Egy ismeretlen világklasszis emlékére
Nagymestert ünnepeltek
Egész délutános, estébe hajló rendezvénysorozattal ünnepelték kedden Szentgyörgyön a magyar vívó nagymestereket, köztük az iskolateremtő, méltatlanul az ismeretlenségbe szorított géniuszt, Borsody Lászlót. Vívástörténeti kiállítás, filmvetítés és Máday Norbert, a Magyar Szablyavívó Iskola alapítójának előadása hívta fel a figyelmet a magyar kardvívás számtalan olimpiai- és világbajnokot nevelő egyéniségére.
Az eseménysorozat a Lábas Házban a Borsodyról és híres tanítványairól készült, Kertai Zalán magyarországi festőművész műveiből álló, néhány más hadi tárgyi emlékkel gazdagított kiállítással nyílt meg. Itt Máday Norbert mutatta be az ábrázolt nagymestereket, majd a társaság átvonult a Székely Nemzeti Múzeumba, ahol megtekinthették a Borsody Lászlóról a magyar hadügyminisztérium megrendelésére készült dokumentumfilmet.
A múzeum gazdag gyűjteményéből ez alkalommal egy stúdiókiállításon bemutattak néhányat azok közül a 17–18. századi szablyák közül, melyek már 12 éve nem szerepeltek a nyilvánosság előtt, Vargha Mihály múzeumigazgató megígérte, hogy a közeljövőben egy nagyobb lélegzetű fegyverkiállítás keretében is bemutatják őket.
Ezután következett volna az óriási magyar hadtörténeti gyűjteménnyel rendelkező Máday előadása a kiállított darabokról, ő azonban fontosabbnak látta szívhezszóló történeteken keresztül azt a lelkületet átadni, amelyről a csaták során a 48-as harcosok bizonyságot tettek.
Végül a Magyar Szablyavívó Iskola vezetője, Balogh Imre, valamint a Székelyföldi szablyavívóiskola alapítója, Imreh-Marton István és tanítványainak bemutatója zárta a napot.
Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Megszavazták a Beregszásznak szánt támogatást
Szatmárnémeti ukrajnai testvérvárosa támogatást kért, amit meg is szavaztak a tanácsosok.
Az ukrajnai Beregszász ugyan nincs a Kelet-Ukrajnai háború frontvonalában, de Szatmárnémeti testvértelepülésén is érződik a háború hatása. A településnek gondjai vannak a közvilágítási rendszer működtetésével, a csatornahálózattal és az ivóvíz-hálózattal is. Mivel nem volt hová - kihez forduljanak, a testvértelepülésektől kértek segítséget.
Szatmárnémeti helyi tanácsa csütörtökön megszavazta a 10 ezer euró összegű segítségnyújtást, a városi tanácsosok pedig Ciprian Craciun tartózkodása mellett megszavazták a tervezetet. szatmar.ro

Emlékművet állítanának Brüsszelben a totalitárius rendszerek áldozatainak
Április 26-án Tőkés László brüsszeli irodájának szervezésében az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja szimpóziumot rendezett az emlékmű felállítása ügyében – közölte az erdélyi EP-képviselő sajtóirodája.
Emlékezetes, hogy kereken két évtizeddel a szovjet típusú kommunista diktatúra bukása után, az Európai Parlament 2009 áprilisában fogadta el azt a történelmi jelentőségű határozatát, melyben – félreértve az eddigi kettős mérce használatát – a nácizmussal azonos súllyal mondott ítéletet a kommunista diktatúra fölött. A határozat – egyebek mellett – augusztus 23-át a totalitarizmus áldozatainak európai emléknapjává nyilvánította, valamint előirányozta egy páneurópai emlékmű felállítását a totalitárius rezsimek áldozatainak emlékére. Jelek szerint elérkezett az ideje ezen nemes célkitűzés megvalósításának.
Április 26-án Tőkés László brüsszeli irodájának szervezésében a Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja szimpóziumot rendezett az emlékmű felállítása ügyében. Védnöki megnyitó beszédében európai képviselőnk az emlékezés krisztusi szemlélete jegyében fejtette ki mondanivalóját. Az Európai Unió nagy adóssága az ateista kommunista diktatúra ártatlan áldozatairól való megemlékezés – mondotta, beszámolva arról, hogy európai parlamenti képviselőtársainak egy csoportjával már két hónappal ezelőtt tervbe vették emlékük méltó megörökítését. A Platform kezdeményezése viszont abba az irányba terelte az ügyet, hogy immár ne csak a kommunizmus, hanem valamennyi 20. századi totalitárius rezsim áldozatának közös emlékét állítsanak.
Göran Lindblad, a Platform elnöke is emellett érvelt, rámutatva, hogy a két elképzelés nem zárja ki egymást. Neela Winkelmann platformigazgató örömmel számolt be arról, hogy Brüsszel városa kész méltó helyet biztosítani és engedélyt adni az emlékmű felállítására. A városi tanács meghívott képviselője személyesen is megerősítette ezt.
A továbbiakban Navracsics Tibor európai biztos támogató videoüzenetét hallgatta meg a közönség. Milan Zver szlovén néppárti képviselő és Hannes Hólmsteinn Gissurarson izlandi történész a totalitárius múlt történetéről és tanulságairól értekeztek. A megszólalások sorát Pavel Svoboda cseh képviselő, az EP Jogi Bizottságának elnöke zárta beszédével.
A brüsszeli emlékmű tervének megvalósulása nagy előrelépést jelentene a kommunista múlt európai értékelésének és jóvátételének folyamatában – hangsúlyozta Tőkés László. itthon.ma/nagyvilag

Mindig ugyanazok
Láthatóvá tenni a rejtőzködő ellenséget, napfényre hozni a társadalom szövetébe titkos járatokat rágó aprócska lényeket – ez biztosíthatja a nyugodt építkezéshez szükséges hosszú távú stabilitást Ágoston Balázs szerint, akinek elemző és összegző írása a Magyar Demokratában jelent meg, alább olvasható.
A Budapest utcáin hangoskodó szélsőliberális csoportok és az őket uszító-felkészítő háttér-agytrösztök végső célja, hogy társadalmi támogatottság híján szükség esetén erőszaktól sem visszariadva, puccs-szerűen megragadják a hatalmat. E jakobinus-bolsevik lelkület és módszertan XX. századi történelmünk során országvesztést és valóságos diktatúrákat eredményezett, Európa-szerte kormányokat buktatott, és ma is országokat taszít zűrzavarba. Hazánk és nemzetünk léte a tét.
A nemzetellenes balliberális politikai tábor 2010-ben összeomlott, legalábbis ami a reguláris, pártszerű megjelenési formáit illeti. Elaggott, szellemileg leépült politikusai ma már közröhejt sem váltanak ki a nagyközönségből. Ezért a háttérhatalom globális és helyi rezidentúrái új szereplők után néztek. Mivel vezéregyéniséget, karizmatikus személyt egyelőre nem leltek, stratégiájukat harsány propagandára és az arctalan tömeg, a hasznos hülyék felhergelésére építik. Mindig harcolnak valamiért: a hetente eltemetett sajtószabadságért, a tartalmilag soha meg nem határozott, egyébként Magyarországot rendre tragédiába sodró köztársaságért, a nemi identitásukban sérült emberek „jogaiért”, a balliberális történelmi narratíva egyeduralmáért, az illegális migránsok ellenőrzés nélküli beengedéséért, mostanában épp egy magát egyetemnek nevező, igencsak kétes körülmények között működő oktatási intézményért, illetve nagyjából minden ellen, amit a biztos társadalmi támogatottsággal rendelkező magyar kormány tesz.
Ütemet diktálnának
E békétlen lelkek jól ismertek a történelemből, mint ahogy a háttérben szervezkedő megszállott ideológus típusa sem új. Raffay Ernő történésznek a szabadkőművesség magyarországi aknamunkáját feldolgozó, gazdagon adatolt, tényeiben cáfolhatatlan, ezért vita helyett szervezetten elhallgatott munkáiból pontosan tudjuk, hogy a cél már a XIX. század utolsó évtizedeiben is a keresztény és nemzeti gyökerek szétszaggatása, Magyarország magyar jellegének megszüntetése volt. E cél érdekében titkos akciókra és nyílt színi felforgatásra egyaránt sor került.
Ady Endre Új, tavaszi sereg-számla című versében, melyet a korabeli konzervatív közbeszéd által csak Galíciai Körnek hívott Galilei Körnek ajánlott, a Láz ifjú seregének nevezi e radikális budapesti szabadkőműves páholyok által a nyilvánosság előtt, de a valós hátteret elfedve működtetett egyletet (tagja volt többek között bizonyos Rákosi Mátyás), melynek küldetése a magyar lelkek manipulálása, megtévesztése, idegen érdekűvé asszimilálása. „…mink nézetjük most vele a világot”, teszi egyértelművé a célt Ady, hozzátéve: „meg kell tanulni a mi ütemünk.”
Sajnos 1918 őszén a háborús összeomlás és a szabadkőműves propaganda által az egekig korbácsolt elkeseredettség nyomán voltak, akik az ő ütemüket verték. És mivel a kritikus pillanatban a történelmi politikai elit bénultan tűrte a végzet beteljesedését (maga gróf Tisza István volt miniszterelnök fatalistaként fogadta az életére törő terroristákat, ahelyett, hogy revolverével ártalmatlanná tette volna őket, hogy a nemzet élére állva mentse a menthetőt) a valóságos támogatottságot nem élvező puccsisták – a mentálisan sérült hazaáruló Károlyi Mihályt maguk előtt tolva – ideig-óráig kezükbe kaparintották az ország irányítását. Tormay Cécile Bujdosó könyvéből, e remekbe szabott irodalmi naplóból tudjuk, hogy ezek a hónapok a legsötétebb csőcselék rémuralmát hozták, s 1919 márciusában eljött a mélypont, amikor Kun Béla egyenesen a börtönből került az ország élére hasonszőrű társaival együtt.
Az első magyarországi kommün véres terrort, bestiális gyilkosságok sorozatát, hazánk magyar történelmi jelképrendszerének meggyalázását és végül soha nem látott országvesztést hozott. A Szamuely-féle Lenin-fiúk – bár csak körülbelül kétszázan voltak – rettegésben tartották a magyarok millióit, és a maguk embertelen küldetéstudatával igyekeztek a saját képükre formálni Magyarországot. Nem csoda, hogy országszerte több helyen lázadások törtek ki az életidegen ideológia jegyében dúló vörös rendszer ellen, ami 1919 nyarának végére össze is omlott.
Újra jöttek a Kun Bélák
Mintegy negyedszázév ellentmondásoktól terhes, de alapvetően és összességében helyes irányú konzervatív, jobboldali, a szerves magyar történelembe visszakapcsolódó kurzust követően aztán a szovjet ármádia árnyékában visszatértek a vörösök, és bár – kezdve az 1944 decemberében a megszálló Vörös Hadsereg által Debrecenbe összeterelt, senki által soha meg nem választott „nemzetgyűléstől” – valóságos társadalmi támogatottságot ezután sem tudhattak magukénak (az 1945-ös, egyébként legitimnek aligha nevezhető választáson a kommunisták mindössze 17 százaléknyi voksot kaptak, és az 1947-es, több jobboldali párt kizárásával és kékcédulás választási csalásokkal tarkított megméretésen is csak 22,25 százalékot szereztek), mégis kezükbe kaparintották a meghatározó pozíciókat, hogy a látszatdemokrácia kulisszái mögött Rákosi és társai azonnal véres leszámolásokra indítsák terrorkommandóikat.
Az 1956-os nemzeti fölkelés és szabadságharc idegen fegyverek segítségével történt leverése után, mint közismert, véres megtorlás következett, és bár a nemzet többsége ama lázas-bizakodó napokban a hercegprímásként jog szerint államfői szerepkörben fellépő Mindszenty József bíborostól remélte a kibontakozást, majd a Munkástanácsokban látta a kommunista diktatúra leépítésének lehetőségét, a vörös rendszer emblematikus figurája, Marosán György hírhedt mondata („mától kezdve lövünk”) világossá tette, hogy a kommunisták továbbra is fittyet hánynak bármiféle társadalmi legitimitásra, és nem tűrnek meg más gondolatokat, más irányzatú politikai erőket.
E felfogás az 1980-as évek végén lezajlott rendszerváltozás során sem változott, pusztán annyiban módosult, hogy a hamis és kíméletlen élcsapat-tudat az elaggott kommunista vezérektől a jórészt belőlük szocializálódott balliberális SZDSZ-hez került. Mentalitásukat jól jellemezte a cinikus és kirekesztő „SZDSZ vagy Mucsa” fordulat, azon rögeszméjük eszenciája, mely szerint ők, és csakis ők hivatottak közéletet, politikát szervezni Magyarországon. Bizony ez a Galilei Kör és a bolsevik kizárólagosság jól ismert hangja volt. „Ébresztő, magyarság! Megint félrevezetnek! Elmúlt az őszirózsás forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka”, figyelmeztette népét a Magyar Rádió Vasárnapi újság című műsorának 1990. január 14-i adásában elhangzott jegyzetében Csurka István.
A magyar írónak sajnos igaza lett. Jöttek a Kun Bélák, a galilelisták, és az SZDSZ úgy kormányzott összesen három ciklusban, hogy soha nem nyertek választást, sőt, gyakran épp csak megugrották a parlamenti küszöböt. Mégis kulcspozíciókat kaparintottak meg a köztársasági elnöki poszttól a belügyi tárcán és az oktatásügyön át a gazdasági irányításig. A szocialisták hozták a bamba, arctalan, megvezetett tömeget, az SZDSZ pedig irányított – 2010-re meg is lett az eredménye.
Harc a nemzetek ellen
És ma sem történik más: a Kun Bélák – mivel választás útján nem képesek rá – zavarkeltéssel, felforgatással, erőszakkal igyekeznek megrendíteni a stabil kormánytöbbséget. A mai Lenin-fiúk és –lányok maroknyian vannak csupán, de középszerű, éhes kalandorok, narcisztikus zavarodottak és hasznos idióták sokasága tapad hozzájuk, akár a legyek a légypapírra. Gulyás Márton ismeretlen státusú nárcista maga mondta el egy 30 perces, végtelen hosszúságúnak tűnő öntömjénező videóüzenetben egy magát radikális anarchista baloldalinak nevező létforma társaságában, hogy választáson nem lehet megverni a jelenlegi kormányt, ezért „attraktívabb” akciókra van szükség.
Ezeket pedig ugyanúgy a felszín alatt szerveződött globális hálózatok módszertana alapján valósítják meg, mint ezelőtt száz-százhúsz évvel. A szabadkőműves eszmény ugyanaz: népek, emberfajták összekeverése, minden helyi nemzeti, vallási, kulturális sajátosság megszüntetése, s az ekképp mesterségesen létrehozott, nyitottnak és plurálisnak hazudott „új társadalom” ideológiai kizárólagossággal történő irányítása.
E folyamat útjában állnak az önépítő nemzetállamok, köztük Magyarország, melynek kormánya a balliberális-szabadkőműves eszménnyel szembemenetel. Ezért támadja 2010 óta nem szűnően, a jövő évi parlamenti választásra tekintettel pedig most éppen fokozódó intenzitással hazánkat a globális háttérhatalom és annak helyi ügynökei.
A forgatókönyv mindig ugyanaz: úgynevezett nem kormányzati, magukat civilnek mondó szervezetek (non-governmental organization, NGO) marginális vagy gyakran látszólag rokonszenves ügyekre (környezetvédelem, az elesettek segítése, és így tovább) szakosodva vezényszóra mozdítható, külföldről pénzelt egységfronttá állnak össze, igyekezve mondvacsinált ürügyekkel fellázítani az erre fogékony embereket. Közép-Európában leginkább George Soros magyarországi születésű amerikai zsidó tőzsdespekuláns sötét alakja sejlik fel ezek hátterében. Az ő Nyílt Társadalom Alapítványa az 1980-as évek első felében hatolt be Magyarországra, felkarolva, támogatva és ideológiával is ellátva az akkori ellenzéki szervezetek jó néhány későbbi vezéralakját. Igen, Orbán Viktor is Soros-ösztöndíjas volt közel harminc évvel ezelőtt, ám ő azok közé tartozik, akik idejekorán felismerték a spekuláns milliárdos ártó szándékát, és szembefordultak törekvéseivel. Nem véletlen, hogy a felforgatók gyűlöletének legfőbb céltáblája évtizedek óta a magyar miniszterelnök, akit nagyon szeretnének megbuktatni, hogy saját embereiket ültethessék a hatalomba.
Mert ez a cél: ha lehet, választáson, ha nem lehet, hát fondorlattal, erőszakkal megszerezni az országok irányítását, legalábbis befolyásolni a folyamatokat. Ez történt 2000 őszén Szerbiában: az azóta meghalt Szlobodan Milosevity eltávolításában főszerepe volt az Egyesült Államok kongresszusa által alapított Alapítvány a Demokráciáért (National Endowment for Democracy, NED) nevű szervezeten keresztül összesen 41 millió dollárral támogatott Otpor (Ellenállás) nevű szervezetnek. Ugyanez történt a 2003 lezajlott grúziai „rózsás forradalom” idején, 2004 őszén, majd 2014 februárjában Ukrajnában, és hasonló kísérlet zajlott 2006 márciusában Fehéroroszországban – itt azonban nem sikerült kormányt buktatni.
Fénycsóvát rájuk!
Magyarországon is biztosnak és megingathatatlannak tűnik a kormány, ám számolni kell azzal, hogy az infantilizmust sem nélkülöző anarchista akciók kezelhetetlenné válnak. A módszerek ugyanis egy Oroszországból Amerikába bevándorolt ortodox zsidó család egyetlen életben maradt fia, Saul Alinsky (1909–1972) marxista író és „közösségszervező” boszorkánykonyhájából származnak. Neki rögeszméje volt politikai tényezővé emelni a csőcseléket, ennek jegyében több amerikai városban sikerrel lázította fel a néger és latin gettók lakosságát. Saját szavai szerint totális háborút folytatott a kirekesztettség ellen, olyan háborút, amiben nincsenek szabályok, és főleg nincs fair play. Eszköztárából ízelítőt adott lapunk múlt heti száma (Készülnek a háborúra, Demokrata, 2017. április 19.)
Az efféle módszerek ellen azért nehéz védekezni, mert a végtelenített provokációk célja épp az, hogy az önmagukban nem túl komoly konfliktusok eszkalálódjanak, és így megrendüljön a nemzetállam. Óriási türelemre és önuralomra van tehát szükség most, amikor a silány pimaszság láttán egyébként okkal-joggal viszket a józan magyar többség tenyere.
A hatásos ellenszer az információ, a felvilágosítás lehet. Igen helyes nemzeti önvédelmi lépés, hogy a jövőben az úgynevezett civil szervezeteknek bizonyos összeg fölött törvényes kötelezettségük lesz nyilvánossá tenni, milyen külföldi forrásokból kapnak pénzt. Láthatóvá tenni a rejtőzködő ellenséget, napfényre hozni a társadalom szövetébe titkos járatokat rágó aprócska lényeket – ez biztosíthatja a nyugodt építkezéshez szükséges hosszú távú stabilitást.
itthon.ma/szerintunk

Biztonságban működhet Hargita megyében a Gyulafehérvári Caritas
Az előre jelzett nehézségek ellenére egy hónapnyi támogatáskiesés után rendeződött a Gyulafehérvári Caritas katolikus segélyszervezet anyagi helyzete, így egyetlen betegükről sem kell lemondaniuk – legalábbis Hargita megyében. Megyeszinten közel kétezer beteget, illetve idős embert gondoz a szervezet.
A munkaügyi minisztérium februárban megvonta a Caritas Otthoni Beteggondozó programjának finanszírozását, majd szerződéshosszabbítás hiányában az öregotthonok és a fogyatékkal élők nappali foglalkoztatására vonatkozó támogatás összege sem állt a szervezet rendelkezésére. A szaktárca viszont márciusban a teljes 2017-es évre vonatkozó szerződést írt alá, amely alapján ismét szavatolták a támogatást, igaz, a Caritas a tavaly decemberben kért összegnek csak 75 százalékát kapta az otthoni beteggondozásra. 96 ezer lej a csíkszeredaiaknak Korábban az is problémát okozott a Caritas számára, hogy sem Hargita Megye Tanácsával, sem a csíkszeredai önkormányzattal nem tudtak megegyezni. Péter György, a Caritas szociomedikális ágazatának vezetője megkeresésünkre elmondta, a tavalyi évre 440 ezer lejt kaptak Hargita Megye Tanácsától, és az idén is hasonló értékű támogatásra számíthatnak. Ezt pályázat útján biztosítják: mi a kérésünket leadtuk, és most van elbírálás alatt, ezután pedig megkötjük a szerződést. Megyeszinten 440 ezer lej van elkülönítve az otthoni gondozásra, és ennek nagy részét legnagyobb szolgáltatóként a Caritas kapja meg. A csíkszeredai önkormányzattal is elindult az együttműködés: az új szerződés értelmében erre az évre 96 ezer lej értékben vásárolnak szolgáltatásként otthoni beteggondozást a csíkszeredai idősek számára. A csíkszeredai szociális iroda dönti el, hogy kik azok, akiknek jár, és hány ápolási órát támogatnak ebből az összegből. Azt lehet mondani, hogy a csíki térségben – ha kissé botladozva és akadozva is – egyenesbe jöttek a dolgok. Most azonban Székelyudvarhelyen vannak problémák, hiszen az ottani városvezetés csökkentett azon az összegen, amit az ilyen jellegű szolgáltatásokra szán. Az ottani szerződés március végén lejárt, és áprilisra már nincs támogatásunk az önkormányzat részéről” – magyarázta Péter György.
Iszlai Katalin / Székelyhon.ro

