Az özvegyek mint hősök
A sepsiszentgyörgyi Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja idén kiemelt kulturális rendezvénysorozattal tiszteleg az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emléke előtt, melynek részeként tegnap délután a Szabadság téren tartották a Carola Egyesület által kezdeményezett Hátrahagyottak emlékezete című rendkívüli kültéri tárlat megnyitóját. A kiállítás a szabadságharc aradi mártírjai után maradt özvegyek sorsával foglalkozik.
Az érdeklődőket Szebeni Zsuzsa, az intézet vezetője köszöntötte, aki elmondta, azért nagy öröm számára ez a kiállítás, mert a forradalom azon résztvevőinek állít emléket – honleányoknak és gyermekeknek –, akikről gyakran megfeledkezünk.
Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa részéről Kőrösi Viktor Dávid konzul szólt az egybegyűltekhez, aki szerint a bemutatott életutak két dologra tanítanak meg bennünket: arra, hogy meg kell becsülnünk a családunkat, szeretteinket – ugyanis csak rajtuk keresztül kaphatunk erőt a hétköznapok küzdelmeihez –, és arra, hogy a szülőföld és a szabadság védelméhez, a szimbólumainkért, anyanyelvünkért való kiálláshoz nélkülözhetetlenül fontos a honleányok életéből is sugárzó bátorság. A család és a nemzet elválaszthatatlan egymástól, mondta a konzul, „a család jóléte egyben a nemzet jóléte, prosperáló család nélkül nincs prosperáló nemzet, de egyén sem” – fogalmazott.
Kőrösi Viktor Dávid konzul után Molnár-Bánffy Kata, a kiállítás ötletgazdája és támogatója szólalt fel, beszámolt arról, hogy a történészek, fotósok, grafikusok munkájának közreműködése nyomán létrejött kiállítást 2015. október 6-án mutatták be először Budapesten a honvédelmi minisztérium felkérésére. Mint elmesélte, amikor a felkérés érkezett, már régen foglalkoztatta a történelem női szemmel való láttatása, de nagyon nehéz volt az özvegyek mint hősök koncepciójának az elfogadtatása a megbízókkal. Az ötletgazda a kiállítást létrehozó Carola Egyesületet is bemutatta röviden a közönségnek, mely egyesület Bornemiszáné Szilvássy Karoláról, Bánffy Miklós múzsájáról kapta a nevét, és amelynek tagjai között olyan „talpraesett nők” vannak, mint Szebeni Zsuzsa, Ugron Zsolna vagy Gergely Erzsébet, a Házsongárdi temető őrangyala. Mint mondta, az aradi hősök mellett igazi nagy formátumú nőket találtak, akik kivétel nélkül mindnyájan érdemesek arra, hogy az utókor emléket állítson nekik. A vértanúkból tizenegy volt nős, ennek a tizenegy nőnek az életútját mutatják be a rövid szövegek, melyek Hernádi Zsolt történész munkáját dicsérik.
A téren látható forgó pilonokon modellek személyesítik meg a nőket, akiket egyik oldalon életük teljében, díszruhában, a másik oldalon pedig gyászruhában, már özvegyként láthatunk. Azokról a honleányokról, akikről nem készültek fotók, a háttérben látható nagy közös pannón olvashatnak az érdeklődők. Az életutakat bemutató szövegekből kiderül, hogy a forradalom után mindegyik özvegy és gyerekeik is életük végéig hordozták férjük, vőlegényük, édesapjuk tragédiájának lelki és fizikai terheit, sokszor a legnehezebb körülmények között.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mikó Imre jogvédő szolgálat: Veszélyben a gyülekezési jogunk
A romániai magyarok gyülekezési joga került veszélybe azzal, hogy Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester megtiltotta a felvonulást a székely szabadság napján, március 10-én – tudatja a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat e heti hírlevele, amely a kisebbségi szimbólumok használatának betiltásáról – a székely zászló eltávolítását kimondó bírósági ítéletekről – is beszámol.
A hírlevél feleleveníti: a székely szabadság napjára tervezett megemlékezésről és felvonulásról a szervező SZNT előzőleg egyeztetett a rendőrséggel, amely a prefektúrával együtt jóváhagyta a rendezvényt, Marosvásárhely Polgármesteri Hivatala azonban ugyanakkor sajtóközleményben tudatta, hogy csak a megemlékezést engedélyezi. Ez történt az előző években is, noha a 2016-os és 2017-es felvonulást majdnem egy évvel előre bejelentették; akkor ezt a városháza nem vette tudomásul, és nem a törvény szerinti 48 órán belül, hanem a rendezvény előtt tiltotta be a székelyek önrendelkezését követelő menetet. A hírlevél emlékeztet Dorin Florea más magyarellenes megnyilvánulásaira is (a magyar feliratok elleni harcára), és leszögezi: az emberek gyülekezési jogát nem lehet és nem szabad feltételekhez kötni egy adott megmozdulás céljának függvényében, hiszen ez diszkriminációhoz vezethet.
A jogvédő szolgálat a legújabb zászlóperre is felhívja a figyelmet: a brassói ítélőtábla döntése értelmében a megyei tanács gyűlésterméből el kell távolítani az adományba kapott székely zászlót, és ez már a sokadik olyan döntés, amely azt jelzi, hogy a romániai hatóságok kettős mércével mérnek. Noha Románia alkotmánya szavatolja az állampolgárok identitáshoz való jogát, Székelyföld elismerése és a székely jelképek használata problémás, megoldatlan kérdés.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egyed Ákos: Berde Mózsa, az önvédelmi harc szellemi vezetője
Mi történt Háromszéken az agyagfalvi gyűléstől az önvédelem elhatározásáig? Ezzel a kérdéssel azért is foglalkoznunk kell, mivel mind az irodalmi feldolgozások, mind a tudományos igényű munkák hallgatnak róla. E hallgatás oka a források hiánya, s nem valami szándékosság, de végül is a dolgok nem ismerése megbosszulta magát: a szerzők nem láthatták és nem láttathatták valóságos fejlődésében az önvédelmi háború kibontakozását, ez pedig a véletlenek, a szubjektív tényezők túlértékeléséhez vezetett. Csodát láttak ott is, akkor is, ahol és amikor tudatos szervezőmunka és cselekvés vitte előre a dolgokat.
Lelkesültség, hősiesség, virtus
Természetesen, mint minden igazságos háborúban, Háromszék önvédelmi harcában is nagyon nagy szerepe volt a lelkesültségnek, a hősiességnek és a virtusnak. Ebben a forradalmi harcban – s nem csak ebben – a ráció és lélek, a körültekintő józanság és forradalmi lelkesültség, az önkéntes áldozatvállalás, a kellőképpen érvényesített hatalmi erély, az őstehetség géniusza és a szakmai tudás, a hősies egyéni bravúr és az egész közösség elszánt helytállása egymást egészítette ki, és ez volt a siker titka is. S látnunk kell, hogy mindez a hónapok óta érlelődő társadalmi összefogásban talált megfelelő erőre, s egyetlen nagy célban jelölte meg létjogosultságát: a szülőföld és a forradalmi eredmények védelme a császári Habsburg-hatalommal szemben. De térjünk vissza az események elemzéséhez.
Mielőtt Háromszék vezetői az agyagfalvi nemzetgyűlésbe elindultak, ideiglenes széki tisztséget neveztek ki, amely Gidófalvi János széki jegyzőből, Pap Mihály nyugalmazott hátőri őrnagyból állt; előbbi a főkirálybíró, utóbbi a katonai főparancsnok tisztét töltötte be. Ez a vezetőség állandó kapcsolatban állt az agyagfalvi gyűléssel, s annak határozatai szellemében gyors és megfelelő intézkedéseket hozott. Különösen fontosnak tartjuk az október 19-i rendelkezést, amely felszólította a helységek „minden fegyvert vagy bármilyen védeszközt fogható” népét: legyen készen az ellenséges támadás visszaverésére. Október 20-án már sor került a tartalék fegyverek kiosztására. Mindezek nyomán megmozdult a szék társadalma; az otthon maradt nemzetőrök vidékenként nagyobb központokba gyűltek össze, s fegyvergyakorlatokat végeztek. Ebből az időszakból elsősorban Pap Mihály tűnt ki, mert – amint Orbán Balázs írja – főként az ő kiáltványai és beszédei tudatosították a veszélyt s lelkesítették fel a népet. Egyéni életpályája jól példázza, hogyan lett a megváltozott körülmények hatására a 65 éves volt császári tisztből forradalmár, szabadságharcos. Vészjelzővé vált Puchner tábornok október 19-i, Háromszék vezetőihez intézett sürgönye is, amely bejelenti: hír szerint Havasalföldön 40 000 főből és 80 ágyúból álló cári hadsereg állomásozik. Következésképpen, amikor október 23-án Berde Mózsa (a szerző Berde Mózest használ – szerk. megj.), Horváth Albert és Demeter József, Sepsiszentgyörgy főbírája visszaérkezett Agyagfalváról, s átvette az ügyek intézését, nem egy félelemtől megdermedt társadalmat talált, hanem egy mozgásban, forrongásban levő közösséget. Az említett vezetők nem csökkentették, hanem fokozták az előkészületeket.
Központi kormány alakul
A teendők összehangolása érdekében október végén megalakult Sepsiszentgyörgyön Berde Mózsa vezetésével, Nagy Imre és Demeter József részvételével a háromtagú központi kormány. Nagy Imre katonai főparancsnoki tisztet kapott, Demeter József élelmezési biztos lett. Mivel a vezetésben teljes mértékben Berde Mózsa politikája érvényesült, lássuk, mi volt a jellemzője ennek. Említettük, hogy Háromszéken az agyagfalvi gyűlés előkészületeit ő irányította, s kiemelkedő, vezető szerepet vitt Agyagfalván is. Ott a leghatározottabban szembefordult Berzenczey elgondolásával, amelyet felelőtlennek tartott. Meg szerette volna akadályozni a székely katonai tábor kiindulását; ezt ugyan nem sikerült elérnie, viszont nem vállalt szerepet a táborozásban; hazasietett Háromszékre. Ha minderre a népe iránti szolidaritás hiánya vagy a félelem késztette volna, a történész akkor sem térhetne napirendre személye fölött. Csakhogy a kérdés sokkal bonyolultabb; Berde híve volt, és az is maradt, az önvédelmi harcnak, amelynek ügyét 1848-ban hűséggel és felelősséggel szolgálta. Berde október 23-án érkezett vissza. Demeter József országgyűlési képviselő és kormánybiztos, valamint Horváth Albert főkirálybíró hazaérkezésük után nyomban újabb intézkedéseket hoztak a szék biztonságának növeléséért. Mindenekelőtt küldöttséget alakítottak, s az Horváth Albert vezetésével Brassóba indult, hogy a szászok vezetőivel s természetesen a Főhadikormány (gyakran nevezték így is a General Commandót) képviselőjével a békés megegyezés lehetőségéről tárgyaljanak. A küldöttség menesztése azért volt annyira sietős, mert friss hír érkezett a szász és román felkelők támadási szándékáról. A másik intézkedés katonai jellegű volt, amelyről már október 24-én értesítették Vay főkormánybiztost, akinek ezeket írta Berde: ,,Mindent elkövetünk arra, éjjel-nappal lankadatlan fáradozván, hogy a személy- és vagyonbátorság és törvényeink iránti tisztelet fenntartassék. E végre már honnmaradott férfiainkat rendezni és a kezükbe(n) lévő kevés fegyverrel és láncsákkal gyakoroltatni megrendelők. És azt hiszem, hogyha ezen erőt elrendelhetjük, egy derék kis seregünk lesz, mely elébe álland kétszer akkora erőnek is, mint maga.”
„A késedelem halál”
Berdét és társait az agyagfalvi nemzetgyűlés lelkes és bizakodó szelleme: bátorság és elszántság vezette. „Gyáván elvesznünk nem szabad – írta Berde –, ezért csak fegyvert, pénzt és munitiot kell előteremtenünk. (…) Népünk el van szánva. Azokat állítom, ha szükség, sorba, kik az ausztriai császárért a francia háború alatt becsülettel, de elismerés és hála nélkül küzdöttek. A késedelem halál. Méltóztassék jelen tudósításomat, ha szükségesnek itélendi, Pestre a minisztériumnak megküldeni.” Lelkesedéssel és bátorsággal dolgozott és segítette a felkészülést az önvédelemre Demeter József kormánybiztos is. (…)
Berde Mózsa fő politikai koncepciója az volt, hogy minden erőt a császári csapatok elleni védelemre kell összpontosítani.
Ilyenformán az önvédelmi harc társadalmi tömegalapját az egész nép alkotta; ezt minden idézetnél s részadatnál jobban bizonyítják a tények: november utolsó napjaiban és decemberben 10–12 ezer ember állt fegyverben a szék határainál, s ha kellett, harcolt a császáriak ellen. S emellett a nép állította elő, nagyrészt a maga erején, az élelmet és ruházatot, a hadianyagot, biztosította a szállítást, az összeköttetést a vezetők és a falvak, a haderő és a front mögötti területek között. (…)
Viszont Berde olyan időben lett Háromszék politikai vezetője, amikor politikai felfogása, említett személyi kapcsolatai s egyéni tulajdonságai mind jól érvényesültek. Hogy rendkívüli szolgálatokat tehetett a szabadságharc ügyének, részben a körülményeknek tudható be. Röviden szólva: 1848 őszén a feladatok e kis társadalom belső kohéziójának erősítését, az osztályok szövetségét tették szükségessé, s éppen ezt szolgálta Berde. Személye addig volt nélkülözhetetlenül hasznos, amíg a szövetséget képes volt biztosítani. Amint látni fogjuk, amikor az egységben felütötte fejét a zavar, Berde is megingott.
Katonanépemet segíteni
Berde politikai programjának kialakulását nagymértékben befolyásolta családi öröksége. A háromszéki Laborfalváról származott; családja az elmúlt századokban lófő rangú volt, de később gyalogkatonai státusba süllyedt. Apját – s ez igen lényeges volt a fiatal Berde fejlődése szempontjából – a 2. székely gyalogezred kormánya erőszakkal vette ki a székelyudvarhelyi gimnáziumból, s akadályozta meg örökre (akárcsak, mint láttuk, Gábor Áront) iskolai tanulmányainak folytatásában. Az apa a reformmozgalmak idején petíciós mozgalmat szervez a határőri intézmény megváltoztatásáért, de eredménytelenül. Az ifjú Berdének szerencsésebben indult a pályája, mert sikerült a határőri keretekből kitörnie, de meg kellett fogadnia, hogy utódai visszatérnek oda; erre ugyan nem került sor, mert a történelem közben elseperte a katonáskodásnak ezt a feudális formáját, de Berdének tanulságként szolgált apja és saját tapasztalata. 1848 tavaszán mint a székely határőri rend képviselője kapcsolódik be a forradalomba; népszerűségéről e réteg szemében több forrás megemlékezik. Mint rövid börtönnaplójában vallja: „1848 márciusa, amikor a politikai körülmények 8 éves pályámról leszorítottak, és Háromszék követjévé választatám, anélkül hogy kerestem volna; azon hitben, mintha mostan lenne ideje rabigába görbesztett székely katonanépem segíteni és a százados jármát szétrombolni; és azon meggyőződésben, hogy nekem jutand a szerencse hozzájuk azon örvendetes üzenettel hazatérni szabadok vagytok, vége szolgaságtoknak, elvállaltam...” Hogy ezt a fogadalmat nem utólag találták ki, a tények bizonyítják: mind a kolozsvári, mind a pesti országgyűlésen következetesen kérte a Habsburg-érdekek védelméért létrehozott s a madéfalvi események által a székelység szemében eleve kompromittált határőri intézmény megszüntetését. Több főnemesi képviselővel hadakozva, akik az adott körülmények miatt ellenezték a székelység e jogos követelésének teljesítését, kijelentette: a székelység „magára nézve kivételt nem kíván, ő alkotmányellenes, igazságtalan, szerénytelen lenni nem kíván. Egyenlő jogokat, egyenlő kötelességeket óhajt.” Majd a további érvekre is frappáns feleletet ad: ,,Legyünk igazságosak, ez a legjobb politika.” (…)
Berde bölcsessége abban állt, hogy a nagy székely tábor kudarcából levonta a megfelelő következtetéseket, s jól látta: a sikerhez nem elég a lelkesültség, harci felszerelés is kell. Ebbéli törekvéseit és eredményeit Orbán Balázs méltatta. „Berdének – írta – mind a rend és egyetértés fenntartásában, mind a hadkészületek és a hadviseléshez szükséges mindennemű kellékek előállításában kétségtelenül nagy érdemei vannak.”
Berde már Agyagfalván kutatta a lehetőségeket, s egyik – még további megerősítésre szoruló – adat szerint már ott találkozott Gábor Áronnal. Miután Agyagfalváról visszaérkezett Háromszékre, a legsürgősebb feladatának tartotta a lőszer- és ágyúgyártás megszervezését. November 4-én értekezett Gábor Áronnal és Turóczi Mózessel az ágyúöntésről, „s ott állapították meg az ágyúöntés körüli eljárások módozatait.” Abban az időben bízta meg Szacsvait is, hogy szervezze meg a puskaporgyártást. Mint ismeretes, ezekből a kezdeményezésekből szökkent szárba a székely hadiipar.
Az elmondottakból kitűnik, hogy az önvédelmi harc társadalmi-politikai és technikai feltételei nem a semmiből alakultak ki egyik pillanatról a másikra, ahogyan a romantikus történetszemlélet állította, hanem a társadalmi erők és csoportok, egyes kiemelkedő vezetők harca nyomán valósultak meg. Ennek eredményeként létrejött a társadalmi erők szövetsége, egységes fellépése, ami biztosította, hogy az önvédelem elhatározása ne legyen megalapozatlan lelkesedés vagy egyszerűen a kétségbeesés következménye, hanem józanul, a viszonyokhoz mérten jól előkészített forradalmi tett
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Méltóságteljes megemlékezés a győrödi obeliszknél
„A szabadság számunkra kötelesség!”
Március 15. elindította az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot, amely meghatározó eseményévé vált Magyarország újkori történetének, s mára a világ összmagyarságának ünnepévé, a nemzeti összefogás jelképévé, a magyar identitás egyik alapkövévé vált.
Temesvár – A magyar forradalom és szabadságharc 169. évfordulóján, a temesvári megemlékezések sorát, mint az előző években, a Győrödi úti honvéd emlékműnél megtartott koszorúzási ünnepség nyitotta meg március 14-én. A Bartók Béla Elméleti Líceum diákjai, a Temesvári Magyar Nyugdíjasok Klubja és Győrödi RMDSZ közös megemlékezésén részt vett Halász Ferenc, az RMDSZ Temes megyei szervezetének elnöke, Fazakas Csaba művelődési alelnök és Daróczi Csaba, az Állategészségügyi és Élelmiszerbiztonsági Igazgatóság helyettes vezetője.
Az 1848-as hősökre, szabadságharcosokra emlékező gyárvárosi és győrödi magyarokat Pál Krisztina tanítónő köszöntötte, akinek idézünk ünnepi gondolataiból: „Ha erősen él bennünk egy szebb, szabadabb jövő reménye, és képesek vagyunk együtt, egymásra támaszkodva nekirugaszkodni a megvalósításnak, méltók lehetünk, méltók leszünk 1848 örökségéhez. (...) Mit jelent nekünk a szabadság? A szabadság kötelesség. Kötelesség a család, a haza, és az egész emberiség felé. Kötelesség édes anyanyelvünk felé.”
Ünnepi beszédében Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ elnök, történész felidézte az 1848–49-es magyar szabadságharc temesvári vonatkozású eseményeit és a 48-as megemlékezések történetét, amelyek 40 évig tartó csend után, a forradalom 45. évfordulóján kezdődtek Temesváron. A győrödi obeliszket, akárcsak a Sági úti temetőben álló honvéd emlékművet 1894. november 1-jén avatta fel a temesvári magyarság. „Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy 165 évvel ezelőtt, 1852-ben járt először Temesváron a forradalmat leverő Ferenc József császár és ez alkalommal avatták fel a Hűség – számunkra gyalázat – emlékművét, amelynek visszaállításáról sok vita folyt az elmúlt években.” – mondta Halász Ferenc, aki beszéde során 1848 aktualitására hívta fel a figyelmet. Az RMDSZ elnöke szerint a szabadságunk állandóan sérül, gondok vannak az igazságszolgáltatással, a korrupcióellenes harccal, amelyet támogatunk, de ezzel gyakran vissza is élnek, nemzetiségre való tekintet nélkül. Néhány héttel ezelőtt százezrek vonultak az utcára Romániában azért, hogy az igazság és a szabadság győzzön. „Nekünk, magyaroknak külön problémáink vannak: belekötnek a szimbólumaink használatába, megvádolják a tisztségviselőinket, majd bizonytalanságban tartják őket, de támadás indult egyházaink és a magyar oktatás ellen is. Attól aktuális ma is március 15.-e, hogy mindig van miért harcolni – hangsúlyozta Halász Ferenc. – A szabadságért való küzdelem állandó folyamat, csak az eszközök változnak. Rendkívüli időkben rendkívüli eszközökhöz folyamodunk, mint a forradalom, békeidőben tüntetéssel, parlamenti vitával harcolunk a jogainkért, a szabadságunkért.”
A győrödi megemlékezés a Bartók Béla Líceum II. H. osztályának szívet melengető ünnepi műsorával folytatódott: a kisdiákok Tamási Emese tanítónő irányításával Petőfi verseket szavaltak és Kossuth-nótákat adtak elő, nagy lelkesedéssel. Hegedűn kísért Nagy Áron és Pál Zoltán. Fazakas Bence, a Bartók Béla Líceum diákja elszavalta Vörösmarty Mihály Szózatát.
A kegyelet koszorúit helyezték el a győrödi honvéd emlékmű talapzatán a Temes Megyei RMDSZ, a Gyárvárosi és a Győrödi RMDSZ, a Bartók Béla Elméleti Líceum és a Temesvári Magyar Nyugdíjasok Klubjának képviselői. A méltóságteljes ünnepség nemzeti imánk eléneklésével ért véget.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Pongrácz P. Mária Temesvár díszpolgára
A temesvári önkormányzat március 14-ei plenáris ülésén döntött Pongrácz P. Mária író, újságíró, szerkesztő, műfordító díszpolgárrá avatásáról.
Pongrácz P. Máriát a Romániai Írók Szövetsége Temesvári Fiókjának elnöke, Cornel Ungureanu javasolta a díszpolgári címre.
A székelyudvarhelyi születésű Pongrácz P. Mária a Babeș-Bolyai Egyetem Bölcsészeti Karán magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett 1964-ben, 1965-től a temesvári Szabad Szó újságírója, 1984–89 között főszerkesztője. Doktori disszertációjának címe Haladó eszmék a két világháború közötti nemzetiségi sajtóban (1981). A rendszerváltás utáni években az Új Szó napilap, az Agenda hetilap, a Nyugati Jelen napilap, az Irodalmi Jelen és az Irodalmi Jelen Könyvek (IJK) kiadó szerkesztője.
Első írása, egy pályadíjat nyert novella a Dolgozó Nő hasábjain jelent meg (1962). 1981-ben elnyerte a temesvári Írószövetség díját a Havak küszöbén című regényéért, 1997-ben Kiválósági díjat, 2001-ben újabb írószövetségi díjat nyert a Virágok alkonya című regényéért. 2005-ben az Erdélyi Magyar Irók Ligája (EMIL) díjazta Arckép lepkékkel című novelláskötetét, 2015-ben a Romániai Írók Szövetsége Temesvári Fiókja életmű díjjal tüntette ki. Alkotásait nemcsak a magyar sajtó, hanem a România Literară és Orizont című román szépirodalmi folyóiratok is közölték.
„Az utóbbi fél évszázadban Pongrácz P. Mária, művei által, meghatározó szerepet játszott városunk kulturális arculatának kialakításában. Prózai művei és fordításai a Bánság és Közép-Európa irodalmi életének kiemelkedő alakjává emelik Pongrácz P. Máriát. Tevékenységével jelentős mértékben hozzájárult a bánsági román, magyar, német és szerb írók közötti összhang, az értékegyensúly megvalósításához.” – írja laudatiojában Cornel Ungureanu, az Írószövetség helyi elnöke.
A temesvári önkormányzat tegnap délutáni ülésén jóváhagyta a Pongrácz P. Mária díszpolgárrá avatásáról szóló határozatot.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

