Így épül az önálló magyar iskola Szamosújváron
A 2016-os tanévtől ez lesz a Mezőség zászlóvivő oktatási intézménye a Téka Alapítvány tervei szerint.
„A szemközti épület a polgármesteri hivatal tulajdonában van, hamarosan le fogják bontani” – hajol ki az épülő iskola második emeleti folyosójának egyik ablaküregén Balázs-Bécsi Attila. Kaviccsal felszórt, méretes telek tárul elénk, az egyetlen zöld folt egy diófacsemete, ami túlélte az építőtelepi létet: a Téka Alapítvány elnöke nem engedte kivágatni, így ez a fa lesz az első növény az iskolaudvaron. Önálló magyar iskola épül
Szamosújváron a 2016-os tanév kezdetén már fogadhatja a diákokat az önálló magyar iskola. A diákok – mind a mezőségi szórványból származó kollégisták, mind a helyi magyar gyerekek – most Szamosújvár több, vegyes nyelvű tanintézményében tanulnak, azonban mihelyt felépül az új iskola két épülete, a városból minden magyar osztály ide fog átkerülni. Balázs-Bécsi Attila előzetes számításai szerint 450 diák tanulhat majd az új iskolában.
„Ebbe az iskolába a Szamosújváron, három iskola öt épületében tanuló magyar diákok osztályait fogjuk összevonni, létszám tekintetében nincsenek gondjaink. A két épületben helyezzük el az előkészítő, elemis, 5-8-as és a líceumi osztályokat. Összesen 21 osztályterem van, ez azt jelenti, hogy az 5-12-es osztályoknál párhuzamos osztályok indulnak. Ezenkívül az épületben található adminisztratív termek lesznek kialakítva, ugyanakkor lesz aula, előadóterem, és, ha minden jó megy, akkor szeretnénk új felszereléssel is ellátni, hogy a Szamosújváron iskolába járó diákok a legkorszerűbb körülmények között tanulhassanak” - mondja.
Nem csupán iskolát, hanem egy jövendőbeli szellemi központot építenek
Az épülő tanintézmény a mezőségi szórvány szimbolikus intézménye lehet. Balázs-Bécsi Attilának mindenképpen ez a terve az új épülettel.
„Nemcsak azért fontos ez az iskola, hogy különváljunk és külön adminisztratív egységben foglalkozzunk a gyerekekkel. Azt szeretnénk, hogy ez az iskola egy mezőségi oktatási központ is legyen. Erdélyben nagyon sok régiónak megvan a zászlóvivő oktatási intézménye a Székelyföldtől a Bánságig, a Mezőségnek viszont nincs ilyen.
Nehéz feladat az iskolaépület felépítése, de még nehezebb lesz az, hogy olyan minőségi oktatást tudjunk biztosítani, ami idevonzza a jó tanárokat, megerősíti a helyi oktatást. Az a cél, hogy a ó Mezőségnek egy tényleges katalizátora legyen ez az intézmény, amely nemcsak egy iskola, hanem egy valóságos szellemi központ.
Két ország hozzájárulása egy iskoláért
Az új iskola picit távol esik a városközponttól, mert a belvárosban az iskola számára ekkora telket már nem talált az önkormányzat. A telket a polgármesteri hivatal ingyen bocsátotta az alapítvány rendelkezésére, az épület építési költségeit a magyar kormány fedezi: mintegy kétmillió euróból épül fel az ingatlan. A kész épület átkerül a városi önkormányzathoz, amelynek a továbbiakban meg kell oldania a fenntartását.
„Az iskola finanszírozása, fenntartása a román állam feladata lesz, tehát az alapítvány felépíti és átadja az épületet az önkormányzatnak. Magát az intézményalapítást is elkezdtük, és reméljük, hogy jövő tavaszig meg is kapjuk a minisztérium engedélyét arra, hogy ez az intézmény létrejöjjön” - mondja Balázs-Bécsi Attila.
A mezőségi szórvány és Szamosújvár adja a tanulókat
Szamosújvári kiszállásunkat a Téka Alapítvány székhelyén kezdtük. A rendezett udvart takaros épületegyüttes veszi körül. A hátsó épületben található a kollégium, amelyet 2006-ban adtak át, és több mint száz szórványvidéki kollégista lakhelye. Nekik a szamosújvári Téka Alapítvány nyújtja az egyetlen esélyt az anyanyelven történő tanuláshoz.
A Téka Alapítvány 2000-ben csatlakozott a mezőségi oktatási programhoz, amit Válaszúton a Kallós Alapítvány indított el. Szamosújváron ekkor már két éve a Református Egyház működtette a programot, ám az egyház 2004-ben kilépett belőle. Ekkor vált szükségessé, hogy a Téka Alapítvány építsen egy új kollégiumi épületet, hogy befogadhassa a korábban az egyháznál elszállásolt gyerekeket is.
„2006-ban, amikor átadtuk a kollégiumot, már akkor megfogalmaztuk: a Téka Alapítvány által működtetett oktatási programnak csak akkor lesz finalitása, ha a kollégium mellett egy önálló magyar iskola is létrejön. Itt a kollégiumban mi nemcsak szállást, ellátást biztosítunk, hanem megpróbáljuk nevelni is a gyerekeket. 2010-ben határozottabban kiállt a magyar kormány az elképzelésünk mellett, és le tudtuk tenni az alapkövet. Négy éven keresztül elég lassan folyt az építkezés, amit egy tavalyi kormánydöntés következtében sikerült felgyorsítani, és úgy néz ki, hogy 2016 őszén beköltözhetnek a diákok az új iskolába” - mondja el Balázs-Bécsi Attila.
Ide vonzanák és itt tartanák az oktatókat
Pillanatnyilag az oktatók a szamosújvári iskolák között ingáznak, hogy megtarthassák az óráikat, az új épülettel ez a rohangálás megszűnik. „Nagyon szeretnénk azt, hogy minél több helyi oktató kerüljön be a rendszerbe, mert ha többen vannak, több idejük lesz odafigyelni a gyerekekre, és a tanítás mellett a neveléssel is tudnak foglalkozni. Természetesen megpróbálunk olyan motiváló lehetőségeket is keresni, ami végső soron képes itt tartani a jó pedagógusokat” - magyarázza az alapítvány elnöke.
Szerinte ez az eljárás méltányos, hiszen ha egy városi szórványban tanuló diáknak ingyenes az oktatás, akkor egy falusi szórványból származó diáknak is megvan a joga ahhoz, hogy ingyen járjon iskolába. Az 5-8 osztályos diákok esetében van egy minimális hozzájárulás, az a szülők által kapott gyermekpénz értéke” - mondja Balázs-Bécsi Attila.
Tavaszra más csak a területrendezés marad
Az iskola udvarát nem egy steril betonozott helynek képzelik el. A kisiskolásoknak játszóteret építenek, pergolákat építenek, ahol a nagyobb diákok tanulhatnak. Egy fűszerkertet is terveznek, amelyet a tanulók közösen gondoznak.
Az új iskolába legalább 100, falusi szórványból származó gyerek jár majd
A Téka Alapítvány kollégiumában az idei tanévben 107 5-12-es diákról gondoskodnak. A 9-12 osztályban ingyenes a kollégium, eddig a családok jövedelmi helyzetének függvényében számították ki a hozzájárulást. Egy gyerekre fordított havi költség mintegy 700 lejre rúg, ez az összeg magába foglalja a szállás-, fűtési, étkezési költségeket, de benne van a délutáni oktatás és foglalkozások költsége is: a pedagógusok segítenek a lecke előkészítésében, foglalkoznak a gyerekekkel. „A legtöbb, amit ebből a 700 lejből kértünk, az 200 lej volt, de a középiskolások számára idén elértük, hogy alanyi jogon járjon nekik a kollégium. A költségeket magyar kormánytámogatásból fedezzük” - számol be Balázs-Bécsi Attila.
Szerinte ez az eljárás méltányos, hiszen ha egy városi szórványban tanuló diáknak ingyenes az oktatás, akkor egy falusi szórványból származó diáknak is megvan a joga ahhoz, hogy ingyen járjon iskolába. Az 5-8 osztályos diákok esetében van egy minimális hozzájárulás, az a szülők által kapott gyermekpénz értéke” - mondja Balázs-Bécsi Attila.
A kétemeletes, manzárdosított új iskolaépületek tavaszra elkészülnek, hamarosan nekilátnak a beltéri munkálatok elvégzésének. A belső terekben a vezetékek már a helyükön vannak, a gletteléssel is végeztek többnyire a munkások.
A Téka Alapítvány elnöke egy rakomány csempét szemlél, közben arról beszél, hogy a belső kialakításról, például a falak színéről a pedagógusokkal együtt döntenek, a falak dekorálásába pedig a diákokat is bevonják, hiszen az a cél, hogy azok, akik itt tanulnak vagy tanítanak, minél otthonosabban érezzék magukat, a magukénak érezzék a teret.
Kertész Melinda
Transindex.ro

Új kapitány régi csapattal
Stratégiai hibának tartja a szociáldemokraták Erdéllyel kapcsolatos eddigi politikáját Liviu Dragnea újonnan felkent SZDP-pártelnök, ugyanis szerinte a rossz üzenetek, illetve „etnikai vagy radikális pártokkal kötött elsietett szövetségek” miatt elveszítették az itteni választók támogatását. Kissé sejtelmesen fogalmaz, noha etnikai szövetségesként vélhetően az RMDSZ-re utal, hiszen korábban a szociáldemokraták vele egyezkedtek kormányzati céllal.
Érdekes fordulat ez egyébként, hiszen míg az erdélyi magyarok egy része már rég úgy vélekedik, hosszú távon nem járható a bratyipolitika útja a szociáldemokrata „partnerekkel”, immár a magát baloldalinak tartó párt csúcsvezetése is feledné a régebbi kényszerházasságot. Nyilvánvalóan nem lelkiismereti okokból, hanem mert ezáltal próbálja magához csábítani az erdélyi román választókat. Ami egyáltalán nem könnyű feladat, hiszen többségük a tavalyi elnökválasztáskor nem voksolt Pontára, a szavazati arányokat tükröző térképen élesen el is határolódott Erdély az ország többi részétől. Ezért Dragnea most sebtiben autópályát ígér az erdélyieknek. Ez írva s mondva egyaránt nevetséges, elég visszautalni a Nagyszeben és Szászváros közötti tizenkét kilométeres útszakasz tragikomikus helyzetére.
De mire számíthat az erdélyi, székelyföldi magyarság a kommunizmus bűneiért késve bocsánatot kérő, szociális téren és közalkalmazottak bérével zsonglőrözésre készülő politikustól, akit különben választási csalás és befolyással üzérkedés miatt alapfokon elítéltek, illetve az SZDP megújult vezetésétől? Jóra aligha, amennyiben már most hamut szórnak fejükre „etnikai” szövetségeseik miatt, arról nem is beszélve, hogy választásokkor a magyar kártyát még mindig nyerőnek vélik, s inkább újra előveszik, mintsem felvállaljanak közös erdélyi célokat. Tekintve a mostani, a székelyföldi magyarok megalázására építő bukaresti irányvonalat, aligha feltételezhető, hogy ezen Dragneáék változtatnának. Ez már csak azért sem valószínűsíthető, mert Dragnea korábbi régiósítási elképzeléseiben sem volt hajlandó tudomást venni Székelyföldről. De alighanem az erdélyi románok számára is illúzió marad a baloldal korszerűsödése, hiszen szerény kormányzati eredmények mellett bármikor szavazatokban mérhető haszonnal vethető be a marosfői, szélsőségesen nacionalista szavalókórus. Sokáig úgy tűnt, Pontáék után nem következhet rosszabb. Ám most, látva a tétova kezdőrúgást, félő, hogy a szociáldemokráciát mímelő csapat régi játékosai az új kapitánnyal is csak a harmadosztály szintjén gurigáznak majd. És ez mind az országra, mind az erdélyi, székelyföldi magyarokra nézvést igen siralmas lehetőség.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A DNA amerikai támogatása
Hans Klemm, az USA bukaresti nagykövete azt mondta, teljes mértékben támogatja a DNA-főügyész Laura Codruţa Kövesi munkáját, és minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy támogassa Romániát a korrupció elleni harcban.
„Teljességgel támogatom Kövesi asszony munkáját. Épp volt szerencsém találkozni is vele a múlt héten, és neki is elmondtam, amit minden román hivatalos személynek elmondok, akivel csak találkozom, hogy az Amerikai Egyesült Államok támogatja Románia korrupcióellenes harcát. Én nagykövetként minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsem Romániát ebben a törekvésében” – nyilatkozta a Digi 24 tévécsatornának Hans Klemm, az USA romániai nagykövete a Magna Carta aláírásának 800. évfordulója alkalmából szervezett ünnepségen.
Az USA-nagykövet nemrég felszólítást intézett a román vezetőkhöz, hogy „nyilvánosan és erélyesen” álljanak ki a korruptak ellen eljárást folytató ügyészek mellett, és támogassák a független igazságszolgáltatást.
(Mediafax)
Nyugati Jelen (Arad)

Szövetség alakult Székelyföld turizmusáért
Megalakult a székelyföldi turizmusért síkra szálló Pro Turismo Terrae Siculorum szövetség – tájékoztatta a Krónikát Dombora Lehel, a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület igazgatója.
Mint részletezte, a szövetség alapítói a székelyföldi idegenforgalomban érdekelt szervezetek: Gyergyószentmiklósért Turisztikai Egyesület, Nyárádmente Kistérségi Egyesület, Via Mariae Egyesület, Erdélyi Magyar Idegenvezetők Egyesülete, Székelyvarsági Turisztikai Egyesület, Sóvidék-Hegyalja Turisztikai Egyesület, Marosfőért Egyesület, Pro Szent Anna Egyesület, Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület, AQUASIC Közösségek Közti Társulás, Versenyképesség fejlesztési Központ Egyesület, Felcsík Kistérségi Egyesület, Gyimesvölgyi Vendéglátók Egyesülete, Szovátafürdő Turisztikai Egyesület.
A szövetség nem profitorientált, önként vállalt együttműködésen alapszik, feladata pedig a térség népszerűsítése, egységes megjelenítése, a társult szervezetek versenyképességének fejlesztése, érdekeik védelme, vázolta Dombora.
A jövő évre tervezett tevékenységek között szerepel a turisztikai irodák munkatársainak szakmai képzése, az irodák szakmai összehangolása, a székelyföldi turisztikai adatbank létrehozása, a már meglévő térségszintű vonzerőleltárak összesítése. Tervezik, hogy szakmai kapcsolatot építenek ki a hazai, Kárpát-medencei és nemzetközi turisztikai szervezetekkel, ügynökségekkel.
Részt vesznek ugyanakkor a Leader akciócsoportok stratégiáinak kidolgozásában, hogy ne maradjanak ki a turizmusfejlesztő intézkedések. A szövetség továbbá kidolgoz egy minden tag által felvállalt arculati kézikönyvet. A tevékenységeiket pályázati forrásokból fedezik.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Őrtüzek gyúlnak a Patriumban is
Székelyföld határainak kivilágításával egy időben Patriumban közel harminc helyszínen gyúlnak ki az őrtüzek szombat este – közölte csütörtökön az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Bihar megyei szervezete, a Partiumi Autonómia Tanács (PAT) és a Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezete.
A három szervezet közös közleményben tudatta, hogy az EMNT múlt szombati küldöttgyűlése határozatának megfelelően azért gyújtanak lármafákat, hogy ezáltal fejezzék ki: támogatják a székelyföldi autonómiatörekvéseket.
„Meggyőződésünk, hogy Székelyföld és a Partium autonómiájának ügye, tágabb értelemben, történelmi régióink önrendelkezésének sikerre vitele, egyformán közös érdeke Erdély valamennyi lakójának. Történelmi régióink autonómiatörekvései nem hogy gyengítenék, de kölcsönösen erősítik egymást!" – áll a közleményben.
MTI
Erdély.ma