Az autonómia európai megoldás
A külhoni magyar érdekképviseleti szervezeteket tömörítő Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács képviselői 2017. április 25-26-án Brüsszelben kihelyezett ülést tartottak.
A KMAT elnökének, Tőkés Lászlónak a meghívására, az Európai Néppárt (EPP) magyar delegációjának vendégeként, tizenhét tagú küldöttség érkezett Brüsszelbe, Ausztria, Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szlovákia, Szerbia, Szlovénia, Horvátország magyar szervezeteinek és pártjainak képviseletében. Ahogyan az a Kárpát-medencében tartott ülések esetében is történik, meghívást kapott Szili Katalin, Magyarország miniszterelnökének autonómiaügyi megbízottja, valamint a testület szakértői is, Csóti György, a Kisebbségi Jogvédő Bizottság igazgatója, Bedő Árpád jelenlegi, valamint Mécs László volt KMAT-titkár.
Tőkés László EP-képviselő, a KMAT alapító elnöke köszöntőjében emlékeztetett arra, hogy legutóbb öt évvel ezelőtt jöttek a KMAT keretében a határon túli szervezetek vezetői Brüsszelbe, azóta pedig nem sokat változott a helyzet, sem az európai intézmények nem lettek érzékenyebbek ügyünk iránt, de az utódállamokban sem sokat javultak az autonómia esélyei. Kedvező fejlemény viszont, hogy az Európai Parlament új elnöke, Antonio Tajani egy kisebbségekkel foglalkozó tanácsadót nevezett ki, akivel a határon túli magyar képviselőknek már alkalmuk nyílt találkozni. A hagyományos kisebbségpolitikát ki kell szélesíteni az autonómiapolitika irányába – mondotta. A párbeszéd és az összefogás fontosságát hangsúlyozva ugyanakkor hozzátette: az autonómia ügyében csakis akkor lehet előrelépni, hogyha a magyar szervezetek határozottan felvállalják annak képviseletét, és hogyha az önrendelkezés lesz politikájuk „közös nevezője”.
A kihelyezett ülés első részében áttekintették az általuk képviselt közösségek helyzetét, majd arról egyeztettek, hogy az európai parlamentben jelen lévő, a határon túli közösségek érdekeiért küzdő képviselők miként tudják képviselni az autonómia ügyét az őshonos nemzeti közösségek gondjai iránt érzéketlen uniós intézményrendszerben. Bocskor Andrea kárpátaljai képviselő arra hívta fel a figyelmet, hogy az ottani magyarok az orosz helyzet foglyai, ugyanis az ukrán politika az autonómia puszta említését sem tűri, a hatóságok pedig kifejezetten ellenségesen viszonyulnak mind a kettős állampolgárság iránt, mind az autonómiát képviselő politikusokkal szemben. Deli Andor vajdasági képviselő azt hangsúlyozta, hogy Brüsszel „barátságtalan” viszonyulása ellenére a kényelmetlen témákat is fel kell vállalni. Csáky Pál felvidéki képviselő viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy a petíciós bizottság konkrét esetekben nyomásgyakorló vagy éppenséggel helyzetmegoldó eszköze lehet ügyeinknek. Sógor Csaba erdélyi képviselő pedig a Minority SafePack európai polgári kezdeményezés fontosságára hívta fel a figyelmet a közelgő aláírásgyűjtés vonatkozásában.
Az ülésre vendégként meghívást kapott Herbert Dorfmann néppárti EP-képviselő is, aki az 1972-től autonóm státussal rendelkező észak-olaszországi tartományt, Dél-Tirolt képviseli az európai parlamentben. Beszámolójában a dinamikusan fejlődő Dél-Tirolt mutatta be, kiemelve, hogy az egyre több országos feladatkört ellátó autonóm régiónak immár nagyon erős gazdasági önállósága van, adójuk 90 %-a helyben marad, ez tette lehetővé, hogy a negyven évvel ezelőtt nagyon szegény térség az autonómia működtetésével Olaszország leggazdagabb tartományává váljék. A migránsválság amúgy már náluk is komoly kérdés, a mintegy ötvenezer bevándorlónak ugyanis nyilatkoznia kell, hogy a német, olasz vagy a ladin közösséghez tartozónak vallja-e magát, ez pedig, úgy tűnik, szinte megoldhatatlan problémákat gerjeszt. Kérdésre válaszolva a képviselő azt mondta, hogy az uniós tagság nem oldotta meg az évtizedes kisebbségi gondokat, éppen ezért a csatlakozás előtt álló államok esetében a koppenhágai kritériumok tiszteletben tartását hangsúlyosabban kell követelni.
Kihelyezett ülésük második részében a KMAT képviselői áttekintették a szervezet által elvégzett 2016-os állapotfelmérés eredményeit, és megállapodtak abban, hogy 2017-ben is folytatják a monitoring-tevékenységet, valamint abban is, hogy az autonómia megvalósításának esélyeit növelendő szorosabbra fűzik az együttműködést a brüsszeli magyar képviselettel.
A KMAT szervezésében ősszel az önrendelkezéssel és az autonómia esélyeivel foglalkozó, reprezentatív konferenciára kerül sor, amelynek szervezéséhez máris hozzákezdtek. tokeslaszlo.eu/cikk

Orvosok életútja a huszadik században (Bemutatták dr. Nagy Lajos könyvét)
A kisebbségbe rekedt erdélyi magyarság történelmének egy szeletét, a huszadik század teljes keresztmetszetét mutatja be sepsiszentgyörgyi orvosok életútján keresztül dr. Nagy Lajos Emlékezés orvosainkra című könyvében – fogalmazott Farkas Réka, a könyv szerkesztője a kötet szerdai bemutatóján. A Bod Péter Megyei Könyvtárban nagy érdeklődés mellett tartott eseményen a jelenlévők közül többen ismerték a könyv szereplőit, velük együtt maguk is átélték a múlt század második felének korántsem viharmentes időszakát.
Farkas Réka kérdésére, hogy a falumonográfia és önéletrajz után a szerző miért vállalkozott kollégái, a nagy elődök életútjának összegyűjtésére, dr. Nagy Lajos több szempontot sorakoztatott fel. Ezek az életrajzok tartalmazzák a XX. században Székelyföldnek ezen a részén élő orvosok reményét, törekvését, célkitűzését, kudarcait, megvalósításait, mindazt, amit megszereztek, megvalósítottak, amit elvettek tőlük, vagy amiről önként mondtak le – mondotta. Úgy érezte, tartozik azoknak, akikkel fél évszázadot dolgozott együtt – hisz a könyvben szereplő ötvenhat orvos közül csak dr. Fogolyán Kristófot és dr. Csulak Samut nem ismerte személyesen –, akik mindig készségesen segítették, ha tanácsot kért, akiket atyai jóbarátainak tartott. És adni akart Sepsiszentgyörgynek, annak a városnak, ahová rétyi körorvosként gyűlésekbe járt, ahol művelődött, ahol barátai éltek és élnek, ahol jelenleg van az otthona.
A szerző felidézte az 1900-as évek eleji békeidőket, amikor dr. Fogolyán Kristóf kórházigazgató és a város vezetésével megindult Kós Károly tervei alapján a pavilonrendszerű kórház kiépítése. Volt, ami fel sem épült, és volt, amit később lebontottak. A világháború kitörése után behívták az orvosokat és orvostanhallgatókat frontszolgálatra, a trianoni békeszerződés után megszüntették a Ferenc József Tudományegyetemet és Regele Ferdinánd Tudományegyetem lett belőle, ahová a románul nem tudó fiatalok nem igazán tudtak bekerülni. Ezért többen Magyarországra mentek tanulni, és miután hazajöttek, a jászvásári egyetemen még egy évet tanultak, hogy el tudják ismertetni diplomájukat. Aztán jött a második világháború, újabb behívások, menekülés, visszatérés, államosítás, a teljes rendszer átrendeződése, az ötvenes évek kiszorító politikája, amikor orvosokat, orvostanhallgatókat tettek ki az egyetemről, és a tisztogatás erősödött 1956 után – ismertette történelmi visszapillantójában a szerző. Dr. Simó Ferencet, dr. Darkó Zsigmondot, dr. Kocka Györgyöt említette, akik már befutott orvosok voltak az egyetemen, és áthelyezték őket Sepsiszentgyörgyre, de rajtuk kívül még sok orvos került akkor Háromszékre, akiket kitettek az egyetemről, és itt próbáltak új életet kezdeni.
Farkas Réka szerint az Emlékezés orvosainkra a kivándorlások könyve is. Több hullámban hagyták el orvosok tömegesen Erdélyt, Székelyföldet, Sepsiszentgyörgyöt, és a kivándorlás máig sem állt meg. 1989 után ötezer magyar orvos ment el Erdélyből – ismertette. A kötet szerkesztője elmondta: Nagy Lajos könyve képet nyújt a huszadik századi egészségügyi rendszer alakulásáról, az intézmények alapításáról, sorsokon keresztül mutat be érdekes szeleteket a kor orvoslásáról. A szerző nem rangsorol, nem minősíti az orvosokat, és csak azok szerepelnek a könyvben, akik a helyi kórház orvosai voltak, közülük is csak azok, akik már nincsenek közöttünk.
A lapunk mellett működő Háromszéki Magyar Sajtó Alapítvány (Hármas Alapítvány) Kaláka könyvek sorozatában megjelent orvoskönyv bemutatója zárásaként dr. Nagy Lajos saját sorait idézte a kötet hátoldaláról: „Különböző rendű-rangú, eltérő életutat járó, más-más korú és teljesítményt nyújtó orvosok kerültek itt egymás mellé. Mindezek ellenére volt bennük valami közös, amiben nagyon hasonlítottak egymáshoz: az orvosi magatartás, a morális elkötelezettség, az empátiakészség, és ebben igen magasra állított mércét hagytak maguk után.”
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Szent Korona-film Sepsiszentgyörgyön
Háromszékre érkezett a FilmLab stúdió A Szent Korona és koronázási kincseink nyomában című, tavaly készült tudományos ismeretterjesztő filmje, mely az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézetének Pálffy Géza által vezetett Lendület – Szent Korona Kutatócsoportjának eddigi legfontosabb kutatási eredményeiről és ¬felfedezéseiről számol be. A filmet a Szent György Napok rendezvényeként közönségtalálkozón mutatták be szerda este a sepsiszentgyörgyi Művész moziban.
A népes, közel félszáz érdeklődőt a szervező Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet Magyarország sepsiszentgyörgyi kulturális központjának vezetője és Farkas Balázs, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának ideiglenes ügyvivője köszöntötte. A film készítéséről a forgatókönyvíró és rendező Bárány Krisztián beszélt. A filmet testvére, Bárány Dániel fényképezte. Jelen volt Cseh István, gyergyószentmiklósi származású zeneszerző. A kutatócsoportot Katona Csaba történész képviselte. Méltatta Pálffy Géza munkáját, és a kutatásaikból osztott meg anekdotákat. Elmondta: vannak, akik támadják amiatt, hogy fimet készítettek, de hát a tudósoknak is alkalmazkodniuk kell a mai technikához, minden eszközzel ismertté kell tenni a kutatási eredményeket, legyen az film, internet, közösségi oldal. A film a mohácsi vész, 1526 és az utolsó magyar királykoronázás, 1916 közötti időszakban mutatja be a Szent Korona történetét, ugyanis a kutatóknak páratlan értékű dokumentumokat, sőt, nemzeti kincseket sikerült felfedezniük. Ezek közé sorolható a koronázási jelvények 1551-ből és 1622-ből származó leltára, valamint a Szent Korona 17. századi közszemléinek felfedezése. Ez utóbbiakra a soproni király- és királyné-koronázások (1622, 1681) alkalmával került sor. Koronázási zászlókat és a műkincspiacról beszerzett címeres koronázási pálcát is láthatunk. A főszereplő Pálffy Géza kutató, de megjelenik id. Bertényi Iván, a Szent Korona történetének korábbi kutatója, és még számos történész közreműködött. A filmet festmények, metszetek, fényképek és hagyományőrző jelenetek színesítik. A film IV. Károly 1916. december 30-i koronázását már korabeli mozgóképek segítségével mutatja be. A bemutató utáni beszélgetés még folytatódott volna – ha a műsoron levő film vetítési időpontja miatt nem kellett volna kiüríteni a termet.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Indul az ötödik évad a Codespring Mentorprogramjában
Ahol mindenki nyer: diákok tapasztalatot, tanárok támogatást, a cég jó munkatársakat
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Informatika Tanszéke és a Farkas Gyula Szakkollégium meghívására a Codespring csapata nagy örömmel mutatta be idén is Mentorprogramját körülbelül száz érdeklődő diáknak – tájékoztat a cég közleményében. A terem zsúfolásig megtelt első- és másodéves diákokkal, olyan nagy volt az érdeklődés, hogy egyeseknek csak a földön jutott ülőhely.
Brem Walter, a cég ügyvezető igazgatója bemutatta az 1998-ban Kolozsváron alapított, 2009 óta Székelyudvarhelyen is jelen lévő Softechet, a Codespring tulajdonosát. Röviden vázolta a fontosabb mérföldköveket, és bemutatta a piaci trendeket és rendeket. Többek között arra biztatta a diákokat, hogy ne adják fel a tanulást egy vonzónak tűnő állás miatt, hanem használjanak ki minden olyan lehetőséget, mint a Mentorprogram, hisz ennek keretében elméleti tudásuk is gyarapodik, és a gyakorlatban is megtapasztalhatják, hogyan működik a csapatmunka egy szoftverfejlesztő cégnél.
Simon Károly projektmenedzser a Mentorprogram szintjeit, eddigi eredményeit foglalta össze néhány mondatban. A képzések a fejlesztési módszerekre, eszközökre és technológiákra fókuszálnak, összesen körülbelül 150 órában, több szinten: szakmai gyakorlatok, csoportos projektek, államvizsga dolgozatok, illetve magiszteri disszertációk megírásában nyújtott támogatás.
A Mentorprogram kiemelkedő hozadéka, amelyre a diákok mellett a cég is, a projektet irányító pedagógusok is rendkívül büszkék, néhány piacképes szoftver. Ezek közül az Argus félautomata fotózási alkalmazást, a Legendárium navigátort és a nagyon népszerű FestivApp okostelefonos alkalmazást emelnénk ki.
Az ötödik éve működő Mentorprogram keretében több mint 80 diák vett részt eddig. Sok 10-es záróvizsga és sikeres projekt mellett a tudományos diákköri konferenciákon is bemutatott projekteket díjazták, többet publikáltak is. Nem elhanyagolandó szempont az sem, hogy a Codespring fiatal munkatársai közül több mint húszan a Mentorprogram kedvezményezettjei voltak diákkorukban.
Szabó Zoltán és Nagy Roland mesteris diákok a mentorprogramban résztvevő veteránok szemszögéből mesélték el, hogy számukra miért volt jó részt venni a projektben. Kelemen Bálint, a Mentorprogram koordinátora bemutatta azt a három projektet, amely az elmúlt félévben született, majd a jelentkezési feltételeket, elérhetőségeket, határidőket ismertette, hogy mindazok, akik kedvet kaptak a Codespringnél gyakornokoskodni, megtehessék. Az esemény folytatásaként diákok, mentorok és a cég jelenlegi vezető szoftverfejlesztői a Bulgakovban folytatták a beszélgetést, illetve a diákok számára kiírt, jelentős díjakkal honorált kvízjátékra is sor kerül.
A Mentorprogram működtetésével, a szoftverprojektek kivitelezéséhez biztosított infrastruktúrával és a tapasztalt szakemberek bevonásával a Codespring folytatni szeretné tehetséggondozó munkáját. Az együttműködésből minden fél nyer: a diákok tapasztalatot, gyarapodó szakmai életrajzot, a pedagógusok támogatást komplex oktatómunkájukhoz, a cég pedig kreatív és felkészült, gyakorlati tapasztalattal is rendelkező fiatal szoftverfejlesztőket. (További részletek a Mentorprogramról: https://edu.codespring.ro/) Szabadság (Kolozsvár)

Akadémiai szintű ostobaság
A Román Akadémia a tőle már megszokott, kérlelhetetlen precizitással ismét megtalálta, mi a legfontosabb probléma Románia számára, amelynek az orvoslása nélkül elképzelhetetlen az ország és a polgárok boldogulása.
A tudós társaság szerdán olyan kutatócsoportot hozott létre, amelynek feladata a Romániában és Európában terjesztett orosz és magyar propaganda felkutatása és leleplezése. A többek között nemzetbiztonsági szakértőket is felvonultató, Dan Dungaciu vezette csoport létrehozásának szerdai bejelentésekor Ioan Aurel Pop, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem rektora, az akadémia tagja is felszólalt, értékes hozzászólásában mindvégig Magyarországot pocskondiázva.
A történész végzettségű rektor arról tájékoztatta a nagyérdeműt, hogy Magyarország kommunikációs és információs hadviselést folytat Románia ellen, amely jövőre ünnepli a gyulafehérvári román nagygyűlés századik évfordulóját. Pop szerint ezen információs hadviselés részeként Budapesten olyan állami hivatalt hoztak létre, amelynek célja a trianoni diktátum századik évfordulója alkalmából megtartandó rendezvények megszervezése. Pop szerint ezen hivatal feladata többek között az önálló erdélyi identitás hangsúlyozása, az autonómia támogatása, a román történelemszemlélet cáfolata, illetve annak nemzetközi szinten történő hirdetése, hogy az erdélyiek 1918-ban valójában nem is akarták az egyesülést Romániával.
Nos mi utánanéztünk, de nem találtuk nyomát ilyen állami hivatalnak. Sőt a magyar kormányoldal azt a javaslatot sem támogatta, hogy 2020-at nyilvánítsák Trianon-emlékévvé. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjában viszont Lendület Trianon 100 névvel valóban létrehoztak egy történészekből álló kutatócsoportot, amelynek feladata a trianoni diktátum körülményeinek vizsgálata, a még fel nem tárt tények, meg nem vizsgált események feltérképezése és megismertetése – magyar nyelvterületen és külföldön, idegen nyelveken egyaránt. Mindazonáltal ezen kutatócsoportot a románellenes „információs hadviselés” letéteményeseként beállítani már csak azért is problémás, mivel vezetője, a fiatal történész, Ablonczy Balázs Trianon-legendák című könyvében épp hogy arra tett kísérletet, hogy eloszlassa a diktátum kapcsán meglevő mítoszokat és tévhiteket. És ugyanez a kutatócsoport célja is.
Persze nincs miért csodálkozni a BBTE rektorának Magyarországgal kapcsolatos fixációján, hiszen februárban többek között ő kezdeményezett durván nacionalista hangvételű nyílt levelet, amelyet számos akadémikus aláírt. Ebben az akkor zajló tüntetések kapcsán a román nemzeti identitás és az ország szuverenitásának védelmére hivatkozva többek között a területi autonómia ellen próbáltak hangulatot kelteni, és az erre irányuló törekvések elleni fellépésre szólították fel az állami hatóságokat.
Ahogy a nyílt levél, úgy az akadémia mostani kezdeményezése kapcsán is elmondható: az nem több pótcselekvésnél. Ahelyett, hogy igazi tudósokhoz méltóan megpróbálnák azonosítani Románia valódi társadalmi és gazdasági problémáit, és megkísérelnének megoldási javaslatokat találni, a kezdeményezők nem képesek egyébre, mint hogy különböző – például a magyarokkal szembeni – frusztrációkat azzal próbálják kompenzálni, hogy a ceauşescui fasiszta kommunizmus retorikájának legszebb hagyományait idéző, bombasztikus hangvételű, hagymázas kezdeményezéseket indítsanak útjukra, ezzel próbálva igazolni a saját fontosságukat.
Pedig – ha már a történelemről, hamis hírekről és propagandáról van szó – talán nem ártana a saját portájuk előtt kezdeni a söprögetést. Hiszen a romániai diákoknak még mindig a dákoromán kontinuitással tömik a fejét, meg azzal, hogy a románok mindig is Erdélyben voltak, annak ellenére, hogy ezt sem történelmi dokumentumok, sem régészeti leletek nem igazolják minden kétséget kizáróan, miközben a magyarokat hazug módon az „őslakosok” barbár elnyomóiként állítják be. Márpedig ez nagyjából olyan, mintha a magyar történelemkönyvekben az állna, hogy a magyar nép eredete Hunor és Magor, valamint az őket kísérő száz vitéz vadászkiruccanására, illetve egy csodaszarvassal való találkozásukra vezethető vissza.
A Román Akadémiát tehát most ismét lejáratta néhány túlbuzgó tagja. Az új kezdeményezés bemutatóján elhangzott nyilatkozatok pedig nem csupán a romániai felsőoktatás és tudományos kutatás helyzetéről adnak szomorú képet, hanem általában véve a román társadalom mentális állapotáról is.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