(A Szabadság március 15-i melléklete)
Március idusa, a jogainkért való küzdelmünk szimbóluma
Összeállításunkban a Kolozsváron zajló, illetve Kolozsvárhoz kötődő eseményeket kronológiai sorrendbe foglaltuk, kezdve 1848. március 21-ével, amikor kezdetét vette Erdélyben is a forradalom a kolozsvári százfős városi tanács ülésével. Egyed Ákos történész, a korszak kutatója és ismerője részletesen ír a kolozsvári nagy tüntetésről, az udvarhelyszéki küldöttség idelátogatásáról „az egész ország érdekében”, az erdélyi országgyűlés összehívásáról. Szász Károly nagyenyedi jogtudós forradalmi szerepvállalásáról, előrelátó politikájáról is írunk, aki javasolta, többek között, a felállítandó hadsereg román ezredeinél, hogy a tisztek ne csak magyarul, hanem románul is tudjanak. És megismerhetik Torockó 1848-as hősének, Zsakó Istvánnak a történetét, akit a torockói emberek a település megmentőjeként emlegetnek.
Szabadság (Kolozsvár)

„Haladéktalanul hívják össze Erdély országgyűlését…”
Ez a követelés 1848 tavaszán a pesti 12 pont nyomán sokfelé elhangzott, de sehol sem olyan sürgetően, mint Kolozsvárt és Székelyudvarhelyen. Erdély fő- városában azért, mert az itt összegyűlt politikusok ettől a fórumtól várták az országos problémák megoldását, a székely anyavárosban pedig elsősorban azt remélték az illetékesek, hogy ezáltal békés mederbe terelhető a szék területén már-már veszélyessé váló népforradalom. Nem volt véletlen, hogy Kolozsvárt a március 21-i nagy tüntetésen, amelyet a kortársak e város március tizenötödiké- jének neveztek, a főszónok, Méhes Sámuel, a Református Kollégium tanára, az Erdélyi Híradó főszerkesztője azt hangsúlyozta, hogy a küszöbön álló változások békés, törvényes jellegét csak a haladéktalanul összeülő országgyűlés biztosíthatja. Ilyen értelmű határozatot nyújtottak át Teleki József főkormányzónak, aki ennek érdekében nem késlekedett kérni a királytól: hirdessen Erdélyben országgyűlést. De a bécsi válasz késett, ezért egyre nagyobb nyomás nehezedett a kormányzóra, hogy – akár a királyi döntés nélkül – önhatalmúlag lépjen fel s kezdeményezze a rendek összehívását. Ilyen céllal határozta el Udvarhelyszék közgyűlése is küldöttség indítását Kolozsvárra a Kormányszékhez, s annak elnökéhez. (Erről a kérdésről tanulmányt közöltem a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Lustra című folyóiratában 2005-ben, egyes adatait itt is felhasználom.) A több mint harminc tagú bizottságot Pálffy János, a szék legjelesebb politikusa, az előbbi országgyűlések udvarhelyszéki képviselője (követe – ahogy akkor nevezték), a magyar népképviseleti országgyűlés későbbi alelnöke vezette, akit olyan tekintélyes személyiségek kísértek el, mint Keller János, Mikes Benedek, Gálffy Mihály és mások. Amikor a 16 szekérből álló karaván a Feleki-tetőre április 8-án megérkezett, ott már nagyszámú – főleg fiatalokból álló – kolozsvári csoport köszöntötte a székelyeket. A Jelen című lap szerint, amikor a két csoport találkozott, „lobogóikat öszveértették, kölcsönösen idvezelték egymást s baráti jobbot szorítának.” Ez a barátkozás előrevetítette a további együttműködés lehetőségét és hangulatát is. A Biasini, Pávics és a Csillag fogadókban megszálló küldötteket már aznap sorra köszöntötték, és tá- mogatásukról biztosították a kolozsváriak. Aztán ifj. Bethlen János lakásán nyílt tanácskozáson Pálffy János és Keller János tájékoztatta a jelenlevőket és a sajtó képviselőit az udvarhelyszéki eseményekről. Ott olyan népgyűlésekre s összejövetelekre került sor, amelyeken nem kevesebbet javasoltak egyes szónokok, mint azt, hogy el kell foglalni a bányákat, sóaknákat, mert azok a nemzet tulajdonai, s ne engedjék, hogy azok jövedelmét, „Bécsbe csempésszék” s az adókat az eddigi szokás szerint használják fel. Az már a közigazgatás rendjét veszélyeztette, hogy az egyik szónok a nép által királybíróvá választatta magát. Pálffyék azt sem feledték el felvetni, hogy ők nemcsak Udvarhelyszék ügyében jöttek Kolozsvárra, hanem „az egész ország” érdekeit szem előtt tartják, de igyekeztek nyomatékosan kifejezni azt is, hogy a székelység múltja és jelene „külön figyelmet érdemel”. Ezzel összefüggésben szemrehányások hangzottak el a Kormányszéket és a kormányzó magatartását illetően. Szerintük a kormányzónak az új helyzetben már cselekednie kellett volna azért is, hogy az általa vezetett intézményt, a Kormányszéket kiszabadítsa Bécsnek alávetett helyzetéből, mert addig az erdélyi Kormányszék „csak kiadóhivatala volt a (bécsi) kancellária parancsainak.” Tennie kellett volna ezt azért is, mert Bécsben a bürokrácia megbukott ugyan, de nem szűnt meg parancsot küldeni Erdélybe. A bírálat nem kis vitát váltott ki, mert több kolozsvári politikus védelmébe vette Teleki Józsefet. Amint az Erdélyi Híradó beszámolt róla, idős és ifjú Bethlen János, valamint többen má- sok sem helyeselték a kormányzó késlekedését, de nem feledkeztek meg korábbi érdemeiről, s visszautasították azt a bírálatot is, hogy az erdélyi Kormányszék – ahogy mondták: a kormányzó hivatal –, csak közve títője lett volna a bécsi kancellária parancsainak. Szerintük a Kormányszék sohasem vált a bécsi bürokrácia vak eszközévé. A vita végül is békésen ért véget. Az udvarhelyiek árnyalták bírálatuk élét: ők sem vonják kétségbe a kormányzó addigi érdemeit, de nyomban hozzátették, ha az alkalommal nem cselekszik, s kérésük teljesítésével nem nyugtatja meg a háborgó kedélyeket, el fogja veszíteni tekintélyét. De ehhez nyomban hozzáfűzte Pálffy János, hogy ők (az udvarhelyszékiek) nem állnak el a követelésüktől, s kijelentette: „Most harmincan jöttünk országgyűlésért, de ha nem kapunk, eljövünk mi 30 ezren is” (Erdélyi Híradó. 1848. április. 11.). Amint rövidesen kiderült, ennek már nem kellett bekövetkeznie. Kolozsvár lakossága erőteljesen felkarolta a székelyek kérését, ennek többször jelét adta tömegtüntetések által is. Egyik ilyen megmozdulásra már április 8-án este sor került a Farkas utcában, ahol főleg az ifjúság volt tevékeny, s elhatározták, hogy a következő napon, amikor a kormányzó fogadja az udvarhelyi küldöttséget, ha szükségesnek mutatkozik, kolozsváriak is csatlakoznak ahhoz. A Farkas utcából a tüntetők fáklyákkal és nemzeti zászlókkal a Főtérre, onnan a Biasini szállóhoz vonultak, ott ilyen kiáltások hangzottak el: „Éljen a székely nemzet, unió és országgyűlés!” Gyulai Pál fiatal, de már ismert író beszédet mondott, azt hangsúlyozva, hogy Magyarország kivívta szabadságát, s Európa több országában a nép engedményeket kapott, miközben Erdély még hallgat, pedig már itt is cselekedni kellene, amire a székely küldöttség is buzdít. Gyulai Pál után a tömeg Pálffy Jánost és az udvarhelyiekhez csatlakozott Berzenczey László marosszéki politikust kérte fel beszéd tartá- sára. Pálffy örömének adott kifejezést amiatt, hogy a kolozsvári ifjúság lelkesedik a szabadságért, és bízott abban, hogy rövidesen kihirdetik az országgyűlést, amely meg fogja oldani a székelyek problémáit is. Berzenczey is országgyűlést követelt, hogy elkerülhető legyen az erőszakos fellépés. A tüntetés késő este ért véget. Kolozsvár támogatása nem merült ki a tüntetésekben és szónoklatokban, ugyanis a politikusok közvetlenül a kormányzóhoz fordultak a közös ügy érdekében. Április kilencedikén reggel idős Bethlen János és Zeyk József felkereste Teleki kormányzót, ismertették vele a székelyföldi forradalmi mozgalmakat, s arra kérték, hogy vegye fontolóra a küldöttség kérésének teljesítését. Ezt követően fogadta Teleki József az udvarhelyi küldöttséget, meghallgatta kérését, de még nem mondott igent annak teljesítésére. Ezért a tüntetések folytatódtak a következő napon is. Tizedikén már a reggeli órákban a Kormányszék udvarán gyűlt össze a tömeg, s követelte az országgyűlés napjának kitűzését. Nemsokára megjelent báró Kemény Ferenc, az előző országgyűlés elnöke, valamint Degenfeld Ottó és Szabó Lajos kormányszéki tanácsosok, akik a következőket adták hírül: a Kormányszék „megbízta kormányzó ő nagyméltóságát, hogy törvényadta jogánál fogva folyó május 29-re országgyűlést hirdessen”. Világos tehát: az említettek 10-én nyilvánosságra hozták az országgyűlés kezdetének időpontját, ezt a kormányzó 11-én hivatalosan kihirdette. Tette ezt annak ellenére, hogy Bécsből az akkor megérkezett leirat nem határozott meg időpontot az országgyűlés elkezdésére, csak azt ígérte, hogy az uralkodó „az országgyűlést még ezen esztendő lefolyása alatt összehívni szándékozik.” Ezt azonban nem vette tekintetbe Teleki kormányzó, aki az országgyűlés meghirdetésével kétségtelenül bátor és történelmi jelentőségű lépést tett meg. Nem fér kétség ahhoz, hogy a Kormányszék és a kormányzó döntésének megszületéséhez hozzájárult az általános közhangulat, amihez a döntő lökést mégis az udvarhelyszéki küldöttség megjelenése adta meg. Kellett ehhez Kolozsvár kiállása is. Udvarhelyszék és Kolozsvár közös fellépése példás és sikeres volt. Ezért az udvarhelyszékieknek nem kellett üres kézzel hazamenni- ük. Azért sem, mert 11-én este átvehették a kormányzótól azt a lepecsételt iratot, amely Udvarhelyszék meghívását tartalmazta a május 29-én Kolozsvárt megnyitandó erdélyi országgyűlésre. Ez bizonyosan nem kis elégtételt és örömet jelentett a kifejtett küzdelemért. Köztudott, hogy a kitűzött napon, 1848. május 29-én megnyílt az utolsó erdélyi rendi országgyűlés, amelyet július 18-án zártak be. Ezalatt 11 törvénycikket szavaztak meg a követek. Ezek kimondták a régi rendi jogok megszűntét, amit beiktattak az uniótörvénybe, ezzel eltörölték a nemesség privilégiumait, s meghirdették a közös teherviselést, a törvény előtti egyenlő- séget, sajtószabadságot, röviden szólva, megteremtették a polgári rendszer jogi kereteit. Mindezek alapvető változásokat eredményeztek Erdély politikai s társadalmi helyzetében.
Egyed Ákos
Szabadság (Kolozsvár)

Torockó 1848-as hőse, Zsakó István „A haza nem címet, de embert kér”
Ki volt Zsakó István, akiről mintázta Jókai Mór regényének fő- hősét, Manassét az Egy az Isten című művében, és akit Borbély István történelmi írásában „Vasember”-nek nevezett (Torockó története 1848–49-ben), a torockói emberek pedig Torockó megmentőjeként emlegetik? Hogyan, miként válik egy ember hőssé? Valóban hős volt-e? Ennek a titkát kerestem a róla megjelent dokumentumokban, visszaemlékezésekben. Az értelmező szótár szerint: hős (…) az a férfi vagy nő, aki egy népcsoport, kultúra rendkívüli önfeláldozó, végrehajtó neves személyisége. Olyan valaki, aki egy átlagnál lényegesen kiválóbb ké- pességei által alkalmassá válik, hogy különleges tetteket vigyen végbe, (…) nemes eszmények hordozója, embereket menthet meg a biztos halálból, legtöbbször élete kockáztatásával. ’Sakó István – ahogy az akkor még szokásos írásmóddal írta a nevét – „rátarti” ember volt: egész életében népviseletben járt, nem barátkozott bárkivel, nagyon vigyázott a saját, de a közösség pénzére is, mint városbíró vagy egyházgondnok. A kincsesládát hárman három kulccsal nyitották és még tizenheten voltak jelen. Jó barátságban volt a szintén torockói (torockószentgyörgyi) születésű Brassai Sámuellel. Így emlékeznek reájuk: mikor összeölelkeztek a torockói „piacon”, ősz hajukat egy magasságban borzolta a szél. Mindketten magas növésűek voltak. Zsakó István 1809-ben született jómódú bányász családban. Iskoláit Torockón és Tordán eminensként végezte. Hazatérve betanult a bányász gazdák nehéz életébe apja bányájában. Fiatalon megnősült, négy gyerekéből egy leány, Judit, és egy fiú, István maradt életben, aki törvényszéki bíró lett. Torockón a település földrajzi fekvése (a mócvidék közvetlen közelsége), gazdasági helyzete, etnikai elszigeteltsége miatt a történelmi esemé- nyek (a forradalom majd szabadságharc, végül a polgárhá- ború) sajátosan, másképpen játszódtak le, mint Erdély többi részén. Három megye határán és a különböző érdekcsoportok találkozási pontján feküdt. Még a két szomszédos unitárius falu is egymásra utalva ugyan, de más gazdasági érdekek mentén mozgott. (Torockó gazdag bányászváros, Torockószentgyörgy évszázados jobbágyfalu volt, a szentgyörgyi vár urainak jobbágyai lakták.) Zsakó István a város megválasztott bírája és nemzet- őr parancsnoka a nehéz időkben is minden levelet megőrzött a híres leveles ládájában. Ezekből tudunk idézni Mikó Imre könyvéből (Akik előttem jártak). Br. Kemény Farkas tordai megyei parancsnok levele: „Örömmel fogadlak hát én úgymond titeket zászlóm alá (…) (Ehhez) hütletétel szükséges, mely annyit teszen, hogy parancsolatomnak engedelmeskedni fogtok.” Ezt üzente a szentgyörgyieknek is, hogy nehogy átálljanak az ellenséghez, mert „jaj nekik.” Közben már megkapták a felszólítást a környék román irreguláris csapatának vezetőjétől is (magyarul írta): „Felszólítom tehát önöket, hogyha a békének barátai és békekedvelők, a kezekben levő fegyvereket minden hozzátartozó municióval rakják le, a béke jelét (fehér zászlót) azonnal tüzzék ki, és fehér szalagot viseljenek, … ellenkező esetben faluikot felgyújtatom, az ellenállókat keményen megbüntetem és még egyéb károktól is tarthatnak.” Így folytak a fenyegető levélváltások, később egyre több követeléssel: 300, majd 500, 800 kenyér leszállítása 160 és egyre több vágómarhával együtt. Avram Iancu leveléből tudjuk, hogy „a mócvidéken nagy az éhinség, mert a – 24 fokos hideg miatt befagytak a folyóvizek, még a pincék is, nem működnek a malmok.” Érkeztek a borzalmasabbnál borzalmasabb hírek: Jára, Hegyalja elpusztítva, a magyar lakosság legyilkolva. Torockót is elfogta a rettegés. Menekülni készültek egyesek, amikor is Zsakó végigjárta a falut és megállította az embereket határozott kiállással: „Hová menekülnétek?” Megszervezte, hogy az alkalmas bányákat felszereljék élelmiszerrel és az asszonyokat, gyerekeket odarejthessék. Prodán Probu (Simion Probu Prodan, ortodox pópa) is levelezett Zsakóval, az ő martalóc serege Enyed mellett táborozott. Levelében arról írt, hogy milyen jó volna, ha a magyarok a balázsfalvi „csődületükön” részt vettek volna, és ha megértenék, hogy ők mit akarnak, mit szeretnének. Zsakónak sikerült a Torockón átvonuló, támadóan viselkedő osztrák parancsnokkal is úgy tárgyalnia, hogy annak kézfogás lett a vége. Az 1849. január 8-án Nagyenyedet ért, Axente Sever (Ioan Axente) vezette szörnyű pusztítás, bestiá- lis öldöklés elől az ártatlan lakosság egy része Torockóra menekült. Bem tábornok dicsőséges csatái meghozták a reményt, Torockó fiatal bányászai is lelkesen felcserélték a csákányt a fegyverre. Az orosz seregek betörésének hírére újra éledt a mócvidék, Enyedet újra felégették, és a bistrai pap vezetésével Torockószentgyörgyöt is. Zsakó István küldöttséggel indult elé- bük, de társai lemaradtak, ő vállalta egyedül a tárgyalást. Bátorsága, diplomáciai tehetsége még az ellenségben is tiszteletet ébresztett. A tárgyalásról kijövet már kézfogással búcsúztak. Torockó megmenekült! Ezt követően még a portyázó, rabolni vágyó kisebb csoportokat a Székelykő-oldali „furfanggal”, a megjátszott csatazajjal sikerült elriasztani. Zsakó István igazi hős volt, annak minden jellemvonásával rendelkezett. Istenbe vetett erős hite, ebből adódó bátorsága rendíthetetlen volt, ez adott neki erőt a vállalt nehéz, felelősségteljes feladatok véghezviteléhez. Nem tévesztette szem elől azt sem, hogy a két együtt élő népcsoportot komoly gazdasági érdekek kapcsolják össze. A román szomszéd parasztgazda állította elő a kohókba szükséges szenet, mert enélkül nincs „vaskenyér.” A torockói vaseszközökre pedig a Mócvidéknek is égető szüksége volt, érthető tehát az egymásra utaltság és a békesség a két nép között.
Bakó Irén
Szabadság (Kolozsvár)

