódnak, azt állítván, hogy az átvilágítás többet árt az egyháznak, mint használ, íme az ortodoxok és a katolikusok is mélységesen hallgatnak, nekünk sem kellene kiteregetni a szennyest. Erre pedig csak azt tudom mondani, hogy a hallgatás sohasem jelentett megoldást a bűn kérdésére. Az elhallgatott bűn tovább dolgozik a lélek mélyén és még a csontokat is megemészti. Persze szeretnénk diszkréten végezni, nem kívánunk nagy port kavarni az átvilágítás körül, s nem örvendünk annak, ha a média az átvilágítási eredményeinket akarja nemes egyszerűséggel lefölözni, és a besúgók névsorát világgá kürtölni. Mi a szennyest a családban szeretnénk kimosni.
– Ezek szerint nem tartja szerencsésnek, ha egy világi lap foglalkozik az egyházi átvilágítás ügyével? – Ezzel kapcsolatban szeretném jelezni, hogy az Erdélyi Napló legutóbbi számában kizárólag a Bizottságunk kutatásaira támaszkodva tette közzé Vetési László átvilágítási jegyzőkönyvének részletes összefoglalását, anélkül, hogy erre engedély kért volna, vagy engedély kapott volna. Sőt további jegyzőkönyvek közlését tervezi. Nem tudom, hogy törvényt sért-e ezzel, de véleményem szerint nem etikus kizárólag mások kutatásainak eredményeire támaszkodni, a határozatot megcsonkítva közölni, s olyan sorozatot indítani, amire nézve a Bizottságunkat nem kérdezték meg, és amihez engedélyt nem kaptak. Véleményem szerint tervük mindenképpen egyeztetést igényel.
– Reményeim szerint ez az egyeztetés immár megtörtént. A sorozat első cikkének a visszajelzései is azt igazolják, hogy az embereket továbbra is foglalkoztatja közelmúltunk szomorú történései, amikor a titkosszolgálatnak bedolgozók sok-sok tisztsséges embernek tették pokollá a mindennapjait. Az átvilágításnak tehát az egész társadalom szempontjából fontos szerepe lehet. Ön miben látja az átvilágítás jelentőségét? – Az átvilágítás jelentősége nem abban áll, hogy kielégíti a kíváncsiságunkat, s végre megtudjuk, hogy kik jelentettek rólunk. Nagy hiba volna, ha az átvilágítás alapján két részre osztanánk a társadalmat, vagy akár az egyházat, „jókra” és „gonoszokra”. Én más szempontokra szeretném felhívni a figyelmet. 1. Úgy látom, hogy a kommunizmus 45 éve az ember, de az egyház próbája is volt. Isten tudatosan olyan körülményeket teremtett körülöttünk, amelyekben próbára tett bennünket. Megpróbálta hitünket, kitartásunkat, hangoztatott elveinket, emberségünket, gondolkodásmódunkat, embertársainkhoz való viszonyunkat. Terhet helyezett a vállunkra, nemcsak azért, hogy teherbírásunkat megpróbálja, de azért is, hogy gerincünk egyenességét megvizsgálhassa. Egyeseket kohóba vetett, hogy megedzve kerülhessenek ki belőle. Mindig voltak és mindig lesznek emberpróbáló idők, de éppen ezekben a nehéz időkben derül ki, hogy kik vagyunk, s milyen lélek lakozik bennünk. Aki elbukott, kérjen bocsánatot, és vállalja tettei következményét, aki pedig kiállta a próbát, Istennek adjon érte hálát. 2. Továbbá érdemes odafigyelni arra, hogy Isten úgy látta jónak, hogy a huszadik század második felének egyházi történetírásával nem a lelkészeket, hanem egy olyan egyházellenes közeget bízzon meg, amely naprakészen mindent feljegyzett. A Szekuritaté egyháztörténelmet is írt, s ennek mindnyájan így, vagy úgy szereplői vagyunk. Feltárta, leírta és megőrizte a legapróbb részleteket is. Nemcsak arról vannak feljegyzések, hogy a politikai rendőrség hogyan próbálta befolyásolni az egyházi választásokat, mit tekintett nacionalista megnyilvánulásnak, vagy mikor látogatták meg külföldiek a lelkészt, de a lehallgatások révén baráti beszélgetések és legbelsőbb gondolatok is napvilágra kerülnek. Érdemes egykori önmagunkkal, gondolatainkkal, cselekedeteinkkel szembenézni, mert az ilyen önmagunkkal való találkozásból új élet születhet. Mindezen túl tudomásul kell vennünk, hogy jelenkori egyháztörténetünk értékes leletei a Szekuritáté levéltárában nyugszanak. De ez a történelem nem az övék, hanem a miénk. Ha ismerni akarjuk valós történelmünket, a hűséges kitartásokkal, no meg a nagy árulásokkal együtt, akkor ezt az anyagot nem szabad nekik hagyni. Szüksége van egyházunknak olyan példaképekre, akik egyértelműen bizonyítják, hogy lehet az egyházellenes diktatúrával szembeszállni, tiszta lelkiismeretben megmaradni, egy Úrnak szolgálni, mert Isten védelmezi, oltalmazza és megtartja az övéit, és még csak egy hajszál sem eshetik le a fejünkről az Ő akarata nélkül. De szüksége van egyházunknak azoknak a példájára is, akik felismerik a bűn hatalmát, és őszinte bűnbánattal szabadulni akarnak tőle. 3. Végül szeretném jelezni, hogy a hallgatás azért a legrosszabb megoldás, mert ezzel azt üzenjük a következő nemzedéknek, hogy a nehéz ügyeket az egyházban is el kell kenni. Ha nem nézünk szembe múltunkkal, ha mindenki őrizgeti kicsiny, nyavalyás titkát, ha átlépünk felette, akkor azt üzenjük a jövő nemzedékének, hogy nem érdemes ebben a világban elvek szerint élni, nehéz időkben is tisztességesnek maradni, hanem felismerve az „idők szavát”, engedni kell a kényszerítő hatalomnak, még akkor is, ha ez az egyházat pusztítja. A bűn rejtegetése arra tanítja az elkövetkezendő nemzedékeket, hogy balgák voltak azok, akik meggyőződésükért a börtönt, a deportálást, a meghurcoltatást is elviselték, mert ha beadják a derekukat, életük álma valósult volna meg. A hallgatásunk azt hirdeti, hogy lehet az életet megalkuvással, meggyötört lelkiismerettel is élni, két urat szolgálni, a barátot, családtagot feljelenteni, embertelenségek sokaságát elkövetni, mert az sohasem fog kiderülni, annak soha semmi következménye nincs. Az átvilágítás üzenet a következő nemzedéknek: Vigyázzatok! Lesz számonkérés, egyszer majd minden napvilágra kerül. Az átvilágítás tehát a történelmünk, az önmagunkkal való szembenézés és az utánunk jövő generáció szempontjából fontos. A következő nemzedék, amely nem tapasztalta meg a „próbára tevő idők nyomorúságát” árgus szemekkel figyeli, hogy milyen megoldást találunk erre a nehéz élethelyzetre, és ők is azt a modellt fogják követni. Én ezért tartom fontosnak a megkezdett átvilágítás folytatását. – Tudomása szerint más kelet-európai országokban miként sikerült lebonyolítani az ilyen típusú átvilágítást? Vannak-e olyan példák, amelyeket erdélyi viszonylatban alkalmazni lehet? – A Működési Szabályzat megalkotása előtt áttanulmányoztuk a magyarországi evangélikus egyház szabályzatát, együttműködtünk a hazai unitárius és evangélikus egyházak átvilágító bizottságaival, de valójában úttörő munkát végzünk. A munkamódszerünket is nekünk kellett kialakítanunk. Az áttanulmányozott dossziékból kijegyzeteljük a fedőneveket, amelyeket betűrendi sorrendbe állítjuk, mellé írjuk az azonosítást, valamint azt is jelezzük, hogy melyik iratgyűjtőben találkoztunk vele. Jelenleg több mint 1200 fedőnévvel találkoztunk, s ezeknek egy része református lelkész, de vannak evangélikus, unitárius, római katolikus, illetve ortodox lelkészek is, s természetesen vannak bőségesen gyülekezeti tagok is, akik a helybeli lelkészről jelentettek. A fedőnevek 70%-át sikerült eddig azonosítanunk. Ezen kívül a különböző dossziékban előforduló jelentéseket fedőnevek szerint leválogatjuk, úgy hogy minden azonos fedőnév alatt adott jelentés egy helyre kerüljön. Ez sokat segít nekünk az átvilágításnál, hiszen bármely személyről azonnal tudhatjuk, hogy fedőnevén mikor, kiről és mit jelentett. A statisztikai adatokat kedvelők számára elmondom, hogy egyházkerületünkben a ma is aktív református lelkészi karnak a 24%-a írta alá az együttműködési kötelezvényt és lett a hálózat tagja, de ha ebből levonjuk azoknak számát akik nem jelentettek, illetve megtagadták az együttműködést, akkor ez a szám a 8%-ot sem teszi ki. Makkay József
Erdélyi Napló. Erdély.ma

Démonok tánca – in memoriam Teleki Ernő
A Démonok tánca című, széki gróf Teleki Ernő (1902–1980) emlékére készült dokumentumfilm a képzőművész-vénával megáldott, egykor Kolozsváron élő erdélyi arisztokrata élettörténetét és személyiségét mutatja be.
Az ismeretlenség homályából előbukkanó autodidakta művész alkotásai, amelyek nagy része Budapesten, a Magyar Nemzeti Galériában találhatók, zömmel egy démonokkal küzdő ember „vallomásai”: torz fejek, absztrakt helyzetek, látomások és fantázialények. A mintegy a tudatalattiból felvillanó rajzok víziószerű látványt eredményeznek, és hűen tükrözik az egykor gazdag, befolyásos, művelt arisztokrata, majd a Duna-csatornához kitelepített, megalázott, egészségileg összeroppant főúr élethelyzeteit, az alkotó belső világát, s egyben társadalomkritikai éllel is bírnak.
Így, a film, azon túl, hogy végigkíséri Teleki Ernő életútját, aki unokaöccse volt a tragikus sorsú Teleki Pál miniszterelnöknek, teret enged a kor bemutatására is. Az életút dokumentálását a gazdag családi fényképhagyaték és a fennmaradt levelezés teszi teljessé. A filmben egykori barátok és ismerősök emlékeznek Teleki Ernőre, valamint pszichiáter és művészettörténész elemzi a szabadjára engedett képzelet szülte rajzok alkotójának művészi illetve pszichés motivációit.
Gróf Teleki Ernő élete és munkássága ezer szállal kötődik Kolozsvárhoz. Túlmenően azon, hogy itt született, és itt halt meg, keze munkáját őrzi városunk számos műemlék temploma, ugyanis az 1950-es 60-as években részt vett a Szent Mihály plébániatemplom, a Farkas utcai református templom, valamint az evangélikus templom restaurálási munkálataiban. Teleki Ernő jó barátja volt számos neves kolozsvári író és művész, de számtalan hétköznapi emberrel is közeli kapcsolatban állt. Kölcsönös tiszteleten alapuló barátság fűzte Gáll Ernőhöz, a Korunk néhai főszerkesztőjéhez is, s ennek a barátságnak a részleteit, furcsa módon, éppen a volt kommunista titkosszolgálat iratai őrizték meg számunkra.
A dokumentumfilm rendezője, Ludvig Daniella, alkotásával hozzájárul Teleki Ernő személyének és munkásságának a köztudatba történő beillesztéséhez, megismeréséhez. A Démonok tánca című 55 perces dokumentumfilm 2010-ben készült, az Új Budapest Filmstúdió produkciója. Az alkotást a Duna Televízió idén áprilisban mutatta be. Ludvig Daniellát kiváló filmstáb segítette munkájában: ifj. Molnár Csaba (a rendező munkatársa), Kulcsár Zsuzsa (gyártásvezető), Bartos Bence és Kardos László (hangmérnökök), Márkos Albert és Mezei Szilárd (a film zenéjének szerzői), Burus András (vágó), valamint Bánk Szabolcs, Marossy Géza, Miklauzicz Márton és Székely Róbert (opertőrök). A film producere Kántor László, akinek a neve – a Márkos Alberté mellett – közismert a kolozsváriak számára.
A film kolozsvári bemutatására a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16. sz.) kerül sor, október 4-én, kedden 18 órakor. A vetítés után szabad beszélgetésre nyílik alkalom, mások mellett a film rendezőjével, Ludvig Daniellával, valamint a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató-helyettesével, Szücs György művészettörténésszel.
Szabadság (Kolozsvár)

Interjú – „Azok közé a szerencsés emberek közé tartoztam, akik nagyjából elérték álmaikat”
Boldognak tartja magát a 80 éves Uray Zoltán sugárbiológus, tőrvívó
A sugárbiológus, a vívó, az akadémikus, a dzsessz-rajongó, a festészetnek hódoló, a barát – és még mindig hiányos a felsorolás, de ízelítőnek talán elegendő ahhoz, hogy rámutassunk, mennyire sokoldalú. Dr. Uray Zoltán nemzetközi szinten ismert és elismert biológus és olimpikon tőrvívó a múlt héten töltötte életének 80. évét. Tartalmas sportolói és tudós pályafutása érmekben és elismerésekben túl gazdag ahhoz, hogy tükrözni tudjuk eredményeit. A háromnegyed órába sűrített 80 esztendő példamutató, követendő jellemről árulkodik.
– A Református Kollégium tanárai vezették a sportolói és biológusi szakma irányába, vagy kisebb gyermekkorba gyökerezik a kiváló pályafutás?
– Mindenféleképpen hatással voltak rám középiskolai tanáraim. Nem annyira a vívás szempontjából, hanem a szakma szempontjából. Kitűnő tanáraim voltak, akik közül megemlíteném Árkossy Sándor, Szabó József és Szabó Zsigmond tanár urakat – akik megszerettették velem a biológiát és az élettudományok felé irányítottak.
– Egyetemről még szó sincs, és máris kétszeres országos bajnok ifjúsági tőrvívásban. Akkor pillanatnyilag hogyan gondolta: a vívás lesz az élete és csak ezzel foglalkozik, vagy már akkor tudta, hogy a sport mellett a tudomány is legalább ekkora helyet kap?