Bevarrná az egész világot
Annyira különleges, hogy azt hittem udvarhelyi. Nyolc évesen már elkezdte a munkát, amiben most is megállíthatatlan.
Fannival és a párnáival a Facebookon találkoztam először, és érdekes módon már első látásra ismerősnek tűnt az alkotásainak, munkájának a stílusa.
Amikor elhatároztam, hogy felkeresem, és megbeszéltük az időpontot, meg a helyszínt, meglepődtem, és jót nevettem magamon, kiderült ugyanis, hogy az én (fogalmam sincs honnan eredő) meggyőződésem, miszerint Fanni Udvarhelyen él és dolgozik, teljesen téves. András Franciska textildizájner ugyanis csíki.
Hogy mit csinál egy textildizájner? Ő éppen varr: párnákat, szatyrokat, ékszereket, sőt, még portrékat is. Elmondása szerintreggeltől estig, ha valamelyik barátja nem nem hívja el valahova, vagy nincs beszerzőúton, esetleg vásárban valamelyik környező településen.
Nekem így az igazi
− állítja. Fanni a temesvári egyetemen végzett tavaly textildizájn szakon, amit magyarul szőnyegszaknak hívnak, de nem sok köze van a szőnyeghez. Aztán úgy döntött, hazaköltözik, hogy minél többet dolgozhasson azzal, amit szeret: a varrógéppel. A nagyvárosi élet amúgy sem jött be neki annyira: én az a kicsi csíki vagyok, szeretek itthon lenni − mondja.
A varrás iránti szenvedélye az édesanyjáról ragadt át, nyolcévesen már készített rongybabát, és megpróbálkozott egy takaróval is. Komolyabban pedig a művészeti középiskola utolsó éveiben foglalkozott ismét a dologgal, egy versenyen elért első helyezése pedig egyenes út volt a megfelelő egyetemre.
Úgy emlékszik, nem is volt kérdés, hogy hol fog továbbtanulni. Az osztálytársai már akkor csodálkoztak, hogy lehet ilyen céltudatos.
- Iskolás koromban, a szendvicsben, amit anyum pakolt, nem hajszál volt, hanem cérna. Most meg rólam lóg, ha kimegyünk a városba, a barátaim szedegetik le a ruhámról a szálakat – meséli, hogy milyen volt cérnák és anyagok között felnőni.
Fanni alkotásain, főleg a párnákon egy külön világ van: kacskaringózó vonalak, sűrű, aprólékos minták, növényi motívumok, kedves állatok és nagy hajú királylányok. Azt mondja, az utóbbi időben sokat vigyázott a kisöccsére, így a mesékből jött a legtöbb inspiráció, de az utcán sétálva is úgy néz a házakra, kutyákra, macskákra, hogy hogyan lehetne megvarrni őket.
Nyaraláskor a tengeri hullámokat figyelve is arra gondolt, milyen mintát tudna kihozni belőlük cérnával.
Ilyenkor fejben varrok
– mondja. Ha pedig teheti, akkor a rendeléseken kívül próbál új dolgokat és mintákat kitalálni, mert idővel egy kiállítást szeretne létrehozni, amire szintén készül már „fejben is".
Szerinte a varrást nem lehet megunni. Csak egy idő után elkezd fájni az embernek a háta. Vagy elromlik a varrógép az egész napos hajtástól, de szerencsére jó ismerős már a varrógépjavító bácsi.
Az ötletek soha nem fogynak el, egyikből születik a másik, vagy a megrendelők igényei hozzák magukkal a további inspirációt. Inkább az a probléma, hogy túl sok az ötlet, és kevés az idő.
Macska van, Kitty nincs
A vásárlók a személyre szabott tárgyakat szeretik a legjobban Franciska tapasztalatai szerint, ezért még nem utasított el egyetlen kérést sem, de Hello Kitty-t valószínűleg nem hímezne senkinek. A Micimackó még belefér − magyarázza, amikor azt kérdezem, hogy mi az, amit soha nem varrna fel egy párnára.
A párnavarrás ötlete egyébként egy olyan nyári napon született, amikor Fanni a saját szórakoztatására elkészítette az első cicás darabot. Akkor még egy egész napot rááldozott, ma már szinte csukott szemmel, 1-2 óra alatt elkészül.
A lényeg, hogy minél aprólékosabb legyen a minta, valamiért ez okozza neki a legnagyobb örömet – vallja be. Emlékszik, hogy már gyerekkorában ilyen stílusban rajzolt. Úgy érzi, az emberekhez nincs annyi türelme, mint a varráshoz: az mindig megnyugtat, és teljesen kikapcsol, úgy, ahogy semmilyen más tevékenység nem.
A párnák mellett bevásárlószatyrot, alvómaszkot, és filcből ékszereket is készít a csíki lány, természetesen varrással díszítve. Azt mondja, a divat- vagy ruhatervezés nem vonzza annyira, de nem kizárt, hogy majd kísérletezni fog azzal is.
Addig is felvarrja a nadrág szárát, de csak ha nagyon muszáj. Előfordul néha, hogy ilyen gyakorlatias munkát is rábíznának, főleg a rokonok, ismerősök. Ilyenkor próbálja elmagyarázni, hogy amit ő csinál, nem épp a szakadt nadrág megfoltozásáról szól.
Na és a pénz?
Muszáj volt megkérdeznem, hogy meg lehet-e ebből a profi szinten űzött hobbiból élni? A jó hír, hogy Fanni szerint igen. Sokat segít az internet, és az, hogy az elégedett vásárlók ismerősei is rendelnek tőle. A jövőbeli tervek között szerepel, hogy külföldi vásárokra is eljussanak a varrott királyok és királylányok, vagy a kisrókák, illetve a Púposok.
Ők azok a játékok, amelyeket Fanni szándékosan nem készített szokásos formára. Többen is voltak, de már elkeltek. Ők itt a polcon csak a háziak.
Varrógépgyilkos
A varrógép, amivel Fanni jelenleg dolgozik, egy új, több mint 2 ezer lejes darab. Egy időben gyilkoltam a varrógépeket – vallja be nevetve – folyton elromlottak. Ez az első olyan gép, amit úgy tudtam megvenni, hogy megkerestem az árát.
Az alapanyagok Budapestről egy kis méteráru-paradicsomból származnak. Franciska szerint ott szebb és olcsóbb anyagokat lehet kapni, mint itthon. Legutóbb fehér-feketéket vásárolt, így ezekből készültek a legújabb darabok, ezek mellett a kék színűek az örökös kedvencek.
Azt mondja, bár tudatosan nem követi a divatot, mégis valamilyen szinten hatással van a munkájára. Az állatos trend miatt kezdett például rókákat varrni. De szerinte fontos a kézművespiacon, hogy ne legyenek giccsesek a termékek, úgyhogy ő is próbálja ehhez tartani magát.
Fannira rá van varrva a varrás, szó szerint. Egyik karján egy varrógép alakú tetoválás van, a mintát természetesen ő tervezte. Ez az én soha ne add fel típusú tetkóm − magyarázza. A másik karján pedig egy hajós motívum, amit Pán Péter inspirált, akárcsak Franciska államvizsgáját.
Azt mondja, nem tudná elképzelni, hogy ne magának dolgozzon, vagy hogy teljesen más szakmában legyen: nehéz lenne úgy leülni varrni, hogy más mondja meg, hogyan csináljam. És szerintem sokkal többet dolgozom itthon, mintha valahol nyolc órában tenném. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

A székely öröme
Húsvét elteltével az erdélyi magyarságot is megfeszítették. Megint! Azt, hogy mennyire kell komolyan venni ezt a lekezelő nyűszítást, az már lélektani kérdés. Az a bizonyos december 5-i nemes megtagadás után talán mi, székelyek tudjuk a legjobban átlátni a mostani anyaországi helyzetet. Nem vitás: akkor is fájt, most is fáj. Kívülről-belülről megtagadva, hazátlan határőrként védtük az ősi földet. Most meg üveggyönggyel veszünk magunknak vérvonalat.
A mai pesti, esőfélő hősök erkölcsi értékrendje maga a megvilágosodás. Attól lesznek magyarabbak a székelynél, hogy húsvétkor templom helyett hangos tüntetésre mennek, utcákat bénítanak le, és akasztani vágynak. Mitől rettegnek ennyire, ha nem Istentől? Hülye kérdés, tudom, de hát erdélyi vagyok. S ez a mi fajtánk jelzője, mint kiderült a Jobbik egyik politikusának megítéléséből.
De biztosan másképp gondolná, ha most valamennyi székely – nem öltözvén ugyan indiánoknak, de nyeregbe pattanva – kivágtatna Pestre egy lovas tüntetésre. Mert ott trendi manapság a tüntetés. Most, hogy már magyar állampolgárok lehettünk, jogunk van követelőzni – mindenfélét. Nem maradnánk csendben, jó, zajos bulit csapnánk a „tüncizésből”, ellovagolnánk a Hősök terére, ahol akasztanánk… egy-egy „több füvet akarok” táblát lovaink nyakába, valamint síppal, dobbal és nádi hegedűvel húznánk el a nótáját mindenkinek a „táncjárása” szerint. Okot keresve a másnapi felvonuláshoz, kiderítenénk, hogy Orbán táltosai idézték elő eme áprilisi havat, hogy fagyhalált hozzon a migránsokra. Ilyen mentalitással talán megérdemelnénk az ölelésüket.
Csakhogy az erdélyi két lábbal áll a valóság talaján. Ha nem elég a fű, maga húzza az igát. Azonban valaki tényleg menjen fel Pestre, és az efféléknek adjon egy-egy kötelet, de nem az általuk annyira hangoztatott akasztás miatt (keresztény emberként nem kérnék ilyet), hanem hogy kössenek rá kisautókat, és úgy húzzák maguk után, mintha ők kormányoznának. Közben burrogjanak szájukkal, hogy addig is ne tudják szavaikkal gyalázni az igazi magyarságot. Mi pedig szánakozva mosolygunk, hogy vannak nálunknál hülyébbek is.
Ilyés András Zsolt / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ha mindene a könyv, akkor jövő héten érdemes lesz Csíkszeredába látogatnia
Második alkalommal is megszervezik Csíkszeredában a nemzetközi könyvvásárt, ezúttal új helyszínre költöztetve a rendezvényt. Május 4-7. között mintegy negyven romániai és magyarországi kiadó, terjesztő kínálatából válogathatnak a látogatók.
Az Erőss Zsolt sportarénában tartják idén a Székelyföldi Nemzetközi Könyvvásárt, mivel – a szervezők szerint – átláthatóbb lesz a rendezvény és a bejelentkező kiadók száma is nőtt a tavalyihoz képest. Ugyanakkor az is előnye a rendezvény mostani helyszínének, hogy a személygépkocsikkal érkező látogatók könnyen találnak parkolóhelyet. A vásárt a csíkszeredai Expo-Har szervezi, karöltve Csíkszereda Polgármesteri Hivatalával, társzervező Hargita megye tanácsa és a Hargita Megyei Kulturális Központ. „Már a tavaly úgy gondoltuk, hogy Csíkszereda és környéke megérdemel egy ilyen rendezvényt. Szerettünk volna valami olyant, ami még nem volt, és ami értéket képvisel. Tavaly nem tudtuk biztosra, hogy lesz-e második alkalom, de a támogatásoknak köszönhetően sikerült nyélbe ütni. Ezúttal sokkal több magyarországi kiadó, könyvterjesztő, kiállító lesz, mint tavaly, és sokkal nagyobb számban képviseltetik magukat a román kiadók is. Mivel minden évben szeretnénk még egyedibbé, még nagyobbá, értékesebbé tenni a kiállítást, úgy gondoltuk, hogy szükség van egy nagyobb helyszínre – mutatott rá Földi Zsuzsa, az Expo-Har ügyvezető igazgatója.
A rendezvény célja, hogy bemutatkozhassanak a kiadók, hogy a csíkiak is hozzáférjenek a könyvújdonságokhoz, és kedvezményes áron tudjanak könyveket vásárolni. Ugyanakkor a kiadók is megismerik, látják egymás termékét. Minden a könyvről szól A II. Székelyföldi Nemzetközi Könyvvásár hivatalos megnyitóját május 4-én délután négy órától tartják, ezt követően a Sebő együttes koncertezik. Május 4-én, 5-én és 6-án délelőtt tíz és este hét óra között, május 7-én délelőtt tíz és délután négy óra között várják a látogatókat. Az érdeklődők nem csak könyvmustrára, hanem a kiadók által kínált különböző programokra is számíthatnak: könyvbemutatókra, író-olvasó találkozókra ülhetnek be. Lesz gyereksarok, szombaton pedig gyerekeknek foglalkozás. A szervezők igyekeznek megszólítani minden korosztályt, a Grundban szombat este kilenc órától slam poetryt tartanak, György Ádám, Bájer Máté, Irlanda Máté, André Ferenc és Horváth Benji közreműködésével. De lesz a könyvvásárhoz kapcsolódó rendezvény a Csíki Moziban és a Kriterion Galériában is. Próbálunk minden korosztályt megszólítani, szeretnénk, hogy a fiatalok és a gyerekek is minél jobban bekapcsolódjanak a könyvek világába. És szeretnénk, hogy ismét hozzuk irodalmi lázba Csíkszeredát – hangsúlyozta Földi Zsuzsa.
Hozzátette, a vásár ideje alatt a város különböző helyein lehet majd könyveket találni, amelyeket nyugodtan lehet ott a helyszínen forgatni. Aki pedig olvas, még meglepetésben is részesül. A rendezvény teljes programja hamarosan elérhető lesz a II. Székelyföldi Nemzetközi Könyvvásár Facebook-oldalán, valamint az Expo-Har honlapján.
Az Expo-Harról Rendezvényszervező, kiállításszervező cég, amely műszaki kivitelezésű standok építésével, valamint koncertek, turnék szervezésével is foglalkozik. A tavaly elhunyt Csipor Attilának köszönhetően már 27 éve működik a cég, az Expo-Har által szervezett Csík Expot is 27-ik alkalommal tartják május végén. „Az a célunk, hogy továbbra is megszervezzük azokat a rendezvényeket, amelyek ilyen sok évet kibírtak, de szeretnénk újítani is, mert úgy gondoljuk, van elég erőnk, kitartásunk, hogy minél több színes rendezvényt hozzunk a városba” – fogalmazott az ügyvezető igazgató.
Péter Beáta / Székelyhon.ro

Gálfalvi György író újabb kötetét mutatják be
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem előcsarnokában szerdán 17 órakor tartják azt a születésnapi irodalmi találkozót, amelyen a 75. életévét betöltő Gálfalvi György író, szerkesztő Beszélgetéseink című kötetét mutatják be.
A könyv a lakiteleki Antológia Kiadó gondozásában jelent meg. A Romániai Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókja, valamint a Látó Szépirodalmi folyóirat által szervezett eseményen a szerzővel Markó Béla, az Írószövetség marosvásárhelyi fiókjának elnöke, valamint Kovács András Ferenc, a Látó folyóirat főszerkesztője beszélget. Az eseményt a Kós Károly Akadémia Alapítvány, valamint a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem támogatja. Székelyhon.ro