Molnár Vilmos író a Krónikának a frissen kapott József Attila-díjról
József Attila-díjjal ismerték el Budapesten Molnár Vilmos csíkszeredai író, a Székelyföld folyóirat szerkesztője munkásságát. Molnár Vilmos a Krónika megkeresésére úgy fogalmazott, nagyon örül az elismerésnek, amely pozitív visszajelzés, mintegy megerősíti az alkotói szándékot.
József Attila-díjat adott át kedden Molnár Vilmos csíkszeredai írónak, a Székelyföld folyóirat szerkesztőjének Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. Balog a Pesti Vigadóban a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából nyújtotta át a művészeti díjakat a magyar kultúra területén nyújtott kiemelkedő teljesítmények elismeréseként. Szintén József Attila-díjban részesült Csender Levente székelyudvarhelyi születésű, Magyarországon élő író.
Molnár Vilmos a Krónika megkeresésére úgy fogalmazott, nagyon örül az elismerésnek, amely pozitív visszajelzés, mintegy megerősíti az alkotói szándékot. „Természetesen nagyon örvendek a díjnak, ez azt is jelenti, hogy Budapesten is odafigyelnek a határon túli szerzőkre, irodalomra, ugyanakkor megtiszteltetés, hogy pont a március 15.-i nemzeti ünnep alkalmából tüntettek ki. Az író számára mindazonáltal az olvasói visszajelzések a legfontosabbak talán, mondhatom azt is: az olvasó mindenekfölött" – fogalmazott kérdésünkre Molnár Vilmos. Hozzátette, az igazi díj az író számára az, ha olvassák a műveit, ő pedig nem panaszkodhat, hiszen például Az ördög megint Csíkban című kötetéből is utánnyomás készült.
Molnár Vilmos 1962. március 31-én született Csíkszeredában, a Márton Áron gimnáziumban végezte az iskolát filológia-történelem szakon. A kilencvenes években irodalmi szerkesztője volt a Zabhegyező című romániai magyar ifjúsági havi folyóiratnak. 1997-es alapításától kezdve a Csíkszeredában megjelenő Székelyföld kulturális havi folyóirat szerkesztőjeként dolgozik. 1999-től tagja a Magyar Írószövetségnek, 2002-től alapító tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának.
Elnyerte többek közt a Marosvásárhelyi Írói Egyesület díját, a Látó irodalmi folyóirat nívódíját két ízben is, a Tokaji Írótábor Kuratóriumának Díját, valamint a Márai Sándor-díjat. Kötetei: Levél Szingapúrból (novelláskötet, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1993.), Az értelmetlen csoda (novelláskötet, Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 1999.), Az olvasó fizetéséről ( novelláskötet, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2000.), Postakocsi (versek, Erdélyi Híradó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár - Ráció Kiadó, Budapest, 2010), Az ördög megint Csíkban (novelláskötet, Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2013).
A művészeti díjak keddi átadóján Balog Zoltán elmondta, 1848 márciusának napjaiban csak nagyon kevesen voltak, akik előre látták a harcot, a háborút, de a szabadságért harcolni kellett, és 1848-49 megmutatta, hogy a magyarok képesek harcolni a szabadságért. A miniszter kiemelte, 1848 legnagyobb eredménye, hogy a szabadságban újjászületett magyar nemzet nemcsak túlélte a harcot, hanem meg is erősödött benne, majd a kiegyezés józan és méltányos kompromisszumként megteremtette a nemzet fejlődésének kereteit. „A szabadság soha nincs ingyen, a szabadságért harcolni kell. Akik ma ezeket a kitüntetéseket kapják, azok képesek erre: szabadságban alkotni, másokat elvarázsolni a művészetükkel" – idézte Balogot az MTI. Mint rámutatott: az, hogy milyen lesz egy ország, nagy mértékben a kultúrát művelő embereken múlik.
Balog Zoltán kedden Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkárral együtt adta át a Magyarország Babérkoszorúja, a Magyarország Kiváló és Érdemes Művésze díjakat, valamint a művészeti középdíjakat, a Balázs Béla-díjat, a Balogh Rudolf-díjat, a Jászai Mari-díjat, a József Attila-díjat, Blattner Géza-díjat, a Harangozó Gyula-díjat, a Martin György-díjat, az Erkel Ferenc-díjat, a Liszt Ferenc-díjat, a Ferenczy Noémi-díjat, a Munkácsy Mihály-díjat, a Márai Sándor-díjat, a Táncsics Mihály-díjat, valamint a Bánffy Miklós-díjat.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Irodalomelmélet helyett élő nyelv az új román tantervben
Szakemberek szerint a kommunikációra, a beszédértésre helyezi a hangsúlyt a magyar diákoknak kidolgozott román tanterv. Az új tanterv akkor is életbe lép, ha szeptember közepéig nem készülnek el az új tankönyvek.
„Bár kivitelezése mögött hosszú és göröngyös út áll, az 5–8. osztályos magyar diákok számára készült új román tanterv nagyszerű lehetőséget kínál az iskolák számára, hiszen új szemléleten alapszik, amely új gondolkodásmódot feltételez” – nyilatkozta a Krónikának Tódor Erika Mária egyetemi docens, a Sapientia EMTE csíkszeredai kara humán tudományok tanszékének vezetője, az új, kimondottan a magyar diákok számára készített román nyelv és irodalom tantervet kidolgozó bizottság munkatársa.
Az oktatási minisztérium múlt héten jelentette be, hogy jóváhagyta az új elemeket tartalmazó tanterveket, a következő lépés, hogy tankönyveket dolgozzanak ki ezek alapján – mondta el kérdésünkre Király András oktatási államtitkár. A segédeszközök először az 5. osztály számára készülnek el, ugyanis ez az évfolyam fog elsőként az új tanterv alapján tanulni, majd következnek a 6., 7. és 8. osztályosoknak szóló tankönyvek. „Az lenne a legjobb, ha egyszerre, de legalábbis gyorsabban lépne életbe a specifikus tanterv minden évfolyam számára, mindez ugyanakkor az elemi ciklusban is fokozatosan valósult meg. Ilyen a romániai tanügyi reformra vonatkozó elképzelés, a román tannyelvű osztályok is évenként lépnek előre az új tantervvel és tankönyvekkel, sajnos ezt nekünk is be kell tartani” – magyarázta az RMDSZ szakpolitikusa.
Elmondta, az új tankönyvekre vonatkozó licitet már kiírták, és bár – okulva abból , hogy a hosszas procedúra miatt korábban nem készültek el határidőre a kiadványok – a szaktárca próbálta felgyorsítani a folyamatot, a Versenytanács ellenkezése miatt maradt a korábbi rendszer. Ami könnyítésnek számít, hogy eddig az ár volt a meghatározó szempont, most pedig a tankönyv minősége számít nagyobb, 85 százalékos arányban, hívta fel a figyelmet az államtitkár. „Remélem, a munkacsoportnak a tanterven dolgozó tagjai közül sokan felvállalják a tankönyvek megírását is” – mondta Király András, hozzátéve, kiadót is kell találniuk, a tenderre ugyanis csak ezek jelentkezhetnek. Ha nem is készülnek el időben az új tanterv alapján írt tankönyvek, a minisztérium döntése értelmében akkor is az új tanterv szerint kell tanulniuk a diákoknak a magyar tannyelvű iskolákban.
Fontos szerepet kap a beszédértés
Jelenleg a magyar elemisták speciális tanterv és tankönyvek szerint tanulják a románt, ötödiktől viszont óriási a szakadék, hiszen a román anyanyelvűeknek szánt tanterv szerint kell számot adniuk tudásukról. Tódor Erika kifejtette: a tervezés folyamatában abból kellett kiindulni, hogy milyen szintre jut el a magyar tannyelvű iskolában tanuló diák negyedik osztály végére, és olyan, a kommunikációs készség fejlesztését célzó módszert kellett felkínálni, amely folytatása az előző szintnek. „Az eddigi visszajelzések alapján úgy tűnik, a törekvés észszerűen alakult” – mondta a szakember.
Mint fogalmazott, az új tantervben foglalt elvek és elképzelések sajátos szemléletet kívánnak érvényesíteni, amelyben az elsajátítandó nyelv státusa (második nyelv, nem anyanyelv) határozza meg a módszertani feldolgozást, pedagógiai kivitelezést. Mindez oly módon történik, hogy a cél a többnyelvű személyiség kialakítása a mellérendelő kétnyelvűség (többnyelvűség) jegyében, a tanterv arra alapoz, amit a diák tud, magával hoz anyanyelvi kultúrájából, eddigi tanulási tapasztalataiból – fejtette ki Tódor Erika.
Hozzátette, az új tanterv kompetencia-alapú szemléletet követ és közvetít, ami azt jelenti, hogy a pedagógusnak, tankönyvírónak nem a lexikális tudásátadás megtervezéséből kell kiindulnia a tanulás tervezésében és irányításában (tehát nem abból például, hogy hány órában tanítson bizonyos tartalmakat), hanem arra kell választ keresnie, hogy a különböző készségek – beszédprodukció, értő olvasás, szövegalkotás – elsajátítását mely tartalmak, jelentésalkotási kísérletek révén éri el. „Különösen fontos, hogy az 1–4. osztályos tantervhez hasonlóan és a jelenleg alkalmazott, a román anyanyelvűeknek szánt tantervtől eltérően lényeges szerepet kap a beszédértés, a különböző audiovizuális anyagok révén megteremtett nyelvi környezet szimulációja, az élő, pragmatikus beszédhelyzetek megértése” – magyarázta a tantervíró munkacsoport tagja.
Tódor Erika kitért arra is, szintén újszerű eleme a tantervnek az úgynevezett interkulturális kompetencia (érzékenység) is, ugyanis mostanig a magyar diákok elsősorban a irodalmi szövegeken keresztül „láthatták” a másik kultúrát. „Abból a meglátásból indultunk ki, hogy a jelentésalkotás nyelv- és kultúraspecifikus, így egy nyelv elsajátítása a szókincs és nyelvtani formák mellett bizonyos kulturális elemek ismeretét is feltételezi. Ebben az összefüggésben célravezetőnek tartottuk, hogy a diákok halljanak, olvassanak a másik kultúra reprezentatív értékeiről, művészetéről, hagyományairól” – fejtette ki.
Regionalizmusok helyett Harry Potter
A kommunikációs készség kialakításában az egyik legfontosabb pillér a szókincs gazdagítása, ebből a célból fokozatosságon alapuló, tematikus struktúrát kínál az új tanterv. A nagyobb témák (például Én és a családom, Én és a környezetem, A megismerés horizontjai stb.) több kisebb témát foglalnak magukban, ezek a mindennapi élethelyzetekkel kapcsolatosak – részletezte a szakember, rámutatva, ezáltal a tankönyvíróknak, de főképp a tanulási folyamatot tervező, szervező, irányító pedagógusoknak lehetősége nyílik arra, hogy rugalmasan, a diákok nyelvi adottságaiból, akár kommunikációs igényeiből kiindulva tervezzenek.
„A témákhoz kapcsolódóan változatos szövegtípusok vannak megjelölve, ugyanakkor fontos újításnak számít, hogy a szövegek hosszúságát és jellemzőit is szabályozták. Itt például a diákok érdeklődési és életkori sajátosságait vettük figyelembe, így olyan ajánlott szerzői lista is van, amely a román és a világirodalom ismert szerzőit vonultatja fel. Ha egy adott témához például éppen a Harry Potterből a legtalálóbb egy részlet, akkor érdemes a szöveg adta lehetőségeket kihasználni. A diákok számára ez is izgalmas gyakorlat lehet: hogyan olvasható újra kedvenc könyvük egy másik (ez esetben román) nyelven. Természetesen a szövegválasztás a tanár és a tankönyvszerző szabadsága, ami azt is jelenti, hogy nem kell, nem kötelező például regionalizmusokkal teletűzdelt szöveget olvastatni a nyelvelsajátítás ezen szakaszában” – fejtette ki a szakember.
Nem merev szabálykészlet a nyelvtan
A tantervben megjelennek a nyelvtani fogalmak is, és fontos figyelni a mellettük található zárójeles magyarázatra. „A nyelvtani fogalmakat nem merev szabálykészletként kell felfogni, hanem olyan stratégiák készleteként, amelyeket azért alkalmaznak a beszélők, hogy érthető közléseket hozzanak létre, hatékonyan érvényesíthessék beszédszándékaikat. E célból az adott fogalom mellett megjelenik a megközelítési, feldolgozási mód is” – részletezte a szakember. Rámutatott, a tanterv természetesen csak keret, kiindulópont, gyakorlati kivitelezése a pedagógusok feladata.
„Ebben az összefüggésben mindenképpen fontosnak tartom kiemelni, hogy a pedagógus hozzáállása, kreativitása a meghatározó, hiszen a szemléletmód alapos megértése mellett elengedhetetlen az állandó készülés, gondolkodás, tervezés ebben az új helyzetben, viszont lehetősége van a szabad, észszerű tervezésre, a diákok sajátosságaiból kiindulva. Bízom abban, hogy a most ötödik osztályba készülő generációnak, amelyet a »reformgenerációnak« (R generáció) is nevezhetünk – hiszen sok, többé-kevésbé jól sikerült változtatást és kísérletet átélt – élményszerű, kreatív, gondolkodtató tanulási tapasztalat lesz a román nyelv tanulása, megerősíti őket a tudatos nyelvhasználatban, az igényes nyelvi magatartás fejlesztésében” – magyarázta Tódor Erika.
„A román nem idegen nyelv”
„A kisebbségiek számára készült 5–8. osztályos román tanterv fő újdonsága, hogy nem azonos a többségiekével” – mondta el a Krónikának Mariana Norel, a román tantervet a kisebbségiek számára kidolgozó bizottság elnöke, a magyaroknak szóló tantervet készítő munkacsoport irányítója. A brassói Transilvania Egyetem tanára – aki maga is hosszú ideig tanította a román nyelvet magyar diákok számára Kézdivásárhelyen – rámutatott: ahhoz, hogy a kisebbségi gyerekek jól megtanuljanak románul, a legfontosabb, hogy a tanár aktív módszereket használjon, olyanokat – ha nem is pont úgy –, amelyeket idegennyelv-tanításnál alkalmaznak. „A román nem idegen nyelv, hiszen az ország nyelve, normális, hogy meg kell tanulja a diák, és véleményünk szerint az új program pont ebben fog segíteni, mivel az irodalomelméleti elemek helyett a kommunikációra fekteti a hangsúlyt. Minket az érdekel, hogy helyesen tudja használni a diák a nyelvet”– hangsúlyozta Mariana Norel.
Kifejtette, az új tanterv legfőbb célja, hogy a kisebbségi diákok intuitívan és alkalmazhatóan tanulják a románt, főleg 5. osztályban. „Játszva akarjuk felébreszteni a gyerekek érdeklődését a román nyelv, az irodalmi olvasmányok iránt” – összegzett a szakember. Elmondta, romántanárként volt olyan magyar anyanyelvű diákja, aki román tantárgyversenyen vett részt. „Tehát igenis lehetséges hatékonyan tanítani a magyar diákot románra” – fogalmazott, hozzátéve, hogy a különböző térségek sajátosságai alapján ez más-más módon kell történjen. „Például Hargita és Kovászna megyében – magam is Kovászna megyei vagyok – nagyon oda kell figyelni arra, hogy milyen módszerek alapján segítjük a gyereket, mert román szót csak az iskolában hall” – részletezte a különbségeket.
Szabad kezet kapnak a tanárok
Mariana Norel hangsúlyozta, az oktatási minisztérium, illetve a szaktárca illetékesei támogatták az új tanterv elkészítését, és arra is felhívta a figyelmet, hogy ma már külön román tantárgyversenyt is szerveznek a kisebbségi diákok számára. „Ezzel is azt próbálják elősegíteni, hogy a diák legyen érdekelt abban, hogy megtanuljon románul” – magyarázta a munkacsoport irányítója, aki szerint a jövőben sok minden függ majd attól, hogy a tanárok mennyire tartják be a tantervben foglaltakat. „A lényeg, hogy kövessék a tantervet, mert a tankönyv csak egy eszköz a sok közül. Az a cél, hogy a tanárok figyelme elsősorban a tantervre irányuljon, hiszen például könnyen talál egy másik szöveget, ha úgy véli, a tankönyvben lévő túl nehéz” – mutatott rá az oktatási szakember. Elmondta, nem az a cél, hogy a gyerek egyszerűen szöveget fordítson, hanem azon a nyelven próbáljon gondolkodni, amelyiken éppen beszél: magyarul gondolkodik, amikor magyarul beszél, és románul vagy angolul fogalmazza meg magában a mondanivalóját, amikor azon a nyelven szólal meg.
Mariana Norel hangsúlyozta, a most megjelent tanterv kifejezetten a magyar kisebbség számára készült, a többi kisebbségnek szánt tervet ezután dolgozzák ki. „A magyar kisebbség a legtöbb tagot számláló, ezért fontos volt, hogy elsőként a nekik szóló stratégia készüljön el” – magyarázta az illetékes, aki szerint mivel nem lehetett külön programot kidolgozni a szórvány, a vegyes lakosságú és a tömbmagyar térségek számára, olyanra volt szükség, amely mindegyik régiónak megfelel. A „testreszabás” a tanáron múlik, ahogy az is, hogy az általános és speciális készségeket 8. osztály végére kifejlessze a diákban.
Kiss Judit, Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

„A szabadság a helyi közösségek döntési szabadságát jelenti”
A magyar nemzet ünnepnapján, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc 169. évfordulójának tiszteletére a csíkszeredai ünneplő közösség megkoszorúzta Gál Sándor, majd Petőfi Sándor és Nicolae Bălcescu szobrát.
A csíkszeredai köztéri ünnepség Gál Sándor honvéd tábornok szobránál kezdődött, ahonnan a himnuszok eléneklése, az ünnepi beszédek, majd a koszorúk elhelyezése után a Csíkszentsimoni Ifjúsági Fúvószenekar és a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület lovas huszárai vezetésével a résztvevők átvonultak a Vár térre.
Az ünnepnap központi eseménye a fúvószenekar előadásával kezdődött, ezután pedig a huszárok közreműködésével a város zászlajának ünnepélyes felvonása következett. A himnuszok eléneklése után elsőként Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere szólt a szép számban összegyűlt ünneplőkhöz.
„Szeretem ezt az ünnepet, mert ilyenkor másképp hangzik a himnuszunk. Büszke vagyok arra, hogy székely vagyok, magyar vagyok. Március tizenötödike a dicsőségről, az egymásra utaltságról, az egymásra figyelésről, a testvériségről és a jogaink melletti kiállásról szól. Arra kérem önöket, legyünk partnerek, vegyük vállunkra a zászlónkat, emeljük magasba, védjük meg feliratainkat, az anyanyelvünket, az iskoláinkat és a földünket. Mi tudjuk, Székelyföld volt, van, és tennünk kell azért, hogy Székelyföld legyen” – hangsúlyozta Ráduly.
A polgármestert követően Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának megbízott vezetője tartott beszédet. „1848-49-ben az alapvető emberi, nemzeti szabadságjogok kivívása volt az elsődleges cél. Jóllehet, a forradalmat leverték, de egy idő után a hatalom kénytelen volt törvénybe iktatni ezeket a jogokat, amelyek ma minden magát korszerűnek tekintő európai ország törvényes működésének pilléreit képezik. A kitartó küzdelem árán megszerzett jogok azonban csak annyiban érnek valamit, ha azokat valóban tiszteletben tartják, ha azokat hagyják gyakorolni. Ma a jogok gyakorlatáért vívott küzdelem ugyanolyan bátorságot kér, mint akkor, csak most nem fegyverre, hanem megfontoltságra, kitartó és következetes munkálkodásra van szükség″ – emelte ki Farkas.
A Vár téri megemlékező ünnepségen felszólalt Korodi Attila, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője is. Számunkra a szabadság alapfeltétele a jogállam. Enélkül nem lehet elképzelni szabad országot. (...) Számunkra a szabadság szabad nyelvhasználatot, szabad szimbólumhasználatot, hagyományaink szabad gyakorlását, a helyi közösségek döntési szabadságát jelenti – húzta alá Korodi.
Az ünnepi beszédek között a ceglédi Kossuth Lajos Gimnázium leánykara és a Nagy István Művészeti Középiskola vegyes kara előadásában Kossuth-nóták és kórusművek csendültek fel, illetve Mihó Attila Junior Prima-díjas prímás és barátai autentikus magyar népzenét játszottak.
A beszédeket követően Tamás József püspök áldását adta a jelenlévőkre. Az ünnepség Petőfi Sándor és Nicolae Bălcescu szobrainak koszorúzásával zárult.
Iszlai Katalin
Székelyhon.ro

