Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. április 8.
Megkezdődött az ellenőrzés a schengeni külső határokon
Pénteken már mindenki okmányait ellenőrzik a schengeni külső határok többségén egy uniós rendelet nyomán. A magyar határokon az első órákban csak néhol okozott hosszabb várakozást az új szabályozás – tapasztalták az MTI tudósítói.
Az Országos Rendőr-főkapitányság (ORFK) kommunikációs szolgálatának közleménye szerint egy péntektől hatályos európai uniós rendelet nyomán már nemcsak a harmadik ország állampolgárainak, hanem az Európai Unió valamennyi tagállamának, valamint Norvégiának, Izlandnak, Liechtensteinnek és Svájcnak az állampolgárainak úti okmányait is ellenőrizni kell a számítógépes adatbázisokban. Ilyen ellenőrzésre kell számítani a magyar–horvát, a magyar–ukrán és a magyar–szerb határátkelőhelyeken mind belépéskor, mind kilépéskor. A magyar–román határon a Magyarországról kilépő utasokat csak szúrópróbaszerűen ellenőrzik, azonban befelé valamennyi utas esetében az új ellenőrzést kell alkalmazni.
A rendőrség honlapján azt írta: Románia felé a Csanádpalota–Nagylak autópálya-határátkelőhelyen kifelé a személyautóknak és a buszoknak fél, a kamionoknak három órát kell várakozniuk, a belépő oldalon az autósok fél-, a buszok egyórás sorra számíthatnak. Békés megyében a magyar–román határon három határátkelő van, a megyei rendőr-főkapitányság tájékoztatása, valamint a police.hu oldal határinfo szolgáltatásának tájékoztatása szerint egyik átkelőn sem alakult ki hosszabb várakozási idő. Az MTI tudósítójának helyszíni tapasztalatai szerint a Gyula–Varsánd határátkelőhelyen a Magyarországról kilépő oldalon öt teherszállító járműnek közel húsz percet kellett várakoznia a kilépésre. A sofőrök közül néhányan kiszálltak a kamionokból, de hangoskodás, méltatlankodás nem volt. A személyforgalom a kilépő oldalon gyorsabban zajlott, három személyautó és egy biciklis öt perc alatt jutott át a határon. Befelé ugyanennyi idő alatt engedtek be három személyautót. A csomagtartót mind ki-, mind belépésnél megnézték, ahogyan az okmányokat is ellenőrizték ki- és belépésnél is. Magyarországra való belépésre reggel nyolc órakor legalább 15 kamion várakozott. MTI; Nyugati Jelen (Arad)
Pénteken már mindenki okmányait ellenőrzik a schengeni külső határok többségén egy uniós rendelet nyomán. A magyar határokon az első órákban csak néhol okozott hosszabb várakozást az új szabályozás – tapasztalták az MTI tudósítói.
Az Országos Rendőr-főkapitányság (ORFK) kommunikációs szolgálatának közleménye szerint egy péntektől hatályos európai uniós rendelet nyomán már nemcsak a harmadik ország állampolgárainak, hanem az Európai Unió valamennyi tagállamának, valamint Norvégiának, Izlandnak, Liechtensteinnek és Svájcnak az állampolgárainak úti okmányait is ellenőrizni kell a számítógépes adatbázisokban. Ilyen ellenőrzésre kell számítani a magyar–horvát, a magyar–ukrán és a magyar–szerb határátkelőhelyeken mind belépéskor, mind kilépéskor. A magyar–román határon a Magyarországról kilépő utasokat csak szúrópróbaszerűen ellenőrzik, azonban befelé valamennyi utas esetében az új ellenőrzést kell alkalmazni.
A rendőrség honlapján azt írta: Románia felé a Csanádpalota–Nagylak autópálya-határátkelőhelyen kifelé a személyautóknak és a buszoknak fél, a kamionoknak három órát kell várakozniuk, a belépő oldalon az autósok fél-, a buszok egyórás sorra számíthatnak. Békés megyében a magyar–román határon három határátkelő van, a megyei rendőr-főkapitányság tájékoztatása, valamint a police.hu oldal határinfo szolgáltatásának tájékoztatása szerint egyik átkelőn sem alakult ki hosszabb várakozási idő. Az MTI tudósítójának helyszíni tapasztalatai szerint a Gyula–Varsánd határátkelőhelyen a Magyarországról kilépő oldalon öt teherszállító járműnek közel húsz percet kellett várakoznia a kilépésre. A sofőrök közül néhányan kiszálltak a kamionokból, de hangoskodás, méltatlankodás nem volt. A személyforgalom a kilépő oldalon gyorsabban zajlott, három személyautó és egy biciklis öt perc alatt jutott át a határon. Befelé ugyanennyi idő alatt engedtek be három személyautót. A csomagtartót mind ki-, mind belépésnél megnézték, ahogyan az okmányokat is ellenőrizték ki- és belépésnél is. Magyarországra való belépésre reggel nyolc órakor legalább 15 kamion várakozott. MTI; Nyugati Jelen (Arad)
2017. április 8.
Négy év múlva léphet életbe a könnyített románvizsga
Négy év múlva záróvizsgázhatnak először sajátos, könnyített tételekből a román nyelv és irodalmat sajátos tanterv alapján tanuló diákok – mondta el a Krónikának Szabó Ödön. Az RMDSZ Bihar megyei képviselője dolgozta ki az erre vonatkozó törvénymódosítási javaslatot, amit kedden fogadott el a képviselőház. A lapunk által megkérdezett romántanárok üdvözölték a régóta várt döntést.
Négy év múlva záróvizsgázhatnak először sajátos, könnyített tételekből a román nyelv és irodalmat sajátos tanterv alapján tanuló diákok – mondta el a Krónikának Szabó Ödön. Az RMDSZ Bihar megyei képviselője dolgozta ki az erre vonatkozó törvénymódosítási javaslatot, amit kedden fogadott el a képviselőház.
Szabó Ödön elmondta, annak szerették volna elejét venni, hogy a gyereket „évekig fociból edzik, majd a záróvizsgán végül kézilabdából állítják pályára”. A 2011-es tanügyi törvényben szerepel a kisebbségi fejezetben, hogy kisebbségi diákok sajátos tanterv szerint tanulják a román nyelvet, ennek az életbe léptetésére van egy ütemterv, jelenleg az alsó tagozatban, tehát előkészítő osztálytól negyedik osztályig tanulják a magyar diákok nem anyanyelvként a románt, és idén az öt–nyolc osztályra vonatkozóan is elfogadták a speciális tantervet, a következő tanévtől az ötödikesek tanulnak eszerint, részletezte a honatya.
Az RMDSZ képviselőházi frakcióvezető-helyettese, az oktatási bizottság alelnöke rámutatott, a módosítással azt orvosolják, hogy sem az oktatási törvényben, sem a minisztérium szabályzatában nem szerepel: a speciális tantervből tanuló diákok erre épülő sajátos tételeket kapnak majd a különböző záróvizsgákon, vagyis a nyolcadik osztályt záró képességvizsgán, majd az érettségin. A politikus abban bízik, hogy döntő házként a szenátus is megszavazza javaslatát, és az még ebben az évben megjelenik a Hivatalos Közlönyben.
Mivel a sajátos tantervet lépésről lépésre vezeti be az oktatási minisztérium, ezért a mostani negyedik osztályosok vizsgáznak majd speciális, könnyebb tételekből. Kérdésünkre Szabó Ödön kifejtette, elviekben a szaktárca dönthet úgy, hogy gyorsabban életbe lépteti a speciális tanterveket, tehát egy időben például a hatodik–hetedik–nyolcadik osztályokban. Hangsúlyozta, ebben a kérdésben a parlamentnek nincs hatásköre, ezt csak kormányzati eszközökkel tudná megsürgetni az RMDSZ, miközben jelenleg csak parlamenti együttműködésre van szerződése a kormánypártokkal. A képviselő szerint egyébként mentalitásváltást jelez, hogy a javaslatát nagy többséggel támogatta az alsóház, megértették: nem várható el egy anyanyelvi környezetben élő diáktól, hogy egy másik nyelvből anyanyelvi szintű záróvizsgán helytálljon.
Üdvözlik a döntést a romántanárok
„Nagyon jó ötlet, régóta vártuk ezt a módosítást, nagyon jól jön. Hiszen nem korrekt, hogy a kisebbségi gyerekeknek ugyanolyan elvárásoknak kelljen megfelelniük, mint a román anyanyelvűeknek. Nem tudhat ugyanolyan jól valaki egy idegen nyelvet, mint a saját anyanyelvét” – értékelte a Krónikának a döntést Teodora Popescu, a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium román nyelv- és irodalomtanára. Kifejtette, a magyar gyerekek körében szerzett tapasztalata szerint a módosítás mindenképpen jótékony hatással lesz a kisebbségi diákok román tudására, vizsgaeredményeire. Ráadásul, mivel az ősszel 5. osztályt kezdő diákok lesznek az elsők, akik differenciált vizsgán vehetnek részt, az illetékeseknek négy év áll majd a rendelkezésükre, hogy elkészítsék az új vizsgatervet, tette hozzá a pedagógus.
Gondot okoz a szövegértelmezés
A pár hete lezajlott idei próbaérettségire utalva kifejtette: az, hogy a 11. osztályosok számára módosult a vizsgaprogram, még nagyobb hátrányba hozta a kisebbségi gyerekeket. Számukra ugyanis nehezebb az első kérdésnél szereplő szövegnek az értelmezése, mert az eddigi megszokott irodalmi szöveget más típusú szövegekkel cserélték ki. „Gondjaik voltak a szöveg megértésével. Újságcikkek, tudományos szövegek kerültek be, ami a kisebbségi diákok helyzetét tovább rontotta, nehezebb megérteni a terminológiát, mely sokszor tudományos vagy archaikus, kevésbé elérhető a számukra” – magyarázta a romántanár.
Úgy vélte, a heti három-négy románóra nem elégséges ahhoz, hogy a magyar gyerekek ilyen szintű szövegértésre tegyenek szert. „Ha csak az alatt az 50 perc alatt hallanak román szót, szólalnak meg románul, ez kevés ahhoz, hogy helyt álljanak egy ilyen nehéz vizsgán” – jelentette ki Teodora Popescu. Nagyvárosokban könnyebb a román nyelvet gyakorolni a magyar gyerekeknek, főleg ha vannak román barátaik, vagy a családban segítenek nekik, kifejlesztik a szükséges nyelvi kompetenciákat, de például a Székelyföldön élők számára ez már sokkal bonyolultabb, ismerte el a pedagógus.
A kolozsvári romántanár szerint a próbavizsga előtt alig egy hónappal történt módosítások ellenére a diákok jól vették az akadályt, legtöbb esetben kielégítőek az eredmények. Pozitívumnak nevezte, hogy a rendszer megadja a lehetőséget, hogy felmérjék a gyerekek tudását, megnézzék, min kell javítani. A már számos végzős osztályt záróvizsgára vezető pedagógus szerint a hátralévő idő elégséges arra, hogy felkészüljenek a diákok, és szerinte az értettségin bizonyára jobb eredmények születnek majd. Elmondta, a mostani eredmények szerint diákjainak elsősorban több gyakorlatra lenne szükségük, mivel a tételek újak és más logika szerint működnek, be kell gyakorolják ezeket.
Bíró Blanka, Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)
Négy év múlva záróvizsgázhatnak először sajátos, könnyített tételekből a román nyelv és irodalmat sajátos tanterv alapján tanuló diákok – mondta el a Krónikának Szabó Ödön. Az RMDSZ Bihar megyei képviselője dolgozta ki az erre vonatkozó törvénymódosítási javaslatot, amit kedden fogadott el a képviselőház. A lapunk által megkérdezett romántanárok üdvözölték a régóta várt döntést.
Négy év múlva záróvizsgázhatnak először sajátos, könnyített tételekből a román nyelv és irodalmat sajátos tanterv alapján tanuló diákok – mondta el a Krónikának Szabó Ödön. Az RMDSZ Bihar megyei képviselője dolgozta ki az erre vonatkozó törvénymódosítási javaslatot, amit kedden fogadott el a képviselőház.
Szabó Ödön elmondta, annak szerették volna elejét venni, hogy a gyereket „évekig fociból edzik, majd a záróvizsgán végül kézilabdából állítják pályára”. A 2011-es tanügyi törvényben szerepel a kisebbségi fejezetben, hogy kisebbségi diákok sajátos tanterv szerint tanulják a román nyelvet, ennek az életbe léptetésére van egy ütemterv, jelenleg az alsó tagozatban, tehát előkészítő osztálytól negyedik osztályig tanulják a magyar diákok nem anyanyelvként a románt, és idén az öt–nyolc osztályra vonatkozóan is elfogadták a speciális tantervet, a következő tanévtől az ötödikesek tanulnak eszerint, részletezte a honatya.
Az RMDSZ képviselőházi frakcióvezető-helyettese, az oktatási bizottság alelnöke rámutatott, a módosítással azt orvosolják, hogy sem az oktatási törvényben, sem a minisztérium szabályzatában nem szerepel: a speciális tantervből tanuló diákok erre épülő sajátos tételeket kapnak majd a különböző záróvizsgákon, vagyis a nyolcadik osztályt záró képességvizsgán, majd az érettségin. A politikus abban bízik, hogy döntő házként a szenátus is megszavazza javaslatát, és az még ebben az évben megjelenik a Hivatalos Közlönyben.
Mivel a sajátos tantervet lépésről lépésre vezeti be az oktatási minisztérium, ezért a mostani negyedik osztályosok vizsgáznak majd speciális, könnyebb tételekből. Kérdésünkre Szabó Ödön kifejtette, elviekben a szaktárca dönthet úgy, hogy gyorsabban életbe lépteti a speciális tanterveket, tehát egy időben például a hatodik–hetedik–nyolcadik osztályokban. Hangsúlyozta, ebben a kérdésben a parlamentnek nincs hatásköre, ezt csak kormányzati eszközökkel tudná megsürgetni az RMDSZ, miközben jelenleg csak parlamenti együttműködésre van szerződése a kormánypártokkal. A képviselő szerint egyébként mentalitásváltást jelez, hogy a javaslatát nagy többséggel támogatta az alsóház, megértették: nem várható el egy anyanyelvi környezetben élő diáktól, hogy egy másik nyelvből anyanyelvi szintű záróvizsgán helytálljon.
Üdvözlik a döntést a romántanárok
„Nagyon jó ötlet, régóta vártuk ezt a módosítást, nagyon jól jön. Hiszen nem korrekt, hogy a kisebbségi gyerekeknek ugyanolyan elvárásoknak kelljen megfelelniük, mint a román anyanyelvűeknek. Nem tudhat ugyanolyan jól valaki egy idegen nyelvet, mint a saját anyanyelvét” – értékelte a Krónikának a döntést Teodora Popescu, a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium román nyelv- és irodalomtanára. Kifejtette, a magyar gyerekek körében szerzett tapasztalata szerint a módosítás mindenképpen jótékony hatással lesz a kisebbségi diákok román tudására, vizsgaeredményeire. Ráadásul, mivel az ősszel 5. osztályt kezdő diákok lesznek az elsők, akik differenciált vizsgán vehetnek részt, az illetékeseknek négy év áll majd a rendelkezésükre, hogy elkészítsék az új vizsgatervet, tette hozzá a pedagógus.
Gondot okoz a szövegértelmezés
A pár hete lezajlott idei próbaérettségire utalva kifejtette: az, hogy a 11. osztályosok számára módosult a vizsgaprogram, még nagyobb hátrányba hozta a kisebbségi gyerekeket. Számukra ugyanis nehezebb az első kérdésnél szereplő szövegnek az értelmezése, mert az eddigi megszokott irodalmi szöveget más típusú szövegekkel cserélték ki. „Gondjaik voltak a szöveg megértésével. Újságcikkek, tudományos szövegek kerültek be, ami a kisebbségi diákok helyzetét tovább rontotta, nehezebb megérteni a terminológiát, mely sokszor tudományos vagy archaikus, kevésbé elérhető a számukra” – magyarázta a romántanár.
Úgy vélte, a heti három-négy románóra nem elégséges ahhoz, hogy a magyar gyerekek ilyen szintű szövegértésre tegyenek szert. „Ha csak az alatt az 50 perc alatt hallanak román szót, szólalnak meg románul, ez kevés ahhoz, hogy helyt álljanak egy ilyen nehéz vizsgán” – jelentette ki Teodora Popescu. Nagyvárosokban könnyebb a román nyelvet gyakorolni a magyar gyerekeknek, főleg ha vannak román barátaik, vagy a családban segítenek nekik, kifejlesztik a szükséges nyelvi kompetenciákat, de például a Székelyföldön élők számára ez már sokkal bonyolultabb, ismerte el a pedagógus.
A kolozsvári romántanár szerint a próbavizsga előtt alig egy hónappal történt módosítások ellenére a diákok jól vették az akadályt, legtöbb esetben kielégítőek az eredmények. Pozitívumnak nevezte, hogy a rendszer megadja a lehetőséget, hogy felmérjék a gyerekek tudását, megnézzék, min kell javítani. A már számos végzős osztályt záróvizsgára vezető pedagógus szerint a hátralévő idő elégséges arra, hogy felkészüljenek a diákok, és szerinte az értettségin bizonyára jobb eredmények születnek majd. Elmondta, a mostani eredmények szerint diákjainak elsősorban több gyakorlatra lenne szükségük, mivel a tételek újak és más logika szerint működnek, be kell gyakorolják ezeket.
Bíró Blanka, Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)
2017. április 8.
Egy éve egyenget ifjú vállalkozópalántákat a Kreatív Kolozsvár – interjú
A K+ Tehetségtámogató projekt részeként nemrég lett egyéves a Kreatív Kolozsvár vállalkozásfejlesztő program. A kolozsvári és környékbeli fiatal vállalkozók és leendő vállalkozópalánták számára fontos lehetőségeket nyújtó képzéssorozatról Mostis Gergővel, a Kreatív Kolozsvár program-koordinátorával beszélgettünk célokról, eredményekről, jövőbeli tervekről.
- Milyen céllal, kikkel együtt jött létre a Kreatív Kolozsvár?
- A K+ két részből áll: egyrészt az egyetemi hallgatók tudományos felkészítését támogatja, másrészt egy vállalkozásfejlesztő programból, amely kimondottan a fiatalok vállalkozási kedvének erősítésére összpontosít. A Kolozsvár vonzáskörzetében élő fiatalok támogatása a cél, erős hangsúlyt fektetve arra, hogy a jövőben minél többen váljanak vállalkozóvá. Azt látjuk, hogy az itthon maradás egyik legfontosabb alkotóeleme lehet az, ha megszólítjuk a fiatalokat és segítünk nekik abban, hogy jól felépített, átgondolt és megtervezett vállalkozásokat indítsanak itthon. A projektet a PONT Csoport és a Magyar Ifjúsági Központ menedzseli, magyar állami támogatással – ezért is ingyenes minden programunk.
A vállalkozói workshopokon üzleti tervek készülnek, piaci modellek csiszolódnak és stratégiai tanácsadás zajlik. Üzleti mentorokat hívunk, akik munkájuk során közel ötszáz vállalkozás elindításában segédkeztek, így alaposan ismerik egy vállalkozni akaró, egyetemet végzett fiatal problémáit. Ezen kívül foglalkozunk a kreatív iparágakkal, a színházzal, kulturális menedzsmenttel, filmmel és könnyűzenével. Azok a fiatalok ugyanis, akik a művészeti egyetemeken alaposan elsajátíthatják szakmájukat, az iparág menedzsmenti- és pénzügyi hátteréről vajmi’ keveset tanulnak. Segíteni szeretnénk nekik abban, hogyan élhetnek meg művészeti termékeikből.
Mindemellett Kreatív Kolozsvár esteket szervezünk, ahol „jó példákat” mutatunk be, fiatal vállalkozók meghívásával. Egy-egy előadás után, ahol a sikerekről és kudarcokról, buktatókról egyaránt szó esik, beszélgetések alakulnak ki, ismeretségek kötődnek. Fontosnak érezzük azt, hogy a fiatal vállalkozók között hálózat alakuljon ki, tapasztalatokat cserélhessenek, megszólíthassák és megtalálják egymást, amikor egy munkát szeretnének elvégeztetni.
- Mennyire hiányosak az erdélyi magyar fiatalok gazdasági, vállalkozói ismeretei?
- Azt gondolom, hogy gyerekcipőben járunk. Azok a fiatalok, akik eljönnek egy vállalkozói workshopunkra, mind az alapfogalmakkal ismerkednek az első napon. Olyan kérdésekkel például, hogy mit jelent a validáció, (hogyan mérhetjük le, hogy valóban van-e piaci igény a termékünkre vagy szolgáltatásunkra), vagy mit jelent és mikor kell pivotálnia egy vállalkozásnak (az a folyamat, amikor vásárlói visszajelzések alapján átpozicionáljuk a terméket). Ezeken a találkozókon mindenki kezdi elsajátítani azt a nyelvet, kódrendszert, amelyet tőlünk nyugatra a teljes a start-up világ használ.
A helyes vállalkozás menete nem az, hogy van egy ötletem, befektetek egy csomó pénzt, majd várom, hogy vajon rám nyitja-e az ajtót a vásárló. Előbb meg kell vizsgálnom a célpiacot, az ott lévő vásárlók sajátosságait, vásárlási szokásait (persona) rákérdezni a potenciális vásárlók igényeire, megvizsgálni, hogy valóban szükségük van-e egy adott szolgáltatásra, vagy abban a formában van-e rá szükségük, ahogyan elképzelem és így tovább. Biztonságos keretet teremtünk arra, hogy az első saját befektetéskor pontosan tudjuk, kiknek fogunk értékesíteni. Így rengeteg csalódást és pénzkidobást spórolhatunk meg a fiataloknak.
- Februárban zajlott az első pitch versenyetek. Milyen tapasztalatokat szereztetek?
- A Kreatív Kolozsvár a második évében jár. Eddig kilenc vállalkozói workshopot szerveztünk. Ez azt jelenti, hogy közel 180 fiatal vállalkozóval találkoztunk, akiknek üzleti mentorálást nyújtottunk. Azt láttuk, hogy elérkezett az ideje egy második lépcsőfoknak: amikor befektetőket hozunk, akik rizikótőkével beszállhatnak a vállalkozásokba. A TransUP erdélyi befektetőcsoporttal szerveztük meg a pitch versenyt, amelyre több mint harminc fiatal jelentkezett és a kiválasztott tíz vállalkozó háromnapos felkészítőn vehetett részt. Tízen pitcheltek, azaz röviden ismertették a vállalkozásaikat a befektetőkkel. Ötüket hívták vissza egy második körre és velük elindultak az egyeztetések.
- Hogyan tovább?
- Fontosnak tartjuk a workshopok folytatását. A kudarc mindig elveszi az ember kedvét, de ez tanulással megelőzhető. Nagyon fontos a „földön tartani” a csillogó szemű fiatalokat, mert egy vállalkozás felépítése és életben tartása pont olyan kemény munka, mint bármi más. Csak éppen ezt magadnak és nem másnak csinálod. A magad ura vagy és ezt a szabadságot semmi sem tudja pótolni. Ugyanakkor szeretnénk megmutatni azokat a best practice-eket (legjobb gyakorlatok – a szerk.), amelyeket egyelőre Magyarországról hozunk. De itthon is látni már sikereket, őket sem tévesztjük szem elől. Már két ízben szerveztünk - „Formula” névre hallgató - interdiszciplináris alkotótábort, mert szeretnénk arra tanítani az egyetemi hallgatókat, hogy az igazán újszerű, innovatív ötletekben és megoldásokban van a fejlődés motorja. Szokás manapság a kolozsvári IT bumm-al példálózni, de sajnos azt látjuk, hogy kiszervezett programozói munkákon túl ez nem szól igazán arról, amiről ideális esetben kellene, éspedig az innovációról. Mi megpróbáljuk arra ösztönözni a fiataokat és a fiatal vállalkozókat, hogy merjenek újszerű dolgokkal és megvalósításokkal kísérletezni.
Kustán Magyari Attila / maszol.ro
A K+ Tehetségtámogató projekt részeként nemrég lett egyéves a Kreatív Kolozsvár vállalkozásfejlesztő program. A kolozsvári és környékbeli fiatal vállalkozók és leendő vállalkozópalánták számára fontos lehetőségeket nyújtó képzéssorozatról Mostis Gergővel, a Kreatív Kolozsvár program-koordinátorával beszélgettünk célokról, eredményekről, jövőbeli tervekről.
- Milyen céllal, kikkel együtt jött létre a Kreatív Kolozsvár?
- A K+ két részből áll: egyrészt az egyetemi hallgatók tudományos felkészítését támogatja, másrészt egy vállalkozásfejlesztő programból, amely kimondottan a fiatalok vállalkozási kedvének erősítésére összpontosít. A Kolozsvár vonzáskörzetében élő fiatalok támogatása a cél, erős hangsúlyt fektetve arra, hogy a jövőben minél többen váljanak vállalkozóvá. Azt látjuk, hogy az itthon maradás egyik legfontosabb alkotóeleme lehet az, ha megszólítjuk a fiatalokat és segítünk nekik abban, hogy jól felépített, átgondolt és megtervezett vállalkozásokat indítsanak itthon. A projektet a PONT Csoport és a Magyar Ifjúsági Központ menedzseli, magyar állami támogatással – ezért is ingyenes minden programunk.
A vállalkozói workshopokon üzleti tervek készülnek, piaci modellek csiszolódnak és stratégiai tanácsadás zajlik. Üzleti mentorokat hívunk, akik munkájuk során közel ötszáz vállalkozás elindításában segédkeztek, így alaposan ismerik egy vállalkozni akaró, egyetemet végzett fiatal problémáit. Ezen kívül foglalkozunk a kreatív iparágakkal, a színházzal, kulturális menedzsmenttel, filmmel és könnyűzenével. Azok a fiatalok ugyanis, akik a művészeti egyetemeken alaposan elsajátíthatják szakmájukat, az iparág menedzsmenti- és pénzügyi hátteréről vajmi’ keveset tanulnak. Segíteni szeretnénk nekik abban, hogyan élhetnek meg művészeti termékeikből.
Mindemellett Kreatív Kolozsvár esteket szervezünk, ahol „jó példákat” mutatunk be, fiatal vállalkozók meghívásával. Egy-egy előadás után, ahol a sikerekről és kudarcokról, buktatókról egyaránt szó esik, beszélgetések alakulnak ki, ismeretségek kötődnek. Fontosnak érezzük azt, hogy a fiatal vállalkozók között hálózat alakuljon ki, tapasztalatokat cserélhessenek, megszólíthassák és megtalálják egymást, amikor egy munkát szeretnének elvégeztetni.
- Mennyire hiányosak az erdélyi magyar fiatalok gazdasági, vállalkozói ismeretei?
- Azt gondolom, hogy gyerekcipőben járunk. Azok a fiatalok, akik eljönnek egy vállalkozói workshopunkra, mind az alapfogalmakkal ismerkednek az első napon. Olyan kérdésekkel például, hogy mit jelent a validáció, (hogyan mérhetjük le, hogy valóban van-e piaci igény a termékünkre vagy szolgáltatásunkra), vagy mit jelent és mikor kell pivotálnia egy vállalkozásnak (az a folyamat, amikor vásárlói visszajelzések alapján átpozicionáljuk a terméket). Ezeken a találkozókon mindenki kezdi elsajátítani azt a nyelvet, kódrendszert, amelyet tőlünk nyugatra a teljes a start-up világ használ.
A helyes vállalkozás menete nem az, hogy van egy ötletem, befektetek egy csomó pénzt, majd várom, hogy vajon rám nyitja-e az ajtót a vásárló. Előbb meg kell vizsgálnom a célpiacot, az ott lévő vásárlók sajátosságait, vásárlási szokásait (persona) rákérdezni a potenciális vásárlók igényeire, megvizsgálni, hogy valóban szükségük van-e egy adott szolgáltatásra, vagy abban a formában van-e rá szükségük, ahogyan elképzelem és így tovább. Biztonságos keretet teremtünk arra, hogy az első saját befektetéskor pontosan tudjuk, kiknek fogunk értékesíteni. Így rengeteg csalódást és pénzkidobást spórolhatunk meg a fiataloknak.
- Februárban zajlott az első pitch versenyetek. Milyen tapasztalatokat szereztetek?
- A Kreatív Kolozsvár a második évében jár. Eddig kilenc vállalkozói workshopot szerveztünk. Ez azt jelenti, hogy közel 180 fiatal vállalkozóval találkoztunk, akiknek üzleti mentorálást nyújtottunk. Azt láttuk, hogy elérkezett az ideje egy második lépcsőfoknak: amikor befektetőket hozunk, akik rizikótőkével beszállhatnak a vállalkozásokba. A TransUP erdélyi befektetőcsoporttal szerveztük meg a pitch versenyt, amelyre több mint harminc fiatal jelentkezett és a kiválasztott tíz vállalkozó háromnapos felkészítőn vehetett részt. Tízen pitcheltek, azaz röviden ismertették a vállalkozásaikat a befektetőkkel. Ötüket hívták vissza egy második körre és velük elindultak az egyeztetések.
- Hogyan tovább?
- Fontosnak tartjuk a workshopok folytatását. A kudarc mindig elveszi az ember kedvét, de ez tanulással megelőzhető. Nagyon fontos a „földön tartani” a csillogó szemű fiatalokat, mert egy vállalkozás felépítése és életben tartása pont olyan kemény munka, mint bármi más. Csak éppen ezt magadnak és nem másnak csinálod. A magad ura vagy és ezt a szabadságot semmi sem tudja pótolni. Ugyanakkor szeretnénk megmutatni azokat a best practice-eket (legjobb gyakorlatok – a szerk.), amelyeket egyelőre Magyarországról hozunk. De itthon is látni már sikereket, őket sem tévesztjük szem elől. Már két ízben szerveztünk - „Formula” névre hallgató - interdiszciplináris alkotótábort, mert szeretnénk arra tanítani az egyetemi hallgatókat, hogy az igazán újszerű, innovatív ötletekben és megoldásokban van a fejlődés motorja. Szokás manapság a kolozsvári IT bumm-al példálózni, de sajnos azt látjuk, hogy kiszervezett programozói munkákon túl ez nem szól igazán arról, amiről ideális esetben kellene, éspedig az innovációról. Mi megpróbáljuk arra ösztönözni a fiataokat és a fiatal vállalkozókat, hogy merjenek újszerű dolgokkal és megvalósításokkal kísérletezni.
Kustán Magyari Attila / maszol.ro
2017. április 8.
Klúzs-napokai káposzta
Melyik a helyes: Cluj vagy Cluj-Napoca? Alaposan gondolják végig, mielőtt válaszolnak. Helytelen válasszal azt kockáztatják, hogy megkérdőjelezik a hazafiságukat, vagy egyszerűen nemzet- és hazaárulóvá minősítik önöket. Jó, ha tudják, hogy a várost a kommunizmus éveiben keresztelték át Clujról Cluj-Napocára, és maga Nicolae Ceauşescu volt a keresztapa, ha hallottak róla. Tehát, egy kis tiszteletet!
Valójában mi volt a gond Cluj-zsal? Túl magyarul hangzott? Nem mondhatnám. A nem magyar, hanem latin nyelven íródott középkori dokumentumokban a Clus formával lehet találkozni. A román Cluj alapjában véve közelebb áll ehhez a – mondjuk úgy, semleges – elnevezéshez, mint a magyar Kolozsvár. És akkor? Lehet, hogy nem annyira a név volt zavaró, mint inkább általában véve a Cluj által képviselt történelmi és kulturális állapot, vagyis, hogy nem olyan rég még inkább magyar város volt, mint román. Az első világháború környékén több mint 40.000 magyar nyelvű személy szerepelt a kolozsvári nyilvántartásban, az alig 6.000 románnal szemben. A magyarok a két világháború között is többségben maradtak. A számarány a kommunizmus éveiben fordult meg, mára pedig a románok egyértelmű többségbe kerültek. De ugyanarról a városról van szó? Cluj hivatalosan már nem létezik, Cluj-Napoca vette át a helyét.
Természetes dolog, ha felmerül bennünk, hogy mire szolgál a Napoca toldalék. Nem nehéz megfejteni: egy olyan történelmi pálya felvázolására szolgál, mely jóval túlmutat a magyar dominancia évszázadain. A magyarok beözönlésekor Clujnak, pontosabban Napocának már hosszú történelme volt. Dák, majd dák-római, vagyis végső soron román település volt, hiszen a dákok, mint közismert, egyfajta románok voltak. A magyarok egy olyan városba szivárogtak be, mely egyáltalán nem volt az övék. Nem csodálkoznék, ha egyes honfitársaink azt képzelnék, hogy ennek a városnak a legrégibb időktől mostanáig megszakítás nélkül ez volt a neve: jó érv ez a dák-római kontinuitás mellett.
Minthogy Ceauşescu nem akarta azt a benyomást kelteni, hogy bármilyen magyarellenes szándék húzódna a név ezen „kiegészítése” mögött, egy másik, nagyon is román várost vetettek alá hasonló beavatkozásnak. Szörényvár (Turnu-Severin) egyik napról a másikra Dobreta-Turnu-Severin lett. A művelet még sikeresebbnek bizonyult, mint Kolozsvár esetében. Mivel egy három elemből álló városnév kicsit hosszabb volt és a Drobeta az élére került, vannak románok, akik lemondtak ennyi név felsorolásáról (az idő mégiscsak értékes, más dolgunk is van), és megelégednek az egyszerű Drobetával. Szörényvár ezáltal teljes mértékben visszatér az ókori nevéhez. A „Drobetába megyek” elfogadhatóbbnak tűnik a „Napocára megyek”-nél. Akkor lesz minden tökéletes, ha a városlakók mind büszkén „drobetaiaknak” nevezik majd magukat.
Arra lehetett volna számítani, hogy egymás után az összes román város kettős elnevezést kap. Vagy még jobb, egyszerűen megkettőzünk mindent, például így: „A hölgy a feleségem nejem.”. „Ő pedig a férjem férfiam.” Sajnos, nem tudom miért, az átkeresztelési kampány itt véget ért. Annak ellenére, hogy 1975-ben Craiován ünnepelték, Ceauşescu jelenlétében, természetesen, Pelendava (egyfajta craiovai „Napoca”) géta-dák település első írásos említésének 1750. évfordulóját. Egyáltalán nem hangzott volna rosszul a Craiova-Pelendava. Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) Craiova-Pelendava-i bán lett volna mielőtt Munténia (plusz Olténia)
Valachia Havasalföld fejedelmévé és Erdély Transzszilvánia meghódítójává vált volna,
dicsőségesen bevonulva Apulum Gyulafehérvárra… Tényleg, mit kezdjünk Gyulafehérvárral? Ki kellene egészítenünk a nevét Apulummal, de a régi (ószláv eredetű) Bălgraddal (mai nyelven „fehér város”) is. Ebből Apulum–Bălgrad–Alba-Iulia lenne, kicsit hosszú, de történelmi szempontból egyértelmű. Az ország másik végén, Dobrudzsában, akarom mondani Dobrogea-Scythia Minorban adná magát a Tomis-Constanţa és a Mangalia-Callatis. Persze, ezt azért gondoljuk végig, mert túlságosan görögösen hangzik. Nem tudom, mi legyen Bukaresttel, hiszen a történelem nem nyújt másik, ókori vagy középkori nevet. Akkor nevezzük egyszerűen Bucureşti–Bucureşti-nek.
Ne aggódjanak, az országra is sor kerül.
Dacia-România, vagy România-Dacia lesz belőle.
Bár egyes „dákosok” Ceauşescu idejében még radikálisabbak voltak, a név Daciára cserélését támogatták, Románia nélkül. Miért tisztelnénk meg a román névvel Dácia meghódítóit, amikor mi egyszerűen dákok vagyunk és szigorúan csak egy terminológiai gondatlanságból lettünk románok. Így hát ez még eldöntetlen: Dacia-România, vagy egyszerűen Dacia. Miközben Románia csak 1859 óta létezik, Dacián keresztül Boirebisztásszal (Burebista) fogunk kezet, és minden esélyünk megvan arra, hogy mi legyünk Európa legrégebbi országa. Igaz, kétezer éves megszakítással, de történelmi léptékben mit számít két évezred?
Visszatérve Kolozsvárhoz, akarom mondani Cluj-Napocához, azt hiszem, a dolgokat itt végig kellene vinni. Először is nem méltányos, hogy míg a megyeszékhelynek Cluj-Napoca a neve, addig a megye csak Cluj, mert így mintha hiányozna belőle valami. Végül is a megye lakói is ugyanolyan dáko-rómaiak, mint a clujiak. „Clujit” mondtam? Tényleg, hogyan kellene őket nevezni? „Cluj-napocaiaknak”, jól értem? Hihetetlen, először hallok ilyesmit. Jobb lenne egyszerűen „napocait” mondani és kész. De azért furcsa, hogy az emberek mennyire ragaszkodnak ahhoz, hogy „cluj”-iaknak nevezzék magukat, mint hajdanán. Egyértelmű, hogy inkább clujiaknak érzik magukat, mint napocaiaknak. És akkor jogos a kérdés, hogy mire jó a Napoca. Csak azért, hogy még mindig megőrizzünk valamint Ceauşescu szellemi örökségéből és történelmi elképzeléseiből? Van egy ötletem, talán túl merész, szinte utópisztikus: mi lenne, ha újra átkeresztelnénk a várost és Cluj-Napocából Cluj lenne?
Lucian Boia / Főtér; itthon.ma/szerintunk
Melyik a helyes: Cluj vagy Cluj-Napoca? Alaposan gondolják végig, mielőtt válaszolnak. Helytelen válasszal azt kockáztatják, hogy megkérdőjelezik a hazafiságukat, vagy egyszerűen nemzet- és hazaárulóvá minősítik önöket. Jó, ha tudják, hogy a várost a kommunizmus éveiben keresztelték át Clujról Cluj-Napocára, és maga Nicolae Ceauşescu volt a keresztapa, ha hallottak róla. Tehát, egy kis tiszteletet!
Valójában mi volt a gond Cluj-zsal? Túl magyarul hangzott? Nem mondhatnám. A nem magyar, hanem latin nyelven íródott középkori dokumentumokban a Clus formával lehet találkozni. A román Cluj alapjában véve közelebb áll ehhez a – mondjuk úgy, semleges – elnevezéshez, mint a magyar Kolozsvár. És akkor? Lehet, hogy nem annyira a név volt zavaró, mint inkább általában véve a Cluj által képviselt történelmi és kulturális állapot, vagyis, hogy nem olyan rég még inkább magyar város volt, mint román. Az első világháború környékén több mint 40.000 magyar nyelvű személy szerepelt a kolozsvári nyilvántartásban, az alig 6.000 románnal szemben. A magyarok a két világháború között is többségben maradtak. A számarány a kommunizmus éveiben fordult meg, mára pedig a románok egyértelmű többségbe kerültek. De ugyanarról a városról van szó? Cluj hivatalosan már nem létezik, Cluj-Napoca vette át a helyét.
Természetes dolog, ha felmerül bennünk, hogy mire szolgál a Napoca toldalék. Nem nehéz megfejteni: egy olyan történelmi pálya felvázolására szolgál, mely jóval túlmutat a magyar dominancia évszázadain. A magyarok beözönlésekor Clujnak, pontosabban Napocának már hosszú történelme volt. Dák, majd dák-római, vagyis végső soron román település volt, hiszen a dákok, mint közismert, egyfajta románok voltak. A magyarok egy olyan városba szivárogtak be, mely egyáltalán nem volt az övék. Nem csodálkoznék, ha egyes honfitársaink azt képzelnék, hogy ennek a városnak a legrégibb időktől mostanáig megszakítás nélkül ez volt a neve: jó érv ez a dák-római kontinuitás mellett.
Minthogy Ceauşescu nem akarta azt a benyomást kelteni, hogy bármilyen magyarellenes szándék húzódna a név ezen „kiegészítése” mögött, egy másik, nagyon is román várost vetettek alá hasonló beavatkozásnak. Szörényvár (Turnu-Severin) egyik napról a másikra Dobreta-Turnu-Severin lett. A művelet még sikeresebbnek bizonyult, mint Kolozsvár esetében. Mivel egy három elemből álló városnév kicsit hosszabb volt és a Drobeta az élére került, vannak románok, akik lemondtak ennyi név felsorolásáról (az idő mégiscsak értékes, más dolgunk is van), és megelégednek az egyszerű Drobetával. Szörényvár ezáltal teljes mértékben visszatér az ókori nevéhez. A „Drobetába megyek” elfogadhatóbbnak tűnik a „Napocára megyek”-nél. Akkor lesz minden tökéletes, ha a városlakók mind büszkén „drobetaiaknak” nevezik majd magukat.
