Leállt a termelés a csíkdánfalvi szövödében és a fazekas műhelyben
A dánfalvi templommal átellemben található, egykor több mint kétszáz család megélhetését biztosító szövödében és fazekas műhelyben üresen állnak a szövőszékek, nem forog a korong, a műhely ajtaja zárva. Pedig híres termékeket gyártottak ott: a legtöbb csíki házban és templomban, valamint sok hazai és külföldi piacon is megtalálható volt a valamikor híres csíkdánfalvi rakottas és a fekete kerámia.
„Édesanyám 1956-tól szövetkezeti tag volt, én ’55-ben születtem, úgy nőttem fel, hogy a fülemnél kopogott a szövőszék. Életem része volt. Később a hetvenes évektől édesapám is elkezdett szőni. Ez egy egészen jó megélhetési forrás volt a faluban. A gyapotszövödében százan dolgoztak, a gyapjúszövödében negyvenen, a kerámiában két váltásban százhúszan. A jelenlegi nyugdíjasoknak körülbelül negyven százaléka a faluban szövetkezeti alkalmazott volt. Rengeteg pénz jött be ezáltal a faluba, az emberek nem mentek el máshová, itt dolgoztak, ami által azt a népművészetet, azt a hagyományt örökítették, amit az őseinktől kaptunk” − emlékezett vissza Kristóf Ilona, a Csíkdánfalvi Népművészeti Szövetkezet ügyvezetője. Édesanyja a hatvanas évek végétől részlegvezetőként dolgozott a gyapotszövő részlegen, akkor a szövöde és fazekas műhely a csíkszeredai Hargita Művészete Szövetkezet részlegeként működött. Kristóf Ilona 1976-tól lett ott alkalmazott, majd 1985-től 2004-ig ő vezette a szövödei részleget.
„A kerámiaműhely szervezett formában működött, a gyapot és gyapjúszövöde pedig otthon dolgozókkal. Ez óriási előnyt jelentett, egyrészt mert a szövetkezetnek nem kellett fát és villanyt biztosítania, másrészt pedig a családanya családanya maradhatott – magyarázta Kristóf. Elmondta, az utóbbi időben a rakottasok mellett szőttek modern szőnyegeket is, és mindig vigyáztak arra, hogy minőségi munkát adjanak ki a kezük közül, hogy ha a szőnyeg bekerül egy lakásba, érezzék, hogy a lelkükből is beleszőttek egy darabot.
2006-ban tizenegy részvényessel Csíkdánfalvi Népművészeti Szövetkezet néven új szövetkezetet alapítottak. Az új szövetkezetbe a gyapjúszövést tudták átmenteni, mert úgy nézett ki, hogy arra akkor még van igény. „A gyapottermékekre a kereslet teljesen megszűnt, amikor betörtek a kínai áruk és a turkálók. Hiába volt időtálló, nem kellett senkinek. De nem is lehetett annyi pénzért eladni, mint egy kínait, a gyapotból készített termékek viszont emberöltőket tartottak. A gyapjúszövést tudtuk átmenteni az új szövetkezetbe.” Az ügyvezető szerint a szövetkezet működését is befolyásolta a válság, évről évre egyre kevesebb turista érkezett, kevesebben tudták megengedni maguknak, hogy ilyen kézműves termékeket vásároljanak. Az utóbbi években inkább a templomok részére érkeztek megrendelések, aztán ez is megszűnt.
Az új szövetkezet indulásakor tíz alkalmazott volt, az utóbbi időben csak kettőt tudott fizetni, végül a két alkalmazottól is meg kellett válni, és tavaly beszüntették a tevékenységet. „Mivel ez egy népművészeti szövetkezet, semmilyen adókedvezményben nem részesültünk. Nem tudtunk annyi személyt alkalmazni, hogy jövedelmünk is legyen, hogy fel tudjuk futtatni a terméket a piacon. Nem volt lehetőségünk a termékeket kivinni a világba, a szövetkezet székhelyén próbáltuk meg árusítani, de azt is csak nyáron, a turistaszezonban lehetett”
Bár Kristóf Ilona még reménykedik, hogy valamikor újraindul a termelés a szövödében, ennek egyre kevesebb a valószínűsége. „Az a problémám az újraindulással, hogy megöregedtem. S akik itt dolgoztak, mind megöregedtek. Az új generáció, aki tovább tudná folytatni, sajnos nincs erre kinevelve. Hogy valamikor újra tud-e indulni a termelés, nem tudom. Most azon gondolkodom, hogy idehaza felszerelek valahová egy szövőszéket, és a hosszú téli estéken elkezdek szövögetni, csendesen, a saját magam kedvére.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Az utókor felelőssége
Szatmárnémetiben új szobrot állítottak Hám János püspöknek, amelyet január 6-án áldottak meg. Ennek apropóján beszélgettünk el az utódával, Schönberger Jenő püspökkel.
Hogyan emlékezik az egyházmegye ma Hám Jánosra?
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan emlékezik ma egyházmegyénk, kicsit vissza kell mennünk az időben odáig, amikor Hám János 1857. december 30-án, hajnali egy órakor visszaadta lelkét Teremtőjének. Mindenki úgy tekintette halálát, mint egy szent születését. Aztán következtek az évek, amelyekben az ő emlékét ápolták. Itt először is boldog emlékű Meszlényi Gyula püspök cselekedetéről kell megemlékeznünk, aki felismerte, mekkora hatással volt ennek a kicsi egyházmegyének az életére Hám János személyiségének, és elindította a boldoggá avatását. Az iratcsomó előszavában így ír: „Hám János Istenért és felebarátaiért égő szeretettel élte benső életét, önmegtagadásokban, lemondásokban, az alázatosság és a bűnbánat szellemében.
Élő hittel, törhetetlen reménységgel viselte a szenvedéseket. Egy pillanatra sem hagyta el bizalma a Gondviselésben. Mindezt látták és tanúsították kortársai. Isten népe, egyháziak és világiak már életében szentként emlegették. Több súlyos beteg embertársa gyógyulását is a püspök közbenjáró imájának tulajdonították. Kortársaiban a halála utáni évtizedekben is tovább élt életszentségének híre, ennek kapcsán lehetséges boldoggá avatásának óhajtása.”
Szerencsétlenségünkre jött az első világháború, aztán a trianoni döntéssel az egyházmegyénket szétdarabolták, és kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy Hám János boldoggá avatási ügyével foglalkozzék. Időközben a kinevezett posztulátor is elhunyt. Amikor a bécsi döntéssel újra kiegészült az egyházmegye, és új püspököt kapott Scheffler János személyében, ismét felmerült a boldoggá avatás gondolata, de neki sem volt sok ideje rá. Jött a háború, majd az egyházmegye újabb felosztása és a kommunizmus. Csak 1990-ben, Szatmár új püspökének, Reizer Pálnak a kinevezésekor vált újra aktuálissá a boldoggá avatások kérdése. A Magyarországra szakadt plébániák plébánosai kérésére kezdeményezte Scheffler János vértanú püspök boldoggá avatását. Ami Hám János emlékét illeti egyházmegyénkben, a világháborúk eseményeit követő évek és a kommunizmus évei megtették a maguk hatását, az emberek emlékezetéből majdhogynem teljesen kiveszett Hám János emléke.
Éppen ezért mindjárt az első intézményt, amit létrehoztunk 1990 után, a katolikus iskolát Szatmárnémetiben Hám Jánosról neveztük el. Megjelentettük a rövid életrajzát, és róla szóló írásokkal újra meg újra próbáltuk felhívni a hívek figyelmét nagy püspökünkre, akinek sokat köszönhet az egyházmegye. Ma már minden plébánián imádkozunk az ő boldoggá avatásáért.
A nehéz időszak ellenére tehát nem tűnt el egészen Hám János tisztelete. Számos helyen találkozhatunk emlékével Szatmáron, de távolabb, akár Budapesten, a Szent István Bazilikában is…
Valóban így van, amikor a Szent István Bazilika belső festését végezték, megemlékeztek róla. Ahogy belépünk, baloldalt, mindjárt az első hajójának mennyezetén láthatjuk freskóját: mint „tiszteletre méltót” ábrázolja Hám Jánost. Ez is azt igazolja, hogy nemcsak Szatmáron, hanem Magyarország-szerte, sőt, az egész Osztrák–Magyar Monarchia területén is úgy tekintettek rá és úgy emlegették, mint „a szent életű szatmári püspököt”.
Fontos Hám János épített öröksége. De biztosan vannak olyan szellemi örökségek is, amelyeket az egyházmegye és a későbbi püspökök magukénak éreznek.
Amikor Hám János Szatmárra érkezett, az első, amivel szembesült, a nagy szegénység volt. Mindjárt az elején elhatározta, hogy minden erejével küzdeni fog a szegényekért. Létrehozta a városi szegények intézetét, de nemcsak Szatmár volt a látókörében, ugyanilyen intézményeket hozott létre Nagybányán, Máramarosszigeten és Ungváron is. Azt is látta, hogy az ispotály nagyon kis létszámban tud fogadni rászorulókat, és szegényes ellátást nyújt, ezért egy hatvanágyas kórházat létesített, amit jól felszerelt. Vezetésével az Istenes Szent Jánosról nevezett irgalmasrendi szerzeteseket bízta meg. Persze még az ő pénze sem volt elég, ezért biztatott mindenkit, hogy vegyen részt anyagi támogatásával, sőt akár munkájával is a kórház fenntartásában. Felhívása nem maradt eredménytelen.
De nemcsak a szegénység foglalkoztatta, hanem a nevelés is. Nagyon érdekes, hogy a város vezetősége kérte fel a püspököt egy zárda építésére, amikor látta, hogy mennyire szívén viseli Szatmár problémáit. Nagy kihívás volt ez abban az időben, de megépíttette a Szatmári Irgalmas Nővérek zárdáját és a hozzá tartozó templomot. Már az ő életében több mint ötven helyen telepedtek le a nővérek, és végezték áldásos munkájukat.
Ösztöndíjjal segítette a szegény, de tehetséges gyerekek iskoláztatását, hogy ők lehessenek majd a jövő generáció nevelői. Konviktust is építtetett számukra, majd kibővíttette, hisz hamarosan kicsinek bizonyult.
Az épített örökségek között említhetjük még a székesegyházat – hiszen az ő idejében nyerte el végleges formáját –, a Kálvária templom elődjét, és még sok templomot szerte az egyházmegyében. Ő, mint az egyházmegye „második alapítója”, tényleg sokat tett azért, hogy megerősödjék a hitélet. Tudta, mindehhez templomok, plébániák, iskolák és különböző intézmények kellenek, és ezért minden áldozatra kész volt. Valóban elmondhatjuk, hogy Hám János működése hozzájárult ahhoz, hogy az Evangélium szelleme kovászként járja át, és alakítsa az itt élő emberek gondolkodásmódját, kapcsolatait, hétköznapi életét.
Székfoglaló beszédében a papoktól azt kérte, mindenek előtt égő szeretet legyen bennük Isten iránt, és ezt éljék meg felebarátaik felé. Ezt a két szeretetet pedig kísérje el útitársként a szelídség. Hisz ha nem tudnak szelíden közeledni a hívekhez, akkor nem fogják tudni átadni azt a tanítást, amit az Úristen bízott rájuk. Valószínűleg ezért is jellemezte egész életét az Isten iránti feltétlen szeretet és az emberek iránti irgalmas, együtt érző szeretet, amit ő nagy-nagy szelídséggel tudott megélni.
A püspökutód számára Hám János példája felelősség, esetleg kihívás, aminek meg kell felelnie? Hogyan viszonyul ehhez a kihíváshoz?
Egy püspöknek nem csak az a feladata, hogy kormányozzon, hanem elsősorban hogy áldozatot vállaljon és imádkozzék azért az egyházmegyéért, amit Isten rábízott; hogy megtegyen mindent Isten dicsőségéért és a hívek lelki javáért. Azt hiszem, szentelése után minden püspök számba veszi az elődeit. Nem könnyű örökség, amit Hám János ránk hagyott. Már kormányzásának elején tisztán látta céljait és törekvéseinek irányát. Emlékirataiban írja: „Mindjárt kormányzásom kezdetén fogadást tettem, hogy a legegyszerűbb, a legtakarékosabb életet fogom élni, amit állásom tisztsége csak megenged. A gazdaságot szorgalmasan vezetem, és mindenemet, amim van, vagy amit jövedelmem fölöslegéből félre tudok tenni, egyházmegyei alap létesítésére fogom fordítani, melynek általános- és fő célja Isten dicsőségének és a hívek üdvösségének az előmozdítása lesz.”
Hám János ehhez a programhoz egész életén át következetesen ragaszkodott, de az utódpüspökök is nagyon sokat tanultak belőle. Ezt teszem én is, természetesen másként, mint ahogy ő tette, mert más világot élünk. Az egyházmegyei zsinatunk, a lelkipásztori terveink, az oktatási intézményeink, a Caritas szerveztünk tevékenységei, és még sorolhatnám, nem mások, mint annak a nagy műnek a folytatásai, amit Hám püspök elkezdett.
Hadd idézzem Hám János egy imáját: „A legmélyebb alázattal, és gyermeki bizalommal esedezem, hallgasd meg gyermeki könyörgésemet és támassz utánam kegyelmesen olyan férfiakat – gyámolítván őket hatalmaddal –, akik a te neved dicsőségére és embertársaik üdvére sikerrel viszik majd tökéletességre azt, aminek a véghezvitelére engem méltatlannak találtál.” Milyen érdekes, azokért imádkozik, akik utána jönnek, hogy majd tudják folytatni, amit ő megkezdett. Azt hiszem, számomra is nagy kihívás, hogy tudjak azoknak a püspököknek a nyomába lépni, akik tudták folytatni Hám János elképzelését és továbbvitték az általa megkezdett munkát.
Azt hiszem, nem csak a püspökutód, a papok, de a hívek számára is nagy példa Hám János. Ezért is indult meg viszonylag korán a boldoggá avatási eljárása és megy tovább bármilyen nehézségek ellenére. Hogyan áll most az ügye?
Attól kezdve, hogy sikerült Scheffler János vértanú püspökünket a boldogok sorába iktatni azon az emlékezetes 2011. július 3-ai Jézus Szíve búcsús szentmisén, igyekszünk azon dolgozni, hogy Hám Jánost is mihamarabb a boldogok között tisztelhessük. A Szentté Avatási Kongregáció kérésére újra le kell folytatnunk az egyházmegyei szakaszt, ezen dolgozunk. Felhasználtuk azokat az anyagokat is, amelyeket még Meszlényi püspök idejében készítettek, és annak idején Rómába eljuttattak, kiegészítve az újabb kutatásokkal. Nagyon sok anyag gyűlt össze, amit még le kell fordítani olaszra, aztán mehet Rómába. Csak reménykedhetünk, hogy majd hamar feldolgozzák, és következhet a csoda elfogadtatása, ami 1941-ben közbenjárására történt. Ha csodás gyógyulásnak elfogadják, már sínen van az ő boldoggá avatása is. Remélem, Hám János püspök is akarja majd ezt a boldoggá avatást, és besegít. Bár hiszem, hogy a boldoggá avatás nélkül is imádkozik, és a Szatmári Egyházmegyéért ma is közbenjár Isten színe előtt.
Azt, hogy mennyire élő az ő emléke, bizonyítja, hogy napokon belül új szobrot kap Szatmárnémetiben. Mit érez püspök atya a Hám János szobor cseréje kapcsán?
Úgy gondolom, méltó és igazságos, hogy egy teljes alakos szobor állítson emléket neki a székesegyház előtt, amelyben ő püspökként harminc éven keresztül hirdette az Igét, imádkozott, illetve ami földi maradványait is őrzi. Ezzel tartozott az egyházmegye Hám János püspöknek. El kell mondanom őszintén, ennek már rég meg kellett volna történnie, de a Szatmári Egyházmegye nem engedhette meg magának. Ma sem tehettük volna, ha nem kaptunk volna segítséget, elsősorban Magyarországról, aztán a hívektől és keresztény vállalkozóktól. Persze a püspökség is odatette a maga részét. Én nagyon örülök a szobor megszületésének, és remélem, hogy mindenki, aki elmegy majd előtte és rátekint, megsejt valamit Hám János személyiségéből, egyszerűségéből, atyai szeretetéből.
Józsa János
Vasárnap (Kolozsvár)

A Don-kanyarban elesett honvédekre emlékeztek a Katrosában
Kézdiszentlélek, Kiskászon és Kézdiszárazpatak érintésével huszonnégy kilométeres gyalogtúrát szervezett szombaton a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi szervezete a Katrosába a Don-kanyarban 1943 januárjában elesett magyar honvédek emlékére.
A vármegyések reggel indultak a Gábor Áron térről, és délben érkeztek a Katrosa csárda elé, ahol az idősebbek és más helységből érkezők csatlakoztak a túrázókhoz, és együtt vonultak fel a megemlékezés helyszínére, a Hargita megyében található Bellő-tetői kettős kereszthez. A kezdeményezőkkel együtt emlékezett a Pro Vita Siculorum Egyesület, a Történelmi Vitézi Rend kézdiszéki és sepsiszéki állománya, az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület, a Székely Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Ifjak képviselete, illetve magánszemélyek.
Elsőként Tóth Bálint, a HVIM erdélyi szóvivője méltatta a magyar honvédek hősi helytállását. „Azt mondják nekünk – hangoztatta –, hogy az autonómiáért kell harcolnunk, az a jövőnk, az a szabadságunk kulcsa. Nekünk, ha furcsán is hangzik, már megvan az autonómiánk, hiszen magyarul beszélünk, bárhol kérhetjük, hogy anyanyelvünkön beszéljenek velünk, ha céget alapítunk, nevét magyarul is kiírhatjuk. Ha úgy vesszük, ez már autonómia, de sokan nem élnek ezzel a lehetőséggel, és mégis autonómiát kiabálnak, holott ott a kezükben a kulcs, csak még nem tették be a zárba és nem fordították el.” A HVIM szóvivője úgy vélekedett, szabadságunk csakis Erdély függetlenségével lehetséges, azt viszont ki kell harcolni, petícióval, sétával és egyéb hasonló eszközökkel nem lehet elérni.
Mike Bernadett, a kézdivásárhelyi Református Kollégium tanulójának szavalata után Szima Csaba helytörténész a doni tragédiáról és annak előzményeiről beszélt, hangsúlyozva, hogy a II. Magyar Királyi Hadsereg nem futamodott meg gyáván – ahogy azt a hivatalos magyar történetírás állítja –, a hiányos fegyverzettel, felszereléssel és téli ruházattal rendelkező magyar csapatok hősiesen helytálltak, a szovjetek veszteségei számokban majdnem ugyanakkorák voltak, mint a magyaroké. A megemlékezés koszorúzással és himnuszaink eléneklésével ért véget, a Bellőről való levonulás után a szervezők sült szalonnával és forralt borral kínálták meg a résztvevőket.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A doni tragédiára emlékeztek
A hét végén a magyar történelem egyik legtragikusabb eseményére, a második világháborúban történt, 1943. január 12- i doni frontvonaláttörésre emlékeztek, amikor a náci Németország oldalán harcoló 2. Magyar Királyi Hadseregnek a Don-kanyarnál felállított védvonalát áttörték az oroszok. Mint ismeretes, a 72 évvel ezelőtti hadműveletben súlyos vereséget szenvedett a magyar hadsereg. Az áttörésben és az azt követő napok csatájában mintegy 120.000-en vesztették életüket, köztük erdélyi magyarok is.
A marosvásárhelyi megemlékezést először az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kezdeményezte, negyedik éve bekapcsolódott a szervezésbe az időközben megalakult Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport is. A rendezvény az idén is a marosvásárhelyi katolikus temető bejáratánál felállított emlékműnél kezdődött, majd a visszavonulást idéző gyalogtúrát követően Nyárádszentmártonban folytatódott, ahol a Csíkfalvi Polgármesteri Hivatal volt a rendezvény házigazdája.
Marosvásárhelyen szombaton délelőtt kezdődött a rendezvény. Imre Jenő református lelkész a Bibliából vett idézettel kezdte beszédét: "Ha Isten velünk, ki ellenünk!" Majd kifejtette, a hadba vonuló honvédek, bár sejtették, hogy milyen sors vár rájuk, kötelességtudóan teljesítették a parancsot: a hazáért, a szabadságért, az anyanyelvért szálltak képletesen síkra. Áldozatuk nem volt hiábavaló, hiszen az utókor példaértékűnek tartja hősiességüket. Ennek a gondolatnak a mentén folytatta vallási jellegű megemlékező beszédét Gyerő Attila unitárius tábori lelkész, aki többek között elmondta, hogy egy tragikus eseményre emlékezünk ugyan, de miként "az Isten az életre teremtette az embert", úgy nekünk is ezen felülkerekedve, a történelem leckéiből tanulva kell emlékeznünk és erősítenünk hitünket Istenben, hazában, a szebb jövőben.