Fiatalos nemzeti ünnep Gyergyószentmiklóson
Nagy pozitívuma volt a gyergyószentmiklósi március 15-i ünnepnek az, hogy a fiatalok, a középiskolások ezúttal nem csak kiegészítő szerepet kaptak a rendezvényen a politikusok beszédei mellett, hanem ők azok, akiknek köszönhetően emlékezetes marad ez a nap.
Amellett, hogy az iskolákban megszervezték a megemlékező műsorokat, a nyilvános ünnepségeken is komoly szerepet vállaltak a fiatalok. A Fogarasy Mihály-iskola teljes diáksága jelen volt a temetőben, Kiss Antal honvéd őrnagy emlékművénél. Ez nagyon fontos tény, hiszen a teljes diákságba beleértendők a román anyanyelvű diákok is. Tanáraik először határoztak úgy, hogy osztályaikkal együtt ők is részt vesznek a magyarság fontos eseményén. Nyitás arra, hogy ezután kölcsönösen tiszteletüket fejezzék ki a másik nemzet ünnepei iránt. Színvonalas műsor hangzott el, gitáron kísért dalokkal, Györfi Andrea szavalatával és Máthé Árpád beszédével.
Délben szentmisével folytatódott az ünnepségsorozat, majd a Szent Miklós-templomból a fúvószenekar vezetésével a Petőfi-szoborhoz vonultak az ünneplők, ahol a legutóbbi évekhez viszonyítva több ünneplő gyűlt össze. Itt felszólalt Gáll Hajnalka konzul, György István alpolgármester, Bende Sándor parlamenti képviselő és Barti Tihamér megyei önkormányzati alelnök is. Nagyobb hatással volt azonban a közönségre a Salamon Ernő Gimnázium két diákjának, Kecseti Istvánnak és Csorba Melindának a szavalata. András Szabolcs történelemtanár Petőfi Sándor életéről tartott rendhagyó „tanórát”.
Alkalomhoz illő dalok hangzottak el az Ipartestület Férfikarától, de a leghosszabban tartó tapsot a Korpos Szabolcs által vezetett Salamon Ernő Gimnázium diákkórusa és zenészei által előadott dalok érdemelték ki. Fiatalossá, élővé tették az ünnepet. Az eseményt a római katolikus, a református és az unitárius lelkészek áldása, valamint a himnuszok eléneklése zárta a Szent Miklós Fúvószenekar kíséretével.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Kossuth-nagydíjat kapott Kallós Zoltán néprajzkutató
MTI „Mindig a magyarságért akartam tenni, soha nem a díjakért csináltam” – mondta az MTI-nek Kallós Zoltán erdélyi magyar néprajztudós, népzenegyűjtő, aki Kossuth-nagydíjat vehetett át szerdán a Parlamentben a nemzeti ünnep alkalmából.
Kallós Zoltán példaértékű életútja során őseink hagyatékának, népi kultúránk legszebb kincseinek továbbörökítése mellett a szórványvidéken élő magyar gyermekek anyanyelvének és kultúrájának megőrzését is odaadóan szolgáló értékmentő munkája, valamint az erdélyi és az anyaországi táncházmozgalom elindításában és fenntartásában vállalt szerepe elismeréseként részesült a Kossuth-nagydíjban. Mint felidézte, még gyerek volt, amikor a szülőfalujában, a Kolozs megyei Válaszúton a helyi népdalokat, a magyar, a román és a cigány népszokásokat gyűjteni kezdte. „A kolozsvári Református Kollégiumban, ahová jártam, nagy divatja volt a falujárásnak, kiváló felügyelőtanárom volt, aki ebbe ez irányba terelte az érdeklődésemet. Anyám feketelaki volt, apám válaszúti, kezdetben a rokonság körében gyűjtöttem Szék környéki falvakban, Észak-Mezőségben” – mondta a 90 éves Kallós Zoltán. Gyűjtőmunkáját előbb tanítói, majd zeneakadémiai végzettsége mellett végezte, és azután is kitartott, hogy az ötvenes években koholt vádak alapján börtönbe került. Eredményeire Magyarországon is felfigyeltek. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutatót 1956-ban ismertem meg. Akkor Moldvában tanítottam, ő egy csoporttal egyetemi kiránduláson járt Romániában, és a tengerparti út helyett eljött hozzám. Később rajta keresztül ismertem meg Martin Györgyöt, Pesovár Ferencet, egy budapesti út során Kodály Zoltánnal is találkoztam. Kaptam tőle egy magnót ajándékba, és felhívta a figyelmemet arra, hogy táncfüzéreket vegyek fel és hangszeres zenét, amit addig felszerelés hiányában nem gyűjtöttem – emlékezett Kallós Zoltán.
Hosszú évtizedeket átívelő munkája során négy nagy gyűjtőterülete volt: Kalotaszeg Nádas menti falvai, Észak-Mezőség falvai, a Gyimes és a moldvai csángók. „Ezek voltak a legkevésbé feltárt területek, a Mezőséget elkerülték a gyűjtők, mert vegyes nemzetiségű terület volt, sokan azt gondolták, itt nem maradtak meg magyar javak, pedig még sokkal jobban, mint más területeken. A kincs leginkább a zenei anyagot jelentette. Még mindig vannak olyan helyek, ahol soha senki nem járt gyűjtési szándékkal. Szerencsére a táncházmozgalommal a hetvenes években Magyarországon is elindult a fiatalok érdeklődése”. A néprajzkutató fő műve, a Balladák könyve 1970-ben jelent meg először, a kötet újrakiadásai hoztak kedvező változást a finanszírozás, a megélhetés szempontjából. „Domokos János, az Európa Könyvkiadó korábbi vezetője nagyon támogatott. A Balladák könyve öt kiadást élt meg, 1989-ben Budapesten jelent meg a Tegnap a Gyimesben jártam népdalgyűjteményem is”. Kallós Zoltán egyszer azt mondta, addig maradhatunk meg magyarnak, amíg táncolunk és magyarul énekelhetünk. Mint most kifejtette, bízik a romániai magyar kisebbség megmaradásában, és ebben nagyon fontos a zene és a tánc. A Kossuth-díjas néprajztudós, népzenegyűjtő, a nemzet művésze saját vagyonából 1992-ben létrehozta a Kallós Zoltán Alapítványt, amely a szórványvidéken élő magyar gyermekek oktatására Válaszúton bentlakásos kollégiumot is működtet. Több mint kétszáz diák került ki már a négyosztályos iskolánkból, innen a szamosújvári Téka Alapítványhoz mehetnek tovább a gyerekek, ahol beindítottuk a mezőgazdasági szakiskolát. Főleg vegyes nemzetiségű házasságokból származó gyerekekről van szó, sokan egyáltalán nem tudtak magyarul, amikor hozzánk kerültek, itt tanultak meg – mondta Kallós Zoltán az MTI-nek.
Székelyhon.ro

Ma is küzdenünk kell jogainkért
A romániai magyarok által lakott településeken mindenütt megünnepelték március 15-ét. A rendezvények békésen zajlottak, csak Kolozsváron ismétlődött meg a tavalyi incidens: a csendőrség az Erdély-zászlóval felvonulókat kiemelte a tömegből. A kincses város polgármestere, Emil Boc ezúttal nem vett részt az ünnepségen, és nem is üzent, de a tisztségéből felfüggesztett Horváth Anna alpolgármester sem volt ott. A román politikusok közül csak Sorin Grindeanu kormányfő szólt a magyarokhoz, Klaus Iohannis államfő idén is megfeledkezett rólunk, ahogy tavaly is. Az RMDSZ kiáltványban fogalmazta meg az erdélyi magyarság 12 legfontosabb aktuális követelésének listáját. Az autonómia tételesen nem jelenik meg köztük, csak néhány utalásban. A követeléslista végén az RMDSZ közölte: „A szabadságharc üzenete örök értékű. A 12 pontban megfogalmazott célok évről évre alkalmazkodnak a jelenhez. Hiszen ma is küzdenünk kell jogainkért, szabadságunkért. A végső cél nem változik, az akadályok és eszközök igen.”
Az RMDSZ 12 pontja
Mit kíván az erdélyi magyarság? Legyen béke, szabadság és egyetértés! 1. Új alkotmányt, amely államalkotó tényezőként ismeri el a romániai, az erdélyi magyar közösséget. 2. Jogállamot: a hatalmi ágak szétválasztását, a törvények betartását. 3. Etnikumközi szerződést, amely tartósan biztosítja a békés román–magyar együttélést. 4. Az alkotmány mondja ki: Románia többnyelvű, többkultúrájú ország. 5. A személyi és közösségi jogok intézményének széles körű biztosítását. 6. Legyen a magyar a második hivatalos nyelv Erdélyben. Szabadon használhassuk közösségi szimbólumainkat, jelképeinket. 7. Több tiszteletet a helyi közösségeknek. Nagyobb hatáskört az önkormányzatoknak. 8. Az elkobzott javak visszaszolgáltatásának gyorsítását és befejezését. 9. Anyanyelvű minőségi oktatást minden magyar gyermek számára bölcsődétől egyetemig. 10. Az erdélyi autópályák befejezését, az utak és vasúti sínek korszerűsítését. 11. Jóléti államot, tisztes megélhetést minden korosztálynak. 12. Legyen március 15. hivatalos ünnep Romániában. Egyenlőség, szabadság, testvériség!
Grindeanu üzenete
Valósággá válhatnak az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eszméi, a béke, a szabadság és az egyetértés, ha a románokat és a magyarokat a jobb élet iránti vágy egyesíti, tisztelik egymást, és nem akarnak semmit ráerőltetni egymásra – olvasható Sorin Grindeanu kormányfő magyarokhoz intézett március 15-i üzenetében. Grindeanu az „egység a sokszínűségben” európai gondolatra alapozva meggyőződését fejezte ki, hogy a különbségek nem választják el egymástól a románokat és a magyarokat, nem teszik őket egymás ellenfeleivé, ellenkezőleg. A kormányfő szerint a románokat és a magyarokat a jobb élet iránti vágy és a kölcsönös tisztelet köti össze; egyúttal emlékeztetett arra, hogy a kormány programjában fontos vállalások vannak a romániai kisebbségek iránt, amelyek között a magyar különleges helyet foglal el. Grindeanu arra buzdította a magyarokat, hogy saját meggyőződéseik alapján tekintsenek a világra, és ne fogadják el a másokét, illetve a sztereotípiákat; végül tiszteletét fejezte ki a magyarok történelme, kulturális és szellemi hagyatéka iránt.
Zavar az Erdély-zászló
Erdély-zászlót vivő ünneplőket emelt ki a csendőrség a kolozsvári felvonulás tömegéből – közölte az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP). A csendőrség Fancsali Ernőnél, az EMNP kolozsvári szervezetének elnökénél és négy másik felvonulónál kifogásolta az Erdély-címeres kék-piros-sárga lobogót. Fancsali közlése szerint arra hivatkoztak: a rendezvényt szervező RMDSZ nem tette lehetővé, hogy a magyar és a székely zászlón kívül más zászlókkal is vonuljanak az ünneplők. Hozzátette: azt kérték tőle, hogy vonja be a zászlót, vagy távozzon a felvonulók közül. Mivel a felkérésnek nem tett eleget, őt és egy másik Erdély-zászlót vivő felvonulót 500 lejes bírsággal sújtották. Az EMNP helyi vezetője elmondta: azt írták a jegyzőkönyvbe, hogy nem vetette alá magát a szervezők kérésének. Megjegyezte, a csendőrök nem kifogásolták a zászló használatát, így továbbra is lobogtathatta Erdély zászlaját Kolozsvár főterén, de csakis az ünneplő tömegtől távol. Hozzátette: már tavaly is kifogásolta a csendőrség az Erdély-zászlókat, de akkor – az ünnepi rendezvény egyik szónoka lévén – engedelmeskedett a felszólításnak, és bevonta a lobogót. Most a bírságolási jegyzőkönyv érvénytelenítését fogja kérni a bíróságon.
A szabadság egy kert
Az autoriter politika gyomját, élősködőit el kell távolítani a szabadság kertjéből – jelentette ki Kelemen Hunor Nagyszalontán mondott beszédében. Az RMDSZ elnöke úgy véli: a szabadság Romániában nem sziklaszilárd építmény, hanem inkább folyamatos gondozást igénylő kert. „Nem egyszer kell megépíteni, hanem évről évre újra és újra. Vannak göcsörtös, öreg fái, azokat metszeni kell. És újakat telepíteni is szükséges.” Kijelentette: „Romániában ma kemény harcot vív a látható állam a láthatatlan állammal, a választott politikusok az erőszakszervezetek titkos koalíciójával, és míg a látható hatalmat, a politikusokat le lehet váltani, az erőszakszervek titkos koalíciója nem váltható le parlamenti választásokon.”
A magyarokat nem lehet beolvasztani
A magyarokat beolvasztani sem Brüsszelnek, sem másnak nem sikerül, és nem is fog sikerülni, azonban az együttműködésre mindenkor készen állnak – jelentette ki Soltész Miklós magyar államtitkár az ünnep előestéjén a Magyar Polgári Párt (MPP) által Marosvásárhelyen szervezett gálán. A Bécsből elüldözött Metternich osztrák politikust idézte, aki 1850-ben megállapította: a magyar bajoknak csak a magyarok közreműködésével lehet véget vetni, és a magyarokkal másról, mint kölcsönös együttműködésről, nem lehet tárgyalni. Soltész Miklós szerint a márciusi ifjak 12 pontja közül van néhány, amely ma is aktuális – vagy azért, mert nem valósult meg, vagy azért, mert másképpen alakult, mint ahogyan azt Petőfiék szerették volna. Kijelentette: mindezekért csak összefogással lehet küzdeni.
A közelgő fekete március évfordulóján kérni fogja Románia főügyészét, hogy indítsák újra a marosvásárhelyi események kivizsgálását – jelentette ki Biró Zsolt, aki szerint a brutális bukaresti bányászjárások és a marosvásárhelyi véres események azonos tőről fakadnak. Az MPP elnöke úgy látja: a magyarok ma is másodrangú állampolgárok Romániában, de „az MPP szeretné lezárni a posztkommunizmus korszakát, hogy a ’89 előtti rendőrállamból és a jelenlegi ügyészállamból végre jogállammá váljon Románia”.
A gálaműsoron adták át az MPP Vasakarat-díját a létében fenyegetett marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium képviselőjének.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A hősök, a bátrak emlékét őrzi a nemzet
„Amíg veszélyben magyar identitásunk, addig szabadságunk sem lehet teljes”
Március 15-én délután ezrek gyűltek össze a Postaréten, a Székely vértanúk emlékművénél, hogy az 1848-as forradalom és szabadságharc hőseire emlékezzenek. A magyar történelmi egyházak nevében a római katolikus egyház részéről Oláh Dénes főesperes köszöntötte az egybegyűlteket. A rendezvényre Szabó László református lelkész mondott áldást. Lelkemben félárbócon van a nemzeti lobogó
– Annyi és annyi fölemelő március 15. után ma az én lelkemben félárbócon van a nemzeti lobogó – mondta Oláh Dénes –, pedig ma is a szabadságnak volna az ünnepe. Annak a szabadságnak, amely nem kiváltság, hanem Isten ajándéka.
A továbbiakban a szeretet fontosságára hívta fel a figyelmet: „úgy gondolom, hogy minden ép elmével rendelkező ember tudhatja, hogy egyetlen építő erő létezik: a szeretet. Csak akik tudtak szeretni, azok vitték előbbre az emberiség ügyét. A szeretet épített iskolákat, hidakat folyók fölé és népek közé. A szeretet volt képes ledönteni a válaszfalakat és feltölteni az elválasztó sáncokat és szakadékokat. A szeretet mindig előbbre vitte az embereket”. (…) „Nekünk előre kell menni a szeretet útján, a szabadság útján, a haladás útján, Krisztus útján. S lám, ez egyeseknek fáj, egyeseknek botrány.”
Mint mondta, Krisztus maga és tanítása is botrány volt a maga idejében, de végül győzött. „A szeretetbotrány éppen akkor győzött, amikor emberileg teljesen kudarcot vallott. Aznap éppen nagypéntek volt.”
Ám nagypéntekre húsvét, a feltámadás következett, ezért is hiszünk a szeretet végső győzelmében, a józan ész diadalában, „a kificamodott vagy kificamított elmék kijózanodásában”. És hogy ez megtörténhessen, a főesperes imára hívott „minden szabadságot és fajtáját szerető embert”. Végül kijelentette, ezért van félárbócon a lelkében a nemzet zászlaja.
„Hiszem, hogy a különbségek nem elválasztanak…”
Sorin Grindeanu, Románia miniszterelnökének üzenetét Nagy Zsigmond, Maros megye alprefektusa olvasta fel. A román kormányfő baráti üdvözletét küldte, hangsúlyozva, hogy március 15. nemcsak Magyarország nemzeti ünnepe, de egyben a világ összes magyarjának egyik legfontosabb ünnepe is.
„Az egység a különbözőségben európai elv alapján őszintén hiszem, hogy a különbségek nem elválasztanak, nem tesznek egymás ellenségeivé, hanem ellenkezőleg, egymás kölcsönös megismeréséhez, az egymás iránti tisztelet erősödéséhez vezetnek” – hangsúlyozta Grindeanu, rámutatva, hogy a jobb élet reménye és a kölcsönös tisztelet az, ami „összeköt bennünket”. Kijelentette, az általa vezetett kormány programja fontos vállalásokat tartalmaz a kisebbségekkel szemben, különös tekintettel a magyar közösségre.
„Azt gondolom, hogy a kölcsönös tisztelet jegyében és egy jobb élet reményében valósággá változtathatjuk az 1848-as forradalom eszméit: a békét, a szabadságot és a jó megértést” – üzente a miniszterelnök, aki a magyarok történelme és szellemi és kulturális öröksége iránti tisztelet jegyében küldte jókívánságait.
Csak egy szívvel és egy akarattal juthatunk előre
Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnökének üzenetét Lukács Bence Ákos, a csíkszeredai főkonzulátus konzulja tolmácsolta: „169 évvel ezelőtt ez a nap ébresztett rá bennünket arra, hogy azon az ösvényen, amely az egész nemzet felemeléséhez vezet, csak egy szívvel és egy akarattal juthatunk előre. Mi, magyarok büszkék vagyunk arra, hogy 1848. március 15-én vértelen forradalommal vívtuk ki szabadságunkat, de még ennél is nagyobb fegyverténynek tartjuk, hogy amikor meg kellett védenünk frissen szerzett jogainkat, egy emberként álltunk talpra. Hét évvel ezelőtt ismét lehetőséget kaptunk arra, hogy újraalkossuk és megszilárdítsuk a magyar nemzet egységének fundamentumát. Az elmúlt években olyan erős és stabil anyaországot építettünk, amely segíteni tudja a Kárpát-medencei magyarság szülőföldön való boldogulását. Rajtunk áll, hogy élve a kapott eséllyel, összefogásunkkal és kitartásunkkal valóra váltjuk-e ’48 hőseinek álmait, büszkén hirdetve: »a magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez«.
Legyen tehát béke, szabadság és egyetértés!” – zárta üzenetét Orbán Viktor magyar kormányfő.
A mi forradalmunk a gyermekeink jövőjéről szól
Ünnepi beszédében Péter Ferenc, az RMDSZ megyei elnöke hangsúlyozta: „Március 15-én az 1848-as forradalomra emlékezünk, de nemcsak az emlékezés tartja élve ezt az ünnepet, hanem a közösségünkben élő szabadság utáni vágy is. Ez az ünnep újra és újra ráébreszt minket arra, hogy a szabadság mekkora érték számunkra, de egyben emlékeztet is arra, hogy milyen könnyen veszélybe kerülhet.” (…) „Ezen a napon óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés, hol tartunk most, ennyi év elteltével szabad emberekként élhetünk-e ma szülőföldünkön mi, erdélyi magyarok?” A kérdésre nem tudott egyértelmű pozitív választ adni, hiszen „amíg veszélyben van magyar identitásunk, addig szabadságunk sem lehet teljes”. Az elmúlt hónapok bebizonyították, hogy a marosvásárhelyi magyaroknak ma ismét a szabadságukért, alapvető jogaikért kell küzdeniük.
Rámutatott, hogy az 1989-es rendszerváltást követően sokat változott az erdélyi magyar közösség helyzete, a kisebbségi jogok jelentős részét ma már törvény védi, mégsem érezzük magunkat biztonságban. „Nem is érezhetjük, mert nem lehet teljes a biztonság ott, ahol nem tartják be a törvényeket. Ahol nem hallgatják meg a másik felet. Nem vagyunk biztonságban ott, ahol a Korrupcióellenes Ügyészség a marosvásárhelyi katolikus iskola alapítását vizsgálja, szülőket hurcolnak meg és több mint 400 diák sorsával játszanak”.
A szabadságharc nemcsak a múlt emléke, hanem a jelen törekvése: az évről évre való próbatétele annak, hogy még mindig ki tudunk-e állni magunkért, vagy hagyjuk, hogy eltapossanak – mutatott rá Péter Ferenc, arra szólítva a vásárhelyi magyarokat, hogy ne hagyják magukat megfélemlíteni, ne hagyják az iskolát! „Egy olyan küzdelem előtt állunk, amit csak együtt tudunk sikerre vinni”. (…) „Ha kiállunk magunkért és egymásért, akkor nem tudnak bennünket eltaposni. A mi forradalmunk a gyermekeink jövőjéről szól. Arról szól, hogy elengedjük-e most a kezüket, vagy kiállunk mellettük minden lehetséges eszközzel.”
Az elnök arról is beszélt, hogy egyesek azt hiszik, hogy „a végtelenségig nyomást gyakorolhatnak közösségünkre, hogy meg lehet bennünket félemlíteni, hogy meg fogunk hátrálni”. Ezért – hívta fel a figyelmet – „összefogva, egy emberként kell kiállnunk igazunk mellett, és világosan kell állást foglalnunk a bennünket ért sérelmek kapcsán úgy, ahogyan ezt elődeink is tették. Vigyáznunk kell azonban, hogy ne adjunk helyet az etnikai feszültségkeltésnek és a mindenki számára romboló gyűlölködésnek”.
Legyünk bátrak kiállni magyarságunkért, nemzetünkért!
Magyarország kormánya részéről Soltész Miklós egyházi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár mondott ünnepi beszédet.
A ’48-as események felidézése után arra hívta fel a figyelmet, hogy ma is zavaros időket élünk, még fontosabb az összefogás, még fontosabb a bátor magatartás, és még inkább bölcs döntésekre van szükség. Hisz amíg Európa, Brüsszel egyes vezetői magukhoz akarják ölelni az idegen kultúrák hódítóit, addig eltaszítják, háttérbe szorítják a kereszténységet még őrző közép-európai nemzeteket. Büntetni akarja a közös Európát védő nemzeteket ahelyett, hogy hálás lenne. „Éppen ezért, magyarok, románok, szerbek és horvátok, lengyelek, szlovákok, nem engedhetjük meg, hogy újra egymással szembefordítsanak minket. Nagyobb a történelmi felelősségünk annál, hogy ezt a luxust megengedjük magunknak. Össze kell fognunk a kereszténység védelmében, össze kell fognunk a recsegő-ropogó Európáért, mert gyermekeink, fiataljaink jövője ezen múlik”.
Mint mondta, itt, Romániában is egy láthatatlan háttérhatalom tartja rettegésben a minisztereket, polgármestereket, intézményvezetőket. „A szabadságharc leverését követő időszakot vagy a kommunista diktatúrát idézi, hogy egy katolikus iskola igazgatóját meghurcolhatják, a szülőket és a gyermekeket pedig teljes bizonytalanságban tartják”.
Kijelentette: a hősök, a bátrak emlékét őrzi a nemzet, és ugyanígy fog emlékezni a jövő nemzedék a mostani bátrakra, de senki sem fog emlékezni a feljelentőkre. „Legyünk bátrak kiállni magyarságunkért, nemzetünkért, hitünkért, kereszténységünkért, az együtt élő nemzetek békéjéért” – biztatta a megjelenteket az államtitkár.
A rendezvényen kortársvers-részletek hangzottak el fiatal költőktől, Sajó Sándor Magyarnak lenni című versét Szabó Erzsébet Zsófia, a Római Katolikus Teológiai Líceum 9. osztályos tanulója szavalta. Fellépett a marosvásárhelyi Serafim Duicu Általános Iskola Rügyezők furulyacsoportja. Dsida Jenő Templomablak versét megzenésítette Boros Emese (ének), zongorán kísérte Fülöp Csongor, Reményik Sándor Templom és iskola című versét Balló Krisztina, a Római Katolikus Teológiai Líceum 10. osztályos tanuló szavalta el. Műsorvezető Kányádi Orsolya volt.
A postaréti rendezvény ünnepi koszorúzással, illetve a himnuszokkal ért véget.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