– Egyelőre tudományról nem volt szó, de a vívással kapcsolatban azt kell mondanom, hogy a véletlenek az ember életében fantasztikus hatással bírnak. Tudniillik édesapámnak egyik testvére, aki Magyarországon élt és aktív katonatiszt volt, az 1940-es időkben meglátogatott minket és kaptam tőle ajándékba négy vívókardot és két sisakot. Így indultam el a vívói pályán. 11–12 éves voltam, és vívókönyvekből nézegettem, hogy mi az, hogy előrelépés, kitörés, hátralépés, melyek a védések. Kialakult három barátommal egy csapat:
a négy testőr,
így neveztük magunkat, és minden héten kétszer vagy háromszor vívó edzéseket tartottunk. Én voltam D’Artagnan. Aztán a háború után új rendszer indult be és a május 1-jei felvonulások során először láttam életemben a vívókat. Tehát 1946. május 1-jén odamentem a felvonuló vívókhoz, megkérdeztem, hová lehet beiratkozni a vívás tanulása érdekében. Beálltam a Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Club (KEAC) vívócsoportjába, ahol Ozoray Schenker Lajos tanár úr tanította a vívást. Volt egy ici-pici alapom, de abszolút magánszorgalomból és dilettáns módon. Minden esetre számított az, hogy pár évig „verekedtem” az udvaron a kollegáimmal. Lehet, hogy ennek köszönhetően, lehet, hogy szorgalmamnak vagy a bal kezemnek, esetleg a tehetségemnek köszönhetően, de elég hamar kifutottam, és 1947-ben a román ifjúsági országos bajnokságon már a második helyet foglaltam el, a következő két évben pedig megnyertem a bajnokságot.
– Hogyan sikerült egyeztetni az egyetemet az edzésekkel, versenyekkel?
– Ez egy érdekes és komplikált helyzet az én életemben, ugyanis befejezve a középiskolai tanulmányaimat már elég neves ifi vívó voltam, és bekerültem az országos ifiválogatottba, sőt amikor érettségiztem 18 évesen, már a felnőtt válogatott tagja voltam, mert az 1949-es országos bajnokságon második voltam a felnőttek tőrversenyében. Amit feltétlenül ki kell hangsúlyoznom, hogy komoly anyagi támogatásban részesültem, mint országos válogatott. A kosztom és a zsebpénzem biztosítva volt, sőt az ’50-es évektől kezdve elkezdtünk külföldre járni, tehát a vívás komoly anyagi alapot biztosított számomra ahhoz, hogy továbbtanulhassak. Az első lépéseket Marosvásárhelyen tettem meg, ott felvételiztem az orvosi egyetemre, 1950-ben. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van, 9-en felüli átlaggal vettek fel. De sajnos abban az évben jött egy törvény, hogy a kulák és a kisiparos gyerekeket minimális számban lehet felvenni. Ehhez az én médiám nem volt elégséges, tehát egy hónap után eltanácsoltak az egyetemről. Nagyon szomorú élmény, azt hiszem, életem egyik legnagyobb csalódása volt.
Hazajöttem Kolozsvárra, itt az egyetemi klub nagy örömmel fogadott és a klub vezetőinek segítségével bekerültem a Bolyai Egyetem biológia szakára. Így lettem biológus. Az 1952-es olimpiáig az edzéssel és a tanulással nem volt probléma, mert általában rövid edzőtáborokat szerveztek. A problémák akkor jöttek, amikor közeledett a helsinki olimpia. Helsinkire fél évet készültünk: januárban bevonultunk a bukaresti edzőtáborba, ott voltunk majdnem augusztusig, az olimpia kezdéséig. Így januártól szeptember 1-ig hiányoztam, és ez már nagyon sok volt. De ekkor ismét közbejött valami: az olimpián a tőrcsapatban kellett volna szerepelnem – mivelhogy második voltam az olimpiai selejtezős versenyeken –, ennek ellenére tőrcsapatba csak tartalékosnak tettek be, és elindítottak párbajtőrben, ami nem az én fegyverem. Talán vigasztalásképpen az olimpia után egyszer csak megjelent Kolozsváron egy illető a minisztériumból, és elmondta, hogy számítanak rám, mint sportolóra, és ha van valami problémám, mondjam el, mert segítenek. Anyagilag és szakmailag is. Én akkor azt mondtam, hogy orvosira szeretnék menni. Az illető elvitt az orvosi egyetem rektorához, és megkérdezte a rektor úr, hogy hányadévre akarok beiratkozni. Két évet végeztem el a biológián, és elég sok közös vizsgánk volt az első éven az orvosis hallgatókkal, ezért másodévre iratkoztam. Felvettek, ami életem álma volt. Ekkor aztán megkezdődött az igazi probléma a tanulás és a sportolás között.
Tudniillik, olimpiai és országos válogatottként már keményen kellett edzeni, viszont az orvosin román nyelven keményen kellett tanulni! Nagy nehezen letettem a másodévet, jött a harmadév, jött a római világbajnokság, megint kezdődött elölről a hathónapos edzőtábor Bukarestben. Ebbe beletört a bicskám. Nem tudtam letenni a harmadéves vizsgáimat, és beláttam azt, hogy vagy abbahagyom a vívást – ami egzisztencia szempontjából nagy csapás lett volna számomra –, vagy abbahagyom az orvosit. Úgyhogy visszamentem a biológiára, harmadévre. Akkor elvégeztem a harmadévet, majd a negyedévet színjelessel, és szinte azonnal következett egy újabb edzőtábor. Az államvizsgámat el is kellett halasztani. A lengyelországi ifjúsági világfesztiválra készültem, amelyen mondhatni világbajnoki erősségű mezőny volt. Ott az ötödik lettem.
– 1955-ben befejezi a felsőfokú tanulmányait, majd biológusként helyezkedik el a Kolozs Megyei Kórház Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratóriumában. Mi volt itt a feladata?
– Ahogy befejeztem 1955-ben a biológiát, még néhány évig vívással foglalkoztam. ’56-ig voltam aktív tagja a válogatottnak. 1956–57-ben már komolyan gondoltam arra, hogy a vívókarrieremet abba kell hagynom, és meg kell alapoznom a szakmai karrieremet. Megalakult közben a Dinamónak a vívószakosztálya, és áthívtak oda. Versenyeztem és az ifi csoportot vezettem, a Tânărul dinamovistet. Közöttük volt Habala Péter is, Kolozsvár jelenlegi vívómestere. Miután 2–3 évet vívómestereskedtem, akkor egy óriási lehetőség állt elém. Szintén egy vívással nagyon szimpatizáló orvos barátom vitt el leendő professzoromhoz, Holán Tibor radiológus professzorhoz, aki megalapította Kolozsváron a Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratóriumot. Az első években kevesen voltunk: Holán professzor, Szántay János, aki szintén országos válogatott és olimpikon kardvívó volt, és én. Holán Tibor egy évet töltött Párizsban, hogy tanulja a mesterséget, Szántay és én is – amikor időnk volt a szabadságunk alatt – Budapesten tartózkodtunk, hol az Országos Onkológiai Intézetben, hol pedig az Országos Sugárbiológiai Intézetben. Onnan hoztuk haza az új tudományos technikákat, metódusokat. Ez a mesterség az ’50-es években indult Európa szerte, mi is megalakítottuk az első ilyen laboratóriumot, amely nagyon szépen fejlődött tovább, lassan 10–15 dolgozója lett, és jó néhány év után még nemzetközi szinten is komoly eredményeket elérő laboratóriummá nőtte ki magát.
– 1960-ban visszavonul az aktív sportolástól, és a bukaresti Atomfizikai Intézetben posztgraduális képzésbe vág. A fővárosi képzés miatt tette le a fegyvert, vagy fordítva: már nem jelentette azt a vívás, mint tíz évvel korábban, és másra vágyott?
Ahogy teltek az évek, a szakmai követelmények mind nagyobbak és nagyobbak lettek. 1960-ban behívtak az országos válogatóba, Párizsban volt a vb. Amikor ezt bejelentettem a főnökömnek, a legkomolyabban azt mondta: Zoli, vagy vívsz, vagy tanulsz a szakmában és kutató lesz belőled. Választanod kell a kettő közül, mert ezt összehangolni nem lehet!
Már akkor is jó pár példát láttam arra, hogy a sportkarrierüket – egy-egy szerencsétlenség miatt néha kényszerből – abbahagyó élsportolók, minden segítség nélkül, az utcán maradtak. Öt percet sem gondolkoztam azon, hogy mit válasszak: a szakmát választottam.
– 1965-ben újabb mérföldkőhöz érkezik: elkezdi a doktori képzést az Állatélettani Tanszéken, majd öt év múlva doktorál sugárvédő és terápiás anyagok témájában. Hogyan esett a választás a sugárbiológiára?
– 1965-ben már úgy éreztem, hogy megpróbálhatom a doktorátust. Nagyon jó lehetőségeim voltak, tudniillik Tora akadémikus – a Babeş–Bolyai Tudományegyetem állatélettani tanára – szimpatizált a sugárbiológiával, és neki is volt egy kis besugárzó készüléke. Tehát szeretettel és barátsággal fogadott. A témaválasztáshoz nagyban hozzájárult az, hogy az akkori időkben volt egy félkatonai vagy egészen katonai részleg, amely a sugárvédelemmel foglalkozott. Ennek a vezetője felkereste a professzoromat, és együttműködést ajánlott neki, hogy a laboratóriumból nem foglalkozna-e valaki sugárvédő anyagokkal. A főnök megkérdezte tőlem, van-e hozzá kedvem, én pedig nagy kedvvel kaptam rá a témára, mert ez saját kutatási vonalam lehetett.
Lehetőséget adott arra, hogy ne csak másod-, harmadkéz legyek orvosi problémákban, hanem mint biológus önálló témát vigyek tovább. Elindultam dokumentálódni. A budapesti Joliot Curie Országos Sugárbiológiai Intézet emberei (Várterész, Sztanik és Köteles professzor) fantasztikus segítséget nyújtottak számomra. Lefénymásolhattam és hazahozhattam a legújabb sugárbiológiai könyveket – e nélkül nem hiszem, hogy sikerült volna. Országszerte – Jászvásárról, Bukarestből – jöttek hozzánk, hogy tanítsuk meg őket Budapestről behozott metodikákra.
– A doktori disszertáció sikeres megvédését követően egy évet Stockholmban tölt a Karolinska intézetben, a Rákellenes Világszövetség ösztöndíjasaként, majd 1974-ben ugyanitt vendégkutató sugárbiológia terén. De Freiburgban, majd a rendszerváltást követően Magyarországon is vendégkutató. Az 1989 előtti külföldi tudományos kiutazások során ütközött netán akadályokba?
Hát ezek nem mentem valami simán. Az igazgatóm, Ion Chiricuţă professzor engedelmével pályáztam az Eleanor Roosevelt onkológiai ösztöndíjra, amelyet minden évben húsz kutató kapott meg világszinten. Hatvanan versenyvizsgáztunk, én bekerültem az első húszba. Legalább 10–11 hónapba került, ameddig megkaptam az útlevelemet. Végső elkeseredésemben Bukarestben az Akadémián, egyetemeken mindenkitől kértem segítséget, és a végén aztán sikerült meggyőzni az egészségügyi minisztert arról, hogy megkaphassam az útlevelemet. Az ösztöndíj egy évre szólt. Nagyon sokat számított olyan szempontból, hogy úgy éreztem, egy az egyben egyenlő vagyok a svéd kollégákkal, tehát egyáltalán nem volt kisebbségi érzésem velük szemben. A baj ott kezdődött, hogy semmi egyéni ötletemet nem lehetett megvalósítani. Ráállítottak egy témára: az oxigén-effektus a sugárbiológiában. Sejteket kellett besugarazni különböző koncentrációjú oxigénbe, és a kromoszóma-aberrációk révén meghatározni az oxigénhatást. Ezt csináltam egy éven keresztül. Ezt mi, kutatók favágásnak nevezzük. De hát gyönyörű ösztöndíjam volt, gyönyörű helyen voltam, nagyon rendes kollégáknál. Mi azzal magyaráztuk, hogy ez a nyugati kapitalista hozzáállás: a főnök az főnök, azt csinálod, amit mondanak. Hát én is azt csináltam.
– Gondolt-e valaha a disszidálásra? Mert a körülmények eléggé adottak voltak hozzá…
– Megmondom őszintén, nem.
Nem gondoltam soha a disszidálásra, mert nem tudtam elképzelni azt, hogy a még élő édesanyámat egyedül hagyjam, vagy a családomat – mert akkor már nős voltam – itt hagyjam. Azok közé a szerencsés emberek közé tartoztam, akik nagyjából elérték álmaikat. Mert igazán nagy szó volt vívásban az, hogy volt egy időszak ’53–55 között, amikor a világ első tíz tőrvívója között ott voltam. A másik álmom – hogy orvos legyek – nem jött össze ugyan, de klinikán dolgoztam, a rutinmunkám (radioaktív izotópok felhasználása a diagnosztikában, a kezelésben) orvosi munka volt. Minden szempontból elégedett ember voltam. A politikával nem nagyon foglalkoztam, és hála a jó Istennek, nem is kényszerítettek rá. Én voltam a klinikának a kultúrfelelőse. Dzsesszkoncerteket szerveztem, festőket hívtam meg előadást tartani. Rajongott az egész intézet azért, amit csinálok, úgyhogy ezzel „megoldódtam”. Ráadásul lecke is volt számomra az, hogy egy év alatt abszolút favágást csináltam, és a főnök ötletét kellett megvalósítani.
– Több könyvet és tanulmányt szerzett, szerkesztett Ion Chirichuţă professzor úrral, aki a kolozsvári rákkutató intézet névadója. Milyen kapcsolatban álltak?
– Imádta a zenét, imádta a festészetet, gyönyörű saját múzeuma volt, tehát volt egy olyan kölcsönös terület, ahol már majdnem baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Ma is, ha arról beszélünk, hogy hogyan kell vezetni egy intézetet, őt idézem bárki számára: egy kollektívát, egy tudományos kutatócsoportot kemény kézzel kell vezetni, és nagyon jó kapcsolatnak kell lennie a vezető és a tanuló között. Chiricuţă ténylegesen egy diktátor volt, de nem olyan szempontból, hogy nem engedett az egyéni ötleteknek. Az intézetünket rengeteg külföldi professzor látogatta meg, tudniillik a ’70–80-as években az intézetünk bemutató intézet volt Romániában. A rákkutató intézetet az egészségügyi világszervezet finanszírozásából építették fel, tehát mintaintézet volt. Chiricuţă keményen megválogatta, hogy kit vesz oda fel.
– Ha egy sugárbiológus téved, annak milyen következményei lehetnek?
Nincs az a kutató, aki ne tévedne.