Arra lehetett volna számítani, hogy egymás után az összes román város kettős elnevezést kap. Vagy még jobb, egyszerűen megkettőzünk mindent, például így: „A hölgy a feleségem nejem.”. „Ő pedig a férjem férfiam.” Sajnos, nem tudom miért, az átkeresztelési kampány itt véget ért. Annak ellenére, hogy 1975-ben Craiován ünnepelték, Ceauşescu jelenlétében, természetesen, Pelendava (egyfajta craiovai „Napoca”) géta-dák település első írásos említésének 1750. évfordulóját. Egyáltalán nem hangzott volna rosszul a Craiova-Pelendava. Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) Craiova-Pelendava-i bán lett volna mielőtt Munténia (plusz Olténia)
Valachia Havasalföld fejedelmévé és Erdély Transzszilvánia meghódítójává vált volna,
dicsőségesen bevonulva Apulum Gyulafehérvárra… Tényleg, mit kezdjünk Gyulafehérvárral? Ki kellene egészítenünk a nevét Apulummal, de a régi (ószláv eredetű) Bălgraddal (mai nyelven „fehér város”) is. Ebből Apulum–Bălgrad–Alba-Iulia lenne, kicsit hosszú, de történelmi szempontból egyértelmű. Az ország másik végén, Dobrudzsában, akarom mondani Dobrogea-Scythia Minorban adná magát a Tomis-Constanţa és a Mangalia-Callatis. Persze, ezt azért gondoljuk végig, mert túlságosan görögösen hangzik. Nem tudom, mi legyen Bukaresttel, hiszen a történelem nem nyújt másik, ókori vagy középkori nevet. Akkor nevezzük egyszerűen Bucureşti–Bucureşti-nek.
Ne aggódjanak, az országra is sor kerül.
Dacia-România, vagy România-Dacia lesz belőle.
Bár egyes „dákosok” Ceauşescu idejében még radikálisabbak voltak, a név Daciára cserélését támogatták, Románia nélkül. Miért tisztelnénk meg a román névvel Dácia meghódítóit, amikor mi egyszerűen dákok vagyunk és szigorúan csak egy terminológiai gondatlanságból lettünk románok. Így hát ez még eldöntetlen: Dacia-România, vagy egyszerűen Dacia. Miközben Románia csak 1859 óta létezik, Dacián keresztül Boirebisztásszal (Burebista) fogunk kezet, és minden esélyünk megvan arra, hogy mi legyünk Európa legrégebbi országa. Igaz, kétezer éves megszakítással, de történelmi léptékben mit számít két évezred?
Visszatérve Kolozsvárhoz, akarom mondani Cluj-Napocához, azt hiszem, a dolgokat itt végig kellene vinni. Először is nem méltányos, hogy míg a megyeszékhelynek Cluj-Napoca a neve, addig a megye csak Cluj, mert így mintha hiányozna belőle valami. Végül is a megye lakói is ugyanolyan dáko-rómaiak, mint a clujiak. „Clujit” mondtam? Tényleg, hogyan kellene őket nevezni? „Cluj-napocaiaknak”, jól értem? Hihetetlen, először hallok ilyesmit. Jobb lenne egyszerűen „napocait” mondani és kész. De azért furcsa, hogy az emberek mennyire ragaszkodnak ahhoz, hogy „cluj”-iaknak nevezzék magukat, mint hajdanán. Egyértelmű, hogy inkább clujiaknak érzik magukat, mint napocaiaknak. És akkor jogos a kérdés, hogy mire jó a Napoca. Csak azért, hogy még mindig megőrizzünk valamint Ceauşescu szellemi örökségéből és történelmi elképzeléseiből? Van egy ötletem, talán túl merész, szinte utópisztikus: mi lenne, ha újra átkeresztelnénk a várost és Cluj-Napocából Cluj lenne?
Lucian Boia / Főtér; itthon.ma/szerintunk
2017. április 10.
A költészet napja – Felolvasóestek, színházi előadások több erdélyi városban
Bukarestben és több erdélyi városban felolvasóestekkel, színházi előadásokkal, valamint szavalóversenyekkel ünneplik a magyar költészet napját. Bukarestben a Balassi Intézet a magyar irodalom két jelentős költőjének életművét hozza közelebb a román közönséghez. Kedden Radnóti-est lesz, amelyen levetítik a Radnóti Miklós élete és munkássága ihlette Radnóti hétszer című szkeccsfilmet. A hét etűdből álló film különböző stílusok és műfajok segítségével tolmácsolja a mai fiatal filmesek Radnóti-képét. Az est vendége lesz Ausztrics Andrea producer és Leichtman Erna forgatókönyvíró. A vetítést követően Kovács Zsuzsánna rendezésében Stefana Ionescu-Darzeu és Miriam Rizea Radnóti-verseket adnak elő román nyelven. Szerdán szintén a Balassi Intézet bukaresti központjának szervezésében a közönség az intézet névadójával, Balassi Bálinttal ismerkedhet meg a román nyelven most megjelent Célia-ciklus révén. Az est során a kötet fordítójával, Elena Lavinia Dumitruval a bukaresti hungarológia tanára, Bányai Éva beszélget, ezt a Kovács Zsuzsánna rendező által megálmodott Balassi-performansz követi.
Szintén a román fővárosban kedden a Petőfi Sándor Művelődési Társaság szervezésében költészetnapi felolvasóestet tartanak.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház Szabó T. Anna költő Törésteszt című estjével ünnepli a magyar költészet napját.
A Csíki Játékszín tavaszi városköszöntő versműsort mutat be a színház épülete előtt, ahol a 200 éve született Arany Jánosra emlékeznek. Csíkszeredában lesz még szavalóverseny, valamint a Role együttes tart költészet napi gálaműsort.
A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban a Kolozsi Borsos Gábor színművész által vezetett Szín-kron csoport nevű diákszínjátszó kör mutatja be a Ki vagyok én? című zenés produkciót, amely kortárs magyar verseken keresztül azokra a kérdésekre keresi a választ, hogy mi a vers, mi számít annak, és mi nem. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája, a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár és a Tein tea- és kávéház szervezésében több költő olvas fel verseiből. A sepsiszentgyörgyi rendezvényen a műveiből felolvasó Bálint Tamás, Bogdán László, Dimény H. Árpád, Karácsonyi Zsolt és Serestély Zalán költővel Szonda Szabolcs műfordító, könyvtárigazgató beszélget. MTI; Erdély.ma
Bukarestben és több erdélyi városban felolvasóestekkel, színházi előadásokkal, valamint szavalóversenyekkel ünneplik a magyar költészet napját. Bukarestben a Balassi Intézet a magyar irodalom két jelentős költőjének életművét hozza közelebb a román közönséghez. Kedden Radnóti-est lesz, amelyen levetítik a Radnóti Miklós élete és munkássága ihlette Radnóti hétszer című szkeccsfilmet. A hét etűdből álló film különböző stílusok és műfajok segítségével tolmácsolja a mai fiatal filmesek Radnóti-képét. Az est vendége lesz Ausztrics Andrea producer és Leichtman Erna forgatókönyvíró. A vetítést követően Kovács Zsuzsánna rendezésében Stefana Ionescu-Darzeu és Miriam Rizea Radnóti-verseket adnak elő román nyelven. Szerdán szintén a Balassi Intézet bukaresti központjának szervezésében a közönség az intézet névadójával, Balassi Bálinttal ismerkedhet meg a román nyelven most megjelent Célia-ciklus révén. Az est során a kötet fordítójával, Elena Lavinia Dumitruval a bukaresti hungarológia tanára, Bányai Éva beszélget, ezt a Kovács Zsuzsánna rendező által megálmodott Balassi-performansz követi.
Szintén a román fővárosban kedden a Petőfi Sándor Művelődési Társaság szervezésében költészetnapi felolvasóestet tartanak.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház Szabó T. Anna költő Törésteszt című estjével ünnepli a magyar költészet napját.
A Csíki Játékszín tavaszi városköszöntő versműsort mutat be a színház épülete előtt, ahol a 200 éve született Arany Jánosra emlékeznek. Csíkszeredában lesz még szavalóverseny, valamint a Role együttes tart költészet napi gálaműsort.
A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban a Kolozsi Borsos Gábor színművész által vezetett Szín-kron csoport nevű diákszínjátszó kör mutatja be a Ki vagyok én? című zenés produkciót, amely kortárs magyar verseken keresztül azokra a kérdésekre keresi a választ, hogy mi a vers, mi számít annak, és mi nem. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája, a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár és a Tein tea- és kávéház szervezésében több költő olvas fel verseiből. A sepsiszentgyörgyi rendezvényen a műveiből felolvasó Bálint Tamás, Bogdán László, Dimény H. Árpád, Karácsonyi Zsolt és Serestély Zalán költővel Szonda Szabolcs műfordító, könyvtárigazgató beszélget. MTI; Erdély.ma
2017. április 10.
Megújult az emlékszoba (Kőrösi Csoma Sándor Napok)
Hidegben, szemerkélő esőben zajlottak szombaton Csomakőrösön a 28. alkalommal megszervezett Kőrösi Csoma Sándor Napok zárórendezvényei. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy nem telt meg a faluközpontban lévő Csoma-szobor körüli tér, a jelenlévők leginkább a meghívottak, a tudományos értekezlet résztvevői, a szervezők közül kerültek ki. A helyiek távolmaradása jellemző volt a három nap több eseményére is.
A zárónap első közrendezvényére a kovásznai turisztikai információs irodában került sor, ahol A bölcsesség útjai – Nyolcvan év együttérzést ünnepelve címmel nyílt kiállítás, amellyel a dalai láma 80. születésnapját ünnepelték. A kiállítás megnyitóján jelen volt Tashi Phuntsok, a XIV. dalai láma hivatalos európai uniós képviselője, a brüsszeli Tibet-iroda vezetője, valamint munkatársa, Rigzin Choedon Genkhang. A képviselő beszédében hangsúlyozta: számára megtiszteltetés, hogy a kovásznai tárlaton látható pannókon megjelenik Tibet, megismerhetők a dalai láma célkitűzései, életszemlélete. Sógor Csaba RMDSZ-es európai uniós képviselő beszédében párhuzamot vont a romániai magyarság és a tibeti közösség sorsa között, érzékeltetve: mindkét csoport elnyomásnak van kitéve.
Csomakőrösön ünnepi istentisztelettel kezdődött a nap, igét hirdetett ft. Adorjáni Dezső Zoltán, a romániai evangélikus-lutheránus egyház püspöke. Ezt követően került sor a Csoma-szobor koszorúzására. Márton Árpád RMDSZ-es parlamenti képviselő a Csoma-életút mai fiataloknak szóló üzenetéről beszélt: minden energia befektetésével, maximális szakértelemmel, konok kitartással, következetességgel végezzék munkájukat – hangoztatta. „A mai nap üzenete, hogy nekünk itt nem könnyű, szabadságunk csak részleges, fenyegetik közösségünket, de ez nem tántorít el, nem veszítjük el a reményt, pontosan kell végeznünk munkánkat” – figyelmeztetett a politikus. A koszorúzási ünnepségen rövid műsorral léptek fel a helyi iskola tanulói Kosztándi Annamária tanító vezetésével, közreműködött a kovásznai ifjúsági fúvószenekar Kertész Barna irányításával. A Csoma-emlékház udvarán került sor a Kőrösi Csoma Sándor Emlékérem átadására. A megtisztelő díjat idén Irimiás Balázs nagyváradi születésű építész kapta. Sógor Csaba méltató beszédében kiemelte: a fiatal építész érdeme, hogy megmentette a zanglai királyi palotában lévő Csoma-emlékeket, létrehozta a Csoma Szobája Alapítványt. Az emlékérmet Gazda József, a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület elnöke nyújtotta át. Irimiás Balázs köszönőbeszédében hangsúlyozta: a kitüntetés nemcsak őt illeti, hanem feleségét, Olgát is, valamint azt a több mint négyszáz önkéntest, akikkel együtt dolgozhatott. Gazda József az ünnepség záróbeszédét a hála köré fonta. Hála illeti mindazokat – intézményeket, önkormányzatokat, egyházakat, civil szervezeteket, magánszemélyeket –, akik a Csoma-napok sikeréhez hozzájárultak – hangsúlyozta. Nem tudja, a jövő évi rendezvényen itt lesz-e, de azt kívánja, hogy a Csoma-napok görgetegként folytatódjanak ötven év múlva is. Áldás, békesség mindenkinek – fejezte be rövid szónoklatát. A csomakőrösi rendezvények keretében nyitották meg a felújított Csoma-emlékszobát (a változások Irimiás Balázs nevéhez fűződnek). Dr. Flender Gyöngyi, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja megnyitóbeszédében aláhúzta: az emlékszoba átépítése új, messzire vezető távlatokat nyithat meg. Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi fiókintézetének vezetője elmondta, eddig az új alapokat alakították ki az emlékszobában, de a munka folytatódik. Külön méltatta Bende Tamás lelkész hozzáállását, akinek sok munka köszönhető. A Csoma-emlékházban is friss kiállítás nyílt. Az Egy orbaiszéki katonarendi család lakáskultúrája a 18–19. század fordulóján című tárlatot dr. Pozsony Ferenc, dr. Kinda István kurátorok, valamint dr. Szőcsné Gazda Enikő állította össze. A nap folyamán a Tündérkert Székelyföldi Nagycsaládosok Egyesülete programmal egybekötött gyermekmegőrzőt működtetett. Felvállalták, hogy a gyerekeknek érthető módon, vetélkedőkkel egybekötve mutatják be Csoma életútját, a szülői háztól indulva, végig a Kelet-kutató életének fontosabb állomásain – mondta el érdeklődésünkre Hegyeli Attila, az egyesület tagja. Szombat este a kovásznai városi művelődési háznál Széchenyi István-domborművet lepleztek le. Készítője Vetró András, az alkotás adományozója Halasy-Nagy Endre. A dombormű elhelyezését a kovásznai helyi tanács is elfogadta – igaz, viták, érdekellentétek mellett. A pénteki tanácsülésen az RMDSZ-es és MPP-s városatyák kivétel nélkül igennel szavaztak, de a román pártok képviselői távolmaradásukkal tüntettek, így a román közösséget egyedül dr. Mihai Tozloveanu független tanácstag képviselte.
A napot a Kovásznai Művelődési Központban tartott előadások zárták, fellépett a Százlábú Néptáncegyüttes, majd a pápai SK Társulat a Jövőre veled ugyanitt című darabot mutatta be.
Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. április 10.
Ki a terrorista?
Tipikus, Romániára jellemző döntés született pénteken a kézdivásárhelyi „terrorista”-perben: el is ítélték a két vádlottat, meg nem is. Pontosabban, a vádpontok jelentős része alól felmentették, de azért a nyakukba varrtak annyi börtönbüntetést, amennyit már leültek előzetesben. Nehogy Strasbourgba rohanjanak kárpótlásért ártatlanként történt meghurcoltatásuk miatt. No meg az ügyészség bőrét is menteni kellett, bár részben, hisz a hatalmas „bomba”, melyet 2015. december elsején a román közvélemény elé dobtak, túl nagyot robbant ahhoz, hogy most teljesen nem létezőnek nyilvánítsák.
Emlékezhetünk, mekkora égiháború kerekedett ama másfél évvel ezelőtti nemzeti ünnepen. Napokig zengett a sajtó a székelyföldi terroristáktól, a Román Hírszerző Szolgálat, no meg az ügyészség kiszivárogtatásainak hála vadabbnál vadabb forgatókönyvek keringtek hatalmas erejű bombákról, fegyverkező fiatalokról, Erdély elszakításának kísérletét kész tényként kezelték legtöbben. Egykettőre dutyiba is vágták előbb az egyik, majd a külföldről hazatért másik gyanúsítottat. Tavaly május végére megszületett a vádirat, amely inkább emlékeztetett magyarellenes nacionalista propagandaanyagra, mint jogi munkára, megbélyegezte nemcsak a hatvannégy vármegyéseket, de a székelyföldi autonómiáért síkra szállókat is, külföldi, főként orosz kapcsolatokat „tárt fel”, és összemosta a jelennel Marosvásárhely fekete márciusát, sőt, még az 1984-es sepsiszentgyörgyi szoborrobbantást is, mindenikért a magyarokat téve felelőssé. Jól elhelyezett illusztrációkkal igyekeztek fokozni a hatást, hogy Székelyföldön nemcsak az életerős ifjak gyakorlatoznak, fegyverkeznek, de még az óvodások is magyar zászlóval vonulnak. A vádirat nemcsak a kézdivásárhelyi „terroristák”, de minden Romániában élő magyar bűnösségéről szólt, összeállítói igyekezete egyértelmű volt: Beke és Szőcs elítélése mellett terrorista bűncselekménynek akarták nyilváníttatni a székelyföldi autonómiamozgalmat is. Aztán a tárgyalás előrehaladtával szép lassan szertefoszlottak a vádak, kiderült, bizonyíték semmire sincsen. Bekééket előbb háziőrizetbe, majd bírósági felügyelet alá helyezték, megváltoztatták a jogi besorolást, és bár az ügyészség súlyos börtönbüntetést kért, a bíróság ejteni kényszerült a bizonyítékokkal alá nem támasztott vádak többségét, de hogy nyomozó kollégáik munkája ne tűnjék teljesen hiábavalónak, elítélték a vádlottakat pirotechnikai eszközökkel elkövetett bűncselekményekért. No meg, hogy valamelyest elégtétellel szolgáljanak a magyarellenes erőknek, fasiszta jellegű, idegengyűlölő, rasszista szervezetnek minősítették a HVIM-et.
Ez hát a székelyföldi terrorizmus perének első fejezete, lesz második is, mert a vádlottak teljes ártatlanságuk kimondását követelik, és mint tudjuk, Romániában ez nem kockázatmentes próbálkozás. De mindezen túl marad a kérdés: felelniük kell-e valaha azoknak, akik ezt az egész cirkuszt kreálták, akik nemcsak a két ártatlan férfit hurcolták meg, de megbélyegezték az egész magyar közösséget, újra lángra lobbantották a hamu alatt parázsló magyarellenes gyűlöletet? Lesz-e román bíróság, mely kimondja, ki is volt valójában a terrorista ebben a történetben?
Farkas Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Tipikus, Romániára jellemző döntés született pénteken a kézdivásárhelyi „terrorista”-perben: el is ítélték a két vádlottat, meg nem is. Pontosabban, a vádpontok jelentős része alól felmentették, de azért a nyakukba varrtak annyi börtönbüntetést, amennyit már leültek előzetesben. Nehogy Strasbourgba rohanjanak kárpótlásért ártatlanként történt meghurcoltatásuk miatt. No meg az ügyészség bőrét is menteni kellett, bár részben, hisz a hatalmas „bomba”, melyet 2015. december elsején a román közvélemény elé dobtak, túl nagyot robbant ahhoz, hogy most teljesen nem létezőnek nyilvánítsák.
Emlékezhetünk, mekkora égiháború kerekedett ama másfél évvel ezelőtti nemzeti ünnepen. Napokig zengett a sajtó a székelyföldi terroristáktól, a Román Hírszerző Szolgálat, no meg az ügyészség kiszivárogtatásainak hála vadabbnál vadabb forgatókönyvek keringtek hatalmas erejű bombákról, fegyverkező fiatalokról, Erdély elszakításának kísérletét kész tényként kezelték legtöbben. Egykettőre dutyiba is vágták előbb az egyik, majd a külföldről hazatért másik gyanúsítottat. Tavaly május végére megszületett a vádirat, amely inkább emlékeztetett magyarellenes nacionalista propagandaanyagra, mint jogi munkára, megbélyegezte nemcsak a hatvannégy vármegyéseket, de a székelyföldi autonómiáért síkra szállókat is, külföldi, főként orosz kapcsolatokat „tárt fel”, és összemosta a jelennel Marosvásárhely fekete márciusát, sőt, még az 1984-es sepsiszentgyörgyi szoborrobbantást is, mindenikért a magyarokat téve felelőssé. Jól elhelyezett illusztrációkkal igyekeztek fokozni a hatást, hogy Székelyföldön nemcsak az életerős ifjak gyakorlatoznak, fegyverkeznek, de még az óvodások is magyar zászlóval vonulnak. A vádirat nemcsak a kézdivásárhelyi „terroristák”, de minden Romániában élő magyar bűnösségéről szólt, összeállítói igyekezete egyértelmű volt: Beke és Szőcs elítélése mellett terrorista bűncselekménynek akarták nyilváníttatni a székelyföldi autonómiamozgalmat is. Aztán a tárgyalás előrehaladtával szép lassan szertefoszlottak a vádak, kiderült, bizonyíték semmire sincsen. Bekééket előbb háziőrizetbe, majd bírósági felügyelet alá helyezték, megváltoztatták a jogi besorolást, és bár az ügyészség súlyos börtönbüntetést kért, a bíróság ejteni kényszerült a bizonyítékokkal alá nem támasztott vádak többségét, de hogy nyomozó kollégáik munkája ne tűnjék teljesen hiábavalónak, elítélték a vádlottakat pirotechnikai eszközökkel elkövetett bűncselekményekért. No meg, hogy valamelyest elégtétellel szolgáljanak a magyarellenes erőknek, fasiszta jellegű, idegengyűlölő, rasszista szervezetnek minősítették a HVIM-et.
Ez hát a székelyföldi terrorizmus perének első fejezete, lesz második is, mert a vádlottak teljes ártatlanságuk kimondását követelik, és mint tudjuk, Romániában ez nem kockázatmentes próbálkozás. De mindezen túl marad a kérdés: felelniük kell-e valaha azoknak, akik ezt az egész cirkuszt kreálták, akik nemcsak a két ártatlan férfit hurcolták meg, de megbélyegezték az egész magyar közösséget, újra lángra lobbantották a hamu alatt parázsló magyarellenes gyűlöletet? Lesz-e román bíróság, mely kimondja, ki is volt valójában a terrorista ebben a történetben?
Farkas Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. április 10.
Jubileumi ünnepség Szentivánlaborfalván
Nemesebb, jobb és szebb eseménnyel nem lehetett volna megnyitni Jókainé Laborfalvi Róza, másképpen Laborfalvi Benke Judit jeles magyar színművész születésének 200. évfordulóját, mint a kisiskolások vers-, népmese-, népmonda- és prózavetélkedőjével, amelynek logója örök érvényűen szól: Szépen magyarul.
Maroknyi pedagógus, Kelemen Tünde, Mikola Éva és Kisgyörgy Tünde ötletgazdák és szervezők fogadták Kézdi-, Orbai- és Sepsiszék tizenhat településéről és Csíkszeredából a szépen beszélő kisiskolásokat, akik rangos zsűri előtt felejthetetlen napot varázsoltak pénteken a résztvevőknek. Sziporkázóan szépen, fergeteges gyorsasággal mutatták be nekünk az előkészítősök és az I–IV. osztályosok Kányádi, Móricz, Kovács András Ferenc, Móra Ferenc, Benedek Elek és sok más szerző műveit, népmeséket és népmondákat. Hatvan kisgyerek remek seregszemléjét kellett mérlegelnie a zsűrinek – Tapodi Zsuzsa irodalomtörténésznek, Nemes Levente színművésznek, Dimény Árpád költő-szerkesztőnek –, a szép magyar beszédet, a művészi teljesítményt, a technikai eszközöket és a vezető pedagógusok szöveg-megválasztását. A jelenléti emléklap és az ajándékok kiosztása közepette Tapodi Zsuzsa szólt a gyerekekhez, tömören értékelve munkájukat: „Látjátok, gyerekek, az ünnepért is meg kell dolgozni!” Az előkészítősök első díját a kovásznai Pătrunjel Viktória, az elsősökét a sepsiszentgyörgyi Pálffy Apor, a másodikosokét a csíkszeredai Jánó Andrea, a III–IV.-es tanulókét a kovásznai Tompa Izabella, illetve Blága Izabella, a zágoni Mikes Kelemen-iskola tanulója érdemelte ki. A vetélkedőn jelen levő Matekovicsné Kóródi Mária, a település szülötte az újonnan alapított Kóródi Hajnal-díjban részesítette a vetélkedő három szentivánlaborfalvi kisiskolását, Kóródi Hildát, Stanciu Györgyöt és Zsigmond Anitát.
Másnap, virágvasárnap előtti szombaton a Berde Mózsa-iskolában népes közönség és gyereksereg hallgatta Mikola Éva tanítónő Laborfalvi Benke Juditról, vagyis Laborfalvi Rózáról szóló vetített képes előadását, a realista magyar színjátszás úttörőjéről, aki kiemelkedő drámai színésznőként beírta magát a magyar színház történetébe. A jubileumra emlékeztető márványtáblát helyeztek az iskola épületére, és felavatták az iskola új, kis méretű bejárati székely kapuját. Az avatón Balázs Antal faragómester, egykori laborfalvi tanító elmondta, hogy a kapuoszlopokat szülőfaluja több mint 200 éves kapufájának faragászati elemeivel díszítette. Kelemen Alpár mérnök, a rendezvény egyik ötletgazdája és szervezője kiemelte, hogy a diaszpórában élő és a szentivánlaborfalvi iskolához kötődő félszáz személy anyagi segítséget küldött, az uzoni központi iskola vezetősége és további negyedszáz személy nyersanyaggal és munkájával segített, amiért köszönetét fejezte ki. „Folytatni szeretnénk a jövőben a Szépen magyarul vetélkedőket – hangzott el –, valamint a település más jeles személyiségeinek való emlékállítást.” Ilyen például a tudós-akadémikus Berde Áron (1819–1892) – két év múlva lesz születésének ugyancsak 200. évfordulója. Fellépett a helybeli férfikar, áldást mondott Bartos Károly komolló–szentivánlaborfalvi református lelkipásztor.
Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nemesebb, jobb és szebb eseménnyel nem lehetett volna megnyitni Jókainé Laborfalvi Róza, másképpen Laborfalvi Benke Judit jeles magyar színművész születésének 200. évfordulóját, mint a kisiskolások vers-, népmese-, népmonda- és prózavetélkedőjével, amelynek logója örök érvényűen szól: Szépen magyarul.
Maroknyi pedagógus, Kelemen Tünde, Mikola Éva és Kisgyörgy Tünde ötletgazdák és szervezők fogadták Kézdi-, Orbai- és Sepsiszék tizenhat településéről és Csíkszeredából a szépen beszélő kisiskolásokat, akik rangos zsűri előtt felejthetetlen napot varázsoltak pénteken a résztvevőknek. Sziporkázóan szépen, fergeteges gyorsasággal mutatták be nekünk az előkészítősök és az I–IV. osztályosok Kányádi, Móricz, Kovács András Ferenc, Móra Ferenc, Benedek Elek és sok más szerző műveit, népmeséket és népmondákat. Hatvan kisgyerek remek seregszemléjét kellett mérlegelnie a zsűrinek – Tapodi Zsuzsa irodalomtörténésznek, Nemes Levente színművésznek, Dimény Árpád költő-szerkesztőnek –, a szép magyar beszédet, a művészi teljesítményt, a technikai eszközöket és a vezető pedagógusok szöveg-megválasztását. A jelenléti emléklap és az ajándékok kiosztása közepette Tapodi Zsuzsa szólt a gyerekekhez, tömören értékelve munkájukat: „Látjátok, gyerekek, az ünnepért is meg kell dolgozni!” Az előkészítősök első díját a kovásznai Pătrunjel Viktória, az elsősökét a sepsiszentgyörgyi Pálffy Apor, a másodikosokét a csíkszeredai Jánó Andrea, a III–IV.-es tanulókét a kovásznai Tompa Izabella, illetve Blága Izabella, a zágoni Mikes Kelemen-iskola tanulója érdemelte ki. A vetélkedőn jelen levő Matekovicsné Kóródi Mária, a település szülötte az újonnan alapított Kóródi Hajnal-díjban részesítette a vetélkedő három szentivánlaborfalvi kisiskolását, Kóródi Hildát, Stanciu Györgyöt és Zsigmond Anitát.
Másnap, virágvasárnap előtti szombaton a Berde Mózsa-iskolában népes közönség és gyereksereg hallgatta Mikola Éva tanítónő Laborfalvi Benke Juditról, vagyis Laborfalvi Rózáról szóló vetített képes előadását, a realista magyar színjátszás úttörőjéről, aki kiemelkedő drámai színésznőként beírta magát a magyar színház történetébe. A jubileumra emlékeztető márványtáblát helyeztek az iskola épületére, és felavatták az iskola új, kis méretű bejárati székely kapuját. Az avatón Balázs Antal faragómester, egykori laborfalvi tanító elmondta, hogy a kapuoszlopokat szülőfaluja több mint 200 éves kapufájának faragászati elemeivel díszítette. Kelemen Alpár mérnök, a rendezvény egyik ötletgazdája és szervezője kiemelte, hogy a diaszpórában élő és a szentivánlaborfalvi iskolához kötődő félszáz személy anyagi segítséget küldött, az uzoni központi iskola vezetősége és további negyedszáz személy nyersanyaggal és munkájával segített, amiért köszönetét fejezte ki. „Folytatni szeretnénk a jövőben a Szépen magyarul vetélkedőket – hangzott el –, valamint a település más jeles személyiségeinek való emlékállítást.” Ilyen például a tudós-akadémikus Berde Áron (1819–1892) – két év múlva lesz születésének ugyancsak 200. évfordulója. Fellépett a helybeli férfikar, áldást mondott Bartos Károly komolló–szentivánlaborfalvi református lelkipásztor.
Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. április 10.
Továbbra is magyarságtudatot erősít az EMKE munkája
Életműdíjat adományoztak Vizi E. Szilveszter volt MTA-elnöknek
Rendhagyó helyszínen, a patinás Bánffy-palotában zajlott le szombaton Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) közgyűlése. Azért ott, mert az erre a célra hagyományosan igénybe vett Protestáns Teológiai Intézet dísztermét a reformáció fennállásának 500. évfordulója alkalmával jelenleg nagyszabású felújításnak vetik alá. Az eseményt sok, a közművelődés terén ismert hazai és magyarországi tisztségviselő tisztelte meg jelenlétével, köszöntőjével, méltató beszédével, elhangzottak továbbá az ilyenkor elmaradhatatlan elnöki, pénzügyi és cenzori beszámolók, hozzászólások és tervek, mindezt pedig több zenei műsor színezte. Idén is óriási érdeklődés mellett délután kiosztották az „erdélyi Oscaroknak” is becézett hagyományos EMKE-díjakat, majd az Erdélyi Múzeum Egyesület társszervezésében bemutatták Ábrám Zoltán a Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötetét.
Növekvő hazai és anyaországi támogatás
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) szombaton Kolozsváron megtartott közgyűlésén elhangzott köszöntőjében Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős ügyvezető alelnöke köszönetét fejezte ki azok iránt, akik kis közösségi szinten reflektorfény nélkül teszik a dolgukat a közművelődés érdekében, és javasolta nekik, hogy társszervezői minőségben forduljanak az önkormányzatokhoz a pályázatok megszerzéséért. Magyarország kolozsvári főkonzulátusa részéről Csige Sándor konzul fejezte ki elismerését az EMKE százharminc évre visszatekintő munkájáért. Závogyán Magdolna, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős helyettes államtitkára részletesen taglalta a magyar kormány erőfeszítéseit a Kárpát-medencében magyarul beszélők és a magyar kultúra megmentése érdekében. Minden tájegységet más-más kihívás jellemez, ezért budapesti sablonok helyett a helyi igényeknek megfelelő lépéseket kell szorgalmazni. Összesen százkét millió forint pályázható meg az idei projektek révén, amelyek haszonélvezői színházak, könyvtárak, művészeti karavánok stb. Az EMKE fontos szerepet játszhat abban a tervben, amelynek keretében a Kárpát-medencében ötszáz járási népfőiskolát akarnak beindítani és felkarolni – fejtette ki.
Megújulást sugall az EMKISZ
Széman Péter EMKE-elnök beszámolójában, többek között, a 2016-os „sikerév” 49 önálló rendezvényére tért kit. A programok között olyanokat találni, mint például a VII. Kolozsvári Magyar Napokon való részvétel, a hagyományos EMKE-rendezvények, az országos és nemzetközi kitekintésű események stb. Legnagyobb sikernek Széman Péter ifjúsági szervezetük, az EMKISZ megalakulását tekinti, amely lelkes fiatalok bevonását, munkaterületük kiszélesítését jelentette. Ötven önkéntessel dolgozik, és újdonságként említette, hogy idén június 23-24-én megrendezik a Kulturális Ifjúsági Filmnapokat. A pénzügyi jelentés és a cenzori beszámoló elfogadása után a hozzászólások között Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője köszönetét fejezte ki amiatt, hogy intézménye az EMKE-házban otthonra lelt. A Szatmár megyei szervezet elnöke, Muzsnai Árpád azt indítványozta, hogy az EMKE, az RMDSZ és az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyeztessen az összmagyar rendezvények pályázati vonatkozásaiban. A délelőtti ülésen a szabadkai Görög Enikő és Noémi (Görög Sisters) zongoraduó színezte a hangulatot.
Tíz EMKE-dij lelt gazdára
Délután a díjkiosztó gálán a hagyománynak megfelelően tíz EMKE-díj talált gazdára: Balázs Ferenc-díj: Balázs Sándor unitárius lelkész (laudáció: Bálint Benczédi Ferenc); Bányai János-díj: Kinda István múzeumigazgató (laudáció: Pozsony Ferenc); Janovics Jenő-díj: Essig József fotóművész, szerkesztő-operatőr (laudáció: Katona Zs. József); Kacsó András-díj: Benedek Árpád néptáncoktató (laudáció: Pálfi József); Kun Kocsárd-díj: Marius Tabacu (laudáció: Mile Lajos); Gr. Mikó Imre-díj: Nagy Péter (laudáció: Papp-Szenttamási György); Monoki István-díj: Kopacz Katalin-Mária (laudáció: Kelemen Katalin); Nagy István-díj: Kállay Miklós Tünde zenetanár, karnagy (laudáció: Harbula Hajnal); Spectator-díj: Nagy Miklós Kund (laudáció: Gáspár Sándor); Szolnay Sándor-díj: Gergely Zoltán szobrászművész (laudáció: Dabóczi Géza). Tiszteletbeli tagságot adományoztak Beder Tibornak a közművelődést és civil szerveződést elősegítő tevékenységéért, aki viszont egészségügyi okokból nem lehetett jelen. Az ünnepségen fellépett a Guttmann Mihály Pedagóguskórus.
Életműdíj Vizi E. Szilveszternek
Rendkívüli módon, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) társszervezésében, első ízben nyújtottak át életműdíjat, Gergely Zoltán képzőművész tervezte EMKE-plakettel. A megtiszteltetés Vizi E. Szilveszternek, a nemzetközileg elismert orvosprofesszornak, farmakológusnak, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) 2002 és 2008 közötti elnökének jutott, aki nemcsak tudományos kutatómunkája miatt elismert, hanem sokoldalú identitásmegőrző tevékenységéért is. Laudációjában egykori tanítványa, Ábrám Zoltán – akinek szerkesztésében jelent meg félévvel ezelőtt a Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötet –vázolta az érdemeket. Sipos Gábor EME-elnök arra emlékeztetett, hogy egyesülete a Vizi professzor elnöksége alatt kötött együttműködési megállapodást az MTA-val, amely azóta is szoros anyaországi támogatást biztosít az erdélyi magyar tudományosság számára.
Az ünnepelt – aki nemrég töltötte be nyolcvanadik születésnapját – elmondta: érdemes tanulni és tanítani, mert bebizonyosodott: a mi kis népünk többet adott a világörökségnek, mint amennyit számaránya szerint várni lehetne tőle. Mint fogalmazott, hálás nekünk azért, mert Erdélyben, Kolozsvártól Csíksomlyóig tanulta meg igazán, hogy mit is jelent magyarnak lenni és megmaradni.
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)
Életműdíjat adományoztak Vizi E. Szilveszter volt MTA-elnöknek
Rendhagyó helyszínen, a patinás Bánffy-palotában zajlott le szombaton Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) közgyűlése. Azért ott, mert az erre a célra hagyományosan igénybe vett Protestáns Teológiai Intézet dísztermét a reformáció fennállásának 500. évfordulója alkalmával jelenleg nagyszabású felújításnak vetik alá. Az eseményt sok, a közművelődés terén ismert hazai és magyarországi tisztségviselő tisztelte meg jelenlétével, köszöntőjével, méltató beszédével, elhangzottak továbbá az ilyenkor elmaradhatatlan elnöki, pénzügyi és cenzori beszámolók, hozzászólások és tervek, mindezt pedig több zenei műsor színezte. Idén is óriási érdeklődés mellett délután kiosztották az „erdélyi Oscaroknak” is becézett hagyományos EMKE-díjakat, majd az Erdélyi Múzeum Egyesület társszervezésében bemutatták Ábrám Zoltán a Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötetét.
Növekvő hazai és anyaországi támogatás
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) szombaton Kolozsváron megtartott közgyűlésén elhangzott köszöntőjében Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős ügyvezető alelnöke köszönetét fejezte ki azok iránt, akik kis közösségi szinten reflektorfény nélkül teszik a dolgukat a közművelődés érdekében, és javasolta nekik, hogy társszervezői minőségben forduljanak az önkormányzatokhoz a pályázatok megszerzéséért. Magyarország kolozsvári főkonzulátusa részéről Csige Sándor konzul fejezte ki elismerését az EMKE százharminc évre visszatekintő munkájáért. Závogyán Magdolna, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős helyettes államtitkára részletesen taglalta a magyar kormány erőfeszítéseit a Kárpát-medencében magyarul beszélők és a magyar kultúra megmentése érdekében. Minden tájegységet más-más kihívás jellemez, ezért budapesti sablonok helyett a helyi igényeknek megfelelő lépéseket kell szorgalmazni. Összesen százkét millió forint pályázható meg az idei projektek révén, amelyek haszonélvezői színházak, könyvtárak, művészeti karavánok stb. Az EMKE fontos szerepet játszhat abban a tervben, amelynek keretében a Kárpát-medencében ötszáz járási népfőiskolát akarnak beindítani és felkarolni – fejtette ki.
Megújulást sugall az EMKISZ
Széman Péter EMKE-elnök beszámolójában, többek között, a 2016-os „sikerév” 49 önálló rendezvényére tért kit. A programok között olyanokat találni, mint például a VII. Kolozsvári Magyar Napokon való részvétel, a hagyományos EMKE-rendezvények, az országos és nemzetközi kitekintésű események stb. Legnagyobb sikernek Széman Péter ifjúsági szervezetük, az EMKISZ megalakulását tekinti, amely lelkes fiatalok bevonását, munkaterületük kiszélesítését jelentette. Ötven önkéntessel dolgozik, és újdonságként említette, hogy idén június 23-24-én megrendezik a Kulturális Ifjúsági Filmnapokat. A pénzügyi jelentés és a cenzori beszámoló elfogadása után a hozzászólások között Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője köszönetét fejezte ki amiatt, hogy intézménye az EMKE-házban otthonra lelt. A Szatmár megyei szervezet elnöke, Muzsnai Árpád azt indítványozta, hogy az EMKE, az RMDSZ és az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyeztessen az összmagyar rendezvények pályázati vonatkozásaiban. A délelőtti ülésen a szabadkai Görög Enikő és Noémi (Görög Sisters) zongoraduó színezte a hangulatot.
Tíz EMKE-dij lelt gazdára
Délután a díjkiosztó gálán a hagyománynak megfelelően tíz EMKE-díj talált gazdára: Balázs Ferenc-díj: Balázs Sándor unitárius lelkész (laudáció: Bálint Benczédi Ferenc); Bányai János-díj: Kinda István múzeumigazgató (laudáció: Pozsony Ferenc); Janovics Jenő-díj: Essig József fotóművész, szerkesztő-operatőr (laudáció: Katona Zs. József); Kacsó András-díj: Benedek Árpád néptáncoktató (laudáció: Pálfi József); Kun Kocsárd-díj: Marius Tabacu (laudáció: Mile Lajos); Gr. Mikó Imre-díj: Nagy Péter (laudáció: Papp-Szenttamási György); Monoki István-díj: Kopacz Katalin-Mária (laudáció: Kelemen Katalin); Nagy István-díj: Kállay Miklós Tünde zenetanár, karnagy (laudáció: Harbula Hajnal); Spectator-díj: Nagy Miklós Kund (laudáció: Gáspár Sándor); Szolnay Sándor-díj: Gergely Zoltán szobrászművész (laudáció: Dabóczi Géza). Tiszteletbeli tagságot adományoztak Beder Tibornak a közművelődést és civil szerveződést elősegítő tevékenységéért, aki viszont egészségügyi okokból nem lehetett jelen. Az ünnepségen fellépett a Guttmann Mihály Pedagóguskórus.
