Török József és tizenegy társa golgotajárása (Ötvenhat Erdélyben)
„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.” (Albert Camus: A magyarok vére, 1957. október 23.) „1956. október 23-a az a nap, amely örökké élni fog a szabad emberek és a szabad nemzetek krónikáiban. A bátorság, a lelkiismeret és a diadal napja volt. Nincs még nap a történelem kezdete óta, amely világosabban bizonyította volna az ember szabadságvágyának örök olthatatlanságát, bármily csekély lenne az esély, és bármekkora áldozatot követelnek.” (John F. Kennedy: Nyilatkozat 1960. október 23-án.)
Nem véletlenül idézek két, ma is időszerű vallomást az 1956-os magyar forradalom és nemzeti szabadságharc világtörténelmi jelentőségéről. A román kommunista diktatúra és kinyújtott vasökle, a Securitate – a pártpropaganda és szolgalelkűvé tett sajtója minden eszközt felhasználva igyekezett meggátolni, hogy a magyar forradalmat egekbe emelő vallomások eljussanak Románia állampolgáraihoz, kezdettől fogva ellenforradalomnak minősítette a Magyarországon történteket! – a magyar forradalom eszméit a legveszélyesebbnek tartotta, görcsös igyekezettel próbálta megakadályozni, hogy átterjedjenek Romániába, és belső ellenállást váltsanak ki a lakosság, elsősorban a romániai magyarság soraiban. Ennek abszurd drámába illő bizonyítéka, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc eszméivel való teljes azonosulásáért a Török József nevével fémjelzett „galócási csoport” tizenkét tagját 1966. május 14-én ítélték el súlyos börtönévekre. 1966-ban a párt- és kormánypropaganda szerint Romániában nem voltak politikai foglyok, ezért a politikai elítéltek közbűntényes minősítéssel, de azoktól szigorúan elkülönítve töltötték büntetésüket a hírhedt nagyenyedi börtönben. A Bukaresti Katonai Törvényszék 1966. május 14-én kihirdetett ítélete szerint Török József csoportja ellen a vád: „rendszerellenes szervezkedés felforgató szervezet létrehozásával”, „kapcsolatba léptek olyan magyar állampolgárokkal, akik részt vettek az 1956-os ellenforradalomban”, és „a tőlük kapott feladatok végrehajtására hozták létre a szervezetüket”. A csoport letartóztatására 1965. november 11-e és december 28-a között került sor. Az elsőrendű vádlottat, Török József Bukarestben tanuló műegyetemi hallgatót és Török István Józsefet 12 év börtönbüntetésre, Csatlós Jenőt és Francz Károlyt 8–8 évre, Zakariás Dezsőt 7 évre, Bajkó Istvánt 6 évre, Gegő Bélát és Kulpinszky Istvánt 5–5 évre, Mózes Károlyt 4 évre, Halász Józsefet, Hompoth Ferencet és Mezey Árpádot 3–3 év börtönbüntetésre ítélték.
Török József 1990 elejétől a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke. Ebben a minőségében – mondjuk ki végre! – a romániai magyar politikai elítéltek közül a legtöbbet tette azért, hogy rab- és sorstársai bátor kiállása, meghurcolása, szenvedése, ragaszkodása a szülőföldhöz örökre bevésődjön a kollektív emlékezetbe. A 2010-ben felavatott, 774 politikai elítélt nevét feltüntető emlékpark, majd a kommunizmus áldozatainak méltó emléket állító emlékház – az erdélyi Terror Háza – Török József legfontosabb műve. Külön érdem: a hely, ahová a romániai magyarok ellen indított politikai perek dokumentumait fogjuk összegyűjteni, a szabadságszerető és azért bármilyen áldozatra képes háromszéki székelyek szeretett városában, Sepsiszentgyörgyön a Plugor Sándor nevét viselő művészeti líceum tőszomszédságában található.
A magyar forradalom leverését követő romániai retorzió egyik fontos célcsoportját alkották a magyar oktatási intézmények tanárai és diákjai, valamint a magyar nyelvű szak- és tanonciskolák tanulói. A sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága és a Kossuth Kör, a brassói központú, de zömmel háromszéki tagsággal büszkélkedő Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége, a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete, a gyergyószárhegyi „Fekete Kéz”, a Puskás Attila és a Kacsó Tibor nevével fémjelzett tanár-diák perekben az összesen 223 erdélyi magyart négy életfogytiglani kényszermunkával és 2600 év börtönbüntetéssel sújtották. 1965-ben és 1966-ban is sor került magyar diákok, illetve fiatal szakmunkások elleni kirakatperekre. Az Erdélyi Ifjúság nevet viselő csoportban és Török József csoportjában összesen 19 személyt ítéltek el 131 év börtönbüntetésre. Az önmagában is különleges per az 1956-os forradalom és szabadságharc egyetemességének egyik erdélyi bizonyítéka: 1964 augusztusában a Gyergyósalamáson 1927-ben háromgyermekes munkáscsaládban született, tanítóképzőt végzett, majd a második világháború után Magyarországon rekedt Török Sándort felkereste testvére, Török István József és másod-unokatestvére, Török József. Két hétig laktak Török Sándornál. „Beszélgetéseik során – olvasható a Bukaresti Katonai Törvényszék 1966. május 18./14-es számú ítéletében – megismerték Szőnyi Gyulát is. Török Sándor és Szőnyi Gyula – akiket az 1956-os ellenforradalomban való részvételükért Magyarországon elítéltek –, azt mondták a vádlottaknak (Török István Józsefnek és Török Józsefnek – T. Z.): ők már létrehoztak egy felforgató szervezetet, amelynek valódi célja egy újabb ellenforradalom kirobbantása, és azzal bízták meg őket, hogy amikor visszatérnek a Román Szocialista Köztársaságba, alakítsanak egy hasonló, magyar nemzetiségű, nacionalista-soviniszta érzelmektől vezérelt elemekből álló szervezetet, amelyik a megfelelő időpontban harcot indít a hazánkban meglévő társadalmi rendszer erőszakos megdöntéséért és Erdély Magyarországhoz való csatolásáért.” A gyergyósalamási születésű Török Sándor periratát, elítélésének és a börtönből való szabadulása utáni életének történetét Eörsi László A „Baross Köztársaság”. A VII. kerületi felkelő csoportok című, a budapesti L’Harmattan Könyvkiadónál 2011-ben megjelent kötetében ismertette. Budapest belvárosában a Baross téri csoport állt legtovább ellen a szovjet csapatoknak. Ők voltak Budapest harmadik legnépesebb ellenállócsoportja a legnagyobb kerületben, akik Nickelsburg László műszerész keménykezű vezetésével a forradalom első napjaiban tartották a függetlenségüket, majd betagozódtak az egységes Nemzetőrségbe. A legnagyobb számban a Baross téri csoport vette ostrom alá a Köztársaság téri pártszékházat, és részük volt az ostromot követő leszámolásokban is. November 4-én este, amikor a szovjet csapatok szétlőtték a bázisukat, szétszóródva még öt napon át, 1956. november 9-ig folytatták a harcot az iszonyatos túlerőben lévő szovjet csapatokkal. Sokan közülük a Péterffy Sándor Kórházban a még hetekig tartó politikai ellenállást választották. A kádári retorzió az erzsébetvárosi kerület ellenállóira csapott le a legkegyetlenebb módon: a vérbírák 37 halálos ítéletet hoztak, közülük senki sem kapott kegyelmet, kivégezték őket!
Török Sándor 1956. október 27-én részt vett a Petőfi-szobornál tartott tüntetésen, majd október 30-án csatlakozott az Illés István és Szőnyi Gyula által szervezett Magyar Forradalmi Ifjúsági Párthoz, amely lefoglalta az ÁVH Izabella utca 62. szám alatti épületét. Török Sándor az ifjúsági párt héttagú intézőbizottságának a titkára lett, ő intézte a kapcsolatfelvételt más forradalmi pártokkal és csoportokkal. 1956. november 4-én csatlakozott a Hársfa utcai rendőrkapitányságon lévő csoporthoz. Az Eötvös utcai csoportnál és a Royal Szállóban is tevékenykedett. 1956. november 8–9-én tette le a fegyvert. (Eörsi László: im., 409. oldal.)
Török Sándor Bónis Lászlóval megalakította a Függetlenségi Frontot, amely később Magyar Ifjúsági Függetlenségi Front néven vált ismertté. 1956. november 30-án körlevélben vették fel a kapcsolatot a forradalmi szervezetekkel. Török Sándor röpcédulákat gyártott és sokszorosított. A Kádár János vezette kormány 1956 decemberében rendelettel feloszlatta a forradalmi bizottságokat, Török Sándort 1956. december 17-én letartóztatták. „Azért fogtam fegyvert, mert úgy tudtam, hogy a szovjetek azért jöttek Magyarországra, hogy visszaállítsák a Rákosi-rendszert” – vallotta a kihallgatásakor. Halász Pál bíró tanácsa 1957. október 18-án hat és fél év börtönbüntetéssel sújtotta. 1958. január 27-én a Borbély-tanács jogerőre emelte az első fokon hozott ítéletet. 1962. március 6-án szabadult Török Sándor. 1966. január 11-én ismét letartóztatták összeesküvésre irányuló előkészület és folytatólagosan elkövetett izgatás vádjával. Bimbó István tanácsa ezúttal négyéves börtönbüntetést szabott ki Török Sándorra. 1968. szeptember 10-én Vágó Tibor tanácsa másfél évre enyhítette az ítéletet. Szabadulása után raktárvezető lett a Budapesti Fűtőerőműveknél. 2001-ben hunyt el.
Nem nehéz összefüggést találni Török Sándor második ítélete és a Török József csoportja elleni koncepciós per között. A román és magyar állambiztonsági szervek együttműködtek a belső ellenzék elhallgattatásában, akár fizikai likvidálásában is. A szocialista Románia igazságszolgáltatása szerint: „a legelvetemültebb magyarországi ellenforradalmárok voltak a felbujtóik”. Török István József és Török József 1964. augusztus 15-e és szeptember 1-je között tartózkodott Magyarországon. A román vádhatóság szerint Török Sándor kérkedve ismertette az „ellenforradalom” alatti tevékenységét, s közölte a két „román állampolgárral”, hogy „a politikai elítéltek a szabadulásuk után is összetartanak, fel vannak készülve a rendszerváltoztatásra, amely lehetővé teszi számukra, hogy a hatalom a kezükbe kerüljön. Felszólította az erdélyi rokonokat: hozzanak létre Erdélyben is ilyen illegális szervezetet, készüljenek fel a rendszerváltozásra.” 1964. szeptember 1-jén tértek vissza Romániába. A vádirat szerint az utasításoknak megfelelően „azonnal hozzáfogtak a felforgató szervezet létrehozásához, amelynek célja a Romániában létrejött társadalmi rendszer erőszakos megdöntése, Erdély Magyarországhoz való csatolása”. 1964. szeptember 1-je és 1965 augusztusa között tíz tagot szerveztek be (őket a perben el is ítélték! – T. Z.), sikertelen volt Antal Ferenc és Orosz Lajos beszervezése. Török József a beszervezés során arról is beszélt, hogy a magyarországi „ellenforradalmároktól”, Török Sándortól és Szőnyi Gyulától később fegyvert is kapnak. A vádhatóság meglódult fantáziája szerint: a fegyvereket Magyarországról ejtőernyősök hozzák, akik leereszkedve a Kelemen-havasokba, átadják a csoport tagjainak. Török József terve a vádirat szerint az volt, hogy az akcióba lépés kezdetén megtámadják a milíciaőrsöket, valamint a Securitate és az RMP székházát. Kérte a csoport tagjait, hogy minél több magyar fiatalt szervezzenek be. A hatóságokat azzal próbálta átverni, hogy elsősorban a párt- és IMSZ-tagokat szervezte be, maga is a Román Kommunista Párt tagja volt. Több titkos gyűlést tartottak Csatlós Jenő lakásán. Az egyiken elhatározták, hogy megkeresik a Török Sándor által 1944 őszén elrejtett fegyvert is. Török József tagsági díj bevezetését és a szervezet működéséhez szükséges pénzügyi alap létrehozását, hűségeskü és írásos kötelezvény megfogalmazását javasolta. Rendszerellenes magatartásuk kialakítása érdekében rongyossá olvasták A budapesti Kossuth rádió ostroma című, titokban behozott „ellenforradalmi kiadványt”. Hasonló támadásokat terveztek a párt- és állami szervek ellen. Olyan „nacionalista és soviniszta” műveket terjesztettek, mint A magyar nép ezeréves története, Magyarország története című kiadvány négy kötete vagy Az erdélyi ezredek a világháborúban és Nagy Imre és bűntársai összeesküvése című könyvek. Török József a katonai szolgálatát teljesítő Csatlós Jenőt is arra biztatta, magyar bajtársai köréből minél több új tagot toborozzon. Török József intenzív levelezést folytatott a Budapesten a Csengeri utca 72. szám alatt lakó nagybátyjával, Török Sándorral, akinek beszámolt a szervezet létrehozásáról, kifejtett tevékenységükről. Bár virágnyelven fogalmazta meg, a tárgyalások során a Securitate által kifogott levelek a legfontosabb bűnjelekké váltak. A büntető törvénykönyv 209. szakasza 1. pontja, valamint az 58. és a 157. szakasz alapján a Bukaresti Katonai Törvényszék Török Józsefet tizenkét év szigorított fegyházbüntetésre és hét év jogvesztésre ítélte. Ugyanakkor a teljes személyi vagyonát elkobozták, ami az 1965. november 13-i házkutatási és elkobzási jegyzőkönyv szerint mindössze két öltönyből, egy nagykabátból és egy pár bakancsból állott. A Securitatét foglalkoztatta a Török Sándor által 1944 őszén elrejtett fegyver és robbanóanyag kérdése. Ezért a Maros–Magyar Autonóm Tartomány belügyi különítménye újabb házkutatást tartott Török József szülői házának padlásán. Nem találták meg az elrejtett dinamitot. Erről a Maros–Magyar Autonóm Tartomány belügyi igazgatósága átiratban számolt be a Kolozs tartományi igazgatóságnak 1967. március 8-án. Török József ekkor a nagyenyedi börtönben raboskodott. A román és a magyar állambiztonsági szervek 1963 utáni szoros együttműködését – amit neves történészek is tagadnak! – bizonyítja: amikor Török Sándort és Szőnyi Gyulát az 1966/3260-as számú perirat alapján újra elítélték, a magyar legfelsőbb bíróság a Budapesti Fővárosi Bíróságot új eljárásra utasította, előírva, hogy Török István József és Török József román állampolgárokat tanúként a Fővárosi Bíróság vagy legalább egy román bíróság hallgassa ki. A Fővárosi Bíróság 1967. augusztus 4-én – a román katonai főügyészség útján – be is idézte őket az 1967. szeptember 25-re kiírt tárgyalásra. Erre a beidézésre érkezett egy román nyelvű válaszlevél a Maros–Magyar Autonóm Tartomány Maroshévíz rajoni igazgatóságától: a tanúként beidézettek a nagyenyedi börtönben vannak („fiind încarcerat de către Penitenciarul Aiud”). Török Sándor és Szőnyi Gyula említett ítéletéből idézek: „Török István és Török József román állampolgár tanúkat a bíróság szabályszerűen idézte, vétívük vissza is érkezett, a tanúk azonban a kitűzött tárgyalásra nem jelentek meg, így személyes meghallgatásukat a bíróság nem tudta foganatosítani. Ezek után a bíróságnak vizsgálnia kellett azt a körülményt, hogy a két román állampolgár tanúnyomozati írásos vallomását melyik vádlott vonatkozásában és milyen mértékben vonhatja értékelési körébe a tényállás megállapításánál.” A levéltári kutatásnak kell kiderítenie: a magyar vagy a román állambiztonsági szervek „súgtak” előbb a másiknak? Az eddigi kutatásokból az valószínűsíthető: a Securitate tájékoztatta előbb a magyarországi állambiztonsági szerveket, abban a reményben, hogy egy nagy, Magyarországra és Romániára kiterjedő magyar irredenta szervezetet lepleznek le, semmisítenek meg. A Török József dossziéjának vezérvonala: a gyárban, a sepsiszentgyörgyiek körében irredenta megnyilvánulásai vannak.
Török József 1944. január 10-én született Gyergyósalamás községben. Gépmunkás volt a galócási faipari kombinátban. 1965 őszén sikeresen felvételizett a bukaresti műegyetem elektrotechnika karára. Itt tartóztatták le 1965. november 11-én. 1974. november 14-én szabadult a nagyenyedi börtönből, rokona, Török István József november 12-én. Török József többé nem folytathatta tanulmányait a bukaresti műegyetemen. Mindketten Sepsiszentgyörgyön találtak menedéket és megélhetést: István a bútorgyárban, József az autóvillamossági vállalatnál dolgozott betanított munkásként, 1975-től szerszámlakatosként. A Securitate Török Józsefet a szabadulása után „Turcul” (Török) fedőnéven követte. A vaskos dossziékból kibomlik Sepsiszentgyörgy és Háromszék legújabb kori történetének ismeretlen fejezete. Az ügynökhálózat kiválóan működött, a célkeresztbe került személyek minden lépését követték, a mai ember számára hihetetlen logisztikát hoztak létre, mozgósítottak. Romániában 1956 nem 1956-tal kezdődött, és nem is végződött 1956-tal. A magyarellenes retorzió „utórezgéseit” máig érezzük, mindennapjaink részévé váltak.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 36. (részletek)
A Ceauşescu-kor és az utána következő első évek legerősebb magyar személyisége a mintegy négy évtizedig Bukarestben tevékenykedő Domokos Géza. Akárcsak Huszárnak, neki is „egészséges” származása volt. Édesapja vasúti munkás, aki miután elbocsátották, Bukarestbe jött munkát keresni; felesége szakácsnő lett egy miniszter házában, neki a gazda több tucat kutyáját kellett gondoznia. Néhány év után elköltöztek a fővárosból, a rohamosan fejlődő Azugán találtak munkát. Itt járta ki Domokos Géza az elemi iskolát román nyelven, majd a sepsiszentgyörgyi református kollégiumban folytatta tanulmányait. Moszkvai, a Maxim Gorkij Irodalmi Intézetnél eltöltött diákévei után Bukarestben telepedett le, és az Előrénél, majd a Pionírnál és az Ifjúmunkásnál dolgozott. Ekkorra már megjelent két riportkötete, amelyekre egyáltalán nem volt büszke, és rájött, hogy az újságírás nagyon veszélyes és kompromisszumokkal teli mesterség. 1961-től könyvszerkesztésre váltott az Irodalmi Kiadó nemzetiségi osztályán; nagyon jól együtt tudott dolgozni a kiadó igazgatójával, Ion Bănuţă költővel és Mihai Şora íróval.
1969-ben, amikor a párt a romániai kiadók átszervezéséről döntött, Domokos Géza már az RKP KB póttagja volt, ami stabil politikai pozíciót jelentett. A Kriterion nem az első romániai kiadó, ahol magyar könyvek is megjelentek, de az első, amely független, és amely kisebbségeknek szánt könyveket adhatott ki. Magyar könyveket továbbra is publikáltak bukaresti vagy vidéki kiadók. A frissen megalakult kiadónak nemcsak a magyar irodalmat, hanem a többi romániai nemzetiség – németek, szlovákok, ukránok, törökök, tatárok, zsidók – irodalmát is közölnie kellett. A könyvek jelentős részét külföldön, elsősorban az Egyesült Államokban adták el, a kiadó tehát valutát hozott az országnak. Domokos Géza nem csak irodalmat adott közre, sikerült történelmi, néprajzi, nyelvészeti, művészeti stb. könyveket is kiadnia. Nagyon sok román fordítás is készült. Hamarosan valóságos kulturális mozgalom jött létre, főleg Erdélyben, de egy ideig Bukarestben is író-olvasó találkozókon népszerűsítették az új könyveket. A kiadó szerkesztősége kezdetben 52 főből állt, ez 1989-re 33-ra apadt. 1987-ben a kiadó már csak 136 címet tudott megjelentetni. Domokos Géza elismerte, hogy többször is kompromisszumra kényszerült. Két lehetőség volt – mondta –, vagy megpróbáltál tenni valamit a nemzeti kultúráért, a túlélésért, vagy nem csináltál semmit. Amíg úgy vélte, van még halvány esély a cselekvésre, kötelességének érezte meg is tenni azt. Láncra kötött kutyáéhoz hasonlította helyzetét. 2004-ben megjelent emlékirataiban ezt írta: ,,a hamu alatti parázs őrzése az én dolgom, a reménység ébren tartása”.
Legkeservesebb küzdelmeit a cenzúrával vívta, és nemegyszer engedni kényszerült. Hogy egy könyv hamarabb átmenjen a cenzúra megaláztatásain, Domokos Gézának gondja volt arra, hogy a könyvről szóló beszámolót mindig, ha emberileg nem is, de politikailag megbízható személlyel írassa meg. Néhányan a cenzorok közül művelt és olvasott emberek voltak, nem voltak büszkék munkájukra, de állásukkal játszottak, ezért mindig éberen figyeltek. Amíg Domokos Géza is magas politikai tisztségeket töltött be, szava sokat nyomott a latban egy-egy könyv elbírálásakor. Nagyon jól ismerte az összes pártdokumentumot, Ceauşescu felszólalásait, és ügyesen fel is használta ezeket egy-egy problémás, a románokat zavaró könyv védelmében. Például a hatalom nem értett egyet azzal, hogy a kiadó a magyar múltat felkarolja, de Domokos Géza azonnal Ceauşescu-idézettel válaszolt: a párt főtitkára kihangsúlyozta, mennyire fontos, hogy a nép megismerje saját történelmét, hogy kiktől származik, kik a hősei stb. Nem olvasta sehol sem, érvelt tovább, hogy Nicolae Ceauşescu csak a románokról beszélt volna, mi, magyarok is az országhoz tartozunk. A cenzor legtöbbször elfogadta a magyarázatot, habár tudta, hogy a magyarok történelméről szóló könyvek erősítik a nemzeti öntudatot, és lassítják román nemzeti-kommunista hatalom egyik fő politikai célkitűzését, az asszimilációt.
A cenzúra azonban könyörtelenül beavatkozott a problémás könyvek szövegébe. Ilyen esetekben kivágták azokat a részeket, amelyeket közölhetetlennek ítéltek, sok könyv tehát megcsonkítva jelent meg. Ez történt Koós Ferenc református lelkész írásával is. Habár kétségkívül a Kriterionnál is megjelent sok értéktelen, propaganda jellegű könyv, de ami mindennél fontosabb, kiadták a magyar és a világirodalom legfontosabb alkotásait. A Securitate dossziéi már 1973-ban feljegyezték Domokos Géza elégedetlenségét az írókra és kiadókra nehezedő folyamatos nyomás miatt, hogy „mindenféle, különböző című könyveket” adjanak ki, „amikről tudjuk, hogy nem lehet eladni”, és hogy állandóan hangoztatta, hogy „nehéz idők várnak ránk”. Domokos Gézának még a kiadó szekustisztjét is sikerült diplomatikusan leráznia. Ez rendszeresen meglátogatta, hogy „munkájukban segítse őket”, és hogy ne hibázzanak; látogatásait előre bejelentette, és a végén megírta a kötelező jelentést. Domokos Géza ahelyett, hogy besúgta volna kollégáit (ez több intézményvezetőnek egyik fő tevékenysége volt), mindig a nehézségekről panaszkodott, a papírhiányról, a nyomdagépek gyakori meghibásodásairól, és hogy ezek miatt nem képesek teljesíteni az előírt szerkesztőségi tervet, így csökkennek a fizetések és az íróknak kifizetett honoráriumok. Irányítása alatt tudta tartani, legalábbis részben, a szerkesztőség besúgóit is: ezek előzetes beleegyezésével tették meg jelentéseiket a Securitaténak, így ő még idejében tudott lépni.
Domokos Géza mindvégig a Securitate felügyelete alatt állt: munkahelyén és otthonában is poloskákat szereltek. Néhány, a Securitate fehér könyvében megjelent jelentés beszámol a párt politikájával szembeni magatartásáról és véleményéről, hogy „nacionalistának, veszélyesnek és kudarcra ítéltnek” tartotta azt; a „romániai magyarok ügye védelmezőjének” mondja magát, és azért vonult vissza a kiadóhoz, hogy „sok szöveg helyett” inkább „a magyar ügyet szolgálja” – írta az ügynök. A cenzorok mellett, akik nyíltan a kommunista hatalom eszközei voltak, a Securitate több besúgója is tevékenykedett. Néhányukat ismerték kollégáik, habár 1989 óta gyanús csend övezi felfedésük kérdését. Csiki László (1944–2008) egyik története világít rá, hogy milyen sokan lehettek besúgók. A bukaresti magyar szerkesztőségek találkozóján egyik kollégája megkérte: ,,én téged nagyon kedvellek, kérlek, amikor jelen vagyok, ne beszélj olyan dolgokról”, vagyis az a besúgó nem szerette volna őt feljelenteni, de nem tudhatta, nincs-e jelen egy másik besúgó, aki őt vádolhatta volna meg, hogy nem végzi kötelességét. Volt, aki megpróbált így élni, volt, aki kivándorolt, a legtöbben Magyarországra, többek közt Csiki is. Kezdetben kevesen telepedtek át Magyarországra, ahol együttéreztek velük, de le is nézték őket. Később már egyáltalán nem szerették őket, Csiki László malíciózus véleménye szerint azért, mert a kivándorlók túl sokba kerültek a magyar polgároknak. 1982 után a cenzúra bekeményített, egy időben azzal, hogy Ceaușescu hivatalosan bejelentette megszűntetését, de létrehozta a Szocialista Nevelés és Művelődés Tanácsának sajtóosztályát. A magyar cenzorok a Művelődési Tanács nemzetiségi osztályának alkalmazottai lettek. Sokkal pontosabban megszabták, mit szabad és mit nem, illetve hogy mit kötelező megírni. Sok kézirat évekig a szerkesztőségi fiókokban maradt, nem kapta meg a közlési jóváhagyást. Korábban akadt olyan cenzor, aki még mutatott valamennyi tiszteletet a szerkesztők és írók iránt, de amikor már politikailag is felelniük kellett döntéseikért, sokkal óvatosabbakká, egyesek egyenesen paranoiássá váltak. Kötelességük volt mindent elolvasni, amit magyar nyelven írtak az országban, és át kellett vizsgálniuk, hogy a magyarországi sajtóból mit lehet terjeszteni, a többit egy titkos alapnál tárolták. 1989 decembere után feloldották a titkosítást, de az akkori kiadványokon még ma is olvasható a D (dokumentációs alap) vagy S (titkos=secret alap) felirat. A cenzúra megszorításai ellenére a bukaresti sajtónál alkalmazott magyar értelmiségiek sokkal szabadabban dolgozhattak, mint vidéki társaik, akiknél mindennapos volt a Securitate zaklatása. A központi intézmények közelsége miatt sokkal könnyebben tudták nemcsak személyes gondjaikat orvosolni, hanem erdélyi kollégáikon is segíthettek; külföldi kiküldetésekhez is hozzájuthattak, ami kiváltságnak számított a kommunizmusban. A főváros kínálta színvonalas kulturális események: színielőadások, koncertek, képzőművészeti és múzeumi kiállítások is elérhetőek voltak számukra, eljuthattak külföldi előadók fellépéseire is.
Még egy jelentős előnyük volt a bukarestieknek: a magyar követség gyakran vendégül látta őket. Igaz, hogy a követség román alkalmazottjai mindenkit lefényképeztek, aki belépett az épületbe, de itt művészfilmeket vetítettek, értékes művelődési és tudományos kiadványokhoz, néha könyvekhez is hozzájuthattak. A nyolcvanas évek vége felé, a legnehezebb időkben még élelmiszert is lehetett vásárolni. Domokos Gézának különleges státusza volt: 1988-ban a magyar követségen ünnepelte meg születésnapját, ez alkalomból kitüntette őt a magyar kormány. A kiadónál is volt hivatalos ünnepség, a Művelődési Tanács képviselői köszöntötték fel; az Írószövetségnél is tartottak egy ünnepséget. A bukaresti újságírók, szerkesztők és írók mellett volt még egy fontos értelmiségi réteg: a képzőművészeké és grafikusoké, akik közül néhányan igazán tehetségesek voltak; róluk sajnos már alig esik szó. Megvolt minden magyar kiadványnak a saját grafikusa, egyikük Domokos Géza fia, de grafikus volt Balogh Lajos is, Balogh József testvére, aki Bukarestben született 1928-ban és a Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Intézetben végzett. Rendkívül tehetséges szobrász volt Balogh Péter (1920–1994). Petőfi-mellszobrát nemrég állították fel a Petőfi Ház belső udvarán. A szobrászt a bukaresti Calvin-temetőben temették el, a kápolna mögött.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar írók románul
Erdélyi magyar kortárs írók prózáját tartalmazó román nyelvű antológiát mutat be ma a Román Kulturális Intézet (RKI) Románia legnagyobb könyvvásárán, a bukaresti Gaudeamuson.
A kötet az RKI és a Balassi Intézet bukaresti központja közötti együttműködésnek köszönhetően jött létre. Két műfordítói műhelyt szerveztek (egyet Romániában, egy másikat Magyarországon), amelyeknek témája a román–magyar, illetve a magyar–román műfordítás volt. Ennek a közös programnak a célja, hogy kineveljenek egy új fiatal műfordítói nemzedéket, hiszen az elmúlt két évtizedben meglehetősen kevés magyar kortárs irodalmi alkotást ültettek át románra, erdélyi magyar írók munkáit pedig szinte egyáltalán nem – nyilatkozta Nagy Mihály Zoltán, az RKI alelnöke. A Singurătate gonflabilă (Felfújható magány) című antológia E. Ferencz Judit bukaresti újságíró és műfordító javaslata alapján, az ő kitartó munkájának köszönhetően jött létre – tette hozzá. A kötet Demény Péter, Demeter Szilárd, Ferencz Zsuzsanna, György Attila, Láng Zsolt, Márton Evelin, Molnár Vilmos, Mózes Attila, Nagy Koppány Zsolt, Papp Sándor Zsigmond, Potozky László, Selyem Zsuzsa, Szabó Róbert Csaba, Szilágyi István, Tompa Andrea, Vida Gábor és Zsidó Ferenc írásaiból tartalmaz részleteket.
Korábban magyar vonatkozású könyv nem jelent meg az RKI-nél, ehhez képest az idén három. Az említett antológia mellett Tompa Gábor kolozsvári rendezőnek az elmúlt tíz évben színpadra állított előadásait bemutató kötet, valamint a nagyváradi Tibor Ernő festőművészről szóló átfogó monográfia.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Bolyai Farkas Líceum névadásának 60. évfordulójára emlékeztek
A hála és a tisztelet jegyében
Az iskola névadásának 60. évfordulójára emlékeztek a tisztelet és a hála jegyében csütörtökön a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumban. Az ünnepségen az alma mater egykori tanulói is részt vettek, akik ma nyugdíjasok, de máig büszkék arra, hogy diákként átélték a névadás pillanatát és az azt megelőző eseményeket.
A telt házas ünnepségen elsőként dr. Bálint István, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum igazgatója köszöntötte a jelenlévőket, majd dr. Gyéresi Árpád nyugalmazott egyetemi tanár, az iskola egykori diákja, poénos részletekkel fűszerezve, a hatvan évvel ezelőtti diákélet számos érdekes mozzanatát elevenítette fel, hogy a teremben összegyűlt fiatalok betekintést nyerjenek elődjeik mindennapjaiba.
Mint mondta, ő társaival együtt még a Iosif Ranghet nevet viselő magyar tannyelvű fiúiskolában kezdte tanulmányait, és hamar összekovácsolódott a három fiúosztály, amely akkor azt a generációt képezte. – Tulajdonképpen átéltük azokat az időket, amikor sor került az iskola névadására és a megújulására is. A megújulásra azért volt szükség, mert az állaga leromlott, tekintettel arra, hogy a 40-es években, a háború idején kiürítették, és katonai kórházként működött az iskola, például a fizikumban műtéteket végeztek – emlékezett a múltra dr. Gyéresi Árpád. Abban az időszakban, amikor a felújítás történt, fokozatosan ki kellett üríteni az épületet, hogy a munkálatokat el tudják végezni, így a diákok ideiglenesen más iskolákba jártak, és a "kiszállások" idején feledhetetlen élményekkel gazdagodtak, ezek a diákcsínyek a mai napig élnek az emlékezetükben. A régi értékekről szólva, a nyugalmazott egyetemi tanár rámutatott, annak idején végzős 11. osztályosként nagy büszkeség volt, amikor szolgálatos osztályként volt egy kis karszalagjuk, felsorakoztak a tanári szoba előtt, és várták a szolgálatos tanárt, akinek jelenteni kellett, és akitől a feladatokat kapták.
– Felügyeltük a szünetekben a fegyelmet, hogy ne csellengjenek diákok a folyosón, és hogy betartsák a szabályt, miszerint a főlépcsőn csak a tanárok járhatnak – elevenítette fel az egykori házirendet a volt diák.
Ugyanakkor kiemelt néhány kiváló pedagógust, akikre a mai napig tisztelettel és hálával emlékeznek a kortársai. Például dr. Kozma Bélát, aki akkor fiatal tanárként volt az iskola igazgatója, dr. Horváth Ágostont, aki magyar és latin nyelvet, Pálffy Antalt, a népszerű Tóni bácsit, aki a matematikát tanította. – Az ő első óráin fel kellett írnunk a füzetbe, hogy a mathesis az a gyertya, ami nélkül olvasni nem lehet – jegyezte meg dr. Gyéresi Árpád.
Kirsch Attila elnök a szervező Református Kollégium – Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Körének nevében mondott köszöntőbeszédet. – Ünnepi pillanatok részesei vagyunk, mert emlékezünk. Mert van mire emlékeznünk, mert múltunk van, jelenünk, és ez elegendő garancia kell legyen a jövőnkre nézve, ha mindenki, ott, ahol van, megfelelőképpen helytáll és nemzeti közösségünket erősíti mindennapi munkájával. Iskolánk közel 460 éves múltra tekint vissza, iskolatörténetünk bármely korának megvoltak a harcos fáklyavivői, akiknek örök hálával tartozunk. 1956. november 17-én, hatvan évvel ezelőtt történelmi pillanatot élt át az ősi schola. Bolyai Farkas halálának 100. évfordulója alkalmából ünnepi megemlékezésre készült az iskola. A szervezési előkészületek már 1955-ben elkezdődtek, példaértékű volt az együttműködés az iskola és a Bolyai Tudományegyetem között, de nem kis kihívást jelentett az iskola vezetőinek a tartományi és városi szervek támogatását is elnyerni. Nem szabad elfelednünk, hogy a magyarországi forradalom megtorlásának időszakában az iskola soha nem tapasztalt ellenőrzés alatt állt. Hatvan évvel ezelőtt, amikor az intézmény a kommunista központi vezetés egyik tagjának a nevét viselte, a szülői bizottság és a tanári kar döntése nyomán, az akkori igazgatóra, dr. Kozma Bélára hárult, hogy a javaslatot megtegye, hogy az iskola felvegye a Bolyai Farkas nevet. Egy ilyen javaslat megtételéhez nagy bátorság kellett akkor, de a fenntartásához még több. Hogy ez megvalósuljon, Bolyai Farkas életét és munkásságát népszerűsítő mozgalmat indított el a teljes tanári kar, mely megnyerte a közvélemény mellett a döntéshozó szerveket is. Közös küzdelem volt – nyugtázta a baráti kör elnöke, aki két érdekességet is megosztott hallgatóságával az 1956-os év kapcsán. Az egyik, hogy ekkor ért véget a fiúk 399 éves "egyeduralma" az iskolában, illetve hogy ebben az évben 309 gimnáziumi tanulóból 29,44 százalék nem ért el átmenő jegyet minden tantárgyból, és iskolaszinten a bukási arány 25,66 százalék volt. Ezek a számok a tanári kar igényességét bizonyítják – mutatott rá Kirsch Attila, aki szerint a Bolyai ma is városunk, nemzeti közösségünk büszkesége, a magyar felekezeti és világi oktatás példaképe, és ez a mindenkori utókort hálára és tiszteletre kötelezi.
Az ünnepség a Bolyai líceum diákjainak művészi műsorával zárult.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Utóvédként, hátrább vonulva
Szerzőként, beszélgetőpartnerként, könyvajánlóként Markó Béla volt a 22. könyvvásár egyik legaktívabb szereplője. Új kötetei kapcsán hallhattuk ismét gondolatait a versről, kifejtette a kor változásaival együtt árnyalódó ars poeticáját, felolvasott, anekdotázott, dedikált, láthatóan jól érezte magát a közönséggel szervezett találkozókon. És sokan is keresték társaságát, népes hallgatóság követte figyelemmel a könyvbemutatóit. A Hargita Kiadó és Székelyföld folyóirat gondozásában aVálogatott versek látott napvilágot. Markónak ez a versgyűjteménye a Székely Könyvtár 50. kötete. A Bookart Kiadó a költő Csatolmány, Hasra esett a Maros és Passiójáték című könyveit kínálta az érdeklődőknek. A Pont Kiadó standjánál a Száz mázsa hó Markó-kötet várta az olvasókat.
A Bernády Ház nagytermét a Kerítés című verseskönyv bemutatásakor töltötte meg a közönség. A Kalligram Kiadó jelentette meg a kötetet, a népszerű könyvműhely vezetője, Mészáros Sándor beszélgetett a szerzővel. A budapesti író, szerkesztő azt mondta az Alkalmi és alkalmatlan versek alcímű gyűjteményről, hogy Markó legjobb kötete. Költői megújulásának tanúbizonysága. A lírikus, akit hosszú ideig a kötött formák mestereként tartott számon a köztudat, az utóbbi időben változtatott versbeszédén, a fegyelmezett, zárt formák, a szonettek világát a szabadversre, a fellazult, élőbeszédszerű megszólalásra váltva mondja a magáét. A találkozón ekörül zajlott a felolvasásokkal gazdagított eszmecsere.
A kötet címe az aktuálpolitikát is az olvasó eszébe juttathatja, s noha a jelenkor, a közbeszéd témái is óhatatlanul előkerülnek a kötetben, annak nagyobb hányadát a magánéleti líra tölti ki. A versek a mindennapjainkat meghatározó létproblémákra kérdeznek rá. A költő hétköznapi jelenségeket emel be a verseibe, látszatra jelentéktelen dolgokról szól, de ilyenekből áll össze az életünk. A kerítés persze mai, sokat vitatott probléma, de a múlt korlátai, szögesdrótjai is felsejlenek bennünk hallatán. Markót sosem jellemezte a politikai költészet, de mindig érzékeny volt és jelenleg is az mindenre, ami bajainkkal, gondjainkkal, sorsformáló reakcióinkkal függ össze, tegnapi, mai és valószínűsíthető holnapi nyomorúságainkkal kapcsolatos. Versei ugyanakkor önelemzésre, létérzések felvillantására, egyéni vívódások kibeszélésére is lehetőséget adnak. A szerző, aki magánszféráját védve, közszereplőként igyekezett elzárkózni a világ szeme elől, költőként kitárulkozik, szerelemről, erotikáról, boldogságról, az idő múlásáról s vele a test romlásáról is beszél. Lírájában kétségtelenül jelen van a melankólia, de átitatja az irónia és az önirónia is. A korábbiaknál több derűt hozott költészetébe új hangvétele. Ezt a találkozó légköre is jól tükrözte.
A torokszorító verses pillanatok döbbenetét, amely nagyban köszönhető a költeményeket kellő empátiával és természetes közvetlenséggel tolmácsoló Gáspárik Attilának is, anekdotikus mozzanatok oldották. Egy ilyen sztori, amit Markó elmesélt, arról szólt, hogy a Bookfest szeptemberi vásárhelyi rendezvényén a költő románra fordított verskötetét is bemutatták. A kötet címadó költeménye a Tollaslabda. Románul Badminton. Amikor dedikálásra került a sor, a szerző meglepődve vette tudomásul, hogy a sportszakszövetség, a Román Badminton- föderáció két küldötte is kér tőle aláírást.
Kételkedhet-e ezek után valaki a szállóige igazában, miszerint a vers mindenkié? A líra különben nagy becsben volt a könyvvásáron. Egyesek rajonganak érte, mások elkerülik. Ki-ki a maga módján viszonyul hozzá. Markó Béla esetében sokan költészete megújulását emlegetik. Ő inkább "visszarégiesedésként" határozza meg mai lírája alakulását. Nem a besorolás, a beskatulyázás a lényeg. Az a fontos, hogy mind több embert vonz bűvkörébe színeiben, hangjaiban folyamatosan gyarapodó költészete. (N.M.K. )
Népújság (Marosvásárhely)