Milyen legyen az erdélyi autonomista mozgalom?
Ha egyesek homogén Erdélyt akarnak, ez jogukban áll, ahogyan nekem is jogomban áll egy olyan Erdélyt kívánni, amely interkulturális, sokvallású, toleráns és többnyelvű, és amelynek a lakói tudják magukról, kicsodák, honnan jönnek és mi a feladatuk az elkövetkezőkben.
A jövőjüket illető kérdésekben pedig ne mindenféle „politikuskodók” (románul: politruci – szerk. megj.) döntsenek, akik 1947-től errefelé egyebet sem csinálnak, mint magát a lényegiségét teszik tönkre ennek a népnek. Ezek a döntések tartozzanak a helyi és regionális közösségek hatáskörébe, mert végül is ők fizetik az adókat, amelyekből százmillió eurókat lopnak el olyanok, akik teli torokból ordibálják, hogy „büszkék vagyunk a románságunkra!”
Mit szólnátok hozzá, ha Erdély és Bánság lakóinak nagy része – egy 2015-ös, Vasile Dâncu cége által 14 erdélyi megyében végzett közvélemény-kutatás szerint a válaszadók mintegy 70 százaléka támogatja a pénzügyi és közigazgatási autonómiát – érdekelt lenne Erdély és Bánság pénzügyi és közigazgatási autonómiájában?
A bukaresti hatóságok azt hiszik (vagy legalábbis úgy tesznek, mintha azt hinnék), hogy Erdély és Bánság lakóinak mégoly szelíd autonómiakövetelése mögött is a magyar pártok obskúrus érdekei húzódnak meg, és úgy általában a magyaroké, a szászoké vagy sváboké. Azt sosem fogadnák el, hogy ez sok erdélyi és bánsági román kívánsága is lehet. Valószínűleg a többségüké, de mindenképpen elég sokan vannak...
Mi lenne, ha bebizonyítanánk számukra, hogy mi a valóság, és hogy a dolgok nem éppen úgy állnak, ahogyan a centralista politikusok állítják?!
Mi lenne, ha a tudomásukra hoznánk egyértelműen és hangosan, hogy vannak románok (egyre többen, és nem csak Erdélyben vagy Bánságban), akik autonómiát szeretnének, szemben a túlhajtott központosítással, amelyet a bukaresti politikusok és különböző régióbeli szolgáik gyakorolnak?
1. Nektek mi a véleményetek Erdély és Bánság esetleges pénzügyi és közigazgatási autonómiájáról? Hát Románia összes régiójának autonómiájáról?
2. Mit gondoltok, jótékony hatással lenne a helyi közösségeinkre és általában Romániára, ha létezne egy regionális párt is, amely az erdélyi és bánsági adófizetők érdekeit képviselné? Vagy az lenne a jobb, ha ez a párt Románia mindegyik régiójának pénzügyi és közigazgatási autonómiáját támogatná?
3. Milyen lehetne egy ilyen párt struktúrája anélkül, hogy a jelenlegi regionális és helyi politikuskodók befurakodnának?
4. Mit gondoltok, létre lehetne hozni egy szövetséget a magyarok, románok és németek autonomista pártjai és szervezetei között?
5. Vajon van köztünk elég bizalom ehhez?
Van elég bátorság bennünk?
TUDOR DUICĂ
(Forrás: a szerző Facebook-oldala/Főtér)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Négy éve működő telefonos szeretetszolgálat
Négy évvel ezelőtt indult, azóta folyamatosan, megszakítás nélkül működik a telefonos szeretetszolgálat Marosvásárhelyen – számolt be csütörtöki sajtótájékoztatóján Sajó Norbert, a szolgálat alapítója és vezetője.
A telefonos szeretetszolgálat az egyszerre jelen levő szükség és fölösleg találkozásának a nagy lehetősége – foglalta össze a lényeget Sajó Norbert (fotó), aki az újságíróknak elmondta, hogy az eltelt négy év alatt 357 család kért, illetve ajánlott fel segítséget. A kezdeményezéshez cégek is csatlakoztak, például a Bioeel jóvoltából az utóbbi hónapokban hatvan rászoruló családnak tudtak segíteni, 100 keringési zavarokkal küszködő rászoruló idősnek 120 napi kezelést biztosítanak. Széles körű az együttműködés az Eldi céggel is, amelynek szemmel látható eredményei azok a perselyek, amelyek ezekben a pékségekben megtalálhatók. Eddig háromszor ürítették a perselyeket, hogy a befolyt adományokat élelmiszervásárlásra fordítsák. Kiemelten jó az együttműködés az RMDSZ városi szervezetével, a Vintage Veloval, a RotarActtal, a Marosvásárhelyért Egyesülettel, a Műhely Egyesülettel.
Nyáron első alkalommal sikerült tábort szervezni a rászoruló gyerekeknek, akiket saját környezetükben is felkerestek a szeretetszolgálat önkéntesei, hogy csomagokat adjanak át nekik. A táborozást jövőben is megszervezik – hangsúlyozta Sajó Norbert. Az idén először, december 18-án Marosvásárhelyen is sor megszervezik az Adventi Szeretetvendégséget, amelyen rászorulókat és bőségben élőket egyaránt megvendégelnek.
A fő célkitűzés a szabad információ áramlása, az, hogy a Telefonos Szeretetszolgálat nyújtotta lehetőségek, az újdonságok, a folyamatban levő tevékenységek híre mindenkihez eljusson – hangsúlyozta a szeretetszolgálat vezetője. További tudnivalók a www.telsz.ro honlapon olvashatók, illetve csütörtökönként délután 3 és este 8 óra között hívható a 0265-555555-ös telefonszám.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Autonómiaharc és rezsicsökkentés
Kézdivásárhelyen tartotta hétvégén küldöttgyűlését az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT). A néppárt a jövő évi választásokra való felkészülésről tárgyalt, az EMNT az erdélyi autonómiaküzdelem lehetőségeit vette számba.
A rezsicsökkentés jelszavával vág neki az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a 2016-os önkormányzati választásoknak – derült ki Szilágyi Zsolt pártelnöknek a párt kézdivásárhelyi országos küldöttgyűlésén mondott beszédéből. Megemlítve, hogy a magyarországi rezsicsökkentési erőfeszítések után Bukarestben a korrupcióellenes ügyészség (DNA) vizsgálja a vízszolgáltató sorozatos díjemeléseit, kijelentette: „ha Magyarországon és Bukarestben lehet, miért ne lehetne Erdélyben is” rezsit csökkenteni.
Szilágyi Zsolt úgy vélte, pártjának kevés esélye van arra, hogy az áram- és gázszolgáltatók díjainak a csökkentését érje el, de a vízszolgáltatás és a szemételszállítás díjai sok helyen csökkenthetők lennének. Szerinte a téma kényes voltát jelzi, hogy a Bihar megyében megkeresett települési önkormányzatok többsége megtagadta a rezsidíjakkal kapcsolatos adatok kiszolgáltatását.
Szilágyi Zsolt szerint az EMNP a magyar képviselet megerősítését tűzi ki célul a jövő évi önkormányzati választásokra. Úgy vélte, ehhez versenyeznie kell a többi magyar párttal azokon a vidékeken, ahol tömbben él a magyarság, és együtt kell működnie velük azokon a településeken, ahol a verseny veszélyeztetné a magyar képviseletet – tájékoztat az MTI. Hozzátette, az év elején háromszor is találkozott és tárgyalt Biró Zsolttal, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnökével, hogy megpróbálják rendezni a két párt viszonyát. Az EMNP azt ajánlotta, hogy hozzanak létre választási koalíciót és közösen indítsanak jelölteket a 2016-os választásokon. Szerinte nem az EMNP-n múlt, hogy ez nem sikerült. „Minden valószínűséggel júdáspénz van a dologban” – utalt arra, hogy az RMDSZ köreiben felmerült egyes parlamenti képviselői helyek átengedése az MPP-nek. Azt is hozzátette, a saját pártjukból kiábránduló jóérzésű MPP-sek előtt az EMNP ajtaja nyitva áll.
Erős helyi szervezetek kellenek
Szilágyi Zsolt azt is elmondta, hogy a marosvásárhelyi összefogás ügyében telefonon beszélt Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel, és abban egyeztek meg, hogy személyesen találkoznak. Üdvözölte, hogy az RMDSZ-nek sikerült rendeznie viszonyát a magyar kormánnyal. Hozzátette, sokkal könnyebb lenne az együttműködés, ha a szövetség megszabadulna a korrupciós ügyekbe keveredett politikusaitól. Úgy vélte, Erdélyben az EMNP az egyetlen korrupciómentes, az autonómiát és a föderalizmust felvállaló párt.
Arra intette azonban a küldötteket, hogy nem oldja meg az erdélyi magyarság ügyeit pusztán az, hogy a korrupcióellenes ügyészség vádat emel az RMDSZ korrupt vezetői ellen. „Azért, mert a másik gyengül, mi még nem fogunk erősödni”– állapította meg. Hozzátette, a párt helyi szervezeteinek dolgozniuk kell, mert csakis a folyamatos munka által nyerhetik el a közösség bizalmát és szerepelhetnek sikeresen a választásokon.
Újraválasztották Tőkés Lászlót
Csaknem egyhangú szavazással újraválasztották a tanács elnöki tisztségébe Tőkés Lászlót az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) kézdivásárhelyi országos küldöttgyűlésén. Az elnök nem kapott ellenszavazatot a küldöttektől, két szavazat azonban érvénytelen volt. Az EMNT ügyvezető elnöki tisztségét továbbra is Sándor Krisztina látja el.
Tőkés László a küldöttgyűlés után az MTI-nek elmondta, a tanácskozáson számvetés történt az autonómiaharc állásáról, és arról, hogy az EMNT mely szervezetekre számíthat ebben a küzdelemben. A szövetségesek között az Erdélyi Magyar Néppártot (EMNP), a Székely Nemzeti Tanácsot (SZNT), a Partiumi Autonómiatanácsot (PAT) és a Magyar Ifjúsági Tanácsot (MIT) említette.
„Sajnálattal állapítottuk meg, hogy nemigen számíthatunk az RMDSZ-re, mert taktikai kérdésként kezeli az autonómiát. A Magyar Polgári Pártra (MPP) pedig azért nem számíthatunk, mert teljesen beolvadt az RMDSZ-be” – fogalmazott Tőkés László.
Az EMNT újraválasztott elnöke a tanácskozás eredményeként említette, hogy sikerült túllépni azokon az ellentéteken, amelyek az utóbbi időben az EMNT és az EMNP között alakultak ki. Ezek az ellentétek a tanácskozáson akkor mutatkoztak meg, amikor egyes EMNP-s tisztségviselőket EMNT-s tisztségekre is jelöltek.
„Most már helyes szerep- és munkamegosztással készülhetünk a jövő évi választásokra. Az ideális viszony olyan, mint a házasságban: két autonóm lény egységet alkot” – magyarázta Tőkés László. Elmondta, az EMNT küldöttgyűlése arról is határozott, hogy a tanács egy reprezentatív Kárpát-medencei és egy reprezentatív nemzetközi konferencia megszervezésével segíti az autonómiaküzdelmet.
Szolidaritás a magyar kormánnyal
A küldöttgyűlés zárónyilatkozatában az EMNT szolidaritását fejezte ki a magyar kormánnyal, amely – mint fogalmazott – „egész Európának példát mutat politikai józanságból, most, midőn a teljes keresztény európai kultúrát fenyegeti a migrációnak nevezett tervszerű invázió”. Leszögezte, hogy az EMNT továbbra is kiemelt nemzetstratégiai célnak tekinti a határok feletti nemzetegyesítést, és minden rendelkezésére álló eszközzel segíti a magyar kormány ez irányú törekvéseit.
„A közös magyar jövőt célul kitűző erők összefogása megkerülhetetlen nemzetpolitikai létparancs. Csak így remélhetünk élhető magyar jövőt Európában, a Kárpát-medencében és Erdélyben” – olvasható a küldöttgyűlés zárónyilatkozatában.
A küldöttgyűlésen megválasztották az EMNT alelnökeit is. A tisztségeket Borbély Zsolt Attila és Tiboldi László, valamint a székelyföldi régióért felelős Cseh Gábor, a közép-erdélyi régióért felelős Hupka Félix és a partiumi régióért felelős Kálmán Balázs tölti be. A Magyar Ifjúsági Tanácsot (MIT) Sorbán Attila Örs, a Partiumi Autonómiatanácsot (PAT) Szilágyi Ferenc képviseli az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökségében.
Szili Katalinnal tárgyalt Biró Zsolt
Az erdélyi magyar autonómiatörekvésekről, autonómiastatútumokról, az autonómiaküzdelem lépéseinek összehangolásáról, a román–magyar diplomáciai kapcsolatok alakulásáról, aktuálpolitikai kérdésekről, a jövő évi választási esztendő kihívásairól is szó esett Szili Katalin miniszterelnöki megbízott és Biró Zsolt MPP-elnök marosvásárhelyi megbeszélésén.
Az MPP sajtóirodája által kibocsátott közlemény szerint Szili Katalin miniszterelnöki megbízott ismertette elképzeléseit, terveit az erdélyi és különös tekintettel a székelyföldi autonómiakoncepciók összehangolásának lehetőségeiről. A felek egyetértettek abban, hogy az autonómia az ügyről szól és nem a pártokról, ezért addig kell vitázni, míg létrejön a megállapodás. „A konszenzuskereséshez szükség van a párbeszédre, ezt viszont nehéz tető alá hozni, ha vannak, akik sértődötten félreállnak, hiúsági kérdésként kezelik ezt” – vélekedett Biró Zsolt, aki pártja részéről ismételten felajánlotta a közvetítő szerepet ebben a kérdésben.
Szili Katalin méltányolta az MPP pozitív hozzáállását, konstruktív magatartását mind a nyári KMKF autonómia-munkacsoport ülésén, mind a közelmúltban Kolozsváron lezajlott egyeztetés alkalmával. „A Magyar Polgári Párt közvetítő és katalizátor ebben a témában” – fogalmazott a magyar miniszterelnöki megbízott a polgáriak közleménye szerint, és megismételte felkérését az MPP felé, hogy az autonómia-munkacsoportba delegált tagja, Kulcsár-Terza József révén lássa el az erdélyi szervezetek közötti közvetítő szerepet. „Cél egy cselekvési ütemterv kidolgozása, de legalább ugyanilyen fontos az, hogy tisztázzuk a fogalmi kérdéseket” – mondta Szili Katalin.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Másodkézből felszerelt román hadsereg
Az elmúlt negyedszázadban a honvédelmi tárca által elköltött 45 milliárd euró ellenére a román haditechnika 80 százaléka a rendszerváltás előtti időszakban készült. A büdzsé 80 százalékát fizetésekre fordítják, és a katonai költségvetésnek mindössze a 10 százaléka jut új fegyverek beszerzésére.
Az ukrajnai fejlemények óta Európa keleti része keményen fegyverkezik. Moszkva idén 50 százalékkal növelte a fegyverkezésre fordított összegeket, tavalyhoz képest Litvánia másfélszer, Lengyelország és Észtország 20, illetve 15 százalékkal, Ukrajna pedig 20 százalékkal. A román honvédelmi tárca teljes költségvetésének 79 százaléka az állomány javadalmazását teszi ki, és a teljes katonai költségvetés 10,7 százaléka fordítható a fegyverzet korszerűsítésére. Mindez az Európai Védelmi Ügynökség (European Defence Agency), valamint a Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRI) adataiból derül ki. A román honvédelmi kiadások nem felelnek meg a NATO-kritériumoknak, amely kimondja, hogy a honvédelemre fordított kiadások legalább 20 százalékából a fegyverzet korszerűsítését kell finanszírozni.
A román sajtó egyre többet foglalkozik azzal, hogy a tábornokok mire költik a honvédelmi büdzsé kevéske pénzét, mekkora a békeállomány, mennyire korszerű a fegyverzet, egyszóval háború esetén Románia képes lenne-e megvédeni önmagát. A válasz nem szívderítő: az utóbbi negyedszázadban Románia kormányai 45 milliárd eurót költöttek a honvédelmi tárca finanszírozására, ez azonban a román katonaság felszereltségén nem látszik meg.
Utolsók között a NATO-ban
A honvédelmi minisztérium költségvetésének egyötödét kellene évi rendszerességgel fegyverkezésre költeni, de ezt a küszöbértéket 1990 után egyetlen alkalommal sem teljesítette Románia. A honvédelmi tárca legtöbbet fizetésekre és rutinműveletekre költött. A SIPRI adatai szerint a katonai költségvetés soha nem haladta meg a bruttó nemzeti össztermék (GDP) 1,85 százalékát, holott a kötelező NATO-küszöb 2 százalék lenne. Beiktatása után Klaus Johannis román államfő kijelentette: „Ha mi nem vigyázunk a biztonságunkra, azt egyetlen szövetséges vagy partner sem tudja garantálni számunkra”. Johannis arra kérte az összes politikai pártot, hogy legalább tíz évig tartsák be a 2 százalékos küszöböt a honvédelem számára. Igaz, Románia nem kivétel: az idei SIPRI-jelentés szerint a 28 NATO-tagország közül csak öt ország tartja tiszteletben a mindenki számára kötelező finanszírozási kritériumokat.
A román honvédelmi költségvetés a NATO-tagországok között a legkisebbek közé tartozik. Ha a lakosság számarányához viszonyítjuk a katonaság évi büdzséjét, akkor a végeredmény riasztó: az utolsó előtti helyen állunk Európában, utánunk Bulgária zárja a sort. Egy 2013-as adat szerint az 1,85 milliárd eurós büdzsé 80 százaléka ment fizetésekre, és haditechnika vásárlására mindössze 200 milliót költöttek. A 2006–2013-as időszakra kivetítve a 14,13 milliárd euróból mindössze 1,7 milliárd euró szolgálta a haditechnika felújítását.
Harmincéves használt repülők
A honvédelmi beruházások legmediatizáltabb tétele az a 12 darab, másodkézből – vagy inkább harmadkézből – vásárolt F-16-os vadászrepülő, amelyet Portugáliából szerzett be a szaktárca 628 millió euró értékben. Tíz román pilóta és technikus tanulja az F-16-osok kezelését egy portugáliai katonai bázison: az árban az ő képzésük és a gépek felújítása is benne van. Hat gépet már korszerűsítettek: a szakértők szerint kategóriájának ez a legsikeresebb vadászgépe. A Harci Sólyom – a hivatalos neve F–16 Fighting Falcon, de a pilóták gyakran Vipernek nevezik – negyedik generációs, egy hajtóműves vadászbombázó repülőgép, amelyet a General Dynamics fejlesztett ki, és jelenleg a Lockheed Martin gyártja. Eredetileg könnyű nappali vadászgépnek tervezték, azonban a mikroelektronika fejlődése folyamatosan tette lehetővé egyre fejlettebb fegyverek és berendezések integrációját, így napjainkban szinte minden fegyverfajtát bevethet, napszaktól és időjárástól függetlenül. Kategóriájának legsikeresebb repülőgépe, a legyártott gépek darabszáma a jelenlegi megrendelésekkel együtt eléri a 4300 darabot.
A Románia által megvásárolt gépek az Atlantis programmal kerültek Portugáliába 1990-ben, de már akkor is használt állapotban.
Az F–16 többcélú vadászbombázó repülőgép. M61 Vulcan beépített gépágyúja mellett rakéták és bombák széles választékát hordozhatja. „A tervezés kezdetétől fogva az F–16-ost költséghatékony »igáslónak« szánták, amely sokféle célra használható, magas hadrafoghatósággal. Elődeinél sokkal egyszerűbb és olcsóbb, de fejlett aerodinamikai kialakítása és korszerűbb avionikája – többek között a világon először alkalmazott számítógépes vezérlőrendszer, a »fly by wire«, ami miatt az Electric Fighter becenevet is kapta – nagyobb teljesítményt eredményez” – írják róla a szakértők. Tény, hogy ez a több évtizedes, de időközben korszerűsített vadászgép ma a román haditechnika egyik legmodernebb és legköltségesebb darabja.
A békeállomány
A román honvédelmi miniszter október közepén jelentette be, hogy a hadsereg önkéntes tartalékosok jelentkezését várja. A 18 és 55 év közötti jelentkezőkre évi 15 napos kiképzés vár, négy évre kötnek szerződést, és erre az időszakra zsoldot kapnak, amelynek összege a beosztásukkal azonos besorolású hivatásos katonák zsoldjának a tíz százaléka. Mircea Duşa miniszter az után jelentette ezt be, hogy a szenátus elfogadta az önkéntes tartalékos rendszer bevezetéséről szóló törvényt, amelyet az államfőnek kell kihirdetnie. A jogszabály arról is rendelkezik, hogy a kiképzés alatt fizetik az önkéntesek társadalombiztosítását, valamint munkaadójuk kárpótlást kap az államtól a hiányzás okozta jövedelemkiesésért. Mircea Duşa szerint az alkotmány 2003-as módosításakor – amikor a kötelező katonai szolgálatot eltörölték – semmilyen törvényes keret nem maradt a tartalékállomány felfrissítésére. Romániában szerencsére sok fiatal tanul katonai középiskolákban vagy főiskolákon és egyetemeken. A katonaság évente 1500 fiatalt alkalmaz.
A román hadseregnek körülbelül 75 ezer aktív katonája, közel 80 ezer tartalékosa és további 15 ezer civil alkalmazottja van. 2010-es adatok szerint 117 798 férfi, és 111 607 nő érte el a katonaköteles kort (18 év). Mintegy öt és fél millió, 15–49 év közötti személyt tartottak nyilván hadra foghatónak. 1990-ben még 300 ezer aktív katonája volt az országnak, az állomány a NATO-csatlakozás után csökkent a mai szintre.
Rendszerváltás előtti haditechnika
Katonai források szerint a haditechnika 80 százalékát 1990 előtt gyártották, ami azt jelenti, hogy a varsói szerződés tagállamainak a szintjén vannak vagy inkább alatta. A haditengerészet két fregattját 2010-ben 500 millió euróért újították fel, az egyetlen román tengeralattjáró 20 éve nem járt víz alatt. A katonaság az országutakról rég eltűnt, a hetvenes és nyolcvanas évekből származó, román gyártmányú buszokkal és teherautókkal szállítja kiképzésre katonáit.
A helyzet pikantériája, hogy mindeközben Romániában egyre jobb üzlet a fegyverexport, de az adatok titkosítása miatt nem lehet tudni, hogy hova szállítják a megbízhatónak tartott román gyártmányú gépfegyvereket. A kilencvenes években Románia a világ első tíz fegyverexportőre között volt. Egy rövid idejű visszaesés után újból fellendült az iparág: 2000-től idén júliusig 1,2 milliárd euró értékben adott el Románia külföldre haditechnikát.
Willman Walte
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az erdélyi magyar politika júdáspénzei
Michael Ebner, dél-tiroli európai parlamenti képviselő a kétezres évek közepén az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) meghívásának eleget téve Erdélyben járt és több interjúban is elmondta: számára elképesztő, hogy egy autonómiát igénylő nemzeti közösség hivatalos képviselője – tételesen az RMDSZ – nem hajlandó azt felvetni belföldön és külföldön egyaránt. Hogy mennyire abszurd a helyzet, az is mutatja, hogy 1993 januárja óta az autonómia az RMDSZ-program elsőrendű célkitűzése. Találóan fogalmazott Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke az EMNT hétvégén lezajlott küldöttgyűlésén: „mi vagyunk az RMDSZ-program leghűségesebb képviselői”.
A valóságban az RMDSZ-en belüli ellenzék – az Erdélyi Magyar Kezdeményezés és a Reform Tömörülés – küzdött mindig az autonómiáért, és próbálta rákényszeríteni az RMDSZ vezetését arra, hogy saját programját képviselje. Miután az RMDSZ szatmárnémeti kongresszusa után ez a belső küzdelem értelmetlenné vált, ugyanezt a törekvést immár kívülről próbálták elérni. A közéleti abszurd folytatódik. A Magyar Polgári Párt – amely bevallottan az RMDSZ ellenében jött létre – korábbi elnöke azt hangsúlyozta, hogy a pártnak nem az autonómia az elsőrendű célja, hanem a választás szabadságának a megteremtése. Ugyanez a magát ellenzékinek tartó párt a 2012-es parlamenti és a 2014-es európai parlamenti választáson az RMDSZ mellett tette le a voksát. Azt már nem is említem, hogy a tavalyi elnökválasztáson sem támogatták az autonomista jelöltet, Szilágyi Zsoltot. Említsük meg azt is, hogy az MPP és az RMDSZ 2014 márciusában stratégiai megállapodást kötött, majd ennek jegyében hozta nyilvánosságra az úgynevezett „Székelyföld autonómia-statútumát”. Az EMNT hétvégén elfogadott zárónyilatkozata is rámutat, hogy az RMDSZ–MPP dokumentumnak nem a történelmi Székelyföld a tárgya, hanem az 1968-ban megrajzolt három székelyföldi megye. Most a két párt arról tárgyal, hogy hány MPP-s induljon az RMDSZ-listáin. Igen, nem tévedés: nem a közös, koalíciós listán – amihez eddig az MPP váltig ragaszkodott – hanem az RMDSZ-listán. Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy az MPP elhárította az Erdélyi Magyar Néppárt közeledését és ajánlatát arra, hogy a két szervezet együtt induljon a 2016-os választásokon, egy paritásos alapon létrehozott szövetség keretében.
Amikor Szilágyi Zsolt világosan rámutatott arra, hogy a júdáspénz az oka annak, hogy kútba esett a két, programjában autonomista párt szövetsége, Biró Zsolt útszéli stílusban támadt az EMNP elnökére, mondván, szégyellje magát. Biró szerint Szilágyi kiírta magát a jobboldali politikából. „Jobboldali politikából” – igen, ezt a kifejezést használja az a politikus, aki a hatalmi pozíciókért cserébe bármilyen színezetű koalícióban résztvevő RMDSZ-szel készül összebútorozni. Arról ne is beszéljünk, hogy ő maga iratkozott ki az erdélyi magyar autonómia-politikából azzal, hogy pártja ugyanolyan hitelesítő funkciót vállalt az RMDSZ mellett, mint amilyet az RMDSZ a román kormányok támogatásaként 1996-tól napjainkig.
A jobb sorsra érdemes Kulcsár Terza József is beszállt a polémiába, a júdáspénz kapcsán az EMNP által kapott anyaországi támogatásokat említve. Feltéve, hogy az EMNT mellett az EMNP is kapott támogatásokat a nemzeti kormánytól, lehet-e ezt egy napon emlegetni az RMDSZ elvtelen kiszolgálásával? Hasonló demagógiával próbálja visszalőni a júdáspénz vádját Biró Zsolt, aki azt rója fel Szilágyinak, hogy a bukaresti parlament padjait koptatta, s hogy Brüsszelből kap fizetést. Mintha nem az autonómiát képviselte volna ott, s nem lett volna egyike azon öt képviselőnek, akik benyújtották a román törvényhozásba a Székely Nemzeti Tanács autonómiastatútumát 2004 elején. Annak az SZNT-nek a törvénytervezetét, amelynek ülését Biró Zsolt nagy dérrel-dúrral hagyta ott, miután nem választották vissza tisztségébe az RMDSZ-szel való összeborulása miatt.
A „júdáspénz” lényege, hogy annak elfogadója ellenszolgáltatásképp elárulja az addig képviselt ügyet, szövetségeseit és elveit. Ezt pedig Biró Zsolt vezetésével a Magyar Polgári Párt jól követhetően megtette. Ezzel szemben az Erdélyi Magyar Néppárt és az annak létrehozását kezdeményező Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulása óta következetesen ugyanazokat a célokat hirdeti: belső önrendelkezést, regionalitást, szubszidiaritást és autonómiát, amihez a föderációnak is társulnia kell. Szilágyi Zsolt egyórás programadó és iránymutató beszédében megjósolta, hogy lesznek MPP-s politikusok, akik a párt irányváltását szégyellve távozni fognak és az EMNP-nél kopogtatnak, illetve lesznek olyanok is, akik az RMDSZ-re rálicitálva támadni fogják őt és pártját. Biró Zsolt és Kulcsár Terza József légből kapott vádjai hallatán megállapíthatjuk: a próféta beszélt belőlük.
De ez nem feltétlenül baj. Legalább nyilvánvalóvá válik, hogynem elég, ha az MPP az RMDSZ ernyője alatt igyekszik biztosítani a vezető oligarchiájának egzisztenciáját, még rá is támad azokra, akik hűek maradtak az önálló magyar érdekeken alapuló politikához és autonómiaprogramhoz. Az erdélyi politikai paletta rövid ideig volt csak háromosztatú – RMDSZ/MPP/EMNP –, tulajdonképpen az Erdélyi Magyar Néppárt megalakulásától a 2012-es parlamenti választásokig. Ekkor vette kezdetét az MPP–RMDSZ-közeledés, mely minden jel szerint a jövő évi választásokon teljesedik be az MPP-nek az RMDSZ-listákon való indulásával. Az Erdélyi Magyar Néppárt megmaradt az erdélyi magyar szabadságprogram, az autonómia egyetlen következetes és hiteles képviselőjének. Ha úgy tetszik, az utolsó harcképes kuruc egységnek.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Turizmussal a szórványért Bethlen Gábor útján
A dél-erdélyi szórvány megmaradása a cél
Az alvinci református templom, amely szinte összeomlott, juhakol is volt benne, de magyar állami támogatással felújították; a mellette levő Kemény-kúria, amelyet román vállalkozó hozott helyre; s a romos Martinuzzi-kastély közös megjelenítése lenne az egyik látványossága Bethlen Gábor útjának.
A dél-erdélyi, a szórvány megmaradását segítő turista útvonal az erdélyi fejedelem szülőhelyéről, Marosilyéről indulna, s Nagyenyedig tartana. Célja a tervezett Bethlen Gábor útja mentén élő szórvány közösségek megtartása. Gudor Botond gyulafehérvári történész, református lelkész, esperes, a Fehér megyei szórvány kutatója elmondta:
”Van egy olyan terv, amely a Bethlen Gábor életútvonala mentén azokat a településeket kötné össze – műemlékek, a civil élet, az egyházi közösségek kulturális turizmusa, az oktatási intézmények mentén – amely erőt, lehetőséget és perspektívát adna egy olyan összefüggő szórvány koncepciónak, amely összehangolná a szórvány munkát, fejlesztené és megtartaná a közösségeket.”
Kiállításon mutatják be az elképzelést
A Bethlen Gábor útja a Székelyföldre tartó turistákat csábítaná Dél-Erdélybe, ha majd meglesz az autópálya is. A koncepciót még idén kidolgozzák, jövőre pedig egy kiállítás keretében bemutatják Alvincen, a felújított református templomban, amelyet Szent Katalin református templomként is szoktak emlegetni, mivel a reformáció előtt Szent Katalin volt a védőszentje. Gudor Botond szerint:
“Ezerkilencszázötvenötben a templom a Maros áldozata lett. Otthagyták bedőlt tetőszerkezettel, kitört ablakokkal, kifosztva, juhakolként használták. Ez a templom most istentiszteleti célokat szolgál. Rövidesen kiállítóterem is lesz a hajója. A Kemény-kúria is felépült, egy román befektető megvásárolta a telket és fejlesztette. Reményeink szerint a római katolikus érsekség is a Martinuzi-Bethlen kastélyt rendbe rakja, és sikerül összecsiszolni a három elképzelést.”
A Martinuzzi-kastély
A leghíresebb építtetőjéről elnevezett Martinuzzi-kastély romjai a Maros hídja mellett, alacsony dombon láthatók. Fráter György 1546-ban kezdte el a 14. századi domonkos kolostor reneszánsz várkastéllyá való átépítését. A szerzetesek már 1530 körül elhagyták, ezután az uradalom egymást követő birtokosai, Kosári (Kocsárdi) Miklós, Majláth István és Radu Paisie havasalföldi uralkodó kastélyukként használták. Az építkezés befejezésében Martinuzzit 1551-es halála megakadályozta. 1553 nyarán a Georg Keisder királybíró vezette szászsebesi szászok erőszakkal elfoglalták. A kastély későbbi birtokosai sorában szerepelt Nádasdy Tamás, Báthory András, Majláth Margit, Báthory Kristóf, Jósika István, Barcsay András és a Török család. 1573-ban Bekes Gáspár embereitől Báthory István fegyverrel foglalta el. 1597-ben itt ölték meg Zsarnok Áron moldvai vajdát. A déli szárny, amelyet az 1930-as években lebontottak, Bethlen Gábor fejedelemsége idején készült el, Giacomo Resti tervei alapján, Károlyi Zsuzsanna fejedelemasszony számára. A hatszögletű, mocsárral körülvett erődöt (a helyiek később „sziget”-nek nevezték) 1658-ban a tatárok gyújtották fel. 1696-ban romos állapotban volt. 1708-ban Károlyi Sándor kurucai foglalták el, akiktől a császáriak 1709 őszén vették vissza. Sorger Gergely erdélyi püspök 1733 körül felújította, ekkor készült a ma is látható barokk főkapu. Az erdélyi püspökök kedvelt tartózkodási helye volt. 1792-ben leégett, déli szárnya lakhatatlanná vált. Az északi szárnyban született és ott élt kilenc éves koráig Kemény Zsigmond. 1848-ban több hétig az alvinci és borbereki nemesség menhelyéül szolgált. Egy részét 1900 körül csendőrlaktanya céljára állították helyre. A kastély előtti téren tartották akkoriban az éves állatvásárokat. A megmaradt épületeket a szocializmus idején a kollektív gazdaság használta
kolozsvariradio.ro