Előfordult velem is. Sugárvédő anyagokkal dolgozva óriási szerencsém volt, mert abban az időben nagyon nagy fegyelmet igényelt a sugárvédő anyagok problémája. Tudniillik katonai szempontból is nagyon fontos volt az, hogy esetleges atomháború esetén hogyan védjék meg a katonákat és a civil lakosságot. Egy olyan gyógyszer, amely a sugár ártalmát csökkenti, ami a sugárbetegséget gyógyítja, rendkívül fontos volt. Tehát ez a téma katonailag is ellenőrzött volt. Meg is jártuk vele keményen. Én az idegrendszerre ható anyagokkal foglalkoztam. Nagyon kevesen foglalkoztak ezzel a vegyületcsoporttal, tehát az idegrendszert stimuláló és az idegrendszert nyugtató anyagokkal. Rengeteg új anyagot szereztem a szomszédunkban lévő ideggyógyászati intézetből. Számos új bemutatógyógyszer jelent meg. Ahogy megjelent a gyógyszer, a klinika megkapta, a barátomtól pedig hozzájutottam én. Akkor jelent meg egy antidepresszáns, Antideprin volt a neve, Imipromin az eredeti neve. Én azt a gyógyszert kipróbáltam egereken – ezek klasszikus próbakísérletek. Tehát meghatározod a toxikus dózisát az anyagnak, és a toxikus dózisnál kisebb mennyiséget adsz be az egereknek. Utána besugárzol egy halálos dózist. A kontrollcsoport természetesen ott van, beteg lesz és elpusztul két hét alatt. A kezelt csoport szintén beteg lesz, de nem olyan súlyos a betegség, és egy bizonyos számú – mondjuk százból ötven – egér meggyógyul. Tehát 50 százalékos a védőhatás. Ennél az anyagnál az első kísérleteknél körülbelül 60–70 százalékos védőhatást kaptam. Ez persze nagy szó volt! A főnököm abban a pillanatban hívta az újságírókat, nagydobra verte, hogy mi felfedeztünk egy új sugárvédő anyagot, ami 60 százalékban védi az állatokat a pusztulástól. Megjelent a rádióban, sajtóban, de aztán megjelent a katonaság is, ne mondjam kik, és jól lekapták a főnökömet, hogy az ilyen dolgokat azonnal be kell jelenteni nekik! A további kísérleteket már úgy folytattam, hogy közösen csináltuk a bukaresti sugárbiológiai intézettel, amit a katonaság vezetett.
– Szakértőként hogyan élte meg a csernobili katasztrófát?
Csernobillal kapcsolatban nem volt szükség a Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratórium közvetlen közbelépésére. Tudniillik a sugáregészségügyi intézet foglalkozik ezzel – tehát a levegő, a vizek, az élelmiszerek szennyeződésével. Mi közvetetten értük meg Csernobilt. Nagyon sok ember jelentkezett nálunk a radioaktív jódnak a pajzsmirigyben való felhalmozódásának problémájával. Mi annyit csináltunk, hogy elvégeztük ezeket a jódfelhalmozódási méréseket, de nem foglalkoztunk a lakosság sugárterhelésével. Ezen kívül felvilágosítást nyújtottunk az embereknek. Megtörtént a csernobili robbanás, megtörtént a felhő kimosása eső és egyebek révén, tehát rengeteg radioaktív cézium, stroncium hullott ki a növényekre, azokat megették az állatok, aztán ezen az „útvonalon” bekerült a mi szervezetünkbe. Felhívtuk a lakosság figyelmét arra, hogy hogyan lehet a kálium jodid pasztillákat használni, meddig lehet használni, meddig érvényesek. Effektíve csak tanácsokkal és pajzsmirigy-jódfelhalmozódási mérésekkel kapcsolódtunk Csernobilhoz.
– Sugárbiológusként számos elismerésben részesült. Nyugdíjba vonulásának évében, 1998-ban az MTA külső tagjának választották. Melyik elismerést tartja pályafutása megkoronázásának?
– Mindenféleképpen az MTA azon határozatát, amely alapján felvettek a külső tagok közé. Egyáltalán nem számítottam erre. Eszembe sem jutott, hogy én az MTA tagja lehessek. Azt hiszem, egyedüli vagyok az MTA történetében, aki levélben nagyon finoman megmagyaráztam, hogy a magyarországi országos intézet három igazgatója közül – akiktől tanultam – egyik sem akadémikus, így aztán hogyan lehetnék én az? Erre azt a választ kaptam, hogy a munkásságom alapján elértem a küszöböt.
A munkásságot úgy értékelik, hogy megnézik kik idéztek az irodalomban, és hogy a tudományos dolgozataid milyen impakt-faktorral rendelkeznek. Azt hiszem 50-es impakt-faktor a határ, nekem ez megvan, és az MTA biológiai osztályának akkori főnöke, Szabó István Mihály és az itteni egyetem professzora, Kiss István javasolt a kitüntetésre. Megnyugtattak, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom, mert elértem a küszöböt, és megérdemlem ezt a kitüntetést. Óriási megtisztelés, és magasan ezt tartom tudományos pályafutásom megkoronázásának. Bár a vívásban a világ legjobb 10 embere között voltam, tudományos téren pedig távolról sem vagyok a világ legjobb ezer sugárbiológusa között, az én számomra mégis ez a legnagyobb megtiszteltetés.
– Nyugdíjba vonulása után is tevékeny személy – például az Erdélyi Múzeum-Egyesület berkeiben. Mivel foglalkozik a visszavonult Uray Zoltán?
– Az EME közvetlenül a ’89-es események után alakult meg, és az volt a célja, hogy az erdélyi magyar tudományosságot megfelelő rangjára emeljük. Tudományos gyűléseket szerveztünk, megszerveztük a szakosztályokat. Ezek mellett népszerűsítő előadásokat tartottunk magyar nyelven. Magyar nyelven akartunk tudományos dolgozatokat írni, magyar nyelven tudományos könyveket kiadni. Ebben a mozgalomban én immár 22 éve aktívan részt veszek. Az EME természettudományi szakosztályának 8 évig voltam az elnöke, és körülbelül 12 évig vezetőségi tagja magának a mozgalomnak. Úgyhogy szívvel lélekkel ott voltam az elmúlt 22 évben, és megtettem mindent, ami emberileg megtehető, hogy a magyar tudományosságot magas színvonalon reprezentáljuk. Emellett tagja vagyok a Kolozsvári Akadémiai Bizottságnak (KAB), ahol vezetem a sugárbiológiai munkarészleget. Igyekszem a munkámat úgy végezni, hogy minden évben egy-két nagyon jelentős magyar tudóst meghívjunk, hogy tanuljunk tőlük tudományművelést, színvonalat és kapcsolatokat építsünk ki velük.
– Hobbijai között szerepel a zene is.
– Minden embernek a szakmája mellett van egy hobbija. Az egyik osztálytársam, jó barátom György Zsolt bevezetett a zene világába. Románia egyik legnevesebb dzsesszkommentátora és -zongoristája volt. Zsolt majdnem minden vasárnap jött a legújabb lemezeivel és magyarázta, bemutatta őket. És megszerettem a dzsessz-zenét. Nekem is körülbelül 150–200 lemezem van. Amikor egy kicsi időm, alkalmam van, felteszek egy lemezt, meghallgatom, vagy a barátaimmal meghallgatjuk.
A zene mellett a festészet is nagyon közel áll hozzám. Valahogy úgy alakult, hogy az Onkológiai Intézetben elég kevesen voltunk magyarok. És a magyar művészek – színészek, festők, grafikusok – engem hívtak fel, ha gondjuk volt, hogy „Zoli, tudsz segíteni?” Persze, hogy segítettem. Így aztán baráti kapcsolatom alakult ki a művészekkel. Gy. Szabóval, Benével nagyon jó barát lettem. Ez a barátság oda vezetett, hogy elhívtam őket egy-egy előadást tartani az onkológiára. És ma is, amikor lehet, elmegyünk kiállításokra. A könyvespolc alsó szintje csak művészeti albumokkal van tele.
– Sok-sok érem és jeles tudományos eredmény mellett tartalmaz-e a 80 év valami olyant, ami jelentősen befolyásolta az életútját és utólag másképpen döntene?
– Megismételném azt a mondatomat, hogy úgy érzem, a nagyon szerencsés emberek közé tartozom. A vívás által elértem azt, hogy bejárhattam Európát; azt a sportot, amit szerettem, magas színvonalon űztem; szakmailag is meg vagyok elégedve azzal, hogy idekerültem – igaz, szerencsés körülmények között jutottam el a sugárbiológiához. De itt is ismertté váltam, és boldog embernek nevezhetem magam.
KOVÁCS HONT IMRE
Szabadság (Kolozsvár)

Felhívás a külföldön élő, magyar nemzetiségű, román állampolgárok számára
Kedves honfitársunk, erdélyi magyarok!
2011. október 20–31. között népszámlálás lesz Romániában, amelynek során minden román állampolgársággal rendelkező személyt összeírnak. Számunkra, erdélyi magyarok számára különösen fontos ez a népszámlálás. Mindannyiunkat foglalkoztat: hány magyar él Erdélyben? Csökkent vagy nőtt a magyarok száma? Változott-e a magyarok aránya? A népszámlálás az elkövetkező tíz évre meghatározza a magyar nyelv használatának, iskoláink, egyetemeink, egyházaink, kulturális intézményeink sorsát. Nem csak jövőbeli lehetőségeink, hanem önbecsülésünk is függ ettől.
A külföldön élőket a népszámlálás során két csoportra osztják: tartósan, illetve ideiglenesen külföldön élők. Fontos tudni, hogy Románia lakosságába csak azok számítanak bele, akik az ideiglenesen külföldön élők csoportjába lesznek besorolva. A szabályozás értelmében minden olyan román állampolgár, aki az elmúlt 12 hónapban hosszabb-rövidebb időt töltött Erdélyben, az ideiglenesen külföldön élők csoportjába kerül, függetlenül attól, hogy rendelkezik-e érvényes romániai lakcímmel vagy személyazonossági okmánnyal.
A külföldön élő állampolgárokat az Erdélyben élő családtagjai vagy – bejelentett lakhely megléte esetében – a szomszédok, a házmester információi alapján írják össze. Az adatok közül a legfontosabb a személyi szám ismerete, ezért jó, ha az otthon élők rendelkeznek egy olyan dokumentum fénymásolatával, amelyen ez megtalálható (anyakönyvi kivonat, útlevél, személyazonossági igazolvány). Amennyiben valamelyik külföldön tartózkodó vagy ott élő családtag személyi számát nem tudjuk, a népszámlálási biztosok ennek hiányában is kötelesek felvenni az ő adatait.
A népszámlálás módszertana szerint a nemzetiség, az anyanyelv és a vallás olyan személyes adat, amelyről csak a kérdezett saját maga vagy valamely családtagja nyilatkozhat. Azon személyek esetében, akik adatait nem valamely családtag, hanem a szomszéd, a házmester, vagy más személy nyilatkozata alapján veszik fel, a nemzetiség, az anyanyelv és a vallás mező nem kerül kitöltésre. Ezért fontos, hogy a külföldön tartózkodó személyről lehetőleg családtagjai nyilatkozzanak. A családtagnak számító rokonsági fokot a népszámlálás módszertana nem határozza meg. A népszámlálás során ügyeljünk arra, hogy minden esetben csak magyar nemzetiséget és anyanyelvet, valamint a megfelelő felekezeti hovatartozást regisztrálják, ideiglenesen távol levő személyként, a P (persoane), és G (gospodărie) űrlapon!
szatmar.ro
Erdély.ma

Kisebbségi könyvismertetők a kultúraközi térben
Recenzió
Az „új könyvek”, „friss szerzemények” könyvespolcán a legutóbb érkezett művek is több időt kívánnának, mint amennyi dukál. Olyik nem is tegnapi, hanem szinte múlti dejű opusz, egymás mellé kívánkozásuk csupán a recenzens ördögi trükkje által hiteles (valamelyest). De talán megbocsátásra érdemes, ha a könyvek lajstroma nem a kiadói idő, hanem az olvasói találkozás keretébe illeszkedik.
Így is több hely, s még több idő kellene, hogy méltó gazdagsága mindegyik műnek úgy bontakozzon ki az értékelő sorokban, szinte ne is kelljen már végigolvasni őket. De hát ez (köztünk szólva is) lehetetlen, sőt hamis játék lenne, hisz a „méltó” kultúraközi jelentéstér nem is mindig mutatkozik azon frissiben, csupán az idő öblében és lassú mozgásának folyamatában.
A kapkodós recenzió, avagy a puszta címlajstrom helyett inkább a műveket egyberendező kontextus kapjon helyet, a részkultúrák folyamata, harmóniája és konfliktusaik, ez most itt a cél. A kultúrák közti áthallások, kölcsönhatások vonzzák talán szűkebbre a kört, ide illő művekkel, alkotókkal, továbbgondolandó hatásokkal. Kisebbségkutatás, kulturális sajátságosság, értelmezések és megértések, újraolvasatok és kontextusok tehát a hívószavak, melyek az alábbi válogatást eredményezték. A kapkodó szemléért megbocsátást remélve – merthogy csak töredék tanítások surranhatnak át a közvetítő szándékán is, miképp a művek mélyebb tartományaiban nemegyszer...
Alapítók, közdők, vitatkozók
Mindjárt az első opusz is durva kontrasztot tükröz a kultúraközi (avagy inkább a rokon kultúrák, szomszédos világok közti) miliőből. Címe: Fehér könyv az erdélyi magyar felsőoktatás kálváriájáról... (Balázs Sándor és mtsai szerk., Kolozsvár, 2009, 204 oldal). Méltatlan kontraszt, hogy a durva tetteket, bornírt döntéseket, megfontolatlan kivagyiságokat és strukturális gyalázatot a színek pompázatos világáért felelős „fehér” szóval szokás illetni.
E rejtjelezett üzenet dokumentumokat, kiadatlan, átbeszéletlen, sérelmesnek tekinthető otrombaságokat tartalmaz – kisebbségi környezetben. Közrebocsátója a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete, mely testület a magyar universitas ügyét veszi szemügyre az európai univerzumban, az impériumváltások során, az egyetemépítési kísérletek és kudarcok historikumát végigkövetve. A szerkesztőbizottság (Balázs Sándor, Bodó Barna, Csetri Elek, Gaál György, Kónya-Hamar Sándor, Somai József) egyfajta mai és történeti értelemben fontossá vált (vagy csak jelen volt) multikulturalitás értékelve alapján ad képet az 1581-ben Báthory István idején alapított első magyar egyetemről, a Mária Terézia által ismét Kolozsvárott telepített karokról, melyek 1872-ben mint újfent megnyitott állami magyar egyetem intézményei karoltak össze, hogy a Ferenc József alatt megizmosodott intézményt azután a román hatóságok 1919-ben ismét bezárhassák.
