Erdély legidősebb magyar papja ma is aktív
A 98. évébe lépett nemrég elején Bíró Antal atya, aki ma Böjte Csabának segít: a szászvárosi ferences kolostorban berendezett gyermekotthonban él, rendszeresen misézik, prédikál.
Nézem a kezét. Ujjai helyén mintha görcsösen, szeszélyes könnyűséggel kanyargó szőlőkacsok, erősen kapaszkodó, szép erezetű öreg fa gyökerei lennének. Finoman a karomra fonódnak; ha nyomatékosabban mond valamit, nemcsak a hangját emeli meg, szorít egyet az ingemen.
Odalett a csont, az ízület
– Látja, tanár úr, a begombolkozás is nehezemre esik – mondja. Ragaszkodik hozzá, hogy tanár úrnak szólítson. Az imént azt kérdezte, mivel foglalatoskodtam eddig életemben; régvolt munkám keltette fel leginkább az érdeklődését. Ő is tanított: az 1940-es években Székelyudvarhelyen mint ferences barát németet és magyar irodalmat.
– A börtönben ment tönkre mindkét kezem. Pedig nem vertek meg, hanem meghúzta a cement a pincében, ahol tartottak. Az öregedéssel pedig csak súlyosbodott az állapota: odalett a csont, az ízület. Tavaly márciusban ráadásul elestem, három helyen eltört a lábszáram. Porckopás van a térdemben, rázuhantam a folyosón a kőpadlóra. Elölről kezdtem az életemet a kilencvenhetedik évemben. Magatehetetlenül feküdtem hetekig, mint egy pólyás baba. Újra meg kellett tanulnom mozogni, járni, kérem szépen. Jobban félek, mióta nincs fájdalmam. Ezért is keresem a kezeket. Akkor biztonságban érzem magam.
Az egykor szászok lakta, építőmesterei munkáját nyomaiban őrző Szászváros felett esős-borús az idő. A ferences rendház hatalmas, boltíves folyosója is sötétbe burkolózik. Késő délután érkeztünk meg Antal atyához, Erdély legidősebb papjához, Csaba testvér egyik segítőjéhez. Öt-tíz éves gyerekek lepik el pillanatok alatt a folyosót; vége a tanulóidőnek, kezdődik a vacsora, juhsajt van és főtt tojás. Magyar–román keveréknyelven beszélgetnek egymással és a nevelőkkel. A gyerekek sokszor szegény román családokból érkeznek Szászvárosba, később átkerülnek Csaba testvérhez Dévára; autóbusszal és vonattal negyven perc a távolság. A gyerekek körbevesznek minket, határozott mozdulattal kezet nyújtanak. Három-négy kar nyúl felénk egyszerre: az idegenből jött a legérdekesebb ebben a pillanatban. A nevemet mondom, az egyik visszakérdez:
– Ti-be-ri? Tiberiu? Én is Tiberiu vagyok – vágja rá büszkén. Aztán beözönlenek az étkezőbe. Antal atya mellett a kis asztalon ott a főtt tojás lefedve, mellette egy tepsiben rizses lecsó hűl. Ő főzte magának. Az íróasztalon világoskék papír szálkás betűkkel. „Előttük van” – betűzöm ki a szöveget; oldalt az Alföldy-féle irodalomkönyv és egy Jókai, a Mire megvénülünk. Az ablak előtt címeres magyar zászló.
– A rabonbán unokája vagyok, tetőtől talpig székely – feleli, mikor a gyermekkoráról kérdezem. – Zetelaka mellől, Küküllőkeményfalváról származom. Onnan mentem barátnak.
Vékonyka kötetet mutat, végigpörgetem, beleolvasni nincs idő, folytatná a beszélgetést. Látom, hogy versek.A saját költeményei. Tavaly gyűjtötte össze és egészítette ki őket, amikor beteg volt.
– Nem is költemények ezek a szó mai értelmében. Regös vagyok én, krónikás.
Aztán fejből mondja, s megfogja a kezem:
– „Áron püspök! Erdély fia, sziklajellem a javából, / Csodát fakaszt minden szava, akár Mózes a sziklából.” Tanítani akarok vele, tudja, tanár úr? Mert a csodák megtörténnek, s bizony azt is tudhatjuk, ha egy kicsit gondolkodunk, hogy a csodának kétféle módja van: a hivatalos, amit a római kúria elismer, s van kérem ezen túl milliónyi magáncsoda is. Olyan esemény, olyan személy szava az ember életében, ami irányadó, ami a szemét felnyitja.
Nekem Áron püspök, a szent életű Márton Áron volt ilyen irányadóm, ilyen Úristentől kapott csodám. Egyedül szentelt engem a gyulafehérvári püspöki kápolnában. Hatan várakoztunk a növendék barátok közül a papságra. Péter és Pál napján ötöt felszentelt, nekem meg kellett várni, amíg betöltöm a huszonharmadik évemet. Különleges ajándék volt. A szertartás után, jövőre lesz hetvenöt esztendeje, széket hozatott nekem, szemben magával leültetett, úgy, mint ahogy mi ülünk most. Szépen lassan a következőket mondotta. „Fiam! Tudod-e, mire vállalkoztál?” A kérdés hirtelen jött, mellbe vágott. „Nehéz idők előtt állunk. Most kaptam a jelentést a Vatikánból, hogy Oroszországban hogyan üldöznek két jezsuita atyát.” Aztán elmondta a statisztikát: hány papot börtönöztek be, végeztek ki eddig a kommunisták. „Ez vár ránk is” – mondta 1941-ben, amikor még kevesen sejtették a háború kimenetelét. Mindig hangsúlyozom: nemcsak azokat kell boldoggá avatni, akik börtönben haltak meg annak idején, hanem azokat is, mint Márton püspököt, akik példamutatóan éltek.
Szinte a püspökkel egy időben került fogságba is. Márton Áron a negyvenkilences csíksomlyói búcsúról távozva, miután sofőrje Székelyudvarhely és Segesvár között kicselezte a letartóztatására igyekvő titkosrendőröket, kerülő úton visszatért Gyulafehérvárra. Nem sokkal később Bukarest felé menet fogták el, s került börtönbe, majd 1967-ig házi őrizetbe.
– A negyven esztendőn át legutolsónak hitt csíksomlyói körmenetre én vezettem 1949-ben a zetelakai keresztalját – mondja Antal atya. – Több tízezren voltak a somlyói nyeregben. Márton Áron püspököt négy gyimesi csángó kísérte lóháton, hogy megvédjék. Mikor visszaértem Zetelakára, a káplánunk körmenettel fogadott a falu határában. A központba érve a káplán elkezdte énekelni a Himnuszt. Zúgott egész Zetelaka, mint az őserdő. Még aznap este üzent a közelben tartózkodó püspök: hívják össze a környék papságát, mert testamentáris szavakat akar mondani nekünk. Röviden beszélt: „Ki tudja, találkozunk-e még?! A kötél a nyakamon; csak azt várom, mikor húzzák meg. Nem mondok nektek egyebet: engedelmeskedjetek a mindenkori törvényes püspökötöknek. Egyébbel ne törődjetek. Vállalom a sorsomat, vállaljátok ti is!”
Megfogja a karomat, a szemembe néz áthatóan, egészen közelről. Értelem, érzelem s az akaraterő csillog benne egyszerre. Keménykötésű férfi, szenvedéllyel beszél, néha szinte kiabál, máskor egészen lehalkítja a hangját, főleg, ha elkomorul.
– A káplánomat a Himnusz éneklése miatt keresték ugyan a rendőrök, de addigra elbujdosott. Engem nem sokkal később, augusztus 29-én, a mohácsi vész évfordulóján tartóztattak le. Harminchárom napig vallattak. Egy olyan fiatal magyar férfi vette föl az adataimat, akit én elnökként érettségiztettem. Hogy hívják az urat? – kérdezte. Szégyelld magadat, mondtam, nézd meg az érettségidet, hogy ki írta alá! – folytatja az atya, s haragosan felemeli a hangját; mintha itt lenne vallatója, s neki mondaná. – Egy mellényben és egy ingben voltam a Securitate pincéjében, akkor kezdődtek az ízületi nyavalyáim is. Azt követelték, írjam alá, hogy a kommunizmus ádáz ellensége vagyok. Persze hogy nem írtam alá, kérem szépen. Száz tanút hozunk, válaszolták. Mondom, egyet hívjanak! Nem hívtak.
A jegyzőkönyvbe mégis bekerült, hogy „a rendszer ellensége”, s a papír végigkísérte az életét a változásig. Aztán szabadon engedték, visszamehetett szerzetestársai körébe. A rend működését nemsokára betiltották: 1951. augusztus 20-án éjjel Erdély 22 ferences kolostorából százhúsz barátot szedtek össze. Hamarosan mindannyian a nagy máriaradnai rendházban találták magukat, az orosz katonák szomszédságában. Végül három részre osztották a kisebb testvéreket: a teológiai tanárok és a növendékek Désre, mások Körösbányára kerültek. Bíró Antalt a székelyföldi Esztelnekre helyezték, a Kárpátok aljába. Misézni lehetett, de őrizték őket. A teológiai tanárok titokban tovább folytatták az oktatást, s aztán négy fal között felszentelték a klerikusokat. A közelben lakó rendtárs, Csaba testvér is még az illegális időkben lett ferences.
– Amikor megszüntették a kényszerlakhelyeket, feltették a kérdést: hová akarok menni szolgálni. A Kárpátokba, Pálpatakára szerettem volna kerülni, falusi emberek, medvék és farkasok közé, távol a külvilágtól. Mondtam is. Az állam nem engedte, elővették a jegyzőkönyvet, hogy ellensége vagyok a kommunizmusnak. Nem maradhattam a székelyek között, ki kellett takarítaniuk engem Erdélyből! A Bánságba, a Temesvári egyházmegyébe, Neudorfba, egy sváb faluba helyeztek a német nyelvtudásom miatt. Negyvenhét esztendeig voltam ott. Német nyelvtudás, hát igen – sóhajt. – Amikor a diplomát szereztem, azt mondta a vizsgáztató: maga ugyan Nyikó menti dialektusban beszéli a németet, ellenben a grammatikája tökéletes. Ezzel a Nyikó menti dialektusommal miséztem a sváboknak, ezzel kereszteltem, eskettem, temettem őket. Amikor el akartak helyezni, küldöttséget menesztettek Temesvárra, visszakértek.
Megáll egy pillanatra, megtörten néz rám.
– Fáradt vagyok, tanár úr, bronchitisem van, eddig bírtam hanggal – mondja.
Tamási Áron huncut székely volt
Szedelődzködnénk, de váratlanul lendületesen folytatni kezdi. Csaba testvérről beszél, arról a negyven évvel fiatalabb paptársról, aki Márton Áron mellett talán a legnagyobb hatással volt rá életében. Böjte Csaba néhány évvel Ceausescu bukása után érkezett Dévára. Egy szobát hagytak meg az előző rendszerben a plébánosnak, a ferences kolostor többi helyisége romokban állt.
– Oda jártak be korábban piszkolni, szeretőzni. Csaba a lakatot az ajtóról letörte, kitakarított, s elkezdte maga köré gyűjteni a gyerekeket. Amikor ezt meghallottam, s láttam, milyen hatása van, csatlakoztam hozzá, a gyerekeket sokszor az éhhaláltól mentő kis csoporthoz. Életre hívtuk a Szent Antal Alapot. Ami pénzem volt, beleadtam. Ott állok mögötte: Szászvárosban ő hivatalosan a plébános, de én misézek a bentlakóknak és a szászvárosi, szórványban élő magyaroknak. Először Csaba vitt át Magyarországra, missziót tartottunk Szentesen. Így mutattam be őt: „Ama régvolt hadak útját rég belepte a múlt pora, ne várjátok a királyfit, nem jön vissza többé soha. De Isten megszánt minket, helyette jött másik Csaba, csuhában jött, nem lóháton, az ő neve Böjte Csaba.” Mióta mellette vagyok, egyértelművé vált: annál, milyen vallású, sokkal fontosabb, hogy jó vagy rossz-e az ember.
A kisegyházak néha még jobban is segítik Csaba testvért. Ötven-hatvan éves férfi jött hozzánk a minap. Azt mondta, pünkösdi lelkészként bejár a debreceni börtönbe, felkeresi a cellákat. Raboskodik ott egy marosszéki fiú, nem tudom, mit csinált. A kisfia nyolcéves, nálunk van Szászvárosban. A lelkész annyi csomagot hozott, amennyi a csomagtartójába belefért. Aztán ugyanebből a pünkösdi gyülekezetből két hét múlva hárman jöttek, hogy segítsenek, két hónap múlva pedig egy zsák rizst és egy zsák cukrot küldtek a gyermekeknek. Idejött tizenkét nazarénus leány a nyáron, kitakarították az egész kolostort, rendbe szedték a kertet.
A regösségről, a dalnokságról érdeklődnék megint, ő azonban az eszmei-irodalmi előképekről beszél.
– Két nagy írónkat is hallhattam élőben: még papnövendékként Tamási Áront. Huncut székely volt a kopasz fejével. Ő mondta, hogy a székely kétszeresen magyar ember. Nyirő Józseffel pedig beszéltem is, amikor 1942-ben a kolozsvári moziban bemutatták az Emberek a havasont. Elöl ült, vele a stáb, Szőts István rendező. Látta, hogy szerzetesek vagyunk, odajött hozzánk a vetítés után. Gratuláltunk a filmhez. Tudtuk, hogy otthagyta a papságot, megnősült, református lett. „Becsüljétek meg a csuhát! – mondta. – Engem azóta ver az Isten, amióta a reverendát ledobtam magamról.”
Bíró Antal atya viszont hű maradt.
– Jövőre lesz a hetvenötödik évfordulója, hogy Áron püspök pappá szentelt. Remélem, megünnepelhetjük. Minden testrészem rossz már. Azért adok hálát Istennek, hogy a szívemet, a fejemet megőrizte.
Pethő Tibor
mno.hu / Magyar Nemzet
Erdély.ma