A világ magyarjainak nemzeti ünnepén
Míg magyar él, míg szabad ember él e honban, kegyelettel fognak visszagondolni ez évre, annak történelmére s történetalkotó alakjaira”, jósolta meg 169 éve, két nappal a forradalom kitörése után az író Jókai Mór, a márciusi ifjak egyike. És igaza lett: március 15. a világon bárhol élő magyarok talán legnagyobb nemzeti, a szabadság és hazaszeretet ünnepe lett, amikor kegyelettel, nemzeti büszkeséggel emlékeznek meg a nagyszerű forradalom és szabadságharc kezdetéről, amely, bukása ellenére új korszakot indított Magyarország, de Európa történelmében is.
Tavaszias, bár felhős és hűvös időben a Megbékélés parkjában mintegy félezer ember volt jelen az idei aradi március 15-i ünnepségen.
A román, magyar és európai uniós himnusz elhangzása után Fekete Károly műsorközlő köszöntötte az ünnepségen megjelent tisztségviselőket: a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus konzulját, a megye prefektusát, megyei tanácsának elnökét, Arad polgármesterét és két alpolgármesterét, Arad RMDSZ-es parlamenti képviselőjét, az ünnepség résztvevőit.
Az elsőnek felszólaló Gheorghe Falcă polgármester románok és magyarok kölcsönös tiszteletéről és a barátság fontosságáról beszélt, Kecskés Tibor konzul
Felolvasta Orbán Victor magyar miniszterelnöknek a határon túli magyarokhoz, Cosmin Pribac prefektus Sorin Grindeanu román miniszterelnök hazai magyarokhoz március 15-e alkalmából intézett üzenetét.
Az ünnepi beszédet
Faragó Péter parlamenti képviselő, Arad Megyei RMDSZ-elnök tartotta. Első néhány mondatában a forradalom és szabadságharc hőseiről emlékezett meg, akik előtt ma is fejet hajtunk, majd így folytatta:
„Fejet hajtunk egy percre, de csak egy percre, hisz erre köteleznek bennünket a tetteik, az emlékük. De ezen túl kötelességünk emelt fővel élni, emelt fővel vállalni magyarságunkat, bárhol is élünk a világban.
Ehhez pedig különösen kemény nyakra van szükségünk itt Arad megyében, Erdélyben, hisz mindig voltak és vannak olyan erők, amelyek azt akarják, hogy leszegett fővel éljünk. És ne akarjunk semmit. Mert minek nekünk magyar iskola, magyar színház, magyar élet?
Hát mi elmondjuk miért: mert mi itt születtünk, ez a szülőföldünk, nem vagyunk messzi vidékről betelepítettek. És a gyulafehérvári nyilatkozat szellemében követeljük egyéni és közösségi jogainkat. Követeljük, hogy legalább a 100. évfordulón a románság teljesítse ígéreteit.
Sajnos, a többség hamar elfelejtette, mit ígért közel egy évszázaddal ezelőtt. És emellett elfelejtette 1848 vagy 1989 szellemiségét. Közel három évtizeddel a rendszerváltást követően még mindig a szabadságjogokért, magáért a jogállamiságért kell utcára vonulni szerte az országban.
Ahol nincs jogállam, ott nincs szabadság.
Nem szabad az olyan ország, ahol az erőszakszervezetek mindenek fölött álló hatalmukkal visszaélnek. Nem lehet szabad az olyan ország, ahol félreállítják azt, aki dolgozni, tenni akar a közösségért.
Nem lehet szabad az olyan ország, ahol börtönbüntetés fenyegeti azokat, akik kitűzik a magyar vagy a székely zászlót.”
Faragó Péter szólt arról, hogy „Az elmúlt években Romániában elfogadták és elismerték, hogy ez a nap fontos a közösségünk számára. Most pedig azt kérjük, hogy ismerjék el azt hivatalos ünnepként is. Ma reggel az RMDSZ törvényjavaslatot iktatott a képviselőházban, amelyben azt kezdeményezi, hogy legyen március 15-e hivatalos ünnep Romániában, és legyen munkaszüneti nap a romániai magyarok számára.”
Beszédének befejező részében az összefogás szükségességére hívta fel a figyelmet. „Mi, magyarok olyan kevesen vagyunk, hogy nem engedhetjük meg magunknak az ellenségeskedést.
Ahogyan a ’48-as forradalmárok hittek abban, hogy a magyarságnak jogai vannak, úgy nekünk is hinnünk kell abban.
Ahogyan ők, mi is szabadságra vágyunk.
Szabadon, egyenlőségben élhető, korlátozásoktól, fenyegetettségektől mentes életre.
Ahogyan ők bíztak, nekünk is bíznunk kell abban, hogy kitartással, türelemmel, összefogással megvalósítjuk céljainkat.”
Az ünnepség végén koszorúkat helyeztek el a Szabadság-szobor talapzatánál az összes jelenvolt hivatal vezetői, kulturális egyesületek, egyházak, számos községi tanács, RMDSZ-szervezet részéről. A Megbékélés parkjának román emlékművéhez a magyar főkonzulátus, a megyei RMDSZ, a prefektúra, a megyei és a municípiumi tanács, a Szabadság-szobor Egyesület, a tőzmiskei, nagyszintyei, nagyzerindi, iratosi, kisiratosi, nagyzerindi, peregi községi tanácsok helyeztek el koszorút.
Miniszterelnöki üzenetek
„Csak egy szívvel és egy akarattal”
Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek a határon túli magyaroknak március 15-e alkalmából írt köszöntőjét Kecskés Tibor konzul olvasta fel.
„169 évvel ezelőtt ez a nap ébresztett rá bennünket arra, hogy azon az ösvényen, amely az egész nemzet felemeléséhez vezet, csak egy szívvel és egy akarattal juthatunk előre. Mi, magyarok büszkék vagyunk arra, hogy 1848. március 15-én vértelen forradalommal vívtuk ki szabadságunkat, de még ennél is nagyobb fegyverténynek tartjuk, hogy amikor meg kellett védenünk frissen szerzett jogainkat, egy emberként álltunk talpra” – fogalmazott Orbán Viktor.
„Hét esztendővel ezelőtt ismét lehetőséget kaptunk arra, hogy újraalkossuk és megszilárdítsuk a magyar nemzet egységének fundamentumát. Az elmúlt években olyan erős és stabil anyaországot építettünk, amely segíteni tudja a Kárpát-medencei magyarság szülőföldön való boldogulását. Rajtunk áll, hogy élve a kapott eséllyel, összefogásunkkal és kitartásunkkal valóra váltjuk-e '48-as hőseink álmait, büszkén hirdetve: ’a magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez’. Legyen tehát béke, szabadság és egyetértés!" – zárul Orbán Viktor üzenete.
„A különbségek nem választanak el”
Sorin Mihai Grindeanu román miniszterelnöknek a hazai magyarokhoz intézett március 15-i üzenetét Arad megye prefektusa, Cosmin Pribac tolmácsolta.
Tisztelt magyar honfitársaim! megszólítással kezdődik az üzenet, amely első mondatában barátsággal köszönti a magyarokat ezen a napon, amely nemcsak Magyarország egyik nemzeti ünnepe, hanem az emlékezésnek és az egész világ magyar közösségei identitásának is az egyik legfontosabb ünnepe.
A miniszterelnök kifejti: „az európai egység a változatosságban
gondolatára támaszkodva őszintén hiszem, hogy a különbségek nem választanak el, nem tesznek ellenfelekké, hanem ellenkezőleg, hozzájárulnak a kölcsönös megismeréshez, egymás tiszteletéhez, a harmonikus együttéléshez (…) Hiszem, hogy ami összeköt mindnyájunkat, az a jobb élet és a kölcsönös tisztelet utáni vágy. Az általam vezetett kormány programjában jelentős vállalások szerepelnek a romániai nemzeti kisebbségek iránt, amelyek között a magyar megkülönböztetett helyet foglal el.”
A továbbiakban az üzenet arról szól: közös érdek azokat az embereket követni, akik az építés szellemét sugallják, és nem a széthúzásét, és reményét fejezi ki, hogy az 1848-as forradalom szép eszméje a békére, szabadságra és jó megértésre valóra válhat. „Tisztelettel a magyarok történelme, kulturális és szellemi öröksége iránt üdvözlöm Románia és a világ magyarjait e különleges nap alkalmából és a legjobb kívánságaimat tolmácsolom” – fejeződik be Sorin Grindeanu miniszterelnök üzenete.
Nyugati Jelen (Arad)

Erdély-zászló: egymásra mutogat az RMDSZ és a csendőrség
A román csendőrség kolozsvári mobil egysége közleményben tudatta: nem az Erdély-zászló lobogtatásáért bírságolta meg a kolozsvári március 15-ei felvonulás négy résztvevőjét, hanem azért, mert a szervezők felszólítása ellenére sem hagyták el a felvonuló tömeget.
„A felvonulás békésen és civilizáltan zajlott, de a felvonulók között megjelent négy személy, aki Erdély 1918 előtti zászlaját lobogtatta. A rendezvény szervezője elhatárolódott ezektől a személyektől, azt kérvén, hogy vonják be a zászlót, vagy hagyják el a felvonulók menetoszlopát. A négy ember nem vetette magát alá a kérésnek, ezért a szervezők a csendőrség segítségét kérték" – áll a csütörtöki közleményben.
A csendőrség közölte, négy olyan embert bírságoltak meg összesen 1500 lejre, akik elutasították a tömeg elhagyását. Az MTI által idézett hatósági közlemény nyomatékosította: nem azért bírságoltak, mert Erdély-zászlót lengettek, amint az a sajtóban megjelent, hanem azért, mert az érintettek nem hagyták el a tömegrendezvény helyszínét, amikor erre felszólították őket.
A március 15. alkalmából a kincses városban rendezett felvonuláson a csendőrség – az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) tájékoztatása szerint – Erdély-zászlót lobogtató ünneplőket emelt ki a tömegből. A rendvédelmi szervek képviselői Fancsali Ernőnél, az EMNP kolozsvári szervezetének elnökénél és négy másik felvonulónál kifogásolták az Erdély-címeres kék-piros-sárga lobogót. Fancsalinak a csendőrök arra hivatkoztak, hogy a rendezvényt szervező RMDSZ nem tette lehetővé, hogy a magyar és a székely zászlón kívül más zászlókkal is vonuljanak az ünneplők. Ezért azt kérték tőle, vonja be a zászlót, vagy távozzon a felvonulók közül, és mivel a felkérésnek nem tett eleget, őt és egy másik Erdély-zászlót vivő felvonulót 500 lejes bírsággal sújtották.
Eközben az RMDSZ magyarázatot vár a csendőrségtől az Erdély-zászlókkal kapcsolatos eljárás miatt. Csoma Botond, a szövetség Kolozs megyei szervezetének elnöke csütörtöki közleményében megjegyzi: míg az RMDSZ dési szervezetének a hatóság által biztosított március 15-i eseményén a román, a magyar, az uniós és az Erdély-zászló vezette az ünnepi felvonulást, addig Kolozsváron továbbra is alkotmányellenes az erdélyi zászló a csendőrség szerint. Csoma szerint ezt a tényt a csendőrség munkatársai a szervezőkkel explicit módon közölték egy hétfői eligazításon.
„Érthetetlen az alkotmányra hivatkozva tiltani az erdélyi zászlót, hiszen az ezen szereplő Erdély címer része Románia címerének. A csendőrség először a tudomásunkra hozta, hogy azokat, akik erdélyi zászlóval érkeznek az ünnepségre, fel fogják tartóztatni, majd felszólítottak minket arra, hogy erről tájékoztassuk is azokat a személyeket, akiknél ilyen zászló van. Ezt mi meg is tettük, szervezőként minket utasítottak erre a csendőrség munkatársai" – idézte a parlamenti képviselőt az RMDSZ hírlevele. Csoma Botond szerint képmutatás és csúsztatás a csendőrség azon állítása, miszerint a szervezők kérésére kellett eltávolítani az erdélyi zászlót.
„A csendőrségtől sem zászlók felvonultatására, sem zászlók leszerelésére nem kértünk engedélyt, kizárólag a törvényes előírásoknak megfelelően, az útvonalról és az esemény időpontjáról tájékoztattuk a hatóságokat, ahogy ezt minden közterületen szervezett esemény során megtesszük. Éppen ezért kértem már a tegnapi felszólalásomban magyarázatot a hatóságoktól, mert ez az eljárás szerintünk jogsértő" – tette hozzá a megyei RMDSZ-elnök. A politikus hozzátette: a megbírságolt személyeknek minden jogsegélyt megadnak, várják őket az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének székházába. A honatya az MTI-nek úgy nyilatkozott, az RMDSZ és az EMNP közös levélben hívja fel a belügyminiszter figyelmét a csendőrségi túlkapásra, ő maga pedig interpellálni fog a román parlament alsóházában a március 15-i kolozsvári felvonuláson történtek miatt.
Csoma Botond szerint több szempontból is érthetetlen a csendőrség eljárása, hiszen az országban számos regionális zászlót használnak, melyek nem sértik a törvényt. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az 1918-as gyulafehérvári nagygyűlésre az erdélyi románok az Erdély-címeres trikolórral érkeztek, ezt a tényt viszont a kommunizmus idején sikeresen meghamisították, átfestették a korabeli fotókat. A képviselő szerint szégyenletes az a módszer, amellyel feszültséget próbálnak kelteni és úgy állítani be az eseményeket, mintha az RMDSZ kérte volna az Erdély zászlók bevonását.
Krónika (Kolozsvár)