Célpontnak képzeli magát egy mellőzött vidéki napilap
A Nagyváradon pár száz példányban megjelenő Reggeli Újság szerdán terjedelmes vezércikkben intézett újabb durva támadást Tőkés László EP-képviselő és annak sajtóirodája ellen úgy, hogy a szitkokból kijutott az Itthon.mának is.
Hírportálunk azért került a lap főszerkesztőjének – aki egyébként évek óta az RMDSZ egyik vidéki aktivistája – tollára, mert az elmúlt napokban két anyagunkban is szóba került a Reggeli Újság, amelyet minden jel szerint propagandisztikus célokra és a magyar nemzeti-polgári oldal lejáratására használ egy bizonyos érdekcsoport.
A sajtóvétségeken és manipulációkon rajtakapott sajtóorgánum ezt követően „szocialista elánnal” esett neki az Itthon.mának, bár az nagyon látszik, hogy portálunk a váradi lap számára csupán „járulékos áldozat”. A Reggeli Újság és a mögötte álló érdekcsoport „nagyobb vadra” vadászik egy ideje, ez pedig Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, az Erdélyi Magyar Néppárt védnöke.
A lapban megjelent sorozatos csúsztatások, célozgatások, „szerkesztői tévedések”, valamint a két fentebb említett cikkben leírt esetek nyomán az EP-képviselő sajtóirodája egy rövid sajtóközleményben jelentette be a hét elején, hogy „nem létezőnek” tekinti a továbbiakban ezt a kiadványt: „A román tulajdonban lévő, Nagyváradon megjelenő, Reggeli Újság címet viselő napilapban olyan cikkek jelentek meg az elmúlt időszakban, amelyek Tőkés László európai parlamenti képviselőt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét, a Partiumi Keresztény Egyetem Alapítók Tanácsának elnökét, valamint munkatársait rossz színben igyekeztek feltüntetni. De az is megtörtént, hogy Tőkés László által aláírt dokumentumot meghamisítva tettek közzé, sajtóirodánk pedig hiába kért érdemi helyreigazítást és bocsánatkérést. Az egykor szebb napokat megért, ma egy ifjú RMDSZ-aktivista által szerkesztett, politikai eszközzé silányított kiadvány a továbbiakban nem számíthat az együttműködésünkre, mindaddig, amíg a kiadó és a szerkesztőség nem képes az EP-képviselőhöz, munkatársaihoz és sajtóirodánkhoz való tisztességes viszonyulásra.”
A nyúlfarknyi közleményt a lap „természetesen” nem jelentette meg, szerdán viszont egy Célponttá váltunk című terjedelmes, alpári hangvételű kirohanásban a főszerkesztő tücsköt-bogarat ráhordott mindenkire, aki eszébe jutott. A sima rágalmaktól a hajmeresztő állításokon át a mellébeszélésig minden fellelhető az idézésre sem érdemes írásban, a csapongás pedig arról árulkodik, hogy a lap vezető munkatársa egyszerűen nincs tisztában sem a sajtószakma, sem a műfajismeret alapkövetelményeivel, de még az erdélyi közéleti-politikai berendezkedéssel sem. Ezen túlmenően mindenáron a személyeskedések szintjére próbálja lerántani elvi síkról a sajtóetikai, kommunikációtechnikai kérdéseket, nem tudván elfogadni – megbízóihoz hasonlóan –, hogy másfajta nyilvánosság is létezik azon kívül, amit pártpropagandának és balliberális agymosásnak nevez a közbeszéd. A „célponttá való válás” is merő marketingfogás, amivel a főszerkesztő kis példányszámú, szűk körben olvasott lapjának fontosságát próbálja kidomborítani.
A cikk egyik fordulata viszont már-már diabolikus: szerzője azt sugallja, hogy „az egyébként tisztelt” Tőkés László talán nem is tud saját sajtóirodájának tevékenységéről. Az „ide nyalunk, oda köpünk” magatartás a közismert „oszd meg, és uralkodj!” módszer balkáni változata, ezúttal az EP-képviselő és munkatársai között próbál így éket verni a megbotránkoztatóan harsány és arrogáns iromány. Szerzője amúgy azzal fejezte ki határtalan tiszteletét nemrég a politikus iránt, hogy egyik nyilatkozatát meghamisított címmel és kiemelésekkel tette közzé lapjában.
Felhívtuk a képviselői sajtóiroda – amelynek több munkatársa van – vezetőjét, Dénes Lászlót, hogy reagáljon a Reggeli Újságban megjelentekre, de ő csak annyit mondott: a sok hazugság közül egyetlen egynek a cáfolatát tartja fontosnak, annak, amelyik őt politikusként próbálja feltüntetni. Van politikai meggyőződése és preferenciája, de soha egyetlen pártnak sem volt tisztségviselője, de még sima tagja sem. A kilencvenes évek elején az ifjúság képviselőjeként vállalt ugyan néhány évig társadalmi munkát, akkor, amikor az RMDSZ a romániai magyarság érdekvédelmi és közképviseleti szervezete és kezdetleges önkormányzati struktúrája volt, de az erdélyi közélet elpártosodása után már csak a sajtó és az irodalom foglalkoztatta. Ezen túl még annyit volt hajlandó mondani, hogy elszomorodik, amikor az egykor általa alapított lapnak és jelenlegi főszerkesztőjének a nevét meghallja. Az idézett sajtóközleményben benne van a sajtóiroda álláspontja és döntése, ő maga is ehhez tartja magát. Mert az nyilvánvaló, hogy ezekkel a politikai hátterű manipulációkkal valakik a Reggeli Újságban is „Tőkés Lászlót üttetnék, ha tudnák és mernék, de direktben nem merik, mert akkor azt a pár tucat idős előfizetőt is elveszítenék, aki még járatja ezt a lapot, amiben az én időmben még volt mit olvasni…”
Magánemberként Dénes a legnépszerűbb közösségi portálon fejtette ki véleményét erről: „… egyértelmű, hogy ezek az alantas támadások nem is ellenem irányulnak, hanem az ellen, aki ma a közvetlen munkaadóm. A karaktergyilkosságokat a megrendelők karakter-bérgyilkosokra bízzák, akik potom pénzért, apró előnyökért, csöppnyi előmenetelért mindenre képesek, de csak erőlködés, nyögés és önbepiszkítás lesz a vége, mert a kiszemelt áldozatokat vagy felvértezte már a történelem, vagy a tisztességgel végzett munka és szolgálat tudata teszi védetteké. Ami meg az eredeti kérdést illeti, ti. hogy mit szándékozom tenni bárki semmirekellő nyüsletése ellen, a válaszom: aquila non captat muscas.”
Szabó Nimród
itthon.ma/erdelyorszag