Megújuló épített örökségünk
A kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeumban tegnap délután nyílt meg a Teleki László Alapítvány és a Magyarság Háza által szervezett Megújuló épített örökségünk – Értékmentés a Kárpát-medencében című vándorkiállítás, mely a Kárpát-medencében 1999–2012 között a magyar kormány támogatásával megújult magyar vonatkozású építészeti örökséget mutatja be.
Dimény Attila múzeumvezető elmondta, a hagyományoktól eltérően két előadás is el fog hangzani. A budapesti vendégeket Bokor Tibor polgármester is köszöntötte, majd Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igazgatója szólt az egybegyűltekhez, elmondva, hogy 2011-ben a magyar kormány azért hozta létre a Magyarság Házát, hogy minden magyar összetartozását jelképezze, találkozóhelyet biztosítson az anyaországban és a határon túl élő magyaroknak, és a ház feladata, hogy az egész Kárpát-medence kultúráját bemutassa.
Vetített képes restaurátori és mesterségbemutatót tartott Kiss Loránd falképrestaurátor és Mihály Ferenc faanyag-restaurátor, majd Diószegi László, a Teleki László Alapítvány igazgatója a kiállítást mutatta be, kiemelve, hogy a magyar kormány segítséget nyújt azoknak a határon túliaknak is, akik szeretnék műemlékeiket megőrizni, de nincs hozzá szakértelmük és pénzük. Erdély azért nagyon fontos, mert tele van középkori műemlékekkel, amelyek napról napra pusztulnak, mivel a román állam nem biztosít pénzt a magyar műemlékek felújítására. Ezért indult el 1999-ben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma jóvoltából egy program az épített örökség megmentésére, ami 2006-ig tartott. Ennek eredményeit szemlélteti a mostani kiállítás. A tablók mellett másolatban látható az éppen restaurálás alatt lévő székelydályai református templom festett famennyezetének néhány kazettája és karzatának mellvédje, megtekinthetőek a kárpátaljai Visk református templomának gyönyörűen kifestett barokk padjai, látható a huszti református templom helyreállított toronysisakjának egyik fiatornya és a gyulafehérvári Szent Mihály Székesegyház falait díszítő domborművek másolata. Jövőre évi 180 millió forintos költségvetéssel újraindul a határon túli műemlékek megmentését célzó program, amire Erdélyből is javaslatokat várnak. A megnyitó végén a jelenlevők élőben láthatták, hogyan készül a zsindely Varga Sándor bemutatóján. A megnyitón közreműködtek a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás-iskola zenetagozatos tanulói.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Derűs emlékezés
Kézdivásárhely után Sepsiszentgyörgyön is bemutatták B. Kovács András Vándorszékely hazatalál. Egy ragaszkodás története című kötetét, mely a kézdivásárhelyi születésű, Bélafalván élő, Sepsiszentgyörgyön dolgozó Boldizsár Béla élettörténetét meséli el.
Szerdán este a megyei könyvtár Gábor Áron Termében tartott könyvbemutatón – miután Szonda Szabolcs könyvtárigazgató köszöntötte az egybegyűlteket, a szerző B. Kovács András pedig röviden ismertette a kötet megírásának körülményeit, és bemutatta interjúalanyát – Boldizsár Béla sajátosan ízes, humoros stílusában maga mesélte el röviden élete néhány fontosabb fejezetét. Az est meglepetésvendége Sebestyén Rita középiskolás diáklány volt, aki saját versét szavalta el a hallgatóságnak. Boldizsár Béla gyulafehérvári kántoriskolai élményeiről, házasságairól és hat gyermekéről, külföldi kirándulásairól, sokféle szakmájáról, a rendszerváltás utáni kalandos munkáséveiről, gyermekeivel kapcsolatos viszontagságairól és mostani életéről, az általa szervezett munkássztrájkokról, Márton Áron püspökkel való kapcsolatáról, az elismerésekről és kitüntetésekről, amelyeket rangos magyarországi politikusoktól kapott, saját politikai és társadalmi szerepvállalásairól, valamint egészségi gondjairól mesélt, melyek közül egyesek vaklármának bizonyultak, de amelyek egy anyajegy miatt végül komollyá változtak.
Bámulatra méltó az életkedv és elégedettség, amellyel visszatekint, a derű, amellyel életútjának kudarcait, szomorú eseményeit is szemléli és szemlélteti. Kemény harcához kitartást kívánunk, hogy egyszer majd vidám történetei közé sorolhassa anyajegyes kalandjait is.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az őshonos nemzeti közösségek autonómiájáért (Interjú Csóti Györggyel, a Kisebbségi Jogvédő Intézet vezetőjével)
A neve ismerősen cseng határon innen és túl, de kevesen tudják, miként küzdött évtizedeken át politikusként, magánemberként a szétszakított nemzetrészekért. Volt munkahelyén, a Képviselői Irodaházban kerestem fel először, ahol még hónapokig akadt bőven dolga. Névjegykártyáján akkor ez állt: Csóti György, FIDESZ – Magyar Polgári Szövetség, országgyűlési képviselő, Külügyi Bizottság tagja, Nemzeti Összetartozás Bizottság tagja. Hallottam arról is, hogy Tőkés László a Kárpát-medencei magyar autonómia nagykövetének nevezte.
– 2014. február 13-án elmondott parlamenti felszólalásának élménye hozott ide. Hadd idézzem szembe szavait: „Az elmúlt másfél-két évtized egyértelművé tette, hogy a magyaroknak, a szomszédos, az utódállamokban élő magyar nemzeti közösségeknek a szülőföldön, magyarként megmaradás egyedüli záloga az autonómia, a tényleges és teljes körű autonómia. A teljes körű azt jelenti, hogy személyi elvű, kulturális és területi autonómia, illetve ezek kombinációja. Az elmúlt esztendőben a Tőkés László vezette Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács, amelynek egyébként az elcsatolt területeken működő valamennyi magyar politikai párt tagja, illetőleg részt vesz a tanács munkájában, 2013-at az autonómia évévé nyilvánította. Ezt legkomolyabban a székelyek vették, akik március 10-én, Marosvásárhelyen egy 30 ezres tüntetéssel, október 27-én pedig egy 150 ezer embert megmozgató nagy meneteléssel tettek hitet az autonómia mellett. – Megszakítással 11 évig voltam országgyűlési képviselő. Lehet, hogy véletlen, de sorsszerű, hogy első és utolsó megszólalásom a Tisztelt Házban az elszakított nemzetrészekről szólt. De említsük meg a határozattervezet lényegét is: „Az Országgyűlés október 27-ét, a székelyek nagy menetelésének napját a Kárpát-medencei magyar autonómiák napjává nyilvánítja.”
– Tíz képviselő kezdeményezte e határozatot. Lett belőle törvény?
– Sajnos, nem. De remélem, ez esetben is érvényes a régi igazság: ami késik, nem múlik.
– Mennyire ismerte Erdélyt 1989 előtt?
– Jól ismertem. Mindenekelőtt a Nagyvárad–Bánffyhunyad–Kolozsvár–Torda–Székelyudvarhely–Csíkszereda útvonalat. A nyolcvanas években Kalotaszeget és a Székelyföld nagy részét is bejártam. Mintegy ötvenszer jártunk Erdélyben a feleségemmel. Könyveket, gyógyszereket, élelmiszert, újságokat – és szeretetet – vittünk, barátságokat, felejthetetlen emlékeket hoztunk. Vittük az üzeneteket élő szóban azoktól és azoknak, akik nem léphették át a határt. Például azért, mert tiltólistán voltak. Mi is felkerültünk a megfigyeltek közé. Amikor átléptük a határt, azonnal értesítették a helyi szekusokat Bánffyhunyadon, ahol általában az első éjszakát töltöttük.
Barátságot kötöttem Kallós Zoltánnal, Lászlóffy Aladárral, Szilágyi Istvánnal, Vásárhelyi Gézával, Újváry Ferenccel, Tőkés Istvánnal, Szőcs Istvánnal, Bánffy Istvánnal és másokkal. Nem hagytuk cserben a hargitai juhász barátainkat sem, köztük az ötgyermekes Dániel Imrét, aki ugyan csak „két iskolát” végzett, de intelligenciában és filozofikus töltetű, egyszerű, nemes gondolkodásban kevés hozzá hasonló embert ismertem. Egy alkalommal elmondta: gyermekkori vágya, hogy egyszer átsétálhasson a Lánchídon. Évtizedeken át hívtam, kapacitáltam – családja már többször járt nálunk –, de a reá bízott több száz juhra hivatkozva nem állt kötélnek. „Legalább ígérd meg” – mondtam neki egyszer. Rám nézett csodálkozó, nyílt, kék szemeivel, és így válaszolt: „Ha megígérem, akkor meg is kell tennem!” Többek között ezért szeretem Erdélyt és az erdélyieket. Dániel Imre gondolata lett később a választási kampányom jelmondata „Az adott szó törvény legyen!”
– Ezek az élmények döntőek lehettek politikai szerepvállalásában…
– Politikai pályám tulajdonképpen Erdélyből indult. Kolozsváron megismerkedtem Kallós Zoltánnal, rajta keresztül meg Csoóri Sándorral. Ő hívott az MDF-be 1988 szeptemberében. Amikor 1989. október 22-én Antall Józsefet az MDF elnökévé választották, kérésére úgy döntöttem, politikusi pályára lépek.
– Tehát Antall József felkérése „hozta Önt helyzetbe”. Ön, aki nagyon közelről ismerte, hogyan jellemezné az első miniszterelnökünket?
– Antall József mindenekelőtt humanista demokrata volt, aki politikai célkitűzéseinek elérése során mindig betartotta a törvényességet és szem előtt tartotta az emberiességet. Elkötelezett magyar hazafi volt, aki lélekben, érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt lenni. Kiemelkedő európai politikus volt, aki a magyarság problémáit európai összefüggésekben vizsgálta, aki ismerte a térség népeinek történelmét, ezért megértette a kor kihívásait, és azokra mindenki érdekeit figyelembe vevő válaszokat tudott adni.
– 1989 adventjének kezdetétől szörnyű, de egyben lélekemelő hónapokat éltünk át, ki itt, ki a határon túl. Jól tudom, hogy karácsony után félszáz kocsiból álló segélykonvojt vezetett Erdélybe?
– Igen, én is azon sok-sok csonka országbeli honfitársunkhoz tartoztam, akik óriási lelkesedéssel igyekeztek segíteni erdélyi nemzettársainknak. Magyarországon azonnal megmozdultak a segítőkész, jó szándékú emberek. A Magyar Demokrata Fórum Ó utcai székházában, a földszintes barakk épületben is folyt a tanácskozás, mit és hogyan lehetne segíteni a sokat nélkülözött erdélyi magyaroknak. Úgy döntöttünk, hogy elsőként élelmiszerekből és gyógyszerekből álló segélyszállítmányt küldünk. Az elnökség engem bízott meg az egész akció megszervezésével és lebonyolításával. Akkoriban az MDF hivatalának a vezetője voltam, vagyis a pártadminisztráció irányítója, egyúttal az elnök, Antall József személyi titkára. Karácsony előtt pár nappal gyűjtési akciót hirdettünk meg. Élelmiszert, ruhát, gyógyszert, könyveket, gyerekjátékot kértünk a lakosságtól. Napokon át, az ünnepek alatt is, tömegesen hozták az adományokat. A szenteste kivételével reggeltől késő éjszakáig vettük át, szortíroztuk és raktároztuk határtalan lelkesedéssel. Hihetetlen, milyen gyorsan ment minden. Ez nemcsak a mi ügyességünknek volt köszönhető, hanem a budapestiek (máshol meg a vidékiek) önzetlen segíteni akarásának. Több mint kilencven teherautót, furgont és személykocsit sikerült hadrendbe állítani. A nagy számra való tekintettel, valamint biztonsági okokból két részre osztottuk a konvojt. Az egyiket Lezsák Sándor, a másikat én vezettem, különböző útvonalon mentünk. December 27-ről 28-ra virradó éjszaka indultunk a városligeti Dózsa György útról. Sötétedés előtt kellett ugyanis Marosvásárhelyre érnünk, mert éjszaka még számítani lehetett a hegyekbe vonult securitatés osztagok támadásaira. Kalotaszegen és Torda után hallottunk is lövéseket a távolból.
Antall József és Csoóri Sándor búcsúztatott bennünket a csípős éjszakai órában. Szívünk tele volt bizakodással, reménységgel. Új fejezetet reméltünk a Romániához csatolt területeken élő magyarok életében. A „parancsnoki” kocsi egy régi Wartburg volt, tetején hangszóróval, ezzel irányítottam a 47 teherautóból és személygépkocsikból álló konvojt. Zacsek Gyula videózott, Antall Péter meg fényképezte az eseményeket. Indulás előtt Antall József odahajolt hozzám, és a fülembe súgta: „Vigyázz a fiamra, mert ő még gyerek!” Nagyvárad határában egy fiatal nő román nemzeti színekből álló kokárdát tűzött a mellemre. Jó szívvel viseltem egész úton. Hittük, hogy megváltozik a világ, románok, magyarok, szászok (akik még ott maradtak) megkapják az emberi élethez és önrendelkezéshez való jogot. Végig az úton, amíg világos volt, a városokban és a falvakban az emberek százai integettek. Sötét este értünk Marosvásárhelyre.
Elsősorban egyházakhoz és kórházakhoz irányítottuk a gépkocsikat. Nem hagytuk ki a román ortodox egyházat sem. Másnap spontán nagygyűlést tartottunk a főtéren. Hangosbeszélőn Lezsák Sándor és Gálfalvi György szólt a tömeghez. Az utcán, a macskaköveken gyertyák égtek a halottak emlékére, ott, ahol lelőtték őket Ceauşescu pribékjei. Én kihasználtam a lehetőséget, és felkerestem számos erdélyi barátomat. Marosvásárhelyen Sütő András ecsetelte a történteket, Székelyudvarhelyen Katona Ádám művelődéstörténész petőfis lelkesedéssel sorolta terveiket. Kolozsvárott többek közt Szilágyi István íróval és Újváry Ferenc ügyvéddel készítettünk videointerjút. Újváry szavait idézném is:
„Az én jogom nem az itt élő másik nemzet jogaiból származik. Az én jogaim abból a tényből fakadnak, hogy elődeim itt születtek, falvakat, városokat építettek fel, kultúrintézményeket hoztak létre, és akkor én itt nem lehetek csak nemzetiség! Igénylem, hogy a jövőben így legyen az alapokmányokba befoglalva.”
Ez az okfejtés adta a nemzetpolitikai ars poeticámat, hitvallásomat. Nem adhatjuk lejjebb, mint hogy az elszakított nemzetrészek évezredre visszamenően őseik földjén, a szülőföldjükön, államalapító, államalkotó tényezők legyenek. Ha ebből kirekesztik őket, akkor a tényleges és teljes körű autonómia jár nekik.
– Régóta figyelem, hogy – képletesen szólva – az ötágú síp a kedvenc hangszere… Milyen törvények kimunkálásában vett részt, amelyek jogi értelemben közelebb hozták, majd egymás mellé állították a „külső” és a „belső” magyarokat?
– Számos nemzetközi rendezvényen emeltem szót az elszakított nemzetrészek érdekében. Az Európai Kereszténydemokrata Unió (EUCD) az Európai Néppárt társszervezete volt, mely valamennyi európai kereszténydemokrata politikai erőt tömörítette. (Az ezredfordulón beolvadt az Európai Néppártba.) Az EUCD 1991. évi őszi brüsszeli kongresszusán – a német CDU és a CSU támogatását élvezve, velük előzetesen egyeztetve – javaslatot terjesztettem elő közép-európai őshonos nemzeti kisebbségek sorsának rendezésére hivatott konferencia megszervezésére. A javaslatot megszavazták, ott helyben megkezdtük az előkészítést. A helyszínre is javaslatot tettem: Pozsony legyen a házigazda! Abból indultam ki, hogy vigyük a kérdést az oroszlán barlangjába. Reméltem, hogy a leendő házigazda, Jan Carnogursky, a Szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke, akkor éppen regnáló miniszterelnök, nem mer, nem fog ellene szegülni egy előre mutató, jó döntésnek, személyes találkozásaink során nemigen konfrontálódott velem kisebbségi kérdésekben. Az 1993 júniusában rendezett konferencia végén beláttam, hogy tévedtem. A zárónyilatkozat hajnalig tartó vitájában a szlovákok és a románok egymást túllicitálva igyekeztek gyengíteni a szöveget, nem kevés sikerrel. – A határon túli magyar pártok is részt vettek az említett nemzetközi szervezetek munkájában? – Többé-kevésbé igen. Az RMDSZ tagságáért az Európai Demokrata Unióban már 1990-ben elkezdtem a harcot. A szervezet Helsinkiben tartott pártvezetői értekezletén javasoltam felvételüket, melynek előkészítésére megbízást kaptam. Az erdélyi magyar szövetség vezérkara, Szőcs Géza főtitkár kivételével, ugyanis hallani sem akart egy konzervatív-kereszténydemokrata szervezeti tagságról. Domokos Géza elnök a Szocialista Internacionáléban gondolkodott. Sokan fel sem fogták egy nemzetközi szervezeti tagság hallatlanul nagy előnyeit, ami egy posztkommunista országban élő kisebbség etnikai alapú pártjánál elengedhetetlenül fontos volt akkor. Szerencsére Szőcs Gézánál nyitott kapukat döngettem, hiszen ő is foglalkozott a gondolattal. Konspiratív úton, az elnökség megkerülésével vittük be az RMDSZ-t az EDU-ba! Gézát főtitkárként meghívattam a Végrehajtó Bizottság soron következő ülésére, ahol a szervezet nevében kérte a felvételt. A kész tények elé állított elnökség végül tudomásul vette a történteket. Hosszabb ideig csak megfigyelői státussal rendelkeztek, mert hiába voltak bent a bukaresti parlamentben – ami a tagság egyik feltétele volt –, az EDU nem ismerte el szabadnak a romániai választásokat. Végül a budapesti pártvezetői értekezleten, 1993 szeptemberében kapták meg a teljes jogú tagságot. Ekkor Bodó Barna alelnök képviselte az RMDSZ-t a konzervatív nemzetközi pártszövetségben. Számos pozitív kezdeményezésük volt, melyeket az EDU többnyire elfogadott, megfelelő lobbizás után! A ’93-as budapesti ülésen a felvidéki Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom kapott megfigyelői státust.
S. KIRÁLY BÉLA
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

VI. Székelyföld Napok
Az összefogás erősítése a cél
Október 8–18. között a hatodik alkalommal szervezik meg Hargita, Kovászna és Maros megyében a Székelyföld Napokat, amely immár átfogó művelődési rendezvénysorozat lett. Céljai között van a Székelyföld mint kulturális régió egyéni, egyedi hagyományainak ápolása, az értékteremtés, ugyanakkor a szervezők a programkínálattal szeretnék azt is elérni, hogy az itt élők jobban megismerjék egymást. Az összefogás, az összetartozás, a közös identitás kifejezése, megélése biztonságot jelent azok számára, akik megteremtik a kulturális kínálatot, ugyanakkor a fogyasztóknak is, akik a rendezvényen való jelenlétükkel visszaigazolják a teremtő munka hasznosságát. Erről szólt október 8-án, csütörtökön este a Maros Művészegyüttes előcsarnokában, majd előadótermében is a Székelyföld Napok Maros megyei megnyitója.
Nem véletlenül választották ki a megyei szervezők a Maros Művészegyüttes székhelyét, hiszen azon túl, hogy magyar forradalmat követő kényszerenyhülési folyamatban a román kommunista hatalom "kisebbségek kultúráját ápoló" politikájának igazolásaként 1956-ban létrehozták többek között a Székely Népi Együttest, ez a tánckar évtizedeken keresztül – dacolva a későbbi megszorító lépésekkel – ápolta az erdélyi magyar s ezen belül a székely kultúrát. Az 1989-es változás után sokáig kereste helyét az együttes az új kulturális mezsgyén. "Ma úgy érzem, jó úton vagyunk, és ennek jele az is, hogy a második alkalommal lehetünk házigazdái a Székelyföld Napok megnyitójának" – mondta többek között köszöntőjében Barabási Attila Csaba, a Maros Művészegyüttes igazgatója, miután az együttes zenekara és Kásler Magda előadása megteremtette a megfelelő hangulatot.
A rendezvény – szimbolikusan – az Erdély néprajzi értékeinek képi reprezentációja című fotókiállítással kezdődött, amelyet Vajda András ezúttal a Kriza János Néprajzi Társaság alelnökeként ismertetett. A tárlaton, pannókon – jól meghatározott témákba csoportosítva – olyan, magyarázó szöveggel kísért fotókat láthattak az érdeklődők, amelyek 1930 és 1980 között készültek Kós Károly, Vámszer Géza és mások gyűjtőútjain. A KJNT digitalizálja azokat a fotókat, amelyek Erdély népi kincseit rögzítették fényérzékeny anyagra. Eddig 17.000 fotót archiváltak, ezek közül válogatták ki a kiállítás szervezői a reprezentatív fotókat. Olyan viseletek, házak, használati és munkaeszközök, de sírkövek és kopjafák is láthatók, amelyek ma már csak fényképeken maradtak meg. A vándorkiállítást csak a megnyitó idejére hozták el Marosvásárhelyre, azonban a turné keretében a pannók visszatérnek – mondta Vajda András.
A fotókiállítás bemutatását követően az előadóteremben folytatódott a rendezvény Járay Fekete Katalin, a Népújság volt munkatársa könyvének bemutatójával. Az interjú- és dokumentumkötetet Sántha Rezsővel, a művészegyüttes "repülő táncosával" készítette. A hangulatos, humoros könyvbemutatót Jászberényi Emese, a Marosvásárhelyi Rádió nyugdíjas szerkesztője vezette, mint kiderült, "nem idegenként", hiszen ő is "rokona" a Székely Népi Együttes nagy családjának. A beszélgetésből megtudtuk, hogy Járay Fekete Katalinnak ez a 12. kötete. E könyvek többek között olyan erdélyi magyar személyiségekről szólnak, akik "letettek valamit" a közös kulturális asztalra. "Köteles-ségemnek érzem, hogy az utókornak bemutassam, rögzítsem azt, hogy milyen lelkületű, gondolkodású, felkészült értékteremtő és megőrző emberek között éltünk, akik hozzájárultak az erdélyi magyar kultúra gyarapodásához" – mondta többek között a kötet írója, szerkesztője.
Sántha Rezső a rá jellemző humorral és víg kedéllyel válaszolt Jászberényi Emese kérdéseire. A könyv keletkezéséről, a Székely Népi Együttes "hőskoráról" mesélt el olyan történeteket, amelyek nem kerültek a kötetbe. S azt is elárulta, hogy már a kezdetektől fogva "mindent gyűjtött", így a Székely Népi Együttesről, majd később a Maros Művészegyüttesről komoly archívumot mondhat magáénak, amelynek csak a töredéke kerülhetett a kötetbe. Az emlékezésben elhangzottak olyan nevek is, akikről szintén szó esik a kötetben, azoké, akik az együttes meghatározó egyéniségei voltak, s akik közül, aki tehette, eljött, köztük a ma 87 éves Domokos István is.
A kötetet a Maros Művészegyüttesnél lehet megvásárolni, s nemcsak azoknak ajánlják, akik szerepelnek benne, hanem mindazoknak, akiknek "megadatott az a szerencse", hogy láthatták az együttes "nagyjait" színpadon.
A VI. Székelyföld Napok Maros megyei megnyitóján ismét fellépett az együttes nemrég bemutatott Szép piros hajnalban című produkciójával. A felszólalók, Soós Zoltán, az RMDSZ-nek az előválasztásokon indított polgármesterjelöltje, Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke, és Nagy József, a Kovászna Megyei Tanács alelnöke többek között azt hangsúlyozták, hogy a Székelyföld Napok a régión belüli összefogást kell erősítse. Az idén 150 rendezvény lesz a három megyében, még akkor is, ha Maros megye "hivatalosan" nem kapcsolódott be. A kultúra átlépi a politikai, közigazgatási határokat, s ez nem "egymástól elválasztó, megkülönböztető" tényező kell legyen, hanem olyan közös értékteremtés, amely jövőképet is jelent. S ezt talán gazdaságilag vagy akár turisztikai, idegenforgalmi céllal is ki lehet aknázni – mondták a hivatalos megnyitón a szónokok.
Az eseménysorozat sokszínű kínálata között van képzőművészeti, fotókiállítás, színház, néptánc, film, többféle zenei rendezvény, falunap, szüreti mulatság, gazdasági kiállítás és vásár, mindaz, ami "lendületre sarkall és összefog" bennünket itt a Székelyföldön.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890. augusztus 30 – Kolozsvár, 1941. október 24.) portréja
Öröktűz
Ha arra kérnének bennünket, hogy soroljunk fel olyan ismert vagy számunkra kedves magyar költőket, akik a XX. század elején alkottak, akkor valószínűleg jó pár nevet meg tudnánk említeni. Elég csak a már klasszikussá érett Nyugat nemzedékére gondolni, vagy a két világháború közötti pezsgő irodalmi élet más szereplőire visszaemlékezni. De vajon hány listán lenne rajta Reményik Sándor neve?
Az 1890. augusztus 30-án Kolozsváron született Reményik Sándor az 1900-as évek nehéz sorsú első felében az erdélyi magyar költészet kiemelkedő alakja volt – "az erdélyi költő", ahogy Németh László és Babits Mihály is nevezte őt. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik Sándor a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból. Mára ez az állapot jelentősen megváltozott a XX. század végén indult kutatásoknak és az azóta folyamatosan elérhető, újonnan és újra kiadott versesköteteknek köszönhetően.
Reményik Sándor elemi és középiskoláit szülőváro-sában végezte, itt kezdte meg jogi tanulmányait is, de szembetegsége miatt ezt nem fejezte be, és ezek után hivatalt sem vállalt, a családi vagyonból és irodalmi tevékenységből élt. A kor nagy összeomlására, az első világháborút követő hatalmi és területi változásokra ő reagált először az érintett területeken. Végvári álnéven írt nemzetvédő, bátorító és vigasztaló versei – amelyek e nehéz idők legnagyobb szellemi dokumentumaivá váltak – teremtették meg hírnevét, bár már korábban is jelentek meg írásai. A Végvári-versek egyszerre tükrözték a közvetlen valóság tragikus helyzetét és tudtak a mindennapok fölé emelkedve, az egyetemes értékek felé fordulva méltóságot adni a fájdalomnak. Amikor Reményik nemzeti tragédiákról, fájdalmakról és megpróbáltatásokról írt, nem a nemzeti elfogultság szólalt meg benne, hanem az egyetemes emberiség egy részének sérelme, a világ értékvesztése, maga az embertelenség és igazságtalanság fájt neki. Ezekkel az írásokkal a kitartás, a szülőföldön maradás erkölcsi magasabbrendűségét hirdette, a vizek rohanása közepette helyén maradó gát metaforáját állította fel példaként.
Bár barátai és költőtársai, Áprily Lajos és Makkai Sándor, valamint a lelkéhez legközelebb álló két asszony, a testvérként, alkotótársként, mesterként emlegetett festőművész Szőcs Jenőné Szilágyi Piroska és a költőre talán nála is nagyobb hatást tévő Judik Józsefné Imre Ilona is Magyarországra költözött nem sokkal Trianon után, ő sohasem hagyta el szeretett városát. Alapításától, 1921-től kezdve főszerkesztője volt a Pásztortűz című folyóiratnak, amely az erdélyi irodalom szellemi műhelyévé vált.
Noha később is azt hirdette, hogy "Nem a mi dolgunk igazságot tenni,/ A mi dolgunk csak igazabb lenni", mégis Reményik költői életútjának nagy ellentmondása az, hogy olyan szerepben és olyan versekkel jutott az ismertség és népszerűség csúcsára, amelyek nem voltak költői alkatának igazán hiteles kifejezői. Egész életét végigkísérte egyfajta ellentmondást hordozó kettősség: a történelem és a politika szorításában vállalt közéletiség, illetve a természetélményből, a táj közelségéből fakadó filozofikus bölcsesség, az erőteljes humanizmus és Isten- keresés, és az idealista szerelem személyessége kerül egymással szembe és egységbe. Éppen ezt az összetettséget, a finom, lírikus hangját, bölcselő verselését és a társadalmi kérdések iránti érzékenységét és következetes kiállását tartja legjellegzetesebb vonásának az irodalomtörténet.
Gyönge testű, beteges, elmélkedő és szemlélődő, visszahúzódó emberként ismerték, a világ talán legszemérmesebb költője, ahogy Babits mondta, és aki Sík Sándor költőtársa meglátása szerint meditatív, filozofáló, a létezés végső kérdései felé nyitott személyiség, "papi lélek" volt. Mindemellett az erdélyi szellem ébresztésekor a holtakat is felkürtölte volna a sírból, ha kell, s a vészterhes időkben Erdély "leghangosabb lelkesítője tudott lenni, […] vezérdalnoka, harcos énekese".
A költészet Reményik számára mindig is belső parancsok szerint vállalt, közösségi és embert formáló vállalkozást jelentett, amely egyszerre egyetemes és személyes, sokszor szakrális jellegű, de sohasem pusztán önkifejezés, hanem feladat és szerep. A költőt a lelkek építészének tartotta. Költeményei bővelkednek a természeti képekben, fontos szerepet kap bennük a szimbolizmus, költészete nyitott a filozófiai kérdésekre, és felbukkan benne a humor is. Újfent Babits Mihály szavaival élve, Reményik verseinek "külső formája semmivel sem vonta magára a figyelmet, holott ezidőtájt a magyar líra éppen javában tombolt a lázadó formák vajúdásaiban és csillogásaiban". A jólfésültség csak annyira jellemzi, "hogy a külső forma még pongyolaságával se tűnjön szembe". Ez a modernséggel, divatossággal szembenálló formai szerénység, ez a természetesség Reményik sajátja, formavilágát nem az újszerűség jellemzi, idegen tőle bármiféle póz. Ezzel szemben mondanivalójában a lehető legnagyobb célt tűzte ki: az emberi természet, a lélek titokzatosságával foglalkozva az emberhez méltó életet az "örökös jobbulásban" látta. A humánumot, az erkölcs diktálta feladatokat fogalmazta meg a személyes élmények és az egyetemes igazságok szintjén is. Mindig önmaga jobbik énjét kereste, vallotta, hogy az istenségnek egy szikrája ott rejtőzik mindenkiben, és azt a felszínre kell hozni a rárakódott "világ-szenny alól". Önmaga meghaladására törekedve vált egyre jobbá, saját személyisége fölé emelkedve verseiben egyre gazdagabb és több lett. Ezt a viszonyulást Németh László így látta: "Nincs ennek a forrongó világnak jellemzőbb lírikusa, mint Reményik. […] türelem, szeretet, minden csepp erő megbecsülése hatja át, s emberi emelkedése megérzik lírájában is". Az így megélt élet adja versei súlyát is. Bár betegségei miatt sok időt töltött szanatóriumokban, és népének, hazájának felmorzsolódása is elkerülhetetlennek tűnt, mégis az életet hirdette. A költészetének egészén végighúzódó elmúlásmotívum, a halál filozofikus, melankolikus sejtelme egyre inkább valóságossá vált, hogy aztán egyfajta szelíd megnyugvásban oldódjon fel: a halálhoz való viszonyát egy másfajta, ismeretlen lét birodalmába való átkelés képzete jellemezte. Számára a halálban nem az elmúlás félelme vagy döbbenete, hanem az élet tényének áhítatos csodálata fejeződött ki. A halál közelségében Reményik nem a mulandó dolgokat hajszolta, hanem az örök értékek fénye felé tekintett, költészetében a halál nem a tragikumnak, hanem a végtelenségnek, az élettel és a transzcendens értékekkel szembeni alázatnak és az ezek szolgálatával kivívható halhatatlanságba vetett hitnek a kifejezése. Ez a világnézeti meggyőződés a földi élethez való viszonyát is meghatározta.
Reményik Sándort a személyes és történelmi szenvedésekben megtisztuló, példaértékű életéért, és az ebből az erőből kincsekként születő verseiért tisztelték kortársai, s ezért emlékezünk rá mi is. Formai szempontból voltak nála nagyobb mesterei is a verselésnek a magyar lírában, de kevesen voltak, akik ennyire természetes hangon tudtak volna annyi értékes gondolatot és nemes érzelmet közvetíteni, mint ő. A költészeten túl magatartást és mintát is jelent Reményik Sándor: megmutatja, hogy a költő a maga esendőségében is lehet lélekben harcos. Vallotta, hogy a nemzedékek reménytelennek tűnő sorsában is ott a remény: "mert változnak a csillagok felette". De a változások adta esélyhez olyan emberek kellenek, akik ezt felismerik és ki is tudják használni. A hűség, a kitartás, a nyelv és a lélek megőrzése ezért lehet minden lázas, forradalmi tevékenységnél messzebbre vivő, távlatosabb tett – írta több versében. Reményik Sándor a sorsát vállaló, minden viszontagság ellenére is az igazságot kereső és hirdető ember volt.
Az 1941. október 24-én elhunyt költő sírfelirata hűen tolmácsolja életének egyetemes érvényű tanítását: "Egy lángot adok, ápold, add tovább…"
Oravecz Péter
(www.ujakropolisz.hu)
Népújság (Marosvásárhely)