A lelkipásztorokat követően Kilyén Ilka színművész, az EMKE elnöke – a rendezvény műsorvezetője – elszavalta Dsida Jenő Harangszentelésre című, igen találó versét, majd átadta a szót dr. Csige Sándor Zoltánnak, Magyarország csíkszeredai konzulátusa vezető konzuljának, aki tolmácsolta dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul üzenetét. Rövid történeti emlékeztető után kifejtette, hogy tulajdonképpen a katonák mindent megtettek annak érdekében, hogy teljesítsék a parancsot. Esküjükhöz híven harcoltak, felelősségteljesen vállalták a küldetésüket, bár lehetett tudni, hogy gyenge fegyverzettel, a többszörös létszámbeli fölénnyel szemben kaotikus irányítással nem lehet sokáig tartani a frontot.
A magyar királyság minden tájáról voltak katonák a hadseregben, ami megerősítette a közösen vállalt felelősséget. A mai magyar kormány is, akár a kettős állampolgársággal, ezt erősíti, és "teszi a dolgát, azért, hogy mindenki rendben legyen". Hiszünk abban, hogy a történelem nem ismétli meg önmagát, és az elődök áldozata példát mutat az összetartozásra, egymás megerősítésére – zárta gondolatait a konzulátus képviselője.
Ifj. Benkő József történész- doktorandusz, a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport vezetője kiegészítette a konzul történelmi ismertetőjét. Többek között elmondta, hogy a magyar hadsereget a hadba lépés előtt tulajdonképpen frontvonal mögötti rendfenntartó erőnek képezték ki. A második világháború fordulata a sztálingrádi csatát követően azonban megváltoztatta a helyzetet, és a náci Németország politikai nyomására vezényelték ki a keleti front védelmére a mintegy 220.000 fős állományt. 1943 szilveszterétől 90.000 gyengén felszerelt katonára bízták 200 km frontvonal védelmét, ami igen kemény feladatnak számított. Ezt használta ki az orosz hadsereg, s az áttörés tragikumát fokozta az is, hogy a közelben levő német hadsereg nem vonult a magyarok segítségére. A veszteség elkerülhetetlen volt.
Folytatva az EMKE által kezdeményezett megemlékező sorozatot, örömmel kapcsolódott be az időközben megalakult Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport is. Azóta a csoport fiataljai nemcsak a rendezvényeken vettek részt, hanem zászlót is avattak és katonasírok ápolásával is foglalkoznak, mi több, ösztönzésükre a marosvásárhelyihez hasonlóan Kézdivásárhelyen, Nagyváradon és Nagykárolyban is megemlékeztek a második világháború tragikus eseményeiről, áldozatairól. Ifj. Benkő József megköszönte mindazoknak, akik évről évre bekapcsolódnak a rendezvényeikbe, s azoknak is, akik a nagy téli menetelésre emlékezve részt vesznek a négy évvel ezelőtt kezdeményezett gyalogtúrán és a vidéki megemlékezéseken is.
A felszólalásokat követően a jelenlevők megkoszorúzták az emlékoszlopot, majd a rendezvény a székely és a magyar himnusz eléneklésével zárult.
Az idén a túra kora délután Székelysárdról indult Nyárádszentmárton felé. A zuhogó esőben mintegy húszan tették meg a közel 10 km-es utat. A túrázókat fél ötkor a faluban Balogh István, Csíkfalva polgármestere fogadta, majd a művelődési otthonban átadták a részvételi emléklapokat. Miholcsa József hagyományőrző Mátyás-huszár köszöntőjét követően a székesfehérvári Kákics népzeneegyüttes katonadalokat adott elő.
Vasárnap délelőtt a hagyományőrző alakulatok képviselői a nyárádszentmártoni unitárius templomhoz vonultak, ahol megkoszorúzták a világháborús emlékoszlopot, majd a templomban ünnepi istentiszteletet tartottak. Kiss Sándor Loránd unitárius lelkipásztor köszöntője után dr. Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei szervezetének alelnöke szólt az egybegyűltekhez. Ifj. Benkő József bővebben ismertette a 72 évvel ezelőtt történteket, majd Miholcsa József huszár és Benkő Zsolt, a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport tagja arra a kérdésre válaszoltak, hogy mit tesznek, tehetnek ezek a csoportok a 21. században a katonai hagyományok megőrzéséért. A történelem alakulását befolyásoló események felidézése mellett igen hasznos a katonai sírok gondozása, a relikviák összegyűjtése, népszerűsítése és nem utolsósorban a történelmi kutatás, amely még így is, több mint 70 év távolából előhozhat érdekes mozzanatokat, meglepetéseket a második világháborúról. S ha néhány évvel ezelőtt alig egytucatnyian vállalták, hogy elkészítik eleink egyenruháját, hogy az akkori erkölcsi normáknak megfelelően ápolják a rég- és a közelmúlt emlékeit, ma már több mint 500-an vannak, többségükben fiatalok. Tevékenységük is része annak a kulturális örökségvédelemnek, amellyel megmaradásunkat erősítik. Ennek a szellemében szervezték meg a megemlékezést is. A hagyományt folytatják…
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Lapszerkesztés mint „kincskeresés”
Interjú Zsigmond Emesével, a Napsugár és Szivárvány gyermeklap főszerkesztőjével.
– Jubilál a Kolozsváron megjelenő országos gyermeklap, a Szivárvány. Miként értékelné a legkisebbeknek szánt, színvonalas irodalmat nyújtó kiadvány 35 évét?
– Ünnepi évünk kezdődött 2015-tel, hiszen 35 éves idén januárban kisebbik gyermeklapunk. Hiába keresnénk azonban az archívumban a 35 évvel ezelőtti Szivárványt – a szerkesztőség 1980-ban elindította a kis lapot, viszont az akkori rendszer kommunista cenzúrája nem engedélyezte a javasolt Szivárvány címet, és kötelezően a Haza sólymainak kellett keresztelni a Napsugár „szárnyai alatt” induló, kisebbeknek szóló kiadványt.
Zsigmond Emese
1955-ben született a Hargita megyei Szentkeresztbányán, Marosvásárhelyen érettségizett 1974-ben, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett magyar–francia tanári oklevelet 1978-ban. Tíz évig a kolozsvári 5-ös Számú Általános Iskolában tanított magyar irodalmat. 1989 őszétől a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok szerkesztője, 1992-től főszerkesztője. A 2013-ban indult Tanítók Lapjának rovatvezetője, számos gyermekirodalmi kötet szerkesztője.
A kényszerű-kényszerített nevet aztán 1989 decemberében azonnal lecseréltük az eredetiként javasolt Szivárványra. Tehát nincsenek bekötött Szivárványok ebből az időből a szerkesztőségben sem: 1980-tól 1989-ig Haza sólymai-példányok jelentek meg. A két lapnak – a Napsugárnak és Szivárványnak – természetesen nemcsak a szerkesztősége volt ugyanaz, hanem a szellemisége, célja is.
Ez pedig a kezdetektől máig lényegében változatlan: az alapvető emberi értékek, a magyarság történelmi, művelődési hagyományainak szellemében akarjuk nevelni a gyerekeket.
A célkitűzés azonos, csak az változott, hogy 1989 decembere óta szerzőinknek nem kellett „madárnyelven” beszélniük, ha történelmünkről, erdélyi magyarságunk sorsáról írtak.
– A Haza Sólymainak olvasói emlékeznek arra, hogy 1989 előtt is próbálta becsempészni a szerkesztőség a sok hazafias, kommunista hangvételű, kötelező írás közé a színvonalas irodalmat. Miként történt ez?
– Ami jogi helyzetünket illeti, 1989 decemberéig a Román Kommunista Párt gyermekszervezete, a Pionírtanács adta ki lapjainkat. Ez tartalmilag szigorú politikai cenzúrát jelentett, de a becsempészés mondhatni inkább fordítva történt. A lap nagy része színvonalas irodalomból és művészi értékű grafikákból állt, ezenkívül egy-két oldalnyi kötelező politikai jellegű vagy a rendszernek tetsző vers meg mese jelent meg.
Egy-egy vezércikk vagy román versfordítás tartozott a kötelező anyagok közé – ezeket a szerkesztők kényszerű feladatként osztották ki egymás közt, és természetesen nem szívesen végezték el, de hogy a lap megjelenhessen, vállalni kellett ezt a kompromisszumot. A kötelező propagandisztikus szövegeket a lap elején elintézték, és aztán jöhettek az igazi, gyermekeknek való szövegek, a népmesék, népköltészeti alkotások.
– Kortárs irodalmi művek is bekerültek természetesen a lapba. Ha a Haza Sólymaiban közlő szerzők nevével kellene fémjelezni ezt a korszakot, kiket sorolna fel?
– A szerkesztőség a Napsugáréval közös volt, és az erdélyi magyar irodalom legjobbjai voltak a lap főmunkatársai. Sokan munkahelyüket illetően is, de más lapok szerkesztői szintén gyakran „menekültek” hozzánk – merthogy itt lehetett a szívnek tetsző, nem „nem elkötelezett” irodalmat közölni. Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor, Lászlóffy Aladár, Jánky Béla – ők mind belső munkatársak voltak, a lap szerkesztőségében dolgoztak. Szilágyi Domokos és Bajor Andor például külső munkatársként vett részt a lap szerkesztésében, de szinte havonta közölt verset vagy mesét Veress Zoltán is.
A grafikusok közül az akkori alkotók színe-java rajzolt a lapba: Deák Ferenc, Cseh Gusztáv. Soó Zöld Margit. Utóbbi belső munkatárs volt, és a kezdetektől, a Napsugár alakulásától napjainkig munkatársunk. (A Napsugár első száma 1957 januárjában jelent meg Asztalos István író, alapító főszerkesztő irányításával – szerk. megj.)
Unipan Helga grafikus szintén a mai napig rajzol nekünk. Aztán ahogy teltek az évek, úgy kapcsolódtak be a fiatal szerzők – akik akkoriban még egészen fiataloknak számítottak. Például Markó Béla, Kovács András Ferenc is a mi oldalainkon indult gyermekversköltészetével. Amire szerfölött büszkék vagyunk, hogy minden író-, költő- és grafikusnemzedékből megkerestek és megkeresnek a legfiatalabbak.
– Ezek szerint egyfajta szerkesztési elve a lapnak, hogy teret ad az induló ígéretes írók, költők, grafikusok alkotásainak?
– Igen. Ugyanakkor fontos megemlíteni azt a tényt is, hogy a gyermekirodalmi lapnak főként manapság igencsak akad konkurenciája Erdélyben. Nagy számban jelennek meg ugyanis itthon és Magyarországon is az inkább magazinjellegű, gyerekeket célzó kiadványok. Ezek mutatósak, piacosak, felkeltik a gyerekek érdeklődését, de velük ellentétben a mi legfontosabb érvünk és értékünk az, hogy rangos irodalmat és képanyagot jelentetünk meg. Nemcsak tetszetős a lap ily módon, hanem esztétikai mércével mérve is értékes szövegeknek és rajzoknak ad helyet. És ezt nem mondhatja el magáról egyetlen más, itthon kapható gyermeklap sem.
Az is beszédes lehet, hogy a nálunk közlő szerzők érdekes módon egyetlen konkurens lap szerkesztőségéhez sem kopogtatnak be, hogy közöljék a munkáikat, egyedül a Napsugárt és a Szivárványt keresik meg. Olyan sokan, hogy nem is jut minden hónapban rajzolnivaló mindenik nagyszerű grafikusunknak, és nem is tudjuk mindenik szerző művét megjelentetni. Így megengedhetjük magunknak azt a szerkesztői luxust, hogy válogassunk még a legjobb művek között is. A válogatás ugyanakkor nem gyengébb vagy jobb művek közt történik, hanem téma szerint.
– A Szivárvány is országos terjesztésű lap, akárcsak a Napsugár, és állandó, élő kapcsolatot tart fenn olvasóközönségével…
– Igen, a moldvai, magyarok lakta megyékbe is eljut, s a határon túlra is, de Bukarestbe is. Akik megismerik a lapot, azok hűségesek maradnak hozzá. Például amerikai magyar édesanya fedezte fel boldogan a világhálón a Napsugárt és a Szivárványt, és azt szerette volna, hogy gyermekei kezükbe vehessék a lapot. Óriási lelkesedéssel és elismeréssel írta, hogy megkapták az első csomagot, és ez valóságos kincs számukra.
Az interaktivitást is fontosnak tartjuk: a gyerekek állandóan visszajeleznek, és rendezvényeink révén is megszólítjuk az olvasókat, de természetesen szót kapnak azok a pedagógusok, akik a mi lapjainkra irányítják a gyerekek figyelmét. Mondhatni belső munkatársaink a tanítók és óvónők – több százukat személyesen is ismerjük annak köszönhetően, hogy meghívjuk őket nyaranta tanácskozásra és gyermektáborba.
A gyermekcsoportokat a táborokba elkísérik a tanítók, akikkel baráti viszonyt tartunk fenn, és akik nélkül a lapok nem jutnának el a gyerekekhez. Kell ugyanis valaki, aki felhívja a szülők és gyerekek figyelmét az értékeinkre – a hídszerepet pedig a pedagógusok töltik be.
– Ennek a hídszerepnek köszönhető, hogy a pedagógusok a Napsugár és a Szivárvány segítségével a kortárs gyerekirodalomra hívják fel a diákok figyelmét…A fiatalabb kortárs írók, költők közül kik munkatársai a két lapnak?
– Állandóan jelentkezik verseivel László Noémi, Balázs Imre József, Nagyálmos Ildikó, Bertóti Johanna, és nagyon büszkék vagyunk arra, hogy mi fedeztük fel a gyermekirodalom számára Máté Angit. Ő közben Magyarországra telepedett át, úgyhogy mostanában kevesebb mesét küld, de azért nem mondtunk le róla.
És mi fedeztük fel Szőcs Margitot, aki a Napsugárban közölte első gyermekverseit és meséit – biztosak vagyunk benne, hogy nemsokára megismeri a szélesebb olvasóközönség is. Tehát ugyanaz a kincskereső munka zajlik a Napsugárban és a Szivárványban, ami több mint 50 évvel ezelőtt kezdődött. Az akkori fiatalokból a legnevesebb tollforgatók lettek, s a majdani nagyok pedig most is a mi lapjainkon közlik írásaikat.
– Ez a képi világ, az illusztráció tekintetében szintén megmutatkozik?
– Igen, most már a legnagyobb neveket sorolhatjuk fel. Az idősebb nemzedékről volt már szó, de hadd említsem meg Keszeg Ágnes, Kürti Andrea, Bak Sára, Szilágyi Tosa Katalin nevét – a fiatal művészek állandóan rajzolnak a lapokban.
– Miként ünneplik a Szivárvány jubileumát?
– Az Életfa Családsegítő Egyesület által szervezett kolozsvári adventi sokadalom keretében tartottuk az ünneplés nyitányát: író-olvasó, felolvasó, dedikálós találkozót rendeztünk szerzőkkel, gyerekekkel, szülőkkel, pedagógusokkal. Szeretnénk még hasonló, szélesebb körű találkozót szervezni Kolozsváron és Erdély több városában – mivel ehhez a korosztályhoz a játék illik leginkább – játékosan.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

A doni hősökre emlékeztek
Bihar megye - Az 1943-ban a Don-kanyarban megsemmisült 2. magyar hadseregre emlékezve, az egykori hősök tiszteletére emléktúrát szervezett a Tanoda Egyesület. Közel másfél tucatnyian vettek részt.
Az idén stílszerűen Edvard Munch norvég expresszionista festő közismert A sikoly című festménye szerepelt az immár harmadik alkalommal megszervezett emléktúra meghívóján, melynek útvonalát a püspökfürdői második világháborús állásrendszer képezte. Sajnos az esős, hideg időjárás nem kedvezett a kirándulóknak, így ezúttal egy kicsit kevesebben, közel másfél tucatnyian vettek részt ezen. A megszokott indulási pontnál, vagyis az erdészház melletti filagóriánál Kecse Gabriella, a Tanoda Egyesület elnöke hangsúlyozta: a mi dolgunk az emlékezés, hiszen hála Istennek azóta eltelt több évtizedet a béke jellemezte. Úgy fogalmazott: a magyar nemzet történelmében nagyon sok olyan mélypont volt, amiből aztán főnixmadárszerűen talpra tudott állni, kezdve Muhival és Moháccsal, majd folytatva a sort Világossal, Trianonnal és a második világháborúval. Mégis azt mondják a történészek, hogy ez a bizonyos doni offenzíva volt a legtöbb értelmetlen és esztelen magyar emberáldozatot követelő veszteség, hiszen a mínusz 42 fokos orosz télben 1943. január 12-én a 250 ezres magyar seregnek közel a fele nem tért haza, illetve csak a becsületes helytállásuknak a híre jutott el a családtagjaikhoz. Ugyanakkor abban az időben szinte nem volt olyan magyar család, mely ne veszített volna el ott valakit. Rövid beszédében az egyesületi vezető ismét idézett egy ismeretlen szerzőtől, aki megjárta a Don-kanyart, és naplójában azt kérte: legyen a béke a Föld legnagyobb hatalma, s tegyen boldoggá minden embert. „Azt tanácsolom én is, hogy tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy megőrizhessünk ezt a béket, melyet napjainkban egyre többen veszélyeztetnek”- tette hozzá.
Fáklyagyújtás
Az útvonalat Kecse Attila túravezető ismertette, mint elhangzott ez a Nagyvárad környéki harcok egyik fontos helyszínéhez vezet, hiszen a püspökfürdői gránátos állásokat tekintik meg, illetve a domb tetején levő lövészárkokat.
Az időközben eleredő eső miatt végül a tervezettnél rövidebbre sikeredett túra egyik emlékezetes momentuma volt Kecse Ákosnak, a Szacsvay Imre Általános Iskola diákjának a katonadal éneklése, valamint a fáklyagyújtás sem maradt el.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Dr. Vekov Károly: Hogyan lett Erdély a románoké?
A Levelek a békekonferenciáról. Párizs–Versailles 1919–1920 (Multi Press International, 2003) című kötet* elsősorban azt az időszakot öleli fel, amikor Ion I. C. Brătianu román miniszterelnök mellett, aki a román tárgyalóküldöttséget vezette, Alexandru Vaida Voevod, mint az erdélyi Igazgató Tanács – Erdély román „kormánya” – képviselője a küldöttség második embereként tevékenykedett (szervezett, tárgyalt, intézkedett) 1919. február és 1920. február között.
Számos fontos, nyilvános iratokban nem szereplő lépésre derül fény a szövegekből: például egyes határkérdések esetében (mint a Bánság felosztása elsősorban Románia, ill. Szerbia, és kisebb mértékben Magyarország között). Szó esik Románia majdani nyugati határáról, a máramarosi közös cseh–román határról, de szó van Besszarábiáról és Bukovináról is stb., hol részletesen, hol csak utalásszerűen. De nyilván gyakran szó esik a magyarokról és Magyarországról, legtöbbször elmarasztalóan, sőt gúnyosan és becsmérlően és gyűlölettel, nemkülönben Károlyiról és Kun Béla politikájáról, hasonló hangnemben.
A beszámolókból körvonalazódik az a szívós törekvés, hogy elindíthassák a román hadsereget, eredetileg az etnikai határokig, majd a Tiszáig, ezután pedig vérszemet kapva, Budapest elfoglalására. Maga Vaida Voevod javasolja a mozdonyok, vasúti kocsik, de még a mezőgazdasági gépek elvitelét is hadizsákmányként, mint Mackensen által „elrabolt” és Magyarországon hagyott felszerelésekét, aminek nyomán a románok az egyik legnagyobb és legkínosabb cirkuszba keverednek a békekonferencia nagyjaival az őket úgymond megillető javakról.
Vaida Voevod melengetett álma úgy kivonulni Magyarországról, hogy újabb polgárháború törjön ki, aminek nyomán a nagyhatalmak kénytelenek legyenek őket felkérni az ismételt bevonulásra. Különben is előszeretettel hangoztatja a diverziók megszervezésének szükségességét, akár Budapesten és környékén, akár a Bánságban, kompromittálandó a szerbeket. Ennek a logikának a jegyében, míg Brătianu demokratikus magyar kormányt szeretne látni Budapesten, Vaida Voevod egy bolsevik kormányt, mert az jobb a román érdekek szempontjából (a magyarokat mindenképpen kompromittálja).
Többször is megfogalmazott cél minél tovább megakadályozni, hogy a magyar delegáció eljusson Párizsba, hogy jusson elég idő a románoknak a magyarok befeketítésére és hogy ne álljon módjukban megfelelő ellenpropagandát kifejteni és befolyásolni a nagyhatalmakat (akik odavannak, ha bárókról, grófokról vagy hercegekről van szó!). Mindenképpen az egyik elsődleges feladat a magyarellenes propaganda folyamatos kiépítése és működtetése: brosúrák kiadása (álnéven), újságcikkek megjelentetése minél több sajtóorgánumban szerte a világban. A Bernben létrehozott sajtóiroda látja el, sejthető, milyen anyagokkal, a nagy hírügynökségeket (Reuter, Havas stb.), de ilyeneket juttatnak el a részt vevő politikusoknak is. Még az is kiderül, hogy hivatalosan nyilvánosságra sem hozott anyagokat is meg tudtak szerezni megfelelő módszerekkel.