Fekete Vincéé az MMA Irodalmi Tagozatának díja
Fekete Vince kézdivásárhelyi költő Vak visszhang című verseskötete kapta a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Irodalmi Tagozatának az év legjobb könyvét elismerő 500 ezer forintos díját november 17-én, csütörtökön este a fővárosi Műcsarnokban. Az esten Szentmártoni János Szomjúság, Száraz Miklós György Apám darabokban című regényéért Könyv Nívódíjat vehetett át.
A díjakat 2015-ben osztotta ki először az Irodalmi Tagozat, akkor Tőzsér Árpád Erről az Euphorboszról beszélik című verseskötete kapta Az év legjobb könyve díjat, míg a Könyv Nívódíjat a felvidéki Mács József Az elcsatolt vagon és Csender Levente Egyszer majd el kell mondani című novellagyűjteménye nyerte el – mondta el az MTI-nek Mezey Katalin, a tagozat vezetője.
A díjazottak kiválasztásakor a tagozat a magyar szerzők összes korosztályát igyekszik figyelembe venni, emellett törekszik arra is, hogy az anyaországi mellett a határon túli irodalom értékei is figyelmet kapjanak – hangsúlyozta Mezey Katalin.
Az elismeréseket az MMA Élőfolyóirat estje keretében adták át, a könyveket Ágh István Kossuth-díjas költő, író, Ferdinandy György József Attila-díjas író és Filip Tamás Budapestért díjas költő méltatja. Közreműködik Lux Ádám és Szélyes Imre színművész, valamint a Duo Encanta Együttes.
Népújság (Marosvásárhely)

Megkezdődött az Ady-megemlékezések sorozata
A Püspöki Palota dísztermében tartott színi előadással kezdődött az Ady-megemlékezések sora. A pozsonyi Lírai színház művészei idézték meg a költő alakját, gondolatait. Szombaton Érmindszenten, a költő szülőházának udvarán folytatódik a megemlékezés.
Ady Endre éjszakái címmel tartottak előadást a Püspöki Palota aranytermében péntek délután a pozsonyi Lírai Színház művészei. A Krúdy Gyula azonos című könyve és Ady Endre költeményei alapján színpadra alkalmazott előadásban Jakubecz László színművész és Reiter István hegedűművész szerepelt.
November 19-én, szombaton Ady Endre szülőfalujának református templomában délelőtt 10 órától tartandó ökumenikus istentisztelettel folytatódik a rendezvény, majd azt követően, 11 órától a költő szülőházának udvarán ünnepi műsorral és koszorúzással tisztelegnek Ady Endre emléke előtt.
A költő szülőházánál tartott megemlékezésen köszöntőt mond Marius Andrei Roca, a község polgármestere, Turos Lóránd RMDSZ-es szenátorjelölt és Szőcs Péter, a Szatmár Megyei Múzeum igazgatóhelyettese. Ünnepi előadást tart Oláh András költő, a Partium folyóirat főszerkesztője. Lírai köszöntőt mond majd Elek György publicista, szavalnak a Tasnádi Líceum versmondói, illetve Érmindszenten is fellépnek a pozsonyi művészek.
szatmar.ro