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban
Néhány órával a magyar forradalom kitörése után Erdélyben megalakultak az első rendszerellenes szervezetek. A magyar nemzet soha nem tapasztalt egységbe kovácsolódott. Az új ember formálásáról szóló teóriák a magyar forradalom hatására percek alatt összeomlottak. Ki kell mondanunk végre: 1956-ban a legyőzhetetlennek hitt szovjet birodalom nemcsak a magyar forradalomtól kapott halálos sebet, az erdélyi, székelyföldi, bánsági, partiumi, szilágysági, máramarosi magyar szervezkedésektől, szervezkedési kísérletektől is végzetesnek bizonyuló tőrdöfést kapott!
1956. október 24-én a nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Gimnázium (Líceum – ahogyan hivatalosan nevezték) X. B osztályában történelemóra volt. Az osztály – az egyetemi hallgatók százezres nagyságrendű budapesti tüntetésének, felvonulásának, a Debrecenben, Budapesten a rádiónál lezajlott fegyveres összetűzések ismeretében – felfokozott izgalomban, némán, csöndben és felállva üdvözölte a tanterembe belépő tanárt, András Gusztávot. „Ma nem ebből a könyvből tanulunk – tette le a Románia történelme tankönyvet a tanár úr –, ma a szomszédban testvéreink vérrel írják a történelmet, rájuk emlékezünk!” – jegyezte meg ugyancsak felfokozott hangulatban a história bűvkörében élő tanár. 1956. október 24-e és november 4-e között Erdély, Székelyföld, a Partium, a Bánság, a történelmi Máramaros nagy múltú vagy éppen frissen alakult magyar gimnáziumaiban hasonló egyperces néma felállásokra, az elesettekre való megemlékezésre került sor.
A nagyváradi diákmegmozdulás
A magyar forradalom hatására 1956 őszén alakult meg Nagyváradon az országos hírnevű Klasszikus Magyar Líceum diákjaiból, szakiskolásokból a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete azzal a céllal: „ha Nagyváradon is hasonló forradalom lesz, mint Budapesten, akkor készen álljanak, segítsék a forradalmat, a forradalmárokat”. Mindössze két felnőtt vett részt a szervezetben, a Klasszikus Magyar Vegyes Líceum két nagyszerű, országos hírnevű magyartanára, a huszonöt év börtönbüntetésre ítélt Kun József, illetve a húsz év börtönbüntetésre ítélt, jogászból lett magyar–francia szakos tanár, dr. András Ágoston – Öcsi bácsi –, nem voltak tagok, a diákjaik magyar szellemben való neveléséért ítélték el őket! A szervezet létrehozásának másik célja: minden eszközzel megakadályozni, hogy a nagyváradi vasútállomáson keresztül magyar forradalmárokat, foglyokat szállítsanak a Szovjetunióba. (A híresztelés nem volt alaptalan: visszaemlékezések igazolják, hogy a Szovjetunióba deportált foglyok a marhavagonok résein papírdarabkákra írt segélykérő üzeneteket küldtek a partiumiaknak, hogy azokat továbbítsák Magyarországra!)
A román kommunista hatalom igazi célja a koncepciós per megrendezésével csak a több tízezer oldalnyi perirat, megfigyelési és követési dossziék áttanulmányozása után deríthető ki: a Bolyai Tudományegyetem ellen indított perhez hasonlóan a romániai magyarság emblematikus intézményeinek ellehetetlenítése, fokozatos felszámolása, összevonása román középiskolákkal, tagozattá züllesztésük!
A nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Líceum – kiváló tanárai révén, akik a második világégés, szovjet hadifogság után is ugyanott folytatták a világmegváltást, ahol abbahagyták! – minden diszciplinában nagyon alapos felkészülést biztosított a diákoknak, jelentős részük egyetemeken folytatta a tanulmányait. Egyértelmű konkurenciát jelentett az akkori Románia legnevesebb gimnáziuma számára. Az 1956-os magyar forradalom, annak leverése, az erdélyi magyar szervezkedések, kísérletek kiváló ürügyet biztosítottak a nacionalista kurzusra áttért legfelsőbb román párt- és államvezetés számára az önálló magyar intézményhálózat felszámolására. A retorziót elindító, mindvégig irányító legfelsőbb párt- és államvezetés, a titkosszolgálatok vallatói sem gondolták, gondolhatták komolyan, hogy 1956 őszén, a magyar forradalom idején, a tizenegy-tizenkét tagot számláló, tizenhárom-tizennégy éves gyerekekből álló Szabadságra Vágyó Magyar Ifjak Szervezete igazi veszélyt jelent a szocialista Románia biztonságára!
Az eddigi kutatás alapján is egyértelműen kijelenthető: a négy elemit végzett, 1923. május 11-én Körösfőn született Török Gergely – alias „Laci bácsi” –, Domokos Miklós nagybátyja, élesdi lakos, aki általános honvédelmi (AVSAP) ismereteket oktatott, tehát kezdetleges fegyverek fölött is rendelkezett, a Securitate amolyan „trójai falova” volt. Török Gergely 1956. október 25-én – a „véres csütörtökön”, amikor máig tisztázatlan körülmények között Budapesten a Kossuth téren az ávósok és a szovjet hadsereg összehangolt sortüze során a békésen tüntető tömegbe lőttek, s mintegy ezer ártatlan magyar esett a megtorlás áldozatául – Élesdről Nagyváradra utazott, felkereste unokaöccsét, Domokos Miklóst, s a magyarországi forradalmi harcok ismertetése után kijelentette: a diákok se tétlenkedjenek, hozzanak létre szervezetet, készítsenek röpcédulákat, azokat terjesszék, követeljék tanáraiktól az orosz nyelv kötelező tanításának megszüntetését. Török Gergely azt ígérte a gimnazistáknak: dinamitot és gyújtózsinórt szerez, hogy felrobbantsák azokat a vasúti hidakat, amelyeken keresztül a Szovjetunióba hurcolják az elfogott magyar forradalmárokat. Fegyverek beszerzését is meglebegtette. Domokos Miklós ekkor jelentette ki: „Magyarországon forradalom van, és mi itt állunk, és nem csinálunk semmit!” Rocska Gyula, a későbbi elsőrendű vádlott – akinek többkötetes hálózati dossziéja, az állambiztonsági szervekkel való együttműködést bizonyító hiteles dokumentumai vannak a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában – 1956. november 11-én kijelentette: Élesden ismeri Sipko Istvánt, akinek az édesapja a kavicsbányánál dolgozik, látott nála három méter gyújtózsinórt és öt darab dinamitot, amelyeket orvhalászat céljából lopott el, azokat elkéri, hogy felrobbantsák a vasúti hidakat, amelyeken elfogott magyar forradalmárokat hurcolnak a Szovjetunióba.
Az SZVISZ – ahogyan a partiumi és erdélyi magyarság kollektív emlékezetében a szervezet neve rögződött – konkrét tettei: a bevezetőben említett történelemóra után, 1956. október 24-én Rocska Gyula, Takács Ferenc és a kollégiumban lakó diákok az Eminescu utca 11. szám alatt lévő bentlakásban meghallgatták a budapesti Szabad Magyar Rádió adását. Amikor a bemondó azt közölte, a forradalmárok elfoglalták a rádiót, a Duna-parton is harcok dúlnak, a nevelő kivitte a készüléket a hálóból, és többé nem adta vissza. 1956. október 25-én délután öt órakor a 4. számúnak átkeresztelt Klasszikus Magyar Vegyes Gimnázium diákjai Nagyváradon a Párizs-patakot elvezető föld alatti csatornában találkoztak: Domokos Miklós, Takács Ferenc IX., Balogh Lajos, Karcis Lajos és Jancsó Csaba VIII. osztályos tanulók. Domokos Miklós bejelentette: létrehozzák a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét, amelynek célja a magyarországihoz hasonló forradalom kirobbantása. 1956. október 25-én este csatlakozott a szervezethez Rocska Gyula, Létay Zoltán, Krepelka Barna, Fekete Imre, néhány nappal később Nagy Csaba VIII. osztályos tanuló. 1956. október 28-án, vasárnap újabb diákok csatlakoztak a szervezkedéshez: Sass Béla – az 1958. december 2-án Szamosújváron kivégzett Sass Kálmán érmihályfalvi lelkész IX. osztályos fia –, Sótanyi József, Sárközy Endre – dr. Sárközy Endre tasnádszántói református lelkész fia –, Udvari András. Takács Ferenc László javaslatára a frissen alakult szervezet vezetője a jelenleg Sztánán nyugdíjas közgazdászként élő Domokos Miklós lett. (Takács Ferenc László tanár a magyar–román kapcsolatok szakértője, az 1990 utáni Határon Túli Magyarok Hivatalának kiváló munkatársa, számos irodalmi kötet recenzense, a Vasgárda történetét, ma is töretlenül ható szellemiségét bemutató, az Erdélyi Szövetség kiadásában 2011-ben megjelent nélkülözhetetlen kézikönyv, A Mihály Arkangyal Légió szerzője. Ő fordította magyar nyelvre Matatias Carp Bukarestben kiadott, a Securitate által a világ összes nagy könyvtárából kilopott, Romániában megsemmisített Fekete könyvét, a romániai zsidók 1940–1944 közötti szenvedései című négykötetes, a romániai politikai és közéletben nagy vihart kavart művét.)
Sárközy Endre, a tíz év börtönbüntetésre ítélt műegyetemi hallgató, a jelenleg Budapesten élő, nyugdíjas számítástechnikai szakember, tanár az SZVISZ egyik fontos akciójára így emlékezett: „1956 november elején éjszaka kiszöktünk a kollégiumból Domokos Miklós felhívására, és felírtuk az egyik kis utcában, a Hegel utcában a falra: Le a párttal! (Csak egy párt létezett: a Román Munkáspárt). Másnap reggel már le volt meszelve. A felirat fényképét viszontláttam 1960 őszén, a letartóztatásom (1960. november 8., este tíz órát követően) után.”
A magyar forradalom és nemzeti szabadságharc 1956. november 4-i leverése után a nagyváradi diákok tovább reménykedtek. Mindezt éltette a Márciusban Újrakezdjük – MÚK – jelszó. 1957 nyarán kilépett a szervezetből az egyik alapító tag, Sótanyi József, de az SZVISZ tovább folytatta tevékenységét. 1957 végén Sárközy Endrét megválasztották pénztárosnak a kollégium udvarán. Jelen volt Domokos Miklós, Bartos János, Rocska Gyula, Szilágyi József, Udvari András. Összesen tizenhárom lej tagdíjat fizettek be a jelenlévők. Egyes visszaemlékezések szerint 1957 decemberében, mások szerint 1958 elején Domokos Miklós feloszlatta az SZVISZ-t, mert valaki figyelmeztette: a Securitate biztosan tud a szervezetről. 1958 szeptemberében azonban újra elkezdte a szervezkedést, és 1960 októberéig, a letartóztatási hullám kezdetéig folytatta. Corpus delictiként a nagyváradi Újlaki István Csaba 1956 és a sepsiszentgyörgyi Váncsa Árpád MÚK (Márciusban Újrakezdjük) című versét mellékelték. Váncsa Árpádot a 451. számú, 1961. december 15-én kihirdetett ítélet az SZVISZ ideológusának nevezi, aki verseivel uszított a lázadásra. Újlaki Csaba István – akinek jelenleg is meghatározó szerepe van a magyar cserkészmozgalomban – 1956. november 8-án rögzítette papírra az 1956 című versét, amelyért kilenc év börtönbüntetésre ítélték:
(…) „Sztálin nagy ércszobrát ledöntötték végre, Meghalt rég a vezér, pusztuljon a képe! Oroszt magyar diák ne tanuljon többé, Cirill betűs könyvem, légy te is a földé! Petőfi szobráról diákok szavalnak, Forradalmi verseit a rég elhunyt nagynak. Valóra váljon hát minden remény, álom, Forradalom, tőled a győzelmet várom.” Váncsa Árpád 1957 márciusában írta meg MÚK című versét, amelyért hat év börtönbüntetésre ítélték: „Hát nem kezdték, nem kezdhették újra, sem márciusban, sem azután! Tombol a bárgyú bosszú s a félelem. Az remeg az áradó Dunán. Tavaszköszöntő hurrá-énekek recsegnek föntről nagy hangosan. Ordítják a plakátok álnokul: Örüljünk, hogy újra béke van. Mert béke, az van most Budapesten. S hogy legyen, fegyőr s puskatus ügyel. A Duna-parton tankok vonulnak, Hangjukra romos ház omlik. Mégis tavasz van, s tavaszok jönnek, Nem fogy el soha tiszta nedvük. Borzongva, félve, de friss erővel Egy márciusban újrakezdjük.” A mintegy ötszáz letartóztatott közül ötvenkilenc személyt ítéltek el összesen 540 évre.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Madrid, EPP-kongresszus
Az Európai Unió értékeinek védelmezése
Az RMDSZ a magyar közösség szempontjából is fontosnak tekinti a Madridban elfogadott célkitűzéseket.
"A Kárpát-medencei magyar közösség és Románia szempontjából is kiemelten fontosnak tekintjük az Európai Unió nyugat-balkáni bővítését, hiszen mindamellett, hogy hozzájárulna a régió stabilitásának megőrzéséhez és a hatékony együttműködéshez, a vajdasági magyar közösség is nyertese lesz ennek a folyamatnak" – jelentette ki Kelemen Hunor szövetségi elnök, az RMDSZ küldöttségének vezetője arról a kongresszusi dokumentumról, amelyet Uniónk védelme és értékeink népszerűsítése címmel az Európai Néppárt (EPP) madridi kongresszusán fogadtak el október 21-én, szerdán. Az RMDSZ delegációjának tagjai: Kovács Péter ügyvezető elnök, Winkler Gyula és Sógor Csaba EP-képviselők, Korodi Attila parlamenti képviselő, Kelemen Kálmán, a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke, valamint Vincze Lóránt, az RMDSZ külügyi titkára is. Madridban az Európai Néppárt elnököt és alelnököket választott, különböző témájú szakpolitikai és sürgősségi határozatokat fogadott el. A küldöttek a spanyol néppárt javaslatára sürgősségi határozatot fogadtak el az államok területi egységének támogatásáról. Ebbe a dokumentumba az RMDSZ támogatásával bekerült a tagállamokon belüli autonómiatörekvések jogossága, az európai szinten működő autonómiaformák elismerése.
Az Uniónk védelme és értékeink népszerűsítése című európai néppárti dokumentum elsősorban az Európai Unió keleti és déli szomszédos államai révén felmerülő kihívásokra ad választ. Az EPP szerint az olyan értékek, mint a liberális demokrácia, a jogállamiság, a többpártrendszer, az erős civil szervezetek, a vallás-, vélemény- és gyülekezési szabadság, illetve a kereszténység minden korábbinál erősebben kérdőjeleződtek meg. Az Európai Néppárt meggyőződésében a jelenlegi kihívásokra hiteles választ a kereszténydemokrata értékek nyújthatnak.
A madridi kongresszus megerősítette a Nyugat-Balkán országainak csatlakozási perspektíváit, és arról is döntött, hogy támogatást nyújt az EU keleti határán túli országoknak, valamint új partnerséget ajánl Oroszországnak. Az Európai Néppárt fejlesztené a keleti partnerséget és a keleti szomszédsági politikát, ugyanakkor elutasítja az orosz agressziót, a vallási és etnikai közösségek üldözését, stratégiai partnerség kialakítására törekszik Törökországgal, a terrorizmus visszaszorítása érdekében megerősítené kapcsolatait Észak-Afrikával és a Közel-Kelettel. Az EPP ugyanakkor igyekszik válaszokat adni a 2015 utáni időszak globális kihívásaira, a fenntartható fejlődés kérdéseire, valamint arra, hogyan fűzhetők szorosabbra a transzatlanti kapcsolatok. A kongresszusi dokumentum ugyanakkor azt is megállapítja, hogy a tagállamoknak nagyobb hangsúlyt kell fektetniük az európai védelem és a biztonság szavatolására, illetve az összetett fenyegetések leküzdésére.
Az RMDSZ meglátásában jelentős jelzés az, hogy a dokumentum leszögezi: az esélyegyenlőség alapérték, a fejlődéshez való jog az egyén korától, nemétől, származásától, nemzetiségétől, vallásától, szociális státusától, faji hovatartozásától, szexuális irányultságától vagy egészségi állapotától független. A dokumentum ugyanakkor elutasítja az antiszemitizmust, az etnikai és vallási megkülönböztetést és a diszkrimináció egyéb fajtáit.
Az EPP kongresszusi iratában ugyanakkor arra biztatja az európai etnikai, vallási és kulturális közösségeket, hogy karolják fel az európai alapértékeket, vállaljanak felelősséget a béke és biztonság fenntartásában, utasítsák el a radikalizmus és az erőszak valamennyi formáját.
Népújság (Marosvásárhely)

Winkler Gyulát választották az SME Europe első alelnökének
Egyhangúlag szavaztak bizalmat szerdán Winkler Gyula EP- képviselőnek az Európai Néppárt madridi kongresszusának margóján megszervezett közgyűlésen az SME Europe első alelnöki tisztségbe való megválasztásakor. Az SME Europe az Európai Néppárt kis- és közepes vállalkozásokat támogató lobbiszervezete.
A közgyűlés megválasztotta a szervezet új elnökét Bendt Bendtsen EP-képviselő személyében, aki korábban gazdasági miniszter és a dán kormány miniszterelnök-helyettese volt. Ugyanakkor megválasztották az SME Europe új vezetőségi tagjait, elemzés készült az elmúlt időszak tevékenységéről és jövőbeni terveiről, valamint döntés született új tagok felvételéről.
"Meg kell erősíteni a következő időszakban az SME Europe kétirányú cselekvését: egyrészt gyakoribbá kell tenni a kis- és közepes vállalkozások társulásainak brüsszeli jelenlétét annak érdekében, hogy hatékonyabban tudják kihasználni az uniós lehetőségeket, másrészt egyre nagyobb szükség van az SME Europe jelenlétére a tagálla-mokban, különböző konferenciák, szemináriumok és a kkv-k képviselőivel szervezett közvetlen találkozók révén" – fogalmazott az RMDSZ EP-képviselője a megválasztását követő köszönőbeszédében.
Az SME Europe, az Európai Néppárt lobbiszervezeteként, céljának tekinti az európai jogalkotási folyamat követését és befolyásolását ennek egyszerűsítése és a bürokrácia csökkenése érdekében. Ugyanakkor kiemelt célja olyan üzleti környezet megteremtése, amely kedvez az európai kis- és középvállalkozások fejlődésének.
"Országunk és más kelet-európai államok esetében segítenünk kell a kis- és középvállalkozásokat abban, hogy jobban kihasználják a közös európai piac lehetőségeit, hogy a jövőben hatékonyan tudják kiaknázni a globális piaci lehetőségeket is. Ezért kiemelten fontos, hogy Romániában a kkv-kat képviselő egyesületek jobb önszerveződésre, nagyobb hatékonyságra törekedjenek, és meggyőzzék a kisvállalkozókat a társulás előnyeiről" – nyilatkozta Winkler.
Az SME Europe közgyűlésén jelen voltak továbbá: Antonio Tajani volt európai biztos, az Európai Parlament alelnöke, Jaques Santer, az EB volt elnöke, mindketten tiszteletbeli tagjai a lobbiszervezetnek.
Az RMDSZ 2008-tól tagja az Európai Néppárt kis- és közepes vállalkozókat támogató lobbiszervezetének, Winkler Gyula EP-képviselő pedig 2012- től tölti be a szervezet egyik alelnöki tisztségét.
Az RMDSZ küldöttsége részt vett az Európai Néppárt (EPP) október 21–22-én megszervezett madridi kongresszusán. A szövetség delegációját Kelemen Hunor szövetségi elnök és Kovács Péter ügyvezető elnök vezeti.
Népújság (Marosvásárhely)

Bács Lajos emlékére
A zenét Isten azért adta, hogy vágyakozzunk szellemi hazánkra. (Szent Ágoston)
Az utóbbi években többször is megfordultam baráti látogatás okán a németországi Bayreuthban, s minden alkalommal tisztelegtem is az ott eltemetett nagy magyar zenész, Liszt Ferenc sírjánál. Fehér márvány sírkövén fekete dőlt betűkkel Vörösmarty Mihály Liszt Ferenchez című költeményének két első sora olvasható: „Hírhedett zenésze a világnak, / Bárhová juss, mindig hű rokon”. Ez a Vörösmarty által „hírhedettnek” nevezett világhírű muzsikus legismertebb és legtöbbet játszott szimfonikus költeménye, a Les preludes elé a következő sorokat írta: „Életünk nevezhető-e egyébnek, mint előjátékok hosszú sorozatának ahhoz az ismeretlen nagy Énekhez, amelynek első ünnepélyes ütemét a halál adja meg”. 
Az „ismeretlen nagy Ének első ünnepélyes üteme” Bács Lajos nagyrabecsült hazai karmester és zeneszerző életében is felzengett, amikor 85 éves korában a Hunyad megyei Petrilláról indult földi pályafutását június 30-án befejezte – Bukarestben.
Ugyanott a Szent József székesegyházban lelke üdvéért engesztelő gyászmisét mutattak be, majd ezt követően a főváros krematóriumában testét elhamvasztották, földi porait pedig családja tagjai a kincses városba, Kolozsvárra szállították. A Házsongárdban ezeket az urnába helyezett hamvakat álltuk körül október 20-án mély gyászban és abban a borongós őszi hangulatban, hogy „valamitől mi mindig búcsúzunk”. Nem véletlen talán, hogy a körünkből eltávozott Mester nem is olyan régen, 2012-ben, éppen erre a Reményik-versre komponált sajátos hangzású zenét.
Jakab Gábor
Bács Lajos zeneszerző, karmester, tanár /Petilla, 1930. jan. 19. – Bukarest, 2015. jún. 30./
Szabadság (Kolozsvár)

„Jelenközelbe” hozott történelem
A mai döntéshozó nemzedéknek csak úgy érdemes önrendelkezésért harcolnia, ha beleneveli a következő nemzedékbe a szabadságeszmény fontosságát, ha rádöbbenti arra a gyerekeket, hogy a szabadság iránti vágy mindennél fontosabb. Hiszen ’56 ezt jelenti, és ez minden közösségi vagy egyéni jogigény alapja – nyilatkozta a Krónikának Ferencz-Salamon Alpár csíkszeredai történelemtanár, akit az október 23-ai események iskolai és iskolán kívüli oktatásáról is kérdeztünk. A forradalom kitöréséről Erdély-szerte megemlékeznek.
– Évről évre az erdélyi iskolák, diákok is megemlékeznek az 1956-os forradalom és szabadságharc kitöréséről. Hogyan látja, mennyit tud a mai diákság az október 23-ai eseményekről, a forradalomról? Tapasztalata szerint mennyire van jelen ez a téma aktív tudásanyagukban, be tudják-e tájolni, miért lényeges a forradalom a magyarság történelemtudatának, azonosságtudatának alakulásában, és miként hat ma szabadságeszményként?
– Úgy gondolom, hogy a diákok ismeretei ezen a téren nagy mértékben függenek a családtól, a helyi közösségtől, és persze főleg a pedagógustól, legyen az tanító, történelem szakos tanár, magyar szakos tanár vagy osztályfőnök. Határozott véleményem, hogy ha az illető pedagógus vagy tanintézet számára fontos az október 23-i megemlékezés és más nemzeti évfordulók megünneplése, ha az iskola szervezeti kultúrájában, nevelési eszmeiségében, úgymond „ethoszában” lényeges szerepet kap az önazonosságtudat, akkor a gyerekek sokat fognak tudni ’56-ról.
Az iskola szerepe – főleg a történelemtanár révén – az, hogy lehetőséget teremtsen a diákok számára az aktív, tudásalapú megemlékezésre. Arra, hogy a gyerek sajátos iskolai tevékenységek révén magához közelinek érezze a távolinak még igazán nem mondható múltat. Példa erre, hogy Hargita megyében több éve megtartják az akkori idők tanúi, az ötvenhatosok részvételével a rendhagyó, élő történelemórákat.
– Említette, hogy a család hozzájárulása is jelentős mértékben befolyásolja, hogy milyen kép alakul ki a korszakról a fiatal generációban.
– Persze, rendkívül nagy jelentőséggel bír. A tudás alapja az az iskolai, családi vagy közösségi kultúra, amely érzékennyé teszi, teheti a gyerekeket a forradalom és szabadságharc témájára. Ha a család fontosnak tartja, hogy a fiatalok, ifjak ismerjék a jelenkori történelmet, a nagyszülők, szülők gyermek- és fiatalkorát, a kommunista időszak hangulatát és nehézségeit, a mai gyerekek számára furcsának vagy hihetetlennek tűnő valóságát, akkor az ötvenhatos diákok áldozathozatala, szabadságeszménye már nagyobb mértékben átérezhető.
És ha a közösség értékrendjében, szokásai és ünnepei között az ötvenhatos forradalomra való emlékezés is szerepel, ha hívó szóra megtelik a tér, akkor a felnövekvő nemzedék tagjai nem egy távoli, tőlük, közösségeik múltjától elszigetelt eseményként érzékelik a szabadságharcot, hanem saját, egyéni és csoportos múltjuk részeként. Annak ellenére, hogy az elmúlt néhány esztendőben egyre növekedett az ehhez köthető iskolai vagy iskolán kívüli rendezvények száma, sajnos nem minden tanintézet, közösség, és nem minden család számára fontosak az október 23-ához hasonló nemzeti ünnepek.
Nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a mai döntéshozó nemzedéknek csak úgy érdemes önrendelkezést kérnie, önrendelkezésért harcolnia, ha beleneveli a következő nemzedékbe a szabadságeszmény fontosságát, a szabadság iránti vágyat. Ha rádöbbenti arra a gyerekeket, ifjakat, hogy a szabadság iránti vágy mindennél fontosabb. Hiszen ’56 ezt jelenti, és ez minden közösségi vagy egyéni jogigény alapja.
– A forradalom és szabadságharc témája milyen mértékben szerepel a kötelező tananyagban? Véleménye szerint elegendő-e annyit tudni, amennyit iskolai keretek között tanulnak meg a diákok a korszakról?
– A kötelező tananyagban szerepel ugyan a kommunista korszak tanulmányozása, de az ismeretszerzés mindennapi lehetőségei terén nem állunk jól. Sajnos a történelemnek a kerettanterv szempontjából eléggé mostoha a sorsa, az általános iskolai és középiskolai oktatásban is. Az általános iskola felső tagozatán legfeljebb heti két órában tanítjuk az egyetemes történelmet, a jelenkort csak hetedikben.
A kisebbségi oktatásban még létezik a romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai elnevezésű tantárgy – ennek keretében hetedik osztályban tanulnak a diákok a kommunista korszakról. A kötelező tananyag azonban „vaskos”, régimódi, a tankönyv pedig elavult. Ilyen körülmények között nehézséget okoz a történelemtanárnak, hogy kellő időt és teret biztosítson a nemzeti fontosságú események oktatásának. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a közoktatásban érvényesülő politikai intézkedések nemhogy segítenék a választható tantárgyak palettájának színesítését, hanem inkább akadályozzák azt, akkor ebben a témában például lehetetlen a kötelező tananyagot, a globális megközelítésmódot összekapcsolni a helyi sajátosságokkal.
A középiskolai oktatás terén is korlátozottak a lehetőségek: a diákok nem tanulhatnak eleget a forradalomról. Persze kivételt képeznek a történelem-társadalom profilú osztályok, ahol heti több órában oktatják a történelmet. De összességében véve a kerettantervi és tananyagi körülmények e tekintetben nem bátorítóak, sőt.
– Tapasztalata szerint mi fogja meg leginkább a gyerekeket, amikor közelebb kerülnek a szabadságharc témájához, ha valamelyest megismerik a forradalom szerteágazó eseményeit? Konkrétan mit tehet a történelemtanár, hogy kíváncsivá tegye őket ez iránt?
– Egy kreatív pedagógus az iskolában, egy felelősségtudó szülő otthon, vagy a nemzeti öntudat ápolását küldetésének érző közösség sokat tehet ennek érdekében. A pedagógus rendhagyó történelemórákat tarthat, helytörténeti projekteket, kisebb hely- vagy családtörténeti kutatómunkákat indíthat, behívhatja a településen élő ötvenhatosokat, vagy egyszerűen meséltethet a kommunista időszakról a nagypapákkal, nagymamákkal. Természetesen felhsználhatja a témához kapcsolódó verseket, dalokat, visszaemlékezéseket, feldolgoztathatja a témát a képzőművészet segítségével.
Iskolai szinten megemlékező rendezvényeket lehet szervezni, a tanintézetben jelképes emlékfalakat állíthatnak, amelyeket megkoszorúzhatnak, ha éppen nincsen 56-os emlékmű a településen. Ha az illető helységben megemlékezést tartanak, akkor a történelemtanár elviszi az osztályt, hogy együtt emlékezzenek meg a közösség tagjaival. Persze ezen kívül bekapcsolódhatnak múzeumok, hagyományápoló egyesületek tevékenységeibe, múzeumpedagógiai foglalkozásokba, esetleg tanulmányi kirándulásokat szervezhetnek a témához kapcsolódóan. Beavatni, bevonni, „testközelbe” és „jelenközelbe” hozni a múltat – ez mintegy felkelti a kíváncsiságot, érdeklődővé teszi az érdektelent.
– És miként lehet kíváncsivá tenni a mai gyerekeket általában a történelem iránt? Hiszen az úgynevezett Facebook-generációt egyre nehezebb érdekeltté tenni, hogy könyvízű információkat sajátítson el, és talán ritka az a diák, aki többet szeretne tudni a történelemről, mint amennyit kötelező megtanulni az iskolában.
– A mai fiatalságot a meghaladott oktatási eszközökkel, módszerekkel tanítani, idejétmúlt nyelvezetet használni egyet jelent az idővesztegetéssel. Ezt a nemzedéket lekötni csak a hozzájuk közel álló eszközök felhasználásával lehet. Használni kell a modern technológiát, a különféle kommunikációs eszközöket, az interaktivitást biztosító módszereket. Igénybe kell venni mindazon lehetőségeket, amelyek olyan intenzív élményt biztosíthatnak a mai fiatalok számára, amire szükségük van. Hiszen manapság a gyereknek intenzív, közvetlen élményre van szüksége ahhoz, hogy felfigyeljen valamire.
Akadnak tanárok, akik tanítási projekt keretében a gyerekek közreműködésével Facebook-profilt készítettek nagy történelmi személyiségeknek. Nem részletezem és nem is meglepő, hogy rendkívüli eredménnyel. Ha a történelmet hasonlóképpen tálaljuk, ismertetjük meg a gyerekekkel, úgy, hogy számukra is lebilincselő legyen, káprázatos tantárgy lehet. Az ilyen fajta oktatás hatása azonnali és hosszú távú is, embert és közösséget formáló.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Kozma Dezső köszöntése
Kolozsvár, Györgyfalvi negyed. A város egyik legrégebbi és legzöldebb, emberszabású lakótelepe. Fás, ligetes kis allé a Băiţa (Kérő) utcában. Azt hinné a járókelő, hogy egy kisváros csöndes negyedében sétál, holott a „kincses” nagyváros ott zubog, kattog, forrong és nyüzsög két utcányira.
Alkotói, „interaktív” szoba a negyedik emeleten. A barnára pácolt polcokon körös-körül könyvek ezrei, két-három párhuzamos sorban. Folyóiratok, újságok feltornyozott halmazai színesítik és bélelik a falakat. A tekintélyes méretű íróasztal a szoba negyedét uralja. Papír- és tollsercegés helyett most a számítógép billentyűzete kattog.
Igazi irodalom-birodalom ez, amelynek mosolygó, fehérhajú ura Kozma Dezső professzor. Legújabb könyvét, talán a huszonkettediket, éppen mostanában fejezte be. Eddigi irodalomtörténészi munkásságának egyfajta szintézise, több mint félezer oldalon, egy újabb nagy pohár tiszta irodalom. Címe: Irodalmunk útjain – Erdélyben (Madách Irodalmi Társaság, Szeged, 2015).
Klasszikus bölcsész életút az övé. Vidékről, az egykori Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakról indult. A katedra igézete hamar befonta. Rövid ideig – fiatal tanárként – a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban tanított, hogy aztán egy versenyvizsga 1959 elején végleg Kolozsvárra repítse – a Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalmi Tanszékére.
Ezt követően a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen annak rendje-módja szerint végigjárta a ranglétrát: gyakornok, tanársegéd, lektor (adjunktus), docens, 1994-től professzor, közben doktorandusokat irányít, dékánhelyettes. Nyugdíjazása után, 2003-tól az éppen alakuló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem hívja meg. Egy évtizedig fáradhatatlanul ingázik Várad és Kolozsvár között, tanít, tekintélyével, dékánként szilárdítja a fiatal váradi egyetem létét és működését.
Életműve tekintélyes: 22 könyv, köztük tankönyvek, több száz tanulmány, számos szakközlemény, kritika, publicisztika. Kutatási területéhez hűséges, a XIX. század magyar irodalma érdekli elsősorban. Az 1972-ben megjelent, A valóság igézete című könyvében rég elfeledett, sorsüldözött, kettétört életű erdélyi írók, egykori szerkesztőségek alig ismert világát tárta fel az irodalomkedvelő olvasók nagy örömére.
Petelei István, Thury Zoltán, Gozsdu Elek, Kovács Dezső, Meltzl Hugó, Iványi Ödön, Malonyay Dezső, Török Gyula és mások lappangó műveiről fújta le a port, és emelte újra napfényre a bezuhant sötétségből. Az egyetemen a XIX. század és a századforduló nagyjainak (Petőfi, Arany, Madách, Kemény, Jókai, Vajda, Mikszáth, Gárdonyi, Krúdy) műveiről tartotta előadásait, nem feledkezve meg a klasszikusok erdélyi utóéletéről, kultuszáról sem. Közben előadásokat tart Erdély-szerte, Magyarországon, részt vesz (Bécsben, Rómában) a szakma nemzetközi ülésszakain is.
Kozma Dezső az örök és régivágású professzor típusa, aki mert a szó jó értelmében tradicionális, konzervatív lenni – mint az igazi őrlelkek. Ma is vonaton utazik, tökéletes gavallérsággal, mosolygó vendégszeretettel fogadja a hozzá betérőt. Mosoly nélkül soha nem láttam az arcát, pedig biztosan lett volna oka a komor szomorúságra nem egyszer. Volt tanítványaként ma is úgy látom, hogy ő az igazi értékek felkutatója, gazdája és fóruma. Megbízható „mérce”, tudós, gyakorlati segítségnyújtásra mindig kész – kedves Magdájával együtt.
Nekünk, volt tanítványainak egyfajta „lelki szerviz” volt lakásuk. Irodalmi kispad, ahol jó üldögélni és hallgatni az okosabbat. Tanulni tőle emberséget, kedvességet, szakmai hűséget. Több mint négy évtizede ismerem, azóta alig változott. Tanítványa voltam, ma már büszkén vallhatom barátjának is magam. Pedig nem léptem a nyomába, engem nem fogott meg a katedra igézete, más utat szánt nekem a sors. Éppen azért nézek fel ma is rá tisztelettel és szeretettel, mert az ilyen őrlelkekből már nagyon kevés van. Kolozsvárott talán ő az utolsó a régi klasszikus professzori gárdából.
Kozma Dezső és nemzedéke lelkierejét kellene valahogy eltanulni a mai tanárnemzedéknek is. Félek azonban, hogy ez manapság nem trendi. Kozma professzor azok közé tartozik, akik számára irodalom és katedra, tudós tanári magatartás és otthonról hozott emberség harmonikusan fonódik eggyé. Kozma Dezső november 6-án lesz 80 éves, de sem testben, sem lélekben nem „vállalja” az öregséget. Számára ez csak „külső” korhatárt jelent: 80 évét oly könnyedén hordja, mint Kinizsi a malomkövet. Lélekenergiája friss és elnyűhetetlennek tűnik ma is.
Kedves Professzor úr, kedves Kozma Dezső: az Isten éltesse!
Ütő-Dávid Lenke
A szerző Magyarországon élő nyugalmazott felelős szerkesztő
Krónika (Kolozsvár)