Temesváron lesz a Magyar Szórvány Napjának központi rendezvénye
Az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének döntése értelmében 2015-ben a Magyar Szórvány Napja központi rendezvényét Temesváron szervezik meg. Az RMDSZ 2011 óta nevezte ki Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésnapját, november 15-ét, a Magyar Szórvány Napjává, azóta minden évben más helyszínen ünnepelték meg a jeles alkalmat. Idén Temesváron a sor, a Magyar Szórvány Napja központi rendezvényét az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége és a Temes Megyei RMDSZ közösen szervezi meg. A rendezvénnyel kapcsolatosan Halász Ferenc, az RMDSZ Temes megyei szervezetének elnöke és Molnár Zsolt parlamenti képviselő tájékoztatott.
A tervezett esemény kapcsán Halász Ferenc elmondta, hogy hosszú ideje nem volt országos szintű rendezvény Temesváron. „A tavalyi év során meghívást intéztünk a 2015-ös Magyar Szórvány Napja Temesváron való megszervezésére. Ezt a kezdeményezésünket az RMDSZ vezetősége el is fogadta. November 15-én Temesváron ünnepelünk és számítunk a többi szórványmegye jelenlétére, illetve a Temes megyei magyar közélet szereplőinek, az egyházak, az oktatási intézmények és a civil szervezetek képviselőinek a részvételére. Számítunk ugyanakkor a vidéki civilszervezetek részvételére is, amelyek az utóbbi években saját rendezvényeket szerveztek november 15-én” – tette hozzá Halász.
„A Magyar Szórvány Napja kezdeményezésnek a kezdettől nagyon jó volt a foganatja, hiszen ez alkalomból a központi rendezvényen kívül minden szórványmegye és nagyon sok szórványközösség saját rendezvényeket szervezett. November 15-én országszerte ünnepségeket, megemlékezéseket tartanak. Munkánk talán legnagyobb elismerése az, hogy a magyar Országgyűlés hamarosan hivatalos nemzeti ünneppé nyilvánítja november 15-ét, a Magyar Szórvány Napjává” – nyilatkozta Molnár Zsolt Temes megyei parlamenti képviselő.
Nyugati Jelen (Arad)

Megalakult az RMDSZ kolozsvári szervezete, Horváth Annát választották elnöknek
Elsöprő többséggel választották meg szombaton a városi szervezet alakuló ülésén Horváth Annát az aznap megalakult kolozsvári RMDSZ-szervezet élére. Az alpolgármester az egyetlen jelölt volt a tisztségre.
Számos vita, számos tanácskozás után született az a döntés a Kolozs megyei RMDSZ-ben, hogy létre kell hozni a kolozsvári városi szervezetet. Ez a folyamat már Máté András Levente vezetése alatt elindult, de akkor objektív okokból megszakadt – fogalmazott Csoma Botond, a megyei szervezet elnöke szombaton délelőtt a városi szervezet alakuló ülésén.
Tisztában vannak vele, hogy a kolozsvári magyar társadalom heterogén, sokan ki is ábrándultak a politikából. Ennek a folyamatnak összetett háttere van, nem lehet csak az RMDSZ-t felelőssé tenni érte – mutatott rá.
Tizenhárom kerületi szervezete persze mostanáig is volt az RMDSZ-nek a városban – tette hozzá Csoma. Abban reménykednek, hogy a közösségi életet fel tudják virágoztatni és vissza tudják hozni az eltávolodott embereket.
A megyei szervezetektől félnetek nem kell
Az alakuló ülésen jelen lévő Kelemen Hunor szövetségi elnök úgy fogalmazott, az elmúlt esztendőben azt tapasztalták, a kiábrándultság leginkább a városokat érintette, holott ezen közösségek véleménye hihetetlenül fontos lenne. Kolozsvár nem engedheti meg magának, hogy ne hallassa a véleményét, a városi szervezet pedig eszköze lehet ennek – mondta a politikus.
„Az igazi nagy tartalékaink még mindig a nagyvárosokban vannak, ez alatt a székelyföldi nagyobb városokat is értem, hiszen az elmúlt választások részvételi adatait nézve ezeken a településeken volt alacsonyabb a részvétel” – fogalmazott Kelemen, hozzátéve, nem használni ezeket a tartalékokat egy politikai érdekszervezet számára bűn.
A megyei területi szervezetek óvatoskodnak a városi szervezetekkel szemben, tud példát arra, hogy városi szervezet éppen a megyei miatt gyengült meg, ezen azonban hamar túl kell tenni magunkat – magyarázta.
„Hiúságunkat rendeljük alá”
Szép ház az RMDSZ, a mestergerenda tökéletes, a tetőszerkezet megvan, a falak is ott vannak valahol, de baj van az alappal – mondta Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus – Lutheránus Egyház püspöke, azt kívánva, építsék meg közösen a stabil, erős alapokat, hiszen bázis nélkül nem működhet egyetlen szervezet sem.
Kovács Sándor katolikus esperes arról beszélt, mivel a kolozsvári szervezet lesz a legfiatalabb, kívánja, hogy fiatalos lelkesedéssel, ugyanakkor bölcsen végezze áldásos tevékenységét a kincses város magyarságának javára.
Gyerő Dávid, a Magyar Unitárius Egyház főjegyzője kiemelte, a kolozsvári magyar közösségben sok erő van, ez azonban sokszor lappangó, sokszor gyenge, érdektelen, közömbös, de az utóbbi időben meglátszott a közösség ereje.
Ifj. Deák Ferenc, a Kolozs megyei szervezet ügyvezető elnöke Kántor Lajos levelét olvasta el. Kántor azt írta, az összefogás lehetőségét kell újra megtalálni, gyakorlati célokat kitűzni, ha azt akarjuk, hogy a megfogyatkozott, de még mindig jelentős magyarság szavát hallassa. „Hiúságunkat rendeljük alá a kolozsvári magyarság érdekeinek” – fogalmazott a levélben.
Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Egyesület elnöke a politikából való kiábrándultságról beszélt, amely az Egyesült Államoktól Japánig mindenhol tetten érhető, ennek ellenére mégis erősödnek a demokrácia értékei. Éppen ezért részéről az RMDSZ lehet jobboldali, baloldali, liberális, de egy nem lehet: illiberális – emelte ki, Kelemen Hunor felszólalására és Orbán Viktor elhíresült tusványosi beszédére utalva.
Az elnök: Horváth Anna
A közgyűlés a felszólalások után egyöntetűen megszavazta a működési szabályzatot, ezt követően nevesítették az új szervezet vezetőit. A 104 szavazatból 101 igennel Horváth Annát választották (egyetlen jelöltként) a városi szervezet elnökének, az ellenőrző bizottság tagjai Kerekes Sándor, Maksay Tünde és Pásztor Csaba.
A város alpolgármestere megköszönte a lehetőségét annak, hogy belevághat a munkába. Arra kérte a kolozsváriakat, maradjanak az ügy mellett, hiszen „hívó szóban hiány nem lesz”.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Művészettörténeti ismeretterjesztő film a Kultúrpalotáról
Október 2-án a Kultúrpalota nagytermében mutatták be Katyi Antal művészettörténeti ismeretterjesztő filmjét, amelyet a rendezvény helyszínét adó épület fennállásának 100. évfordulója alkalmából készített. A tévéfilmes, operatőr – ez esetben filmrendező és vágó is egyben – a Maros Megyei Múzeum megrendelésére, a múzeum munkatársai, Oniga Erika és Karácsony István közreműködésével készítette el a filmet, amelyet nem csak a szakértőknek, hozzánk látogató turistáknak ajánl, hanem minden marosvásárhelyi magyarnak, hiszen a több hónapig tartó előkészítő munka során eddig még nem látott vagy a nyilvánosságra nem hozott dokumentumokat, információkat tesznek közzé.
Katyi Antal a Népújságnak elmondta, a témával először a Kultúrpalota 100. évfordulójára szervezett rendezvénysorozatot reklámozó klipje foglalkozott. Az egyperces film tetszett a szervezőknek, Soós Zoltánnak, a Maros Megyei Múzeum igazgatójának, aki már akkor megemlítette, hogy jó volna egy alaposabb filmet készíteni Marosvásárhely ékességéről. Adott volt a lehetőség, hiszen a centenárium alkalmával több rendezvényt is szerveztek. S ez adta a további ötletet, hogy elkészüljön a Megszólal a Kultúrpalota című film, ahol Kilyén Ilka színművész közreműködésével megelevenedtek a Tükörterem vitrálisainak mondái, balladái. Ehhez már akkor nagyon sok felvételt gyűjtött a filmes, így máris feltárult az a lehetőség, hogy az épület értékeit előtérbe helyező dokumentumfilm készüljön. Erre is "vevő" volt a megyei múzeum, a finanszírozást pedig a Maros Megyei Tanács biztosította.
A televíziós kolléga elárulta, hogy a dokumentumfilm elkészítési folyamata nem volt egyszerű, több mint hét hónapot dolgoztak a 80 perces végterméken. Először arra kérte Oniga Erika művészettörténészt, a téma ismerőjét, hogy írjon egy tudományos igényű szöveget, amelyhez igazodva – a riportfilmektől eltérően – elkészítheti a felvételeket. Nem a bőséges adat és információ miatt kellett sokat dolgozni a szövegen, hanem azért is, hogy a kép és a szöveg ne fedje, inkább kiegészítse egymást. Ebbe a munkába kapcsolódott be Karácsony István is, majd a későbbiekben Sebestyén Spielmann Mihály, aki lektorálta a szöveget. Csak a felvételek elkészítése és az utómunka hét hónapot vett igénybe, hiszen sok esetben céltudatosan kellett fókuszálni olyan részletekre, amelyek fölött a néző elsiklik. Ugyanakkor a dokumentációs munkának köszönhetően olyan eredeti okiratokat "másoltak" a filmre, mint a tervrajzok, az építkezési napló, de megjelennek képi háttérinformációk a tervezőkről, kivitelezőkről, a bútorok készítőiről, azokról a marosvásárhelyiekről, akiknek talán most is élnek leszármazottaik, s akik kétkezi munkájukkal hozzájárultak az építéshez, berendezéshez. Szó van arról is, hogy az évszázad során milyen rendeltetése volt az épületnek. Marosvásárhely mellett Budapesten és más helységekben is készültek felvételek, amelyek igazolják azt, hogy a marosvásárhelyi Kultúrpalota a magyar szecessziós építészet kiemelkedő alkotása. Speciális technikát is használt Katyi Antal, mivel arra törekedett, hogy dinamikus képsorok váltsák egymást, amelyek ellensúlyozzák a hosszúnak tűnő dokumentációs részt.
– Fontosnak tartottam azt, hogy marosvásárhelyiként filmben is rögzítsük az utókornak a Kultúrpalota történetét. Nem csak a centenárium adta a lehetőséget, hanem az is, hogy nemrég fejeződtek be a külső és a belső felújítási munkálatok így a felvételek a régi, valódi pompáját tükrözik a nagyszerű épületnek, amelyre minden marosvásárhelyi méltán lehet büszke – mondta lapunknak Katyi Antal.
A filmben három nyelven hangzik el a Kultúrpalota története. A magyar narrátor Szélyes Ferenc, a román Ioan Ritiu színművész, angol nyelven pedig Duncan McAlister kíséri a képsorokat. A Maros Megyei Múzeum 800 kiváló minőségű kópiát készíttetett, amelyeket méltó helyen, a Kultúrpalota Tükörtermében forgalmaznak.
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely)