Kiállítás a Püspöki Palotában
A Boldogasszony-kiállítás tekinthető meg november 20. és december 4-e között a szatmárnémeti, római katolikus püspöki palotában.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet rendezésében kerül sor arra a kiállításra, amelyet november 20-án, vasárnap, 12 óra 30 perckor nyitnak meg az 1918 December 1 utca 2-es szám alatti Püspöki Palotában, az első emeleti folyosón.
A Boldogasszony-kiállítást a csíksomlyói Szűz Mária-kegyszobor ötszázadik évfordulójának ünnepére hozták létre. A nagy sikerű tárlatot először Budapesten, a Várkert Bazárban nyitották meg, nagy látogatottsága miatt indult vándorútra. Több, mint 55 kortárs magyar művész - szobrászok, festőművészek, képzőművészek, grafikusok és textilművészek különféle oldalról világítják meg a Boldogasszony, azaz Szűz Mária és a magyarság kitüntetett kapcsolatát.
A vasárnapi megnyitó nyilvános, szeretettel várják az érdeklődőket és a kiállítás december 4-ig, hétköznapokon 9 és 15 órák között megtekinthető.
szatmar.ro

A jogsértések elleni fellépések lehetőségeiről tárgyaltak a székelyföldi polgármesterek
Zárt ajtók mögött beszélték meg a székelyföldi magyar polgármesterek az önkormányzatokat, valamint a településeket érintő problémákat pénteken, egy Székelyudvarhelyen összehívott polgármester-találkozón.
Fél órás késéssel kezdődött péntek délután a székelyföldi magyar polgármesterek találkozója, amelynek résztvevői előbb megtekintették a városháza Szent István-termét, majd átvonultak az esketőterembe, ahol a találkozó ötletgazdája, Gálfi Árpád, Székelyudvarhely polgármestere felolvasta köszöntőjét.
„Meggyőződésem, hogy a közös gondolkodás és megoldáskeresés előre viszi településeinket, az egyenként összegyűjtött tapasztalatok megosztása pedig segít abban, hogy az előttünk álló feladatokra megtaláljuk a lehető legjobb megoldásokat” – fogalmazott Gálfi. Szót ejtett arról is, hogy az erdélyi, székelyföldi magyar közösség sajátos kisebbségi létéből adódó gondok orvoslását is vállalniuk kell a közösség vezetőinek, ki kell álljanak a nemzetiségi jogokért, de a pályázati lehetőségeket is megtárgyalhatják közösen.
Gálfi Árpád beszéde után Orbán Árpád alpolgármester vette át a szót, és bejelentette, hogy vége a találkozó sajtónyilvános részének. Cikkünk publikálásáig a polgármesteri hivatal sajtóosztályának az eseményről szóló közlemény nem érkezett meg szerkesztőségünkbe, így nem tudhattuk meg, hogy az összegyűlt polgármesterek pontosan milyen problémákat tűztek napirendre, illetve milyen megoldásokról tárgyaltak.
Szombaton a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal Facebook bejegyzéséből derül ki, hogy a találkozó résztvevői „a székelyföldi önkormányzatokat és a régióbeli magyar városokat érintő problémakörök átbeszélése mellett több kérdésben is megállapodtak”, ám további részletek a „résztvevők által hasznosnak ítélt” találkozóról ebből a bejegyzésből sem derültek ki.
A szerkesztőségünknek az eseményről szóló, vasárnap elküldött közleményből kiderül, hogy a polgármesterek első találkozójának napirendi pontjai az egyre fokozódó, nemzetiségi jogokat és a közösségi szimbólumokat érő jogsértésekkel és támadásokkal szembeni közös fellépés lehetőségeiről, a Székelyföld fejlesztését célzó közös projektek beazonosításáról, illetve a megpályázható pénzalapok egyeztetett lehívási lehetőségeiről, valamint a találkozó rendszeresítéséről szóltak.
A polgármesterek egyetértettek abban, hogy a magyar nyelv, illetve közösségi jelképeink használata a nyilvános térben törvényes, jogos és természetes, és az ezekhez való jog biztosítását Románia több nemzetközi egyezmény ratifikálása által vállalta. Ennek megfelelően a székelyföldi magyar városokban ezekkel a jogokkal következetesen élnek és élni fognak, s ugyanerre biztatják a községi vezetőket. A polgármesterek szerint amikor ezeket a jogokat akarják csorbítani, határozottan és összehangoltan kell fellépni, igénybe véve a jogvédő szervezetek segítségét, és szükség esetén az Emberi Jogok Európai Bíróságáig vinni az ügyet. A zárt ajtók mögötti találkozón abban is megegyeztek, hogy az esetekről tárgyilagosan tájékoztatnák a hazai és a nemzetközi sajtót, a bukaresti nagykövetségeket és a nemzetközi jogvédő szervezeteket.
A polgármesterek a települések és Székelyföld fejlesztésével kapcsolatosan megállapították, hogy szükséges az ország régióinak újrarajzolása, és ebben Székelyföldet önálló fejlesztési régióként kellene megjeleníteni. Ugyanakkor az észak-erdélyi autópálya Marosvásárhely–Brassó szakaszának megépítését és egy megyei jogú városokat érintő székelyföldi gyorsforgalmi utat is szeretnének. Azt is leszögezték, hogy ezentúl a különböző fórumokon, egyeztetéseken közösen vennének részt és egységesen lépnének fel. A városvezetők következő találkozója január 12-én lesz, Csíkszeredában – tájékoztattak a közleményben.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Tőkés: paktumok helyett párbeszédet!
Pártokon túlmutató, reprezentatív román és magyar tényezők párbeszéde mentén kell rendezni a román–magyar viszonyt, és nem titkos paktumok, politikai alkuk révén – jelentette ki Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke a Nemzeti jelképek versus nemzetbiztonság című pénteki kolozsvári román–magyar konferencián – számol be Gyergyai Csaba a kronika.ro-n.
Az EMNT és a Reconstructio Egyesület által szervezett rendezvényen Tőkés emlékeztetett: még az RMDSZ tagjaként több alkalommal is sürgette a román–magyar kerekasztal összehívását – ezt a javaslatot 1993-ban a szövetség kongresszusán meg is szavazták –, a biztató kezdetek után azonban ezek a kezdeményezések rendre elhaltak.
„Azt látjuk, hogy ma már a párbeszéd szó is üres kommunikációs gyakorlattá degradálódott, de soha nem szabad feladnunk az erre irányuló törekvéseket” – tette hozzá az európai parlamenti képviselő. Tőkés László ugyanakkor a magyar–magyar párbeszéd kapcsán megjegyezte: úgy látszik, hogy az RMDSZ előbb ül le tárgyalni a Szociáldemokrata Párttal (PSD) vagy a Nemzeti Liberális Párttal (PNL), mint „saját testvéreivel”, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) képviselőivel.
„Lassan azon fogunk vitázni, ki volt az utolsó…”
Lucian Mândruţă televíziós műsorvezető, egyetemi tanár Bukarestből, az interneten keresztül kapcsolódott be a kincses városi konferenciába. Arra hívta fel a figyelmet, hogy míg a románok és a magyarok azon vitatkoznak, ki volt hamarabb Erdélyben, a demográfiai helyzet alapján száz év múlva az lehet a vita tárgya, ki volt az utolsó Erdélyben. Mândruţă szerint a közösségi médiában jól érzékelhető, hogy „bizonyos külső erők szítják a gyűlöletet, mert érdekük, hogy akadályozzák a román–magyar párbeszédet”.
Gabriel Andreescu bukaresti politológus, egyetemi tanár beszédében azt hangsúlyozta, hogy Romániában 27 évvel a rendszerváltozás után is a titkosszolgálatok akadályozzák a román–magyar párbeszédet. Úgy vélte: a kommunista politikai rendőrség által kialakított magyarellenes klisék intézményesen továbbéltek a román titkosszolgálatokban, és még a székelyföldi terrorkísérletként bemutatott ügy vádiratában is visszaköszönnek. Az egyetemi tanár arra az esetre utalt, amely szerint a román hatóságok terrorcselekménnyel vádolták a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi tagjait, akik az ügyészek szerint a város központjában Románia nemzeti ünnepén működésbe akartak hozni egy petárdákból összeállított, szemeteskukában elrejtendő robbanószerkezetet. Gabriel Andreescu megjegyezte: maga a tény, hogy a kézdivásárhelyi ügyet terrorizmusnak nevezik, azt mutatja, hogy a hatóságok egyáltalán nincsenek felkészülve egy valós terrorveszélyre. Andreescu szerint az is sokatmondó, hogy a főügyészség szervezettbűnözés- és terrorizmusellenes ügyosztályának (DIICOT) vádirata „úgynevezett Székelyföldet” emleget, és a Székelyföldet még földrajzi egységként sem ismeri el.
Bakk Miklós politológus, egyetemi docens az erdélyiség kudarcaként beszélt a nagyszebeni szász Klaus Johannis román államfői mandátumáról. Úgy vélte, Johannis azt mulasztotta el, hogy a nemzetek közös kormányzásának erdélyi örökségét tegye Románia értékévé. Hozzátette, még ha az erdélyi hagyomány a székely, a szász és a magyar rendi nemzetekről is szólt, a hagyományt a mai megváltozott etnikai viszonyok között is fel lehetne éleszteni.
„Újra kell gondolni az államközi párbeszédet!”
Lucian Constantin, az Erdélyi Demokratikus Liga elnöke előadásában arról beszélt, hogy brassói székhelyű szervezete az autonomista csoportok összefogását, s egy transzszilvanista politikai párt létrehozását tűzte ki célul. Constantin hangsúlyozta, a már létező transzszilvanista csoportok szorosabb együttműködésére van szükség, és az Erdélyi Demokratikus Liga arra törekszik, hogy kialakítsa ezen csoportok szervezett hálózatát. „Vannak értékes, jó irányba mutató kezdeményezések, a folyamat azonban rendkívül lassú. Fontos négy év előtt állunk, és remélem, hogy 2020-ra a transzszilvanista mozgalom is meg tud méretkezni, hiszen Romániának új politikai kínálatra van szüksége” – fogalmazott Lucian Constantin.
Dan Maşca, a Szabad Emberek Pártjának (POL) elnöke arra mutatott rá, hogy a hatályos jogszabályok nem teszik lehetővé, hogy a romániai törvényhozás felfrissüljön, illetve a parlamentbe helyet kapjanak a civil szervezetek és a kisebb, de progresszíven gondolkodó, modern alakulatok. Példaként említette, a közel 18 millió lakosú Hollandiában 17 szervezet képviselteti magát a parlamentben. A marosvásárhelyi üzletember is az elvándorlást nevezte a régió és az ország legnagyobb problémájának. „Tisztában kell lennünk azzal, hogy a mai fiataloknak már van lehetőségük arra, hogy kiválasszák, milyen közösségben szeretnének élni. Senki nem akarja, hogy gyereke egy olyan közösségben, olyan rendszerben nőjön fel, amelyik széteső, nem működik. Nekünk az a dolgunk, hogy ezen változtassunk, hogy legyen, amiért hazatérjenek azok, akik elvándoroltak” – fogalmazott Dan Maşca.
Smaranda Enache, a marosvásárhelyi Pro Európa Liga társelnöke példaértékűnek nevezte azt a szolidaritást, ami létrejött a románok és a magyarok közt az 1989-es rendszerváltáskor, ugyanakkor megjegyezte: ma ott tartunk, hogy a román államfő megfosztja Tőkés Lászlót, a forradalom kulcsfiguráját a Románia csillaga érdemrend lovagi fokozatától. „Szomorú, hogy 27 év után is azt látjuk, hogy a Ceauşescu-rezsim szellemisége még mindig jelen van a politikumban, a titkosszolgálatok munkájában, de a vállalkozói vagy az egyetemi szférában is” – fogalmazott Smaranda Enache.
Ugyanakkor sajnálattal állapította meg, hogy Románia az utóbbi években „az etnocentrizmus és az ortodoxizmus” irányába, Magyarország pedig az „illiberális demokrácia” irányába mozdult el, és az államközi párbeszéd teljesen megszűnt. Az emberi jogi harcos úgy vélte: olyan erdélyiségre lenne szükség, amelyik mind a bukaresti etnokráciának, mind a budapesti illiberalizmusnak ellen tud állni. Beszédében a Pro Európa Liga társelnöke is a román–magyar párbeszéd újragondolását sürgette, és megjegyezte, a transzszilvanista mozgalom ebben fontos szerepet játszhat az elkövetkező időszakban – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

A törvényhozási tanács elé került Székelyföld autonómiatervezete
Állampolgári kezdeményezésként a törvényhozási tanács elé terjesztette a Székelyföld autonómiatervezetét egy, a Gyergyószéki Székely Tanács (GYSZT) által megalakított kezdeményező bizottság – erősítette meg az MTI érdeklődésére Árus Zsolt, a GYSZT elnöke pénteken.
A szakértőkből álló, a törvényszövegek jogharmóniáját vizsgáló törvényhozási tanács november 15-én vette nyilvántartásba a tervezetet. A testületnek 30 napon belül kell véleményeznie a dokumentumot, amelyet ezzel az állásfoglalással együtt további 30 napon belül megjelentetnek a hivatalos közlönyben. Ezt követően elkezdődhet a parlament elé terjesztéshez szükséges legalább százezer aláírás összegyűjtése – magyarázta Árus Zsolt.
Felidézte: a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) és Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) tavaly júniusi együttes ülésén született határozat arról, hogy állampolgári kezdeményezésként terjesztik ismét a parlament elé az SZNT autonómiastatútumát, ám az e célból alakult kezdeményező bizottság néhány tagját önkormányzati képviselővé választották júniusban, mely tisztségük összeférhetetlen a bizottsági tagsággal. Ezért döntött úgy a GYSZT, hogy maga alakít újabb testületet, hogy a megkerülhetetlen adminisztratív megkötések miatt "ne álljon a folyamat" – magyarázta a GYSZT elnöke.
Izsák Balázs, az SZNT elnöke az MTI-nek elmondta: a törvénytervezet polgári kezdeményezésként való beterjesztése szinte lehetetlen feladat, hiszen ahhoz az ország megyéinek egynegyedéből kell megyénként legalább ötezer aláírást összegyűjteni. "Ezt a törvényt is úgy találták ki, hogy a magyarok az őket érintő kérdésekben állampolgári törvénykezdeményezést ne tudjanak beterjeszteni" – vélekedett az SZNT elnöke.
Rámutatott: a polgári kezdeményezésre alternatív lehetőségként tekintenek, "meg sem fordult a fejükben", hogy ne próbáljanak előbb az RMDSZ törvényhozóihoz fordulni azzal a felkéréssel, hogy ők terjesszék a parlament elé a Székelyföld statútumát, miként azt korábban is megtették az RMDSZ autonómia mellett elkötelezett képviselői.
A székelyföldi autonómiastatútumról először 2004-ben, majd (egy módosított tervezetről) 2012-ben rendeztek szavazást a parlamentben. Mindkét tervezetet érdemi vita nélkül, egyetlen román támogató voks nélkül vetette el a törvényhozás. (MTI)
Népújság (Marosvásárhely)