Tizenkét pont, vesszőcske
Ha az édes anyanyelvünket most ízlelgető kislányom már folyékonyan beszélne, biztosan össze tudna állítani egy 12 pontos kívánságlistát, amelyet ünnepélyes keretek között szülei tudomására hozna.
A feleségemnek sem kellene különösebben felemelő hangulat ahhoz, hogy legalább 120 pontos kivonatot „tűzzön" egy kokárdás hűtőmágnessel a fagyasztó ajtajára, mint ahogy nekem sem esne nehezemre vágyaim összefoglalása tucatnyi pontban, vagy miért ne: egy teljes újságoldalon. Aztán családunk összefoghatna a szomszéddal, közös problémáink megoldását követelve, majd az utcánk lakói is kinyilváníthatnák akaratukat, akárcsak a teljes falunk népe – és így tovább, mígnem közösségi halmazunk legalább a mit kíván a romániai magyar nemzet kérdésfeltevés/kijelentés szintjére nem duzzad.
Utóbbi szemszögből, felülnézetből kiindulva fogalmazta meg 12 pontját az RMDSZ az idei március 15-ei ünnep alkalmából. Az 1848-as örökséghez merészen visszanyúló megfogalmazók a Mit kíván az erdélyi magyarság? című kiáltvány „lábjegyzetében" kijelentik, a szabadságharc üzenete örök értékű, ugyanakkor a 12 pontban megfogalmazott célok évről évre alkalmazkodnak a jelenhez. „Ez a mi szabadságharcunk" – áll a mostani kiáltvány végén, amelyben „a legfontosabb törekvéseinket" próbálták röviden összefoglalni.
Kétségtelen, hogy a felsorolt követelések megalapozottak, és közösségünk javát szolgálnák. A romániai magyar parlamenti párt által 2017-ben megfogalmazott 12 pont okés, szupcsi. De. Már megint belerondít az a fránya szűrő, a „kis lépések politikájának", jobban mondva az egy helyben toporgásnak összetéveszthetetlen nyoma. A kiáltványból „üvölt" az elhallgatás, a most nem aktuális, a Dâmboviţa-parti ukáz: fogd be a szádat. Ha a székelyföldi, partiumi, erdélyi magyarság 12 pontos követeléslistájára nem fér fel az autonómia, akkor mégis ki beszél? És kinek a nevében?
Olvasom, hogy nem tudom hányadik és hányadik és hányadik pont tulajdonképpen az önrendelkezés, az autonómiastatútum elfogadtatásának előfeltétele, úgyhogy nem igaz, hogy nincs benne. Zsír, menő. De. Egy kiáltványban hogy lehet utalgatni, sejtetgetni a sorok között?! Mi több: hogy lehet a '48-as elődök hangját utánozva szabadságharcot kiáltani, miközben folyamatosan ahhoz dörgölőzünk, annak lábai elé taszít a tehetetlenségi erő, aki legfőbb nyomorúságunk fenntartója?! És mi az, hogy évről évre alkalmazkodni kell?! Mégis mi írja ily könnyedén felül akaratunkat?! Biztos az időjárás, a lej/euró árfolyam, a GDP, a DNA. Vagy hogy melyik lábával kel fel a mindenkori Liviu Dragnea.
Nem kedves feladat ünneprontónak lenni, de a '48-as örökség több tiszteletet érdemel, nem szabadna elhamarkodott politikai marketingfogások eszközeként használni. Valóban szükségünk van új 12 pontra – de ezek kikiáltása előtt újra meg kellene tanulnunk beszélni. Hogy meg tudjuk beszélni. Hogy megértsük egymást. A kislányom biza jó úton halad – nem valószínű, hogy az erdélyi magyarság „igazi" 12 pontja közé bekerülne, amit most kíván, de kötelességem meghallgatni, és mindent megtenni azért, hogy higgyen azok megvalósulásában, és higgyen bennem. Akárcsak a feleségem. És persze én bennük. No meg a szomszéddal is szót értsünk, és közben magunkénak érezzük tágabb közösségünk gondját is.
Alulról így alapozható meg a 12 pont – ebből építkezik a béke, a szabadság, az egyetértés. Ebből él a hit, amely nem aktuálpolitikai kérdések függvénye. A romániai magyarság egyik legfontosabb közös célkitűzése az önrendelkezés – aki nem hisz benne, sőt nem akarja, az nem közösségben gondolkodik.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Kitüntetést kapott Pálfi József
A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) rektora, dr. Pálfi József a Magyar Érdemrend Tisztikereszt polgári tagozat kitüntetésében részesült.
Áder János, Magyarország köztársasági elnökének megbízásából Balog Zoltán, az Emberi Erőforrások Minisztériumának minisztere nemzeti ünnepünk alkalmából a haza érdekeinek előmozdításában, a partiumi magyar közösség hitének és kultúrájának megőrzése iránt elhivatott, odaadó lelkipásztori szolgálata, valamint jelentős oktatói és aktív társadalmi tevékenysége elismeréseként a Magyar Érdemrend Tisztikereszt polgári tagozat kitüntetését adta át dr. Pálfi József, a PKE rektora, egyetemi tanára, a Nagyvárad-Rét Református Egyházközség református lelkipásztora, a Csillagocska Alapítvány alapítója és elnöke számára.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Mindig a magyarságért cselekedett (Kallós Zoltán néprajzkutató Kossuth Nagydíjas)
„Mindig a magyarságért akartam tenni, soha nem a díjakért csináltam” – mondta az MTI-nek Kallós Zoltán erdélyi magyar néprajztudós, népzenegyűjtő, aki Kossuth Nagydíjat vehetett át szerdán a Parlamentben a nemzeti ünnep alkalmából.
Kallós Zoltán példaértékű életútja során őseink hagyatékának, népi kultúránk legszebb kincseinek továbbörökítése mellett a szórványvidéken élő magyar gyermekek anyanyelvének és kultúrájának megőrzését is odaadóan szolgáló értékmentő munkája, valamint az erdélyi és az anyaországi táncházmozgalom elindításában és fenntartásában vállalt szerepe elismeréseként részesült a Kossuth Nagydíjban.
Mint felidézte, még gyerek volt, amikor szülőfalujában, a Kolozs megyei Válaszúton a helyi népdalokat, a magyar, a román és a cigány népszokásokat gyűjteni kezdte. „A kolozsvári Református Kollégiumban, ahová jártam, nagy divatja volt a falujárásnak, kiváló felügyelőtanárom volt, aki ebbe ez irányba terelte az érdeklődésemet. Anyám feketelaki volt, apám válaszúti, kezdetben a rokonság körében gyűjtöttem Szék környéki falvakban, Észak-Mezőségben” – mondta a 90 éves Kallós Zoltán.
Gyűjtőmunkáját előbb tanítói, majd zeneakadémiai végzettsége mellett végezte, és azután is kitartott, hogy az ötvenes években koholt vádak alapján börtönbe került. Eredményeire Magyarországon is felfigyeltek. „Andrásfalvy Bertalan néprajzkutatót 1956-ban ismertem meg. Akkor Moldvában tanítottam, ő egy csoporttal egyetemi kiránduláson járt Romániában, és a tengerparti út helyett eljött hozzám. Később rajta keresztül ismertem meg Martin Györgyöt, Pesovár Ferencet, egy budapesti út során Kodály Zoltánnal is találkoztam. Kaptam tőle egy magnót ajándékba, és felhívta a figyelmemet arra, hogy táncfüzéreket vegyek fel és hangszeres zenét, amit addig felszerelés hiányában nem gyűjtöttem” – emlékezett Kallós Zoltán. Hosszú évtizedeket átívelő munkája során négy nagy gyűjtőterülete volt: Kalotaszeg Nádas menti falvai, Észak-Mezőség falvai, a Gyimes és a moldvai csángók. „Ezek voltak a legkevésbé feltárt területek, a Mezőséget elkerülték a gyűjtők, mert vegyes nemzetiségű terület volt, sokan azt gondolták, itt nem maradtak meg magyar javak, pedig még sokkal jobban, mint más területeken. A kincs leginkább a zenei anyagot jelentette. Még mindig vannak olyan helyek, ahol soha senki nem járt gyűjtési szándékkal. Szerencsére a táncházmozgalommal a hetvenes években Magyarországon is elindult a fiatalok érdeklődése.”
A néprajzkutató fő műve, a Balladák könyve 1970-ben jelent meg először, a kötet újrakiadásai hoztak kedvező változást a finanszírozás, a megélhetés szempontjából. „Domokos János, az Európa Könyvkiadó korábbi vezetője nagyon támogatott. A Balladák könyve öt kiadást élt meg, 1989-ben Budapesten jelent meg a Tegnap a Gyimesben jártam népdalgyűjteményem is.” Kallós Zoltán egyszer azt mondta, addig maradhatunk meg magyarnak, amíg táncolunk és magyarul énekelhetünk. Mint most kifejtette, bízik a romániai magyar kisebbség megmaradásában, és ebben nagyon fontos a zene és a tánc.
A Kossuth-díjas néprajztudós, népzenegyűjtő, a nemzet művésze saját vagyonából 1992-ben létrehozta a Kallós Zoltán Alapítványt, amely a szórványvidéken élő magyar gyermekek oktatására Válaszúton bentlakásos kollégiumot is működtet. „Több mint kétszáz diák került ki már a négyosztályos iskolánkból, innen a szamosújvári Téka Alapítványhoz mehetnek tovább a gyerekek, ahol beindítottuk a mezőgazdasági szakiskolát. Főleg vegyes nemzetiségű házasságokból származó gyerekekről van szó, sokan egyáltalán nem tudtak magyarul, amikor hozzánk kerültek, itt tanultak meg” – mondta Kallós Zoltán.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ünnepi előadás az aradi nagyszínházban
Táncban kifejezett szabadságvágy mesteri szemléltetése
Amint azt előzetesen meghirdettük, március 15-én 18 órától az aradi Ioan Slavici Állami Színházban Itt megkondult az óra címmel ünnepi táncjátékra került sor, ahol a nézőteret megtöltő közönséget Bognár Levente aradi alpolgármester köszöntötte, majd kifejtette: e nap a világ minden táján a magyaroknak az ünnepe, ezért mi is együtt ünnepelünk. 179 éves üzenet visszhangzik bennünk: talpra magyar! 1848-ban Petőfi Sándor és a márciusi ifjak valóban talpra állították a nemzetet, de ma 2017-ben is mindnyájan érezzük, ahol élünk, hogy nem könnyű a magyarnak talpon maradni. Tapasztaltuk, hogy erősen meg kell vetnünk a lábunkat ahhoz, hogy a szülőföldünkön boldogulhassunk, megvédjük közösségi jogainkat. Nemzeti közösségként csak egymást erősítve maradhatunk talpon. Elődeink példájából is tudjuk: a történelem viharait csak úgy élhettük át, ha a szükségben talpra álltunk, egységesen tudtuk felmutatni erőnket, amit a közösségünk érdekében használunk fel. Így volt az I., de a II. világháború után, sőt 1989. után is, amikor a szabadságunk kivívása közös feladattá vált. Már tudjuk, csakis közös erővel tudtuk elérni az önálló magyar középiskolát Aradon, illetve, hogy az oktatási intézményeink ismét vonzóvá váljanak és megújuljanak az egész megyében. Azt is közösen tudtuk elérni, hogy a Szabadság-szobor ismét Aradon állhasson, hogy támogathassuk az egyházainkat, a közművelődési életünknek a támogatással történt felpezsdülését még akkor is, ha nincs kulturális autonómiánk. Jogaink bővítéséért, továbbra is ki kell állnunk, mert közösségünk megmaradásához szükségünk van a mindenkori szabadságra. Ehhez azonban szükségünk van a közösségünk minden tagjára, de utódainkra is, hogy folyton bennünk éljen a szabadságnak az igénye, a szeretete. A vértanúk városában manapság együtt ünnepelhetnek a gyermekek, a szüleik és a nagyszüleik, amiért köszönet az előadás szervezőinek, szereplőinek. Isten áldja nemzetünket, ünnepünket! Zárta ünnepi beszédét Bognár Levente aradi alpolgármester.
Ezt követően, Tapasztó Ernő, az Aradi Kamaraszínház igazgatója köszöntötte a közönséget. Bemutatta a fellépőket, Harsányi Attilát, az Aradi Kamaraszínház és a Miskolci Nemzteti Színház színművészét, Balogh Józsefet, az Aradi Kamaraszínház és a Szegedi Maszk Egyesület művészét, a Csiky Gergely Főgimnázium Kispacsirták gyermekkórusát Khell Jolán vezetésével, valamint a pécskai Búzavirág Néptáncegyüttest, amelynek Kisboglárka, Nagyboglárka és Búzavirág tánccsoportjai Engi Márta Ildikó művészeti vezető, Forgács Zsombor, a Nagyvárad Táncegyüttes hivatásos táncosának a közreműködésével viszik színpadra az előadást. Ahhoz mindnyájuknak jó szórakozást kívánt.
Ünnepi műsor
Az ünnepi műsorban a színművészek felváltva olvastak fel Kossuth Lajosnak 1848. március 15-én, a Pozsonyi Országgyűlésben mondott beszédéből, Petőfi és Jókai visszaemlékezéseiből. Az első felolvasást követően a Kispacsirták gyermekkórus, Khell Jolán tanítónő vezetésével népdalokat, forradalmi dalokat énekelt. A továbbiakban a két színművész szemelvényeket olvasott fel az 1848. március 15-i eseményekről a 12 pont megfogalmazásáról és Jókai Mór által történt többszöri felolvasásáról, Petőfi Sándornak előbb a Rajta magyar, majd a Talpra magyarra módosított Nemzeti dalának az egyetemeken történt elszavalásáról. E felolvasások azItt magkondult az óra – 1848 márczius 15.eredeti címet viselő táncjátéknak a részei között folytatódtak. A táncjáték ősbemutatója 2013-ban volt Pécskán. Alapötletét a „Zúgjatok harangok” című történelmi rockopera adta, amelyből részletek is elhangzottak, valamint a Kormorán együttes zenéiből is. Rendező-koreográfus Engi Márta Ildikó a Búzavirág Néptáncegyüttes művészeti vezetője és Forgács Zsombor a Nagyvárad Táncegyőttes hivatásos táncosa. A táncjátékban felléptek a pécskai Búzavirág Néptáncegyüttes Kisboglárka, Nagyboglárka és Búzavirág csoportjai. Az előadásmódjuk drámaisága, magával ragadta a közönséget. A táncjáték a tűzmadár, vagyis a szabadságvágynak a minden szívet átható felemelő érzésével indult, a nézővel jól érzékeltette a forradalom és szabadságharc drámai pillanatait, illetve a tragikus véget, hogy a jövő reménységének a sugallatával záruljon. A kiváló produkciót a közönség vastapssal jutalmazta.
Az előadás végén a szervezők, az RMDSZ Arad Megyei Szervezete sós sütemény és bor melletti állófogadást adott a résztvevők tiszteletére, akik baráti hangulatban még sokáig elbeszélgettek.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Ismét lengett magyar zászló a Szent László téren
Ebben az évben változott kissé a március 15-i ünnepi megemlékezések forgatókönyve Nagyváradon. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) az ünnepi repertoárba új arculatot tudott vinni, melyet nagyon sok nagyváradi magyar örömmel fogadott.
A március 15-i megemlékezés délutáni része idén első alkalommal ugyanis a váradi központban, a Szent László (ma Unirii) téren kezdődött. A szervezők itt egy magyar néptáncbemutatóval egybekötött toborzót tartottak. Néptáncosok Berettyóújfaluból érkeztek, három kitűnő csapat, a Cserbóka, a Kökörcsin és a Boróka csapat tagjai. A fellépő fiatalok nagyon szép, színvonalas előadással rukkoltak elő. A gyülekezők ezt követően rendezett sorokba zárkóztak fel, a menet élére a magyar, piros–fehér–zöld nemzeti lobogókat vivő fiatalemberek álltak. Érdemes megjegyezni, hogy 1944. óta most első alkalommal, azaz 2017 márciusában történt az meg, hogy egy hivatalos magyar ünnepségen a magyar zászló szabadon lenghetett a váradi főtéren. Az ünnepségen amúgy semmilyen atrocitás nem történt, sőt sok román ajkú váradi is csatlakozott a néptáncbemutatóban gyönyörködőkhöz.
A főtéren összegyűlt magyarok rendezett sorokban vonultak át a Szent László hídon, s a Körös-part menti sétányon meneteltek végig Szacsvay Imre vértanú szobráig, miközben a Váradi dalnokok és a Nagyváradi asszonykórus vezetésével Kossuth-dalokat énekeltek.
Idén a Szacsvay szobor környéke is változott a megemlékezések idejére, a szobor előtti hatalmas fák törzsét nemzeti színű selyemlepellel tekerték be, s a bevonulók menetét 1848-as divat szerint beöltözött ifjú hölgyek fogadták a szobornál, akik kokárdákat és virágot osztogattak.
A szobornál a szervezők nevében Török Sándor köszöntötte az ünneplőket, többek között Albertné Simon Edina kolozsvári magyar konzult, Szilágyi Zsoltot, az EMNP országos elnökét, Csomortányi Istvánt a néppárt megyei elnökét, Huszár Istvánt, a nagyváradi önkormányzat RMDSZ frakciójának vezetőjét, a magyar történelmi egyházak képviselőit, a civil szervezetek és lovagrendek jelenlevő tagjait.
A megemlékezést Orbán Viktor magyar miniszterelnök ünnepi üzenetének felolvasásával kezdték, majd a jelenlevő politikusok mondtak megemlékező beszédeket.
Az idei 1848-as szabadságharcra való emlékezés mottója az egész Kárpát-medencében „Tisztelet a bátraknak” – hangzott el több beszédben, s a szónokok rámutattak arra, hogy a magyar nemzet jelenlegi helyzetében az egykori, szabadságukért akár életüket is áldozó bátor emberek örökségeként, a jelen bátrai sem hátrálhatnak meg a harcok elől, melyek elkerülhetetlenek, hogy a magyar nép örök szabadságvágya ismét szárba szökkenjen és megvalósuljon.
Szőke Mária
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Eckstein: egyértelműen a csendőrség túlkapásáról van szó
Bár a Szabadság által megkérdezett jogászok szerint erre nincs jogalap, a Román Csendőrség alkotmányellenesnek tartja, hogy Március 15-e alkalmából a kolozsvári magyarok Erdély-zászlóval vonuljanak fel. Értesüléseink szerint ezt a tényállást közölték is a csendőrség kolozsvári vezetői az RMDSZ Kolozs megyei és kolozsvári szervezetének képviselőivel az eseményeket megelőző egyeztető gyűlésen, hosszas történelmi értekezésbe bocsátkozva. Ugyanakkor az is köztudott: a szervezők, azaz az RMDSZ képviselői értesítették a csendőrség álláspontjáról azokat, akikről tudták, hogy – akárcsak a tavaly – Erdély-zászlóval szándékoznak felvonulni a megemlékezésen. A csendőrség azt állítja: a szervezők elhatárolódtak az Erdély-zászlóval vonuló személyektől, és azt kérték tőlük, tekerjék a rúdra azokat vagy hagyják el a felvonulást. A kékruhások továbbá azt állítják: az Erdély-zászlósok nem voltak hajlandók eleget tenni a szervezők kérésének, ezért utóbbiak a csendőrséghez fordultak segítségért. A Biasini-szállodánál zajlott ünnepséget követően Csoma Botond parlamenti képviselő, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke a Szabadságnak határozottan cáfolta a csendőrség által állítottakat, mi több, szembesítette a tényekkel azt a civil ruhás csendőrségi vezetőt, aki az Erdély-zászlóval megjelenő Soós Sándort, az EMNP Kolozs megyei szervezetének elnökét emiatt feltartóztatta. A csendőrrel folytatott szemközti beszélgetés során a politikus túlkapásnak és elfogadhatatlannak nevezte a karhatalmi akciót. Eckstein-Kovács Péter ügyvéd, volt RMDSZ-es szenátor lapunknak elmondta: nincs olyan törvénycikkely, amely tiltaná az Erdély-zászló használatát.
– Ismét zászló-háború van, lásd korábban a Székely-zászló kifüggesztése körüli botrányt. Közeledik 2018, s minden jel szerint a Román Egyesülés szelleme mélyen áthatja a karhatalmi szerveket. Véleményen szerint törvénytelen a kihágási jegyzőkönyv. Románia címerében különben is fellelhető az Erdély-címer. Akik tehát ezt kifogásolják, azok Románia címerét támadják. Az érintettek minden valószínűség szerint perelni fognak, a pert vélhetően meg is nyerik. Nyilvánvaló, hogy a csendőrség túlkapásáról van szó – fogalmazott Eckstein-Kovács Péter.
Fancsali Ernő, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) kolozsvári elnöke azt nyilatkozta: óvást emel a kihágási jegyzőkönyv ellen.
– Ezáltal az is kiderül, ki mond igazat – mondta a Szabadságnak március 15-i ünnepséget követően. Tegnap Facebook-falára a következőket írta: „1. A szervezők szerint a csendőrség egy nappal a rendezvény előtt értesítette őket, hogy nem kívánatos Erdély zászlaja. 2. Erről a helyszínen levő szervezők értesítettek, tehát a zászlókkal csak saját felelősségre vonulhattunk. Azt is elmondták, hogy tájékoztatniuk kell a csendőröket a jelenlétünkről. 3. Tájékoztatták a csendőröket, megjelölve az Erdély-zászlósokat. 4. Kiragadtak a tömegből a szervezőkre hivatkozva, éspedig, hogy nemkívánatos személyek vagyunk a zászlókkal, 500 lejre büntettek a csendőrök, a jegyzőkönyvbe is ez került. 5. Amint az általam alá nem írt jegyzőkönyvet megkapom, megteszem a szükséges lépéseket. A bírósági eljárás során kiderül, hogy mi az igazság. 6. Nem vádolom a szervezőket Erdély zászló-ellenességgel, sőt. Azt róvom fel nekik, hogy nem álltak ki mellette és hagyták, hogy vegzáljanak. 7. Teljességgel elfogadhatatlan, hogy a helyszínen ott nem lévők különböző elméleteket gyártanak és relativizálják a kérdést. Az utólagos magyarázkodások is feleslegesek. Vannak felvételek és jegyzőkönyvek. Nem kívánok többet hozzászólni a kérdéshez, csak ha érdemben szükséges.”
Csoma Botond interpellálni fog
Csoma Botond RMDSZ-es parlamenti képviselő bejelentette: a felháborító eset kapcsán a parlamentben interpellálni fog, a történtekkel kapcsolatban kérdőre vonja a belügyminisztérium illetékeseit.
Szerkesztőségünk a Kolozs megyei csendőrparancsnokhoz fordult az ügy tisztázásáért. Többek között arra vagyunk kíváncsiak, mely törvénycikkelyek alapján kötötték feltételhez, az Erdély-zászló mellőzéséhez a rendezvény engedélyezését és büntették meg a felvonuló fiatalokat. Ugyanakkor azt kértük tőle, tájékoztassanak, melyik szervező kérte őket az Erdély-zászlót vivők eltávolítására, megbüntetésére és figyelmeztetésben részesítésére.
Kiss Olivér
Szabadság (Kolozsvár)