Életműdíj Vizi E. Szilveszternek
Rendkívüli módon, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) társszervezésében, első ízben nyújtottak át életműdíjat, Gergely Zoltán képzőművész tervezte EMKE-plakettel. A megtiszteltetés Vizi E. Szilveszternek, a nemzetközileg elismert orvosprofesszornak, farmakológusnak, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) 2002 és 2008 közötti elnökének jutott, aki nemcsak tudományos kutatómunkája miatt elismert, hanem sokoldalú identitásmegőrző tevékenységéért is. Laudációjában egykori tanítványa, Ábrám Zoltán – akinek szerkesztésében jelent meg félévvel ezelőtt a Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötet –vázolta az érdemeket. Sipos Gábor EME-elnök arra emlékeztetett, hogy egyesülete a Vizi professzor elnöksége alatt kötött együttműködési megállapodást az MTA-val, amely azóta is szoros anyaországi támogatást biztosít az erdélyi magyar tudományosság számára.
Az ünnepelt – aki nemrég töltötte be nyolcvanadik születésnapját – elmondta: érdemes tanulni és tanítani, mert bebizonyosodott: a mi kis népünk többet adott a világörökségnek, mint amennyit számaránya szerint várni lehetne tőle. Mint fogalmazott, hálás nekünk azért, mert Erdélyben, Kolozsvártól Csíksomlyóig tanulta meg igazán, hogy mit is jelent magyarnak lenni és megmaradni.
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)
2017. április 10.
„Visszarendeződés” a román–magyar határon
Amikor már kezdtünk hozzászokni, hogy percek alatt át lehet jutni Magyarországra, a hét végén az egy órát is meghaladta a várakozási idő. A szigorítást Kóbor János is elítélte.
A román–magyar határ több átkelője is a kilencvenes éveket idézte a hét végén, miután pénteken éjfélkor életbe lépett az új schengeni határellenőrzési kódex, ami szigorúbb ellenőrzésre kötelezi a hatóságokat. A rendelet értelmében az Unióban szabad mozgási joggal rendelkező polgárok úti okmányait is ellenőrizni kell mind belépéskor, mind kilépéskor, és összevetni a Schengeni Információs Rendszerrel (SIS), illetve az Interpol lopott vagy elveszett dokumentumainak adatbázisával (SLTD), hogy a hatóságok meggyőződjenek arról, az illető nem jelent biztonsági, közrendvédelmi vagy közegészségügyi kockázatot az EU-ban. A szigorítás nemcsak az EU külső határaira vonatkozik, hanem minden olyan belső határra, ahol a tagállamok még nem állapodtak meg a határellenőrzés megszüntetéséről.
Péntek délelőtt a kilépő oldalon a legtöbbet – körülbelül egy órát – a Szatmár megyei Pete–Csengersima-határátkelőnél kellett várakozni, de hosszú sorok álltak a Bihar megyei Ártánd–Bors átkelőnél is (40 perc), és fél óránál hosszabb várakozásra kényszerültek azok is, akik a két ország közötti egyetlen autópálya-összeköttetésen, a Csanád–Csanádpalota-határátkelőn akartak Romániából Magyarországra jutni. Ezeket az adatokat a határrendészet közölte – a Krónikának nyilatkozó érintettek ennél is hosszabb, az egy órát is meghaladó várakozásról számoltak be.
Vasárnap délután a helyzet – a határrendészet honlapján közzétett adatok szerint – nagyjából hasonló volt, a magyar–román határon a legnagyobb sorok ekkor Peténél, Érmihályfalvánál, Borsnál és a Nagylak 2-es átkelőnél álltak, 30-59 perces várakozásra is számítaniuk kellett az autósoknak. Jellemzően a kisebb határátkelőknél volt rövidebb az előrejelzett várakozási idő. A román határrendészet éppen ezért arra kéri az utazókat, hogy a www.politiadefrontiera.ro honlapon elérhető mobilalkalmazás segítségével idejében tájékozódjanak a határátkelőkön tapasztalható várakozási időről, és válasszanak kevésbé zsúfolt átkelőt.
A kialakult helyzet azok számára okozza a legnagyobb bosszúságot, akik a schengeni övezetbe való belépés reményében az elmúlt egy évtizedben a közeli magyarországi megyékben vásároltak maguknak lakást, ám mindennapi életük Romániához köti őket, naponta átjönnek dolgozni, iskolába. „Véleményem szerint a szigorított ellenőrzés csak arra jó, hogy a gyakorlatban is látható legyen, az EU-vezetőinek halványlila elképzelésük sincs a valóságról. A szigorított ellenőrzéssel ugyanis egyetlen olyan személy sem fog lebukni, aki az EU biztonságát veszélyeztetné, viszont a becsületes európai polgárok százezreit alázzák meg, teszik tönkre a többórás sorbaállással. Mert nemcsak a polgárok méltóságát sértik, de a mindennapi megélhetőségüket is veszélyeztetik – fakadt ki kérdésünkre S. I. – Egyszerű munkavállalók, iskolai tanulók járnak át dolgozni, tanulni egyik országból a másikba, átgondolta valaki, velük mi lesz? Nagyon sokan vesztesei lettünk a teljesen degenerált EU-bürokraták intézkedéseinek. Ezek után senki se csodálkozzon, ha mifelénk is divatba jön az euroszkepticizmus. Igény már van rá!"
Elítélően szólt a szigorításról különben Kóbor János, a legendás Omega együttes frontembere is, aki a Szent László Napokat beharangozó csütörtöki sajtótájékoztatóra érkezett Nagyváradra. Ő ugyan még megúszta a várakozást, mert még aznap hazatért, de bírálta a helyzetet, hogy a schengeni övet legalább Ukrajnáig való kiterjesztése helyett újra szigor jön, pedig már a normalitás része volt, hogy percek alatt át lehetett kelni egyik országból a másikba. „Úgy járunk a Felvidékre vagy Romániába, hogy az se tudjuk, éppen a határ melyik oldalán vagyunk” – fogalmazott. Ő maga például alig három és fél óra alatt Pestről Váradra ért.
Bálint Eszter / Krónika (Kolozsvár)
Amikor már kezdtünk hozzászokni, hogy percek alatt át lehet jutni Magyarországra, a hét végén az egy órát is meghaladta a várakozási idő. A szigorítást Kóbor János is elítélte.
A román–magyar határ több átkelője is a kilencvenes éveket idézte a hét végén, miután pénteken éjfélkor életbe lépett az új schengeni határellenőrzési kódex, ami szigorúbb ellenőrzésre kötelezi a hatóságokat. A rendelet értelmében az Unióban szabad mozgási joggal rendelkező polgárok úti okmányait is ellenőrizni kell mind belépéskor, mind kilépéskor, és összevetni a Schengeni Információs Rendszerrel (SIS), illetve az Interpol lopott vagy elveszett dokumentumainak adatbázisával (SLTD), hogy a hatóságok meggyőződjenek arról, az illető nem jelent biztonsági, közrendvédelmi vagy közegészségügyi kockázatot az EU-ban. A szigorítás nemcsak az EU külső határaira vonatkozik, hanem minden olyan belső határra, ahol a tagállamok még nem állapodtak meg a határellenőrzés megszüntetéséről.
Péntek délelőtt a kilépő oldalon a legtöbbet – körülbelül egy órát – a Szatmár megyei Pete–Csengersima-határátkelőnél kellett várakozni, de hosszú sorok álltak a Bihar megyei Ártánd–Bors átkelőnél is (40 perc), és fél óránál hosszabb várakozásra kényszerültek azok is, akik a két ország közötti egyetlen autópálya-összeköttetésen, a Csanád–Csanádpalota-határátkelőn akartak Romániából Magyarországra jutni. Ezeket az adatokat a határrendészet közölte – a Krónikának nyilatkozó érintettek ennél is hosszabb, az egy órát is meghaladó várakozásról számoltak be.
Vasárnap délután a helyzet – a határrendészet honlapján közzétett adatok szerint – nagyjából hasonló volt, a magyar–román határon a legnagyobb sorok ekkor Peténél, Érmihályfalvánál, Borsnál és a Nagylak 2-es átkelőnél álltak, 30-59 perces várakozásra is számítaniuk kellett az autósoknak. Jellemzően a kisebb határátkelőknél volt rövidebb az előrejelzett várakozási idő. A román határrendészet éppen ezért arra kéri az utazókat, hogy a www.politiadefrontiera.ro honlapon elérhető mobilalkalmazás segítségével idejében tájékozódjanak a határátkelőkön tapasztalható várakozási időről, és válasszanak kevésbé zsúfolt átkelőt.
A kialakult helyzet azok számára okozza a legnagyobb bosszúságot, akik a schengeni övezetbe való belépés reményében az elmúlt egy évtizedben a közeli magyarországi megyékben vásároltak maguknak lakást, ám mindennapi életük Romániához köti őket, naponta átjönnek dolgozni, iskolába. „Véleményem szerint a szigorított ellenőrzés csak arra jó, hogy a gyakorlatban is látható legyen, az EU-vezetőinek halványlila elképzelésük sincs a valóságról. A szigorított ellenőrzéssel ugyanis egyetlen olyan személy sem fog lebukni, aki az EU biztonságát veszélyeztetné, viszont a becsületes európai polgárok százezreit alázzák meg, teszik tönkre a többórás sorbaállással. Mert nemcsak a polgárok méltóságát sértik, de a mindennapi megélhetőségüket is veszélyeztetik – fakadt ki kérdésünkre S. I. – Egyszerű munkavállalók, iskolai tanulók járnak át dolgozni, tanulni egyik országból a másikba, átgondolta valaki, velük mi lesz? Nagyon sokan vesztesei lettünk a teljesen degenerált EU-bürokraták intézkedéseinek. Ezek után senki se csodálkozzon, ha mifelénk is divatba jön az euroszkepticizmus. Igény már van rá!"
Elítélően szólt a szigorításról különben Kóbor János, a legendás Omega együttes frontembere is, aki a Szent László Napokat beharangozó csütörtöki sajtótájékoztatóra érkezett Nagyváradra. Ő ugyan még megúszta a várakozást, mert még aznap hazatért, de bírálta a helyzetet, hogy a schengeni övet legalább Ukrajnáig való kiterjesztése helyett újra szigor jön, pedig már a normalitás része volt, hogy percek alatt át lehetett kelni egyik országból a másikba. „Úgy járunk a Felvidékre vagy Romániába, hogy az se tudjuk, éppen a határ melyik oldalán vagyunk” – fogalmazott. Ő maga például alig három és fél óra alatt Pestről Váradra ért.
Bálint Eszter / Krónika (Kolozsvár)
2017. április 10.
Levél-féle a 65 éves Tőkés Lászlóhoz
Az örvendetesen gyarapodó, a méltán rangos elismerést jelentő Tőkés-díjjal kitüntetettek nevében engem ért az a kivételes megtiszteltetés, hogy köszönthetem a 65 éves Tőkés Lászlót.
A református lelkészt és püspököt, a ceausiszta szörnydiktatúrát órák alatt elsöprő, 1989. decemberi romániai népfelkelés, forradalom – mindegy, hogy minek nevezzük – szikráját, aki azokban a vészterhes napokban a huszonhárommillió romániai lakosból egyedüliként tette kockára nemcsak a saját, hanem a családja életét is.
Tőkés Lászlótól a megrögzött magyarellenesek hiába próbálják elorozni a forradalmi szikra szerepét, mert az a bizonyos visszavont „csillag" – a rászórt sár- és szennycunami ellenére – mind tündöklőbben és tündöklőbben ragyog. Külön öröm, hogy köszönthetem a romániai és az egyetemes magyarságot ért sérelmek, de a megoldásra váró gondok őszinte szószólóját az Európai Parlamentben, szerte a nagyvilágban. Köszöntöm a kisebbségi sorsba került közel hárommilliónyi magyarság autonómiatörekvésének leglelkesebb szorgalmazóját és megtörhetetlen élharcosát. Köszöntöm a Berzsenyi-, Bethlen Gábor-, Magyar Örökség díj, a katalóniai CIEMEN-Központ Kisebbségi díja, az osztrák Leopold Kunschak-nagydíj, a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje, a Truman-Reagan-szabadságérem, a Bocskai István-, a Robert Schumann-díj és a Magyar Becsületrend kitüntetettjét, az egyetlen magyar politikust és közéleti személyiséget, akit 1990-ben Nobel-békedíjra jelöltek. Köszöntöm a Partiumi Keresztény Egyetem megálmodóját, létrehozóját: 1999-ben ez volt az egyetlen önálló magyar felsőoktatási intézmény egész Erdélyben.
Köszöntöm a politikust, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét, az Erdélyi Magyar Néppárt megálmodóját, az európai parlamenti képviselőt, az EP 2010 és 2011 közötti egyik alelnökét. De köszöntöm a barátot is, akivel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára szervezett nagyváradi ünnepségek és előadások során kerültünk igazán közeli kapcsolatba. Tőkés Lászlónak meghatározó szerepe volt abban, hogy 2016-ban bővített kiadásban újra megjelenhetett az érmihályfalvi-csoport perében életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos érolaszi református lelkész Élet a föld alatt című börtön-visszaemlékezése. Ez az egyetlen hiteles dokumentum a romániai siralomházak döbbenetes világáról, amelyet Balaskó 1983-ban, négy vaskos füzetben – az életét kockáztatva – vetett papírra, mielőtt az elszenvedett kínzások nyomán teljesen meg nem vakult. Így kap történelmi jelentőséget Tőkés László születésnapi köszöntése, hiszen lelkészként, püspökként ugyanazt a nemzet egészét felemelő munkát folytatja, amit nagy elődei elkezdtek, a kommunista diktatúra pedig abbahagyatta. Kisvárda érdeme, hogy mindezt felismerte, és a Kárpát-medencében nemcsak elsőként, hanem egyedüliként hozta létre az azóta is töretlen lelkesedéssel tevékenykedő Tőkés László Alapítványt.
Nagy elődök mércéje
Tőkés László a megtörhetetlenek közül való. Hasonlóan három nagy elődjéhez, a huszadik század legnagyobb magyarjához, Márton Áron erdélyi római katolikus püspökhöz, a Felvidék legendás mártírjához, Esterházy Jánoshoz és Ravasz László dunamelléki református püspökhöz, akiket annak ellenére sem lehetett megtörni, hogy a mind jobban berendezkedő kommunista hatalom el akarta őket söpörni a politikai élet porondjáról, a fizikai megsemmisítésüktől sem riadt vissza. Arra a kérdésre is csattanós választ adtak: az Isten szolgája, a plébános, a lelkész politizáljon-e? A szószékről elmondott ige is politizálás a javából!
A felsorolt három nagy előd jelenti az igazi mércét a kompromisszumok megkötésében, de abban is: vannak helyzetek, amikor nem szabad meghátrálni, kompromisszumot kötni. Akárcsak Tőkés László, ők is azt mondták ki – minden kertelés, a következmények, a meghurcoltatás latolgatása nélkül –, ami a magyar népnek, a magyar nemzetnek, a magyar közösségeknek a legjobban fájt. Tették ezt olyan „sziklagörgető magyar nyelven", hogy – az 1848. március 15-ei pesti forradalom páratlan hangulatát idézzem – „a helytartó tanács reszketni tetszett". „Ám legyen szókimondó és goromba, akinek teljesen igaza van!" – figyelmeztet Thomas Mann, akit így üdvözölt az igazmondó költők talán legnagyobbika, József Attila: „az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk, / hisz egymás nélkül sötétben vagyunk." (József Attila: Thomas Mann üdvözlése).
Tőkés László „az igazat, nemcsak a valódit" mondta 2017. március 27-én Nagyváradon, amikor Szilágyi Zsolttal, az EMNP elnökével közösen tartott sajtóértekezleten bemutatták az EMNT által összeállított, a 2014 és 2016 közötti időszakban elkövetett 312 romániai magyarellenes megnyilvánulás, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem törvény által biztosított magyar tagozata megakadályozásának, a március 15-ei ünnepségek során tapasztalható vegzálások, a március 10-ei székely szabadság napja sorozatos megtorpedózásának negyvenoldalas gyűjteményét – Transylvania monitor címmel – angol, román és magyar nyelven.
„Ez olyan fajtája a xenofóbiának, amely ellen egész Európában hadjárat folyik. A magyarellenesség felszámolása nélkül nem lehet demokráciáról beszélni Romániában. A magyarellenesség a 19–20. század öröksége Romániában, hiszen a jelenség Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor rendszerének is egyik tartóoszlopa volt" – fogalmazott Tőkés László a rá jellemző megfellebbezhetetlen hitelességgel. Borítékolni lehet: a román nyelvű sajtó egészén ugyanaz a hisztérikus hullám, forgószél, trópusi vihar fog végigseperni, mint amikor az 1990-es évek elején az Amerikai Egyesült Államokból visszatérve kijelentette: Romániában az etnikai tisztogatás nem szűnt meg. Vagy amikor a tusványosi előadás-sorozaton ugyanolyan védhatalmi státuszt kért a romániai magyarság számára, mint amilyent Ausztria gyakorol a dél-tiroli németek érdekében.
Tőkés László „az igazat, és nemcsak a valódit" mondta akkor is, amikor az RMDSZ 25. évfordulójára azt írta: „Az erdélyi magyarságnak nincs oka az ünneplésre... Negyed évszázaddal ezelőtti célkitűzéseink közé tartozott a kollektív kisebbségi jogok kivívása, a többszintű autonómia megvalósítása, valamint az 1959-ben betiltott (Bolyai) állami magyar egyetem újraindítása. Az utóbbi időszakban nemhogy előrelépést hozott volna a »neptunos politika«, hanem egyre inkább elmérgesedett a helyzet az autonómiaharc, a nemzeti jelképek és felsőoktatás terén.
Romániában a magyar jelképeket üldözik, meggyalázzák az aradi Szabadság-szobrot, újraállamosítják a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégiumot, háromnyelvű helységnévtáblák miatt pereskednek Kolozsváron, Marosvásárhelyen betiltják a székely szabadság napjára tervezett utcai felvonulást." Miközben ez a születésnapi köszöntő elhangzik, a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium szülői közössége, a diákok, a tanárok falhoz szorítva – a helyi és központi hatalom packázásai közepette – vívják a kétségbeesett küzdelmüket az iskola puszta létéért, abban az épületben, amelyet magyarok építettek, s amelyet végeláthatatlan pereskedések után visszaszolgáltattak jogos tulajdonosának, a római katolikus egyháznak.
Amit ma sem tudnak megemészteni
Utólag visszatekintve, a román államra, a román közvéleményre és kollektív emlékezetre vet negatív összképet az a kínos igyekezet, amellyel a 2009-ben Tőkés Lászlónak adományozott Románia Csillaga érdemrend lovagi fokozatát 2016. március 3-án visszavonták. Az a Klaus Johannis államelnök vonta vissza, aki nagyszebeni polgármesterként elvette a város magyar polgárai által a két világháború között téglajegyekkel, önfeláldozó munkával, saját erejükből épített kétemeletes magyar házat. Tudomásul kell vennünk: a román politikum, a közvélemény nem tudja elfogadni, megemészteni azt a megcáfolhatatlan tényt, hogy az 1989. decemberi népfelkelés, forradalom elindítója egy magyar, Tőkés László temesvári lelkész volt!
A meglódult fantáziák majd újabb és újabb elméletek gyártanak arról: Tőkés László magyar kém volt, hatalmas összegeket kapott a román államrend megdöntéséért. Magam előtt látom a temesvári református templom falán lévő négynyelvű táblát – nem messze attól a helytől, ahol Székely Dózsa Györgyöt 1514-ben „izzó vastrónon megégették" –, amely hírül adja a világnak: „1989. december 15. Innen indult a diktatúrát megdöntő forradalom." Az a négynyelvű tábla örökkön örökké hirdetni fogja Tőkés László egyedülálló hőstettét. Ezt ismerte fel a temesvári román többség, amely csatlakozott a Tőkés Lászlót védelmező magyar hívekhez, országos méretű tüntetéssé terebélyesítve a Ceauşescu-diktatúra elleni hatalmas elégedetlenséget. Véráldozatukkal pecsételték meg a sajnos csak rövid ideig tartó román–magyar testvériséget.
Miközben a születésnapi köszöntőmet papírra vetem, újból és újból – rémálomként – fel-felvillan előttem a 2004. december 5-e előtti, a Duna Tv által sugárzott műsor, amikor Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök – Tőkés László és Duray Miklós minden kétségbeesett meggyőzése ellenére – a 23 millió román bevándorló Magyarországra való özönlésével, munkahelyek elvételével, a szociális védőháló és egészségügyi ellátás tönkretételével riogatott. Egyetlen, magára valamit is adó nemzet miniszterelnöke sem árulta így el nemzettársait, sorsosait! Gügye magyarázat: a népszavazási kérdést rosszul fogalmazták meg. A kérdést egyszer meg kellett fogalmazni, és fel kellett tenni. A magyarok egy igen jelentős része – örök tisztelet a kettős állampolgárságra igennel szavazóknak! – a lehető legrosszabb választ adta. Hasonló „válaszadás" a románok, szerbek, szlovákok, ukránok, horvátok, szlovének, de még az osztrákok esetében is elképzelhetetlen.
Mindezt azért is írom, mert a felsorolt népeknél, nemzeteknél elképzelhetetlen lenne, hogy egy Andrassew Iván formátumú publicista Ne vígy minket kísértésbe címmel könyvet írjon, és emberi becsületébe gázoljon annak a Tőkés Lászlónak, akinek a kisujját sem érte fel. Nem véletlen, hogy a közvádas, magánvádas és személyi polgári pert is Tőkés László megnyerte. Az ítélőszék szerint a sértés annyira durva volt, hogy azt senkinek nem kötelessége elfogadni. Andrassew Iván azzal indokolta a könyv megírását: „...ezt a könyvet nem azért írtam, mert a romániai (2012. évi) választásokra szántam botránykönyvnek (...), hanem azért, mert attól tartottam, hogy Magyarországon Schmitt Pál helyett Tőkés László lesz az elnök." Törvényszerűen vetődik fel a kérdés: kisebbségi sorsban élő magyar nem lehetne államelnök Magyarországon?
Csak egyetemes magyarság van
Ezt a skizofrén helyzetet ideje lenne végre feloldani! Az utódállamokban élő magyarok őseinek adója, munkája, hozzájárulása nélkül nem készülhetett volna el sem a Parlament impozáns épülete, sem a büszkén mutogatott műemlékek sora. Ugyanúgy a mai Magyarország állampolgárai őseinek adójából, munkája, verejtéke nyomán készültek el Kolozsvár, Nagyvárad, Brassó, Nagyszeben, Temesvár, Arad, Pozsony, Kassa, Ungvár, Munkács, Szabadka, Zágráb, Eszék, Lendva, de Felsőőr, Kismarton, sőt Bécs – a felsorolást folytathatnám – párját ritkító műemlék és középületei. Mindkét részről tehát jogos az igény, hogy beleszóljanak mindenhol, ahol magyarok élnek, akár egymás belügyeibe is. Tőkés László egész életműve, minden tette, kiállása a magyarságért – Erdélyben, az Európai Parlamentben, szerte a nagyvilágban – a bizonyság arra, hogy csak egyetemes magyarság van. Ezért az egyetemes magyarságért – ha szükséges – a legdrágábbat, az életet is fel lehet, fel kell áldozni! Tőkés Lászlót lehet támadni, lehet a horgasinába marni, de aki ezt teszi, az gondolja végig: legalább a töredékét próbálja megtenni annak, amit ő élete eddigi 65 éve során megvalósított.
A megszólítás, a cím már sejtette, születésnapi köszöntésemet a Partium legnagyobb költőjének, Ady Endrének Levél-féle Móricz Zsigmondhoz című versének parafrazált soraival zárom: Adassék e levél Tőkés László úrnak, / Kit most érdemelten, szépen koszorúznak, / Koszorút nem viszek, írás megy helyette, / De ott leszek mégis, míg élek mellette. Így köszöntöm a jelképes 65. születésnapon Tőkés Lászlót, a lelkészt, a püspököt, az Európai Parlament képviselőjét, az embert, a barátot, az egyetemes magyarság jogainak – és egyben az egyetemes emberi jogoknak – mind az öt világrészen ismert védelmezőjét. Kívánom, hogy élete nagy álma, a Székelyföld és a partiumi magyar közösség autonómiája megvalósuljon. Kívánok erőt, egészséget, hosszú életet! A jóisten áldja, óvja minden lépésedet. Kívánom, hogy a Tőkés László 65. születésnapját méltóan és felemelően megünneplő Tőkés László Alapítvány még hosszú évtizedeken át legyen a Tőkés László-életmű hűséges őrzője, ápolója, és minél több magyar kiválóságnak ítélhesse oda a megtisztelő Tőkés-díjat.
Tófalvi Zoltán
A szerző történész
(Elhangzott 2017. április 2-án a kisvárdai református templomban, a Tőkés László Alapítvány által szervezett, a 65 éves Tőkés Lászlót köszöntő ünnepségen.) Krónika (Kolozsvár)
Az örvendetesen gyarapodó, a méltán rangos elismerést jelentő Tőkés-díjjal kitüntetettek nevében engem ért az a kivételes megtiszteltetés, hogy köszönthetem a 65 éves Tőkés Lászlót.
A református lelkészt és püspököt, a ceausiszta szörnydiktatúrát órák alatt elsöprő, 1989. decemberi romániai népfelkelés, forradalom – mindegy, hogy minek nevezzük – szikráját, aki azokban a vészterhes napokban a huszonhárommillió romániai lakosból egyedüliként tette kockára nemcsak a saját, hanem a családja életét is.
Tőkés Lászlótól a megrögzött magyarellenesek hiába próbálják elorozni a forradalmi szikra szerepét, mert az a bizonyos visszavont „csillag" – a rászórt sár- és szennycunami ellenére – mind tündöklőbben és tündöklőbben ragyog. Külön öröm, hogy köszönthetem a romániai és az egyetemes magyarságot ért sérelmek, de a megoldásra váró gondok őszinte szószólóját az Európai Parlamentben, szerte a nagyvilágban. Köszöntöm a kisebbségi sorsba került közel hárommilliónyi magyarság autonómiatörekvésének leglelkesebb szorgalmazóját és megtörhetetlen élharcosát. Köszöntöm a Berzsenyi-, Bethlen Gábor-, Magyar Örökség díj, a katalóniai CIEMEN-Központ Kisebbségi díja, az osztrák Leopold Kunschak-nagydíj, a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje, a Truman-Reagan-szabadságérem, a Bocskai István-, a Robert Schumann-díj és a Magyar Becsületrend kitüntetettjét, az egyetlen magyar politikust és közéleti személyiséget, akit 1990-ben Nobel-békedíjra jelöltek. Köszöntöm a Partiumi Keresztény Egyetem megálmodóját, létrehozóját: 1999-ben ez volt az egyetlen önálló magyar felsőoktatási intézmény egész Erdélyben.
Köszöntöm a politikust, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét, az Erdélyi Magyar Néppárt megálmodóját, az európai parlamenti képviselőt, az EP 2010 és 2011 közötti egyik alelnökét. De köszöntöm a barátot is, akivel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára szervezett nagyváradi ünnepségek és előadások során kerültünk igazán közeli kapcsolatba. Tőkés Lászlónak meghatározó szerepe volt abban, hogy 2016-ban bővített kiadásban újra megjelenhetett az érmihályfalvi-csoport perében életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos érolaszi református lelkész Élet a föld alatt című börtön-visszaemlékezése. Ez az egyetlen hiteles dokumentum a romániai siralomházak döbbenetes világáról, amelyet Balaskó 1983-ban, négy vaskos füzetben – az életét kockáztatva – vetett papírra, mielőtt az elszenvedett kínzások nyomán teljesen meg nem vakult. Így kap történelmi jelentőséget Tőkés László születésnapi köszöntése, hiszen lelkészként, püspökként ugyanazt a nemzet egészét felemelő munkát folytatja, amit nagy elődei elkezdtek, a kommunista diktatúra pedig abbahagyatta. Kisvárda érdeme, hogy mindezt felismerte, és a Kárpát-medencében nemcsak elsőként, hanem egyedüliként hozta létre az azóta is töretlen lelkesedéssel tevékenykedő Tőkés László Alapítványt.
Nagy elődök mércéje
Tőkés László a megtörhetetlenek közül való. Hasonlóan három nagy elődjéhez, a huszadik század legnagyobb magyarjához, Márton Áron erdélyi római katolikus püspökhöz, a Felvidék legendás mártírjához, Esterházy Jánoshoz és Ravasz László dunamelléki református püspökhöz, akiket annak ellenére sem lehetett megtörni, hogy a mind jobban berendezkedő kommunista hatalom el akarta őket söpörni a politikai élet porondjáról, a fizikai megsemmisítésüktől sem riadt vissza. Arra a kérdésre is csattanós választ adtak: az Isten szolgája, a plébános, a lelkész politizáljon-e? A szószékről elmondott ige is politizálás a javából!
A felsorolt három nagy előd jelenti az igazi mércét a kompromisszumok megkötésében, de abban is: vannak helyzetek, amikor nem szabad meghátrálni, kompromisszumot kötni. Akárcsak Tőkés László, ők is azt mondták ki – minden kertelés, a következmények, a meghurcoltatás latolgatása nélkül –, ami a magyar népnek, a magyar nemzetnek, a magyar közösségeknek a legjobban fájt. Tették ezt olyan „sziklagörgető magyar nyelven", hogy – az 1848. március 15-ei pesti forradalom páratlan hangulatát idézzem – „a helytartó tanács reszketni tetszett". „Ám legyen szókimondó és goromba, akinek teljesen igaza van!" – figyelmeztet Thomas Mann, akit így üdvözölt az igazmondó költők talán legnagyobbika, József Attila: „az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk, / hisz egymás nélkül sötétben vagyunk." (József Attila: Thomas Mann üdvözlése).
Tőkés László „az igazat, nemcsak a valódit" mondta 2017. március 27-én Nagyváradon, amikor Szilágyi Zsolttal, az EMNP elnökével közösen tartott sajtóértekezleten bemutatták az EMNT által összeállított, a 2014 és 2016 közötti időszakban elkövetett 312 romániai magyarellenes megnyilvánulás, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem törvény által biztosított magyar tagozata megakadályozásának, a március 15-ei ünnepségek során tapasztalható vegzálások, a március 10-ei székely szabadság napja sorozatos megtorpedózásának negyvenoldalas gyűjteményét – Transylvania monitor címmel – angol, román és magyar nyelven.
„Ez olyan fajtája a xenofóbiának, amely ellen egész Európában hadjárat folyik. A magyarellenesség felszámolása nélkül nem lehet demokráciáról beszélni Romániában. A magyarellenesség a 19–20. század öröksége Romániában, hiszen a jelenség Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor rendszerének is egyik tartóoszlopa volt" – fogalmazott Tőkés László a rá jellemző megfellebbezhetetlen hitelességgel. Borítékolni lehet: a román nyelvű sajtó egészén ugyanaz a hisztérikus hullám, forgószél, trópusi vihar fog végigseperni, mint amikor az 1990-es évek elején az Amerikai Egyesült Államokból visszatérve kijelentette: Romániában az etnikai tisztogatás nem szűnt meg. Vagy amikor a tusványosi előadás-sorozaton ugyanolyan védhatalmi státuszt kért a romániai magyarság számára, mint amilyent Ausztria gyakorol a dél-tiroli németek érdekében.
Tőkés László „az igazat, és nemcsak a valódit" mondta akkor is, amikor az RMDSZ 25. évfordulójára azt írta: „Az erdélyi magyarságnak nincs oka az ünneplésre... Negyed évszázaddal ezelőtti célkitűzéseink közé tartozott a kollektív kisebbségi jogok kivívása, a többszintű autonómia megvalósítása, valamint az 1959-ben betiltott (Bolyai) állami magyar egyetem újraindítása. Az utóbbi időszakban nemhogy előrelépést hozott volna a »neptunos politika«, hanem egyre inkább elmérgesedett a helyzet az autonómiaharc, a nemzeti jelképek és felsőoktatás terén.
Romániában a magyar jelképeket üldözik, meggyalázzák az aradi Szabadság-szobrot, újraállamosítják a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégiumot, háromnyelvű helységnévtáblák miatt pereskednek Kolozsváron, Marosvásárhelyen betiltják a székely szabadság napjára tervezett utcai felvonulást." Miközben ez a születésnapi köszöntő elhangzik, a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium szülői közössége, a diákok, a tanárok falhoz szorítva – a helyi és központi hatalom packázásai közepette – vívják a kétségbeesett küzdelmüket az iskola puszta létéért, abban az épületben, amelyet magyarok építettek, s amelyet végeláthatatlan pereskedések után visszaszolgáltattak jogos tulajdonosának, a római katolikus egyháznak.
Amit ma sem tudnak megemészteni
Utólag visszatekintve, a román államra, a román közvéleményre és kollektív emlékezetre vet negatív összképet az a kínos igyekezet, amellyel a 2009-ben Tőkés Lászlónak adományozott Románia Csillaga érdemrend lovagi fokozatát 2016. március 3-án visszavonták. Az a Klaus Johannis államelnök vonta vissza, aki nagyszebeni polgármesterként elvette a város magyar polgárai által a két világháború között téglajegyekkel, önfeláldozó munkával, saját erejükből épített kétemeletes magyar házat. Tudomásul kell vennünk: a román politikum, a közvélemény nem tudja elfogadni, megemészteni azt a megcáfolhatatlan tényt, hogy az 1989. decemberi népfelkelés, forradalom elindítója egy magyar, Tőkés László temesvári lelkész volt!
A meglódult fantáziák majd újabb és újabb elméletek gyártanak arról: Tőkés László magyar kém volt, hatalmas összegeket kapott a román államrend megdöntéséért. Magam előtt látom a temesvári református templom falán lévő négynyelvű táblát – nem messze attól a helytől, ahol Székely Dózsa Györgyöt 1514-ben „izzó vastrónon megégették" –, amely hírül adja a világnak: „1989. december 15. Innen indult a diktatúrát megdöntő forradalom." Az a négynyelvű tábla örökkön örökké hirdetni fogja Tőkés László egyedülálló hőstettét. Ezt ismerte fel a temesvári román többség, amely csatlakozott a Tőkés Lászlót védelmező magyar hívekhez, országos méretű tüntetéssé terebélyesítve a Ceauşescu-diktatúra elleni hatalmas elégedetlenséget. Véráldozatukkal pecsételték meg a sajnos csak rövid ideig tartó román–magyar testvériséget.
Miközben a születésnapi köszöntőmet papírra vetem, újból és újból – rémálomként – fel-felvillan előttem a 2004. december 5-e előtti, a Duna Tv által sugárzott műsor, amikor Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök – Tőkés László és Duray Miklós minden kétségbeesett meggyőzése ellenére – a 23 millió román bevándorló Magyarországra való özönlésével, munkahelyek elvételével, a szociális védőháló és egészségügyi ellátás tönkretételével riogatott. Egyetlen, magára valamit is adó nemzet miniszterelnöke sem árulta így el nemzettársait, sorsosait! Gügye magyarázat: a népszavazási kérdést rosszul fogalmazták meg. A kérdést egyszer meg kellett fogalmazni, és fel kellett tenni. A magyarok egy igen jelentős része – örök tisztelet a kettős állampolgárságra igennel szavazóknak! – a lehető legrosszabb választ adta. Hasonló „válaszadás" a románok, szerbek, szlovákok, ukránok, horvátok, szlovének, de még az osztrákok esetében is elképzelhetetlen.
Mindezt azért is írom, mert a felsorolt népeknél, nemzeteknél elképzelhetetlen lenne, hogy egy Andrassew Iván formátumú publicista Ne vígy minket kísértésbe címmel könyvet írjon, és emberi becsületébe gázoljon annak a Tőkés Lászlónak, akinek a kisujját sem érte fel. Nem véletlen, hogy a közvádas, magánvádas és személyi polgári pert is Tőkés László megnyerte. Az ítélőszék szerint a sértés annyira durva volt, hogy azt senkinek nem kötelessége elfogadni. Andrassew Iván azzal indokolta a könyv megírását: „...ezt a könyvet nem azért írtam, mert a romániai (2012. évi) választásokra szántam botránykönyvnek (...), hanem azért, mert attól tartottam, hogy Magyarországon Schmitt Pál helyett Tőkés László lesz az elnök." Törvényszerűen vetődik fel a kérdés: kisebbségi sorsban élő magyar nem lehetne államelnök Magyarországon?
Csak egyetemes magyarság van
Ezt a skizofrén helyzetet ideje lenne végre feloldani! Az utódállamokban élő magyarok őseinek adója, munkája, hozzájárulása nélkül nem készülhetett volna el sem a Parlament impozáns épülete, sem a büszkén mutogatott műemlékek sora. Ugyanúgy a mai Magyarország állampolgárai őseinek adójából, munkája, verejtéke nyomán készültek el Kolozsvár, Nagyvárad, Brassó, Nagyszeben, Temesvár, Arad, Pozsony, Kassa, Ungvár, Munkács, Szabadka, Zágráb, Eszék, Lendva, de Felsőőr, Kismarton, sőt Bécs – a felsorolást folytathatnám – párját ritkító műemlék és középületei. Mindkét részről tehát jogos az igény, hogy beleszóljanak mindenhol, ahol magyarok élnek, akár egymás belügyeibe is. Tőkés László egész életműve, minden tette, kiállása a magyarságért – Erdélyben, az Európai Parlamentben, szerte a nagyvilágban – a bizonyság arra, hogy csak egyetemes magyarság van. Ezért az egyetemes magyarságért – ha szükséges – a legdrágábbat, az életet is fel lehet, fel kell áldozni! Tőkés Lászlót lehet támadni, lehet a horgasinába marni, de aki ezt teszi, az gondolja végig: legalább a töredékét próbálja megtenni annak, amit ő élete eddigi 65 éve során megvalósított.
A megszólítás, a cím már sejtette, születésnapi köszöntésemet a Partium legnagyobb költőjének, Ady Endrének Levél-féle Móricz Zsigmondhoz című versének parafrazált soraival zárom: Adassék e levél Tőkés László úrnak, / Kit most érdemelten, szépen koszorúznak, / Koszorút nem viszek, írás megy helyette, / De ott leszek mégis, míg élek mellette. Így köszöntöm a jelképes 65. születésnapon Tőkés Lászlót, a lelkészt, a püspököt, az Európai Parlament képviselőjét, az embert, a barátot, az egyetemes magyarság jogainak – és egyben az egyetemes emberi jogoknak – mind az öt világrészen ismert védelmezőjét. Kívánom, hogy élete nagy álma, a Székelyföld és a partiumi magyar közösség autonómiája megvalósuljon. Kívánok erőt, egészséget, hosszú életet! A jóisten áldja, óvja minden lépésedet. Kívánom, hogy a Tőkés László 65. születésnapját méltóan és felemelően megünneplő Tőkés László Alapítvány még hosszú évtizedeken át legyen a Tőkés László-életmű hűséges őrzője, ápolója, és minél több magyar kiválóságnak ítélhesse oda a megtisztelő Tőkés-díjat.
Tófalvi Zoltán
A szerző történész
(Elhangzott 2017. április 2-án a kisvárdai református templomban, a Tőkés László Alapítvány által szervezett, a 65 éves Tőkés Lászlót köszöntő ünnepségen.) Krónika (Kolozsvár)
2017. április 10.
Hatvan évnyi boldogság a munkában
A derűs Murádin
Lenyűgöző könnyedséggel mutatta be a nyolcvanadik évéhez közeledő Murádin Jenő művészettörténész legújabb hiánypótló könyveit – szám szerint egyszerre hármat – pénteken, a szentgyörgyi Vadászati Múzeumban. A három közül egyik, A romániai magyar művészet irodalma a művészettörténészek, múzeumok bibliájának a szerepére készül. A szerzővel Bogdán László író beszélgetett, jelen volt a nyomdából frissen érkezett könyvek kiadójának, az Artprinternek a vezetője, Kopacz Attila.