EMT konferenciák a Csikyben
Aradon a Csiky Gergely Főgimnázium adott otthont a hétvégén zajló Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) konferenciájának. Ez lényegében nem is egy, hanem két esemény volt: a 16. Nemzetközi energetika-elektrotechnika konferencia (ENELKO) és a 25. Nemzetközi számítástechnika és oktatás konferencia (SzámOkt). A rendezvény társszervezői a Sapientia EMTE és a Magyar Energetikai Társaság.
A konferencián kívül a rendezvénynek kulturális vonatkozásai is voltak. Pénteken, az előadásokat megelőző napon minden résztvevő meglátogathatta Arad, Világos és Máriaradna nevezetességeit, este pedig Ópáloson, a Wine Princess pincéjében egy borkóstolóra is sor került. Szombat délelőtt a rendezvény elnökei, dr. Bíró Károly-Ágoston, az EMT Energetika-Elektrotechnika Szakosztályának elnöke és dr. Sebestyén-Pál György, az EMT Számítástechnika Szakosztályának elnöke nyitották meg a konferenciát.
„Mint minden évben, a tematika idén is az energetika. Három fő részre van felosztva a témakör, ezek az energia előállítása, szállítása és elosztása, takarékos felhasználása és az energia környezettől függő részének a javítása. A konferenciát 16.-szor rendezzük meg. Mindamellett, hogy ez szakmai konferencia, arra is szolgál, hogy a résztvevők megismerjék egymást, ezáltal kapcsolatok és együttműködési kapcsolatok alakuljanak ki.” – nyilatkozta dr. Bíró Károly.
Dr. Sebestyén-Pál György is azon a véleményen van, hogy elsősorban szakmabeliek jönnek el, de nemcsak a szűk réteg a cél, hanem az előző nap megszervezett kirándulás által Erdély fontosabb kulturális helyeit is próbálják ismertetni elsősorban a magyarországi kollégákkal. A konferenciával kapcsolatban úgy nyilatkozott: „Igyekszünk minden fejlesztési területet lefedni, tehát nem szakosítjuk a konferenciánkat egy szűkebb irányzat fele, amit délután is látni lehet a szekció-előadások alatt, amelyek tíz témakörben zajlanak. Az évek során egy bizonyos közösség alakult ki, sokan visszajárnak. Ez lehetőséget ad arra, hogy közös problémáinkra (szakmai, és nem csak) próbáljunk együtt megoldást találni. Ahogyan a plenáris előadásokon is elhangzott, vannak olyan európai projektek, kezdeményezések, ahol magyarországi és erdélyi szakemberek együtt oldhatják meg a problémákat. Szerencsére vannak fiatalok is, hiszen az idősebbek próbálják bevonni őket. Nagyrészük doktorandusz vagy mesteris diák, de vannak fiatal mérnökök, oktatók és informatikusok.”
A plenáris és a szekció-előadások között a Jelen Ház éttermében ebédeltek a részt vevők. Igazán itt lehetett megfigyelni, milyen jól összeszokott és társaság és baráti hangulat alakult ki a 25 év alatt. Az eseményt a Magyar Tudományos Akadémia, a Bethlen Gábor Alapkezelő zrt. és az RMDSZ támogatták.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Székelyföld autonóm régió létrejöttének esélyei (3.)
Románia közigazgatási átszervezése az Európa Tanács dokumentumainak a fényében – folytatás a múlt heti Szempontból.
A dokumentum leszögezi (13. pont), hogy a területi autonómia intézménye lényegében bármilyen szervezésű államban gyakorlatba ültethető, kezdve az egységes államokkal, s befejezve a szövetségi berendezkedésűekkel. Megállapítja ugyanakkor azt is (16. pont), hogy ha egy államnak célja a belső feszültségek megelőzése vagy csökkentése, akkor megértéssel kell kezelnie, ha egy kisebbségi csoport nagyobb önállóságra tart igényt.
Ez a megértés – jóhiszeműen értelmezve – természetesen nem merülhet ki abban, hogy nem alkalmaz retorziót azokkal szemben, akik az igényt megfogalmazzák. A pozitív példák említése nyilvánvalóvá teszi, hogy az önmagában nem elégséges, ha a közösségnek joga van kérni, a feszültség megoldásához szükség van arra, hogy az állam hallgassa meg a kéréseket, legyen hajlandó és képes azokról egyeztetni és megállapodásra jutni az adott közösség képviselőivel.
A határozat fontos hozadéka az, hogy nyilvánvalóvá teszi: ahol az állam autonómiát biztosított valamely közösségnek, ott ennek pozitív hatása volt az ország egészére. Egyrészt azért, mert a feszültségek megszűntek, másrészt azért, mert egy közösség autonómiája törvényszerűen vezet el alkotó energiák felszabadulásához, ami gazdasági fejlődést eredményez. Ilyen körülmények között elmondható, hogy ugyan ez a határozat nem kötelező jellegű, de teljesen figyelmen kívül sem hagyható, hisz az kínos kérdéseket vet fel azon országok viszonylatában, amelyek azt teszik.
Következésképpen egyfajta puha nyomásgyakorlásra mindenképp alkalmas. Azon államokat pedig, amelyek úgy döntenek, hogy autonómiát adnak valamely régiónak vagy közösségnek, a parlamenti közgyűlés felszólítja (22. pont), hogy tartsanak tiszteletben 9 alapelvet. Köztük azt, hogy a központi hatalom és a leendő autonóm közösség közötti megállapodás legfontosabb pontjait – a kellő garancia biztosítása érdekében – foglalják bele az ország alkotmányába. S hogy ezek nemcsak szavak a szélben, azt jól példázza az ukrajnai helyzet (lásd alább).
2.3. A miniszterek tanácsának 2004/12-es ajánlása
Ismét „csak” ajánlás, de az Európa Tanács legnagyobb súllyal rendelkező testülete, a miniszterek tanácsa adta ki, a témája pedig a helyi és regionális közigazgatás megszervezése, illetve átszervezése, különös tekintettel a közigazgatási egységek határaira. S azt még valóban csak ajánlja, hogy a közigazgatási reformba kezdő tagállamok nagyon körültekintően készítsék elő és vigyék végbe, szem előtt tartva a létező jó példákat, illetve azt, hogy amit tesznek, az legyen összhangban a Helyi Autonómia Európai Chartájával.
A következő bekezdés azonban már sokkal szigorúbb, amikor azt fogalmazza meg, hogy ahol az esedékes, az illető állam köteles tiszteletben tartani a nyelvi charta 7., illetve a kisebbségi keretegyezmény 16. pontjának az előírásait. Az ajánlás ugyanakkor igen hasznos dokumentum, mert egy nagyon részletes útmutatót, receptet kínál. Ha egy ország odafigyel az abban megfogalmazott gondolatokra, és betartja az általa ajánlott lépéseket, akkor jó eséllyel sikeres (át)szervezést fog végrehajtani. Többek közt arra is felhívják a figyelmet, hogy az összes érintett felet már a tervezés kezdetétől fogva be kell vonni a folyamatba, illetve hogy kudarcra van ítélve egy olyan közigazgatási reform, ami nem bírja az érintettek támogatását.
2.4. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 2007/1811-es ajánlása
Lluís Maria de Puig katalán képviselő (a parlamenti közgyűlés elnöke) jelentése alapján készült ez az ajánlás, aminek a címe: Régiósítás Európában. A dokumentum megállapítja, hogy ugyan vannak még európai országok, amelyek elutasítanak mindenféle régiósítást, de ez a kivétel, a legtöbb állam a gyakorlatban is alkalmazza a szubszidiaritás elvét, közelebb viszi a döntéshozást és a végrehajtást az állampolgárokhoz, s ennek konkrét eredményei vannak.
Külön értékeli, hogy az Európai Unió a területfejlesztés és felzárkóztatás terén eleve a régiókat tekinti partnernek, azok számára biztosít forrásokat. Megállapítja, hogy Európa számos országában léteznek etnikai alapú, gyökerű belső konfliktusok, s meggyőződését fejezi ki, hogy ezeket meg lehet oldani demokratikus úton, tárgyalások, ha kell, alkotmányos vagy intézményi reform révén. A lényeg az, hogy mindez az állampolgárok akarata szerint, az ő bevonásukkal történjen meg. Azt pedig tényként állapítja meg, hogy kifejezetten sikeresek a szubszidiaritás elvét következetesen alkalmazó, régiósítást megvalósító államok, mint Ausztria, Belgium, Németország, Olaszország stb. Éppen ezért üdvözli a Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának azon kezdeményezését, hogy a Helyi Autonómia Európai Chartája mintájára kidolgozza a Regionális Autonómia Európai Chartáját, ami az előzőhöz hasonlóan kötelező érvényű dokumentum lenne.
Az ajánlás ezen megállapításokon túl felhívásokat, felkéréseket is megfogalmaz a miniszterek tanácsa, a parlamenti közgyűlés, illetve az Európai Unió irányába. Témánk szempontjából ezek közül kiemelendők a következők. A miniszterek tanácsa kövesse szigorúan figyelemmel, hogy a tagországok tartsák tiszteletben a kisebbségi jogokat, melyek konkrét gyakorlatba ültetésének egyik lehetséges módja pont az Európa Tanács elveivel összhangban megvalósított régiósítás. A miniszterek tanácsa szólítsa fel az ET azon tagországait amelyek még nem tették azt meg, hogy hozzák létre a közigazgatási régiókat. Ez kiemelten ajánlott olyan esetekben, amikor egy ország valamely régiója az önkormányzás igényével lép fel, hisz ily módon államon belüli megoldás révén lehet ezen igényt kielégíteni.
A képet árnyalandó hadd említsem meg itt, hogy az ajánlásban említett regionális autonómia charta kidolgozását még 1994-ben kezdeményezte, s a tervezetet 1997-ben jóvá is hagyta (34-es ajánlás) a Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusa, ellenben az ügy ott elakadt, annak ellenére, hogy a parlamenti közgyűlésben volt támogatottsága, amint a tíz évvel később született 1811-es ajánlás is jelzi.
2.5. A Regionális Demokrácia Referencia Keretszabályzata
Az előző pontban említett regionális charta elfogadását a kongresszus és a parlamenti közgyűlés is újra meg újra szorgalmazta, s ugyan arra mindmáig nem került sor, a charta tervezete alapján 2009-ben Utrechtben a helyi és regionális kormányzásért felelős miniszterek elfogadták ezt a keretszabályzatot, aminek kettős szerepet szántak. Egyrészt ihletforrást jelent azon országok számára, amelyek közigazgatási régiókat szándékoznak létrehozni, másrészt – s ez témánk szempontjából legalább olyan fontos – olyan elvek gyűjteménye, amelyekre a kongresszus támaszkodni tud, amikor értékeli valamely tagországban a regionális demokrácia állapotát.
A keretszabályzat rögzíti, hogy a regionális kultúra promoválása, illetve a régió kulturális örökségének – beleértve a régió nyelvét – a védelme és fejlesztése a regionális hatóságok felelőssége. Ez természetesen azt feltételezi, hogy a régióhatárok essenek egybe a kulturális határokkal. A régióhatárok kapcsán a szabályzat ugyanazt az elvet fogalmazza meg, mint a helyi autonómia chartája: azokat módosítani (s nyilván kijelölni is) csak az érintettekkel egyetértésben szabad.
2.6. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 2014/1985-ös határozata
Időrendben ez a legújabb dokumentum, Kalmár Ferenc jelentése alapján készült, s a testület nagy többséggel szavazta meg a román küldöttség erőfeszítései ellenére. (Ez azért fontos információ, mert arra mutat rá, hogy Románia ugyan mindig azzal dicsekszik, hogy eleget tesz minden európai elvárásnak, de ebből nem az következik elsősorban, hogy olyan nagyon barátságos környezetet teremt a területén élő nemzeti kisebbségeknek. Hanem sokkal inkább az, hogy komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy ezek az európai elvárások a lehető legalacsonyabbak legyenek.) Bevezetőben egyfajta összegzését adja az itt fennebb említett dokumentumoknak, majd megállapítja, hogy ezek létezése ellenére a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogainak biztosítása terén bőven van még tennivaló.
Ezt követően konkrét cselekvésre szólítja fel az Európa Tanács tagállamait a nemzetközi jogi normák gyakorlatba ültetése, az identitáshoz való jog védelme a területmegállapodások és konfliktusmegelőzés, az oktatás és a nyelvhasználat, valamint a diszkrimináció elleni küzdelem terén. A területi megállapodások kapcsán a határozat felszólítja a tagállamokat, hogy az érdekelt közösségekkel egyetértésben ültessenek gyakorlatba területi önigazgatási megállapodásokat (magyarán hozzanak létre sajátos jogállású közigazgatási egységeket), illetve hogy – akár a gazdasági megfontolások ellenében is – területi közigazgatási struktúrák kialakításánál vagy megváltoztatásánál részesítsék előnyben a hagyományos, sajátos nyelvi, kulturális és vallási jellemzőkkel bíró történelmi régiókat.
3. Romániára vonatkozó dokumentumok
Külön kategóriát képeznek azok a dokumentumok, amelyeket az Európa Tanács különböző intézményei kifejezetten Románia vonatkozásában fogadtak el. Nem kevés ilyen van, itt csak azokra térek ki, amelyek közvetlen kapcsolatban vannak a közigazgatás átszervezésével.
3.1. A 2002-es, a romániai regionalizációról szervezett kollokvium konklúziói
A kollokviumot a Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusa és Románia kormánya, valamint a helyi és a megyei önkormányzatok országos szövetségei szervezték 2002 őszén Sinaián. Minekutána rögzíti a közigazgatási régiók létrehozásának általánosan elfogadott előnyeit, illetve a kompetenciákat, amelyekkel a régióknak rendelkezniük kell, a dokumentum Románia konkrét esetében üdvözli a hatóságok nyitottságát, valamint azt, hogy a miniszterelnök széles körű konzultációt kezdeményezett annak érdekében, hogy a 2004-ben hivatalba lépő kormány tudja gyakorlatba ültetni a régiók létrehozásához szükséges intézkedéseket. (Ezt 2015-ben olvasva az emberben óhatatlanul az fogalmazódik meg, hogy igen, ez Románia!)
Témánk szempontjából fontos megállapítás, hogy a régiók létrehozásánál figyelembe kell venni a szociokulturális, gazdasági és történelmi szempontokat. Ugyanakkor felveti azt a gondolatot, amit később a Székely Nemzeti Tanács is lehetséges megoldásnak nevezett a Székelyföld autonóm régió létrehozása szempontjából: a régiósítás alkotmánymódosítás nélkül is végbevihető oly módon, hogy az említett szempontok figyelembevételével módosítják a létező megyék határait, majd az így létrejövő nagyobb megyéknek nagyobb hatásköröket és forrásokat juttatnak.
Fontos hangsúlyozni, hogy ez a kollokviumot szervező és azon részt vevő, elsősorban román politikusok és szakemberek felvetése, nem valami kívülről az országra erőltetett szabály, ami ellen később joggal tiltakoznak. A dokumentum azzal zárul, hogy az európai intézmények készek megadni minden szakmai segítséget ahhoz, hogy a régiósítás sikeres legyen. Ez fontos hivatkozási alap két szempontból is: egyrészt a kollokvium román résztvevői nem tiltakoztak ellene, tehát később sem utasíthatják el külső beavatkozásként az európai intézmények segítségét, másrészt pedig joggal lehet ezekhez fordulni azzal a kéréssel, hogy tegyenek eleget az ígéretnek és vállaljanak szerepet a romániai régiósítás folyamatában.
3.2. A Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának 2011/300-as ajánlása
Az ajánlás címe Helyi és regionális demokrácia Romániában, s minekutána jelzi, hogy a kongresszus megelégedéssel tapasztalja a Románia által 1995 után elért eredményeket (ezeket öt pontban nevesítve), következik a feketeleves: aggodalommal tapasztalja a továbbra is fennálló hiányosságokat (négy pontban), majd ajánlásokat fogalmaz meg a miniszterek tanácsának arra nézve, hogy ez milyen elvárásokat fogalmazzon meg Románia irányába. Ezen elvárások száma pedig nem kevesebb, mint pontosan egy tucat.
Ezek között első helyen (a. pont) szerepel, hogy Románia folytassa a megkezdett közigazgatási reformot, és hozza létre a közigazgatási régiókat összhangban a Regionális Demokrácia Referencia Keretszabályzatával. Az e. pontban az áll, hogy Románia javítsa a helyi autonómia chartája negyedik cikkelyének hatodik bekezdésében rögzített egyeztetési mechanizmusokat, hogy a helyi önkormányzatokat rendszeresen, időben és kellő módon konzultálják minden olyan kérdésben, ami azokat közvetlenül érinti. Végül az i. pont tételesen a nemzeti kisebbségekről szól, illetve arról, hogy meg kell könnyíteni számukra a közszolgáltatásokhoz való hozzáférést.
Hogyan működnek ezek az elvek és dokumentumok a gyakorlatban
Amint már korábban említettem, az Európa Tanács dokumentumainak a tiszteletben tartása – még azok esetében is, amelyek a tagállamok által aláírandó és ratifikálandó nemzetközi egyezmény formájában léteznek – az önkéntesség elvén alapszik. Téved azonban, aki erre legyint, s azt mondja, hogy akkor hagyjuk az egészet, hisz közismert és jellemző módon Románia erős oldala, hogy az ígéreteit nem tartja be. Annak alátámasztására, hogy ezek a dokumentumok mégis hatásosak tudnak lenni, álljon itt két releváns példa.
A szerző a Gyergyószéki Székely Tanács alelnöke
Árus Zsolt
Krónika (Kolozsvár)

Szatmárnémeti „visszahódítható” – Kereskényi Gábort kérdeztük
Van esély arra, hogy Szatmárnémetinek ismét magyar polgármestere legyen. Ennek az egyik legfontosabb feltétele, hogy a város magyar közössége egy irányban húzza a szekeret. Kereskényi Gábort, az RMDSZ polgármesterjelöltjét kérdeztük.
A városi RMDSZ-szervezet elnöke, képviselő, alpolgármesterként már jelentős tapasztalatokat szerzett a közigazgatásban. Megfordult-e egyáltalán a fejében, hogy alulmaradhat a polgármester-jelölt személyéről döntő küldöttgyűlésen?
Amikor kézilabdáztam, akkor is úgy álltam hozzá a küzdelmekhez, hogy egy mérkőzés hatvan percig tart. Mindvégig törekedtem arra, hogy meggyőzzem a küldötteket az alkalmasságomról, számomra ez nem volt egy előre lejátszott meccs. Tény, hogy a küldöttek nem outsiderek voltak, jól ismerték a jelöltek képességeit, szakmai, közigazgatási múltját, s ezek alapján mérlegeltek, de én nem tartottam magam biztos befutónak.
A szavazás előtt bemutatták azt a felmérést, amely szerint a szatmárnémeti magyarok Kereskényi Gábort akarják jelöltnek. Mekkora volt az esélye annak, hogy a „népakaratot” a küldöttgyűlés felülbírálja?
Az egyik jelölt, Maskulik Csaba kollégám ötlete volt a felmérés eredményeinek bemutatása a küldötteknek. Hamarabb nem akartuk nyilvánosságra hozni, holott az adatokat már egy héttel korábban ismertük. Maskulik javaslatával a többi jelölt is egyetértett, nekem sem volt kifogásom ellene. Azt gondolom, hogy a felmérés eredményeinek ismeretében a küldöttek dönthettek volna másképp is. Ha csak a közvélemény-kutatásokra támaszkodtunk volna, akkor a szatmármémeti RMDSZ megrendelhetett volna egy felmérést, és ennek alapján dönthetett volna a jelöltről. Ám az a döntés született, hogy a huszonöt éve először vonjuk be a civil szervezeteket, egyházainkat, a partner kisebbségi szervezeteket is a jelöltállításba. Ők részt is vettek a küldöttgyűlésen, ami azt jelenti, hogy ennek az útnak van jövője, és kell hogy legyen folytatása. A fontos döntések meghozatalakor kell támaszkodnunk a civil szervezetekre és az egyházakra.
Az MPP-s Zazula Béla és Günthner Tibor szenátor visszalépett az ön javára. Ezt hogyan kommentálja?
Megtisztelő számomra, hogy azt nyilatkozták: szeretnének a csapatomban dolgozni. De szerintem nem lett volna semmi probléma, ha végig részt vesznek a küzdelemben. Részvételük – úgy gondolom – nem befolyásolta volna a végeredményt.
Összefoglalásképpen: hogy érzi, valódi verseny volt múlt pénteken a küldöttgyűlésen?
Természetesen, és olyannyira értelmét látom, hogy ez a fajta konzultációt folytatandónak és kibővítendőnek tartom. Sikerült a döntésbe bevonnunk a szatmári közösségnek azokat a tagjait, akik évek óta kitartó munkát végeznek nem csak az RMDSZ-ben, hanem a szövetségen kívül is.
Felmerült-e amúgy korábban, hogy a marosvásárhelyiekhez hasonlóan urnás előválasztást szervezzenek Szatmárnémetiben?
Szatmár megyében és a megyeszékhelyen, ahol a magyarság aránya 35 százalék körüli, nem igazán javallott a marosvásárhelyihez hasonló előválasztás, nincs is hagyománya. Nem akarok senkit sem megbántani, de szerintem ezzel a módszerrel a marosvásárhelyi magyarok túl sok sebet ejtenek egymáson. Szatmárnémetiben nem hárompólusú a magyar politika, mint Marosvásárhelyen, és nálunk egyértelmű volt, hogy a polgármesterjelölt az RMDSZ jelöltje lesz. Az MPP-s Zazula Bélán kívül az összes jelölt-aspiráns az RMDSZ-hez köthető személy volt, és nem volt az egymásnak feszülés, amit Marosvásárhelyen. Hangsúlyoznám ugyanakkor azt is, hogy nem egy előválasztást kell megnyerni, függetlenül attól, hogy melyik településről van szó. A választásokat kell megnyerni, és ezért fontos, hogy ne okozzunk olyan sebeket, amelyek nehezen gyógyulnak be. Három éve egyébként egy felmérés alapján dőlt el, hogy Ilyés Gyula lesz a polgármesterjelölt, mert ő volt a legesélyesebb. Akkor a szatmárnémeti RMDSZ egy emberként mögéje állt.
A felmérés szerint az RMDSZ támogatottsága erős, a városban a dolgok rossz irányba mennek, a polgármester munkájával pedig nagyon elégedetlenek, a váltó-hangulat nagyon erős Szatmárnémetiben. Mi kell még ezen kívül a győzelemhez?
Nagyon megtisztelő, hogy a szatmárnémeti RMDSZ-ben sokan bíznak, ez kötelez is minket. Ugyanakkor azt is jelenti, hogy az elmúlt évek építkezései során jó úton jártunk. Ez a bizalom az, amire elsősorban építenünk kell. Mindenkinek elmondtam, hogy a polgármester-választás nem egyszemélyes játék. A küldöttgyűlés végén kijelentettem, és ezt komolyan is gondoltam, hogy mindenkire számítunk a csapatban. A jelenlegi felmérések szerint van esélyünk legyőzni a román pártok polgármesterjelöltjeit. Ahhoz, hogy ez az esély valóssággá váljon, elsősorban az kell, hogy mindannyian egy irányba húzzuk a szekeret. Ez a szándék most létezik, és ez a küldöttgyűlésen is megmutatkozott. Vannak azonban a győzelemnek olyan feltételei is, amelyek nem csak rajtunk múlnak.
Mi az, ami nem az RMDSZ-en és a jelöltjén múlik?
A román politika nagyon képlékeny, sok minden csak az utolsó pillanatban dőlhet el. Elsősorban a román pártok jelöltjeire gondolok. Ha bármilyen – akár formális, akár informális szintű – összefogás lesz a román pártok között az önkormányzati választáson, az nyilvánvalóan nem nekünk kedvez. A román pártok összefogása a magyar polgármesterjelölt ellen csak 2012-ben valósult meg a gyakorlatban is, de a szándék 1992 óta folyamatosan létezett Szatmárnémetiben. Mindig voltak, akik azon dolgoztak, akár nyilvánosan, akár a háttérben, hogy a városnak ne legyen magyar polgármestere. Ezek az erők most is ezen dolgoznak, a propagandagépezeteiket beindították. Ez számomra csak azt erősíti meg, hogy nekünk nagyon nagy a felelősségünk. Emellett, úgy gondolom, ebben a történetben nagy felelőssége lesz a médiának is.
Kik jelenleg a potenciális román ellenjelöltjei a választásokon?
Az ellenzéki Nemzeti Liberális Pártnál (PNL) öten jelezték, hogy megpályáznák a tisztséget, csak a későbbiekben dől el, hogy ki lesz a jelöljük. A Szociáldemokrata Párt (PSD) sem döntött még, de nagy valószínűséggel a hivatalban lévő polgármester, Dorel Coica lesz a jelöltjük. A Călin Popescu Tăriceanu szenátusi házelnök vezette ALDE-nek is van egy potenciális jelöltje, de ők végig azt hangoztatják, hogy Szatmárnémetiben az egykori szociálliberális szövetség (USL) nem halt meg, és valószínűsíthető, hogy a választások előtt a magyarellenes koalíció létrehozását fogják erőltetni.
Matematikailag akár harminc százalékkal is nyerhet az egyfordulós polgármester-választáson, ha a román szavazatok megoszlanak a román jelölteken. Jól számolok?
Jól. De a matematika más módon is beleszólhat a választások kimenetelébe. A Szatmár megyei szavazatok egyharmadát Szatmárnémetiben adják le. Az új választási rendszerben már csak egyetlen személy lehet a mozdonya a pártjának, a polgármesterjelölt, míg a korábbi rendszerben húzóerőnek számított a megyeitanácselnök-jelölt is. Számunkra így bizakodásra adhat okot, hogy gyengülnek a más román pártokkal szembeni alkupozíciói azoknak a román pártoknak, amelyeknek nincs erős polgármesterjelöltje. Magyarul: a román pártok arra kényszerülnek, hogy erős polgármesterjelöltet állítsanak, hiszen az az érdekük, ha minél több városi tanácsosi és megyei tanácsosi tisztséget szerezzenek. Ez a kényszer pedig nekünk kedvez.
Miről fog szólni Kereskényi Gábor polgármesterjelölt számára a következő időszak?
Végzem a dolgomat. Még aktívabban venném ki a részem a helyi önkormányzattal összefüggő feladatokból. Nyilvánvalóan ezzel párhuzamosan folytatom a képviselői munkámat. A két tevékenység között van átjárás, mert számos interpellációmban, napirend előtti felszólalásban rendszerint Szatmárnémeti és Szatmár megyei problémákkal foglalkozom. Tehát egyelőre dolgoznom kell, nem kampányolni.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro

Gyárfás Elemér tiszteletére rendeztek konferenciát Kolozsváron
Október 9. és 11. között Erdély huszadik századi közéleti személyisége, Gyárfás Elemér tiszteletére rendeztek konferenciát Kolozsváron, az Erdélyi Római Katolikus Státus épületében, a Római Katolikus Teológiai Kar székhelyén.
Gyárfás Elemér a huszadik század első felében az erdélyi közélet egyik legnagyobb formátumú közéleti személyisége volt. A két világháború között 1931-től az Erdélyi Római Katholikus Státus, illetve 1932-től a Gyulafehérvári Latin Szertartású Katholikus Egyházmegye Tanácsa névre átkeresztelt katolikus autonómia világi elnöki tisztségét töltötte be. Egyházi tevékenysége mellett olyan jelentős kisebbségpolitikai szerepeket vállalt, mint az Erdélyi Bankszindikátus (az erdélyi magyar pénzintézetek ernyőszervezete) elnöksége, valamint Csík megye szenátusi képviselete. A nagy jogász, politikus, közgazdász halálának 70. évfordulója alkalmából rendezett emlékkonferenciát az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Kara, a kolozsvári Szent Mihály Római Katolikus-plébánia, valamint az Erdélyi Római Katolikus Státus Szakkollégiuma.
A konferencia védnökei Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Főegyházmegye érseke, Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese és Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke voltak.
A Státus egykori elnökének emlékére szervezett kolozsvári konferencia szombati napját Romsics Ignác egyetemi tanár, a MTA rendes tagja nyitotta meg, aki A magyar kormány két világháború közötti Erdély-politikája című előadásában az erdélyi és a magyar külpolitikai gondolkodás 1918 és 1946 közötti főbb irányvonalait mutatta be.
Rávilágított arra, milyen területi követelések születtek román részről 1918-ban, de bemutatta a történelmi és a trianoni Magyarország etnikai viszonyait is. Már 1919 áprilisában megszületett a Székely Köztársaság terve, majd 1920. április-májusában a magyar területi igények földrajzi képe is kirajzolódott. A második világháborúig több tíz határrevíziós terv, memorandum is született, s ezek a második bécsi döntésig nemcsak az itthoni politikusokat, hanem azt a teljes életteret foglalkoztatták, s közvetlenül érintették, ahol Gyárfás Elemér élt és tevékenykedett. Mint kitűnt, 1946-ban a közvélemény, a magyar főváros lakosságának szinte a fele úgy gondolkodott az erdélyi kérdésről, hogy azt meg kell felezni. A második világháborút lezáró békekonferenciára is több magyar javaslat született határmódosításokra, területi autonómiára, de 1947. február 10-én Gyöngyösi János aláírta a párizsi békeszerződést, mely visszaállította a trianoni határokat.
Balogh Béni főosztályvezető-helyettes, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatára Gyárfás Elemér és a dél-erdélyi magyarság 1940-1944 között címmel tartott előadásában Romsics Ignác témájának mintegy folytatásaként és kiegészítőjeként arra mutatott rá, hogy miként alakult Dél-Erdély sorsa a második bécsi döntést (1940. augusztus) követően. A változásokat követően Gyárfás Elemér vált a dél-erdélyi magyarok politikai vezetőjévé, de ő maga nemzetvezetőnek Márton Áront ismerte el. Mindvégig a magyar érdekeket képviselte a világháború zűrzavaros időszakában, akár Ion Antonecu marsallal szemben is, visszautasította a megtorlásokat Dél-Erdélyben, ugyanakkor kérte a magyar kormánytól északon az erdélyi románok életminőségének a javítását is.
Marton József professzor a kor két kiemelkedő vezető személyiségének viszonyát mutatta be Gyárfás Elemér és Márton Áron kapcsolata című előadásában. Hét évig tartó kapcsolatukat a barátság és a nagyrabecsülés jellemezte, erről árulkodnak a beszédek, a levéltári források.
Csucsuja István nyugalmazott professzor, történész Gyárfás Elemér „hazaárulási” pere címmel a világháború utáni „földi büntetés”, a retorzió, a háborús bűnösök vadászatának áldozatául esett Gyárfás Elemérről beszélt, aki ellen – dacára annak, hogy többen is bizonyították ártatlanságát – fasisztának titulálva, hazaárulás címen per indult. A per és az ellene felhozott vádak, a vádlókat mozgató erők, az anyagi érdekek bemutatása mind tárgyát képezték Csucsuja professzor előadásának.
Erdélyi Római Katolikus Státus
1653 – 1932. nov. 17. között működő katolikus önkormányzat az erdélyi püspökségben. Szervezete az erdélyi katolikusok összességét képviselő státusgyűlés és a határozatokat végrehajtó igazgatótanács. Természetes és törvényes feje a mindenkori erdélyi (gyulafehérvári) megyéspüspök.
Forrás: Magyar Katolikus Lexikon
Fábián Róbert/Vasárnap
(előzmény)
romkat.ro/hu/
Gyárfás Elemér emlékkonferencia Kolozsváron
Dr. Gyárfás Elemér a 20. század első felében az erdélyi közélet egyik legnagyobb formátumú közéleti személyisége volt. A két világháború között 1931-től az Erdélyi Római Katholikus Státus, illetve 1932-től a Gyulafehérvári Latin Szertartású Katholikus Egyházmegye Tanácsa névre átkeresztelt katolikus autonómia világi elnöki tisztségét töltötte be. Egyházi tevékenysége mellett, olyan jelentős kisebbségpolitikai szerepeket vállalt, mint az Erdélyi Bankszindikátus (az erdélyi magyar pénzintézetek ernyőszervezete) elnöksége, valamint Csík megye szenátusi képviselete. A nagy jogász, politikus, közgazdász halálának 70. évfordulója folyó év október 4-én lesz. Ebből az alkalomból alapítványunk Kolozsváron egy emlékkonferenciával kíván tisztelegni hajdani világi elnökének emléke előtt.
A konferencia védnökei:
Dr. Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Főegyházmegye érseke
Dr. Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke
Szervezők:
Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány
Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Római Katolikus Teológia Kar
Szent Mihály Római Katolikus Plébánia – Kolozsvár
Erdélyi Római Katolikus Státus Szakkollégium
Felkért előadók:
Dr. L. Balogh Béni, főosztályvezető-helyettes, Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest
Dr. Bárdi Nándor, osztályvezető, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet
Dr. Csucsuja István nyugalmazott professzor, BBTE, Történelem és Filozófia Kar
Dr. Holló László egyetemi docens, BBTE, Római Katolikus Teológia Kar, az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány Igazgatótanácsának elnöke
Dr. habil. K. Lengyel Zsolt igazgató, Müncheni Magyar Intézet a Regensburgi Egyetemen
Dr. Marton József professzor, BBTE, Római Katolikus Teológia Kar
Dr. Máthé András, adjunktus, BBTE, Földrajz Kar
Dr. Romsics Ignác, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja
Dr. Tamási Zsolt, óraadó tanár, Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Marosvásárhely
Időpont: 2015. október 9–11.
Helyszín: Erdélyi Római Katolikus Státus épülete (Római Katolikus Teológia Kar székhelye), Kolozsvár, Szentegyház/Iuliu Maniu utca 5. szám,
Báthory István Elméleti Líceum díszterme (volt Római Katolikus Státus Főgimnázium), Kolozsvár, Farkas/Mihail Kogălniceanu utca 2. szám.
Kérjük részvételi szándékát jelezze a hollo_laszlo@yahoo.com címen.
Dr. Holló László, elnök
Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány
magyarkurir.hu

Megszavazták a magyar nyelv napjának megünneplését
Elfogadta a képviselőház kedden a Romániai Magyar Demokrata Szövetség által kezdeményezett törvénytervezetet, amely Romániában is a magyar nyelv napjává nyilvánítja november 13-át.
A javaslatot 264-en támogatták, tízen ellenezték, míg 19 képviselő tartózkodott. A tervezetet júniusban a szenátus ellenszavazat nélkül megszavazta, így hatályba lépéséhez már csak az államfő aláírására van szükség.
Az RMDSZ képviselőházi és szenátusi frakciója által közösen kezdeményezett jogszabály értelmében ezen a napon a magyarlakta településeken különböző kulturális programokat szervezhetnek, amelyekhez a helyi önkormányzatokon kívül a civil szervezetek is hozzájárulhatnak. A tervezet kitér arra, hogy a közmédia is sugározhat az ünnepre hangoló műsorokat. A törvény kihirdetése után a magyar tannyelvű iskolák ünnepélyes keretek között is megemlékezhetnek a magyar nyelv napjáról.
A törvénytervezet indoklásában a kezdeményezők megemlítik, hogy miután az ENSZ 1999-ben február 21-ét az anyanyelv világnapjává nyilvánította, a román parlament több kisebbség esetében is törvényt fogadott el az illető közösség nyelvének napjáról. Romániában például szeptember 28-a a cseh, december 13-a pedig a tatár nyelv napja.
A törvény kezdeményezői rámutattak: a Kárpát-medencében november 13-án ünneplik a magyar nyelv napját, és a romániai magyarok is csatlakozni szeretnének ehhez az ünnephez.
A magyar Országgyűlés 2011-ben nyilvánította a magyar nyelv napjává november 13-át, a magyar nyelvet az államigazgatásban és a közoktatásban hivatalossá tevő 1844. évi II. törvénycikk elfogadásának napját.
MTI
Erdély.ma

Erdélyi karizmatikus közösségek találkozója
Szentlélek és küldetés – e téma köré épült az Erdélyi Katolikus Karizmatikus Megújulás tizenkettedik találkozója, amelynek ezúttal a kézdivásárhelyi sportcsarnok adott otthont szombaton. Az egész napos rendezvényen Erdély számos településéről mintegy ezerkétszázan vettek részt. Az Erdélyi Katolikus Karizmatikus Megújulás találkozóit 2004 óta szervezik különböző helyszíneken, ezzel is evangelizálva. Csíkszeredán kívül már Székelyudvarhelyen, Gyergyószentmiklóson, Marosvásárhelyen, de Brassóban és Aradon is találkoztak. A lelkiség-mozgalom a kilencvenes évek elejétől van jelen Erdélyben, 2000-ben alakult meg az Erdélyi Katolikus Karizmatikus Megújulás Tanácsa, amelyhez több mint tizenkét közösség csatlakozott.
A találkozókon rendszerint jelen van Tamás József püspök is, aki idén egy kolozsvári konferenciára volt hivatalos, így nem tudott részt venni az eseményen. Köszöntőlevelét Fülöp László gelencei segédlelkész tolmácsolta. A nap előadója Kunszabó Zoltán állandó diakónus, ötgyermekes családapa, a budapesti Új Jeruzsálem Közösség egyik alapítója volt, aki feleségével, egyik lányával, valamint édesanyjával érkezett Kézdivásárhelyre. Előadásának első felében a magyarországi és erdélyi karizmatikus közösségek egymásra találásáról, majd saját megtérésének történetéből kiindulva az evangelizáció mikéntjéről, a megszentelődés folyamatáról, az Istennel való találkozásról beszélt. Ferencz Evelin, a csíkszeredai Búzamag Közösség ifjúsági csoportjának vezetője arról tett tanúságot, hogy Isten hogyan változtatta meg az életét, hogyan lett a célok nélkül élő, külsejével elégedetlen, magányos és zárkózott lányból Isten feltétel nélküli szeretetének megtapasztalása után nyitott, bátor, több száz fős hallgatóság előtt is beszélni tudó ember – új barátokkal, új tervekkel és álmokkal. A délelőtti programot imaszolgálat zárta, a délután folyamán tíznél is több lelkipásztor szolgáltatta ki a bűnbocsánat szentségét.
A szervezők az előadások ideje alatt gyermekfelügyeletről is gondoskodtak, a kicsiknek az előcsarnokban mesét olvastak. Az ebédszünet utáni program újabb dicsőítéssel, majd a nap előadójának tanításával folytatódott. A találkozót jellemző fiatalos hangulathoz a csíkszeredai Búzamag Közösség csapata járult hozzá, a gelencei ificsoport tagjainak és a székelyudvarhelyi Pitypang Közösség ifjúságának mímelve eljátszott műsora a hátráltató befolyásokkal szembeni kiszolgáltatottságot mutatta be, kiemelve, hogy Isten folyamatosan harcol minden egyes emberért. A Erdélyi Katolikus Karizmatikus Megújulás országos találkozójának egyik utolsó momentumaként a marosvásárhelyi ificsoport vezetésével szentségimádásra került sor. A Mária Rádió által élőben közvetített ünnepélyes hálaadó szentmisét Hölgyes Pál Zsolt zágoni plébános mutatta be, a prédikációban Kunszabó Zoltán foglalta össze az egy évre szóló üzenetet. A karizmatikus találkozót nagyobbrészt a kézdivásárhelyi Boldog Özséb-plébánián működő Sion Közösség, a gelencei és ozsdolai közösségek, valamint a csíkszeredai Búzamag közösség szervezte meg.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Község- és közösségépítés három pontban
„A rendszerváltás körül kiöregedett és kiüresedőben lévő település szépen újra feltöltődik: máris sokan visszajöttek és jönnek is vissza folyamatosan, mert látják, hogy meg tudnak élni, s a családi, rokoni közelség, a régi ismerősök jelenléte mindig segít átvészelni a bajt, mintha ismeretlenek közt kellene megküzdeni a nehézségekkel” – beszélgetés Fábián Tibor szentjobbi lelkésszel, újságíróval.
– Akárcsak az újságírásnak, különösképpen a felekezeti újságírásnak, a lelkészi szolgálatnak is egyik alapvető célpontja a tágabb vagy szűkebb közösség alakítása és megtartása. Ha egy községben történik mindez, akkor hatványozottan igaz – már csak a község-közösség azonos szótöve által felkínált lehetőség révén is. Mennyire tudatosan élte ezt meg Fábián Tibor a Szentjobbal való találkozásakor?
– A vidéki életet nagyon jól ismertem, hiszen Nagyvárad közelében, Fugyivásárhelyen nőttem fel egy hatgyermekes család második gyermekeként, a kissé távolabbi, már Érmelléknek számító Szentjobbal viszont a meghívásom után találkoztam először, s így azt sem mondhatom, hogy ilyen vagy olyan elvárásaim lettek volna. Az érmelléki települések zöme református, itt viszont épp fordítva van: az 1100 léleknek csak egyharmada református, 70–80 százaléka katolikus.
Egyébként zárt település, engem óvatos derűlátással hívtak és fogadtak, remélve, hogy hosszabb ideig leszek a lelkipásztoruk. Érdekes, én is nagyjából hasonló érzésekkel mentem Szentjobbra. Mivel feleségem is falusi származású, a környezet, az életmód nem okozott semmiféle gondot. Röviden úgy mondanám, hogy nem léptünk bele a gereblyébe, mint az a viccbeli leányzó, aki igyekezett gyorsan elfelejteni a gyökereit, és mivel állítólag nem ismerte fel a gereblyét, az jól arcul csapta, amikor rálépett.
– Más szóval azonnal otthon érezték magukat?
– Szerintem egy jó fél évnek kell eltelnie, hogy az ember érezni kezdje az otthon melegét, különösen, mert a parókia szolgálati lakás. Mi természetesen megtartottuk a nagyváradi tömbházlakásunkat, de ma már úgy mondjuk, hogy megyünk a blokkba. A telefonunkban is otthon címszó alatt három szám szerepel: Fugyivásárhely, Szentjobb és Nagyvárad.
– Zárt településnek mondta Szentjobbot, ugyanakkor kiderült, hogy kölcsönösen nagyon hamar elfogadták egymást. Nincs ebben egy kis ellentmondás?
– Nincs, mert a zártságot nem arra értettem, hogy elutasítana minden máshonnan jövőt, hanem a belső kohézióra.
A feleségemmel meg is lepődtünk a községnek ezen a rendkívül erős, összetartó, önszerveződő létformáján. Érződik a múlt öröksége, ragaszkodnak a hagyományokhoz, ugyanakkor jellemző a nyitás a világ felé. Jó látni ezt a pezsgő életet, habár természetesen Szentjobbon is megvannak az úgynevezett generációs hajszálrepedések: a fiatalok nagy része Váradon tanul tovább, inkább átveszik a városi szokásokat, sőt, nyugodtan végigmehetnek a városközponton, senki nem fogja azt mondani, hogy vidékiek.
A középkorúaknak többet jelentenek a hagyományok, de munkájuk révén nekik is nyitniuk kell. Az idősebbek azok, akiknek a szokások, a tradíciók leginkább számítanak. Számomra az volt a legkellemesebb csalódás, amikor megtudtam, hogy a rendszerváltás körül kiöregedett és kiüresedőben lévő település időközben szépen, újra feltöltődik: máris sokan visszajöttek és jönnek is vissza folyamatosan, mert látják, hogy meg tudnak élni, s a családi, rokoni közelség, a régi ismerősök jelenléte mindig jobban segít átvészelni a bajt, mint ha ismeretlenek közt kellene megküzdeni a nehézségekkel.
– Nagyváradon Szentjobbról legtöbbször az árvaházzal kapcsolatban lehet hallani. Van-e valamilyen kapcsolatuk az intézménnyel?
– A katolikus egyház működteti, teljes nevén Szentjobbi Szociális Központ, de mindenki inkább Caritasként emlegeti, a nagyváradi Caritasra utalva. Legnagyobb egysége az árvaház, de van idősgondozás is. Alapítása sokat lendített a községen, mindenekelőtt azzal, hogy helyben létesültek munkahelyek. A szakszemélyzet – pszichológusok, gyógypedagógusok – nem helybeliek, de különösen az asszonyok számára nagyon sokat jelent, hogy nem kell ingázniuk.
Elmondták, hogy eleinte voltak fenntartásaik, nem tudták, kik fognak a községbe kerülni, milyen hatással lesznek az itteni gyerekekre, de a jó szervezésnek és a megfelelő fegyelmezésnek köszönhetően az intézmény nagyon hamar el tudta magát fogadtatni a szentjobbiakkal és beilleszkedett a helyi közösségbe. Egyébként ökumenikus jellegű a Caritas, és nagyon örülök, hogy az egész településen az ökumenikus gondolkodás uralkodik.
– Magyarán: nincsenek felekezetközi súrlódások, melyekről sajnos időnként még manapság is lehet itt-ott hallani?
– Ha a múltban talán voltak is, most már nincsenek. Én magam is az ökumenikus gondolkodás híve vagyok, nagyon fontos a folyamatos és tudatos felekezetközi kapcsolattartás. A lakosságnak is ilyen a szellemisége, templomos emberek a szentjobbiak, akik ragaszkodnak a saját hitükhöz, de tisztelik mások hitét, és nincs igényük újító hittérítésre.
– A középkorú és idősebb emberek ragaszkodása a vallásukhoz mindig, mindenhol erősebb, mint a fiatalságé. Ma, amikor már a gyerekek is netfüggők, hogy lehet megközelíteni, illetve a hitben megtartani a fiatalságot?
– Minden lelkésznek nagy kihívás a fiatalsággal való szolgálat. A szokásos egyházi tevékenység, a hittanóra, az ifjúsági bibliaóra, a konfirmációra való előkészítés bejáratottan működik, vagyis ha a lelkésznek sikerül megragadnia a képzeletüket, szót ért a fiatalokkal, ők hozzák magukkal a barátokat, cimborákat. Vannak önkéntes segítőink, de fő szövetségeseink a szülők. Heti egy-két órában sok mindenre meg lehet tanítani a gyerekeket, sok mindent át lehet nekik adni, de ami igazán befolyásolja őket, az az otthoni légkör: ha a családban hit felé hajlást, illetve a hit hiányát látja-érzi, akkor ő is azt fogja követni. Különösen a legfiatalabb lelkésznemzedék tagjai közt vannak olyanok, akik például keresztyén könnyűzenével próbálják bevonzani a templomba a fiatalságot.
Én nem nagyon vagyok ennek a híve. Igaz, engem már nem tartanak túlságosan fiatal lelkipásztornak, de nem csupán ezért. Van egy hárompontos ifjúsági közösségépítő programom, eddig bevált, jól működik. Az első pont, hogy minden hétfőn ifjúsági szeretetszolgálatot tartunk, mondjam úgy, hogy ez diakóniai munka. Fűnyíró csoportunk van, a kertekben elvégezzük, ami szükséges, nagyon szeretik, délutáni, iskola utáni foglalkozás, remek csapatépítés. A második a Hittan F. C., ami tulajdonképpen egy focicsapat. Közel harminc tagja van, csütörtök délutánonként jövünk össze, a szabadban vannak, mozognak, együtt játszanak – valódi kilépésnek tartom ezt a szűken vett egyházi tevékenységből.
Fontos, hogy ne széledjenek szét, ne csámborogjanak el, az elveszett bárányok pedig találjanak vissza a nagy, közös akolba. A harmadik pont a honismereti foglalkozás: várad-olaszi segédlelkész koromban kerültem kapcsolatba a hajdúnánási gyülekezettel, és meghívtam őket Szentjobbra is. Szívesen jönnek, a hajdúnánási tanerők magyar történelmi előadásokat tartanak, néphagyományokról beszélnek, csapatjátékokat szervezünk – megszerették ők is, mi is ezt a folyamatos kapcsolattartást.
– Érzékeltem a mi személyes névmást, most már biztos, hogy Fábián Tibor lelkipásztor lélekben szentjobbinak tartja magát. Újabb váltás lehetősége fel sem merült?
– Inkább úgy mondanám, hogy jelenleg a helyemen vagyok, jól érzem magam Szentjobbon, de ha felbukkanna egyszer egy újabb kihívás, nem merem azt mondani, hogy gondolkodás nélkül elutasítanám. Minden bizonnyal alaposan végiggondolnám a hogyan tovább kérdését, és igyekeznék úgy dönteni, hogy azt majd később ne bánjam meg.
Fábián Tibor 1974. április 28-án született Nagyváradon. Fugyivásárhelyen nőtt fel, a nagyváradi Eminescu Főgimnáziumban érettségizett 1992-ben, Miskolcon vallástanári főiskolát végzett, majd az Ady Endre Sajtókollégiumot Nagyváradon, 2008-ban pedig a komáromi teológiát. 1999 óta dolgozott a Királyhágómelléki Egyházkerület sajtóosztályán, közel hét éven át a Harangszó, majd a kolozsvári Agnus Rádió főszerkesztője, különböző sajtóorgánumok külső munkatársa, közben párhuzamosan több helyen volt segédlelkész, 2014 őszén meghívták a Bihar megyei Szentjobb község lelkészének, azóta ott szolgál. Felesége a Debreceni Egyetemen oktatáspolitikai kutató.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Bukarest visszautasítja a rakétapajzs telepítésével kapcsolatos orosz vádakat
Bukarest megalapozatlannak minősítette azokat az orosz vádakat, amelyek szerint az amerikai rakétavédelmi rendszer egyes részeinek Romániába telepítésével az Amerikai Egyesült Államok és Románia megsértené a közepes hatótávolságú nukleáris rakétákról szóló szerződést (INF).
A román külügyminisztérium kedden közleményben reagált arra, hogy Mihail Uljanov, a moszkvai külügyminisztérium fegyverkezéskorlátozási és fegyverzetellenőrzési osztályának vezetője az ENSZ-közgyűlés egyik bizottsági ülésén felhívta az Amerikai Egyesült Államokat és Romániát, hogy álljanak el terveiktől, „amíg nem túl késő”.
Uljanov – akinek a figyelmeztetését a moszkvai külügyminisztérium idézte internetes oldalán – azt állította, hogy közepes hatótávolságú célkövető rakétákat és felfegyverzett drónokat csak hadihajókra szabad telepíteni, szárazföldre nem. Úgy vélte: az Aegis rakétaelhárító rendszer szárazföldi alkalmazásával és az Mk-41-es függőleges rakétakilövők Romániába telepítésével Washington és Bukarest megsérti az INF-szerződést.
Korábban egy orosz tábornok azt állította, hogy az Aegis Ashore szárazföldi rakétavédelmi rendszer által használt, Romániába és Lengyelországba telepítendő Mk-41-es univerzális rakétakilövők nemcsak (robbanófej nélküli) SM-3-as elfogók, hanem Tomahawk manőverező robotrepülők kilövésére is alkalmasak – írta a diplomáciai csörtéről beszámoló román Agerpres hírügynökség.
A bukaresti közlemény rámutat: a rakétapajzs kizárólag önvédelmi célokat szolgál, az ENSZ Alapokmány és a nemzetközi jog előírásaival összhangban. A román külügyminisztérium arra emlékeztet, hogy az 1987-ben aláírt INF-szerződés a földi célpontok ellen bevethető fegyverzetre vonatkozik, nem pedig az olyan légi elfogókra, amilyenek a dél-romániai Deveseluba telepítendő SM-3-as I B típúsú rakéták. Bukarest szerint az Aegis Ashore rakétavédelmi rendszert kizárólag légi célpontok elfogására irányuló rakétákkal tesztelték, és ez a jövőben sem változik.
Az INF-szerződésre való hivatkozás azért is megalapozatlan, mert a rakétavédelmi rendszerről aláírt román-amerikai szerződés értelmében Romániába nem kerül nukleáris fegyverzet – szögezte le a bukaresti külügyminisztérium.
Az amerikai látogatatásáról hazaérkező Gabriel Oprea román miniszterelnök-helyettes vasárnap úgy nyilatkozott, hogy az eredeti ütemtervnek megfelelően még idén hadrendbe állítják a romániai Deveselun épülő rakétavédelmi támaszpontot.
MTI
Székelyhon.ro