Egy főszerkesztő halálára
Az utóbbi hatvan év egyik legjelentősebb erdélyi magyar kultúrpolitikusa hunyt el a napokban Budapesten. Bodor Pál az anyaországban is rendkívüli pályát futott be, számunkra az azt megelőző kolozsvári és bukaresti évtizedei teszik igazán emlékezetessé. A kiváló tollú publicista és író tulajdonképpen főszerkesztői tevékenységével emelkedett a kisebbségi politikusok első sorába, része volt a legfontosabb döntésekben, ezek talán legjelentősebbike az az alku volt, amit a történelem egy kivételes pillanatában, a hatvanas évek végén a román pártvezetéssel sikerült kötnie a belőle, Domokos Gézából, Huszár Sándorból és pár társukból álló magyar értelmiségieknek a másfél milliós népcsoport képviseletében. Az egy-két évig tartó olvadás, eredményei révén, két évtizeden át tartotta a lelket az erdélyi magyarokban, ezért voltak a diktatúrák idején oly létfontosságúak eme kivételes pillanatok. (Tán három-négy volt belőlük eddig a román impérium alatt.)
Én itt mint volt munkatársa, aki sajtós pályára lépésemet is részben neki köszönhetem, kivételes főszerkesztői teljesítményéről szeretnék megemlékezni. Azzal állította ugyanis a maga meggyőződése mellé az embert, hogy hagyta, tehetségét bontakoztassa ki szabadon, ezzel a tévé magyar adásának alapítójaként és vezetőjeként jó évtizeden át kiváló riporterek sorát nevelte fel. A hétfő délutáni tömbösített adás nézői – akkor szó szerint százezrek ültek a képernyők elé – emlékezhetnek Aradits László, Csáki és Boros Zoltán, Huszár Irma és sok más riportjaira, műsoraira, filmjeire, interjúira stb.
A szabad választás kötése a legerősebb közéleti meggyőződés dolgában. Azt, ami megyénkben megtörtént, hogy nem író csellel családi tulajdonba vesz egy eredetileg közösségnek alapított lapot, egzisztenciális kényszerhelyzetet teremt, majd funkcióval vásárol meg publicistát, és teszi a maga mondanivalójának szócsövévé, botrányosnak tartotta volna, mint ahogy az is. Az autonóm egyéniségek lehetnek igazán meggyőzőek a nemzeti önrendelkezésért folyó küzdelemben is, mert nem szajkóként mondanak fel egy leckét, hanem saját szabadságukat vívnák ki és osztanák meg olvasóikkal.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Csak a városzászló maradhat Gyergyószentmiklóson
El kell távolítani a székely zászlót a gyergyószentmiklósi polgármesteri hivatal homlokzatáról és az épület belső helyiségeiből, a város lobogója azonban a helyén maradhat a törvényszék alapfokú döntése szerint.
A Hargita megyei törvényszék alapfokú döntése értelmében el kell távolítani a székely zászlót a gyergyószentmiklósi polgármesteri hivatal homlokzatáról és az épület belső helyiségeiből, a város lobogója azonban a helyén maradhat. A pert a Dan Tanasă nevével fémjelzett szervezet, a Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC) kezdeményezte, amely számos székelyföldi település önkormányzatát beperelte hasonló témában. A gyergyószentmiklósi polgármesteri hivatalra vonatkozó döntés annyiban nevezhető különlegesnek, hogy ellentétben az összes eddigi esettel, amikor az ítélet az adott település lobogójának az eltávolítását is előírta, ezúttal a városzászló kitűzését nem találta törvénybe ütközőnek a törvényszék.
„Megszületett tehát az első olyan ítélet, ami nem ad igazat mindenben az »európai méltóság élharcosának«, elutasítja az egyik kérését” – kommentálta lapcsaládunknak a döntést Árus Zsolt, a Gyergyószéki Székely Tanács elnöke, aki magánemberként – gyergyószentmiklósi lakosként – lépett be a perbe, sértett félként. Dan Tanasă keresetében azt kérte a törvényszéktől, kötelezze a székelyföldi polgármestert arra, hogy távolítsa el a városháza homlokzatáról, illetve az épület összes helyiségéből Székelyföld zászlaját, valamint a „napot és a holdat tartalmazó kék lobogót, ami »valószínűleg« a város zászlaja”. Azzal érvelt – mint minden korábbi esetben –, hogy a zászlótörvény szerint középületre csak az ország és az Európai Unió zászlaját szabad kitűzni, semmi mást.
„Ugyan a következő mondatában már ellentmond magának, mert leírja, hogy a törvények megengedik a város zászlajának a kitűzését is, de rögtön azzal folytatja, hogy ezt a napos-holdas kék zászlót nem fogadták el a törvény előírásai szerint, tehát nincs keresnivalója az épület homlokzatán – mutatott rá Árus. Elmondta továbbá, a törvényszéknek küldött levelében rámutatott, az a jogszabály, amelyre Dan Tanasă hivatkozik, nem tiltja más lobogók kitűzését, a város zászlaját pedig igenis törvényes módon fogadta el a helyi önkormányzat képviselő-testülete. Árus Zsolt szerint azáltal, hogy a törvényszék jóváhagyásával beléphetett a perbe lehetősége van arra, hogy a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához forduljon, amennyiben az önkormányzat fellebbezését követően nem születik kedvező ítélet. Az ügy addig is a marosvásárhelyi ítélőtáblán folytatódik, a következő tárgyalás időpontját egyelőre nem tűzték ki.
Amint arról beszámoltunk, sorozatban kerülnek le a középületekre, illetve közterületre kitűzött székely és városzászlók Csíkszeredában, a polgármesteri hivatal ugyanis több pert is elveszített a magyarellenes feljelentéseiről ismert Dan Tanasă vezette Méltóságért Európában Polgári Egyesülettel szemben.
Gergely Imre
Krónika (Kolozsvár)

Láng Zsolt
HERVAY GIZELLA TEMETÉSE
Gáll Ernő csak másnap reggel érkezik haza Bukarestből, és a reptérről egyenesen a szerkesztőségbe viteti magát. Amikor belép a szobájába, észreveszi a kartondobozt, megnézi közelebbről, és teljesen paffá lesz. Nem ért semmit, megijed. Behívja a mindenest, kikérdezi, idegesen toporog. Telefonálni nem mer, a dobozhoz hozzányúlni nem mer, a szobából kimenni nem mer. Kiles a dohányszagú függöny mögül, szemerkél a hideg őszi eső. Később behívja Szilágyi Júliát, volt feleségét, aki jóban volt Hervayval. Mit csináljunk? A helyzet valóságos voltát mérhetetlen döbbenetük hitelesíti. Át kellene csempészni az Utunk szerkesztőségébe, mégiscsak ők az Írószövetség Lapja, mondja Gáll Ernő. Szilágyi Júlia azt feleli, nem lehet ide-oda dobálni, tavaly halt meg, és még mindig nincs eltemetve. Ha már egész életében folyton lepasszolták, legalább most ne tologassuk.
Gáll Ernő még aznap együtt ebédel néhány pártposztot betöltő íróval, és hosszas egyeztetés után kérvényt intéznek a városi pártbizottság kulturális osztályához, továbbá a bukaresti Írószövetséghez, hogy Hervay hamvait volt férje, Szilágyi Domokos mellé temethessék a Házsongárdi temetőbe.
1983 nyarán a postás értesítőt dob a Házsongárdi temető gondnoki lakásának postaládájába. A gondnok azt hiszi, németországi unokatestvérétől kapott csomagot, elmegy az állomás melletti 2-es postára. Ott ráförmednek, átmegy az 1-es postához. Egészen hátul, a telefonpalota mögött megtalálja a sötét odút, ahol kiadják a csomagot. A Budapesten feladott, szakadozott dobozból egy másik doboz kerül elő, rajta kézzel írt nagybetűkkel: Hervay Gizella, továbbá egy pecsétes papír arról, hogy a hamvasztás hol és mikor történt, illetve egy másik fejléces papír a Magyar Írószövetségtől, amelyben arra kérik a temető munkatársait, gondoskodjanak a hamvak elhelyezéséről. A levél is, az igazolólap is elkoszolódott, alig lehet kisilabizálni a sorokat.
A temető gondnoka otthon újból átböngészi a papírokat, aztán az egész csomagot felrakja az irodában egy polcra, ilyen-olyan kimutatások mellé. Szól a néptanácsnál egy ismerősének, de az ügy elsikkad, semmi nem történik. Néhány hét után a gondnok odaadja a dobozt a vejének, aki sofőr a néptanácsnál, vigye be a hivatali ismerőshöz. Mivel a gondnok veje az Ady-Șincai líceumba járt, és az egyik osztálytársnőjétől hallott Hervayról, a csomagot nem viszi föl az irodába, hanem beadja a Korunk földszinti folyosó végében található szerkesztőségébe. A szerkesztőség mindenese fogja, berakja a főszerkesztő, Gáll Ernő szobájába.
Gáll Ernő csak másnap reggel érkezik haza Bukarestből, és a reptérről egyenesen a szerkesztőségbe viteti magát. Amikor belép a szobájába, észreveszi a kartondobozt, megnézi közelebbről, és teljesen paffá lesz. Nem ért semmit, megijed. Behívja a mindenest, kikérdezi, idegesen toporog. Telefonálni nem mer, a dobozhoz hozzányúlni nem mer, a szobából kimenni nem mer. Kiles a dohányszagú függöny mögül, szemerkél a hideg őszi eső. Később behívja Szilágyi Júliát, volt feleségét, aki jóban volt Hervayval. Mit csináljunk? A helyzet valóságos voltát mérhetetlen döbbenetük hitelesíti. Át kellene csempészni az Utunk szerkesztőségébe, mégiscsak ők az Írószövetség Lapja, mondja Gáll Ernő. Szilágyi Júlia azt feleli, nem lehet ide-oda dobálni, tavaly halt meg, és még mindig nincs eltemetve. Ha már egész életében folyton lepasszolták, legalább most ne tologassuk.
Gáll Ernő még aznap együtt ebédel néhány pártposztot betöltő íróval, és hosszas egyeztetés után kérvényt intéznek a városi pártbizottság kulturális osztályához, továbbá a bukaresti Írószövetséghez, hogy Hervay hamvait volt férje, Szilágyi Domokos mellé temethessék a Házsongárdi temetőbe. Később szólnak Domokos Gézának is.
Eleinte egyik szerv sem helyesli a temetést. Hervay több mint öt éve áttelepült Magyarországra, magyar állampolgár lett, azon kívül rég elvált Szilágyi Domokostól, közös gyereküket látogatóba sem szívesen engedte az apjához. Szilágyi Domokos a halála előtti években Nagy Máriával élt együtt, és csak azért nem tudtak összeházasodni, mivel a második felesége, Máté Julianna nem akart elválni tőle.
Nagy Mária egy nemrég készült interjúban elmeséli, milyen váratlanul érte őt a Hervay-temetés híre. Egyik délben Lászlóffy Aladár berobogott az Utunk szerkesztőségébe, ahol Nagy Mária is dolgozott. Akkor már mindenki tudott a hányódó „hamvvederről”. Hát, természetesen, oda hantoljuk el Szisz és Kobak mellé, mondta Lászlóffy. „Én nem fellebbeztem. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy mindegy volt, nem. Csak azt, hogy én is nyugalomra vágytam. Persze, ezzel a szimbolikus tettel a kultuszépítés elkezdődött: a Házsongárdi temető látogatói sosem fogják elemezni, hogy milyen volt a viszony e három ember között, amíg éltek. Őket ez a sír egyesítette. Most már örökre.”
A Nagy Máriával készült interjú szövege fölött Nagy Mária fotója látható. A tekintet szomorúan elnéz a távolba, mintha a jövőt fürkészné. Még inkább a megváltoztathatatlan múltat. Vajon ha ellenkezett volna, ha lobogtatja a búcsúlevelet, amit Szisz neki írt, vajon másfelé tudta volna téríteni a postán érkezett hamvvedret? Ha az életet állítja a hamvakkal szembe, ha az ő hátralévő életére hivatkozik, mindarra, ami továbbra is Sziszhez köti, ha beszél sorsszerű egymásra találásukról? Ha arra hivatkozik, hogy ha ő meghal, akkor őt már nem temethetik a mellé, akit a legjobban szeret? Miért akarják, hogy olyan legyen az élete, mint a fáé, amely alól kikaparják a földet?
Nem ellenkezett, nem lobogtatott semmit, nem hivatkozott semmire. Csak több mint harminc évvel később beszélt minderről az interjút készítő Víg Emesének. Szisz búcsúlevele is halála után tíz évvel, 1986-ban került nyilvánosságra a Kántor Lajos szerkesztette emlékkönyvben. „Kicsikém! / Én ma lelépek e világi életből. Ne kérdezd az okát – én sem tudom. / A nálam levő pénzt elküldtem postán. Írok Dósának is, hátha akad valami kibúvó, hogy ne nőm őnagysága happolja föl a pénzt. / Ezen már nem lehet segíteni. Ne legyen lelkifurdalásod – úgysem vagyok már jó semmire. Amint az utóbbi hetek bizonyították. / Mamát, tudom, leveri a dolog, de nincs más választásom. Nem tudom – próbáld vigasztalni. Ha lehet. Bár nem hiszem. / Nem vagyok részeg, és – ahogy mondani szokás – tiszta elmével írom e sorokat. Mint egy hülye gimnazista. / Máthé Julianna őnagyságának ne adj ki semmit. Ezt különben megpróbálom Dósával is elintézni. / Csókollak mindnyájatokat: / Szisz / Kolozsvár, 1976. okt. 27.”
Szokatlanul gyorsan megjött a bukaresti engedély, a városi pártbizottság sem ellenkezett tovább. Valószínűleg nem láttak okot az engedély megtagadására. Őrült nő volt, gondolhatták. Öngyilkossága nem lázadás, hanem a gyenge idegrendszer, a labilitás, a zaklatott életmód következménye, és mint ilyen, a temetés engedélyezése a szocialista rendszer elesettek iránti gondoskodásának fényes tanújele. Igen, az elvtársak szerettek a gondoskodó atya képében fellépni. Másrészt az őrültekkel mindig kesztyűs kézzel bántak. Tartottak tőlük, még holtukban is. Annak idején a Szilágyi Domokos temetését megpróbálták szűk körre korlátozni, végül engedtek a nyomásnak. Több százan jelentek meg az Egyetemiek Házában felravatalozott koporsónál, majd vonultak át a temetőbe. Nagy László mondta a sírbeszédet. Sem Hervay, sem közös gyermekük, Kobak, sem a papír szerinti felesége, Máté Julianna nem volt jelen.
Csak 2006-ban, öngyilkossága után harminc évvel került nyilvánosságra Szilágyi Domokos beszervezésének ténye. Az öccse, Szilágyi Kálmán, élettársa, Nagy Mária és Stefano Bottoni történész közösen, a Transindex hírportálon közzétett tizenhat Balogh Ferenc fedőnévvel írt jelentést. Az a sok-sok diák, egyetemi hallgató a halottas menetben semmit nem tudott erről. Ismerték a verseket, legtöbben ismerték a költőt személyesen is a rendszeres író-olvasó találkozókról, amikor az Utunk szerkesztőségével ő is el-ellátogatott az iskolákba. Egymás között Szisznek nevezték ők is, itták halk és megfontolt szavait, élvezték, hogy ő még azt is megengedheti magának, hogy egyfolytában cigarettázzon. Egész megjelenését, viselkedését a lázadás színtiszta formájának tartották, most meghatottan, az események megrendült tanújaként álltak a sír körül. A Szisz-kultusz építése már korábban elkezdődött, de a halálával teljesedett ki. Az 1986-ban megjelent emlékkötet tízezer példánya két nap alatt elfogyott, aztán kézről kézre járt. „Mert hittük, hogy a kanti kategorikus imperatívusz szerint írt és élt, s ha választani kellett, sohasem az erkölcsi alapértékek megtagadásával választott”, írta Pécsi Györgyi, amikor 2006-ban kiderült a szörnyű titok. Persze a bűn és bűnhődés sötét labirintusában bolyongó, teljes valójában soha nem látható titokból kihámozható egyéb is, nemcsak a könnyen ítélkezők által megfogalmazott gyávaság, cinizmus és közöny, hanem egy másféle természetű fájdalom, valamilyen ősi, eredendő emberi fájdalom is, az aszkéta sajgóan kemény és könyörtelen szerelme az ember iránt.
Ha valaki meghal, el kell temetni. Ha a halottnak volt valamilyen kifejezett kérése, az élőknek illik teljesíteni. Tudomásom szerint Hervay nem rendelkezett a temetéséről. (Sokszor írt búcsúlevelet, de végül mindegyiket összetépte.) Ha nem ír verseket, akkor valószínűleg Budapest valamelyik temetőjében hantolják el. Vajon ki és miért küldette a hamvakat Kolozsvárra? Egyenesen a temetőnek címezve. Temetés postai úton?
Halála előtt pár héttel kapta meg a hivatalos iratait, örömmel mutogatta barátainak, hogy megvannak, végre magyar állampolgár lett. És most visszaküldik? Kinek az ötlete lehetett, hogy Kolozsváron kell elhantolni? És vajon javaslata úgy szólt, hogy Kolozsvárra, vagy úgy, hogy Szisz mellé? Vagy úgy, hogy Szisz és közös gyermekük, Kobak mellé?
Nem esett még szó Kobak temetéséről. Erről lehet tudni a legkevesebbet. A fájdalom ismeretlen, néma szigete. 1977-ben a bukaresti földrengéskor halt meg. Akárcsak szülei, ő is egész életében ide-oda hányódott. A halakat szerette, meg erdész nagybátyját, akit egyik napról a másikra elvitt egy vírusos agyvelőgyulladás ’76 nyarán. Egy ideig, míg édesanyja szanatóriumban volt, Szisszel, Nagy Máriával és az ő két gyerekével élt Kolozsváron, de ahogy Nagy Mária meséli, Hervay nem engedte, hogy ott maradjon. (Tamás Gáspár Miklós Második nekrológ című írásában időrendben a Kobak halálát teszi első helyre, ami egy másféle magyarázat lehetőségét is felveti. „Azt hiszem, Szilágyi Domokos soha nem heverte ki ezt a csapást, Hervay Gizella bizonyosan nem; tudom.” Csakhogy a bukaresti földrengés egy évvel Szisz halála után volt.)
Megjött tehát az engedély, lehetett temetni. Kevesen mentek ki a temetőbe. Lapszerkesztők, tanárok, néhány magyar szakos egyetemi hallgató (akkoriban tizenketten jártak a magyar szakra, de csak hárman jöttek el). Kevés beszéd hangzott el. Több okból is érződött némi feszültség. Elsősorban Nagy Mária jelenléte miatt. Ő mégiscsak Sziszhez tartozik, nem lehet könnyű neki. A jeges kitaszítottság rettenetét és egyben e stádiummal való megbékélést olvasták ki testtartásából. Ott állt a sírnál Szilágyi Júliába kapaszkodva, akit felkavart és meghatott a mellette álló nő jósága, és ebből a meghatottságból tisztelet született, a tiszteletből pedig erő sugárzott, amit Nagy Mária támaszként kapott vissza, nem is sejtve, hogy az őt támogató erő belőle táplálkozik.
Nagy Mária nem írt verseket. Hogy mi játszódhatott le benne Hervay temetésén, az interjúban sem fedi fel, mégis annyira tiszta gesztussal tárja elénk, mint aki behunyja szemét, nehogy a maga mértékével mérje azt, ami őt meghaladja. Szisz a Pogány zsoltárokat neki írta: „Vagy, vagyok, vagyunk a szentség, / külön-külön nincsen mentség, / mindig kettős a mindenség.”
Nem könnyű rekonstruálni azokat az időket. Legtöbben ösztönösen eltakarták szemüket, becsukták fülüket, nemcsak a rossztól elfordulva, hanem mindentől, ami körülvette őket. A kultusz néhol átírja a tényeket, átszabja az ok-okozati viszonyokat. Akiket a kortársak közül megkérdeztem, mit tudnak a Hervay temetéséről, végül a versekre hivatkoztak: a versekből egyértelmű, Gizi hova akart temetkezni. Különben pedig, ha mindent félreteszünk, a felelet magától értetődő: hova temessék az anyát, ha nem a gyermeke mellé. (És talán végrendeletként lehet értelmezni, hogy Szilágyi Domokos születésnapján, július 2-án vette be a halálos adag nyugtatót. „Bocsájts meg, szerelmes társam. Ami rád méretik, az méressen rám is. Osztozni akarok a szenvedésedben.”)
„Hamarabb felfedeztek, mint ahogy én felfedeztem magamat” – írja Hervay magáról. Élete csupa sodródás, csupa véletlen, csupa látszattörténés. Aminek történnie kell, nincs tere, ami megtörténik, nincs alakítója. Azt írja magáról, hogy Diósadon született, 36 éves korában. Miért pont akkor? Mert ráébredt, hogy onnan el kell mennie. Amikor élete alakításában ő döntött, akkor sem ő döntött. Miért vándorolt ki Magyarországra? „Mert a fiam négyéves korában azzal jött haza az óvodából, hogy a Télapó román vagy magyar?” – írja a Hazulról haza. Öninterjú című vallomásában. A fiát akarta kivinni. Aztán mégsem vitte. Ott akart lenni Szilágyi Domokos temetésén, aztán mégsem ment el. Amikor tizennyolc évesen kiderült, hogy nincsenek papírjai, megkérdezték a kolozsvári rendőrségen, mi akar lenni, azt felelte, magyar, mégis román állampolgár lett. Színművészetire járt, költőt csináltak belőle, mert „szükség volt tehetséges fiatalokra”. Később ők lettek „a gyom, amit irtani kellett”.
A kortársak szerint nem volt jó feleség, sem jó anya, de ezt igazán nem tudhatjuk. Rendetlenség, sok veszekedés? Semmit nem bizonyít. A versek mennyboltja és a cselekedetek pokla között felmagasztosulás és alávetettség is megfér. Szisz: „Ráztál is, mint csörgőt a gyermek, / óvtál is, mint anya fiát; / bűn volt az is, ha megölellek, / s bűn volt távolról nézni rád? / táncoltam én is és te is, / sírtál értem, s miattad is, / szemünkben zöldellt a harag, / míg egyszer rajtakaptalak, / hogy szeretsz; s én is tettenérten / pirultam el. Azóta értem, / hogy kettőnk kölcsönös dühe / nem fog elmúlni sohase.”
Akinek feltettem a kérdést, kinek ötlete volt Hervay hamvainak postázása, mindenki másképp emlékezett, de mindenki idézett néhány Hervay-sort, amellyel az önkényesnek és improvizatívnak látszó döntést igazolta. Hervaynak három Utolsó levél Szilágyi Domokoshoz című verse is van. Egymásnak és egymás szavaival írtak. Ez a Hervay-vers a Szilágyi Domokosé is lehetne: „Se ember se asszony csak vádirat / Alultáplált vendégmunkás / Érvénytelen érveréssel / Szükséghazában szükséghalott / Itt fekszem / Só a számon / Már csak a hallgatás jöhet / Harmadik honfoglalásom.” Hervay is elbúcsúzott a trópusoktól: „Ősz van. / És semmi más. / Semmi dolgom az ősszel, / mióta nem írok hasonlatokat. / Semmi sem szép önmagában, az ősz sem. / Nincs tája a fájdalomnak.”
Amíg bírta, mint könnyed drótkötéltáncos egyensúlyozott, a kiábrándultságot játékossággal ellensúlyozva, ahogy Szisz is tette: „Játszani, amíg a játék holtsúlyossá komolyodik, / megrendeltként szabadnak lenni az utolsó hangjegyig.” Hervaynál a játékosság talán mégis inkább gyermeki hit: hitt a csodában. „Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.”
Nagy Mária nem írt verseket, és ritkán mesélt Szilágyi Domokosról. A nemrég megjelent interjúja mellett néhány korábbi fotó is látható, akkoriból, amikor együtt éltek Szisszel. Melegség a tekintetében, már-már boldogság. Valami elindult, valami mintha kezdene begyógyulni. Látjuk a népes Szilágyi család körében, úgy tűnik, befogadták. Még Szisz szigorú édesanyja is. Az egyik képen Szisz az előtérben, mellette, és kicsit mögötte Nagy Mária fia, a kép bal szélén pedig ő maga, Sziszre néz. Tekintetében sugárzó bizalom. Mint akinek nem kell behunynia a szemét, hogy ne lássa a rosszat.
Élet és Irodalom