Vaida Voevod a kemény kéz, az erőfelmutatás politikusa, a propaganda jelentőségének felismerője. Ugyanakkor kitűnő taktikus, a szavak mestere és a lélektani hadviselést sem megvető politikus. Kérlelhetelenül magyargyűlölő, aki viszont a magyar viszonyokat ismerő embereket tartja szükségesnek felhasználni a magyarokkal szemben. Maniu levelezőtársa pragmatikus, aki nem ismer párt- vagy felekezeti szempontokat, csakis nemzetieket, amelyeknek alárendel mindent (szükség esetén lázadások, tüntetések megszervezése románok által igényelt területeken).
Lenézi a regáti viszonyokat és mentalitást, az ottani szervezési képtelenség kemény kritikusa; látszólag a „tisztakezűség” bajnoka, de csakis belföldön, aki látja a nagyhatalmi törekvéseket Erdély altalajkincseinek a megszerzésére, szemben az erdélyiek érdekeivel (tudhatni, hogy a háború után Tardieu milliomos lesz!). Nem válogat az eszközökben. Folyamatosan jelentős összegeket kér Maniutól költségeire, azaz hogy lefizethesse az újságírókat, de másokat is (megadva pontos árakat).
Változatos és széles skálájú módszereket alkalmaz: lefizetés, propaganda-utaztatás, hiúságok kielégítése diplomákkal, kitüntetésekkel, díszdoktori címekkel, akadémiai tagsággal, ünnepélyes fogadtatásokkal, utaztatásokkal Erdélyben magyar atrocitások megismertetésére, díszebédekkel. S ha nem pénzzel, akkor a sokak által kedvelt, de drága cigarillókkal. (!) Nyomatékosítás végett: diverziók szervezése vagy a civilek, pl. mócok, erdélyi, bánsági románok felfegyverzése; küldjenek „tonnányi beadványokat” a torontáliak (Bánság határai elleni tiltakozásul). Az úgynevezett magyar atrocitások bemutatása újságíróknak vagy politikusoknak eljuttatott fényképalbumokkal legalább olyan elfogadott módszer, mint azt állítani: a magyarok öltöztettek be román egyenruhába elesetteket, azt inszinuálván, hogy ők követték el az illető atrocitásokat.
Egyrészt szükségesnek tartja Erdély autonómiájának megőrzését Nagy-Románia keretén belül még egy ideig (!), másrészt máig hatóan megfogalmazza a gyulafehérvári nyilatkozat kisebbségekre vonatkozó passzusának tényleges tartalmát és értelmezését román részről, és elutasítja a Romániához kerülő kisebbségek tényleges autonómiáját, még a szászokét is (csak felekezeti és nyelvi jogokról véve tudomást). A kisebbségeket csak annyira használja (svábok) vagy használná (zsidók), amennyire a román érdek azt pillanatnyilag megkívánja, amúgy a kisebbségek asszimilációját tartja végcélnak. Amit a románok nagy ívben el akartak kerülni Erdélyben – a népszavazást –, azt szükség esetén el tudná viszont képzelni a Bánságban. Szerinte rendkívül káros a Dunai Konföderáció eszméje, amelyet naivságnak tart, noha az angolok ezt szorgalmazzák.
Észlelve a nagyhatalmak diktátum-politikáját, Vaida Voevod kitűnő politikai érzékkel megszervezi a kisebb nemzetek szövetségét (csehek, szlovákok, szerbek, lengyelek, görögök) és néha velük kapartatja ki a tűzből a román gesztenyét. Sikerül is velük egyeztetnie a kártérítési ügyek, a korona és állami értékpapírok lepecsételése, bevonása/elkobzása, az ellenséges javak lefoglalása stb. ügyében.
A levelekben számos kiváló portré található Brătianu, Clemenceau és mások mellett kollégáiról is. Vaida Voevod jó emberismerő: a fizikum és lelkialkat összefüggéseinek remek megfigyelője, aki mindezek tudatában cselekszik, a szónak is nagy mestereként.
És befejezésül egy érdekes adalék a románok, így Vaida Voevod viszonyulásához a magyarokhoz és Magyarországhoz. Szerinte a magyar kormány határozata, amellyel az 1918. december elsejei román nagygyűlés küldötteinek ingyenes gyulafehérvári utazását biztosították, illetve annak engedélyezése, hogy a román katonai egységek felesküdjenek a román zászlóra, nem volt más, mint az erdélyi románság különállásának elismerése, azaz Magyarország lemondása állami jogosítványairól, beleértve a románok lakta területeket, s így az erdélyi románoknak semmi köze többé Magyarországhoz: ezért csatlakozhattak Romániához, melynek állmpolgárai, szemben az ellenséges Magyarországgal.
A kötet szinte minden egyes lapja fájó magyarázatul szolgál arra: miért voltak oly tragikus következményei annak, hogy a román békedelegáció tagjaként Vaida Voevod 1919 kora tavaszától 1920 februárjáig gőzerővel tevékenyked(het)ett, miközben a magyarországi események (Károlyi politikája, majd a Tanácsköztársaságé) a magyarság képviselőinek távolmaradását eredményezik. Ezt az időbeli hátrányt már nem lehetett behozni! Az úgynevezett trianoni béketárgyalások (nem alul- vagy felül-, hanem „belülnézetben”) folyamatosan figyelmeztetnek az elszalasztott alkalmak felelőseinek megbocsáthatatlan mulasztására, hibáira, vétkeire.
A szomorú tényeken túl a szélesebb olvasóközönség „testközelből” ismerheti meg a nagyhatalmak könyörtelen önzését.
Dr. Vekov Károly
egyetemi tanár
* Alexandru Vaida Voevod: Scrisori de la Conferinţa de pace. Paris–Versailles 1919–1920. (Levelek a békekonferenciáról. Párizs–Versailles 1919–1920). Multi Press International, 2003, 607 l.
irodalmijelen.hu

Kérdéses az erdélyi magyarok összefogása
Erdélyi politikai elemzők nem tartják valószínűnek, hogy 2015-ben megegyezhetnek egymással az erdélyi magyar politikai szervezetek. Stratégiai partnerségük kialakítását és új erdélyi magyar egység létrehozását Tőkés László kezdeményezte pénteki nagyváradi sajtótájékoztatóján.
Bakk Miklós politológus szerint az erdélyi magyar pártok összefogása továbbra is morális fogantatású eszme marad. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára az MTI kérdésére felidézte: a javaslat többször is megfogalmazódott az elmúlt évek során, egyszer pedig intézményesítési kísérlet is felsejlett az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum formájában, de az is rövid életűnek bizonyult.
Bakk Miklós úgy látja, hogy az összefogásra való képtelenség oka a pártok kisebbségi, etnikai jellegében keresendő. „Versenylogikájuk ezért az erdélyi magyar szavazóbázis egymás közötti újrafelosztására és nem annak valamilyen – más szavazók irányába mutató – bővítésére irányul" – magyarázta a politológus.
Megállapította: az összefogást mindig az szorgalmazza, aki a magyar-magyar versenyben vesztésre áll. A BBTE tanára szerint az erdélyi magyar-magyar versenyt jelenleg az is élezi, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kilépett a kormányból, és ellenzéki szerepét alakítva azt fontolgatja, hogy változtasson az erdélyi magyar társadalmat demobilizáló eddigi attitűdjén. Elképzelhető, hogy a jövőben olyan mozgósító eszközökkel is élni kíván, amelyeket az utóbbi évtizedben az ellenzéke szorgalmazott. Ezek sorában a tüntetésszervezést említette.
„A verseny most már nem csupán az autonómia céljának hiteles képviseletéért, hanem a mobilizációs újításokért is folyik" – fejtegette Bakk Miklós. Hozzátette, talán a közös vitafórumok megteremtése lenne a reálisabb cél, de ezt a civil társadalom és a média tudná kikényszeríteni az erdélyi pártokból.
Horváth István szociológus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet igazgatója azért nem látja valószínűnek az erdélyi magyar pártok és politikai szervezetek megegyezését, mert semmilyen kényszerítő tényező nem tereli őket a megegyezés felé. Az MTI-nek nyilatkozva hozzátette, legközelebb 2016 nyarán tartanak választásokat Romániában, de azok önkormányzati választások lesznek, amelyeken a magyar pártok általában versenyeznek egymással.
A szociológus azért tartaná szükségesnek „valamiféle közös platform" kialakítását, hogy ezáltal ki lehessen iktatni a versenyhelyzet káros hatásait. Megemlítette, 2012-ben a kolozsvári önkormányzatban is elveszett egy magyar mandátum a magyar-magyar verseny miatt.
Horváth István szerint a kis pártokat az a tényező is az összefogás fele tereli, hogy egyre nehezebben tudják biztosítani a finanszírozásukat, de „a labda az RMDSZ térfelén van, a szövetség pedig egyelőre kivár". Ezt azzal magyarázta, hogy a szövetség áprilisban tartja a tisztújító kongresszusát, és elkezdődött a belső hatalmi körök átalakulása. Az elemző úgy látja, amíg ez a folyamat be nem fejeződik, az RMDSZ-nek aligha jut arra energiája, hogy a vele versenyző kis pártokkal is foglalkozzék. A szociológus a megegyezés ellen ható tényezők között említette, hogy a felek hosszú ideje ellenfélként határozzák meg egymást, a megegyezési kísérletek pedig rendre kudarcba fulladtak.
Az erdélyi magyar politikai közéletet az RMDSZ uralja, amely az utóbbi választásokon a magyar szavazatok mintegy 85 százalékát szerezte meg. Az RMDSZ ellenzékeként megalakult Magyar Polgári Párt (MPP) és Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a fennmaradó 15 százalékon osztozik. Hat továbbá az erdélyi magyar közéletre az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT). Utóbbi a székelyek közképviseleti szerveként határozza meg magát. MTI
Erdély.ma

Beszélgetés Bognár Levente aradi alpolgármesterrel
Biztosítani programjaink, oktatásunk kereteit
Bognár Leventével, aradi alpolgármesterrel, városi tanácsossal a helybeli magyar kultúra tekintetében értékeljük az elmúlt évet, vesszük számba az idei terveket, teendőket.
– Alpolgármester úr, közművelődési szempontból milyen évet zárt az aradi magyarság?
– Elsőrendű feladatunknak tekintjük, hogy a megyeközpont 16 ezer fős magyarságának kultúráját megfelelőképpen ápoljuk, identitásának megőrzése érdekében. Aradon a magyar polgár is úgy éli meg a mindennapjait, hogy nem mindegy, milyen minőségű szolgáltatásokat biztosítnak számára. E dolgokra alpolgármesterként, városi tanácsosként is megpróbálok odafigyelni, elvégezni a velük járó feladatokat. Ugyanakkor prioritás a magyar közösségnek biztosítani azokat az anyagi kereteket, amelyek az anyanyelvű kultúra ápolásához szükségesek. E munka összetettségét példázza, hogy a 23 tagú városi tanácsban Cziszter Kálmán tanácsos kollégámmal ketten képviseljük a magyarság érdekeit. Tehát az érdekükben hozott tanácsi határozatokat csak úgy lehet keresztül vinni, ha a magunk két szavazatához megszerezzük a többséghez szükséges szavazatokat is.
– Milyen kulturális programokat szerveztek az elmúlt évben?
– Voltak hagyományos programjaink, mint a március 15-ei és az október 6-i megemlékezések, ugyanakkor biztosítottuk a színházi előadásokat, de nagyon fontos volt a civilszervezetekkel való együttműködés is, programjaik támogatása révén. Emellett fontos tevékenységi területünk a megye egyetlen magyar középiskolájában, a Csiky Gergely Főgimnáziumban zajló tevékenység kereteinek a biztosítása, amit ugyancsak a városi költségvetésből tudtunk támogatni. Amellett, hogy országos szinten voltak gondok, fennakadások a diáklétszám szerinti támogatásban, vagyis nem tudtak takarítónőt alkalmazni, a feladatot végül is megoldottuk, találtunk olyan forrásokat, amelyekkel el tudtuk hárítani az akadályokat. Ahogy az elmúlt években sikerült megépítenünk az új iskolaszárnyat, nagyon fontosnak tartom, hogy tavaly a régi épület felújításához, korszerűsítéséhez és fejlesztéséhez is találtunk anyagi erőforrásokat. Célzok itt a berendezett informatikai teremre, a régi épületben kicseréltük a belső vezetékeket és az ablakokat, belülről egész osztályokat sikerült felújítani, bútorzatot is vásároltunk. Az elmúlt évben összesen 735 ezer lej értékű beruházást sikerült végrehajtanunk a Főgimnázium régi épületén. Ugyanakkor sikernek számít a mikelakai magyar óvodai csoportban tavaly beindított napközis foglalkoztatás. Ezt azonban csakis az épület átalakításával, teljes felújításával sikerült keresztülvinni. Arad-Gájban is sikerült a magyar nyelvű óvodai csoportot egy jobb épületbe költöztetni. Célunk az anyanyelvű óvodai oktatásnak is olyan kereteket biztosítani, amelyek egyrészt a szülőknek is megfelelnek, de biztosítják a magyar nyelven történő továbbtanulás feltételeit is. Az sem elhanyagolandó, hogy a Csiky Gergely Főgimnázium számára sikerült szereznünk egy iskolabuszt, amivel Arad olyan kerületeiből, amelyekben nincs mód a továbbtanulásra, szállítjuk a gyermekeket az iskolába, illetve onnan haza. A Főgimnázium épületének a felújítását 2015-ben is szeretnénk folytatni, az ehhez szükséges anyagi kereteknek a biztosításával. Mindez azonban hiábavaló, ha nem tudjuk hosszú távon is biztosítani a diáklétszámot. E munkához az érdekvédelmi szövetséghez a civilszervezeteknek, a magyar lakosságnak is csatlakoznia kell. Az anyanyelvű kultúra és oktatás támogatása mellett fontosnak tartottunk odafigyelni a magyar felekezetek gondjaira is. Tavaly a római katolikus, a református, az evangélikus-lutheránus és a baptista felekezetekhez tartozó 13 aradi templom, illetve imaház javítási, felújítási munkálatait támogattunk, az anyagi lehetőségek arányában. Mivel közülük a legtöbb műemlék épület, nem mindegy, milyen állapotban vannak.
Kulturális programok, tervek
– Kitérne részletesebben a tavalyi kulturális rendezvényekre?
– A város kulturális életében való jelenlétünk nagyon fontos, hogy a többségi polgártársaink is tudjanak rólunk. Lássák, értékeljék a kulturális rendezvényeinket, amelyek az RMDSZ vagy a civilszervezeteink jóvoltából jöttek létre. Azoknak megfelelő színvonalat, illetve a hozzájuk szükséges anyagi kereteket is megteremtettük. Ez azért is fontos, mert Arad készül az Európa Kulturális Fővárosa címre. Ennek a programjában a mi anyanyelvű kultúránknak is meg kell kapnia az őt megillető helyet.
– Egy kérdés erejéig álljunk meg az aradi várnál, amiről azt közöltük, hogy a civil használatba adásáról a városvezetés megegyezett a Román Honvédelmi Minisztériummal. Ha valóban városi adminisztrációba kerül, az RMDSZ megyei szervezete illetve a magyar civilszervezetek készülnek-e egy, a várban működő, kultúránkhoz méltó programmal?
– Még tavaly kérvényeztük az Ereklyemúzeum újraindítását. Tulajdonképpen az Ereklyemúzeum számára is épült a Kultúrpalota, ahonnan azonban a Ceauşescu rezsim a gyűjteményt leköltöztette a pincébe. A rendszerváltás óta a Kultúrpalotának a múzeumi része a megyei tanács hatáskörébe került, ezért ahhoz fordultunk. Az épület azonban felújítás előtt áll. A várral kapcsolatban is felmerült, hogy ott az 1848–49-es forradalom és szabadságharc számára ki kell alakítani egy teret, egy kiállítási termet…
– Ezek szerint az Ereklyemúzeum is ott kapna helyet?
– Mi jeleztük, hogy határon átnyúló európai pénzeken sikerült felújítanunk az Ereklyemúzeum anyagát, amit állandó kiállításra szánnánk. Megjegyzem: az iránt nagyon sokan érdeklődnek, hatalmas turisztikai vonzata lenne. Ahogy a Szabadság-szobrot tíz éve sikerült újra köztéren elhelyezni, abban reménykedünk, hogy az Ereklyemúzeum anyagát is sikerül majd állandó kiállítás formában bemutatni a nagyközönségnek. Mint már jeleztem, a legnagyobb gond, hogy a Kultúrpalota teljes felújításra szorul, a kiállítótermek borzasztóan leromlott állapotban vannak. Az ott működő Filharmónia a városhoz, a múzeum viszont a megyei tanácshoz tartozik. Legjobb megoldás lenne, ha közösen újítanák fel. Ameddig a várba bejuthatunk, ha nem is az egész anyagot, annak legalább egy részét ki lehetne állítani. Gyerekkoromból emlékszem, amikor a kiállított anyagnak igen nagy kulturális, turisztikai vonzata volt. E mellett a Megbékélési Parknak a felújítása, a bővítése is tovább áll, közbeszerzési procedúra miatta. Tehát a jövőben azt is ki kellene billenteni a holtpontról. Számunkra nagyon fontos lenne a Park – benne a Szabadság-szoborral – státusát levédeni, amit tulajdonképpen már el is kezdtünk. Ez európai fontosságú lenne, az Európai Megbékélési Helyek programba foglalva. Erről már Winkler Gyula és Surján László EP képviselőkkel, de Doris Packkal, az Európai Parlament megbízottjával is tárgyaltunk. Hogy Aradon is létrejöjjön egy Európai Megbékélési Hely, nem csak a helybeli magyarság, hanem a város, sőt a régiónak is az érdeke. A jelzett tervek mellett, természetesen, idén is meg kívánjuk szervezni a hagyományos programjainkat.
– Köszönöm a beszélgetést.
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Egykori pompájában a főtéri plébánia bejárata
Véget ért a kolozsvári Szent Mihály plébánia patinás főtéri épülete 1894-ből származó főbejárati fakapujának teljes restaurálása, amelynek megvalósítása sok szakember támogatásával történhetett meg.
A főtéri plébániaépület fa kapubejáratát most kovácsoltvas díszítéssel gazdagították. A felújítási-tatarozási munkálatokat Balla Barna és csapata végezte. A kapuzat boltíves kőkeretének – amelyen az 1799-es évszám olvasható – felújítását és kerékvető köveinek kicserélését a magyarvistai Barta Levente kőfaragómester és társai végezték. Az átfogó tatarozással egy időben sikerült kijavíttatni és újrafestetni a teljes kapubejáratot, amelynek járószintjén kőlapokat helyezett el a székelyudvarhelyi Benedek Zsolt vállalkozó. A kőlapokat kedvezményes áron szállította György Gusztáv magyarvistai kőfaragó.
(Fodor György)
Szabadság (Kolozsvár)

Kovács Péter: a Frunda-féle médiabalett helyett dolgozni kell
Nem lehet médiabalettel pótolni az érdemi munka hiányát – nyilatkozta hétfőn Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára Frunda György tiszteletbeli miniszterelnöki tanácsos elmúlt napokban elhangzott sajtónyilatkozatairól.
A politikus többek között a volt szenátornak azokra a kijelentéseire reagált, miszerint hiba volt az RMDSZ kilépése a kormányból, a szövetség pedig az elmúlt években eltávolodott a választóitól.
,,Frunda a szövetség történelmének első évtizedében, elsősorban a két államelnök-jelöltsége által nagy népszerűséget és ismertséget szerzett magának, mostanra azonban jelentősen megkopott, nincs hatással az RMDSZ irányára, döntéseire, nyilatkozataiban nem az RMDSZ álláspontját, hanem saját véleményét képviseli” – hangsúlyozta a főtitkár.
Kovács szerint miközben az RMDSZ-t és vezetőit bírálja, Frunda György elfelejti, hogy 2012-ben a marosvásárhelyi polgármesteri kampányban az elmúlt 22 év leggyengébb eredményét érte el, mind a megszerzett szavazatszám, mind az elért százalék tekintetében. „Arról sem beszél, hogy szintén 2012-ben, éppen abban az egyéni választókerületben veszítette el a szenátori mandátumát, ahol lakik, ahol politikai és szakmai tevékenységének meghatározó részét fejti ki, ahol a szavazók a legjobban ismerik” – fogalmazott a politikus.
"Már nem bíznak Frundában"
A főtitkár emlékeztetett: jelenleg Frunda György a kormányon maradás élharcosa, hosszasan ecseteli a kormányzati szerepvállalással járó előnyöket és lehetőségeket, hibának tartja az RMDSZ kormányból való kilépését, azonban arra nem tér ki, hogy 2011 májusában éppen az ellenkező álláspontra helyezkedett: akkor amellett kardoskodott, hogy az RMDSZ lépjen ki a Boc-kormányból.
,,Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Frunda György az őszi államelnök-választás két fordulója között azt nyilatkozta: aki bízik benne, szavazzon Victor Pontára. Ezt a véleményét fizetett újsághirdetésben is népszerűsítette. A választási eredmények azt igazoltak vissza, hogy a magyar emberek döntő többsége nem bízik Frunda Györgyben” – nyomatékosított Kovács Péter.
A főtitkár igazat adott abban a volt szenátornak, hogy szorosabbra kell fűzni az RMDSZ és a magyar emberek közötti kapcsolatot. „Ez viszont kitartó és hosszadalmas munkával jár, nem a Frunda által választott médiabalettel” – fogalmazott a főtitkár.