A háborús idők még olykor kedveztek is, 1946-ban például őrizni is kellett a látszatot, hogy a magyarok egyetemmel bírnak kisebbségi jogaik méltánylása ürügyén, de legott felszámolták a látszatokat 1956-ban, mihelyt az „eseményekkel” szolidáris diákság és tanári kar a „nacionalizmus veszélyét” rejthette magában. A pártállami időkben „népi kezdeményezésre” hallgatva megszüntetett intézmény egy minisztériumi rendelet alapján egyesítésre került, s ha utóbb majd ’89-ben úgy hihette az erdélyi magyarság, hogy a rendszerváltó demokrácia engedi kiteljesedni az önállóságot, tévedett: a kétezres években talpra állott Kezdeményező Bizottság ismét megkapta a vádat, hogy a kétnyelvű feliratokkal többségellenes lázításba és illegális kalandorságba fog.
A kronológia, a dokumentummellékletek, a historikus szigorúsággal követett interpretáció egésze azt sugallja: az egyetem mint intézmény eredendően az ókori szellemi kincsek összegyűjtésének, rendszerezésének, univerzális feltárásának és értelmezésének iskolája volt a 10. században (studium generale néven), s az európai felfogásban az emberi értelembe vetett hit, a megismerő nyitottság és az értelmes gondolkodás rangja eleve hozzátartozott az intézményes tudásátadáshoz. Párizs vagy Bologna, a platóni akadémia vagy épp az erdélyi tudásátadás műhelyei nemcsak universitasok voltak, hanem a tanár és tanítvány protestáns eszmeiségét követő kultuszhelyek, a közös munkára épülő tudás topológiai esélyei. Ehhez már a teológiai és morális fennség többleteként járult a bizánci túltengést ellenpontozó európai szellem követése, az etnikai közösségek harmóniájára törekvés, a nyelvek bűvkörét átölelő tudás és gyakorlat.
A kötet egyes írásainak (összesen tíznek) aprólékos ismertetése egy kisebb tanulmány vagy kiadósabb feljegyzés volna, ezt szívesen hagyom az Olvasóra. Amit a kötet egésze üzen 240 oldalon: a társadalom relatív teljességének viszonylag komplex értelmezésére és megértésére elszánt törekvés kitartó volta. Ezt tanulhatjuk az alapítóktól, a küzdőktől, a vitatkozóktól, kármentőktől, kálváriajáróktól, az erdélyi magyar felsőoktatás egész históriájából, példázatából... Talán nem is először, de (sajnos, vélhetően) nem is utoljára.
Súlyos vétek
Tudás és társadalom elméleti viszonyrendszere, a megfigyelés, megértés, élmény szemantikai probléma-tára ugyanakkor jól láthatóan nemcsak az erdélyi világot vagy a tudástermelő intézmény szekuláris világát jellemzi, de a tudni-nem-érdemes dolgok és a tudottan is kételyekkel körülvehető értelmezések harmóniájának európai vagy még egyetemesebb létfelfogásait szintúgy.
Ugyanez igényt, mintát angolszáz, de elsősorban német és angol típusú kisebbségkorrajzot adja a megannyi össze-nem-hasonlítható módszerrel és szemléletmóddal tárgyalt konferencia-kötet, melyet a kolozsvári Sapientia adott ki 2008. márciusi tudományos találkozójának anyagából. Ez a nemzeteket és kisebbségeket határokon belül, határok alatt és határok fölött is szemügyre vevő szövegválogatás a kisebbségiséget mint uniós kihívásnak és ugyancsak uniós újításnak is szerepet adó tüneményt járja körül.
A Bodó Barna és Tonk Márton szerkesztette kötet (Nations and National Minorities in the European Union. Sapientia – Hungarian University of Transylvania, Cluj-Napoca, 2009, 263 oldal); nyelvek, identitások, kistáji és interetnikus kapcsolatok, kultúraközi játszmák megannyi verzióját vonultatja föl tizenhét szerzői-előadói anyagban, s ha szabad az interkulturális sugallatokra hallgatni, röviden úgy fogalmaznám: uniós félszekkel tálalja azt, amit a kutatók széles köre, diákok és egyetemi oktatók, cigánykutatók és erdélyi politológusok, történészek és nemzetközi jogászok szinte egybehangzóan úgy értelmeznek, mint Európa felkészületlenségét az újonnan csatlakozó országok kisebbségi közösségeinek befogadására.
Csupán néhány névvel jelezve a tematikákat: Bodó Barna nemcsak kutatói és tudományos sorsával, de a Babeş–Bolyai Egyetem historikumával is illusztrálja, milyen befogadáshiány ül még mindig a magyar népességen Kolozsvárott...; Vizi Balázs a regionális és etnikai kisebbségi mozgalmak európai állapotával igazolja a felmerülő kételyeket, Christoph Pan a minoritások uniós játszmáinak esélytelenségeiről értekezik, Vasile Docea egyenesen a történeti értelmezések tüzébe engedi a kisebbségtematikákat, Binder Mátyás hasonló alapon történeti, de a magyarországi cigányságkutatásban már empirikus élmény révén igazolja a képességhiányt, mely a magyar társadalom befogadáshiányos felfogását jellemzi, Nádor Orsolya az egy-, két- és többnyelvűség esélyeit latolgatja az uniós dilemmák közepette, Egyed Péter számára a liberális jogszemlélet és a kisebbségpolitikák sutasága nyújt kritikai felszínt, Szoták Szilvia pedig egy magyar–osztrák kisrégió határdiskurzusaival illusztrálja a közeledés és távolságtartás esélyeit.
A könyv német és angol nyelvű írásai (román összefoglalókkal) éppen a kisebbségi tudásterületek közelségét és egyben távolságtartási stratégiáit jelzik, nemcsak egymástól, hanem az uniós egységesülési játszmák árnyékában is... Olvasata(i) ma már nemcsak a határainkon túli szférákban, hanem a hazai tudományelméleti és interdiszciplináris közegben is kötelező lenne, ha komolyan tudnánk venni a korszakos kihívásait mindezen társadalmi téteknek és játszmáknak. Szinte kézenfekvő, hangsúlyozást sem igénylő, hogy itt a kultúrák közötti kontextus nemcsak határok között, etnikai kontaktuszónák között, korok és körök között, hanem nemzeti, nemzetközi, interkulturális és multinacionális dimenziók között hat, az értelmezés, belátás, elfogadás, kritika és interpretáció annyiféle, ahány európai nézőpontot csak felvesz a gondolkodó egyed.
Súlyos vétek, parttalan kontraszt lenne arra tenni a hangsúlyt, mennyire interdiszciplináris ma már minden belátás, s mennyire nem „valakiknek” van „igaza” vagy tévedése... – hanem éppen ellenkezőleg: minél kevésbé komplex egy etnikumközi vagy kultúrák közötti kölcsönhatás-elemzés, annál kevésbé érvényes bárminő megállapítás róluk mint öntörvényű elemekről. De hisz ezt voltaképpen tudjuk is, csak éppen a megjelenésmódok és mutatkozások sokszínűsége vakít el néha, midőn a komplexitást hangsúlyozva látszólag feledjük az egyedit, vagy fordítva, méltán sokra tartva a másságot, a hasonlóság érdeme halványodik el pillantásunk előtt.
Hasonló kétes komplexitással üzen a Balázs Sándor nyolcvanadik születésnapjára szerkesztett kötet is, amely Bodó Barna, Bakk Miklós és Veress Károly szerkesztők jóvoltából Kisebbségben, közösségben címmel (Politeia Egyesület – Bolyai Társaság – Communitas Alapítvány, Kolozsvár, 2008, 400 oldal) jelöli az illúziók, nosztalgikus elvágyódások és misztikus megváltások képzeletvilágán túli cselekvő közösséget, melynek a létige, a hogyanlét módja, a kitartó feladatvállalás tisztessége adja ellenpontját azok számára, akik nem kilépni próbálnak az alkalmazkodás kényszereiből, hanem együtt létezni azokkal.
A tizenhét szerző fölsorolása nem adott lehetőség itt, a tárgyalt tematikák sokszínűsége pedig az ünnepelt iránti elkötelezett kapcsolatot, szellemi örökségvállalást, mintakövetést tükrözi, ezekből néhányat fölidézni viszont mind gyakrabban figyelembe venni volna érdemes: az „identitástudatunk zavarait” már a nyolcvanas években megkomponáló Balázs Sándor filozófiai, történeti, szociológiai, demográfiai, jogi, pszichológiai alapozással él, s az üdvözlő írások is ezekről a tudásterületekről hoznak megvilágosító fényeket.
A romániai tudományosságban kivételes fontosságú iskolát nyitó Dimitrie Gusti szellemét idéző és munkásságát tolmácsoló Balázs Sándor a tisztelgők körétől nem ok nélkül kap filozófiai realitásfogalmakról, angolszász kisebbségfelfogásokról, jogi autonómiákról, iskolai motivációról, multikulturális egyetemépítésről, a román demokrácia rendszerváltás-kori jellemzéséről, nemzetdefiníciókról, politikai aktivizmusról, geopolitikai szinergiáról, nemzeti kisebbségvédelmi gyakorlatról, kétnyelvűségről, uniós jogrendről szóló tanulmányokat... – mindezek éppen a multikulturális kisebbségi létformák, alapjogok és létvalóságok felől nézve taglalják azt az állapotot, amelyben a klasszikus erdélyi kérdés: „lehet, vagy nem lehet” megmaradásra törekedni, nem csupán megerősítő választ nyer, de a nemzetközi (térbeli) és történeti (időbeli) harmóniakeresés példái révén olyan visszaigazolást is, melynek épp az ünnepelt életművében gyökereznek sorskérdései.
S nem azért, mert akár a román tudományosság, akár az interkulturális párhuzamok oly kézenfekvővé teszik (ezért is!), de szinte kézre jön az a kötet, amelyet a 2007-ben rendezett Valorile multiculturalităţii című konferencia anyagából állított össze Brassai László és Victor Sibianu, azonos kötetcímmel, a multikulturalitás értékeit követve és felmutatva (Alteris – Státusz Kiadó, Árkos–Csíkszereda, 2007. 400 oldal).
A konferencia-előadásokat tartalmazó kiadvány az uniós befogadás határpontját tekintve oly kapacitásokkal, készségekkel, nyitottságokkal és zárványokkal foglalkozik, melyek az interetnikus disputákban (Miklósné Zakar Andrea), helyi nyelvjátszmákban (Bodó Barna), szabályozott tudástörténeti terekben (Dorel Marc, Ioan Popa, Rákóczi Zsuzsa, Diana Dumitru), területi identitásokban (Bugovics Zoltán, Minorics Tünde, Ionan Marian Ţiplic, Simon Zoltán, Mazzag Éva, Lavinia Bârlogeanu), és etnikai vagy vallási mezőben (Grosz Irma Emese, Csomortáni Erika, Oláh József, Florentina Harbo, Szász Antónia) keletkeznek.
A szövegválogatás nem óhajt politikai konfrontáció eszközévé válni, de kölcsönös tanulsággá igen, miként is beszélhetők el a politikai, érzelmi, származási és műveltségi közösségek konfliktusai a történő történelem múltjában vagy jelenében. Éppen a multikulturalitás mint érték, a többrétegű identitás mint helyzet, a többnyelvűség mint állapot és esély a meggyőző ezekben a dolgozatokban, melyek egyébiránt egy kivételesen tudományáhítatos kis kollektíva apró szentélyében (Árkoson) zajló nemzetközi konfrerencia előadásai voltak, a hazai (és talán nemzetközi) tudományos közéletben rendkívül ritka gesztussal, mindjárt a regisztrációnál kézbe kapott kötetként, s kiegészítve egy másikkal (ALTERIS – Asociaţia Multiculturală, Anuar, vol. I.), mely hasonlóképp a meghívott előadók írásaiból vett mustrával nyitott azonnal nemzeti és tudásterületi, nyelvi és kultúraközi kölcsönhatások felé.
Az árkosi konferencián lezajló miliő-építés, műhelyszervezés, értelmezési konstrukcióformálás talán rögtön a konferencia közegében még nem annyira, de hosszabb távú hatásában a mélyebb átlátás, az európai párhuzamokra és nemzet- vagy közösség-építési stratégiákra vonzotta a figyelmet, magyar és román cigánykutatás, szubkulturális politikai mozgalmak, kisebbségi kommunikációk, együttélési és határformálási tétek ismertetései révén.
Kisebbség, ha relatív többséggé lesz, vagy ha környezetében a vesztességtudat egyéb külső okok miatt eluralkodik, és helyzetét a mindenkori mennyiségi/demográfiai kontraszt formálja, mindig és mindenhol szükségképpen kell tapasztalnia hajlamok megnyilvánulását a sztereotipizálásban és előítélet-formálásban. A megoldásokról, mintákról és példázatokról számos klasszikus mű forog közkézen, de bizonnyal méltó jelentősége van (vagy lehet) a kortárs felfogásokból, jelenkori interpretációkból származó áttekintéseknek is.
Ezek egyikeként hiánypótló szerepet kap az a kötet, melyet Dranik Réka formált Sztereotípiák és előítéletek címen a Kolozsvári Egyetemi Kiadónál (BBTE, Kolozsvár, 2008, 177 oldal), hogy tankönyvvé válva a megismerés, a belátás, a reprezentációk, a sztereotípia- és előítéletkutatás története, módszertana, valamint több mint száz évre visszatekintő példatára segítségével a kortárs gondolkodási sémák felé vezesse az érdeklődőt. A cigány, zsidó, magyar, szőke nő és boszorkány-sztereotípiák jókora gyűjteménye a kötet mintegy harmadát adja, megannyi illusztrációval, szövegidézettel, hogy az elméleti eligazító és a kutatásmódszertani zárófejezet közötti összefüggések harmonikussá válhassanak.