Magángyűjteményből falumúzeum Havadtőn
Nosztalgiautazás
Október 30-án az Ünnepek és hétköznapok című kiállítással felavatták a havadtői falumúzeumot. A helyi néprajzi gyűjtemény a Gyulakutai Polgármesteri Hivatal által épített új, saját épületbe költözött. A múzeumot, a kéttermes új alapkiállítást a Székely Nemzeti Múzeum és a Pro Havadtő Egyesület megbízásából dr. Kinda István néprajzkutató hozta létre.
Donáth István, a havadtői falumúzeum alapítója ottjártunkkor elmondta, hogy tulajdonképpen magángyűjteménynek indult közel 20 éve. "Akkor kezdtük gyűjtögetni a régi dolgokat. Kíváncsi ember voltam, előbb a családból gyűjtöttünk tárgyakat. A dédszülők, meg az örökösök kulákok voltak, üldözték őket. Én szerettem nézegetni a régi dolgainkat, a fényképeket. A középiskolában Székelyszentléleken volt egy tanárom, aki múzeumot alapított, és az ő gyűjtőszenvedélye engem is megragadott. Később a feleségemnek volt az ötlete, hogy ne magángyűjtemény legyen, hanem mutassuk meg az embereknek, akár az itt lakóknak. Akkor egészen más fordulatot vett a gyűjtés, a faluból kezdtünk gyűjtögetni. Közben megalakult a Pro Havadtő Egyesület, és jó pár ember felkarolta az ötletet, besegített. Utána már csapatmunka volt. Az volt a lényeg, hogy a falubeli tárgyak kerüljenek kiállításra" – mondta el Donáth István.
2010-ben az akkori kicsi iskolában kaptak helyet, és hivatalos kiállítás keretében be is mutatták a falu közösségének az összegyűjtött tárgyakat. Donáth István szerint a szakma is melléjük állt, a Székely Nemzeti Múzeum felfigyelt a kezdeményezésre, dr. Kinda István megmutatta, hogyan kell gyűjteni, felvezetni, leltározni. 2010 után pedig a helyi tanácsban is partnerre leltek: az önkormányzat segítette őket abban, hogy 2016-ra egy önálló kis épülete legyen a múzeumnak, immár nem csupán kiállítás, hanem falumúzeumként tudják bemutatni a gyűjteményt.
Gyula bácsi és Vilma néni a konyhában
A két alsó teremben két tematikus kiállítás van, a felső teremben egy látványraktárt szeretnének berendezni, ahol katonás rendben lennének kiállítva azok a dolgok, amelyek nincsenek kiállítva, de raktározták őket típus szerint – magyarázta a múzeum alapítója.
– A két alsó teremben látható berendezést Kinda István segítségével és útmutatása szerint állítottuk össze. Az egyik részében egy jobbágycsaládnak a mindennapi életét próbáljuk bemutatni, a másik polgári rész, polgári bútorral. A szobában található pannókon tematikusan bemutatnánk a hagyományainkat, az ünnepeinket, az üvegtárlókban pedig Havadtő érdekességeit – tájékoztat a múzeumalapító.
A szobák berendezése mellé kis történetet is kerekít: azt mondja, hogy a kukoricát morzsoló parasztember Izsák Gyula bácsi, az asztal mellett Vilma néni, a felesége ül. Elmondása szerint Izsák Gyula egyik meghatározó személyisége volt Havadtőnek, olyan tehenei és fajállatai voltak, hogy már 1941-42-ben Budapestre vitték őket kiállításra, elismerő oklevelet is kapott. Meglehetősen ritka, hogy egy kis erdélyi faluból Budapestre vigyenek állatokat kiállításra. Donáth István szerint akkoriban Havadtő kb. 600 lelket számlált. Ezért is próbálták Izsák Balázs egyszerű konyháját is rekonstruálni. A kemence mellett fejti a törökbúzát, a felesége tálal. A megnyitón az asztalon puliszka is volt hagymatokánnyal, aminek az illata bejárta a konyhát, és sokan meg iskóstolták. A régi látványt, azokat az ízeket szeretnék felidézni, visszaadni a mai fiataloknak vagy akár idősebbeknek. Mint mondta, egyfajta nosztalgiautazás lenne ez a múzeum.
Polgári bútor, rokka, egymilliárd pengő és a többi
Átmegyünk a tisztaszobába. "Nem egy havadtői nénit láttam megkönnyezni ezt a helyiséget. Meg is lehet érteni, mert lehetnek itt olyan tárgyak is, amelyek valamelyiküknek a nagyanyjáé volt. Ennek nagy az érzelmi hatása." A másik, ami sokakban szintén nosztalgiát ébreszt, hogy nem is olyan rég még így éltek az emberek. Mutatja is sorban a vajköpülőt, a kolbásztöltőt, a rokkát és a többi használati tárgyat.
A favillától a rabruháig, az egymilliárd pengős bankóig sok minden megtalálható a múzeumban.
Az alapító elmondása szerint szinte pénz nélkül rendezték be a múzeumot. "Az emberek, miután meggyőződtek, hogy nem akarom eladni, maguktól hozzák a különböző tárgyakat. Sokszor csak beteszik a kapun, és napok múlva tudom meg, hogy ki tette be." A szobabútor a polgári életet próbálja rekonstruálni.
Ebben a szobában látható Havadtői Nagy Sándor lelkész emlékirata, az "amerikás" Csató Ágoston képei, még az a füzet is, amely azoknak a nevét tartalmazza, akik valaha tartoztak neki.
Az üveges tárlókban második világháborús tárgyak vannak, egy másikban első világáborús emlékek, munkaruha, rabruha. Képeken régi ünnepségek emlékei, illetve olyanok, amelyek hagyományát ma is őrzik, keresztelő, konfirmálás, eljegyzés, esküvő, temetés, a karácsonyi, húsvéti, pünkösdi ünnepkör stb.
Itt található Metz Albert zeneszerző, hegedűművész, haláláig a marosvásárhelyi zenekonzervatórium igazgatójának képe, illetve Havadtői Sámuel kortárs művész, Yoko Ono volt férjének fotója.
Az emeleti részen raktározzák egyelőre a ki nem állított tárgyakat, Donáth István szerint már hatszáz darabot vettek leltárba. Dióhéjban ennyi. Természetesen visszaadni mindent nem lehet. Meg kell nézni. Érdemes.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Semmi nem igazolja a kollektív bűnösség indokoltságát
Az emlékműavatás szombaton délután az Agapé szálloda Márton Áron termében konferenciával folytatódott, amelyet Kovács Sándor római katolikus főesperes, kanonok imája vezetett be. László Attila RMDSZ-es szenátor felidézte nagyapja történetét, akit 1944-ben a Szentegyház utcából vittek el a megszállók a Szovjetunióba „málenkij robotra”, és amikor onnan hazakerült, nem akart tapasztalatairól mesélni. „Szerencsénk, hogy most nyíltan beszélhetünk erről, de tudnunk kell, hogy társadalmunkban sajnos napjainkban is él a névtelenségbe burkolózó feljelentési hajlam” – mondta László Attila, hozzátéve: kolozsvári polgármester-helyettesi mandátuma idején is szembesült ezzel a románok és magyarok körében egyaránt megmutatkozó ártó hajlammal. „Vissza kell térni a normalitás medrébe, mert közösségünk sok megpróbáltatást túlélt. Gratulálok az emlékműállítás kezdeményezőinek, és azt kívánom, folytassák a múlt feltárását” – hangsúlyozta a szónok.
Az elkövetők soha nem népek vagy közösségek
Plenáris előadásában Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja azt emelte ki, hogy a nácizmus és a kommunizmus egyaránt súlyos történelmi tapasztalat, amelyhez zsidók, magyarok és németek több százezres, akár milliós nagyságrendű meghurcoltatása és megsemmisítése fűződik. A módszeres magyarellenes uszítások, a kollektív bűnösség elve érvényesülésének, az embertelenség múltbeli drámáinak felkutatása önismeretünk részét képezik – mondta, és ebben a kutatómunkában kívánt eredményes folytatást a mostani emlékezés szervezőinek. Mile Lajos egyebek mellett elmondta, hogy minden meghurcolt és elpusztított emberre emlékezni kell, hiszen a szenvedés egyenrangú: mindenki szenvedett, és a felelősség kérdésében sem lehet különbséget tenni. Az előadások sorát Benkő Levente történész, újságíró nyitotta meg, a romániai magyar civilek 1944. őszi elhurcolásának körülményeit ismertetve. Elmondta: a háború utáni helyzet rendezését célzó, Edvard Benes és Vjacseszlav Mihajlovics Molotov közötti moszkvai tárgyalások utóbbi szájából már 1943-ban elhangzott: „a magyarokat meg kell büntetni”. A romániai magyar és német ajkú lakosság meghurcolásának gyökerei ebben a kijelentésben is keresendők, ugyanis ezt az alapállást érvényesítette az 1944. augusztus 23-i román átállást követő néhány intézkedés, amelyek egyike az Észak- és Dél-Erdélybe az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés után érkező magyar és német állampolgárok internálását előíró szovjet–román fegyverszüneti egyezmény betűjétől eltérve az internálás kötelezettségét Erdély – sőt, az egész Románia – teljes őshonos magyar s német ajkú lakosságára kiterjesztette. Ehhez hasonló volt az az utasítás is, miszerint a román nagyvezérkar az 1944 őszén harcolni tovább nem akaró, fegyvereiket eldobó és otthonaikba hazatérő észak-erdélyi honvédek közül a magyarokat testületileg hadifogolynak tekintette, s előírta számukra az internálást – magyarázta az előadó. Benkő Levente kitért a Brassó melletti barcaföldvári román, illetve a focşani-i szovjet lágerre is, képekkel mutatva be az 1990 után lehetővé váló emlékezés és kegyeletápolás néhány pillanatát. Az előadó felhívta a figyelmet: a történtek elkövetői és értelmi szerzői soha nem népek vagy közösségek, hanem néven nevezhető személyek, ilyenformán a kollektív bűnösség elmélete minden körülmények között elutasítandó.
Legtöbb elhurcolt Kolozsvárról és Tordáról
Észak-Erdélyből a legtöbb magyart Kolozsvárról és Tordáról hurcolták el – állapította meg előadásában Murádin János Kristóf történész, a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem kari kancellárja. Előadásában a szovjetek által elhurcolt kolozsvári magyar civilek drámáját adatokkal is érzékeltette. Mint mondta, a kincses városból elhurcolt 5000 magyar férfi nagy része szovjet kényszermunka-munkatáborokba került. Az elhurcoltak 16 százaléka értelmiségi volt, közéjük tartozott például Mikó Imre, Kiss Jenő, Mikecs László, de az a később valamelyik szovjet lágerben elhunyt Járosi Andor evangélikus-lutheránus esperes is, aki 1944 tavaszán zsidókat mentett meg a náci deportálástól. Kolozsváron hat gyűjtőpont működött, a „zsákmány” 12 munkatáborba és 72 altáborba került, ahol a halálozási arány 25–30 százalékos volt. Murádin János Kristóf adatai szerint Tordáról több mint 700 magyart hurcoltak el, ezzel gyakorlatilag megtizedelték a város magyar lakosságát. Mint mondta, a megszállóknak csak a létszám számított, így gyakran előfordult, hogy a szovjet katonák menet közben román vasutasokat, illetve civileket, sőt, Auschwitzból alig megszabadult zsidó embereket is betuszkoltak a Szovjetunió felé tartó marhavagonokba. A tábori propaganda a külvilág számára cinikusan hazug képet festett az ottani állapotokról, és szabadulásuk után a túlélőkre itthon a tabusítás és a visszailleszkedési gondok vártak – mondta az előadó. Nagy Alpár Csaba történész a dél-erdélyi félmilliónyi magyarságot a háború idején ért leplezetlen nemzetiségi megkülönböztetésből adódó szenvedéseket tárta fel. Az előadó kutatómunkája során ötven településen nyolcvan interjúalanytól gyűjtött adatokat, és kiderítette: 1940 és 1944 között több mint 3000 hadbírósági pert indítottak dél-erdélyi magyarok ellen „a román nemzet megsértése” címén. 1944 őszén a dél-erdélyi magyarokat nem szovjet, hanem román munkatáborokba vitték el, ahol szintén sokan pusztultak el. Nagy Alpár Csaba kijelentette, hogy a kétoldalú megbékélés feltételei közé tartozik a vétkek elismerése, a gesztusok megtétele a sértett fél felé, és a „soha többé” stratégia követése a hasonló sérelmek elkerülése érdekében. A román fél részéről idáig nem mutatkozott meg ez a szembenézési szándék – mondta az előadó.
Statisztikák mögött emberi sorsok
Papp Annamária történész, lapunk munkatársa az elhurcolt kolozsvári civilek és hadifoglyok emlékeiből mutatott be egy csokorra valót. Tizenhárom személy – köztük az ő anyai nagyapja – drámái, a pusztulástól megmentett korabeli levelei, fényképei és emlékezései, őket túlélő családtagjaik elmesélései bizonyítják, hogy a szovjet lágerek embertelenségeit nem szabad elfelejteni. Az 1990-es évek első felétől kezdődően a túlélőkkel készített – és 2002-ben megjelent Szögesdrót című önálló könyvében kiadott – interjúkból idézett részleteket, illetve mutatott be fényképeket, amelyekből kirajzolódik a kolozsvári elhurcoltak személyes drámája, egyéni sorsa. Józsa István Lajos unitárius lelkész a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnökeként elevenítette fel az 1944. szeptemberi–októberi tordai nagy csatát, amelyben a hatalmas túlerővel szemben a honvédség egy hónapig megállította a frontvonalat ahhoz, hogy Észak-Erdélyből a magyar közigazgatás, illetve a menekülni szándékozó lakosság kivonulhasson. A néhai Pataky József hatalmas munkájának köszönhetően a kegyeletállítás és -ápolás jegyében a THHB eddig harminc településen állított fel emlékművet a háború áldozatainak, s ezt a „megörökölt” feladatot folytatni kívánja a jövőben. Zárszavában Benkő Levente köszönetet mondott mindazoknak, akik bármilyen mértékben segítették a kolozsvári elhurcoltak emlékműve, valamint a konferencia létrejöttét s tartalmassá tételét. „Úgy érzem, képet kaphattunk arról, ami akkor történt, de arról is, ha összefogunk, méltó emléket tudunk állítani az egykor szenvedőknek” – fogalmazott Benkő Levente. Arra kérte a hallgatóságot: „Nézzenek szét az almáriumok fiókjában, a padláson, a limlomok között, mert soha sem lehet tudni, hogy milyen korabeli levelek, iratok, tárgyak lapulnak, amelyek a történtek megismerését tovább segíthetik.”
Rohonyi D. Iván felvétele
Ördög Béla
Szabadság (Kolozsvár)

Kiadók, könyvek, alkotók találkozása Váradon
A Holnap Kulturális Egyesület és a Várad folyóirat szerkesztősége nyolcadik alkalommal rendezte meg a Könyvmaratont Nagyváradon. A háromnapos eseménysorozat zárónapján, szombaton avatták fel a 2014-ben elhunyt Kinde Annamária költő, műfordító sírkövét a Rulikowski temetőben.
Kinde Annamária emlékezete
Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője beszélt a költőről, Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke pedig újságírói és szerkesztői tevékenységét elevenítette fel, kiemelve, az Ady Endre Sajtókollégiumban több éven át igazgatóként vállalt munkát az újságírói utánpótlás-nevelésben. Kinde Annamária a Várad című irodalmi folyóirat szerkesztője, az Erdélyi Magyar Írók Ligája vezetőségének tagja is volt.
A záróesemény, Tasnády-Sáhy Péter Kettősünnep című darabjának felolvasása előtt kiosztották az első Kinde Annamária-díjakat az Élő Várad csoport öt fiataljának: Bíró Árpád Levente dramaturgnak, Kemenes Henriette, Jock Evelin, Mihók Tamás és Ozsváth Zsuzsa költőnek. Szűcs László elmondta, minden évben kiosztják majd a díjat az arra legérdemesebbnek talált fiatal alkotó(k)n-ak. A könyvmaraton felhozatalának bősége nemhogy nem volt zavaró, de megörvendeztette a legkülönbözőbb irodalmi ízlésűeket, akik kedvükre válogathattak a bemutatott és kiállított könyvek között.
Bemutatták többek közt Bakó Endre irodalomtörténeti érdekességeket felvonultató, Irodalmi őrvárosok című kötetét, Móra László két nemzetközileg ismert labdarúgóedző, Kovács István és Jenei Imre munkáját összefoglaló könyvét, Demény Péter Apamozsár című esszéjét, Tóth Ágnes édesapja második világháborús történeteit felelevenítő, A halál katlanában című könyvét, Péter I. Zoltán újabb, régi váradi képeslapokat „faggató” összeállítását, Lokodi Imre „igaz emberi vízinovelláit”. A közönség meghallgathatta Boka László első világháborús propagandaanyagokról szóló előadását is.
Vándoráruvá válhat a könyv?
A rendezvényen több könyvkiadó is bemutatkozott a közönségnek. Derzsi Ákos, a nagyváradi Europrint kiadó és nyomda vezetője elhozta az elmúlt évben kiadott köteteiket, köztük a 2012-ben elhunyt nagyváradi Jakobovits Miklós képzőművész alkotásaiból összeállított albumot, illetve a kolozsvári színház már eltávozott művészeivel készített interjúkötetet. Előadásában felidézte a könyvnyomtatás hajnalán dívó könyvterjesztési szokást, a vásárról vásárra járó, házalásszerű vándor-könyvkereskedést. Nem volt öncélú a múltidézés, mivel már szinte közhely, hogy a digitális világ térhódításával a papíralapú könyvek olvasótábora egyre csökken. Félő, mondta a kiadóvezető, hogy hamarosan ismét megjelennek a könyveket kínálgató vándorárusok.
A könyvmaratonra minden alkalommal meghívnak egy-egy más városbeli folyóiratot vagy kiadót: idei vendég a marosvásárhelyi Lector Kiadó volt. Gálfalvi Ágnes kiadóvezető elmondta, a Mentor Kiadó örököseként megtartották a profilt, szépirodalmat jelentetnek meg, különös tekintettel a műfordításokra. Gálfalvi Ágnes kiemelte Cristian Teodorescu Medgidia, a hajdani város, illetve Maros Krajak Carpathia című regényét, mondván, fontos, hogy az erdélyi magyar olvasóközönség megismerkedhessen más közösségek életével is. A rendezvény másik két érdekes eseménye újságírói vonatkozású: bemutatták a MÚRE-tábor riportkönyvét, Hol vagytok, temesvári magyarok? címmmel, illetve Szilágyi Aladár szórványkutató országjárásának újabb etnoszriportjait, amelyek a Besztercétől a Bánságig című kötetben láttak napvilágot.
Molnár Judit
Szabadság (Kolozsvár)

Nélkülözhetetlen szellemi központ: húszéves a Jakab Antal Tanulmányi Ház
Az erdélyi katolikus közösség lelki-szellemi megújulását szolgáló központ, a Jakab Antal Tanulmányi Ház fennállásának huszadik évfordulóját ünnepelték Csíksomlyón.
A Jakubinyi György gyulafehérvári érsek által celebrált szentmise után kerekasztal-beszélgetést tartottak a ház múltjáról, jelenéről és jövőjéről múlt hétvégén. A Jakab Antal Tanulmányi Ház az egyházmegye első ilyen jellegű intézménye, volt gyermekkora, kamaszkora, és most szépen elérte a felnőttkort, mutatott rá az érsek. Az egy évvel ezelőtt megújult arculatú intézmény működtetői lehetővé teszik, hogy minél többen részt vehessenek különböző továbbképzőkön, függetlenül az anyagi helyzetüktől.
A kerekasztal-beszélgetés moderátora, Márton András, a Gyulafehérvári Caritas igazgatója beszélgetőtársaitól többek között arra várta a választ, hogy ki milyen szemmel nézi a ház múltját, jelenét és jövőjét. Portik-Hegyi Kelemen gyergyószentmiklósi főesperes-plébános, a pasztorális bizottság vezetője néhány, a házban szervezett találkozót idézett fel. „Több lelki program is volt itt, mindig könnyedén jöttem, mintha hazamennék, ahol jól érzem magam. Egy olyan hely lett, ami minden szempontból gazdagított” – jelentette ki.
„Összenőttem az épülettel”
A csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Ház 1996. szeptember 17-én nyitotta meg kapuit, és azóta számos országos és nemzetközi konferencia, kulturális rendezvény és lelki program színhelyéül szolgál. A ház nevét az egykori megyés püspökről kapta, aki 1990-ben megalapította az egyházmegye szeretetszolgálatát, a Gyulafehérvári Caritast.
Szakács Ferenc Sándor, a Pro Educatione Egyesület vezetője, aki hat és fél éven keresztül vezette a házat, elmondta, ezek voltak élete legszebb évei. „Érdekes módon összefonódik az ember az épülettel, a térrel, amelyben dolgozik. Megszerettem itt a köveket, összenőttem velük, és csodálatos volt, amit itt átéltem, a nehézségek és az örömök is egyaránt. Öröm volt számomra látni azt, hogyan fejlődik Csíksomlyó, mint a magyar lét legfontosabb lelki, szellemi központja” – idézte fel. Szénégető István plébános, a főegyházmegyei családpasztorációs iroda vezetője úgy véli, nagyon sok ember számára voltak hasznosak az itt elvégzett tanfolyamok, és lelki feltöltődést jelentett az itt együtt eltöltött idő. „Az itteni programok alatt gyermekáldásért is szoktunk imádkozni. És kaptunk ilyen visszajelzést, hogy ebben a házban megtörtént ez a csoda” – mutatott rá.
A ház közel egy évvel ezelőtt került át a Gyulafehérvári Caritas ügykezelésébe. „Az egyik nagyon fontos dolog, amit megfogalmaztunk, hogy legyen az itteni embereknek elérhető ez a hely, megengedhessék maguknak, hogy ide eljöjjenek, és részt tudjanak venni egy-egy képzésen, konferencián. A kihívás ismert, fenn kell tartani, a számlákat ki kell fizetni. Amikor elkezdtük, a bevételünk csökkent is, de az irány jó, mert év végére nőtt a kihasználtsága a háznak, az árcsökkentés, ami történt, az a kihasználtság által kompenzálódott” – hangsúlyozta Péter György, a Caritas szociomedikális ágazatának a vezetője.
Hatványozódó jobbulás
A Jakab Antal Tanulmányi Ház szellemi műhellyé való válását a 2011-ben létrejött Pro Educatione Egyesület is elősegítette, melynek célja, hogy a gyulafehérvári főegyházmegye területén összefogja a keresztény értékrendet képviselő, felnőttképzéssel foglalkozó szervezeteket. Sebestyén Ottó plébános, a Kalot Egyesület és az Erdélyi Háló Egyesület elnöke, valamint a Pro Educatione munkatársa rámutatott, egyházi felnőttképzési szervezetekként azt a többletet tudják nyújtani, hogy közösségben gondolkodnak. Szakács Ferenc Sándor hozzátette, hisz abban, hogy ha az emberek összefognak, akkor hatványozott tudásra tesznek szert, és hatványozottan tudnak alkotni. „Ugyanígy hiszem, hogy ha a szervezetek összefognak, szintén hatványozódik a jobbulás, az a lehetőség, amit meg tudnak valósítani” – jelentette ki.
Péter Beáta
Pro Educatione Egyesület - Tanulmányi és Felnőttképzési Hálózat
Krónika (Kolozsvár)

A szabadság éve Nagyváradon
Ezzel a címmel rendeztek konferenciát november 19-én Nagyváradon az 1956-os forradalomról és a forradalom hatására a Partiumban és Nagyváradon alakult csoportokról, a kirakatperekről, az ismert és kevésbé ismert elítéltekről.
Az 56-os emlékév keretében a Magyar Polgári Egyesület és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezte meg a 60. évfordulón az egész napos eseményt, amely este a forradalom és szabadságharc legendás alakjának, Wittner Máriának az előadásával és a közönséggel való találkozójával zárult.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházának Bartók-termében Nagy József Barnának, az MPE elnökének a köszöntésével kezdődött szombaton délelőtt az emlékkonferencia. Megnyitó beszédet Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke mondott, aki elöljáróban tiszteletét kifejezve üdvözölte azt a féltucatnyi egykori elítéltet, akiket a magyar 56-tal való szimpatizálásuk miatt Romániában büntettek meg és üldöztek hosszú éveken át. Párhuzamot vonva kijelentette: míg Magyarországon idegen erők bevetésével verték le hatvan évtizeddel ezelőtt az antikommunista forradalmat, addig Romániában az 1989-es népfölkelést diverziókkal fordították hatalomátmentésre a reformkommunisták, és ami közös: itt is, ott is: bizonyos erők igyekeztek és máig igyekeznek ellopni, meghamisítani, eltorzítani a dicsőséges történelmi eseményeknek még az emlékét is. Mindkét esetben a posztkommunista visszarendeződés történelemhamisító emlékezetpolitikája és visszahúzó öröksége áll a machinációk mögött – fogalmazott Tőkés László, hozzátéve, hogy a szabadságharc a múlt feltárása és az igazságharc formájában folytatódik, hiszen hazugságra nem lehet jövőt építeni.
A püspök kitért arra, hogy Romániában milyen nehézkesen halad a feltárás és számonkérés, huszonhét évvel a temesvári események után is büntetlenül ágálnak a közéletben azok, akik annak idején emberéletek árán változtatták államcsínnyé a diktatúra elleni lázadást. Közhely ugyan, hogy mindig a győztesek írják a történelmet, de nem szabad engedni sem Magyarországon, sem Romániában, hogy saját politikájuknak rendeljék alá a történelmi igazságot ezek a „győztesek”, illetve hogy azok váljanak győztesekké, akik meghamisítják a történelmet. „Folytatnunk kell a szabadságharc részeként az igazságharcunkat. Ilyen értelemben az egész kelet-európai kommunistaellenes történelem nem a lezárt múlt körébe tartozik, hanem nagyon is időszerű politikai kérdés” – állapította meg az erdélyi EP-képviselő, nem rejtve véka alá, hogy Nyugat-Európában erről nagyrészt másként gondolkodnak.
A konferencia további részében M. Kiss Sándor történész, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettese az 1956-os forradalom világtörténelmi jelentőségét és összefüggéseit vázolta, míg Tófalvi Zoltán közíró, az erdélyi és partiumi ’56 kutatója a romániai koncepciós perekről és megtorlásokról beszélt, majd röviden méltatta a kommunista siralomházat megjárt Balaskó Vilmos néhai érolaszi lelkész Élet a föld alatt című memoárját. Ezután Sass Kálmán mártír lelkipásztorról Balázsné Kiss Csilla érmihályfalvi lelkész tartott vetített képes előadást, majd Halzl József, a Rákóczi Szövetség elnöke olvasott fel 1956. október 23-án kelt naplójegyzeteiből.
Délután a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének több tagja számolt be egykori lelkesedésükről, szervezkedésükről, aminek aránytalanul súlyos megtorlása mérhetetlen szenvedéseknek tette ki őket. Csak ebben az ügyben 250 letartóztatást eszközölt a rezsim, 58 személyt el is ítéltek, teljesen kívülállókat is, gyakorlatilag az erdélyi magyarság elleni átfogó megfélemlítő hadjáratnak volt rész az, ami a SZVISZ ürügyén történt az akkori fiatalokkal és egyes mentoraikkal. A konferencia a nagyváradi és Bihar megyei elítéltekre, meghurcoltakra való emlékezéssel, hozzászólásokkal, múltidézéssel zárult.
Este az egyházkerületi székház dísztermében találkozhattak az érdeklődők Wittner Mária egykori szabadságharcossal és halálraítélttel, akivel Tófalvi Zoltán készített hangos interjút. Tőkés László EP-képviselő elöljáróban kiemelte, hogy a határok feletti nemzetegyesítés szellemében a SZVISZ-tagok tanúságtétele után egy olyan személyiség visszaemlékezéseire keríthetnek sort, aki a budapesti forradalomban és a védelmi harcokban tevőlegesen is részt vett. „Boldogok vagyunk, hogy túlélték a forradalmat és a megtorlást, hogy ma élő tanúként itt lehetnek és mesélhetnek. Wittner Mária túlélte a halálos ítéletet, a siralomház kétszáz napját, a végül évtizedes börtönbüntetéssé »enyhült« életfogytiglant, és azt a lelkiismereti kötelességet kapta, hogy tanúságot tegyen” – mondotta a püspök, méltatva a vendég töretlen helytállását, amely példamutató erővel folytatódott 1989 után is, megköszönve neki a kortársak és a nyomában járók nevében a hiteles nemzetszolgálatot.
Wittner Mária visszatekintő-emlékező előadásában felidézte a forradalom több körülményét és több harcostársának alakját, nagy hangsúlyt fektetett a helyes emlékezés követelményére, mert e téren még ma is sok a javítanivaló. „A már megholtak nem tudnak védekezni, az ő védelmükben az élők kell felszólaljanak” – mondotta annak kapcsán, hogy manapság is sok egykori forradalmárnak és szabadságharcosnak próbálják meg besározni az emlékét azok, akik most sem a magyar nemzet és Magyarország javát akarják.
tokeslaszlo.eu