Frunda szerint nem vele van a baj
Kovács Péter már tavaly novemberben elhatárolódott az RMDSZ nevében Frunda Györgytől. A főtitkár akkor a maszol.ro-nak azt nyilatkozta, hogy a volt szenátor nézetei – a magyaroknak az SZKT döntése ellenére Victor Pontára kellene szavazniuk – nem azonosak az RMDSZ-ével, és ártott a szövetségnek a állásfoglalásaival.
Akkor Frunda megkeresésünkre azt mondta: szerinte nem az ő állásfoglalásai jelentik a problémát, hanem az, hogy az RMDSZ jelenlegi vezetősége nem tud kommunikálni, nem tudja meggyőzni a tömegeket, és amikor fontos ügyekben döntést kell hozni, a választói belátására bízza a döntést.
„Ez a baj, nem velem van a baj. Tudtommal én még a Szövetségi Képviselők Tanácsának a tagja vagyok, elmondtam a véleményemet. Hogyan engedi meg magának a főtitkár, hogy azt mondja: az RMDSZ bármelyik tagjának a véleménye nem az RMDSZ-é. Kovács Péter tanulhatna a régi politikusoktól” – fogalmazott a politikus.
maszol.ro

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (január 7-13.)
A diktatúra természete” – Stefano Bottoni és Tompa Andrea dialógusa a Magyar Narancsban
Megszólalt a héten a Magyar Narancs idei 1-2. (összevont) számában Stefano Bottoni, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa és a közelmúltban megjelent, A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig című könyve apropóján elbeszélget az íróként, színikritikusként, illetve a Babeş-Bolyai Tudományegyetem vendégtanáraként is jól ismert Tompa Andreával Románia és a romániai magyarság közelmúltjáról. Az interjúban szó esik a Securitatéról, az állambiztonsági levéltári források feltárásáról, megfigyeltekről és megfigyelőkről, meg arról, hogy miért tart előrébb Románia a közelmúlt feldolgozásában, mint Magyarország. Bottoni – egyebek mellett – másban is rendet vág. Arról is beszél például, hogy Bukarestnek sikerült Budapestet leiskoláznia más téren is: míg a kommunista rendszer törvénytelenségei miatt a román állam, késve ugyan, de erkölcsi és anyagi jóvátételt is szolgáltatott, addig „Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak”, de az állami bocsánatkérés is elmaradt a múlt bűnei miatt.
Oplatka András történész-akadémikus, egyetemi tanár és az újságírók között is a legkiválóbbak egyike, akinél jobban nagyon kevesek ismerik a magyar história nagy reformkorait, legyen szó a Széchenyi István nevével fémjelzett XIX. századiról vagy éppen XX. századvégi rendszerváltó újratervezés időszakáról, a nemrég kiadott, Németh Miklósról írt könyvében, a rendszerváltás előtti utolsó miniszterelnök többször is kitér a negyedszázaddal ezelőtti, a magyarországi békés átmenetet lehetővé tevő ún. kerekasztal tárgyalásoknak az általa el nem évülő bűnnek tartott, két súlyos mulasztására.
Az egyik szerinte az volt, hogy a politikai egyezkedés kerekasztala mellett nem jött létre még egy, a gazdasági kérdésekkel foglalkozó intézményes párbeszéd fórum. A másik, jelentőségében az előbbinél nem kisebb mértékű és huszonöt év alakulását is károsan befolyásoló „ősbűn” pedig az volt, hogy elmaradt a pártállam állambiztonsági szerveinek működésével való őszinte szembenézés esélyét megadható irattári források szakmai alapon történő megőrzése és védelme. Ezért nem kerülhetett sor sem a diktatúra igazi természetrajzának megismerésére, sem pedig a felelősök erkölcsi elmarasztalására. Nem történt meg ’90-ben és azt követően a belügyi levéltárak titkainak feltárása, az üldözöttek, így a megfigyeltek többsége számára a morális jóvátétel talán már soha sem következhet be, hiszen a dokumentumok jelentős részének a sorsa máig ismeretlen.
Németh Miklós könyvében nem kerüli meg annak tisztázását sem, hogy a belbiztonsági iratok sorsának alakulásában, kormányfőként az övé volt akkoriban a legnagyobb felelősség és ő ennek tudatában is volt. Részletekre kiterjedően beszámol azokról a beszélgetéseiről, melyeket utódjával, Antall Józseffel folytatott azért, hogy a kormányzása utolsó hónapjaiban már bizonyíthatóan megdézsmált állambiztonsági iratok ne fertőzzék meg majd a jövőben az újonnan alakuló politikai rendszer működését. Elmondja, még az első szabadon történt választások előtt három javaslattal is élt ezügyben, az akkor már biztos következő miniszterelnöknek számító Antall felé:
„Elsőként azt, hogy mivel a meglévő, nálunk megmaradt anyag immár nem teljes, részben hamísított is, és így manipulációra alkalmas, ha az ellenzéki pártok egyetértenek, akkor bezúzatom az egész anyagot, és hajlandó vagyok beterjeszteni egy törvényt, ami két paragrafusból fog állni: elrendeli a megsemmisítést, és börtönnel és teljes vagyonelkobzással fenyeget mindenkit, aki ezek után egy másolattal zsaroló szándékkal áll elő. Második javaslat: zároljuk az anyagot 99 évre, hogy ezen a téren semmi ne zavarja a következő kormányok munkáját. A harmadik javaslat pedig, és én ezt pártoltam: késedelem nélkül hozzunk mindent nyilvánosságra.
Antall egyik javaslattal sem értett egyet. Úgy vélte, roppantul felkavarná a magyar társadalmat, ha most azonnal minden napfényre kerülne; ez káoszt okozna, mindenki ezzel foglalkozna, nem szabad megengedni, hogy ez terhelje a választási kampányt. A hosszú távra célzó megoldás pedig Antallnak nagy ívű történelmi előadásra adott alkalmat, azt fejtegette ugyanis, hogy még a késői leszármazottak számára is milyen megszégyenülést jelentett, hogy kiderült, egyes őseik Metternich vagy Bach rendőri rendszerében besúgóként működtek. Mivel azonban – mondta Antall – én a papírok megőrzésért vállalom a felelősséget, legyen ez az újonnan választott parlament feladata, döntse el az, hogy a kérdést hogyan kívánja megoldani.”
Olvasva mindezt az egyetlen hiteles szemtanú vallomásában és annak fényében, hogy negyedszázaddal a rendszerváltás után a napnál is világosabbnak látszik: az eltérő színű magyar kormányok (nevezzük csak meg őket: az Antall-, a Boross-, a Horn-, a Medgyessy-, a két Gyurcsány-és Bajnai-, illetve a most harmadszorra regnáló Orbán-kabinetek ) béna és kivitelezhetetlen kísérleteket, meg az utókor jogos megvetését kiváltó álságos öszvérmegoldásokat leszámítva, soha nem gondolták egy pillanatig sem komolyan a történelmi igazságtételt. Következetesen elszabotálták és ma is
elszabotálják a közelmúlttal való szembenézés sine qua non-ját, a titkosszolgálati forrásanyagok a hozzáférhetőségét.
A magyarországi politikai elitnek a pártállam idején keletkezett iratok sorsa alakításában játszott, huszonöt esztendős múltra visszatekintő és ma is megmutatkozó dicstelen maszatolása indokolja és egyben erősíti Stefano Bottoninak, a Bologna, Budapest és Bukarest levéltárai között ingázó, családjával és munkahelyével tizenkét esztendeje a magyar fővároshoz kötődő, magyar-olasz vegyes családból származó, avatott akadémiai kutatónak a mostani, a Magyar Narancsban kifejtett okfejtését arról, miért is maradt le, talán behozhatatlanul, a magyarországi történész szakma a romániai kollégáktól?!
„Romániában nagyon fontos volt ez a 2006-os állami bocsánatkérés a múlt rendszerben elkövetett törvénytelenségek miatt – fogalmaz a doktori tézisét az egykor volt Magyar Autonóm Tartományból megíró historikus, majd hozzáteszi – Egyfajta erkölcsi jóvátétel volt, ami például Magyarországon egyszerűen elmaradt. Miközben a gyakorlati kutatói munkában nincs jelentős különbség a magyarországi és romániai múltfeldolgozás között, Romániában a nyilvános kibeszélésben nagyon erős a sajtó, a véleményformálók szerepe. Tegyük hozzá, húsz év késéssel, de elindult a javak visszaszolgáltatása is. Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak. Románia sokáig lemaradt a visegrádi országok mögött a közelmúlt tudományos vizsgálatának terén, ma azonban a nemzetközi kutatói hálózatokban sokkal inkább jelen vannak a román történészek, többet publikálnak angolul. Létrejött az úgynevezett „bűnök intézete”, azaz a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet. Ez egy államilag komolyan dotált intézmény, többszintes kutatási profillal és igen aktív nyilvános tevékenységgel. Az oktatási anyagok összeállításának például erős társadalmi üzenete van. Magyarország ebben viszont gyerekcipőben jár. Mintha senki nem vállalná azt a hálátlan feladatot, hogy a mai fiataloknak elmagyarázza, milyen világban is éltek szüleik, nagyszüleik. De Romániában más az elit, a liberális értelmiség: nemcsak Nyugat-barát, hanem nyíltan antikommunista is.”
Az elmaradt magyarhoni üldözöttek morális jóvátételét magunk is kárhoztatjuk Bottonival egyetértve, de ne feledkezzünk meg közben az általa felvetett másik kártalanításról sem, a javak visszaszolgáltatásának kérdésről, melyben egész más utat követett a rendszerváltás után a magyar és a román törvényhozás. Ahogyan képtelennek mutatkozott ’90 utáni, első demokratikus módon megválasztott parlament és kormány arra, hogy megnyugtató módon, a köz javára és a történelmi felelőssége tudatában rendezze az állambiztonsági iratok kérdést és így Antall József megtarthassa Németh Miklósnak tett ígéretét, ugyanúgy az akkori jogalkotók egy sebtében hozott szűkítő hatályú kárpótlási törvénnyel sokakat végérvényesen megfosztottak a jóvátétel esélyétől is.
Jut eszünkbe: könnyekig meghatottan olvashattuk egy budapesti napilapban nemrég a történetét a Budapestről Erdélybe, Nagyenyed közelébe költözött Bánffy Farkasnak, aki mint „a ma már színromán Fugad egyetlen magyarja sziszifuszi küzdelmet vív a román állammal, hogy visszaszerezze a család birtokait.” Tegyük hozzá rögtön: neki szerencséje volt, mert legalább küzdhetett és küzdhet még, mert ősei jussát a Gheorghiu-Dej kommunistái orozták el, nem a Rákosi-félék. Mert, ha Fugad történetesen nem Fehér megyében lenne, hanem Fejér megyében, akkor nem lenne helye semmiféle küzdelemnek. És nem is készülhetett volna az amúgy igen rokonszenves erdélyi báróval az oly szívhez szóló interjú, benne megindító és hangulatkeltő sugallatokról, a hatóságokkal folytatott viaskodásokról, a romániai „a lélekromboló jogi procedúráról”, melyből a Magyar Nemzet olvasói leszűrhették: valóban égbekiáltó igazságtalanságok földje Románia, ahol a jogra fittyet hánynak, az egykori tulajdonosokat megfosztják az ősi jusstól.
Közben aligha gondolkodnak el azon, hogy Pannóniában úgy alakították a „kőbe vésett” kárpótlási törvényt, hogy ha netán báró Bánffy Farkas ősi jussa valahol Ártánd és Hegyeshalom között lett volna, akkor az oknyomozó riport hőse aligha mondhatta volna el az interjúkészítőnek, köszöni, jól van. Mert miután a Zichy-birtok után a fugadi kastélyt is visszaszerezte, folytatja a viaskodást a hatóságokkal és közbe így reflektál: „Erdőtulajdonosnak lenni viszont jó, mert az erdő, a föld termel, amíg a kastély elvisz.”
Meg vélhetően azon se meditálnak el, hogy a fugadi Bánffy Farkas ma összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben van, mint Antal, a 13. Esterházy herceg. Bánffy Farkas ugyanis, nem kis küzdelem nyomán kastélyt, erdőt meg szántóföldet kapott vissza és még küzdhet a többi ellopott javakért, de Esterházy Antalnak ez soha nem adatik meg. Ő ráadásul még az egyedüli úgymond „kivételezett”, hiszen az egykor külföldre menekült vagy kitelepített, netán épp börtönbe zárt sorstársainál „jobban járt”: a Medgyessy-kormány „filantróp” gesztusaként, de mindmáig írásos szerződés nélkül 1, azaz egy db. lakrészt használhat ősei fényűző kastélyában és azzal vigasztalódhat, hogy reverenciával az épületegyüttes „fővédnökekének” titulálják. Meg az a kegy is megadatott neki, hogy már köszönthette az „ősök nevében” Orbán Viktor miniszterelnököt és „plebejus kormányának” tagjait egy, a fertődi kastélyban tartott kihelyezett ülésen.
Mert amit a népi demokrácia kárpótlás nélkül kisajátított, az ma is kőbe van vésve Magyarhonban, ott a rendszerváltást követően a kommunisták jogfosztását törvényileg szentesítették. Ezt talán nem kellene figyelmen kívül hagyni a jó tollú zsurnalisztáknak meg a jól kinyilatkoztatni tudó, szálka-gerenda effektusról tudni nem akaró mindenkori politikus számonkérőknek.
A közelmúlttal való szembenézés képességének és képtelenségének kérdése vezérgondolatként szövi át Stefano Bottoni és Tompa Andrea beszélgetését, a dialógusban pedig kitüntetett szerep jut, azoknak az ügynökkérdéssel azonosítható traumáknak melyeket az erdélyi magyar közösség nem tud feldolgozni.
A „fájdalmas igazságok kimondása” Bottoninak, a „kívülről jöttnek”, aki a családtagok segítségével 2006-ban közzétette Szilágyi Domokos ügynökmúltjának alapdokumentumait, a jelentéseit, újabban pedig egy másik szimbolikus erdélyi írástudó, Mikó Imre ügynökmúltját tárta fel, egyszerűbb történészi feladat, mint az erdélyhoni szakmabélieknek. Ő ezt így látja: „Egy kisebbségi közegben a kívülről jött embernek könnyebb dolga van, nehezebb érzelmileg befolyásolni. Láttam, hogyan tereltek, zsarolgattak másokat, mondván: ha ilyen témával foglalkozol, ne remélj állást senkitől. Nekem nem kell ilyesmitől tartanom.”
Amitől viszont joggal tartania kell, az a tudományos kutatások utóélete, a fogadtatás, amikor a fejére olvasott egykori bűnökkel, a traumákkal egy közösség nem tud mit kezdeni. Éppen a Szilágyi Domokos másokat börtönbe juttató ügynöki tevékenységének feltárása után szembesült azzal, hogy maga is hatása alá kerül e transzilván lelki megrázkódtatásnak. Ezért a Szilágyi Domokos-ügy hiányzó mozaikdarabjainak összerakását már meghagyja másnak, mert egy kolozsvári konferencián, amikor a költőként és besúgóként is maradandót alkotóról beszélt, két teljesen különböző dolgot érzett: „jó adag indulatot irányomban, ugyanakkor hálát. Ez nekem sok volt, eldöntöttem, hogy ezzel nem akarok többet foglalkozni.”
Mikó Imréről viszont könyvet akar írni, mert megtudta a levéltári forrásokból, hogy a Mikó-jelenség össze nem vethető a megélhetési spiclikével, a mások sorsát tönkretevő besúgókéval. Az övé „egy összetett, nagyszerű élet, egy kelet-közép európai kisebbségi értelmiség életútja” és az csak a maga teljességében érthető és értelmezhető, korántsem csak elmarasztalható módon. Sőt… Mikó Imre – és ebben kutatásai erősítették meg – egy korát messze megelőző kvázi politikai tanácsadó, egyféle „spin doctor volt”, aki „a kommunista diktatúra korában úgy „politizál”, hogy beszélget a Securitatéval; a jelentésekből kiderül, hogy mindig politikai kérdéseket vitat meg velük. Így akar hatni, hisz más esélye nincs, a nyilvánosság kizárt, elvégre élete végéig rajta van a lemoshatatlan bélyeg, hogy egykor polgári politikus, sőt „horthysta képviselő” volt.”
Mikó Imre állambiztonsági együttműködésről tehát kideríthető volt Bottoni számára az, hogy „hogyan lehet diktatúrában politikai üzenetet közvetíteni felfelé”. Vajon ez mennyire lehetett igaz ez más érintettek esetében? Vagy talán mások számára nem? Hiába jelent meg sok erdélyi magyar értelmiségi megfigyelési dossziéja az utóbbi években, a történész joggal elégedetlen:
De rengeteg fontos szereplőé még kiadatlan, például Balogh Edgáré, Gáll Ernő filozófusé, vagy akár Szőcs István kritikus és lapszerkesztőé (Szőcs Géza édesapja – Tompa Andrea megjegyzése az interjúban), aki több mint harminc évig hűségesen szolgálta az állambiztonságot. És sokszor nagyon erős szelekcióval látnak napvilágot ezek a dossziék, az utókor bizonyos portrékat akar kialakítani a szereplőkről, és erősen szelektál. Mikó története azért is más, mert Szilágyi Domokos esetében ott voltak a könnyebben dekódolható jelek, a betegség, az öngyilkosság. A Securitate megfigyelése a magánélet legmélyebb rétegéig eljutott, a betegségek, a szexuális élet mélységéig. Ez Cs. Gyimesi Éva dossziéjából is kiderül; ő ugyan publikált egy jelentős részt a dossziéjából, Olti Ágoston történész további jelentéseket talált, amelyekben a legintimebb magánéletéről is szó van. Ezekről viszont nem volt szabad beszélni, senki soha nem vetette fel ezt a problémát. Szilágyi Domokos kórházi kezeléséről a marosvásárhelyi ideggyógyászaton biztosan van állambiztonsági dokumentáció. A diktatúra rendkívül fontosnak gondolta a test medikalizálását; a megfélemlítés, ellenőrzés és persze az emberek meghurcolásának része volt.”
Az eddig elmondottak alapján könnyen olybá tűnhet, hogy a Stefano Bottoni és Tompa Andrea párbeszéde csak az állami megrendelésre történő vagy meg nem történt múltfeltárásról és a Romániában, illetve Magyarországon eltérő módon értelmezett állami jóvátételre összpontosít. Sietünk leszögezni: erről szó sincs. A beszélgetésben hangsúlyosan helyet kapott az is, hogy nemcsak az erdélyi magyar közösség nem tudott mit kezdeni azokkal a traumákkal, melyek érték és feltárásuk egyaránt hoz a tudománynak elkötelezett kutató számára hálát és indulatot. Bottoni emlékeztet arra is, hogy a román történelmi emlékezetben is mérhetetlenül sok a tévképzet, a „fehér folt.”
Csak a terjedelem szab határt annak, hogy ezekre a román „fehér foltokra”, melyek felszámolása nélkül egy egész ország önképe most torz és hamis és az is maradhat, itt részletekre menően kitérjünk.
A kortárs történész kollégák érdektelensége és még inkább az állami megrendelésre készített múltfeltárás „sajátosságainak” tudható be Bottoni szerint, hogy például az ’56 utáni megtorlások, köztük a Szoboszlay–per áldozatait mindmáig nem rehabilitálták. Erről így vélekedik: „Tíz évvel ezelőtt a Szoboszlay-perről, Románia egyik legnagyobb, tíz végrehajtott halálos ítélettel végződő politikai peréről a román szakma semmit sem tudott. Ez nem is igen változott. A Tismăneanu-jelentésben és egy-két tankönyvben megjelenik, hogy ’56 után volt egy nagy megtorláshullám Romániában, ami az etnikai kisebbségeket is érintett, de ’56 feldolgozásában, Romániában alig történt előrelépés. Pedig ez a hullám sok kisebbségi csoportot érintett.”
Éppúgy sok a fehér folt a holokausztról is, mert – mint Bottoni rámutat: „a román holokauszt kérdést az 1989-es fordulatig tabuként kezelték…” Az őszinte szembenézés pedig ezután is, még sokáig váratott magára, „állami szinten 2004-ig kellett várni egy határozott lépésre, akkor egy ad hoc elnöki bizottság alapos vizsgálat után megállapította azt, amit a szakma régóta tudott, de nem épült be a román köztudatba – hogy tudniillik román holokauszt igenis létezett.”
A negyedszázaddal ezelőtti román forradalom szintén e fehér foltok egyike. Erről nemhogy társadalmi konszenzus sincs, de még a történészek sem látják egyformán azt, hogy mi is történt valójában ’89 decemberében és miért volt a romániai rendszerváltás annyira más, mint a magyar, a csehszlovákiai a lengyel vagy a bolgár. Mint elmondja: historikusi berkekben három különböző narratíva is létezik erről.
A kérdező, Tompa Andrea számára nem kérdéses, hogy Stefano Bottoni új könyvében, azt a határozott álláspontot képviseli, mely szerint „1989 decemberében egy spontán esemény zajlott, amit aztán kisajátított Iliescu és a Nemzeti Megmentési Front.”
A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig szerzője (a kötet tartalomjegyzéke ide kattintva megismerhető) most így indokolja szintézisének e következtetését:
„Az 1980-as évek második feléből nagyon sok állambiztonsági jelentést ismerünk, amelyekben a gazdasági és politikai elhárítás tisztjei világosan leírják: a helyzet tarthatatlan. De a párt felső vezetéséhez már nem ér el semmi. Robbanásközeli állapotok alakulnak ki. Egy-kétezer ember megy ki az utcára, és elementáris erővel tör ki az elégedetlenség. valóban, szerintem Bukarestben dőltek el a dolgok, és nem Moszkvában. Iliescu személyéről többen beszéltek mint várományosról az 1980-as évek végén, mint gorbacsovista, technokrata politikusról. Hogy honnan tudták, még nem tudom. A „Jaltától Máltáig”-féle összeesküvés-elméletek viszont makacsul tartják magukat és szinte uralják a közbeszédet”
Bálint-Pataki József
maszol.ro

Orbánt bírálják a román szociáldemokraták
Orbán Viktor miniszterelnöknek a gazdasági bevándorlás megállításáról szóló nyilatkozatát bírálták román szociáldemokrata európai parlamenti képviselők, akik szerint a migráció erősíti az EU kohézióját. A román Szociáldemokrata Párt EP-képviselői testületi állásfoglalást adtak ki, amelyben helytelenítették a magyar miniszterelnök nyilatkozatát. Orbán Viktor vasárnap Párizsban kijelentette, hogy a gazdasági bevándorlás rossz, ezért a hazájukat gazdasági okokból otthagyóknak Magyarország nem tud menedéket nyújtani. Mint mondta, abban reménykedik, a párizsi vérengzés higgadt, nyugodt elemzése abba az irányba viszi majd el az európai vezetőket és Brüsszelt is, hogy szigorú, a bevándorlást korlátozni akaró politika nyerjen polgárjogot Európában. A román EP-képviselők szerint a migráció ördögi színben való feltüntetése hiba, főleg az ilyen pillanatokban, amikor az Európai Uniónak szolidaritásra, valamint alapvető elveinek határozott védelmére van szüksége. „Mi úgy gondoljuk, hogy a tagállamok közötti migráció hozzájárul az EU kohéziójának erősítéséhez, akárcsak az unió egyik céljához, az európai közösségen belüli jelentős különbözőségek és a polarizálódás csökkentéséhez” – olvasható a közleményben. Az EP-képviselők szerint nyilvánvaló, hogy jobbítani kell a migrációra vonatkozó törvényeket és a tagállamok közötti együttműködést, de ez a jelenség már olyan valóság, amelynek számos kedvező hatása van, és egyben az európai projekt sikerének mércéje. Az EP-képviselők szerint a párizsi vérengzés után szolidaritással kell válaszolni a fenyegetettségekre és nem az EU elveinek tagadásával.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem valószínű a magyar–magyar megegyezés (Politikai elemzők az összefogás esélyeiről)
Erdélyi politikai elemzők nem tartják valószínűnek, hogy idén megegyezzenek az erdélyi magyar politikai szervezetek. Ezek stratégiai partnerségének a kialakítását és egy új erdélyi magyar egység létrehozását Tőkés László kezdeményezte múlt pénteki nagyváradi sajtótájékoztatóján. Bakk Miklós politológus szerint az erdélyi magyar pártok összefogása továbbra is morális fogantatású eszme marad. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára felidézte: a javaslat többször is megfogalmazódott az elmúlt évek során, egyszer pedig intézményesítési kísérletre is sor került az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum formájában, azonban ez is rövid életűnek bizonyult. Bakk Miklós úgy látja, az összefogásra való képtelenség oka a pártok kisebbségi, etnikai jellegében keresendő. „Versenylogikájuk ezért az erdélyi magyar szavazóbázis egymás közötti újrafelosztására, és nem annak valamilyen – más szavazók irányába mutató – bővítésére irányul” – magyarázta a politológus. Szerinte az összefogást mindig az szorgalmazza, aki a magyar–magyar versenyben vesztésre áll. Az erdélyi magyar–magyar versenyt jelenleg az is élezi, hogy az RMDSZ kilépett a kormányból, és ellenzéki szerepét alakítva azt fontolgatja, hogy változtasson az erdélyi magyar társadalmat demobilizáló eddigi attitűdjén. Elképzelhető, hogy a jövőben olyan mozgósító eszközökkel is élni kíván, amelyeket az utóbbi évtizedben az ellenzéke szorgalmazott. Ezek sorában Bakk Miklós a tüntetésszervezést említette. „A verseny most már nem csupán az autonómia céljának hiteles képviseletéért, hanem a mobilizációs újításokért is folyik” – vélekedett. Szerinte a közös vitafórumok megteremtése lenne a reálisabb cél, de ezt a civil társadalom és a média tudná kikényszeríteni az erdélyi pártokból.
Horváth István szociológus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet igazgatója azért nem látja valószínűnek az erdélyi magyar pártok és politikai szervezetek megegyezését, mert semmilyen kényszerítő tényező nem tereli őket a megegyezés felé. Legközelebb 2016 nyarán tartanak választásokat Romániában, de ezek önkormányzati választások lesznek, amelyeken a magyar pártok versenyezni szoktak egymással. A szociológus azért tartaná szükségesnek „valamiféle közös platform” kialakítását, hogy ezáltal ki lehessen iktatni a versenyhelyzet káros hatásait. Megemlítette, 2012-ben a kolozsvári önkormányzatban is elveszett egy magyar mandátum a magyar–magyar verseny miatt. Horváth István szerint a kis pártokat az a tényező is az összefogás felé tereli, hogy egyre nehezebben tudják biztosítani a finanszírozásukat, de „a labda az RMDSZ térfelén van, a szövetség pedig egyelőre kivár”. Ezt azzal magyarázta, hogy a szövetség áprilisban tartja a tisztújító kongresszusát, és elkezdődött a belső hatalmi körök átalakulása. Az elemző úgy látja, amíg ez a folyamat be nem fejeződik, az RMDSZ-nek aligha van arra energiája, hogy a vele versenyző kis pártokkal is foglalkozzék. A szociológus a megegyezés ellen ható tényezők között említette, hogy a felek hosszú ideje ellenfélként határozzák meg egymást, a megegyezési kísérletek pedig rendre kudarcba fulladtak. (MTI)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarhermányban számvetéskor
Évek fordulóján nagy a kísértése a leltárkészítésnek. Magyarhermány, a régió egyik legfélreesőbb települése szellemi és gazdasági vezetői szerint nem zárt rossz esztendőt, annak dacára, hogy életüket nagyobb kárt okozó esőzés is keserítette. Járhatóvá vált az odavezető út, s remélhető, hogy idén is bővül az infrastruktúra; összefogott az iskola és falu közösségét mozgató egyesület, és ennek hamarosan kézzelfogható eredménye is lesz, a református templomban pedig hosszú hallgatás után újból megszólalt az orgona.
Kátyúk nélkül
Bibarcfalva után letérve a kisbaconi útra, csökkentenünk kell a sebességet: a jó néhány éve húzott vékony aszfaltcsík rég megadta magát, az egyre szélesedő és mélyülő gödröket pedig nehéz kerülgetni. Változik a kép, amint Benedek Elek falujának utolsó házait elhagyjuk. Simon András polgármestertől tudjuk, a nemrég befejezett beruházást kétmillió lejjel támogatta a vidékfejlesztési ügynökség, így most percek alatt meg lehet tenni Magyarhermányig a bő három kilométeres utat. A községvezető szerint sikerének titka, hogy a júniusi esőzéseket követően idejében lépett, dokumentálta az áradás okozta károkat, javaslatokat tett, miként lehetne megakadályozni, hogy az elkövetkezendőkben hasonló megtörténjen, végül pedig nem hagyta magát egyszerű magyarázatokkal elutasítani, lerázni. „Fényképeket készítettem, bizottságot hívtam össze, megjártam a prefektúrát, erőltettem, hogy a kárt segítsenek megtéríteni. Aztán egyszer megjelent a Hivatalos Közlönyben, hogy a megyéből egyedül csak mi kaptunk pénzt. A közel 1,7 millió lejből jutott a hidak és átereszek megjavítására és a támfalak megerősítésére is, így most komolyabb esőzés után is nagyobb biztonságban érezhetik magukat a hermányiak” – mondotta nem kevés megelégedéssel Simon András.
A polgármester azt tervezi, az elkövetkezendőkben a sáncokat alakítják ki, és aszfaltoznak a falu között is. Magyarhermányt is érinti az erdei utak uniós alapból történő aszfaltozása, a nagybaconi részen Súgóban és Peleskében, Kisbaconban a Kisfenyősnél, Szárazajtán az Aranyoson és Hermányban a Feketében készül el 5,6 kilométeren az aszfaltszőnyeg. „Erre célirányosan kapunk pénzt, azaz nem költhető másra – például vízvezetésre – csakis erre. Ezt nagyon nehezen értik meg az emberek” – fejtegette a polgármester.
Tanulj, gyűjts, vásárolj!
A Máthé János Általános Iskola életében újdonság, hogy végre nem csak az udvaron, hűvösebb időben pedig az osztálytermekben tarthatják meg a testnevelés órákat. Évekkel ezelőtt, még Bardocz Csaba polgármestersége idején vásárolták meg az iskola szomszédos területén álló, romos épületet, s fogtak neki a sportterem építésének. A munka lassan ment, mert külön forrásuk nem volt, csak a megspórolt pénzükből gazdálkodhattak. Nem lett nagy, mindössze nyolcvan négyzetméteres, egyelőre hiányzik a bordásfal, s a kisebb felszerelések is, de mégis sikernek érzik az építkezés befejezését. A sportterem megépítése intézményvezetői szemmel számít megvalósításnak, a Hámor Sport- és Kulturális Egyesülettel való együttműködés pedig a pedagógus számára fontos. A jó tanulást, illetve iskolán kívüli tevékenységet díjazó Virgonc tallér program magyarhermányi meghonosítója Komporály Sándor vállalkozó volt. Mint mondja, a Marosvásárhelyi Rádiót hallgatva figyelt fel a bétai kezdeményezésre, s azon nyomban megkereste őket, hogy felhasználhatja-e tapasztalatukat. Úgy vélte, ily módon jobban megszólíthatják, tanulásra ösztönözhetik a gyermekeket, és hatással lehetne a közösségi szellem erősödésére is. Igencsak fontos elem lehetne a magyarhermányi magyarság erejének megtartása szempontjából is: a faluban felnövők nagyobb valószínűséggel térnének haza tanulmányaik elvégzését követően. A példaként szolgáló Béta, Dobó és Vágás fiataljait tömörítő Három Hegy Ifjúsági Egyesület vezetője, Gál Barna szerint, a program tanulságainak, illetve hatásának felméréséhez legalább négy-öt év tapasztalatára lesz szükség, de úgy véli, mindenképpen hasznos a részvevők számára. Tavaly az elemistákat szólították meg, akik igencsak lelkesen fogadták, hogy kézzelfogható tétje is lesz tanulásuknak. A kezdeményezés sikeres volt, némileg meglepően nem a drága ajándékokra, hanem a kis „kincsekre”, a színes ceruzákra és radírokra volt igencsak nagy „kereslet”. A kezdeményezésnek híre ment a környéken, s a székelyderzsiek és székelymuzsnaiak is érdeklődtek a Virgonc tallér iránt. A gyermekek büszkén mesélik más vidékről származó társaiknak, milyen tétje van jó iskolai előmenetelüknek.
A Máthé János Általános Iskola igazgatónője, Dimény Mónika szerint is remek ötlet volt a Virgonc tallér magyarhermányi bevezetése: amióta az évnyitón bejelentették a programot, valósággal felpezsdült az iskolai élet. „A gyermekek fantáziáját nagyon megmozgatta a nyereményalap, többen azt tervezgetik, hogy a húsvéti bárány vagy éppen a jövő karácsonyi disznó az általuk megkeresettből kerül ki. A jobb tanulók számára nem gond, hogy egy-egy feleléskor begyűjtsék a kilencesért és tízesért járó két-három tallért, de a gyengébbek is láthatóan igyekeznek, s nem kevés erőfeszítésükbe kerül, hogy ne csak hatosra, hetesre tudjanak, hanem nyolcasra, s bár egy tallért szerezzenek. Pecsétekkel láttuk el a tánckör, a kézműveskör és fúvószenekar vezetőit, a hegedűoktatót, a vallásórát tartó lelkészt is, hogy a diákjaik, a foglalkozásokon részt vevők jelenlétét igazolják. Ezekért szintén tallér jár. A félév végéig még van néhány hét, de azt hiszem, sok ajándékot kell beszereznünk, hogy minden tallért elkölthetővé tegyünk” – mondotta Dimény Mónika.
Tevékeny reformátusok
A református közösség mozgalmas heteken van túl. Advent harmadik vasárnapján a liturgiát követően a baróti Kájoni Consort régizene-együttes lépett fel. A gyermekek a karácsonyi ünnepekre való rákészülésként jó cselekedetekből „készítették el” – önzetlen, szívből jövő gesztusaik egy-egy szalmaszálat értek – a Jézuska jászolát, majd szenteste kis műsorukkal léptek fel. Másodnapon délelőtt az istentisztelet előtt a hegedűórákra járók léptek fel, délután pedig a kultúrházban színdarabot mutattak be. Karácsonyra immár ötödik esztendeje tanulnak be darabot a fiatalok, a mostani, az Angyalok és démonok közt című, egy válságot átélő házaspár kapcsolatáról szól, de jól tetten érhető benne az Úristen megváltó ereje – sikere is volt az előadásnak. Harmadnapon az időseket köszöntötték, tiszteletükre szavalatok hangzottak el, dalok csendültek fel, és ismét megtelt a templom. Karácsony negyednapja hivatalosan nem ünnep, de a fúvósok fellépésének köszönhetően kis ünnepélyesség jutott arra is.
A reformátusok az óévet éjféli áhítattal és közösségünk két himnuszának eléneklésével, végezetül Dimény Zoltán presbiter rövid, a templomtoronyban előadott trombitajátékával zárták – tudtuk meg Fancsal Zsolt Gerő lelkipásztortól.
Megújult az orgona
A reformáció ünnepén, úrvacsoraosztáskor több év kényszerű némaság után szólalt meg újra a református templom orgonája. A 171 esztendős hangszer felújítását jó kezekre bízták: a Budapesti Zeneakadémián 1994-ben végzett újtusnádi Bors László az elmúlt húsz esztendőben számos, kihívással teli munkát végzett el négytagú csapatával. Kezük munkáját dicséri többek közt a csíkszépvízi Szent László-templom 1324 sípra, 24 regiszterváltozatra és 27 sípsorra bővült orgonája, az elmúlt fél esztendőben pedig Brassóban, Parajdon és Csíkszenttamáson dolgoztak. A rövid mélyoktávos, hatregiszteres, mechanikus, barokk faragással gazdagon díszített orgonát Magyarhermányi Barabás Sámuel készítette 1843-ban. Első javítását a brassói Nagy József végezte az 1890-es években. Az első világháború közepén, 1916-ban az ón-ólom ötvözetből készült homlokzati sípjait be kellett szolgáltatni, helyettük újat – azt is rossz minőségű csatornalemezből – csak 1941-ben kapott. A tavaly elvégzett teljes körű felújítással új homlokzati sípok készültek, motorral látták el, kitakarították, és a sípok új bőrözést kaptak. – Az igazi kihívást az jelentette, hogy esztétikailag és hangzását is az eredetihez minél közelebbi állapotába állítsuk vissza. Úgy érzem, sikerült a feladattal megbirkóznunk. Külön élvezetet jelentett, hogy ilyen szépen megmaradt hangszeren dolgozhattunk – kiváló állapotban, szúmentesen maradt meg a szélláda is –, a felújítást követően pedig hangja is kivételessé vált. Remélem, sokáig szolgálja még a magyarhermányiakat – mondotta az újtusnádi szakember.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Konszenzusok
A korábbi kormányok, szaktárcák némelyike legalább próbálkozott, hogy az egészségügy terén rövid vagy középtávú stratégiákat dolgozzon ki. Voltak strukturális átszervezések, beruházások. Emellett persze elégedetlenségek, panaszok is, de be kell látni: azóta is ebből "él" a rendszer. A Ponta- kormány sok vizet nem zavart és nem zavar ilyen téren, kiemelkedő tevékenysége, hogy felélesztette az egészségügyikártya-bizniszt. Ha a kártyarendszer jól átgondolt lenne, ha bonyodalommentes, naprakész alkalmazásához készen állna a szükséges infrastruktúra, talán el is érné a kitűzött célt. Mindez azonban csak részben küszöbölné ki az egészségügybeli korrupciót. A másik nagy korrupciós tényező a közbeszereztetés. Még csak szándékot sem látni arra, hogy átláthatóbbá tegyék az eljárásokat, a beszállítók érdekei túlságosan sérülnének. Mint ahogy a sok kijelölt és elhalasztott határidő után jó ideje csend honol az egészségügyi szolgáltatások alapcsomagja, a fakultatív csomag, a magán egészségbiztosítóknak a rendszerbe való bevonása témakörben is, folyamatos minőségfejlesztést célzó programokról pedig aligha lehet érdemben beszélni.
Míg a szaktárca felébred, orvosaink, nővéreink szépen kivándorolnak külföldre. Döbbenetes a statisztika: tavaly közel 2500 orvos váltotta ki a külföldi munkavállaláshoz szükséges szakmai igazolást, gyarapítva a korábbi években elvándoroltak számát. Sok ezer orvosról van szó, akiket az állam gyakorlatilag külföldnek taníttat, illetve akik angliai, francia egyetemeken, kutatóközpontokban képezik tovább magukat, és kevesen térnek vissza közülük Romániába, amely Európa sereghajtójává vált az ezer lakosra jutó orvosok számát illetően.
Az orvosi kamara nem először hívja fel a figyelmet a súlyos szakemberhiányra, arra, hogy az országot elhagyó orvosok zöme fiatal, az itthon praktizáló orvosok nagy része pedig nyugdíjazás előtt áll. Hogyan lehet minőségi egészségügyi szolgáltatásokat nyújtani orvos- és szakszemélyzethiánnyal küszködő kórházainkban? Erre kellene valós megoldásokat találjanak az illetékesek, ezt kellene stratégiai kérdésnek tekinteni. Az oktatást a szürkeállomány-import eszközének kellene tekinteni, a kiváló elméket meg kell tartani, hiszen az ország gazdasága és kultúrája ebből csak nyer, jelentette ki nyíltan nemrég Anglia egyik legsikeresebb üzletembere, prominens feltalálója, Sir James Dyson. Akiket ők megtartani akarnak, azokról a mindenkori kormányaink könnyen lemondanak. Pedig politikusainknak már el kellene dönteniük, mit tekintsenek elsődlegesnek. A honvédelmi kiadások növelésére tízéves távlatban a pártok közötti konszenzust sikeresen összehozta Johannis államfő. Mikor jutnak pártjaink egyetértésre abban is, hogy az egészségügy, oktatásügy szintén prioritás?
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Koprodukciók évada a magyar színházban
Kiemelkedő előadásokban és művészeti elismerésekben, díjakban gazdag évet zárt a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. A tavalyi év jelentős színházi eseményeiről és a társulat újévi terveiről Balázs Attila direktorral beszélgetünk, aki különösen fontosnak tartja a társulaton belüli jó hangulat megőrzését.
– Tavaly májusban országos bemutatóként mutattuk be Wajdi Mouawad Futótűz című drámájából született előadásunkat, amit a temesvári közönség örömmel fogadott. A Futótűzet azóta Budapesten, a Thália színházban is bemutattuk, ott is nagy közönségsikernek örvendett. Nagyon sok visszajelzésünk van és itt nem csak a kritikára gondolok, a nézőktől is kaptunk mind szóban, mind írásban visszajelzéseket a Futótűz budapesti előadásáról.
– A Futótűz azóta már Európát is elérte...
– Sajnos egyre aktuálisabb ez az előadásunk, pedig mi nem ezért tűztük műsorra, hanem a szöveg emberi és lelki mélységei miatt. Néhány napja még inkább húsbavágó ez az egész tematika. Lám-lám jósolgatni se akartunk, de kiderült hogy nincs is olyan messze tőlünk ez a téma...
– A tavalyi év egyik legrangosabb színházi eseménye volt a VI. Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó. Milyen újdonságokat hozott a TESZT?
– A TESZT keretében az útkereső előadásokat tűzzük műsorra ebből a régióból. Itt nem feltétlenül a formabontó vagy ízlés-feszegető produkciókra gondolok, hanem az új színházi formákat kereső előadásokat hívjuk meg. A kiegészítő programok gazdag kínálatából kiemelném Urbán András workshopját, amit a bukaresti, újvidéki és helyi diákokkal hozott össze. Iuliana Valsan a jelmez és díszlettervezéssel bővítette ezt a vonalat. Jónak és követendőnek tartjuk a színházi „jam”-et is, ami elindult. Ezek a pozitív hozadékai a TESZT-nek, amelynek következő kiadására már javában készülünk. A fesztivál zárónapján már kezdődik az újabb TESZT, ez sosem áll meg, olyan mint az olimpia: mindig készülünk rá, amit a közönség kap, az csak az ünnep!
– Tavaly nyáron jelentős színészek vettek búcsút a társulattól: Tokai Andrea, Tasnády-Sáhy Noémi és László Pecka Péter. Hogyan sikerült a vérveszteséget pótolni?
– Ehhez képest hat színészt vettünk fel a nyár folyamán: két bábost és négy prózai színészt. A bábosok csapatához két lány csatlakozott, a prózai színészekhez két lány és két fiú. Rögtön a mélyvízbe dobtuk őket, a Silviu Purcărete rendezte Moliendo café előadásban mindannyian szerephez jutottak, megismerhették nem csak a magyar, hanem a német társulatot is.
Ez egy másik kiemelkedő eseménye a 2014-es évnek, hogy hosszú idő után sikerült egy valódi nagy koprodukciót létrehozni a német és a magyar színház között. Bár voltak átjárások a két társulat között, közös produkcióra még nem volt példa, szerintem ez példaértékű lehet akár más társulatok számára is. Sikerült egy olyan közös hangot találni a német társulattal, aminek az alaphangját Silviu Purcărete ütötte le, Vasile Şirli hangszerelte Dragoş Buhagiar készítette hozzá a díszleteket, valamennyien jelentős alkotók, akikkel öröm volt együtt dolgozni. Az előadás visszhangjáról annyit, hogy már két meghívásunk van jelentős fesztiválokra.
– Milyen elismerésekben részesültek tavaly Csiky Gergely színház művészei?
– Voltak szép számban alkotói díjak, örömteli pillanatok az óesztendőben. Jómagam megkaptam a Magyar Művészetért Bubik István-díjat. A Megyei Tanács Pro Cultura Timisiensis díjjal jutalmazta Albert Alpárt, a társulat díszlettervezőjét és Molnos András Csaba színművészt. A temesvári Polgármesteri Hivatal decemberben kiválósági díjjal tüntette ki azokat a művészeket, akik aktívan hozzájárultak a város kulturális életének fejlődéséhez. Több más temesvári alkotó mellett Balázs Attila színész, Albert Alpár látványtervező, Lőrincz Rita színésznő és Cári Tibor zeneszerző is megkapták ezt a kitüntetést. Az előadások visszhangja és a díjak, elismerések tükrében sikeres év volt a tavalyi, nincs okunk panaszra. Nem jelentett törést az adrenalin infúzió, a sok fiatal színész érkezése, fontosnak tartom, hogy a folytonosság, a társulaton belüli jó hangulat meglegyen!
– Az új esztendőben milyen kínálattal csábítják a nézőket a magyar színházba?
– Egy lengyel szerző, Andrzej Saramonowicz Tesztoszteron című darabjának bemutatójával kezdtünk januárban. Ha a Gardénia lengyel női darab volt, a Tesztoszteron egy férfiasabb komédiázás, igazi vígjáték, amire régóta ki volt éhezve a közönség. Januárban még két bemutatóval büszkélkedhetünk: az egyik Molnár Bence egyéni műsora, a Kifordulás, amit Petőfi Sándor A helység kalapácsa című darabja alapján készített, ez elsősorban diákoknak szóló előadás. A másik a Valami csajokavagy Egyszeröt bemutatója, ami a Mady Baby folytatása lesz, az alkotók között van Borbély B. Emília, aki az öt nőt játssza, illetve Kinda Szilárd vendégművész. B. Fülöp Erzsébet rendező és Borbély B. Emília közreműködése ebben a darabban folytatódik, a helyszín ezúttal is rendhagyó, egy hotelszoba.
Elindult egy nagyobb lélegzetű koprodukció, amelyben öt színház vesz részt a munkafolyamatban Bulgáriából, Szerbiából (két színház), Szlovéniából és Romániából. Ez egy határon átívelő színházi projekt, amelyhez sajnos nem sikerült rá uniós finanszírozást találni. A Kell legyen valami című projektnek öt állomása lesz, minden hónapban egy-egy hét próba a különböző helyszíneken. A Bojan Jablanovec, a szlovéniai Via Negativa színház rendezője vezetésével zajló folyamat végén megszülető előadás bemutatója itt lesz a TESZT-en. Utána mindenik helyszínen be fogjuk mutatni ezt a koprodukciós előadást. Lesz más színházi ínyencség is: febrárban Kokan Mladenovicot várjuk, aki a Koldusoperát rendezi meg a társulattal, de nem a Brecht-féle darabot, hanem az eredeti John Gay-féle Koldusoperát! Kokan rendezte előadást kétszer is láttunk a TESZT keretében: az újvidéki Ember tragédiáját és az Opera Ultimát, amelyik a tavaly pécsi fesztivál fődíjat nyerte meg. Az évad utolsó nagyszínpadi rendezője az újvidéki László Sándor lesz, aki már többször rendezett nálunk és nem szorul bemutatásra.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Nemzetek feletti erdélyi párt?
Románok és magyarok egyaránt támogatják
A kolozsvári Deja Vu panzióban tartották meg szombaton az Erdélyi Demokrata Liga (Liga Transilvania Democrată) nevű, egyelőre informális csoport tagjainak találkozóját. A megbeszélésen elfogadták a Transzilván Minimum programját, amelyben leszögezték, Erdélyt három nemzet (a román, a magyar és a német) szövetsége képezi, és hogy tiszteletben kell tartani Erdély saját belső regionális szerkezetét, például azt, hogy Székelyföld igenis létezik.
Erdély minden tájáról érkeztek résztvevők, többek közt jelen volt Sabin Gherman, a népszerű műsorvezető, elkötelezett autonomista, vagy magyar részről Bakk Miklós politológus és Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke. Bakk Miklós a Főtér.ro-nak adott interjúban elmondta, a csoport már régóta működik a Facebook-on, most viszont, talán annak köszönhetően, hogy erdélyi német, Klaus Johannis lett az államfő, a tagok – elsősorban a románok – úgy érezték, hogy lépni lehet az intézményesülés irányába, egy transzetnikus erdélyi párt létrehozása felé. Egyelőre nem egyeztek meg ennek bejegyzéséről, viszont arról igen, hogy egy civil ernyőszervezetet próbálnak kiépíteni.
Közlemény
A megbeszélés és a vita nyomán az Erdélyi Demokrata Liga elfogadta a következőket:
– A Transzilván Minimum Programját;
– A Transzilvanista Hálózat megszervezésének a stratégiáját; ez partnerségek és együttműködések kialakítását eredményezi olyan civil szervezetekkel, amelyeknek a céljai konvergensek a transzilvanista eszmeiséggel;
– egy politikai mozgalom létrehozásának, majd egy transzilvanista párt megalakításának a stratégiáját, amelyek célja az erdélyi érdekek politikai képviselete.
A Transzilván Minimum Programjának három alapvető, alku tárgyát nem képezhető elv a kiindulópontja:
1) Erdély történelmi régióját olyan regionális és kulturális egységnek tekintjük, amelynek joga van saját státusához egy megreformálandó Románián belül;
2) Erdély létének meghatározó elve három történelmi kultúra és három nyelv, a román, a magyar és a német egyenlő volta;
3) Erdélynek saját belső regionális szerkezete van, amely történelmén és kulturális sajátosságain alapszik; ezt a szerkezetet nem tagadhatja meg, tőle nem tekinthet el Románia egyetlen kormánya sem regionális reformjainak tervezése során.
A teljes programot hamarosan közzétesszük.
Az Erdélyi Demokrata Liga felkéri szimpatizánsait, elsősorban a fiatalokat, hogy aktívan vegyenek részt a 21. századi transzilvanizmus korszerű újrafogalmazásának és népszerűsítésének a civiltársadalmi folyamatában.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kisebbségi stratégiára is szüksége lenne Európának
Az őshonos kisebbségek helyzetével foglalkozott e havi ülésén az Európai Néppárt Képviselőcsoportjának Páneurópai Munkacsoportja. A téma ismertetésére Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselőt kérte fel osztrák képviselőtársa, a munkacsoport elnöke, Paul Rübig.
Sógor Csaba Kisebbségek és társadalmi kohézió Európában címmel megtartott előadásában részletesen kitért és emlékeztetett azokra az európai szintű dokumentumokra, amelyek kisebbségvédelmi ajánlásokat fogalmaznak meg. Az RMDSZ politikusa elmondta: a tagállamokat bátorítani kell arra, hogy az Európa Tanács dokumentumait ratifikálják és alkalmazzák, de emellett fontos lenne egy önálló, EU-s stratégia kidolgozása is. „A Roma Stratégia mintájára Kisebbségi Stratégiára is szüksége lenne Európának, amely a tagállamokat arra sarkallná, hogy nemzeti szinten intézkedéseket tegyenek saját kisebbségeik védelmében” – hangsúlyozta Sógor Csaba, aki szerint az EU-nak egy ellenőrzési mechanizmust is ki kellene dolgoznia annak érdekében, hogy a konkrét tagállami intézkedések azonosíthatóak legyenek. Az RMDSZ-es képviselő a koppenhágai kritériumok érvényesülésének utólagos vizsgálatát is elengedhetetlennek tartja. Úgy véli, nem elég csupán a csatlakozáskor felmérni azt, hogy jogegyenlőséget élveznek-e a kisebbségek egy adott tagállamban, amikor EU-s országokban azt tapasztaljuk, hogy nyelvtörvények lépnek életbe vagy éppen a kisebbségek szimbólumhasználatának jogát korlátozzák. Sógor Csaba arra is kitért, hogy kisebbségvédelmi kérdésekben nagyon fontos szerepe van a civil szférának. A jelenlévők egyetértettek abban, hogy bátorítani és támogatni kell európai és tagállami szinten olyan civil szervezeteket, amelyek tevékenységükkel elősegítik a hatályban lévő kisebbségvédelmi szabályozások gyakorlati alkalmazását. Konszenzus alakult ki abban a tekintetben is, hogy az Európai Unióban csak akkor beszélhetünk majd társadalmi kohézióról, ha a tagállamok mindegyike értékelni, védeni és támogatni fogja az őshonos kisebbségeket.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Belföldi hírek
Nem dönthetnek a megyei tanácsok
A kormány egy tegnap hozott határozattal kiiktatta a megyei önkormányzatokat a települési költségvetések kiegyensúlyozási folyamatából. Amint Darius Vâlcov pénzügyminiszter ismertette, a települések ezentúl közvetlenül a pénzügyminisztériumtól kapják meg a költségvetéseik kiegyensúlyozására szánt összegeket, amelyek megállapításánál a közigazgatási egység lakosainak számára, területének méretére, útjainak a hosszára lesznek tekintettel.
A kormányhatározat ugyanakkor biztosítja, hogy a községek költségvetése legkevesebb 1,5 millió lej, a városoké legkevesebb 6 millió lej, a megyei jogú városoké legkevesebb 20 millió lej, a megyeszékhelyeké legkevesebb 50 millió lej legyen, a megyék számára pedig 80 millió lejben állapítja meg a költségvetés alsó határát. A miniszter úgy vélte, hogy az új rendszer kizárja a politikai beavatkozásokat a költségvetés kiegyenlítésének folyamatából, hiszen a megyei önkormányzatok nem szólhatnak már bele ebbe. Vâlcov szerint az ország 3180 települése közül több mint 2000-nek nő meg jelentősen a költségvetése. Hozzátette, hogy a rendszer elsősorban a szegény településeket segíti. „Ha négy évig megőrizzük ezt a költségvetés-kiegészítési rendszert, a legszegényebb vidékek polgármestereinek nem marad 2018-ra mentségük arra, hogy a településeiken esetleg nincsen ivóvíz és szennyvízhálózat, nincsenek korszerűsítve az iskolák” – jelentette ki a miniszter.
RMDSZ-es konzultáció
Megkezdte nyilvános konzultációját az RMDSZ alapszabályzatának és programjának módosításáról, eszerint „bárki jelezheti és elküldheti észrevételeit a dokumentumokkal kapcsolatban, emellett civil szervezetek, egyházak, szakmai csoportok képviselőit és véleményformálókat kérünk fel arra, hogy meglátásaikkal segítsék munkánkat. Célunk, hogy széles társadalmi alapokon nyugvó programot, valamint a hatékony működés előfeltételeit megteremtő alapszabályzatot dolgozzunk ki” – nyilatkozta Kovács Péter. A főtitkár ismertette a kongresszusi ütemtervet: március 17-én zárul a jelentkezés azok számára, akik megpályázzák a szövetségi elnöki tisztséget, az alapszabályzat- és programmódosító javaslatokról március 28-án a Szövetségi Képviselők Tanácsa szavaz, a szövetség 12. Kongresszusa április 17–18-án, Kolozsváron kerül megszervezésre.
Hitelgarancia első otthonra
A kormány tegnapi ülésén 2,5 milliárd lejben állapította meg az Első otthon lakásvásárlási ogramra fordítható hitelgarancia keretét. A program folytatása mellett arról is döntés született, hogy a bankok számára tavalyra megállapított és megmaradt államilag garantált hitelkeretet felhasználhatják idén is.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kisebbségügyi kérdések az Európai Néppárt páneurópai munkacsoportjának napirendjén
Az őshonos kisebbségek helyzetével foglalkozott e havi ülésén az Európai Néppárt képviselőcsoportjának páneurópai munkacsoportja. A téma ismertetésére Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselőt kérte fel osztrák képviselőtársa, a munkacsoport elnöke, Paul Rübig. A találkozóra kedden, Strasbourgban került sor.
Sógor Csaba Kisebbségek és társadalmi kohézió Európában címmel megtartott előadásában részletesen kitért és emlékeztetett azokra az európai szintű dokumentumokra, amelyek kisebbségvédelmi ajánlásokat fogalmaznak meg. Az RMDSZ politikusa elmondta: a tagállamokat bátorítani kell arra, hogy az Európa Tanács dokumentumait ratifikálják és alkalmazzák, de emellett fontos lenne egy önálló EU-s stratégia kidolgozása is.
– A romastratégia mintájára kisebbségi stratégiára is szüksége lenne Európának, amely a tagállamokat arra sarkallná, hogy országunkban intézkedéseket tegyenek saját kisebbségeik védelmében – hangsúlyozta Sógor Csaba, aki szerint az EU egy ellenőrzési mechanizmust is ki kellene dolgozzon annak érdekében, hogy a konkrét tagállami intézkedések azonosíthatók legyenek. A képviselő a koppenhágai kritériumok érvényesülésének utólagos vizsgálatát is elengedhetetlennek tartja. Úgy véli, nem elég csupán a csatlakozáskor felmérni azt, hogy jogegyenlőséget élveznek-e a kisebbségek egy adott tagállamban, amikor EU-s országokban azt tapasztaljuk, hogy nyelvtörvények lépnek életbe vagy éppen a kisebbségek szimbólumhasználatának jogát korlátozzák.
Sógor Csaba arra is kitért, hogy kisebbségvédelmi kérdésekben nagyon fontos szerepe van a civil szférának. A jelenlévők egyetértettek abban, hogy bátorítani és támogatni kell európai és tagállami szinten olyan civil szervezeteket, amelyek tevékenységükkel elősegítik a hatályban lévő kisebbségvédelmi szabályozások gyakorlati alkalmazását. Konszenzus alakult ki abban a tekintetben is, hogy az Európai Unióban csak akkor beszélhetünk majd társadalmi kohézióról, ha a tagállamok mindegyike értékelni, védeni és támogatni fogja az őshonos kisebbségeket.
A páneurópai munkacsoport egyébként 1985 óta működik az Európai Parlamentben, Otto von Habsburg alapította. Találkozóira havonta egy alkalommal, a strasbourgi plenáris ülés keretében, rendszerint keddi napokon kerül sor. A munkagyűlésen minden alkalommal egy olyan téma szerepel napirenden, amely nem kizárólag politikai, hanem akár üzleti, vallási és kulturális kérdéskör is egyben, és amelynek megoldási lehetőségeit közös európai válaszok kidolgozásában látnák. A munkacsoportot 2009 óta az Európai Néppárt képviselőcsoportjának tagja, Paul Rübig osztrák EP-képviselő vezeti.
Népújság (Marosvásárhely)

Aláírták a paktumot: több pénzt kap a hadsereg
Az államfői rezidenciaként szolgáló Cotroceni-palotában aláírták kedden a parlamenti pártok vezetői és Klaus Johannis elnök azt a megállapodást, amely rögzíti, hogy a törvényhozásbeli pártok teljes mértékben egyetértenek azzal, hogy a védelmi kiadásokat növeljék, oly módon, hogy azok 2017-től elérjék a bruttó hazai termék (GDP) 2 százalékát.
Mint arról beszámoltunk, a témát megválasztását követően Klaus Johannis államfő vetette fel, és ez volt az első téma, amelyről hétfőn egyeztetésre hívta a pártok vezetőit. A hétfői egyeztetésen teljes konszenzus alakult ki a javasolt költségvetés-növelésről. A dokumentum szerint a védelem finanszírozását legalább tíz évig kívánják a GDP 2 százalékos szintjén tartani.
Johannis a keddi ceremóniát követően köszönetet mondott a pártvezetőknek, hogy „érett módon” megértették a védelmi kiadások növelésének szükségességét, és a paktum révén a román katonákkal szembeni tiszteletet is kimutatták. Kijelentette: a hadsereg biztonságot szolgáltat, de a fejlődés előmozdítója is lehet, mivel a haditechnika felújítása során szerepet kapnak a romániai haditechnikai cégek, ami új munkahelyek létrejöttét is elősegítheti.
„Ideje megmutatnunk, hogy Románia felelős tagja a NATO-nak, amely eleget tesz szövetségesi kötelezettségeinek” – hangsúlyozta Johannis. Rámutatott: az Egyesült Államokkal való stratégiai partnerség a NATO-n és az EU-n belüli együttműködéssel együtt az ország külpolitikájának és biztonsági stratégiájának az alapját képezik.
A román költségvetés tavaly a GDP 1,3 százalékát szánta a hadseregre, idénre pedig kis mértékű, a GDP 0,3 százalékát kitevő növelést irányoztak elő. Ugyanakkor amennyiben valóban sikerül két év múlva a GDP 2 százalékára növelni a védelmi kiadásokat, az megközelítőleg egymilliárd eurós többletbevételt jelent a védelmi tárca számára. Ami jól is jön, mivel a minisztérium rendelkezésére álló összegek jelentős részét jelenleg az alkalmazottak – a hivatásos és a civil állomány – bérezésére költi, a haditechnika fejlesztésére viszont már nagyon kis összeg jut.
A fejlesztés részeként többek között a Portugáliától megvásárlandó 12 használt amerikai F16-os vadászgép mellett további 12 gépet kívánnak beszerezni a légierő számára, emellett a haditengerészet fregattjait és a légierő Puma helikoptereit is korszerűsítik, és hét Cj27 Spartan típusú szállítógépet szereznek be.
Az egyébként, hogy a védelmi kiadások elérjék a GDP 2 százalékát, a NATO egyik alapkövetelménye, amelyet a tavalyi walesi csúcstalálkozó zárónyilatkozatában konkrét elvárásként is rögzítettek.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Nuland Bukarestben: kell a Nagy Testvér-törvény
A távközlési adatforgalom megfigyelését a hírszerzés számára könnyebbé tevő „Nagy Testvér-törvények” elfogadásának szükségességéről, a két ország közötti stratégiai partnerség és a gazdasági kapcsolatok szorosabbra fűzéséről tárgyalt szerdán Bukarestben a román állami vezetőkkel Victoria Nuland, az Egyesült Államok Európáért és Eurázsiáért felelős helyettes államtitkára.
Nulandot először Klaus Johannis államfő fogadta, akinek az amerikai kormánytag elmondta: elsősorban miatta érkezett Bukarestbe, azért, hogy őt láthassa. Ezt arra reagálva jelentette ki, hogy Johannis közölte: örül, hogy Nuland már mandátuma legelején meglátogatta az országot, de nem tudja, hogy ez neki szól-e.
A beszélgetés során Johannis üdvözölte, hogy az amerikai cégek érdeklődnek a romániai haditechnikai és a gazdaság egyéb területein meglevő befektetési lehetőségek iránt, és a román piacon való jelenlétük növelésére biztatta őket. Az államfői hivatal közleménye szerint a felek kiemelték a Románia által az igazságügyi reform és a korrupció elleni küzdelem terén elért fejlődést.
Az aktuális politikai témákkal kapcsolatosan Johannis megerősítette az ország elkötelezettségét a NATO-n belüli vállalásai tejesítésére, arra, hogy biztosítja a védelmi kiadásokra a szükséges forrásokat.
Bukarestben járt a brit külügyminiszter
Klaus Johannis államfővel és Victor Ponta miniszterelnökkel tárgyalt szerdán Bukarestben Philip Hammond brit külügyminiszter. Johannis – utalva az uniós országok polgáraival szembeni brit korlátozásokra – a szabad helyváltoztatás fontosságát hangsúlyozta. A Pontával folytatott megbeszélés során a gazdaság, a biztonság és a védelem terén fennálló partnerség elmélyítéséről esett szó.
A Johannisszal folytatott megbeszélést követően Nulandot Bogdan Aurescu külügyminiszter fogadta, aki kulcsfontosságúnak nevezte a két ország közötti partnerséget.
Nuland az afganisztáni és más hadszíntereken meglevő katonai együttműködést méltatta, egyben washingtoni látogatásra hívta a román külügyminisztert.