A Goga-örökösök tulajdonába kerül a csucsai Boncza-kastély
A román legfelsőbb bíróság jogerős ítéletben érvénytelenítette csütörtökön azokat az iratokat, amelyekkel az egykori tulajdonos a román államnak adományozta a csucsai Boncza-kastélyt, Ady Endre és felesége, Boncza Berta egykori otthonát – közölte honlapján a bíróság.
A Kolozsvártól 70 kilométerre nyugatra, az E60-as európai út mellett álló kastélyt Octavian Goga román költő és egykori miniszterelnök vásárolta meg 1920-ban az Ady-versekben Csinszkaként emlegetett Boncza Bertától. Goga halála után a költő özvegye, Veturia Goga rendezett be Goga-múzeumot és Ady-kiállítást a telken álló épületekben. A birtokot az özvegy 1966-ban a román államnak adományozta azzal a feltétellel, hogy élete végéig ott maradhasson. Az özvegy 41 évvel élte túl férjét, 1979-ben halt meg 96 éves korában.
A birtok az 1989-es romániai rendszerváltozás után a múzeumot fenntartó Kolozs megyei önkormányzat tulajdonába került. A Goga családnak nem voltak gyermekei, oldalági örökösök indítottak pert 2005-ben az adománylevél érvénytelenítésére. Ebben a perben született a legfelsőbb bíróság végleges ítélete.
Vákár István, a Kolozs megyei önkormányzat alelnöke az MTI-nek elmondta, várják a jogerős ítélet indoklását, hogy az alapján dönthessenek a továbbiakról. Az RMDSZ-es politikus hozzátette, ha el is veszti a birtok tulajdonjogát az önkormányzat, a törvény értelmében az új tulajdonosnak tíz évig meg kell őriznie az épület jelenlegi rendeltetését. Azt sem tartotta kizártnak, hogy az önkormányzat tárgyalásokat kezd az örökösökkel a birtok megvásárlásáról.
Az egykori Boncza-birtok ma többnyire a Goga-család emlékeit őrzi. A kastélyt az 1920-as években Octavian Goga a dél-romániai udvarházakra jellemző brancovenesc stílusban építtette át, a telekre egy szilágysági faluban lebontott 16. századi ortodox fatemplomot is felépítettek, és a dombon épült meg az a mauzóleum, melybe Octavian Gogát, és Veturia Gogát temették el.
Ady Endre és felesége 1915 és 1917 között lakott időszakosan a birtokon álló egyik épületben. Az Ady-házban 1967-ben nyílt meg az első Ady Endre-kiállítás. Az emlékkiállítást 2014 márciusában újította fel a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum. Az avatóünnepségen Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere azt a vágyát is megemlítette, hogy a csucsai múzeum és az Ady-emlékkiállítás fontos állomás legyen a Budapest és Kolozsvár közötti úton, „a magyarországi és az erdélyi magyarok zarándokútjának fővonalán”.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

A hitet festette – életmű-kiállítás Székelyudvarhelyen
Páratlan és megismételhetetlen emlékezésre és kiállításra várja az érdeklődőket szombattól a székelyudvarhelyi Művelődési Házban. A Hitet festette című Lukácsovits Magda erdélyi festőművész életmű-kiállítását és a Krisztus követségében című Bálint Lajos-emlékkönyv bemutatóját két, Székelyudvarhelyhez köthető évforduló ihlette. A rendezvénysorozat fővédnöke Tamás József, a Gyulafehérvári Főegyházmegye segédpüspöke.
Lukácsovits Magdának a Márton Áron portréját bizonyára minden erdélyi római katolikus ismeri, hiszen Isten szolgájának a halála óta ennek repróján olvasható szentté avatásáért az imádság. Aki pedig járt már temetésen a székelyudvarhelyi Szent Miklós-hegyi temetőkápolnában, rácsodálkozhatott a művésznő Krisztus feltámadása című hármasfalképére. De Hargita megye számos temploma, köztük a gyimesbükki, gyergyószárhegyi, gyergyószentmiklósi, nyikómalomfalvi őrzi képi hitvallásait. Október 24-én az életmű-kiállítás, album- és könyvbemutató keretében bepillanthatnak gazdag életművébe.
1980-ban, harmincöt éve alkotta meg Lukácsovits Magda festőművész Székelyudvarhelyen a Krisztus feltámadása triptichont és a végtisztesség hajlékát az általa tervezett liturgikus berendezéssel temetői kápolnává alakította. A munkára Bálint Lajos, akkori főesperes kérte fel, aki 1991-től a Gyulafehérvári Főegyházmegye első érseke volt, és öt évvel ezelőtt halt meg.
Szombaton a Lukácsovits Magda erdélyi festőművész életmű-kiállítása és a Krisztus követségében című Bálint Lajos-emlékkönyv bemutató ünnepsége szentmisével kezdődik reggel kilenc órától a ferences kolostortemplomban. A főcelebráns Tamás József püspök lesz, a homíliát Kovács Sándor kanonok, kolozs-dobokai főesperes-plébános mondja. Ezzel a liturgiával veszi kezdetét a székelyudvarhelyi Musica Sacra Kamarakórus 8. találkozója is. Közreműködnek a kórusfesztiválon résztvevő komlói, sepsiszentgyörgyi, kantai, csíksomlyói és a székelyudvarhelyi dalosok.
A Bálint Lajos érsek lelki nyugalmáért felajánlott szentmise után a székelyudvarhelyi Művelődési Házban fél tizenegytől folytatódik a programsorozat. Köszöntőt mond Elekes Gyula, a Művelődési Ház igazgatója, majd Lukácsovits Magda életművét Kovács Sándor főesperes, a művésznő alkotásait Hegedűs Enikő művészettörténész méltatja. A továbbiakban Isten szolgája, Márton Áron püspök hitről szóló tanítását a művésznő alkotásaival Nagy Zoltán székelyudvarhelyi hitoktató értékeli. Urbán Erik OFM a Krisztus követségében című emlékkönyvet, a Fidem pinxit – A hitet festette című életműalbumot pedig Molnár Melinda újságíró és Erős Zoltán Levente képszerkesztő mutatja be. A kiállítást Tamás József segédpüspök nyitja meg. A műsorban közreműködnek: a marosszentgyörgyi Szent Cecília Együttes, Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános és Laczkó Benedek Szidónia tanítóképzős tanuló.
A tárlaton látható alkotásokat a beteg művésznő férje, Hatzack Idmar állandó diakónus (Mammingen) mutatja be. Megtekinthető lesz Bálint Lajos érsek eredeti arcképe, fotódokumentáció a templomi festményekről, térrendezésekről, szakrális képek és szobrok restaurálásáról, továbbá eredeti temperavázlatok a templomi murális képekről. A helyszínen a főpapi portrék és az életmű egyes darabjainak vászonreprói, valamint a bemutatott kötetek megvásárolhatók lesznek. A kiállítás október 24-től október 28., szerdáig tekinthető meg: szombaton és vasárnap 10–15, hétfőtől szerdáig 10–19 óra között.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

1956 Erdélyben: a forradalom elmaradt, de a megtorlás nem
Stefano Bottoni történésszel tekintettük át, mi történt azokban a bizonyos októberi napokban Romániában. „Magyar ügy” volt-e az erdélyi ötvenhat? Párhuzamok és különbségek, mítoszok és valóság.
Az, hogy pontosan mi is történt Erdélyben, Romániában 1956 őszén-telén – és egyáltalán, hogy a magyarországi eseményeknek voltak itteni „leágazásai” is –, még mindig nem kellőképpen ismert a nagyközönség körében. Ennek körbejárására keresve sem találhattunk volna jobb beszélgetőtársat Stefano Bottoninál, aki a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársaként Erdély, az erdélyi magyar nemzeti közösség közelmúltjának egyik kiváló ismerője.
Kutatási területe Közép-Európa politika- és társadalomtörténete, történelme a legújabb korban, különös tekintettel a nemzetiségi kérdésre; nemzetépítés és államépítés Romániában a kommunizmus időszakában; illetve a Magyar Autonóm Tartomány (1952-1960) története – ez utóbbiról írta Sztálin a székelyeknél című munkáját.
Nemrég Kolozsváron mutatták be, Domokos János rendezővel együtt, a Túlélés vagy népszolgálat? című dokumentumfilmet, amely Mikó Imre és a Szekuritáté kapcsolatát dolgozza fel, és amelynek tudományos szakértője volt.
Bottoni szerint '56 romániai vonatkozásainak feldolgozását egyfelől a mítoszteremtés, másfelől a teljes mellőzés jellemzi. A brutális megtorlás pedig inkább a romániai magyarság megfélemlítését szolgálta a kommunista államhatalom részéről, mint egy valós forradalmi veszély elhárítását. Azt is elárulta, mit tart '56 legsúlyosabb erdélyi örökségének.
- Az ’56-os forradalom kitörését megelőzően már voltak Romániában olyan szervezkedések, amelyek a kommunista hatalom megdöntését tűzték ki célul – ilyen volt a Szoboszlay-féle csoport. Tekinthetők-e ezek a forradalom egyfajta előzményének, előképének, amelynek hatása volt a későbbi fejleményekre, vagy elszigetelt akciókként tekinthetünk rájuk?
- Erős túlzásnak tekinteném ezt a kijelentést, mivel az 1950-es évek közepén más helyzet alakult ki a két országban. Magyarországon a Rákosi-féle ámokfutást csak lassította, de nem tudta visszafordítani a Nagy Imre-kormány által 1953 nyarán meghirdetett, rendszeren belüli korrekció, amit 1956 őszéig tartó belső harc követett.
Romániában ezzel szemben Gheorghiu-Dej, a Román Munkáspárt vezetője 1952 után sikeresen konszolidálta hatalmát a legveszélyesebb vetélytársak, elsősorban Ana Pauker és „moszkovita” társainak kiiktatásával a politikai életből. A román kommunista rendszer egyáltalán nem volt népszerű, de pozíciói sokkal stabilabbak voltak, mint Budapesten. A Szoboszlay Aladár-féle szervezkedésből a megtorló gépezet kreált országos szintű összeesküvést.
Ma már nemcsak a peranyag, hanem sok személyes dosszié is elérhetővé vált az állambiztonsági levéltárban, és az új információk némileg árnyalják a korábban általam is leírt történetet: a mozgalmat valóban több beépített ügynök „kreálta” és fejlesztette. Szoboszlayék valójában semmilyen veszélyt nem jelentettek a hatalom számára. Halálra ítélésük 1958-ban a társadalom megfélemlítését szolgálta.
- A magyarországi történésekkel összevetésben hogyan zajlott a romániai ’56, jellegét tekintve? Mennyire tudott széles(ebb) bázist megszólítani és a társadalom mely rétegeit érintette leginkább? Miben különbözött a magyarországi eseményektől?
- Először is, oszlassunk el egy viszonylag népszerű tévhitet: nem volt „romániai 56”, sem „erdélyi magyar 56”. Nem beszélhetünk összehangolt, tömegeket megmozgató, politikai programokat artikuláló ellenzéki kezdeményezésről. Az egyetlen, országos tekintetben is jelentősnek mondható esemény a temesvári egyetemisták által rendezett gyűlés és tüntetési kísérlet volt, október 30-31-én. Az általuk közzétett követelések, a tiltakozási módszerek kísértetiesen hasonlítottak a szegedi és budapesti diákok által indított folyamatra. Ráadásul a temesvári megmozdulásnak semmilyen etnikai színezete nem volt: együtt vonultak román, magyar, német, zsidó, szerb hallgatók.
A román hatóságok azért fojtották el olyan gyorsan és határozottan a tiltakozást, mert attól tartottak, hogy a temesvári események másokat is bátoríthatnak. Utólag nézve, az is mutatja, hogy mennyire uralták a helyzetet, hogy fizikai kényszert sem kellett igazán használniuk, nem lövettek bele a tömegbe, nem folyamodtak brutális kínzásokhoz. Egyszerűen őrizetbe vették és egy üresen álló szovjet laktanyába zsúfolták őket „közbiztonsági őrizetbe”, aztán perre vitték a vélt szervezőket, szabadon engedve a többi diákot.
- Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című, általad főszerkesztett kötet bevezető tanulmányában azt írod, hogy a kolozsvári megmozdulások sikertelenségének egyik oka a lappangó etnikai ellentétekben keresendő, és abban, hogy a román közvélemény minden magyar érdekeltségű szervezkedést gyanakvással fogadott. Mennyire volt „magyar ügy” ’56 Romániában, mennyire tudott kilépni az etnokulturális meghatározottságok közül?
- Kolozsváron elsősorban „magyar ügy” maradt az 1956 őszi elégedetlenség. Benkő Levente néhány éve kiadta a szeptember végi kétnapos értelmiségi gyűlés jegyzőkönyvét, amelyen a kolozsvári baloldali magyar értelmiség színe-java panaszáradattal fogadta a Bukarestből küldött „tűzoltókat”, Miron Constantinescut és Fazekas Jánost. Mindenki egyszerre fájlalta az elmaradt reformokat, a soha el nem indult desztalinizációt és a fokozódó nemzetiségi nyomást.
Ne feledjük, hogy Kolozsvár városában (mely 1956-ban már több, korábban önálló, román lakta községet is magában foglalt) éppen akkor billent át az etnikai mérleg a románok javára. Természetesen az utca embere ezt nem vehette észre, mert a város még teljes mértékben megőrizte a korábbi magyar jellegét, és a románok közül is sokan magyarul érintkeztek magyar ismerőseikkel. De a közigazgatás különböző szintjein már javában zajlott a kádercsere: a magyarok és zsidók helyére többnyire románok kerültek, nem csak Erdélyből, hanem az ország más vidékeiről is. Az 1956-os események semmilyen, még ideiglenes egységet sem tudtak összekovácsolni abban a nagyvárosban, ahol 1919 óta állandó volt a szupremáciáért folytatott küzdelem.
- Mi volt az oka annak, hogy a levert magyar forradalom miniszterelnökét, Nagy Imrét épp Romániába – Snagovra – szállították?
- Románia különösen érdekelt volt a forradalom leverésében, és a politikai helyzet gyors (vissza)rendezésében. Már október végén két magas rangú, magyarul tökéletesen beszélő párttisztviselő, Valter Roman és Aurel Mălnășan félhivatalos úton Budapestre érkezett, hogy első kézből tájékozódjon a kialakult helyzetről. Még a november 4-i második szovjet katonai beavatkozás előtt tértek vissza Romániába, és máris arról számoltak be a pártvezetésnek, hogy Magyarországon ellenőrizhetetlen, a román érdekeket súlyosan sértő folyamatok indultak el. A forradalmat gyakorlatilag egy nacionalista puccsként értelmezték, és feltétlenül szükségesnek tartottak annak mihamarabbi elfojtását.
Hruscsov bukaresti tárgyalásain november 2-án a román fél már katonai segítséget kínált a Szovjetuniónak (ez lett volna pár évtized alatt a harmadik magyarországi román intervenció, az 1919-es és 1944-es bevonulások után), de a moszkvai vezetés jobbnak látta visszautasítani az ajánlatot. November 23-án azonban már beleegyeztek abba, hogy a jugoszláv nagykövetségre menekült Nagy Imre miniszterelnököt Romániába szállítsák, néhány kormánytaggal és azok családjaival együtt.
Nagy Imre közel fél évet töltött Snagovban úgy, hogy többször felkeresték romániai és magyarországi pártvezetők, és önkritikára, vallomásra próbálták kényszeríteni – miközben a Szekuritáté az ő és környezete minden szavát rögzítette.
- Még mindig viszonylag kevesen tudják, hogy a forradalom leverése utáni megtorlások Romániában is rengeteg embert érintettek, halálos ítéleteket is hajtottak végre. Milyen volumenű volt a megtorlás, az események valós súlyához képest és a magyarországi intézkedésekhez viszonyítva?
- A megtorlás dimenziója valóban döbbenetes, ha figyelembe vesszük, hogy semmilyen, állambiztonsági szempontból nézve komoly kihívás nem előzte meg. Természetesen sokan hallgatták a magyar és nyugati rádióadásokat, természetesen sokan szolidarizáltak a budapesti felkelőkkel, és változást reméltek Romániában is, de ezt nagyon kevesen és elszigetelten merték csak felvállalni.
Ehhez képest 1956 novembere és 1962 decembere között nem kevesebb, mint 30 ezer embert tartóztattak le országszerte, valamilyen politikai motivációval. Közülük csak néhányukat – például a Szoboszlay-ügyben őrizetbe vett, majd elítélt 57 személyt – az 1956-os eseményekben betöltött valós vagy vélt szerepük miatt. Csak 1957 és 1959 között több mint 10 ezer jogerős elmarasztaló ítéletet hoztak a bukaresti, kolozsvári és iași-i katonai bíróságok.
1957 és 1959 között országszerte bizonyíthatóan 45 személyt végeztek ki politikai vétség miatt, csak a Szoboszlay-perben tíz embert végeztek ki, közülük kilenc magyar volt. 1958-tól kezdődően azonban sok „politikai” eljárást polgári perként folytattak le, gazdasági bűncselekménynek álcázva a politikai indítékot. A legtöbb embert az 1958-ban újraindult és 1962-ben befejezettnek tekintett kollektivizálás elleni tiltakozásért ítélték el; de börtönbe került sok „régi” értelmiségi és katonatiszt is, akiket háborús bűnökkel vádoltak.
- Az egyházakat, főként az addig kevésbé üldözött magyar protestáns egyházakat, különösen érzékenyen érintette a megtorláshullám. És természetesen volt nemzetiségi vonulata is a megtorló gépezetnek. Főleg 1958-tól feltűnő mértékben nőtt a magyar és/zsidó vagy német nemzetiségűnek tekintett személyek üldözése. Miközben 1956 végén és 1957 elején a hatalom a Magyarországhoz hasonló rendszerellenes hangok elfojtásában volt leginkább érdekelt, 1958-tól egyszerre támadta a másként gondolkodókat, a régi rendszer képviselőit, valamint a kellemetlenné vált nemzetiségek hiteles – és éppen ezért veszélyes – képviselőit.
Vannak-e „fehér foltok” 1956 romániai történéseinek kutatásában, mennyire hozzáférhetőek a források? Milyen mértékben sikerült feldolgozni ’56 romániai történéseit – konkrét és átvitt értelemben egyaránt?
Rengeteg még a „fehér folt”, és az utóbbi 10 évben alig történt érdemi előrelépés az eseménytörténet rekonstruálásában (sem). Az egyetlen komoly újdonságot abban látom, hogy a nemrég feltárt magyar-román állambiztonsági és rendőri együttműködés új, tágabb keretbe illeszti az 1956 utáni megtorlásokat. Előfordult, hogy a két ország hatóságai együtt nyomoztak feltételezett „bűnösök” ellen, de az is, hogy magyar állambiztonsági vezetők Romániában hallgattak ki magyar nemzetiségű gyanúsítottakat. Egészen 1963-ig hatékonyan és konfliktusmentesen folyt az együttműködés ezen a területen is.
Ma már nem a források hozzáférhetősége jelenti a legnagyobb gondot, hanem egyrészt a szakemberhiány (konkrétan az, hogy nincs piacon elég tehetséges vagy legalább szorgalmas diák/doktorandusz, akit „rá lehessen állítani” erre a témára), másrészt pedig az '56-os forradalmat és az azt követő megtorlást mindmáig övező mítoszteremtés (erdélyi magyar oldalról) vagy fájdalmas mellőzés (a román szakma részéről).
Nehéz, de szükséges lenne megértetni a mai olvasóval, hogy Romániában semmilyen forradalmi hangulat nem uralkodott 1956 októberében, még a magyar közösségen belül sem, és ehhez képest miért folyamodott a hatalom az ’56 utáni brutális, éveken át tartó megtorláshoz. Az én válaszom erre egyre inkább az, hogy egyfajta kommunista nemzetépítési folyamattal állunk szemben, amelynek fontos stációját képezte az 1956-os forradalomra adott politikai és állambiztonsági válasz.
1956 romjain már Ceaușescu hatalomra kerülése előtt új, a korábbinál szofisztikáltabb rendszer épült, amely integrálta, egyneműsítette a társadalmat, miközben dezintegrálta a (szakmai, vallási, nyelvi) kisközösségeket. Úgy gondolom, hogy erdélyi magyar szempontból ez tekinthető 1956 legfontosabb és legsúlyosabb, máig ható örökségének: a kisebbségi társadalom módszeres „behálózása”, valamint a kisebbségi elitekkel kötött, bizonytalan erkölcsi talajon álló kompromisszumok sokasága.
Papp Attila Zsolt
foter.ro/cikk