Autonómia: se többet, se kevesebbet
A Reform Tömörülés nevű, 2003-ban önmagát feloszlató nemzeti liberális RMDSZ-platform jelszavait választotta Kós Károlytól az Erdélyi Magyar Néppárt legutóbbi, Székelyudvarhelyen tartott küldöttgyűlésének mottójául. „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.” Ez helyénvaló, méltó és messzemenően jogos üzenet, formájában és tartalmában egyaránt.
Az, amit egyesek vádképpen fogalmaznak meg, voltaképpen e csapat meghatározó tagjainak az erénye. Ők voltak a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetség (MISZSZ) politikájának alakítói, ők alapították a Reform Tömörülést, a Polgári Szárnyat, ott voltak a Magyar Polgári Szövetség, majd a Magyar Polgári Párt megalakulásakor, s ők hívták életre az EMNP-t is. Nem ők változtak, hanem a történelmi helyzet változott. Az RMDSZ kifordult önmagából, így a Polgári Szárny és a Reform Tömörülés felett eljárt az idő, az MPSZ-t az RMDSZ a román állammal karöltve lehetetlenítette el, az MPP saját elnökének foglya lett.
Ők viszont – az autonomista kemény mag tagjai – ugyanazok maradtak, akik voltak. Miként Szilágyi Zsolt, a kongresszuson újraválasztott elnök joggal mutatott rá beszédében: nekik nincsenek korrupciós ügyeik és egyáltalában ügyeik, ők több mint negyed évszázada ugyanazokat az értékeket, eszméket és programot képviselik, amit két szóban is meg lehet fogalmazni: nemzet és demokrácia.
Ha pedig e két – meglehetősen elvont és lényegében mindenki által színleg felvállalt – eszmét programcélkitűzésekre, stratégiára bontjuk, akkor ez egyik oldalról mindenekelőtt az átlátható, korrupciómentes közéletet és a jogbiztonságot jelenti, a másik oldalról pedig az autonómia-gondolat következetes képviseletét. Az autonómiáét, aminél többet követelni a jelen geopolitikai helyzetben nem reális, kevesebbet viszont nem érdemes. Autonómiát pedig csak úgy lehet elérni, ha a célhoz keresünk eszközöket, és nem a vélt többségi tűrőképességhez igazítjuk a célokat, mert ez a politika egyenlő a középtávú beolvadással.
Másként állnánk, ha e gondolat már akkor az egységes RMDSZ programjának középpontjába került volna, amikor még cseppfolyós volt a helyzet, és a következetes kiállással megerősített gondolatoknak valóságteremtő erejük volt. A kilencvenes évek elején a párt védnöke, Tőkés László által is a kongresszuson joggal emlegetett Neptun-ügy idején épp a fordítottját kellett volna tenni, mint amit a védnök által megnevezett politikusok – Frunda György, Borbély László és Tokay György – műveltek. Ők abban segítettek a nyíltan magyarellenes román hatalomnak, hogy az kisebbségbarát színben tetszelegjen ahelyett, hogy minden erőt arra összpontosítottak volna, hogy a nemzetközi rendezést igénylő problémák listájára Erdély is felkerüljön.
Migránsok és őshonos kisebbségek
Több felszólaló – köztük Szili Katalin autonómiaügyi miniszterelnöki megbízott és Tőkés László – üdvözlő beszédében megemlítette a migránsválságot, amit jómagam Európa tervszerű muszlim megszállásának szoktam nevezni. A jelenség nem teremt kedvező nemzetközi körülményeket az autonómiaharchoz több szempontból sem. Jogos érvelést hallhattunk Szili Katalin részéről: különbséget kell tenni a bevándorlók jogai és az őshonos kisebbségek jogai között, ami nem jelent diszkriminációt az eltérő történelmi léthelyzetből kifolyólag. Egy bevándorlótól a beilleszkedésen túl akár az asszimilációt is el lehet várni. Viszont egy olyan közösség, amely több mint ezer éve él szülőföldjén, és csak a határ vándorolt át a feje felett, joggal követeli, hogy közjogi jogosítványok birtokában évezredes államalkotó tapasztalatára hagyatkozva megszervezhesse önmagát. Ahogyan Izsák Balázsnak a kongresszushoz intézett és Thamó Csaba, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke által felolvasott üzenetében fogalmazódott meg.
A másik oldalról a nemzetek megmaradását, a nemzeti kultúrák ápolását fontosnak tartó erők a nemzetállam erősítését támogatják. Amikor a különböző elemzők – a baloldaltól a kérdést a maga teljes mélységében a lehető legőszintébben felvázoló Drábik Jánosig – a globalisták és lokalisták vagy unionisták és szuverenitáspártiak ellentétéről beszélnek, akkor voltaképpen a szervezett magánhatalom és a nemzetállamok ellentétét tematizálják. Bármilyen abszurd is e helyzet, bárhol is éljünk a világon, magyarokként ennek a törésvonalnak a nemzetállami oldalán lehetünk csak, mert az ellenerő mindent meg akar szüntetni, amit a nemzeti kultúrák építettek fel Európában.
Letisztultak a pártbeli viszonyok
Az EMNP két évvel ezelőtti kongresszusa aligha hagyott kellemes élményt a résztvevőkben. Az akkori viták – amelyek az eseményt megelőzték – rányomták bélyegüket a közös munkára. A sikertelenség egymásra mutogatást eredményezett. A minap lezajlott gyűlés ezzel ellentétben erőt, egyetértést és felkészültséget sugárzott. Vélhetően mindenkinek volt ideje magáévá tenni azt a kézenfekvő alapelvet, hogy többre jutunk, ha nem egymásra acsarkodunk, hanem megfogjuk egymás kezét, és szövetségest látunk a másikban, nem vetélytársat.
Ezt üzeni az elnökség kibővítése és a fiatalítás is, aminek szimbolikus és egyben intézményi kifejeződése, hogy a párt ifjúsági szervezetének elnöke, Tőke Ervin alelnöki szinten képviseli azt a korosztályt, amely előbb-utóbb átveszi a stafétabotot az alapítóktól. Amiként a párt hivatalos kongresszusi közleménye is hangsúlyozza, az elnökség átlagéletkora 39 év, ami kifejezetten jó, reménykeltő üzenet. Tagja lett az elnökségnek az Erdélyi Magyar Ifjak élén már bátorságát és szervezőkészségét bizonyító Soós Sándor is, akit – mint a kongresszus előtti régiós megmérettetés igazolja – masszívan támogatnak a közép-erdélyi szervezetek.
Annak ellenére, hogy a 2016-os választási esztendőben nem sok babér termett a pártnak – az önkormányzatokban csak pozícióőrzésre futotta, az országos választáson pedig a realitásokat és a magyar kormány elvárását tudomásul véve nem indult –, a mostani az előrelépés ígéretének kongresszusa volt, a Németh Zsolt által hobbitoknak nevezett autonomisták rendezték soraikat. Ezt sugallta az alapszabályzat és a program lényegében vita nélküli módosítása, a feszültségmentes együttmunkálkodás. Nemzetstratégiai szempontból ez azért is fontos, mert immár csak ők maradtak talpon a nemzeti autonomista oldalon, az MPP ugyanis aligha fog szabadulni az RMDSZ rontó öleléséből. Tőkés László az erdélyi nemzeti oldal egyesítésére hívott fel, ami lényegében azt jelenti, hogy az EMNP örömmel várja soraiba azokat az MPP-seket, akik számára elfogadhatatlan a párt mai, önfeladó politikája.
Ha az EMNP erejéből nem is telik annyira, hogy választáson verje meg az RMDSZ-t, az autonómiakövetelés ébren tartása és a külső nyomásgyakorlás fontos szerepkör. Ezt pedig – bizton állíthatjuk – megfelelően fogja betölteni ez a csapat. Tisztességgel, következetesen – ahogy mindig.
Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Félnek megszólalni románul a Hargita megyei diákok – mi a megoldás?
A Hargita megyei színmagyar falvakban továbbra is nagy fejtörést okoz a diákok, szülők és tanárok számára is, hogy a nyolcadikosok képességfelmérő vizsgáján rendre az országos átlag alatt teljesítenek román nyelvből és irodalomból. Annak jártunk utána, hol tart jelenleg a felzárkóztatás, illetve milyen megoldási lehetőségek vannak, mert több ötlet is megfogalmazódott már.
Vakáció van ugyan, de csütörtökön Csíkszentdomokoson a helyi és a szomszédos falvakban lakó nyolcadikosok számára románórát tartottak. A Felcsík Kistérségi Társulás kezdeményezésének, valamint a környékbeli romántanárok önkéntes munkájának köszönhetően a csíkcsicsói, a madéfalvi, a csíkrákosi, a csíkmadarasi, a csíkdánfalvi, a karcfalvi, a csíkszenttamási és a csíkszentdomokosi nyolcadikosok már a hegy alatt abrakolva ugyan, de a június 19. és 22. között zajló kisérettségire készülnek.
A tavalyi képességfelmérő vizsgán a Hargita megyei diákok 68 százaléka szerzett átmenő jegyet az első vizsgán, de a beiratkozóknak csak az 51,45 százaléka szerzett átmenő osztályzatot román nyelvből és irodalomból.
Mi lesz akkor, ha kinevetnek?
A vakációban is tanuló diákokat Görbe Péter főtanfelügyelő látogatta meg csütörtökön, akiket arra bátorított, hogy ne szégyelljenek megszólalni románul. Több nyolcadikos is elmondta, hogy értik a beszédet, azonban tényleg félnek megszólalni, elsősorban attól tartanak, hogy helytelenül beszélnek, és megbélyegzik őket emiatt. Ugyanakkor a vizsgával kapcsolatban elmondták, hogy a nyelv használatától való tartózkodás mellett, a vizsgadrukk is megnehezíti a dolgukat.
A főtanfelügyelő szerint pontosan ezt kell leküzdeni. „Amikor megtanultatok magyarul, akkor sem egyből tudtatok helyesen beszélni, így van ez a román nyelvvel is. Mi lesz akkor, ha kinevetnek? Nem történik semmi. Nektek az a dolgotok, hogy merjétek használni a nyelvet, idővel hozzászoktok, és maguktól jönnek majd a helyes szavak. Meglátjátok, hogy a mindennapi életben és a munkátokban is nagy szükség lesz a román nyelvre” – bátorította a megmérettetésre készülő diákokat a főtanfelügyelő.
Inkább beszéljenek, mint magoljanak
Bíró Katalin, a csíkkarcfalvi Mártonffy György Általános Iskola romántanára szerint nagyon fontos az, hogy a diákok által elsajátított szavak ne a passzív szókincsükbe kerüljenek be. Erre több módszer is van, ellenben a legbeváltabb, ha természetes környezetében használják a nyelvet.
„Az a legnagyobb baj, hogy nem mernek beszélni, mivel hiányos a szókincsük. Az az igazság, hogy itt Csíkban, nincs, ahol gyakorlatba ültessék a megszerzett tudást. Ugyanakkor a megtanult szavak nagy része idővel úgymond kihal. Viszont az a tapasztalatom, hogy akik elkerülnek egyetemre, nagyobb városba, előjönnek ezek a passzív szókincsükben rejlő szavak. Hogyha valamit helyesen sikerül elsajátítaniuk, akkor az megmarad” – magyarázta a karcfalvi iskola romántanára, aki sok diákjára büszke. Azt mondja, hogy nagyon igyekvőek, román nyelvű táborokban is részt vesznek.
„Több diákom is mesélte, hogy román többségű városokban, rokonoknál járva, eleinte félénkek voltak, mert csak kevés dolgot értettek meg a mindennapi beszédből, de már a harmadik-negyedik napon kapnak annyi bátorságot, hogy beszéljenek. Nagyon érdekes ez a folyamat, és ez is bizonyítja, hogy nyelvet csak így lehet tanulni” – mondta.
A tanárnő szerint az is nagyon fontos, hogy ne csak a nyelvtani szabályokat tanulják meg a gyermekek, hanem a szavak helyes használatát is. A nemek közötti egyeztetés is fejtörést okoz nekik, ellenben azt figyelte meg az írással, fogalmazással kapcsolatban, hogyha valaki sokat olvas románul – például azokat a rövid meséket, novellákat, amiket ajánlanak a tanárok –, akkor könnyebben megy az egyeztetés is.
„Igyekszünk olyan házi olvasmányt felhagyni, amelyekben kevés a tájszólási és az archaikus szó. Megemlítjük őket órán, de a megtanításukra nem fektetek nagy hangsúlyt, mert nem tartom hasznosnak halmozni azt a tudást, ezt személyesen is merem vállalni” – fejtette ki a pedagógus.
A következő tanévtől sok minden változhat
A Felcsíki Kistérségi Társulás elnöke, Csíkszentdomokos polgármestere, Karda Róbert ötlete volt a vizsgafelkészítők megszervezése. Mint mondta, aggasztóak az elmúlt évek eredményei, ezért született meg az ötlet az ingyenes felkészítőre. A polgármester azt mondta, hogy a következő tanévtől egész évben tartanak majd ilyen különórákat, ugyanakkor Balánbányán és Bélborban szerveznének tábort az általános iskolások számára, román gyermekekkel közösen, hogy együtt, játszva tanulják a nyelvet.
Görbe Péter azzal biztatott, hogy ha minden igaz, jövőben már a kisebbségek számára összeállított speciális tanterv szerint, idegen nyelvként oktatják a románt a magyar diákoknak.
A romántanárokat külön készítik fel
Külön felkészítésben részesültek Hargita megyében azok a romántanárok, akik a nyolcadikosok képességfelmérő dolgozatait és az érettségi dolgozatokat javítják majd. A román nyelv és irodalom oktatásáért felelős tanfelügyelőtől, Manuela Nicoleta Stîngátől származó kezdeményezés célja, hogy egységes szemléletmód alapján és objektíven történjen a vizsgadolgozatok kiértékelése – közölte az Agerpres hírügynökséggel a Hargita Megyei Tanfelügyelőség.
A tanárok kiválasztása és képzése már év elején elkezdődött, és ez lesz az első alkalom Hargita megyében, hogy külön testületet hoznak létre az országos szintű vizsgák kiértékelésére.
Manuela Nicoleta Stîngă román nyelv és irodalom tanfelügyelő úgy nyilatkozott: a tanárok önként jelentkeztek a kiértékelő testületbe, a válogatás pedig két szakaszban zajlott. Az első szakaszban 69 tanár vett részt a felkészítőn, akik a vizsgák módszertanának és elbírálási feltételeinek megbeszélése után, közösen végezték a próba-képességvizsgán és a próbaérettségin írt dolgozatok kiértékelését.
A kiértékelések eredményeképpen hatvan román nyelv- és irodalomtanár került be a testületbe, amelynek tagjai a képességfelmérő és az érettségi dolgozatokat javítják majd ki, „egy egységes kiértékelési szempont érdekében, tekintve, hogy a tételek többsége szubjektív jellegű”.
Kovács Boglárka / maszol.ro

Mesék és drámák (Gyermekszínjátszó találkozó)
Tizenegyedik alkalommal szervezték meg az országos gyermekszínjátszó találkozót a héten Sepsiszentgyörgyön, s bár a vakáció miatt a szokásosnál jóval kevesebben voltak a színpadon és a teremben is, a bemutatott produkciók színvonalából, a rendezvény hangulatából ez semmit sem von le.
Az első napon – csütörtökön – a kisebbek, az I–IV. osztályosok léptek fel, összesen nyolc csapat, és ezek közül csak az egyik érkezett más megyéből: a már évek óta visszajáró régeni Petru Maior Líceumé, akik dicsérettel tértek haza; a Kerek tallér népmesét játszották el. Ugyancsak dicséretet kapott a székelyszáldobosi iskola A főtt borsó történetével, valamint a házigazda Váradi József-iskola Az ördög három arany hajszáláért. Harmadik díjjal a csernátoni Végh Antal-iskola gyermekszínjátszóit jutalmazták Kacor király megelevenítéséért, második helyezést két kézdivásárhelyi iskola, a Molnár Józsiás és a Nagy Mózes csapatai értek el, előbbi a Költői verseny a négyszögletű kerek erdőben, utóbbi A tizenkét csóka produkcióval. Az első díjat a baróti Gyermekek Palotája nyerte el A tök és a csikó meséjének színrevitelével. A díjkiosztás előtt, amíg a zsűri izzadt, a Kicsi óriások tehetségkutató győztese, Zöldi Lara hatodikos sepsiszentgyörgyi diák énekelt társainak, Benkő Éva pedig mesével és játékkal foglalta le a gyermekeket. A második nap – pénteken – az V–VIII. osztályos csapatoké volt a színpad, ezek közül csak a lemhényi Bem József-iskola képviselte Háromszéket, és ezért részvételi díjat kapott A szegény ember három fogával. Dicséretre érdemesítették a régeni Petru Maior Líceum gimnazistáit Vadas László Pótvizsga című darabjának előadásáért, harmadik díjat azonban nem osztottak. Második helyen az etédi Jósika Miklós-iskola diákjai végeztek Arany János Ágnes asszony című balladájával, első a kőrispataki általános iskola Hová lettél kamaszkor? című produkciója (fotó) lett. Érdekesség, hogy mindkét Hargita megyei faluban ugyanaz a pedagógus, Kiss-Márton Rozália tanárnő a színjátszók vezetője. A rangsorolást héttagú zsűri végezte: Prezsmer Boglárka dramaturg, Nagy-Lázár József bábszínész, Ambrus Ágnes tanárnő, Szőcs Imola és Bokros Attila tanfelügyelő, valamint Berde Éva tanítónő (csütörtökön), illetve Incze Melinda tanárnő (pénteken). A díjkiosztás mellett hagyományosan szakmai kiértékelést is tartottak, és ennek van is keletje, a visszatérő csapatokon, irányítóikon látszik, hogy jobban felkészültek – közölte a találkozót szervező Péter Kinga tanítónő, aki azt is elmondta: jó volt szétválasztani a különböző korcsoportokat, mert egész más a hangulat: a kicsik még mesevilágban élnek, ahol minden lehetséges, a jó elnyeri jutalmát, a rossz a büntetését, a nagyobbak pedig már igazi drámákat adnak elő, esetenként megrázó hitelességgel.
Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Horaţiu Pepine: Újra a magyarkérdésről
A képviselőházban tíz nappal ezelőtt megszavazott egyik törvény arra kötelezi a jelentős számú magyar lakossággal rendelkező régiókban lévő kórházakat, hogy magyarul tudó egészségügyi személyzetet is alkalmazzanak. Érdekes, hogy bár az ellenzék is megszavazta a törvényt, utólag több NLP-s (Nemzeti Liberális Párt), NMP-s (Népi Mozgalom Párt) és MRSZ-es (Mentsétek Meg Romániát Szövetség) képviselő óvást nyújtott be az alkotmánybíróságon arra hivatkozva, hogy a törvény egy liberális állam szemszögéből nézve elfogadhatatlan különbségeket tesz az állampolgárok között. Az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor demagógiával és magyarellenességgel vádolta meg őket: „Az NLP, az MRSZ és az NMP alkotmánybírósági óvása kisebbségekkel szembeni ellenséges viselkedést képvisel.”
Ha belemegyünk a jogi részletekbe, a végén már semmit sem fogunk érteni. Azt azért el kell mondani, hogy az EU-csatlakozás előkészítésének időszakában elfogadott román törvények – általános megfogalmazásban – egy sor kedvezményt írnak elő a nemzeti kisebbségek számára ott, ahol a lakosság legalább 20 százalékát teszik ki. A küszöbről nagy vita volt annak idején, mert éppen egy olyan város maradt ki belőle, mint Kolozsvár, amelynek a múlt évszázad második felében bekövetkezett demográfiai változása jelentősen lecsökkentette a magyar lakosság arányát, holott az korábban többségben volt. Ez a magyarázata annak, hogy miért éppen a történelme során a magyar kultúrához annyira szorosan kötődő Kolozsváron nincsenek kétnyelvű feliratok. A román törvényalkotó úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a kérdés történelmi dimenzióját, és csak a jelenlegi etnikai struktúrát veszi figyelembe. Ez a megközelítés azonban teljesen értelmezhetetlenné teszi a város kulturális örökségét. Gheorghe Funar adminisztrációjának korszakában a város központja olyan régészeti ásatások terepévé vált, amelyekkel 2000 évvel ezelőtti, a római korszakhoz tartozó leleteket akartak újra napvilágra hozni, hogy azokkal homályosítsák el a XIV. századi katedrálist, és némileg minimalizálják jelenlétét. Bár a következő adminisztrációk szerencsére lezárták az ásatási helyszínt, felfogva, hogy ez hibás irány, mégis folytatták annak a szerepnek a kisebbítését, amelyet a magyarok töltöttek be a város felépítésében. Még a volt Bolyai Tudományegyetemen (a jelenlegi Babeş–Bolyai Tudományegyetem) sem lehet alapítói nyelvén feliratot találni. Ez furcsa, és különösen az a meglepő, hogy a város művelt románjai nem fogják fel: éppen maga a kultúra kötelezné őket a magyar feliratok elfogadására. A politika erőviszonyok kérdése, és a románok e téren letették a garast, de a kultúrának az az erénye, hogy megfoghatatlan kritériumok szerint rendezi újra a dolgokat. Végül szigorúan a törvény lényegére visszatérve, az a lakosság ötödének kritériumán kívül előírja a legalább 5000 főnyi magyar lakos esetében is annak alkalmazását. Ez az új elem, és ugyancsak ez a botrány forrása is. A liberálisok és a többi ellenzéki előbb megszavazta a törvényt, majd ráébredtek, hogy olyan kritériumot fogadtak el, amelynek értelmében – lassan-lassan – Kolozsváron és más nagyobb erdélyi városokban is a törvény a kisebbségben lévő magyarok javára dolgozna. Pontosan ott, ahonnan az utóbbi évtizedekben a magyarok kezdtek elvándorolni. Gyakorlatilag kerülő úton visszatérünk a két évtizeddel ezelőtti vitákhoz. Nem tudjuk, hogy mi a magyarok véleménye a kérdésről, miként azt a történelmi érzést sem tudjuk megtapasztalni, amely őket szembeállítja és mégis összeköti a románokkal. Viszont javaslatot tehetünk arra, hogy egy, a múlt évszázad harmadik évtizedében történt epizódból kiindulva mit kellene a többségben lévő románoknak tenniük. Az erdélyi románok 1918 után, természetesen egy rendkívüli nemzeti győzelemből fakadó lelkesedés hatása alatt, megkezdték a régi intézmények felszámolását és új, román intézmények felállítását. A Bolyai Tudományegyetem is a célkeresztjükbe került. Az erdélyi románizmus egyik jelentős harcosa, Onisifor Ghibu visszaemlékezéseiben elmeséli, mennyire fel volt háborodva, hogy – többek között – Nicolae Iorga határozottan ellenezte a magyar tudományegyetem felszámolását, arra hívva fel az erdélyiek figyelmét, hogy még nem rendelkeznek olyan intellektuális forrásokkal, melyek alapján a magyar intézménnyel legalább azonos szinten lévő román egyetemet hozhatnának létre. Ugyanez volt a véleménye a bukaresti kormány tagjainak is, akik mind Nyugaton végezték tanulmányaikat. A román politikai elit akkor felfogta, hogy a román nemzeti győzelem legitimitása nem nyerheti el a világ szemében a teljes elfogadottságot, ha egy régi civilizáció lerombolóiként mutatkoznak meg. Következésképpen annak az epizódnak az a tanulsága, hogy a történelmi ellenségek kulturális sikereivel szembeni tisztelet a jó irány, amely nemcsak a világ elismerését szavatolta, de a saját kulturális emancipációt is. Bár azóta sok minden megváltozott, továbbra is a – többek között magyar – történelmi örökség iránti tisztelet a helyes irány. Márpedig, ha a mai román politika képes ezt alaposan megérteni, akkor meglehet, hogy a részletkérdésekre is képes lesz majd jobb megoldásokat találni. dw.com; Főtér; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Életmorzsák (A gyergyószentmiklósi Figura színház előadása)
Mindenekelőtt a darabvállalás bátorsága volt az, ami megragadott a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház Közel sincs már e vadság erdeinkben című előadásával kapcsolatosan, de ezzel együtt sok más szempontból is emlékezetes számomra ez a produkció. A világ hétköznapi érzékelése, a megértés általános gyakorlata elég hamar feladja a harcot az előadás iszonyú képzavara előtt, és valahogy mégis működik a befogadás, belopja magát szívünkbe ez a különös, abszurd helyzet-parádé.
Három egyforma edzőruhát viselő alak egy tévéreklámból, akik közül egyik haldoklást mímelve folyton üzenni akar az anyjának, a másik egy váratlan szerelmi viszonyt szeretne feléleszteni, a harmadik pedig a tévé rabságában él, és állandóan a vízállás iránt érdeklődik. Aztán különböző párok és furcsa egyének találkozása, miközben arctalan, tragikus sorsú alakok húzódnak meg a háttérben. És különböző párbeszéd-variációk erre a témára, az arcokban rejlő lehetőségekről, jövendőbeli feleségekről, tévéből kicsúszó lábakról, passzentos kis bugyikról, ajándékba szánt székekről, házfalakra írt üzenetekről, az ember fejét eltaláló csöpögésről, leégett, de újjáépített lakásról, többszöri gondolkodási időt igénylő házassági ajánlatokról és sok másról. Theresia Walser abszurd vígjátékából rendkívül gazdag, összetett jelentésrétegekkel bíró produkció született Botos Bálint rendezésében. Hogy pontosan miről is szól ez a groteszkségében is szokatlanul költői szöveg, azt nehéz lenne megfogalmazni, azonban minduntalan az a kérdés merül fel a nézőben előadás közben, hogy vajon kik ezek az emberek, honnan jöttek és merre tartanak a világban.
A díszlet egy különös szeméttelep. Hátul aluljáró falfestményei vagy talán a berlini fal romos maradványai, annak tövében meztelen divatbábuk, középen egy jókora szemétkupac tévével, diszkógömbbel. Csupa olyan tárgy, mely meghatároz bennünket. Hátul a múlt erős emlékei, előtérben a divat, szórakozás, virtuális valóság. És közben az egész teret betöltik a széttépett, összegyűrt újságlapok, a végtelen, összefüggéstelen információrengeteg. A jelmezek is karakteresek, de nem nőnek a szereplők fölé, inkább segítenek nekik megtalálni az egymáshoz vezető utat ezekben az állandóan változó, átalakuló, ismétlődő jelenetfragmentumokban. A szöveg érthető, de értelmezhetetlen törmelékhalom, melyben úgy működik a kommunikáció, hogy az érzelmek, szenvedélyek, indulatok minduntalan leválnak a szavakról, és egymásnak élesen ellentmondó világokba mutogatnak. Számtalan kis mikrohelyzet egy törékeny kompozícióban, mely nemcsak a sorozatosan össze nem illő replikák miatt okozhat fejtörést a színészeknek, hanem amiatt is, hogy ha valahol visszaesik a közönség figyelmét irányító érzelmi töltet, valószínűleg egészen összeomlik a kártyavár. Az életidegen helyzetekben azonban mégis születnek megrázóan őszinte pillanatok, a magány, a szeretetvágy erős hangja olykor kontextustól függetlenül is a lelkünk mélyéig hatol. Talán a szentgyörgyi Bocsárdi Magor zenéjének is van egy kis szerepe ebben, aki színészként is közreműködik az előadásban, és semmilyen szempontból sem lóg ki a profi színészek sorából. A rendezés ravaszsága, hogy nincs benne ravaszság. A darab azáltal nyeri el a megszokottól eltérő, különös értelmét, hogy a színészek alázattal viszonyulnak a szöveghez, komolyan veszik a replikákat. Úgy mozgatják a néző fantáziáját, hogy időnként éles képet vetítenek elé, máskor csupán sejtéseket provokálnak, néha idézőjelbe tesznek jelentéseket, máskor kitágítják a horizontot, hogy a néző asszociáljon, úgy érezvén magát, mint aki megértette az összefüggéseket, és nemsokára értelmet nyer számára az egész történet. Aztán újra elveszítjük a fonalat, és újra megtaláljuk. Segítenek a poénok ebben, melyeken csak akkor nevet az ember, ha felfogja a helyzet igazságát. Mert ha alig értjük is, amit látunk, minduntalan azt érezzük, hogy igazak a tekintetek, az egymásnak feszülések és egymástól való elfordulások, a felvetett problémák iránti érdeklődés vagy érdektelenség, a szándékok, indulatok, vallomások. És mi más a jó színház, mint a megélt állapotok igazsága... Mintha egy összetört tükörben szemléltük volna a világot. Voltak összefüggések, melyeket értettünk, másokat alig, egyes tükördarabkákban torzítva láttuk a valóságot. Az életben is így működik a befogadás: megértjük az értelmes szavakat, nevetünk a vicceken, átérezzük mások örömét, bánatát. Életmorzsákat gyűjtögetünk, és próbáljuk megtalálni általuk az igazságot.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Ó, Helikon, ihless meg…”
Május 3-án töltené a nyolcvanat. Nyolc éve kellett távoznia. Számos 1937-es születésű, jó erőben lévő kortársa él még közöttünk, Adamovits Sándor is velünk lehetne. Kutatna, írna, szervezne rendületlenül. Ahogy tette csendben, kitartóan, céltudatosan több évtizeden át. Tovább keresné, mi az, amit még ki lehetne deríteni egykori szellemi nagyjaink, helikoni íróink életéről, munkásságáról, szaporítaná a róluk szóló cikkek, könyvek sorát, igyekezne gyarapítani az emléküket őrző rendezvényeket. Sajnos feltételes módot kell használnunk, életműve 2009-ben lezárult. Kötetei – A Helikon házigazdája, a Kapuk, kopják, haranglábak, A vécsi vár vendégei, a Helikoni nagyasszonyok és az utolsó, a halála előtt nem sokkal megjelentetett Szellemi helyszínelés Nagyenyedtől Marosvécsig – fellapozhatók, sok érdekességet, irodalom- és helytörténeti tudnivalót kínálva, haszonnal forgathatók. Aki azonban barátjának, jó ismerősének tekinthette Adamovits Sándort, az mindenekelőtt megnyerő, rokonszenves egyéniségét őrizte meg magában. És ez a személyesebb, ez az, amit az idő kevésbé homályosít el.
Úgy adódott, hogy nem csak közírói, szerkesztői munkásságát, néprajzos és irodalomtörténészi megszállottságát, a nyugdíjazása utáni időszakban rendkívül megpendült alkotó, szervező ténykedését követhettem nyomon, nem csupán a Helikon – Kemény János Alapítvány kurátoraiként dolgozhattunk együtt és szurkolhattunk a felújított marosvécsi találkozók, emlékünnepségek sikeréért, ifjúkori élménytárunkban is megannyi közös pontot, mozzanatot, értéket tarthattunk számon. Nagyenyed, a Bethlen Kollégium neki is, nekem is kimeríthetetlen élményforrást jelentett. Ő egy másik fontos erdélyi településen, Déván született, és ott töltötte gyermekkora első évtizedét, az Őrhegy alatti város azonban annyira meghatározta szellemi habitusát, akárha a szülőhelye lett volna. Azt hiszem, jelképesen annak is tartotta. Csillapíthatatlan helikoni vonzalmai is minden bizonnyal az enyedi helikonisták – Áprily Lajos, Kemény János, Szentimrei Jenő, Berde Mária, Sipos Domokos, Kacsó Sándor, Jékely Zoltán, Vita Zsigmond – hatására mélyültek el benne. Nagyon ragaszkodott Nagyenyedhez, s megpróbálta hatványozottan visszaadni mindazt, amivel a hely szelleme feltöltötte. Persze Marosvásárhelyt is lelkes lokálpatriótaként vallotta a magáénak. És Erdély több más térségét, települését is hasonlóan példás kitartással, módszerességgel térképezte fel magának. Az emberi kapcsolatai révén is. Egyik legfigyelemreméltóbb adottsága éppen ez a közvetlenség, bizalomgerjesztő képesség volt, amellyel a legkülönbözőbb életkorú és beállítottságú, felkészültségű embereket meg tudta szólítani, emlékidézésre, mesélésre tudta késztetni, ily módon könnyen feledésbe merülő információkat előcsalogatva a memória bugyraiból. Több száz közreadott írásához, irodalom- és kultúrtörténeti, néprajzi cikkéhez, fotójához, lexikoni szócikkéhez így is szerzett adatokat, amiket aztán tudományos alapossággal, ellenőrizve, kibővítve, megerősítve hozhatott nyilvánosságra. Aligha volt még egy olyan személy, aki ekképpen annyi érdekességet, lappangó információt derített volna fel például a marosvécsi emlékekről, mint ő. Az, hogy a helikoni örökség ma is eleven a honi magyar köztudatban, a Helikon – Kemény János Alapítványnak is jelentős mértékben köszönhető, amelynek élén mintegy évtizeden át Adamovits Sándor munkálkodott nagy odaadással. Az elhunyta után alapított Kemény János-emlékdíj méltó elismerése az elnöki teljesítményének.
E születésnapi sorok fölé címként az első marosvécsi találkozó egyik költő résztvevője, Bartalis János emlékkönyvbe írt fohászából idéztem egy részletet. A lírikus az 1926-os összejövetelen jelen levő több más írótársával együtt Bornemisza Elemérné kérésére vetette papírra az induláshoz fűződő gondolatait. A köszöntőket Adamovits Sándor egyik írásában olvashatjuk egybegyűjtve, a Művelődésben jelentette meg 2008-ban. Ki tudja, hányszor fohászkodott ő maga is a Helikonhoz ihletért? Nem hiába. Könyvei tartalmasan, adatgazdagon, olvasmányosan gyarapítják az irodalombarátokat.
N.M.K.
Adamovits Sándor /Déva, 1937. máj. 3. – Marosvásárhely, 2009. júl. 18./ Népújság (Marosvásárhely)