A szerző vallomásából megtudtuk, mivel munkáját annyira szereti, soha nem érezte azt tehernek, többek közt azt a sok évnyi (évtizednyi) könyvtári és levéltári kutakodást sem, amely szükséges volt a fentemlített bibliográfia megírásához. 15 ezer címet és nevet tartalmaz a kötet, amelyhez – korabeli művészeti folyóiratok híján – 50–60 napilapot, időszakos kiadványt kellett átnyálazni. A kiegyezéstől 1918-ig egy, majd a Trianontól 1989-ig egy második kötet tartalmazza azokat a cikkeket, más írásokat, amelyekre bármikor szüksége lehet egy múzeumi munkatársnak, művészettörténésznek, kereső embernek.
Kós Károlyról már nagyon sok mindent megírtak, róla szóló könyvében Murádin Jenő arra koncentrált, amiről eddig keveset beszéltek: hogy a nagy megbízásokat 1918 után már alig kapó Kós Károly milyen jelentős befolyással volt az akkor művészeti élet szervezőire, hogyan szolgálta az erdélyi képzőművészetet a Barabás Miklós Céh vagy a kolozsvári Műcsarnok létrehozásával, amely igazi otthona lett a művészeknek.
– Nem igaz, hogy a kisebbségi sors elsorvasztotta az alkotók munkakedvét, sőt inkább felvirágzott a művészeti élet a két világháború között – osztotta meg következtetését a hallgatósággal Murádin Jenő.
A harmadik kötet egy fiatalon elhunyt, kevéssé ismert képzőművészt, Kolozsvári-Szeszák Ferenc szobrászt igyekszik beemelni a köztudatba, aki a 19. század végén s a 20. elején élt és tevékenykedett. A nagyszalontai Arany János-szobor alkotójának több szobrát megsemmisítették a bevonuló románok, monumentális A kárpátok őre alkotását egy korabeli rendőrségi nyomozati anyag szerint a román diákság ledöntötte, majd később egy rendőr elégette. Sok síremlékre faragott szobrot, de az ő életpályája véget ért a monarchiával, 1919-ben halt meg 37 évesen.
A könyvek után emberként is megismerhettük a szerző Murádint, akit Bogdán László személyes kedvencekről és elégtételekről faggatott. Megtudtuk, hogy a csíki Nagy István festő szuggesztív művészete áll közel hozzá, de Ziffer Sándort, Szolnay Sándort, Benczédi Sándort és Szervátiusz Jenőt is különösen kedveli. S ha már ilyen jól alakul együttműködése a kiadóval, akkor a következő kötet kiadását tervezi a cseh Melka Vince festőről, aki Rudolf trónörökös udvarát odahagyva a Görgény völgyében telepedett le, és többek között számtalan szép vadászjelenetet megfestett. Sok festményének már csak üveglemezen lévő lenyomata létezik, néhány közülük a budapesti Szépművészeti Múzeumban.
Az érdeklődők Murádin Jenő mindhárom kötetét a Képzőművészek Szövetségének üzletében vehetik meg.
Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A derűs Murádin
Lenyűgöző könnyedséggel mutatta be a nyolcvanadik évéhez közeledő Murádin Jenő művészettörténész legújabb hiánypótló könyveit – szám szerint egyszerre hármat – pénteken, a szentgyörgyi Vadászati Múzeumban. A három közül egyik, A romániai magyar művészet irodalma a művészettörténészek, múzeumok bibliájának a szerepére készül. A szerzővel Bogdán László író beszélgetett, jelen volt a nyomdából frissen érkezett könyvek kiadójának, az Artprinternek a vezetője, Kopacz Attila.
A szerző vallomásából megtudtuk, mivel munkáját annyira szereti, soha nem érezte azt tehernek, többek közt azt a sok évnyi (évtizednyi) könyvtári és levéltári kutakodást sem, amely szükséges volt a fentemlített bibliográfia megírásához. 15 ezer címet és nevet tartalmaz a kötet, amelyhez – korabeli művészeti folyóiratok híján – 50–60 napilapot, időszakos kiadványt kellett átnyálazni. A kiegyezéstől 1918-ig egy, majd a Trianontól 1989-ig egy második kötet tartalmazza azokat a cikkeket, más írásokat, amelyekre bármikor szüksége lehet egy múzeumi munkatársnak, művészettörténésznek, kereső embernek.
Kós Károlyról már nagyon sok mindent megírtak, róla szóló könyvében Murádin Jenő arra koncentrált, amiről eddig keveset beszéltek: hogy a nagy megbízásokat 1918 után már alig kapó Kós Károly milyen jelentős befolyással volt az akkor művészeti élet szervezőire, hogyan szolgálta az erdélyi képzőművészetet a Barabás Miklós Céh vagy a kolozsvári Műcsarnok létrehozásával, amely igazi otthona lett a művészeknek.
– Nem igaz, hogy a kisebbségi sors elsorvasztotta az alkotók munkakedvét, sőt inkább felvirágzott a művészeti élet a két világháború között – osztotta meg következtetését a hallgatósággal Murádin Jenő.
A harmadik kötet egy fiatalon elhunyt, kevéssé ismert képzőművészt, Kolozsvári-Szeszák Ferenc szobrászt igyekszik beemelni a köztudatba, aki a 19. század végén s a 20. elején élt és tevékenykedett. A nagyszalontai Arany János-szobor alkotójának több szobrát megsemmisítették a bevonuló románok, monumentális A kárpátok őre alkotását egy korabeli rendőrségi nyomozati anyag szerint a román diákság ledöntötte, majd később egy rendőr elégette. Sok síremlékre faragott szobrot, de az ő életpályája véget ért a monarchiával, 1919-ben halt meg 37 évesen.
A könyvek után emberként is megismerhettük a szerző Murádint, akit Bogdán László személyes kedvencekről és elégtételekről faggatott. Megtudtuk, hogy a csíki Nagy István festő szuggesztív művészete áll közel hozzá, de Ziffer Sándort, Szolnay Sándort, Benczédi Sándort és Szervátiusz Jenőt is különösen kedveli. S ha már ilyen jól alakul együttműködése a kiadóval, akkor a következő kötet kiadását tervezi a cseh Melka Vince festőről, aki Rudolf trónörökös udvarát odahagyva a Görgény völgyében telepedett le, és többek között számtalan szép vadászjelenetet megfestett. Sok festményének már csak üveglemezen lévő lenyomata létezik, néhány közülük a budapesti Szépművészeti Múzeumban.
Az érdeklődők Murádin Jenő mindhárom kötetét a Képzőművészek Szövetségének üzletében vehetik meg.
Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. április 10.
A magyar irodalom a nemzet önismeretének megjelenítője – beszélgetés Kozma Dezső irodalomtörténésszel, egyetemi tanárral
– Úgy tudom, már a kezdet kezdetén irodalmi tájakon lakozott…
– Az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén születtem. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utak vonzásköre érezhető lehetett egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, és ahol ritkán tűnt fel annak idején egy-egy autó, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó havasi szekér.
Ama bizonyos első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek és a református zsoltárok jelentették. A továbbtanulás vágya szunnyadt ugyan bennem, de közvetlenül a világháború után egy ideig magántanulóként – egy szál tanítóval – nyílt erre lehetőség. Ő volt a „tantestület”, én voltam az „osztály”. Bánffyhunyadon szállásomra illett a „magán” minősítés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni kénytelen volt – úgymond – magánbentlakást berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Folytatásként nekem is az akkor rangosnak számító kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem hunyadi magyartanárom, Morvay Pál óráinak hangulatát.
Korábban bivalyszekéren döcögtünk át a hunyadi hegyen, most kolozsvári (hóstáti) fiáker vágtatott velünk új szállásom, a Kereskedelmi Fiú-Középiskola bentlakása felé. S hogy az akkor még 118 000 lakosú „kőbe vésett város” főterével, patinás épületeivel, Farkas utcai református templomával (itt konfirmáltam) nyitott könyv lett számomra, abban igen nagy része volt a magyar irodalmat és német nyelvet igényes szigorúsággal tanító Kovács Endrének és az elmúlt korokat elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A két tantárgy (kereskedelmi szakiskolában!) annyira ikerpárrá vált bennem, hogy a kolozsvári középiskolák versenyén egyik alkalommal díjaztak. (Az elismerő diploma a középlaki árvíznek esett áldozatául.)
Érettségi után a közgazdasági szakra, illetve a jogra felvételi nélkül bejuthattam volna, mégis a felvételi vizsgát igénylő bölcsészettudományokat választottam, így lett szellemi otthonom a Bolyai Tudományegyetem. S bár a történelem szakra igen jó eredménnyel jutottam be, néhány hét után a felvételin elért eredményem alapján átiratkozhattam a magyar szakra. Hogy mi késztetett erre? Nem nehéz elképzelni, milyenek lehettek az elméleti bevezetők az 50-es évek elején…
– Mit kínált akkor az ötéves alapképzés ezen a szakon?
– Meg sem próbálkozom valamiféle utólagos „értékskála” keresésével, hisz az ilyesmi gyakran fakadhat elfogultságból, későbbi élményekből, meg aztán a jórészt már ismert körülményekről is lehetne beszélni, mesélni. Megmaradok tehát a szűk szakmai emlékeknél.
Tanáraim (későbbi kollégáim) között volt, aki több-kevesebb oktatói tapasztalattal rendelkezett, és volt, aki akkor lépett katedrára. Miként lenni szokott, volt tanár, aki az irodalmi alkotások történeti megközelítését, és volt, aki az „időszerűséget” részesítette előnyben. A régi magyar irodalmat a művek gondolatiságára, az összefüggésekre figyelő Szigeti József, a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit Jancsó Elemér oknyomozó részletességgel keltette életre, a XIX. századba Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő tájékozottsággal és átéléssel, a magyar irodalmi stílus történetének Szabédi László érzékeny elemzései avattak részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte, a XX. század irodalmának főbb vonulataiban a kezdőnek mondható Pataki Bálint, a külön tantárgyként szereplő erdélyi magyar irodalomban az írói és szerkesztőségi tapasztalatait magával hozó Sőni Pál igazítottak el, világirodalmi ismereteinket Szabó György és Székely Erzsébet eleven órái gazdagították, Szabó T. Attila régi szavaink, Márton Gyula a nyelvjárási kifejezések felett őrködött, Gálffy Mózes a szabatos fogalmazásra mérnöki pontossággal figyelt, a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma, a magyarság történetével a szintén ismert Csetri Elek, nyelvrokonainkkal a német nyelvet is tanító Vámszer Márta óráin ismerkedtünk; a szemináriumokat fiatal tanársegédek, doktoranduszok vezették, köztük Dávid Gyula, Szabó Zoltán, Varró János.
Ezzel a szakmai „poggyásszal” kezdtem el oktatói működésemet Erdély egyik nagy múltú középiskolájában, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban. Patetikusan úgy is fogalmazhatnék, a pályakezdők világot megváltani akaró lelkesedésével, hivatástudatával. Lehet, hogy mára már elavultnak tűnő módszerrel is, például olyan módon, hogy – le sem merem írni – az óra szerves részévé vált egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
– Diákként érte a magyar forradalom kitörése. Hogyan emlékszik 1956-ra?
– Miként váltunk részeseivé akkor a történelmi változásokat ígérő – egykori szóhasználattal élve – eseményeknek? Több mint hat évtized távlatából is emlékszem, milyen bizakodóan, kételyeket legyűrő szorongással hallgattuk a híreket, magyaráztuk a történéseket, lelkesedtünk, változást vártunk. Tanársegédünk, Dávid Gyula azért vitte el hallgatóit, bennünket november 1-én a kolozsvári Házsongárdi temetőbe, hogy megemlékezzünk az itt nyugvó egykori magyar írókról, művészekről, személyiségekről. Tisztelgésünket (én a jövendőbeli feleségemmel kanyarogtam a sírok között) mi is többnek éreztük a szokásos megemlékezésnél. Csakhamar kiderült, nem ok nélkül. Temetői vonulásunk jelképes értelmet kapott, vezetőnk börtönbüntetést szenvedett, kollégánkat, a már versekkel jelentkező Páskándi Gézát azért zárták be, mert javasolta az egyetemi oktatás átszervezését. (Talán nem szükséges emlékeztetni rá, hogy a kolozsvári egyetemek, főiskolák 56-os momentumairól sok visszaemlékezés, dokumentum látott napvilágot azóta.)
– A sepsiszentgyörgyi tanárság csak rövid kitérőnek bizonyult, hamarosan visszatért Kolozsvárra.
– Alig egy félévnyi középiskolai tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra: a Bolyai Tudományegyetem Irodalomtörténeti Tanszéke által meghirdetett versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Irodalomtörténeti Tanszékén jó ideig – mint minden kezdő – afféle „mindenesek” voltunk. Az első években főleg a két háború közötti erdélyi magyar irodalom és verstan szerepelt az óráim között, a 70-es évektől az Aranytól Ady-ig terjedő időszak (1849–1905) magyar irodalmát adtam elő egy ideig adjunktusként, majd docensként, 1994-től pedig mint professzor. Közben elkészült és megjelent két, az előadásaimat összefoglaló egyetemi jegyzetem (Magyar irodalom a századfordulón, 1978; Magyar irodalom a XIX. század második felében, 1980). S ha már az oktatói működésemről van szó: igen tanulságosak voltak számomra a különböző tanári továbbképzésekhez kapcsolódó előadások, vizsgák, a magyar irodalmi „olimpiai” versenyek megyeközi elnökeként megélt tapasztalatok, akárcsak a középiskolások számára készült tankönyveim megírása.
Oktatásszervezői megbízatásaimról szintén szűkszavúan: 1996-tól a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesének választottak, 1997-től doktorátusi szakirányítónak neveztek ki, 2003-ban konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezután még tíz évig – meghívott professzorként – a frissen induló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen magyar kultúrát és magyar irodalmat adtam elő, közben dékán is voltam.
– Tudományos, kutatói érdeklődése igencsak szerteágazó. Melyek a főbb kutatási területei?
– Nem akarok témákat, írókat felsorolni, nehéz is lenne pontosan körülhatárolni több évtizedes kutatómunkámat, ezért inkább jelzésszerűen válaszolnék a kérdésre. A XIX. század végének és a századelőnek magyar irodalma, illetve a klasszikusok erdélyi utóélete a fő kutatási területem. Az 1970-ben elkészült Irodalmunk a kolozsvári századvégen című doktori (kandidátusi) értekezésemben irodalmunknak addig nemigen kutatott vagy csak részben feltárt teljesítményeit kíséreltem meg feltérképezni, a több mint 20 gyűjteményes, illetve monografikus kötetem közül megemlíteném a Petelei Istvánról, az egykori kolozsvári szerkesztőségek világáról, Mikszáth Kálmánról, Krúdy Gyuláról, Petőfi erdélyi kultuszáról megjelent könyveimet és a magyarországi Madách Irodalmi Társaság kiadásában 2015-ben napvilágot látot válogatott írásaim (Irodalmunk útjain – Erdélyben) is jórészt ennek a korszaknak magyar irodalmából nyújtanak ízelítőt, mint ahogy az általam irányított doktori dolgozatok szintén ezekhez a témakörökhöz fűződnek.
– Milyen kihívásokkal járt a magyar irodalom egyik nagy korszaka előadójának lenni?
– A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Vajda, Mikszáth – a „bőség zavara” okán jelentettek számomra próbatételt, a századfordulón jelentkező írók, költők – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Tömörkény István, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – örökségének bemutatása nem egyszer az újrafelfedezés gondjaival járt együtt. És akkor még nem említettem a korszak meghatározó irodalmi áramlatait vagy a vitákat gerjesztő életműveket (például Gyulai Pált).
Önkéntelenül fogalmazódhat meg bárkiben a kérdés, megszabott óraszámban hogyan jut erre idő? Ezzel egyik örök vitatémánkhoz érkeztünk: milyen legyen az arány az irodalomtörténeti és az elméleti órák között, hogyan lehet olyanképpen teljesebbé tenni a korszerű elméleti megalapozást, hogy jelentős alkotókról, művekről ne kelljen lemondani? Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a nemzeti irodalom – nyelve okán is – a nemzet történelmi, szellemi örökségének, önismeretének vagy akár lelkiismeretének művészi megjelenítője. Természetesen az egyetemes irodalommal, kultúrával kölcsönhatásban alakul, egyetemes értékek hordozója.
– Tudomásom szerint ma is aktívan követi a magyar folyóiratkultúrát. Milyen kortárs lapokat, folyóiratokat olvas?
– Sokat, sokfélét, igen hosszas lenne csak egy részét is felsorolni. Láthatod, könyvespolcomon időszaki szakmai kiadványok mellett sorakoznak itteni és magyarországi irodalmi, művelődési folyóiratok, lapok. Böngészésük – akárcsak a reggeli kávé – hozzátartozik a napi szertartásomhoz. És azt talán felesleges mondanom, hogy nem könnyű válogatni a vegyes értékű kínálatokból, valamiféle általános következtetést, értékítéletet levonni. Legfeljebb szakmai elfogultságból fakadó hiányérzetemet „panaszolnám” el. Például szívesen olvasnék több, a szó eredeti értelmének megfelelő irodalomkritikát, élő irodalmunk teljesítményeit tágabb összefüggésekben vizsgáló írást, értékelést.
– A szakmára való odafigyelés közepette milyen új tervek foglalkoztatják?
– Terveim vannak bőven. Meg szeretném jelentetni a Madách Irodalmi Társaságban tartott, csak részben megjelent előadásaimat, Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából kötetet tervezek eddigi Arany-méltatásaimból, és remélem, sikerül egyik rég dédelgetett elképzelésemet megvalósítani, az Ady által is nagyra becsült (méltatlanul elfeledett) prózaírónk, Török Gyula örökségét számba venni. Szeretném, ha időm lenne erre.
Kozma Dezső
Középlakon született 1935-ben. Középiskoláit 1953-ban végezte, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát (1958). 1959-től a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének oktatója, 1994-től professzor. 1970-ben szerzett doktori címet, 1997-től szakirányító a doktori iskolában, nyugdíjazása után konzulens professzor, 2003-tól 2013-ig a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem professzora és a Bölcsészettudományi Kar dékánja. Középiskolai tankönyvek szerzője, tagja több hazai és külföldi szakmai testületnek, társaságnak (köztük: Erdélyi Múzeum-Egyesület, Erdélyi Közművelődési Egyesület, Kolozsvári Akadémiai Bizottság, MTA Köztestülete, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Madách Irodalmi Társaság, Mikszáth Kálmán Társaság). Számos rangos kitüntetésben részesült, többek közt: Madách Imre Díj, Magyar Professzorok Világtanácsának díja, Mikszáth-óra Díj, Magyar Érdemrend Lovagkeresztje.
MIKLÓS KRISZTINA / Helikon (Kolozsvár)
– Úgy tudom, már a kezdet kezdetén irodalmi tájakon lakozott…
– Az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén születtem. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utak vonzásköre érezhető lehetett egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, és ahol ritkán tűnt fel annak idején egy-egy autó, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó havasi szekér.
Ama bizonyos első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek és a református zsoltárok jelentették. A továbbtanulás vágya szunnyadt ugyan bennem, de közvetlenül a világháború után egy ideig magántanulóként – egy szál tanítóval – nyílt erre lehetőség. Ő volt a „tantestület”, én voltam az „osztály”. Bánffyhunyadon szállásomra illett a „magán” minősítés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni kénytelen volt – úgymond – magánbentlakást berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Folytatásként nekem is az akkor rangosnak számító kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem hunyadi magyartanárom, Morvay Pál óráinak hangulatát.
Korábban bivalyszekéren döcögtünk át a hunyadi hegyen, most kolozsvári (hóstáti) fiáker vágtatott velünk új szállásom, a Kereskedelmi Fiú-Középiskola bentlakása felé. S hogy az akkor még 118 000 lakosú „kőbe vésett város” főterével, patinás épületeivel, Farkas utcai református templomával (itt konfirmáltam) nyitott könyv lett számomra, abban igen nagy része volt a magyar irodalmat és német nyelvet igényes szigorúsággal tanító Kovács Endrének és az elmúlt korokat elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A két tantárgy (kereskedelmi szakiskolában!) annyira ikerpárrá vált bennem, hogy a kolozsvári középiskolák versenyén egyik alkalommal díjaztak. (Az elismerő diploma a középlaki árvíznek esett áldozatául.)
Érettségi után a közgazdasági szakra, illetve a jogra felvételi nélkül bejuthattam volna, mégis a felvételi vizsgát igénylő bölcsészettudományokat választottam, így lett szellemi otthonom a Bolyai Tudományegyetem. S bár a történelem szakra igen jó eredménnyel jutottam be, néhány hét után a felvételin elért eredményem alapján átiratkozhattam a magyar szakra. Hogy mi késztetett erre? Nem nehéz elképzelni, milyenek lehettek az elméleti bevezetők az 50-es évek elején…
– Mit kínált akkor az ötéves alapképzés ezen a szakon?
– Meg sem próbálkozom valamiféle utólagos „értékskála” keresésével, hisz az ilyesmi gyakran fakadhat elfogultságból, későbbi élményekből, meg aztán a jórészt már ismert körülményekről is lehetne beszélni, mesélni. Megmaradok tehát a szűk szakmai emlékeknél.
Tanáraim (későbbi kollégáim) között volt, aki több-kevesebb oktatói tapasztalattal rendelkezett, és volt, aki akkor lépett katedrára. Miként lenni szokott, volt tanár, aki az irodalmi alkotások történeti megközelítését, és volt, aki az „időszerűséget” részesítette előnyben. A régi magyar irodalmat a művek gondolatiságára, az összefüggésekre figyelő Szigeti József, a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit Jancsó Elemér oknyomozó részletességgel keltette életre, a XIX. századba Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő tájékozottsággal és átéléssel, a magyar irodalmi stílus történetének Szabédi László érzékeny elemzései avattak részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte, a XX. század irodalmának főbb vonulataiban a kezdőnek mondható Pataki Bálint, a külön tantárgyként szereplő erdélyi magyar irodalomban az írói és szerkesztőségi tapasztalatait magával hozó Sőni Pál igazítottak el, világirodalmi ismereteinket Szabó György és Székely Erzsébet eleven órái gazdagították, Szabó T. Attila régi szavaink, Márton Gyula a nyelvjárási kifejezések felett őrködött, Gálffy Mózes a szabatos fogalmazásra mérnöki pontossággal figyelt, a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma, a magyarság történetével a szintén ismert Csetri Elek, nyelvrokonainkkal a német nyelvet is tanító Vámszer Márta óráin ismerkedtünk; a szemináriumokat fiatal tanársegédek, doktoranduszok vezették, köztük Dávid Gyula, Szabó Zoltán, Varró János.
Ezzel a szakmai „poggyásszal” kezdtem el oktatói működésemet Erdély egyik nagy múltú középiskolájában, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban. Patetikusan úgy is fogalmazhatnék, a pályakezdők világot megváltani akaró lelkesedésével, hivatástudatával. Lehet, hogy mára már elavultnak tűnő módszerrel is, például olyan módon, hogy – le sem merem írni – az óra szerves részévé vált egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
– Diákként érte a magyar forradalom kitörése. Hogyan emlékszik 1956-ra?
– Miként váltunk részeseivé akkor a történelmi változásokat ígérő – egykori szóhasználattal élve – eseményeknek? Több mint hat évtized távlatából is emlékszem, milyen bizakodóan, kételyeket legyűrő szorongással hallgattuk a híreket, magyaráztuk a történéseket, lelkesedtünk, változást vártunk. Tanársegédünk, Dávid Gyula azért vitte el hallgatóit, bennünket november 1-én a kolozsvári Házsongárdi temetőbe, hogy megemlékezzünk az itt nyugvó egykori magyar írókról, művészekről, személyiségekről. Tisztelgésünket (én a jövendőbeli feleségemmel kanyarogtam a sírok között) mi is többnek éreztük a szokásos megemlékezésnél. Csakhamar kiderült, nem ok nélkül. Temetői vonulásunk jelképes értelmet kapott, vezetőnk börtönbüntetést szenvedett, kollégánkat, a már versekkel jelentkező Páskándi Gézát azért zárták be, mert javasolta az egyetemi oktatás átszervezését. (Talán nem szükséges emlékeztetni rá, hogy a kolozsvári egyetemek, főiskolák 56-os momentumairól sok visszaemlékezés, dokumentum látott napvilágot azóta.)
– A sepsiszentgyörgyi tanárság csak rövid kitérőnek bizonyult, hamarosan visszatért Kolozsvárra.
– Alig egy félévnyi középiskolai tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra: a Bolyai Tudományegyetem Irodalomtörténeti Tanszéke által meghirdetett versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Irodalomtörténeti Tanszékén jó ideig – mint minden kezdő – afféle „mindenesek” voltunk. Az első években főleg a két háború közötti erdélyi magyar irodalom és verstan szerepelt az óráim között, a 70-es évektől az Aranytól Ady-ig terjedő időszak (1849–1905) magyar irodalmát adtam elő egy ideig adjunktusként, majd docensként, 1994-től pedig mint professzor. Közben elkészült és megjelent két, az előadásaimat összefoglaló egyetemi jegyzetem (Magyar irodalom a századfordulón, 1978; Magyar irodalom a XIX. század második felében, 1980). S ha már az oktatói működésemről van szó: igen tanulságosak voltak számomra a különböző tanári továbbképzésekhez kapcsolódó előadások, vizsgák, a magyar irodalmi „olimpiai” versenyek megyeközi elnökeként megélt tapasztalatok, akárcsak a középiskolások számára készült tankönyveim megírása.
Oktatásszervezői megbízatásaimról szintén szűkszavúan: 1996-tól a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesének választottak, 1997-től doktorátusi szakirányítónak neveztek ki, 2003-ban konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezután még tíz évig – meghívott professzorként – a frissen induló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen magyar kultúrát és magyar irodalmat adtam elő, közben dékán is voltam.
– Tudományos, kutatói érdeklődése igencsak szerteágazó. Melyek a főbb kutatási területei?
– Nem akarok témákat, írókat felsorolni, nehéz is lenne pontosan körülhatárolni több évtizedes kutatómunkámat, ezért inkább jelzésszerűen válaszolnék a kérdésre. A XIX. század végének és a századelőnek magyar irodalma, illetve a klasszikusok erdélyi utóélete a fő kutatási területem. Az 1970-ben elkészült Irodalmunk a kolozsvári századvégen című doktori (kandidátusi) értekezésemben irodalmunknak addig nemigen kutatott vagy csak részben feltárt teljesítményeit kíséreltem meg feltérképezni, a több mint 20 gyűjteményes, illetve monografikus kötetem közül megemlíteném a Petelei Istvánról, az egykori kolozsvári szerkesztőségek világáról, Mikszáth Kálmánról, Krúdy Gyuláról, Petőfi erdélyi kultuszáról megjelent könyveimet és a magyarországi Madách Irodalmi Társaság kiadásában 2015-ben napvilágot látot válogatott írásaim (Irodalmunk útjain – Erdélyben) is jórészt ennek a korszaknak magyar irodalmából nyújtanak ízelítőt, mint ahogy az általam irányított doktori dolgozatok szintén ezekhez a témakörökhöz fűződnek.
– Milyen kihívásokkal járt a magyar irodalom egyik nagy korszaka előadójának lenni?
– A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Vajda, Mikszáth – a „bőség zavara” okán jelentettek számomra próbatételt, a századfordulón jelentkező írók, költők – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Tömörkény István, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – örökségének bemutatása nem egyszer az újrafelfedezés gondjaival járt együtt. És akkor még nem említettem a korszak meghatározó irodalmi áramlatait vagy a vitákat gerjesztő életműveket (például Gyulai Pált).
Önkéntelenül fogalmazódhat meg bárkiben a kérdés, megszabott óraszámban hogyan jut erre idő? Ezzel egyik örök vitatémánkhoz érkeztünk: milyen legyen az arány az irodalomtörténeti és az elméleti órák között, hogyan lehet olyanképpen teljesebbé tenni a korszerű elméleti megalapozást, hogy jelentős alkotókról, művekről ne kelljen lemondani? Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a nemzeti irodalom – nyelve okán is – a nemzet történelmi, szellemi örökségének, önismeretének vagy akár lelkiismeretének művészi megjelenítője. Természetesen az egyetemes irodalommal, kultúrával kölcsönhatásban alakul, egyetemes értékek hordozója.
– Tudomásom szerint ma is aktívan követi a magyar folyóiratkultúrát. Milyen kortárs lapokat, folyóiratokat olvas?
– Sokat, sokfélét, igen hosszas lenne csak egy részét is felsorolni. Láthatod, könyvespolcomon időszaki szakmai kiadványok mellett sorakoznak itteni és magyarországi irodalmi, művelődési folyóiratok, lapok. Böngészésük – akárcsak a reggeli kávé – hozzátartozik a napi szertartásomhoz. És azt talán felesleges mondanom, hogy nem könnyű válogatni a vegyes értékű kínálatokból, valamiféle általános következtetést, értékítéletet levonni. Legfeljebb szakmai elfogultságból fakadó hiányérzetemet „panaszolnám” el. Például szívesen olvasnék több, a szó eredeti értelmének megfelelő irodalomkritikát, élő irodalmunk teljesítményeit tágabb összefüggésekben vizsgáló írást, értékelést.
– A szakmára való odafigyelés közepette milyen új tervek foglalkoztatják?
– Terveim vannak bőven. Meg szeretném jelentetni a Madách Irodalmi Társaságban tartott, csak részben megjelent előadásaimat, Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából kötetet tervezek eddigi Arany-méltatásaimból, és remélem, sikerül egyik rég dédelgetett elképzelésemet megvalósítani, az Ady által is nagyra becsült (méltatlanul elfeledett) prózaírónk, Török Gyula örökségét számba venni. Szeretném, ha időm lenne erre.
Kozma Dezső
Középlakon született 1935-ben. Középiskoláit 1953-ban végezte, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát (1958). 1959-től a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének oktatója, 1994-től professzor. 1970-ben szerzett doktori címet, 1997-től szakirányító a doktori iskolában, nyugdíjazása után konzulens professzor, 2003-tól 2013-ig a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem professzora és a Bölcsészettudományi Kar dékánja. Középiskolai tankönyvek szerzője, tagja több hazai és külföldi szakmai testületnek, társaságnak (köztük: Erdélyi Múzeum-Egyesület, Erdélyi Közművelődési Egyesület, Kolozsvári Akadémiai Bizottság, MTA Köztestülete, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Madách Irodalmi Társaság, Mikszáth Kálmán Társaság). Számos rangos kitüntetésben részesült, többek közt: Madách Imre Díj, Magyar Professzorok Világtanácsának díja, Mikszáth-óra Díj, Magyar Érdemrend Lovagkeresztje.
MIKLÓS KRISZTINA / Helikon (Kolozsvár)
2017. április 11.
Törvény biztosítja az anyanyelvhasználatot az egészségügyben
Jelentős előrelépés történt az anyanyelvhasználat terén: a képviselőház kedden döntéshozó kamaraként elfogadta azt a törvénytervezet, miszerint az egészségügyi és szociális szolgáltatásokat nyújtó intézményekben kötelesek lesznek magyar nyelven is beszélő személyzetet alkalmazni azokon a településeken, ahol a magyarok számaránya eléri a húsz százalékot vagy az 5000 főt. Így számos erdélyi nagyvárosban is, mint például Arad, Kolozsvár, Brassó, Temesvár, magyarul fordulhatnak orvoshoz az érintettek.
Vass Levente, az RMDSZ Maros megyei parlamenti képviselője, az egészségügyi bizottság tagja elmondta: a magyarok lakta vidékeken szükség van arra, hogy a magyar betegekhez magyarul szóljanak, igazgatótól orvosig és ápolószemélyzettől asszisztensekig.
Korodi Attila az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője emlékeztetett az olaszteleki magyar lány esetére, akit hiányos román nyelvtudása miatt aláztak meg a kolozsvári gyermekgyógyászaton azért, mert nem tudott románul beszélni a kórház személyzetével. „Az RMDSZ az esetet követően panaszt tett az Országos Diszkrimináció-ellenes Tanácsnál, amely ezer lejre bírságolta a kórházat, illetve törvénytervezetet nyújtott be annak érdekében, hogy a Charta ezen előírásait törvényi szintre emeljék mielőbb Romániában, amit kedden szavazott meg a parlament.
Közlemény; Erdély.ma
Jelentős előrelépés történt az anyanyelvhasználat terén: a képviselőház kedden döntéshozó kamaraként elfogadta azt a törvénytervezet, miszerint az egészségügyi és szociális szolgáltatásokat nyújtó intézményekben kötelesek lesznek magyar nyelven is beszélő személyzetet alkalmazni azokon a településeken, ahol a magyarok számaránya eléri a húsz százalékot vagy az 5000 főt. Így számos erdélyi nagyvárosban is, mint például Arad, Kolozsvár, Brassó, Temesvár, magyarul fordulhatnak orvoshoz az érintettek.
Vass Levente, az RMDSZ Maros megyei parlamenti képviselője, az egészségügyi bizottság tagja elmondta: a magyarok lakta vidékeken szükség van arra, hogy a magyar betegekhez magyarul szóljanak, igazgatótól orvosig és ápolószemélyzettől asszisztensekig.
Korodi Attila az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője emlékeztetett az olaszteleki magyar lány esetére, akit hiányos román nyelvtudása miatt aláztak meg a kolozsvári gyermekgyógyászaton azért, mert nem tudott románul beszélni a kórház személyzetével. „Az RMDSZ az esetet követően panaszt tett az Országos Diszkrimináció-ellenes Tanácsnál, amely ezer lejre bírságolta a kórházat, illetve törvénytervezetet nyújtott be annak érdekében, hogy a Charta ezen előírásait törvényi szintre emeljék mielőbb Romániában, amit kedden szavazott meg a parlament.
Közlemény; Erdély.ma
2017. április 11.
Murádin Beyer Katalin: Háromszéki népi építészetről
Háromszék régi arca
Háromszéki népi építészet címmel jelent meg Murádin-Beyer Katalin építész, a kolozsvári Műszaki Egyetem nyugalmazott professzorának 1984-ben megvédett doktori disszertációja rövidített, magyarra átírt változata, a kötet nagy érdeme, hogy Háromszék közel négy évtizeddel ezelőtti – mára már jócskán megváltozott – arcát mutatja be.
Az Árkosi Kulturális Központ Bástya-házbeli székhelyén tartott csütörtöki könyvbemutatón a szerző elmondta, életében először az 1960-as évek végén járt Háromszéken, az akkori kirándulásokon látottak hatására választotta később doktorija témájának a régiót. Bukaresti tanárai elfogadták javaslatát, de – mert nagyon kevés ismerettel rendelkeztek erről a vidékről – részletes bemutatást kértek tőle, így dolgozatának történelmi, földrajzi, társadalmi ismertetést is tartalmaznia kellett – ezeket a részeket nem foglalta bele most megjelent könyvébe, csupán a népi építészetre vonatkozó fejezeteket.
Kovászna megyét 1978 és 1979 nyarán járta be, szisztematikus terepútjai során két félreeső települést kivéve mindenhová eljutott. Feltérképezte mindazt, ami a népi építészet témakörébe illett (esetenként a temetőket is), és a helyi jellegzetességek alapján Háromszéket hét övezetre osztotta, amelyek jórészt egyeznek a régi széki beosztással: Kézdivásárhely és környéke (Kézdiszék), Kovászna – Zágon vidéke (Orbaiszék), Bárkány és környéke (Bodzavidék), Olt mente (Sepsiszék), elkülönítve Uzon és Lisznyó környéke, Köpec és Bölön övezete (Miklósvárszék) és Erdővidék. A kisrégiók sajátosságai ellenére van általános jellemzője a háromszéki építészetnek, vonta le a következtetést. 1984-ben doktori dolgozata gyakorlati végkövetkeztetését a turisztikai fejlesztésben jelölte meg, akkori véleményét fenntartja, most követésre méltóként Torockó példáját ajánlva.
Közel negyven éve zajlott terepmunkája után többé nem járta be Háromszék településeit. Négy évtized alatt sok minden eltűnt, sok helyütt átalakult a falukép is – élete legkedvesebb emlékét nem kívánja aktualizálni – vallotta be Murádin-Beyer Katalin.
Murádin Beyer Katalin: Háromszéki népi építészetről Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Háromszék régi arca
Háromszéki népi építészet címmel jelent meg Murádin-Beyer Katalin építész, a kolozsvári Műszaki Egyetem nyugalmazott professzorának 1984-ben megvédett doktori disszertációja rövidített, magyarra átírt változata, a kötet nagy érdeme, hogy Háromszék közel négy évtizeddel ezelőtti – mára már jócskán megváltozott – arcát mutatja be.
Az Árkosi Kulturális Központ Bástya-házbeli székhelyén tartott csütörtöki könyvbemutatón a szerző elmondta, életében először az 1960-as évek végén járt Háromszéken, az akkori kirándulásokon látottak hatására választotta később doktorija témájának a régiót. Bukaresti tanárai elfogadták javaslatát, de – mert nagyon kevés ismerettel rendelkeztek erről a vidékről – részletes bemutatást kértek tőle, így dolgozatának történelmi, földrajzi, társadalmi ismertetést is tartalmaznia kellett – ezeket a részeket nem foglalta bele most megjelent könyvébe, csupán a népi építészetre vonatkozó fejezeteket.
Kovászna megyét 1978 és 1979 nyarán járta be, szisztematikus terepútjai során két félreeső települést kivéve mindenhová eljutott. Feltérképezte mindazt, ami a népi építészet témakörébe illett (esetenként a temetőket is), és a helyi jellegzetességek alapján Háromszéket hét övezetre osztotta, amelyek jórészt egyeznek a régi széki beosztással: Kézdivásárhely és környéke (Kézdiszék), Kovászna – Zágon vidéke (Orbaiszék), Bárkány és környéke (Bodzavidék), Olt mente (Sepsiszék), elkülönítve Uzon és Lisznyó környéke, Köpec és Bölön övezete (Miklósvárszék) és Erdővidék. A kisrégiók sajátosságai ellenére van általános jellemzője a háromszéki építészetnek, vonta le a következtetést. 1984-ben doktori dolgozata gyakorlati végkövetkeztetését a turisztikai fejlesztésben jelölte meg, akkori véleményét fenntartja, most követésre méltóként Torockó példáját ajánlva.
Közel negyven éve zajlott terepmunkája után többé nem járta be Háromszék településeit. Négy évtized alatt sok minden eltűnt, sok helyütt átalakult a falukép is – élete legkedvesebb emlékét nem kívánja aktualizálni – vallotta be Murádin-Beyer Katalin.
Murádin Beyer Katalin: Háromszéki népi építészetről Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. április 11.
Szent László kreatív ihlető forrás volt
Sikeresen zárult a legnépesebb erdélyi vetélkedő
Az Erdélyi Római Katolikus Főegyházmegye kilencedik éve teremt lehetőséget arra, hogy a kisebb és nagyobb, katolikus és más felekezetű diákok összemérjék tudásukat, bizonyítsák hozzáértésüket a kreatív képességek minden terén. Az idén a Szent László-év volt a 9. kreativitási vetélkedő témája, amely a legnépesebb valamennyi erdélyi vetélkedő közül.
Országot építő lovagkirályunk példája, akit ma szentként tisztelünk, és akinek nevéhez csodák egész sora fűződik, több mint 1.100 résztvevő fantáziáját mozgatta meg, s késztette valóban eredeti, egyéni gondolkozásra, alkotásra, cselekvésre a korábbi évekhez képest sokkal magasabb szinten a versenyzőket.
A résztvevők számbeli növekedése mellett a minőség érezhető emelkedése töltötte el jó érzéssel, de nehezítette meg ugyanakkor az értékelő bizottságok munkáját. A diákok az idén is tíz kategóriában mérték össze tehetségüket, tudá-sukat, ügyességüket: szín- és bábszínjátszás, zene, tánc, sport, szavalás, irodalom, rövidfilm, plakát, rajz és dombormű, fotó.
A versenyek három színhelyen, a Római Katolikus Teológiai Líceumban, a Bolyai Farkas középiskolában és a Deus Providebit Házban zajlottak jól szervezetten, gördülékenyen, fennakadások nélkül.