A magyarországi forradalom és Románia
November 22-én szabad elvonulásukat garantálva Nagy Imrééket kicsalták a diplomáciai védettséget jelentő jugoszláv nagykövetségről – és Romániába szállították őket. Előzőleg
Emil Bodnăraş és Gh. Gheorghiu-Dej a magyarországi forradalom leverésére irányuló fegyveres beavatkozás támogatását is felajánlották (november elsején) Hruscsovnak, aki ezt visszautasította.
Az akkori román kommunista vezetők lelkesen üdvözölték Kádár János szovjet sugallatra létrehozott új kormányát, és aktívan támogatták a magyar titkosszolgálat újjászervezését is. Úgy féltek a forra
dalomtól, mint ördög a tömjénfüsttől. Gheorghiu-Dej kormánya a magyar tragédiát arra használta fel, hogy törvényes okokat találjon a nemzeti kisebbségek, a más nézeteket vallók, az „osztályidegen elemek” megfélemlítésére, eltávolítására.
Az 1956-os magyarországi szabadságharcnak Románia-szerte viselték a legdurvább megfélemlítéseit, üldözéseit. Több évtizedig az ezzel kapcsolatos adatok nem kerültek nyilvánosságra, igazi méreteikre nem derült fény.
Stefano Bottoni történész kutatásai nyomán kiderült: Romániában 1956–1962 között több mint 28 ezer letartóztatás történt, ebből csak 1957–59 között közel tízezer ítélet született.
Románia a magyar forradalom napjaiban
A lakosság első spontán megnyilvánulásait – nemcsak a magyarokét, hanem a románokét is – részben a tartományi székhelyekről a párt Központi Bizottságához mindjárt a magyar forradalom másnapjától befutott helyzetjelentésekből ismerhetjük meg. Az 1956. október 26-i, tartományonként összeírt jelentésből tudjuk hogy a brassói Ernst Thalmann művek munkásgyűlésén tendenciózus kérdések hangzottak el: honnan szereztek az „ellenforradalmárok” fegyvert, miért kellett a szovjet csapatoknak beavatkozniuk, s miért csatlakoztak a munkások az ellenforradalomhoz.
Lugoson szórólapokat találtak a következő felirattal: „Nem akarunk oroszul tanulni!”
Aradon, a TEBA üzemben a munkásnők az élelmiszerellátás helyzetét feszegették, mondván, hogy Magyarországon is bizonyára ezért tört ki a felkelés.
A magyar forradalom visszhangja a Kárpátokon túlra is eljutott. A Suceava tartományi pártbizottság beszámolója szerint egy kizárt párttag kijelentette: jobb, ha abbahagyják a kollektív gazdaságok és társulások szervezését, mert láthatták, mi lett a vége Magyarországon és Lengyelországban.
Bukarestben hat központi utcában és parkban találtak a magyar forradalommal való szolidarizálásra szólító röplapokat.
A Központi Bizottsághoz beküldött tartományi jelentések 1-2 nap múlva megritkultak, majd teljesen eltűntek az „ellenforradalmi megnyilvánulások” esetei, mert a helyi pártszervek rájöttek, hogy ezekkel saját maguk imázsát rontják, és elkezdődtek az elítélő nagygyűlésekről szóló jelentések.
A spontán megnyilvánulások mellett sokkal komolyabb szervezkedésekre is sor került, elsősorban az egyetemi központokban.
1956. október 24-én Kolozsváron a Képzőművészeti Főiskolán tartott diákgyűlésen három egyetemi hallgatót tartóztattak le, közülük a VI. éves Balázs Imrét és Tirnován Videt gyorsított eljárással el is ítélték.
Október 30-án a temesvári Műszaki Egyetemen tartott nagy diákgyűlésen nemcsak diákjóléti és egyetemi követelések hangzottak el, hanem társadalmi és politikai életet érintők is. Egy csoport diákot már a gyűlés után letartóztattak, másnap az érdekükben tüntető diákok ellen kivezényelt belügyi karhatalmi alakulatok több mint 3000 egyetemi hallgatót hurcoltak el a kisbecskereki szovjet laktanyába, ahonnan a csapatok az előző napon indultak el Magyarország második lerohanására. A december közepén megtartott temesvári diákperben aztán 31 diákot ítéltek el (köztük volt az Aradon 1989 után politikai szerepet is vállalt Romulus Taşcă és Teodor Stanca).
Kolozsváron a Babeş Egyetemen a forradalommal szolidarizáló röpcédulák jelentek meg. November elsején a Bolyai Tudományegyetem diákjai fekete szalaggal a ruhájukon vonultak a Házsongárdi temetőbe emlékezni a forradalom hősi halottaira. A szervezők és résztvevők letartóztatására és elítélésére 1957 májusában–szeptemberében, illetve 1959 februárjában került sor.
Bukarestben a diákok egy csoportja november 4-re tervezett utcai tüntetést, a szekuritáte azonban tudomást szerzett az előkészületekről és a kezdeményezőket, valamint az Egyetem téren gyülekezőket letartóztatták és elítélték. Hasonló, bár szerényebb méretű megmozdulásokra került sor Brassóban és Craiován is.
A magyarországi forradalom leverése után a Bolyai Tudományegyetemen a bölcsészkari diákszövetségi vezetőket (Várhegyi István, Nagy Benedek, Koczka György és Kelemen Kálmán) november 17-én letartóztatták és februárban el is ítélték. Nem sokkal később sor került egy második „Bolyai-perre”, vádlottjait, Dávid Gyula tanársegédet és Bartis Ferenc elsőéves magyar szakos hallgatót a Házsongárdi temetőben történtekért, Páskándi Gézát a Várhegyi-féle diákszövetségi program támogatásáért vonták felelősségre. A fő célpont azonban a Bolyai Tudományegyetem felszámolása volt, ezt készítette elő 1959 februárjában a harmadik Bolyai-per, amelyben két tanársegédet (Varró Jánost és Lakó Elemért), valamint három hallgatót (Péterfi Irént, Vastag Lajost és a képzőművészeti főiskolás Páll Lajost) ítéltek el. A Bolyai-perekhez számíthatjuk más egyetemi hallgatók: Jamandi Emil, Szilágyi Árpád és az akkor már végzett Kósa Bálint elítélését is.
Az „egyetemegyesítés” hangulati előkészítéséhez tartoznak a kolozsvári protestáns teológiai intézet református és evangélikus hallgatói, illetve unitárius tanárai elleni perek is. Ezekben 1959 tavaszán 26 hallgatót és már végzett fiatal lelkészt, illetve tanárt ítéltek el.
A megtorlás másik formája a megbízhatatlannak ítéltek egyetemekről való eltávolítása volt. A bukaresti egyetem irattárából előkerült egyetlen, 1957 őszéről való dosszié például 400 kizárási határozatot tartalmaz. A Szovjetunióban tanuló román diákok és doktorandusok közötti tisztogatások eredményeként 21 fiatalt rendeltek haza a magyar forradalom alatt tanúsított „meg nem felelő magatartásuk” miatt. Soós Ferenc teológust, Halmay Pál műegyetemi hallgatót és hat társukat „terrorista szervezkedés” vádjával állítottak bíróság elé 1958 novemberében. (A két említettet halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték.)
Az 1956-os erdélyi szervezkedések nem csak az egyetemi központokat érintették. Sok embert azért ítéltek el, mert a forradalmat rágalmazó propaganda ellen léptek fel. Ilyen volt például a gyulakutai Veress Sándor, aki társaival román és magyar nyelvű felvilágosító leveleket küldözgetett szerte az országba. Ötüket 1957 júniusában tartóztatták le, és összesen 73 évre ítélték el. 1957 őszén több olyan per indult, amelyben a szekuritáte szervezetként próbált beállítani embereket, s ennek megfelelően nem 3–10 év javítófogház, hanem 10–25 év szigorított börtön járt az elkövetőknek. Így került börtönbe a szilágysomlyói csoport (Mike András és társai), az erdőfülei Fosztó-csoport, a csíkmadarasi Mihálcz András-csoport, az érendrédi Bujdosó Géza csoportja, a csíkszeredai Puskás Attila, majd Kacsó Tibor csoportja stb. Tudunk olyanokról is, akiket a magyarországi fegyveres harcokban vagy a tüntetésekben való részvétel vádjával ítéltek el a román katonai bíróságok (Nagy Lakatos János, Salamon László, Szathmári Zoltán), olyan magyar nemzetiségű katonatisztekről is (Papp Géza), akiknek az volt a bűnük, hogy kollégáik előtt elítélték a szovjetek katonai beavatkozását.
Diákos kezdeményezésből született a röpcéző temesvári Bíbor-banda, amelynek kilenc tagja ügyében 1958. október 22-én hirdetett ítéletet a katonai bíróság. Hasonló az 1960-ban felderített sepsiszentgyörgyi diákszervezet, a Fehér Szarvasok, vagy a gyergyószentmiklósi Erszényi-csoport. 1956-os ösztönzésre több titkos ifjúsági szervezet is létrejött, amelyek ügyében súlyos (több mint 2000 év börtön) ítéletek születettek: a sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága (9 elítélt), a brassói erdélyi magyar ifjak Szövetség (77 személy), a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége (63 elítélt), a gyergyói Fekete Kéz (24 elítélt).
Voltak olyan, 1956-tal kapcsolatba hozott perek, amelyek szenvedői egymástól függetlenül szőttek terveket „az erdélyi kérdés rendezésére”. Dobai István, a Bolyai Egyetem jogászprofesszora kilenctagú csoportjának perében 1957. november 5-én Dobait és Varga László abrudbányai református lelkészt életfogytiglani börtönre ítélték, Fodor Pál csíkszeredai vasúti mérnököt és négy társát 1958 februárjában 10–25 év közötti büntetésekre.
Az 1956 utáni megtorlás minden vonatkozásban legnagyobb pere Szoboszlay Aladár katolikus pap nevéhez fűződik. A perben 57 embert állítottak bíróság elé, 10 halálos (végrehajtott) ítélet született, a többiek több mint 1300 év börtönbüntetést kaptak.
1957 októberében került sor a negyedik nagy „hazaárulási perre”, amelynek fővádlottját, Sass Kálmán érmihályfalvi lelkészt és Hollós Istvánt december 2-án Szamosújváron kivégezték, Balaskó Vilmos érolaszi lelkész halálos ítéletét pedig életfogytiglanra változtatták. Ebben a perben még 31 személyt ítéltek el összesen 730 év börtönre.
Nyugati Jelen (Arad)