Hogyan gondolkozzunk nagyban helyi szinten is?
A Hargita megyei gazdaságfejlesztési törekvésekről, a helyi fejlesztésekről tartott előadást Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke október 14-én Brüsszelben, a Régiók Bizottsága (RB) négynapos Open Days rendezvényén.
A Hargita Megye Tanácsa által, három magyarországi testvérmegyéje – Békés, Hajdú-Bihar, Pest –, valamint Románia RB-delegációja partnerségével szervezett workshopot Twinned regions open for support of SMEs and urban-rural development through EU funded projects (Testvérmegyék a kkv-k és a vidéki-városi fejlesztések EU-s támogatásáért) címmel szervezték meg. A Hargita megyei tanácselnök rendkívül fontosnak nevezte a jó gyakorlatok és szakmai tapasztalatok megosztását a testvérmegyékkel, mert az hatékonyabb fejlesztést eredményezhet, és segít a hibák kijavításában.
Felsorolta a testvérmegyéket és az azokkal folytatott kiváló együttműködést kulturális, egészségügyi, turisztikai, mezőgazdasági téren. Példaként említette a magyarországi sajtkészítő mesterek székelyföldi gazdáknak tartott bemutatóit. Elmondta, hogy a megye gazdaságfejlesztési programja elsősorban a kistermelőket meg a kis- és középvállalkozókat célozza. Szólt a hatékony erdőgazdálkodásra irányuló lépésekről is, köztük a Robinwood Plus európai uniós pályázatról, és hangsúlyozta a nyersanyag helyi feldolgozásának fontosságát. Borboly Csaba felhívta a figyelmet a brüsszeli képviseleti irodára, amely segít az említett jó gyakorlatok átvételében, szakmai tapasztalatcserékben. A rendezvényt Alin Nica, az RB romániai delegációjának vezetője nyitotta meg. Hargita megye részéről beszélt még Csák László régiófejlesztési szakértő, aki elméleti előadást tartott a helyi fejlesztés témájában, amelyre – mint azt levezette – a régió a legmegfelelőbb szint. Azt is elmondta, hogy a régiók regionális hálózatok megteremtésével, tudásátadással és regionális arculat kialakításával segíthetik a kkv-kat. Kijelentette, hogy nemcsak az infrastruktúra-bővítésre kell összpontosítani, hanem a „szoft” fejlesztésekre is.
Pajna Zoltán hajdú-bihari és Zalai Mihály békési elnök a regionális együttműködésekről értekezett, Alin Nica pedig a Temes megyei Dobosdon egy volt téesz helyén, uniós forrásokból és magánbefektetésből létesített ipari parkról szóló esettanulmányt mutatta be. Jelen volt Sógor Csaba és Winkler Gyula európai parlamenti képviselő is. Sógor Csaba az optimális politikai környezet megteremtésének szükségességét hangsúlyozta a regionális fejlesztések terén, ehhez szükség van a román–magyar államközi egyezményben foglaltak gyakorlatba ültetésére, a közös infrastruktúra-fejlesztésre, és nem utolsósorban a schengeni övezethez való csatlakozás is előnyt jelentene. Winkler Gyula a decentralizáció fontosságát emelte ki az uniós források lehívása szempontjából, ugyanis Románia sokkal nagyobb potenciállal rendelkezik e források felhasználását illetően. A workshop után székelyföldi hagyományos termékeket kóstolhattak a résztvevők.
Az OPEN DAYS egy évente megrendezett négynapos, brüsszeli központú rendezvény, amelynek során a régiós és városi közigazgatásban dolgozó tisztviselők, valamint szakértők, oktatók és kutatók oszthatják meg egymással a regionális és városfejlesztés területén kialakult bevált módszereiket és ismereteiket. A rendezvény emellett az EU kohéziós politikájának fejlesztésével kapcsolatos politikai kommunikáció elismert fóruma is, amely ráirányítja a döntéshozók figyelmét arra, hogy az uniós döntéshozásban a régiók és városok szempontjait is figyelembe kell venni.
Az OPEN DAYS a legnagyobb ilyen jellegű európai nyilvános rendezvény. Idén október 12–15. között mintegy 6000 résztvevő és 600 felszólaló gyűlik össze Brüsszelben Európa minden részéből, sőt még Európán kívülről is, hogy részt vegyen a regionális és helyi fejlesztéshez kapcsolódó mintegy 100 workshopon, a vitákon és hálózatépítő programokon, illetve különböző kiállításokat tekintsen meg. A szervezők a programot minden évben az uniós menetrend aktuális súlypontjaihoz igazítják.
Közlemény
Erdély.ma

Hogyan épült a Nép Háza?
Egy „koncsentrás” emlékei
Talán nincs még egy modern kori épület e földkerekségen, amely annyira vitatott lenne, mint a bukaresti parlament épülete. Melyet még a diktátor kezdett el építtetni, víziójában a Köztársaság Házának vagy Nép Házának – ahogy még harminc évvel ezelőtt nevezték – az általa átépítendő főváros leglátványosabb épületének kellett volna lennie, rendeltetése szerint az elnöki rezidencia mellett az összes központi irányító hatalom (Nagy Nemzetgyűlés, a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága stb.) helyet kapott volna benne, illetve környékén épült volna fel még számos államhatalmi (minisztériumok), művelődési (akadémia, múzeumok, opera, nemzeti könyvtár stb.) intézmény székháza.
Lenyűgözőek az épülettel kapcsolatos számadatok: hossza 270, szélessége 240 méter, magassága a föld színétől 86 méter, mélysége az alatt 92 méter; építéséhez egymillió köbméter márványt, öt és fél ezer tonna cementet, húszezer tonna homokot, hétezer tonna vasat, ezer tonna bazaltot, három és fél ezer tonna kristályt, kilencszáz köbméter faanyagot, kétszázezer köbméter üveget, kétszázhúszezer négyzetméter szőnyeget, háromezer ötszáz négyzetméter bőrt használtak fel; az építkezésen hétszáz tervező és mintegy húszezer munkás dolgozott éjjel-nappal. A számos helyen hozzáférhető adatok egyike sem említi azonban, hogy a húszezer munkás jó része nem önszántából építette a Nép Házát: szakmunkások sokaságának – kiket az állami vállalatok „ajánlottak fel” – szabályos katonai behívó alapján kellett hónapokig Bukarestben dolgoznia. Ők voltak az erdélyi magyarság körében a concentrare (behívó) román szó átvételével „koncsentrásoknak” nevezett kényszermunkások. Így került a sepsiszentgyörgyi egykori gépkocsialkatrész gyárból, az IMASA-ból 1985 nyarán-őszén a Bukarest szívében kialakított hatalmas építőtelepre Elekes József is: magas képesítésű hegesztőként csoportvezető volt, tehát több, mint egyszerű munkás, az építendő monstrumról azonban mégis igen kevés ismerettel rendelkezett. Elekes József féléves bukaresti emlékeinek felelevenítése előtt azonban nézzük meg, hogyan született meg és mi is a Nép Háza.
Ötletadó földrengés
Nicolae Ceauşescuban már az 1970-es évek elején elhatalmasodó megalománia megszülte a főváros átalakításának ötletét, miután „felépítette” az országot – teleszórta Romániát észszerűtlenül, például a nyersanyaglelőhelyektől nagy távolságra telepített gyárakkal –, a történelemben mint a modern Bukarest megalkotója szeretett volna fennmaradni. Terve kivitelezéséhez a döntő lökést Észak-Koreában tett látogatása, a mintát az általa csodált és irigyelt Kim Ir Szen átépítette Phenjan, az alkalmat pedig az 1977. március 4-ei földrengés adta, mikor Bukarest egy része romba dőlt – illetve a „nem biztonságos épület” jelszóval ezt követően bontottak le pár, a kommunista hatalom számára „kényelmetlen” épületet, köztük templomokat is.
A Bukarest-projektnek nevezett fővárosi szisztematizálás tehát 1977-ben indulhatott el. Ceauşescu a főváros kormányzati negyedének kiépítéséhez keresett megfelelő helyet, és ezt az Arzenáldombon és környékén meg is találta. Pontosabban egy negyvenéves tervet vett át, hiszen II. Károly király még 1935-ben ugyanerre a természetes magaslatra (a terepszintből mintegy 18 méterre kiemelkedő domb megemelésére aztán az 1980-as évek építkezésekor egy kicsit még rásegítettek) szándékozott felépíttetni a képviselőház épületét, 1938-ban be is jelentették a bontások megkezdését, de a második világháború megakadályozta a folytatást.
Ceauşescu megalomániájára nem jellemző módon nem siette el az építkezést. Előbb a kormányzati negyed, majd a Nép Házának tervezésére országos versenyt hirdetett meg, a tetszését elnyerő munkát egy fiatal építész, Anca Petrescu készítette el. Petrescu és a mellé rendelt csapat a legapróbb részletekig mindent lerajzolt, emeletenként szétszedhető maketteket készítettek, sokszor a diktátor kérésének megfelelően átalakítva a terveket. Ez a folyamat közel öt esztendőn át tartott, 1977-től 1982-ig, közben pedig elkezdték az építőtelep kialakítását, a főváros régi központjában több mint hét négyzetkilométeres felületen mindent lebontottak, ekkor esett áldozatul számos műemlék épület – köztük 22 templom – is. Akadt köztük olyan, amely nem lett volna útjában a kialakítandó központnak, de a nagy buzgóságban vagy egyes állítások szerint éppen Elena Ceauşescu személyes utasítására ezeket is lerombolták. Volt, amelyet megmentettek, az 1990-es, 2000-es években többször és szívesen nyilatkozó Anca Petrescu például úgy emlékszik, a Mihály Vajda-templom megmentését ő érte el a diktátornál (ez lehetett az, amelynek költöztetésére a „koncsentrás” Elekes József is utal a későbbiekben). A rombolás egyébként több mint negyvenezer ember kitelepítését is jelentette, a munkát sorkatonákkal végeztették, így lehetett a költségeket minimálisra csökkenteni.
A legnagyobb titokban
A Nép Háza alapkőletételére 1984. június 25-én került sor, természetesen a kor szokásának megfelelő nagy ünnepség közepette. Az építkezés már következő hónaptól hatalmas ritmusban zajlott, egy év múlva, mikor Elekes József odakerült, már több tíz méter magasban dolgoztak. Jó munkaelosztással egyszerre többféle szakembert foglalkoztattak, az alsóbb szinteken már a belső kivitelezésen dolgoztak, mikor fenn még csak hegesztették az épület tartóvázának vasszerkezetét. Ugyancsak Anca Petrescu mondta el egy interjúban, hogy a tervezők nem győzték készíteni a részletrajzokat, nemcsak a munkások dolgoztak éjjel-nappal, hanem ők is. Ceauşescu nagyon igényes volt, minden fontosabb belső tér kialakítása előtt be kellett mutatni neki a több változatban elkészített terveket, „hasznos utasításai” alapján sokszor az utolsó percben módosítani. Olyan is előfordult, hogy már beöntött betonszerkezetet bontatott el, az épület struktúráját alakíttatva át menet közben. A civil alkalmazottak és a katonai behívóval dolgoztatott kényszermunkások csak az épület egy nagyon körülhatárolt részén mozoghattak, nem volt tudomásuk arról, tőlük pár méterre milyen építkezés zajlik. A tervrajzokat nem szabadott kivinni az irodából – mint az a későbbiekben Elekes József elbeszéléséből kiderül –, az építőtelepet katonai őrség felügyelte. A nagy titkolózás eredménye az lett, hogy például a krassó-szörényiek körében – akiket főként a Nép Háza földalatti szintjeinek kialakításakor rendeltek az építkezéshez – az a szóbeszéd terjedt el, hogy a bunkerek építésében részt vevők koporsóban térnek haza. A kommunisták ugyanis csak akkor voltak biztosak, hogy a „titok” nem kerül a „külföldi ügynökségek” kezébe, ha elteszik láb alól azokat, akik az építkezésben részt vettek. Ezért a krassó-szörényi „koncsentrások” sok mindent elkövettek, sok „ismerőst” megmozgattak, hogy kibújjanak a behívó kötelezettsége alól. Elekes József ilyen esetről nem tud, az viszont tény, hogy Bukarestbe érkezésekor neki is „feldolgozták”: vigyázzon, mit beszél. Ráadásul nyílt titok volt a besúgók léte: ilyen légkörben nem csoda, hogy a munkások egymás közt sem osztották meg tapasztalataikat, élményeiket.
Rekordok könyve
A terv szerint a Nép Házának 1990 augusztusára kellett volna elkészülnie. Az építkezés elkezdésétől, 1984 nyarától Ceauşescu minden szombaton meglátogatta az építőtelepet. Sorra vette a többi építkezést, a metró, a Nemzeti Könyvtár, a Nemzeti Múzeum után dél körül ért dédelgetett álmához, a Nép Házához. Utolsó látogatása különleges volt: 1989 novemberében vagy decemberében, egy hétköznapon ment az építőtelepre, Anca Petrescu visszaemlékezése szerint kíséret nélkül, csupán feleségével. Feltűnő volt az is, hogy a mindig ápolt kinézetű diktátor akkor borostásan jelent meg. Az épületre kitűzendő hatalmas trikolór elhelyezésére kért megoldást a tervezőtől, az a torony ugyanis, ahová Ceauşescu szánta a zászlót, olyannyira szélnek kitett, hogy ott semmilyen vászon nem bírta volna. Végül nem kellett új helyet találni a zászlónak, alig néhány hét múlva a diktátort és feleségét a forradalomnak álcázott államcsíny során a posztkommunista rögtönítélő bíróság kivégeztette. 1989 decemberére a Nép Háza mintegy 80 százalékban készült el. Akkori állapotában az építkezés összegét 19 milliárd lejre – más adatok szerint 1,75 milliárd amerikai dollárra – becsülték. Az épületben közel ezer helyiség található, ebből 440 irodáka, több mint harminc konferenciaterem. A felhasznált építőanyag mind Romániából származik, kivétel néhány mahagónifából készült ajtó, ezek anyagát Ceauşescu ajándékba kapta egy másik diktátor barátjától, az akkori Zaire (ma Kongói Demokratikus Köztársaság) elnökétől, Mobutu Sese Sekotól.
A Nép Háza a rekordok könyvébe is bekerült: 330 ezer négyzetméteres belső felületével a világ második legnagyobb középülete a Pentagon után, az elsőséget pedig két kategóriában is tartja: a világ legnehezebb épülete és Románia leglátogatottabb látványossága.
Felrobbantani vagy tovább építeni
Az épület sorsában 1989 töréspontot jelentett. A kommunista diktatúra megbuktatásakor közutálat tárgyát képezte, hiszen abban az „aranykorban” emelkedett látványos gyorsasággal, amikor az ország lakosságának a nem kiváltságosokhoz tartozó nagyobbik fele kemény nélkülözésre ítélve, szellemi terrornak kitéve tengette napjait – eközben, minden tiltás és titkolózás ellenére, köztudott volt, hogy a Nép Házába mekkora vagyont vert bele Ceauşescu. És közszájon forgott az is, hogy az épületben számos helyen különleges megoldásokat kellett alkalmazni, így például a zárt terek szellőztetését is természetes légáramoltatással kellett megoldani, Ceauşescu ugyanis betegesen félt attól, hogy a levegőn át megmérgezik.
Ekkoriban a kommunista múltat jelképező épület lerombolása (dinamittal való felrobbantása) is szóba került, mások éppen a kommunizmus múzeumának ideális székházát látták benne (ez az ötlet egyébként időnként felröppen, legutóbb éppen a frissen államfővé választott Klaus Johannis beszélt létrehozásának fontosságáról, megvalósítása azonban még idő kérdése). Az extrém ötletek között szerepelt kaszinóvá alakításának lehetősége is.
Végül az 1990 elejére felhagyott építkezést a gazdátlanná vált építőtelepek elkerülhetetlen sorsától, azaz a szétlopkodás veszélyétől a külföldi média mentette meg, számos televíziós és nyomtatott sajtótermék újságírója készített színes, olykor nem is nagyon objektív beszámolót „Ceauşescu megalomán álmáról”, a „diktátor palotájáról”. Rövid szünet után újrakezdték az építkezést (mely egyébként mai napig sem befejezett), pár év múlva a képviselőház, újabb néhány esztendő múlva másik szárnyába a szenátus is beköltözhetett. Elhelyezése a nép érzelmi skáláján még mindig inkább az elítélt múlt felé közelíti, ehhez nagymértékben hozzájárul a két intézményről, a parlament alsó és felső házáról kialakult kép is. Beszédes tény, hogy a – legfőképp bukaresti – köznyelvben mai napig is többen emlegetik a Nép Háza néven, mintsem mai hivatalos megnevezésén, a Parlament Palotájaként. De ez a fejezet már nem tartozik a „koncsentrások” történetéhez.
(folytatjuk)
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tudás, megújulás, jövő
Sikerrel zárult a Romániai Magyar Közgazdász Társaság által szervezett XXIV. Közgazdász- vándorgyűlés. Az október 9–11. között Marosvásárhelyen megrendezett konferencia a kis- és középvállalkozások versenyképességének témáját járta körbe két plenáris és öt szekcióülés alatt, 270 fő részvételével.
A találkozó programja a Kultúrpalota nagytermében kezdődött október 9-én, pénteken délután. A megnyitón Zolyomi Erika, az RMKT helyi szervezetének elnöke, Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere, dr. Kelemen András, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karának dékánja és Szécsi Kálmán, az RMKT országos elnöke köszöntötte a résztvevőket.
A megnyitót követő plenáris ülést dr. Nagy Ágnes, a Román Nemzeti Bank igazgatótanácsi tagjának Miért van szüksége a reálgazdaságnak pénzügyi stabilitásra, és mi újat hoz a makroprudenciális politika? című előadása nyitotta. Dr. Lázár Ede, a Sapientia oktatója Üzleti intelligencia-megoldások az erdélyi kis- és középvállalatoknak? címmel, dr. Czakó Erzsébet, a Budapesti Corvinus Egyetem előadótanára pedig A 4. ipari forradalom és a versenyképesség – iparfejlesztés és újraiparosítás címmel tartott előadást. Az első plenáris ülésszakot Papp Szentannai György Innováció (hiánya) minden téren – a hazai kkv-k fejlődésének "záloga"! című előadása után Strausz Imre orgonaművész koncertje zárta.
A szombat délelőtti szekcióüléseket a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karának épületében tartották meg. Az érdeklődők öt szekcióban (Marketing a vállalati vezetésben; Innováció és gazdaság – IoT, az eszközök hálózata; Vállalatok finanszírozása – a tőkebevonás alternatívái; A munkaerő "meg-nyerése"; Vállalkozások életciklusa) 17 meghívott előadását hallgathatták végig. A szekcióülések után a résztvevők rövid várostúrán vettek részt, melynek keretén belül a Kultúrpalotát és a Teleki Tékát látogatták meg.
A második plenáris ülésszakra a President Hotel Manadas konferenciatermében került sor. Az előadások előtt Szécsi Kálmán, az RMKT elnöke és Kerekes Kinga, a Közgazdász Fórum című folyóirat főszerkesztője átadta a Közgazdász Fórum Fiatal Szerző díját, melyet az elmúlt év szerzői közül Bíró Bíborka Eszter és Bíró Boróka Júlia nyert el Defining new borders for Romanian development regions című tanulmányával. A díjátadást a szekcióvezetők beszámolója követte, majd megkezdődött a plenáris ülésszak Gabriela Stanciulescu, a Bukaresti Közgazdasági Akadémia tanára Strategii moderne de afaceri în sectorul tertiar című előadásával. Ezután Peter Frank Critical Thinking in Business – Why It’s Needed Now More Than Ever in Romania című előadását hallgathatták meg az érdeklődők, végül Szécsi Kálmán Fejlődési irányok Erdély gazdaságában című előadásával fejeződött be a konferencia szakmai programja. A találkozó zárásaként este díszvacsorára várták a résztvevőket, melyen a Maros Művészegyüttes ünnepi műsora után a Titán zenekar biztosította a jó hangulatot.
Népújság (Marosvásárhely)