Könyvújdonságok, és Újváros története
A Nagyváradi Könyvmaraton pénteki napján mutatták be Péter I. Zoltán helytörténésznek, lapunk egykori munkatársának legújabb várostörténeti munkáját. Ismertették az új kiadványokat is.
Számos érdekességgel kecsegtette a könyvbarátokat a Nagyváradi Könyvmaraton pénteki napjának programja. A Szigligeti Stúdió Fehér Termében lezajló eseményen pénteken délután elsőként Derzsi Ákos, a váradi Europrint könyvkiadó vezetője mutatta be a kiadó egy éves termését. Derzsi Ákos a vándor könyvkereskedők alakját megidézve egy nagy táskából vette elő a köteteket. Először a Jakobovits Miklós életművét bemutató Képtárgyak című albumot húzta elő a „bőröndjéből”, mely kiadvány a jeles váradi képzőművész rangjához méltó minőségben és kivitelezésben mutatja meg Jakobovits Miklós munkásságát. A kiadó beszélt továbbá többek között Nánó Csaba Ahol fény, ott árnyék is című könyvéről, mely műnek már készül a második kötete szintén az Europrint gondozásában; említést tett Molnár József Károly Szolgálat és megbízatás című kötetéről is. Hozzátette, hogy nagy igény mutatkozott román szerzők részéről is arra, hogy az Europrinttel együtt dolgozzanak, így láttak napvilágot a kiadó román, vagy román–magyar kétnyelű kiadványai is. Végezetül dr. Ballagi Aladárnak a magyar nyomdászat történetéről szóló munkájából idézett egy részt, ezzel is arra hívva fel a figyelmet, hogy a nyomdászat és a könyvkereskedés a huszonegyedik században olyan helyzetbe került, hogy ismét ugyanolyan gondokkal küzd, mint akár a két évszázaddal ezelőtti nyomdászat és könyvkereskedés.
Újváros képekben
A továbbiakban bemutatkozott a könyvmaratonon a marosvásárhelyi Lector kiadó, majd Demény Péter íróval, költővel beszélgetett Demeter Ignác. Ezek után bemutatták Demény Péter-Eperjesi Noémi Sünödi és a trallala, valamint a Hol vagytok, temesvári magyarok című köteteket, és a nap utolsó pontjaként került sor Péter I. Zoltán Régi képeslapok, régi történetek – Újváros című legújabb kötetének bemutatójára. A szerzővel Szűcs László beszélgetett. A jelenlevők megtudhatták, hogy a szóban forgó kötet a korábban megjelent, Olaszit ismertető könyv pandanja, hisz míg az Nagyváradnak a Sebes-Körös jobb partján lévő részét mutatja be, addig ez a bal parton elterülő városrésszel ismerteti meg az olvasót. Ez a kötet is igen gazdag képanyagot tartalmaz, melyek közül sokat ki is vetítettek a könyvbemutató során, és csakúgy, mint magában a könyvben, Péter I. Zoltán ezekhez a képekhez fűzött érdekes kommentárokat, mesélt el anekdotákat, hely-, vagy építészettörténeti érdekességeket. Péter I. Zoltán többek között elmondta, hogy a kiadványban szövegeket idéz Nagy Endrétől, Ady Endrétől, és érdekes történeteket közöl korabeli újságokból. Felidézte többek között a városháza tervezése és építése körül zajló korabeli vitákat, Bihari Sándornak a városháza nagytermében egykor álló festményének sorsát, mely alkotásnak meglehetősen igénytelen mása jelenleg ki van állítva a városháza nagytermében a Bihari Sándor festmény helyén. Péter I. Zoltán beszélt a temetőfelszámolásokról is, megjegyezve többek között azt, hogy az Olaszi temetőt már 1908-ban fel akarták számolni, de elmondta azt is, hogy az egykori hadapródiskola körüli térségben is temető állt egykor, amit szintén felszámoltak, mint ahogy mindegyik, a városban lévő templomok körül lévő temetőkert is erre a sorsra jutott. Mint mondta, a kötetben 1918 jelenti a múltidézés határévét, és csak olyan esetben használt fel a könyvében ennél későbbi felvételt, ha 1918 előtti képet vagy képeslapot nem talált az adott épületről vagy városrészről. Végezetül a terveiről szólva elmondta, hogy készülőfélben van háromkötetes Ady életrajza. A kötetbemutató dedikálással zárult.
Pap István
erdon.ro

Visszaemlékezések a szenvedéssel teli évekre
A nagyváradi 1956-os emlékkonferencián többek között a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének néhány tagja, valamint Wittner Mária, az egyik legismertebb 56-os szabadságharcos osztotta meg emlékeit, tekintett vissza a szenvedéssel teli évekre.
A szabadság éve Nagyváradon címmel megszervezett konferencia második részében a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének (SZVISZ) hat tagja – Domokos Miklós, a szervezet vezetője, valamint Petri József, Oláh János, Bodnár Márton, Török László és Kelemen Béla – osztották meg emlékeiket, kitérve arra, hogyan szervezték be őket a szervezetbe, mi volt a dolguk, mikor és hogyan tartóztatta le őket a román titkosszolgálat, valamint fájdalmas részletességgel ismertették a vallatások, börtönévek, munkatáborok alatt elszenvedett fizikai és lelki kínzásokat, szenvedéseket. Domokos Miklós elmondta, hogy a szervezet a biztonság érzetét nyújtotta nekik. Őt 1960-ban tartóztatták le, hat hónapig verték naponta többször is, magánzárkába zárták, ami olyan kicsi volt, hogy nem lehetett benne leülni, lefeküdni, végül egy öt percig tartó tárgyalás után 22 év börtönre ítélték. „Az ember próbálja kitörölni a rossz emlékeket, de én mindenre emlékezni akarok” – mondta el Domokos Miklós. Petri József öt év börtönt kapott mert elfogadta a forradalom eszméjét. „A mi fiatal szívünkhöz és lelkünkhöz közel állt az ’56-os forradalom eszméje” – fogalmazta meg, majd részletesen mesélt arról, hogy melyik munkatáborokba vitték őket, milyen szenvedéseket álltak ki azért, mert ellene voltak a kommunizmus ideájának, ami összeegyezhetetlen volt és marad az emberi természettel.
Emlékek
Oláh János a vallatásokkal kapcsolatban elmondta, hogy egy ideig tűrt és hallgatott, de egy idő után már próbálta megtudni, hogy mit tud a Securitate, hogy csak azt elárulja el, amit már úgyis tudnak. Bodnár Márton kiemelte, hogy ebben az ügyben 250 letartóztatás volt, de csak 58 személyt ítéltek el. „Ma is kérdés, hogyan választották ki azokat, akiket elítéltek, de az biztos, hogy nem a szervezetben folytatott tevékenység alapján”. Azt is elárulta, hogy egy sajátos morze kódot találtak ki és tanultak meg, hogy tudjanak egymással kommunikálni a börtönben. Török László elmondta, hogy a börtönben TBC-s lett, és a szükséges gyógyszert Kelemen Béla, mindannyiuk „apja” vitte be, ezzel talán az életét mentve meg. Kelemen Béla kiemelte, hogy mindezen borzalmak közepette az Istenbe vetett hit tartotta meg.
Élő tanúként
A konferencia Wittner Mária egykori szabadságharcos előadásával zárult, akivel Tófalvi Zoltán beszélgetett. Tőkés László EP-képviselő kiemelte, hogy a határok feletti nemzetegyesítés szellemében a SZVISZ tagok tanúságtétele után egy olyan személy visszaemlékezéseit is meghallgathatják a jelenlevők, aki a budapesti forradalomban vett részt. „Boldogok vagyunk, hogy túlélték a forradalmat és a megtorlást, hogy ma élő tanúként itt lehetnek és mesélhetnek. Wittner Mária túlélte a siralomház 200 napját, az ítéletet és azt a lelkiismereti kötelességet kapta, hogy tanúságot tegyen” – hangzott el. Wittner Mária mesélt arról, hogy egy katolikus neveltetésben részesült fiatal lány hogyan kapcsolódott be a forradalomba: „nem emberarcú vagy feljavított szocializmust akartunk, hanem szabad Magyarországot, a szabadság szeretete a tizenéves gyerekeket és fiatalokat is megérintette”. Mesélt arról, hogyan zajlottak a forradalmi események, hogyan szereztek fegyvereket, és végül azt, hogyan fogták el, hogyan folyt le a tárgyalás. Előadásában nagy hangsúlyt fektetett a társai emlékére, akik közül sokakat kivégeztek. Kiemelte, hogy a különböző visszaemlékezésekben milyen tévedések vannak egyes személyekre vonatkozóan, amelyeket ki kell javítani. „A már meghalt emberek nem tudnak védekezni, az ő védelmükben az élők kell felszólaljanak”, utalva az 1956-os tevékenységéért kivégzett orvostanhallgatóra, Tóth Ilonára, akinek ügye többször is komoly közéleti vitákat váltott ki. Tóth Ilonáról készült film, szobrot is állítottak neki, Wittner Mária pedig most azért küzd, hogy post mortem megkapja a díszdoktori címet. Wittner Mária végül elszavalta A halálra ítélt lány című versét, és felolvasta azt az imát, amit a börtönben mondtak el minden este a rabok.
P. Nagy Noémi
erdon.ro

Megemlékezés Torján
Kopjafát állítottak háborús hősöknek
A Magyar Erdélyért Egyesület szervezésében tegnap délben a torjai sportcsarnok előtti téren kopjafát avattak. A Bokor Béla helybeli tanácsos által kezdeményezett kopjafaállítással egybekötött megemlékezésen a Történelmi Vitézi Rend tagjai, környékbeli és helyi politikusok, továbbá Raffay Ernő anyaországi történész is jelen volt.
A gyönyörű időben lezajlott esemény elején Nagy Gábor Levente, a Magyar Erdélyért Egyesület elnöke köszöntötte a jelenlevőket, elmondva: minden népnek a múltja képezi az alapját, így amelyik nemzetnek nincs múltja, annak nincs jövője sem. Egyúttal arra kérte a jelenlevőket: gondoljanak arra, mit jelentett a háborúba bevonuló fiatalnak, a családjának a világégést megélni, életét feláldozni a nemzetért.
A gidófalvi Kövér György által készített kopjafának már a története is érdekes: amikor a mester nekiállt gyalulni a faanyagot, egy golyót talált benne, és a lövedék nem vadászfegyverből származott! A kulturális műsorral tarkított avatóünnepségen még beszédet mondott Daragus Attila polgármester és Raffay Ernő történész, majd az esemény koszorúzással és nemzeti imáink eléneklésével ért véget.
Bartos Lóránt
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Túlélő klisék, politikai manipuláció (Konferencia a román–magyar együttélésről)
Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely és Brassó után a hétvégén Kolozsváron is megszervezte az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Reconstructio Egyesület az immár hagyományosnak számító román–magyar szakmai konferenciát. A Nemzeti jelképek vs. nemzetbiztonság? Perek, jelentések és civil mozgalmak a román–magyar kapcsolatok tükrében című eseményen neves meghívottak (újságírók, egyetemi tanárok, jogászok és politikusok) beszéltek a román–magyar együttélés lehetőségeiről.
Tőkés László, az EMNT elnöke, fideszes európai parlamenti képviselő köszöntőbeszédében elmondta: a román–magyar viszonyt a reprezentatív román és magyar tényezők párbeszéde útján kell rendezni, nem pedig titkos paktumok által. Kijelentette: számos kényes kérdés vár tisztázásra, ilyen például a marosvásárhelyi fekete március is, melynek kapcsán szorgalmazta a titkosított dokumentumok mihamarabbi közzétételét. Köszöntője végén Tőkés elmondta: olyan román–magyar párbeszédre van szükség, mely túlmutat a pártdialóguson.
A kolozsvári konferenciába Bukarestből az interneten keresztül bekapcsolódó Lucian Mîndruţă televíziós személyiség sajnálattal állapította meg, hogy míg a románok és a magyarok azon vitatkoznak, ki volt hamarabb Erdélyben, a demográfiai helyzet alapján száz év múlva az lehet a vita tárgya, ki volt az utolsó Erdélyben. Mîndruţă hangsúlyozta: mesterségesen keltett gyűlölet van a romániai magyarság és románság között, s a két közösség politikai manipuláció áldozatává vált. Bakk Miklós politológus az erdélyiség kudarcaként beszélt a nagyszebeni szász Klaus Iohannis román államfői mandátumáról. Úgy vélte, Iohannis azt mulasztotta el, hogy a nemzetek közös kormányzásának erdélyi örökségét tegye Románia értékévé.
Fancsali Ernő, az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári szervezetének elnöke Erdélyért mozgalmak a virtuális térben címmel tartott előadást. A politikus kijelentette: a transzilvanista mozgalmak nem egy elveszett aranykor rehabilitációjáért dolgoznak, hanem az Erdélyben élő különböző nemzetek együttműködéséért, mely a mai helyzetben megmaradásuk záloga lehet. Fancsali szerint egy erős transzilvanista párt létrejöttéhez hosszan tartó, alulról induló építkezésre van szükség, nem megengedve, hogy ismert korrupt politikusok csatlakozzanak.
Dan Maşca, a Szabad Emberek Pártjának elnöke rámutatott: Romániában általános érdektelenség tapasztalható számos fontos közéleti kérdéssel szemben. „Erdélyt számos különböző közösség összessége alkotja. Ha ezeket a közösségeket sikerül összefognunk, Erdély gazdag, fejlődő régió lehet” – mondta a pártelnök. Maşca hangsúlyozta: ideje lenne az akadémiai diskurzus részévé tenni az Erdélyről és transzilvanizmusról folytatott párbeszédet, valamint konkrét cselekvési tervekre lenne szükség. Szikszai László, a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) jogásza folyamatban levő kisebbségvédelmi pereket ismertetett. Az előadó röviden ismertette a mozgalom tevékenységét és célkitűzéseit, majd elmondta: három stratégiai pert is kezdeményeztek (Marosvásárhelyen, Nagyváradon és Szatmárnémetiben), melyeknek célja a magyar nyelvhasználatra vonatkozó létező jogszabályok betartatása. Szikszai beszámolójából kiderült: a CEMO 2016-ban hét peres eljárást is indított, valamint közel negyven panaszt nyújtottak be az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz. Gabriel Andreescu bukaresti politológus, egyetemi tanár kijelentette: Romániában 27 évvel a rendszerváltozás után is a titkosszolgálatok akadályozzák a román–magyar párbeszédet. Úgy vélte: a kommunista politikai rendőrség által kialakított magyarellenes klisék intézményesen továbbéltek a román titkosszolgálat egykori és mai tagjainak köszönhetően, „és még a székelyföldi terrorkísérletként bemutatott ügy vádiratában is visszaköszönnek”.
Smaranda Enache, a marosvásárhelyi Pro Európa Liga társelnöke sajnálattal állapította meg, hogy Románia az utóbbi években „az etnocentrizmus és az ortodoxizmus” irányába, Magyarország pedig az „illiberális demokrácia” irányába mozdult el, és az államközi párbeszéd teljesen megszűnt. Az emberi jogi harcos úgy vélte: olyan erdélyiségre lenne szükség, amelyik mind a bukaresti etnokráciának, mind a budapesti illiberalizmusnak ellenáll.
A hozzászólások rendjén Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke elmondta: a transzilvanizmus az erdélyi identitás összetettségén alapszik, Erdély jövője pedig az ott élő románokon és magyarokon múlik. „Számunkra a transzilvanizmus a kultúrák együttéléséről szól. Ha ezek a kultúrák eltűnnek, Erdély tűnik el. Közösségeinket intézményeink tartják fenn, ha viszont ezek biztonsága kerül veszélybe, teljes közösségünk kerül veszélybe. Az Erdélyi Magyar Néppárt vezetőiként ezért támogatjuk az autonómiát” – jelentette ki Szilágyi.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy elveszített falu
Földes Károly-emlékünnepség Mezőújlakon
Talán sehol magyar nyelvterületen nem tartottak annyira hiteles és emlékezetes szórványnapot, mint november 14-én a Marosvásárhelytől alig ötven kilométernyire fekvő Mezőújlakon, ahol a 125 éve született Földes Károly lévita lelkész-tanítóra, az erdélyi szórványmozgalom elindítójára, valamint sorstársaira szépszámú gyülekezet emlékezett.
Az utak nélküli mezőségi sárban a két világháború közötti években még szinte világvéginek tűnő településről kiáltotta világgá jajszavát a pusztuló szórványokért, a hitüket és végül önmagukat is feladó gyülekezetekért. De nemcsak a panaszra futotta, a 16 oldalas kis füzetben (Szórványmisszió. Jaj-szó a pusztuló szórványokból) feltüntette az okokat és a megoldást is. Népéért felelősséget vállaló értelmiségiként, aki a szenvedés minden poklát megjárta, eltökélten bízott abban, hogy a lélektől lélekig tartó emberfeletti erőfeszítéssel megfékezhető a beolvadás. Sajnos ezt a folyamatot azóta sem sikerült megállítani. Az 1920- as évek végén félszáz reformátust számláló Mezőújlak magyarságát mára egy 78 éves asszony képviseli, az akkoriban hozzá tartozó szórványgyülekezetek némelyikében pedig egyetlen református lélek sem maradt. A mezőfelei tetőn mintha a mesebeli ezüsterdőben jártunk volna, de a szemünk előtt kibomló tájjal már fukarul bánt a korán érkező tél. A gyér hótakaró alatt fázósan bújtak egymáshoz a mezőségi dombok, ahogy Királyfalván át Mezőújlak felé tartottunk. A faluhoz közeledve a Kosár tanyán nagy kádakkal megrakott szekér indult kócos, loncsos kutya kíséretében a pálinkafőzde felé. Kukoricaszárak között juhok, kecskék kaparásztak, előttük a mindent elborító szürkeségben az ég gomblyukán át kiszűrődő rózsaszínes fényben – mintha iránytű lenne – távoli dombtető jelezte az irányt. A múlt hétfőn délelőtt gépkocsikkal telt meg a Beszterce-Naszód megyei Mezőörményeshez tartozó dimbes-dombos Mezőújlak központja, ahol az aszfaltút a lábbelit marasztaló mezőségi sárral találkozik. Mezőköbölkút – Mezőújlak református gyülekezete és a Diaszpóra Alapítvány meghívására a megemlékezésen a Földes család tagjai, a falu szülöttei, erdélyi szórványgondozó lelkészek, szórványgyülekezetek gondnokai, presbiterei, teológusok, érdeklődők vettek részt, hogy Földes Károly és valamennyi hajdani erdélyi magyar szórványgondozó lelkész és néptanító nehéz életkörülményeire, nélkülözéseire emlékezve szolgálatuk és sorsuk előtt főhajtással adózzanak. A dombtetőn álló több száz éves templomot, amely 1927-ben, Mező- újlakra érkezésekor romokban hevert, Debreczeni László mérnök tervei alapján Földes Károly és kicsi gyülekezete óriási erőfeszítések árán építette újra, megőrizve a kőből faragott ajtókeretet, bordázatot és a gótikus ablakokat. Az ezredfordulóra elapadt gyülekezet megrongálódott templomának tetőzetét Zöld György református lelkipásztor hívó szavára, aki tíz évet szolgált a szomszédos Köbölkúton és a hozzá tartozó szórványtelepüléseken, kétszeri papi kaláka során (2008, 2014) lelkésztársaival és a köbölkútiak hozzájárulásával hozták rendbe. Az időtől kikezdett málló falu templomon, amely Földes Károly emlékét őrzi, sok még a tennivaló. Ezért a hálaadó istentiszteleten összegyűlt perselyes adományt az állagának megőrzéséhez szükséges építőanyag megvásárlására fordítják. „Megdöbbenve olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit” – sommázta mondanivalóját 1934-ben Földes Károly, s erre a felismerésre épült a Kőhalomban szolgáló Szegedi László esperes, generális direktor prédikációja is. Nem véletlenül, hiszen ő maga is korábban mezőségi szórványgyülekezetekben folytatta magyarigeni lelkész édesapja áldozatos szórványgondozó munkáját. „Ma Mezőújlak egy hatalmas felkiáltójel egyházunk, közösségünk, magyarságunk életében”, ami arra figyelmeztet, hogy „minden magyar felelős minden magyarért” (Szabó Dezső) és minden keresztyén felelős minden keresztyénért – hangzott el az áhítat során. A Káin és Ábel történetéről szóló ószövetségi igéből – „avagy őrzője vagyok-e én az én atyámfiának?” – kiindulva az igehirdető lelkész arról beszélt, hogy a ma embere megteremtette magának a káini világot, s a modern életszemlélet szerint önmagának, önmagáért él, nem vállalja a felelősséget a másik emberért, azokért a közösségekért, amelyek figyelemre, támogatásra szorulnak. A bajban nem elég csak a templomokat, a javakat menteni, a lelkeket is menteni kell. Ahogy Földes Károly is belekiáltotta az akkori magyarság szívébe, hogy vesztésre állunk, de a jajkiáltás mellett vállalta a lélekmentés küzdelmes feladatát is. A hálaadó istentisztelet alkalmat teremt idők és arcok felidézésére, amelyek visszavezetnek a templom újjáteremtéséig, Földes Károly szolgálatáig – vette át a szót Vetési László szórványügyi előadó, az Erdélyi Református Egyházkerület keretében működő Diaszpóra Alapítvány elnöke, aki köszöntötte a család tagjait, köztük a Szatmáron élő 92 éves ifj. Földes Károlyt, az ünnepelt fiát, aki előrehaladott kora ellenére is részt vett a gyermekkora színhelyén tartott megemlékezésen hozzátartozóival együtt. Testvérét, Kabai Ilonát, aki haláláig hosszú éveken át nagy szeretettel ápolta édesapja emlékét, lányai képviselték. Az újlakiakból, akik 1991-ben 11-en voltak a templomban, mára egyedül Pascu Eszter maradt. Vetési László az 1991-ben tartott megemlékezést idézte, amikor először ünnepelték szabadon Földes Károly születésének 100. évfordulóját. Ott, a mezőújlaki templomban Szegedi László frissen kinevezett kőhalmi lelkész javasolta, hogy jegyezzenek be egy alapítványt „Földes Károly emlékének ápolására, és a mai szórványszolgák munkájának segítésére”. Így született meg a Diaszpóra Alapítvány, amely azóta is napirenden tartja a szórványkérdést, lehetőségei szerint segít, ahol tud, de a Földes Károly által elképzelt nagy közös összefogásról („Egymás terhét hordozzátok!”), hogy a kidolgozott cselekvési tervek megvalósuljanak, ma sem beszélhetünk. A második nagy ünnepet a 110. évforduló tiszteletére a szülőhelyen, Mérában és a gyermekkor helyszínén, Szucságon tartották. Vetési László beszélt Földes Károly hatásáról az erdélyi irodalomra (Nyirő József – Néma küzdelem, Makkai Sándor – Holttenger), a szórványmisszió legendás mezőségi alakjairól (Herman János, Nagy Ödön) és a későbbi Mezőség-járó lelkészekről, akik nem a nyomort, a sarat látták, hanem azokat az embereket, akik hűségesen kitartottak, megőrizték nyelvüket és vallásukat, és akik egyetlen dolgot várnak lelkészüktől, hogy a botlások között is szeresse őket. Köszönetet mondott a hűségéről ismert volt köbölkúti lelkipásztornak, aki nagyon sokat tett azért, hogy Mezőújlakot ne felejtsük el. Zöld György pedig Kovács J. István lelkészutódjának köszönte meg, hogy a köbölkútiakkal együtt tevékenyen részt vettek a templom megmentésében. Az 1991-ben állított emléklap mellé, amelyen többek között az áll, hogy Földes Károly elsőként kiáltotta világgá a Mezőség pusztulását, de elsőként vállalta a cselekvés útjait is, amikor így szólított fel a közös munkára: „Életet akarok a romok felett!”, az istentisztelet végén egy újabb emléklap került a résztvevők aláírásával. * Az ünnepség a szomszédos művelődési házban folytatódott, ahol az 1991-es megemlékezésről peregtek a képek, majd a 91 éves ifj. Földes Károly édesapja életútjáról beszélt. Felidézte édesanyja emlé- két is, aki odaadó, szerető felesége, támogatója volt férjének. Földes Károly 1891. november 14-én a kalotaszegi Mérában született. Tanító édesapját időközben Budapestre helyezték, de fiát a kolozsvári tanítóképzőbe küldi tanulni, hogy megismerje az erdélyi sorsot. Magyar-történelemtanári oklevelét Budapesten szerzi. Kitör a világháború, behívják katonának, 1915-ben fogságba esik és hét kemény, kegyetlen évet Szibériában tölt hadifogolyként. A fogságban írt naplóját Hajdú- szoboszlón élő unokája, Bogdánné Kabai Gyöngyi mutatta be. A Rabszolga nemzet rabjai: Szretyenszk, Acsinszk, Krasznojarszk 1915-1921 címet viselő kis könyv 2015-ben jelent meg a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtár sikeres pályázata nyomán. A fogság viszontagságairól, megszabadulásáról szóló kötetben magyarázatot találunk arra, hogy a Budapesten végzett tanárból hogyan lett mély hitű, igaz lelkipásztor. „Ebben a pillanatban világosan éreztem Isten akaratát. Visszaköltözöm Erdélybe. Otthagyom Budapestet… Erdélyben leszek lévita tanító… Életcélom lesz megmenteni pusztulásra ítélt lelkeket. Felépíteni összedőlt templomokat, megszólaltatni elnémult harangokat, megvigasztalni a kétségbeesetteket. Istenhez vezetni a meghasonlott lelkeket…” A nagyszerű terveket a kiábrándító valóság követte. A tanári diplomával az elszigetelt, sáros mezőségi faluba érkező megbízott lévita lelkészt a nyomorúságos patkánytanyává vált papilak és egy romokban heverő templom fogadja, hívek sehol. Nyolc szórványát – Septér, Lompérd, Szentmihálytelke, Budatelke, Kecsed, Viszolya, Nagycég, Kiscég – úttalan utakon, hegyen, völgyön át tudja megközelíteni, ami a fogságban megfagyott lábával gyalogolva napokat vesz igénybe. De nem adja fel, lovat és szekeret vásárol, s hogy híveit visszanyerje, három templom építésébe kezd. Mivel a püspökségen nem hiszik el neki, hogy az imádság fedezetül szolgálhat az építkezéshez, kiadja emberpróbáló, gyötrelmes munkájáról, helyzetéről szóló kiáltványát, amelyben az összefogásra buzdít, majd járja Erdélyt, előadásokat tart. A népszerűvé váló kis füzet külföldi kiadásaiból összegyűlt pénzzel és a hívei által felajánlott hozzájárulással fedezi a költségeket, s megépül a templom Újlakon, Septéren és Nagycégen is. A negyedik a helybeli birtokos be nem tartott ígérete miatt marad el. Könyvével, előadásaival teológusokat nyer meg a szórványgondozásra, akik az új papilak építésében is segédkeznek – emlékezik fia. Egy idős asztalos segítségével saját kezűleg készíti el a bútorzatot, szószéket, padokat, úrasztalát. Megható nézni, ahogy az újlaki szószéket népi motívumokkal, faragásokkal díszítette. A konfirmáció előtt álló fiatalokat szekérrel otthonába gyűjti össze, ahol napokig tanítja, a káté mellett, ha szükséges, az ábécére, történelemre, irodalomra is. 1940-ben nem jószántából kell távoznia, a román csendőrök kergetik el a Dél-Erdélyhez sorolt faluból. Kolozsváron vállal tanári állást, majd az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) miniszteri biztosának nevezik ki, és nagy tervei között szerepel a kiürült észak-erdélyi falvak benépesítése. 1943-tól Szatmáron népnevelési titkárként dolgozik. Szórványépítési, szervező munkájának a „jutalmaként” megjárja a jilavai börtönt, majd kiszabadulása után családja körében tölti a hátralevő éveket. 1968-ban, 77 éves korában hunyt el, a szatmárnémeti temetőben nyugszik. Gyermekkorának éveit, életének egyéb eseményeit Kozma Etelka idézte, aki a szülőhely környékén őrzi Földes Károly emlékét.
Bodolai Gyöngyi
(Folytatás holnapi lapszámunkban)
Népújság (Marosvásárhely)