Űzött vad a béke apostolából
Beszélgetés Kincses Előddel, Marosvásárhely „fekete márciusának” koronatanújával A Marosvásárhelyre készülő székelyudvarhelyiek lebeszélését tartja élete legnagyobb fegyvertényének. A „fekete március” után az országból elmenekülni kényszerülő Kincses Előd ügyvéddel a 27 évvel ezelőtti, polgárháborúval fenyegető események előéletéről is beszélgettünk.
Egy 1990. január 12-én mondott beszédében így fogalmazott: „Ebben az országban, azt hiszem, a történelemben először megtörtént az a csoda, hogy a sofőr már rég meghalt, de a gépezet tovább gyilkol!” Honnan ez a jövőbe látás a nagy egymásra találás heteiben? – Az 1989. december végi események után néhány napig valóban azt hittük, végre bekövetkezik az a román–magyar történelmi megbékélés, amelyre immár közel száz éve hiába vártunk. De hamar érzékelni lehetett, hogy a véleményformálók és politikusok korántsem annyira magyarbarátok, mint az utca embere. Feltűnő volt például, hogy noha a legtöbb segély Magyarországról érkezett, azokról egyáltalán nem számoltak be a román nyelvű híradások. Aztán fokozatosan elkezdődött a kampány, amelynek célja az volt, hogy a forradalom utáni magyarbarát hangulatot magyargyűlölővé változtassa. A vásárhelyi Bolyai Farkas Líceum magyar jellegének, az orvosi és gyógyszerészeti egyetem önálló magyar tagozatának visszaállítására irányuló törekvéseinkkel való szembenállás mind-mind ezt jelezte. A magyarok destabilizálni akarják az országot, hangzott mindenhonnan, az állandó román félelem – Erdély elvesztése – meglovaglása zajlott.
– Mit gondol, az éledező hatalom miért épp Marosvásárhelyt jelölte ki a Securitate aktiválásának legitimálását célzó események helyszínéül?
– Marosvásárhely csak a második opció volt, eredetileg Szatmárnémetiben terveztek etnikai összetűzéseket kirobbantani a március 15-i megemlékezések alkalmával. A Vatra Românească nevű szervezet által felheccelt tömeg körbevette a szatmári Bălcescu-szobrot, a koszorúzások egyik tervezett helyszínét, így a koszorúkat végül a katolikus székesegyház melletti Krisztus-szobornál helyezték el. Román–magyar összetűzésre ugyan nem került sor, de a román tömeg a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsának megyei alelnöke, Formanek Ferenc és Pécsi Ferenc lemondását követelte, akik ellen etnikai uszítás és pénzügyi visszaélések ügyében névtelen feljelentés is érkezett. Mivel azokban a napokban az RMDSZ alelnökeként Formanek volt a legmagasabb rangú itthon tartózkodó magyar vezető – Domokos Géza és a többiek épp egy román–magyar megbékélés témájában rendezett budapesti értelmiségi találkozón vettek részt –, Király Károly kíséretében március 19-én Bukarestbe utazott, hogy tájékoztassa Ion Iliescut a történtekről. Másnap reggel Iliescu előszobájában találkozott Gelu Voican Voiculescuval, aki már tudott arról, hogy bányászokkal teli vonatok várakoznak Székelykocsárdon, míg Zalatnán a mócokat tartják készenlétben. Vásárhelyen akkor már dúlt a csata.
– Ön pedig lemondott a Nemzeti Megmentési Front (NMF) alelnöki tisztségéről. Mit remélt ettől a döntéstől: hogy ily módon sikerül elejét venni a további atrocitásoknak?
– Miután március 19-én Király Károly hiányában a legmagasabb rangú helyi vezető voltam, román tömegek követelték a lemondásomat. Azt sem tudták, ki vagyok, de ezt kellett kiáltaniuk, amint a tömegben elvegyült egyik családi barátunk kiderítette. A székház erkélyéről azt mondtam nekik, hogy nem akarok a megbékélés útjába állni, és ha a választó testület levált, alávetem magam a döntésnek, de semmiképp sem az utca nyomásának. Úgy gondolkodtam, ne félemlíthessék, ne alázhassák meg általam a magyarságot. Az NMF ideiglenes tanácsának román tagjai – a vatrás Dumitru Poppal az élen – arra kértek, ne hozzam őket abba a helyzetbe, hogy ellenem kelljen szavazniuk, hiszen jól ismerik a munkásságomat. Inkább mondjak le. Belenyugodtam, lemondtam, és aznap este már el is utaztam Székelyudvarhelyre, ahol másnap tárgyalásom volt, az ügyvédi praxisomat ugyanis csak Maros megye területére függesztettem fel. – Sokak szerint sorsdöntő pillanatban a legjobb helyen volt, hiszen az események hírére fél Székelyföld készült indulni a vásárhelyi magyarok védelmére, ami polgárháborús következményekbe is torkollhatott volna. Ön is annyira súlyosnak érzékelte a helyzetet?
– Még annál is riasztóbbnak. Székelyudvarhely főterén és két gyárban tízezer embert igyekeztem meggyőzni, hogy maradjanak otthon, miközben már rengeteg busz, több ezer ember állt indulásra készen. Hasonló módon sikerült helyben tartani a csíkszeredaiakat és székelykeresztúriakat is, a szentgyörgyieket pedig Király Károly nyugtatgatta. Meggyőződésem, hogy hatalmas vérontást sikerült megelőznünk, tudván a Székelykocsárdon már várakozó bányászokról s a Zalatna főterén összegyűjtött mócokról. Ezt tartom életem legnagyobb fegyvertényének. Amúgy meg téveszme, hogy a Securitatét – utódnevén SRI-t – akkor hozták volna újra létre, a decemberi események után a szekusokat maga Iliescu helyezte a hadsereg védelme alá, küldte őket háromhavi fizetett szabadságra, míg el nem érkezik a megfelelő pillanat az újraaktiválásukra. A fekete március kirobbantását inkább az indokolta, hogy a magyar veszéllyel riogatott román közvélemény fogadja el a gyűlölt Szeku visszaállítását. – A „béke apostolából” hogyan lett mégis űzött vad? Miért kellett Magyarországra menekülnie?
– Az egyre erősödő fenyegetettségérzés miatt. A hatalom számára ugyanis mindezt követően is veszélyes ember maradtam, aki bármikor képes maga mögé állítani az embereket. Plusz, hogy nem voltam hajlandó besorolni a magyar díszpintyek közé. Miután az utolsó pillanatban nem került adásba egy interjú a televízió magyar műsorában, amelyben román nyelven részletesen elmeséltem a történéseket – s amelytől azt reméltem, hogy a román nyilvánosság előtt is egyértelművé teszi a dolgokat –, úgy éreztem, nem vagyok biztonságban. Autóval menekítettek előbb Nyárádszeredába, onnan Gyergyóditróba, majd az aradi NMF-vezető, Hosszú Zoltán segítségével Nagylaknál Magyarországra. Közben körözést adtak ki ellenem, de mielőtt az értesítés a határőrző szervekhez ért volna, én már a túloldalon voltam. A körözés tényét amúgy báró Kemény János éppen akkor kitelepedő fia, Kemény Árpád erősítette meg, aki a borsi átkelőnél látta a nevemet a körözöttek listáján. Egy ideig bizony Budapesten sem éreztem magam túl jól, ha valaki hosszasan jött mögöttem.
– Miközben a „fekete márciust” követően sokan végleg elhagyták az országot, ön 1995-ben mégis a hazatérés mellett döntött. Miben bízott? Hiszen még mindig Iliescu és csapata volt hatalmon… – Elsősorban abban, hogy 1994-ben Románia csatlakozott a mifelénk CEDO-ként ismert Emberi Jogok Európai Egyezményéhez. Ezt követően kérést nyújtottam be tisztázandó, hogy zajlik-e ellenem bármilyen vizsgálat Romániában, amire azt a választ kaptam, hogy lezártnak nyilvánították azt a vizsgálatot, amelyet a közlemény szerint el sem kezdtek, noha marosvásárhelyi lakcímemre időközben több idézést is kikézbesítettek. Ezt követően úgy terveztem, hogy három hónapi kivárás után hazamegyek, végül azonban édesanyám műtétje miatt korábban indultam. Az édesapám temetésén ugyanis az ellenem folytatott eljárás miatt nem tudtam jelen lenni, azt a pillanatot örök fájdalomként hordozom magamban.
– Itthon szembesült bármilyen retorzióval?
– Nem, bár a hazatérésem hírére a Maros megyei főügyész újságírói kérdésre még úgy válaszolt, hogy ha rajta múlna, letartóztatna. Volt évfolyamtársam, a Văcăroiu-kormány külügyminisztere, Teodor Meleșcanu révén diplomata-útlevéllel jöhettem haza. Az iratot egy Ioan Oancea nevű konzultól vettem át, aki még tíz dollárral is megkölcsönzött, ennyibe került ugyanis az útlevél kibocsátása. Megkérdezte, mivel utazom, mire én azt válaszoltam neki, hogy vonattal. A nyomon követésemet jelzi, hogy amikor később találkoztunk, pontosan tudta, hogy a határt ugyan vonattal léptem át, utána azonban autóval utaztam tovább. Részben biztonsági okokból ugyanis a Magyar Televízió egy forgatócsoportjának kíséretében mentem haza.
– Ma Tőkés László jogi képviselete mellett a hazai magyarság egy sor fontos ügyének képviseletét is ellátja a MOGYE-ügytől a marosvásárhelyi Római katolikus Gimnázium és a Székely Nemzeti Tanács peres dolgaiig. Mennyiben segíti munkájában, hogy annak idején a bukaresti egyetemen végezte a jogi tanulmányait?
– Azontúl, hogy néha belebotlom egyik-másik évfolyamtársamba, nem nagyon. Annak idején két okból mentem egyetemre Bukarestbe, és nem Kolozsvárra, ahogy az erdélyi fiatalok többsége tette. Az egyik a román nyelv megtanulásának célkitűzése – az évfolyam egyetlen magyar diákja voltam –, másrészt válogatott atlétaként is szerettem volna kihasználni a fővárosi egyetemistalét előnyeit. Ami meg a magyarság ügyeinek jogi képviseletét illeti, annak sikere hullámzó, elsősorban azért, mert kiszámíthatatlan a román igazságszolgáltatás ezekhez a kérdésekhez való viszonyulása. Egyetlen példa: a székely zászló a Maros Megyei Törvényszék ítélete szerint nem reklámzászló, Nagyváradon viszont reklámzászlóként kategorizálták. Ettől függetlenül nem adjuk fel, minden jogi lehetőséget igyekszünk kipróbálni, ismerjük és igyekszünk használni a nyilvánosság erejét is. És bízom benne, hogy minden ellenérdekeltség ellenére előbb-utóbb a „fekete március” ügye is – amelyben Menyhárt Gabiella nagyváradi ügyvédnő idén februárban az 1990-ben halálra gázolt magyar áldozatok özvegyei és Sütő András gyermekei képviseletében a Legfelső Ítélőtábla Melletti Ügyészséghez fordult – az illetékes bíróság elé kerül, ahogy a forradalom és a bányászjárás ügyével már megtörtént. Én tanúként tenném a dolgomat.
KINCSES ELŐD
Marosvásárhelyen született 1941. október 2-án. Testvérei: Emese és Elemér. Középiskoláit szülővárosában a Bolyai Farkas Líceumban végezte (1959), a bukaresti egyetemen szerzett jogi diplomát (1964). Szülővárosában jogtanácsos, majd ügyvéd lett. Ő volt 1989-ben Tőkés László védője abban a kilakoltatási perben, amely a romániai forradalomhoz vezetett. 1990. január 2-ától Király Károly helyetteseként a Nemzeti Megmentési Front és a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Maros megyei alelnöke. Kulcsszerepet játszott az 1990. március 19–20-i marosvásárhelyi pogromkísérlet, a „fekete március” eseményeinek alakításában. Az etnikai összecsapások után Magyarországon keresett menedéket, ő lett az Iliescu-rezsim első politikai menekültje. 1991 decemberétől 1992 augusztusáig a Magyarok Világszövetségének főtitkára volt. A marosvásárhelyi eseményeket, azok közvetlen előzményeivel együtt, Marosvásárhely fekete márciusa címmel írta meg, a könyv románul, angolul és franciául is megjelent. Ma ügyvédként dolgozik Marosvásárhelyen. Díjak, kitüntetések: Berzsenyi-díj, Báthori István-díj, a Magyar Tisztikereszt lovagi fokozata. Jogász, jogi szakíró, közíró, többszörös román és Balkán-bajnok vágtázó.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bábszínházi Világnapot ünnepelnek a Pucknál
Interaktív sétával, komatállal, és természetesen bábelőadással ünnepli a Puck magyar tagozata a Bábszínházi Világnapot. Március 21-én szeretettel várnak minden kedves érdeklődő gyermeket és felnőttet a rendezvényekre, olvasható az intézmény közleményében.
A program interaktív sétával kezdődik délután 4 órakor, amelyre a nagycsoportos és iskolás gyerekeket és szüleiket várják, a Bábkereső című játékban bábokat és bábszínészeket kell keresni Kolozsvár központjának különböző pontjain. A bábszínésznek és a bábnak a gyerekek egy-egy (bármilyen) kérdést kell feltegyenek, a válasz segítségükre lesz abban, hogy megtalálják a következő helyszínt és bábos mesefigurát. A játékba a Puck Bábszínházban lehet bekapcsolódni 16-tól 17 óráig, a játék az Életfa Családsegítő Egyesület székhelyén (Magyar utca/21 Decembrie 1989 78. szám) zárul, ahol 17.30-tól gyerekjátékok és komatál várja majd a célba érőket. 18.30-tól a Puck és a többiek című előadás látható az Életfa egyesület székhelyén. A részvétel ingyenes.
Az ezredfordulón, 2000-ben, németországi kongresszusán döntött úgy a Nemzetközi Bábművész Szövetség, hogy a színházi világnap mintájára legyen a bábosoknak egy külön ünnepe. „Akkor már joggal éreztük úgy, hogy ez a műfaj nagykorúvá vált. Minden más színháznál szélesebb korosztálynak játszik. Fiataloknak, öregeknek, felnőtteknek, kamaszoknak, gyerekeknek, néha még csecsemőknek is. (…) Dadi Pudumjee, a Nemzetközi Bábművész Szövetség mostani elnöke azt mondta: a mi ünnepünk csakis akkor lehet, amikor az egész földkerekségen mindenütt süt a nap. Ez pedig március 21-én van, a tavasz első napján. “ (Balogh Géza Jászai Mari-díjas rendező, az UNIMA nemzetközi és magyar vezetőségének tagja)
Szabadság (Kolozsvár)

Reklámgrafikus hallgatók kiállítása Udvarhelyen
A kortárs fotográfia, a képzőművészeti játék és kísérletezés témáiba kaphat bepillantást az, aki ellátogat a székelyudvarhelyi művelődési házba, ahol a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) reklámgrafika szakos hallgatóinak a Photo Ludens című tárlatanyagából nyílott kiállítás péntek este.
A kiállítás anyaga az optikai és vizuális játék témakörben a Design Week (Dizájnhét) rendezvény részeként készült el, a diákok az egy hónapos nyílt műhelymunka eredményeit mutatják be – mesélte a megnyitón Kovács Zoltán fotóművész, a PKE tanára, a kiállítás ötletgazdája. Rövid megnyitóbeszédében a kiállítás anyagának születéséről beszélt. Elmondta, hogy általában amikor vándorkiállításra indulnak, egy olyan tárlattal teszik ezt, ami pontosan tükrözi azt az irányvonalat, amit az intézmény képvisel, most viszont egy szerényebb anyag kerül bemutatásra. Másod- és harmadéves diákjaival egy hónapos műhelymunkát tartottak az említett témakörökben, és diákjait arra biztatta, hogy az alkotásban merészen kísérletezzenek, minél inkább kísérleti irányba induljanak el. A tárlat anyaga válogatás nélkül került fel a székelyudvarhelyi művelődési ház falára, a projektben részt vevő alkotók munkáit kivétel nélkül megtekinthetik az érdeklődők.
Kovács Zoltán azt is elmondta, hogy a képek nagy részén egyfajta konstruktivista irány is felfedezhető, hiszen ihletforrásként nagyon sokan Drégely Imre magyar fotóművész munkáihoz nyúltak, aki az alternatív kortárs fotográfia egyik legkiemelkedőbb képviselője, a miniatűr, a makró világ vizsgálója. A kísérletezés, a témában való elmélyülés volt a cél, hiszen nagyon fiatal hallgatókról van szó – tette hozzá a kiállítás ötletgazdája. A tárlat még két hétig megtekinthető Székelyudvarhelyen, innen Csíkszeredába viszik majd.
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro

Választmányi és ügyvezető elnököt választott a Magyar Polgári Párt
A kilenc éves Magyar Polgári Párt március14.-én elnökségi ülést tartott Marosvásárhelyen, ahol a szatmárnémeti kongresszuson elfogadott alapszabályzat értelmében megalakult a párt választmánya. Az ünnepi alakuló ülésen Mezei Jánost választották az újonnan létrejött testület elnökének, Salamon Zoltán pedig a jövőben a párt ügyvezető elnöki tisztségét tölti be. Salamon Zoltán közleményében azt írta: „Összébb kell húznunk a teret a testületeink között. Feladatunk, hogy összehangoljuk a helyi és megyei szervezeteink tevékenységét, a Választmány és az Elnökség munkáját. Keretprogramunkban foglaltak szerint szeretnénk eljárni a jövőben is – az MPP kezdeményezője és cselekvő részese kíván lenni a magyar nemzeti integráció, a magyar megújulás politikájának. Szövetségese kíván lenni minden olyan kárpát-medencei magyar pártnak, amely osztozik a nemzeti integráció felelősségében és munkájában. Szükségesnek tartjuk a kárpát-medencei magyarság lelki, szellemi és anyagi erőforrásainak összpontosítására irányuló magyar nemzeti integráció politikájának megvalósítását. Mindez akkor lehetséges, ha megvan bennünk a tisztánlátás, a jó szándék, a tenni akarás, ugyanakkor az összefogás készsége és képessége is. Célunk továbbra is az, hogy az értékek és érdekek sokszínűsége jegyében a közéleti és politikai pluralizmus, az őszinte és tisztázó vita, valamint az elszámoltathatóság és teljesítményelvűség váljon közéletünk újjáépítésének alapjává. A közös célok elérése több lehetséges módon képzelhető el, ami nem egymás ellehetetlenítésére kell irányuljon, hanem kiegészítésére. Sajátos történelmi és jelenkori helyzetünkben ez hatványozottan érvényes. Az MPP az erdélyi magyar politikai vitákban konszenzusorientált politikát követ. Vitorláinkat egy irányba kell állítanunk, még ha méreteik, formájuk és szerepük különbözőek is! Összehangolt vitorlák nélkül nem halad a hajó, nincs célba érés! Cselekvési tervünket ennek szellemében fogalmaztuk meg és következetesen ezt képviseljük megalakulásunk óta. Ezt kell követnünk a jövőben is, amelynek elérésében minden partnerszervezet számíthat rám és az általam is képviselt Magyar Polgári Pártra!” (közlemény)
Transindex.ro