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (2.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el
A megállapítás a Bolyai-per fővádlottjától, dr. Várhegyi Istvántól, a saarland-i Európa Intézet politológiai tanszékének vezetőjétől származik, akit a román büntető törvénykönyv hírhedt 327-es paragrafusa alapján rendszerellenes nyilvános felbujtás és agitáció vádjával ítélt hét évi börtönre a kolozsvári 3. számú katonai törvényszék büntető bírósága.
Visszaemlékezése pontos és világos összegezése mindannak, ami 1956 őszén a Bolyai Tudományegyetemen történt: „Azon a forró őszön Kolozsváron a magyar ifjúság célkitűzése a Bolyai Egyetem szabadsága: a magyar nyelv, a magyar tudományosság ápolása, az egyetemi önkormányzat megvalósítása volt. Nem sikerült, sőt, az erdélyi magyar értelmiség fellegvárának számító Bolyai Egyetemet is felszámolták. A korabeli hivatalos román álláspont szerint a magyar ellenforradalom nemcsak a szocializmus ellen irányult, hanem Erdély erőszakos visszaszerzését is célul tűzte ki, tehát a román állam integritását is veszélyeztette. A Bolyai Egyetemen jelentkező önrendelkezési törekvés, a magyarországi események iránti szolidaritás ugyancsak ellenforradalmi, irredenta, szeparatista mozgalomnak, az intézmény pedig az állam érdekeit mélyen sértő és veszélyeztető gócpontnak minősült. Az akkori mentalitásból annyi maradt, hogy a Bolyai Egyetem ma is mélyen inkriminált, szeparatista intézmény, vörös posztó a félrevezetett román tömegek szemében.” A román legfelső párt- és államvezetés kezdetektől fogva igen veszélyesnek minősítette a magyar forradalommal és szabadságharccal való szolidaritás nyomán kialakult helyzetet. A Bolyai Tudományegyetem már 1955-től különféle támadások célpontja volt. Az oktatásügyi minisztériumban azt a képtelenséget terjesztették, hogy az egyetem végzettjeit nincs hová elhelyezni, mert a Bolyain túltermelés van. Ekkor Nagy Lajos prorektor javaslatára az egyetem szűk körű vezetősége tanárokat küldött vidékre, akik felméréseik alapján bebizonyították, hogy a túltermelésről szóló híresztelés alaptalan, a tényleges szükséglet biztosítja a magyar nyelvű egyetemi oktatás folytonosságát. Az 1955 októberében a Bolyai Tudományegyetemet meglátogató Leonte Răutu, a Román Munkáspárt Végrehajtó Bizottságának tagja, és Miron Constantinescu oktatásügyi miniszter (aki a napvilágra került dokumentumok szerint Iosif Chisinevschivel Gheorghiu-Dej félreállítására szövetkezett, sikertelenül) arról érdeklődött: milyen elhelyezkedési lehetőségeik vannak a végzetteknek, nem kellene-e csökkenteni a hallgatók létszámát, s nemcsak az egyetem működésének szükségességét kérdőjelezte meg. Nehezményezte a magyar irodalom egészének tanítását, s a kiszivárogtatott hírek szerint a Bolyai Tudományegyetem valamilyen átszervezésének legfőbb szorgalmazója volt. 1956 nyarán megpróbálták felszámolni a történelem kart, majd koholt vádak alapján a társadalomtudományi tanszékről elbocsátották Saszet Géza lektort, Keszi-Harmat Editet és férjét, Keszi-Harmat Sándort.
A magyarországi forradalmi események időszakában a kolozsvári egyetemi hallgatók körében a Szabad Európa Rádió, az Amerika Hangja adásainak hallgatásán és rendszeres kommentálásán kívül más akcióra alig került sor. A román kommunista hatalom a jól bevált fegyverhez, a nacionalista uszításhoz folyamodott. Hamarosan terjeszteni kezdték a diákság körében is Erdély elrablásának rémképét. Visszaemlékezések szerint ebben a Babeş Tudományegyetem akkori rektora, Raluca Ripan akadémikusnő járt az élen. A magyar egyetemi hallgatók körében elterjedt az a hír, hogy a két egyetem diákjainak közös felvonulására és a magyar forradalom melletti tüntetésre szóló felhívás tulajdonképpen provokáció, hiszen a javaslat, mely szerint „a magyar egyetem diákjai menjenek a menet élén”, valójában a szekuritáté mesterlövészeinek szolgáltatta volna ki az egyetemi ifjúságot. Az egyetlen, s később sokat emlegetett „megmozdulásra” 1956. november elsején, halottak napján a Házsongárdi temetőben került sor. Ennek előzményei 1956 nyaráig nyúlnak vissza, s valójában teljesen véletlen a magyarországi forradalmi harcokkal való egybeesés. 1956 júniusában a Bolyai Tudományegyetem akkori vezetősége részt vett a magyar tanszék tanévzáró ülésén, ott vetették fel, hogy az egyes tanszékek gondoskodjanak a szellemi nagyságok sírjainak rendbetételéről. Ott, helyben Dávid Gyula, Varró János és Lakó Elemér aspiránsokra ki is osztották a feladatokat. Varró János például Szenczi Molnár Albert, Misztótfalusi Kis Miklós és Dsida Jenő sírjának gondozását kapta hivatalos megbízásként, jegyzőkönyvbe iktatva. A másik kettő Brassai Sámuel, Aletta van der Maet, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Reményik Sándor sírját gondozta a halottak napi megemlékezésre. Mindhárom aspiráns 1956 nyarát, illetve őszét Magyarországon tudományos kutatással töltötte. Amikor hazajöttek, hozzáfogtak a sírok rendbetételéhez. 1956. október 23-án Magyarországon kitört a forradalom. Kétnapi mély hallgatás után Bukarest az internacionalista proletár szolidaritás jegyében élelmiszert és gyógyszert küldött Budapestre. A magyarországi események megítélésében nagyfokú bizonytalanság uralkodott. Visszaemlékezések szerint: a Bolyai Tudományegyetem pártvezetősége elhatározta, hogy táviratot küld Budapestre, amelyben „mélységes felháborodással elítéli az ellenforradalmi eseményeket” – mondja Várhegyi István. „Mint diákszövetségi titkárt engem is felkértek a távirat aláírására. Ezért Balogh Edgárral heves vitám volt. A professzor nyomós érvként hozta fel, hogy ezzel a távirattal bizonyítjuk hűségünket a Román Kommunista Párt iránt, ez lenne a próbaköve a romániai magyarság lojalitásának. Arra kértem Balogh Edgárt, hogy ne ismételjük meg azt az egységfronti, magyar népi szövetségi politikát, amely sok keserű áldozatába került a romániai magyarságnak.” Fazekas János, aki a Magyar Autonóm Tartomány teljhatalmú megbízottja volt, meglátogatta a Bolyai Tudományegyetemet, s azt ígérte, hogy az akkori épületeinek háromszorosát kapja, ha megszövegezik Budapestre a táviratot, bizonyítják a Román Munkáspárt iránti hűségüket. Várhegyi arra kérte Balogh Edgárt, hogy hívják össze a diákgyűlést, s ott olvassák fel a távirat szövegét. Az 1956. október 29-re összehívott diákgyűlésen felháborodva utasították vissza a távirat szövegét. Később a tárgyaláson Várhegyit a távirat elküldésének megakadályozásával vádolták.
A forradalmi események erdélyi átszivárgásától alaposan megijedt Bányai László rektor 1956. október 31-én estére gyűlést hívott össze a bölcsészkar dísztermébe. Szigorúan megtiltotta, hogy a diákok kimenjenek a Házsongárdi temetőbe. Lakó Elemér és Varró János tanársegéd jelen volt a gyűlésen, így ők a halottak napi megemlékezésen nem vettek részt. Dávid Gyula semmit nem tudott a gyűlésről, így csoportjával kivonult a temetőbe. A magyar irodalom és szellemi élet nagyjai – Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Apáczai Csere János és felesége, Aletta van der Maet, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor – sírján elhelyezték a kegyelet virágait és égő gyertyáit. Reményik Sándor sírjánál Bartis Ferenc első éves magyar szakos hallgató egy alkalmi versét mondta el, majd elszavalta az Eredj, ha tudsz című Reményik-verset. A magyar forradalommal való együttérzés jeleként nagyon sok egyetemi hallgató a kabáthajtókára nemzeti színű kokárdát és gyászszalagot tűzött ki. A visszaemlékezések szerint a himnuszt is elénekelték. A Házsongárdi temetőben beszédet mondott Gazda József, Kicsi Antal, és állítólag Székely László. A Securitate és a belügy emberei ott vizslattak, fényképeztek a megemlékezők és gyászolók között. A fényképek alapján az azonosítás már gyerekjáték volt. A meghurcoltatástól csak azok menekültek meg, akik éppen a Házsongárdi temető felsőbb részén tartózkodtak, őket nem fényképezték le. Negyvenkét év távlatából is egyértelműen megállapítható: a magyar forradalom és szabadságharc egész életre szóló felejthetetlen emlékként él a kortársak tudatában. Az egyetemi kollégiumokban, a lakásokban éjjel-nappal szólt a rádió, lélegzetvisszafojtva hallgatták a Magyarországról, Budapestről, a forradalmi harcokról és változásokról szóló tudósításokat. Páll Lajos képzőművész-hallgató révén eljutott az Irodalmi Újságnak az a száma, amely Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét, valamint Benjámin László forradalmi versét közölte. Péterffy Irén első éves magyar szakos hallgató ki is vágta ezeket a verseket. A forradalmi események versírásra ihlették a még középiskolás Burchád Mártát is. Mivel a versesfüzet körbejárt a református teológusok körében, könnyű volt a rendszerellenességet és a „nacionalizmust” bizonyítani. Nemcsak Burchád Mártát tartóztatták le s állították bíróság elé, hanem mindazokat a teológusokat, akik tudtak a versesfüzetről, valamint a magyar irodalomtanárt, Imre Magdát, amiért tanítványát nem jelentette fel a Securitatén. Az 1956-os magyar forradalommal való együttérzés illusztrálására két visszaemlékezést idézek: „Mivel nagyon féltem a veréstől, elhatároztam, hogy nem hazudok. Így bevallottam, hogy együttéreztem a forradalmi szellemű magyar néppel, hogy sajnálatomat fejeztem ki a Nagy Imre kivégzése alkalmával, de tagadtam a rendszerellenességet.” (Imre Magda)
„A vád ellenem a következő volt: dicsőítettem az 1956-os magyarországi forradalmat, elítéltem a szovjet csapatok beavatkozását, vártam, hogy ez a forradalom átterjedjen hazánkba is, reménykedve a népi demokrácia bukásában. Több kollégával együtt megtagadtuk a Teológián, hogy részt vegyünk azon a gyűlésen, ahol elítélték a magyarországi forradalmat, a résztvevőket árulóknak minősítettük. Propagandát fejtettem ki Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása érdekében, azzal vádoltam a Romániában hatalmon lévőket, hogy nem tartják tiszteletben az alkotmányban előírt magyar és más kisebbségek jogait. Ezek csak papíron léteznek.
Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ezek a vádak sok túlzást tartalmaznak, egy viszont tény: én is gyászoltam az elesett magyarokat, szolidaritást vállaltam mindazokkal, akik elítélték a szovjet csapatok mészárlásait.” (Gödri Oláh János akkori evangélikus teológus) (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)

Felmérés a nyelvi jogok érvényesítéséről
Az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége elindította a nyelvi jogok romániai gyakorlatba ültetésének a teljességre törekvő felmérését.
A Kulturális Autonómiatanács (KAT) júniusban hozott döntése értelmében azt ellenőrzi a szövetség, hogy az önkormányzatokban, az ezeknek alárendelt intézményekben, valamint a központi államigazgatási hivatalok alá tartozó intézményekben hogyan biztosítják az anyanyelvhasználatot – azokon a településeken, ahol a 2002-es népszámlálás idején 20 százalék fölött volt a magyarság aránya. Székely István, a KAT elnöke kifejtette: az RMDSZ elkészítette már az árnyékjelentését arról, hogy az állam miként tesz eleget a kötelezettségeinek, amelyeket a regionális és kisebbségi nyelvek chartájának a ratifikálásával vállalt. Az így begyűjtendő adatok az árnyékjelentést kiegészítő esettanulmányok elkészítését teszik lehetővé.
Szabadság (Kolozsvár)

Hol van már a tavalyi szó?
Ötéves voltam 1956-ban, és Budapesttől bő hétszáz kilométerre, Kézdivásárhelyen éltünk, de oda is elhallatszott a forradalom fegyverropogása, majd a segélykiáltások is.
Máig előttem van szüleim reménykedő arca, amikor este, elfüggönyözött ablakkal, bekapcsolták a rádiót, és fülüket szinte rátapasztották a készülékre, amely egyfolytában recsegett, hol zölden, hol pirosan pislákolt a vétel minőségét jelző varázsszem.
Nem sokat értettem az egészből, csak az hasít belém még most is, ahogy valamelyik este a remény egyszerre csak szorongásba váltott.
Így telt el a fél életünk, behúzott függönyös rádióhallgatással, Szabad Európa, Amerika Hangja, BBC, és persze, ha az ember derülni akart, bekapcsolhatta a moszkvai magyar adást meg Tiranát is. Ki emlékszik ma már, hogy a kínai pénzből kínai propagandát közvetítő tiranai rádiónak is volt magyar adása? Harc folyt az éterben a lelkünkért, és bár tudni véltük, kié, mié a lelkünk, ez akkor még egyáltalán nem volt olyan biztos.
Elmúlt 1956 októbere–novembere, és jött a megtorlás Erdélyben is, halálos ítéletek, nehéz börtönévek azért, ami ott meg sem történt, csak akart volna történni: a magyar forradalomért. Nem puskalövésekért, hanem temetői gyertyagyújtásért, versmondásért, diákgyűléseken való felszólalásért. A szavakért. Nemcsak kimondani, hanem meghallgatni is bűn volt bizonyos szavakat.
Azóta tudom, hogy fontos a szó, éppen olyan fontos, mint a kenyér és a hús. Néhány napig forradalom volt 1956-ban Magyarországon, esetleg szabadságharc, aztán évtizedekig ellenforradalomnak nevezték ugyanazt nálunk Erdélyben is. Hamar hozzászokhattam, hogy ugyanazokat a tényeket más-más, néha teljesen ellenkező értelmű kifejezésekkel lehet itt illetni, és próbáltam úgy küzdeni ez ellen, hogy a tényekre figyeltem, nem a szavakra.
Hiszen a Kárpát-medencében egyébként is olyan az egész történelmünk, hogy ami az egyiknek fehér, a másiknak fekete. Nem csupán Trianonról, de még a mi 1848-as szabadságharcunkról is mást gondolnak például a románok, mint mi, és sorolhatnám az évszázadok alatt meggyűlt, bekövesedett véleménykülönbségeket. Meg aztán újabban ideológiák szerint is különbözik a szótár, nem kell ahhoz más nemzethez tartozni, hogy másképpen nevezzük meg ugyanazt az eseményt vagy embert.
Attól függően, hogy mit gondolunk napjaink legfőbb európai problémájáról, hol menekültekként, hol migránsokként emlegetjük ugyanazokat a szerencsétleneket – amikor megbomlik egy alapvető konszenzus, szakad a szótár is. A rendszerváltás előtt néhány évvel döbbentem rá igazából, hogy a szavakért folytatott küzdelem feltétele lehet egy másik, valóságos változásnak. Magyarországi barátaink kitartóan küzdöttek azért, hogy az ellenforradalomból ismét forradalom lehessen, és az igazság kimondása legalább olyan fontosnak bizonyult utólag, mint a társadalmi rend későbbi átalakítása.
Akkor tanultam meg, hogy legelőször mindig a kettős beszédet kell megszüntetni, azt például, hogy míg otthon, a behúzott függönyök mögött forradalmat emlegetünk, kint a nyilvánosság előtt elviseljük, hogy mások ellenforradalomról beszéljenek. Természetesen az etnikai törésvonalak mentén ezt a kettős beszédet tovább lehet fokozni: annak idején a romániai iskolákban a dákoktól származtatták a románokat, otthon viszont a családban mi származtunk a hunoktól. Hiányzik a közös múlt, illetve a múlt közös értelmezése, és mindaddig, amíg ez így lesz, baj van a közös jövővel is.
Hamar megtapasztaltuk az 1989. decemberi romániai változások után is, hogy miképpen lesz a forradalomból népfelkelés, aztán államcsíny. Igaz, ellenforradalom még nem lett belőle huszonöt év múltán sem, de ha így haladnak ezek a frissen demokratikussá kozmetikázott országok, akkor még ezt is megérhetjük.
Azt gondolom ugyanis, hogy az áldemokráciák – népi, illiberális és így tovább – legfőbb ismérve éppen a kettős beszéd megléte, olyan értelemben, hogy van egy otthoni, és van egy nyilvános szóhasználat. És minden demokratikus változáshoz vezető első lépés pedig a saját véleményhez, saját történelemhez, saját múlthoz való jog visszaszerzése. Az idén október 5-én Aradon, a tizenhárom vértanúról való megemlékezés előestéjén egy ünnepségen vettem részt, amelyen Zala György szoborcsoportjának a 125 éves évfordulóját ünnepeltük.
Miért kellene megünnepelni egy emlékmű felállításának évfordulóját? Boldogabb nemzetek nem tesznek ilyesmit, mondhatná valaki.
Ez igaz, bár talán jobb lenne a világ, ha nem győztes vagy vesztes háborúkra kellene emlékeznünk, hanem a Mona Lisa, a Sixtus-kápolna vagy a Magányos cédrus megszületésének pillanatára. Viszont a Szabadság-szobor története, sajnos, nem művészettörténeti kérdés, hanem politikai.
Eddig ugyanis kétszer kellett felállítani, először 1890-ben, másodszor meg mi állítottuk vissza 2004-ben. Közben 1923-ban bedeszkázták, 1925-ben szétszedték és elvitték a térről, hányódtak félredobva a hatalmas allegorikus figurák, az Áldozatkészség, a Harckészség, a Haldokló Harcos, az Ébredő Szabadság, illetve a gyönyörű központi nőalak, Hungária. Néhány évtizedig az aradi várban, egy árokban hevertek, gyíkok, pitypangok, keserűlapuk között a szoborcsoport darabjai, az ötvenes években egy pillanatig úgy tűnt, ismét felállítják, de ez illúziónak bizonyult.
Bevallom, csak 1989 után tudatosult bennem ennek az emlékműnek a jelentősége, akkor sem egyszerre. Az aradi magyarok folyamatosan kérték, tegyünk meg mindent a Szabadság-szobor visszaállításáért, a két állam közti tárgyalások jegyzőkönyveibe is mindig bekerült ez az igény. De mi tagadás, nehezen fogadtam el magam is, hogy egy szobor –akárcsak egy szó, egy történelmi esemény értelmezése – ilyen sokat jelenthet, legalább annyit, mint egy magyar iskola vagy a kétnyelvű helységnévtáblák. Mi egy pragmatikus politika mellett köteleztük el magunkat, a jövőt akartuk megváltoztatni.
Aztán rá kellett jönnöm, hogy a Szabadság-szobor nem csupán szimbóluma a szabadságnak, hanem maga a szabadság: szabad-e nekünk a múltunkat Erdélyben köztereken felmutatni vagy sem?
Így jutottunk el oda, hogy 1999-ben, amikor az RMDSZ a kormányban volt, és amikor a magyar és román kormány is rendszeres párbeszédet folytatott, illetve Európa nyugati részének is fontos volt ez az együttműködés, sikerült várfogságából kihozni Zala György alkotását, de még évekig ott feküdt a minorita rendház udvarán.
Majd 2003-ban végre úgy nézett ki, ősszel felállíthatjuk a Tűzoltó téren, a talapzat is elkészült, de az utolsó pillanatban a román kormány az ultranacionalista Nagy-Románia Párt tiltakozására leállította a munkálatokat. Akkor mondta nekem a román miniszterelnök, egy közeli munkatársa jelenlétében, teljesen kikelve magából: „Amíg én miniszterelnök vagyok, ez a szobor nem fog állni.”
Felálltam az asztaltól, annyit mondtam, ezt most fejezzük be, ha nem akarunk végzetes hibát elkövetni, majd máskor folytatjuk. Azokban a napokban tartott fulmináns beszédet a művelődési miniszter is a parlamentben a szobor románellenes szimbolikájáról, hogy az emlékmű nem a szabadságot, hanem Hungáriát, tulajdonképpen Nagy-Magyarországot jelképezi. Hungária-szoborként emlegette végig. Úgy nézett ki, az aradiak is lemondhatnak a Szabadság-szoborról, mi is a szabadságról.
De a politikában, ezt megtanultam, semmi sem végleges, sem a jó, sem a rossz.
Folytattuk a tárgyalásokat, és hát végül sikerült, mert voltak kölcsönös érdekek, többek közt az is, hogy szavazataink nélkül a kormány bármikor megbukhatott volna. Rá egy fél évre állt a Szabadság-szobor Aradon, és már-már akkora szabadságélmény volt a romantikus figurák fölénk magasodó együttesének látványa, mint 1989. december 22-én a diktátor elmenekülése. Mondanom sem kell, a szobor visszaállításakor ugyanaz volt a miniszterelnök, aki azelőtt, és ugyanaz a művelődési miniszter mondott lelkes, szinte könnyeztető beszédet a megbékélésről a szoborállítás alkalmával Aradon. Most ő is Szabadság-szobornak nevezte az emlékművet.
Sokféle tanulságot le lehet vonni ebből, de számomra a legfontosabb tanulság az, hogy a tisztességes célokat nem szabad feladni még akkor sem, ha egy adott pillanatban teljesen kilátástalannak látszik a helyzet. Másrészt pedig csakis együttműködéssel lehetett eredményre jutni, románok és magyarok, illetve Románia és Magyarország között. De hol van már a tavalyi hó? Hol van a román és magyar kormány közti párbeszéd? Megnevezhetném azokat a román és magyar politikusokat, akik hittek ebben, és akik kiemelten sokat tettek a szobor visszaállításáért, de a lényeg az, hogy mindenképpen közös munka volt.
Annyit talán azért el kell mondanom, hogy voltak jobboldaliak is, baloldaliak is köztük, ugyanis sem a nemzeti felemelkedés, sem a nemzetek közötti megbékélés nem ideológiai kérdés ebben a térségben. A lényeg: az aradi Szabadság-szobor kiszabadításával jelképesen visszaszereztük a múltunkhoz való jogot Erdélyben. Mint ahogy a nyolcvanas években Magyarországon is vissza kellett szerezni a jogot 1956-hoz, vissza kellett szerezni azt a szót, hogy forradalom. Egyvalamit viszont nem szabad elhinni: hogy bármi is végleges lehet mifelénk.
Így vagy úgy, a kettős beszéd tovább él. 1956 csak egy volt, de ahány párt, annyi megemlékezés, annyi szánalmas kísérlet a szabadság kisajátítására. Más-más szabadság van minden utcasarkon, de közös szabadság mintha nem lenne, és közösen értelmezhető demokrácia sem nagyon.
Sőt, magyarnak lenni is mást jelent, attól függően, hogy éppen ki tette rá a kezét a hatalomra, vagyis a mindenkori magyar értelmező szótárra.
Markó Béla
Népszabadság

Az oszthatatlanság lángcsóvái Udvarhelyszéken
Közel ötszáz ember jelenlétében gyújtottak őrtüzet szombaton a székelykeresztúri Jézus-kiáltó dombon a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) Világítsuk ki Székelyföld határait! nevet viselő akciójának részeként.
A székelykeresztúri akció részvevői már szombaton délután fél ötkor elkezdtek gyülekezni a Csekefalvi úton, ahonnan székely zászlókat lengetve vonultak ki a Jézus-kiáltó nevű dombra, a máglyagyújtás helyszínére. Farkas Csaba, a nemzeti tanács alelnöke elmondta, nem véletlenül választották a Jézus-kiáltót a lármafa gyújtás helyszínéül, hiszen létezik egy legenda, amely szerint tatárjárás idején mindig oda menekültek a helyiek – mivel csak a meredek domb aljáig kergette őket az ellenség –, ott pedig Jézushoz fohászkodtak.
Az őrtűz köré gyűlő emberek először Barabás Csaba rugonfalvi református lelkész prédikációját hallgathatták meg. „Idáig szoktunk eljutni, hogy őrizzük meg magyarságunkat, őrizzük meg anyanyelvünket, pedig itt sokkal többről van szó. Ezeket az Isteni drága kincseket, azért kaptuk, hogy ezekkel haszonra legyünk” – jelentette ki. „Több évtizednyi eltépés után, ma este itt Jézus-kiáltón meg lett az ideje a megvarrásnak. Meglett az ideje annak, hogy összegyűljünk és a tűz lángjai által üzenjünk. Nemcsak a világnak, hanem elsősorban magunknak” – fogalmazott Andrási Benedek lelkész.
Az SZNT kiáltványát Farkas Csaba olvasta fel. Mint elhangzott, a nemzeti tanács kitart a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés állásfoglalása mellett, amely szerint „Székelyföld fel nem osztható és be nem olvasztható, csakis természetes, történelmileg kialakult regionális határai közt, önálló, többlethatáskörökkel rendelkező autonóm közigazgatási egységként képzelhető el a jövőben, amelynek különálló fejlesztési régiónak is kell lennie.” Farkas Csaba az SZNT mottójával fejezte be a kiáltvány felolvasását: „autonómiát Székelyföldnek, szabadságot a székely népnek.” Ezek után a jelenlévők elénekelték a székely és a magyar himnuszt is.
A Jézus-kiáltóról egyébként lehetett látni az alsóboldogfalvi, illetve a fiatfalvi lármafákat is, a különböző helyszínek részvevői lámpákkal is jeleztek egymásnak. A rendezvényen a székelykeresztúri Polgári Fúvószenekar 1895, illetve egy farkaslaki kórus erősítette a hazafias hangulatot. A résztvevők többsége az őrtűz kihunyásáig a helyszínen maradt.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