Bölcs diákok országos vetélkedője
Szeretem, hogy magyar vagyok
Feladatunk az erdélyi magyarok színes múltjának, jelenének, értékteremtő hozzájárulásának széleskörű megismertetése a fiatalok körében, hiszen: ha nem járulunk hozzá szülőföldünk berendezéséhez, eltávolodhatunk tőle. Nem szabad elidegenednünk szülőföldünktől akkor sem, ha mások idegenekként tekintenek ránk benne – tolmácsolta Takács Csaba, a Communitas Alapítvány elnökének szavait Márton Kata, az Alapítvány munkatársa a Bölcs diákok – országos vetélkedő sajtótájékoztatóján október 13-án, kedden. A hatodik alkalommal útnak induló eseménysorozat a Szeretem, hogy magyar vagyok címet viseli.
„A teljes tanévet felölelő interaktív verseny célja a tanulók olvasási készségének fejlesztése, de elősegíti az egyes tudományok szakterületeiről származó információk közötti összefüggések felismerését is” – fogalmazta meg a Bölcs diákok feladatát Kandó Noémi programkoordinátor. Rámutatott: a verseny az interdiszciplinaritásra törekszik, de szerepének tekinti az iskolások kitartásra, csapatmunkára és összefogásra való nevelését is.
Idéntől a szervezői csapat az RMDSZ kulturális főosztályával is bővült. Márton Kata ennek kapcsán hangsúlyozta: éppen ezért a versenyfeladatsora 2015-től műemlékvédelmi, épített- és szellemi örökséghez kapcsolódó feladványokat is tartalmaz. Az Alapítvány munkatársa elmondta, a győztesek jövő nyáron ismét élménytáborban vehetnek részt, ahol az Örökségünk Őrei díjazott csapatát is vendégül látják.
„Épített örökségünknek akkor van haszna, értelme, ha üzenetet fogalmaz meg a fiatal generáció számára is. Nem hiszem, hogy örökségünkre múzeumi-, netán száraz tananyagként kellene tekinteni, ellenben: úgy kell hasznosítanunk, hogy gyermekeink érzékenysége által kortársunkká tudjon válni” – vázolta az Örökségünk Őrei program célját az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke, Hegedüs Csilla. A gyermekek teljesen új, interaktív módon, kíváncsian álltak a feladathoz, ami azt is bizonyítja: a felnövő generáció éretten tudja kezelni az értékek védelmét, odafigyel azokra, átörökíti – ezt a szemléletet szeretné meghonosítani a kulturális főosztály a bölcs diákok körében is.
Mihályfalvi Katalin, a vetélkedő ötletgazdája a sajtótájékoztatón elmondta: háromfős, 9–13. osztályos diákcsapatok jelentkezését várják. „A feladatok struktúrája hasonló az előző évekéhez: kérdéseink több tudományágat érintenek, szerves összekapcsolásuk által játékos feladatokat fogalmazunk meg” – tette hozzá, kiemelve: az első forduló október 26-tól indul.
Kádár Magor, a BBTE Kommunikáció, Közkapcsolatok és Reklám Intézetének vezetője és Kovács Gábor, a BBTE Kémia és Vegyészmérnöki Karának kutatója kiemelték, a Bölcs diákok verseny híd szerepét tölti be az egyetem és a középiskolák között. „Ami számunkra annál is izgalmasabb: az idei téma, az erdélyiség identitásának kérdése. Kíváncsiak vagyunk, hogy bölcs diákjaink milyen erdélyi értékekre figyelnek fel, melyeket tartanak fontosnak, hogyan látják, ezek közül melyek tudnának márkaként működni” – összegzett Kádár Magor.
A 6. Bölcs diákok – országos szintű vetélkedő az RMDSZ Kulturális Főosztályának, a BBTE Magyar Biológiai és Ökológiai Intézetének, a BBTE Kommunikáció, Közkapcsolatok és Reklám Intézetének, a BBTE Kémia és Vegyészmérnöki Karának, valamint a BBTE Történelem–Filozófia Kar, Magyar Történeti Intézetének közreműködésével jön létre. További részletek: http://www.bod.communitas.ro/
Nyugati Jelen (Arad)

Nézem a szálkát a szemedben
Nemrég, mikor egy kis csapat ismerősöm felkerekedett és elment Moldova Köztársaságba a magyarok nyomai után kutatni, arról beszélgettünk, milyen szép is lenne, ha a Dnyeszter felső folyásánál levő Unguri határában egy Magyarfalu tábla is várná a vendégeket (és nyilván jó lenne, ha a közelben levő másik négy magyar eredetű falu: Verejeni /Veresfalva/, Boroșeni /Borosfalva/, Balinți /Bálintok/, Oclanda /Oklánd/ nevét is feltüntetnék magyarul). Mikor barátaim a helyszínre érkeztek, nemhogy nem ezt találták, de az unguri-i ukránok (akik most lakják a falut) bizalmatlanul fogadták őket, hogy mit akarnak ezek több mint kétszázötven év után?
Pedig egy ilyen kis gesztus semmi egyébbe nem kerül, mint a tábla árába, és akár a település sorsát is megváltoztathatja. Először azt mutatná, hogy az illető helyen megbecsülik az alapítók emlékét. Másodszor, hogy jó szívvel várják azok nemzettársait. És ha ez adott, akkor minden elképzelhető, például az, hogy a település turistalátványosság lesz, hogy akad egy magyar cég, amelyik Moldáviába fektet be, és azt mondja, inkább ide jön, mint a szomszéd településre.
Hogy ez nem elképzelhetetlen, mutatja az egykori bukovinai székelyek egyik falujának, Józseffalvának (Vorniceni, Suceava megye) az esete. Itt egy jóérzésű román ember, Brădățan Radu azzal kezdett foglalatoskodni, hogy a korhadó magyar keresztek helyére újakat állított, a feliratot gondosan lemásolva. Nagy volt egy odavetődő unoka meglepetése, mikor meglátta, nagyapja sírján új jel áll... Azóta ugyan nem érkeztek (még) magyar befektetők a faluba, ám egyre több bukovinai székely megy Józseffalvára, és egyre jobb szívvel, az illető férfira pedig – a sok turista miatt – közössége is felnéz.
És mi, székelyek, vajon megbecsüljük-e más népek azon fiait, akik közöttünk éltek valamikor? Sajnos, nem. Falumban, Szászfaluban négy évet bírt ki a helynévtáblán a Sachsendorf felirat, akkor azt előttem ismeretlen okokból levették. Az 1968-ig önálló faluként szereplő Oroszfalu is megérdemelne egy táblát (mert ma az sincs neki), s ha már azt, akkor az átutazó oroszoknak jól esne egy felirat a nyelvükön, mint ahogy az udvarhelyszéki Oroszhegyen is. Ártani nem árt, használni pedig használhat...
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Székely történész hunyt el
Október 13-án este életének 62. évében Sepsiszengyörgyön hirtelen elhunyt illyefalvi Kádár Gyula magyar történész, közíró, helytörténész, a székely szabadság élharcosa, a Háromszék című napilap munkatársa. /Sepsiszengyörgy, 1953. febr. 18. - Sepsiszengyörgy, 2015. okt. 13./
Sepsiszentgyörgyön érettségizett, néhány évig helyettes tanár Maksán, Dálnokon, Székelyszáldoboson, Felső- és Alsócsernátonban (1973–79), közben a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen történelem szakos tanári oklevelet szerzett (1979). Igazgató-tanár Lisznyóban (1980–82), Uzonban (1982–86), tanár Bodokon, majd Sepsiszentgyörgyön.
Már középiskolás korában megírta szülőfalujának történetét; város- és falutörténeti írásai A Hét, Művelődés, Előre, Brassói Lapok, Megyei Tükör című lapok hasábjain jelentek meg, feldolgozta a sepsiszéki lakodalmast és Illyefalva helyneveit. Nagyobb tanulmányait (Községi rendtartás Háromszéken; Sepsiszentgyörgy története; A székelyek törvénykezési joga; A háromszékiek harca a szabadságért – 1848–49) a Megyei Tükör közölte sorozatban 1981–82-ben, illetve a Brassói Lapok 1982-ben (A háromszéki városok és Brassó közti kereskedelmi ellentétek a középkorban).
Az 1989-es fordulat után középiskolában tanított Sepsiszentgyörgyön, tanfelügyelői feladatokat is ellátott, sokat tett a történelmi hagyományok ápolásáért, a szülőföld megismertetéséért. Az 1990-es években megalapította és szerkesztette Történelmünk, majd Történelmi Magazin című folyóiratát, létrehozta a Scribae Kádár Könyv- és Lapkiadó Kft-t, amely kiadta a korábban tiltott, de hézagpótló történelmi, néprajzi köteteket.
Főbb művei: A romániai magyarság rövid története, 1991, Váraink a századok sodrában: Sepsiillyefalva templomvára, 1992, Gál Dániel, 1993, Mátyás, a győzhetetlen hadvezér, 1993, Erdély és Háromszék népének szabadságharca 1848-1849-ben, 1994, Történelmi fogalomtár –Ókor, középkor: Történelmi események, kifejezések, események, nevek, 1995, Történelmi fogalomtár – Újkor: Történelmi események, kifejezések, események, nevek, 1995, Tanulmányok Székelyföld történetéből: város, népesség, iskola, 1996, Székelyföld határán, 2010, Sepsiszentgyörgy korai története és népessége. Székely vértanúk, 2013.
Kádár Gyula életében megjelent utolsó írását a Háromszék című lap közölte szeptember 26-án /Az erdélyi románok elnyomása
itthon.ma//erdelyorszag

Búcsú Kádár Gyula történésztől – Eltávozott a székely autonómia élharcosa
A földi létnek talán az ad értelmet, hogy a Mindenható végesre szabta, ezért nem engedhetjük meg magunknak a henyélést, jól és okosan kell gazdálkodjunk az időnkkel, ha valami maradandót is szeretnénk az utódainkra hagyni. Ezt az alapigazságot néhai Kádár Gyula tanár úr is felismerte, így ennek tudatában szervezte meg mindennapjait, és tette a dolgát a megszállottak következetességével, pedagógusként, történészként, közíróként, lapszerkesztőként és szerzőként egyaránt. Igen, megszállott volt, mert magyar nemzetének és székely népének olyan sors jutott, hogy őket szolgálni másképpen nem lehetett, és jelenleg sem lehet.
Kegyes volt hozzám az Isten, mert barátjának fogadott, és így alkalmam nyílt nemzetünk múltjának és jelenének, helyzetének és állapotának, valamint gondjainak és sebeinek vele közösen történő számbavételére. Ezt viszont sohasem a meddő kesergés, hanem a megfelelő tanulságok levonása, valamint a megoldások, gyógyír- és kiútkeresés szándékával tettük. Eme beszélgetéseink egy részét, éppen a tartalmuk okán magnóra is rögzítettem, így az alábbiakban önvallomásából idézek, hogy ily módon még most is ő szólhasson hozzánk.
„Nagyapámnak és mesélőkedvének köszönhetően, illetve színes nyelvezeten elmondott történetei hatására már 1965 táján, vagyis ötödikes koromban elhatároztam, hogy történész leszek. A pályán való elindulásom évének pedig 1970-et tekintem, ugyanis ekkor, X. osztályos fejjel írtam meg szülőfalum, Illyefalva monográfiáját, amit a következő esztendőben a Megyei Tükör folytatásokban le is közölt. Ettől kezdve pedig rendszeresen jelentek meg néprajzi, történelmi és kulturális jellegű cikkeim a már említett napilap, valamint a Brassói Lapok, Előre, Művelődés, és a változás után az Európai Idő, Háromszék, Székely Hírmondó, Budapesti Magyarok Lapja, Budapest Hangja, Romániai Magyar Szó és Új Idő hasábjain.
Tanárként és közíróként egyaránt az egészséges magyar öntudat kifejlesztése volt a legfontosabb célkitűzésem, melynek érdekében, a történelmünket közérthető nyelven népszerűsítő írásokon kívül, számos és különböző terjedelmű szaktanulmányt írtam. A romániai magyarság története például három kötetben jelent meg, de a teljesség igénye nélkül közéjük sorolhatom. Váraink a századok sodrában, Erdély és Háromszék népének szabadságharca, 1848–49, Gál Dániel, Mátyás, a győzhetetlen hadvezér, A fekete sereg, Háromszék oktatási intézményeinek története, A magyarok története a kezdetektől, Tanulmányok Székelyföld történetéből. Ezen kívül a 18 éven át megjelenő Történelmi Magazin szerkesztő-kiadója, valamint A székelység története tankönyv társszerzője voltam. Az utóbbi esztendőkben pedig többek között a Székelyföld határán, Székely hazát akarunk, Múltunk kötelez, Prés alatt a magyarság, Sepsiszentgyörgy korai története és népessége, valamint a Gábor Áron életútja című köteteket tettem le az olvasók asztalára.
Tudomásom 1973. november dereka óta van arról, hogy rendszeres megfigyelés alatt állok, ugyanis akkor keresett meg Maksán egy Tecuşan nevezetű szekustiszt, ígéretekkel, majd eredmény hiányában fenyegetőzéssel próbálván rávenni engem az együttműködésre, s mivel nem vállaltam, azóta is ellenségként tekintenek rám.”
Köszönjük neked, Gyula, a hűségedet, az elszántságodat, a népedért végzett kitartó munkásságodat, valamint a hitet, mellyel írásaidon és előadásaidon keresztül minket megajándékoztál. Végezetül, szintén a saját magad által szavakba öntött hitvallással búcsúzunk tőled, melyet nekem így fogalmaztál meg:
„Történelmünk, kultúránk ismerete nélkül nem maradhatunk meg őseink földjén, ezért fel kell vállalnunk egy olyan magyar értelmiség és ifjúság kinevelését, amely mindezek birtokában képes lesz kiharcolni azokat a közösségi jogokat, amelyek Románia területén az erdélyi magyarságot őshonos nemzetként megilletik.”
Adja a Fennvaló, hogy így legyen. Isten veled!
Bedő Zoltán
Kádár Gyulát pénteken 13 órától búcsúztatják a sepsiszentgyörgyi vártemplomi ravatalozóban, ezt követően az illyefalvi református temetőben helyezik örök nyugalomra.
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Itt hagyott a székely történész (Búcsú Kádár Gyulától)
Szombaton még találkoztunk az őszi vásárban. Szokásához híven, élcelődve köszöntött. Aztán kedden hirtelen távozott az élők sorából. Pedig még lett volna harmincnyolc éve – ahhoz, hogy megérje a százat, mint ahogy néha viccesen ezzel állt elő. Mert neki küldetése van, azt kell teljesítenie, mondotta.
Hitvallása saját megfogalmazásában: történelmünk, kultúránk ismerete nélkül nem maradhatunk meg őseink földjén, ezért fel kell vállalnunk egy olyan magyar értelmiség és ifjúság nevelését, amely képes lesz kiharcolni Romániában mindazokat a közösségi jogokat, amelyek az őshonos erdélyi magyarságot megilletik.
Kádár Gyula 1953. február 18-án született Sepsiszentgyörgyön, ám mindig illyefalvinak vallotta magát. Már tizedikes diákként megírta az egykori mezőváros, Illyefalva monográfiáját. Történelemtanárként oktatott Maksán, Dálnokon, Székelyszáldoboson, Alsó- és Felsőcsernátonban, Lisznyóban, Uzonban, Sepsibodokon, a sepsiszentgyörgyi mezőgazdasági szakközépiskolában, majd a Székely Mikó Kollégiumban, a rendszerváltást követően történelem szakos tanfelügyelőként tevékenykedett. Háromszék az én hazám című helytörténeti vetélkedők sorozatával, módszertani kiadványokkal, a magyarság történetének iskolai oktatásba való bevitelével igyekezett a tanulókban nemzeti öntudatot kialakítani. 1991-ben megjelent háromkötetes magyarságtörténetét mintegy évtizeden át segédkönyvként használták iskolákban.
Számos folyóiratban, lapban közölt történelmi témájú tanulmányokat, cikkeket, aztán 1996-ban összpontosította energiáit: Történelmünk címmel folyóiratot indított, szerkesztett, adott ki. 1998-ban Történelmi Magazinra keresztelte át havi rendszerességgel megjelent folyóiratát. Egy cél vezérelte, az erdélyi magyar és székely közösség szolgálata. Igyekezett olvasóit rádöbbenteni, hogy a csak saját gyökereit ismerő közösség képes az őt megillető kollektív jogokat kiharcolni. A lap mindvégig hirdette, hogy nem szabad lemondanunk a minket megillető közösségi jogokról, a helyi, a kulturális és a területi autonómiáról, szabad teret biztosított a székely önkormányzati hagyományok, az évszázadokon át tartó székely önrendelkezés bemutatásának. A kiadványt anyagiak híján 2013-ban kénytelen volt beszüntetni. Fájó szívvel jegyezte meg, lemondott a lapról, de sürgősen hozzátette: a küzdelemről viszont nem. S a továbbiakban könyvei révén igyekezett a lap által kitűzött célt megvalósítani, továbbá a Háromszék állandó külső munkatársaként szolgálta nemzetét. Halála előtt egy nappal még elküldte hétvégi számunk soros írását.
2010 karácsonya előtt megjelent a Székelyföld határán című könyve, melyet az autonómiaharc bibliájának neveztünk. Tulajdonképpen a történelmi publicisztika műfaját gyakorolta, valós történelmi tények ismertetésével nemzeti és történelmi tudatot kívánt kiépíteni olvasóiban. Nem könyvtárak polcainak akart írni, hanem a ma élő embereknek. A publicisztikai írások arra ösztönzik az erdélyi magyarságot, hogy határozottabban folytassa küzdelmét az autonómiáért, következetesebben törekedjen az önazonosság megőrzésére. Csak egyenes beszéd révén lehet hatni az emberekre, akikre mindenféle negatív hatást gyakorolnak, mondotta többször is Kádár Gyula. 2011-ben megjelent Székely hazát akarunk című kötete, mely az elsőnek méltó folytatása. Azóta évente jelentkezett újabbal, volt, amikor kettő is belefért. Mostanra is kiadott egyet – jövő héten jön ki a nyomdából –, de sajnos, ő már nem mutathatja be. Ez utóbbi folytatása az első kettőnek, címe Székelyföld ostroma. Üzenete: ha a román hatalom Székelyföld szétforgácsolásával népünk felszámolására tör, akkor mi erőt tudunk meríteni történelmünkből, mert vannak gyökereink! Ha a szükség úgy hozza, tömegtüntetések sorával fordítjuk Európa figyelmét a székelységre, az erdélyi magyarság kollektív jogoktól való megfosztottságára. Uraim! Hiába spekulálnak, Székelyföld egységes, és egységes marad!
Kádár Gyula, ha nemzeti hovatartozásáról nyilatkozott, mindig azt vallotta: ő elsősorban székely, másodsorban is székely, harmadsorban is az, és csak azután magyar. Pénteken a sepsiszentgyörgyi vártemplom ravatalozóházában tartandó gyászszertartás után szülőföldjén, Illyefalván fogadja magába a székely föld.
Nyugodj békében, Gyula!
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"Ne csak lakhelyük, fészkük legyen"
Marosszentgyörgyi magyar közösségek találkozója
Első alkalommal rendezik meg a hétvégén a marosszentgyörgyi magyar közösségek találkozóját. A pénteken és szombaton zajló rendezvénysorozat keretében a szentgyörgyi civil szféra és a helyi kulturális élet képviselői, illetve a népi kézművesmesterek is bemutatkoznak, a gazdag program egy dalcsoport, több néptánccsoport és egy zenekar műsorát, baranta- és huszárbemutatót, illetve könyvbemutatót, beszélgetést és előadásokat is magába foglal.
– Hogyan született az ötlet? – kérdeztük Sófalvi Szabolcs polgármestert.
– A helyi Kolping Családdal, a Marosszentgyörgyi Ifjúsági Egyesülettel és a 21. Gr. Petki Dávid cserkészcsapattal közösen szervezett találkozó ötletét régóta fontolgatjuk. Egyrészt abból indultunk ki, hogy az elmúlt időszakban sokan költöztek ide, és fontos lenne az újonnan jötteket is bevonni a közösség életébe, megismertetni velük a helyi értékeket, hogy ne csak egy lakhely legyen, hanem igazi fészekké váljon számukra Marosszentgyörgy. Másrészt a községben számos civil szervezet és kulturális alakulat, tánccsoport, énekkar működik, őket is szeretnénk közelebb hozni egymáshoz. Fontos célkitűzésünk ugyanakkor a fiatalok, illetve azon réteg megszólítása, amely eddig távol maradt a rendezvényeinktől – mondta a községgazda.
A találkozó pénteken délután 5 órakor kezdődik a helyi kultúrotthonban. A megnyitón beszédet mond Sófalvi Szabolcs, dr. Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai konzulátusának vezető konzulja, a Kolping Család részéről pedig Székely Szilárd, majd lelkészi áldások következnek. A továbbiakban bemutatkoznak a helyi civil szervezetek, amelyekkel Merre tovább, marosszentgyörgyi magyarság? címmel lesz beszélgetés.
Szombaton délelőtt 10 órakor a római katolikus templomban ökumenikus istentisztelettel indul a nap, ekkor a három magyar történelmi egyház képviselőinek jelenlétében zászlófelvonásra is sor kerül. A kulturális műsor 11.30-kor kezdődik, a Czinige zenekar, a Kis Táltosok és a Táltos, illetve az Öreg Fenyő tánccsoport is látható majd a színpadon, Vass Lajos és Orbán Balázs citerázik, Kelemen Barbara Karolina és Kádár Barna Zsolt népdalokat énekel. 16 órakor táncház kezdődik a Czinige zenekarral, tánctanítás is lesz kicsiknek és nagyoknak, 17 órakor pedig a Jubilate Deo dalcsoport lép közönség elé. A templomudvaron közben népi kézművesmesterek műhelyeibe látogathatnak el az érdeklődők, a szalmafonást, korongozást, faragást, a mézeskalács-díszítést, a bőrdíszművességet, vályogtégla- készítést, bogozást, nemezelést ki is lehet próbálni, akárcsak a kádár-, mészáros-, hentes-, kovácsmesterséget. A plébániaudvar út felőli részén jurta várja majd a jelenlevőket, kenyérsütés, alma- és szőlőpréselés is lesz itt. Kora délután kezdődnek a különféle bemutatók, 12.45-től és 15.45-től a baranta-, 14.15- től a huszárbemutató, közben íjászkodni is lehet.
A programban előadások is helyet kaptak. 11.30-kor a tanácsteremben Szénégető István plébános a házasságról és a családról, 14.30-kor Balla Ede a magyar Szent Koronáról beszél. 16 órakor ugyanitt könyvbemutatóra várják az érdeklődőket, dr. Ambrus Tünde A székely falutízes című munkáját Székely Szilárd ismerteti.
A marosszentgyörgyi magyar közösségek találkozójának fővédnöke Bakó Pál ferences szerzetes.
Népújság (Marosvásárhely)