A szerző érzékenysége oktatási gyakorlatra vall, vagyis arra a rutinra, amely a környező világban elfoglalt hely, a megszerzett ismeretek és az egyén, illetve csoport viszonyrendszerében kialakult-megerősödött eligazodáskészség alapján határozza meg az előítéletek életvezetési értékké váló funkcióit: ennek alapján megkülönböztet perceptív (megismerési) besorolást, önmeghatározási motiváltságot, a különbözőség előnyéből fakadó és a csoport-hovátartozási gyakorlat szerinti, illetve ideologikus-érdekérvényesítési dominanciát, melyeket ha nem is felment, de árnyaltan helyére tesz és elősegíti a sztereotípiák nem sztereotipikus belátásának megoldásait.
Átmeneti rítusállapot
A tudni érdemes tudások közé tartozik ugyanakkor egy terület, amely éppúgy, mint a „nép művelésének” egyik technológiája, s épp az utóbbi időkben sokkal sikeresebb is, mint a tudományos felöltözködés igénye és értékrendje, vagyis a vásárlás és a korszakunkra jellemző új „aranyláz” legmérvadóbb formája: a fogyasztói magatartás. A versengés, a bőség, a marketing uralma, a társadalmi együttműködési és kizárási formák új hatásmechanizmusai ma már vitathatatlanná teszik, hogy a zsákmányolók egyik, a termelők másik, a kisajátítók harmadik és az újraelosztás új korszakaira jellemző további, jóval „betegesebb” életvilágok ezen felüli sajátos keretéről van szó, mely éppúgy összefügg kultúraközi kapcsolatokkal, hardverrel és szoftverrel, mint életvezetési értékek válságával, kapcsolathiányokkal és kiszolgáltatottságokkal.
Magát a konzumálás jelenséget nemcsak érzékeljük, de a mindennapi lét szinte minden alakzatában és minden jelenségében jelen van maga a fogyasztás, tekintve a sajtót, reklámokat, utcai figyelemfelkeltést, promóciós kínálatot, on-line keresgélést és informális gazdaságot egyaránt sorra vevő rendszerben. A tünemény nemcsak megismerésre, de kulturális értelmezésre szorul (tegyük hozzá, a tudományos elemzést régóta – mondjuk nem tekintve messzebb, mint Simmelig vagy Weberig, Marxig vagy Veblenig – egyformán izgatva), s épp ezért tanításra, megértésre is érdemesíthető.
E célra készült az az egyetemi jegyzet (Gagyi József: Fogyasztói magatartás. Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Scientia kiadó, Kolozsvár, 2009, 192 oldal), melynek a szerző által adott horizontja nem „a szervezetek világának” makrogazdasági, bankpolitikai vagy tőkekonverzációs szintjén definiálható, hanem épp ellenkezőleg, a szerző antropológiai alapállásából fakadó természetes meghatározottsággal: az emberi dimenziók általi behatároltsággal.
A kötet három nagyobb fejezetének (fogyasztás fogalma, elvek és tartalmak; társadalom mint kooperáció és dominancia terepe; mai feltételek, fogyasztási gyakorlatok rendszere) szinte mindegyikét a kulturális antropológia fókuszpontjai között hangsúlyos termelés, felhalmozás, csere, többlet koncepciójára, a Polányi-féle „nagy átalakulás” és archaikus gazdasági-elosztási viszonyok forradalmi átalakulására vezeti át/vissza/tova. Az emberi tevékenységek praktikus és szimbolikus formái, a társadalmi kommunikáció sodrában zajló elosztási és részesedési viszonylatok, valamint a ragadozói létre kárhoztató modern árucikk-birtoklási lázak fajtái és értékelvei olyan jól tagolt rendben mutatkoznak a kötetben, hogy az vaskos nagy műveket pótol – bár ez nem célja, sőt, ezek felé csak terelgetni próbál.
A „nagy értékváltás” időszakának, századunk elejének alapmozgásait rögzítő zárófejezetében ezt a társadalmilag szervezett átmeneti rítusállapotot, a szolgáltatások és fogyasztási felelősségtudatok nagy komplexitás-dilemmáit, valamint a mindennapi életet átszövő kiszolgáltatódás feszültségeit feloldani képes emberi reflexiót akként értékeli, mint (talán egyetlen, csekélyke eséllyel kecsegtető) mérlegelési feltételt, amely az elemzés biztosítékát még nyújtani tudja. E belátások nélkül a tömegtermelésbe sodródó és java produktumát a szolgáltatások végtelen cserehálózatával helyettesítő korszakos kultúra szomorú végóráit lehet csupán nekrológba foglalni. Ha még lesz ki megírja, hiszen az már nem piaci termék, s lesz ki elolvassa vagy átérezze, hisz erre mind kevesebb az esély...
Brassai példája
Hasonlóképp merész, a szerző-gyűjtő-harácsoló-fogyasztó lények természetrajzával kapcsolatos kérdésfelvetéssel él Brassai László is, aki Válasz a kockázati társadalomra: az élet értelmességébe vetett hit című kötetében (T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2010, 176 oldal) az önazonosság-építés és értelemkeresés alternatíváit veszi sorra rövid eligazító elemzésében.
Az „élhető élet” perspektíváját a rizikó-központú gondolkodás helyett az erőforrás-alapú válaszokban és reflexekben nevezi meg, a védőhatások társadalmi tereit és az élményhatásokra pozitív válaszokat adni képes „elköteleződő személyek” biztató életmintáit véve alapul. A relatíve vékonyka kötet (170 oldal) utolsó harminc oldala a felhasznált szakirodalom jegyzéke, ami nem a tájékozatlanság sepsiszentgyörgyi bizonytalankodását mutatja, hanem épp a magatartástudományok roppant széles viselkedési és értelmezési horizontjának átfogási kísérletét, a lehetséges válaszok keresésének végtelen tartományából kimetszett kört, amely attrakcióra sokszor éppen az erdélyi tudományosság volt képes impozáns példáival az elmúlt néhány évszázadban is.
Brassai a perszonális és közösségi fejlődésfogalmak áramából indul ki, s a huszadik századi pszichológiai paradigmaváltás kérdésén átvezetve az életvezetési kérdések korszakos gondjaiig, vagy a lehetségesen időszerűnek tekinthető válaszokig ívelő problematikát abba a bizalmat sugárzó tartományba kalauzol, amelyben a bontakozó lélek és a társas terében eligazodára képtelenné vált ember talán még meglelheti minimális kapaszkodóit. Persze – s ez a kötet fő vállalása – ehhez éppen azoknak kéne az élet értelmességébe vetett hitet úgymond „kézbe adnia”, akik sokszor maguk sem birtokolják, nem látják át vagy nem kezelik reflexíven a kor kulturális és pszichés sodrásainak gondjait.
Kisebbségek-e a fogyasztók, sztereotípiagyártók, kultúraközi határokon mozgók, európai sodrásokba kerültek, egyetemfenntartó vehemenciák, avagy a mindenkori többséggel interakcióban álló, létfeltételeiket etnicitásuk vagy hozott és gyarapított kultúrájukban védeni próbálók? Nem többségiek-e épp ebben a kulturális interferenciavilágban? Nem a többségben lévőkhöz hasonlóan óvják, tartósítják-e a maguk túlélési esélyeit, s viszik tovább örökségeiket...? A válasz sosem egyértelmű – közelítésmódoktól, belátásoktól függ. Mert valahol, valamiben, valakikkel szemben, valamikor mindenki kisebbségi. Minden többség is kisebbségekből áll. Amíg áll...
A. Gergely András
Új Magyar Szó (Bukarest)

Ami gyémánt volt, gyémánt marad?
Visszatérhetnek azok az idők, amikor a székelyföldiek is újra elszegődnek a bányákba.
Könyvtárnyi irodalma van a szórványkérdésnek. A szerzők zöme ha járt is, ám sohasem élt szórványban. A zárványosulás megelőzésére felírt recept kötelezően tartalmazza a templomot és az iskolát, de eddig még soha nem találkoztam a törődéssel. Eddig, amíg nem jártam a Zsíl-völgyi magyarok közt.
Az urikányi református templomban a lelkész az evangélium szavait idézi: Nemde öt verebet meg lehet venni két filléren? És egy sincs azok közül Istennél elfelejtve. Abban az időben egy fillér volt két veréb, aki négyet vett, az ötödiket ingyen kapta. Ám Isten azt az egyet is számon tartotta.
Az újságírók felelősségére gondolok. No meg arra, amit egy petrozsényi irodalom szakos tanárnő – jogosan – felrótt nekünk, a Fehér holló szórványtársaság tagjainak: húsz éve senki nem érdeklődött a Zsíl-völgyi magyarok iránt, s amikor írtak róluk, akkor a bányászjárásokkal egyidőben keletkezett sztereotípiákat ismételgették: vadak, követelőzőek. Pedig ők csak az odafigyelést szomjazzák. Azt, hogy írjon róluk az újság, szóljon a rádió, mindennapi életüket mutassa be a televízió. Adjon hírt arról, amit ők a katolikus plébánia közelében felállított kopjafára rávésettek: „Létünk bizonysága: vagyunk! ” Az erdélyi magyar újságíró gyakran – egyre gyakrabban – kérdezi a környezetében élőktől, önmagától: érdemes-e róni a sorokat? Megnyugtató válasz nem érkezik. Nem, mert ott van elrejtve a hegyek között, a Páring és a Kisretyezát határolta völgyben, ahol a vájárok tudják, ha nem írnak róluk, az olyan, mintha nem is léteznének.
Azt meg ők nem tudták volna soha meg az eljuttatott írott szó nélkül, hogy néhány száz mérföldre tőlük valaki szenvedett miattuk. Érettük. (A történetet korábban megírtam magam is, ám ide csak kevés újság jár. Miért venné valaki azt a lapot, amely általában róla nem szól?) A nyomtatott betű erejében már kevésbé kételkedve, elmesélem, ha már szóba került a bányászok 1977-es lázadása, hogy a könyv valós hatalmát a kommunista állambiztonság emberei bezzeg ismerték.
Ők nem dilemmázgattak sokáig Vörösmarty sorain, hogy ment-e a könyvek által előbbre a világ. Azonnal a könyvet postán szolgálat vezetőjének, Tőzsér Józsefnek a nyakába próbálták varrni, hogy ő szervezte meg, Csíkszeredából, az 1977-es Zsil-völgyi bányászlázadást, mert előzetesen több tíz példányban elküldte Petrozsénybe a lázító manifesztumot: Jókai Mór Fekete gyémántok című regényét. És varrtak Tőzsér József nyakába fél év börtönt. Amit le is kellett volna töltenie, ha nem lett volna a könyveknek barátja a Központi Bizottságban. Fazakas Jánosnak hívták...
Megdöbbennek ennek a régi történetnek a hallatán a lupényiak. Meghatódnak. Akárcsak én nyomtatott szó iránti hűségük láttán.
Az idők változnak. Ma már szinte senki sem hiszi, hogy a nyomtatott szó megtartó erő. Csak itt, a Zsíl-völgyében. Ahol azt is hiszik, hogy nem a szórványnak juttatott morzsa, alamizsna, a segélyek függvénye a megmaradás. A szórványnak önmagát kell megóvnia a pusztulástól, mondja vendéglátónk, Benedekfi Dávid. Erős bástyájuk lehet a kisebbségben élőknek a nyomtatott szó, és erős váruk lehet egy szórványközpont – mondja Benedekfi.
Valójában nem az épület, nem a számítógép, hanem az a munka, amelyet innen koordinálva végezni lehet. Hazán kívül házra is szüksége van, nem csupán az embernek, hanem a közösségnek is. S ez a szórvány ház lehetne a központja a lupényiek, urikányiak, vulkányiak, lónyaiak, petrozsényiek összehangolt tevékenységének, hogy a több ezer magyart számláló közösség ne csupán túlélje a bányászat nehéz évtizedeit, hanem értékteremtő maradjon. Ők hisznek a Hunyad megyei prefektusnak, aki szerint kétszáz évre való szenet rejtenek mélyükben itt a hegyek. Visszatérhetnek azok az idők, amikor a székelyföldiek is újra elszegődnek a bányákba, s ismét kinyitnak az iskolák és megtelnek a templomok.
A szórványközpont gondolatát pedig érdemes lenne felkarolni máshol is, ám csak akkor, ha működtetői ugyanúgy gondolkodnak, mint a Zsíl-völgyeik: a kitartó, célirányos és alázatos munka a fontos, nem a falak, a számítógépek és a meleg székek.
Ambrus Attila
Új Magyar Szó (Bukarest)

Újabb harang hívogat
Unitárius templomszentelő Szovátán
Szombaton szép és felemelő ünnepség keretében szentelték fel a szovátai Géra utcai unitárius templomot, melyet 1999-2011 között épített fel a mindössze 167 lelket számláló unitárius egyházközség. Lázár Levente, az építő gyülekezet lelkészének meghívására a templomot és a harangot Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök áldotta meg. Az eseményt megtisztelte jelenlétével: Nagy László unitárius főjegyző, Kecskés Csaba esperes, a budapesti és a California állambeli, marini testvérgyülekezetek képviselői, továbbá Péter Ferenc, Szováta polgármestere.
Unitárius közösségünk jelképe
Az új templom rendkívül szép architektúrájú, harmóniát sugárzó épület, amelyet ízlésesen és igényesen bútoroztak be a szovátai unitáriusok. Bálint Benczédi Ferenc püspök igehirdetésében kiemelte: Sokan és sokszor arra törekedtek, hogy közösségeinket szétrombolják, de nem tudták kioltani a hívekből azt az óhajt, hogy Istennek és az imádságnak hajlékot emeljenek. Sok gond, viszály és nehézség ellenére felépült Isten háza, amely a szovátaiak küzdelmének, szorgalmának, összefogásának és az Istenhez való ragaszkodásának jelképe. – Azért szép ez a templom, mert szívet, lelket beleépítettek. A toronyban ott van a harang, amelynek hívó szava minden szovátaihoz szól, hirdeti: Isten gondviselő szeretete velünk van. E nélkül a gondviselés nélkül nem épülhetett volna fel a templom. E gondviseléssel tudunk családokat, gyülekezetet és közösséget formálni és megtartani. A templomaink a közösségek jelképei. Sokan kísértük figyelemmel a templom építését a szándék megszületésétől az utolsó simításokig. Tizenkét év után itt állunk egy olyan hajlékban, amely az unitárius közösség otthona lesz – mondta a püspök.
Nem elég álmodni, dolgozni kell!
Az egyházközség hat évtizedes történetét Fekete Árpád nyugalmazott történelemtanár ismertette, aki elmondta, hogy a gyülekezet tagjai a Nyikó, a Homoród, a Nyárád és a Küküllők mentéről kerültek Szovátára. Első lelkészük a csókfalvi Gál Jenő volt. Ahogy nőtt a gyülekezet, megfogalmazódott bennük, hogy saját templomot építsenek.