Egymásnak ugrott az államfő és a miniszterelnök a határzár miatt
Éles szóváltás alakult ki Klaus Iohannis államfő és Victor Ponta miniszterelnök között, miután a bolgár, szerb és román kormányfő hétvégi tanácskozását követően Bojko Boriszov bolgár miniszterelnök bejelentette: Bulgária, Románia és Szerbia kész lezárni határait a menekültek előtt, ha Németország és Ausztria is így dönt.
Iohannis szerint Pontának nem volt mandátuma elkötelezni az országot anélkül, hogy az államfő erre felhatalmazta volna. A szociáldemokrata miniszterelnök válaszképpen hétfőn azzal vádolta a jobbközép ellenzék éléről államfővé választott Iohannist, hogy feleslegesen jár Brüsszelbe a migráns-ügyről tanácskozni, mert „nem csinál ott semmit, csak hallgatja a többieket".
Ponta hétfőn kifejtette: nem ülhetett tétlenül, amikor nyilvánvaló, hogy Európában „tendenciává vált a határok lezárása, amit Magyarország kezdeményezett" és meg kellett vitatnia a helyzetet a „legfontosabb regionális partnerekkel", Bulgáriával és Szerbiával
„A bolgár, szerb és román kormány egyrészt szolidáris Európával és teljesítik európai kötelezettségeiket, másrészt azonban, ha mindenki más lezárja határait, nem érthetnek egyet azzal, hogy a menekültek itt rekedjenek, és ez a három ország egyféle ütközőzónává váljék a Magyarország és mások által emelt kerítések, illetve a Görögországból érkező menekült-áradat között" – magyarázta Ponta. A szociáldemokrata politikus korábban a migránsok befogadása mellett érvelt, és azért bírálta Iohannist, mert az ellenezte a Brüsszel által javasolt kötelező elosztási kvótákat és azt vetette szemére az államfőnek, hogy álláspontja miatt Románia „Magyarországgal együtt az európai álláspont ellen szavazott. A mostani csörte során már sértő kifejezések is elhangzottak: Iohannis úgy fogalmazott, hogy „Ponta Bulgáriában sétafikált", Ponta pedig azzal vágott vissza, hogy Iohannis úgy jár Brüsszelbe, mint „egy süket leányzó a táncba".
A román alkotmány szerint az országot az államfő jogosult képviselni a nemzetközi kapcsolatokban.
Románia, Bulgária és Szerbia miniszterelnöke szombaton megegyezett abban, hogy országaik egységesen lépnek fel a menekültválságot érintő kérdésekben Brüsszelben és nem fogják hagyni, hogy „átjáró" országokká váljanak. Az áprilisban tartott első háromoldalú miniszterelnöki találkozón Ponta a visegrádi együttműködés mintájára román-bolgár-szerb összefogást javasolt a legfontosabb regionális kérdésekben.
MTI
Erdély.ma

Az értékteremtés ünnepe
Nagy Miklós Kund a kitüntetett
Hétesztendőnyi művészálom teremtette meg péntek délután a 18. Bernády Napok megnyitójának hangulatát. Égvilágcserepek, Miért?, Sámánkereszt, Csillagözön, Szemérem, fa – köszöntek vissza a Bernády Ház földszinti kiállítótermében a korábbi tárlatok azon alkotásainak – festményeknek, grafikáknak, szobroknak – címei, amelyeket a kiállító művészek adományoztak az évek során a húsz éve működő kulturális központnak. A kollekciót a Galéria a Bernády Házban 2. című album is egybegyűjtötte. A 2009-es első album folytatásaként megjelentetett igényeskiadványt szerkesztője, Nagy Miklós Kund ajánlotta a népes közönség figyelmébe.
Az együttlét első perceiben a Művészeti Líceum két diákja, Alex Cioata és Domahidi Péter hegedűjátéka töltötte be a termet. Ez a momentum újra igazolta, hogy a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának egyik legfőbb célkitűzése a fiatal tehetségek felkarolása. A továbbiakban Borbély László, az alapítvány kuratóriumának elnöke szólt a jelenlevőkhöz.
"Szükség lenne egy állandó galériára"
– Nagykorúak lettünk ezzel a rendezvénysorozattal. Úgy érzem, hogy egy nagy családban vagyunk itt együtt – hangsúlyozta a kuratóriumi elnök, egyrészt a művészekre, másrészt azokra a marosvásárhelyiekre utalva, akik az 1995-től szervezett 225 kiállítás törzsközönségéhez tartoznak.
– Mintegy 200 műalkotás van a birtokunkban. A bemutatásra kerülő album annak a 72 művésznek a munkáit jeleníti meg, akik 2009-től állítottak ki a Bernády Házban, és adományoztak az alapítványnak alkotásaikból – mondta Borbély László, majd arra is felhívta a figyelmet, hogy fontos a fiatal nemzedékben tudatosítani az elmúlt negyedszázad értékeit. A megkezdett munkát folytatni kell, ugyanakkor egy állandó galériára is szükség lenne, ahol a Bernády Ház kincsei mindig megtekinthetők lehetnének.
Titkok a teremben
A képzőművészet gyakran szolgált ihletforrásként az irodalom számára, ennek érzékeltetésére Bálint Örs színművész Juhász Gyula Gioconda című versét szavalta el. ..."Mert álmok híján holt leány a lélek" – üzente egykor a költő, és Nagy Miklós Kund is ehhez a gondolathoz kapcsolódott a Galéria a Bernády Házban 2. című album bemutatásakor.
– Álom és valóság, számtalan titok van ebben a teremben is. Amennyi művész, annyi világlátás, álom, a valóság megannyi kivetítése – mondta az album szerkesztője, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy a kiadványban olvasható, tárlatnyitókon elhangzott szövegek korábban lapunk Múzsa mellékletében jelentek meg.
– A Népújság mindig tárt kapukkal várta ezeket az írásokat. Kevés művészközösség örvendhet akkora figyelemnek, mint az itteniek – jegyezte meg a szerkesztő. Nagy Miklós Kund arról is szólt, hogy a Bernády Ház fontos életműveket bemutató kiállításoknak is otthont adott az évek során, volt itt Vasarely-, Capa-, Brassai- tárlat, de a nagy öregek mellett a fiatal alkotók is mindig helyet kaptak ezekben a termekben, és csoportos kiállításokra is gyakran sor került.
– Büszke vagyok arra, hogy a Bernády Ház hírneve messzire jutott. A szaktestülettel évente összeülünk kiválasztani azt a 10-12 művészt, aki alkotásaival nálunk bemutatkozhat. Marosvásárhelyiek mellett azoknak is lehetőséget adunk, akik rég eltávoztak ebből a városból, de a szívük itt maradt. A Székelyföldről, Kolozsvárról, Nagyváradról és az anyaországból is voltak kiállítóink. Nem ismerek még egy olyan nagylelkű közösséget, mint amilyen a munkáikat önzetlenül felajánló képzőművészeké, akik a megnyitó előtti napokon abban is segítettek, hogy a műfajilag sokszínű tárlat egységet, harmóniát árasszon – tette hozzá az album szerkesztője.
A bemutatót követően a jelen levő művészek dedikálták az értékőrző kiadványt, amelyben Both Gyula fotói örökítik meg az alkotásokat Nagy Miklós Kund, Sebestyén Mihály, Bocskay Vince, Túrós Eszter méltatásai kíséretében.
Negyedórás munkaszünet a Bernády téren
Szombat délelőtt Bernády György sírjánál, majd a városépítő polgármester szobránál megemlékezéssel és koszorúzással folytatódott a rendezvénysorozat. A Bernády téren az emlékezés negyedórájában többnyire szüneteltek az útjavító gépek, csak enyhe háttérzaj hallatszott.
– Az embernek szüksége van sikerélményekre. Számomra óriási sikerélmény az, hogy meg tudtunk győzni egy céget, hogy 15 percre szüneteltesse a munkát – jegyezte meg a szobornál enyhén ironikusan Borbély László, majd így folytatta: – Nem tudom, mit szólna Bernády, ha most itt lenne velünk. Bizonyára elkezdené irányítani a munkát. A korabeli képek is mutatják, hogy jelen volt a Kultúrpalota építésénél és mindenhol, ahol egy polgármesternek jelen kell lennie. Nemcsak álmai voltak, meg is tudta valósítani az álmait. A mai nap legfontosabb üzenete az, hogy ne hagyjuk magunkat – hangsúlyozta a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke, majd az elmúlt 25 év értékeiről szólt, amely Marosvásárhely két párhuzamos társadalmát, a magyar, illetve román közösséget együttgondolkodásra kellene késztesse. Végül a megemlékezésen évről évre tiszteletét tevő Dr. Bernády György Általános Iskola vezetőségének mondott köszönetet az alapítvány elnöke, ezt követően pedig a jelen levő intézmények, szervezetek képviselői koszorúztak, illetve a Bernády-örökséget fontosnak érző marosvásárhelyiek helyezték el a szobornál virágaikat.
Ahol az "emberség tüze" ég
A Bernády Napok szombat délutáni zárógáláján Nagy István színművész köszöntötte a Kultúrpalota telt házas publikumát, majd Borbély László szólt az ünnep jelentőségéről.
– Október vége számunkra mindig kihívás. Mindig igyekszünk egy olyan rendezvénysorozatot létrehozni, amellyel értékeket mutatunk fel, illetve a jövőre tekintünk. Ha Bernády György most itt lenne közöttünk, és azt kérdezné, hogy édes ecsém, mit csináltatok ti itt az utóbbi 24 évben, elmondhatnám, hogy több mint 1500 rendezvényt szerveztünk, 225 kiállításunk volt, három szobrot emeltünk, 25 könyvet adtunk ki. Bernády munkásságában az értékteremtés a legfontosabb. (...) A marosvásárhelyiek nélkül sem az alapítványt megálmodni, sem a Bernády Napokat megszervezni nem tudtuk volna.
Ezt követően az est fénypontja, a Bernády- emlékplakett átadása következett. A Marosvásárhelyért sokat tett közéleti személyiségnek járó kitüntetést ezúttal Nagy Miklós Kund, a Dr. Bernády György Alapítvány kuratóriumának alelnöke, a Bernády Házban szervezett művészeti és irodalmi események házigazdája, több mint 30 könyv szerzője, lapunk Múzsa mellékletének szerkesztője vehette át. A kitüntetett Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című versét idézte, amelyben a költő "a világ abroszán legkritikusabb" helynek nevezi városunkat, majd így folytatta:
– Azt, hogy a legkritikusabb hely, gyakran tapasztalhatjuk, de ugyanakkor a legszerethetőbb hely is. Számos olyan alkotó él itt, aki nem marosvásárhelyi születésű. Ez is bizonyítja, hogy ez a város képes magához édesgetni, idekötni az embereket. Itt mindig sokat jelentett a kultúra, a szellem, Csokonait idézve, az "emberség tüze". Ezt ismerte fel Bernády, ezért hozta itt létre a sok lehetőséget, amelyek a kisvárost nagyvárossá tették.
A 17. Bernády-emlékplakett átadása után egy újabb különleges mozzanat következett. Tekintettel a kettős ünnepre – a 20 éves Bernády Ház és a nagykorúvá vált Bernády Napok ünnepére – az alapítvány kuratóriuma gyűjteményéből három műalkotást bocsátott sorsolásra azon jelenlevők között, akik a nevüket és lakcímüket tartalmazó borítékot előzetesen eljuttatták a Bernády Házba. Sz. Kovács Géza grafikáját a Bernády Ház rendezvényeire rendszeresen ellátogató Benczédi Gyöngyi vihette haza, Szép György olajfestménye Boros István Tety ismert grafikusművészé, karikaturistáé lett, Gyarmathy János plakettje pedig egy fiatal művészetbarát, a gyógyszerészhallgató Kucsera Dániel otthonát gazdagíthatja.
A gála egy ősbemutatóval, A lélek anyanyelvén című zenés-irodalmi összeállítással zárult. A számos költő és zeneszerző művéből született rendkívüli produkció ötletgazdája Csíky Boldizsár zeneszerző, előadói Bogdán Zsolt Uniter-díjas színművész és ifj. Csíky Boldizsár zongoraművész voltak. A nagyérdemű hosszú percekig tartó tapssal köszönte meg az élményt, amelynek egyik legintenzívebb momentuma a közönség közvetlen közelében tolmácsolt Radnóti-üzenet volt: "Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,/ nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt/ kis ország, messzeringó gyerekkorom világa."
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

1956 – három helyszínen
Idén három marosvásárhelyi helyszínen – a Bolyai téri unitárius templomban, a Deus Providebit Tanulmányi Házban és a Vártemplomban – emlékeztek az 1956-os forradalomra és szabadságharcra.
A Bolyai téri unitárius templomban
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete a Bolyai téri unitárius templomban szervezett emlékünnepséget. Az emlékműsor keretében fellépett a Tiberius vonósnégyes, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum furulya- és zeneköre. Cseh Gábor, az EMNT megyei elnöke beszédében Mindszenty Józsefet, Márai Sándort, Borisz Jelcin egykori orosz államfőt és Barack Obama amerikai elnököt is idézte annak érzékeltetésére, hogy az 1956-os magyar forradalom világtörténeti eseménynek számított akkor, mint ahogy annak számít ma, 59 év múlva is. Ezt követően dr. Flender Gyöngyi, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja is szólt az egybegyűltekhez, az 1956-os események vonatkozásait Kálmán Attila történész, a Bolyai líceum tanára ismertette.
A beszédeket és a kultúrműsort követően a templom udvarán, az összetartozás fájánál helyezett el koszorút Flender Gyöngyi konzul, majd az '56-os Moldován Béla saját emlékeit elevenítette fel.
A Deus Providebit Házban
A Magyar Dolgozók Egyesülete és az Erdélyi Magyar Baloldal 18 órától a marosvásárhelyi Deus Providebit Tanulmányi Házban szervezett emlékrendezvényt az 1956-os magyar forradalomról. Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, az RMDSZ polgármesterjelöltje rövid történelmi visszatekintésében a forradalom jelentőségéről beszélt. Kiemelte, hogy a II. világháború után ekkor nyilvánult meg először szolidaritás a Kárpát-medencében, és ez a szolidaritás egy olyan ügy mellett bontakozott ki, amilyent 1848-ban tapasztalhatott a medence népe: a szabadság iránti vágy, a zsarnokság elleni harc kovácsolta össze a különböző nemzetiségű embereket. A rendezvényen fellépett Buta Árpád operaénekes, valamint a Bolyai Farkas líceum diákjai, Vizeli Ibolya, Köllő Magor Örs. Műsorvezető Böjthe Róbert Zoltán volt.
A megemlékezés előtt egy perc néma csenddel adóztak a nemrégiben elhunyt Fodor Imre volt vásárhelyi polgármester emlékének. Az RMDSZ részéről Kerekes Károly képviselő volt jelen a rendezvényen.
A Vártemplomban
Az 1956-os Bajtársi Társaság szintén 18 órai kezdettel tartott ünnepi megemlékezést a Vártemplomban. Ezt követően megkoszorúzták a templom udvarán elhelyezett 1956-os emlékművet. Ugyanakkor ünnepi istentiszteleten emlékeztek meg az 1956-os forradalom kitöréséről a Vártemplomban. Horváth Zoltán budapesti egyetemi tanár, a Romanika könyvkiadó vezetője vetítéssel egybekötött előadást tartott a székelyföldi műemlék templomokról.
A Vártemplom főlelkésze, Ötvös József hangsúlyozta: – Ötvenkilenc évvel ezelőtt nagyon sokan úgy érezték, hogy a nemzetet meg kell menteni. És egy félelemben tartott nemzet ekkor bátor lett. Átélte a mi népünk azt, hogy az élet nem más, mint a félelem és bátorság nagy küzdelme, és ennél nagyobb bátorság, mint puszta kézzel szembemenni a tankokkal, talán nem is volt a történelemben. Sokáig ellenforradalomnak nevezték, nem is volt szabad beszélni róla, most már kimondhatjuk: forradalom volt, szabadságharc. Akiket akkor életfogytiglanra ítéltek, azokat most már kitüntették és a nemzet hőseiként tisztelik.
A Vártemplom udvarán, az ötvenhatosok emlékére állított kopjafánál a Vártemplom kórusa énekelt, majd az Erdélyi 1956-os Bajtársi Társaság Maros megyei szervezete nevében vitéz Rendes Lajos, a marosvásárhelyi RMDSZ nevében Peti András, a 1989. December 21. – Marosvásárhely Mártírváros Egyesület képviselőjeként Hamar Alpár Benjámin, vitéz Kiss József, illetve a Történelmi Vitézi Rend képviselői is elhelyezték a kegyelet virágait. Mindhárom rendezvény színhelyén elhangzott a Himnusz.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Valóság kerestetik
Már Elias Canetti, a huszadik század egyik legjelentősebb írója is úgy vélte: „Nehezen elviselhető gondolat, hogy az idő egy meghatározott pillanatát követően a történelem megszűnt valóságosnak lenni. Anélkül, hogy ennek tudatában lehetett volna, az emberi faj hirtelen elveszítette a valósághoz fűződő kapcsolatát. Eszerint mindaz, ami azóta történt, nem lenne igaz, éppen csak nekünk nem lehetne erről tudomásunk. Legfontosabb célunk és kötelességünk, hogy megkeressük ezt a pillanatot, mert amíg meg nem találjuk, tovább kell folytatnunk a jelenlegi rombolást.”
A szóban forgó rombolás nyilvánvalóan kulturális természetű. A „multikulturalizmus” néhány éve Angela Merkel által is eltemetett, de újabban épp általa feltámasztani próbált eszméje (Wir Schaffen es!) azonban a Canetti által megjelölt feladatra merőben alkalmatlan.
Az állítás igazsága hazai példán is jól bemutatható. Az egységes és oszthatatlan román nemzetállam meghatározó pozícióit – a Nemzeti Liberális Párt „européer” gondolatrendszerének hála – ugyanis fokozatosan a román asszimilációs politika vívmányainak számító „idegen” eredetű románok foglalják el. Az echt német, mert korábban a romániai németek „etnikai” pártjának elnökeként, s az egykor szinte színnémet Nagyszeben polgármestereként ismertté vált Klaus Johannis után, aki nevét közben a román helyesírás követelményeihez igazítva újabban már Iohannisként tünteti fel, a román állam „legfontosabb” hatalmi struktúrájának a Román Hírszerző Szolgálatnak (a SRI-nek) frissen kinevezett igazgatója, Eduard Hellvig is ugyannak a liberális pártnak a köreiből került ki. Ez a kinevezés ugyanazt az alapvető információt küldi a nemzetközi nyilvánosságnak: Romániában nyoma sincs semmiféle nacionalizmusnak, hiszen a magyarok szeparatista törekvéseit (melyek amúgy nincsenek is, hiszen a magyarság nevében egy-két eszement székely zelegorkodik) nem románok, hanem a német kisebbség tagjai bélyegzik meg. Az ötlet korántsem eredeti. Ez is, mint az elmúlt 150 év csaknem minden zseniális ötlete, eredendően tőlünk, magyaroktól származik.
Az Osztrák–Magyar Monarchia liberalizmusa a századelőn a Felvidék iskoláinak élére zsidó származású magyarokat delegált, hogy a szlovákokat elmagyarosítsák. A piszkos munkát nem a „fajmagyaroknak” kellett elvégezniük, hanem a „nem-igazán magyar” asszimiláltaknak, akiket nem igen lehetett magyar nacionalizmussal vádolni. Ennek – a jelöltek által lelkesen vállalt gyalázatos húzásnak – aztán meg is ittuk, s a szlovákiai magyarok máig is isszák a levét.
A következmények ezúttal sem maradhattak el. A romániai magyarok masszív hozzájárulásával (becses személyem is közéjük tartozik) államelnökké avanzsált nagyszebeni polgármester Angela Merkelnek már dagadó kebellel újságolhatta, hogy Romániában „nincs magyar kérdés”.
Pedig még német is van. Igaz, ma már pusztán retrospektíve, de továbbra is élesben. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem jeles professzora, Mircea Muthu (s itt iróniának nincs helye, Muthu professzor élvonalbeli értelmiségi) a romániai származású Herta Müller Nobel-díját Románia arculcsapásaként érzékelte, hiszen az írónő – szerinte – a nemzetközi média üdvöskéjének számító Umberto Eco elöl az erdélyi szász diaszpóra manipulációnak köszönhetően (azaz a Romániából kitelepedett német nacionalisták ügyködéseinek „hála”) halászta el a Nobel-díjat.
Merthogy a Ceauşescu által kiárusított németek (ezt szavaiból már én olvasom ki) így próbáltak elégtételt venni az általuk übermensch módra megvetett román kulturális életen. Nem zárható ki, hogy mindebben van kevéske igazság is (sok semmiképpen sem lehet), de ha Kertész Imre Nobel-díja kapcsán egy élvonalbeli magyar értelmiségi fogalmazna meg hasonló gondolatokat, az illető minden kétséget kizáróan a nemzetközi nyilvánosság páriájává válna, azaz nevét a nyilvánosság nagy valószínűséggel törülné a komolyan vehető értelmiségiek listájáról. (Még otthon, saját hazájában is.) Muthu professzor úrral semmi hasonló nem történt. Sőt, a románellenes nemzetközi összeesküvés hallgatólagos támogatója, Angela Merkel önfeledten ölelkezik a Muthu professzor összeesküvés elméletét szintén hallgatólagosan támogató Klaus Johannisszal.
Bíró Béla
Szabadság (Kolozsvár)