Lelkészbeiktató Piskin
Együtt küzdeni tovább a megmaradásért
Piskin száz esztendő alatt egytizedére apadt a magyar lakosság és ezen belül a református gyülekezet is jócskán megfogyatkozott. A maroknyi, közel 400 lelkes magyar és 250 lelket számláló református közösségnek mégis sikerül égő fáklyaként jelen lennie a dél-erdélyi szórványban. Erre utalt a hétvégén tartott lelkészbeiktató ünnepség is, melyen helybéliek és a környező településekről érkezők népesítették be az Alpár Ignác tervei alapján épült kicsiny református templomot.
– Piskin bő másfél százada él a református gyülekezet, és a jó Isten kegyelméből mindig megadatott számára az istentiszteleti hajlék, az igét hirdető lelkipásztor és azok a lelkes hívek, akik a mindenkori lelkésszel közösen életben tudták tartani a közösséget – fogalmazott a beiktató istentiszteleten szolgáló Zsargó János, Hunyad megyei református esperes. Hangsúlyozta: fontos, hogy a továbbiakban is számíthasson egymásra a gyülekezet és immár közel egy esztendeje itt szolgáló lelkipásztora. A názáreti templomban tanító Jézus példája kapcsán az esperes elmondta: templomba járó, Isten igéjét szomjazó emberként is hajlamosak vagyunk megrekedni a lelkipásztor személyénél, és nem tudunk ettől elvonatkoztatva figyelni az általa érkező evangéliumi tanításra. Magának Jézusnak is szembesülnie kellett Názáretben a „hát nem a József fia ez?!” felkiáltással, és az e mögött megbúvó kétkedéssel. A lelkészek, akik apostoli küldetésük mellett éppúgy meg kell küzdjenek emberi gyarlóságaikkal, mint bárki más, gyakran szembesülnek hasonló jelenséggel, megütközéssel és bírálattal. Fontos, hogy a gyülekezeti tagok az igehirdetésekben meghallják Isten szavát, és együtt tudjanak működni mindenkori lelkipásztorukkal a közösség életben maradásának érdekében – fogalmazott az esperes, Istentől megáldott szolgálatot kívánva Czuhai Miklós Csaba frissen beiktatott piski lelkipásztornak.
Az immár egy esztendeje Piskin szolgáló Czuhai Miklós meghatódottan mondta el: ez az első hivatalos lelkészi beiktatása, és bízik benne, hogy az elmúlt egy évhez hasonlóan továbbra is a helyi gyülekezet javát tudja szolgálni, együtt, Jézussal közösen folytatják az elkezdett munkát. A csodálatos halfogás történetére építve prédikációját, úgy fogalmazott: Gyakran belefáradunk az eredménytelennek tűnő munkába, otthonainkban, gyülekezetünkben úrrá lesz rajtunk a csüggedés. De Jézus biztató szavára, jelenlétében újra kell kezdeni a munkát és ez már biztosan sikerre visz.
Megható momentuma volt a beiktatási ünnepségnek a templom kulcsának, az egyházközség pecsétjének átadása. A korábban több évtizedig itt szolgáló Albert István nyugalmazott lelkész, volt Hunyad megyei esperes bíztató szavak kíséretében nyújtotta át az említett jelképeket, illetve egy Bibliát. Arra kérte fiatal kollégáját, úgy szolgáljon a kicsiny gyülekezetben, hogy a templom kulcsa mindig csak jobbra forduljon a zárban, azaz nyissa az ajtót, a Biblia szavai vezessék az Isten útján a lelkészt és gyülekezetét, az egyházközség pecsétjét pedig használják becsülettel a közösség javára.
Ünnepi meghívottként volt jelen az Istentiszteleten Barabás János, a Magyar Köztársaság kolozsvári vezető konzulja, aki a csekély lélekszámú, de nagy történelmi múlttal rendelkező település, az itt élő közösség jelentős értékeire hívta fel az egybegyűltek figyelmét. Elmondta továbbá: A régi időkben úgy tartották, a legkisebb közösségben is lennie kell egy papnak, egy tanítónak és egy orvosnak, akik szellemi vezetőként, gyógyítóként szolgálhatják a közösséget. Manapság Erdély számos településén hiányzik már a magyar orvos, a magyar tanító. Fontos, hogy ahol még van lelkipásztor, megbecsüljük azt, és az állandó párbeszédre épülő közös munkával küzdjünk a pár lelkes gyülekezetek fennmaradásáért is.
Winkler Gyula EP-képviselő szintén meghívottként köszöntötte a piski gyülekezetet és annak frissen beiktatott lelkipásztorát. Meggyőződéssel állította: A szórványban ugyan kevesen vagyunk, de nem vagyunk kevesebbek másoknál. A történelem példái azt mutatják, bármennyire is megerősítette várát egy-egy közösség, az évszázadok folyamán az ellenségnek mégis sikerült bevennie azt. Ha azonban a várost „előretolt helyőrségek” védték, hosszú ideig békében fejlődhetett a település. A szórványbeli végvárak megerősítése tehát nem öncélú feladat. Ha ma feladjuk Piskit, holnap elesik Gyulafehérvár és holnapután szórvánnyá lesz Kolozsvár, Marosvásárhely, Székelyudvarhely is. Fontos tehát, hogy az összetartozás tudatában munkálkodjunk mindannyian, ki-ki a maga helyén a szórványbeli végvárak megerősítésén. Ehhez kívánt az EP-képviselő jó munkát, áldásos szolgálatot Czuhai Miklós piski lelkipásztornak.
A beiktató istentisztelet záró momentumaként került sor a dévai református gyermekek és fialok rövid műsorára, melyben Oprisa Melinda vallástanárnő és János Zsuzsanna megyei IKE-elnök vezetésével verseket, énekeket adtak elő. Czuhai Miklós lelkipásztor, keresztnevére hivatkozva, Mikulás-szerepbe bújt, és édességcsomaggal ajándékozta meg a gyermekeket. A gyülekezeti tagok és meghívottak pedig az istentiszteletet követően szeretetvendégségen vettek részt.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Vetro Artur-breviárium
„Csak a hazugságot lehet kitalálni, az igazság van, és felfedezésre vár.” Ennek a felfedezésre váró igazságnak egy szelete tárul fel előttünk abban a kötetben – de nevezhetném akár tágabb értelemben vett művészkönyvnek is –, amely egy művészdinasztia alapítótagjának, a szobrász, grafikus és művészetfilozófus Vetro Arturnak állít emléket.
Mégpedig a lehető leghitelesebb módon: magának az alapítónak az írott és képírott gondolatai, megfigyelései által. Hiszen a könyv alapanyagát, a művészet általános sajátosságait, s a kor művészetének jellegzetes vonásait felvillantó, mélyenszántó gondolatokat és precíz éleslátással készült portrékat Vetro Artur vetette papírra az évek, évtizedek folyamán, s látta el A művészet útvesztőiben címmel. 1992-ben bekövetkezett halála óta szobrai önálló életre kelve hirdetik tovább alkotójuk nagyszerűségét, művészetelméleti, gondolkodói tevékenysége azonban a feledés homályába merülhetett volna, ha nincs a család: a szobrász írói munkásságát is ismerő hű társ, Vetró Mária, aki az 1958–1983 között a szaksajtóban megjelent valamint a kéziratokban őrzött írásokból az értők magabiztosságával válogatott, a szintén szobrászművész fiú, Vetró András, a kötet szerkesztője és az egyik unoka, Vetró Barnabás, a sikeres borítóterv elképzelője és megvalósítója.
„ András fiamnak és minden fiatal művésznek ajánlom ezeket a jegyzeteket, akik a művészet kérdéseinek a megoldását sürgetik” – írta 1978-ban Vetro Artur. Az akkor még fiatal művésznek számító András mára többszörös nagyapává éretten adja tovább édesapja gondolatait, a felfedezésre váró igazságokat, s a művészet mindegyre újabb és újabb megoldatlan kérdéseinek a tisztázását elősegítő apai érvrendszert. Mégpedig olyan kötet formájában, amely tartalmi mélysége mellett külcsínének visszafogottan nemes eleganciájával erdélyi könyvkiadásunk egyik gyöngyszemévé vált. Persze nem véletlenül, hiszen a Vetró művészcsalád és a Nagy Péter igazgató vezette kolozsvári IDEA terméke (Nyomdai előkészítés: IDEA PLUS, műszaki szerkesztés: Kolcza Mátyás Barna, korrektúra: Szenkovics Enikő)
Németh Júlia
/Vetro Artur: A művészet útvesztőiben (egy szobrász jegyzetei művészetről, művészekről). Kolozsvár, 2016/
Szabadság (Kolozsvár)