A politikus köszönetet mondott Romániának, amiért hozzájárul a regionális, az euroatlanti és a globális biztonság megteremtéséhez.
Aurescu a megbeszélésen felvetette az új bukaresti amerikai nagykövet kinevezésének szükségességét és a román állampolgárokkal szembeni vízumkényszer feloldását is. Azt is kifejtette, hogy Bukarest támogatja Moldova EU-integrációját, és kiáll Ukrajna területi egysége és szuverenitása mellett.
Nuland Victor Ponta miniszterelnökkel is megbeszélést folytatott. Ezen a megbeszélésen is a stratégiai partnerség elmélyítése és a régió helyzete képezte a fő témát. Ponta ismertette az igazságügyi reform és a korrupció ellene küzdelem eddigi eredményeit, és leszögezte: a kormány elkötelezett ezek folytatása iránt. Közölte: a megbeszélés lényege, hogy változtatni kell a politikai kultúrán.
Az amerikai kormányilletékes ezt követően Călin Popescu-Tăriceanuval, a szenátus és Valeriu Zgoneával, a képviselőház elnökével, valamint a parlamenti pártok vezetőivel is találkozott. Kiszivárgott értesülések szerint a találkozón Nuland – a terrorellenes küzdelemre hivatkozva – többek között szorgalmazta az olyan törvények elfogadását, amelyek megkönnyítik a hírszerzés számára az internetes és mobiltelefonos kommunikáció megfigyelését és lekövetését.
A köznyelvben csak Nagy Testvér-törvényként emlegetett jogszabályt, amely kötelezte volna a távközlési cégeket, hogy tárolják az adatforgalmat, és igény esetén engedjenek betekintést a szolgálatoknak, illetve azt, amely kötelezővé tette volna a név szerinti regisztrációt feltöltős mobilkártya esetén, kemény bírálatok érték, és az alkotmánybíróság is ellenük foglalt állást.
Nuland emellett a sürgősségi kormányrendeletek számának csökkentését szorgalmazta, valamint a korrupt politikusok helyett fiatal szakértők bevonását kérte az ország ügyeinek irányításába, illetve a jogállamiság megszilárdítását és egy új választási törvény elfogadását nevezte fontosnak.
Victoria Nuland európai körútjának állomásaként érkezett Bukarestbe, a körút Románia mellett Németországot, Franciaországot és Bulgáriát érinti. Később John Kerry amerikai külügyminiszterrel együtt tárgyal Szófiában, ahonnan Párizsba utaznak tovább.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Többet adott Bukarestnél a településeknek az EU
Több mint 800 millió euró EU-s pénzt költöttek tavaly a hazai önkormányzatok infrastrukturális és hulladékgazdálkodási beruházásokra, míg az állami hozzájárulás csak 240 millió euró volt. Az uniós források lehívásában tavaly Bihar megye járt az élen.
Mintegy 870 millió eurót sikerült lehívniuk Európai Uniós forrásokból tavaly a romániai megyei és helyi önkormányzatoknak. Az EU-s pénzek felhasználása terén óriási eltérések mutatkoznak a megyék között, a leghatékonyabb 36 ezerszer nagyobb uniós támogatásból gazdálkodhatott, mint a leggyengébben teljesítő.
Bihar elöl, Teleorman hátul
Az uniós források megcsapolásában 2014-ben Bihar messze kiemelkedett a mezőnyből, 113,4 millió euróhoz jutott hozzá. A Közbeszerzések Elektronikus Nyilvántartójának adatai szerint a pénz tekintélyes hányadát a város modern kori történelmének legnagyobb beruházására, a hőerőmű modernizálására fogják költeni, ami több mint 68 millió euróba kerül.
Tetemes összeget, 84,2, 67,7 és 67,5 millió eurót sikerült elnyernie Prahova, Kolozs és Iaşi megyének is. Az erdélyi önkormányzatok átlagban jól teljesítettek, Hunyad például 52,6, míg Krassó-Szörény 33,5 millió euróhoz jutott hozzá pályázati úton. A székelyföldi önkormányzatoknak sem kell szégyenkezniük. Hargita megyének ugyanis 13,4 millió eurót, míg Háromszéknek 21,3 milliót sikerült lehívnia. Kovászna megye egyébként többek között Maros, Brassó és Arad megyét is megelőzi ezen a téren.
A magyarlakta megyék közül Szatmár volt a legkevésbé hatékony az EU-s pénzek megszerzésében, mindössze 943 ezer euró a tavalyi mérleg, de Temes sem lehet elégedett a megszerzett 1,5 millióval. Országos viszonylatban Teleorman teljesített a leggyengébben. A Duna-menti megyében valószínűleg azt sem tudják, hogy eszik-e a pályázatírást avagy isszák, hiszen tavaly csupán 3100 euró értékben hívtak le uniós pénzeket.
Főleg infrastruktúrára fordítják
A lehívott pénz oroszlánrészét, 611 millió eurót infrastrukturális fejlesztésekre fordíthatják az önkormányzatok, ami több mint duplája az ilyen célra a kormány által a központi költségvetésből kiutalt összegnek. A második helyen a hulladékgazdálkodás áll, 194 millió euróval. Az Európai Unió anyagi támogatása nélkül nem tudnánk lényegi előrelépést felmutatni ezen a területen, melyre a kormány csupán 3,4 millió eurót szánt.
Informatikai felszerelés vételezésére 21 millió eurót kaptak EU-s forrásokból az önkormányzatok, míg tervek, elemzések, tanulmányok elkészítésére és stratégiák kidolgozására 11 millió eurót költhettek, a tej, kifli, alma programra pedig 339 ezer eurót fordíthattak. Azon tevékenységi területeken, amelyekre az Unió 870 millió eurós támogatást adott, az állam mindössze 473 millióval segítette az önkormányzatokat, ebből az összegből 96 millió euró a tej, kifli, alma programra ment el.
Pengő Zoltán
maszol.ro

A történettudomány rendszerváltása
Kerekasztal. Le kell számolnunk számos olyan sztereotípiával, amely ma is uralja a közgondolkodást – vélik a Veritas Intézet vezetői.
A huszonöt éve bekövetkezett rendszerváltozás talán a história világát formálta át a legjelentősebben a tudományok közül, s ebben komoly szerepe volt Antall József néhai miniszterelnöknek. A Veritas Történetkutató Intézet főigazgatójával, Szakály Sándorral és helyettesével, Marinovich Endrével, Antall József egykori kabinetfőnökével beszélgettünk.
Sinkovics Ferenc: Azt tudjuk, hogy a Kádár-rendszer a kommunizmus és a Szovjetunió bírálatánál húzta meg a kutatások és a feltárások határát a történészek számára. Önnek mégis megjelenhetett egy tárgyilagos hangú kötete a Horthy-kor katonai elitjéről. Ezt hogy engedhették meg?
Szakály Sándor: A határok szigorúak voltak. M. Somlyai Magda és Karsai Elek közzétett egy dokumentum-összeállítást 1970-ben a második világháborús magyarországi „felszabadító harcokról”, A felszabadulás krónikája címmel. A kötetbe bekerült néhány olyan korabeli levél, jelentés és feljegyzés is, amely a Vörös Hadsereg katonáinak viselt dolgairól szólt. Ezt a könyvet azonnal bevonták. Ha egy kutatásnak és publikációnak nem volt kommunistaellenes éle, akkor nem akadályozták az embert. Ez már persze az 1980-as évek második felét jellemezte. Persze még akkor is működtek a régi, keményvonalas reflexek. A magyar katonai elit című könyvem szinopszisát egy teljes évig tologatták ide-oda a szerkesztők, nem merték a kiadó vezetője, Kardos György elé vinni. Kardos előbb katpolos, majd ÁVH-s tiszt volt a Rákosi-érában… Nos, amikor megnézte végre a szinopszisomat, csak annyit mondott, kössenek szerződést a szerzővel. Nagy áttörésnek számított, amikor a História című történelmi folyóirat 1988-ban elsőként közölt cikket idehaza a Molotov–Ribbentrop-paktumról, annak a szövegét is közreadva. Korábban a paktum létét is tagadni kellett. –
Marinovich Endre: A szigorúan vett tabuk közé tartozott az úgynevezett 1944–45-ös átmenet időszaka, pontosabban az, hogy miként rekrutálódtak a kommunista előd- és utódpártok, milyen szerepet játszottak és hogyan tevékenykedtek valójában ekkor. Tabu volt a Moszkvából visszaérkezett kommunisták és az itthon maradt elvtársaik közötti feszültség kérdése is. Léteztek ugyanis zártkörű kiadványok, az MTI készítette ezek egy részét nyugati fordításokból, de csak az elit tagjai kaptak belőle. Zártkörű változatban jelent meg például Churchill kötete is a második világháborúról. Ugyancsak így adták ki a jugoszláv Edvard Kardelj híres könyvét, Az új osztályt. Ha egy kutató ügyes volt, ismerte a beszerzési forrásokat, akkor informálódni tudott.
S. F.: Más kérdés, hogy mit kezdhetett az információkkal. A publikációiban nem hivatkozhatott rájuk, ugye?
Sz. S.: Azért nemcsak a publikálás, de a kutatás szabadságát is korlátozták. Egyetemi hallgatóként szerettem volna adatokat gyűjteni a Párttörténeti Intézet Archívumában. Egy kommunista összeesküvés történetét kutattam, amely az Eötvös-collegiumban szerveződött, s az érintettek kapcsolatba kerültek Rajk Lászlóval is! Az intézetből azonban az a válasz érkezett a kérelmemre, hogy egyetemi hallgatók számára nem biztosítják a kutatás lehetőségét.
M. E.: Nem volt mindegy, ki milyen ponton feszegeti a határokat. Az 1960-as évek végén, amikor a közgázon a public relationsból írtam a doktori dolgozatomat, ez a téma idehaza még teljesen ismeretlen volt. Másfél évig házaltam az anyaggal, míg végre hajlandók voltak kézbe venni, bár több esetben is figyelmeztettek, hogy ebben a témában Magyarországon nem lehet doktori címet szerezni. Ekkor találkoztam egy keletnémet professzorral, akinek szintén a PR volt a kutatási területe, s ő is akadályokba ütközött. De rájött, hogy ha azt a nevet adja a PR-nak, persze németül, hogy szocialista nyilvánossági munka, akkor könnyen boldogul. Követtem őt.
S. F.: Emlékszem arra a visszhangra, amely Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyvének megjelenését kísérte 1968-ban. Ez a kötet jelentette a történettudomány rendszerváltozását? Sz. S.: A közvélemény számára nagy áttörést jelentett. Mert rendes, de megtévesztett, illetve áldozatul odadobott embereknek ábrázolta az egyszerű katonákat. A tisztek azonban fasiszták maradtak. Ezért nem is volt sikere az emigráció körében.
M. E.: Nézőpont kérdése minden. Itthon bátor és előremutató személyiségnek tekintették Nemeskürty Istvánt, Márai Sándor viszont egyszerűen csak kommunista irodalomtörténésznek nevezte a naplójában.
Sz. S.: A nézőpontról jut eszembe: kezdetben a magyarországi Tanácsköztársaság történetével sajátosan bánt a rendszer, mert Rákosi ugyan jelentős szerepet nem vitt benne, de a tevékenységét illett volna kiemelni, Kun Béla pedig Sztálin haláláig még „rossz ember” volt. De ahogy Rákosi távozott a Szovjetunióba, és Kun Béla is a „törvénytelenségek áldozatává” nemesült, már más hangvételű írások jelentek meg. Persze az igazi elemzése mind a mai napig várat magára. Akárcsak Károlyi Mihály tevékenységének és életútjának kritikus értékelése, Litván György és Hajdu Tibor munkái ellenére. Nem véletlen, hogy egykoron Károlyi visszaemlékezései is csak bizonyos szövegrészek elhagyásával jelenhettek meg idehaza a szocializmus évtizedeiben, és az 1945 előtt emigrációban eltöltött éveivel kapcsolatban is lenne még mit feltárni.
S. F.: Milyen konkrét jelei voltak annak a nyolcvanas évek második felében, hogy a történettudományban is változások következnek? Erdély témájának előtérbe kerülése például ?
Sz. S.: Trianon és Erdély nagyon érzékeny problémának számított. Az akkori, hivatalos állásfoglalás szerint ha voltak is rendezetlen kérdések Magyarország és szocialista szomszédai között, azokat a proletár internacionalizmus úgyis megoldja. Ezért óriási vitákat váltott ki Illyés Gyula témába vágó cikke a Magyar Nemzetben vagy a Köpeczi Béla által szerkesztett háromkötetes Erdély-történet. Ráadásul a magyar értelmiségi elitben voltak olyan nagy műveltségű, elcsatolt területekről származó egyéniségek, akik bekerültek itt az MSZMP „struktúrájába”, de nem akarták megtagadni a gyökereiket. Azzal aztán, hogy a nyolcvanas évek közepén létrejött a Magyarságkutató Intézet, már érezni lehetett, hogy jelentős változások következhetnek.
S. F.: Nem lehetett könnyű Juhász Gyulának, aki az intézetet vezette…
Sz. S.: Többszörösen sem. Ha jól emlékszem, 1978-ban jelent meg egy kötete az 1943-as magyar–brit titkos tárgyalásokról. Közreadott benne egy dokumentumot, amelyben Molotov azt mondja a moszkvai brit követnek, hogy mindazért, amit a magyar hadsereg művelt a Szovjetunióban, az egész magyar népnek felelnie kell. És ez véletlenül átment a Kossuth Könyvkiadó szerkesztőin, vagy szándékosan behunyták a szemüket. Nem tudni.
S. F.: Antall József történész volt. Mint miniszterelnök milyen szerepet szánt a történettudománynak? M. E.: Ezt így talán nem is tudta átgondolni, annyira gyorsan zajlott a változás. Még 1988 nyarán összefutottam vele az autójavítóban. Antall József akkor úgy látta, nagyon lassan mozdulnak a dolgok a politikában, öt éven belül semmi érdemleges sem történik majd. Nem lett igaza. Egyébként történészi munkássága mindig is szerepet játszott politikai pályafutásában, a történelem nála a munka szellemi hátterét adta. Nemzetközi tárgyalásain is szívesen vették a partnerei, hogy háttér-információkkal, történelmi összefüggések feltárásával ábrázolta számukra a kelet-közép-európai változásokat. Hiába járt le az előre meghatározott harmincperces tárgyalási idő, amikor megbeszélést folytatott például az idősebb George Bushsal, az amerikaiak mindig hosszabbítottak, mert az elnököt annyira érdekelték a térségbeli mozgások történelmi mozgatórugói.
S. F.: Németh Miklós tisztelte Antall Józsefet, de azt írja könyvében, ezek az előadások néha türelmet próbálóan hosszadalmasak voltak…
M. E.: Egyszer egy tárgyalás előkészítése során meg is üzenték az amerikaiak, ha lehet, akkor a megbeszélések során hagyjuk el a történelmi hátterezést. Pedig nem sokat tudtak a térségről. Henry Kissinger sem. Ő azt mondta egyszer, sajnos az amerikai kongresszusban és a szenátusban összesen öt ember tudja, mi a különbség Szlovákia és Szlovénia között, de csak azért, mert ők kelet-európai származásúak. Na akkor tudják-e, mi az a Szlavónia? – kérdezte Antall József, mire Kissinger csak nézett, elkerekedett szemekkel. Persze még a hazai pragmatikusok is rossz néven vették a történelmi hátterezést. Olyan emberekről beszélek, akik ma is úgy vélik, hogy az általános műveltségnek nem kell szerepet játszania a politikai döntéshozatalban.
S. F.: Mit tett a miniszterelnök a régi, szocialista típusú történelemszemlélet megváltoztatásáért?
Sz. S.: Antall Józsefnek 1991-ben volt például egy hosszú és nagy beszéde a Hadtörténelmi Intézet és Múzeumban. A magyar királyi 2. honvéd hadseregre emlékezett. Gyakorlatilag azt mondta ki, hogy a Horthy-kor Magyarországa nem egy fasiszta állam volt, a katonák, akik elestek a Donnál, nem számkivetettek, nem halálra ítéltek, de nem is fasiszták voltak. A politikai baloldalon igen nagy felzúdulás követte ezt a beszédet. Egyébként mondott egy hasonló beszédet is augusztus 20-án 1993-ban. M. E.: Igen, ez az utolsó nagy beszéde volt. Történelmi áttekintést adott benne a magyarság sorsáról, összekapcsolta a napi politikai ügyeket a történelem eseményeivel, a beszéd tele volt analógiákkal, párhuzamokkal.
S. F.: Azelőtt ez nem volt szokás…
M. E.: Nem, mert a pártállami politikusoknak nem volt meg ehhez a műveltségük. Németh Miklós kiemelkedik közülük, bár még ma is érezni rajta az apparátcsik stílust. Antall József az alapvető történelmi köteteket behozta a miniszterelnöki dolgozószobájába. Bizonyos problémák áttekintésénél például kinyitotta ezt vagy azt a könyvet. Nem konkrét megoldási módokat keresett bennük, hanem inspirációt.
S. F.: Volt kedvenc történelmi témája?
M. E.: Például a szociális piacgazdaság kialakulása ilyen volt, Oskar Lange könyvei is ott sorakoztak a szobájában a polcon.
S. F.: A történettudományban lezajlott rendszerváltozás nem okozott egyfajta zavaró tarkaságot?
Sz. S.: A sokszínűség nem rossz dolog, de ez csak a megközelítések tarkaságát jelentheti, s nem a tényekét. Egyébként az a helyzet állt elő, hogy a történettudomány a rendszerváltás előtt számos kérdésben, így például a Horthy-korszak megítélésében is sokkal árnyaltabb volt, mint a rendszerváltoztatás után tíz évvel. Ma kizárólag 1944 alapján ítélik meg a korszakot, s ebbe vastagon belejátszanak az aktuálpolitika szempontjai is. A két világháború közötti korszakot csak fekete-fehérben láttatják egyes kutatók.
S. F.: Szerencsére vannak árnyaltabb ábrázolások is.
Sz. S.: Bizonyos tévhiteket évtizedek alatt sem lehet kiverni az emberek fejéből. Ilyen például az, hogy Magyarország törvénytelenül hadat üzent a Szovjetuniónak. Magyarország egyrészt nem üzent hadat Moszkvának, másrészt az, hogy Bárdossy László miniszterelnök-külügyminiszter bejelentette, hogy Magyarország az őt ért nem provokált támadás következtében a hadiállapotot a Szovjetunióval beállottnak tekinti, nem volt törvénytelen. Ezt már a nyolcvanas években leírtam, de sok közíró, publicista még ma is a régi lemezt forgatja. Mindig az adott korból és annak viszonyaiból kell kiindulni. Azt kell megnézni, hogy az adott időszakban hol tartott Magyarország, mennyiben lehetett összevetni Olaszországgal, Romániával, Lengyelországgal… Magyarország akkor Európa középmezőnyében volt, annak is a felső részében.
M. E.: Ausztria és Magyarország gazdasági mutatói között nem volt érdemi különbség az 1930-as évek végén. Egy szemtanútól hallottam, hogy 1947-ben Budapesten már megindult az élet, kinyitottak az üzletek, működtek a mozik, az éttermek, Bécsben viszont ekkor még nem volt közvilágítás sem, és romok között botorkáltak. Ezt az előnyét viszont Magyarország 1950 és 1955 között elherdálta.
Sz. S.: Trianon után ez a kisemmizett kis ország húsz év alatt Európa középmezőnyének felső sávjába emelkedett. Túllépve olyan országokat is, amelyek jelentős területeket és erőforrásokat szereztek tőle.
M. E.: Éppen az a Veritas Történetkutató Intézet fő feladata, hogy leszámoljon számos olyan sztereotípiával, amely ma is uralja a közgondolkodást, s erre csak ráerősítenek bizonyos publikációk, megnyilatkozások. Sajnos az emberek kényelmesek, nem akarják átgondolni azt, amit egyszer már a fejükbe tuszkoltak. Ennek szellemében készülünk például a kiegyezés 150. évfordulójára is, amelyet egy eddig kevéssé ismert összefüggésrendszerbe helyezünk, s megmutatjuk a horvát–magyar kiegyezés történetét is. Mert erről csak nagyon kevesen tudnak. - Sinkovics Ferenc
Magyar Hírlap

Felvonulásra hívják a románokat Sepsiszentgyörgyön
Felvonulásra hívja január 24-ére, Sepsiszentgyörgyre a háromszéki románokat az a román fiú, aki trikolórral pózolt a városban a tavalyi március 15-i magyar nemzeti ünnepen.
A fiú most Havasalföld és Moldova egyesülése évfordulójának méltó megünneplésére szólította fel a háromszéki románokat. Felhívása szerint január 24-én egy hatalmas, 150 méteres román zászlót is kifeszítenének Sepsiszentgyörgyön. Ezt a zászlót korábban már kifeszítették egy kolozsvári eseményen is.