A vetélkedőt pénteken délután a Bolyai középiskola dísztermében dr. Tamási Zsolt-József főszervező, a Gyulafehérvári Főegyházmegye Iskolai és Kateketiai Bizottságának tagja nyitotta meg, házigazdaként Hajdú Zoltán aligazgató, Székely Szilárd, a Római Katolikus Teológiai Líceum megbízott igazgatója, és Kelemen Márton, a rendezvény főtámogatója, a Maros Megyei Tanács képviselője köszöntötte a jelenlevőket, majd Balla Imre iskolalelkész adta áldását a vetélkedőre.
A verseny a tánccal kezdődött, amelyen a kisebbek, többnyire Akio Hayasi tanítványai remekeltek. A zsűri szerint megértették a versenyfelhívás lényegét, és a Szent László-kultuszhoz köthető gyermekjáté- kokat és táncokat adtak elő. Párhuzamosan a sport is elkezdődött, ahol szintén az elemi osztályok részéről volt nagyobb az érdeklődés. Érdekes, összetett vetélkedő volt – vágtafutás, kosárra dobás, helyből távolugrás és elméleti kérdések Szent Lászlóról –, amin szívesen vettek részt elsősorban a harmadikos, negyedikes kisiskolások olyan szoros, jó teljesítménnyel, hogy megosztott díjakat is kellett adnia a zsűrinek. A dramatizálás kategória zsűrije úgy vélekedett, hogy ennyire jól előkészített darabokkal nem találkoztak, ezért különdíjat is osztottak. Bábjátékban a Romulus Guga általános iskola diákjainak szólt az elismerés. Figyelemre méltó teljesítményt nyújtottak a Gyergyóremetéről érkezett színjátszók, a Bolyai iskola diákjai. Megható, bátor fellépés volt a Római Katolikus Teológiai Líceum hetedik osztályos tanulóinak mint szerzőknek is az előadása, amely arról szólt, hogy az iskola bajban van, ezért számba vették a teendőket, és kiálltak az igazuk mellett.
A Bolyai Farkas középiskola amfiteátrumában a filmet készítő diákok, köztük előkészítősök is, mutatták be munkájukat. A zsűri elnöke szerint az idei hálás, a gyermekekhez közel álló témát magas színvonalon dolgozták fel. A kisfilmek egy része a Facebookon, az Erdélyi Magyar Televízió Hitélet című oldalán is megtekinthető.
A vetélkedők szombaton délelőtt folytatódtak. A Bolyai líceum dísztermében a zene kategória versenyzői játszottak a legkülönfélébb hangszereken, énekeltek szólóban és vokális együttesekben a zsűritagok gyönyörűségére. Volt olyan díjnyertes résztvevő, aki furulyázott, énekelt és hegedült is. Kiemelkedő előadással adóztak Szent László emlékének a jobbágytelki iskolások. Meleg hangú dicséretet kaptak a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceumból érkezett énekes fiatalemberek. Az énekelő, hangszeren játszó gyermekek mellett elismeréssel szóltak a felkészítő tanárokról is.
Népes részvétellel számoltak a fotó, plakát, naptár kategóriában, ahol ötletes, színvonalas alkotásokat mutattak be a versenyzők. A rajz és dombormű kategória volt a legnépszerűbb, több mint 400 rajz közül kellett válogatnia a zsűrinek a különböző korcsoportokban. A művészeti iskolás tanulók nemcsak zenében, a képzőművészet terén is tehetségre valló, színvonalas alkotásokkal jelentkeztek.
A szavaló diákok népes tábora sok szép szavalattal kényeztette a zsűrit, amelynek tagjai hosszas vita után tudtak csak dönteni a sorrendről.
Nem volt a legnépszerűbb szak, de tehetséges, éretten, árnyaltan gondolkodó kisebb és nagyobb diákok írását olvashatta a zsűri az irodalom ketegóriában. Az I-IV. osztályosok azt bizonyították, hogy jól ismerik Szent László hőstetteit, az V-VIII.-os diákok a kimeríthetetlen gyermeki fantázia segítségével vitézül harcoltak Szent László csapatában. A középiskolások, akik himnikus dicsérő költeményt vagy kisesszét kellett írjanak egy Szent László-himnuszból ihletődve, magabiztosan, szép gondolatokat, mély érzéseket kifejező írásokkal bizonyították íráskészségüket, alapos felkészültségüket. Kiemelkedő teljesítményt nyújtottak a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Teológiai Líceum diákjai, szinte az összes felsős nyertes az ő körükből került ki, a marosvásárhelyi katolikus iskola diákjai, nagyernyei, szászrégeni versenyzők a gimnáziumi osztályokból, valamint a Bolyai iskola másodikosai és egy marosszentgyörgyi iskolás.
Az ünnepélyes díjkiosztás a virágvasárnapot megelőző szombat délutáni szentmise után következett, hosszan belenyúlva az estébe. A zsűrielnökök értékelték sorra minden kategória eredményeit, és a három korcsoportban 540 díjat és 180 dicsérő oklevelet adtak át a nyerteseknek. A nyeremény a kolozsvári Verbum kiadó által felajánlott könyvjutalom volt, és néhány kategóriában a Talentum Alapítvány díja.
– Amikor a szervezést elkezdtük, kevesen hittek benne, de azt, amit az Úr épít, függetlenül attól, hogy akarják vagy sem, nem lehet lerombolni – mondta a záróünnepségen dr. Tamási Zsolt. Főszervezőként köszönetet mondott az előkészületekben, majd a verseny lebonyolításában, a diákok teljesítményének az értékelésében részt vevő pedagógusoknak, szakembereknek, a felkészítő tanároknak és a Római Katolikus Teológiai Líceum önkéntes munkát vállaló 40 diákjának, akik a szervezésben segédkeztek. És természetesen a diákoknak, akik Maros, Hargita, Fehér, Kolozs, Bihar, Kovászna és Temes megyéből érkeztek vagy küldték el postán alkotásaikat. Hálával szólt a társszervező intézményekről, a Római Katolikus Teológiai Líceumról, a Pro Vita Cristiana Alapítványról és a Bolyai Farkas iskoláról, valamint a többi támogatóról: a gyulafehérvári érsekség, a Keresztelő Szent János és a Szent Mihály plébániák, kiemelt médiapartnerek, cégek, magánszemélyek, akik hozzájárultak a rendezvény sikeréhez.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)
Sikeresen zárult a legnépesebb erdélyi vetélkedő
Az Erdélyi Római Katolikus Főegyházmegye kilencedik éve teremt lehetőséget arra, hogy a kisebb és nagyobb, katolikus és más felekezetű diákok összemérjék tudásukat, bizonyítsák hozzáértésüket a kreatív képességek minden terén. Az idén a Szent László-év volt a 9. kreativitási vetélkedő témája, amely a legnépesebb valamennyi erdélyi vetélkedő közül.
Országot építő lovagkirályunk példája, akit ma szentként tisztelünk, és akinek nevéhez csodák egész sora fűződik, több mint 1.100 résztvevő fantáziáját mozgatta meg, s késztette valóban eredeti, egyéni gondolkozásra, alkotásra, cselekvésre a korábbi évekhez képest sokkal magasabb szinten a versenyzőket.
A résztvevők számbeli növekedése mellett a minőség érezhető emelkedése töltötte el jó érzéssel, de nehezítette meg ugyanakkor az értékelő bizottságok munkáját. A diákok az idén is tíz kategóriában mérték össze tehetségüket, tudá-sukat, ügyességüket: szín- és bábszínjátszás, zene, tánc, sport, szavalás, irodalom, rövidfilm, plakát, rajz és dombormű, fotó.
A versenyek három színhelyen, a Római Katolikus Teológiai Líceumban, a Bolyai Farkas középiskolában és a Deus Providebit Házban zajlottak jól szervezetten, gördülékenyen, fennakadások nélkül.
A vetélkedőt pénteken délután a Bolyai középiskola dísztermében dr. Tamási Zsolt-József főszervező, a Gyulafehérvári Főegyházmegye Iskolai és Kateketiai Bizottságának tagja nyitotta meg, házigazdaként Hajdú Zoltán aligazgató, Székely Szilárd, a Római Katolikus Teológiai Líceum megbízott igazgatója, és Kelemen Márton, a rendezvény főtámogatója, a Maros Megyei Tanács képviselője köszöntötte a jelenlevőket, majd Balla Imre iskolalelkész adta áldását a vetélkedőre.
A verseny a tánccal kezdődött, amelyen a kisebbek, többnyire Akio Hayasi tanítványai remekeltek. A zsűri szerint megértették a versenyfelhívás lényegét, és a Szent László-kultuszhoz köthető gyermekjáté- kokat és táncokat adtak elő. Párhuzamosan a sport is elkezdődött, ahol szintén az elemi osztályok részéről volt nagyobb az érdeklődés. Érdekes, összetett vetélkedő volt – vágtafutás, kosárra dobás, helyből távolugrás és elméleti kérdések Szent Lászlóról –, amin szívesen vettek részt elsősorban a harmadikos, negyedikes kisiskolások olyan szoros, jó teljesítménnyel, hogy megosztott díjakat is kellett adnia a zsűrinek. A dramatizálás kategória zsűrije úgy vélekedett, hogy ennyire jól előkészített darabokkal nem találkoztak, ezért különdíjat is osztottak. Bábjátékban a Romulus Guga általános iskola diákjainak szólt az elismerés. Figyelemre méltó teljesítményt nyújtottak a Gyergyóremetéről érkezett színjátszók, a Bolyai iskola diákjai. Megható, bátor fellépés volt a Római Katolikus Teológiai Líceum hetedik osztályos tanulóinak mint szerzőknek is az előadása, amely arról szólt, hogy az iskola bajban van, ezért számba vették a teendőket, és kiálltak az igazuk mellett.
A Bolyai Farkas középiskola amfiteátrumában a filmet készítő diákok, köztük előkészítősök is, mutatták be munkájukat. A zsűri elnöke szerint az idei hálás, a gyermekekhez közel álló témát magas színvonalon dolgozták fel. A kisfilmek egy része a Facebookon, az Erdélyi Magyar Televízió Hitélet című oldalán is megtekinthető.
A vetélkedők szombaton délelőtt folytatódtak. A Bolyai líceum dísztermében a zene kategória versenyzői játszottak a legkülönfélébb hangszereken, énekeltek szólóban és vokális együttesekben a zsűritagok gyönyörűségére. Volt olyan díjnyertes résztvevő, aki furulyázott, énekelt és hegedült is. Kiemelkedő előadással adóztak Szent László emlékének a jobbágytelki iskolások. Meleg hangú dicséretet kaptak a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceumból érkezett énekes fiatalemberek. Az énekelő, hangszeren játszó gyermekek mellett elismeréssel szóltak a felkészítő tanárokról is.
Népes részvétellel számoltak a fotó, plakát, naptár kategóriában, ahol ötletes, színvonalas alkotásokat mutattak be a versenyzők. A rajz és dombormű kategória volt a legnépszerűbb, több mint 400 rajz közül kellett válogatnia a zsűrinek a különböző korcsoportokban. A művészeti iskolás tanulók nemcsak zenében, a képzőművészet terén is tehetségre valló, színvonalas alkotásokkal jelentkeztek.
A szavaló diákok népes tábora sok szép szavalattal kényeztette a zsűrit, amelynek tagjai hosszas vita után tudtak csak dönteni a sorrendről.
Nem volt a legnépszerűbb szak, de tehetséges, éretten, árnyaltan gondolkodó kisebb és nagyobb diákok írását olvashatta a zsűri az irodalom ketegóriában. Az I-IV. osztályosok azt bizonyították, hogy jól ismerik Szent László hőstetteit, az V-VIII.-os diákok a kimeríthetetlen gyermeki fantázia segítségével vitézül harcoltak Szent László csapatában. A középiskolások, akik himnikus dicsérő költeményt vagy kisesszét kellett írjanak egy Szent László-himnuszból ihletődve, magabiztosan, szép gondolatokat, mély érzéseket kifejező írásokkal bizonyították íráskészségüket, alapos felkészültségüket. Kiemelkedő teljesítményt nyújtottak a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Teológiai Líceum diákjai, szinte az összes felsős nyertes az ő körükből került ki, a marosvásárhelyi katolikus iskola diákjai, nagyernyei, szászrégeni versenyzők a gimnáziumi osztályokból, valamint a Bolyai iskola másodikosai és egy marosszentgyörgyi iskolás.
Az ünnepélyes díjkiosztás a virágvasárnapot megelőző szombat délutáni szentmise után következett, hosszan belenyúlva az estébe. A zsűrielnökök értékelték sorra minden kategória eredményeit, és a három korcsoportban 540 díjat és 180 dicsérő oklevelet adtak át a nyerteseknek. A nyeremény a kolozsvári Verbum kiadó által felajánlott könyvjutalom volt, és néhány kategóriában a Talentum Alapítvány díja.
– Amikor a szervezést elkezdtük, kevesen hittek benne, de azt, amit az Úr épít, függetlenül attól, hogy akarják vagy sem, nem lehet lerombolni – mondta a záróünnepségen dr. Tamási Zsolt. Főszervezőként köszönetet mondott az előkészületekben, majd a verseny lebonyolításában, a diákok teljesítményének az értékelésében részt vevő pedagógusoknak, szakembereknek, a felkészítő tanároknak és a Római Katolikus Teológiai Líceum önkéntes munkát vállaló 40 diákjának, akik a szervezésben segédkeztek. És természetesen a diákoknak, akik Maros, Hargita, Fehér, Kolozs, Bihar, Kovászna és Temes megyéből érkeztek vagy küldték el postán alkotásaikat. Hálával szólt a társszervező intézményekről, a Római Katolikus Teológiai Líceumról, a Pro Vita Cristiana Alapítványról és a Bolyai Farkas iskoláról, valamint a többi támogatóról: a gyulafehérvári érsekség, a Keresztelő Szent János és a Szent Mihály plébániák, kiemelt médiapartnerek, cégek, magánszemélyek, akik hozzájárultak a rendezvény sikeréhez.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)
2017. április 11.
Közösségi esemény összefogással Abrudbányán
Verespatakra is kirándultak a dévai vendégek
Különleges eseményre került sor március utolsó napján Abrudbányán: a Petőfi Sándor Program segítségével, a dévai ösztöndíjassal, Tompos Krisztinával összefogva magyar néptánc-bemutatót és táncházat rendeztek a kis Fehér megyei városban, a Szent Ferenc Alapítvány Margaréta tánccsoportjának közreműködésével.
Abrudbányán mára sajnos megfogyatkozott a magyarság, ráadásul sokan az idősebb generáció tagjai. Helyi magyar csoportosulások híján – mint amilyen egy néptánccsoport vagy egy daloskör lehetne –, jelentősen csökken az itt élők magyar kultúrához való közvetlen kapcsolódási lehetősége. Éppen ezért a Petőfi Sándor Program ösztöndíjasaként már a kezdetektől fontosnak tartottam, hogy felvegyem a kapcsolatot a környékbeli, tekintélyesebb létszámú magyar lakossággal rendelkező települések ösztöndíjasaival, hogy összefogva próbáljunk nagyobb közösségi eseményeket szervezni az abrudbányaiak számára. Ennek eredményeként került végül megrendezésre a táncházzal egybekötött néptánc-bemutató Tompos Krisztina ösztöndíjas és a dévai Szent Ferenc Alapítvány Margaréta tánccsoport 16 diákjának segítségével. A csoport igazán remek előadással érkezett a településre egy napos péntek délután, ahol népviseletben adtak elő többek között rábaközi, moldvai, szatmári táncokat – igazán felemelő volt látni, ahogy a gyerekek szívből, minden energiájukat beleadva járják a táncot. A helyi román fiatalok is nagyszerű műsorral készültek, mindenki számára érdekes élmény lehetett a többségi társadalom népművészetébe is bepillantást nyerni. Az együtt eltöltött délután méltó befejezéseként a román és a magyar tánccsoport együtt táncolt, mi több, egymásnak tanítottak különböző táncokat.
Bár a táncháznak este hét órakor vége lett, a dévai vendégek programja nem fejeződött be a pénteki nappal. Szombaton Abrudbánya magyar emlékeit tekintették meg, majd egy rövid kiránduláson vettek részt, amelynek során ellátogattak Verespatakra. Bízom benne, hogy maradandó élményekkel távoztak, és a jövőben ellátogatnak még a városba.
CSŐKE KRISZTINA / Szabadság (Kolozsvár)
Verespatakra is kirándultak a dévai vendégek
Különleges eseményre került sor március utolsó napján Abrudbányán: a Petőfi Sándor Program segítségével, a dévai ösztöndíjassal, Tompos Krisztinával összefogva magyar néptánc-bemutatót és táncházat rendeztek a kis Fehér megyei városban, a Szent Ferenc Alapítvány Margaréta tánccsoportjának közreműködésével.
Abrudbányán mára sajnos megfogyatkozott a magyarság, ráadásul sokan az idősebb generáció tagjai. Helyi magyar csoportosulások híján – mint amilyen egy néptánccsoport vagy egy daloskör lehetne –, jelentősen csökken az itt élők magyar kultúrához való közvetlen kapcsolódási lehetősége. Éppen ezért a Petőfi Sándor Program ösztöndíjasaként már a kezdetektől fontosnak tartottam, hogy felvegyem a kapcsolatot a környékbeli, tekintélyesebb létszámú magyar lakossággal rendelkező települések ösztöndíjasaival, hogy összefogva próbáljunk nagyobb közösségi eseményeket szervezni az abrudbányaiak számára. Ennek eredményeként került végül megrendezésre a táncházzal egybekötött néptánc-bemutató Tompos Krisztina ösztöndíjas és a dévai Szent Ferenc Alapítvány Margaréta tánccsoport 16 diákjának segítségével. A csoport igazán remek előadással érkezett a településre egy napos péntek délután, ahol népviseletben adtak elő többek között rábaközi, moldvai, szatmári táncokat – igazán felemelő volt látni, ahogy a gyerekek szívből, minden energiájukat beleadva járják a táncot. A helyi román fiatalok is nagyszerű műsorral készültek, mindenki számára érdekes élmény lehetett a többségi társadalom népművészetébe is bepillantást nyerni. Az együtt eltöltött délután méltó befejezéseként a román és a magyar tánccsoport együtt táncolt, mi több, egymásnak tanítottak különböző táncokat.
Bár a táncháznak este hét órakor vége lett, a dévai vendégek programja nem fejeződött be a pénteki nappal. Szombaton Abrudbánya magyar emlékeit tekintették meg, majd egy rövid kiránduláson vettek részt, amelynek során ellátogattak Verespatakra. Bízom benne, hogy maradandó élményekkel távoztak, és a jövőben ellátogatnak még a városba.
CSŐKE KRISZTINA / Szabadság (Kolozsvár)
2017. április 11.
Jelek, képek, jelképek
Kassák Lajos, Hamvas Béla és Tamási Áron emlékét idéző képzőművészeti kiállításnak nyújt otthont 2017. március 30-tól április 30-ig az Apáczai Galéria. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) Székely Géza vezette kolozsvári csoportjának szervezésében megnyílt tárlaton ötvennégy művész hatvanöt alkotása tekinthető meg.
„Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.” Ezt Hamvas Béla mondta, de mondhatta volna Kassák Lajos is. És nem csak azért, mert mindketten Felvidéken látták meg a napvilágot, kerek tíz évnyi különbséggel, utóbbi 1887 március 21-én, Érsekújváron, előbbi 1897 március 23-án Eperjesen. Sőt mondhatta volna az ugyancsak 120 évvel ezelőtt, a székelyföldi Farkaslakán született Tamási Áron is. Hiszen nem csak teremtettek ők mindhárman, hanem megvalósították a majdhogynem lehetetlent is: merőben más, merőben új világot teremtettek irodalomban, művészetben, s a gondolkodás tudományában. Tették pedig ezt nem csekély ellenállásba ütközve, de mindvégig egyenes gerinccel és feltartott fejjel.
Kassák a lakatosinasból lett világ-járt européer költő, író, lapszerkesztő, képzőművész, a magyar szabadvers megteremtője, az avantgárd élharcosa, az absztrakt festészet hazai úttörője és világviszonylatban is fontos képviselője valamennyi izmusba belekóstolt, hogy aztán aktivizmus néven a sajátját is megalkossa. Olyan kimagasló személyisége ő kultúránknak, akiről Illyés Gyula se többet se kevesebbet nem állított mint azt, hogy „ahol ő ült és beszélt ott mindig Európa közepe volt”. Való igaz. Képarchitektúrája mai napig újszerűen hat, a konstruktivizmus századunkban is virágkorát éli. Emberi nagyságával, meg nem vesztegethető jellemével kapcsolatban pedig Vészi Endre úgy vélte: „magatartásával is tanít” . Megállapítását Lengyel Balázs is alátámasztja, aki szerint „Kassáknak magatartása a remekműve”.
Amit pedig Hamvas Béla tett a 20. századi magyar kultúrában, a hagyomány és az avantgárd együttese terén az nem csupán Forradalom a művészetben hogy az ő szavaival éljek, hanem forradalom a gondolkodásban és forradalom az emberi tartásban, magatartásban és kitartásban. Egyszóval hamvasizmus. Amely megkerülhetetlenné vált a hatvanas, hetvenes évek új avantgardista irodalmi művészeti törekvéseiben, hogy aztán alkotója egyenesen kultuszszeméllyé avanzsáljon és a mai napig befolyásolja a közgondolkodást. A hite és meggyőződése valamint Lukács Györggyel folytatott polémiája következtében annak idején háttérbe szorított író, filozófus, esztéta könyvtárosi állását elveszítve kertészként és raktárosként alkotta meg hatalmas és komplex életművét, „az ébresztő elemek folyamatos sorát”, állította fel saját életét is meghatározó sorsképleteit. Hérakleitosszal, Buddhával, Lao-Ce-vel, Shakespeare-rel gondolatközösséget vállalva nem véletlenül vallotta, hogy „az ember sorsa jelleme”. Ez a jellem pedig, mármint az övé, nem ismert megalkuvást. Akkor sem, amikor a háborúban élete kockáztatásával mentette meg a felügyeletére bízott zsidó munkaszolgálatosokat és akkor sem, amikor a mellőzést vállalva következetesen kitartott a rendszernek nem tetsző elvei mellett.
Tamásival kapcsolatban pedig engedtessék meg egy személyes vallomás. A nyugati határszélen születtem, a Székelyföld egyfajta Antarktisz volt számomra, ahol sohasem jártam, de tizenéves fejjel belebotlottam Ábel rengetegébe, ami valósággal elnyelt. Olyannyira, hogy Tamási és székelység imádatomat osztálytársaimra is rákényszerítve, a tanórák szünetében, egyfajta, akkor még ismeretlen olvasásmaraton keretében, lassacskán az egész regényt felolvastam. Lányosztály voltunk, íróba, Ábelbe, vadonba, mindannyian beleszerelmesedtünk. Hogy aztán később megtudjam: 1956 szeptemberében Tamási Kolozsváron járt és a bolyaisoknak tartott előadásában már éreztette a forradalom előszelét. Irigyeltem is érte a bolyaisokat: a személyes találkozásért és a hallottakért. Nekem már csak a Babes-Bolyaiból jutott.
De szerencsére abból is, amit ez a 20. századi rousseau-ista – ahogyan Hegedűs Géza nevezte Tamásit –, novelláiban, regényeiben lelke mélyéből fakadó őszinteséggel, folklorisztikus mélységgel, hamisítatlan székely humorral és esetenként romantikába hajló sajátos mondatfűzéssel tudomásunkra hozott. S amiért egyszersmind a magyar irodalom élvonalába került.
S akkor most lássuk hogyan is hatottak jeleikkel, képeikkel, jelképeikkel, írásaikkal ezek a peremvidéki, de a magyar szellemi életben központi szerepet betöltő, még a 19. században született személyiségek a 21. század képzőművészeire, művészpedagógusainkra.
Itt van mindjárt a kiállítás egyik kiemelkedő alkotása, Hunyadi László Tamási-plakettje. A szobrász személyesen is ismerhette az írót, sőt , annak idején, képzőművészetis diákként akár halhatta is 56-os kolozsvári beszédét. S ugyancsak Tamási Áront idézi Matei Lászlónak az író gyerekkori élményeit felelevenítő, Bölcső és bagoly című, regényes életrajzából ihletődött, azonos címet viselő digitális grafikája valamint Simon Zsolt Emlék a rengetegből című míves triptichonja. Egyébiránt a modern technikával készült alkotások egyre nagyobb teret kapnak az EMME-tárlatokon. Közülük is kiemelkedik Petca Ovidiunak visszafogottan nemes eleganciájú, mély értelmű, Hamvas Béla filozófiáját eszünkbe juttató Ellenbenyomások XXX. című munkája, valamint Haász Ágnes Labirintusa és Mira Marincas Diptichonja.
Mint általában, most is könnyed játékossággal fűszerezett drámaiság jellemzi Forró Ágnes pasztelljét. A hamvasi kettősségből eredeztethető, sírva nevető, nevettető bohóc tematikája már önmagában is megköveteli a hasonló interpretációt, amit a művész egyedi stílusjegyei hitelesítenek. Immár markánsabb vonalvezetésű, állandó jelzőinek köszönhetően akár játékosnak is mondható, de szintén drámaiságba torkolló munka Sipos László Noé bárkája a galambbal című, élénk színvilágú, megkapó olajképe.
Gally A. Katalin Mozart-muzsikát idéző Lacrimosója gyönyörködtet és meditálásra késztet akárcsak Fátyol Zoltán Két figurája és Kozma Rozália Görög illúziója. Hamvas Béla szellemujját vélem felfedezni Starmüller Katalin aranyba öntött Egő csipkebokrában és ugyancsak Hamvas ihletésű Koncz-Münich Judit In vino veritas című olajképe. Kőmíves Andor két kis műremekét, az Újrahasznosított történet címűeket pedig az absztrakt festészet gyöngyszemeiként értékelhetjük.
Máthé László Emlék című olajképe viszonylag kis mérete ellenére is egyfajta monumentalitást sugall olyannyira, hogy visszafogott színvilága dacára is kiugrik, felhívja magára a figyelmet. Tompos Opra Ágota égő vörösbe fogalmazott Jel- és képörvénye viszont éppen tekintet csalogató színeivel és dinamikus formaritmusával hat erőteljesen, akárcsak Szabó Attila Táj-képe és ifj. Starmüller Géza Túlsó című munkája.
Elegáns tálalásban tekinthetjük meg M. Lovász Noémi Gulágot idéző, formailag és színvilágában is találó Jelképeit, Nagy Endre kollázsait valamint Nagy Tibor és Suciu Katalin Mária Hamvas Béla-képi átiratait. És érdemes elidőzni Adorján Ilona pasztellje, Essig Kacsó Klára akvarellje valamint Balló Andrea és Breznay András olajképei előtt.
A csilingelő hegyi források tisztaságát juttatja eszünkbe Tudorán Klára míves textilkollázsa s a földtörténet patinás világát fogalmazza kerámiába Koncz-Münich András.
Most sem hiányoznak a tárlatról szeretett, idős mestereinknek Gedeon Zoltánnak és Pócsai Andrásnak a munkái, valamint az EMME-tárlatok állandó résztvevőinek Ábrahám Jakabnak, Ábrahám Imolának, Boár Szilviának, Boros Györgynek, Drozsnyik Istvánnak, Durucskó Zsoltnak, Éles Bulcsúnak, Kentelki Gábornak, Keszthelyi Györgynek, Kovács Gézának, Molnár Imrének, Siska Szabó Hajnalnak, Subicz Istvánnak, Vincze Lászlónak, Vízi Katalinnak az alkotásai. És örömmel fedeztem új neveket a kiállítók között, mások mellett Sepsi Józsefét, Simonfi Timeáét, Horváth Leventéét.
Amit pedig Székely Gézának köszönhetünk, az nem csupán a kiállítás ötlete és fáradtságos munkával járó megszervezése, hanem az a tökéletes kassáki adaptáció is, amellyel monotípiában és fölöttébb igényes rézkarcban adózott a magyar avantgárd megteremtője emlékének. Kassák szellemiségében rajzolta meg Én-képét és fogalmazta meg az újjászületés, az öröklét szimbólumát Főnix énem című munkájában, amellyel joggal teszi fel a pálmát a jelenlegi EMME-tárlatra.
Németh Júlia
Elhangzott 2017. március 30-án, az Apáczai Galériában, a Jel-kép című kiállítás megnyitóján. Szabadság (Kolozsvár)
Kassák Lajos, Hamvas Béla és Tamási Áron emlékét idéző képzőművészeti kiállításnak nyújt otthont 2017. március 30-tól április 30-ig az Apáczai Galéria. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) Székely Géza vezette kolozsvári csoportjának szervezésében megnyílt tárlaton ötvennégy művész hatvanöt alkotása tekinthető meg.
„Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.” Ezt Hamvas Béla mondta, de mondhatta volna Kassák Lajos is. És nem csak azért, mert mindketten Felvidéken látták meg a napvilágot, kerek tíz évnyi különbséggel, utóbbi 1887 március 21-én, Érsekújváron, előbbi 1897 március 23-án Eperjesen. Sőt mondhatta volna az ugyancsak 120 évvel ezelőtt, a székelyföldi Farkaslakán született Tamási Áron is. Hiszen nem csak teremtettek ők mindhárman, hanem megvalósították a majdhogynem lehetetlent is: merőben más, merőben új világot teremtettek irodalomban, művészetben, s a gondolkodás tudományában. Tették pedig ezt nem csekély ellenállásba ütközve, de mindvégig egyenes gerinccel és feltartott fejjel.
Kassák a lakatosinasból lett világ-járt européer költő, író, lapszerkesztő, képzőművész, a magyar szabadvers megteremtője, az avantgárd élharcosa, az absztrakt festészet hazai úttörője és világviszonylatban is fontos képviselője valamennyi izmusba belekóstolt, hogy aztán aktivizmus néven a sajátját is megalkossa. Olyan kimagasló személyisége ő kultúránknak, akiről Illyés Gyula se többet se kevesebbet nem állított mint azt, hogy „ahol ő ült és beszélt ott mindig Európa közepe volt”. Való igaz. Képarchitektúrája mai napig újszerűen hat, a konstruktivizmus századunkban is virágkorát éli. Emberi nagyságával, meg nem vesztegethető jellemével kapcsolatban pedig Vészi Endre úgy vélte: „magatartásával is tanít” . Megállapítását Lengyel Balázs is alátámasztja, aki szerint „Kassáknak magatartása a remekműve”.
Amit pedig Hamvas Béla tett a 20. századi magyar kultúrában, a hagyomány és az avantgárd együttese terén az nem csupán Forradalom a művészetben hogy az ő szavaival éljek, hanem forradalom a gondolkodásban és forradalom az emberi tartásban, magatartásban és kitartásban. Egyszóval hamvasizmus. Amely megkerülhetetlenné vált a hatvanas, hetvenes évek új avantgardista irodalmi művészeti törekvéseiben, hogy aztán alkotója egyenesen kultuszszeméllyé avanzsáljon és a mai napig befolyásolja a közgondolkodást. A hite és meggyőződése valamint Lukács Györggyel folytatott polémiája következtében annak idején háttérbe szorított író, filozófus, esztéta könyvtárosi állását elveszítve kertészként és raktárosként alkotta meg hatalmas és komplex életművét, „az ébresztő elemek folyamatos sorát”, állította fel saját életét is meghatározó sorsképleteit. Hérakleitosszal, Buddhával, Lao-Ce-vel, Shakespeare-rel gondolatközösséget vállalva nem véletlenül vallotta, hogy „az ember sorsa jelleme”. Ez a jellem pedig, mármint az övé, nem ismert megalkuvást. Akkor sem, amikor a háborúban élete kockáztatásával mentette meg a felügyeletére bízott zsidó munkaszolgálatosokat és akkor sem, amikor a mellőzést vállalva következetesen kitartott a rendszernek nem tetsző elvei mellett.
Tamásival kapcsolatban pedig engedtessék meg egy személyes vallomás. A nyugati határszélen születtem, a Székelyföld egyfajta Antarktisz volt számomra, ahol sohasem jártam, de tizenéves fejjel belebotlottam Ábel rengetegébe, ami valósággal elnyelt. Olyannyira, hogy Tamási és székelység imádatomat osztálytársaimra is rákényszerítve, a tanórák szünetében, egyfajta, akkor még ismeretlen olvasásmaraton keretében, lassacskán az egész regényt felolvastam. Lányosztály voltunk, íróba, Ábelbe, vadonba, mindannyian beleszerelmesedtünk. Hogy aztán később megtudjam: 1956 szeptemberében Tamási Kolozsváron járt és a bolyaisoknak tartott előadásában már éreztette a forradalom előszelét. Irigyeltem is érte a bolyaisokat: a személyes találkozásért és a hallottakért. Nekem már csak a Babes-Bolyaiból jutott.
De szerencsére abból is, amit ez a 20. századi rousseau-ista – ahogyan Hegedűs Géza nevezte Tamásit –, novelláiban, regényeiben lelke mélyéből fakadó őszinteséggel, folklorisztikus mélységgel, hamisítatlan székely humorral és esetenként romantikába hajló sajátos mondatfűzéssel tudomásunkra hozott. S amiért egyszersmind a magyar irodalom élvonalába került.
S akkor most lássuk hogyan is hatottak jeleikkel, képeikkel, jelképeikkel, írásaikkal ezek a peremvidéki, de a magyar szellemi életben központi szerepet betöltő, még a 19. században született személyiségek a 21. század képzőművészeire, művészpedagógusainkra.
Itt van mindjárt a kiállítás egyik kiemelkedő alkotása, Hunyadi László Tamási-plakettje. A szobrász személyesen is ismerhette az írót, sőt , annak idején, képzőművészetis diákként akár halhatta is 56-os kolozsvári beszédét. S ugyancsak Tamási Áront idézi Matei Lászlónak az író gyerekkori élményeit felelevenítő, Bölcső és bagoly című, regényes életrajzából ihletődött, azonos címet viselő digitális grafikája valamint Simon Zsolt Emlék a rengetegből című míves triptichonja. Egyébiránt a modern technikával készült alkotások egyre nagyobb teret kapnak az EMME-tárlatokon. Közülük is kiemelkedik Petca Ovidiunak visszafogottan nemes eleganciájú, mély értelmű, Hamvas Béla filozófiáját eszünkbe juttató Ellenbenyomások XXX. című munkája, valamint Haász Ágnes Labirintusa és Mira Marincas Diptichonja.
Mint általában, most is könnyed játékossággal fűszerezett drámaiság jellemzi Forró Ágnes pasztelljét. A hamvasi kettősségből eredeztethető, sírva nevető, nevettető bohóc tematikája már önmagában is megköveteli a hasonló interpretációt, amit a művész egyedi stílusjegyei hitelesítenek. Immár markánsabb vonalvezetésű, állandó jelzőinek köszönhetően akár játékosnak is mondható, de szintén drámaiságba torkolló munka Sipos László Noé bárkája a galambbal című, élénk színvilágú, megkapó olajképe.
Gally A. Katalin Mozart-muzsikát idéző Lacrimosója gyönyörködtet és meditálásra késztet akárcsak Fátyol Zoltán Két figurája és Kozma Rozália Görög illúziója. Hamvas Béla szellemujját vélem felfedezni Starmüller Katalin aranyba öntött Egő csipkebokrában és ugyancsak Hamvas ihletésű Koncz-Münich Judit In vino veritas című olajképe. Kőmíves Andor két kis műremekét, az Újrahasznosított történet címűeket pedig az absztrakt festészet gyöngyszemeiként értékelhetjük.
Máthé László Emlék című olajképe viszonylag kis mérete ellenére is egyfajta monumentalitást sugall olyannyira, hogy visszafogott színvilága dacára is kiugrik, felhívja magára a figyelmet. Tompos Opra Ágota égő vörösbe fogalmazott Jel- és képörvénye viszont éppen tekintet csalogató színeivel és dinamikus formaritmusával hat erőteljesen, akárcsak Szabó Attila Táj-képe és ifj. Starmüller Géza Túlsó című munkája.
Elegáns tálalásban tekinthetjük meg M. Lovász Noémi Gulágot idéző, formailag és színvilágában is találó Jelképeit, Nagy Endre kollázsait valamint Nagy Tibor és Suciu Katalin Mária Hamvas Béla-képi átiratait. És érdemes elidőzni Adorján Ilona pasztellje, Essig Kacsó Klára akvarellje valamint Balló Andrea és Breznay András olajképei előtt.
A csilingelő hegyi források tisztaságát juttatja eszünkbe Tudorán Klára míves textilkollázsa s a földtörténet patinás világát fogalmazza kerámiába Koncz-Münich András.
Most sem hiányoznak a tárlatról szeretett, idős mestereinknek Gedeon Zoltánnak és Pócsai Andrásnak a munkái, valamint az EMME-tárlatok állandó résztvevőinek Ábrahám Jakabnak, Ábrahám Imolának, Boár Szilviának, Boros Györgynek, Drozsnyik Istvánnak, Durucskó Zsoltnak, Éles Bulcsúnak, Kentelki Gábornak, Keszthelyi Györgynek, Kovács Gézának, Molnár Imrének, Siska Szabó Hajnalnak, Subicz Istvánnak, Vincze Lászlónak, Vízi Katalinnak az alkotásai. És örömmel fedeztem új neveket a kiállítók között, mások mellett Sepsi Józsefét, Simonfi Timeáét, Horváth Leventéét.
Amit pedig Székely Gézának köszönhetünk, az nem csupán a kiállítás ötlete és fáradtságos munkával járó megszervezése, hanem az a tökéletes kassáki adaptáció is, amellyel monotípiában és fölöttébb igényes rézkarcban adózott a magyar avantgárd megteremtője emlékének. Kassák szellemiségében rajzolta meg Én-képét és fogalmazta meg az újjászületés, az öröklét szimbólumát Főnix énem című munkájában, amellyel joggal teszi fel a pálmát a jelenlegi EMME-tárlatra.
Németh Júlia
Elhangzott 2017. március 30-án, az Apáczai Galériában, a Jel-kép című kiállítás megnyitóján. Szabadság (Kolozsvár)
2017. április 11.
Magyar költészet napja: Janus Pannoniustól a kortársakig
Erdély-szerte számos programmal hívják fel kedden a figyelmet a magyar költészet jelentőségére. Az ünnepségek már vasárnap elkezdődtek, és szerdán is tartanak.
Kedden ünneplik az egész magyar nyelvterületen a magyar költészet napját, amelyet 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én tartanak. Erdély-szerte számos programmal hívják fel a figyelmet a költészet jelentőségére színházakban, iskolákban, különféle kulturális és nemcsak kulturális intézményekben.
Szatmárnémetiben gazdag rendezvénysorozattal adóztak a költemények napjának már vasárnap: több száz vers hangzott el a magyar költészet napja apropóján szervezett maratonon 14 és 22 óra között. Immár harmadik éve egész napos költészetünneppel tiszteli meg a jeles napot a Harag György Társulat. A már hagyományossá vált programsorozatnak idén új, nagyobb befogadóképességű helyszínt találtak a szervezők: a District 15. klubban verseket lehetett olvasni, mondani, hallgatni, énekelni.
Végh Balázs, a színház irodalmi titkára a Krónikának elmondta, óriási érdeklődés övezte a versmaratont, klasszikusok és kortárs költők versei egyaránt elhangzottak: Janus Pannoniustól Ady Endrén keresztül a kortársakig. Természetesen nem maradtak ki a sorból Arany János művei sem, a kétszáz éve született költőóriás balladáit is elszavalták, de részletek hangzottak el a Toldiból is. A bicentenárium apropóján Arany kedvenc ételeit is megkóstolhatták a résztvevők: a menüben zsíros kenyér lilahagymával, csirkepaprikás galuskával és marczafánk is szerepelt. A versblokkok között Skype-kapcsolaton keresztül verseltek ismert irodalmárok, művészek, többek közt Palya Bea énekesnő és Selyem Zsuzsa irodalomtörténész is ilyen módon vett részt a rendezvényen – írta a Szatmár.ro.