Nehéz a feladata a mai erdélyi magyar közösségépítőknek
Rendezvények a szórványban: ébren tartani a nemzeti hovatartozás
Komoly nevelési és közösségépítő szerepe kell hogy legyen egy kulturális fesztiválnak – vallja Serfőző Levente a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesületének elnöke, aki idén tizenegyedik alkalommal szervezte meg az Ars Hungarica fesztivált Nagyszebenben. A több mint egy évtized rendezvényszervezés bőven szolgál most már tapasztalattal, tanulsággal, ugyanakkor rálátással is arra, mikor és mire van szüksége a magyar közösségnek a szórványban, ahol a közösségépítés mindig nehezebb és körülményesebb feladat: nem csak az igényeknek kell megfelelni, hanem igényesnek is kell lenni egyszerre, mindezt pedig a rendszerint elégtelen anyagi források mellett kell megvalósítani. Interjúnkban Serfőző Levente mesél múltról és jövőről, arról, hogy régebb több lehetőséggel és kevesebb tapasztalattal rendelkeztek, ma pedig mindez fordítva érvényes, és milyen lehetőségeket meg korlátokat eredményez az önállóság.
A nagyszebeni hatnapos Ars Hungarica rendezvénysorozat programjai Borsos Miklós szobrász, grafikusra, az idén 230 éves nagyszebeni református templomra, valamint a november 15-ei szórványnapra összpontosítottak, de persze nem maradtak el a gyermekprogramok, színházi előadások és esti koncertek. A műfaji sokszínűség és a különböző korosztályú és nemzetiségű közönség megszólítása állandó jellemzője a fesztiválnak, amely évről évre a magyar kultúra népszerűsítésének fóruma. A különféle igényeknek való megfelelés nehézségeiről, az idei fesztivál erősségeiről faggattuk Serfőző Levente főszervezőt.
– Értékelje kicsit az idei Ars Hungarica fesztivált. Melyek voltak az erősségei, melyek a gyengepontjai? Hogyan épült fel az idei műsorstruktúra?
– Tizenegy éve szervezzük az Ars Hungaricat Nagyszebenben. Volt időnk kitapasztalni, hogy milyen a helyiek kulturális igénye, melyek azok a műsorok, amelyek a leginkább felkeltik az érdeklődésüket és melyek azok, amelyekre a legszívesebben eljárnak a vegyes házasságban élő párok is. Természetesen megkérdeztük a közönségtől, hogy mit hiányolnak a kínálatból, és kiderült, hogy a színházat. Ezért az idén két előadást is meghívtunk. A program összeállításakor figyeltünk arra is, hogy minden évben sok magyar fiatal érkezik a nagyszebeni egyetemekre, vagy éppenséggel munkát keresni, de gondoltunk a vegyes házasságokból származó gyerekekre, akiknek alternatívaként kínáljuk a magyar kultúrát és azt a lehetőséget, hogy kapcsolatba kerüljenek magyar gyerekekkel. Ez egy sokoldalú fesztivál, ami egyben az erőssége és gyengesége is, hiszen a programnak nagyon komplexnek kell lennie ahhoz, hogy az elvárások nagy részét kielégítse: az óvódás bábszínháztól a komolyzenei műfajokon keresztül, a szavalóestig, kiállításokig és a táncházig, továbbá népzene, jazz, rock vagy épp ezen műfajok vegyesen előadott koncertjéig terjed a kínálat. Ugyanakkor egy fesztivál nem szólhat csak a hatásvadászatról, hanem komoly nevelési és közösségépítő szerepet is fel kell vállalnia. Szervezőkként megfogadtuk, hogy az Ars Hungarica kulturális fesztivál is ilyen közösségépítő esemény, ezért a Kárpát-medence fiatal tehetségeinek munkásságát követjük, és ha alkalmunk, lehetőségünk van rá, akkor vendégül látjuk őket Nagyszebenben. Mert a nagyszebenieknek is találkozniuk kell a Góbé együttessel, Pély Barnával vagy Wágner Péterrel, hogy ne csak a tévében, hanem élőben is megcsodálhassák munkájukat, művészetüket. És ezektől lesz „magyarabb” Nagyszeben. Emellett figyeltünk a gyermekelőadásokra, négy műsort szerveztünk a kicsiknek idén. De nagy hangsúlyt fektetünk továbbra is a fiataloknak szóló eseményekre és az esti Atrium kávézóban, illetve Music Pubban szervezett koncertekre, amelyekre fogékonyabb a nagyközönség. Fennáll a veszélye a közhelyességnek, de meg kell említenem a gyenge pontokat is: az elégtelen anyagi források nemcsak a fesztivál szervezésére, hanem az iroda egész éves működésére is kihatnak, hiszen az eseménysorozatot egész évben szervezzük, ehhez pedig állandó alkalmazottra lenne szükség (vagy akár egy Petőfi-programos közösségszervezőre). Szerencsére ezt pótolja a 15-20 önkéntes lelkes munkája, akik hisznek az Ars Hungaricában.
– Mennyire sikerült bevonni, megszólítani idén a helyi közösséget?
– Egyik kiemelkedő rendezvényünket elsősorban a román közönségnek ajánlottuk: a Borsos Miklós Visszanéztem félutamból című könyvének nagyszebeni vonatkozású fejezeteit román (Sibiu, dragostea mea), illetve angol (Looking back halfway in life) nyelvű fordításának bemutatóját, valamint a Szülőföldjeim című életrajzi film rom​án feliratozással való levetítését. A könyvbemutatón és filmvetítésen kívül a szombat esti táncházba és bálba is ellátogattak, a vegyes házasságban élőkön kívül román és német vendégek is bekapcsolódtak a táncba. Természetesen a kiállítások megnyitóin – és minden évben legalább négy ilyen alkalmat kínálunk – szép számban jelennek meg más nemzetiségű nagyszebeniek. Az esti koncerteken az Atrium kávézó 60 férőhelyes, illetve a Music Pub 120 férőhelyes termeit fele-fele arányban tölti meg magyar és más nemzetiségű közönség. Természetes, hogy az egyetemes nyelven beszélő műfajok, mint a zene és tánc, vonzzák leginkább a nagyközönséget, bár a zárókoncert előadói, az Apnoe együttes magyar népzene átdolgozásokat játszottak, mégis nagy tapsot kaptak. Wágner Péter krétarajzai és a Borsos Miklós szobrairól készült fotók, könyvillusztrációk Nagyszeben két leglátogatottabb helyszínén tekinthetők meg november végéig: a központi Turisztikai Információs Központ galériájában és a Tanácstoronyban, így sokáig kapnak még az Ars Hungarica-ból a nagyszebeniek és a turisták. Meggyőződésem, hogy ami értékes és tiszta szívből felkínált, az átlépi a nemzetiségi határok kérdéskörét.
– Szórványközösségben mire kell nagyobb hangsúlyt fektetni?
– A fiatal nemzedékre és a nemzeti hovatartozás folyamatos ébrentartására kell jobban odafigyelnünk, ami messziről sem olyan könnyű, mint más megyékben. Meg kell erősíteni a pilléreket: a templomot, az iskolát és a kulturális eseményeket szervező intézményeket. Ne feledjük, hogy Nagyszeben a 12. század óta a magyarság déli határa, de egyre nehezebb a „megvédése”. Ez nem csak a magyar szórvány problémája: a 21. század életstílusa, az egyre kevesebb minőségi idő, kevés közösségi idő, a képernyő elől nehezen kimozdítható közönség, az asszimiláció, az igazi értékrendek felbomlása egyre hangsúlyosabb. És nagyon reméljük, hogy az Ars Hungaricával segítünk ezek elől menedéket nyújtani.
– Milyenek voltak a fellépők visszajelzései? Hogy érezték magukat Szebenben?
– A Góbé együttessel készült interjúban ez olvasható: „Nagyon jól éreztük magunkat Szebenben és a fesztiválon is. Volt alkalmunk megnézni a várost, kicsit belemenni az éjszakába, megkóstolni a helyi ételeket. Egy szó mint száz, nagyon örülünk, hogy itt lehettünk”. A David Yengibarian Trió azt nyilatkozta az erdélyi turné 11. és egyben utolsó állomásán, hogy itt, Nagyszebenben, de általában Erdélyben nagyon jó koncertezni, mert könnyebb kapcsolatot teremteni a közönséggel, az emberek ki merik mutatni az érzelmeket! És ez egy óriási dolog, amit továbbra is meg kell őrizni.
Szervezéskor odafigyelünk arra, hogy vendégeink számára is élmény legyen a fesztivál és Nagyszeben, mert ki tudja mikor, de egyszer biztos visszajönnek egyénileg, családjukkal, barátokkal vagy csoportosan. A művészek nem napszámosok, akik megkapják koncert végén a csekket és mehetnek haza, hanem megajándékoznak bennünket művészetükkel, egy darabkát hagynak itt magukból.
– Lehet-e már tudni valamit a jövő év terveiről, esetleg a tematikáról?
– Prioritás marad a minőségi színt megőrzése, esetleg növelése (de ennek több tényezője és összetevője van), új gyerekműsorok megszervezése és elismert magyar előadók, művészek meghívása városunkba.
– Hogyan látja, az elmúlt 11 évben merre fejlődött az Ars Hungarica?
– Első perctől kezdve nagyon magas volt a mérce, hiszen 2007-ben az Ars Hungarica fesztivál képviselte a magyar kultúrát Európa Kulturális Fővárosában. Persze, akkor több lehetőségünk volt, kevesebb tapasztalatunk, most pedig fordított a helyzet. De ebben a felállásban (állandó székház és fizetett alkalmazottak hiányában), és ilyen keretek közt (kevés pénzforrás politikai önállóság miatt) is a maximálisat próbáljuk kihozni a helyzetből. Most kezdett megtörni a jég, és kezd felszínre törni az elmúlt tizenegy év munkájának eredménye, de megoldatlan konfliktusok is visszatetszenek némelykor. Mindezt igyekszünk higgadtan kezelni, orvosolni, elnézést is kérünk az érintettektől, és minden tőlünk telhetőt megteszünk a „gyógyír” megvásárlására.
A mai erdélyi szervezőknek, közösségépítőknek nem könnyű a feladatuk. Nagyon nehezen lehet kompromisszummentesen cselekedni Erdélyben, mert bármely irányba fordulna az ember elkötelező módon viszonyulnak a támogatók, pályáztatók, és csak üzleti szempontokra építeni az erdélyi magyar kulturális életet lehetetlen a szociálisan rendezetlen helyzetben. Ezt ki is használják, hiszen a függővé tételnek az aranykorát éljük. Ez sem nemzeti identitásunk megőrzésének, sem anyanyelvünk ápolásának, sem közösségeink helyes fejlődési irányának nem kedvez. Ennek ellenére optimista maradok, talán-talán megkongatnak valahol egy vészharangot, ameddig nem késő.
Dézsi Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)

Tőkés Strasbourgban: hitelteleníteni próbálják a forradalmat
Az Európai Parlamentben tiltakozott Tőkés László a romániai forradalom hitelét romboló magyarellenes társadalmi közhangulat gerjesztése és minden fajta nacionalista uszítás ellen.
Az erdélyi EP-képviselő szerint az 1989-es temesvári népfelkelés decemberi évfordulójának közeledtével az egykori és az új román titkosszolgálat volt magas rangú vezetői a televízió széles nyilvánossága előtt próbálják hiteltelenné tenni az antikommunista és Securitate-ellenes román forradalmat, egy Erdély elszakítására irányuló, szovjet és magyar hátterű szubverziónak és államcsínynek állítva be azt. Tőkés tiltakozásának apropója az, hogy a bukaresti Realitatea hírtelevízió november 19-i esti műsorának meghívottai többek között fizetett titkos ügynöknek nevezték a volt temesvári lelkészt, aki szerintük nem Ceauşescunak, hanem Romániának volt az esküdt ellensége.
A műsorban Radu Tinu, a kommunista politikai rendőrség, a Securitate volt Temes megyei helyettes parancsnoka, valamint Costin Georgescu, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) volt vezérigazgatója egyebek mellett sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy a temesvári eseményeket megelőzendő Tőkést nem tartóztatták le kellő időben. A hírtévé meghívottai ugyanakkor azt állították, hogy a romániai forradalom külföldi – nevezetesen a szovjet és a magyar – titkosszolgálatok műve volt, és valójában nem a forradalmárok hősiessége, hanem egy valóságos Románia-ellenes puccs buktatta meg a Ceauşescu-diktatúrát.
Tőkés László szerint az elhangzott és más hasonló, titkosszolgálati főszereplők részvételével zajló műsorok nyilvánvaló szándéka a román forradalom politikai célzattal történő átpozicionálása és diszkreditálása, ami egyet jelent Temesvár történelmi szerepének a meghamisításával, a forradalom hőseinek és áldozatainak a meggyalázásával. Hétfői strasbourgi felszólalásában az EP-képviselő arra hívta fel az EU és az EP figyelmét, hogy Románia demokratikus átalakulására nézve a legnagyobb veszélyt mind a mai napig a hatalmát és befolyását átmentett volt Securitate, a régi-új titkosszolgálat jelenti, mely Ceaușescu nacionálkommunista politikájának folytatójaként a soviniszta magyarellenesség eszközének bevetésével fejti ki ellenforradalmi tevékenységét.
„Tiltakozom az ellen, hogy a demokratikus Románia nyilvánossága előtt, a média szabadságával durván visszaélve, a bukott kommunista diktatúra titkosszolgálatának volt hivatalosai és szószólói lejárassák az antikommunista forradalmat, valamint azokat, akik hősiesen harcoltak és életüket áldozták a szabadságért. Radu Tinunak és hírhedt társainak nem a televízió képernyőjén, hanem a börtönben volna a helyük, hiszen cselekvő módon vették ki részüket a szabadságharcosok elleni erőszakos cselekményekben és tömeges gyilkosságokban" – állapította meg kedden kibocsátott nyilatkozatában Tőkés. Az EMNT elnöke szerint az igazság- és a jóvátétel jegyében, az „ellopott forradalom" helyreállítása érdekében elkerülhetetlen, hogy Románia szembe ne nézzen saját titkosszolgálati és forradalmi múltjával.
Krónika (Kolozsvár)

Romániának szembe kell néznie saját titkosszolgálati és forradalmi múltjával
November 19-én este a Realitatea nevű bukaresti kereskedelmi televízióban Octavian Hoandră vezényletével valóságos Securitate–SRI (Serviciul Român de Informaţii – Román Hírszerző Szolgálat) kerekasztalnak lehettünk tanúi, többek mellett Radu Tinu, a kommunista politikai rendőrség, a Securitate volt Temes megyei helyettes vezetőjének, valamint Costin Georgescunak, a SRI volt vezérigazgatójának részvételével.
Összeállt, ami összetartozik – mondhatni annak kapcsán, hogy az előbbi az 1980-as években Temesváron az ún. Tőkés-ügy főrangú felelőse volt, az utóbbi pedig annak a becsületbíróságnak a jelenlegi elnöke, melynek javaslata alapján Klaus Iohannis államelnök ez év márciusában visszavonta tőlem a Románia Csillaga Nemzeti Érdemrendet, amivel forradalmi érdemeimért tüntettek ki. A nacionálkommunista időket idéző kerekasztal – egyebek mellett – fizetett titkos ügynöknek nyilvánította szerény személyemet, aki „nem Ceauşescunak, hanem Romániának voltam – és vagyok – az esküdt ellensége”. Ugyanakkor sajnálkozásukat fejezték ki amiatt, hogy a temesvári eseményeket megelőzendő kellő időben nem tartóztattak le.
Mindezt akár személyi szintre korlátozódó, becsületbeli sérelemnek foghatnánk fel, hogyha egyúttal az 1989-es temesvári népfelkelés történelmet hamisító átértelmezésére is nem történt volna kísérlet. A „szenzációs leleplezések” szándékával megszólaló titokszolgák és beszélgetőpartnereik ugyanis nem kevesebbet állítottak, mint azt, hogy a romániai forradalom külföldi – nevezetesen a szovjet és a magyar – titkosszolgálatok műve volt, és valójában nem a forradalmárok hősiessége, hanem amazok mesterkedése, egy valóságos Románia-ellenes puccs buktatta meg a Ceauşescu-diktatúrát.
Az elhangzott és más hasonló, titkosszolgálati főszereplők részvételével zajló műsorok nyilvánvaló szándéka a román forradalom politikai célzattal történő átpozicionálása és diszkreditálása – ami egyet jelent Temesvár történelmi szerepének a meghamisításával, a forradalom hőseinek és áldozatainak a meggyalázásával.
Ezzel együtt a régi-új román titkosszolgálat a példamutató temesvári román–magyar összefogást is hitelteleníteni próbálja, irredenta románellenes „összeesküvésnek” igyekezvén beállítani az ott történteket. A magyarellenes Securitate-propaganda attól sem riad vissza, hogy a soknemzetiségű Temesvártól elvitatva, a moldvai Iaşi városának tulajdonítsa a népfelkelés kirobbantásának elsőbbségét.
Tiltakozom az ellen, hogy a demokratikus Románia nyilvánossága előtt, a média szabadságával durván visszaélve, a bukott kommunista diktatúra titkosszolgálatának volt hivatalosai és szószólói lejárassák az antikommunista forradalmat, valamint azokat, akik hősiesen harcoltak és életüket áldozták a szabadságért. Radu Tinunak és hírhedt társainak nem a televízió képernyőjén, hanem a börtönben volna a helyük, hiszen cselekvő módon vették ki részüket a szabadságharcosok elleni erőszakos cselekményekben és tömeges gyilkosságokban.
Temesvár szellemében tiltakozom ugyanakkor a forradalom hitelét romboló magyarellenes társadalmi közhangulat gerjesztése és minden fajta nacionalista uszítás ellen, ami nem más, mint a csausizmus és a szekurizmus posztkommunista megnyilvánulása.
Tiltakozásomnak a mai napon az Európai Parlament nyilvánossága előtt is hangot adtam. (Felszólalásomat mellékelem.)
Az elmondottak vonatkozásában óvatos bizakodásra adnak okot azok a fejlemények, hogy idén júniusban – az események után közel harminc esztendővel (!) – a legfelsőbb bíróság elrendelte az 1989-es forradalom aktáinak az újranyitását, legutóbb pedig a katonai ügyészség emberiesség elleni bűncselekmények gyanújával indított vizsgálatot a forradalom ügyében.
Az igazság- és a jóvátétel jegyében, az „ellopott forradalom” helyreállítása érdekében elkerülhetetlen, hogy Románia szembe ne nézzen saját titkosszolgálati és forradalmi múltjával.
Strasbourg, 2016. november 21.
Tőkés László
volt temesvári lelkipásztor
európai képviselő
tokeslaszlo.eu/cikk

Bárki lehet helytörténész
Nagyvárad számos kortárs történésszel és helytörténésszel büszkélkedik, akik nem csupán a Körös-parti város, hanem Bihar megye más településeinek történetében is kutatták azokat a jelentős, érdekes, de sokak számára kevésbé ismert eseményeket, ezek fellelhető emlékeit és megbúvó részleteiket, amelyek az évszázadok alatt a helységeket alakították. Sorozatunk első részében Dukrét Gézával, a jelenleg 116 tagot számláló Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság alapítójával és elnökével beszélgettünk helytörténészi és műemlékvédő pályája kezdeteiről, és a mesterségről vallott nézeteiről.
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság nyerte el a 2015-ös Rimanóczy-díjat, amit Dukrét Géza elnök vett át. A kezdeményezésére létrejött társaság immár 23 éve végez úttörő munkát a néprajzkutatás és műemlékvédelem területén, legemblematikusabb kiadványuk a Partiumi Füzetek című kiskönyvtár-sorozat, amelynek több mint száz kötete jelent meg.
Dukrét Géza 1942. szeptember 17-én született Nagyváradon, és a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem földrajz-biológia szakán szerzett tanári diplomát 1965-ben. Ezt követően helyezték ki Siter általános iskolájába, ahol megkezdte tanári pályafutását, melyet a nagyváradi 10-es számú Általános Iskolában fejezett be.
Előzőleg mindig felkészült
Kényelmes, értelmiségi és a régiségek iránt rajongó ember ízlését tükröző otthonában minden négyzetcentiméter relikviákkal teli és első pillantásra megszámlálhatatlan kötetet tartó polcok sokaságával van díszítve. Kerámiák, guzsalyok, mángorlók, kőzetgyűjtemény – a belépő azt sem tudja, hol kezdje a váratlanul reáköszönő gyűjtemények keltette csodálkozást. A tanár úr azonban megkönnyíti az elveszett ember dolgát, és a könyvtárszobába vezetve megígéri, hogy „a hivatalos rész” letudása után körbevezet, és mindenről mesél majd egy keveset. Addig is, helyet foglalva egy fotelben, belefog, hogy egy másik történetet beszéljen el.
„1972-ben indult ez a helytörténészi pályafutás, éspedig néprajzzal, mert legelőször is ez keltette fel az érdeklődésem, ezzel kezdtem el foglalkozni. Automatikusan gyűjtöttem, és bár magával a néprajzzal nem tudtam különösebben foglalkozni, mert nem is értettem hozzá, a történelmi rész onnan indult, hogy mint földrajzszakos tanár, a diákjaimat országos körutakra vittem, hat-kilenc napos kirándulásokra, és bejártuk nemcsak Erdélyt, hanem jóformán az egész országot, láttuk például a Fekete-tengert és a moldvai kolostorokat. Mindig úgy indultam el ezekre a felfedező utakra, hogy előzőleg felkészültem minden településnek a helytörténetéből, és röviden ismertettem a gyerekekkel azokat az információkat, amelyeket a meglátogatott műemlékekről össze tudtam gyűjteni. Ebben specializáltam magam, mondhatni, mint egy idegenvezető. 1982-ben tettem le tanári pályafutásom utolsó nagy vizsgáját (azt a bizonyos 1-es fokozatot) és a diplomadolgozatom az iskolai kirándulások szervezéséről és vezetéséről szólt” – így kezdődött egy több évtizedes munka, amely napjainkban is igyekszik lajstromba venni és megóvni a Partium és a Bánság műemlékeit, emlékműveit.
Legnagyobb munkája a Hegyköz története
A helytörténészi mesterség elsajátítása tehát ezeken az alapokon nyugszik. „Első írásom a siteri református műemléktemplomról szólt, amelynek megírásához a kölcsönkért Bunyitay Vince-kötetbe néztem bele, és alapoztam a helyi református pap ismereteire is, valamint építészetileg arra, amit én magam láttam. Az elkészült anyagot bevittem az egyik helyi laphoz, és Szilágyi Aladárnak adtam oda, aki biztatott, hogy folytassam a munkát. Persze, később, amikor tíz-tizenkét év múlva elolvastam ezt az írásomat, borzalmasnak találtam” – és nagyokat kacagva szórakozik saját magán. „Még a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a Kommunista Párt kért fel minden megyei tanácsot, hogy írják meg az adott település helytörténetét” – folytatja a mesélést. – Siter esetében a szomszéd román falu igazgatója vállalkozott a feladatra, és én egyszer bementem a néptanácshoz, és elkértem ezt a munkát. Nagyon sok butaságot találtam benne, például hogy a református templomot a törökök építették, és felháborodásomban elhatároztam, és beszéltem is a néptanács titkárával, hogy megírom én a helytörténetét. Sikerült is összeállítanom egy kis kötetet.”
Kimondottan helytörténeti írásai 1990-től jelentek meg. Mivel a Hegyközben dolgozott, ezért ezen kisrégió falvainak a történetét kezdte el kikutatni a hazai és a debreceni egyházi levéltárakban. Hegyközpályi, Hegyközújlak, Hegyközcsatár, Hegyköztóttelek stb. – minden település rövid történetét sikerült megírnia és leközölnie, így adta magát egy monográfia összeállításának gondolata. 1991-ben hozzálátott a megvalósításhoz, és a kötet napvilágot is látott. Közben természetesen, folyamatosan írt cikkeket várakról, templomokról, településekről, több önálló kötete jelent meg, és társszerzőként is sok helyen fellelhető a neve, de mindmáig ezt tartja a legnagyobb munkájának, amelyet azóta is használ, és használnak mások is, például annak a tavaly novemberben megalakult Hegyközi Kollégiumnak a résztvevői, amelynek tevékenysége idén áprilisban fejeződött be. Az értékfelmérő programban, amelynek Dukrét Géza volt a tudományos vezetője, félszázan – zömében egyetemisták – tevékenykedtek.
Jakó Zsigmond „avatta fel”
„Helytörténettel foglalkozok, de nem tartom magam történésznek. Nem is tarthatom, hiszen ehhez azt kell végezni, feltétlenül kell egy diploma” – térünk át egy másik kérdésre. Hozzáteszi ugyanakkor, hogy véleménye szerint bárki lehet helytörténész, akit érdekel például saját városa történelme, és kellő alapossággal és lelkiismeretesen hajlandó nekiállni a kutatásnak. „Mindig megköveteltem saját magamtól is, hogy szakforrásokkal dolgozzam, levéltári kutatás nélkül nem lehet komoly anyagot leközölni. Ez alapvető. A néprajznál pedig különösen élvezetes volt egy másfajta forrás igénybe vétele, az elmondott történelem (oral history).”
Soha nem gondolt rá, hogy történelmet is végezzen, a biológiát és a földrajzot szerette, azonban szívügye volt Siter és a Hegyköz, hiszen huszonhárom évet tanított itt, és amelyről őelőtte senki nem írt, olyannyira nem, hogy még a térség körvonalait is neki kellett meghatároznia. Élete legnagyobb munkáját emlegetve, büszkén meséli el, hogy úgymond Jakó Zsigmond avatta őt fel, amikor levélben dicsérte meg Hegyközről írt monográfiáját, mondván, hogy így kell megírni egy kistérség történetét. „Ismertük egymást, és egyszer, mielőtt elmentem volna kutatni, meglátogattam. Mondta, hogy kölcsönözhetek a könyvtárából, megegyeztünk, hogy jövök, de végül sose mentem többet. Minden történész úgy ismerte, hogy ő aztán nem szokott dicsérni senkit, csak kritizálni, szóval nagy megtiszteltetésben részesültem. Mint kistérséghez, globálisan álltam hozzá a témához. Kiindultam a bihari várból, amelynek településtörténete nyomán jött létre a többi település a térségben. Nem egyenként láttam neki ezeknek, hanem nagy összefüggésben vettem a dolgokat. Ezt kevesen csinálják, egyedül Jakó tudta, és ezért is dicsért meg, és persze, gondolom, azért is, mert nem voltam történész. Sok történész mondta később, miután megjelent a munkám, hogy ezzel simán megkapnám a doktorátust.”
1991-ben újraalapította az Erdélyi Kárpát Egyesületet (EKE), és megalapította a Bihari EKÉ-t, amelynek 2006-ig volt a vezetője. Búcsúzásának és az EKE tizenöt éves fennállásának évfordulója alkalmából írta meg A bihari turizmus történetét. Teljes katedrával tanított, és két civil szervezetet is vezetett, ezért munkássága remek ellenpéldával szolgál az elfoglaltság mentségével élők számára: „Mindenre rá lehet érni, ha igazán akarja az ember. Inkább érdektelenségről van szó, mert például a történelem iránt érdeklődők számára a hazafiság sosem elcsépelt. A múlt rendszerben elcsépelték, de azt másképp is értelmezték, mint ma.”
Házi múzeum
A beszélgetés „hivatalos részének” letudásával lassan megtörténik a körbevezetés. A falon függő guzsalyokról (egy rúd, amelyre a fonásnál használt rostcsomót kötik fel) beszél, amelyek közül a legfiatalabb 1942-es, a legidősebb pedig az 1800-as évekből való. Különlegesen értékes darabokról van szó, hiszen szerepel rajtuk faragásuk évszáma (a múzeumokban megtalálható legtöbb darab évszám nélküli), és annak a neve is, aki számára készültek. Mángorlók, vasalófák kaptak helyet mellettük, ezek is mind az 1800-as évek végéről, egytől-egyik datálva. „A cserépedények feléről nem tudom, hogy hol készült. Sok szakember jött el hozzám megnézni őket, de ők sem tudták megállapítani. A legtöbb korondi, aztán magyarhermányi, bánnfyhunyadi, désházai, margittai, etédi, szilágysomlyói, tordai, székelyudvarhelyi, kisbaconyi darabok. Nekem van a legnagyobb révi gyűjteményem – legalább száz darab –, mennyiségben, minőségben és régiségben egyaránt.”
A kincsek sorában végezetül előkerül egy sótartó is, amelyet Benedek Elek lánya ajándékozott neki: „Öcsém Benedek Elek rokonát vette feleségül, Benedek Esztert, eljegyzésük pedig a Benedek kúriában volt megtartva, és Flóra néni, a Benedek Elek lánya volt a házigazda, aki nekem ajándékozta ezt a sótartót, de úgy, hogy előttem szedte ki a sót belőle” – meséli Dukrét Géza.
A néprajzi relikviák szemrevételezését követően a tanár úr szakkönyvtárának néhány címén is átfutunk, és mint mindenki, aki ellátogat hozzá, én is abban a kiváltságban részesülök, hogy felajánlja, nyugodtan kölcsönadja bármelyik kötetét – hozzátéve, hogy „csak kapja vissza”. Élek a lehetőséggel, és kiválasztok egyet. Megígérem, hogy visszaviszem.
Szamos Mariann
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Jakó Zsigmond centenáriumi megemlékezés Micskén
Születésének 100. évfordulója alkalmából Jakó Zsigmond történészre, művelődés- és gazdaságtörténészre emlékeztek nemrégiben fiatalkorának helyszínén, Micskén.
A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Filozófiai és Történettudományok Osztálya illetve az Erdélyi Múzeum Egyesület Jakó Zsigmond centenáriumi megemlékezésére szervezett rendezvény utolsó állomásaként a Micskén elhelyezett Jakó Zsigmond emléktáblához zarándokolt el egy kisebb csoport, melynek tagjai úgy kívántak tisztelegni a neves professzor emléke előtt, hogy felkeresték gyerek- és fiatalkorának fontos állomásaként szolgált családi házat Micskén. Így érkezett rövid időre a hegyközi helységbe Fodor Pál, a MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának főigazgatója, Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) elnöke, a Babes-Bolyai Tudományegyetem professzora, az MTA kültagja, Kovács András, a Babes-Bolyai Tudományegyetem professzora, az MTA kültagja. E neves csoporthoz csatlakozott továbbá Zsoldos Attila az MTA BTK TTI tudományos tanácsadója, témacsoport-vezetője, az MTA rendes tagja, Szovák Kornél egyetemi docens, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemről, Fejér Tamás és Pakó László tudományos munkatársak, az EME Kutatóintézetéből. A debreceni egyetem képviseletében Dáné Veronka egyetemi adjunktus tisztelte meg a centenáriumi megemlékezést, míg Nagyváradról Emődi András levéltáros érkezett. A hivatalos tisztelgők mellett a helységhez való kötődés Ariadne-fonalát a professzor lánya, Jakó Klára és családja biztosította, elhozva rokonukat, Baranyi Katalint is, aki szülőfalujának nevezheti Micskét. A jeles megemlékezésen természetesen a helyiek is képviseltették magzukat.
Megemlékezés
A megemlékezésen a Görböc néptánccsoport leánykórusának népdalcsokra után Sipos Gábor röviden ismertette Jakó Zsigmond professzor munkásságát, kitérve történelmi jelentőségű érdemeire. Kosztandi Mihály helyi polgármester ünnepi köszöntőjében üdvözölte a vendégeket, örömét fejezve ki, hogy adódnak ilyen pillanatok, amikor a múltban elszenvedett történések talán feloldozhatóvá vállnak az emlékezések során, az idő múlása remélhetőleg elhozza és rehabilitálja a veszteségeket. További megemlékezés során Jakó Zsigmond emléktáblájánál Fodor Pál, Kovács András, Sipos Gábor, továbbá a polgármesteri hivatal és református egyházközség nevében Kosztandi Mihály és Gavallér Lajos lelkipásztor, a Miskolczy Károly Általános Iskola nevében Hodgyai Edit igazgató, a Görböc néptánccsoport nevében annak leánykórusa helyezte el a megemlékezés koszorúit.
erdon.ro