– Álmodni emberi dolog. Közösen álmodni egy kicsivel több. Mi templomot álmodtunk. Azonban az álomtól a valóságig hosszú út vezet – kezdte beszámolóját Orbán Pál gondnok, akinek nevéhez a templomépítés oroszlánrésze fűződik. Az egykori sós fürdő helyén található telket 1996-ban az önkormányzat átengedte az unitárius egyháznak, ekkor telekelték. 1997-ben elkészült Borsos Antal építész látványterve és a hozzávetőleges költségvetés, majd a topográfiai, geológiai mérések. 1999 novemberében leteszik az alapkövet. Közben pályázatokat írnak, téglajegyeket árusítanak, hogy előteremtsék az anyagiakat. 2003-ban a falazás és a tetőszerkezet felépítése következik. 2005-ben belül is elkészül a templomhajó, az első istentiszteletet az őszi hálaadáskor tartják meg. 2008-ban átadták a papilakot, 2009-ben a garázst. Kazánházat építettek. A kivitelező a Berdia Kft. volt. Támogatásokból, pályázatokból hozzávetőlegesen –mindössze – 124.000 eurót kaptak. Az összeg legnagyobb részét, 40,6 százalékot a magyar állam adományozta. A román állam 28 százalékkal, a megyei tanács 3 százalékkal, a kerületi tanács 7,3 százalékkal, a gyülekezet 15,2 százalékkal, Fazakas János 5 százalékkal járult hozzá az építkezéshez. – Az épület reális értéke azonban ennél sokkal nagyobb, a különbség a mi munkánk. Nem elég dicsérő, szép szavakat vagy bátorítást mondani, dolgozni kell! – mondta Orbán Pál gondnok, az építkezés vezetője.
Emléklapok és úrvacsoraosztás
A templomszentelési ünnepségen úrvacsorát osztottak, melyhez Nagy László főjegyző mondott előkészítő beszédet. Az ünnepségen köszöntések hangzottak el Vass Mihály kebli tanácsos, Kecskés Csaba, a Marosi Egyházkör esperese és Péter Ferenc polgármester, Chip Wright kaliforniai lelkész, Sándor Szilárd, a lelkészközösség képviselője részéről. Szavalt Bíró Izolda Krisztina és Balázs Adél. Hegedűn játszott dr. Geréb Judit. Fellépett a Fülöp Judit vezette Intermezzo kórus. Vámos Tibor, a román kormány kultuszügyekkel foglalkozó államtitkára Adrian Lemeni üdvözletét tolmácsolta.
Lázár Levente lelkipásztor emléklapokat osztott ki mindazoknak, akik hozzájárultak a templom építéséhez.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi magyar filmgyártás: egyensúlyozni Budapest és Bukarest között?
Kerekasztal-beszélgetés a támogatási lehetőségekről a Filmtettfeszten
Az erdélyi magyar filmgyártás egyik legégetőbb problémájáról, a magyarországi és romániai támogatások megszerzésének lehetőségeiről, nehézségeiről zajlott kerekasztal-beszélgetés a Filmtettfeszt keretében pénteken délután, a Sapientia EMTE Óváry-termében. A rendezvény házigazdája, Lakatos Róbert, az idén bejegyzett Erdélyi Magyar Filmszövetség elnöke Néder Saroltát, a magyarországi Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) támogatási területének vezérigazgató-helyettesét, Zágoni Balázst, a Román Nemzeti Filmközpont (CNC) igazgatótanácsának tagját, valamint az erdélyi filmszövetség másik két alapítóját, Felméri Cecília és Bálint Arthur rendezőket látta vendégül.
Több tényező befolyásolja azoknak az erdélyi filmeseknek a munkáját, akik minőségi, a világ különböző tájain sorra kerülő fesztiválokon elismerésre esélyes alkotásokat kívánnak létrehozni. A megfelelő szakmai felkészülésen, az áldozatos munkán és a kitartáson túl azonban gyakran anyagi nehézségekbe ütköznek, Magyarország és Románia, Budapest és Bukarest között egyensúlyozva próbálják megtalálni a lehetőséget, hogy finanszírozást szerezzenek. Bár a magyarországi filmtörvény rendelkezik a határon túli filmgyártás támogatásáról, az alkalmazási szabályzat mindeddig kizárta a romániai magyar alkotókat: a törvényben és a Magyar Mozgókép Közalapítvány szabályzatában egyaránt szerepelt ugyan a határon túli magyar értékek létrehozásának elősegítése, pályázni viszont csak magyar filmek előállítására lehetett. Romániában pedig, noha a törvény előírása szerint támogatni kell a kisebbségek nyelvén készülő filmek létrejöttét, egy megerősödött erdélyi magyar filmstúdió hiányában szintén esélytelen a próbálkozás. Ezeket a szempontokat vetette fel elsőként Lakatos Róbert filmrendező, majd Néder Saroltának adta át a szót.
Az eddigiekhez képest jóval tágabb lehetőségeket kínál a határon túli filmesek számára a készülő új magyar filmtörvény – magyarázta az MTVA támogatási vezérigazgató-helyettese. Elhangzott: idéntől az MTVA-n belül működő Médiaalap hatáskörébe tartoznak a korábbi Műsorszolgáltatási Alap pályáztatással kapcsolatos tevékenységei, 2012-től pedig évi négy alkalommal írnak ki pályázatokat a nem egész estés játékfilmek (animációs, ismeretterjesztő, dokumentumfilm) elkészítésére, 700 millió forintos keretösszeggel. Mivel nem filmek, hanem az azokból készülő televíziós alkotások támogatásáról van szó, amennyiben „első körben”, a benyújtott szinopszis pozitív elbírálást kap, egy szándéknyilatkozatot is be kell mutatni: eszerint valamely magyarországi kereskedelmi vagy közszolgálati csatorna vállalja, hogy levetíti majd a kész produkciót. Újdonság többek között, hogy míg eddig bármely filmelőállító pályázhatott, mostantól csak a regisztrált produkciós irodák kapcsolódhatnak be a rendszerbe, egy producer pedig negyedévente egy alkalommal, három rendezővel pályázhat. S bár nem lesznek külön a határon túliak számára meghirdetett pályázatok, a felhívásokra ők is jelentkezhetnek.
Ami az eddigi helyzetet illeti, bár jogi szempontból határon túli irodák is regisztrálhattak a pályázatokon, a magyarországi adószám hiánya gyakorlatilag kizárta őket. Néder Sarolta megígérte, hogy az elkövetkező időszakban, az új magyar filmtörvény megjelenésével ezt is orvosolják. A soron következő kiírás novemberre esedékes, a csonka évre való tekintettel pedig ezúttal 450 millió forintos keretösszegből gazdálkodnak.
Zágoni Balázs, a kulturális minisztériumnak alárendelt Román Nemzeti Filmközpont (CNC) héttagú igazgatótanácsának tagja a Romániában hatályos támogatási rendszert ismertetve elmondta: a CNC-nél évente két alkalommal írnak ki támogatási felhívást, amelynek során egy előre meghatározott pontrendszer, valamint a bizottság döntésének függvényében talál gazdára a rendelkezésre álló keret a jelentkezők között. A filmes célokra évente elkülönített mintegy 40–50 millió lejes összegnek közel felét, 10–10 millió lejt osztanak ki ebben a két időszakban nagyjátékfilmek, kisfilmek, dokumentumfilmek és animációs filmek terveinek fejlesztésére, a fennmaradó pénzeket egyéb filmes célokra, fesztiválokon és különböző rendezvényeken való részvételre avagy normatív támogatásként pályázhatják meg az alkotók.
A CNC igazgatótanácsa, amelynek Zágoni is tagja, a fesztiválokra, rendezvényekre, képzésekre és könyvkiadásra kiírt pályázatok sorsáról dönt, a más jellegű pályázatokat külön bíráló bizottságok értékelik. Zágoni kitért ugyanakkor a normatív támogatások veszélyére, az utóbbi időben ugyanis oly mértékben megnövekedett a pályázók köre, hogy úgy tűnik, csökkenteni kell a pályázati összeget. Azok az alkotók ugyanis, akiknek korábbi munkáit beválogatták valamely fesztivál versenyprogramjába, avagy díjat nyertek, automatikusan részesülnek a finanszírozásban. Véleménye szerint, amennyiben nem változtatnak a filmtörvényen, az elkövetkező időszakban csak normatív támogatásokat tudnak osztani, mégpedig olyanoknak, akik részesültek már finanszírozásban a filmközponttól.
Érdekképviseleti szervezetként jött létre az Erdélyi Magyar Filmszövetség, hogy a hazai magyar filmes szakemberek hallassák a hangjukat, magyarázta Felméri Cecília rendező, a filmszövetség egyik alapítója. Kifejtette: nagy szükség van arra, hogy egy-két erdélyi magyar filmstúdió megerősödjön, ezáltal kerülhetnek be a román támogatási rendszerbe, amihez viszont, úgy tűnik, a magyarországi finanszírozás is elengedhetetlen. Mint kiderült, a szövetség tervei között szerepel az is, hogy regionális pénzalapokat hozzanak létre, amelyekből aztán kisebb költségvetésű filmek vagy koprodukciós alkotások születhetnek. Lobbiznak ugyanakkor egy román–magyar államközi egyezmény létrehozásáért is, tagtoborzó közgyűlésüket pedig november második felében tartják, erre is várják az erdélyi alkotókat.
A beszélgetésen jelenlévő Elek Judit és Szalay Péter filmrendezők is szükségesnek nevezték a két állam közötti egyezmény létrehozását, mint mondták, korábban is szívesen részt vettek román–magyar koprodukciók elkészítésében, és ezt a hagyományt a jövőben is folytatni szeretnék. Emellett pedig filmes cégeikkel örömmel segítik az erdélyi filmeseket a pályázásban. Néder Sarolta feljegyezte a felmerült kérdéseket, javaslatokat, és megígérte: továbbítja azokat az illetékesekhez Magyarországon.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

Emlékezés Nagyvárad hőseire
Nagyvárad- Szerda délután a váradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének és az RMDSZ Bihar megyei szervezetének rendezésében megemlékezést tartottak a Szent László-templom falán levő emléktáblánál.
A Szent László-templom falán elhelyezett emléktábla annak a tizenkét mártírnak (Bereczky Sándor, Béres Sándor, Boér Péter, Gurzó Imre, Huszár István, Hant Elek, Katona József, Krammer Ferencz, Nagy Gyula, Seres János, Simonovits János és Szíki Gyula) az emlékét örökíti meg, akik 1944 őszén életüket áldozták a Körös-híd felrobbantásának megakadályozásáért.
Az egybegyűlteket Szabó József, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető alelnöke köszöntötte, majd Biró Rozália alpolgármester mondott beszédet. Hangsúlyozta: hazafikra, hősökre, életüket szülőföldjükért és városukért áldozókra emlékezünk minden év október 12-én, immár tizenegy éve. Hozzászólásában többször is kiemelte a „mi” névmást, arra utalva ezzel, hogy bár sok esztendeje emlegetjük és tiszteljük a Körös-hídnál hősi halált halt áldozatok nevét, a mindenkori városvezetők közül a mostani immár a harmadik a sorban, aki még mindig nem érzi fontosnak azt, hogy a város napján megemlékezzünk nem csupán a román nemzetiségű hősökről, hanem azokról a magyarokról is, akik életüket vesztették a harcokban. Ugyanis az idén sem egyezett abba bele az önkormányzat román vezetése, hogy a hivatalos programok közé beiktassák ezt a rendezvényt is. Ugyanakkor megjegyezte: nagyon sok olyan váradi magyar is van, „aki azt mondja, hogy a közösségért dolgozik”, és akinek ezen a megemlékezésen lenne a helye, ennek ellenére mégsincs jelen. Arra figyelmeztetett: egy pillanatig se feledjük, hogy ennél a hídnál elesett nagyjaink a várost, Nagyváradot védték, a lakosságot óvták nemzetiségre való tekintet nélkül önfeláldozó cselekedetükkel. Az értelmetlen rombolást, a felelőtlen megsemmisítést akarták és tudták meggátolni. Legyen példaképünk a tizenkét hős, akik tanúbizonyságot tettek szülőföldszeretetükről, felelősségvállalásukról és identitástudatukról, tanácsolta végül az RMDSZ-es elöljáró.
Értelmetlen pusztítás
Pásztai Ottó, a Premontrei Öregdiákok Egyesületének elnöke arra emlékeztetett: immár 67 éve, hogy véget ért a második világháború értelmetlen öldöklése, rettenes pusztítása az emberek közt, az épületekben és a létesítményekben. Élnek még olyanok, akik mindezt átélték, talán nincs is olyan család, melyet közelről ne érintettek volna az események. Azon az esős október 12-én Nagyvárad összes hídja alá volt aknázva, ám a vörös hadsereg gyors támadása következtében a visszavonuló katonaságnak már nem volt ideje és lehetősége, hogy felrobbantsa ezeket. Az előretörő szovjetek már elfoglalták az Aradi utat, behatoltak a várad-ősi negyedbe, elfoglalták Biharkeresztest és Biharpüspöki egy részét, lehetetlenné téve a Várad- Szatmár közti úton való menekülést. Ilyen körülmények között a menekülő utóvéd német motorosalakulat teljesen értelmetlenül a Szent László téri Körös-híd felrobbantására adott parancsot. Ezt a tizenkét váradi, illetve Bihar megyei idős honvéd vonakodott teljesíteni, ezért a fékeveszett német katonák sortüze azonnal végzett velük, majd utóbbiak felrobbantották a hidat. A holttestek két napig temetetlenül hevertek a Körös Bémer téri partján, mivel a várost elfoglaló katonaság nem engedte eltemetni őket. Később városunk bátrabb polgárai az esti szürkületben földdel betakarták a holttesteket, de csak decemberben vált lehetségessé, hogy a Rulikowski-temetőben méltóképpen eltemessék őket, emlékeztetett az egyesületi elnök.
Nem volt szabad
Pásztai Ottó arra is felhívta a figyelmet: a szomorú a gyászoló családok számára az volt, hogy közel ötven évig megemlékezni sem volt szabad róluk, mígnem a premontrei öregdiákok 2001-ben kezdeményezték egy emléktábla felállítását sikerrel, mely ötletet az RMDSZ is támogatta.