Marx József 25 éve távozott
Iskolateremtő fotóművész – ezzel a minősítéssel ajándékozták meg hívei, tanítványai Marosvásárhelyen, Erdélyben – Romániában, ahol kiállítások százain vett részt aktivitásának fél évszázadnyi szakaszában. A művészbarát közösség hálás és nagylelkű. Marx József 103 éve született, 25 éve távozott. Emlékét a nevét viselő fotóklubokban tevékenykedő, időközben mesterekké izmosodó tanítványok és azok újabb tanítványai ápolják.
Közel harminc évig dolgoztunk egymás mellett a képes lap szerkesztőségének kiutalt dohos pincében, a korszerűtlen technikával ellátott fotólaboratóriumban. Volt rá időnk, hogy kölcsönösen beszámoljunk fotográfusi élményeinkről. De csak ritkán éltünk ezzel a lehetőséggel. Marx Jóska nem fukarkodott az idejével, ha bármilyen technikai kérdéssel zaklattam – és tettem ezt gyakran, mert mindvégig ügyetlenül laboráltam. Ennél azonban izgalmasabb, további életpályámra nézve meghatározó jelentőségű volt, amikor kéretlenül is kifürkészte egy-egy érdekesebbnek ígérkező felvételből a kiemelésre (kinagyításra) érdemes részletet. Akár a többi, soktucatnyi marosvásárhelyi fiatal fotóst, engem is ő biztatott: már az expozíció, a képalkotást megelőző pillanatokban (órákban, napokban) azzal az igénnyel vegyük kézbe a kamerát, hogy a születendő fotográfia kiállításon tolmácsolja majd szerzője érzelmeit, gondolatait. Kollégái, tanítványai bemutatásra alkalmasnak ítélt képeinek jobban örvendett, mint a sajátjainak. Utóbbiakról nagyjából tudta, hol és hogyan fogják fogadni, de az első sikereit megélő tanítvány örömében fele-fele arányban osztozott.
Nem szóltam még a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség különböző (AFIAP, EFIAP, HON. EFIAP) címeinek odaítéléséről. Elsőként kapta meg a rangos kitüntetéseket. Követték évek múltán legjobb tanítványai.
A múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben a Kriterion Kiadó távlati terveiben szerepelt az erdélyi fotográfia történetét, ennek keretében kiemelkedő alkotóit is bemutató monográfiasorozat kiadása. A bevezető tanulmányokat tartalmazó két kötet (Orbán Balázs: Székelyföld képekben; Teleki Samu Afrikában) megjelentetése nyomán további három szerkesztéséről tárgyaltunk: Százéves fotóriport Erdélyről; Józsa Béla betiltott szociofotó-kiállítása; Marx József-monográfia. Botár Emma, a Kriterion szerkesztője külön levélben jelezte: elgondolásuk szerint a Marx Józsefet bemutató kötet lehetne az első. Párhuzamosan foglalkoztam a jelzett témákhoz kapcsolódó anyag gyűjtésével. Tapasztalnom kellett, hogy a hozzánk olyan közel álló Jóska bácsiról is oly keveset tudunk. Nem az ő hibája, hogy gazdag tapasztalatait, fotográfusként megélt történeteit már korábban nem rögzítette írásban, vagy legalább mélyinterjúk formájában. Működésének idején Erdélyországban még nem mutatkozott érdeklődés a fotóművészek emlékezései iránt, ami például Budapesten már napirenden szerepelt.
Remekbe sikerült felvétele a két világháború közti húsz esztendő erdélyi irodalmi életének nagy játékosait, Kós Károlyt és Kemény Jánost örökíti meg ritka találkozásuk perceiben. Miről beszélgettek a Varjú-, illetve a vécsi vár irodalomalkotó és -szervező tulajdonosai? Szóba került a fotográfia és a műemlékvédelem, vagy az írótalálkozók és a fényképészek együttműködése? Harminc évig fotózta az erdélyi magyar színházak bemutatóit,
olykor művészeinek magánéleti eseményeit is. Hogyan rendezte át a fénykép követelte formában egyik-másik jelenetet? Engem, aki a realitásokat is jellemző adomakincs fogyasztója vagyok, igencsak érdekelne, ténylegesen megtörtént-e ama szóbeliség útján terjedő történet, miszerint Marx Jóska némi borravaló ellenében rávette egy tehervonat mozdonyvezetőjét: állítsa le nyílt pályán egy-két percre a szerelvényt, hogy az állványra szerelt tüköraknás gépével a különlegesen szép tájról, a naplementét megelőző fényviszonyok mellett sorozatfelvételt készítsen, színszűrők közbeiktatásával. Hétköznapi, mosolyra késztető kaland – abban az időben álmatlan éjszakákat eredményező botrány. Emlékezetem szerint 1962-ben, talán ’63-ban. Vagy más: az Új Élet hasábjain érzékeltetni kell a kollektivizálás, a falu szocialista átszervezésének diadalát. Címlapon kell ezt megoldani. Polgár Pista kollégám feladata, hogy kijelölje a közeli Szentanna köztiszteletnek örvendő családját, akit majd Marx József örökít meg a csatlakozás aláírásának pillanatában. Megtárgyalták a település pártalapszervezetének titkárával, az agrármérnökkel, kijelölték az erre politikailag is megfelelő gazdát. Innét már Marx vette át az irányítást. Terített asztal köré telepítette a népes famíliát, ünneplő ruha, népviselet, virágok az asztalon, óvodáskorú dédunoka figyeli, hogyan írja alá a belépési nyilatkozatot a család tiszteletre méltó nesztora. A kép megfelel az elvárásoknak – a gond ott kezdődik, hogy napok múltán kiderül: a dédnagytata már szemüveggel sem tud olvasni. A falu népe röhög, az írja alá a belépési nyilatkozatot, akit vaksággal vert meg a Fennvaló. A hatalomnak nincs humorérzéke, a pártbizottság intézkedő elvtársa követeli az éberséghiányban szenvedő szerkesztők példás megbüntetését. Sütő Andrásnak kellett többszörösen interveniálnia – a pohár vízben kavart viharon túljutottunk. Ma már talán az egyedüli vagyok, aki emlékezik erre és több hasonló történetre.
Nem tudom, vajon másoknak is elmondta-e, a háború idején, Ukrajnában, ahol tiszti rangban az adminisztrációval foglalkozott, rendszeresen fényképezett. Visszavonulás idején mintegy kétezer negatívját egy vízhatlan dobozba helyezte. Hosszú évekkel később, amikor a szovjet hadifogságból szabadult, nem volt lehetősége felkutatni az anyagot. Nem tudni, milyen érzéssel fogadnánk, ha most a véletlen játéka folytán előkerülne. Néhány felvételéről részletesen beszámolt. Meglehet, mára már mást olvasnánk ki belőlük, mint amit szerzőjük az exponálás idején gondolt. Hasonló történet: Roman Vishniac világhírű művészfotós 16.000 felvételt készített Közép-Európa országaiban a harmincas években. A háború kitörésekor Amerikába menekült, de közben 2.000 felvételét Dél-Franciaországban elásta. Rokona találta meg az anyagot. Az ebből összeállított kiállítást meghordozták a világ legjelentősebb kiállítótermeiben.
A Marx Jóskát bemutató monográfiát végül is nem készítettem el. A nyolcvanas évek közepétől nagymértékben romlottak a körülmények, súlyosbodott a látható és láthatatlan cenzúra. Az áttelepülés gondjaival küszködtem. Jánosházy György írta meg a monográfiát a diktatúrát követő szabadabb években.
Az olvasó elnézését kérem az anekdotázásért. A fotóriporteri szakma mint önálló, időnként művészi kvalitásokat megközelítő foglalkozás Erdélyben a múlt század ötvenes éveiben született meg: képes lapok (a kolozsvári Dolgozó Nő, Marosvásárhelyen a Művészet, illetve az Új Élet) szerkesztőségei, múzeumok félnormával foglalkoztatott munkatársai gyakorolták. Közöttük talán Marx Jóska volt az első, aki már korábban országszerte elismert művészként szerzett magának nevet, és „ereszkedett le” a pártpropaganda napi munkáját szolgáló fotóiparosok” szintjére. Ugyanakkor vele és általa nőtte ki magát az a nemzedék, amely (részben) a művészi színvonalhoz való közelítéssel szerzett magának rangot és tekintélyt a köztudatban.
Jóska a „gyöngyös bokréta”, a szép kép, a csillogó ellenfény korszak művészeinek igézetében alkotott. Akkor is, amikor egy konfekcióüzem lélekgyilkos futószalagja, vagy a tordai cementgyárak sötéten füstölgő kéményei tövében fókuszálta gépét a kijelölt témára. Az már az ő szellemiségéből következett, hogy az erdélyi magyar színházak produkcióit a nemzetközi szalonokban való kiállítások színvonalához igazodó fotókban, vagy a hajdani várak romos falait olyan képekben örökítette meg, hogy azok a művészettörténeti riportokat készítő Szépréti Lilla kötetének egyenértékű illusztrációi lehettek.
Az élet szépsége, annak örömei volt az ő igazi, belülről táplált élményanyaga. Minden bizonnyal találni akár több egyéni kiállításra alkalmas szociofotót, társadalmi kritikát tükröző felvételt gazdag filmotékájában. De nem ezeket kereste. Mindig szemem előtt lebeg az a „konfliktusos” felvétele, amely egy meglehetősen pufók kamaszt örökít meg, amint iskolatáskáját a fején egyensúlyozva, óvatosan lépdel egy vasúti sínen. Ha cipője csak néhány centit félrecsúszik, bizony le fog lépni a sínről, kockáztatva a hibátlanul megtett néhány tízméternyi sikerélményét. Nem beszélve arról, hogy a fejéről le fog pottyanni a nehéz táska. Amiben azonban nem találtatott törékeny üveganyag. Vagy: két kamasz, akik romos várkapu árnyékában, tilos biztonságában meghúzódva rágyújtanak egy cigire. A kép kedvéért, no meg Ada Kaleh (azóta elárasztott) szigetének romantikáját megörökítendő sorozatért utazott le az ország déli határára… Nem sorolom: pontos statisztikák árulkodnak a nemzetközi szalonokban több mint ezer kiállított képéről, az alkotásait értékelő díjak százairól, a romániai fotóművész-szövetség tiszteletbeli elnöki tisztségéről. De, gondolom, mások is megírták, én a laboratóriumban elhangzott beszélgetéseinket idézve jelzem: nem lehet túlértékelni azt a társadalompolitikai hatást, amivel a pártcenzúra által korlátok közé szorított amatőr fotóművészek alkotókedvét életben tudta tartani, ösztönözni, sőt fokozni. Évtizedekig tartó kulimunka volt ez. Csak ő tudta, mennyi utánajárás, kedveskedés, ingyenes családfotózás, ki tudja, még mi más szükségeltetett ahhoz, hogy öt földrész kiállítótermeibe eljussanak a Maros menti amatőr társadalom legjobb felvételei. A maga oldalára állítania a cenzúra jogkörével felruházott vámtisztet, a pártbizottság, a néptanács kulturális osztályán fontoskodó aktivistát. Tette ezt mosolyogva, panaszkodás nélkül, ismétlem: évtizedeken keresztül.
Erdélyi Lajos
*
Emlékezzünk!
Negyedszázada, 1992. április 30-án hunyt el Marx József fotóművész.
A marosvásárhelyi Szakszervezetek Művelődési Házában, a kor igényeihez alkalmazkodva, az ő kezdeményezésére kezdi meg működését 1953-ban a később Marosvásárhelyi Fotóklubként ismertté vált fotókör. Jóska bácsi (mi így szólítottuk) ekkor már komoly fotós tapasztalattal rendelkezik. Tizenhét éves korában szüleitől kapta első fényképezőgépét, kerékpáron és gyalog bejárta Nagyenyed környékét, fényképezte a tájat, az embereket. A fényképezés varázsa annyira megérinti, hogy szenvedélyévé válik, és meghatározza életpályáját. 1933-tól már rendszeres résztvevője a hazai és nemzetközi kiállításoknak, majd a háborút követően új lendülettel fényképez, lelkesít, és javaslatára a marosvásárhelyi üzemekben, intézményekben gomba módra alakulnak a fotókörök. Amikor az Új Élet képes folyóirat útjára indul, Sütő András főszerkesztő őt kéri fel, vállalja el a fotóriporteri teendőket. Itt dolgozik nyugdíjazásáig. Ez idő alatt fotóművészeti munkássága is kiteljesedik. Fényképeit kiállítják öt világrész majd minden országában, számtalan díjban, elismerésben részesül, dicsőséget szerezve városunknak, valamint az egyetemes magyar fotográfiának.
Mint fotóriporter bejárja Erdély falvait, városait. Jól megszerkesztett művészi képriportjaival bemutatja a kor embereit, azok mindennapjait. Közben keresi a találkozást a fényképezés kedvelőivel, beszél a kép szépségéről, a kidolgozás varázsáról. Jóska bácsi közéleti tevékenységének köszönhető, hogy az erdélyi városokban – Nagyvárad, Brassó, Nagykároly, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely – és más településeken fotókörök és fotóklubok alakulnak, melyek napjainkban is működnek. Követői szeretettel emlékeznek rá.
Mi, a Marosvásárhelyi Fotóklub mindenkori tagjai nagyon sokat köszönhetünk néhai mesterünknek. A fiatalok és kezdők biztatása, az őszinte beszélgetések a művészetről, a fényképezés szépségéről erős közösséget formált, mely tisztelettel tekint a több mint hat évtizedes múltra. Így vált egyértelművé, hogy a 60. évforduló alkalmával, 2013-ban a klub felvette alapítójának nevét, majd ezt követően Marx József Fotóklub néven működik. Szellemiségét tiszteljük, emlékét megőrizzük a következő nemzedékek számára.
A Marx József fotóklub nevében
Bálint Zsigmond / Népújság (Marosvásárhely)

A Magyar Költészet Napja, húsvét méltatása Lippán
Szerdán 17 órától a lippai Hildegardis Ház tárgyaló termében tartotta e havi ülését a helybeli Degré Alajos Olvasókör. Az irodalmi ülést a szép számú helybeli érdeklődő mellett a gyoroki József Attila Irodalmi kör két tagjai, Tusa Erzsébet és Simó Klára is megtisztelték a jelenlétükkel. Az egybegyűlteket Czernák Ferenc köszöntötte, aki a Magyar Költészet Napja, illetve a húsvét jelentőségét méltatta. A továbbiakban a jelen lévők József Attila, Ady Endre, Kosztolányi Dezső és Juhász Gyula húsvéttal kapcsolatos verseinek adtak hangot, de locsoló versikéket, húsvéti mondókákat is felolvastak. Czernák Ferenc elszavalta József Attila: A Dunánál című költeményét, ugyanakkor Márai Sándorról is megemlékezett, a Halotti beszéd című költeményének az elszavalásával. A felolvasásban közreműködött Barabás József, Détári Katalin, Igna Ilona, Gurmai András, Tóth Emil, Tusa Erzsébet, Veres Ildikó és Wonerth Loránd, aki egyben a rendezvény kiváló házigazdájának is bizonyult. A szerdai találkozó agapéval, kellemes, baráti beszélgetéssel zárult. Az Olvasókör a legközelebbi ülését Nagyszalontán tervezi az ottani Arany János Irodalmi Körrel közösen.
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

Sabin Gherman: Újra el akarják tőlünk venni Erdélyt a magyarok
Vajon építenek nekünk néhány autópályát, iskolát, kórházat is?Minden alkalommal, amikor éppen valami nagy tolvajlás zajlik, a Román Akadémia rendszeresen színre lép és a magyaroktól félti Romániát.
Februárban a tereken forrongtak az emberek, a Román Akadémia pedig hadba hívta a polgárokat Románia területi integritásának (!) megvédéséért, most a PSD (Szociáldemokrata Párt – a szerk.) zúzza porrá az egész román kutatást, az Akadémia pedig arról beszél nekünk, hogy Magyarország újrakezdi a Románia elleni propagandáját; a figyelmeztetést szerdán, Bukarestben fogalmazta meg a Román Akadémia a Nagyító alatt az információs hadviselés című konferencián.
A megfogalmazó ugyanaz az I. A. Pop, akadémikus, aki 1989 előtt a kommunista egyetemi hallgatók egyik vidéki kisfőnöke volt, ma pedig a nemzeti félelmek engedményese.
Ugooorjatok, mert Orbán Viktor Budapestre viszi Erdélyt, a pálinkafőző üstökkel együtt!
Nem a mi dolgunk, hogy Magyarország siratja a történelmét – mindegyik ország ezt teszi, mi is. Igen, Magyarország csaknem száz évvel ezelőtt elvesztette Erdélyt és ez még mindig nyílt seb, az övé. De azért gondoljuk csak végig: ha – ad absurdum – holnap elveszítenénk Moldvát, mi nem ugyanezt tennénk? Sitty-sutty, túllépnénk ezen? Mi nem csináltunk nemzeti ünnepet Besszarábia és Románia egyesülésének emlékéből, ezzel próbálva meg begyógyítani saját történelmi sebünket?
A hősiességünkkel és igazságosságunkkal dicsekszünk, de egy olyan országtól reszketünk, mely feleakkora, mint mi és amilyen igazságosak vagyunk, megtagadjuk tőle a jogot, hogy saját belátása szerint vélekedjen a saját történelméről.
Az lenne a mi sorsunk, hogy nem csinálunk semmit, de állandóan a szomszéd portáját lessük?
Ahelyett, hogy Erdélyben egy kiteljesedést látnának, ezek a nagy akadémikus urak az egészet gyűlöletre és rettegésre szűkítik le; és a gyűlöletet és rémületet azok felé irányítják – na, ki felé? –, akik felépítették azokat a városokat, melyekkel ma mi, románok büszkélkedünk. Ez az őrület, hogy Erdélynek muszáj piros-sárga-kéknek lennie, szintén a rrrománizmusnak ezektől a vállalkozóitól származik – valójában amennyire román Erdély, ugyanolyan mértékben magyar is, meg német is, de ha Bihar egyes szegleteibe mész, akkor még szlovák Erdélyt is találhatsz, ha meg Szamosújvárra – a hajdani Armenopolisba – mész, akkor láthatod az örmény örökséget. Olyan nehéz megérteni, hogy Erdélyben a kultúrák egyenlők és kiegészítik egymást? Nem vagy képes felfogni, hogy elmúlt száz év és itt az ideje előre tekinteni?
Amilyen gonoszak a magyarok, a debreceni kórházakban románul kezelnek, a nyíregyházi állatkertben románul is kapsz az állatokról tájékoztatást; Budapesten a helyi tömegközlekedés jegyautomatái román nyelven is eligazítanak. Amilyen gonoszak a magyarok, a gyulai román középiskolán a román elnevezés az első és a román trikolór is ki van tűzve az épületre. Esetleg nem mindig tejjel-mézzel folyó Kánaán a két ország politikusai közötti kapcsolat? Nem a politikusok találták fel az Édent, ők csak elénk furakodtak a sorban, mint mindig.
Lehet, hogy mielőtt másokat szidnánk, fel kellene tennünk magunknak a kérdést: hogyhogy másoknak vannak autópályáik, mi pedig, az ügyeletes győzők, még mindig földutakon – természetesen ősi földről van szó – tesszük tönkre a tengelyeinket. Náluk vajon miért vannak kórházak és iskolák és öntözőberendezések, nálunk pedig – minden európai pénz ellenére – ezek hiányoznak?
Aztán azt is meg kellene magunktól kérdeznünk, hogy náluk miért van megművelve minden talpalatnyi föld, nálunk pedig nincs, pedig mi egyek vagyunk a természettel. Azt már meg sem teszem, hogy összehasonlítsam a felújított, végső soron identitást generáló műemlékeiket a megyei tanácsi főnökök és művelődésügyi miniszterek között ide-oda tologatott romjainkkal. És igen, megemlítendő, hogy mások kormányfője a húsvétot a feleségével és a lányaival töltötte, miközben Hazánk Pártjának Főnöke óceáni halat horgászott, a bulvárlapba illő macájával együtt.
Valójában az a nagy baj, hogy ezek a „hivatalosságaink” placebo hatású történelmet akarnak, olyan században akarnak hasznosak lenni, melyet nem értenek. Magyarországról és Erdélyről beszélsz nekem, miközben Románia már egyesült Magyarországgal és Lengyelországgal és Portugáliával és Németországgal és még vagy húsz országgal?
Mennyit fogtál fel az Európai Unióból, az elveiből és az értékeiből? Mennyit értettél meg a NATO-ból? Arról beszélsz te nekem, hogy Budapesten van egy főosztály, mely majd Trianonról és Erdélyről fog értekezni? Na és?
Hol van a Román Akadémiában, a román kormányban az a főosztály, mely megmutatná, hogy jóléten és becsületességen keresztül a történelmek kibékíthetők egymással?
Vagy attól félünk, és azt szégyelljük, hogy a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlés Határozatába foglalt ígéretek pusztába kiáltott szavak maradtak?
Azt, hogy nem voltunk képesek átvezetni a hegyeken egy autópályát? Azt, hogy 2017-ben lesz száz éve – igen, elvtársak, Centenárium! – annak, hogy a Bodzai-hágón keresztül elkezdték megépíteni az Erdély és Munténia közötti vasúti összeköttetést és még mindig nincs kész? Azt, hogy a Szeret–Bărăgan-csatornára vonatkozó első tanulmányok, melyeket Davidescu professzor készített, már 1912-ben megvoltak és ez a csatorna, mely fél Moldvát kihúzná az éhezésből, még mindig nincs kész?
Ha a Román Akadémia becsületesen állna hozzá a küldetéséhez, akkor tízesével gyártaná a következő száz évre vonatkozó alapvetően fontos projekteket, elképzelést nyújtva arról, miként haladjon keresztül Románia egy olyan évszázadon, melyben annyi lehetőség és kihívás van, mint amennyi soha korábban a történelem folyamán. Megpróbálná meggyőzni a kormányon lévőket, hogy a képzett embereké a jövő és hogy az oktatásba történő befektetés sohasem mond csődöt. Hiába beszélnek ők mindenféle konferenciákon – nem így kell helyretenni egy ország csontozatát.
Mit nem képesek felfogni az akadémiai elvtársak: ők olyan politikusok alá adják a lovat, akik már nem képesek történelmi időt generálni Románia számára. A Nagy Párt előtt hajbókolnak, olyan országban akarnak okleveleket és címeket, ahol az oklevelek és címek már nem sokat érnek, ha nem te hurcolod a Nagy Vezér aktatáskáját. Vannak ott, a Győzelem (Victoriei) úti székházban néhányan, akik az aggódó ostoba logikája szerint porrá zúzzák Ion Heliade Rădulescu, Titu Maiorescu vagy Timotei Cipariu örökségét, ami 1989 előtt is működött, amikor Ceauşescu is Budapestről szóló hírekkel akarta csillapítani az éhségünket – és ahelyett, hogy ezek amiatt jajongnának, hogy Románia elveszíti Erdélyt, inkább körül kellene egy kicsit nézniük: Románia éppen önmagát veszíti el.
A Trianon 100 egy 22 személyből álló kutatócsoport, mely további 11 kutatócsoporttal együtt 2016-ban XX. századra vonatkozó történelmi kutatásokra nyert el a Magyar Tudományos Akadémiától egy kutatási alapot. A választott témának Trianon 100 a címe. A program öt évig zajlik a budapesti Történelemtudományi Intézet keretében.
Sabin Gherman / Romania Libera; Főtér; itthon.ma/szerintunk

Gyurcsány megvonná az erdélyiek szavazati jogát
Új, népszavazással megerősített alkotmányra, a kétharmados jogszabályok számának csökkentésére és az alapvető alkotmányos jogok védelmének növelésére van szükség Gyurcsány Ferenc szerint. A DK elnöke megvonná a szavazati jogot azoktól a külhoni magyaroktól, akik nem élnek a csonka hazában – tehát szinte mindegyikünktől.
Az Új Köztársaságért Alapítvány pénteki, a „IV. Magyar Köztársaság közjogi rendszere” című konferenciáján Gyurcsány Ferenc kijelentette: a mostani magyar alaptörvény illegitim, „lényegében egypárti diktátum” – tette hozzá indoklásként. Majd a preambulumra utalva kijelentette: meg kell szüntetni az alaptörvényt ideológiailag megalapozó rendelkezéseket. El kell törölni a kormányozhatóságot akadályozó szabályokat, radikálisan csökkenteni kell a kétharmados törvények számát, el kell távolítani a független intézmények éléről a pártkatonákat, az új alkotmányt pedig népszavazással kell majd megerősíteni – foglalta össze véleményét.
Gyurcsány Ferenc, bár nem tartja tisztességesnek a jelenlegi választási rendszert, de nem ért egyet egy arányos választási rendszer bevezetésével. Arányos választási rendszert az akar, aki vereségre készül, és minimalizálni akarja a vereségét – fogalmazott. A többségi rendszer viszont annak kedvez, aki győzni akar, hisz magában és azt gondolja, hogy stabil többséget tud létrehozni – tette hozzá.
A bukott kormányfő szeretné, ha többen vennének részt a választásokon, ám nagyvonalúan hozzátette, nem kellene bevezetni a kötelező részvételt. Ehelyett azt javasolta, hogy a választásokat hétköznap bonyolítsák le, a résztvevők pedig kapjanak fizetett szabadnapot.
Gyurcsány megvonná a szavazati jogot határon túli magyaroktól
A külföldön élő szavazók kérdéséről beszélve leszögezte, hogy az állampolgárságot senkitől nem lehet elvenni, de a voksolás jogát ahhoz kell kötni, hogy a szavazásra jogosultak valamennyi ideig életvitelszerűen Magyarországon éljenek.
Pesti Srácok; itthon.ma/karpatmedence

Dalos seregszemle Udvarhelyen
Énekelt imádság hangjai töltötték meg szombaton az udvarhelyi Rákóczi Sportcentrumot: a Székelyudvarhelyi Főesperesi Kerület tizenkilencedik egyházzenei kórustalálkozóján tizennyolc kórus mutatott be két-két, az alkalomra választott művet. A kántorok és karvezetők szakmai tanácskozással zárták a nagytalálkozót.
A rendszeres kóruspróbákra és egész évi liturgiai szolgálatukra tesz koronát az évenkénti kórusseregszemle. Aligha van olyan nagy templom a kerületben, ahol elférne a félezer dalos és a szépszámú érdeklődő. Ezért is volt jó helyszínválasztás a szervező székelyudvarhelyi–szombatfalvi Szent György Egyházközség részéről a sportcentrum. A házigazda kórust, a Psallite Vegyeskart nagyon sokan segítették önkéntes munkával: a sütemények elkészítésétől a vendéglátásig.
Az egyházi év folyamán inkább halljuk, mint látjuk a templomokban a kórusokat. A főesperesi kerületből néhány énekkarnak megadatik a templomon kívüli fellépés lehetősége, ám sokuk számára a húsvét utáni találkozó az egyetlen, amikor Istennek és egymásnak énekelhetnek – hallhattuk a kórustörténetekben. Így a kerület legnagyobb egyházzenei eseményét saját nagy ünnepként ülik meg.
A kórusseregszemle felemelő hangjai már a nyitó szentmise alatt is betöltötték énekelt imádsággal a profán teret. Együtt mutatták be a legszentebb áldozatot a fellépő kórusok lelkipásztorai, és a miseénekeket – a bencés gregorián dalokat – az alkalomra a karvezetőkből és kántorokból alakult szkóla vezette Simó Zsuzsa zenetanár-karnagy irányításával. Hozzájuk csatlakozott a félezer tagból „egyesült” nagykórus. Tamás Huba homoródkarácsonyfalvi plébános, a szentmise főcelebránsa örömének adott hangot, hogy újra együtt lehetnek mindazok, akik hangjukkal, énekükkel dicsérik Istent. Szívükben és lélekkel végzett szolgálatukban harmóniára lel és visszacseng a teremtés öröme. Ajkukon a legszebb énekek fakadnak fel: a szent liturgia dallamai.
Homíliájában László Attila, a Szent György Egyházközség plébánosa a találkozó résztvevőit mint együtt lévő „emmauszi tanítványokat” a húsvét üzenetének közös megélésre hívta: „Együtt vagyunk, hogy a feltámadás felett örvendőkkel közösségben legyünk. Ajándék az együttlétünk: annak megtapasztalása, hogy jó – egymást értve, együtt zengve – testvérekként ünnepelni.” Az élet feletti öröm állapotában „jó megtapasztalni itt, hogy Jézus ma is hív”. A liturgiát követően a kórusok két-két művel mutatkoztak be, majd átvették az emléklapot és a virágajándékot. Zárásképpen együtt énekelték el az ősi Mária-himnuszt, a Regina Coelit, majd a magyar himnusz. A dalos székely asztali áldás után a kórustagokat ebédre hívták és a résztvevő hallgatóságot is megvendégelték.
Fejlődés
A Romániai Magyar Dalosszövetség részéről Major László zenetanár vett részt a karvezetők tanácskozásán – tudtuk meg Simó Zsuzsa karnagytól. Bodurian János zeneszakos tanárral az általános észrevételek mellett, személyes kérésre, egyénileg is értékelték a karvezetőket, kórusokat. Nyilvánvaló és látványos a kórusok fejlődése – látszik a munka eredménye. Elhangzott, erős motivációt jelent a kórusok számára az egyházközségnek és papjának mint lelki vezetőnek a támogatása – legyen szó a templomi szolgálatról avagy vendégszereplésről. Kiemelték a pozitívumokat, és a javítani valókat is szóvá tették. Igény van a karvezetők közös képzésének megszervezése, hogy jobban segíthessék a kórusokat. A huszadik, jubileumi kórustalálkozó szervezését jövőre a székelyvarsági Szent Péter és Szent Pál apostolok védelmébe ajánlott egyházközség vállalta fel. Résztvevő énekkarok és karnagyok Szovátai kórust Kőszegi János, a nyikómalomfalvit Boldizsár Gáspár, a székelyszentléleki-bogárfalvi Ave Rosát Ambrus Ferenc, az udvarhelyi Kis Szent Teréz Plébánia Iubilate Deo Vegyeskarát Székely István, a parajdi kórust Mureşan Edit, a zeteváraljait Olti Attila, a lövéteit Tódor Lóránt, a székelyudvarhelyi Szent Miklós Plébánia Musica Sacra Kamarakórusát Rózsa Imre, a máréfalvi Con Spirito kórust Dávid Izabella, a béta-dobó-vágási kórust Jakab Szilveszter, a szentkeresztbányai Cantate Domino Vegyeskart Siklódi Sándor, a farkaslaki Zeng a magosság kórust Bakos Árpád, az oroszhegyi Mihály Deák Kórust Bíró Loránd, a korondit Katona Mózes, a zetelaki Boros Valér Kórust Jakócs Zoltán, a székelyvarságit Márkó Benedek, a szentegyházasfalvi Canticum Novum Kamarakórust Tamás István és a székelyudvarhelyi–szombatfalvi Szent György Plébánia Psallite Kamarakórusát Simó Zsuzsa vezényelte.
Molnár Melinda / Székelyhon.ro

Egy erdélyi könyvbemutató turnéról
A napokban kikerült a nyomdából Frigyesy Ágnes Az Úr csodásan működik – Erdélyi nagy Tanúságtevők – Ferencz Béla Ervin OFM, Tőkés István, Bíró János Antal OFM című könyve, mely alkalomból a kötet szerzője a jövő héten erdélyi könyvbemutató körútra indul. Második erdélyi könyvbemutató körútját augusztusra tervezi.
Takaró Mihály irodalomtörténész a kötet bevezetőjében így ír: „Hiánypótló, egyszersmind friss, eredeti munkát tart az olvasó a kezében. A Szalézi Szent Ferenc-díjas, sokszínű és sokrétű munkát végző újságíró Frigyesy Ágnes arra vállalkozott, hogy a történelmi félmúltat és jelent összekötve, felekezeti korlátokon túllépve, három ’istenszolga’ életútját bemutatva példákat tárjon elénk, XXI. századi magyarok elé arról, hogy a hit, a szeretet, a remény örök megtartó erő, mely bátorságot, hűséget, bizodalmat teremhet abban, aki mindvégig, rendületlenül ezekbe kapaszkodik…”
Urbán Erik ferences szerzetes, érseki helynök, a csíksomlyói kegytemplom igazgatója a kötet ajánló soraiban rámutat: „Sokatmondó a kötet címe is: Az Úr csodásan működik – Erdélyi nagy Tanúságtevők, hiszen e kötetnek nemcsak az a célja, hogy csupán emlékeztessenek egy adott korban, politikai rendszerek viszontagságai között nagyrészt leélt életutakra, hanem az egyes eseményekben felismerjük Isten gondviselését népe iránt, hiszen minden időben megadja azon karizmatikus személyeket, akik elveszítik életüket Istenért és felebarátiakért, így kiteljesítve azt.
A Budapesten élő Frigyesy Ágnes első erdélyi körútjának várható programja:
Május 7., 12 óra, Déva, ferences templom – déli szentmise utáni könyvbemutató
Május 7., 17 óra, Szászváros – Szent Erzsébet Gyermekvédelmi Központ, ferences kolostor ebédlője – teadélután
Május 8., Gyulafehérvár – papi szeminárium díszterme, 60 kispapnak (zártkörű)
Május 9., 18 óra Székelyudvarhely – Városháza, Szent István díszterem
Május 10., 18 óra Gyergyószárhegy, Művelődési Ház, Cike terem
Május 12., 17 óra, Kovászna – Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központ épülete
Május 13., (szervezés alatt) Sepsiszentgyörgy, esetleg Málnás
Május 14., 10.30, Csíksomlyó, kegytemplom – szentmise utáni könyvbemutató
Május 14., 17 óra Csíkszereda, Millenniumi templom – szentmise utáni könyvbemutató
Az első négy nap alkalmain közreműködik Kegye János pánsípművész. http://itthon.ma/kult

Szatmárnémetiben tartja országos találkozóját a Bonus Pastor Alapítvány
Három napon keresztül zajlik Szatmárnémetiben a szenvedélybetegeken segítő Bonus Pastor Alapítvány országos találkozója Szatmárnémetiben. Az alapítvánnyal szoros kapcsolatban álló helyi Új Remény Egyesület szervezésében pénteken indult a rendezvénysorozat, amelyen vasárnapig számos előadáson és csoportbeszélgetéseken vehetnek részt az érdeklődők.
A találkozóval a szenvedélybetegek számára segítséget nyújtó alapítvány és egyesület tevékenységét népszerűsítenék a szervezők, hogy reményt adjanak azok számára, akik a függőségből keresik a kiutat.
A Bonus Pastor Alapítvány 1993 őszén jött létre Horváth Levente lelkipásztor kezdeményezésére. Célja felkarolni azokat az embereket, akik valamilyen szenvedélybetegséggel küzdenek, lehet az alkohol, kábítószer, szerencsejáték vagy akár dohányzás is. Az alapítvány a Maros megyei Magyarózdon megkapott egy kastélyt és egy magtárat, amelyet felújítottak és átalakítottak egy drogterápiás otthonná, ahol bentlakásos terápia alkalmazásával nyújtanak segítséget a rászorulóknak. Eleinte rövid 12 napos terápiákat indítottak, majd a hosszúterápiás kezelések is létrejöttek, ahol hat hónaptól 9 hónapig tartó intenzív foglalkozásokat tartanak 15-20 fős csoportok számára.
A szatmári országos találkozót szervező Új Remény Egyesület 2010-ben jött létre Szatmárnémetiben, és karitatív szervezetként indult – tudtuk meg az egyesület vezetőjétől, Puskás Csabától, aki beszámolt arról is hogy annak idején még nem sejtették, hogy ilyen szoros kapcsolatuk lesz a Bonus Pastor Alapítvánnyal.
„Az egyesületünk elsődleges célja, hogy a rászorulókon és a hátrányos helyzetű embereken segítsen testiekben, lelkiekben. Ez azt jelenti, hogy felkaroljuk a nagycsaládosokat, a perifériára szorultakat, és időközben kialakult a gondolat, hogy mi lenne, ha szenvedélybetegekkel is foglalkoznánk” – idézte fel az egyesület vezetője.
Mint elmondta, az „ihletet” egy barátjának, Gombola Andrásnak köszönheti, aki 2011-ben jött haza Szatmárnémetibe a harmadik hosszúterápiájáról, és kereste azt a közeget, amit otthagyott Magyarózdon. „Hallott az egyesületünkről és megkeresett minket azzal, hogy neki utógondozói csoportra lenne szüksége, mert különben visszaesik. Ez adta az ötletet, hogy akkor miért ne hozhatnánk létre mi is egy utógondozói csoportot, hiszen Erdélyben nyolc nagyvárosban működik hasonló csoport” – mondta Puskás Csaba.
Heti találkozók a Zöld Házban
Szatmárnémetiben 2012 őszén megalakult egy utógondozói csoport, amely a Bonus Pastor Alapítványnak egy kirendeltségeként működik, ahol heti rendszerességgel tartanak csoportfoglalkozásokat, hétfőnként a Kossuth-kertben található Zöld Házban.
„Ez a találkozó nagyszerű alkalom arra, hogy hirdessük magunkat, hogy hirdessük az Új Remény Egyesület munkáján túl a Bonus Pastor Alapítvány nyújtotta lehetőséget, hogy eljusson az emberekhez a hír, az információ, hogy itt vagyunk, jelen vagyunk, dolgozunk. Van esély a szabadulásra. Nem kell beletörődni abba, hogy hozzátartozónk nem találja a kiutat, akár az alkohol, játék vagy a drog fogságából, mert eljöhetnek hozzánk és segítséget kérhetnek. Nagyon fontos ezt tudatosítani, felvilágosítani az embereket, hogy van lehetőség a szabadulásra ebből a függőségből” – mondta Puskás Csaba.
A hét végén előadást tartanak a Bonus Pastor Alapítvány munkatársai, Bartha Éva klinikai szakpszichológus és Horváth Mária szociális munkás. Ezeket csoportos megbeszélések követik, emellett vasárnak több szatmárnémeti templomban mutatják be a Bonus Pastor Alapítvány és az Új Remény Egyesület tevékenységi körét, illetve tanúbizonyságok is elhangzanak majd olyanoktól, akik megszabadultak a függőségtől.
Barakonyi Gergő / maszol.ro

Kelemen: az egészségügyi törvény kapcsán az ellenzék versenyt fut kisebbségellenességben
Az ellenzéknek, bár első körben megszavazta, végül túl sok volt a kisebbségi nyelvet beszélő személyzet alkalmazása, a civileknek viszont túl kevés. Legalább a kormánypártok nem gondolták meg magukat.
A képviselőház ellenszavazat nélkül fogadta el áprilisban az egészségügyi törvény RMDSZ által kezdeményezett módosítását, amely előírja, hogy azokon a településeken, amelyekben egy kisebbség aránya eléri a 20%-ot vagy az 5000 főt, az egészségügyi és szociális intézményekben kötelező az illető kisebbségi nyelvet beszélő személyzet alkalmazása. Ezt követően azonban ellenzéki képviselők az Alkotmánybírósághoz fordultak a módosítás miatt. Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel a törvénymódosítás menetéről, az ellenzéki pálfordulásról, a kormánypártok hozzáállásáról és a civilek által megfogalmazott kritikáról beszélgettünk A politika belülről legfrissebb kiadásában. A műsort, amelynek Balázsi-Pál Előd, a Transindex felelős szerkesztője a moderátora, vasárnap, április 30-án 17:30-kor közvetíti az Erdélyi Magyar Televízió, hétfőn pedig az Erdély FM-en is meghallgatható. A beszélgetés első része alább olvasható, a második, az RMDSZ kongresszusáról, a női kvótáról, az új szlogenről és a FUEN kongresszusáról szóló részt hétfőn közöljük.
Balázsi-Pál Előd: Az utóbbi hetek egyik nagy témája az egészségügyi törvény módosítása volt. Menjünk végig ezen a folyamaton, és nézzük meg, mi történt, és miért van ilyen felháborodás körülötte. Kezdjük az elején: amikor egy törvénytervezet megszületik, az hogy történik, kik azok, akik dolgoznak rajta, mennyi idő az, amíg elkészül egy módosítási javaslat?
Kelemen Hunor: – Az elmúlt esztendőben volt néhány olyan eset – Nagyváradon egy, Kolozsváron egy másik – egészségügyi intézetekben, kórházakban, klinikákon, amikor románul jól nem beszélő embereket súlyos diszkrimináció ért. A gyakorlat azt mutatta, hogy ez így nem mehet tovább.
Másrészt pedig a Nyelvi Charta, amit Románia ratifikált, a kisebbségek chartája, pontosan előírja azt, hogy milyen területeken kell az anyanyelvhasználatot biztosítani. A Charta ugyan azt mondja, hogy az egészségügyi intézményekben, szociális intézményekben, igazságszolgáltatásban, közigazgatásban, oktatásban, kultúrában az anyanyelvhasználat természetes, de le kell fordítani ezt a mindennapok nyelvére. Ezért tavaly, még a múlt parlamenti ciklusban Kerekes Károly és néhány kollégánk elindította ezt a törvénykezdeményezést, ami azt jelentette, hogy létező törvényekhez olyan módosító javaslatokat iktattunk be, amelyek lehetővé tették azt, hogy az anyanyelvhasználat az egészségügyi rendszerben, illetve a szociális intézményekben biztosított legyen. Mert ez a természetes, ez a normális. Elindult a parlamenti vita, ami ebben az esetben a szenátusban kezdődött, és a képviselőház a döntőház. A parlamenti ciklus végén még csak a szenátusban volt a törvénytervezet, illetve ott hallgatólagosan elfogadták (azaz a rendelkezésre álló idő alatt nem szavaztak róla, ezért átkerült a képviselőházba – szerk.), és az új parlament kezdte el vitatni február végén ezt a törvénytervezetet a képviselőházban, a szociális bizottságban, az egészségügyi bizottságban, a költségvetési bizottságban. A szakbizottságokban, úgy, ahogy kell, végigvitatták. Volt némi halasztás, amíg meg tudtuk győzni a kollégákat, hogy szavazzák meg a román kollégák a bizottságban is. Meg kellett győzni őket, ez nem volt egy egyszerű történet, de meggyőztük, és plenáris ülésen húsvét előtt megszavazta a parlament.
- Mik voltak azok az érvek, amelyekkel meg lehetett győzni a román kollégákat?
– Egyrészt Románia nemzetközi kötelezettségvállalásai, másrészt a gyakorlati élet azt mutatja, hogy erre szükség van, harmadrészt ha van anyanyelvhasználatra alkotmányos előírás, és ez a közigazgatási törvényben a 20 százalékos küszöböt írja elő, akkor ezt így próbáltuk kivetíteni és továbbvinni ezekkel az érvekkel az egészségügyi rendszerben is. Itt még hátravan az igazságszolgáltatás, amire van törvény, de az igazságszolgáltatás rettenetesen menekül, ódzkodik attól, hogy alkalmazza a törvényt. Saját maga, aki a törvényt felügyeli és az igazságot szolgáltatja, nem alkalmazza a törvényt, mindig azzal bújnak ki, hogy nincs elég pénzük fordítóberendezésekre és tolmácsokra. Szóval az érveink racionális érvek voltak. A törvényességet, a jóérzést, a toleranciát, a párbeszédet, a már meglévő jogszabályokat hoztuk szóba, és sikerült meggyőzni a kollégákat, hogy megszavazzák a bizottságban, majd a plenáris ülésen. A frakcióvezetők között volt még egy egyeztetés, amikor kollégáink meggyőzték a liberális frakciót, meggyőzték az USR és a PMP frakcióvezetőit, hogy szavazzák ők is meg. Ezért történt az, hogy a végszavazáson a parlamentben nem volt ellenszavazat, egy-két tartózkodással átment ez a törvénytervezet, és az első pillanatban mi is azt gondoltuk, jóhiszeműen, hogy íme, egy olyan kérdés, egy olyan pillanat, amikor senki nem akar versenyfutást tartani magyarellenességből vagy kisebbségellenességből. Mert ez nem csak a magyarok számára biztosítaná az anyanyelv használatát, hanem más kisebbségeknek is, ugyanis bevittünk egy alternatív küszöböt is. Ez az újdonság az eddigi szabályozásokhoz képest, 5000 fős kisebbség esetében is lehet kérni az anyanyelvhasználatot egy településen. Például Konstanca városában ez lehetővé teszi azt, hogy a tatárok, törökök kérjék az anyanyelvhasználatot, vagy Temesváron akár a szerbek. Az etnikai arányokat nem tudom fejből, de más közösségek számára is lehetővé teszi, hogy az anyanyelvhasználatot a gyakorlatba ültetve kérjék, használják, éljenek vele.
- Valószínűleg mindenki számára meglepetés volt, hogy gyakorlatilag egyöntetűen szavazta meg a képviselőház ezt a törvénytervezetet, utána azonban több frakció is az alkotmánybírósághoz fordult. Mi állhat ennek a hátterében?
– Nehéz egyetlen motivációt keresni. Traian Basescu indította el ezt, azzal, hogy nem lehet elfogadni az alternatív küszöböt, azt, hogy Konstanca városában – ő konstancai – majd a törökök és tatárok is kérhetik, hogy anyanyelvükön beszélhessenek az öregotthonban vagy a sürgősségi klinikán. Kiadta az utasítást a frakciónak, földbe döngölte őket, hogy mért szavazták meg. Ő szenátor, tehát a képviselőházi szavazáson nem vehetett részt, a szenátusi hallgatólagos elfogadáskor pedig még nem volt szenátor, akkor még csak jelölt volt. A lényeg az, hogy utasítást adott a képviselőházi frakciónak, hogy támadják meg az alkotmánybíróságon. Ők ezt az utasítást nagy sebességgel végrehajtották, és megkeresték a liberálisokat és az USR-seket is, hogy írják alá ők is. A liberálisok közül nagyon sokan aláírták, az ideiglenes pártelnök is megrótta a kollégáit, hogy miért szavazták meg egy héttel korábban, másrészt hogy miért nem támadták ők meg, miért kellett nekik Basescuhoz igazodniuk. Ez volt az, amit én versenyfutásnak neveztem a kisebbségellenességben. Az USR-ből is aláírták néhányan, mert legyünk őszinték, ott is vannak jó néhányan nacionalisták. A nacionalisták – nem mondom azt, hogy egyenlő arányban – de terítve vannak a román pártokban mindenhol, és pontosan egy marosvásárhelyi, POL-gyökerekkel rendelkező USR-s is aláírta, hogy példát is tudjak adni.
Éppen a minap volt az együttes ülésen Basescuval egy aprócska szóváltásom. Amikor együttes ülése van a képviselőháznak és a szenátusnak, akkor egymás mellett ültünk, és mondta nevetve, hogy „rám soha ne számítsatok, mert mindig ellenem szavaztatok”. Én meg mondtam neki, hogy ez nem jelenti azt, hogy magyarellenesnek kellene lenni, mert magyarok szavazatával lett kétszer államelnök. Az igaz, hogy én egyszer sem szavaztam rá, de ettől mi még nagyon jól kormányoztunk együtt. Na, ezen egy nagyot kacagott a szokásos módján, de az biztos, hogy minden egyes olyan kérdésben, ahol betehet, be fog tenni ezután is. Látszik, hogy ő egy skorpió, ilyen a természete.
- De ha jól értem, ő nem magyarellenes megfontolásból támadta ezt a törvényt.
– Jó, én nem akarom mentegetni. A lényeg, hogy alkotmánybíróságon megtámadtak egy olyasvalamit, ami nem alkotmányellenes, ami természetes, amit a jóérzés diktál, és ez kisebbségellenes mindenestül. Magyarellenes, cigányellenes, zsidóellenes és így tovább, tatárellenes, törökellenes... Azonkívül eszméletlen butaságokat írtak az alkotmánybírósági keresetben, ha valaki azt elolvassa, szörnyülködhet, hogy milyen mondatokkal lehet az alkotmánybírósághoz fordulni. Én nem hiszem, hogy az alkotmánybíróságon ezzel a törvénnyel bármi probléma történne. Másrészt hozzátenném, hogy hétfőn-kedden gyorsan tájékoztattuk mind a Néppárt elnökét, Joseph Dault, mind a főtitkárt, Antonio Lopez-Isturiz White-ot, mert elfogadhatatlan az, hogy a néppárti kollégáink támadnak meg az alkotmánybíróságon egy olyan törvényt, amely a kisebbségeknek egy plusz lehetőséget teremt meg az anyanyelvhasználatra. Ez nem egy elfogadható gyakorlat, nem elfogadható elv, hogy néppárti kollégát egymást alkotmánybíróságon próbálják meg ellehetetleníteni. A másik dolog, hogy eddig még csak a PSD és a régi PNL támadott meg olyan törvényt, amely a kisebbségeknek anyanyelvhasználatot biztosított. Ez a tanügyi törvény volt, 2011-ben. Ehhez a mostanihoz azonban felsorakozott az ellenzék tokkal-vonóval, Basescu, Raluca Turcan, Nicusor Dan, mind a három ellenzéki pártból. Ezért mondom azt, hogy a tanulságokat is le kell vonni. Ebből egyértelműen arra a tanulságra lehet jutni, hogy a román pártok, függetlenül attól, hogy ideológiailag hol állnak – persze ez is egy bonyolult kérdés, hogy a liberálisok hol állnak ideológiailag – magyarellenessé, kisebbségellenessé válnak. És hogy magunkra számíthatunk, és arra a lehetőségünkre, hogy partnereket szerezzünk ideig-óráig a magyar érdekek mellé.
- Az RMDSZ a választások előtt sokszor hangsúlyozta, hogy szükség lenne arra, hogy ismét visszatérjen a parlamentbe vetett bizalom. Én megvallom, hogy elvesztettem a maradék bizalmamat is abban a pillanatban, amikor azok a képviselők, akik egyik nap megszavaznak egy törvénytervezetet, pár nappal később az alkotmánybíróságon megtámadják ugyanazt. Hogy lehet ezt egyáltalán felfogni, hogy ennyire változzon teljes képviselőcsoportoknak a véleménye pár nap alatt?
– Szinte azt mondhatnám, hogy Romániában ez nem is kellene, hogy meglepetést okozzon, mert ilyen még volt, csak talán nem kapott ekkora nyilvánosságot a magyar médiában, mert nem magyar ügyről volt szó. Talán még lesz ezután is ilyen, nem is ez a kérdés. A kérdés az, hogy a pártvezetők, akik a többséget adják, akik a kormányzáshoz szükséges többséget biztosítják, egy-egy időszakra képesek-e túllépni a mindenféle zsigeri vagy taktikai szempontokból végzett számításaikon, és képesek-e a közösségeket, a közügyeket előtérbe hozni, és úgy kormányozni. Mert amikor az ellenzékről van szó, akkor sajnos azt kell mondanom, hogy sokszor a józan észnek a nyomát sem lehet föllelni a döntéseikben. Mert itt aztán tényleg nem értem, hogy pontosan mi lehetett a problémájuk. Csak azért, mert Băsescu kezdeményezte, a PNL is beszállt, hogy nehogy lemaradjon a kisebbség-ellenességnek nevezett versenyfutásba, és versenyeznek, hogy ki szakítja át elsőként ezt a szalagot. Ez érthetetlen. De gyakorlatilag számomra az a kérdés mindig, és ez, elismerem, egy nagyon pragmatikus megközelítés, hogy azok, akik kormányoznak, azok, akik a többséget biztosítják, képesek-e a józan mérlegelésre, a jó döntések meghozatalára, és képesek-e elkerülni a mindenféle egyéb kicsúszásokat, akár egyik, akár másik oldalon. Képesek-e nem úgy viselkedni, mint a fundamentalisták?
- Az ellenzéki pártok alkotmánybírósághoz való fordulását követően a kormánypártok részéről történt valamilyen változás az ehhez a törvényhez való hozzáállásban? Érezhető volt az, hogy esetleg ők is újragondolnák ezt?
– Nem, abszolút nem. Szóba sem került. Én azóta beszéltem már mindkét pártvezetővel, mindkét házelnökkel, mind Tăriceanuval, mind Dragneával, és ez a kérdés szóba sem került. Ilyen szempontból azt gondolom, hogy ma nem ez, ami őket foglalkoztatja, és azt tudom mondani, hogy ez volt az első próbája az együttműködésünknek, amit tartalommal kell megtölteni a mi szempontunkból, a közösségi érdekek szempontjából. Nyilván ez előrevetíti azt is, hogy körülbelül mire számíthatunk, amikor a közigazgatási és az anyanyelvhasználatra vonatkozó módosításokat tartalmazó törvény a parlament elé kerül. Egy csomó más olyan ügy van, amelyekben vagy megegyezünk, vagy nem egyezünk meg. Van egy téma, amit már hetek óta jegelünk, mert mi nem egyeztünk bele, és, bár nélkülünk is meg tudnák hozni a döntést, nem hozzák meg. Hogy miben nem tudtunk megegyezni? A szenátusban van egy olyan törvénytervezet, hogy az önkormányzatoknál nem szükséges a kétharmados többség akkor, amikor vagyoni jellegű döntésekben határozatokat kell hozni. Mostanig ez szükséges volt, ezt akarják módosítani. Különösen azért, mert a nagyvárosokban nincs kétharmada senkinek, és az EU-s projektekhez nagyon sokszor olyan döntéseket kell hozni, amelyek vagyoni jellegű kérdéseket érintenek, és ezeket nem tudják meghozni, ezért csúsznak az Európai Uniós pályázatok. Mi egy olyan kompromisszumot akarunk, és ezt javasoljuk a jövő héten, hogy csak azokban a kérdésekben kelljen eltekinteni a kétharmadtól, ahol Európai Uniós pályázatról van szó. Mert Székelyföldet leszámítva ez bennünket nagyon sok helyen a partnereinkkel szemben gyengít, a tárgyalási pozícióinkat gyengíti. Mert velünk van kétharmaduk, nélkülünk nincs. Ha nincs szükség kétharmadra, akkor nincsen szükség ránk. Ez egy pragmatikus kérdés, viszont az Európai Uniós projekteket sem lehet emiatt jegelni, elhalasztani, ezért azt fogjuk javasolni, hogy amikor EU-s projektről van szó, akkor legyen megengedett az, hogy a fele plusz egy szavazat elegendő legyen a vagyoni jellegű határozatoknál.
- Az egészségügyi törvény módosítása kapcsán az RMDSZ kicsit úgy járt, mint a nyuszika a viccben, sőt, sokkal rosszabbul, mert miközben az ellenzéki pártoktól kapott egy taslit azért, mert van sapka a fején, egy kolozsvári civil szervezettől, az AGFI-tól meg azért kapott taslit, mert nincs sapka a fején. Ez a szervezet azt mondja, hogy valójában az egészségügyi törvény módosítása nem bővíti a nyelvi jogokat. Mi az RMDSZ álláspontja, másrészt mi a mechanizmus, ami ilyenkor történik, amikor egy ilyen jellegű kritika éri a szervezetet? Hogyan reagál a szervezet erre?
- Örülünk, hogy azért kritizálnak, mert tettünk valamit. Eddig nem volt semmi, azért meg nem kritizáltak. Én különösebben ezzel nem kívánok foglalkozni, minden építő kritikának helye van, engem nem zavar. Eddig ilyen probléma nem merült fel, mert az egészségügyben, a szociális intézményekben az anyanyelvhasználat nem volt lehetséges, illetve a nemzetközi kötelezettségvállalások lefordítása a gyakorlatra nem történt meg. Azokra a kifogásokra, amelyek arra vonatkoznak, hogy nem elég részletes, és nincsenek szankciók, azt tudom mondani, hogy a törvény általában a keretet biztosítja, és nem részletezi. Kormányhatározatokra van szükség, az biztos, minden egyes törvény alkalmazásához. Ugye jogászoknak ezt nem kell különösebben magyarázni, nem kell magyarázni az egyszerű embernek sem, ő tudja, hogy van egy törvény, aztán jönnek kormányhatározatok, amelyek az alkalmazásának a részleteit szabályozzák, és ott kell mindazt majd beírni a kormányhatározatba, ami a törvényes kereteken túli gyakorlati alkalmazásban szükséges. Azt gondolom, hogy ez meg fog történni, de minden építő bírálatot szívesen meghallgatok. Amikor meg csak arról szól, hogy megint nincsen sapkád, nyuszika, akkor arra nem tudok mit mondani. Mi dolgozunk, tesszük, amit tennünk kell, és akkor bíráljanak, amikor tévedünk. Amikor meg hozzá tud tenni valaki valamit ahhoz, amit mi elvégeztünk, azt én nagyon jó néven veszem, bárhonnan jöjjön ez a bírálat, engem nem zavar. A munkamegosztásra egyébként nagyon nagy szükség lenne. A jó értelemben, és a jóhiszeműen végzett munkamegosztásra. Mert valóban, civil szervezetek nagyon sokszor el tudnak végezni olyan munkát is, amit egy politikai szervezet – számtalan okot fel tudok hozni, hogy miért – nem tud elvégezni. Másrészt viszont nem tud elvégezni egy civil szervezet olyan feladatokat, amelyeket egy parlamentben levő politikai szervezet el tud végezni. Ha van egy jóhiszemű, és a közös érdekeket szolgáló munkamegosztás, az az erdélyi magyar embereknek az ügyét segíti, ebben biztos vagyok. Hogy ezt ki lehet-e alakítani, illetve kivel lehet kialakítani, ez egy nagy kérdés.
- Most az alkotmánybíróságnak kell döntenie az egészségügyi törvény módosítása kapcsán. Hogyan történik az alkotmánybíróság döntése, teljesen zártkörű, ők egymás közt eldöntik, hogy mennyire megalapozottak azok az érvek, amelyeket az ellenzéki pártok jelen esetben felsoroltak, vagy esetleg meg is hallgatják a feleket?
– Pontos eljárásokat nem tudok. Ők kijelölnek egy raportőrt, aki elkészíti a jelentést, szakemberekkel is konzultál természetesen, hiszen ott van egy csomó olyan alkotmányjogász, segédbíró, meg mindenféle egyéb szakértő, akikkel ezt végignézik, és egy jelentés alapján vitatkoznak, érvelnek, döntenek. Voltak olyan esetek, amikor meghallgatták a feleket. Például amikor konfliktusról volt szó az intézmények között, államelnöki hivatal és parlament, kormány és parlament, kormány és államelnöki hivatal közt. Nem egyszer volt az, hogy bement Băsescu, bement Johannis, tehát az elmúlt években ez is egy gyakorlat. De az ülések nem nyilvánosak. A döntést az alkotmánybírók meghozzák, és utána nyilvánosságra kerül. De az alkotmánybíróságon nem szokás az, hogy bent ül a média, és az alkotmánybírósági ülést végigköveti. Nem tudom, hogy ki a raportőr, de én biztos vagyok abban, hogy ebben a törvényben alkotmányellenesség nincsen, hogy semmi olyat nem tesz, ami az alkotmány bármelyik cikkelyén túlmutatna. Így különösebben nem foglalkoztatott ez a kérdés, ki fog derülni rövidesen.
- Lehet tudni arról valamit, hogy az államfőnek mi az álláspontja, ugyanis neki is ki kell ezt még hirdetnie?
– Nem tudom, erről őt kell megkérdezni.
.- Kisebbségiként azért nem kellene probléma legyen ez számára. – Ne érjen minket meglepetés, adja az Isten! Transindex.ro

Aláírásgyűjtések Erdélyben
A rendszerváltás után az anyaország szellemi életében a balliberális világnézet, a kozmopolitizmus, a nemzetellenesség szinte egyeduralkodó volt. A Kornis Mihály által emlegetett ötezer értelmiségi, akivel szemben nem lehetett politikát csinálni, akik megmondták, hogy ki a náci, és ki a demokrata, hosszú időn keresztül egyszerre rendelkezett hermeneutikai hatalommal (ők határozták meg a szavak értelmét), a politikai tabukijelölés hatalmával és bizony ők húzták meg a szalonképesség határait is.
Ha valaki ezeket a határokat átlépte, nem ritkán országos hajszát is indítottak ellene. Ennek csúcsa volt a Csurka István elleni hajtóvadászat, melynek legemlékezetesebb pillanatában Kerényi Imre, akkor még az SZDSZ szekértolójaként azt javasolta, hogy az írót őrületbe kell kergetni a lelki terror eszközeivel. E társaság, amikor nagyon határozottnak és ellenállhatatlannak akart látszani, nekifogott aláírásokat gyűjteni különböző ügyekben. Hatalmának leáldozása után is megmaradt bennük az önlistázásra való hajlam. Legabszurdabb talán a zámolyi cigányok melletti aláírásgyűjtésük volt.
Erdélyben ismereteim szerint az első „magyar belpolitikai”, „fesztív” aláírásgyűjtésre a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadását követően került sor eszmeileg azonos körben. A lényeges különbség az, hogy Erdélyben soha nem voltak ezek az erők meghatározóak, bár tény, hogy sajnálatos módon nő a befolyásuk ahelyett, hogy csökkenne.
A balliberális értelmiség nem tudta elfogadni, hogy az RMDSZ politikáját a továbbiakban elvi síkon az autonómia és a belső önrendelkezés gondolata fogja meghatározni. Kiáltványukban egy sor testetlen és alaptalan vádat fogalmaztak meg az RMDSZ vezetésével szemben, nyilvánvaló módon nem a nyilatkozat elfogadását ellenző, de a csoportnyomás hatására végül megszavazó Domokos Gézát értve ezalatt, hanem a radikális fősodort, akiket Cs.Gyímesi Éva az egyik írásában nevesített is, a Tőkés László, Szőcs Géza, Csapó József, Patrubány Miklós, Borbély Imre ötösfogatra gondolt, de nyilván ide értette mindazokat, akik az autonómiagondolat elfogadtatásában élen jártak az elnökségen és a Küldöttek Országos Tanácsán belül. (Mindenképpen meg kell említeni Toró T. Tibor nevét, aki már akkor elnökségi tag volt, de Kolumbán Gábor volt alelnök is inkább ehhez a csapathoz tartozott.)
A liberálisok szabályos sajtó-össztüzet zúdítottak az autonomistákra, melynek hangulati aláfestését szolgálta az említett aláírásgyűjtő akció. A szöveg populista hangvétele és mondvacsináltsága* a magyarországi Demokratikus Chartát idézte.
Bevezető szövege mintegy összefoglalását adja mindazon gyanúsítgatásnak és vádaskodásnak, amit az akció szereplői tanulmányaikban részletesen kifejtettek: “az RMDSZ vezetőség egy részének”(...) nincs áttekinthető irányvonala, döntéseit rögtönzés jellemzi. Egyre nyilvánvalóbb, hogy nem támaszkodik a valóság alapos ismeretére, nem veszi figyelembe a romániai magyarok összes rétegeinek és csoportjainak mindennapi érdekeit, nem számol a romániai társadalom politikai éretlenségével. Sőt, inkább úgy tűnik, a közéleti kultúra hiányát arra használja fel, hogy politikai akaratát - akár a társadalom valós érdekeinek rovására - minden áron érvényesítse. Gondjaink egészét átfogó hiteles érdekvédelmet elhanyagolva, a mai vezetés egy része az RMDSZ-t saját homályos politikai ambícióinak eszközévé próbálja tenni. (...) a közelgő kongresszust a vezetőség szóban forgó része nem közös problémáink megvitatására, hanem arra kívánja felhasználni, hogy a maga számára végképp megtisztítsa a terepet mindazoktól, akik útjában állnak átláthatatlan politikai elképzeléseinek.”
Holott a valóság mindennek ellenkezője volt. Akikre ők céloztak, azoknak volt igazán átgondolt és áttekinthető irányvonala, azok folytattak következetes, értékelveken alapuló politikát. Ők álltak két lábbal a földön, ismerték az ellenfelet, indultak ki a realitásból, ők képviselték az erdélyi magyar társadalom valós érdekeit, a kongresszust, pedig, mint azt egyébként a történelem igazolta, nem pozíciószerzésre kívánták felhasználni. Jelöltjük, Tőkés László vissza is lépett, átadva a terepet Markó Bélának, abban bízva, hogy így megteremtik a közös bizalom alapját, s együtt építhetik majd az autonómiát.
Lovas Istvánnak egyik vesszőparipája, hogy mindent meg kellene tenni, amivel az ellenfél megvádol minket. Ezesetben is ez juthat eszünkbe. Lehet, hogy ezt kellett volna tenni: megtisztítani a terepet a román hatalom beépített embereitől, a gyáváktól, a megvásároltaktól az asszimiláltakról. De az autonomisták idealisták voltak, abból indultak ki, hogy a másik oldal emberei is partnerek a közös nemzetépítésben és méltányolják a példás önmegtartóztatást. Nem kellett sokat várni a csalódásra, a labancok már az első Szövetségi Képviselők Tanácsa gyűlésen felrúgták azt a belső egyezséget, miszerint a vezető pozíciók betöltésekor a két szárny hatalmi egyensúlyát fogják figyelembe venni, és saját jelöltjüket ültették a testület elnöki székébe. De nem ez volt a fő probléma, hanem az, hogy nem képviselték az autonómiát, hogy Neptunban besegítettek a román hatalom imázs-ápolásába, hogy támadást indítottak Tőkés László ellen Nagy Benedekkel az élen, hogy nem tették meg az autonómia irányában azokat az önépítő lépéseket, melyek nem ütköztek a román közjogi szabályozásba (nemzeti kataszter, belső választások, autonómia-statútumok).
A nyilatkozatot bő tucatnyian szignálták, köztük Bányai Péter, Cs. Gyimesi Éva, Fey László, Eckstein Kovács Péter és Magyar Nándor László (ők ketten egyébként megszavazták a Kolozsvári Nyilatkozatot!), Szilágyi N. Sándor. Végül nem tudhattuk meg hány aláírást sikerült összegyűjtsenek, a szóbeszéd szerint azért, mert annyira kevés szignó került irományuk alá, hogy kellemetlen lett volna azzal a nyilvánosság elé állni.
Aláírásgyűjtés György Attila ellen és mellette
A magyarországi liberális hisztisek aláírásgyűjtését idézte az az eset is, amikor a magyarországi balliberális oldal bensőséges kapcsolatot ápoló nagyváradi RMDSZ-szervezet meghívta Demszky Gábort előadást tartani s egy helyi aktivista nem férkőzvén közel Demszkyhez, a szervezőt köpte le. 2005-öt írtunk még igen közel volt a 2004-es népszavazás, melynek alkalmával, az MSZP és az SZDSZ a határon kívül élő magyarok ellen uszított. Finoman szólva egyik párt sem volt népszerű akkortájt tájainkon. (Ma sem népszerűek.)
Az ügyben György Attila, jeles székely-csángó író, szerkesztő, publicista írt egy őszinte hangú szöveget a nemzetellenes politika képviselőiről.
György Attila azon ütközött meg joggal, hogy „akad épeszű erdélyi – na jó, partiumi – ember, aki képes meghívni ezt a politikai szellemlovagot, aki úgy érzi, ez hiányzott a mi életünkből igazán.” A köpködéssel kapcsolatban pedig így nyilatkozott: „Nos, a köpködést nem tartom úri gesztusnak, de azért meg kell mondanom, ez esetben kifejezetten érthető, sőt helyeslendő a nagyváradi srác gesztusa, aki leköpte Demszky beszélgetőpartnerét.”
Érdemes lenne a teljes írást újraközölni, de az egyensúlytalanná tenné az elemzést, szorítkozzunk még egy idézetre. „Egyébként meg tanulságos ellátogatni az SZDSZ (– már a puszta szó leírása is némi heveny rosszullétet okoz –) honlapjára. Nem föltétlenül mazochizmusból, hanem azért is, hadd lássuk meg, mennyire tisztelik e derék emberek a másságot, mennyire toleránsak, nyitottak. Van ott egy tanulságos közvélemény-kutatás. E sorok írásakor például, kedd délben, a magyar liberális párt honlapján, úgy tűnik, olvasóinak 91%-a szerint a cigányoknak vérében van a bűnözés, 82% szerint a drogosokat börtönbe kell zárni, 81%-uk határrevíziót szeretne (Istenem, túl szép, hogy igaz legyen!), sőt 21% szerint az asszonyt is nyugodtan lehet verni. Többet nem is szemelgetek innen, ha komolyan gondolná ezt a törpepárt, komolyan mondom, szinte már szimpatikusak lennének. De persze nem, a magyar liberálisokat egyetlen dolog tartja össze, na persze a lopott szajrén kívül: ez pedig a magyarság gyűlölete. Mindennek gyűlölete, ami magyar, ami méltóságteljes, ami szent, ami hagyományos. Ebbe a gyűlöletbe fognak belepusztulni. Előbb-utóbb. Remélem előbb, mint utóbb, mert azért nekünk sincs túl sok időnk.” Kemény szavak, de nehéz velük vitatkozni.
Nem meglepő, hogy az erdélyi balliberálisok elérkezettnek látták az időt egy kis hangulatkeltésre, aláírásgyűjtést indítottak György Attila valamint az írásnak teret adó főszerkesztő, Kozán István ellen.
Válaszképpen, jómagam indítottam egy ellenaláírás-gyűjtést György Attila mellett, részben azért, mert ez így volt korrekt, igazságos, és ez következett György Attilával akkor már tíz éve ápolt barátságunkból, részben azért, mert elfogadhatatlannak tartottam, hogy a történelmi hátterű erdélyi tolerancia-kultúrából egyesek a kozmopolitizmus és a nemzetellenesség szalonképességét vezessék le.
Hadd idézzek ebből is, annak ellenére, hogy az önidézet alapesetben kerülendő: „Nemzet és demokrácia – két elválaszthatatlan fogalom. A klasszikus liberalizmus volt az, mely e kettőnek a történelmi egységét megteremtette. Nem véletlen, hogy sokakban megütközést keltett, amikor a rendszerváltás után a magát liberálisnak mondó párt, a Szabad Demokraták Szövetsége és annak média-holdudvara egyre több megnyilvánulása ütközött nyilvánvaló módon a nemzeti érdekekbe.
Mert nemzeti érdek a magyarság lelki, szellemi és gazdasági erejének, lélekszámának gyarapítása, a véderő fenntartása és erősítése, a határokon átívelő közös nemzetstratégia megfogalmazása.
Mit tett ehhez képest az SZDSZ és médiabirodalma?
Nevetségessé próbálta tenni azokat, akik már évtizedekkel ezelőtt a mára már aggasztóvá vált népességfogyásról beszéltek. Szabályos hadjáratot indított a magyarság szent jelképei és szimbólumai ellen. A Szent Korona micisapka vagy tökfödő az ő víziójukban, Szent István jobbja „tetemcafat”, a magyarság „bűnös nemzet”, „utolsó csatlós”, a magyar történelem „téves döntések terepe”, a turul „dülledt szemű tojószárnyas”, Jézus „zsidó fattyú” az Árpád ház zászlaja pedig „nyilas” jelkép.
Gazdasági síkon támogatta a magyar nemzeti vagyon elkótyavetyélését, idegen kézbe juttatását.
A katonapolitika területén szellemi elődjéhez, Károlyi Mihályhoz hasonlóan a szinte teljes leszerelést támogatta.
A nemzeti integrációt és a Kárpát-medencei szintű magyar nemzetstratégia megfogalmazását pedig ott torpedózta meg, ahol tudta: előbb az önfeladó alapszerződések megkötését szorgalmazta a határon túli magyar nemzetrészek explicit tiltakozása ellenére, ellene szavazott a státustörvénynek, mely minden hibája ellenére az első olyan jogszabály volt, mely végre jogi kapcsolatot teremtett az idegen uralom alá kényszerített magyarok és az anyaország között, majd szemérmetlenül, gátlástalanul és hazugságot hazugságra halmozva kampányolt a magyar állampolgárság kiterjesztése ellen. Az SZDSZ, mint párt fokozatosan elvesztette politikai támogatottságát, de időközben sikerült az 1990-ben még teli szájjal mocskolt MSZP-t a maga oldalára állítania és a maga képére formálnia a nemzetellenesség tekintetében.”
Bár a Transindex kiértékelése szerint főként magyarországiak írták alá az idézett szöveget, a helyzet az, hogy erdélyi aláírók is voltak annyian, mint a másik oldalon (köztük nem kevés jeles közéleti szereplő), s mellettük még szép számú anyaországi, úgyhogy amennyiben elfogadjuk a Szabó Dezső-i elvet, miszerint „minden magyar felelős minden magyarért”, akkor ezt a meccset sikerült megnyerni.
Aláírásgyűjtés Erdélyben a CEU mellett
A minap a Soros egyetemmel kapcsolatban kezdett az „akadémiai szféra” aláírásgyűjtésbe. Sajnos a szöveget aláírták olyan oktatók is, akik a nemzeti oldalhoz, konkrétan az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácshoz köthetőek. Nem kívánom őket nevesíteni, mert nem pellengérre állításuk a célom.
Betudom lépésüket a csoportnyomásnak illetve annak, hogy vélhetően nem fogták fel az ügynek a politikai dimenzióját. Nem elképzelhetetlen, hogy a nemzetben gondolkodó oktatók egy része is érzékenyebbé válik szakmaiságnak nevezett kérdésekre. Például arra, hogy a CEU milyen tudományos fokozatokkal bíró oktatókat vonz Budapestre, hogy milyen színvonalas könyvtára van, stb. s azt pedig mellékesnek érzik, ha egyáltalán érzik, hogy ez az intézmény egy kozmopolita libertinus agymosoda.
Az ellene való fellépés pedig bátor gesztus a kormány részéről.
Mint ahogy azt sem érzik tán, hogy felülről nézve ez egy Soros - Orbán meccs, melyben egy nemzetben gondolkodó ember soha nem állhat Soros oldalára. Még akkor sem, ha Erdélyben talán azért is, mert Sorosnak a nemzeti érzést aláaknázó tevékenysége kevésbé ismert, s mert a magyarok esküdt ellensége, Corneliu Vadim Tudor is támadta, a mágnás neve nem cseng annyira rosszul, mint Magyarországon.
Ha csak azt nézzük, hogy Európának a muszlim betolakodókkal való elárasztását teljes mellszélességgel, egyértelmű nyilatkozatok sorozatával és pénzzel támogatja, az éppen elég, hogy felismerjük benne kontinensünk több évezredes kultúrájának esküdt ellenségét. Aligha szükséges hosszan érvelni amellett, hogy az európai kultúra a nemzetek kultúrájának összessége, hogy a nemzeti kultúra volt a táptalaja mindannak a csodának, ami Európában megszületett. Ez ellen irányul a migránstömeg Európába való importálása.
Takaró Mihálynak van egy remek metaforája erre: mennyire nem mindegy, hogy van egy kosár gyümölcsünk vagy egy nagy adag gyümölcsturmixunk. A metaforát tovább lehet gondolni, a gyümölcsöknek a magjából újabb növény sarjad, ami újra gyümölcsöt terem, míg a turmixból nem lesz újabb élet.
Az eset kapcsán érdemes kitérni a Jobbik gyászos szereplésére is. Hadd emeljük ki előre Toroczkai László alelnököt üdítő kivételként, a pártvezetésből az egyedülit, aki az utóbbi időben a hajdani Jobbik értékelvűségének jegyében teszi nyilatkozatait. Ő figyelmeztetett arra is, hogy a Jobbik és a Fidesz testvérharcából a balliberális oldal kerülhet ki nevető harmadikként. Külön értékelendő az is, hogy miközben az elnök, Vona Gábor minden lehetséges alkalommal nekitámad a Fidesznek, a kormánynak és a kormányfőnek, alelnöke egyértelműen méltatta a kormány migránspolitikáját. Toroczkai volt, aki a CEU-ügyben is köntörfalazásmentesen leszögezte, hogy rendszerváltozás csak úgy lehet, ha Soros minden csápját levágjuk, a méregkeverő egyetemét és agymosó médiumait éppúgy, mint a törvénytelen és erőszakos migrációt segítő szervezeteit.”
Mi sem lenne természetesebb, mint az, hogy egy olyan kérdésben, melyben a nemzetépítő erők pozíciója eleve kijelölt, a Jobbik legalább csendben maradjon.
Abban is volt némi cinizmus, hogy a Sapientia-t emlegeti a Jobbik a CEU kapcsán, nehogy a kormány mellé álljon, az viszont, hogy a párt első számú hírportálja kárörvendően tudósítson arról, hogy Orbán vélhetően elszámította magát az ügyben, amikor segítséget remélt Donald Trumptól, annak egyik fő ellenfelével, Soros Györggyel folytatott vitájában, nos, ez azt jelzi, hogy a párt teljesen kifordult önmagából.
Mindezt csak tetézte az, hogy a Jobbik nem szavazta meg a „Lex CEU”-t. Akkor azt hihettük, hogy nincs lejjebb. De mint kiderült, van: a Jobbik beállt a balliberális oldal mellé a szóban forgó törvény alkotmánybíróság elé utasításának ügyében.
Amikor Soros György és Orbán Viktor között az utóbbi a fő ellenség, akkor ez már nem Pongrátz Gergely pártja.
Visszatérve az aláírásgyűjtés és az erdélyi liberálisok témájára: „csapataink harcban állnak”. A korszellem sajnos a talajvesztett, gyökértelen, kozmopolita konzumidiotizmusnak kedvez, de reménykedjünk abban, hogy miként a török hódoltság idején Erdély volt a magyar gondolkodás, a magyar szellem, a magyar kultúra fő átmentési területe, most sem győznek a nemzeti gondolat ellenségei, hogy szorongatott létünkben azok, akik nem adják fel, akik nem engednek az etnosoviniszta nyomásnak, akik megmaradnak magyarnak, azok a nihil közepén, a balliberális kozmopolita propaganda ellenére is a hagyományos értékek, a nemzeti – keresztény gondolatkör hívei és gyarapítói maradnak.
Akár gyűjtik az aláírást a nemzetellenségek Soros mellett, akár nem.
* A mondvacsináltság alatt azt értem, hogy olyasmit követelnek nagy hangon, ami eleve adott vagy olyasmit, ami, bár jól hangzik, de megfosztva pejoratív fogalmazási forma-meghatározottságától, abszurd követeléssé válik. Helyszűke miatt csak pár illusztratív példát idéznék a szövegből: “ha tudod: sorsunk a Te szavadtól is függ, ha nem, akarod, hogy egy szűk kör kisajátítsa a döntés jogát, (...) ha azt akarod, hogy pártod ne legyen Tőled Idegen hatalom (...) ne félj kimondani és aláírásoddal itt igazolni mienkhez hasonló véleményedet!”
Borbély Zsolt Attila / Kapu (Budapest)

Református kollégium az egykori munkásszálló helyén
Fidelitas Református Egyetemi Kollégiumot és szállót avattak Sepsiszentgyörgyön. Az intézmény egyik felében egyetemi bentlakás, a másik felében az azt fenntartó szálló működik.
Az egykori munkásszállót a helyiek „leányblokként” ismerik, az Olt textilgyár tulajdonában volt, kétszáz szövőnőt tudtak ott elszállásolni. A magánosítás után az új belga tulajdonos a leányotthont kiürítette, több mint tíz évig állt üresen, míg a református egyház felújíttatta. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem munkájának segítésére építették a kollégiumot, mondta a megnyitón Kató Béla püspök. Sepsiszentgyörgyöt és egyben a református egyházunkat súlyos veszteség érte, amikor a Székely Mikó Kollégiumot elvették. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy nem szabad ezt a várost iskolák, intézmények nélkül hagynunk – jelentette ki a püspök. A kollégiumok megtanítják a diákoknak, milyen egy összetartó közösséghez tartozni és értékelni azt, fejtette ki Dávid László, a Sapientia rektora. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere köszönetet mondott az önkormányzat és a város polgárai nevében a református egyháznak, amiért újabb, nemzetpolitikai szempontból is fontos intézménnyel gyarapodhatott a város. Kijelentette: ez az átadás azt üzeni azoknak, akik gyakran ellenünk dolgoznak, hogy nem tudnak annyit rombolni, annyit elvenni tőlünk, mint amennyit mi építeni tudunk akkor, hogyha összefogunk. A szocialista realizmus stílusjegyeit viselő épület az ipari léptékű előregyártás és igénytelen tipizálás hajnalán az utolsó minőségi kézműves épületek egyike Sepsiszentgyörgyön, ezt a jelleget igyekeztek megőrizni és tovább erősíteni, mondta Török Áron építész az épület egyik tervezője. Az új intézmény Magyarország Kormányának és a Bethlen Gábor Alap támogatásának köszönhetően jött létre.
Bíró Blanka / Székelyhon.ro