A trikolórt a Besszarábia és Románia egyesülését szorgalmazó, Unionista Platform 2012 elnevezésű szervezet készítette. Elnöke, George Simon a gandul.infonak megerősítette, hogy a zászlót január 24-én elviszik Sepsiszentgyörgyre is.
marosvasarhelyiradio.ro / maszol.ro
Erdély.ma

Sztálin "becsületsértett" marad
Egyhangúlag és véglegesen elutasította csütörtökön a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága Joszif Sztálin egykori szovjet diktátor unokájának keresetét, aki szerint a Novaja Gazeta orosz lap becsületsértést követett el a nagyapja ellen.
A most 78 éves Jevgenyij (Jakovlevics) Dzsugasvili azért fordult a strasbourgi bírákhoz, hogy mondják ki: az orosz hatóságok megsértették a családi és magánélethez való jogot, a tisztességes eljáráshoz, a diszkriminációmentességhez és az önkifejezés szabadságához fűződő jogot, mert becsületsértési kereseteit elutasították, s ezáltal nem védték meg nagyapját a hírneve ellen irányuló támadásoktól.
A strasbourgi bírák viszont úgy ítélték meg, hogy az orosz bíróságok nem követtek el hibát, jogosan utasították el Sztálin unokájának kereseteit, megfelelő egyensúlyt sikerült találniuk a személyiségi jogok és az újságírói önkifejezéshez való jog között. A Novaja Gazeta 2009-ben két cikket jelentetett meg az orosz katonai ügyészség egy korábbi nyomozójától a szovjet vezetésnek a Szmolenszk melletti, katinyi (Katyn) vérengzésben játszott szerepéről. A Berija bűnös című írásban (Lavrentyij Berija volt 1938 és 1953 között a szovjet titkosszolgálat vezetője – a szerk. megj.) a Szovjetunió Kommunista Pártja politikai bizottságának tagjairól a szerző azt írta, rengeteg vér tapad a kezükhöz, Sztálint pedig vérszomjas emberevőnek nevezte. Az írás arra is kitér, hogy a vérengzésért felelős vezetők megúszták az erkölcsi felelősségre vonást. 1940-ben a szovjet állambiztonsági hatóság, az NKVD irányításával több tízezer lengyel hadifoglyot, katonát és polgári személyt mészároltak le Katiny közelében, Moszkva pedig évtizedeken át azt állította, hogy a tömeggyilkosságért a nácik a felelősek. Sztálin unokája 9,5 millió rubel, jelenlegi árfolyamon mintegy 125 ezer euró kártérítést szeretett volna kapni a laptól, hiába.
Népújság (Marosvásárhely)

Asszonysorsok Erdélyben
Ugron Zsolna: A nádor asszonyai – Libri Kiadó, Budapest, 2014
A tavalyi irodalmi sikerlista regénye, Ugron Zsolna Erdélyi menyegző című könyvének folytatása, A nádor asszonyai karácsony előtt már a könyvesboltokban volt, éppen jókor, hogy a karácsonyfa alá kerülhessen. A szerző megígérte – be is tartotta ígéretét –, hogy elkészül a trilógia második része. Kíváncsian vártuk, hogyan alakul a szerencsétlen sorsú, szépségéről, eszességéről híres Báthory Anna története, mellette, körülötte a békére áhítozó, de örökösen hadakkal viaskodó Erdély és a Felvidék várainak, népének élete a 17. században. A történet szálai a határokon túlra is elvezetnek, Isztambul szultáni háreme, a belgrádi padisah asszonyainak kincsesházai, híres szerája, a lengyel királyi udvar is színhelye a történetnek. Ebben a forrongó világban a bécsi udvar, az erdélyi fejedelem, a havasalföldi vajda és a mindenható török szultán küzdőterén mit tehetnek, hogyan fonják, szövik a hálót az uralkodó házak, a gyorsan és gyakran gazdát cserélő várak falai közt az anyává lett lányok és megözvegyült asszonyok? Miképpen ragyog fel és lesz mind fényesebb Esterházy Miklós csillaga? Ő, a valahai hadnagyocska nádor lesz, Magyarország legnagyobb méltósága. Talán nemcsak vitéz, hanem boldog is lehetne, Báthory Anna mellett élete teljesebbé válna, olyan asszony mellett, aki haláláig szerette, akinek ő is támasza lehetett volna.
De a másik asszony, a rendtevő, a nevelő és mindent előre látó Várday Katalin nem az érzelmek szálait, hanem a vagyon, a feltörekvés, az országvezetés gondjait, érdekeit követi céltudatosan. Így lesz az ő akaratából Esterházy Miklós felesége a megözvegyült Nyáry Krisztina, a Thurzó-vagyonnal együtt. Nyáry Krisztina a három asszony közül a legkevésbé termett arra, hogy nádori udvart vezessen, hogy férje oldalán tündökletes asszony legyen, őt jó szíve, meggondoltsága, gyermekei iránti szeretete teszi sok szenvedés árán nagyasszonnyá.
A második kötet szerkezete követi az előzőt, a fejezetek sorsdöntő évek és helyszínek szerint következnek.
Olykor sokszínű világban, Sztambul meseszerű, de furfangosan csalárd életében találjuk Annát és hűséges kísérőjét, a rendkívül szívós, patikárius tudós asszonnyá érett valahai rabnőt.
Ugron Zsolna elbeszélő írásmódja, a szereplők külön-külön előadott, naplószerű története, hasonlóképpen érdekes levelei, amelyek mindig elárulják céljaikat, igazi érzelmeiket, korrajzok is, színpompás, napokig tartó esküvők, fejedelmi látogatások, temetések lezajlásának beszámolói.
A férfiak: fejedelmek, a királyságig felmenő erős várurak, a csatákat vesztő vagy megnyerő főurak sietnek megtérni otthonaikba, ha szerencséjük van, hívő és szépséges asszonyok várják, hogy hazatérjenek, hogy vigadjanak. De ők, a megviselt férfiak azok, akik hamar halnak: Báthory István, az ecsedi nagyúr, lengyel király, Báthory Gábor, nagy tervek megcsúfolt fejedelme, Bethlen Gábor, a Tündérkert megálmodója, Thurzó Imre, a tanult, tehetséges ifjú, vagy a békesség keresője, Bánffy Diénes, Anna első férje mind korán itt hagyják asszonyaikat. Ők pedig a sokszor megsarcolt ország várainak népét a maguk gondoskodásában megtartva, erős kézzel, két vallás közt megosztva, hitüket védelmezve, más-más útra kényszerítve, hűségesek szülőföldjükhöz, az országhoz.
Szerzőnk első kötetében Báthory Anna tévúton keresi a boldogulást, a folytatásban merész léptekkel járja be egy birodalom, egy szétesett ország útjait. A boldog szerelmet alighogy meglelve, gazdagságáért megfizetve, járatlan utakra kényszerül. A nádor asszonyainak méltóságát viselő Várday Katalin és Nyáry Krisztina, törvényeket félve, családot tisztelve, más utakon keresik a boldogságot. ("Az Isten, akiket valamire tart, meg is próbálja…" "A test nyavalyája a lélek nyavalyája…" – ilyen igazságokkal élnek.)
Ugron Zsolnát új könyve bemutatóján és azóta is sokan vallatják a történelmi regényről, az erdélyi történelmi regény hagyományairól. Válaszaiból kihallani, hogy nem esik nehezére beleélnie magát a korszakba, a gyöngyös főkötők, a rubintos násfák viselőinek életébe. Könnyedén átalakítja Báthory Annát Smokowska grófnővé. Ha már minden fellelhetőt elolvasott a korabeli Erdélyről, a padisah asszonyairól, a Vág-völgyi főúri házakról, bátran és gyorsan rója a sorokat – nem tudom, hogy tollal vagy billentyűzettel –, azaz könnyedén mesélte el ezt a történetet is.
Hogy mit gondol az olvasó a könyv szereplőiről, a minden szenvedést, várbörtöni kínzatást elviselő, túlélő Báthory Annáról, arra mindenkinek saját válasza lehet. Ugron Zsolna könyvét a jelen olvasójának írta. A mai asszonyok értsék meg belőle a XVII. század magyar asszonyainak üzenetét. Anna beutazza a közeli országokat, királyi udvarokat, álruhát ölt és nyelveket tanul, a lengyel trónörökös kedveltje lesz, és közben sűrűn írja leveleit a nádornak, úgy érzi, így szolgál az egész országnak. A fiát biztonságban akarja tudni, nem akar védtelenül kilátástalan küzdelmet folytatni hatalmas birtokaiért. A szétszakadt ország megmentőjét egyetlen emberben, a nádorban látja. "Kár ilyen időkben még több bajt keresni, mint amivel a Jóisten próbál" – mondja neki társául fogadott hűséges szolgálója, amikor látnivaló, hogy tetteivel mozgatni akarja a szétszakadt szálakat, egyensúlyt próbál keresni az országrészek között. Az első regény véget ér 1643-ban, de a történet újrakezdődik 1624-ben.
Reméljük, hogy készül a folytatás.
Rózsa Mária
Népújság (Marosvásárhely)

Apróka eszponka
„A nyárnak épp vége volt. 2006 őszén költöztünk Sepsiszentgyörgyről Moldvába, Frumósza faluba, azzal a céllal, hogy magyarul tanítsuk a helybéli gyerekeket..."
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt.
– A ziherájsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
A nyárnak épp vége volt. 2006 őszén költöztünk Sepsiszentgyörgyről Moldvába, Frumósza faluba, azzal a céllal, hogy magyarul tanítsuk a helybéli gyerekeket. Jómagam magyartanár lévén, a helyi iskolában kaptam heti 18 magyarórát, akkor 62 gyereket taníthattam. A párom, Neagu Adrián, a magyar házban foglalkozott a gyerekekkel. Írásaim az elmúlt kilenc esztendőnkről szólnak, a magyar nyelvű oktatáson innen és túl tények és hangulatfoszlányok. Mindennek van valami utánozhatatlan ölelése: a nyers és természetes őszinteség. Hiszen ez a frumószai csángó emberek, asszonyok és gyerekek megváltoztathatatlan erőssége.
A legelső vásárlás Frumószán
– Egy liter tejet és egy kiló paradicsomot kérnék! – szóltam magyarul, de kissé artikuláltan, hogy érthetőbb legyek.
Anna csak pisolygott a pult mögött.
– Tejért menjenek bé az ötödik házba a templomon lennébb, paradicsomot is kapnak ott.
– Ott is van egy üzlet? – értetlenkedek.
– Ott egy asszony lakik, kinek vajon tehenje és paradicsomja – mondja, és mosolyog.
– Itt akkor nincs tej… – nézek magam elé.
– Holnap vasárnap van, menjenek el a piacra, ott mindent kapnak.
A legelső piacolás
Igencsak finnyás lányként érkeztem Moldvába. Fizikailag rosszul voltam mindentől, ami zsíros, véres, poros, füstös vagy épp szagos. Márpedig a frumószai piac mindezt magában foglalja a maga természetességében.
Amikor legelőször megláttam a földre letett ruhaneműket, a friss sajtot és túrót, a kínai ruhákat és a jó minőségű külföldi használtruhát, s mindemellett vagy között a miccset evő, bátran söröző, borozó pihenőnapjukat tartó embereket, hát én bizony teljesen felháborodtam. Annyira, hogy el is sápadtam.
Adrián, a párom, látván haloványságomat, javasolta, hogy igyunk egy pohár pálinkát.
Így kerültünk egy nénihez, akinek asztalán zöldfűszerek, paszuly és pálinka volt szép sorba kitéve. Kitölti, én felhajtom. Váratlanul kicsücsörödik a szám, majd egy nagyot cuppan is, hiába, na, én addig cujkát nem ittam, igaz, azóta sem sokszor.
Mire leér a lé, Adriánra nézek, lám, ő ad-e ki hangot, mit szól, milyen ez a gyenge, cukrozott valami. Megakad a szemem a kezében levő pohár homályán. Valami gyanús megérzés kerít hatalmába. Elhűlve konstatálom, hogy a néninek ez az egy szem pohárkája van, amiből a fél piac iszik csendes egymásutánságban.
Megyünk tovább, épp miccset enni. A viaszosvászonnal letakart asztalon mustár-, sör- és zsírfoltok, frissen és félig szárazan. Adrián lendülettel elém teszi a miccseket, egy kigurul a vászonra. Muszáj elfordulnom.
(2006 őszén)
A frumószai piac az esztendők múltával…
Vasárnap reggel, ha esik, ha fúj, mi megyünk a piacra. Csoda egy hely. Minden létező dolog megvásárolható ott: tehén-, kecske- vagy juhtejből készített házi sajt, tojás, tej, zöldség és gyümölcs, gabona, jó minőségű külföldről hozott ruhanemű, kínai ruhák, tyúk és csirke, kecske, tehén, ló, disznó és malacai a maguk élő mivoltukban. Egész hétre való gyümölcsöt és zöldséget, sajtot és túrót vásárolunk itt. Imádom ezt a helyet. Nénik fogják a kezem, bácsik viccelődnek, gyerekek érdeklődnek kedvesen. Annyi jó szó, mosoly és áldás száll rám ilyenkor, tölt fel szeretettel engem, hogy nem cserélném el semmire. Van zöldséges bácsim, tojásos és mézes nénim, sajtos asszonyom, tőlük vásárolok mindig. Olykor felbukkan egy idős asszony vagy bácsi, megrepedezett óriási házi paradicsomot, póréhagymát, somot vagy épp zöldeket árulnak. Tőlük mindig vásárolok, próbálok többet fizetni, mint amennyit kérnek, de mindig még többet kapok helyébe. Ilyen világ ez. Mondom én, varázslatos.
(2014. szeptember 7.)
Találkozásaink útban hazafele a piacról
Emberbeszéd:
– Jó napot!
– Jó napot! Haragos?
– Nem erőst.
Asszonybeszéd:
– Jó napot adjon a jó Máriecska, magyar né’, erős szép a leányecskája, személ kendre, pű, pű, hogy meg ne igéjzem itt helyben ezt az aprócska angyalecskáját mámájának... (személ = hasonlít)
(2014. június 29.)
Adni, kapni a piacon és azon is túl
Ma karácsonyi csomagot készítettem egy pár kedves embernek, pontosabban asszonynak. A mézes néninek, a kenyeres néninek és a másik tojásos néninek, mert az első időközben elhunyt. És készítettem egyet csak úgy… Elindultam a piacra, vásároltam, lett méz, tojás, túró, friss kenyér, s közben adogattam a csomagokat és begyűjtöttem a hálás és olykor könnyes mosolyokat. Aztán elértem a zöldséges bácsihoz, akitől a káposztát és a murkot vesszük. Nagy, széles mosollyal kezembe nyom egy zacskó almát, átlátszanak a gyönyörű, válogatott, többféle kincsecskék. – A Lánykájának szeretetvel! – mondja. S én hirtelen úgy, de úgy meglepődök. Talán nem is mosolygok, csak szíven üt, hogy milyen is az élet. Készülsz adni, mert az olyan, de olyan jó, és váratlanul szembesülsz azzal, valaki pont olyan figyelemmel és kedvességgel gondoskodik rólad, mint Te másról, olykor… Előkotorom a plusz csomagocskámat, átadom a bácsinak. Tekintetünk csak egy percre ha találkozik, talán nem is mondok semmit, csak annak érzését hozom magammal a szívemben, hogy ismételten sokkal, de sokkal többet kaptam, mint adtam valaha is.
(2013. december 22.)
Évnyitó Frumószán
2006 szeptemberében a sikeresnek mondható iskolai évnyitó után izgalommal készültünk az itthoni évkezdésre. Mivel alig egy hete költöztünk a faluba, a gyerekeknek csak egy részét ismertük, és tőlük tudtuk, hogy ötvennél többen járnak magyarórára. Az évnyitó pénteken délután 3 órára volt kitűzve, elő is készítettünk az udvaron a nagy melegre való tekintettel hét darab padot és egy katedra szerepét betöltő asztalt, amelyen a tervek szerint mi írtuk volna a megjelent gyerekek névsorát. Alig lett délután 2 óra, már nyílt a kapu, és fél háromkor már nem volt hely a padokon, három óra előtt pedig már teljes volt a káosz. Óriási zűrzavar, hangzavar és tömérdek gyermek. Aztán viszonylagos csendet varázsoltunk, bemutatkoztunk és megkezdtük a névsorírást. Egy szőke kislány állt fel először és mondta a nevét: Aparaschivei Tereza. Kérdem még egyszer, és hallom, de le nem írhatom, az agyam a kezemnek nem ad parancsot, és közben látom, hogy folyamatosan nyílik a kapu, de nincs már se pad, se szék... És megkérdem a kislány nevét még egyszer, de csak azt hallom, hogy Tanár néni, a magyar vagy a román nevünket mondjuk? Egy nagyobbik lány egy kicsi szőke fiút ráncigál hozzám és mondja: Jemil még elsős, nem tud írni... És riadtan keresem a párom tekintetét, épp az utolsó padot cipeli ki a házból a hely nélkül maradt harminc gyerek számára. Rögvest változtatunk a terven. – Mindenki írja fel a nevét a listára, egyenként! – mondjuk, és megint ellepnek a kérdések, hisz Jemil nem tud írni és persze Dane összes testvérét felírná a lapra, bár nincsenek jelen, de megteheti-e? A gyerekek írnak és mi egy kicsit felszusszanunk, van időnk megtalálni egymás tekintetét. De nagyon lassan halad a névsorírás, a nagyok unják, ezért egy újabb listát indítunk, majd tíz perc múlva egy harmadikat, majd egy negyediket. Mindenki ír, és kérdez. Közben aggódva figyelem Helga kutyánkat, komondor lévén elviseli a húsz idegen gyermek egyszerre történő simogatását, bár úgy körülállják, hogy attól tartok, nem kap levegőt.
Majd betelnek a listák, a végeredmény 104 jelenlevő gyerek, még egy utolsó fénykép és egy kétségbeesett kiáltás, hogy hagyják már azt az almafát, mert nem marad egy szem almánk sem... Az utolsó gyermek után is becsukódik a kapu, rengeteg almacsutka és egy laposra simogatott kutya maradt utánuk. Zúgó fejjel nézünk egymásra, szorongatjuk a listákat, majd leülünk a kisház tornácára és megállapítjuk, hogy jó lesz itt, hisz barátságosak, kedvesek és érdeklődők a gyerekek. És ennél mi lehet fontosabb?
(2006 szeptembere)
Szabadság (Kolozsvár)

Gál Kinga: a szocialista frakció nem támogatta az EP kisebbségügyi munkacsoportjának a megalakulását
- A sajtóban megjelentekkel ellentétben az Európai Parlament (EP) kisebbségügyi munkacsoportja tavaly decemberben tartotta meg alakuló és tisztújító ülését, amelyen Gál Kinga fideszes EP-képviselőt a munkacsoport társelnökévé választották, az EP szocialista frakciója a munkacsoport létrejöttét nem támogatta, Ujhelyi István szocialista EP-képviselő pedig jelen sem volt a decemberi alakuló ülésen - közölte pénteki közleményében Gál Kinga.
Ujhelyi István előző napi közleményében azt hangoztatta, hogy nemzeti koalícióra van szükség a határon túli ügyekben, és e tekintetben a jobboldali képviselőkkel is késznek mondta magát a közös munkára. "Ezért is támogattam például Gál Kinga fideszes EP-képviselő társelnökké választását a csoportban" - jegyezte meg.
Gál Kinga szerint az Ujhelyi közleményében foglaltakkal ellentétben a valóság az, hogy a december 18-i alakuló ülésen a szocialista képviselő nem is volt jelen.
"A szocialista frakció már a munkacsoport létrejöttét sem támogatta, amely három másik frakció, a Néppárt, a Liberálisok és a Zöldek támogatásával alakulhatott újra" - írta Gál Kinga.
A néppárti EP-képviselő ehhez hozzátette: a munkacsoport idei első ülése 25 EP-képviselő jelenlétével zajlott, akik aktív eszmecserében vettek részt, és konkrét javaslatokat fogalmaztak meg az elkövetkező időszakra.
Ujhelyi István, bár jelen volt ezen az ülésen, meg sem szólalt - olvasható Gál Kinga közleményében.
Az MSZP EP-képviselője válaszközleményében azt írta: "a kisebbségi munkacsoport megalakulását több platformon, több alkalommal is támogattam: szóban és írásban egyaránt. Tény, hogy résztvevője voltam a munkacsoport megalakulását előkészítő, nyári találkozónak, ahol egyértelműen jeleztem: támogatom Gál Kinga társelnökségét, az intergroup (frakcióközi munkacsoport) megalakulásához pedig támogatókat toborzok a szociáldemokrata frakcióban. Tény, hogy az alakulóülésen személyesen nem tudtam jelen lenni, de közvetlen munkatársam képviselt a tanácskozáson és regisztrált is a nevemben."
Ujhelyi kiemelte, hogy partnerséget, közös munkát ajánlott a határon túli magyarok érdekében a jobboldali képviselőknek. A Fidesztől érkező válasz - tette hozzá - nem őt minősíti.
"Ezek szerint ők a meghirdetett nemzeti együttműködés helyett megint csak acsarkodni tudnak, álságosan kisajátítva a határon túliak képviseletét. Ez a szociáldemokraták számára is fontos ügy, amit jól mutat, hogy az előző parlamenti ciklusban szocialista társelnöke volt a munkacsoportnak, Tabajdi Csaba személyében" - hangsúlyozta a szocialista EP-képviselő. Brüsszel (MTI)