A rendezvényen közreműködött Meleg Vilmos színművész, majd koszorúzással és a Szózat eléneklésével zárult a megemlékezés.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

„Életet akarok a romok fölött” – Ifjúsági konferencia a Lábas Házban
Földes Károlynak, 120 éve született mezőújlaki lelkésznek a címben idézett és a világba kiáltott, fájdalmasan szép szándéknyilvánítását választotta a Lábas Házban nemrégiben lezajlott ifjúsági konferencián elhangzott előadásának címéül Balázs-Bécsi Attila tanár és intézményvezető. Nyilván nem véletlenül, hiszen egy olyan térségről, a Mezőségről értekezett, melyben szinte teljes egészében elpusztult mindaz, amit a magyar elnevezés fed és takar.
Éppen ezért a jövő szempontjából nagyon fontos rájönni arra, hogy egy történelmileg színmagyar régióban hogyan juthattunk odáig, hogy a 20. században a jelenlétünknek már csak romjai voltak fellehetők, ezért örvendetes, hogy az elhangzottak erre is rávilágítottak.
A Mezőség Erdélynek a Nagy-Szamos, Kis-Szamos, Maros, Aranyos, Sajó közötti középső, völgyekkel szabdalt része, melynek neve a 19. századból ered, amikorra már szinte teljesen kiirtották a vidéket valamikor borító erdőséget. Itteni kipusztulásunk fő oka a közepét végigszelő hadak útja volt, hiszen az évszázadok során ránk zúduló tatárjárások, császári hordák, orosz és román csapatok egymást érő dúlásai folyamatosan tizedelték a magyarságot.
A legnagyobb tragédia azonban 1603-ban következett be, amikor Basta tábornok zsoldosai a lakosságot legyilkolva teljesen kifosztották és felégették a környéket. A 35 magyar településből 19 teljesen megsemmisült, Buzában például négy, Feketelakon öt magyar maradt. Az etnikai arányok gyökeres megváltozásának okait vizsgálva viszont kénytelenek vagyunk megállapítani a magyar földesurak ehhez való jelentős hozzájárulását, ugyanis az elnéptelenedett térség olcsó román munkaerővel való tömeges betelepítése nekik „köszönhető”.
E helyen felbecsülhetetlen értéke van a 20 éve Válaszúton és Szamosújváron civil kezdeményezésre létrejött Kallós, illetve Téka alapítványoknak, hiszen tevékenységüknek köszönhetően ma már településekre lebontva, számbelileg is jelentős eredményekkel bírnak a magyarságtudat felélesztésének terén. Annál is inkább, mert Balázs tanár úr, a Téka Alapítvány által működtetett iskola igazgatója saját bevallása szerint magáévá tette és a Mezőségre kerülve alkalmazza is Kós Károly azon megállapítását, miszerint csak a fiatalok építhetik fel az erdélyi hit és lélek omladozó Déva várát.
Ezért tanítványait is próbálja úgy nevelni, hogy legyenek elkötelezett, energikus fiatalok, akik tudatában mindazon értékeknek, melyeket itt megtermelt és létrehozott a magyarság, óvják és mentsék meg ezeket, mert csak így lehet megmaradni és hasonló értéket jelentő újat létrehozni. Próbálja őket ráébreszteni, hogy a még létező romokat meg kell látni, mert akkor azt is felfedezik, hogyan lehet ezekre következetesen, kitartással és az eredményben reménykedve építkezni.
E térségben fontos és nélkülözhetetlen hogy a két intézmény célkitűzései teljesen azonosak, hiszen a nemzetet szeretnék megtartani, s ennek érdekében nem csak az illető településen fejtik ki jótékony hatásukat, hanem kisugároznak a Mezőség egészére. Működésükön keresztül pedig az is bizonyítható, hogy a kellő háttér megteremtésével és odafigyeléssel befolyásolni lehet egy-egy régió népesedési folyamatát.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó 
Erdély.ma

Életre szóló irodalom
Bölöni Domokos író szerint borotvaélen táncol az, aki az alkotást a szerkesztői munkával egyezteti össze
Beszélgetőtársunk a marosvásárhelyi Népújság napilap és kulturális melléklete, a Múzsa szerkesztője, írásaiban sokszor említi, hogy volt pedagógus, tanító és tanár, a falu világa pedig egy életre megihlette. Bölöni Domokos bárkivel szívesen beszélget, meghallgatja ismeretlen emberek történeteit, de interneten is nyomoz téma után, figyeli a világ alakulását és az emberek viszonyulását ehhez a világhoz. Írói, újságírói műhelyébe látogattunk el
Mi vonzotta az újságíráshoz, miért váltott szakmát?
– Tulajdonképpen nem váltottam, mert mindig is írni szerettem volna. Nyilván, mint mindenki, én is költő szerettem volna lenni. Verselgettem már gyermekkoromban, a középiskolában is. Dicsőszentmártonban, a középiskolában elég mostoha körülmények közé kerültünk, ugyanis a magyar tagozat egy-egy „felmenő osztályból” állott, és még az érettségi vizsgát sem Dicsőben tettük le, hanem összecsaptak a székelyudvarhelyi „repülő hadosztállyal”, a felnőttekkel, az estisekkel, és Erdőszentgyörgyön kellett érettségiznünk.
Én más tantárgyat az irodalmon kívül nem is szerettem, de ott nem volt alkalmunk irodalmi körön részt venni, így eléggé lemaradtam a nemzedékemtől. Voltam magyar–történelem szakos főiskolai hallgató Marosvásárhelyen, de magyar helyett történelmet tanítottak, Románia ókorát, és a cucuteni-i kultúra sehogy sem ment a fejembe, a sok ócska cserép tudománya, úgyhogy onnan kikoptam. Aztán tanító bácsi lettem Szászcsáváson. Nem egy életre, de elég hosszú időre eljegyeztem magam a tanítással.
Hosszas hányattatás után végül is 1973-ban szereztem tanári diplomát román–magyar szakon, és akkor kerültem Korondra, oda is azért, mert vasúton ez volt legközelebb a szülőfalumhoz. Tizenhét évet kibírtam, mint szegényember a gazdag faluban, családdal, három gyerekkel. Úgy lemaradtam az irodalomtól, a kortársaimtól, hogy csak 1974-ben jelent meg az első novellám az Utunkban, és azért is szinte meglincseltek, mert valaki magára ismert, és a piaci kocsmában a rendőr faggatott, hogy mit is írok én. Megkérdeztem tőle, hogy mi jót szokott magyarul olvasni? Aztán megittunk egy fröccsöt, és abbamaradt a veszekedés.
De miért kellett még tizenhét évet várnia, hogy újságíró legyen?
– Az újságírás más műfaj, de azért itt, Erdélyben a kettő, az újságírás és a szépirodalom némileg jegyben jár egymással. Marosvásárhely zárt város volt, én többször jöttem volna a Népújság elődjéhez, a Vörös Zászlóhoz, amelynek volt egy művelődési oldala, a Figyelő. Oláh Tibor szerkesztette, aztán később Nagy Miklós Kund, és én oda rendszeresen írtam. Írtam az Új Élet képes folyóiratnak, ott Nagy Pál volt a szerkesztő, ők szívesen vették volna, ha újságíróként állandó munkatársuk leszek. Azonkívül írogattam az Előrébe, az Ifjúmunkás magazinmellékletébe, ott a boldog emlékezetű Lázár László, „Lazics” pátyolgatott, biztatott, úgyhogy jöttem volna én szívesen korábban is, de hát nem lehetett.
Csak 1990 márciusában, a marosvásárhelyi események után telefonált rám Nagy Miklós Kund, hogy itt mindenki kilép a szerkesztőségből, nem lenne kedvem belépni? Egy napi gondolkodási időt kértem, megbeszéltem a családommal, másnap azt mondtam neki, akármikor szívesen jövök. Az RMDSZ-t akkor már Korondon is megalakítottuk, annak vezetője voltam, aztán rájöttem, hogy Korondon nem kell védeni az érdekeinket, nem nagyon van szükség ilyesmire, hát nyugodt lelkiismerettel jöttem el.
Tizenhét év alatt rosszat nem követtem el, a legjobb tudomásom szerint. 1990. május 3-tól már a Népújság munkatársa voltam. Szerencsére az egyik távozó újságíró hátrahagyott egy garzont, amit megörököltem, később azt elcseréltem egy háromszobásra, azt aztán sikerült megvennem, mai napig abban élek. Különben nem tudom, hogyan jutottam volna egyről a kettőre, mert ahhoz nagyon értek, hogy szegény ember maradjak.
Bár úgy tűnik, ez a váltás mégsem múlt el nyomtanul, hiszen az elmúlt tizenhét év meg a korábbi tanítóskodás valószínűleg befolyásolták életét és írásait.
– Elkísért engem egész életre szólóan az irodalom: hatodikos koromban tudatosult bennem az irodalom vonzása, amikor a Toldit és a János vitézt olvastam, mindkettőből sokáig tudtam kívülről egész énekeket, hosszú részleteket. Később taníthattam is ezeket. Főleg a magyar költészet, de a regény is, Jókai kiváltképp, aztán Mikszáth váltak kedvenceimmé. Tanítás közben is arra próbáltam figyelni, hogy a gyermekek élvezzék az irodalmat, ne legyen az csupán száraz tananyag, és ezt sikerült elérni.
Bekapcsolódtam a művelődési életbe. Már Csáváson nemcsak tyúkszámláló biztos voltam, „tyúkcenzor”, hanem kórustag is. Bródy Sándor A tanítónőjében ifj. Nagy Istvánt alakítottam. Azok voltak a boldog békeidők! Korondon már az első esztendőben beléptem a műkedvelő színjátszók közé, aztán kórust alakítottunk. Működött az idő tájt a Firtos irodalmi kör, inkább csak a gyermekek részére, azt kibővítettük, és a parajdi kollégákkal közösen életre hívtunk egy kétévente megszervezett irodalmi találkozót a Hargita megyében élő vagy onnan elszármazott, illetve oda kötődő írókkal, költőkkel. Elég sokáig működött, ikertalálkozók voltak, egyik esztendőben Korondon tartottuk, a másik évben Parajdon, amíg be nem tiltották ezt is a 80-as évek elején. Egyben alkalmat adott arra, hogy személyesen is megismerkedjek írókkal.
Meghívtuk, eljött oda Kányádi Sándor, Sütő András, Bajor Andor, akit ma is példaképemnek tekintek, és büszke vagyok, hogy egyik dedikációjában kollégájának nevezett. Ezek a személyes kapcsolatok szinte maguktól kínálták a lehetőséget, hogy az ott megforduló íróknak és szerkesztőknek kéziratot küldjek, és így sok türelemmel „bedolgoztam magam” az írásba, a közlésbe. Persze, nem mindennap közöltem, de legalább havonta, kéthavonta. Aztán Korond arra is módot adott, hogy egy ízben, midőn több időm akadt, írtam egy kisregényt is Dégi Gyurka pontozója címmel, amely az Igaz Szó hasábjain jött folytatásokban, később kiadták.
Ez a mozgás eredményezhette azt is, hogy elsőnek az országban községi folyóiratot indítottunk Hazanéző címmel, ez a mai napig megjelenik. Párját ritkítja, mert hirtelen nem tudok olyan vidéki közösséget, ahol ilyen sokáig működött volna, pedig én ’90 óta ott bábáskodtam majdnem minden közművelődési szerveződés létrejötténél Maros megyében, tehát a Bernády Egyesületnél Szovátán, ott voltam Erdőszentgyörgyön, Szászrégenben, Dicsőszentmártonban a Sipos Domokos Egyesület háza táján. Eljártam mindenüvé, nyomon követtem a munkájukat, ha lehetett, tanácsot adtam, hiszen nekünk már megvolt Korondon a miénk, a Firtos Művelődési Egyesület. Sikerünkhöz, persze, az is hozzájárult, hogy Korond gazdag község, és ott még áldoznak az emberek a kultúrára.
Újságírás és szerkesztés a napi munkája, hogyan sikerült elkerülnie azt, hogy kiégjen?
– Borotvaélen táncol az, aki erre adja a fejét. Igyekeztem magamnak a kulturális pászmát kihasítani a napilapszerkesztésből és írásból, ami nekem a leginkább megfelel, művelődési eseményekre jártam, főleg hétvégeken. Igaz, hogy ez időt rabló, mert az ember hétvégén megírna egy novellát, de nem bántam meg, rengeteg élményanyag gyűlt így össze, és most a legfőbb gondom az, miképpen bánhatnék ezzel az anyaggal, hogy tudjam ezt úgy beszerkeszteni valamilyen irodalminak nevezett szövegbe, hogy az túlmutasson önmagán és az olvasóknak is mondjon valamit. Nem okozott különösebb gondot a lapszerkesztés.
Talán az elején, a ’90-es években, amikor a lelkesedés erősebb volt, és az ember mindenbe belevágott, mindenhez hozzáfogott, mindent megírt... Politizáltam, glosszákat írtam, a tévé, a rádió is érdekelt, a táncmozgalom, aztán bizonyos fokig ezek letisztultak. A lapnál is tisztáztuk a munkaköröket, és most elég jó státusom van. Csak el nem kiabáljam, ugyanis Nagy Miklós Kund mellett a Múzsa szerkesztésébe segítek be, azonkívül kulturális, de bármilyen témát érinthetek, nem korlátoznak: kicsi dolgokat, például egy-egy tárcát, tévéjegyzetet vagy riportot is írok.
Persze, az effélével az ember eléggé elaprózza magát. Azon kívül a család: három gyermeket neveltünk föl, mindhárom itt él Marosvásárhelyen, már három unokám is van. Én úgy is tudok írni, ha közben bejárok, úgy alakítottam ki a bioritmusomat is, hogy hajnalok hajnalán kipattan a szemem, és egészen hét óráig a számítógép előtt ülök, ha épp nem írok, akkor témákat gyűjtök.
– Ma már az internetről sok mindent lehet összeszedni. Olyan helyeken fordulok meg a városban, ahol beszélgetni tudok egyszerű emberekkel is, rengeteg történet ragad rám, és akkor még ott van a gyermekkorom, a fiatalságom élményanyaga, a falusi élet, amit, ha megszorulok, bármikor felidézhetek.
Vajon a mai falu egy mai fiatal számára ugyanilyen bőséges élményforrást jelenthet?
– Másfajta élményt és talán ihletet jelenthet és jelent is. Olvasok egészen jó írásokat fiataloktól a mai faluról, természetesen más szemmel látják, és a hozzáállásuk is sokkal kritikusabb, ami nekem nagyon tetszik. Legyünk őszinték: mit írnak meg az írók? Nosztalgiáznak és hajlamosak elfelejteni azt, ami csöppet sem volt jó azokban az években. Engem is megkísért néha ez a fajta nosztalgiázás.