Bemutatták a Sugárút kulturális folyóirat új lapszámát is, erről Kereskényi Sándor és Veres István beszélt. A rendezvényen szó esett a verstanításról a szatmári magyar középiskolák diákjainak és tanárainak a részvételével, és téma volt a versekkel való kapcsolatunk – erről Bessenyei Gedő István dramaturg, Jánk Károly költő, Marosszéki Tamás színművész és Elek György költő, újságíró elmélkedett. A rendezvényen Horváth Benji költő, slammer és Helikon-szerkesztő legújabb, Az amnézia útja című kötetét is megismerhette a közönség.
A költészet napi ünnepségek kedden és szerdán is zajlanak, szerdán egy csíkszeredai rendezvényre várják a közönséget. Az irodalomkedvelők délután 5 órától a Kájoni János Megyei Könyvtár a Költészetnap – másképp című estjén vehetnek részt. „Miért másképp? Több szempontot is felsorolhatnánk, de itt most csak a leglényegesebbet: a Magyarországról indult, József Attila születésnapjára emlékező költészeti ünnepen az erdélyi irodalom színe-java mindig is képviseltette magát (prózaírók is). A vers ünnepe mára az egész Kárpát-medence (sőt a világ) magyarságának irodalmi ünnepe lett. A hagyományt mi is betartjuk. De jelezzük azt is, hogy a kötelező klasszikusok mellett a magyar irodalom, mint mindig, most is eleven friss hajtásokat is terem, akik lassan a nagy öregek méltó pályatársaivá növik ki magukat. Ezen a tavaszon mi két ilyen izmosodó tehetséggel ünnepeljük ezt a nagy napot" – írják a szervezők.
A két „friss hajtás" Korpa Tamás költő, kritikus, szerkesztő és Muszka Sándor költő, prózaíró, szerkesztő, akikkel Murányi Sándor Olivér író beszélget az eseményen. A szerzők kötetei a helyszínen kedvezményesen megvásárolhatóak és dedikáltathatóak. Krónika (Kolozsvár)
Erdély-szerte számos programmal hívják fel kedden a figyelmet a magyar költészet jelentőségére. Az ünnepségek már vasárnap elkezdődtek, és szerdán is tartanak.
Kedden ünneplik az egész magyar nyelvterületen a magyar költészet napját, amelyet 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én tartanak. Erdély-szerte számos programmal hívják fel a figyelmet a költészet jelentőségére színházakban, iskolákban, különféle kulturális és nemcsak kulturális intézményekben.
Szatmárnémetiben gazdag rendezvénysorozattal adóztak a költemények napjának már vasárnap: több száz vers hangzott el a magyar költészet napja apropóján szervezett maratonon 14 és 22 óra között. Immár harmadik éve egész napos költészetünneppel tiszteli meg a jeles napot a Harag György Társulat. A már hagyományossá vált programsorozatnak idén új, nagyobb befogadóképességű helyszínt találtak a szervezők: a District 15. klubban verseket lehetett olvasni, mondani, hallgatni, énekelni.
Végh Balázs, a színház irodalmi titkára a Krónikának elmondta, óriási érdeklődés övezte a versmaratont, klasszikusok és kortárs költők versei egyaránt elhangzottak: Janus Pannoniustól Ady Endrén keresztül a kortársakig. Természetesen nem maradtak ki a sorból Arany János művei sem, a kétszáz éve született költőóriás balladáit is elszavalták, de részletek hangzottak el a Toldiból is. A bicentenárium apropóján Arany kedvenc ételeit is megkóstolhatták a résztvevők: a menüben zsíros kenyér lilahagymával, csirkepaprikás galuskával és marczafánk is szerepelt. A versblokkok között Skype-kapcsolaton keresztül verseltek ismert irodalmárok, művészek, többek közt Palya Bea énekesnő és Selyem Zsuzsa irodalomtörténész is ilyen módon vett részt a rendezvényen – írta a Szatmár.ro.
Bemutatták a Sugárút kulturális folyóirat új lapszámát is, erről Kereskényi Sándor és Veres István beszélt. A rendezvényen szó esett a verstanításról a szatmári magyar középiskolák diákjainak és tanárainak a részvételével, és téma volt a versekkel való kapcsolatunk – erről Bessenyei Gedő István dramaturg, Jánk Károly költő, Marosszéki Tamás színművész és Elek György költő, újságíró elmélkedett. A rendezvényen Horváth Benji költő, slammer és Helikon-szerkesztő legújabb, Az amnézia útja című kötetét is megismerhette a közönség.
A költészet napi ünnepségek kedden és szerdán is zajlanak, szerdán egy csíkszeredai rendezvényre várják a közönséget. Az irodalomkedvelők délután 5 órától a Kájoni János Megyei Könyvtár a Költészetnap – másképp című estjén vehetnek részt. „Miért másképp? Több szempontot is felsorolhatnánk, de itt most csak a leglényegesebbet: a Magyarországról indult, József Attila születésnapjára emlékező költészeti ünnepen az erdélyi irodalom színe-java mindig is képviseltette magát (prózaírók is). A vers ünnepe mára az egész Kárpát-medence (sőt a világ) magyarságának irodalmi ünnepe lett. A hagyományt mi is betartjuk. De jelezzük azt is, hogy a kötelező klasszikusok mellett a magyar irodalom, mint mindig, most is eleven friss hajtásokat is terem, akik lassan a nagy öregek méltó pályatársaivá növik ki magukat. Ezen a tavaszon mi két ilyen izmosodó tehetséggel ünnepeljük ezt a nagy napot" – írják a szervezők.
A két „friss hajtás" Korpa Tamás költő, kritikus, szerkesztő és Muszka Sándor költő, prózaíró, szerkesztő, akikkel Murányi Sándor Olivér író beszélget az eseményen. A szerzők kötetei a helyszínen kedvezményesen megvásárolhatóak és dedikáltathatóak. Krónika (Kolozsvár)
2017. április 11.
A bevándorló muszlimok nem akarnak és nem is fognak integrálódni
„Európa elveszett!”
A kézdivásárhelyi önkormányzat és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem közös kezdeményezése, az Ezüst Akadémia előadássorozat korábbi alkalmain is értékes, az általános műveltséget bővítő, életminőségünk jobbításához segítő előadásokat hallhattunk. Csütörtökön dr. Maróth Miklós egyetemi professzor, orientalista Az iszlám politika elméletének bizánci gyökerei című előadását hallgathatták meg az érdeklődők.
Könnyen illetünk egy-egy előadást olyan jelzőkkel, mint „figyelemfelkeltő”, „szemet felnyitó”, hát az előbb említettnek minden szava figyelmet és megfontolást érdemel, hiszen olyan kérdéskört elemez – az adott kultúra, viszonyok páratlan ismerőjeként, elismert szaktekintélyeként –, amellyel mi itt, Erdélyben még csak elméleti szinten foglalkozunk, Európa más részein viszont maga a mindennapi valóság. Az alábbiakban az előadó szavaiból szemlézünk.
Közös gyökerek egyfelől, kultúrák ütközése másfelől
A judaizmus, a kereszténység és az iszlám egy valláscsoportba tartozik, hiszen mindhárom az „Isten igazat mond” elv mentén, az isteni kinyilatkoztatással igazolja magát, ugyanakkor genetikusan is összetartoznak, és többé-kevésbé ugyanazt az istent imádják – vezette fel az előadó. Mindezzel együtt bármelyik kettő szembeállítható a másikkal, különféle vallásfilozófiai szempontok szerint. Megjegyzendő, hogy noha ugyanazon szentnek tartott szövegeket olvassák, azok más-más értelmet nyerhetnek a kulturális különbözőségek miatt.
A muszlim hitet és a judaizmust a „törvény”, a jog köti össze, ami szigorúan meghatározza, mit lehet, illetve mit kell megtennie az embernek, de elfogadott „kiskapuk” is vannak, a „szűk” és „tág” lelkiismeret fogalmával is operálnak. Az iszlám közösségekben nagyon fontos szempont, hogy a közösség minden tagjának boldogulnia kell valamilyen módon, innen például a szegények bankja elv: a kamatszedés tilos, a tőkének nem az egyén meggazdagodását kell szolgálnia, hanem a közösség felemelkedését.
A további személetbeli különbözőségek érdekes magyarázatát is megtudhattuk az előadótól: a római alapokra, sporthagyományokra épülő kultúránk miatt számít mai napig is a teljesítmény, vannak nyertesek és vesztesek, a bibliai szövegeink is sporthasonlatokkal élnek. Ezzel szemben az iszlám a sivatagi utazásból vett példákat hoz, amikor is nem lehetett szó versengésről, a túlélés egyetlen módját az összefogás jelentette. A kereszténységben ellenben a vesztes és győztes fogalma, a vertikális hierarchia él tovább.
Más tájak, más mindennapok, zárt közösségek
Az iszlám mindennapokra rátérve az előadó viccesen megjegyezte: ott is a nők viselik a nadrágot, még ha ez nem is látszik kívülről, csak míg a magyar nők veszekszenek, a muszlim nők duzzognak – és egy duzzogó nőt nagyon sokba kerül kiengesztelni. A valóságban a sivatagi életnek kegyetlen törvényei voltak, többek között az, hogy a nemkívánatos lánygyermekeket élve eltemették – ezeken a szabályokon azóta enyhítettek.
A számunkra ismeretlen társadalmakat minden esetben dekódolni kell –ehhez tudni kell például azt, hogy az iszlámban a törvényeket is felülírhatja az érdek, az éppen adott helyzetet mérlegelve! Egy ilyen kulturális jellegzetesség, amelyet mindannyian ismerünk, az alkudozás: a parancs szerint eladónak és vevőnek egyaránt jól kell járnia, ez a szabály. Nincsen meghatározott ár, az adott tranzakcióból kell kihozni a lehető legtöbbet, ugyanakkor az eladó szándéka sosem az, hogy átverje a vásárlót, hanem hogy kölcsönösen előnyös üzletet kössön.
Európai szemmel azért furcsák ezek a szokások, mert mi itt szigorú, hajlíthatatlan morális standardok szerint élünk, a belénk kódolt „kötelességteljesítés” az, ami Európát naggyá tette. Ezzel szemben a muszlimoknál elfogadott dolog, hogy nem kell megszenvedniük azért, hogy megéljenek. Abban hisznek, hogy „valami mindig lesz”. Valami munka, netán olaj, esetleg európai társadalombiztosítás – utóbbira láthattunk az elmúlt években riasztó példát.
Tudni kell azt is, hogy a vallási törvény, jogrend számukra az élet legapróbb részleteit is szabályozza, attól kezdve, hogy miként szabad hajat vágni, állatot leölni, tüsszenteni vagy akár a szomszédasszonnyal szót váltani, miként lehet bánni a szomszéd háziállatával. Emiatt van az, hogy egy helyre települve, közösségbe tömörülve élnek, ahol lehet saját fodrászuk, mészárosuk stb.
Holnaptól a vallás nem lehet magánügy?
Egységes, teljes mértékig azonos életstílust kényszerít mindenkire az iszlám, és e térítés kötelezettségét is előírja. Ezért fordulhat elő nap mint nap, hogy azoknak a keresztényeknek a szent helyeit pusztítják, akiknek a jó szándékából élnek, és mindezt teljes lelki nyugalommal teszik, hiszen saját vallásuk parancsai szerint járnak el.
Integrációról szó sem lehet! Soha nem fog sikerülni, ez hiszékeny utópia a részünkről, hiszen ők elutasítanak mindent, ami keresztény (kultúra), és nem muszlim. Angliai példával is élt az előadó, egy ott élő barátja esetét említette: az angol konyha egyik remeke, büszkesége a véres beefsteak, ám erre alkalmas húst nem tud már vásárolni, mivel az iszlám szerint a húst ki kell véreztetni, és a kereslet elve mentén ezt teszik az angol hentesek is.
A legfőbb, amit meg kell értenünk: nekünk, európaiaknak a vallás magánügy, számukra maga az életük minden vetületét meghatározó parancsrendszer, amelynek alávetik magukat. Mi, naiv európaiak azt hisszük, majd az iskolarendszer révén megváltoztatjuk, integráljuk őket. Ez tévedés, soha nem fog sikerülni – állítja dr. Maróth. Az iskolaelhagyók zöme muszlim fiatal, a nők azok, akik tanulnak, akik közül sokan viszik is valamire, viszont ilyen módon ők a párválasztásban maradnak hátrányos helyzetben.
A fiatal muszlim férfiak nem tanulnak, nem dolgoznak, élnek a „lesz valahogy” elv szerint, ugyanakkor kettősség dúl bennük: a társadalomnak nem hasznos tagjai, alacsonyabbrendűek, a vallásuk tanítása szerint viszont az igazság ismerői, birtokosai, felsőbbrendűek. Ez a kettősség feloldhatatlan frusztrációhoz vezet, ami agresszióban nyilvánulhat meg.
Ahol rést találnak, azt kitöltik a muszlimok
A szekularizálódás ilyenformán az európaiak hátrányára válik, a muszlimok nem fognak integrálódni, nem is áll szándékukban, pláne, amíg úgy élhetnek, hogy „egy migráns krőzus egy magyar munkáshoz képest”. Abszurdum, hogy akik 2016-ban „életveszély” miatt jöttek ide, és kértek bebocsátást, idén már hazamennek vakációzni, látogatóba az „életveszélyes” országaikba.
Közben pedig elkezdték Európát átalakítani, ami ma már nem az, ami korábban volt! Mi önként vesszük le a keresztet templomainkról, hogy ne zavarjuk, ne sértsük őket, Európa elkezdett az iszlám törvényekhez alkalmazkodni. Önként – figyelmeztetett az előadó.
A muszlimok erős fegyvere a megrendíthetetlen hitük és a rengeteg gyerekük. Európában – így Romániában és Magyarországon is – hatalmas demográfiai vákuum alakult ki, amelyet első körben a cigányok, másodikban a bevándorlók fognak betölteni. A népességcsökkenés miatt a nyugati gazdaságok sem fenntarthatók, Németország abban a hitben engedte be a bevándorlókat, hogy majd feltöltik a munkaerőpiacot – erre beözönlött az analfabéta, dolgozni képtelen (és nem is akaró) tömeg. Most már beismeri az ország, hogy hibát követett el, de már késő.
Európa óriási válságban van, így ebben a formában nem fenntartható, jelentette ki dr. Maróth. A Közel-Kelet lakossága száz év alatt megkilencszereződött, ezt nem kísérte gazdasági fejlődés, emiatt nyomorognak. A megoldást az iszlámhoz való erőteljes visszatérésben látják, ezért nyerhettek teret a fundamentalisták. Szíria a kivétel, ott valóban válság dúl, a többi országokból érkezők azonban csak szíriainak hazudják magukat.
Az európai jogállam megbukott, mi önként jogkövető társadalom vagyunk, ők viszont csak kacagnak a mi törvényeinken, az egyetlen lehetőség, ha be sem engedjük őket! Ezt maga a katari emír mondta személyesen Orbán Viktornak, idézte fel az előadó.
2030-ra Brüsszelben muszlim többség lesz, Anglia elveszett, ott megfordíthatatlan a helyzet, Franciaország abban a helyzetben van, hogy 5 millió szavazat sorsa előre eldőlt, a muszlimok határoznak arról, hogy ki vezesse az országot. Ezzel párhuzamosan az Oszmán Birodalom rehabilitálása is elkezdődött, a Balkán iszlamizálása zajlik – zárta gondolatait dr. Maróth. Kétségekkel tele jövő előtt állunk…
Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
„Európa elveszett!”
A kézdivásárhelyi önkormányzat és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem közös kezdeményezése, az Ezüst Akadémia előadássorozat korábbi alkalmain is értékes, az általános műveltséget bővítő, életminőségünk jobbításához segítő előadásokat hallhattunk. Csütörtökön dr. Maróth Miklós egyetemi professzor, orientalista Az iszlám politika elméletének bizánci gyökerei című előadását hallgathatták meg az érdeklődők.
Könnyen illetünk egy-egy előadást olyan jelzőkkel, mint „figyelemfelkeltő”, „szemet felnyitó”, hát az előbb említettnek minden szava figyelmet és megfontolást érdemel, hiszen olyan kérdéskört elemez – az adott kultúra, viszonyok páratlan ismerőjeként, elismert szaktekintélyeként –, amellyel mi itt, Erdélyben még csak elméleti szinten foglalkozunk, Európa más részein viszont maga a mindennapi valóság. Az alábbiakban az előadó szavaiból szemlézünk.
Közös gyökerek egyfelől, kultúrák ütközése másfelől
A judaizmus, a kereszténység és az iszlám egy valláscsoportba tartozik, hiszen mindhárom az „Isten igazat mond” elv mentén, az isteni kinyilatkoztatással igazolja magát, ugyanakkor genetikusan is összetartoznak, és többé-kevésbé ugyanazt az istent imádják – vezette fel az előadó. Mindezzel együtt bármelyik kettő szembeállítható a másikkal, különféle vallásfilozófiai szempontok szerint. Megjegyzendő, hogy noha ugyanazon szentnek tartott szövegeket olvassák, azok más-más értelmet nyerhetnek a kulturális különbözőségek miatt.
A muszlim hitet és a judaizmust a „törvény”, a jog köti össze, ami szigorúan meghatározza, mit lehet, illetve mit kell megtennie az embernek, de elfogadott „kiskapuk” is vannak, a „szűk” és „tág” lelkiismeret fogalmával is operálnak. Az iszlám közösségekben nagyon fontos szempont, hogy a közösség minden tagjának boldogulnia kell valamilyen módon, innen például a szegények bankja elv: a kamatszedés tilos, a tőkének nem az egyén meggazdagodását kell szolgálnia, hanem a közösség felemelkedését.
A további személetbeli különbözőségek érdekes magyarázatát is megtudhattuk az előadótól: a római alapokra, sporthagyományokra épülő kultúránk miatt számít mai napig is a teljesítmény, vannak nyertesek és vesztesek, a bibliai szövegeink is sporthasonlatokkal élnek. Ezzel szemben az iszlám a sivatagi utazásból vett példákat hoz, amikor is nem lehetett szó versengésről, a túlélés egyetlen módját az összefogás jelentette. A kereszténységben ellenben a vesztes és győztes fogalma, a vertikális hierarchia él tovább.
Más tájak, más mindennapok, zárt közösségek
Az iszlám mindennapokra rátérve az előadó viccesen megjegyezte: ott is a nők viselik a nadrágot, még ha ez nem is látszik kívülről, csak míg a magyar nők veszekszenek, a muszlim nők duzzognak – és egy duzzogó nőt nagyon sokba kerül kiengesztelni. A valóságban a sivatagi életnek kegyetlen törvényei voltak, többek között az, hogy a nemkívánatos lánygyermekeket élve eltemették – ezeken a szabályokon azóta enyhítettek.
A számunkra ismeretlen társadalmakat minden esetben dekódolni kell –ehhez tudni kell például azt, hogy az iszlámban a törvényeket is felülírhatja az érdek, az éppen adott helyzetet mérlegelve! Egy ilyen kulturális jellegzetesség, amelyet mindannyian ismerünk, az alkudozás: a parancs szerint eladónak és vevőnek egyaránt jól kell járnia, ez a szabály. Nincsen meghatározott ár, az adott tranzakcióból kell kihozni a lehető legtöbbet, ugyanakkor az eladó szándéka sosem az, hogy átverje a vásárlót, hanem hogy kölcsönösen előnyös üzletet kössön.
Európai szemmel azért furcsák ezek a szokások, mert mi itt szigorú, hajlíthatatlan morális standardok szerint élünk, a belénk kódolt „kötelességteljesítés” az, ami Európát naggyá tette. Ezzel szemben a muszlimoknál elfogadott dolog, hogy nem kell megszenvedniük azért, hogy megéljenek. Abban hisznek, hogy „valami mindig lesz”. Valami munka, netán olaj, esetleg európai társadalombiztosítás – utóbbira láthattunk az elmúlt években riasztó példát.
Tudni kell azt is, hogy a vallási törvény, jogrend számukra az élet legapróbb részleteit is szabályozza, attól kezdve, hogy miként szabad hajat vágni, állatot leölni, tüsszenteni vagy akár a szomszédasszonnyal szót váltani, miként lehet bánni a szomszéd háziállatával. Emiatt van az, hogy egy helyre települve, közösségbe tömörülve élnek, ahol lehet saját fodrászuk, mészárosuk stb.
Holnaptól a vallás nem lehet magánügy?
Egységes, teljes mértékig azonos életstílust kényszerít mindenkire az iszlám, és e térítés kötelezettségét is előírja. Ezért fordulhat elő nap mint nap, hogy azoknak a keresztényeknek a szent helyeit pusztítják, akiknek a jó szándékából élnek, és mindezt teljes lelki nyugalommal teszik, hiszen saját vallásuk parancsai szerint járnak el.
Integrációról szó sem lehet! Soha nem fog sikerülni, ez hiszékeny utópia a részünkről, hiszen ők elutasítanak mindent, ami keresztény (kultúra), és nem muszlim. Angliai példával is élt az előadó, egy ott élő barátja esetét említette: az angol konyha egyik remeke, büszkesége a véres beefsteak, ám erre alkalmas húst nem tud már vásárolni, mivel az iszlám szerint a húst ki kell véreztetni, és a kereslet elve mentén ezt teszik az angol hentesek is.
A legfőbb, amit meg kell értenünk: nekünk, európaiaknak a vallás magánügy, számukra maga az életük minden vetületét meghatározó parancsrendszer, amelynek alávetik magukat. Mi, naiv európaiak azt hisszük, majd az iskolarendszer révén megváltoztatjuk, integráljuk őket. Ez tévedés, soha nem fog sikerülni – állítja dr. Maróth. Az iskolaelhagyók zöme muszlim fiatal, a nők azok, akik tanulnak, akik közül sokan viszik is valamire, viszont ilyen módon ők a párválasztásban maradnak hátrányos helyzetben.
A fiatal muszlim férfiak nem tanulnak, nem dolgoznak, élnek a „lesz valahogy” elv szerint, ugyanakkor kettősség dúl bennük: a társadalomnak nem hasznos tagjai, alacsonyabbrendűek, a vallásuk tanítása szerint viszont az igazság ismerői, birtokosai, felsőbbrendűek. Ez a kettősség feloldhatatlan frusztrációhoz vezet, ami agresszióban nyilvánulhat meg.
Ahol rést találnak, azt kitöltik a muszlimok
A szekularizálódás ilyenformán az európaiak hátrányára válik, a muszlimok nem fognak integrálódni, nem is áll szándékukban, pláne, amíg úgy élhetnek, hogy „egy migráns krőzus egy magyar munkáshoz képest”. Abszurdum, hogy akik 2016-ban „életveszély” miatt jöttek ide, és kértek bebocsátást, idén már hazamennek vakációzni, látogatóba az „életveszélyes” országaikba.
Közben pedig elkezdték Európát átalakítani, ami ma már nem az, ami korábban volt! Mi önként vesszük le a keresztet templomainkról, hogy ne zavarjuk, ne sértsük őket, Európa elkezdett az iszlám törvényekhez alkalmazkodni. Önként – figyelmeztetett az előadó.
A muszlimok erős fegyvere a megrendíthetetlen hitük és a rengeteg gyerekük. Európában – így Romániában és Magyarországon is – hatalmas demográfiai vákuum alakult ki, amelyet első körben a cigányok, másodikban a bevándorlók fognak betölteni. A népességcsökkenés miatt a nyugati gazdaságok sem fenntarthatók, Németország abban a hitben engedte be a bevándorlókat, hogy majd feltöltik a munkaerőpiacot – erre beözönlött az analfabéta, dolgozni képtelen (és nem is akaró) tömeg. Most már beismeri az ország, hogy hibát követett el, de már késő.
Európa óriási válságban van, így ebben a formában nem fenntartható, jelentette ki dr. Maróth. A Közel-Kelet lakossága száz év alatt megkilencszereződött, ezt nem kísérte gazdasági fejlődés, emiatt nyomorognak. A megoldást az iszlámhoz való erőteljes visszatérésben látják, ezért nyerhettek teret a fundamentalisták. Szíria a kivétel, ott valóban válság dúl, a többi országokból érkezők azonban csak szíriainak hazudják magukat.
Az európai jogállam megbukott, mi önként jogkövető társadalom vagyunk, ők viszont csak kacagnak a mi törvényeinken, az egyetlen lehetőség, ha be sem engedjük őket! Ezt maga a katari emír mondta személyesen Orbán Viktornak, idézte fel az előadó.
2030-ra Brüsszelben muszlim többség lesz, Anglia elveszett, ott megfordíthatatlan a helyzet, Franciaország abban a helyzetben van, hogy 5 millió szavazat sorsa előre eldőlt, a muszlimok határoznak arról, hogy ki vezesse az országot. Ezzel párhuzamosan az Oszmán Birodalom rehabilitálása is elkezdődött, a Balkán iszlamizálása zajlik – zárta gondolatait dr. Maróth. Kétségekkel tele jövő előtt állunk…
Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. április 12.
Hírbörze
Nők a gazdaságban
Hozzáadott érték – Nők a kelet-közép-európai gazdaságért címmel szervezett konferenciát Magyarország Külgazdasági és Külügyminisztériuma, valamint Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa Csíkszeredában, azzal a céllal, hogy a gazdasági szereplők közötti tudásátadásra, tudásbázis építésére és horizontális kapcsolatrendszer kialakítására biztosítson lehetőséget. A részt vevő előadók arra keresték a választ, hogy mit tehetnek a régió növekedése érdekében a gazdaság női szereplői. A rendezvényen a Magyar Nemzeti Kereskedőház sepsiszentgyörgyi irodájának szervezésében húsz Kovászna megyei női vállalkozó vett részt, Rácz Lilla (Daniel Kastély Szálló) és Grubisics Csaga (Csagasa Visual Communication) panelbeszélgetésben mutatta be tevékenységét.
Csökkent az átlagkereset
A januárinál kevesebb volt a nettó átlagbér februárban, amikor 7,5 százalékkal nőtt a közigazgatásban dolgozók és 2,5 százalékkal a tanügyi alkalmazottak fizetése, de 1,2 százalékkal visszaesett az egészségügyben és a szociális ellátásban dolgozók bére. A csökkenés oka, hogy az előző hónapokban különböző alkalmi prémiumokat vagy ajándékokat kapott az alkalmazottak egy része – közölte az országos statisztikai intézet. A bruttó átlagfizetés februárban 3108 lej volt, 1,9 százalékkal kevesebb, mint egy hónappal korábban; a nettó átlag 2236 lej volt, ami 2,8 százalékkal, vagyis 64 lejjel kevesebb, mint januárban. A februári bér reálértékben 4,7 százalékkal marad el a januáritól. Tavaly februárhoz képest 14,7 százalékkal nőtt az átlagbér. A legjobban az IT-szektorban keresnek az alkalmazottak, ott havi 5631 lej a nettó átlagbér, a legrosszabban a vendéglátásban fizetnek, ott 1351 lejt visznek haza a munkavállalók. Ahogy jött, el is ment
Átlagosan, háztartásonként havi 2700 lejt tettek ki a tavalyi év utolsó negyedében a lakossági kiadások, ami egy főre több mint 1000 lejt jelent, és a bevételek 87,2 százalékát teszi ki – derül ki az országos statisztikai intézet által nyilvánosságra hozott adatsorokból. Az átlagos havi bevételek eközben háztartásonként 3085 lejt tettek ki, ami egy főre 1168 lejt jelent. Ebből az összegből 2735 lej volt pénzbeni jövedelem (1035 lej/fő), amihez még 350 lejnyi (132 lej/fő) természetbeni jövedelem adódott hozzá. A háztartások bevételeinek 58,4 százalékát a fizetések és az ahhoz kapcsolódó pénzösszegek jelentették, 22,5 százalék érkezett szociális segélyből, 2,2 százalékot a mezőgazdasági jövedelmek tettek ki, a nem mezőgazdasági tevékenységből származó egyéni bevételek 2,4 százalékra rúgtak, különféle javak értékesítéséből a bevételek 1,5 százaléka származott. Jelentős arányt, 11,3 százalékot tesznek ki a természetbeni jövedelmek is, ebből 9,9 százalékot a saját termelésű mezőgazdasági termékek. A kiadások java része élelmiszerekre és nem élelmiszer jellegű fogyasztási cikkekre ment el, majd az adók és különféle hozzájárulások, illetve a háztartással kapcsolatos kiadások következnek. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nők a gazdaságban
Hozzáadott érték – Nők a kelet-közép-európai gazdaságért címmel szervezett konferenciát Magyarország Külgazdasági és Külügyminisztériuma, valamint Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa Csíkszeredában, azzal a céllal, hogy a gazdasági szereplők közötti tudásátadásra, tudásbázis építésére és horizontális kapcsolatrendszer kialakítására biztosítson lehetőséget. A részt vevő előadók arra keresték a választ, hogy mit tehetnek a régió növekedése érdekében a gazdaság női szereplői. A rendezvényen a Magyar Nemzeti Kereskedőház sepsiszentgyörgyi irodájának szervezésében húsz Kovászna megyei női vállalkozó vett részt, Rácz Lilla (Daniel Kastély Szálló) és Grubisics Csaga (Csagasa Visual Communication) panelbeszélgetésben mutatta be tevékenységét.
Csökkent az átlagkereset
A januárinál kevesebb volt a nettó átlagbér februárban, amikor 7,5 százalékkal nőtt a közigazgatásban dolgozók és 2,5 százalékkal a tanügyi alkalmazottak fizetése, de 1,2 százalékkal visszaesett az egészségügyben és a szociális ellátásban dolgozók bére. A csökkenés oka, hogy az előző hónapokban különböző alkalmi prémiumokat vagy ajándékokat kapott az alkalmazottak egy része – közölte az országos statisztikai intézet. A bruttó átlagfizetés februárban 3108 lej volt, 1,9 százalékkal kevesebb, mint egy hónappal korábban; a nettó átlag 2236 lej volt, ami 2,8 százalékkal, vagyis 64 lejjel kevesebb, mint januárban. A februári bér reálértékben 4,7 százalékkal marad el a januáritól. Tavaly februárhoz képest 14,7 százalékkal nőtt az átlagbér. A legjobban az IT-szektorban keresnek az alkalmazottak, ott havi 5631 lej a nettó átlagbér, a legrosszabban a vendéglátásban fizetnek, ott 1351 lejt visznek haza a munkavállalók. Ahogy jött, el is ment
Átlagosan, háztartásonként havi 2700 lejt tettek ki a tavalyi év utolsó negyedében a lakossági kiadások, ami egy főre több mint 1000 lejt jelent, és a bevételek 87,2 százalékát teszi ki – derül ki az országos statisztikai intézet által nyilvánosságra hozott adatsorokból. Az átlagos havi bevételek eközben háztartásonként 3085 lejt tettek ki, ami egy főre 1168 lejt jelent. Ebből az összegből 2735 lej volt pénzbeni jövedelem (1035 lej/fő), amihez még 350 lejnyi (132 lej/fő) természetbeni jövedelem adódott hozzá. A háztartások bevételeinek 58,4 százalékát a fizetések és az ahhoz kapcsolódó pénzösszegek jelentették, 22,5 százalék érkezett szociális segélyből, 2,2 százalékot a mezőgazdasági jövedelmek tettek ki, a nem mezőgazdasági tevékenységből származó egyéni bevételek 2,4 százalékra rúgtak, különféle javak értékesítéséből a bevételek 1,5 százaléka származott. Jelentős arányt, 11,3 százalékot tesznek ki a természetbeni jövedelmek is, ebből 9,9 százalékot a saját termelésű mezőgazdasági termékek. A kiadások java része élelmiszerekre és nem élelmiszer jellegű fogyasztási cikkekre ment el, majd az adók és különféle hozzájárulások, illetve a háztartással kapcsolatos kiadások következnek. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. április 12.
...olyan nem jó emlékezni ezekre…
Minden vagyonukat elvették, házukból elűzték; iskolába nem vették fel, édesapját koncepciós perben elítélték; élete első fele, a fiatalkora nélkülözéssel, megaláztatással telt – és mégsem lett megkeseredett ember. Incze – született Balázsy – Ilona túl a nyolcvanadik évén derűs nyugalommal szemléli az életet. Csak amikor emlékezni kell, akkor futja el szemét a könny.
A Balázsy család utolsó két generációjának sorsát a kommunista rendszer visszaélései határozták meg. Balázsy Károly Pál (Ica néni édesapja) a partiumi Érszentkirályon született 1912-ben, legkisebb fiúgyermekként ő maradt a családi házban. Nagy birtokon gazdálkodott, talán ez lehetett az oka, hogy teológiára és földrajz–történelem szakra is csak két-két évet járt. Annak ellenére, hogy egyetemet nem végzett, a vidéki értelmiséghez tartozott, szülőfaluja és még két szomszédos település jegyzője volt a tasnádi járásban. Legnagyobb lánya, Ilona születésekor a saját öröksége és a felesége hozományaként kapott mellé vásárolt még ötven hold földet – bizonyítékaként annak, hogy hosszú távra tervez. A sors azonban nem úgy akarta. Előbb a Groza-kormány agrárreformjának esett áldozatul birtoka java, majd 1949-ben, március 3-án éjszaka megjelentek az elvtársak lakásán… A Balázsy család vergődését, olykor kétségbeesett harcát a túlélésért annak a vészterhes kornak még élő tanúja, Ica néni meséli el.
Édesanyám csak jajgatott
– Nem tudom, hány száz hold földünk volt, édesapámnak is, édesanyámnak is sok volt. 1947-ben nagy részét elvették, csak 64 hektárt hagytak meg, ennyit tudtunk igazolni 1990 után, mikor visszaigényeltük a házat és a földet. Aztán 1949-ben azt is elvették. Éjjel mentek – mi, a nagyobbik húgommal akkor nem voltunk otthon –, tizenkét óra után, több ember körbevette a házat, hogy nehogy megszökjenek, felzörgették édesapámékat, és felszólították, vagy a vagyonáról, vagy az életéről mondjon le. Édesapámmal íratták meg a saját kilakoltatási kérésüket, mert az elvtársak nem nagyon értettek a betűvetéshez. Szüleim nem tudtak csomagolni sem, a helybeli emberekből, aki jobbindulatú volt, az pakolt fel ezt-azt. Az egyik a tiszti csizmát rakta egy zsákba, édesapám rászólt, ne tedd bele, mert tönkreteszed a szárát, hát az volt a szerencse, hogy nem hallgatott édesapámra, felcsomagolta a csizmát. Édesanyám csak jajgatott, jajgatott.
Mikor vitték el édesapámékat, a lovak nem akartak elindulni. Az egyik az a ló volt, amelyiket még csikókorában az anyjával elvittek a németek a háborúba, de visszajött, mert még kicsi korában megszoktatta a kocsis, reggelente kockacukrot tett a tornácra, minden nap ott ropogtatta, mi gyermekként nagyon élveztük. Ez a csikó közben nagy ló lett, ezt fogta be Victor bácsi – román ember volt – a futószekér elé, mert volt kocsink is, ilyen sárga, de annak ott kellett maradnia. Valamelyik elvtárs akarta kivezetni a szekeret, de a ló nem mozdult. Akkor édesapám átvette a gyeplőt, úgy mentek el Tasnádra, mert oda tartoztunk járásilag. És amikor oda elvitték, azt mondták, hogy minél messzebb, legalább kétszáz kilométerre menjenek a falutól. Nekünk minden rokonságunk a környéken élt és Budapesten, de már akkor le volt zárva a határ, édesapámék nem mehettek Magyarország felé. Nagyapát börtönbe tették, mert nem tudta fizetni a kvótát, amivel ők meg voltak róva, sőt, édesapámnak a testvérét is, és a másikat is, mind börtönbe zárták, mivel nem tudták teljesíteni a beszolgáltatást, elvették tőlük is a házat, aztán később visszaadták üresen. És akkor édesapámék ide jöttek, Háromszékre, mert a lelkészünk, Dénes Dezső idevaló volt, az édesapja, Dénes János bácsi Illyefalván volt lelkész. Szerencse, hogy a másik fia, az orvos, otthon volt, édesanyám és a kisebbik húgom – három éves volt akkor – nagybetegek voltak, mert nyitott vagonban kellett utazniuk, és hideg volt akkor, március 3-án, 1949-ben.
Mindenki félt tőlünk
Édesapám, bár jegyző volt, semmit sem sejtett arról, hogy mi fog velük történni. Mikor kezdtek jönni ezek az elvtársak, őt már mellőzték. Mi, a nagyobbik húgommal iskolában voltunk Királydarócon, egy özvegyasszonynál laktunk egy nagy szobában egy tanárnővel, ő már tudta. Hogy honnan? Csak mondta a néninek, és mi is hallottuk, na, éjjel elviszik Kaisleréket, Szúnyogékat, de Balázsyt nem említette. Reggel a cselédleányunk kihívott engem, s mondta, hogy a tekintetes úrékat elvitték az éjjel. Én egyet ordítottam, mert nagyon anyás voltam. Na és akkor minket elbújtattak egy faluban, hogy minket is ne vigyenek el, de persze aztán mi is idejöttünk, mert tizenkét évesen mihez kezdtem volna? Olyan nem jó… Nem nagyon szoktam emberek előtt beszélni, ha kérdeznek, egy tőmondatban valamit… Olyan nem jó emlékezni ezekre… Illyefalván nagyon jó volt Dénes János bácsinál, a papnál, a falubeliek is sokat segítettek. De onnan is el kellett menni. Szentgyörgyön egy kamrában laktunk a Kossuth Lajos utcában évekig (a házat, melynek udvarán állott az a kamra, az 1980-as évek elején lebontották, helyére tömbházat építettek – szerk. megj.), egy ágy volt benne, egy kicsi asztal és egy vaskályha. Mikor a kabátot fel akartuk venni, kimentünk az ajtó elé. A házinéni megengedte, hogy mi, gyermekek, ott aludjunk náluk. Este bementünk, reggel megint vissza a kamrába. Előbb minden éjjel, aztán hetenként kétszer édesanyámékat felzörgették a milicisták, hogy ott vannak-e, nem hagyták-e el a várost. A buletinjukban (személyazonossági igazolvány – szerk. megj.) benne volt a D. O. (domiciliu obligatoriu – kényszerlakhely). Mi, gyermekek, szabadon járhattunk, de szüleinknek minden reggel kellett jelentkezniük hét órakor a milícián, és ott nem is kell mondjam, hogy beszéltek velük. Sok nyomorúság és megaláztatás ért minket. Mindenki félt tőlünk, még köszönni is, a templomban is úgy húzódtak el tőlünk. Benne voltam az iskola tánccsoportjában, abból is kirúgtak, mert az voltam, aki.
Az Úristen mindig kirendelte
Volt olyan nap, hogy azt kérdezte édesanyám: mit főzzek, mivel mosom ki a ruhátokat? Nem volt semmink, mert nem engedték dolgozni őket, csak napszámba. És akkor jött a postás, és hozta a szelvényt. Azok az egyszerű falusi román és magyar emberek küldték a csomagot otthonról, azokból a falvakból, lisztet, a lisztbe beletéve a tojást, szalonnát, házi szappant. Az Úristen mindig úgy kirendelte, hogy épp akkor jött a csomag, amikor legnagyobb szükség volt rá, és nem egyszer. Volt, hogy egy hétig csak krumplit ettünk, de akármilyen nyomorúságban is volt részünk, édesanyám soha senkitől kölcsön nem kért. Foltozott cipőben jártunk, szombaton a kartonruhánkat megmostuk, reggel kivasaltuk, tizenegy órakor úgy mentünk a templomba. De soha ezért mi nem zúgolódtunk, nem békételenkedtünk, nem irigyeltük azt sem, hogy az elvtársnőnek a leánya szép selyemruhában meg mindenben járt. Csak a kisebbik húgom nem értette, ő nagyon jó tanuló, osztályelső volt, akkor avatták a pionírokat, és őt nem vették fel. Úgy el volt keseredve, annyit sírt az a gyermek! Akkor aztán kezdték magyarázni édesanyámék, hogy miért nem kapott piros nyakkendőt. Én tudtam is, értettem is, hiszen innen is, onnan is kitettek, kultúrműsorból, tánccsoportból, mindenből, de Editke olyan kicsike volt még, nem tudta megérteni és nem tudta elfogadni, hogy ő ilyen.
Aztán megengedték két vagy három év után, hogy hazamehessünk, meglátogassuk nagymamát, édesanyámnak az édesanyját, de arról jobb nem is beszélni. Sok a jóérzésű ember, de volt olyan is, aki…
Édesapámnak nem lévén fiúgyermeke, azt akarta, hogy a nagyobbik húgommal együtt gyógyszerészek legyünk, és akkor felírhattuk volna: Balázsy gyógyszertár, hogy a név maradjon meg. Sikerült a felvételink, de mikor meglátták a papírjainkat, azt mondták, hogy sajnálják. Végül aztán elmentünk Nagykárolyba, az állategészségügyi technikumba, mert először azt hittük, hogy tanítónők leszünk, de hát azonnal kirúgtak a képzőből is, az állategészségügyi volt az utolsó, azt mondta ott egy nagyon kedves titkárnő, drága gyermekeim, ti ezzel a papírral ne menjetek sehova felvételizni, mert titeket nem vesznek fel sehova sem. Ami úgy is volt. Végül elvégeztem a nővérképző iskolát, volt egy illyefalvi kislány, azt kitették, engem megsajnáltak, meghagytak. Az Úristen mindig megsegített, mindenben. Az internátusban volt egy angyalosi lány, az mondta, a kulákoknak még csak az ivadékának is ki kell csavarni a nyakát – a két kezével mutatta, hogyan – és összetaposni. Egy másik lány, Irmuska, azt mondja, te, nem szégyelled magad, jól tudod, hogy Balázsy Ica kicsoda, és te így beszélsz. Aztán elhallgatott. Csűry István – akinek a fia most püspök Nagyváradon –, ő udvarolt nekem, de én azt mondtam, nem megyek paphoz férjhez, mert a családban elég pap van, és én városon akarok élni. A húgom meg azt mondta, ő falura szeretne kerülni. Na, ő került városra, én pedig falura, jó messzire, Szolokmába. Mert mégiscsak paphoz mentem férjhez, s hál’ Istennek, jól. (folytatjuk)
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Minden vagyonukat elvették, házukból elűzték; iskolába nem vették fel, édesapját koncepciós perben elítélték; élete első fele, a fiatalkora nélkülözéssel, megaláztatással telt – és mégsem lett megkeseredett ember. Incze – született Balázsy – Ilona túl a nyolcvanadik évén derűs nyugalommal szemléli az életet. Csak amikor emlékezni kell, akkor futja el szemét a könny.
A Balázsy család utolsó két generációjának sorsát a kommunista rendszer visszaélései határozták meg. Balázsy Károly Pál (Ica néni édesapja) a partiumi Érszentkirályon született 1912-ben, legkisebb fiúgyermekként ő maradt a családi házban. Nagy birtokon gazdálkodott, talán ez lehetett az oka, hogy teológiára és földrajz–történelem szakra is csak két-két évet járt. Annak ellenére, hogy egyetemet nem végzett, a vidéki értelmiséghez tartozott, szülőfaluja és még két szomszédos település jegyzője volt a tasnádi járásban. Legnagyobb lánya, Ilona születésekor a saját öröksége és a felesége hozományaként kapott mellé vásárolt még ötven hold földet – bizonyítékaként annak, hogy hosszú távra tervez. A sors azonban nem úgy akarta. Előbb a Groza-kormány agrárreformjának esett áldozatul birtoka java, majd 1949-ben, március 3-án éjszaka megjelentek az elvtársak lakásán… A Balázsy család vergődését, olykor kétségbeesett harcát a túlélésért annak a vészterhes kornak még élő tanúja, Ica néni meséli el.
Édesanyám csak jajgatott
– Nem tudom, hány száz hold földünk volt, édesapámnak is, édesanyámnak is sok volt. 1947-ben nagy részét elvették, csak 64 hektárt hagytak meg, ennyit tudtunk igazolni 1990 után, mikor visszaigényeltük a házat és a földet. Aztán 1949-ben azt is elvették. Éjjel mentek – mi, a nagyobbik húgommal akkor nem voltunk otthon –, tizenkét óra után, több ember körbevette a házat, hogy nehogy megszökjenek, felzörgették édesapámékat, és felszólították, vagy a vagyonáról, vagy az életéről mondjon le. Édesapámmal íratták meg a saját kilakoltatási kérésüket, mert az elvtársak nem nagyon értettek a betűvetéshez. Szüleim nem tudtak csomagolni sem, a helybeli emberekből, aki jobbindulatú volt, az pakolt fel ezt-azt. Az egyik a tiszti csizmát rakta egy zsákba, édesapám rászólt, ne tedd bele, mert tönkreteszed a szárát, hát az volt a szerencse, hogy nem hallgatott édesapámra, felcsomagolta a csizmát. Édesanyám csak jajgatott, jajgatott.
Mikor vitték el édesapámékat, a lovak nem akartak elindulni. Az egyik az a ló volt, amelyiket még csikókorában az anyjával elvittek a németek a háborúba, de visszajött, mert még kicsi korában megszoktatta a kocsis, reggelente kockacukrot tett a tornácra, minden nap ott ropogtatta, mi gyermekként nagyon élveztük. Ez a csikó közben nagy ló lett, ezt fogta be Victor bácsi – román ember volt – a futószekér elé, mert volt kocsink is, ilyen sárga, de annak ott kellett maradnia. Valamelyik elvtárs akarta kivezetni a szekeret, de a ló nem mozdult. Akkor édesapám átvette a gyeplőt, úgy mentek el Tasnádra, mert oda tartoztunk járásilag. És amikor oda elvitték, azt mondták, hogy minél messzebb, legalább kétszáz kilométerre menjenek a falutól. Nekünk minden rokonságunk a környéken élt és Budapesten, de már akkor le volt zárva a határ, édesapámék nem mehettek Magyarország felé. Nagyapát börtönbe tették, mert nem tudta fizetni a kvótát, amivel ők meg voltak róva, sőt, édesapámnak a testvérét is, és a másikat is, mind börtönbe zárták, mivel nem tudták teljesíteni a beszolgáltatást, elvették tőlük is a házat, aztán később visszaadták üresen. És akkor édesapámék ide jöttek, Háromszékre, mert a lelkészünk, Dénes Dezső idevaló volt, az édesapja, Dénes János bácsi Illyefalván volt lelkész. Szerencse, hogy a másik fia, az orvos, otthon volt, édesanyám és a kisebbik húgom – három éves volt akkor – nagybetegek voltak, mert nyitott vagonban kellett utazniuk, és hideg volt akkor, március 3-án, 1949-ben.
Mindenki félt tőlünk
Édesapám, bár jegyző volt, semmit sem sejtett arról, hogy mi fog velük történni. Mikor kezdtek jönni ezek az elvtársak, őt már mellőzték. Mi, a nagyobbik húgommal iskolában voltunk Királydarócon, egy özvegyasszonynál laktunk egy nagy szobában egy tanárnővel, ő már tudta. Hogy honnan? Csak mondta a néninek, és mi is hallottuk, na, éjjel elviszik Kaisleréket, Szúnyogékat, de Balázsyt nem említette. Reggel a cselédleányunk kihívott engem, s mondta, hogy a tekintetes úrékat elvitték az éjjel. Én egyet ordítottam, mert nagyon anyás voltam. Na és akkor minket elbújtattak egy faluban, hogy minket is ne vigyenek el, de persze aztán mi is idejöttünk, mert tizenkét évesen mihez kezdtem volna? Olyan nem jó… Nem nagyon szoktam emberek előtt beszélni, ha kérdeznek, egy tőmondatban valamit… Olyan nem jó emlékezni ezekre… Illyefalván nagyon jó volt Dénes János bácsinál, a papnál, a falubeliek is sokat segítettek. De onnan is el kellett menni. Szentgyörgyön egy kamrában laktunk a Kossuth Lajos utcában évekig (a házat, melynek udvarán állott az a kamra, az 1980-as évek elején lebontották, helyére tömbházat építettek – szerk. megj.), egy ágy volt benne, egy kicsi asztal és egy vaskályha. Mikor a kabátot fel akartuk venni, kimentünk az ajtó elé. A házinéni megengedte, hogy mi, gyermekek, ott aludjunk náluk. Este bementünk, reggel megint vissza a kamrába. Előbb minden éjjel, aztán hetenként kétszer édesanyámékat felzörgették a milicisták, hogy ott vannak-e, nem hagyták-e el a várost. A buletinjukban (személyazonossági igazolvány – szerk. megj.) benne volt a D. O. (domiciliu obligatoriu – kényszerlakhely). Mi, gyermekek, szabadon járhattunk, de szüleinknek minden reggel kellett jelentkezniük hét órakor a milícián, és ott nem is kell mondjam, hogy beszéltek velük. Sok nyomorúság és megaláztatás ért minket. Mindenki félt tőlünk, még köszönni is, a templomban is úgy húzódtak el tőlünk. Benne voltam az iskola tánccsoportjában, abból is kirúgtak, mert az voltam, aki.
Az Úristen mindig kirendelte
Volt olyan nap, hogy azt kérdezte édesanyám: mit főzzek, mivel mosom ki a ruhátokat? Nem volt semmink, mert nem engedték dolgozni őket, csak napszámba. És akkor jött a postás, és hozta a szelvényt. Azok az egyszerű falusi román és magyar emberek küldték a csomagot otthonról, azokból a falvakból, lisztet, a lisztbe beletéve a tojást, szalonnát, házi szappant. Az Úristen mindig úgy kirendelte, hogy épp akkor jött a csomag, amikor legnagyobb szükség volt rá, és nem egyszer. Volt, hogy egy hétig csak krumplit ettünk, de akármilyen nyomorúságban is volt részünk, édesanyám soha senkitől kölcsön nem kért. Foltozott cipőben jártunk, szombaton a kartonruhánkat megmostuk, reggel kivasaltuk, tizenegy órakor úgy mentünk a templomba. De soha ezért mi nem zúgolódtunk, nem békételenkedtünk, nem irigyeltük azt sem, hogy az elvtársnőnek a leánya szép selyemruhában meg mindenben járt. Csak a kisebbik húgom nem értette, ő nagyon jó tanuló, osztályelső volt, akkor avatták a pionírokat, és őt nem vették fel. Úgy el volt keseredve, annyit sírt az a gyermek! Akkor aztán kezdték magyarázni édesanyámék, hogy miért nem kapott piros nyakkendőt. Én tudtam is, értettem is, hiszen innen is, onnan is kitettek, kultúrműsorból, tánccsoportból, mindenből, de Editke olyan kicsike volt még, nem tudta megérteni és nem tudta elfogadni, hogy ő ilyen.
Aztán megengedték két vagy három év után, hogy hazamehessünk, meglátogassuk nagymamát, édesanyámnak az édesanyját, de arról jobb nem is beszélni. Sok a jóérzésű ember, de volt olyan is, aki…
Édesapámnak nem lévén fiúgyermeke, azt akarta, hogy a nagyobbik húgommal együtt gyógyszerészek legyünk, és akkor felírhattuk volna: Balázsy gyógyszertár, hogy a név maradjon meg. Sikerült a felvételink, de mikor meglátták a papírjainkat, azt mondták, hogy sajnálják. Végül aztán elmentünk Nagykárolyba, az állategészségügyi technikumba, mert először azt hittük, hogy tanítónők leszünk, de hát azonnal kirúgtak a képzőből is, az állategészségügyi volt az utolsó, azt mondta ott egy nagyon kedves titkárnő, drága gyermekeim, ti ezzel a papírral ne menjetek sehova felvételizni, mert titeket nem vesznek fel sehova sem. Ami úgy is volt. Végül elvégeztem a nővérképző iskolát, volt egy illyefalvi kislány, azt kitették, engem megsajnáltak, meghagytak. Az Úristen mindig megsegített, mindenben. Az internátusban volt egy angyalosi lány, az mondta, a kulákoknak még csak az ivadékának is ki kell csavarni a nyakát – a két kezével mutatta, hogyan – és összetaposni. Egy másik lány, Irmuska, azt mondja, te, nem szégyelled magad, jól tudod, hogy Balázsy Ica kicsoda, és te így beszélsz. Aztán elhallgatott. Csűry István – akinek a fia most püspök Nagyváradon –, ő udvarolt nekem, de én azt mondtam, nem megyek paphoz férjhez, mert a családban elég pap van, és én városon akarok élni. A húgom meg azt mondta, ő falura szeretne kerülni. Na, ő került városra, én pedig falura, jó messzire, Szolokmába. Mert mégiscsak paphoz mentem férjhez, s hál’ Istennek, jól. (folytatjuk)
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. április 12.
Marosvásárhelyen a vándorkiállítás
A protestáns oktatás ötszáz éves története
A megyei múzeum várbeli épületében két hétig látható a Protestáns iskolatörténeti mozaik című vándorkiállítás, amely a reformáció 500. évfordulójára ez év végéig 15 helyszínen mutatja be a Kárpát-medencei protestáns felekezeti iskolák történetét, értékteremtő munkáját, neves oktatóit és hírnevet szerzett diákjait. Megvalósítója a Református Tehetséggondozó Alapítvány az iskolák számára kiírt
Rejtőzködő kincseink pályázat révén.
A nagyalakú színes molinók képeken és rövid szövegeken át érzékeltetik a reformáció hatását az oktatásra. Azt a folyamatot, ahogy a nemzeti nyelvű prédikáció, nyomda és az iskola a társadalmi megújulás eszközeivé váltak, és „a reformáció a nemzeti kultúrák kibontakozásának a táplálója lett”. A molinók közötti térképeken a 16. század végétől kezdve minden században a közép- és felsőfokú protestáns – református, evangélikus, unitárius – iskolák eloszlását láthatjuk a korabeli Magyarországon.
Az április 8-i nyitóünnepség igei köszöntőjét Jakab István, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperese és Kecskés Csaba, a Marosi Egyházkör unitárius esperese mondta.
„Fel kell mutatnunk a múltunkat, a jelenünket a kibontakozni látszó jövő reményében. Sőt, ennél is többet, mert mi tudjuk azt, hogy protestáns hívőnek lenni nem tiltakozást jelent, hanem azt, hogy valaki, valami mellett kiállunk, tanúskodunk. Aki Isten igazsága mellé áll, önmaga is világosság lesz, és továbbadja az igazi fényt, amit maga is kapott kegyelemből – hangzott el Jakab István igei köszöntőjében. A kősziklára épített ház példázatából kiindulva Kecskés Csaba hangsúlyozta, hogy a felekezeti iskolák is kősziklára épített házak voltak. A hit, a tudomány, az erkölcsi tartás, az anyanyelv nemzeti kultúrkincsünk megőrzésének várai és bástyái, és azoknak kell lenniük a mában és a jövendőben is. Sok mindenért lehetünk hálásak az előttünk járóknak, a reformátoroknak, fejedelmeknek, nagyszerű tanároknak, diákoknak, akik az örökséget, amit a kiállítás bemutat számunkra, megőrizték. Ezt az örökséget kell tovább éltetni, megharcolni érte, ha kell, nap mint nap, hiszen sokan próbálják megfojtani azt, ami újra él.
Novák Csaba Zoltán RMDSZ-szenátor Péter Ferenc megyei tanácselnök üdvözletét tolmácsolta, majd Illyés Gyula verséből (A reformáció genfi emlékműve előtt) kiindulva igennel erősítette meg a költői kérdést, hogy szükség volt-e a reformációra. Amint a kiállítás pannói igazolják, az anyanyelvű oktatás alappilléreit, a felekezeti iskolákat adta, a bibliafordításokat és az ösztönzést a katolikus egyház megújulására és egy újabb felekezeti iskolahálózat kialakulására, amelyért ma nehéz küzdelmet vívunk Marosvásárhelyen.
Dr. Papp Kornél, a Református Tehetséggondozó Alapítvány kuratóriumának titkára beszámolt arról, hogy Marosvásárhely a vándorkiállítás nyolcadik helyszíne a Kárpát-medencében.
Az 500 esztendő 15 nemzedék munkásságának mozaikszerű bemutatását öleli fel. Teszi ezt 37 molinóval, hét térképpel, régi oktatási segédeszközökkel, fotófallal, felpróbálható tógával, a peregrinációt, a diákok külföldi egyetemre járását bemutató rajzfilmmel, érintőképernyőn megtekinthető adatokkal, játékkal, hogy élményt jelenthessen a látogatók számára.
A kiállítás választ ad az 1990-es évek óta gyakran elhangzó kérdésre, hogy miért foglalkozik az egyház a nevelő-oktató munkával. A protestáns, keresztyén értékadó köznevelés fél évezredes hagyománya mögött szilárd nevelési tapasztalatok állnak. A protestáns iskola nem egy reformpedagógia a sok közül. Ötszáz év alatt sikeresen integrálta Comeniusnak a 17. században újszerűnek ható pedagógiai elveit, a 18. századtól bevezette a természettudományos oktatást, majd a tehetséggondozás és a nőnevelés referenciaiskolájává vált a 20. század első felében. Az 1920-as évektől az államosításig, ahogy az újraindulástól napjainkig, a hagyományos és az újonnan fellelt értékek felmutatása és megtartása a magyar protestáns iskola célja, függetlenül attól, hogy mely állam területén végzi szolgálatát. Erkölcsi útmutatást ad egy erkölcsvesztett világban, ezért áll a támadások kereszttüzében – mondta dr. Papp Kornél, majd hozzátette: ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Bizonnyal senki, itt, Marosvásárhelyen sem.
Beszéde végén köszönetet mondott mindazoknak, akik nélkül nem jöhetett volna létre a kiállítás. A pannókon olvasható szöveg nagy része a bemutatott iskoláktól származik, Ősz Sándor Előd az erdélyi anyag összeállításában nyújtott segítséget. Gáborjáni Szabó Botond debreceni gyűjteményi igazgató egységes szemléletre fűzte fel a protestáns oktatás fél évezredéről szóló háttéranyagot. A történeti tartalomhoz szervesen kapcsolódó térképek Nagy Károly Zsolt, az MTA tudományos kutatójának munkáját dicsérik, a kiállítás anyagát Czenthe Miklós, az evangélikus levéltár igazgatója lektorálta. A kiállítás a Református Emlékbizottság anyagi támogatásával jött létre. Rajtuk kívül dr. Papp Kornél köszönetet mondott a megyei múzeumnak, amiért helyet adott a kiállításnak.
Végül Benedek Zsolt történelemtanár, a marosvásárhelyi Református Kollégium igazgatója beszélt erdélyi szemmel a kiállításról, amely a reformáció kezdetétől századokra felbontva mutatja be az iskolák megjelenését. Számunkra azért is fontos a tárlat, mert a református iskolákról szólva már tíz jut eszünkbe Erdélyben, és a többi közül csak néhányról van tudomásunk. A tárlatot bejárva tudatosul bennünk az is, hogy nemcsak Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Szatmáron, Nagyenyeden stb. voltak református intézmények, hanem olyan városokban is, mint például Nyíregyháza vagy Mezőtúr, s ez utóbbit korábban alapították, mint például a debrecenit. Érdemes végigolvasni a molinókon levő szövegeket, amelyek a rövid iskolatörténet mellett felsorolják az adott intézményekben végzett híres személyiségeket, és érdekes mozzanatokat emelnek ki a felekezeti iskolák történetéből. Akinek nem volt türelme végigolvasni a pannókon levő szöveget, gazdag, szép színes prospektust kapott ajándékba, amelyben a kiállításon szereplő minden információ megtalálható.
A beszédek közötti szünetekben a marosvásárhelyi Református Kollégium kisebb és nagyobb diákjainak műsora hangzott el Enyedi Csaba lelkész vezényletével.
Szép, tartalmas kiállítás érkezett az elmúlt hét végén Marosvásárhelyre, és csak sajnálni tudjuk, hogy kettő kivételével az erdélyi református kollégiumok, amelyek a magyarság jelentős személyiségeit nevelték, nem szerepelnek közöttük.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)
A protestáns oktatás ötszáz éves története
A megyei múzeum várbeli épületében két hétig látható a Protestáns iskolatörténeti mozaik című vándorkiállítás, amely a reformáció 500. évfordulójára ez év végéig 15 helyszínen mutatja be a Kárpát-medencei protestáns felekezeti iskolák történetét, értékteremtő munkáját, neves oktatóit és hírnevet szerzett diákjait. Megvalósítója a Református Tehetséggondozó Alapítvány az iskolák számára kiírt
Rejtőzködő kincseink pályázat révén.
A nagyalakú színes molinók képeken és rövid szövegeken át érzékeltetik a reformáció hatását az oktatásra. Azt a folyamatot, ahogy a nemzeti nyelvű prédikáció, nyomda és az iskola a társadalmi megújulás eszközeivé váltak, és „a reformáció a nemzeti kultúrák kibontakozásának a táplálója lett”. A molinók közötti térképeken a 16. század végétől kezdve minden században a közép- és felsőfokú protestáns – református, evangélikus, unitárius – iskolák eloszlását láthatjuk a korabeli Magyarországon.
Az április 8-i nyitóünnepség igei köszöntőjét Jakab István, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperese és Kecskés Csaba, a Marosi Egyházkör unitárius esperese mondta.
„Fel kell mutatnunk a múltunkat, a jelenünket a kibontakozni látszó jövő reményében. Sőt, ennél is többet, mert mi tudjuk azt, hogy protestáns hívőnek lenni nem tiltakozást jelent, hanem azt, hogy valaki, valami mellett kiállunk, tanúskodunk. Aki Isten igazsága mellé áll, önmaga is világosság lesz, és továbbadja az igazi fényt, amit maga is kapott kegyelemből – hangzott el Jakab István igei köszöntőjében. A kősziklára épített ház példázatából kiindulva Kecskés Csaba hangsúlyozta, hogy a felekezeti iskolák is kősziklára épített házak voltak. A hit, a tudomány, az erkölcsi tartás, az anyanyelv nemzeti kultúrkincsünk megőrzésének várai és bástyái, és azoknak kell lenniük a mában és a jövendőben is. Sok mindenért lehetünk hálásak az előttünk járóknak, a reformátoroknak, fejedelmeknek, nagyszerű tanároknak, diákoknak, akik az örökséget, amit a kiállítás bemutat számunkra, megőrizték. Ezt az örökséget kell tovább éltetni, megharcolni érte, ha kell, nap mint nap, hiszen sokan próbálják megfojtani azt, ami újra él.
Novák Csaba Zoltán RMDSZ-szenátor Péter Ferenc megyei tanácselnök üdvözletét tolmácsolta, majd Illyés Gyula verséből (A reformáció genfi emlékműve előtt) kiindulva igennel erősítette meg a költői kérdést, hogy szükség volt-e a reformációra. Amint a kiállítás pannói igazolják, az anyanyelvű oktatás alappilléreit, a felekezeti iskolákat adta, a bibliafordításokat és az ösztönzést a katolikus egyház megújulására és egy újabb felekezeti iskolahálózat kialakulására, amelyért ma nehéz küzdelmet vívunk Marosvásárhelyen.
Dr. Papp Kornél, a Református Tehetséggondozó Alapítvány kuratóriumának titkára beszámolt arról, hogy Marosvásárhely a vándorkiállítás nyolcadik helyszíne a Kárpát-medencében.
Az 500 esztendő 15 nemzedék munkásságának mozaikszerű bemutatását öleli fel. Teszi ezt 37 molinóval, hét térképpel, régi oktatási segédeszközökkel, fotófallal, felpróbálható tógával, a peregrinációt, a diákok külföldi egyetemre járását bemutató rajzfilmmel, érintőképernyőn megtekinthető adatokkal, játékkal, hogy élményt jelenthessen a látogatók számára.
A kiállítás választ ad az 1990-es évek óta gyakran elhangzó kérdésre, hogy miért foglalkozik az egyház a nevelő-oktató munkával. A protestáns, keresztyén értékadó köznevelés fél évezredes hagyománya mögött szilárd nevelési tapasztalatok állnak. A protestáns iskola nem egy reformpedagógia a sok közül. Ötszáz év alatt sikeresen integrálta Comeniusnak a 17. században újszerűnek ható pedagógiai elveit, a 18. századtól bevezette a természettudományos oktatást, majd a tehetséggondozás és a nőnevelés referenciaiskolájává vált a 20. század első felében. Az 1920-as évektől az államosításig, ahogy az újraindulástól napjainkig, a hagyományos és az újonnan fellelt értékek felmutatása és megtartása a magyar protestáns iskola célja, függetlenül attól, hogy mely állam területén végzi szolgálatát. Erkölcsi útmutatást ad egy erkölcsvesztett világban, ezért áll a támadások kereszttüzében – mondta dr. Papp Kornél, majd hozzátette: ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Bizonnyal senki, itt, Marosvásárhelyen sem.
Beszéde végén köszönetet mondott mindazoknak, akik nélkül nem jöhetett volna létre a kiállítás. A pannókon olvasható szöveg nagy része a bemutatott iskoláktól származik, Ősz Sándor Előd az erdélyi anyag összeállításában nyújtott segítséget. Gáborjáni Szabó Botond debreceni gyűjteményi igazgató egységes szemléletre fűzte fel a protestáns oktatás fél évezredéről szóló háttéranyagot. A történeti tartalomhoz szervesen kapcsolódó térképek Nagy Károly Zsolt, az MTA tudományos kutatójának munkáját dicsérik, a kiállítás anyagát Czenthe Miklós, az evangélikus levéltár igazgatója lektorálta. A kiállítás a Református Emlékbizottság anyagi támogatásával jött létre. Rajtuk kívül dr. Papp Kornél köszönetet mondott a megyei múzeumnak, amiért helyet adott a kiállításnak.
Végül Benedek Zsolt történelemtanár, a marosvásárhelyi Református Kollégium igazgatója beszélt erdélyi szemmel a kiállításról, amely a reformáció kezdetétől századokra felbontva mutatja be az iskolák megjelenését. Számunkra azért is fontos a tárlat, mert a református iskolákról szólva már tíz jut eszünkbe Erdélyben, és a többi közül csak néhányról van tudomásunk. A tárlatot bejárva tudatosul bennünk az is, hogy nemcsak Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Szatmáron, Nagyenyeden stb. voltak református intézmények, hanem olyan városokban is, mint például Nyíregyháza vagy Mezőtúr, s ez utóbbit korábban alapították, mint például a debrecenit. Érdemes végigolvasni a molinókon levő szövegeket, amelyek a rövid iskolatörténet mellett felsorolják az adott intézményekben végzett híres személyiségeket, és érdekes mozzanatokat emelnek ki a felekezeti iskolák történetéből. Akinek nem volt türelme végigolvasni a pannókon levő szöveget, gazdag, szép színes prospektust kapott ajándékba, amelyben a kiállításon szereplő minden információ megtalálható.
A beszédek közötti szünetekben a marosvásárhelyi Református Kollégium kisebb és nagyobb diákjainak műsora hangzott el Enyedi Csaba lelkész vezényletével.
Szép, tartalmas kiállítás érkezett az elmúlt hét végén Marosvásárhelyre, és csak sajnálni tudjuk, hogy kettő kivételével az erdélyi református kollégiumok, amelyek a magyarság jelentős személyiségeit nevelték, nem szerepelnek közöttük.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)
2017. április 12.
Megszüntetné a torlódást a határátkelőknél az RMDSZ
Gyors intézkedést kér az RMDSZ a bukaresti belügyminisztériumtól a határátkelőkön tapasztalt torlódások megszüntetése érdekében.
A határrendészetet is felügyelő belügyminisztériumhoz fordult Cseke Attila RMDSZ-es szenátor, arról kérve tájékoztatást a tárcától, milyen intézkedéseket készül bevezetni a torlódások elkerülésére a szakhatóság. Mint arról a Krónika is beszámolt, az elmúlt napokban jelentősen nőtt a várakozási idő az ország határátkelőin, miután április 10-én életbe lépett az új schengeni határellenőrzési szabályzat, amely szigorúbb ellenőrzést ír elő az Európai Unió tagállamai számára. Tekintettel arra, hogy a közelgő húsvéti ünnepek miatt a következő napokban még nagyobb forgalom várható a határátkelőkön, Cseke Attila szerint mielőbb megoldást kell találni a problémára annak érdekében, hogy bosszúság nélkül lehessen átkelni a határon.
Az RMDSZ szenátusi frakciójának vezetője felhívta a belügyminisztérium figyelmét arra, hogy az Európai Unió legújabb tagja, Horvátország ideiglenesen felfüggesztette a szigorított határellenőrzésre vonatkozó uniós irányelv alkalmazását, mivel azt állampolgárai érdekeivel ellentétesnek ítélte. „A kialakult helyzetet Romániának is sürgősen orvosolnia kell, hiszen elfogadhatatlan, hogy az ország uniós csatlakozása előtti időszakra emlékeztető határellenőrzést vezessenek vissza, és mindezt a húsvét előtti, amúgy is rendkívül forgalmas időszakban. Köztudott, hogy nagyon sok külföldön élő román állampolgár utazik haza a húsvéti szünetben, az európai normalitás része kellene legyen, hogy órákig tartó várakozás nélkül jussanak az országba" – idézte a Bihar megyei honatyát az RMDSZ keddi hírlevele.
Cseke Attila szerint a múlt héten életbe lépett szigorítás talán még nagyobb bosszúságot okoz azoknak a román állampolgároknak, akik az elmúlt években a határ menti magyarországi településeken vásároltak házat, és innen naponta ingáznak magyarországi otthonuk és romániai munkahelyük, iskolájuk között. „Hétköznapjaikat jelentősen megnehezíti az unió határátlépésre vonatkozó irányelve" – fogalmazott Cseke Attila.
A pénteken életbe lépett 2017/458-as számú uniós szabályozás előírja, hogy az Unióban szabad mozgási joggal rendelkező polgárok úti okmányait is ellenőrizni kell mind belépéskor, mind kilépéskor. Az említett kódex hatályba lépése következtében az elmúlt napokban félórás-órás várakozásra kényszerültek azok, akik a Szatmár megyei Peténél vagy a Bihar megyei Borsnál lépték át a határt, de a kisebb átkelőkön is nőtt a várakozási idő, a teherszállító járművek pedig sok esetben akár 10 órát is állnak a határon. Krónika (Kolozsvár)
Gyors intézkedést kér az RMDSZ a bukaresti belügyminisztériumtól a határátkelőkön tapasztalt torlódások megszüntetése érdekében.
A határrendészetet is felügyelő belügyminisztériumhoz fordult Cseke Attila RMDSZ-es szenátor, arról kérve tájékoztatást a tárcától, milyen intézkedéseket készül bevezetni a torlódások elkerülésére a szakhatóság. Mint arról a Krónika is beszámolt, az elmúlt napokban jelentősen nőtt a várakozási idő az ország határátkelőin, miután április 10-én életbe lépett az új schengeni határellenőrzési szabályzat, amely szigorúbb ellenőrzést ír elő az Európai Unió tagállamai számára. Tekintettel arra, hogy a közelgő húsvéti ünnepek miatt a következő napokban még nagyobb forgalom várható a határátkelőkön, Cseke Attila szerint mielőbb megoldást kell találni a problémára annak érdekében, hogy bosszúság nélkül lehessen átkelni a határon.
Az RMDSZ szenátusi frakciójának vezetője felhívta a belügyminisztérium figyelmét arra, hogy az Európai Unió legújabb tagja, Horvátország ideiglenesen felfüggesztette a szigorított határellenőrzésre vonatkozó uniós irányelv alkalmazását, mivel azt állampolgárai érdekeivel ellentétesnek ítélte. „A kialakult helyzetet Romániának is sürgősen orvosolnia kell, hiszen elfogadhatatlan, hogy az ország uniós csatlakozása előtti időszakra emlékeztető határellenőrzést vezessenek vissza, és mindezt a húsvét előtti, amúgy is rendkívül forgalmas időszakban. Köztudott, hogy nagyon sok külföldön élő román állampolgár utazik haza a húsvéti szünetben, az európai normalitás része kellene legyen, hogy órákig tartó várakozás nélkül jussanak az országba" – idézte a Bihar megyei honatyát az RMDSZ keddi hírlevele.
Cseke Attila szerint a múlt héten életbe lépett szigorítás talán még nagyobb bosszúságot okoz azoknak a román állampolgároknak, akik az elmúlt években a határ menti magyarországi településeken vásároltak házat, és innen naponta ingáznak magyarországi otthonuk és romániai munkahelyük, iskolájuk között. „Hétköznapjaikat jelentősen megnehezíti az unió határátlépésre vonatkozó irányelve" – fogalmazott Cseke Attila.
A pénteken életbe lépett 2017/458-as számú uniós szabályozás előírja, hogy az Unióban szabad mozgási joggal rendelkező polgárok úti okmányait is ellenőrizni kell mind belépéskor, mind kilépéskor. Az említett kódex hatályba lépése következtében az elmúlt napokban félórás-órás várakozásra kényszerültek azok, akik a Szatmár megyei Peténél vagy a Bihar megyei Borsnál lépték át a határt, de a kisebb átkelőkön is nőtt a várakozási idő, a teherszállító járművek pedig sok esetben akár 10 órát is állnak a határon. Krónika (Kolozsvár)
2017. április 12.
Kórházi anyanyelvhasználat: kérdőjeles a kivitelezés
A Krónika által megkérdezett orvosok jónak, de nehezen kivitelezhetőnek tartják a képviselőház keddi döntését, miszerint azokon a településeken, ahol a magyarok számaránya eléri a 20 százalékot vagy az 5000 főt, az egészségügyi és szociális intézmények kötelesek lesznek magyarul beszélő személyzetet alkalmazni.
„Nagyon jó ötlet, csak nem tudom, hogyan lehetne kivitelezni" – reagált Gheorghe Carp, a nagyváradi megyei sürgősségi kórház menedzsere, amikor a képviselőház 2018. január elsején életbe lépő döntéséről kértük ki a véleményét. Kifejtette, Nagyváradon egyre nehezebb magyar szakembereket találni, hiszen sokan úgy döntöttek és döntenek ma is, hogy inkább a közeli Debrecenben vagy Budapesten vállalnak praxist, illetve nyugat-európai országok egészségügyi rendszerét erősítik. „Én jól beszélek magyarul. Emlékszem, gyerekkoromban a nagyváradi kórházakban az alkalmazottak 60 százaléka beszélt magyarul, ma már jó, ha 10 százalék tud" – emlékezett Carp, aki szerint a 90-es évek orvosexodusa után jelenleg is az a jellemző, hogy az orvosi egyetemek végzettjei előszeretettel vállalnak külföldön munkát.
A sebész szerint a parlamenti döntés egyébként indokolt és üdvözlendő. „Kell lennie valakinek, aki tud magyarul. Nem lehet, hogy ne legyen. Mert vannak betegek, főleg idősek, akik csak magyarul tudnak" – fejtette ki, de elmondása szerint jelenleg is meg tudják oldani, hogy ilyen esetben magyar vagy magyarul tudó szakemberhez kerüljön az illető. Váradon ilyen szempontból nincs gond, mindig akad magyar alkalmazott, aki segít, magyarázta, de más városokban problémát okozhat az új előírás. Gheorghe Carp szerint ha a törvény kötelez, lehetőségeket is kellene biztosítania. Mivel nálunk az orvosokat, egészségügyi dolgozókat versenyvizsgával alkalmazzák, nem pedig interjú vagy sajátos elvárások alapján, mint Nyugaton.
„Ha a kórház vezetése kiír egy versenyvizsgát, és az a kitétel szerepel benne, hogy tudnia kell magyarul, mindenki nekiugrik, mert diszkriminációnak minősül" – hívta fel a figyelmet egy lehetséges akadályra a kórházmenedzser, aki szerint a parlamentnek – ha már ilyen törvényt fogad el – erre is megoldást kell találnia. Nagyváradon, ahol a lakosság 26 százaléka magyar nemzetiségű, több magyar orvos kellene, ezért a honatyáknak azon kellene dolgozniuk, hogy ezek a hazai egészségügyi rendszert válasszák, tette hozzá a váradi megyei sürgősségi kórház menedzsere.
Hiába szabályoznák törvénnyel a számukat, ezután is ugyanannyi magyar orvos lesz, mutatott rá lapunknak egy neve elhallgatását kérő kolozsvári orvos. A gyerekkórház sürgősségi osztályán dolgozó, magyar nemzetiségű szakember kifejtette: a magyar orvosok hiányát mi sem illusztrálja jobban, minthogy a város orvosi egyetemének azon az évfolyamán, amelyen végzett, 400 végzős közül 10 volt magyar és 5 közülük elment külföldre. „Ugyanúgy elmennek, mint a többségiek" – mondta a fiatal orvos, aki szerint a marosvásárhelyi egyetem végzősei körében sem jobb a helyzet.
Úgy vélte, a képviselőház döntése nem megalapozott, hiszen tapasztalata szerint jelenleg is ugyanúgy ellátnak minden egyes beteget, függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszél. A gyakorlat szerint, ha egy magyar beteg nem tud románul, akkor magyar orvoshoz kerül, és amennyiben az illető osztályon nincs magyar szakember, másik osztályról hívnak, és az fordít a beteget vizsgáló kollégájának. Mint mesélte, maga is sokszor fordított már kollégáinak, amikor szükség volt rá.
A kolozsvári orvos szerint a magyar beszéd sokszor amiatt is nehezen alkalmazható a vizsgálat során, mert a magyar orvosok többsége is csak a román szakkifejezéseket ismeri, ráadásul az asszisztensnek vagy a vizsgálatnál asszisztáló rezidenseknek románul kell jeleznie, mi a gond. Ilyenkor „fele apă, fele víz" alapon a gyerekkel, szülővel magyarul, a kollégákkal románul beszél, sürgősségen csak így megoldható, hogy a legrövidebb idő alatt ellássák a beteget, ismertette a gyakorlati akadályokat az orvos. Kifejtette, mindennapi munkája során azt tapasztalja, hogy román kollégái is ugyanúgy ellátják a magyar beteget, mint a románt. Ha vannak ennek ellenkezőjéről tanúskodó esetek – amelyeket szerinte előszeretettel kap fel a politikum –, az az illető orvos jelleméről árulkodik, és nem általánosítható. Az ilyen orvos a román vagy roma nemzetiségű beteggel is ugyanolyan kifogásolható módon bánik, mondta a kolozsvári szakember, hozzátéve, hogy az olaszteleki lány esetében is egy ilyen, sokak által bepanaszolt kollégáról volt szó.
Mint arról beszámoltunk, az olaszteleki Sükei Katika azért került a gyermekkórházba, mert a lábán áthajtott egy busz. A kolozsvári egészségügyi intézményben ügyeletes Ioan Dobrescu orvos kezdettől fogva megalázóan viselkedett vele, majd a szüleivel is, ugyanakkor a családnak segíteni akaró unitárius lelkésszel is gorombán beszélt. Végül elküldte az ellátásra szoruló kislányt a kórházból. Egy évvel korábban, 2015 márciusában a nagyváradi gyermekkórházban történt hasonló esetről számolt be egy édesapa.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)
A Krónika által megkérdezett orvosok jónak, de nehezen kivitelezhetőnek tartják a képviselőház keddi döntését, miszerint azokon a településeken, ahol a magyarok számaránya eléri a 20 százalékot vagy az 5000 főt, az egészségügyi és szociális intézmények kötelesek lesznek magyarul beszélő személyzetet alkalmazni.
„Nagyon jó ötlet, csak nem tudom, hogyan lehetne kivitelezni" – reagált Gheorghe Carp, a nagyváradi megyei sürgősségi kórház menedzsere, amikor a képviselőház 2018. január elsején életbe lépő döntéséről kértük ki a véleményét. Kifejtette, Nagyváradon egyre nehezebb magyar szakembereket találni, hiszen sokan úgy döntöttek és döntenek ma is, hogy inkább a közeli Debrecenben vagy Budapesten vállalnak praxist, illetve nyugat-európai országok egészségügyi rendszerét erősítik. „Én jól beszélek magyarul. Emlékszem, gyerekkoromban a nagyváradi kórházakban az alkalmazottak 60 százaléka beszélt magyarul, ma már jó, ha 10 százalék tud" – emlékezett Carp, aki szerint a 90-es évek orvosexodusa után jelenleg is az a jellemző, hogy az orvosi egyetemek végzettjei előszeretettel vállalnak külföldön munkát.
A sebész szerint a parlamenti döntés egyébként indokolt és üdvözlendő. „Kell lennie valakinek, aki tud magyarul. Nem lehet, hogy ne legyen. Mert vannak betegek, főleg idősek, akik csak magyarul tudnak" – fejtette ki, de elmondása szerint jelenleg is meg tudják oldani, hogy ilyen esetben magyar vagy magyarul tudó szakemberhez kerüljön az illető. Váradon ilyen szempontból nincs gond, mindig akad magyar alkalmazott, aki segít, magyarázta, de más városokban problémát okozhat az új előírás. Gheorghe Carp szerint ha a törvény kötelez, lehetőségeket is kellene biztosítania. Mivel nálunk az orvosokat, egészségügyi dolgozókat versenyvizsgával alkalmazzák, nem pedig interjú vagy sajátos elvárások alapján, mint Nyugaton.