Múltunkról régészszemmel
A székelyek előtt magyarok éltek Székelyföldön?
Az utóbbi másfél évtized régészeti kutatásainak eredményei alapján újra kell értelmezni mindazt, amit a hajdani Csíkszék településhálózatának és egyházszervezetének kialakulásáról, a csíki székelyek megtelepedéséről, a vármegyei magyarok és székelyek, ill. a magánbirtokok és a közösségi tulajdon viszonyáról eddig tudni véltünk. Legalábbis ez derült ki azon az előadáson, melyet dr. Botár István régész, a Csíki Székely Múzeum fiatal munkatársa tartott csütörtök este a Székely Nemzeti Múzeumban.
A kutató felhívta a hallgatóság figyelmét, hogy Székelyföldre vonatkozóan az Árpád-korból egyetlen írásos forrást sem ismerünk, így múltjának felderítésében jelenleg csak névelemzésre vagy a térségben eddig elvégzett néhány régészeti kutatás eredményeire támaszkodhatunk. A csíki székelyeket említő első oklevél a 14. században, pontosabban 1324-ben keletkezett, amelyben Károly király egy név szerint fel nem tüntetett, örökös nélkül elhunyt személy birtokát Apor fia Sándornak adományozza. Ez pedig az eddigi állításokkal szemben azt bizonyítja, hogy a Székelyföldön is létezett királyi jog és magánbirtok, ami tulajdonosának halálával nem a közösségre, hanem a királyra szállt, aki az Apor család egyik tagjának akarta továbbadományozni. Tény viszont, hogy ez a szándék a székelyek ellenkezésébe ütközött, ezért az érintett terület végül közösségi tulajdonná vált.
Éppen ezért Botár úgy véli, Székelyföldön ekkor kezdődött el egy olyan átalakulás, mely végül a területek és anyagi javak közösségi birtoklásához vezetett. Ennek következtében pedig egyes itt élő nemesi családok, köztük a háromszéki Mikók és Aporok is, csak úgy tudták a földjeiket megőrizni, hogy azok a Székelyföldbe ékelődött enklávékként továbbra is vármegyei területek maradtak. Ezért tartozott például Torja környékének egy része vagy Előpatak, Árapatak és Hidvég Felső-Fehér vármegyéhez.
Az 1332–1334-es pápai tizedjegyzékben fennmaradt csíki településnevek tanulmányozása alapján ugyanakkor Botár megállapítja: a -falva végződésű helységnevek előtagjai olyan Árpád-kori személynevek (lásd például Bánkfalva, Amadéfalva, Göröcsfalva, Csekefalva), melyek divatja a papi névadás kizárólagossága miatt a 13. század fordulóján lecseng. Ez viszont arra utal, hogy ezeket a településeket jóval korábban kellett így elnevezniük, mint ahogy eddig feltételeztük.
Annál is inkább, hogy az említett jegyzékben találjuk a Csicsó, Csomortán és Kotormány elnevezésű településeket is, melyek bizonyítottan Árpád-kori személynevek. Kimutatható továbbá, hogy a Somlyó, Tarkő és Rákospatak elnevezések is abból az időszakból származnak, ráadásul körülöttük 11–12. századi leleteket találtak, mint ahogy a csobotfalvi templom mellett feltárt gyereksírban is. Mindezeket figyelembe véve Botár szerint a magyar nyelvű lakosság Csíki-medencei jelenléte már a 11. századtól igazolható, a 12. században pedig megszilárdult a településhálózat is, amely azonban a székelyek 13–14. században történt beköltözésével jelentősen átalakult.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Történész a gyulafehérvári határozatról: kell rá hivatkozni!
Az 1918-as gyulafehérvári határozatot soha nem iktatták törvénybe, máig csak ígéret maradt. Ma az állam és kisebbség viszonyát már nem kiáltvány, hanem nemzetközi egyezmények és uniós ajánlások határozzák meg. Ennek ellenére, mint a román fél által önként tett ígéretre, továbbra is kell hivatkozni a gyulafehérvári kiáltványra – véli Novák Csaba Zoltán. A marosvásárhelyi történészt az 1918-as román nemzetgyűlés részleteiről és következményeiről kérdeztük.
román nemzeti ünnep, a nagy egyesülés századik évfordulójához közeledve egyre többször kerül szóba a gyulafehérvári határozat. Kik fogalmazták meg ezt a dokumentumot? Melyek voltak az érdekességei?
A gyulafehérvári határozat vagy kiáltvány megfogalmazását megelőzően a Román Nemzeti Tanács 1918. november 9-én Aradról már intézett egy ultimátumot a magyar kormányhoz, amiben kérték a közigazgatás átadását. A magyar kormány ezt elutasította, majd november 13–14-i aradi tárgyalások is kudarccal végződtek. Ezt követően fogalmazódott meg egy román nemzetgyűlés összehívásának gondolata a Wilson amerikai elnök által meghirdetett önrendelkezési elv alapján.
Mivel az akkori magyar kormány is ezt az álláspontot képviselte, nem ellenezte a gyűlés összehívását, sőt annak megszervezéséhez ingyenes MÁV járatokat biztosítottak. A dokumentum megfogalmazásában a Román Nemzeti Tanács tagjai és azon belül a magyar parlamentben is tevékenykedő Román Nemzeti Párt képviselői vettek részt, elsősorban Iuliu Maniu, Alexandru Vaida-Voevod, Vasile Goldis, illetve a két román püspök Iuliu Hossu és Miron Cristea.
Az egyesülésre vonatkozóan a román kormány is elküldött egy tervezetet, azonban a nagygyűlést megelőzően erről hosszas vita bontakozott ki, s végül is nem ezt fogadták el, hanem egy újat fogalmaztak meg. Így a Gyulafehérvári Kiáltvány szövege egy kompromisszum eredményekét született meg: az egyesülés kimondása mellett – a korábbiakkal ellentétben nem kötötték ki Románia demokratizálódását előfeltételként, illetve ennek bekövetkeztéig Erdély autonómiáját – de ajánlásként szerepelnek benne a demokratikus alapelvek például az általános választójog, a gyülekezési szabadság, az agrárreform stb. A határozat szövegét a december 1-jei nagygyűlésen Iuliu Hossu püspök olvasta fel, majd másnap a Vaida-Voevod vezette küldöttség Bukarestbe utazott és átadta azt Ferdinánd román királynak.
A kiáltvánnyal kapcsolatban fontos kiemelni, hogy a román király december 24-én csak az első pontját – vagyis Erdély egyesülését Romániával – iktatta a törvényben, a többi részét nem.
A mostani viszonyokat ismerve az 1918-as ígéretek egyenesen nagylelkűségnek tűnnek. Honnan eredt ez a „nagylelkűség”?
A gyulafehérvári határozat kapcsán fontos kiemelni a megszületés körülményeit. Románia győztesen, a Monarchia és benne Magyarország pedig vesztesen került ki az első világháborúból. Romániának az 1916-os szerződésben területi nyereséget ígértek, ha az Antant oldalán lép be a világháborúba. Az köztudott volt, hogy a vesztes államok sorsáról a béketárgyalásokon fognak dönteni, a terület nagysága, illetve hogy ezt végül is megkapja-e a román állam viszont nem volt világos. Az erdélyi románok képviselői tisztában voltak azzal, hogy ebben a bizonytalan helyzetben kisebbségbarát nyilatkozatokat kell tenni. Mivel ők maguk utasították vissza 1918 novemberében Aradon Jászi Oszkár kantonális elképzelését Erdély területének igazgatására vonatkozóan, ezért a román fél ígéretének ezt meg kellett haladnia, vagyis „nagyvonalúbbnak” kellett lennie. Mindezeket figyelembe véve kell értékelni a gyulafehérvári kiáltvány kisebbségekre vonatkozó tartalmát, bár az, hogy ez mennyire volt „nagyvonalú”, az relatív.
Miként reagáltak a nagygyűlésen történtekre az erdélyi magyarok, illetve a szászok?
A gyulafehérvári nagygyűlésen sem a magyar, sem a szász lakosság képviselői nem voltak jelen. Ez csak a román lakosság szándékának kinyilvánítása volt, így természetesnek vehető, hogy azon nem vett részt más nemzetrész képviselője. Az erdélyi szászok képviselői 1919. január 8-án a medgyesi gyűlésen elfogadták Erdély egyesülését Romániával, azonban a szász területek autonómiájához ragaszkodtak.
Ennek megértéséhez tudni kell, hogy 1918-ig a szászok képviselői – habár számszerűleg kisebbségben éltek Erdélyben – magukat nem tekintették kisebbségnek, hanem a német lakosság részének. Ugyanakkor a szász területek autonómiájának megvédése érdekében mindig is a kormányt támogató politikát folytattak, ami megmaradt 1918-at követően is. Vagyis a szászok ez által remélték autonómiájuk és pozíciójuk megőrzését.
Kevésbé ismert tény, hogy a gyulafehérvári nagygyűlésre és a román lakosság elszakadási törekvésére válaszként a Magyar- és Székely Nemzeti Tanács 1918. december 22-én Kolozsvárra hívott össze nagygyűlést, ahol ugyancsak több tízezer ember vett részt. A résztvevők itt is elfogadtak egy határozatot, amiben – a románokhoz hasonlóan – ugyancsak az önrendelkezésre hivatkozva Erdély autonómiája mellett foglaltak állást, amit természetesen Magyarországon belül képzeltek el. Vagyis 1918 végére mind a magyar, mind a román lakosság ugyanazon wilsoni elvekre hivatkozva kinyilvánította szándékát, ami természetesen egymásnak ellentmondott.
Az, hogy a kolozsvári nagygyűlés csak egy elfeledett esemény lett, míg a hozzá hasonló gyulafehérvárira, mint az egyesülés alapkövére hivatkoznak mutatja, hogy Erdély hovatartozását illetően nem a wilsoni elvek voltak a döntőek, hanem a világháborús vereség, illetve az ezt követőn trianoni békeszerződés.
Milyen volt a közhangulat, hogy érezték magukat 1918 előtt Erdélyben a románok? Milyen volt az etnikumok közötti viszony?
A román történészek előszeretettel hivatkoznak a Monarchiára, mint a „népek börtönére” azonban a kép nem ennyire negatív. A dualizmus időszaka a térség történelmében az egyik legdinamikusabb időszak, amikor hatalmas változások mentek végbe mind gazdasági, mint társadalmi értelemben. Ez, habár különböző mértékben, de érintette az egész térség lakosságát, beleértve mind a magyar, mind a román lakosságot. Az 1868-as nemzetiségi törvény elfogadásakor haladó szellemiségű és a maga módján egyedülálló jogszabály volt, ami sok tekintetben megfelelt a román lakosság akkori kívánalmainak. 1918-ra azonban a törvény sok tekintetben meghaladottnak számított, másrészt a törvény egyes részei soha nem mentek át a gyakorlatba.
A korabeli magyar politikai elit számára is világos volt Erdély korabeli etnikai összetétele – hogy ott a román lakosság van többségben – így a megoldást egyféle előremenekülésben látták: a polgári jogegyenlőség kimondásával, illetve a gazdasági fejlődés révén lehetőséget biztosítottak a kisebbségi lakosságnak is az érvényesülésre, cserébe lojalitást, illetve asszimilációt vártak el a kisebbségektől. Ugyanakkor az 1870-es évektől egy új generáció jelent meg a magyar politikai életben, akik egyre inkább az egységes állam kiépítésében látják a dualista állam fennmaradásának esélyeit, s mivel elégedetlenek voltak az elért asszimilációs sikerekkel különböző törvényekkel igyekezték azt gyorsítani. Ez óhatatlanul elégedetlenséget váltott ki a kisebbségi elitből, ami feszültségekhez vezetett, ami egyre jobban kiéleződött a 20. század elejére. Ez azonban messze volt a fentebb említett „népek börtönétől.”
Egy korábbi sajtónyilatkozatában úgy fogalmazott: „a nagy egyesülés 100 éves évfordulóján az akkori ígéretek betartását kérjük”. Közel 100 év után számon lehet-e még kérni ezeket az ígéreteket? Vagy közjogilag már elévültek?
A gyulafehérvári határozatot, mint említettem, soha nem iktatták törvénybe, így az csak egy ígéret maradt. Ettől eltekintve a két világháború közötti időszakban hivatkoztak erre is, mint jogforrásra, de ettől sokkal fontosabb volt a trianoni békeszerződéshez csatolt úgynevezett kisebbségi szerződés – amit a kényszernek engedve – de a román kormány is elfogadott és aláírt. Ez egyrészt lehetőséget biztosított, hogy sérelem esetén, a Nemzetek Szövetségéhez – az ENSZ elődje – panasszal forduljanak a kisebbségek, másrészt ígéretet tett a székely és szász lakosság vallási és tanügyi autonómiájára. A román kormány ezt sem tartotta be, azonban a két világháború között a magyar kisebbség végig erre hivatkozott, illetve ennek alapján dolgozták ki a különböző autonómia koncepciókat.
Azonban mind a trianoni békeszerződést, mind a kisebbségi szerződést felülírta az 1947-es párizsi békeszerződés, így jelenleg ez van érvényben. Így napjainkban az állam és kisebbség viszonyát nem a gyulafehérvári kiáltványban foglaltak, hanem a Románia által azóta aláírt különböző nemzetközi egyezmények, illetve európai uniós ajánlások határozzák meg. Mindezzel együtt, mint a román fél által önként tett ígéretre, továbbra is kell hivatkozni a gyulafehérvári határozatra. A régi rossz helyett egy új alaptörvény szükségeltetne, amely rögzítené, beváltaná az 1918-ban Gyulafehérváron a nemzeti kisebbségeknek tett ígéreteket.
Ez egy száz éves adósság, amelynek törlesztésére most alkalom nyílna. Az új alkotmánynak rögzítenie kellene például azt is, hogy a magyar hivatalos nyelv legyen ott, ahol a magyarok többségben élnek, és írja elő a magyar nyelvű ügyintézést is ott, ahol legalább 10 százalékos közösségünk részaránya, valamint az új alaptörvény államalkotó tényezőként ismerje el a romániai, erdélyi magyarságot.
Egy etnikumközi szerződés szükségességét emlegette, ez konkrétan mit jelent?
Az etnikumközi szerződés szükségességéről Kelemen Hunor szövetségi elnök már 2015-ben az államelnöki kampánya során beszélt. A 100. évforduló kapcsán fel kell tennünk a kérdést, hogy Románia közép és hosszú távra tervezett jövőképében számol-e a romániai magyarsággal vagy a szászok és a zsidók eltűnéséhez hasonló folyamatban gondolkodik. Amennyiben a válasz igen, közösen válaszokat kell találni arra, hogy mi a legmegfelelőbb intézményes berendezkedési rendszer erre.
A romániai magyarság 1918-tól kezdődően erre több megoldási lehetőséget, javaslatot is felkínált, amelyek többségét nem fogadták el. A probléma megoldásának egyik alappillérét jelentő kisebbségi statútum például csupán kétszer került részleges és rövid ideig tartó elfogadásra, mindkét esetben (a királyi diktatúra időszaka és 1945) olyan helyzetben, amikor az országra külpolitikai nyomás nehezült.
Véleményem szerint egy etnikumközi szerződés azért lenne fontos, mert rögzítené a többség és kisebbség közötti viszonyrendszert, az együttélés mindkét fél számára vonatkozó és mindkét fél által elfogadott feltételeit. Ennek a kisebbségek és a román állam között kellene létrejönnie, szem előtt tartva mindkét nép érdekeit, függetlenül a román politikai pártoktól. Ez a megállapodás szavatolná a kisebbségek jogait függetlenül attól, hogy pont milyen politikai színezetű kormány van hatalmon az országban.
L. L.
maszol.ro