Tudom, a falu elnéptelenedik, mert nincs munka, nincs munkaeszköz és már az sincs, aki dolgozzék. Elöregedtek mindenütt a falvak, katasztrófa előtt áll az erdélyi falu. Ezt íróként meg lehet jeleníteni, újságíróként el lehet kiabálni, de nem sokat segít. Olyanok vásárolják fel mindenhol a földeket, akiknek pénzük van, és ha a föld azé, aki megműveli, akkor bizony a mi embereink kiszorulnak, és a falunak annyi...
Leveleket gyűjt, bárkiét, régieket-maiakat átvesz, elolvas, íróként hasznosítja, gondolom...
– Szülőfalumban és a feleségem falujában is szerencsém volt néhány ilyen köteghez hozzájutni, el akarták hajítani, mondták, hogy papír, újságpapír kellene nekik. Behoztak néhány levelet a 1900-as évektől errefele, akkor íródtak, amikor a kivándorlási láz Amerikába űzött sok embert, és meglepetéssel olvastam olyan dolgokat, amelyek az ember képzeletét felgyújtják. Egyfajta írói kukkolás ez. Sok régi levelem van otthon. Ami érdekes, azt kiragadom, amit fel tudok használni, azt elteszem.
Mondta, hogy a modern kor technikáját is alkalmazza, például az internetet.
– Minket nem tanított meg senki az internethasználatra. A laptól tanfolyamra küldték a fiatalokat, tőlük kellett ellopnunk, mi, öregebbek, hogy mint kell csinálni, leírtam a műveletet és kénytelen voltam megtanulni. Ha adatokat kell keresni vagy gyűjteni, elfeledett íróktól, a művelődés jelentős alakjairól – ehhez kitűnő eszköz. A Nyugat például fent van a világhálón, csemegézek belőle!
Az olvasóitól vannak visszajelzései?
– Meghallgatom a szempontjaikat, ha megállítanak az utcán. Amikor íráshoz látok, a közönséget is érzem. Nagyjából sejtem, hogy kiknek írok. Enélkül nem is menne.
Bölöni Domokos (1946, Dánya, Maros megye)
Író, újságíró, szerkesztő. Dicsőszentmártonban érettségizett, majd román–magyar szakos tanári képesítéssel Korondon tanított 1973–1990 között. 1990-től Marosvásárhelyen él, a Népújság napilap újságírója, a lap Múzsa című kulturális mellékletének szerkesztője, a Súrlott Grádics irodalmi kör vezetője, az azonos nevű internetes portál szerkesztője.
1980-tól tíznél több kötete jelent meg, legutóbbi munkái: Elindult a hagymalé (2009, Marosvásárhely), Micsobur reinkarnációja (2010, Marosvásárhely), Küküllőmadár (2011, Székelyudvarhely), utóbbinak több darabját a Színkép közölte.
Antal Erika
Új Magyar Szó (Bukarest)

Kisebbségi elitkutatás
Az RMDSZ által indított Szacsvay Akadémia előadássorozat Magyarok Erdélyben – Fókuszban a kisebbségkutatás elnevezésű modulja keretében Papp Z. Attila, a Miskolci Egyetem szociológiai intézetének docense tartott előadást csütörök est, Az erdélyi magyar elit szociológiai vizsgálata címmel.
A gyergyószentmiklósi születésű, jelenleg Magyarországon élő előadó, Papp Z. Attila a Magyar Tudományos Akadémia politikatudományi, illetve etnikai-nemzeti kisebbségkutató intézetének 2009-ben és 2010-ben folytatott tanulmányának eredményeit ismertette. A felmérés során, melyben Papp személyesen is részt vett, az anyaországiak mellett a Romániában és Szlovákiában kisebbségben élő magyarok kulturális és gazdasági vezető rétegeit vizsgálták. A kutatási eredmények kiemelt fontossággal bírnak a jelenlegi helyzetben, hiszen többek közt a kisebbségek úgynevezett „elit” rétegének társadalmi szerepét tükrözik a gazdasági válságból való kilábalásban. Emellett rengeteg érdekes információval szolgálnak a réteg kialakulásáról, megújulásáról és cserélődéséről – hangoztatta előadásában a docens. Mint azt Papp Z. Attila elmondta, az elit önmagában nem létezhet, és kizárólag a teljes társadalom viszonylatában érthető meg. A többségi társadalommal ellentétben a kisebbségi elitre szoros, saját, formális és informális kapcsolatrendszer, erős identitás- és másságtudat, a tagok közötti szolidaritás és sajátos szociabilitás jellemző.
A két évvel ezelőtt indított kutatási program eredményeként Papp kiemelte, hogy a gazdasági elit 45 év körüli átlagéletkorával fiatalnak tekinthető, míg a kulturálisnak a tagjai idősebbek. A jelenlegi gazdasági elit tagjai nagyrészt katolikusok, s egyharmaduk Hargita megyében született, míg a kulturális elitben szereplők zömmel reformátusok, s egyötödük Kolozs megyéből származik. Mindkét vezető csoportosulás felsőoktatása egyébként a Kolozsvári Műszaki Egyetemre, illetve a Babeş-Bolyai Tudományegyetemre koncentrálódik. A kutatások azt is kimutatták, hogy az elitréteghez tartozók sokkal nagyobb arányban beszélnek jól románul és angolul, mint az itteni országos átlag. Sokatmondók azok a statisztikai adatok is, melyek szerint a kulturális elit sokkal aktívabban vesz részt a közösségi életben, a gazdaságihoz tartozók zöme pedig közvetlenül a rendszerváltás után alapította sikert hozó cégeit. Az előadás végén bemutatták a tanulmány eredményeit tartalmazó Elitek a válság korában című, Magyarországon megjelent könyvet is, melyet az RMDSZ Bihar megyei szervezetének közvetítésével rendelhetnek meg az érdeklődők
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Politikai indokot sejtenek a tévés Bardocz Sándor eltávolítása mögött
Leváltották a Román Televízió (RTV) kolozsvári területi stúdiója magyar szerkesztősége éléről Bardocz Sándort, helyére ideiglenesen Orbán S. Katalint nevezték ki. A regionális stúdió nemzetiségi adásának főszerkesztőjét hétfői hatállyal menesztette az RTV vezetősége, az Orbán kinevezéséről szóló határozat pedig tegnap érkezett meg Kolozsvárra; a döntésekről ma tájékoztatják hivatalosan a magyar szerkesztőséget.
A posztot 2003 óta betöltő Bardocz megerősítette a döntésekről szerzett értesüléseinket, ám mivel a közszolgálati tévé vezetőségétől nem kapott engedélyt, bővebben nem kívánt nyilatkozni. Úgy tudjuk, Bardocz kifogásolja a leváltásáról hozott döntést, amelyet bíróságon kíván megtámadni. Elégedetlenségének oka az, hogy a nemrég lezajlott szakmai minősítésen elégtelen osztályzatot kapott Romeo Couţitól, a regionális stúdió igazgatójától, holott a vezető beosztású tévés munkatársak évente lebonyolított felmérőin korábban mindig jó vagy nagyon jó minősítést szerzett.
Idén egyébként az RTV változtatott a minősítési procedúrán, és a beosztottakat, tevékenységüket egy 50 pontból álló kritériumrendszer alapján mérték fel, de anélkül, hogy az érintettet vizsgáztatnák vagy megkérdeznék. (Értesüléseink szerint az RTV többi regionális stúdiójának vezetői idén még nem estek át hasonló felmérőn). Bardocz megfellebbezte a Couţi által róla kiállított osztályzatot, ám óvását az RTV bukaresti vezetősége elutasította, és azt javasolta a magyar adás főszerkesztőjének, hogy leváltása nyomán vállalja el a 2003 előtt betöltött felelős szerkesztői beosztást. Lapunk értesülései szerint a Donát úti magyar szerkesztőség munkatársainak többsége értetlenül fogadta Bardocz eltávolításának hírét, amely mögött különben sokan politikai indítékot sejtenek.
Úgy tudjuk, az RMDSZ berkeiben egy ideje elégedetlenséget váltott ki, hogy a főszerkesztő a közsszolgálati médiaetika megkövetelte objektív tájékoztatás szellemében a politikai ellentábor képviselőit is meghívta a magyar adásba, amit egyesek úgy értelmeztek, hogy túl nagy teret szentelt az EMNT-nek és az MPP-nek.
Ennek kapcsán Gergely Balázs, az EMNT közép-erdélyi régióelnöke úgy nyilatkozott: ha bebizonyosodik, hogy ez az oka Bardocz leváltásának, akkor mindez „csúnya politikai húzás” lenne azok részéről, akik politikai befolyással bírnak a közszolgálati médiára. „Bardocz Sándor szakmai tevékenységét nem kívánom véleményezni, annyit azonban elmondhatok, hogy a regionális stúdió magyar adása az elmúlt időszakban kielégítően viszonyult a többosztatú erdélyi magyar politikai színtérhez. Remélem, a főszerkesztő leváltásával nem az a cél, hogy megszűnjön az eddigi kiegyensúlyozott műsorpolitika” – szögezte le lapunknak Gergely.
A Krónika információi szerint a magyar szerkesztőség munkatársai közül többen attól tartanak, hogy az új főszerkesztő kinevezésével növekszik az RMDSZ-nek a regionális csatornára gyakorolt befolyása, tekintve, hogy Orbán S. Katalin Sebesi-Karen Attilának, az RTV vezetőtanácsa RMDSZ által delegált tagjának a felesége.
Az ideiglenesen kinevezett főszerkesztő azonban lapunk kérdésére rágalomnak nevezte ezeket a véleményeket, leszögezve: nem azóta dolgozik az újságírói pályán, amióta Sebesi-Karen felesége, továbbá külön kell választani a közszolgálati csatorna központi, illetve a regionális stúdió igazgatótanácsát, valamint az ezekben betöltött tisztségeket. „Mielőtt megkérdezték, hogy elvállalom-e a tisztséget, engem a kolozsvári stúdió vezetősége javasolt főszerkesztőnek, amit a bukaresti testületnek el kellett fogadnia. De én nem azáltal váltam újságíróvá, hogy a férjem milyen tisztséget tölt be valamilyen testületben” – jelentette ki a Krónikának a korábban a Bukaresti Rádiónak és a Duna Tv-nek is dolgozó újságíró. Orbán S. Katalin egyébként korainak tartotta arról beszélni, hogy részt kíván-e venni a tévés főszerkesztői tisztség végleges betöltésére kiírandó versenyvizsgán, terveiről pedig csak azután nyilatkozhat, ha ehhez a belső szabályzat alapján engedélyt kap az RTV vezetőségétől.
A hazai közszolgálati médiában különben nem ez az első eset, amikor házastársak révén „összefonódik” a szakma a politikával. Borbély Melinda, a Marosvásárhelyi Regionális Rádióstúdió kisebbségi adásaiért felelős főszerkesztője Borbély László környezetvédelmi miniszter, az RMDSZ politikai alelnökének felesége, míg Kós Anna, Markó Béla kormányfőhelyettes, a szövetség volt elnökének felesége az RTV bukaresti magyar adásának főmunkatársa.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Évadnyitó irodalmi est a Lorátffy központban
Október 21-én tartották meg a Pro Universitate Partium Alapítvány és a Partiumi Írótábor Egyesület évadnyitó irodalmi estjét a Lorántffy Zsuzsanna Egyházi központ múzeumtermében.
Az évadnyitó költői est vendégei Mezey Katalin költő, a Széphalom Könyvkiadó igazgatója, a Tokaji Írótábor kuratóriumának elnöke és Oláh János költő, író, a Magyar Napló főszerkesztője volt. A beszélgetés egy rendhagyó ajándékkal, Meleg Vilmos színművész szavalatával kezdődött, aki a két vendég néhány versét adta elő. A házigazda, Barabás Zoltán költő, a Partiumi Írótábor Egyesület elnöke egy Nagy Gábor versrészlettel vezette be a kérdését: milyen helyzetben van a mai irodalmi élet, hányan írnak, és hányan olvasnak verset, irodalmat? Oláh János szerint nem az a lényeges, hogy hányan olvassák a megírt verseket, mivel nem biztos, hogy az a jó, az értékes, amit sokan vesznek a kezükbe. Hozzátette, azt kell megírni, amiről a költő úgy gondolja, hogy érdemes papírra vetni, hiszen az irodalom feladata lekottázni azt a létet, amelyben élünk. Mezey Katalin hozzáfűzte, hogy Magyarországon sokan írnak verseket, a fiatalabb korosztály körében is, akik énjüket, érzéseiket ilyen formában próbálják megfogalmazni. „Sok száz pályamű érkezik be hozzánk, és nem csak Magyarországról, hanem a Kárpát-medencéből is. Ez azt bizonyítja, hogy sokan írnak, és mivel szépirodalmat csak a szépirodalom szülhet, feltehetően sokan is olvasnak verseket.”
Versek
A továbbiakban az irodalom támogatásáról esett szó. Oláh János aláhúzta, hogy a költőket nem az állam tartja el, ahogy a legtöbben gondolják. Hozzátette, ebből a tévhitből adódóan egy összehangolt ellenszenv alakult ki az irodalom, „a nemzeti identitás legjobb őrzője” ellen. Az est folyamán szó esett a könyvkiadók nyújtotta kínálatról is. Oláh János elmondta, hogy három nagy cégen keresztül a könyvkiadók jórészt a magyarországi sztárok könyveit és a külföldi bestsellereket forgalmazzák és reklámozzák. Ennek ellenére a költői esteken és egyéb irodalmi rendezvényeken sok verses és prózakötetet adnak el. A költői est folyamán a magyarországi vendégek fel is olvastak műveikből. Mezey Katalin elmondta: közönség előtt jobban szeret verset olvasni, mert ennek üzenete nem olyan esetleges, mint a spontán beszédnek. Arra a kérdésre, hogy vereseik közül mennyit tudnak kívülről, Mezey Katalin azt válaszolta, nyilvánosság előtt nem szokott fejből szavalni verset, mert biztos beleakadna. Oláh János bevallotta, két epigrammáját tudja fejből, amelyeket el is mondott a kisszámú közönségnek. Ezek közül a Magyarok című akár a rendezvény végszava is lehetett volna: „E konok nyelvet kevesen beszéljük, de ahhoz mégis túl sokan, hogy értsük egymást.”
Nagy Noémi
erdon.ro