„Ha a kórház vezetése kiír egy versenyvizsgát, és az a kitétel szerepel benne, hogy tudnia kell magyarul, mindenki nekiugrik, mert diszkriminációnak minősül" – hívta fel a figyelmet egy lehetséges akadályra a kórházmenedzser, aki szerint a parlamentnek – ha már ilyen törvényt fogad el – erre is megoldást kell találnia. Nagyváradon, ahol a lakosság 26 százaléka magyar nemzetiségű, több magyar orvos kellene, ezért a honatyáknak azon kellene dolgozniuk, hogy ezek a hazai egészségügyi rendszert válasszák, tette hozzá a váradi megyei sürgősségi kórház menedzsere.
Hiába szabályoznák törvénnyel a számukat, ezután is ugyanannyi magyar orvos lesz, mutatott rá lapunknak egy neve elhallgatását kérő kolozsvári orvos. A gyerekkórház sürgősségi osztályán dolgozó, magyar nemzetiségű szakember kifejtette: a magyar orvosok hiányát mi sem illusztrálja jobban, minthogy a város orvosi egyetemének azon az évfolyamán, amelyen végzett, 400 végzős közül 10 volt magyar és 5 közülük elment külföldre. „Ugyanúgy elmennek, mint a többségiek" – mondta a fiatal orvos, aki szerint a marosvásárhelyi egyetem végzősei körében sem jobb a helyzet.
Úgy vélte, a képviselőház döntése nem megalapozott, hiszen tapasztalata szerint jelenleg is ugyanúgy ellátnak minden egyes beteget, függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszél. A gyakorlat szerint, ha egy magyar beteg nem tud románul, akkor magyar orvoshoz kerül, és amennyiben az illető osztályon nincs magyar szakember, másik osztályról hívnak, és az fordít a beteget vizsgáló kollégájának. Mint mesélte, maga is sokszor fordított már kollégáinak, amikor szükség volt rá.
A kolozsvári orvos szerint a magyar beszéd sokszor amiatt is nehezen alkalmazható a vizsgálat során, mert a magyar orvosok többsége is csak a román szakkifejezéseket ismeri, ráadásul az asszisztensnek vagy a vizsgálatnál asszisztáló rezidenseknek románul kell jeleznie, mi a gond. Ilyenkor „fele apă, fele víz" alapon a gyerekkel, szülővel magyarul, a kollégákkal románul beszél, sürgősségen csak így megoldható, hogy a legrövidebb idő alatt ellássák a beteget, ismertette a gyakorlati akadályokat az orvos. Kifejtette, mindennapi munkája során azt tapasztalja, hogy román kollégái is ugyanúgy ellátják a magyar beteget, mint a románt. Ha vannak ennek ellenkezőjéről tanúskodó esetek – amelyeket szerinte előszeretettel kap fel a politikum –, az az illető orvos jelleméről árulkodik, és nem általánosítható. Az ilyen orvos a román vagy roma nemzetiségű beteggel is ugyanolyan kifogásolható módon bánik, mondta a kolozsvári szakember, hozzátéve, hogy az olaszteleki lány esetében is egy ilyen, sokak által bepanaszolt kollégáról volt szó.
Mint arról beszámoltunk, az olaszteleki Sükei Katika azért került a gyermekkórházba, mert a lábán áthajtott egy busz. A kolozsvári egészségügyi intézményben ügyeletes Ioan Dobrescu orvos kezdettől fogva megalázóan viselkedett vele, majd a szüleivel is, ugyanakkor a családnak segíteni akaró unitárius lelkésszel is gorombán beszélt. Végül elküldte az ellátásra szoruló kislányt a kórházból. Egy évvel korábban, 2015 márciusában a nagyváradi gyermekkórházban történt hasonló esetről számolt be egy édesapa.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)
2017. április 12.
I. Rügy szakmai napot rendeztek pedagógusoknak
Új módszerekkel ismerkedtek
Április 1-jén Kézdivásárhelyen az Értékpont Pedagógiai Műhely és a Bóbita Egyesület szervezésében rendezték meg a Rügy szakmai napot céhes városbeli, sepsiszentgyörgyi, erdővidéki és Hargita megyei pedagógusok, továbbá más szakterületekről érkezett meghívottak részvételével.
Orbán Imola szervező lapunknak elmondta, a szakmai nap célja az volt, hogy a résztvevők a tapasztalati és élmény-tanulás módszereibe betekintést nyerjenek, emellett műhelygyakorlatok révén megismerjék a legújabb módszereket. „A visszajelzések egyértelműen pozitívak, a résztvevők jelezték, végre azt kapták, amire szükségük volt: erős élmény, cselekvésre ösztönző erő, azonnal alkalmazható módszerek sokasága”.
A szervezők ablakot kívántak nyitni azon módszerekre, amelyek a pedagógiai munkát, a nevelő–fejlesztő, segítő tevékenységeket gazdagítják, kiegészítik. „Évek óta dolgozom pedagógusokkal, gyermekcsoportokkal és egy jó csapattal. Képzéseinken több száz oktató vett már részt, folyamatosan vannak felkéréseink és mégis, néha az az érzésem, hogy elakadnak az információk, nem elég erős a kapcsolatunk az iskolákkal. Szeretnénk egy párbeszédet kezdeményezni minél több intézménnyel, hogy képzéseinkbe, valamint az osztályközösségek számára szervezett tréningjeinkbe betekintést nyerjenek, kedvet kapjanak hozzá.”
A szakmai nap szervezésére rövid idő állt a rendelkezésre, a meghirdetett helyek hamar beteltek, és az 55 résztvevő az egésznapos tevékenység alatt négy egymást követő műhelyen vehetett részt. „Azok a pedagógusok, akik munkájuk során szívesen dolgoznak a művészet adta lehetőségekkel, vagy már rég vágynak egy önfeltáró, művészetterápiás képzésre, belekóstolhattak a módszereinkbe jómagam és László Ágnes vezetésével. A művészetterápiás műhelyünk az első képzés beharangozója is, amelyet június végén rendezünk”. A tapasztalati tanulás és a megváltozott pedagógus szerep a legnagyobb gombóc, ezért a résztevők a facilitálás módszereit is megismerhették gyakorlat közelben.
A továbbiakban Prezsmer Boglárka és Benkő Éva A népi játék és drámajáték című könyv bemutatása után drámapedagógiai foglalkozást tartottak, László Ágnes klinikai szakpszichológus terápiás prevenciós program-bemutatót, Horváth Kovács Ádám és Rácz Renáta az Outward Bound Románia részééről kalandpedagógiai foglalkozást, de volt meseterápia-foglalkozás Csavar Mátis Katalinnal és múzeumpedagógia is Dimény Erikával.
„Emellett Deszke Enikő, Demeter Csilla és Szekeres Márta kézdivásárhelyi pedagógus barátaim tartottak három műhelyt érdekes témákban, de volt nyereményjáték is, majd Bartalis Beáta, a Bod Péter tanítóképző diákja, a Bóbita Egyesület animátora tábori táncunkkal mozgatta meg a nagy csapatot. A rügyezést követheti a kibontakozás, színes élményekben tapasztalatokban gazdag tanórák és foglalkozások, majd újabb képzések és események sorozata. Köszönet a támogatóinknak, partnereinknek!”, summázott Orbán Imola.
Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Új módszerekkel ismerkedtek
Április 1-jén Kézdivásárhelyen az Értékpont Pedagógiai Műhely és a Bóbita Egyesület szervezésében rendezték meg a Rügy szakmai napot céhes városbeli, sepsiszentgyörgyi, erdővidéki és Hargita megyei pedagógusok, továbbá más szakterületekről érkezett meghívottak részvételével.
Orbán Imola szervező lapunknak elmondta, a szakmai nap célja az volt, hogy a résztvevők a tapasztalati és élmény-tanulás módszereibe betekintést nyerjenek, emellett műhelygyakorlatok révén megismerjék a legújabb módszereket. „A visszajelzések egyértelműen pozitívak, a résztvevők jelezték, végre azt kapták, amire szükségük volt: erős élmény, cselekvésre ösztönző erő, azonnal alkalmazható módszerek sokasága”.
A szervezők ablakot kívántak nyitni azon módszerekre, amelyek a pedagógiai munkát, a nevelő–fejlesztő, segítő tevékenységeket gazdagítják, kiegészítik. „Évek óta dolgozom pedagógusokkal, gyermekcsoportokkal és egy jó csapattal. Képzéseinken több száz oktató vett már részt, folyamatosan vannak felkéréseink és mégis, néha az az érzésem, hogy elakadnak az információk, nem elég erős a kapcsolatunk az iskolákkal. Szeretnénk egy párbeszédet kezdeményezni minél több intézménnyel, hogy képzéseinkbe, valamint az osztályközösségek számára szervezett tréningjeinkbe betekintést nyerjenek, kedvet kapjanak hozzá.”
A szakmai nap szervezésére rövid idő állt a rendelkezésre, a meghirdetett helyek hamar beteltek, és az 55 résztvevő az egésznapos tevékenység alatt négy egymást követő műhelyen vehetett részt. „Azok a pedagógusok, akik munkájuk során szívesen dolgoznak a művészet adta lehetőségekkel, vagy már rég vágynak egy önfeltáró, művészetterápiás képzésre, belekóstolhattak a módszereinkbe jómagam és László Ágnes vezetésével. A művészetterápiás műhelyünk az első képzés beharangozója is, amelyet június végén rendezünk”. A tapasztalati tanulás és a megváltozott pedagógus szerep a legnagyobb gombóc, ezért a résztevők a facilitálás módszereit is megismerhették gyakorlat közelben.
A továbbiakban Prezsmer Boglárka és Benkő Éva A népi játék és drámajáték című könyv bemutatása után drámapedagógiai foglalkozást tartottak, László Ágnes klinikai szakpszichológus terápiás prevenciós program-bemutatót, Horváth Kovács Ádám és Rácz Renáta az Outward Bound Románia részééről kalandpedagógiai foglalkozást, de volt meseterápia-foglalkozás Csavar Mátis Katalinnal és múzeumpedagógia is Dimény Erikával.
„Emellett Deszke Enikő, Demeter Csilla és Szekeres Márta kézdivásárhelyi pedagógus barátaim tartottak három műhelyt érdekes témákban, de volt nyereményjáték is, majd Bartalis Beáta, a Bod Péter tanítóképző diákja, a Bóbita Egyesület animátora tábori táncunkkal mozgatta meg a nagy csapatot. A rügyezést követheti a kibontakozás, színes élményekben tapasztalatokban gazdag tanórák és foglalkozások, majd újabb képzések és események sorozata. Köszönet a támogatóinknak, partnereinknek!”, summázott Orbán Imola.
Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. április 12.
Válaszolt az Erdély-zászló ügyében a csendőrség
Mint ismeretes, Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Néppárt Kolozs megyei elnöke és Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke petíciót juttatott el Románia belügyminiszteréhez, melyben arra kértek választ, hogy a 2017. március 15-i csendőri intézkedések (az Erdély-zászló ügyében) jogszerűek voltak-e, valamint e szimbólum nyilvános használata illegális-e Romániában? A válaszadás jogát a belügyminisztérium a csendőrségre ruházta át, akik levelükben nem tértek ki az Erdély-zászló használatára, így Soós Sándor megállapította: „amit nem tiltanak, azt szabad", s ezen elvből kiindulva elmondható, hogy Erdély zászlajának használata nem ütközik semmiféle törvénybe. A hatóságok ugyanakkor továbbra is a szervezőkre hivatkoznak a négy személy esetében kirótt büntetések kapcsán. A Néppárt képviselői mind a négy esetben bírósági úton támadták meg a jegyzőkönyveket, s az ügy tisztázása érdekében arra kérik az illetékes hatóságokat, hogy mindkét felet (a szervezőket és a csendőrség érintettjeit is) idézzék be szembesítésre, hogy mihamarabb kiderüljön, mi is történt pontosan az idei kolozsvári nemzeti ünnepen. Közlemény
Erdély.ma
Mint ismeretes, Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Néppárt Kolozs megyei elnöke és Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke petíciót juttatott el Románia belügyminiszteréhez, melyben arra kértek választ, hogy a 2017. március 15-i csendőri intézkedések (az Erdély-zászló ügyében) jogszerűek voltak-e, valamint e szimbólum nyilvános használata illegális-e Romániában? A válaszadás jogát a belügyminisztérium a csendőrségre ruházta át, akik levelükben nem tértek ki az Erdély-zászló használatára, így Soós Sándor megállapította: „amit nem tiltanak, azt szabad", s ezen elvből kiindulva elmondható, hogy Erdély zászlajának használata nem ütközik semmiféle törvénybe. A hatóságok ugyanakkor továbbra is a szervezőkre hivatkoznak a négy személy esetében kirótt büntetések kapcsán. A Néppárt képviselői mind a négy esetben bírósági úton támadták meg a jegyzőkönyveket, s az ügy tisztázása érdekében arra kérik az illetékes hatóságokat, hogy mindkét felet (a szervezőket és a csendőrség érintettjeit is) idézzék be szembesítésre, hogy mihamarabb kiderüljön, mi is történt pontosan az idei kolozsvári nemzeti ünnepen. Közlemény
Erdély.ma
2017. április 13.
...olyan nem jó emlékezni ezekre… (2)
A szocialista rend felforgatója
Incze – született Balázsy – Ilona folytatja visszaemlékezését:
– Édesapámat 1959-ben politikailag elítélték kilenc évre, Marosvásárhelyen volt a tárgyalás. Hogy milyen indokkal? Azt mondták, szimpatizált az 1956-os magyarországi eseményekkel, az „ellenforradalommal”, ahogyan a vádiratban fogalmaztak. Azt is felrótták neki, hogy azt mondta, persze kacagva, menjünk utcaseprőnek, ott legalább diplomás emberek lesznek. Hát ilyen bűnei voltak, és ezeket komolyan gondolták!
Míg a vizsgálati fogságban volt, az ismerősök azt tanácsolták, hogy mondjon le a kisebbik húgomról, mert sem engem, sem a nagyobbik húgomat, Borcsit nem vették fel sehová, és legalább Editke tudjon továbbtanulni. Nem tudtunk beszélni édesapámmal, hogy ezt miért kell megtennie, de ő tudta, miről van szó, és akkor a börtönben megírta a lemondást, románul, mert perfekt beszélt románul. Nagymama akarta, hogy két évet román gimnáziumba járjon, egyébként Zilahon a Wesselényi Kollégiumban érettségizett. Editkét édesapámnak a nővére adoptálta, Sári néném is el volt zárva azelőtt, de nekik nem volt annyi földjük, hogy kiemeljék őket. Nevet adtak neki, de soha, egy percet sem lakott náluk, viszont így tudott érettségizni a Mikóban, majd sikerült elvégeznie Brassóban a hároméves építészeti technikumot. Mind a hárman arra törekedtünk, minél hamarabb legyen valami végzettségünk, hogy dolgozhassunk, mert nagy szegénységben éltünk. Édesanyám az akkor még pirosban álló központi ortodox templom pincéjébe járt almát válogatni, akkor ott volt az aprozár raktárja. Édesapám is csak napszámban dolgozhatott, ő és más kiemeltek, Kaisler Anti bácsi – akivel úgy szólították egymást, hogy kiskomám, jó barátok voltak, eltemetve is egymás mellett vannak a szemerjai temetőben – gazdákhoz járt el kaszálni, de kellett fogadniuk egy embert, mert a kaszát egyikük sem tudta megverni. Olyankor adtak kosztot is nekik, de gyengét, édesapám azt mondta, ha én a napszámosaimnak ilyen kosztot adtam volna, otthagytak volna. Akkor nagyon nehéz idők voltak. A marosvásárhelyi tárgyalásról tömegesen jöttünk ki a törvényszékről, s az egyik egyenruhás tiszt diszkréten mellém jött, és mondta: hölgyem, fellebbezzék meg, hát ez milyen vád? Meg is fellebbeztük, de annyit értünk vele.
(A kolozsvári katonai törvényszék Marosvásárhelyre kihelyezett ülésén 1959. június 24-én hozott 261-es számú ítélet tipikus példája a koncepciós perekben született döntéseknek. Balázsy Károlynak valójában semmi bűne nem volt, ha beszélt is arról munkatársainak – időközben ugyanis tisztviselő lehetett az Autoexpediția állami vállalatnál –, hogyan intézte birtokát, míg el nem kobozták tőle, nem a „szocialista rend felforgatása” érdekében tette: a kommunista hatalom a magyarországi forradalom romániai utórezgéseinek felszámolását követő megtorláskor kihasználta az alkalmat, hogy végleg leszámoljon a kulákoknak nyilvánított, földönfutóvá tett, de még élő egykori nagygazdákkal is. Hogy Balázsy Károly esetét milyen gondosan „előkészítették”, az is bizonyítja, hogy 1958 szeptemberében elbocsátották munkahelyéről, és felvetették az egyházhoz titkárnak – így nem egy munkás, hanem egy „reakciós elem” került a törvényszék elé. Az ítélet egyébként teljes vagyonelkobzásról, valamint ötszáz lejes perköltség megtérítéséről is határoz. Amikor letartóztatták, Balázsy Károly összes vagyona húsz lej volt…)
Borítékban küldünk haza
Peripraván töltötte börtönéveit, olyan rabtársakkal, mint Csiha Kálmán, a későbbi püspök, meg még sokan. Felette az emeletes ágyban egy bukaresti román orvos volt, az mondta: Károly bácsi, ha kiengednek, nehogy zabáljál, mert nagyon sokan meghalnak, amikor hazamennek és jól étkeznek. Hát édesapám nyolcvanöt kilós volt, amikor elvitték, és pár év múlva, amikor Bukarestből kiszállt egy bizottság, negyvennyolc kiló volt. Nagyon sokan meghaltak ott, Peripraván, a Duna-deltánál, mindig azt mondták nekik, „cu plic [te] trimitem acasă” (borítékban küldünk haza, vagyis csak a halálhíre jut haza a rabnak). Egy bizonyos idő után megengedték, hogy csomagot küldjünk, aztán mikor ez a bukaresti bizottság kiszállt, kicsit jobb kosztot kezdtek adni a börtönben nekik.
(Közel három éve raboskodott már Peripraván Balázsy Károly, amikor felesége kegyelmet vagy amnesztiát kérő levelet írt személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtársnak, a Román Népköztársaság államtanácsa elnökének, melyben felvázolja nehéz családi helyzetüket – az akkor 52 éves Balázsy Károlynénak beteg édesanyjáról és három lányáról kellett gondoskodnia, dolgozni nem engedték, csupán a jóindulatú emberek adományából tengődtek –, „ünnepélyes” ígéretet téve, hogy férje többé nem követ el „hasonló megbocsáthatatlan tévedést”, sőt, „tisztességes, hűséges állampolgár lesz”, aki „drága hazánk, Románia Népköztársaság felvirágoztatásáért fog dolgozni”. Az aláírás fölött a kötelező üzenetek: „Éljen a Román Munkáspárt!”, „Éljen a békeharc!” A levelet az akkor kötelező formában írta meg a kétségbeesett asszony – de hiába reménykedett, beadványa hatás nélkül maradt.)
1964. június 22-én engedték ki a börtönből édesapámat, még annyi útiköltséget sem adtak neki, hogy hazáig utazhasson. Brassóban nem volt, amivel jegyet váltania, odament az állomáson a taxisofőrökhöz, s az édesanyám által küldött csomagból próbálta eladni nekik a cukrot, s ami még volt megmaradva. Kérdezték, honnan jön maga, mondja, hogy Peripraváról, hát azok nemhogy elvették volna a cukrot, hanem még több pénzt is adtak, úgyhogy még a többi társának is adott édesapám pénzt, hogy tudjanak továbbutazni.
Amikor a börtönből kikerült, ment a munkaelosztóhoz, ott egy elvtársnő azt mondta neki, magát sehova nem fogják felvenni, esetleg kocsimosónak. Egy darabig ott dolgozott, abban a hidegben, akkor még a kocsimosás nem ilyen elegáns volt, mint most, és édesapám nagyon legyengült a börtönben. Azután nem tudom, melyik elvtárs jóvoltából meg kedvességéből, mert köztük is voltak rendes emberek, sikerült elhelyezkednie a szállítási vállalatnál, papírmunkát végzett és ellenőrizte, hogy felrakták-e vagy lepakolták-e az árut.
Epilógus Érszentkirályon a szülői ház? A kommunizmus idején óvoda, tejcsarnok működött ott, egy időben kollektívszékház volt, és raktár. A csűrben tárolták a dohányt, azt aztán teljesen lebontották. Négy hektár volt a kert, gyümölcsfákkal, dísznövényekkel, azt is tönkretették, mind kivágták és eltüzelték, talán csak pár szilvafa maradt meg. Ahhoz a néhány évhez, amire visszaemlékszem gyermekkoromból, nagyon kedves emlékek fűznek, az szép volt, de aztán a leánykorunk, az szomorú és borzasztó, nem kívánom senkinek.
A házat aztán visszaadták, és valamennyit a földből is. Van egy olyan földrész a határban, amelyet a régebbi románok Tagu lui domnu Palco, a magyarok Palkó úr tagjának neveztek, édesapámat szólították így a faluban. Persze, a visszaszolgáltatáskor ezt a jó földet nem nekünk adták vissza, kiosztották idegeneknek.
A házat egy német bárónő vette meg. Azt mondta, amikor felújítják, meghívnak majd. De nem tudták felújítani, a kollektív idejében olyan vegyszereket tettek be, hogy nem tudták semmivel sem semlegesíteni, a macska megdöglött odabenn. Úgyhogy le kellett bontaniuk. Az Úristen megáldott bennünket, a húgomékat is, és édesapámékat is, még a börtönről is olyan jól mesélt, amikor megrúgták, hogy menjen gyorsabban a talicskával, édesapám azt is úgy adta elő, hogy a húgom azt mondta, édesapám, aki téged meghallgat, azt mondja, neked jó dolgod volt a börtönben. Dacára annak a sok hercehurcának, megaláztatásnak, érdekes módon mégsem voltunk elkeseredve. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy belül nem fájt, de azért… Az Úristen megsegített, én mindig csak ezt mondom. Mert én nagyon jól tudom, mit jelent az, hogy nincs és nem lehet.
Most, életem alkonyán gyakran eszembe jut a Bibliából József története: „Ti gonoszt gondoltatok én ellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani…” (I. Móz. 50:20) Így gondolok a múltra és a jövendőre egyaránt.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A szocialista rend felforgatója
Incze – született Balázsy – Ilona folytatja visszaemlékezését:
– Édesapámat 1959-ben politikailag elítélték kilenc évre, Marosvásárhelyen volt a tárgyalás. Hogy milyen indokkal? Azt mondták, szimpatizált az 1956-os magyarországi eseményekkel, az „ellenforradalommal”, ahogyan a vádiratban fogalmaztak. Azt is felrótták neki, hogy azt mondta, persze kacagva, menjünk utcaseprőnek, ott legalább diplomás emberek lesznek. Hát ilyen bűnei voltak, és ezeket komolyan gondolták!
Míg a vizsgálati fogságban volt, az ismerősök azt tanácsolták, hogy mondjon le a kisebbik húgomról, mert sem engem, sem a nagyobbik húgomat, Borcsit nem vették fel sehová, és legalább Editke tudjon továbbtanulni. Nem tudtunk beszélni édesapámmal, hogy ezt miért kell megtennie, de ő tudta, miről van szó, és akkor a börtönben megírta a lemondást, románul, mert perfekt beszélt románul. Nagymama akarta, hogy két évet román gimnáziumba járjon, egyébként Zilahon a Wesselényi Kollégiumban érettségizett. Editkét édesapámnak a nővére adoptálta, Sári néném is el volt zárva azelőtt, de nekik nem volt annyi földjük, hogy kiemeljék őket. Nevet adtak neki, de soha, egy percet sem lakott náluk, viszont így tudott érettségizni a Mikóban, majd sikerült elvégeznie Brassóban a hároméves építészeti technikumot. Mind a hárman arra törekedtünk, minél hamarabb legyen valami végzettségünk, hogy dolgozhassunk, mert nagy szegénységben éltünk. Édesanyám az akkor még pirosban álló központi ortodox templom pincéjébe járt almát válogatni, akkor ott volt az aprozár raktárja. Édesapám is csak napszámban dolgozhatott, ő és más kiemeltek, Kaisler Anti bácsi – akivel úgy szólították egymást, hogy kiskomám, jó barátok voltak, eltemetve is egymás mellett vannak a szemerjai temetőben – gazdákhoz járt el kaszálni, de kellett fogadniuk egy embert, mert a kaszát egyikük sem tudta megverni. Olyankor adtak kosztot is nekik, de gyengét, édesapám azt mondta, ha én a napszámosaimnak ilyen kosztot adtam volna, otthagytak volna. Akkor nagyon nehéz idők voltak. A marosvásárhelyi tárgyalásról tömegesen jöttünk ki a törvényszékről, s az egyik egyenruhás tiszt diszkréten mellém jött, és mondta: hölgyem, fellebbezzék meg, hát ez milyen vád? Meg is fellebbeztük, de annyit értünk vele.
(A kolozsvári katonai törvényszék Marosvásárhelyre kihelyezett ülésén 1959. június 24-én hozott 261-es számú ítélet tipikus példája a koncepciós perekben született döntéseknek. Balázsy Károlynak valójában semmi bűne nem volt, ha beszélt is arról munkatársainak – időközben ugyanis tisztviselő lehetett az Autoexpediția állami vállalatnál –, hogyan intézte birtokát, míg el nem kobozták tőle, nem a „szocialista rend felforgatása” érdekében tette: a kommunista hatalom a magyarországi forradalom romániai utórezgéseinek felszámolását követő megtorláskor kihasználta az alkalmat, hogy végleg leszámoljon a kulákoknak nyilvánított, földönfutóvá tett, de még élő egykori nagygazdákkal is. Hogy Balázsy Károly esetét milyen gondosan „előkészítették”, az is bizonyítja, hogy 1958 szeptemberében elbocsátották munkahelyéről, és felvetették az egyházhoz titkárnak – így nem egy munkás, hanem egy „reakciós elem” került a törvényszék elé. Az ítélet egyébként teljes vagyonelkobzásról, valamint ötszáz lejes perköltség megtérítéséről is határoz. Amikor letartóztatták, Balázsy Károly összes vagyona húsz lej volt…)
Borítékban küldünk haza
Peripraván töltötte börtönéveit, olyan rabtársakkal, mint Csiha Kálmán, a későbbi püspök, meg még sokan. Felette az emeletes ágyban egy bukaresti román orvos volt, az mondta: Károly bácsi, ha kiengednek, nehogy zabáljál, mert nagyon sokan meghalnak, amikor hazamennek és jól étkeznek. Hát édesapám nyolcvanöt kilós volt, amikor elvitték, és pár év múlva, amikor Bukarestből kiszállt egy bizottság, negyvennyolc kiló volt. Nagyon sokan meghaltak ott, Peripraván, a Duna-deltánál, mindig azt mondták nekik, „cu plic [te] trimitem acasă” (borítékban küldünk haza, vagyis csak a halálhíre jut haza a rabnak). Egy bizonyos idő után megengedték, hogy csomagot küldjünk, aztán mikor ez a bukaresti bizottság kiszállt, kicsit jobb kosztot kezdtek adni a börtönben nekik.
(Közel három éve raboskodott már Peripraván Balázsy Károly, amikor felesége kegyelmet vagy amnesztiát kérő levelet írt személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtársnak, a Román Népköztársaság államtanácsa elnökének, melyben felvázolja nehéz családi helyzetüket – az akkor 52 éves Balázsy Károlynénak beteg édesanyjáról és három lányáról kellett gondoskodnia, dolgozni nem engedték, csupán a jóindulatú emberek adományából tengődtek –, „ünnepélyes” ígéretet téve, hogy férje többé nem követ el „hasonló megbocsáthatatlan tévedést”, sőt, „tisztességes, hűséges állampolgár lesz”, aki „drága hazánk, Románia Népköztársaság felvirágoztatásáért fog dolgozni”. Az aláírás fölött a kötelező üzenetek: „Éljen a Román Munkáspárt!”, „Éljen a békeharc!” A levelet az akkor kötelező formában írta meg a kétségbeesett asszony – de hiába reménykedett, beadványa hatás nélkül maradt.)
1964. június 22-én engedték ki a börtönből édesapámat, még annyi útiköltséget sem adtak neki, hogy hazáig utazhasson. Brassóban nem volt, amivel jegyet váltania, odament az állomáson a taxisofőrökhöz, s az édesanyám által küldött csomagból próbálta eladni nekik a cukrot, s ami még volt megmaradva. Kérdezték, honnan jön maga, mondja, hogy Peripraváról, hát azok nemhogy elvették volna a cukrot, hanem még több pénzt is adtak, úgyhogy még a többi társának is adott édesapám pénzt, hogy tudjanak továbbutazni.
Amikor a börtönből kikerült, ment a munkaelosztóhoz, ott egy elvtársnő azt mondta neki, magát sehova nem fogják felvenni, esetleg kocsimosónak. Egy darabig ott dolgozott, abban a hidegben, akkor még a kocsimosás nem ilyen elegáns volt, mint most, és édesapám nagyon legyengült a börtönben. Azután nem tudom, melyik elvtárs jóvoltából meg kedvességéből, mert köztük is voltak rendes emberek, sikerült elhelyezkednie a szállítási vállalatnál, papírmunkát végzett és ellenőrizte, hogy felrakták-e vagy lepakolták-e az árut.
Epilógus Érszentkirályon a szülői ház? A kommunizmus idején óvoda, tejcsarnok működött ott, egy időben kollektívszékház volt, és raktár. A csűrben tárolták a dohányt, azt aztán teljesen lebontották. Négy hektár volt a kert, gyümölcsfákkal, dísznövényekkel, azt is tönkretették, mind kivágták és eltüzelték, talán csak pár szilvafa maradt meg. Ahhoz a néhány évhez, amire visszaemlékszem gyermekkoromból, nagyon kedves emlékek fűznek, az szép volt, de aztán a leánykorunk, az szomorú és borzasztó, nem kívánom senkinek.
A házat aztán visszaadták, és valamennyit a földből is. Van egy olyan földrész a határban, amelyet a régebbi románok Tagu lui domnu Palco, a magyarok Palkó úr tagjának neveztek, édesapámat szólították így a faluban. Persze, a visszaszolgáltatáskor ezt a jó földet nem nekünk adták vissza, kiosztották idegeneknek.
A házat egy német bárónő vette meg. Azt mondta, amikor felújítják, meghívnak majd. De nem tudták felújítani, a kollektív idejében olyan vegyszereket tettek be, hogy nem tudták semmivel sem semlegesíteni, a macska megdöglött odabenn. Úgyhogy le kellett bontaniuk. Az Úristen megáldott bennünket, a húgomékat is, és édesapámékat is, még a börtönről is olyan jól mesélt, amikor megrúgták, hogy menjen gyorsabban a talicskával, édesapám azt is úgy adta elő, hogy a húgom azt mondta, édesapám, aki téged meghallgat, azt mondja, neked jó dolgod volt a börtönben. Dacára annak a sok hercehurcának, megaláztatásnak, érdekes módon mégsem voltunk elkeseredve. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy belül nem fájt, de azért… Az Úristen megsegített, én mindig csak ezt mondom. Mert én nagyon jól tudom, mit jelent az, hogy nincs és nem lehet.
Most, életem alkonyán gyakran eszembe jut a Bibliából József története: „Ti gonoszt gondoltatok én ellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani…” (I. Móz. 50:20) Így gondolok a múltra és a jövendőre egyaránt.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. április 13.
Sorok a határon
A határellenőrzések miatti várakozási idő lerövidítését szolgáló intézkedésekre utasította Carmen Dan belügyminisztert tegnap Sorin Grindeanu kormányfő, aki elégedetlenségét fejezte ki amiatt, hogy túl sokat kell várakozni a határnál.
A belügyminiszter tárgyaljon a magyar és a bolgár hatósággal – a nagylaki mellett a giurgiui határátkelő is kritikus pont –, és találjanak megoldásokat, mert a következő napokban, a húsvétra hazatérő vendégmunkások miatt jelentős forgalomnövekedés várható. Románia április elejétől szigorította a határellenőrzést valamennyi határátkelőjén az EU tavaly elfogadott, most életbe lépő új schengeni határellenőrzési kódexe alapján. Így az unióban szabad mozgási joggal rendelkező polgárok úti okmányait is ellenőrizni kell mind belépéskor, mind kilépéskor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A határellenőrzések miatti várakozási idő lerövidítését szolgáló intézkedésekre utasította Carmen Dan belügyminisztert tegnap Sorin Grindeanu kormányfő, aki elégedetlenségét fejezte ki amiatt, hogy túl sokat kell várakozni a határnál.
A belügyminiszter tárgyaljon a magyar és a bolgár hatósággal – a nagylaki mellett a giurgiui határátkelő is kritikus pont –, és találjanak megoldásokat, mert a következő napokban, a húsvétra hazatérő vendégmunkások miatt jelentős forgalomnövekedés várható. Románia április elejétől szigorította a határellenőrzést valamennyi határátkelőjén az EU tavaly elfogadott, most életbe lépő új schengeni határellenőrzési kódexe alapján. Így az unióban szabad mozgási joggal rendelkező polgárok úti okmányait is ellenőrizni kell mind belépéskor, mind kilépéskor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. április 13.
Bemutatták Matekovits Mihály kötetét Csöndes dicséretek a költészet napján
Kedden délután, a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében telt ház előtt mutatták be Matekovits Mihály ny. matematikatanár Csöndes dicséretek c. könyvét. A kötetben a szerző által több mint négy évtizedes pedagógiai munkája során elmondott, leírt laudációkat találja meg az olvasó, olyan munkatársakhoz, kedves ismerősökhöz írt köszöntéseket, akik áldozatos munkájukkal egy életen keresztül szolgálták az aradi és az Arad megyei magyarságot.
Az Irodalmi Jelen Könyvek kiadásában megjelent kötet bemutatása egybeesett a költészet napjával. Az ünnepi hangulatú eseményt a Kölcsey Egyesület alelnöke, Fekete Károly nyitotta meg, mondván, a kötetbe foglalt köszöntések mindegyike főhajtás azok előtt, akik magunk és gyermekeink erkölcsi értékeit csiszolták, emberségre, tisztességre, becsületre tanítottak, és igyekeztek segíteni eligazodni korunk értékei és értéktelenségei között. A könyv szereplői egész munkásságuk során azon fáradoztak, hogy embertársaikra figyelő, érzékeny lelkületű embereket faragjanak tanítványaikból. A kötetből visszaköszönő szereplők egy része kedden a közönség soraiban foglalt helyet, mások már nincsenek közöttünk. Az ő tiszteletükre az eseményre meghívott Fall Ilona, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház színművésze az Ave Mariával emelte a rendezvény hangulatát.
Az egyesület alelnöke és a színművész Magyari Lajos Csoma Sándor naplója c. versével – aminek egy részlete a kötet bevezető mottója – adózott a költészet napjának. A zenei aláfestést a Miltaller–Miscovici duó, valamint, nem utolsó sorban Silvestru Gavriloaie hegedűművész (az aradi zenelíceum tanára) biztosította.
Több mint nyolcvan személyről esik szó a kötetben, köztük pedagógusok, egyházi szereplők, illetve más területen tevékenykedő emberek. A könyv továbbá tartalmazza azokat a laudációkat is, melyek táblaavatásokkor hangzottak el. A szerző egy matematikushoz illő pontossággal tűntette fel, hogy a köszöntéseket mikor, hol, milyen alkalmakkor mondták. S, hogy miért éppen a „Csöndes dicséretek” cím? Mert a szövegek rendszerint ünnepélyes, lényegében csöndes keretek között hangzottak el, nagy tisztelettel. A kötet bevezető mottójaként olvasható Magyari Lajos-verset a szerző nem véletlenül választotta, úgy véli, a maga területén minden általa vagy mások által laudált személy egy-egy Csoma Sándor, aki „itt, mellettünk, velünk, értünk teszi meg a százezer lépést”. Egyébként a könyv hátlapján szereplő Ady-idézet is a kötet szereplőihez kapcsolódik.
Matekovits Mihály zárásként elmondta, a könyvet azért tette közzé, hogy a szereplők gyermekei, unokái, tanítványai is elolvashassák, megismerhessék, kik egyengették annak idején útjukat.
A kötet borítója Siska-Szabó Hajnalka festőművész keze munkáját dicséri, az olvasószerkesztői feladatot Szabó J. László tanár, a technikai szerkesztést Veres Rudolf vállalta el. A könyvben szereplő fényképeket Kurunczi Ferenc, Matekovits Alpár, a Nyugati Jelen és a köszöntöttek hozzátartozói jóvoltából ékelték a szövegek közé.
Sólya Emília / Nyugati Jelen (Arad)
Kedden délután, a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében telt ház előtt mutatták be Matekovits Mihály ny. matematikatanár Csöndes dicséretek c. könyvét. A kötetben a szerző által több mint négy évtizedes pedagógiai munkája során elmondott, leírt laudációkat találja meg az olvasó, olyan munkatársakhoz, kedves ismerősökhöz írt köszöntéseket, akik áldozatos munkájukkal egy életen keresztül szolgálták az aradi és az Arad megyei magyarságot.
Az Irodalmi Jelen Könyvek kiadásában megjelent kötet bemutatása egybeesett a költészet napjával. Az ünnepi hangulatú eseményt a Kölcsey Egyesület alelnöke, Fekete Károly nyitotta meg, mondván, a kötetbe foglalt köszöntések mindegyike főhajtás azok előtt, akik magunk és gyermekeink erkölcsi értékeit csiszolták, emberségre, tisztességre, becsületre tanítottak, és igyekeztek segíteni eligazodni korunk értékei és értéktelenségei között. A könyv szereplői egész munkásságuk során azon fáradoztak, hogy embertársaikra figyelő, érzékeny lelkületű embereket faragjanak tanítványaikból. A kötetből visszaköszönő szereplők egy része kedden a közönség soraiban foglalt helyet, mások már nincsenek közöttünk. Az ő tiszteletükre az eseményre meghívott Fall Ilona, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház színművésze az Ave Mariával emelte a rendezvény hangulatát.
Az egyesület alelnöke és a színművész Magyari Lajos Csoma Sándor naplója c. versével – aminek egy részlete a kötet bevezető mottója – adózott a költészet napjának. A zenei aláfestést a Miltaller–Miscovici duó, valamint, nem utolsó sorban Silvestru Gavriloaie hegedűművész (az aradi zenelíceum tanára) biztosította.
Több mint nyolcvan személyről esik szó a kötetben, köztük pedagógusok, egyházi szereplők, illetve más területen tevékenykedő emberek. A könyv továbbá tartalmazza azokat a laudációkat is, melyek táblaavatásokkor hangzottak el. A szerző egy matematikushoz illő pontossággal tűntette fel, hogy a köszöntéseket mikor, hol, milyen alkalmakkor mondták. S, hogy miért éppen a „Csöndes dicséretek” cím? Mert a szövegek rendszerint ünnepélyes, lényegében csöndes keretek között hangzottak el, nagy tisztelettel. A kötet bevezető mottójaként olvasható Magyari Lajos-verset a szerző nem véletlenül választotta, úgy véli, a maga területén minden általa vagy mások által laudált személy egy-egy Csoma Sándor, aki „itt, mellettünk, velünk, értünk teszi meg a százezer lépést”. Egyébként a könyv hátlapján szereplő Ady-idézet is a kötet szereplőihez kapcsolódik.
Matekovits Mihály zárásként elmondta, a könyvet azért tette közzé, hogy a szereplők gyermekei, unokái, tanítványai is elolvashassák, megismerhessék, kik egyengették annak idején útjukat.
A kötet borítója Siska-Szabó Hajnalka festőművész keze munkáját dicséri, az olvasószerkesztői feladatot Szabó J. László tanár, a technikai szerkesztést Veres Rudolf vállalta el. A könyvben szereplő fényképeket Kurunczi Ferenc, Matekovits Alpár, a Nyugati Jelen és a köszöntöttek hozzátartozói jóvoltából ékelték a szövegek közé.
Sólya Emília / Nyugati Jelen (Arad)