Kovách Géza kolozsvári néprajzi téma- és útkeresése
Kovách Géza aradi jó barátai, tanítványai előtt közismert, hogy a nemzedékek sorát szárnyra bocsátó, nagy formátumú pedagógusegyéniség kiterjedt helytörténeti és gazdaságtörténeti kutatásokat folytatott. Az talán kevésbé tudott, hogy ugyanilyen élénken érdeklődött a néprajz világa iránt is. Az életút ismeretében ez nem véletlen. Kovách Géza ugyanis 1948-ban Kolozsvárott a Bolyai Egyetem történelem–néprajz–földrajz szakán végzett. Sokáig úgy tűnt, a választott tudományterületek közül életre szólóan a néprajz mellett kötelezi el magát. Ezt igazolta az is, hogy tanulmányai befejezését követően egy évig a Gunda Béla vezette Néprajzi Intézetben gyakornokoskodott.
Gunda Béla viszonylag rövid ideig, 1943–1948 között volt a kolozsvári egyetem nyilvános rendkívüli tanára, állását pályázati úton nyerte el. A professzor tanári munkáját nagy aktivitás jellemezte. Kurzusai igen népszerűek voltak, előadásait a bölcsészek mellett jogász, közgazdász, geográfus hallgatók, sőt református és ortodox teológusok, román diákok is látogatták. Antal Árpád irodalomtörténész visszaemlékezése szerint az 1940-es években a kolozsvári egyetemen „a legtermékenyebb műhelyteremtő tanár kétségkívül a néprajzos Gunda Béla. Szakos és nem szakos diákjait egyaránt serkenti, munkaközösséget szervez (diákokból és tanárokból) Györgyfalva monográfiájának elkészítésére, s vasárnaponként munkatársaival gyalogosan is megteszi a nem csekély utat oda-vissza.” Maga Gunda Béla is szerényen így jellemezte ezt az időszakot egyik kései, 1989-ben megjelent emlékező írásában: „A kolozsvári évek alatt az egyetemi hallgatók körében a néprajzi érdeklődést sikerült ébren tartani, gyűjtőmunkára ösztönözni őket. Felejthetetlenek azok a tanulmányutak, amelyeket az erdélyi Érchegységben, a Gyalui- és Radnai-havasokba, a Retyezátba tettünk.” A tanulmányutak állandó tagjai közé 14 név szerint felsorolt hallgatóját, köztük Kovách Gézát, számlálta. „Mindannyian ma is tevékeny részt vállalnak Erdély kulturális, tudományos életében. Egyik legemlékezetesebb utunk – folytatta a professzor – a Gyógy-patak völgyébe vezetett, ahol a Remete körüli román havasi települések, a cătunok és a nemzetiségi szervezet kapcsolatát tanulmányoztuk. Többször meghajtottuk a fejünket Magyarigenben Bod Péter sírja előtt. Nemcsak a pásztorok, parasztok, hanem az egyik román kolostor szerzeteseinek vendégszeretetét is élveztük. A cătunokban szinte úgy éreztem, hogy a fa- és kőkorszakban járok.”
Gunda Béla a terepmunka mellett sokat publikált. Cikkeinek tematikájában központi helyet kaptak az erdélyi tárgykörök, a magyar–román összehasonlító néprajzi tanulmányok, az etnikumok együttélését, a néphagyományok és nyelvek kölcsönhatását leíró, elemző publikációk. Már ekkor megmutatkozott nagy ívű áttekintésre, lényeglátó összefoglalásra alkalmas szakmai felkészültsége, szintézisalkotó képessége.
Gunda nemcsak kiváló, elhivatott kutató, jó tollú tudós volt, emellett magával ragadó pedagógusegyéniségnek is tartották. Szilágyi Miklós emlékeiben szigorú és megfellebbezhetetlen tekintélyként, karizmatikus személyiségként élt. Alakját feltétlen tisztelet övezte diákjai körében, tudományos kérdésekben egyenrangú félként kezelte hallgatóit, korán kutatói elhivatottságot keltett bennük, gondolatébresztő beszélgetéseket folytatott velük.
Gunda kisugárzó hatása alól Kovách Géza sem vonhatta ki magát. Már 1947-ben egy néprajzi szemináriumon megbízást kapott tőle – a gyermekkorában meghatározó szerepet játszó helyszín – Zilah mészárosai szokás- és szókincsanyagának összegyűjtésére. Körüljárta a szilágysági táplálkozás kérdéskörét is, vizsgálta a téma földrajzi, gazdasági-társadalmi hátterét, a kásaszerű ételek fogyasztása és a szegénység közötti kapcsolatot, az olaj étrendbe kerülésétől eljutott az olajütők tipizálásához, munkarendjéhez. Egy évvel később, 1948-ban a fazekasság és a piac kapcsolatát középpontba állító kutatásairól tájékoztatta professzorát. Figyelemre méltó megállapításokat tett a mázas és mázatlan edények társadalmi osztályokhoz kapcsolhatóságáról. Mindemellett foglalkoztatta a lábbeliformák kérdése és a lábbeliviselet. 1949-ben újból néprajzi kutatómunka várt rá, Gunda egykori gyakornoka, Faragó József fiatal etnográfus felkérésére néhány kalotaszegi településen (Sztána, Kis- és Nagypetri, Farnas) a Gunda-féle kérdőíves módszerrel gyűjtött, továbbá Bácsott és Szucságon feltérképezte a kalotaszegi népviselet elterjedtségét.
Kovách Géza eredményeit, kutatási tapasztalatait professzora – kényszerű 1948 őszi távozása folytán – már csak Debrecenből értékelhette. A kettejük között közvetlenül az elutazás után létrejött intenzív levélkapcsolat minden lényeges kérdést érintett. A legfontosabb, életbevágó és életre szóló döntésnek a tanítvány sorsának rendezése számított. Tanár és tanítvány közös célja Kovách Géza egyetemi vagy kutatóintézeti álláshoz juttatása volt, Gunda szerint – kizárólag végső esetben – történettudományi vonalon. 1949 áprilisában arra intette, hogy egykori diákját, „ne engedje magát átszippantani a történelemhez. Nézetem szerint a kelet-európai népi együttélés problémái, a találkozások, kölcsönhatások sokkal inkább megnyilatkoznak azon a területen, amelyet a néprajzi tudomány kutat, mint azon, amelyet a történelem vél magáénak. Napról napra jobban látom, hogy a történelem nem képes a mélybe látni, az izgalmas részleteket nem is képes felfogni. Gondoljon csak a fazekasságra, mint történeti jelenségre is. A történelem számára néhány cserépedény az egész, amit az oklevelek így-úgy számon tartanak. Számunkra: élet, mozgás, munkamód, művészkedés, keserves kenyér, költészet stb. Ez lebegjen a szeme előtt akkor is, amikor ide vonatkozó céh- és más dolgozatait csinálja.”
Az „átszippantás” végül – sajnos csak átmenetileg – mégiscsak megesett. Kovách Géza 1948–1951 között a kolozsvári egyetem középkori történelmi tanszékén Jakó Zsigmond asszisztenseként dolgozhatott, de biztatóan induló tudományos karrierje Aradra helyezésével megfeneklett.
A Gunda-tanítványok közül jó néhányan – mint Faragó József, Kós Károly, Nagy Olga – a néprajzkutatás élvonalába kerültek, az 1970-es évekre az erdélyi magyar néprajz klasszikusaivá váltak, munkásságuk, könyveik visszahatottak magára a Mesterre is. Az egyetemi oktató élénk levelezésben állt egykori tanítványaival, csak a Kovách Géza-hagyatékban majdnem félszáz 1947–1991 között általa írt levél, üdvözlő- és levelezőlap maradt fenn. Gunda 1973-ban egy, a pásztorkodásról szóló szimpózium előadójául kérte fel tanítványát, aki két téma kidolgozására vállalkozott. Elsőként a mangalica sertéstenyésztés Körös-közi meghonosodását, és elterjedését ajánlotta, de emellett érdeklődést mutatott az 1848 előtt az aradi síkságon folyó korszerű juhtenyésztés iránt is. De témavázlatai között ugyancsak ott van a vertfalú alföldi ház. Gunda Béla 1978-ban az 1945 utáni erdélyi néprajzi kutatásokról írt nagyobb lélegzetű tanulmányt. Ehhez háttéranyagként tanítványai néprajzi vonatkozású bibliográfiájára is számot tartott. A Kovách Gézától kapott összeállításban kilenc tudományos publikáció és nyolc népszerűsítő cikk szerepelt a céhek, mértékegységek és a határhasználat témaköréből.
A néprajz iránti vonzalom Kovách Géza egész életművén belül határozottan jelen maradt – tudományos és népszerűsítő szinten egyaránt. Első nyomtatásban megjelent cikke, egy 1948-ban az Etnographiában közölt recenzió is ebben a témakörben született, első önálló, a szilágysági népi űrmértékekről szóló tanulmányát egy évvel később ugyancsak ez a folyóirat hozta. Kovách Géza a következő évtizedekben elsősorban népszerűsítő, ismeretterjesztő cikkek sorát szentelte ennek a témakörnek. Írásait, tárcáit főként a Művelődésben, a Vörös Lobogóban, Szabad Szóban, az Utunkban, a Falvak dolgozó népében olvashatták az érdeklődők. Foglalkozott Kálmány Lajos munkásságával, fennmaradt levelezésével, de a betyárvilág, a hozzájuk kapcsolható balladák, Rózsa Sándor alakja is vissza-visszatérő motívum maradt. A híres betyárvezérről 1985-ben még egy kétórás színes műsort is összeállított a temesvári színházban. Jó érzékkel nyúlt a népköltészethez, szellemi néprajzhoz, érdekfeszítően írt a ponyvairodalom körébe tartozó aradi kalendáriumokról, a magyar nótáról vagy a Borossebes környéki halottvirrasztáshoz kapcsolódó drámai és művészi játékokról, népszokásokról és karácsonyi kántálásról, a repszegi dobos kolindálásról. Legotthonosabban a tárgyi néprajz világában mozgott: aVörös Lobogóban 1981-ben futó cikksorozata egyes darabjai a pásztorkodás, teherhordás, szállítás, népviselet, parasztmesterségek, vásárok világát elevenítették meg. Kovách Géza céhtörténeti kutatásainak bravúros hozadéka, hogy néprajzi adalékaival, adatközléseivel finom egyensúlyt tudott teremteni a két tudományterület között.
Folyton hangsúlyozta, nem kell keseregni a régi hagyományok eltűnésén, a központi fűtés helyett nem kell visszasírni a búbos kemencét, oda kell figyelni az életformaváltás nyomán születő új hagyományokra. Ennek jegyében például ismertetést közölt az 1960-as évek végén a nyárvégi búcsúról és a hozzá kapcsolódó vásárról és esti bálról.
Szívesen recenzálta, szemlézte a gazdag, akár Magyarországon, akár Romániában kiadott néprajzi könyvtermést, a Korunk az 1950-es években két ide vágó kritikáját is közölte.
Kovách Géza az 1990-es években nyúlt vissza az 1946–1950 között részben általa, részben a zilahi református kollégium diákjai által összegyűjtött – s a hagyatékban hiánytalanul fennmaradt – karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó, döntően magyar református és román görög katolikus szilágysági népszokásokhoz. A Szövétnekben 1998-ban közölt írásában 30 tövisháti, Kraszna-, illetve Berettyó-menti falu tradíciójával (a karácsonyi kántálástól és báloktól, a gyermekrigmusokon, újévi, István- és János-napi köszöntőkön át a betlehemezésig) ismertetett meg. Az anyag hű lenyomata a háború utáni évek megpróbáltatásainak: a gyűjtésből kiérződik a hadifoglyok visszavárása, az ősi valláshoz, anyanyelvhez való ragaszkodás, a szülőfalu szeretete. Kovách Géza több megye Mária Terézia-kori úrbérrendezését adatoló tanulmányában szintén átüt a néprajzi megközelítés. Részletesen ismertette írásaiban a hármas vetésforgót, a belső telkek nagyságának, rendszerének XX. századig kiható hagyományait. „Nemhiába, a Gunda-féle szemináriumok nemcsak rám, hanem sok velem egykorú itteni kutatóra hatottak – summázta témaválasztásairól 1982-ben Kovách Géza –, még ha más irányba is tereltek az adottságok és körülmények.” Ő azonban dacolt az adottságokkal és körülményekkel, s aktív tanárként is, főleg pedig nyugdíjas pedagógusként, faggatta a múltat, kitartóan gyűjtötte, rendszerezte és publikálta a forrásokat, tudományos és népszerűsítő szinten egyaránt. A pályája kezdetét, az indulását egyengető professzora, Gunda Béla gyakran mondogatta: „Debrecenben lakom – Európában élek! Ezzel azt szeretném mondani, hogy a Hortobágy széléről is be lehet kapcsolódni a teremtő, a szellemet frissítő gondolatok körébe” Ugyanez maradéktalanul áll Aradon alkotó tanítványára. Kovách Géza kutatási eredményei eljutottak Bukarestbe, Szegedre, Budapestre vagy éppen Milánóba, munkáira magyar, román, német publikációk sorában hivatkoznak. Legyünk büszkék rá!
Héjja Julianna Erika
Nyugati Jelen (Arad)

Kisjubileum a Jagamas-népdalversenyen
A Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) ötödik alkalommal szervezett népdaléneklési versenyt Jagamas János (1913–1997) népzenetudós emlékére a Kolozs megyei Mérában, október 10-én, a helybeli református egyházközség tanácstermében. A jelenlevők teljesítményét Tóth-Guttman Emese karnagy (RMD-elnök), Bedő Ágnes karnagy és Mann Gabriella zenetanár bírálta el.
Mezei Csaba mérai református pap arra emlékeztette a jelenlevőket, hogy Guttman Mihály, a RMD tiszteltbeli elnöke volt az, aki a mérai népdalverseny megszervezését javasolta. Varga György, a mérai iskola nyugalmazott igazgatója beszédében azt elevenítette fel, hogy Jagamas János az 1970-es években több népdalt gyűjtött a kalotaszegi településen, amelyeket aztán kórusművekké dolgozott fel. Ezért a helyi kultúrotthon évek óta Jagamas nevét viseli. Újdonságképpen Varga elmondta: miután idén tavasszal elhunyt Jagamas János özvegye, a népzenetudós külföldön élő fia úgy döntött, hogy az édesapjának 1993-ban odaítélt Széchenyi-díj oklevelét és kitűzőjét a mérai közösségnek adományozza, hogy ők őrizzék tovább.
Tóth-Guttman Emese RMD-elnök szerint a 2015-ös Jagamas népdaléneklési verseny minden résztvevője díjat érdemelt, mivel a négy korcsoportban versenyző gyerekek kristálytiszta intonációval, hibátlanul énekelték el a versenyre előkészített népdalokat.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Igazat vagy semmit
A Ceaușescu-kor ideologikus oktatásában a magyar irodalom hangsúlyos költői Petőfi, Ady és József Attila voltak. Tény és való, költészeti szempontból mindhármuk jelentősége vitathatatlan, Petőfié is, akit egyes „irodalmárok” szeretnek lekicsinyelni művészi szempontból. Politikailag sokan detronizálnák őket, s van, akit kell is, hiszen politikai öröksége egyértelműen negatív. Ez Ady, akiről Raffay Ernő írt dokumentált monográfiákat, fehéren-feketén igazolva, hogy a költőóriás a történelmi Magyarország sírásóinak, a szabadkőműveseknek volt a bábja.
Hasonló bátor elemzésre vállalkozott a minap elhunyt Göncz Árpád vonatkozásában Bencsik András, a Magyar Demokrata főszerkesztője. Mint maga is kiemelte, bármilyen erősen tartja magát a szóbeszéd az elhunytnak a kommunista állambiztonsági szervekkel való együttműködéséről, csak a tényekre hagyatkozott, az elnök alkotmánysértésére, a taxisblokád idején tanúsított gyászos magatartására, a nemzetárulással felérő „La Stampa”-interjúra, s arra, hogy az elnök mindvégig pártjának, az SZDSZ-nek az embere maradt.
Hadd tegyem mindezekhez hozzá, hogy volt szerencsém kéziratban olvasni Simion Popnak, a kilencvenes évtized első éveiben Budapesten szolgálatot teljesítő román nagykövetnek a visszaemlékezéseit (a kérdés az volt, javasolnám-e egy magyar kiadónak, hogy jelentesse meg a könyv magyar fordítását; nem javasoltam). Nem véletlen, hogy a történelmi és politikai kérdésekben erős magyarellenes elfogultságú román diplomata kedvenc figurája a magyar politikában Göncz Árpád volt.
Az is kevéssé ismert, hogy amikor Göncz elnökként, a kilencvenes évek legelején az RMDSZ delegációját fogadta, arról anekdotázott kedélyesen, hogy Vaclav Havellel azt beszélték, milyen nagy szerencséje Magyarországnak Trianon, mert nincsenek kisebbségei. A Magyarok Világszövetségének küldötteit meg azzal örvendeztette meg pár évvel később, hogy nem szereti a ság, -ség jellegű szavakat (értsd: „magyarság”) mert ez olyan általánosító.
Egy szó, mint száz, Bencsiknek igaza van: „halottról igazat vagy semmit”, az igazság pedig az, hogy a kedélyesség, a nagypapás imázs mögött egy kőkemény SZDSZ-es, egy nemzetellenes kommandónak elkötelezett pártember rejtőzött.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Megnyílt a Boldogasszony kiállítás a Gyergyószentmiklósi múzeumban
Egy tárlat, melynek létrehozása összeköti a Kárpát-medence magyar lakóit, és melynek témája alkotókban és nézőkben egyaránt erősíti a hitet – ennek a kiállításnak ad helyet Gyimesfelsőlok után újabb állomásként a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum.
Ötvenöt magyar művész szemszögéből készült képekkel és kisplasztikákkal rendezték be a múzeum termeit a szerdai kiállításmegnyitóra. A Kárpát-haza Galéria vándortárlatának fővédnöke Áder János, Magyarország köztársasági elnöke, védnöke Tamás József római katolikus püspök és Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke.
A tárlatnyitón a Domokos Pál Péter Női Dalkör tagjai léptek fel, Csergő Tibor múzeumigazgató, akinek éppen aznap járt le igazgatói mandátuma, elmondta, ennél szebben nem is végződhetett volna a tizenkét éves munka. Ugyanakkor megnyugtatta a jelenlévőket: másnaptól folytatja a munkát megbízott igazgatóként a versenyvizsga eredményhirdetéséig.
Kedves Boldogasszony-keresők! – szólította meg a megnyitón jelen lévőket Nagy Zoltán alpolgármester. Szerinte Boldogasszony szeretetének tudatában sokkal könnyebb járni mindenkinek külön-külön azt az útját, amit számára kijelölt e Teremtő, és az ő fényében meghatározni, ki vagyunk mi, mi számunkra az igazi érték.
Szász Jenő védnökként aktuális probléma tükrében világította meg a hitünkhöz való ragaszkodás szükségességét: „Ha mi, európai keresztények hátat fordítunk a Teremtőnek, jön a Jóisten helyett Allah”. Európa betegségének okát is meghatározta: a jelennek élést, a jövőkép és gyermekvállalási kedv hiányát. Történik mindez annak ellenére, hogy Szász szerint „fizikai jelenlétünk határozza meg Székelyföld etnikai jellegét.” Szólt a hűségről, ezen belül a Teremtő hűségéről teremtménye iránt, illetve a felelősségről, amely az ember válasza kell legyen a Jóistentől kapott küldetésre. „Ránk, magyarokra Isten a Kárpát-medencét bízta” – összegzett.
Tamás József püspök szintén védnökként szólt, örömét fejezve ki, hogy a Szűzanya-tisztelők körébe ezennel belépett az ötvenöt művész is. „Egy család édesanya nélkül csonka család. Különösen a gyermekek érzik meg a hiányát. Kereszténységünk nagy családjához tehát a Szűzanya hozzátartozik. (…) Vigyük hírét e kiállításnak, hogy minél többen láthassák és gazdagodjanak művészi és lelki értékekben!” – fogalmazott az egyházfő.
A Hegedűs Enikő művészettörténész által egyenként is méltatott alkotások november 8-ig tekinthetők meg a gyergyószentmiklósi múzeumban.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro