Csodára várnak az uzdiszentpéteriek
Egyre halkabban és évről évre egyre ritkábban csendül fel magyar szó a Maros megyei Uzdiszentpéteren. A fogyatkozó helyi közösség tagjai a református lelkész irányításával a helyi magyarság jövőjéért fohászkodnak.
A kis Maros megyei falu csöndjét érkezésünkkor két hangoskodó atyafi töri meg: egymásnak adogatják a nemzetiszínű lobogót, majd odanyújtják a villanyoszlop tetején várakozó harmadik társuknak, hogy belehelyezze a zászlótartóba.
Közben halk egyházi zenét hallunk a domb tetején álló református parókia irányából. Az uzdiszentpéteri református paplak konyhájában néhány idős gyülekezeti tag, négy férfi és négy nő Szabolcska Mihály „Szállj, szállj magasra, szíveink reménye / Vezess el Jézusunk elébe” kezdetű megzenésített versét dalolja. Aztán meghallgatják lelkipásztoruk Jeremiás könyvéből felolvasott igéjét, végül pedig imára kulcsolják kezüket.
Mint kiderül: éppen egy délelőtti bibliaórára toppantunk be, amelyen Kiss Szabolcs fiatal lelkész hirdeti az igét. A szertartás után a csésze tea vagy kávé melletti hangulat és kötetlen beszélgetést hallgatva arra következtetünk, hogy egy kicsi, de jól összeforrott gyülekezetbe csöppentünk, amelyet egy évek óta a kis Maros megyei településen szolgáló lelkipásztor irányít.
Pedig nem így van: az asztal két oldalán uzdiszentpéteriek és tusoniak gyűltek össze, papjuk pedig mindössze két éve került a mezőségi gyülekezetbe. Egyesek szerint Kiss Szabolcs a harminckettedik lelkész, aki az utóbbi húsz esztendőben megfordul Uzdiszentpéteren, miközben a környékbeli tusoniakat, nagyölyvesieket, mezőpagocsaiakat és pagocsavölgyieket is szolgálja. Az egyházmegye statisztikája valamivel jobb képet fest: e szerint 1985-től máig tizenöt lelkipásztor fordult meg a mezőségi missziós gyülekezetben.
Egymásnak adták a templom kilincsét
„Egész Európában nincs még egy ilyen falu, mint Uzdiszentpéter, hogy egyik lelkész a másiknak adja a kilincset, és átlagban még egy évet se üljön” – állítja bosszúsan Bangó János, a sokat megért 68 esztendős gondnok. Aztán nyomban hozzáteszi: ő azért nem neheztel azokra a fiatalokra, akik nem itt, a Mezőség kellős közepén képzelték el jövőjüket.
Péter Irénke néni úgy érzi, mire a közösség megszokja a papot, az már tovább is áll. Pedig Uzdiszentpéter nem a világ vége: a település negyedórányira fekszik Nagysármástól, alig bő félórára Marosvásárhelytől, de Kolozsvárra is egy óra alatt be lehet érni. Ráadásul minden irányba aszfaltozott, kevésbé forgalmas út vezet.
Valamikor, a 19. században, amikor Vásárhely még félnapos szekérútnyira volt Szentpétertől, Vályi János csaknem négy évtizedig szolgált egyhuzamban a településen, és miután búcsút vett a gyülekezettől, a helyét azonos nevű fiának adta át, aki további húsz esztendeig maradt az akkor is román többségű faluban. Mintegy ötven évvel ezelőtt Tamás Béla volt a szentpéteriek utolsó olyan lelkésze, aki hosszú ideig vezethette a közösséget. Az öregek többsége most is szeretettel emlékezik rá, hisz vasárnaponként nem csak jól prédikált, de a focilabdát is szívesen rúgta a helyi csapatban.
„Elszomorítóak a mezőszentpéteri adatok, de túlzás azt állítani, hogy a lelkészek még egy évet sem maradnak a faluban” – mondja Jakab István, a maros-mezőségi egyházmegye esperese, aki szerint nem is oly fekete az ördög, mint amilyennek látszik. A hivatalos statisztikákat áttekintő elöljáró egyetlen, Szentpéteren szolgáló kollégájáról sem tud rosszat mondani. „Jól ismerem az utóbbi húsz esztendőben itt megfordult lelkészeket. Egytől egyig hűségesek voltak a gyülekezethez, és igyekeztek eleget tenni a feladatuknak” – fejtegeti az esperes.
Mindezek ellenére, az öregek véleménye némileg eltér a Jakab Istvánétól. „Mi általában házas embert szoktunk kérni, aki hajlandó ideköltözni és közöttünk élni. Nem örültünk azoknak, akik legénykedtek, mert ilyen is volt bizony” – mondja a gondnok, miközben a vele szemben ülő férfiak elmosolyodnak, az asszonyok pedig lesütik a szemüket. A nős papokkal meg az a gond, hogy amint megszületik és felcseperedik a gyermekük, rögtön elkívánkoznak erről a vidékről – fakad ki Albert Erzsike néni. Érkezésekor a jelenlegi lelkipásztort meglepte a Tusonban neki szegezett kérdés.
„Maga mennyit marad közöttünk?” – állt elébe két évvel ezelőtt Borbély Erzsébet harangozó. Kiss Szabolcs hamarosan megértette: a mezőségi magyarságnak velük törődő pásztorra van szüksége. Tény, hogy Szentpéter valamint leány- és szórványgyülekezetei hányatottságát igazolja az a tény is, hogy sokáig ahhoz a marosi egyházmegyéhez tartoztak, amelyhez földrajzilag annyi közük nem volt, mint Makónak Jeruzsálemhez.
Mint minden román többségű mezőségi faluban, Szentpéteren is a legnagyobb gondot az elvándorlás jelenti. A helyiek az állandó lelkészfluktuációnak tulajdonítják a gyülekezet taglétszámának csökkenését is. A vegyes házasságok révén az ortodox egyház is felszippantott egy pár reformátust, a pünkösdista és adventista gyülekezetek viszont tömegesen adtak menedéket az időnként pásztor nélkül kóválygó nyáj eltévedt tagjainak.
Az egyházi nyilvántartásokban 94 gyülekezeti tag szerepel, de közel húszan közülük csak papíron számítanak reformátusnak. Egyházadót ugyan fizetnek, de egyetlen meggondolásból: legyen hová temetkezniük. Ennek ellenére a jelenlegi lelkész soha nem kerüli el a portájukat, családlátogatási programjában pontosan úgy szerepelnek, mint azok, akik nem fordultak el egyházuktól. Bármilyen sűrűn is cserélődnének, arról viszont semmiként nem a papok tehetnek, hogy a faluban szinte nincs kit keresztelni, az idősek pedig egymás után távoznak.
Kétéves és két hónapos szolgálata alatt Kiss Szabolcsnak egyszer adatott meg, hogy kereszteljen, és egyszer, hogy házasokat adjon össze. Mindeközben tizennyolc hívét kísérte utolsó útjára. „Maga a szentpéteri szolgálatom is a temetések jegyében kezdődött. Már az első istentiszteletem előtt, egy pénteki napon temetnem kellett” – idézi fel a különös bemutatkozást a marosvásárhelyi cserealji gyülekezetből idekerült ifjú lelkész.
Iskola nélkül „elhalkul” az anyanyelv
A falu és a környék református lakóival együtt pusztul ki a Mezőszentpéteren valamikor a románok által is elég jól beszélt magyar nyelv. Az identitásvesztés és az elrománosodás legfőbb okát, a községbeliek a magyar iskola hiányában látják. „Én még magyarul tanulhattam – emlékszik vissza Bangó János. – Akkor is lényegesen kevesebben voltunk, mint a románok, de ünnepekkor alig fértünk a templomba”.
A helyzet azóta sokat változott. A lelkész statisztikája szerint átlagban tizenegyen-tizenketten járnak templomba. A Kiss Szabolcs által mért csúcs, az egyik húsvéton volt, amikor ötvenöten foglaltak helyet a 16. századi, román stílusban épült templomban. „Hiába kevés a fiatal, aki van, az sem igen tud magyarul” – magyarázza Czinege Márton presbiter.
A helyzeten a falu egyetlen magyar értelmiségijeként a lelkész próbál segíteni. A konyhában megtartott vallásóráit kötelező módon, negyedórányi anyanyelvű irodalommal és egy kis történelmi leckével egészíti ki. „A gyerekek aranyosak, de nagyon nehezen, valósággal kínlódva tanulják meg a kátét. Jó jel, hogy még így sem hagyják magukat, a szülők, nagyszülők segítségét kérik, hisz ragaszkodnak ahhoz, hogy magyarul konfirmáljanak. A szülők is örülnek ennek, kérik is, hogy mindig magyarul beszéljek a csemetéikkel. A furcsa viszont az, hogy mindeközben ők románul szólnak a gyerekeikhez” – ecseteli a visszás helyzetet a fiatal pap.
Néhány kilométerrel odébb, Tusonban egy picivel másabb a helyzet. Az ottani hatgyerekes Borbély család otthonában kizárólag magyar szó csendül fel. Bár a szülőket egyáltalán nem veti fel a pénz, mégis ragaszkodnak ahhoz, hogy gyermekeik naponta ingázzanak Nagysármásra, a legnagyobb csemetéjüket pedig Kőhalomra küldték, az egyházi kollégiumba. A tusoni gondnokot viszont már nem sikerült rávenni, hogy ő is küldje magyar iskolába csemetéjét. Sármásra a Kallós Zoltán-féle válaszúti alapítvány kisbusza viszi és hozzá a környékbeli gyermekeket.
„Sajnos a szentpéteri magyar gyermekek közül senki nem jelentkezett, hisz szüleik bizalmatlanok, azt feltételezvén, hogy lesznek majd olyan napok is, amikor az alapítványi busz nem jut el a falunkba. Pedig erre még nem volt példa” – mondja a pap.
A szentpéteri magyar gyerekek nyelvtudását egy-egy egyházi ünnepély alkalmával is le lehet mérni. Kiss Szabolcs szerint a csöppségek szívesen öltenek angyalszárnyat egy-egy rövidebb betlehemes jelenet kedvéért, amelyben négy-öt soros versikéket adnak elő. „Fogékonyak, meg akarják tanulni, de ahhoz, hogy tudják, mit is mondanak, előbb le kell fordítanom nekik románra” – vázolja a helyzetet a lelkipásztor.
Az anyanyelv ápolásába az öntudatosabb nagyszülők is besegítenek. Péter Irénke néni például megköveteli a már vegyes házasságból született unokáitól, hogy vele kizárólag magyarul beszéljenek. Hasonlóan jár el Bangó János is, akinek a veje szintén román, de otthonukban magyarul beszélnek.
Nemzeti ünnep – csak a lelkekben
Az uzdiszentpéteriek magyarkodása nagyjából ebben merül ki. Még március 15. sem jelent többet egy ünnepi istentiszteletnél. Pedig a helyi románság már rég megszelídült huszonöt évvel ezelőtti önmagához képest, és sokkal jobban tolerálja az abszolút kisebbségbe szorultakat. A presbiterek szerint a faluban egészen szépen helyreállt az 1990-ben megtépázott etnikai béke, és számos esetben ma már az ortodox pópa is magyarul szól a református hívekhez.
„Most már azok is szégyenkeznek tetteik miatt, akik '90-ben még büszkén és hangosan sértegettek” – mondja Bangó. Akkoriban a többségiek lépten-nyomon éreztették, hogy Trianon óta nagyot fordult a világ, és ma már ők az urak a Mezőségen. „Egyszer egy külföldi segélyszállítmányt kapott az egyházunk, de mivel a teherautó nem tudott feljönni a sáros utcán a dombra, az ortodoxoknál pakolták le a csomagokat. Abból aztán mi azt és annyit kaptunk, amennyit a többségiek jónak láttak: szinte semmit” – emlékszik vissza a '89 utáni első évekre jellemző barátságtalan gesztusra a gondnok.
Bangó és presbiter társai azt sem felejtik, hogy a földtörvény megjelenése után mennyi megalázásban volt részük, hisz a régi polgármester nem volt hajlandó visszajuttatni az egyház javait, majd amikor már kénytelen volt kimérni a visszaigényelt minimális területet, a falutól távol eső, szinte megközelíthetetlen részén jelölte ki. Az egyház a valamikori felekezeti iskoláját is megkésve, romos állapotban kapta vissza, és a mai napig sem tudja megtölteni élettel.
A reformátusok nem jártak sokkal jobban a visszaszerzett erdőkkel sem, mert az illetékes állami hivatal, többszöri kérés után sem hajlandó megjelölni a kivágható fákat. Pedig igazán elkelne egy jó pár rönk kerítésnek meg tűzifának, vélik a helyiek. Ma már a 2008 óta magyar tanácsos nélkül tevékenykedő helyi önkormányzat próbálja imitt-amott támogatni a református egyházat. A segítségre nagy szükség lenne. A szentpéteri műemlék templom külső faláról omladozik a vakolat, helyenként kikandikálnak a téglák, bent meg egyre szélesednek a repedések.
Tusonban a cserepeket kellene megforgatni, hisz annyira megrongálódtak, hogy beesik az eső, behull a hó. Nagyölyvesen a salétrom számít a legnagyobb ellenségnek. A környékről hiányzik a magyarokat összefogó érdekvédelmi szervezet: míg máshol akár három magyar párt is verseng néhány tucatnyi szavazatért, Szentpéterre, Tusonba, Ölyvesre, Pagocsára még a választási kampányok során sem járnak a politikusok. „Valóban ezen a vidéken ritkán fordultunk meg, pedig rendkívül fontos megerősíteni a szórványt” – látja be Brassai Zsombor, a Maros megyei RMDSZ elnöke is.
A Mezőség kellős közepén a legnagyobb kérdőjelt a jövő jelenti. A tusoni Albert Erzsike néni szerint ha a jelenlegi lelkész – akit nagyon megszerettek – húsz évet maradna köztük, mindannyiukat eltemetné. Jakab István esperes úgy fogalmaz, hogy „isteni csodának kellene történnie ahhoz, hogy valamiféle változás bekövetkezzen”.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Mit kínáljanak a könyv terei?
Bolyai Társaság meghívására adott elő Kolozsváron MONOK ISTVÁN Széchenyi-díjas irodalom- és művelődéstörténész, könyvtáros, bibliográfus, a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának igazgatója Országok rongya! könyvtár a neved címmel. A 21. század könyvtárainak sorsát, feladatait, határait részletezte, bebizonyítva, hogy nyitott, rugalmas intézményekre van szükség a jövőben – is. Kustán Magyari Attila írása.
Felemelő, ugyanakkor összetett érzés, amit érez – kezdte előadását Monok. Ehhez részben hozzájárul, hogy sokan jöttek el az előadására, részben pedig a hely felemelő jellege emeli hangulatát, hiszen – mint erről később beszél –, a könyvtár esetében is számít, hogyan alakították ki tereit.
A rózsa neve
A nyolcvanas években a Szegedi Egyetem könyvtárának szakszervezeti Mikulása volt, 2010-ben hosszú idő után visszavette ezt a funkciót is a diákság nagy örömére. Mivel ezen az ünnepségen nem tud részt venni otthon, közönségét kérte arra, fogadják mikulási ajándékként előadását. A könyvtárakról beszélni mindig aktuális, mondta. Mint minden intézmény, örök változásnak van kitéve, de meglátása szerint a könyvtár az, aminek megvannak a jól megfogalmazható, állandó elemei, állandó küldetése, amelyeket persze különbözőképpen lát el.
Előadását Umberto Eco A rózsa neve című regényének témájára fűzte. A történet egyik szála arról szól, az egyik könyvtáros meg kívánja akadályozni, hogy egy szövegrészlet továbbhagyományozódjon a következő generáció számára, és mindent elkövet ezért. A regény – és az író maga is, ezt magánbeszélgetésükből tudta meg – azt gondolja, hogy a könyvtárosnak a rózsa nevét kell leírnia, a rózsával magával pedig nem kell foglalkoznia.
A könyvtáros szervezetek világszövetsége minden évben tart világkongresszust, amely nem a szakmáról szól elsősorban, hanem inkább konferenciaturizmus, hiszen több ezer ember vesz részt ezeken az eseményeken. A glasgow-i találkozó alkalmából kiadtak egy nyilatkozatot, amely ismételten leszögezte, a könyvtárak nem akarnak állást foglalni a bennük őrzött anyagokról, dolguk, hogy az intézményt fenntartsák – így aztán a pornográf anyagokat ugyanúgy meg kell őrizniük, mint az imádságos könyveket. A technológiai partnerek véleményét sem kell figyelembe venniük: egy pornográf tartalmat másfél évtized múlva már nem tudunk lejátszani a fejlődés következtében, a kérdés tehát marad, hogy mi végre a megőrzése, hogyan érdemes ezeket összegyűjteni és fenntartani?
Digitalizált, globalizált
A következőkben a könyvtár kialakulásáról is beszélt. Sokan azt mondják, hogy a fizikai könyv átalakulóban van, mások szerint egyenesen megszűnőben. A tények nem ezt mutatják, hiszen a statisztikák szerint az elmúlt harminc évben nem csökkent a kiadott címek száma, Magyarországon viszont a szakkönyvek száma hatezerről kétezerre csökkent két évtized alatt, tehát tartalmilag eltolódás tapasztalható.
Mások azt mondják, könyvtárakra sincs szükség, legalábbis jelen formájukban. Monok elmondta, tudtával az első csak elektronikus tartalmakat őrző könyvtár Malajziában található, és 1998 körül alapították, itt csak szerverekről, online elérhető dokumentumokkal dolgoznak. A második ilyen intézmény egy texasi könyvár. Az új könyvtárak alapítása tehát létező dolog, magától értetődik az is, hogy a kis szigeteken élő malájoknak, akinek nehéz volna bejárniuk egy intézménybe, digitális könyvtára volt szükségük, de Európában is új alapítási hullámról beszélhetünk. Az új alexandriai könyvtárat nemrég alapították meg – ez az értelmiségi ember bornírtsága Monok szerint, hiszen mint mondta, kevesen járnak oda, viszont így alapítása inkább szimbolikus.
A könyvtárak új alapítására számos példát hozott fel, így például a finnekét, akiknek valódi globalizált gyűjteményük van, hiszen korábban számos nemzet örökségét halmozták fel. Az alapításnak Monok elmondása szerint számtalan oka lehet: Hunyadi Mátyás, mondta, megértette egy olyan könyvtár létesítésének fontosságát, amely a korhoz viszonyítva globális szintű gyűjteménnyel bír.
Mozi, koncertterem
Elmesélte, a szegedi könyvtárépület milyenségéről 12 éven át harcoltak a könyvtárosok a professzorokkal. A poroszos elképzelés, hogy a katalógusból nézze ki az olvasó, mit akar, aztán kihozzák neki, vetélkedett az angolossal, mely szerint tegyük ki a kínálatot, és lehessen válogatni. A professzorok megszokták, hol vannak az egyetemi könyvtárak gyűjteményei, mégis sikerült átvinni, hogy mindet egy helyre hordják el végül. Az új alapítással sok problémát megoldottak, és az ellentétektől függetlenül mára mindenki örül annak, hogy egy helyen elérhetőek a könyvek, mert kompromisszumokra is készek voltak: van professzor például, akinek külön kinyomtatják és a saját helyére leteszik a cikkeket, amelyek érdeklik, mert ő így szokta meg.Azok a hallgatók ugyanakkor, akik nem mentek be a könyvtárakba különböző okokból (kicsi volt a terem stb.), ma a nagy könyvtárban találkoznak, olvasnak, randevúznak akár. Monok elmagyarázta: a könyvtárakat eleve úgy kell építeni, hogy közösségi térként is működjenek, hiszen érdekünk, hogy oda járjanak az emberek. Mindez persze mehet a tartalom rovására is, figyelmeztetett.
Az új magyar nemzeti könyvtár tervezése egyébként aktuális, ebben pedig Monok szerint még mozira is szükség volna, koncertteremre akár.
Lukács és 260 év
A kritikák szerint a könyvtárakban egyrészt sápadtarcú valakik ülnek, másrészt hiányoznak belőlük a katalógusok. Ez utóbbinak oka, hogy a könyvtárosok a rózsa nevével foglalkoztak, kialakítottak egy olyan világszabványt, amely csábítóvá teszi a könyvtári világot, de túlcizellált lett. A könyvtáros viszont tárgyszavakat is ír, ezzel azonban „túllép a rózsa nevén”, és vigyáznia kell arra, hogy ne bonyolítsa túl mindezt. Egyébként sem olyan egyszerű a rózsa nevét leírni, folytatta Monok, hiszen komoly felkészültségű munkatársakra van szükség, akik meg tudják alkotni a tárgyszavakat, ez azonban nehéz feladat. Például felhozta a Lukács György-archívumot: hagyatékát ráhagyták az akadémiára, öt-nyolc akadémikus mindig foglalkozott a munkásságával, de Monok számításai szerint 260 kutatói év telt el 1971 óta, és még mindig nem sikerült elkészíteni a katalógusát, mert nem csak egyszerűen rögzítették az adatokat, hanem igyekeztek utánajárni a részleteknek, amikkel azonban csak a hagyaték feldolgozása után kellett volna foglalkozni.
Az internet nem teljes
Az internet kapcsán azt fejtegette, rossz oldala, hogy azt üzeni: nagy, sőt egyenesen teljes, így a fiatalok azt hiszik, ha valamiről találnak pár ezer találatot, máris mindent megtaláltak. Ez azonban másképp van, hiszen csupán az írott örökség töredéke található meg rajta, és ha súlyozott, válogatott is az internetes tartalom, vannak hiányosságai. Monok szerint hatalmi kérdés, hogy a kulturális örökséget miként jelenítjük meg: ő maga készített tesztet, kiderült számára így, hogy a reneszánszról és humanizmusról többnyire angol vonatkozású anyagokból készültek fel, holott ez elsősorban olasz vonatkozású téma.
Elmesélte azt is, amikor a Magyar Elektronikus Könyvtárat megalapították, az akkori háromezer könyv mellé kaptak még nyolcszázat Kanadából, amelynek jelentős része soviniszta anyag volt. Ez problémát okozott: vissza nem utasíthatták, de ez azt jelentette, hogy ezek az anyagok jelentős arányban lesznek jelen a gyűjteményben. Ezért fontos a gyorsaság, hiszen nem mindegy, ki dolgozza fel a különböző anyagokat és milyen szemszögből. Mint összegezte: a rózsa neve nem egyszerű kérdés, a könyvtáros azonban nem foglalkozhat mással.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A magyar-magyar verseny várható alakulásáról
Akik valamennyire is figyelemmel kísérték az erdélyi magyar politikai élet elmúlt huszonöt esztendejének történéseit, és nem tartoznak/tartoztak sem a „szövetség” belső vezető köreihez, sem a körülötte kialakult klientúrához, azaz egzisztenciálisan nem kötődnek a szervezethez, azok előtt világos, hogy az RMDSZ nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Az árulásnak ára van
Erre leghamarabb azok jöttek rá, akik a 90-es években kidolgozott önkormányzati modell legelkötelezettebb hívei voltak, s akik, miután rádöbbentek arra, hogy az RMDSZ belülről megreformálhatatlan, az örökös kudarcra ítélt belső ellenzéki szerepet feladva új pártokban és szervezetekben keresték az erdélyi magyar politika megújításának lehetőségét. Minderre igencsak szükség mutatkozik, hisz amióta az RMDSZ vezetői pártként – a román versenypártok egyikeként – működtetik a szervezetet, azóta inkább Bukarest akaratának érvényesítőiként lépnek fel helyi szinten, mintsem az erdélyi magyar jogkövetelések képviselőiként a román hatalommal szemben. Ez lehet az egyik magyarázata annak, hogy az RMDSZ sem az autonómia, sem az oktatás – lásd az önálló, állami, magyar tannyelvű tudományegyetem, Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozata stb. –, sem a gazdaság terén nem tud egyetlen számottevő eredményt felmutatni. Köztudott: kormányból – erre törekszik az RMDSZ 1996 óta folyamatosan, méghozzá mindenáron –, bizony nem lehet a kormányzati döntések bírálóiként fellépni. S a kormányzásnak feltételezhetően megvolt eddig is, s meglesz ezután is az ára.
Kövér: az RMDSZ „bolsevik gyökerekből táplálkozik”
Hasonló volt az RMDSZ megítélése a Fideszen belül is. Kövér László, a Fidesz egyik legbefolyásosabb politikusa alig két és fél évvel ezelőtt így vélekedett: „Az RMDSZ vezetése nagyon régóta az MSZP-vel ápolja a legszorosabb kapcsolatot, amiben persze nincs semmi meglepő, hiszen mindkét párt ugyanolyan bolsevik gyökerekből táplálkozik, az erkölcseik, mentalitásuk és érdekeik is közösek. (…) Más kérdés, hogy mint a Baltikumtól a Balkánig terjedő posztszovjet térség leghosszabb időt kormányon töltött pártjának, azaz az RMDSZ-nek a román politikai elithez sikeresen integrálódott „főtisztjei” felelősek az erdélyi magyarság drámai fogyásáért, gazdasági és társadalmi elsúlytalanodásáért és politikai jogainak folyamatos kétségbe vonásáért, megnyirbálásáért, az autonómia célkitűzésének elsikkasztásáért. (…) Az elszakított nemzetrészek politikusainak egy része az otthoni pozíciószerzés, a csip-csup alkuk és előnyök oltárán feláldozta a nemzet stratégiai céljait és egységét.” Mindezt a Magyar Hirlapban 2012. július 9-én megjelent interjúban mondta az Országgyűlés elnöke. Nem hiszem, hogy akkorát változott volna az RMDSZ az utóbbi két és fél esztendőben, hogy a Kövér által mondottak ma már ne lennének érvényesek.
Kurucok és labancok, autonomisták és kollaboránsok
Már-már közhelynek számít, hogy az erdélyi magyar politikában tagadhatatlanul meglévő törésvonal a kurucok és a labancok, a radikálisok és a mérsékeltek, az autonomisták és a kollaboránsok, az elvi politikát követők és a román hatalomba beépülők között húzódik.
Amiként az sem lehet kétséges, melyik oldalhoz tartozik az RMDSZ. Van-e alternatívája a román politikai elithez sikeresen integrálódott RMDSZ-nek? Van is, meg nincs is. Mert párt az még lenne, mindjárt kettő is, csakhogy azok ereje, társadalmi beágyazottsága, támogatottsága egyelőre nem kielégítő, ahhoz semmiképpen sem elegendő, hogy valódi alternatívaként tekintsünk rájuk.
Van-e élet az RMDSZ-en kívül?
Az RMDSZ-en kívül is van élet – hangoztatták annak idején azok, akik állításuk igazolásaként megalapították előbb a Magyar Polgári Pártot, majd az Erdélyi Magyar Néppártot. Arra azonban maguk sem számítottak, hogy ennyire tekervényesnek bizonyulhat az út, ami korábban egyenesnek tűnt. Miután – elsősorban a Tőkés László és Szász Jenő közötti személyes ellentétek miatt – az erdélyi magyar nemzeti oldal két részre, két pártra szakadt, szinte előrevetíthető volt a választásokon való gyenge szereplésük. A két említett párt 2012-ben összesen nem gyűjtött annyi szavazatot, mint amennyit a 2008-as helyhatósági választásokon az MPP egyedül.
Az azóta eltelt évek alatt tovább tartott a jobboldali erők egymásnak feszülése. Az MPP önfeladó módon az RMDSZ-hez simult, annak amolyan segédcsapataként működött, míg az EMNP ugyan három választáson is indult, de egyiken sem sikerült olyan eredményt elérnie, aminek alapján megkerülhetetlen erővé válhatott volna.
A kiegyezésnek nincs alternatívája
Az utóbbi hónapokban azonban mintha megmozdult volna valami: előbb az EMNP azóta lemondott elnöke ismerte be, hogy talán kellően át nem gondolt, elhamarkodott lépés volt a pártalapítás, majd, igaz, csak középvezetői révén, az MPP is mintha hajlandónak mutatkozna a sorok rendezésére, amelyre a jelenlegi helyzetben a pártfúzió tűnik a legalkalmasabbnak.
Mindenesetre ideje lenne új fejezetet nyitni az erdélyi jobboldali politizálásban. Az utóbbi hónapok politikai fejleményei azt bizonyítják, hogy az RMDSZ képtelen – tán szándékában sincs – az erdélyi magyar nemzeti közösséget szolgálni, legfőbb céljaiért kiállni. Ezért szükség van egy hatékony, a nemzeti, polgári értékrendet követő, aszerint működő erdélyi magyar jobboldali pártra.
Szentgyörgyi László
PolgárPortál
Erdély.ma

Mit kívánhat a magyar nemzet?
Úgy tűnik, nem csak mi, magyarok szeretünk sarkosan fogalmazni és időnként „sarkosan” is élni, nem csak minket csábítanak éles és éppen ezért többnyire hamis alternatívák, nem csak mi osztunk kettőbe az égvilágon mindent: közéletet, politikát, kultúrát. Urbánusok és népiek, balosok és jobbosok, vagy – bibói szóhasználattal élve – hamis realisták és túlfeszült lényeglátók vitáznak egymással szüntelenül.
Illetve egy ideje már nem is vitatkoznak, hiszen nincsenek beszélő viszonyban. Lehet, hogy magyar átok volt ez valamikor, de ma már kezd összeurópai nyavalyává válni, hogy például a nemzet, nemzetek továbbélését szembeállítjuk az egységes Európa koncepciójával. 2014. május 30-án Budapesten Jürgen Habermas, a modern szociológia és kommunikáció egyik guruja fogalmazta ezt meg, nyilván nem először: „Állampolgári és európai szolidaritásra van szükség a nacionalizmus helyett.” Arra utalt, hogy idejét múlta a „nemzetek Európája” elképzelés.
Hasonlóképpen sarkítva, de ellenkező előjellel beszélt erről valamikor 2002-ben Orbán Viktor: „Magyarországon a baloldal internacionalista, az MSZP–SZDSZ-kormány internacionalista, míg a polgári ellenzék pedig egy nemzetek Európájában gondolkodó politikai erő.” Vagyis nincsen más választásunk, mint egy vegytisztán liberális, az egyén szabadságát már-már abszolutizáló vagy ezzel szemben egy konzervatív, az európai integrációt csakis a kollektív entitások, elsősorban a nemzetek szövetségének tekintő elképzelés mellé állni.
Feltehetjük ugyan megint a bő másfél évszázaddal ezelőtti kérdést, hogy mit kíván a magyar nemzet, de míg akkor, 1848 márciusában ennek valós politikai, társadalmi és jogi tartalma volt, ma már csak egy tetszetős alternatíva illusztrálására szolgálhat: annak, aki magyar és az is akar maradni, habozás nélkül oda kell állnia a „nemzetek Európája” – valójában a „nemzetállamok Európája” – koncepció mellé, hiszen a túloldalon tulajdonképpen a mindenféle nemzeti, etnikai, regionális kötődésüktől megszabadított egyének Európáját kaphatja csupán.
Ezek szerint továbbra is csak tizenkilencedik századi, de akkor kudarcot vallott nemzetállami céljait adhatja a kérdésre feleletként a magyar nemzet, mert ellenkező esetben lemond közös nemzeti jövőjéről, és „elengedi a kezét” tagjainak, hogy ki-ki boldoguljon a maga módján Budapesttől Brüsszelig, Marosvásárhelytől Londonig. Rossz választás ez. Számomra legalábbis elfogadhatatlan, és úgy vélem, az Erdélyben, Felvidéken, Vajdaságban, Kárpátalján vagy a környező országokban másutt élő magyarok számára is.
Mint ahogy a mai Magyarország Kárpát-medencei helye, szerepe, perspektívái szempontjából azt is szinte tragikusnak tartom, hogy a leginkább szociális és gazdasági megoldások ütköztetésére szolgáló jobb és bal egyaránt nemzetpolitikai ügyekben különbözteti meg magát a másiktól. Csak ennyit kívánhat a magyar nemzet? Természetesen nem.
Jürgen Habermas egyik-másik követője valószínűleg téved, amikor a hagyományos nemzetállami nacionalizmusok helyett semmi mást nem kínál, mint egy sokkal nagyobb és átláthatatlanabb nacionalizmust: az „európaiságot”.
Valahogy úgy képzelem ezt a teóriát, hogy fokozatosan eltűnnek a mai nemzetek kontinensünkön, és helyettük megjelenik a hatalmas „európai nemzet”, amelyben kinek-kinek egyformán helye van, és ez az európai identitás fontosabb lesz, mint a saját történelem, kultúra, nyelv. Lehetséges ez? Az alapvető félreértés abban áll, hogy a mai nemzetet mi valamiféle változatlan kollektívumnak tekintjük, amely legfennebb csak meghaladható, de jellemzői nem módosulnak. Ma már a nemzet, úgymond, fejlődésképtelen, s nincs is rá szükség, hiszen vannak, lesznek identitások, amelyek az „etnopluralizmust” helyettesítik.
Nos, azt hiszem, legelőször is arról kellene lemondanunk mindannyiunknak, hogy a XXI. század embere egyetlen, kizárólagos identitással rendelkezhet csupán, és ezt a hamis elképzelést végül az egységes Európára is kiterjesztjük, ahol valaki vagy elsősorban európai vagy elsősorban magyar, francia, német, román, szlovák, szerb, ukrán stb. Mekkora újdonság a modern kommunikáció, amely lehetővé tette, hogy mindenféle virtuális közösségek jöhessenek létre, például a Facebookon, eladdig, hogy a legutóbbi romániai elnökválasztást minden jel szerint a Facebook-közösségek ad hoc összefogása döntötte el.
Pontosabban: azok, akik a látszólag politikán kívülről érkező Klaus Johannis mellett kampányoltak, ezt a kommunikációs lehetőséget használták ki. Ismétlem, hatalmas újdonságnak tűnik ez, de valójában visszatérés a tradicionális közösségeszményhez, és a társadalom globalizációjának csípős cáfolata. Úgy képzelem, a Facebookon azt találja meg a mai ember, amit a globalizálódó világban végképp elveszettnek hittünk: a falut vagy kisvárost, ahonnan mindannyian jöttünk. Magam még nem vagyok Facebook-hívő, de sejtem, hogy majd engem is beszippant e kisvárosnosztalgia.
Igen, úgy értettem, hogy egy-egy falunyi, legtöbb kisvárosnyi ismerőse van ily módon valakinek, és ez eszembe juttatja hajdani városkámat, ahol szinte mindenkit ismertünk, tudtuk, ki halt meg és ki született, folyamatosan értesültünk szerelmekről, konfliktusokról, elutazásokról és visszaérkezésekről. Otthon voltunk. Ami a valóságos világban ma már nem lehetséges igazán, mert a fogyasztói társadalomban az otthon is fogyóeszköz, mindenki mozgásban van, elköltözik, letelepedik, aztán továbbmegy.
Illetve a gyors közlekedési lehetőségek megjelenésével egyetlen összefüggő metropolisszá lesz a glóbusz, ahol mindenütt otthon vagyunk – vagyis sehol sem. A Facebook nem az elidegenedett ember „létbe vetettségének” bizonyítéka, hanem ellenkezőleg, arra példa, hogy az egyén a lehető legnagyobb kapcsolatteremtési szabadságot önként korlátozza: csatlakozik egy virtuális közösséghez. Márpedig ez számomra azt jelenti, hogy a nemzettel sem az a dilemma, eltűnik-e vagy sem, hanem hogy mi módon változik eddigi nemzetfogalmunk. Milyen jövőt kívánhat magának a magyar nemzet?
És milyen jövőt kívánhat magának a magyar nemzet egyik vagy másik, Magyarországon kívüli része? Van-e olyan jogi, politikai megoldás, amely az egységesülő Európai Unión belül tartósan egybekapcsol egy-egy nemzetet, és ezáltal biztosítja megmaradásukat, vagy pedig marad a változatlanul időszerű Illyés Gyula-i vízió: haza a magasban? Elegendő-e egy olyan Európát álmodnunk magunknak, ahol akadálytalanul megvalósulhat ez a virtuális haza, és akárcsak a falunyi vagy kisvárosnyi Facebook-közösség, örülhetünk, hogy Bukarestben vagy Amszterdamban egyaránt hozzáférhetünk szinte minden kulturális értékhez, amit ez a nemzet létrehoz?
Ami persze azt is jelenti, hogy lassan inkább leszünk bukarestiek vagy amszterdamiak, mint magyarok, miközben úgy általában mind európaiak vagyunk. Véleményem szerint egy ilyen elképzelés is csak illúzió, amivel önmagát nyugtatgatja a fellángoló nacionalizmusoktól megrémült baloldal. Erdélyi magyarként olyan nemzetfelfogásra lenne szükségem, amely lehetővé teszi, hogy a szülőföldemen, saját országom egyenjogú állampolgáraként, magyarként boldoguljak. Ezt ma igazság szerint sem az ultraliberális, sem a konzervatív Európa-koncepció nem kínálja fel.
A modern európai nemzet definiálására vonatkozó kísérletek ugyanis sorra csődöt mondtak. Politikai nemzet? Ez olyasmit jelentene, hogy egy bizonyos ország állampolgáraiként valamennyien ugyanahhoz a politikai nemzethez tartozunk, attól függetlenül, hogy mi az anyanyelvünk, hagyományunk, történelmünk. A baj az ezzel, hogy ésszerűségi alapon így szokás legyűrni a kisebbség torkán a többség akaratát. Etnikai nemzet? Itt, Európában? Mondjuk, Petőfi vagy József Attila olvasása közben nyugodtan elgondolkodhatunk mindenfajta etnikai elv bornírtságán.
Kulturális nemzet? Ez már kedvemre való eszme! Magyarok vagyunk, akiknek magyar az anyanyelvük és a kultúrájuk. Csakhogy a jövő Európájában lesznek-e eszközeink, hogy ennek a nyelvnek hangot is adjunk, és hogy ezt a kultúrát műveljük? Hát persze. Már hallom is a választ ismét: a nemzetállam. A nemzetállamok. De hogyan? Marosvásárhelyen élek, és csakis Budapesttől várok eszközöket kultúrám érvényesítéséhez? Az ukrajnai román Csernovicban él, de Bukarestből kap lehetőséget a kulturális értékteremtéshez? Itt élünk, odatartozunk? Haza a magasban, amelynek esetleg jogi formája is van?
A kettős állampolgárság ilyen – lelkesítő és veszedelmes – kísérlet, nem a nemzetegyesítésre, ez nem igaz, hanem a határokon átnyúló nemzetállam megteremtésére. Aminek egészen különös következményei vannak. Az például, hogy mivel a kettős állampolgársághoz a magyar identitást kell – persze rugalmasan, származással, nyelvtudással – bizonyítani, ez visszahat az állampolgárság jellegére. Vagyis valamilyen állam polgárának lenni nyelvi, kulturális identitást jelent. Tehát aki magyar állampolgár, az mind magyar? Németek, szlovákok, románok, cigányok is? És aki román állampolgár, az mind román lesz egy időn túl? Mi is?
Nem, a mai Európában a nemzetállam nem lehet kohéziós erő. Viszont abban van igazuk azoknak, akik valamilyen jogi keretet akarnak adni a nemzeti szolidaritásnak, hogy értéket nem lehet a semmiből teremteni. Márpedig a nemzeti identitás továbbvitelének elsősorban mégiscsak a sajátos, egyéni és egyedi értékteremtés a célja. Ám ehhez az is hozzátartozik, hogy számomra például a magyar kultúra erdélyi sajátosságai is olyan értéket képviselnek, amit nem szabad elveszíteni, és ezért fontos a szülőföldön való boldogulás. Nem kell ezt különösebben mitizálni.
A festő számára más a gyergyói táj, más az alföldi. Ez nem mítosz, nem is irredentizmus vagy nacionalizmus, ez kulturális valóság. Ha pedig a kettős állampolgárság nem abban segít, hogy az erdélyi magyar, ha akar, Erdélyben maradjon, hanem abban, hogy a magyarországi pártok begyűjthessék a szavazatát, majd előbb-utóbb kitelepüljön, akkor ez nem megoldás.
Akkor sem, ha pillanatnyilag a határon túli avagy külhoni magyarok elsöprő többsége örömmel fogadta is ezt a lehetőséget. A mai Európában egymás mellett, sokszor egymásnak ellentmondva kavarognak a különböző elképzelések akár magáról az állampolgárságról, akár az állampolgár és az állami intézmények közti viszonyról legyen szó.
Brüsszel azt próbálja bevezetni, hogy egy választáson azok vegyenek részt, akikre a döntés közvetlenül visszahat. Tehát azok szavazhatnak egy polgármesterről, akik a tartósan ott élnek, és nem számít, hogy állampolgárok-e. Ugyanakkor az uniós tagállamok egyre bőkezűbben bánnak máshol élő állampolgáraikkal, ami az országos parlamenti választásokon való részvételt illeti, erre ugyanis nincsen brüsszeli direktíva. Ezáltal adott esetben azok dönthetik el egy parlament összetételét, akik egyébként az így megválasztott törvényhozás „jótéteményeiből” nem vagy csak alig-alig részesülnek.
Magyarország esetében a friss kettős állampolgárok saját bőrükön sohasem tapasztalták az ottani oktatási, egészségügyi és nyugdíjrendszer működését, közvetve mégis véleményt mondanak erről. Romániában pedig olyanok vettek részt legutóbb, másfél százezren az első, jóval több mint háromszázezren a második fordulóban az elnökválasztáson, akik nagyrészt Romániából mentek el, van véleményük a rendszerről, de többségük nem kíván hazatérni a közeljövőben. Mivel nem számított arra, hogy a kint levők továbbra is ott élnek egy virtuális Facebook-hazában, és ezáltal szavazásra mozgósíthatók, a szavazást megszervező román kormány nem biztosított megfelelő számú szavazóirodát külföldön, és ez a frusztráltság a második fordulóban visszahatott.
Mégsem gondolom, hogy az állampolgárság és a nemzeti identitás a jövő Európájában egybeesik. Ez lehetetlen. Mint ahogy a nemzetállam is ellentmond egy sokszínű, sokkultúrájú Európa eszméjének, hiszen egy etnikailag, nemzetileg kevert Európában a különböző közösségek csakis a decentralizált államokban érezhetik jól magukat, ott igazán erősek. Márpedig a nemzetállami koncepció óhatatlanul együtt jár a centralizációval, az identitáris különbségek eltüntetésére irányuló szándékokkal. Ilyen szándékot mutatnak a különböző európai országokban előretörő jobboldali nacionalizmusok, s a közösség- és szolidaritásteremtő nemzeti identitások helyett a valamilyen homályos európai identitásban hívő baloldali ideológiák is.
Sokféle válasz elképzelhető arra, hogy mit kívánhat a magyar nemzet, de hosszú távon működő megoldás valószínűleg csak egy van. Éspedig úgy, hogy ne csak román és európai, spanyol és európai, brit és európai lehessen valaki, hanem erdélyi magyar és európai, katalán és európai, skót és európai.
Sokkal inkább ellentétben vannak viszont ezek a célok a nemzetállami fantazmagóriákkal, még a kettős állampolgárság elvével is, ami bizony egyelőre olyan, nagy tömegeket fellelkesítő kísérlet, amelynek nem látni a végét. De aki ezt a kísérletet akadályozni próbálta Magyarországon, úgy járt, mint most a román kormány, amely korlátozta – vagy korlátozni látszott – a külföldön élő románok szavazási lehetőségét. Minden népszerűségét elvesztette kint is, de bent is. Végül is mi mást kívánhatnék magamnak, mint azt az Európát, amely már ma is több magyar szót tesz lehetővé a brüsszeli EP-ben, mint amennyit – egyelőre semennyit – Románia a bukaresti szenátusban vagy képviselőházban?
Az is igaz, hogy nem Bukarestet akarjuk mi elmagyarosítani, hanem legalább megtartani a nyelvi-nemzetiségi arányokat abban az Erdélyben, ahol kínkeservesen ugyan, de mára már sikerült fontos nyelvhasználati jogokat kivívni a kisebbségi, többnyire magyar közösségek és ezáltal az egyes emberek számára is. Belevágok hát még egyszer, sokadszor: mit kívánhat a magyar nemzet? Legfőképpen talán olyan Magyarországot, amely tekintélyével, befolyásával hozzájárulhat, hogy ezek a már megszerzett jogok számunkra megmaradjanak, s újabbakkal bővüljenek. Van-e ma ehhez elegendő tekintélye és befolyása Magyarországnak? Attól tartok, nincsen.
Markó Béla
Népszabadság

Nem kisebbségi minimumra van szükség (Újévi beszélgetés Csáky Pál felvidéki EP-képviselővel)
Az Európai Parlamentben 2015-ben a magyar témák is az asztalra kerülnek – fejtette ki Csáky Pál EP-képviselő a Felvidék.ma hírportál vele készített interjújában:
– Az Európai Néppárt dokumentumaiban az szerepel, hogy őshonos európai kisebbségek ügyéért Csáky Pál, Sógor Csaba és Nagy József felel.
– Valóban, mindhárman koordinátorai lettünk ennek a témának, ám az igazság az, hogy ezt a kérdést mindhárman megörököltük. Az elmúlt időszak második felében az akkori kisebbségi intergroup szorgalmazott egy ilyen meghallgatást, ám mire átütötték a politikai érzéketlenség falát, kifutottak az időből. Így tudunk mi ezzel a kérdéssel mindjárt a ciklus elején foglalkozni, s ez kétségkívül előrelépés.
– Hogy tudnak együttműködni? – Nem könnyen, hiszen van, aki csak a saját világlátását szeretné belevinni a témába, s ezzel veszélyezteti az előrelépést. Van egy-két ember, aki megszállottja a tisztázatlan megbékélés témájának, mint a viccben, mindenről ez jut eszébe, ezt erőltetné mindenütt, ráadásul valamiféle kisebbségi minimummal kombinálva. Ez így nem lesz jó. (…) Én csak azt mondom, hogy legyünk tisztességesek az emberekkel szemben, s ne áltassuk az egyszerű falusi polgárokat azzal, hogy ha aláírnak bármiféle papírokat arról, hogy ők személy szerint meg akarnak békülni a szlovákokkal vagy a románokkal (ami egyébként tiszteletre méltó igyekezet), akkor attól a nemzetek közötti megbékélés nagy ügye komolyan előrehalad. Legfelsőbb politikai akarat és kölcsönösség nélkül nem jöhet létre igazi kiegyezés, ezt Európa nyugati felén is pontosan látják. Egyoldalúan erőltetni ezt a témát pedig a Károlyi Mihály-i habitus felélesztése, amely káros volt száz évvel ezelőtt is, és káros ma is, mert csökkenti a nemzeti immunrendszer hatékonyságát. – S mi a gond a kisebbségi minimummal?
– Nézze, ez szakmai kérdés, valaki vagy ért hozzá, vagy pedig nem. Az EU-ban nem minimumok kellenek, hanem hatékony kisebbségvédelem, a kisebbségi közösségek nyelveinek, kultúrájának, oktatási rendszereinek hatékony védelme, s ehhez megfelelő intézményrendszer. Erre kell felhívnunk a figyelmet, ebben az irányban kell elindulnunk. Ráadásul nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy az EP-nek nincsenek megfelelő jogkörei egy ilyen kezdeményezés elindítására, azokat is átgondoltan kell megszerezni. Jelen pillanatban a tagországok térfelén pattog a labda, s bizony kapásból fel tudok sorolni öt-hat olyan tagországot, amely kapva kap a kisebbségi minimum témán, és azt mondja, rendben, akkor tegyük meg kötelező minimumnak mondjuk a legnagyobb európai kisebbségnek, a roma kisebbségnek megfelelő minimumot. S máris akkora öngólt lőttünk, hogy szakad a háló. Más kell ide: az Európa Tanács által kidolgozott eddigi dokumentumok bevitele az EU jogrendjébe, az a hatékony út.
– Milyen témák foglalkoztatják még?
– Az Európai Polgári Kezdeményezések témája, illetve a kisebbségi autonómia kérdése.
– A polgári kezdeményezések közül eddig egy sem volt sikeres.
– Ez a gond. Tény, hogy az eddigi kezdeményezéseket a bizottság mind megbuktatta, beleértve a FUEN, tehát az Európai Kisebbségek Föderalisztikus Uniója kezdeményezését is, amelynek az MKP tagja (és az RMDSZ is – szerk. megj), s amely a kisebbségi jogok európai szintű kezelésére hívta volna fel a figyelmet. Októberben részt vettem egy tanácskozáson, ahol sokunknak nem tetszett a bizottság (tehát az európai kormány) ilyetén hozzáállása. Kezdeményezésünkre az Európai Parlament vizsgálatot indított, s eme vizsgálat lefolytatásával két bizottságot, a Petíciós Bizottságot és az Alkotmányos Ügyek Bizottságát bízta meg. A Petíciós Bizottságban a néppárti frakció engem bízott meg az ügy vitelével, s örülök, hogy az Alkotmányos Ügyek Bizottságában Schöpflin György professzor úr a téma felelőse. A jelentés vélhetően júniusban kerül az asztalra. – S az autonómia? Nem túl kemény dió ez?
– Az EU tagállamai többségének alkotmánya vagy törvényei valamilyen formában tartalmazzák ezt a kifejezést, illetve szinonimáit. Örülök, hogy december végén létrejött a frakciók közötti, az őshonos kisebbségi közösségek jogaival foglalkozni hivatott intergroup. Már jeleztem a vezetésnek, hogy szeptemberben szeretném ott prezentáltatni az MKP autonómiaelképzelését.
(Felvidék.ma)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Albert Levente dokumentumfotói
Bár állandóan a jelenre, az éppen most történőre koncentrál, a fotóriporter – ha a szokványostól eltérő helyzetbe kerül – nem csupán fotók, hanem dokumentumfotók létrehozója. Az efféle képek „beéréséhez” természetesen idő is kell, ám egy negyed század távlatából már pontosan látszik, mi az, ami nemcsak fotográfiaként, hanem történelmi szempontból is maradandó érték.
Albert Levente több ezerre becsüli dokumentumfotói számát. A Háromszék alapításától fotóriportere a lapnak, ám szerencséjére – szerencsénkre – a napi rendszerességű fotózást már a Megyei Tükörnél elkezdte. 1988 második felétől kezdett dolgozni az egykori Kovászna megyei napilapnál, előtte mintegy évig rendszeresen elkísérte Sylvester Lajost riportútjaira. Sokszor csak néhány fotó készítéséért is benéztek egy-egy kisebb faluba, mert a falurombolás rémétől tartva nem tudhatták, eltűnik-e vagy sem a település, így arra gondoltak, bár a képek maradjanak... Albert Levente úgy emlékszik vissza, maguk a háromszéki falvak lakói sem tudták elképzelni, arra kényszerülhetnek, hogy tömbházban kell majd lakniuk. Meséli, a diktatúra végső, nehéz éveiben a székely falvak lakóit – tartva lakóhelyük s közösségük elpusztításától – egyrészt tehetetlenség, szorongás jellemezte, másrészt székely humoruk ilyen körülmények között sem hagyta cserben. Fotóriporteri munkájában 1989 decembere határvonalat jelent: a kommunizmus időszakából származó képein nemcsak a rönköt cipelő kommandói atyafi jelenik meg, vagy a vécépapírért és az aragázpalackért sorban álló városiak tömegét látjuk, hanem az 1989. augusztus 23-án az elvtársak sepsiszentgyörgyi pódiuma előtt önfeledten masírozó, hálásnak és boldognak tűnő embereket is. Noha Albert Levente azt mondja, akkor már érzékelhető volt egyfajta cinizmus mind pártaktivista, mind munkás esetében, a huszonharmadikai mosolygós felvonulók láttán azért el lehet töprengeni azon, vajon az ünneplők ma mit gondolhatnak akkori mosolygós arcukról?... Nyolcvankilenc decemberében Albert Levente nemcsak a sepsiszentgyörgyi pártszékház előtt tüntető tömeget örökítette meg egy szomszédos tömbház erkélyéről, hanem az akkori hegyivadász laktanyával szemben lévő, szétlőtt tömbházat is. Ez utóbbi érdekessége, hogy korábban lencsevégre kapta a lépcsőházból kitelepített, edényekkel hurcolkodó lakókat is, előbb tehát kilakoltatták az ott élőket, utána pedig szétlőtték az épületet. Csupán egy apróság az akkori furcsaságok közül, még jó, hogy emlékeztetnek a fotók. Aztán következett az első szabad március tizenötödike Sepsiszentgyörgyön – soha meg nem ismételhető az a felvétel, amikor egy tömbház erkélyein alig férnek az ünneplők –, Tőkés László és Teréz anya látogatása, vagy amikor 1992-ben hegymászók leveszik a parkbeli obeliszk vörös csillagát. Egy kor megannyi fekete-fehér lenyomata. Albert Levente mostani, Romcsíptető című sepsiszentgyörgyi szabadtéri kiállítását az 1988–1992 között készített dokumentumfotóira alapozza. Tárlata fotókiállításnál több, amolyan személyes, vizuális napló, amelyben akár a felcsíptetett fotográfia, az eltűnt idő maradványa is rom lehet. Fényképeit kollázsszerűen sorakoztatja fel, s míg képanyagát válogatta, úgy érezte, ismét hatalmába keríti az egykori bizonytalanság... A filmszerű szerkezetet szerinte az is indokolja, hogy az említett négy év alatt sok minden nem változott, s ha megírná a képsorokhoz kötődő történeteket, azt szintén kollázsszerűen, szubjektíven tenné. Ám egyelőre értékesebb filmkockáit digitalizálja, mert régi Azopan negatívjai közül időközben számos tönkrement. Ami maradt, azt tematikusan csoportosítja, képzőművészeti szempontból jelentős fotóit, falvak képeit teszi egymás mellé, s csendesen jegyzi meg, nem szorongatja az összegzés, a kötetekbe foglalás kényszere. De ha mégis meggondolja magát, van miből válogatnia.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A "nagy menetelések" és perek éve
Mindenki a rendszerváltás 25. évfordulójáról beszél. Azóta számos esemény évfordulóját tartották meg, de egy fontos esemény, a Budapesti nyilatkozat kimaradt, amelyet román és magyar értelmiségiek 1989. június 16-án írtak alá – jelentette ki év végi összegző sajtótájékoztatóján Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, aki szerint ez az alig egyoldalas nyilatkozat pontosan tartalmazza azt, hogy hogyan képzelik el román és magyar értelmiségiek közösen a jövőt.
Az akkor megkezdett párbeszédről az aláírók úgy gondolták, hogy a jó kapcsolat alapjává válik a két nemzet számára. Azt mondták, Erdély egymást kiegészítő kultúrák hazája, a kulturális és vallási pluralizmus hazája kell legyen.
Erdélynek ezt a sokszínűségét meg kell tartania, ez a román nemzetnek is érdeke. A nyilatkozatot, amely kitér a kolozsvári magyar egyetem visszaállítására is, olyan személyiségek írták alá, mint Antall József, Csoóri Sándor, Für Lajos, Jeszenszky Géza, Stelian Tanase, Mihnea Berindei, Dinu Zamfirescu, Vladimir Tismaneanu és mások.
Izsák Balázs szerint a nyilatkozat körüli csend azzal is magyarázható, hogy az aláírók közül senki sem található meg a ’89 utáni időszak közszereplői között, a romániai magyarság képviselete pedig visszatért a ’89 előtti trendhez: nem a román és a magyar nemzet történelmi megbékéléséből indult ki, nem abból, hogy egyenrangú társnemzetek, egymást kiegészítő kultúrák Erdélyben, hanem abból, hogy – ahogyan azt a Román Kommunista Párt kisebbségi politikája is tartotta – Romániában van egy többségi nemzet, és van 18 kisebbség, és ennek a 18-nak egyike a magyar.
A továbbiakban arról beszélt, hogy a közelmúlt legfontosabb eseménye az önkormányzatok 2013. októberi nagy menetelése volt, amelyen a szervezők becslése szerint több mint 100 ezren alakítottak ki 53 kilométeres összefüggő menetoszlopot a Brassót Bákóval összekötő 11-es országút székelyföldi szakaszán, Székelyföld területi autonómiáját követelve.
Az SZNT kezdeményezésére 44 székelyföldi önkormányzat fogadott el olyan határozatot, amely szerint egy közigazgatási egységbe kívánnak tartozni, és amelynek sarkalatos törvény szavatolja a különleges státust. Ezek a határozatok eljutottak az Európai Unió és az Európa Tanács különböző hivatalaiba is, túllépték a Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának ingerküszöbét, így napirenden marad a székelyföldi önkormányzatok által jelzett kérés, amint kivétel nélkül napirenden lesznek és az SZNT vezetői által indított perek is, a luxemburgi per, amelyre 2015-ben lehet ítéletet várni – mondta az SZNT elnöke.
Elmondta, hogy a bukaresti bíróságon alapfokon elveszítették azt a pert, amelyet Traian Basescu, Victor Ponta, Liviu Dragnea és Crin Antonescu indítottak, de letették a fellebbezést, és a pert folytatják. Az SZNT kezdeményezésére a kovásznai Fenyő szálló ügyében indított pert 2014. október 13-án felfüggesztette a bíróság, és az alkotmánybírósághoz fordult, hogy vizsgálja meg a 114/2013. számú kormányrendelet alkotmányosságát, amely az ortodox egyháznak juttatta a szállodát. Jelenleg az alkotmánybíróság döntésére várnak. De nem zárult le a március 10-i csendőrségi büntetés ügyében indított per sem, ennek újabb határideje január 29.
Izsák Balázs kijelentette: az SZNT 2015. évi tevékenységét egyfelől a helyi közösség akaratára, hagyományaira és érdekeire, másrészt a többségi közösséggel folytatott párbeszédre, harmadrészt pedig a nemzetközi jogra és a nemzetközi fórumok keretében történő együttműködésre kívánják alapozni.
Az SZNT elnöke úgy vélte, 2015-ben be kell nyújtani a parlamentbe a Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó törvénytervezetet. Mint mondta, a többségi közösséggel folytatott párbeszéd helyszíne is a parlament kell hogy legyen. Arról is beszélt, hogy az SZNT tovább kívánja építeni a baszkokkal és katalánokkal kialakított kapcsolatait, illetve, hogy az idén újabb kísérletet tesznek arra, hogy az erdélyi magyar szervezetek közös nevezőre jussanak Székelyföld területi autonómiájának törvénytervezetéről.
– Elsősorban a magyar közösségen belül keressük a kompromisszumot, hogy egy összehangolt tervezetünk legyen. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy amikor a román közösséggel akarunk párbeszédet folytatni, azt vágják a fejünkhöz, hogy ti sem tudjátok, mit akartok – jelentette ki.
Izsák Balázs szerint a megegyezés kiindulópontja nem lehet a Dél-Tirol autonómiáját biztosító 1972-es statútumnak az RMDSZ által készített magyar fordítása, hiszen azt már Dél-Tirolban is túlhaladottnak tekintik. Ezért meg fogják nézni, hogy az RMDSZ tervezetéből mit lehet beépíteni az SZNT által készített tervezetbe, hogy egy kompromisszumos szöveg alakulhasson ki.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

„Belhoniak” a „külhoniakról”
Nem léptünk vissza, igaz, előre sem
Szilveszterkor több magyarországi politikus is értékelte az elmúlt évet, Kövér László, az Országgyűlés elnöke a külhoni magyarok megvédését nevezte a nemzetpolitika egyik legfontosabb feladatának és céljának 2014-ben, Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkár pedig azt hangsúlyozta, hogy a külhoni magyarok 2014-ben meg tudták tartani korábban kiharcolt politikai pozícióikat.
A kárpátaljai magyarok biztonságának garantálása kihívás volt az elmúlt évben, mondta Kövér László, aki szerint itthon mindenkinek tudatosítania kell, hogy ők olyan országban élnek, amelyik hadban áll, és ahol bármikor besorozhatják az embereket.
Az erdélyi magyarok gondjairól szólva kiemelte a jelképhasználattal kapcsolatos konfliktusokat. Azt mondta: állandó problémák adódnak a székely zászló használatából, s most már ott tartunk, hogy azért is büntetést szabnak ki, mert valaki elénekli a magyar himnuszt. Ez Románia törvényeivel is ellentétes, amelyek szerint egyházi énekeket lehet énekelni, s a magyar himnusz magyarországi zsoltáros könyvben is szerepel, nem beszélve az erdélyiről – magyarázta Kövér László. A házelnök az egyházi ingatlanok visszavételére irányuló romániai szándékról azt mondta: ez a jogállam megcsúfolása.
Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkár hangsúlyozta, hogy a tavalyi a külhoni szakképzés éve volt. Úgy vélte, a programmal és a külhoni gazdasági tevékenység támogatásával megakadályozható az elvándorlás. Hozzátette: minél jobban támogatni kell a külhoni kis- és középvállalkozásokat, ennek egyik módja a Nemzeti Kereskedőház-hálózat kiterjesztése. A Kárpát-medencében, illetve Krakkóban (Lengyelország) 22 irodát hoznak létre.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ha iskola nincs, tanító rend sem lesz
Jelenits István piarista szerzetes tanár, teológus a felekezeti oktatásról, a hittantanításról.
– Mi késztetett egy tizenkilencedik évében járó fiatalembert arra, hogy szerzetesrendbe akarjon belépni 1951-ben, az érettségije évében, Magyarországnak a Rákosi Mátyás nevéhez kötött legsötétebb sztálinista időszakában?
– A családi háttér. Édesapám is a piaristákhoz járt iskolába, és bár én Nagyváradon az első gimnáziumi osztályt a premontreieknél kezdtem, Budapestre kerülve a piaristáknál fejeztem be.
Úgy terveztem, hogy érettségi után azonnal belépek a rendbe, de éppen a kérdésben említett társadalmi körülmények miatt a rendfőnök azt tanácsolta, hogy ha tehetem, otthonról végezzem el az egyetemet, s majd azután lépjek be. Így lett.
– Köztudott, hogy a tanító rendek – mint amilyen a piarista és a premontrei rend – tagjainak tanári végzettségűnek kell lenniük. De a szakválasztás hogyan történik? Vagy kérdezzem egyszerűen úgy, hogy főtisztelendő atya miért az irodalmat választotta?
– Ennek is gyerekkorig nyúló oka van, ugyanis mindig sok könyv közt élő család voltunk, az irodalom szeretetét is édesapámtól kaptam örökbe. Volt egy szokása, hogy amikor nagyon megtetszett neki egy-egy részlet az éppen olvasott könyvben, akkor összecsődítette a családot, és felolvasta az illető passzust. Természetesen ismét vissza kell utalnom a Rákosi-korszakra, amikor egyértelműen minden alkotótól a szocreálnak is nevezett szocialista realista látásmódot követelték meg. A minden jó, minden szép, minden épül hurráoptimizmust. De a sorok közé, ha nem is könnyen, de el lehetett rejteni az igazi gondolatainkat és érzéseinket.
Kispapságom idején zajlott az ’56-os forradalom, mégpedig a közvetlen közelünkben, mert a rádió székháza mellett volt a mi székházunk. Nagyon sokat jelentettek nekünk azok az események. De miután láttuk, hogy segítségre nemigen számíthatunk sehonnan, beláttuk, hogy hosszabb időre kell berendezkednünk a forradalmat megelőző időszaknál is talán még kegyetlenebbnek ígérkező évekre, hisz csak úgy lehet majd – hitünk segítségével – túlélni a korszakot.
– A mi körülményeinket ismerve nagy különbségnek tűnik, hogy Magyarországon még azokban az ordas időkben is hivatalosan működhettek egyházi iskolák. Romániában elképzelhetetlen lett volna.
– Nálunk is összesen nyolc felekezeti iskolát hagytak meg, közülük az egyik volt a miénk, a piarista. Romániában valószínűleg azért államosították mindeniket, mert a görög katolikus felekezetnek az ortodoxiába olvasztása után csak magyar nyelvű egyházi iskolák maradtak volna. Egyébként én éppen iskoláskoromban döbbentem rá, mit is jelent tanárnak lenni, átadni másnak a tudást, felkelteni az érdeklődését sok minden iránt, és arra is ráébredtem, hogy bennem megvan az ehhez szükséges tehetség.
Úgy történt, hogy édesapámat a háború legvégén vitték el katonának, amerikai fogságba került, s amíg haza nem tért, de még azután is jó darabig elég nyomorúságos körülmények között éltünk. Az osztályfőnököm tudta ezt, s hogy valamiképpen segítsen rajtam, rám bízott egy gyengébb, de nagyon jó anyagi körülmények közt élő diáktársamat. Együtt tanultam vele, és akkor láttam, hogy van képességem másban is felébreszteni a tudásszomjat. Így lettem pap tanár.
– Az irodalom mellett hittant is tanított. Engedjen meg, főtisztelendő atya, egy nálunk mostanában gyakran vitatott kérdést. Lehet-e, kell-e kötelezni világi iskolában, különösen középiskolai osztályokban a hittan tanítását? Lesz-e ennek a kötelezővé tételnek hozadéka olyan esetben, ha a fiatal csak serdülőkorban találkozik a hitoktatással?
– A hittantanítás iskolai bevezetése semmiképpen sem valamiféle fenyítési módszert jelent, hanem azt, hogy a kereszténységünk által az európai kultúrához tartozunk. A másként gondolkodó vagy nem keresztény vallású gyerekek esetében viszont lassan, türelemmel juthatunk el oda, hogy igényelni fogják a hittant. Olyan eset is előfordul, hogy a szülők a maguk gyermekkorában nem jártak hittanra, és most a gyerekük révén szeretnék behozni a lemaradást. Az mindenképpen fontos, hogy a szülő döntsön, és ne a gyerek, mert sokkal kevesebb lesz a menet közben felmerülő gond. Fontos továbbá az is, hogy a pap, vagy aki tanítja a hittant, jó problémamegoldó legyen, és mindenekelőtt abból induljon ki, hogy a hittanórának az atmoszférája merőben különböző, mint például a biológiaóráé.
– Milyen ön szerint a tanító rendek jövője? Különösen nálunk, ahol bizony a hajdani felekezeti iskolák visszaszolgáltatása körül még most, huszonöt évvel a rendszerváltozás után is nagyon felfűtött indulatok kavarognak.
– Tudomásom van a helyzetről, természetesen elsősorban a volt piarista iskolák vonatkozásában. S ha innen nézem, akkor nagyon egyszerűen azt mondhatom: ha iskola nincs, akkor tanító rend sem lesz. Gyulafehérváron részletekbe menően tárgyaltunk erről az érsekkel, de a baj az, hogy ha esetleg visszakapná a rend az iskolákat, tőlünk nem jöhetne ide senki tanítani, mert diplomáink nem honosítottak. Persze különböző kiskapukkal megoldható volna, de nem simán és egyszerűen.
Egy esetet mégis el szeretnék mondani, ami talán mások számára követendő példa lehetne. Egy piarista szellemben nevelt nagykárolyi fiatal lányról van szó, aki Temesváron végezte a matematika–fizika szakot, és egyetemistaként fel-felkereste a temesvári piarista lelkészt. Hite annyira elmélyült, hogy elhatározta, piarista apáca lesz. Megkeresett minket, mi Firenzébe küldtük, mert ott van női képzés. Ott annyira megbarátkozott a főnöknővel, hogy elhatározták, Nagykárolyban nyitnak egy lánynevelő tanintézetet. Formailag árvaház ugyan, de nagyon sokoldalú nevelést adnak a lányoknak, és folyamatosan tartják a kapcsolatot a régi temesvári iskolával.
– Nemrég Nagyváradra látogatott. Annyi idő után milyen érzés volt visszajönni kisiskolás korának színhelyére?
– Voltam én sokszor közben is, a rendszerváltás előtt is nagy kerékpártúrákat tettünk a tanítványaimmal, elmentünk Brassóig, Nagyszebenig, és mindig Váradon át kezdtük az utat. Az elemi osztályokat az úgynevezett Stark iskolában jártam, azt is megmutattam a tanítványoknak, és természetesen a volt premontrei főgimnáziumot is. Sajnos már nem emlékszem az ottani tanárokra, illetve arra igen, hogy aránylag kevés pap tanárunk volt, több tantárgyat is civilek tanítottak. Levélben megkeresett a Premontrei Öregdiákok Egyesülete, de mivel én csak a mostani ötödik osztálynak megfelelő első gimnáziumot jártam ott, nem emlékeztem a nálam idősebb diákokra, a fiatalabbakra pedig még annyira sem.
– A mostani látogatás nem a városnak szólt a nosztalgia jegyében, hanem a Posticumban tartottak Dóczy Péter színművésszel együtt érdekes, lelket simogató előadást Pilinszky János költészetéről. Honnan az ötlet, és milyen emlékekkel távozik a Posticum közösségi házból? – Az ötlet Dóczy Pétertől származik, aki tanítványom volt, ő gyűjtött össze egy csokorra való Pilinszky-verset, mindenekelőtt azokat, amelyek a költő csodálatosan mély hitéletéhez kötődnek. Felkért, hogy az egymáshoz fűződő versek után mondjam el a saját gondolataimat a költeményekről, én pedig szívesen vettem az ajánlatát, és eljöttünk. A Posticum pedig őszintén szólva nagyon kellemesen lepett meg, a modern architektúrájának összeolvadása a hamisítatlan gótikus szellemiséggel, illetve külön örültem annak a nagyon közvetlen, baráti hangulatnak, amivel fogadtak és körülvettek.
Boldog vagyok, hogy eljöttem, hogy végigjárhattam a régi várost, ami sokat változott ugyan, de sok mindent még könnyen felismerni. S ha adódnak ellentétek, azt okosan mindig el lehet rendezni. És majdnem elfelejtettem mondani, milyen örömmel hallottam, hogy Nagyvárad és Berettyóújfalu között kiépült a kerékpárút. Arra gondoltam, milyen jó volna nyáron kipróbálni!
Jelenits István
1932. december 16-án született a magyar–román határ mentén fekvő, Hajdú-Bihar megyei Berettyóújfaluban. Édesapja megyei tisztviselő, ezért 1940 és 1944 között Nagyváradon él a család, iskolába is ott kezd járni, majd a háború végén Budapestre költöznek. 1951-ben érettségizik, 1955-ben fejezi be az egyetemet magyar nyelv és irodalom szakon, belép a piarista rendbe, 1959-ben szerzi meg a teológiai doktorátust.
Ötven éven át tanított hittant és magyar irodalmat a piarista gimnáziumban, majd tíz évnél tovább esztétikát a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Tíz évig a magyar piarista rend tartományfőnöke volt, az 1989-es rendszerváltás után a közoktatási tanács tagjaként aktívan részt vesz a visszakapott rendi iskolák újraindításában. Széchenyi-díjas, december 17-én pedig Budapesten megkapta a Szeged-csanádi Egyházmegye Gelsey Vilmos Pedagógiai Intézete által adományozott első Báró Gelsey Vilmos-nagydíjat. A nyáron alapított intézet díjátadásán elhangzottak szerint Jelenits István piarista szerzetes, magyar és hittan szakos pedagógus a katolikus keresztény nevelés ügyéért, a magyar köznevelésért végzett kiemelkedő pedagógiai munkásságáért, sok nemzedék javára végzett nevelő szolgálatáért kapta az elismerést.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Vízkereszt – új kezdet a mélyszórványban
Január hatodikát kiskoromtól fogva mindig nagy izgalommal vártam, mert ez volt az a nap, amikor a papbácsi eljött megáldani házunkat, családunkat, és ettől a naptól fogva ehettünk „hivatalosan” szaloncukrot a karácsonyfáról. Valami különös, megmagyarázhatatlan érzés lengte be mindig ezt a napot.
Gyermekkorom érzésvilága hangosodott fel 2015-re, amikor már nem a házszentelést vártam, hanem az azutáni csodát: amikor a kimondott szó, az áldás testet ölt. Ezen a szent napon egy újabb mérföldkőhöz érkezett a Türi Magyar Ház, hisz 14 órakor elkezdődött a délutáni iskola. A hajdani magyar iskola szelleme is úgy érzem életre kelt ezen a fagyos napon, és örömkönnyet ejtett. Már néhány éve próbálkozunk hályogkovácsként a magyar oktatással. Kezdetben nagy volt a lelkesedés, mindenki magyarul akart tanulni. De amikor kiderült, hogy a magyar nyelv nem csupán néhány gyalázkodó, káromló szó helyes kiejtését rejti magában, és hogy bizony nekünk kultúránk, hagyományaink, és egy nagyon nehéz nyelvünk is van, szépen „lekoptak” az érdeklődök. Ami érdekes, egyszerre fájdalmas és csodálatos: olyanok maradtak meg, és tanulnak mind a mai napig, akik ősei között nincsenek magyarok. Ők jönnek, és nem állampolgárságra áhítozva, hanem „csak úgy” tanulnak magyarul.
De ma, amikor már nem csak álom, hanem testet öltött valóság a Türi Magyar Ház, Vízkereszt napján apró kis nyomok tűntek fel a hóban: érkeztek az aprók a délutáni iskolába. Előkészítettünk nekik széket, asztlat bőven, de mindössze hatan érkeztek. Aztán fél négy után újabb gyerkőcöknek örülhettünk. Ők már „csak” a magyar órára jöttek. Gáspár Ildikó tanárnő szeretettel fogadta valammennyi újdonsült tanítványát, és megteremtette azt a barátságos légkört, amit a gőzölgő tea és a sütemények csak fokoztak. És megtört a türi fagyban a jég: beindult a délutáni oktatás a mélyszórvány eme szegletében is.
Az örömmel egyidőben egy újabb kihívás előtt is állunk: meg kell győznünk a szülőket, hogy délutáni iskolába engedjék csemetéiket. De mint tudjuk, erőltetni, kényszeríteni semmit nem lehet semmit. Azt sem, hogy a színmagyar család gyereke magyarul tanuljon, otthon magyarul beszéljen… Igyekszünk megragadni minden lehetőséget, de a végső döntés a családé, a szülőé.
El kell mondanom, hogy csak román tannyelvű iskola van a településen, és a szülők, bár felajánlottuk nekik, hogy a gyerekek szállítását is díjmentesen vállaljuk például a péterfalvi magyar iskolába, nem vállalták ezt, inkább román iskolába íratták őket. Skizofrén helyzet, hogy színmagyar családok gyereke kényelmi szempontból román iskolába járjon, ezáltal naponként elvágva egy-egy hajszálgyökerét önazonosságának, hovatartozásának. No, innen kell fordítanunk. És erre mondják, hogy micsoda küzdelem lehet ez…
Én nem szeretek küzdeni, mert akkor általában vér folyik. Nem valaki ellen kell küzdeni, mert attól nekünk nem lesz jobb. Ha valaki ellen mégis küzdenem kell, az a szentséges saját gőgöm.
Nem küzdeni kell a megmaradásért, természetesnek kell vennünk. Megélni kell ezt az ajándékot, amit a magyarságunk értékei adnak. Ezeket folyamatosan kell kicsomagolni, és ami fontos, adni kell belőle, hogy nehogy ránk rohadjon. Az erdélyi magyarok rákfenéje, a szórványban is, hogy saját maguknak halmoznak, majd ahelyett, hogy adnának, kidobálják. Élni kell! Ha megbékélünk, szorosabban élhetünk egymás mellett. Mert élni nem harc, hanem ajándék.
A délutáni iskolában alapvetően a román tannyelvű iskolában tanultakra építünk, házi feladatot oldunk, és miután megvagyunk a kötelező leckékkel, jön a játékos magyar tanulás. Elég nagy ár ez, de úgy érzem meg kell fizetnünk, ha ide akarjuk csalogatni valamivel gyerekeinket. A szülők közömbösségét és lanyhaságát csak valami olyasmivel lehet kimozdítani kövültségükből, amivel a gyerek nyer valamit. No, meg nem nekik kell kínlódniuk a házi feladatokkal. Reméljük, hogy fél éven belül kiderül az iskolában is, hogy ezek a gyerekek ügyesebbek lesznek társaiknál, akik otthon kínlódják meg – vagy otthon sem – a házi feladat gyötrelmeit.
A délutáni iskola gondolatától belelkesült Novrecky János magyarországi vállalkozó is, aki rögtön tett is egy felajánlást: egy pedagógus bérét biztosítja. A Reintegratio Alapítvány pedig leszállította az ábécéskönyveket, valamint néhány más könyvvel is hozzajárult induló álmunk megvalósulásához. Valamiféle értékrendet akarunk meghonosítani, és erre hívjuk partnernek az iskolát is. Ők eddig ellenfelet látnak bennünk, vagy talán ellenséget. Hosszú az út addig, amíg rádöbbennek: egy akol van csak és egy pásztor.
Kérem gondoljanak sokat ránk, és merjenek imádkozni is azért, hogy amit emberileg nem tudunk megvalósítani, arra irgalmas Istenünk adjon áldást, és így Vízkereszt öröme tartós, életerős maradhasson! Tür, 2015. január 6.
Kémenes Lóránt Zoltán plébános
* * * Amennyiben anyagi támogatást szeretne nyújtani azokra a nemes tevékenységekre, amelyek a türi magyarok „ébredését" szolgálják, az alábbi számlaszámokra utalhat pénzt:
Magyarországról: Magyar Máltai Szeretetszolgálat Észak-magyarországi Régió, Miskolc OTP 11784009-20200972 (HUF) megjegyzésként kérjük feltüntetni: a Magyar Ház javára. Máshonnan, a világ bármely tájáról:
Parohia Romano Catolica Tiur Banca Comerciala Romana, Agentia Blaj IBAN számlaszám: RO10RNCB0007021401320001 (bármilyen pénznem utalható) BIC-kód (SWIFT): RNCBROBU megjegyzésként kérjük feltüntetni: a Magyar Ház javára.
Erdély.ma

A provincializmus kritikája Kolozsváron
Bár az utolsó pillanatban változott a szereposztás, mégis megtartják Az öreg hölgy látogatása című Friedrich Dürrenmatt-darab bemutatóját Tompa Gábor rendezésében a Kolozsvári Állami Magyar Színházban szerda este.
Az öreg hölgy látogatása című Friedrich Dürrenmatt-darabot mutatja be idén először a Kolozsvári Állami Magyar Színház. A szerdai előadást annak ellenére sem halasztják el, hogy utolsó pillanatban objektív okokból megváltoztatták a szereposztást – jelentette be hétfői sajtótájékoztatóján Tompa Gábor színházigazgató, a produkció rendezője. A férfi főszerepet Boér Ferenc helyett Orbán Attila játssza, az eredetileg általa játszott tanár szerepét pedig Viola Gábor veszi át.
Hozzáfűzte, emiatt nem tekintik teljes értékű bemutatónak az előadást, csak amolyan „work in progress” jellegű előadásnak. Emiatt közönség türelmét kérik, akik viszont így betekintést nyerhetnek a próbafolyamatokba. A rendező, Tompa Gábor kifejtette: Az öreg hölgy látogatása társadalmi szatíra, amelyet maga a szerző tragikomédiának nevezett, tulajdonképpen a provincializmust, a kisstílű korrupciót parodizálja. Az előadásnak egyelőre egy nyers formáját láthatja a közönség.
A színházigazgató ugyanakkor elmondta: az év végére elapadó költségvetési források miatt a jelmezeket „second hand” ruhaüzletekből szerezték be, de ez végül jól sült el. Carmencita Brojboju jelmeztervező elmondta: órákat töltött a sarki turkálóban, amíg megtalálta a megfelelő öltözékeket a szereplőknek, ez olyan jól sikerült, hogy csak egy-két esetben kellett apróbb átalakításokat eszközölni a ruhadarabokon.
Hozzáfűzte: a másodkézből származó öltözéknek köszönhetően még hitelesebbek lesznek a könnyen korrumpálható kisvárosi szereplők, szerinte ugyanis Güllen városkájának közössége egyfajta „second hand-társadalom”.
A darab koreográfiáját Bodor Johanna jegyzi, aki kolozsvári születésű, 1985-ben települt ki Magyarországra. Az előadásnak ugyanakkor saját zenéje is van, amelyet Vasile Şirli zeneszerző komponált. Şirli szerint „zajok és zenei gondolatok elegye az előadás zenéje”.
Visky András dramaturg ugyanakkor elmondta: a darab szövegéből elég sokat kivágtak, elsősorban a moralizáló részeket, ugyanis inkább egzisztencialista megközelítését választották Dürrenmatt alkotásának. Hozzáfűzte, a darab ma is aktuális, hiszen a szereplők nem anyagilag, hanem lelkileg szegények: hiányzik belőlük a szolidaritás, amely korunk társadalmát is jellemzi. A Dürrenmatt-darab szerdán este hét órától a nagy színpadon kerül bemutatásra.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Frunda útja
Az RMDSZ rossz szellemeként szólalt meg az év első munkanapján Frunda György, s bár abban, amit mondott, volt némi igazság, szavai jól tükrözik azt a szemléletet, amely a közelmúltig meghatározta a szövetség politizálását: hatalomban kell lenni mindig, minden áron, csak a kormány tagjaként „segíthetik” közösségünket.
Frundának abban igaza van, hogy az RMDSZ népszerűsége jelentősen csökkent, és érthető, hogy a szövetség jelenlegi vezetői ezt próbálják újra elfogadható szintre tornászni, hisz félő, hogy a következő parlamenti választásokon (2016 őszén) már esélyük sem lesz elérni az ötszázalékos bejutási küszöböt. Minden bizonnyal egyelőre az ötletelés zajlik, még semmi sem szivárgott ki arról, mily módon lopnák vissza a tulipános szövetséget az emberek bizalmába. Az egykori szenátor, Victor Ponta jelenlegi tanácsadója által emlegetett jobb út bizony, csődöt mondott. Hiába beszél Frunda György arról, hogy a kormányzásban való részvétel a leghatékonyabb eszköz, hogy szövetségest találjanak törvénytervezeteik elfogadására, az elmúlt években egyetlen jelentős jogszabályt sem sikerült átvinniük a parlamenten. Pedig ott voltak, s elvileg – a hivatalos retorika legalábbis ezt szajkózta – megbízható szövetségeseik is voltak. Nemcsak a kisebbségi törvény rekedt meg a képviselőház bizottságainál, de számos nagy dérrel-dúrral beharangozott kezdeményezés sikkadt el ház- és bizottsági elnökök asztalfiókjában, még a megyezászlók használatára vonatkozó, a büntetési hullámot leállító jogszabályt sem tudták kierőszakolni az oly sokat dicsért partnereikből.
Még visszásabb az egykor nagyra becsült szenátor másik megjegyzése: kormányból távozva az RMDSZ lemondott azokról az adminisztratív eszközökről, melyek révén segíthették volna a romániai magyar közösséget. Magyarán: pénzt csak az kap, aki része a hatalomnak. A hazai és európai emberjogi bizottságok tagja számára ez természetes. Nem azért emel szót, hogy miért van ez így, nem azt tanácsolja kedvenc miniszterelnökének, hogy ideje lenne európaibb módszerekre váltani, s más szempontok alapján mérlegelni a pénzek elosztását, hanem számon kéri pártjától, hogy kiszállt ebből a táncból. Esze ágában sincs változtatni a velejéig korrupt, romlott rendszeren, jelenlétével és szavaival hitelesíti azt.
Frunda György megintette az RMDSZ mostani vezetőit, s ha elég okosak, értenek majd a szóból: éppen azzal kell szakítaniuk, amit ő és a hozzá hasonlóak képviselnek. Ha erről az alapról kezdik újraépíteni a szövetséget, ha az értékek, a valós közösségi igények kerülnek politizálásuk középpontjába, még visszanyerhetik hitelüket és népszerűségüket.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelymészárlás ((1764. január 7.)
Előzményei A 18. században az Osztrák Birodalom keleti határán új nagyhatalom jelent meg, az orosz. Az osztrák államvezetés jogosan törekedett határai megerősítésére.
Mária Terézia királynő 1762. április 11-én Buccov Adolf tábornokot bízta meg két román és három székely határőrezred felállításával. A román ezredek szervezése Beszterce-Naszód és az Orlát vidékén gyorsan haladt, mert a határőri státus a társadalmi felemelkedést, a jobbágyságból való szabadulást jelentette. A határőrségbe toborzás a székelyek körében is eredményesen indult, de amikor megtudták, hogy ingyen kell katonáskodniuk, miközben továbbra is adófizetők maradnak, megtagadták a fegyverfelvételt. Ősi szabadságjogaik megsértését látták abban, hogy egyszerre katonáskodjanak és adót fizessenek. Miután az önkéntesség elve alapján a határőrség szervezése csődöt mondott, a katonai hatóságok egyre gyakrabban alkalmaztak kényszert. A közhangulat a határőrség szervezése ellen fordult. A székely falvakban is társadalmi ellentét, feszültség alakult ki a fegyvert felvevő székelyek és a megtagadók között. Azokat, akik beálltak a határőrségbe, limitrophusnak, azaz határőrnek nevezték. E megnevezés hamarosan a megvetés szinonimája lett, gyáva, áruló, megalkuvó jelentést nyert.
A megtorlás
Miután a székelyek szembeszálltak a sorozással, a hatóságok erőszakos fellépésre szánták el magukat. Erre jogi alapként Mária Terézia királynő 1763. október 8-ai rendelete szolgált, amely kimondta, hogy a hatóságok „semmilyen körülmények között ne engedjék munkálatuk megzavarását”. Erőszakos fellépést sürgetett Caratto Manó alezredes, aki később az első székely gyalogezred parancsnoka lett. Bethlen Miklós főkormányszéki tanácsos ellenezte a fegyveres megtorlást. Azonban a fegyveres beavatkozás mellett döntött a toborzást szervező katonai bizottság két másik tagja, báró Siskovicz József altábornagy, a bizottság elnöke és a renegát erdélyi főúr, gróf gyalakúti Lázár János.
Időközben az elégedetlen csíki székelyek 1763 karácsonyának harmadik napján a Szépvíz melletti Szalonka völgyében gyülekeztek. Január 4-én megérkeztek a háromszékiek is. Elhatározták, hogy petíciót szerkesztenek, és benyújtják a Csíktaplocán székelő katonai hatóságoknak. Az összegyűlt székelyek 1764. január 6-án részt vettek a madéfalvi vízkereszti misén. Senki nem sejtette, hogy hamarosan galád terv áldozatai lesznek, és este mindenki békésen nyugovóra tért. 1764. január 7-én éjjel négy órakor báró Siskovicz József elrendelte a katonai támadást a mintegy kétezer fegyvertelen székely lemészárlására. Az ördögi terv sikere érdekében egy korábbi napon Magdeburg kapitánnyal elkészíttette a Madéfalva fekvését ábrázoló térképet. A katonaság ennek alapján megszállta és lezárta a menekülést biztosító kivezető utcákat, majd felgyújtotta a falut, hogy az égő házak fényénél könnyebben végezzen a kelepcébe zárt emberekkel. Egyértelmű, hogy br. Siskovicz József célja az elrettentés volt. A vérfürdő megkezdését az első ágyúlövés jelezte. A támadók a fegyvertelen nép ellen tüzérséget, két ágyút is bevetettek. A jól felszerelt, kiképzett csapatok közt találjuk az Okelli-ezred ezer, a Trautmandorf-ezred háromszáz katonáját és a Kálnoky-huszárok ötven lovasát.
A meglepetésszerűen megtámadottak közül legkevesebb kétszázat, legtöbb négy-ötszáz embert gyilkoltak le. A halottak számát pontosan nem ismerjük, mert a meneküléskor sokan az Oltba fulladtak, nagy számban megfagytak a hegyekben, vagy sokan később haltak bele a kapott sérülésekbe. A fogságba kerülők számát ötszázra becsülik, őket a Mikó-várba zárták, és ott is hallgatták ki. A menekülők egy része Moldvában telepedett le, később újabb és újabb csoportok követték őket. 1775 után ők alapították a bukovinai Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva és Andrásfalva községet.
Báró Siskovicz József altábornagy nevéhez fűződik a mondás, mely a Bűnfenyítő Bizottság 1764. március 24-i érkezésekor hangzott el: ,,A székely népen, hogy egészséges maradjon, minden évszázadban egyszer eret kell vágni. Ebben az évszázadban Siskovicz megtette Madéfalvánál.”
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Esztelneken vallásos turizmusra pályáznak
Egy év alatt igyekeztek gazdaságossá tenni az esztelneki kolostor földjeit, hogy ebből megélhessenek, talpon maradhassanak és jövedelmük is legyen belőle – nyilatkozta lapunknak Szilveszter testvér – világi nevén Kakucs Béla –, a ferences kolostor elöljárója.
Szilveszter testvér 2013. november 16-a óta él Esztelneken, ahová annak idején fráter Sebestyénnel és Ambrus Zoltán terciáriusszal érkezett. Sebestyén testvér húsvét után visszakerült Csíksomlyóra, a kolostorban jelenleg két szerzetes él. Szilveszter testvér elmondta: 2014-ben egyrészt papi feladatokat teljesített a felsőesztelneki templomban, másrészt a birtok ügyeit intézte. Fontos tennivalónak bizonyult a kolostor villanyhálózatának felújítása, amit nyolcvan százalékban sikerült kicserélni, felszámolták az életveszélyes vezetékeket. Rendbe tették a kolostor melletti temetőt, adományokból új bejárati kaput szereltek.
Szilveszter barát idei nagy terve az esztelneki kolostor bekapcsolása a vallásos turizmusba, ami a Szent Mihály-hegyi templomtól indulna és több „szentföldi” települést érintene. Ezt az elképzelést európai uniós támogatással, pályázati úton valósítanák meg, felújítanák és látogathatóvá tennék az útszakaszon található egyházi épületeket. Egyik kiemelkedő vonzerő az esztelneki ferences kolostor lenne, elkészítették a felméréseket és előtanulmányokat, hogy pályázni tudjanak a gyulafehérvári központi fejlesztési régiónál. A pályázatot az esztelneki önkormányzat nyújtaná be több felső-háromszéki önkormányzattal és a megyei tanáccsal társulva.
A 2015-ös esztendőt a Szentatya a szerzetesek, illetve a megszentelt élet éveként hirdette meg, ezért szerzetesként jobban fel szeretnék hívni magukra a figyelmet. Szilveszter barát azt is tervezi, hogy április 24-én a környékbeli papság jelenlétében felelevenítik a Szent György-búcsút, ugyanis a kolostor melletti templom védőszentje Szent György vértanú.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Férfias bemutató a magyar színházban:
Tesztoszteron
Hány férfi kell egy fergeteges estéhez? Hét. Pontosabban hét kivételes színész a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatából.
Ez a történet valahol ott kezdődik, ahol a legtöbb véget ér. Akarod-e, holtodiglan, holtomiglan és a többi. Fehér ruha, templom, násznép és az ifjú pár. De mi van, ha a menyasszony a nagy, mindent eldöntő kérdésre nemmel válaszol?
Andrzej Saramonowicz kortárs lengyel drámaíró kiváló ismerője a kor társadalmának. Szövegeiben, melyek nem csupán drámák, de esszék, karcolatok, riportok vagy épp forgatókönyvek, behatóan foglalkozik a kor társadalmi elvárásaival, elhajlásaival, világlátásával. Pályafutása során dolgozott már színészként, rendezőként és producerként is. Tesztoszteron című szövegéből 2007-ben filmet is forgattak, így egyike lett a szerző legismertebb alkotásainak. Műveit nem csak Lengyelországban, de világszerte nagy előszeretettel játsszák. Romániában legutóbb a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban mutatták be.
Január 9-én, pénteken este 7 órától egy fuccsba ment esküvői evés-ivásra invitálják a nagyérdeműt a magyar színházba. A hét színész közös munkájának eredményeként és az utóbbi évtizedek legismertebb magyar slágereinek felelevenítésével olyan előadást sikerült létrehozni, mely színész és néző számára egyaránt felejthetetlen élmény. Egy nők nélküli, de léptem nyomon a nőket kibeszélő esküvői fogadást, ahol az örömapa (Balázs Attila), a pórul járt vőlegény (Kiss Attila) és annak bátyja (Bandi András Zsolt), egy egyetemi professzor (Kocsárdi Levente), egy zenész (Molnos András Csaba), egy újságíró (Molnár Bence) és egy pincér (Aszalos Géza) különös, egymást átszövő történetein keresztül nyerhetnek betekintést a férfi lélek legrejtettebb titkaiba.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Az új év kilátásai
Nem tudni, miért is, de egy régi román szólás úgy tartotta: „új esztendő, új király”, pedig akkorjában királyaik sem voltak, csak vajdáik. Most lenne királyuk, de még sincs, lenne trónörökös is fölös számban, de az sincs igazán. Így mi vagyunk az egyetlen királyos köztársaság, s a hazatelepedett Hohenzollernek a köztársaságos királyok. Udvartartással, minden egyéb kellékkel, de hatalom nélkül.
Hát királyunk – igazi! – nincs, de van annál több lottón nyert politikusunk, s ha nem vigyázunk, pártunk is annyi lesz, hogy megszámolni is bajos lészen. Szerencsére ez csak a választások körül érzékelhető, különben a számos pártocskák békésen hibernálnak. Egyik-másik viszont igazi kivétel, romániai kuriózum, mondhatnánk: románikum, hiszen meg sem született, s máris kormányoz. Ilyen Tăriceanu liberális reformer gyülekezete.
Különben a pártoknak is olyan a természete, mint minden élőlénynek vagy élőlényekből szerveződött társulásnak e teremtett világban: születnek, felnőnek, virulnak, sorvadnak, majd meghalnak. Előbb-utóbb. Úgy tűnik, hogy a nagy csatavesztés után például a szocdemek most a sorvadás és a lombhullatás időszakába léptek, s ha nem is múlnak ki nyomtalanul és dicstelenül rövidesen, a tavaszi kongresszusokon nagy jégzajlások fognak esni, és fejek hullani. Kérdés, hogy ezt a ma még kormányzó egész vircsaftot ki fogja kézhez venni?
A jobboldal vezető pártja, a liberálisokból és demokratákból összeboronálandó „nagy párt” kétségtelenül kormányzati szerepre áhítozik, s erre reális esélyei vannak. Ezért nincs reális esélye Monica Macovei táborának, nemhogy a megerősödésre, de még a pártalakításra sem. De van a Népi Mozgalom Pártjának, melyet Elena Udrea már most tálcán kínál fel Traian Băsescu volt államelnöknek, s ahogyan a ravasz matrózt ismerjük, nem fogja azt visszautasítani, s akár komoly tényezővé is teheti a népi mozgalmasokat. De bizonyosan ki fog múlni a közeljövőben Dan Diaconescu csőcselék-pártja, a nagyromániások már kölcsönökből és koldulásból sem maradnak fenn, s az RMDSZ-nek is csipkednie kell magát, ha parlamenti tényező akar maradni.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Háztartási fogyasztóknak nem lesz drágább idén a földgáz
Március végéig a távhő ára sem változik Kolozsváron
Közel 40%-kal drágulhat januártól a távhő – figyelmeztetett tavaly novemberben az Országos Energiaügyi Hatóság (ANRE).
A városi távhőszolgáltatóknak – mint ipari fogyasztók – ugyanis januártól már szabadpiaci áron kellene megvásárolniuk az energiaforrást, ezért kénytelenek lesznek nagymértékben drágítani a távhőt a háztartási fogyasztóknak, míg a saját hőközponttal rendelkező személyek számára 2021-ig fokozatosan, egyszerre csak kis léptékben nő a fűtés ellenértéke – ilyen híresztelések keringtek a múlt év végén. S hogy ebből mi igaz? Az E.On Gaz kolozsvári fiókjának illetékesei a Szabadságnak megerősítették: a lakosság által fizetendő földgázár liberalizálása 2018 helyett 2021-ig tolódik ki. Másfelől, a városi tanács december végén helyt adott a távfűtési vállalat – nem feltétlenül gázár-liberalizálás miatti – áremelési kérésének, de az idei télen a régi és új ár közötti különbözetet a helyi költségvetésből fedezik.
Szabadság (Kolozsvár)

Kettős állampolgárság a környező országokban
Kolozsvár, Belgrád, Ungvár, Pozsony, Bécs, - A Magyarországgal szomszédos országok más-más jogi gyakorlatot követnek a többes állampolgárság megszerzésének kérdésében: néhol tiltják és szankcionálják a többszörös állampolgárság megszerzését, máshol pedig némi korlátozásokkal lehetővé teszik.
Ukrajnában az alkotmány nem ismeri el a kettős állampolgárság intézményét, a törvények azonban nem büntetik a kettős vagy többes állampolgárokat. Az ukrán alkotmány és állampolgársági törvény kimondja, hogy az országban "egyes" (a szó "egyetlenként" is fordítható és értelmezhető) állampolgárság létezik. A megfogalmazás értelmezését tekintve azonban erősen megoszlik az ukrán jogászok véleménye. Egy részük úgy véli, mind az alkotmány, mind az állampolgárságról szóló törvény tiltja a kettős vagy többes állampolgárságot, míg számos jogtudós úgy értelmezi ezt, hogy az országon belül a közigazgatási egységek nem vezethetnek be saját állampolgárságot. Az állampolgársági törvény egyértelművé teszi, hogy amennyiben egy ukrán állampolgár felveszi más ország vagy országok állampolgárságát, Ukrajna területén akkor is kizárólag ukrán állampolgárként ismerik el. Sajtóhírek szerint az ukrán honatyák 70–80 százaléka maga is kettős vagy többes állampolgár volt. Az elcsatolást megelőzően a Krímben feltehetően több mint százezer helyi lakosnak volt orosz állampolgársága is. Magyar állampolgárságot Ukrajnából eddig közel 90 ezren igényeltek az egyszerűsített honosítás keretében. A román állampolgársággal is rendelkező ukránok számát 50–100 ezerre, az ukrán-izraeli kettős állampolgárokét több ezerre becsülik.
Szlovákiában a kettős állampolgárság intézményének vonzataival az ország 1993-as önállósodásakor hatályba lépett, és azóta többször érdemben módosított állampolgársági törvény foglalkozik. Ezt a jogszabályt legutóbb a magyar könnyített honosítás bevezetésére reagálva változtatták meg, a módosítást éppen a kettős állampolgárság "nem kívánatos" jelenségével indokolva. A módosítás, amely 2010. július 17-én lépett hatályba, a szlovák állampolgárság elveszítésének lehetőségeit bővítette, s kimondta: "elveszíti" szlovák állampolgárságát az a személy, aki egy másik ország állampolgárságát felveszi. A szlovák állampolgársági törvény ugyanakkor teljesen nem tiltja a kettős állampolgárságot. Feltételekhez köti például, de nem zárja ki annak lehetőségét, hogy egy más ország állampolgárságával rendelkező személy megszerezze a szlovák állampolgárságot. Továbbá kivételes esetekben lehetővé teszi a kettős vagy többszörös állampolgárság jogállásának létrejöttét, illetve fennállását szlovák állampolgárok számára is. A szlovák belügyminisztérium adatai szerint az önkéntes bejelentések alapján, az állampolgársági törvénnyel összhangban, tavaly decemberig több mint 960 személy - köztük több tucat felvidéki magyar - veszítette el szlovák állampolgárságát egy másik ország állampolgárságának felvétele után.
Romániában 1991-ben fogadták el azt az állampolgársági törvényt, mely lehetővé tette, hogy a külföldi állandó lakhely megőrzése mellett is megszerezhessék a román állampolgárságot azok, akik egykor Románia állampolgárai voltak, és nekik fel nem róható okokból veszítették el a román állampolgárságukat. Az illetékes hatóság honlapján közzétett útmutatóból kiderül, a törvény az egykori román állampolgárok első-, másod-, és harmadfokú leszármazottjaira is vonatkozik. Az igénylőknek erkölcsi bizonyítványt kell mellékelniük kérelmükhöz, nyilatkozniuk kell, hogy nem veszélyeztetik az állambiztonságot, és arról is, hogy jelenlegi országukban vagy Romániában kívánnak lakni. Az állampolgársági hatóság szóvivője az MTI-nek elmondta, a román hatóság azáltal ellenőrzi az igénylők román nyelvtudását, hogy románul kell elmondaniuk az eskü szövegét. A tavalyi év végéig mintegy 445 ezren szereztek kedvezményes honosítással román állampolgárságot. Túlnyomó többségük a Moldovai Köztársaság, kisebb részük pedig Ukrajna állampolgára. A román állampolgársághoz teljes értékű szavazati jog is tartozik.
Szerbia saját állampolgárainak "megengedi", hogy bármely más ország állampolgáraivá váljanak, de a szerb gyökerekkel nem rendelkező külföldiek számára megnehezíti a szerb állampolgárság megszerzését. Annak, aki szerb állampolgárrá szeretne válni, le kell mondania addigi állampolgárságáról, vannak azonban kivételek, például házasságkötés esetében. Az 1991-1995-ös délszláv háborúk után a volt jugoszláv tagköztársaságok többsége - Montenegró kivétel - megállapodott a kettős állampolgárság intézményének elfogadásáról. Szerbia emellett lehetővé tette, hogy az országból elszármazott vagy a más országban élő, szerb ősökkel rendelkező személyek egyszerűsített eljárással szerezzék meg a szerb állampolgárságot, azaz "visszahonosítsák" őket. A magyarországi egyszerűsített honosítási eljárásnak köszönhetően eddig mintegy 130 ezren váltak magyar állampolgárrá, és ezzel a Szerbiában élő magyarok adják az ország kettős állampolgárainak legnagyobb részét. A magyar lakosság több mint fele rendelkezik magyar állampolgársággal is. Második helyen a horvát állampolgársággal rendelkezők állnak, ők valamivel több mint 100 ezren vannak. Néhány tízezerre tehető azok száma, akik Bosznia-Hercegovinát is hazájuknak tekintik, és 3-4 ezren vannak azok, akik Bulgáriába is "hazamennek".
Horvátországban ugyanannyi horvát állampolgár él, mint amennyi a határon túl, a legtöbben Boszniában - közel 600 ezren - rendelkeznek horvát állampolgársággal. Évekig komoly vita folyt arról, hogy a határon túli horvátok is szavazhatnak-e, felvetődött egyes választásokon, hogy a diaszpóra és a boszniai horvátok döntik el a szavazás kimenetelét. Az új választási törvény ezt többé nem teszi lehetővé. Jelenleg csak azok járulhatnak az urnák elé, akiknek van bejelentett lakcímük és érvényes személyigazolványuk Horvátországban. Akiknek nincs, azoknak fel kellett iratkozniuk egy külön választói névjegyzékbe, és a kijelölt külképviseleteken adhatják le voksaikat. Ezt a 2014-es decemberi elnökválasztás első fordulójában mindössze 8000 tették meg. A horvát állampolgárság születéssel, honosítással vagy visszahonosítással és nemzetközi szerződések alapján szerezhető be.
Szlovénia ugyancsak engedélyezi a kettős állampolgárságot. A jogszabályok nem írják elő az állampolgárság automatikus elvesztését, ha a szlovén állampolgár más ország állampolgára is egyben. A kétmilliós Szlovénián túl, közel félmillió szlovén állampolgár él külföldön, jobbára Olaszországban, Ausztriában, Horvátországban és Magyarországon. Szlovén állampolgárságot - a horváthoz hasonlóan -, születéssel, honosítással vagy visszahonosítással, valamint nemzetközi szerződések alapján kaphat valaki. Azzal a különbséggel, hogy a visszahonosítását csak az kérheti, aki a kérelem előtt már legalább egy éve Szlovéniában tartózkodik, és egyenes ágú felmenője szlovén állampolgár volt. A határon túl élő szlovének nem kaphatnak állampolgárságot. Szavazati joggal azonban minden állampolgár rendelkezik, az is, akiknek nincs bejelentett lakcíme, ő az utolsó bejelentett lakcíme alapján adhatja le voksát.
Ausztriában fő szabály szerint kizárt a kettős állampolgárság lehetősége: aki osztrák állampolgárságot kap, annak le kell mondania eredeti állampolgárságáról, és fordítva. Külföldi állampolgárság elnyerése esetén az osztrák állampolgárság megőrzését kérvényezni kell. Honosítás esetében kivételt jelenthet a kettős állampolgárság tilalma alól, ha az eredeti állampolgárság szerinti ország joga nem engedi meg a lemondást. Jogosíthat kettős állampolgárságra a kérelmező "különleges teljesítménye" is. Ez utóbbira leginkább kiemelkedő sportolók vagy művészek esetében van példa. Származás szerinti osztrák állampolgárok - például aki az Egyesült Államokban osztrák állampolgár szülőktől született - különleges családi helyzetre hivatkozva is kérhetik osztrák állampolgárságuk megőrzését. A Magyarországról kitelepültek közül egy nemzetközi egyezmény és az akkor rendezetlen osztrák-magyar államközi kapcsolatok folytán kivételt képeztek a tiltó rendelkezés alól az 1956-os menekültek. Kérésére újból megkapja az osztrák állampolgárságot és - amennyiben az érintett ország joga megengedi - megtarthatja külföldi útlevelét is az, aki a nemzetiszocializmus üldözöttjeként 1945. május 9. előtt emigrált Ausztriából. (MTI)

Négy esztendő a magnitogorszki lágerben (A csernátoni Kocsis Lajos visszaemlékezései)
Napjainkra megfogyatkoztak a történelem eme gyászos korszakának tanúi, akik túlélték a második világháború utáni sztálini lágereket. A volt szovjet hadifoglyok zöme már túl van kilencvenedik életévén. Közéjük tartozik az alsócsernátoni Kocsis Lajos is, aki sok esztendő távlatából is jól emlékszik a hetven évvel ezelőtti eseményekre, és az orosz nyelvet sem felejtette el.
Katonaéveim és fogságba esésem története
1921. január 30-án születtem Csernátonban. 1942. október 26-án Gyergyótölgyesen rukkoltam be a magyar hadseregbe. Mivel az ottani kaszárnyában nem fogadtak, visszahoztak Borszékre, ahol két hónapot töltöttünk, s onnan a felső-háromszékieket Kézdivásárhelyre, az árkászszázadhoz hozták. Ott szolgáltam két évet. Kaszárnyánk a mostani bíróság mellett, a Petőfi-iskola régi épületében volt. Kézdivásárhelyről kihelyeztek ide-oda, erre-arra hordoztak. Maros megyébe kerültem, Bordosra, ahol a zsidókat gyűjtötték munkatáborba. Itt egy családhoz szállásoltak el, a férj Galíciában szolgált, az asszony két lányával lakott a házban. Nagy gazdaság volt, muraközi lovakat tartottak. Ha már a nyakukon voltam, gondoltam, segítek nekik a gazdaságban. Kora reggel felkeltem és elláttam az állatokat. Nagy borospincéjük is volt, vederszámra vittem bajtársaimnak a bort. A gelencei Lázár János volt a szakaszvezetőm. Egész nyáron ott voltam. Onnan visszahoztak Kézdivásárhelyre 1944 augusztusáig, amikor kikerültem a frontra. Ojtozba, majd Sósmezőre vittek, ahol egy robbantószázadhoz osztottak be. Az utak szélén voltak az aknakutak, csak élesíteni kellett, és az út leszakadt, hogy a muszkák ne tudjanak előrehaladni. Mi Sósmezőn voltunk, az oroszok pedig bejöttek Ozsdola felől. Megindultunk Sósmezőről Bereck felé, de már ott is bent voltak. Ki kellett kerülni őket, Lemhény, Szárazpatak érintésével a hegyeken keresztül mentünk a Kászon-völgyén át Csíkszereda felé. Amikor Csíkszeredába értünk, az oroszok már ott is bent voltak. Onnan elindultunk Maros megyébe, ahol Üvegcsűr és Idecspatak környékén három hétig állóharcba keveredtünk az oroszokkal. Egy hétig a fronton voltam, majd bevittek Marosvécsre, utána visszavittek megint a frontra, és ismét Marosvécsre kerültünk rövid ideig. Marosvécsről elindítottak, és hamarosan, 1944 októberében a muszkák fogságába estem a Beszterce-Naszód megyei Betlenben. Négy-ötezer hadifoglyot kísértek onnan az oroszok a földvári lágerbe. Román és német is volt közöttünk. Minden tíz méterre orosz őr állt. Gyalog hoztak, én félmezítláb voltam, az egyik orosz levette a lábamról a síbakancsot, s nekem adta az ő rossz bakancsát. Az egyiknek le volt jőve a talpa. Egyik nap az egyik, másik nap a másik lábamra húztam fel a jó bakancsot. Amikor megérkeztünk Földvárra, nem is mentünk be az épületbe, mert rengeteg volt a poloska. Az udvaron maradtam. Meg akartam szökni, mind az járt a fejemben, de nem ismerve a terepet, nem mertem elindulni, pedig lett volna alkalmam. Két nap után, november elsején bevagoníroztak. Voltunk vagy hatezren a szerelvényen. Irány Szovjetunió. Ukrajnán vittek keresztül, a hegyes vidéken a vonat csak lassan tudott haladni. Az egyik vagon alját a rabok kivágták, és mind megszöktek. Az oroszok csak a következő állomáson vették észre, hogy üres a vagon. A mi vagonunkba is felszállt egy orosz egy karóval a kezében, számolni kezdett, s közben jó nagyokat vágott ránk. Engem már az első percben letapodtak. Egy ötventonnás kocsiban hatvan fogoly volt begyúrva. Amikor végigszámolt, visszafelé kezdett számolni, gondoltam, ismét kapok egy adag verést. Szerencsére, másodszor megúsztam. Tizenöt napig semmit nem adtak enni, ki se nyitották a vagonajtót. Tizenöt nap után borsókonzerveket adtak fel, vizet nem, a zúzmarát vakartuk le a vagon oldaláról. A halottakat egy más vagonba rakták át, hogy legyen meg a létszám, s amikor megérkeztünk a lágerbe, ott temették el őket.
A magnitogorszki lágerben
December elsején érkeztünk meg a magnitogorszki lágerbe. Mikor megérkeztünk, még három napig a vagonokban tartottak, téli ruha nélkül, mezítláb. Csak akkor vittek a barakkokba, ahol rengeteg tetű volt, miután adtak téli ruházatot. Mindkét hónom alól marokszámra vettem ki a tetűt. 1945 tavaszáig a tetű és a poloska evett meg. Ételt naponta egyszer adtak, nem győztek főzni hétezer embernek. Nyáron egy külön- brigád szedte a labodát a mezőn, vitték a konyhára, ahol összeszecskálták, majd beletették az ételünkbe. Káposzta, a pityóka héjason, cukorrépa és murok volt az alapételünk. A pityóka, a murok, a répa télen teljesen meg volt fagyva, a silógödörből vették ki és vitték a konyhára. Tíz perc múlva kész volt az étel. Egy német bemondó mondta, hogy mikor, ki menjen ebédelni vagy a cukorfejadagot átvenni. Kéthetente orvosi vizitet tartottak. Amint valaki felerősödött, máris munkára küldték. Én egy darabig hatos kategóriás voltam, majd egyes lettem. Beosztottak az orosz nők mellé öt-hat emeletes blokkokat építeni. Az egyik kemény orosz fehérnépet Marucának hívták, ő rakta kívül a falat zsinórral, én belülről tettem a téglákat, szidott is ezért eleget, de nem értettem, hogy mit mond. Raktam, ahogy tudtam, horgasan, görbén. Amit délelőtt raktam, az délutánra mind ledőlt, nem kötött a tégla. Szidott oroszul. Azzal fenyegetett, hogy nem kapok ételt. Még egyszer megmutatta, hogy kell falazni, raktam én is, odajött, és már elégedett volt a munkámmal. Mind mondta nekem oroszul, hogy ocsiny kharaso roboti (nagyon jól dolgozol, így kell dolgozni). Az orosz nőket internálták. Kilencszáz kilométeres körzetben mind internáltak voltak. Az Urál folyón innen van Magnitogorszk, az Urálon túl már Ázsia fekszik. Szibéria. Európában laktunk és Ázsiában dolgoztunk. A lágerből vittek keresztül az Urálon a vasolvasztó kemencékhez. Télen a jégen jártunk keresztül, négy méter vastag volt a 35 fokos hidegben. Egy idő után kivettek onnan. Jöttek az egyik kolhozból azzal, hogy kell húsz ember. Csernátonból együtt voltam Makó Bélával, még velünk volt Ráduly Miklós, ő már előttem hazajött, Bulárka János, Nagyoláh Károly és Fehér Ferenc, ők már elhunytak. Jelentkeztünk Bélával, hogy legyünk szabadabbak, ne kísérjenek naponta szuronyos puskával. Már akkor jól értettem oroszul, ezért megtettek brigádosnak, és pirivoc (tolmács) is lettem. A kolhozban ökrös szánokkal szénát hordtunk olyan távolságra, mint ide Sepsiszentgyörgy. Reggel öt órakor keltünk, és éjszaka egy órakor feküdtünk le. A következő tavasz is a kolhozban ért. Ha a foglyok nem értettek meg valamit, vagy nem azt csinálták, amit nekik kiadtak az oroszok, mindig engem szólítottak, hogy tolmácsoljak. Kértem a társaimat, hogy dolgozzanak többet és szivarozzanak kevesebbet, hogy engem ne szidjanak értük. Megemberelték magukat, és délutánra elvégezték a kiszabott munkát. Az orosz nagyon elégedett volt. Már egy telet és egy egész nyarat voltunk ott. A négy év alatt a kilencezer fogolyból háromezer maradt életben, a többiek ott pusztultak el. Eljött az idő, mikor haza kellett volna szállítaniuk, mert minket, erdélyi magyarokat Gheorghiu-Dej hadisarcként adott az oroszoknak. Elég az, hogy kimentünk a kolhozba, s amíg mindent be nem takarítottunk, nem vittek vissza a lágerbe. Október elsején kerültünk vissza. Az egyik orosz katona tudatta velünk, hogy másnap nem megyünk dolgozni, egynapos pihenőt kapunk a kapitánytól. Másnap reggel kinyitotta az ajtót, és elkiáltotta magát a kapitány háta mögött, hogy smirna (vigyázz). A kapitány egy kicsit tudott magyarul, az anyja magyar asszony volt. Mondta, hogy menjünk a raktárhoz, mert kapunk jó ruhát, a konyhán pedig két napra élelmet. Megtörtént. Még nem tudtuk, hová visznek.
Hazafelé és újra itthon
Délben vagonokba ültettek, és mentünk még felfelé Cseljabinszkbe, egy másik gyűjtőlágerbe érkeztünk. Amikor megérkeztünk, nem vittek be, hanem odatettek főzőkazánokat szerelni a vagonokba. Egy Tőkés nevű korondi mondta, segít nekem. Estig ketten három kazánt be is szereltünk. Éjszaka két óra lehetett, amikor kiáltották, hogy a vagonokból senki ne szálljon le, mert a szerelvény indul Románia felé. Amikor megvirradt, láttuk, hogy szembe megyünk a nappal. Erről jöttünk rá, hogy nem hazafelé, hanem más irányba tartunk. Vigasztaltam magam és a bajtársaimat, hogy nem baj, jó az Isten, hátha egyszer hazakerülünk. Két napon át mind a nappal szembe mentünk, harmadik nap került a hátunk mögé. Erről tudtuk, hogy nyugat felé tartunk. Egy hétig utaztunk nyugat felé. Október elsején beraktak a vagonokba, és 1948. október 26-án érkeztünk meg Foksányba. Egyenesen a fürdőbe kellett mennünk, majd átadtak a románoknak. A lágerből fúvószenekarral kísértek az állomásra, de a bukaresti személyvonat nem tudott bejönni az állomásra a nagy tömeg miatt. Nagy nehezen begördült a vonat. Még azok is felszálltak, akik nem arra tartottak. Voltunk tizenhatan kézdiszékiek. Az állomásfőnök megkérdezte, hová szeretnénk eljutni. Mondtuk, Kézdivásárhelyre. Mondta nekünk, hogy menjünk be a közeli kertbe és ott várjunk. Hozott két láda szőlőt, egy jó nagy kenyeret, bort is, de az nem kellett nekünk. Szőlőből jóllaktunk. Egyszer estefelé azt mondja nekünk, hogy készülődjünk, mert jön a vonatunk. Rengetegen voltak a szerelvényen. Nem fértünk fel a kocsikba, hanem ötön felmásztunk a vagonok tetejére a gőzlyukak mellé, így mentünk Predeálig, amikor következett az alagút. Mondtam, hogy ha eddig nem haltunk meg, most biztosan ott maradunk. Szerencsénkre az alagút rövid volt, nem értük a tetejét. Másnap reggel megérkeztünk Brassóba. Egy mozdonyvezető rendes volt hozzánk, felhozott egészen Sepsiszentgyörgyig. Jelentkeztünk a hadkiegészítőnél. Bereck felé amúgy is csak este indult vonatunk. Én akkor már házasember voltam, a katonaság előtt megnősültem. Lett volna egy szekér Csernáton felé, Gyergyai Károly, az idősebb Felsőcsernátonban boltos volt, hazahozott volna, de én úgy döntöttem, hogy bajtársaimmal maradok, velük jövök. Szőcs Józsival, a fuvarossal is jöhettem volna. Nem hagytuk el egymást. Voltak velem albisiak, dálnokiak, torjaiak és szentlélekiek is. Együtt maradtunk. A bajtársaim fele leszállt az eresztevényi megállónál, mi, a többiek, a torjaiak, csernátoniak és szentlélekiek Kovászna felé kerülve két órakor érkeztünk meg a kézdivásárhelyi állomásra. Ott váltunk el, mindenki ment hazafelé.
Kézdivásárhelyről Makó Béla barátommal gyalog indultunk Csernáton felé. Jövögettünk az úton. Az akkor nem ilyen volt, mint most. Egyszer halljuk, hogy előttünk egy szekér halad, azon valaki egyházi éneket énekel. Mondta nekem Béla, hogy ez Bajka Marci hangja. Ő volt. Utol is értük a futásfalvi útnál. Leszökött a szekérről és összevissza csókolt. Nagyon örült, mivel holt hírünk jött a faluba. Mire beértünk a faluba, megvirradt. Marci mindenkit felköltött, ahol csak elhaladtunk, kiabálta, hogy két olyan embert hoz, akiknek holt hírük jött, de hála az Istennek, élnek. Makó Béla szülői házához értünk. Bementünk a kapun, a kutya Bélát nem ismerte meg. A testvére kiáltotta a nyári konyhából a kutyának, hogy fogd meg. Béla visszaszólt neki, hogy ne haraptasson meg a kutyával, mert alig vártuk, hogy hazaérjünk. Nem tudott megszólalni, némán öleltük egymást. A szülei szintén így jártak, negyedóráig nem jött ki hang a szájukon. Néztük egymást, majd összevissza csókoltuk egymást. Addig beszélgettünk, míg kilenc óra lett. Csak apám élt akkor. Elindultam én is hazafelé. Délre még nem értem a szülői házhoz, körülvett a nép, mesélni kellett. Szegény apám is hat évig volt orosz fogságban. Én csak négy évig voltam hadifogoly két magnitogorszki lágerben és a kolhozban, két évig pedig katona. Elegem volt abból az életből. A testvérem összeszólalkozott a feleségemmel, s ezért hazaköltözött Felsőcsernátonba. Máthé Péternél szolgált akkor. Elindultam találkozni vele. Anyósom egyedül volt otthon, és mondta, hogy a mezőn van, csak este kerül haza. Egy kanapén ültem, amikor bejött az ajtón. Ő sem tudott megszólalni egy darabig, csak nézett. Nagy sírva a karomba borult és csókolt. Azt hitte, hogy soha többé nem lát. Nagy volt az örömünk. Leült mellém a kanapéra, s akkor mondtam neki, hogy soha többé nem hagyom el. Visszaköltözött hozzánk, s nekifogtunk gazdálkodni. A kollektivizálás után erdész is voltam vagy tizenhét évig.
Lejegyezte: IOCHOM ISTVÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az áldozatok leginkább menekültek (Emberkereskedelem és kényszermunka)
Világszerte 50 millió ember menekül a háború és az erőszak elől, többen, mint bármikor a második világháború óta. A papírokkal nem rendelkező menekültek számára a legvonzóbb, de egyúttal az egyik legveszélyesebb úti cél Európa. 2000 óta 22 ezer menekült halt meg aközben, hogy a Földközi-tengeren át megpróbált Európába jutni. Ugyanebben az időszakban a világban összesen 40 ezer menekült vesztette életét.
Emellett a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) becslése szerint világszerte csaknem 21 millió, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) államainak állampolgárai között pedig csaknem hárommillió elszenvedője van az emberkereskedelemnek és a kényszermunkának. Főleg menekültek, közülük is a nők és a gyerekek esnek leginkább áldozatul – fejtette ki William Swing, az IOM vezetője az EBESZ emberkereskedelemről tartott november eleji bécsi konferenciáján. A helyzetre megoldást egy humánus határnyitási politika jelentene – mondta Swing. Véleménye szerint a megelőző intézkedések eddig nem sok eredményt hoztak a kizsákmányolás ilyen formájának visszaszorítására, a büntetőeljárások még kevésbé. Az emberkereskedelem egyre nagyobb méreteket ölt, és olyan új formái jelentek meg, mint a prostitúció, a kényszermunka, a szervkereskedelem és a koldulás – nyilatkozta az osztrák hírügynökségnek Madina Dzsarbuszinova, az EBESZ emberkereskedelem-ellenes különmegbízottja. Az emberkereskedők igencsak kreatívak, és mindig megtalálják annak újabb formáit, hogy haszonhoz jussanak – mondta. Hangsúlyozta: az emberkereskedelem olyan modern kori rabszolgaság, amely szorosan összekapcsolódik a szegénységgel, hiszen azok válnak áldozatává, akik rossz anyagi körülményeik elől akarnak menekülni. Olcsó munkaerőként használják ki őket vagy prostitúciónak esnek áldozatul.
A szervezett bűnözésnek e formájára jellemző, hogy nemcsak a tetteseket, hanem az áldozatokat is igen nehéz megtalálni. Ezért az egyik főtéma az áldozatok felkutatásának kérdése. A tanácskozás foglalkozott a probléma etikai hátterével, és kitért arra is, hogy az áldozatok miképp kerülhetik el a megbélyegzettséget. A konferencián témaként szerepelt továbbá a munkaerő-kizsákmányolás kérdése – az EBESZ különmegbízottja olyan magatartási kódex kidolgozását szorgalmazta, amelyet a vállalatok önkéntes alapon követhetnek. (MTI)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Iskolafúzió helyett átcsoportosítás Váradon
Megőrizheti függetlenségét a nagyváradi Andrei Şaguna Szakközépiskola, ugyanis egyelőre nem olvasztják egybe a Traian Vuia Szakközépiskolával.
Utóbbi magyar tagozatait ellenben átvehetik az egyházi gimnáziumok – közölte az önkormányzat sajtóosztálya a megyei tanfelügyelőség képviselőivel folytatott egyeztetést követően.
A városvezetés decemberben vetette fel pénzügyi megfontolásból a két tanintézet adminisztrációjának összevonását, a tervet előzetes elbírálásra benyújtotta a tanfelügyelőséghez. A két tanintézet azonban tiltakozott az önkormányzat javaslata ellen, szerintük negatív következményekkel járna a Şaguna jogi személyiségének elvesztése. Aggodalmuknak hivatalos közleményben adtak hangot, és a tanfelügyelőséget is kérték a terv elvetésére.
Ritli Csongor, a helyi tanács RMDSZ-es frakcióvezetője akkor lapunk munkatársának rámutatott, hogy az átszervezés a magyar tagozatot is érintette volna. A keddi megbeszélésen a tanfelügyelőség képviselői a fúzió elhalasztását szorgalmazták, alternatív megoldásként pedig az osztályok számának és a diáklétszámnak az optimalizálását javasolták. Ezt a polgármesteri hivatal is elfogadta, és az újratervezett iskolahálózati terv jóváhagyását kérvényezte.
Ebben már csak a Traian Vuia és a Mihai Viteazul szakközépiskolák magyar tagozatának RMDSZ által szorgalmazott átcsoportosítása szerepel egy korábbi tanácsi határozat alapján. Eszerint a két tanintézet magyar szakosztályait a következő tanévtől a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium, valamint a Szent László Római Katolikus Gimnázium veszi át. A tervezet várhatóan a következő tanácsülésen kerül napirendre, majd az oktatási minisztériumhoz is elküldik láttamozásra.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Partiumi mezővárosok útkeresése
Napi gondjaikba süppedt partiumi kisvárosok egész sora keresi az érdekérvényesítés lehetőségeit. Néhány sikeres projekt révén kiemelkedik közülük Élesd. A rohamosan fogyatkozó helyi magyar közösség sorsa azonban azt jelzi: a kisvárosi lét már egyre kevésbé jelent helyben maradásra késztető vonzerőt.
Élesden átutazva mindig eszembe jut, milyen különös fintora a sorsnak, hogy ugyanabban a régióban levő kisvárosok lakosságának etnikai összetétele mintegy száz év alatt teljesen megváltozott. A korabeli népszámlálási adatok szerint ugyanis Élesd, Margita, Nagyszalonta, Székelyhíd, Érmihályfalva és Belényes magyar lakossága a település összlétszámának 90-95 százalékát tette ki. Hogy mi történt száz év alatt? Míg Margitán, Nagyszalontán, Székelyhídon és Érmihályfalván ma is többségben magyarok élnek, Élesden 16, Belényesen pedig 7 százalékra csökkent a jelenlétük. Az 1966-ban még megközelítőleg fele-fele arányban élő két nép aránya Élesden a Ceauşescu-éra első tíz évében változott meg drasztikusan: 1977-ben már 3335 románt és 2129 magyar tartottak nyilván. Hetven év alatt a magyarság természetes gyarapodása kereken 200 fő, ennyi idő alatt viszont román lakosból 3200 fővel lett több. Nyilvánvaló, hogy létszámuk hirtelen megugrása a betelepítési politika eredménye: Élesd határában 1973-ban adták át Észak-Erdély legnagyobb cementipari kombinátját, ami még a rendszerváltás után is mintegy 2000 embert foglalkoztatott. Fénykorában, a hetvenes-nyolcvanas években távoli vidékekről is mágnesként vonzotta a többségében román munkaerőt, akik fogadására még a szocialista időszak építészeti stílusához képest is lehangolóan egyszínű, egyhangú tömbháznegyedek épültek.
Ez tehát az évszázadokon át Bocskai, Rákóczi és a hosszú ideig Bánffy-birtokként elhíresült, az 1867-es kiegyezés után robbanásszerűen fejlődő, polgárosodó magyar kisváros mai lenyomata. Amely viszont még ma is egy életképes, 1500 lelket számláló magyar közösség élettere.
Magyar feliratok a léc alatt
Két évvel ezelőtt sokat cikkeztek a magyar sajtóban a többségében román összetételű helyi önkormányzat egyhangú döntéséről, miszerint ha 20 százalék alá csökken a magyarság részaránya, ne csorbuljanak a 215-ös helyhatósági törvény kisebbségekre vonatkozó anyanyelvhasználati jogai. A romániai demokrácia „beágyazottságát” jelzi, hogy a 17 tagú helyi önkormányzati közgyűlés – amelynek három tagja magyar – által elfogadott helyi határozatot megtámadta Bihar megye román prefektusa. A román polgármester és a magyar alpolgármester azonban mégis képes volt meggyőzni a törvények betartatásának Bihar megyei őrét, hogy a jogszabály 20 százalék felett kötelezi, de 20 alatt sem tiltja a kétnyelvű település- és utcanévtáblák használatát.
Élesden tehát nem kellett leszedni a kétnyelvű feliratokat. A helyi magyarság komfortérzetét növelő intézkedés sikerét Létai Zoltán alpolgármester a 2000 óta tartó helyi együttműködéssel magyarázza. A liberális „színezetű” polgármesterrel együtt immár a negyedik mandátumát tölti, a volt két ellenzéki párt, a PNL és a PDL egyesülésével pedig a 17 tagú helyi tanácsban az eddigi 12 helyett immár 15 mandátumuk van. Létai elégedetten mesél a helyi viszonyokról. Úgy tartja, Bihar megyei viszonylatban is ritka jó együttműködés épült ki a többségi román pártokkal, aminek fontos hozadéka, hogy folyamatosan megmaradt a magyar alpolgármesteri szék.
Az augusztus első hétvégéjén rendezett Élesdi Magyar Napok és a helyi magyar közösséget megmozgató egyéb rendezvény – szüreti bálok, ifjúsági táborok és több egyházi találkozó – sem tudja azonban mérsékelni a közösség folyamatos fogyását, elvándorlását. Az óvodától nyolcadikig működő helyi magyar oktatás elemi osztályai kritikus helyzetben vannak, évről évre nehezebben jön össze a legalább tíz magyar gyereket igénylő előkészítő osztály. Néhány évvel ezelőtt egyszer már kimaradt az önálló első osztály, Létai Zoltán szerint azonban az egyre csappanó gyereklétszám miatt rövidtávon is elkerülhetetlen lesz az összevont elemi osztály. A 40 kilométerre fekvő Nagyváradra eddig csak nyolcadik után mentek továbbtanulni az ügyesebb magyar tizenévesek, az összevont elemi osztályok megjelenése azonban újabb exodust indíthat el a megyeközpont felé.
Alacsony, de biztos fizetések?
„Élesden mindenki számára van munkahely, aki dolgozni akar” – jelenti ki az elöljáró. A rendszerváltás utáni években is a munkaképes élesdi lakosság 80-90 százalékát foglalkoztató két nagy kombinát, a cementgyár és a hőállótéglagyár munkaadó státusa ugyan átalakult, a kilencvenes évek végén hátrányos helyzetű besorolást kapó város elsősorban könnyűipari cégekkel, cipőgyártó vállalatokkal gazdagodott. 1998 és 2002 között a régi leépülők helyett 1500 új munkahely jött létre Élesden.
Az 1886-ban Léderer Márton által létesített Hephaistos hőállótéglagyárat a kommunizmusban az ország legnagyobb hasonló profilú vállalatává fejlesztették, a rendszerváltás után azonban a magára hagyott állami nagycég a túlélésre rendezkedett be, és megvált alkalmazottai többségétől. A kilencvenes években előbb a Lafarge, majd a svájci Holcim tulajdonába került cementgyár nagyarányú korszerűsítési munkálatokon esett át: a jórészt automatizált gyártási folyamat nyomán a multinacionális cég helyi leányvállalata alkalmazottainak kétharmadától vált meg. Mai, karcsúsított alkalmazotti gárdája mintegy 400 főt számlál.
Akárcsak a hasonló kisvárosok többségében, Élesden is az a fő gond, hogy a városból a megyeszékhelyre, középiskolába, majd onnét egyetemre iratkozó magyar fiatalok nem térnek haza. Az elsősorban betanított munkát kínáló helyi vállalatokban elérhető alacsony fizetések csak a fiatalok helyben maradó, kisebbik részének jelentenek boldogulási lehetőséget. Sokan vagy nagyvárosokban, vagy külföldön keresnek megélhetést.
Az ipar gyökeres átalakulása azonban a város költségvetését is jelentékenyen érintette. A két nagyvállalat közigazgatásilag már nem Élesdhez tartozik, így az általuk befizetett adók sem a városi kasszában landolnak. Sőt, a cementgyár teljes járműparkját Bukarestbe jegyeztette be. Létai ennek ellenére nagyon jónak minősíti a céggel ápolt kapcsolatot, hiszen az tartja fenn a város napközi otthonát, és alkalomadtán számos más közösségi projektbe is beszáll.
Letargia elleni gyógymód
Az alpolgármester sikertörténetnek tartja a városi kórháznak a helyi önkormányzat általi átvételét: országos viszonylatban az elsők között átsorolt kórházban a néhány évvel ezelőtti négy orvoshoz képest ma húszan dolgoznak. Az Egészségügyi Biztosítópénztár által finanszírozott intézmény költségvetésébe beszáll a helyi önkormányzat is, így a két pénzforrás együtt egy sikeres projekt alapja lett. A város másik gazdasági sikertörténete az uniós projektből felépített szemétválogató üzem: a Sebes-Körös völgyében mintegy százezer magánszemély és cég háztartási hulladékát elszállító élesdi vállalat a begyűjtött szemét 70 százalékát hasznosítja újra. Cégeknek értékesíti a fémet, papírt és műanyagot, a fennmaradó műbőr- és bőrmaradványt pedig a cementgyár vásárolja meg elégethető tüzelőanyagnak.
A magyar alpolgármester összességében elégedett települése gazdasági lehetőségeivel, amely más kisvárosoktól eltérően a rendszerváltás utáni zavaros években nem zuhant mély letargiába, hanem élni próbál a kínálkozó alternatívákkal.
Bérmunka minden mennyiségben
„A partiumi kisvárosok zöme a vasútépítés korában, a 19. században kezdett el polgárosodni, és indult el a gyors fejlődés útján”– magyarázza Szilágyi Ferenc nagyváradi egyetemi oktató, gazdaságföldrajzi szakember (portrénkon). A Nagykároly, Margita, Érmihályfalva, Nagyszalonta, Élesd csomópontok a kelet-magyarországi vásárvárosok vonalát jelentették, ahonnan a fő közlekedési irány a kelet-nyugati forgalmat biztosította. A trianoni határ beálltával ez megszűnt: az évtizedeken át fejlődő partiumi kisvárosok lendülete 1920 után megtorpant, majd a kommunizmus éveiben egy-két állami nagyvállalattal igyekeztek lekötni a helyi és a környékbeli munkaerőt. 1990 után a határmenti, határközeli kisvárosok az olcsó munkaerő miatt kerültek a befektetők érdeklődési körébe. Divatba jött a bérmunkarendszer: a könnyű- és élelmiszeripari cégek az itt megtermelt árukat külföldre szállítják. A felfuttatott bérmunka közös vonása, hogy egy-egy nagyvállalat olykor többezer ember is foglalkoztat minimálbérért. Ez főleg Szatmár és Bihar megyében vált általános jelenséggé: a két észak-erdélyi megye Hargita és Kovászna, valamint a moldvai Vrancea megye társaságában az országos bérlista utolsó helyein tanyázik, Romániában itt a legkisebbek a fizetések. „A zömében a partiumi kisvárosokra jellemző, bérmunkarendszerben dolgoztató cégek előnye, hogy alig van munkanélküliség, nagy hátránya viszont, hogy a nagyon alacsony fizetések legfeljebb a túlélésre elegendők” – fogalmaz Szilágyi Ferenc. E települések számára igazi alternatívát az uniós pályázatok sem jelentenek. Legtöbbször ugyanis nem arra igényelhető uniós forrás, amire a helyi közösségnek szüksége van. Szilágyi a stadionépítést említi példaként: hiába van most éppen ilyen kiírás, ha egy kisvárosban düledezik a művelődési ház, vagy az infrastruktúra fejlesztéséhez kellene sürgősen pénz. A polgármesterek és a helyi önkormányzat csak a szerencsében bízhatnak, hiszen az államnak nincs pénze beruházásra, a helyben dolgozó nagyobb vállalatok pedig kivétel nélkül Bukarestben adóznak. Hiányzik a gazdaság egészséges szerkezetéhez nélkülözhetetlen életképes kis- és közepes vállalatok hálója, amely helyben adózva komoly finanszírozást jelenthetne a közösségi projektekhez.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Pótolhatatlan harcost vesztett a székely ügy
Az olaszországi Dél-Tirolban sízéssel töltött vakációja alatt tragikus hirtelenséggel hunyt el szerdán Márton Zoltán, Makfalva polgármestere. Az alig 46 éves elöljáró temetésének helyszínéről és időpontjáról még nem tudni pontosat. Barátai, tisztelői állítják: távozása pótolhatatlan veszteség a székely ügy és Székelyföld számára.
Márton Zoltán családjával és néhány barátjával töltötte szabadságát Olaszországban, egy dél-tiroli síparadicsomban. Itt érte a halál szerdán a déli órákban. Értesüléseink szerint az elöljáró sízés közben csúnyán elesett, amelynek következtében leállt a szíve. A helyszínre kiszállt orvosok megpróbálták újraéleszteni, de ez csak rövid időre sikerült, Márton Zoltánt még a helyszínen halottá nyilvánították. Bár az olasz ügyészek lezárták az esetet, a halál pontos okát kiderítő orvostani szakértői vizsgálatokat a tervek szerint csütörtökön végezték el. Szerda este egy halottszállító cég autója elindult Székelyudvarhelyről Olaszországba, Márton Zoltán földi maradványaival valószínűleg vasárnap érnek haza, a szállítási költségeket egy székelyföldi szakmai szervezet fedezi.
Ki volt Márton Zoltán?
A barátainak Dönciként ismert és szólított Márton Zoltán 1968-ban született Marosvásárhelyen, a jászvásári egyetemen szerzett mérnöki oklevelet, majd házassága révén Szovátára került, ahol rövid ideig tanárként dolgozott, majd Bíró István mellé került, akinek halála után 1999-ben ő vette át a fürdővárosban működő Teleki Oktatási Központ (TOK) igazgatását, amelyet 2012-ig végzett. Virág György megyei tanácselnök idejében két évig az RMDSZ színeiben Maros Megye Tanácsának testületi tagja is volt. Időközben elvált, és a Makfalva községhez tartozó Csókfalván vásárolt egy kis kúriát, ahová kiköltözött élettársával, akivel közösen három gyermeket neveltek a Szent Ferenc Alapítvány szovátai otthonából. 2012-ben Makfalva község polgármesterévé választották, a Magyar Polgári Párt színeiben egyedüliként Maros megyében. Évek óta a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) alelnöke volt, tavaly nyáron a nyárádszeredai Csíki Sándor halála után ő vette át Marosszék Székely Tanácsának vezetését.
Űr marad utána
Izsák Balázs, az SZNT elnöke gyerekkorától ismerte Márton Zoltánt, családi barátként végigkísérte egész életét. Dönci alaptermészete a rendkívüli derültség volt, erre próbálta embertársait is fordítani. Minden feladatot mosolyogva, csendesen vállalt és magabiztosan elvégzett, mindig lehetett rá számítani, többek között a tavalyelőtti makfalvi székely szekérkaraván megszervezését is rá lehetett bízni. Sosem kerülte a feladatokat és a nehézségeket, így elsőnek tűzte ki a székely zászlót is a makfalvi községházára, s habár tudatában volt annak, hogy ennek nyomán bűnvádi eljárást indíthatnak ellene, barátainak nyomatékosan, de derűsen kijelentette: sosem veszi le a lobogót, „legfeljebb bezárnak” – idézte fel Izsák Balázs, aki szerint óriási veszteség az SZNT számára Márton Zoltán halála fél évvel Csíki Sándor elhunyta után. Márton Zoltán nemcsak aktív vezetője volt a szervezetnek, hanem kezdeményezője is a 2003. évi székelyudvarhelyi fórumon.
Egyik legközelebbi munkatársának érezte Márton Zoltánt Lászlóffy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) egykori elnöke, ma tiszteletbeli elnöke. Szinte fiaként kezelte a tevékeny, megbízható, lelkes és felkészült fiatalembert, akit a Szülőföldön magyarul program szellemi megteremtőjének tart, és amelyet Márton Zoltán azóta is lelkiismeretesen vezetett. Megbízhatósága révén kiérdemelte azt, hogy Bíró István halála után átvehesse a szovátai TOK igazgatói tisztségét. Sokoldalúan képzett volt, minden körülmények között feltalálta magát, az autószereléstől a szervezésig bármit el tudott végezni, és lelke emberszerető volt. „Jó ember volt, ahogy a székely mondja” – összegzett Lászlóffy Pál, aki szerint szervezés terén pótolhatatlan embert veszítettek el. Márton polgármesterként is szép dolgokat valósított meg, de Lászlóffy mindig abban reménykedett, ahogy elöljárói megbízatása után Dönci visszatér az RMPSZ kötelékeibe.
Emberként és községvezetőként csupa dicsérő szavakkal illette Márton Zoltán személyét Péter Ferenc szovátai polgármester is, aki igencsak pozitív példának tartja azt, hogy egy nagyvárosi fiatalember kisvárosba, majd onnan falusi környezetbe költözött, és szerette ezt a létet. Péter Ferenc jól ismerte Márton Zoltán életét, aki a TOK vezetőjeként bizonyított és nagyszerű szervező volt. Polgármester-kollégaként sokat segítette őt új munkájában, és úgy érzi, Makfalva község „meg fogja sínyleni” Márton elvesztését.
Mindenkit megdöbbentett a halálhír
Mindig céljai voltak, és azokat követte, kitűnő, megértő, segítőkész kolléga volt, felkészült, intelligens, nagy tudású és békességre törekvő ember – így jellemezte szűkszavúan munkatársa, Vass Imre makfalvi alpolgármester az elhunytat. Az egész közösséget megdöbbentette szeretett munkatársuk és vezetőjük halálhíre – tette hozzá az alpolgármester, majd megígérte: Márton Zoltán temetésének pontos idejéről és helyéről idejében tájékoztatják a nagyközönséget a sajtó révén is.
Nemcsak a község lakosságát, hanem az egész Kis-Küküllő mentét, Maros megyét, Székelyföldet és Erdélyt, de sok magyarországi ismerősét is villámcsapásként érte a halálhír, a Székelyhon.ro oldalunkon szerda este közölt bejelentést néhány óra alatt több mint húszezren olvasták el.
„Egy embert a gátra!”
Az SZNT csütörtökön kiadott, szerkesztőségünkbe is eljuttatott nekrológjában búcsúzik Márton Zoltántól, akire „mindig lehetett számítani”: a Székely Majálist Makfalván szervezték, ugyanitt tűzték ki elsőként Marosszéken a székely zászlót, innen indult szekérkaraván a Székelyek Nagy Menetelésére, itt fogadták el elsőként Marosszéken az autonómia mellett kiálló önkormányzati határozatot, innen terjedhet el újra a székely öntudat, a székely hagyományok újjászületése. „Hirdesse a székely zászlók csúcsán fekete szalag: gyászol a Székely Nemzeti Tanács. Hirdesse, hogy új katonákat, új védelmezőket keres a székelyek szabadságának üldözött zászlaja. Olyant, aki hittel, harag nélkül, de elszántan vállalja a küzdelmet, szellemi fegyverekkel felvértezve, mint Márton Zoltán. Gyászolunk, s keresünk közben valakit. Egy embert a gátra” – áll az Izsák Balázs által aláírt dokumentumban.
A Magyar Polgári Párt saját halottjának tekinti Márton Zoltánt – áll a párt nevében kiadott, Biró Zsolt elnök által aláírt közleményben. Márton az MPP-nek a 2008-as bejegyzése óta aktív tagja volt, 2012 júniusában szerzett polgármesteri mandátumot a marosszéki Makfalván, az MPP IV. Országos Tanácsán a párt alelnökévé választották.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

A multikulti halála (2010)
A felvilágosodás emancipatorikus ráció-központúságából a „kombatív tolerancia” elvét és gyakorlatát kialakító európai liberális multikulti nem számolt a totalitárius racionalizmus következményeivel.
Az írás 2010. október 8-án jelent meg a Reflektóriumon. Újrapublikálását, úgy gondoljuk, aktuálissá tették az elmúlt napok párizsi eseményei.
Alig egy héttel az után, hogy Kolozsváron dicsérte a BBTE multikulturalitását, Angela Merkel azt mondja: „teljes kudarc a multikulturális társadalom modellje, a multikulti hitvallása – hogy immár egymás mellett élünk, és ez mennyire jó nekünk –, ez a felfogás megbukott, teljességgel megbukott”.
Nem lehet amellett csak úgy elmenni, ha Németország szövetségi kancellárja, az európai konstrukció egyik kulcsszereplője gyakorlatilag kidobja az ablakon a posztmodernitás egyik kulcstoposzát. Pedig csak a kimondás aktusa hat újszerűen, mivel
a multikulti rég halott – ha egyáltalán élt valaha.
Merkel nyilván konkrét helyzet kapcsán fogalmazta meg a régóta körvonalazódó, de ennyire markánsan még ki nem mondott megállapítást. Németországnak szüksége van a bevándorlókra, mivel a képzett munkaerő hiányával küzd, de a bevándorlóknak (értsd: az iszlám világból érkezőknek) be kell illeszkedniük, magukévá kell tenniük a német kultúrát és annak értékeit, mondta a kancellár.
Ezek a szavak pedig kontextusra találnak az utóbbi időszak történéseiben. Elég, ha csak az olaszországi és franciaországi cigány-kitoloncolásokra, Sarkozy francia elnök – újabb uniós kulcsfigura – ezzel kapcsolatos sarkos kijelentéseire gondolunk, de ugyanezt a kontextust erősítik az egységes európai pénznem megszűnését vizionáló megnyilvánulások is, valamint az, hogy az uniós tagállamokban és az Európai Parlament szintjén is erősödtek a jobboldali (sőt, radikális jobboldali) pártok.
De mi a gond a multikulturalitással?
Dióhéjban az, hogy ha a „különbözőséghez való jog” mentén próbáljuk a multikulturalitást a liberális demokrácia részévé tenni, két nehézséggel szembesülünk: egyrészt az emberi jogokra – mert mi másra – alapozott sokszínűség éppen önmagát kezdi ki, mivel kiszorulnak mindazok a formái, amelyek nem értelmezhetők a jogok síkján. Másrészt arról van szó, hogy – és ez ténykérdés – Európában csak nemzetállami keretek között beszélhetünk liberális demokráciáról, ez pedig szintén jelentősen beszűkíti a multikulturalitás gyakorlati lehetőségeit. Hogy is mondta Merkel? A bevándorlóknak be kell illeszkedniük, magukévá kell tenniük a német kultúrát és annak értékeit. Ez pedig vegytiszta nemzetállam-diskurzus.
A jobbára egyetemi tanszékeken és steril könyvtárszobákban kigondolt multikulturalitás természetébe eleve bele van kódolva
az önfelszámolás lehetősége.
A sokszínűség formális tényének keményvonalas ünneplői nem számolnak azzal – mert nem számolhatnak, elvileg tilos számukra –, hogy esetleg lényegileg különbözhetnek, sőt, összeférhetetlenek, egymás puszta létére nézve veszélyesek lehetnek a „multikulturálissá homogenizált sokszínűség” elemei.
Vajon a fejkendő-viták, a Mohamed-ábrázolások csökönyös ismétlődése nem éppen abból a felismerésből fakad-e, hogy a bevándorlók befogadásának szabadsága és a tolerancia jegyében éppen a szabadság elutasított korlátozása vagy megszüntetése, az intolerancia valósul meg, és válik paradox módon a befogadó társadalom értékévé, nyilvánvaló ellentmondásba keveredve annak kinyilvánított alapvetésével? Ez a felismerés pedig vajon nem arra vonatkozik-e, hogy a következetesen végigvitt liberális szabadságeszme végső soron önmagát számolja fel, hiszen semmilyen inherens eszköze nincs önnön puszta létének védelmére?
Ha viszont a szabadság nem univerzális, ha vannak szabadabbak a szabadoknál,
akkor mi a helyzet a liberális demokrácia eszméjével?
Mi a helyzet a multikultival? (következetesen végigveszi ezeket a problémákat Demeter M. Attila a Szabadság, Egyenlőség, Nemzetiség című remekbe szabott munkájában – Pro Philosophia, Kolozsvár, 2009).
És még mielőtt valaki felsikoltana, hogy Angela Merkel náci fordulatot tett, sietve leszögezném: nem, nem ő a hibás. Hanem az, hogy a felvilágosodás emancipatorikus ráció-központúságából a „kombatív tolerancia” elvét és gyakorlatát kialakító európai liberális multikulti nem számolt a totalitárius racionalizmus következményeivel.
Arról van szó, hogy az identitások előrevetülő veszélyeztetettség- és bizonytalanság-érzése olyan nem-racionális elem, amely azonnal és elnyomhatatlanul, ösztönösen felszínre nyomakszik, amikor az egyféle hagyományokból táplálkozó Mi testközelbe kerül a másféle tradíciókon alapuló Őkkel. Egy németországi város valamelyik negyedében élő protestáns ember akkor is összerezzen a néhány hónapja a szomszédos telken felépült mecsetből kihallatszó müezzin-ének hallatán, ha tudja, hogy politikailag inkorrekt gondolatai támadtak. És máris kilépett a multikultiból, amelyben tulajdonképpen soha nem is volt benne. Itt ugyanis eltérő identitások ütköznek, ezek pedig természetükből eredően még a liberális demokrácia keretei között sem képesek a vitára, pusztán amiatt, hogy egy identitás nem megerősítő vagy cáfolható érvek alapján létezik.
Amikor tehát Merkel kancellár beilleszkedésre szólítja fel a bevándorlókat – még egyszer: nem a csehekre vagy lengyelekre, hanem a törökökre gondolt –, akkor gyakorlatilag azt kéri tőlük, hogy mondjanak le identitásukról (mert csak két lehetősége van: vagy az előbbi, vagy pedig az, hogy megszünteti a nemzetállamot). Ezzel pedig tulajdonképpen elismeri, hogy az európai liberális demokrácia jelenlegi formájában nem képes kezelni a különbözőség-topikok legfontosabbikát: az interkulturális bevándorlást. Enélkül pedig – Merkel is megerősíti: szükség van a bevándorlókra – nem létezhet piacgazdaság, piacgazdaság nélkül pedig nem létezik liberális demokrácia.
Valahogy tovább kell lépni,
szem előtt tartva, hogy nincs multikulti, nincs univerzális szabadság, csak Mi és Ők, a történelem pedig nemhogy véget érne, hanem csak most kezdődik igazán. Talán újra kell olvasni Descartes-tól, Rousseau-ékon, Kanton, Hegelen és Heideggeren át Fukuyamáig és Huntingtonig a teljes nyugati eszmetörténetet. De az is lehet, hogy nem.
Fall Sándor
foter.ro/cikk

Beszélgetés Bognár Levente RMDSZ-megyei elnökkel
Folytatni az érdekképviseletet és –érvényesítést
Bognár Leventével, az RMDSZ Arad megyei szervezetének az elnökével folytatandó beszélgetésben a mögöttünk lévő évet értékeljük, az idei terveket, elképzeléseket vesszük számba.
– Elnök úr, szervezeti szempontból mit lehet elmondani a 2014. évről?
– Mivel szervezetünk legfontosabb célja az Arad megyei magyarság érdekeinek a képviselete, illetve érvényesítése a 25 évvel ezelőtt történt magalakulása óta, e munkába nagyon sokan bekapcsolódtak. Elöljáróban szeretném megköszönni mindazoknak – beleértve a Nőszervezet vezetőségét és tagjait is –, akik az elmúlt évben közösségi munkát vállaltak a megyei magyarságért. Mert az RMDSZ által felvállalt érdekvédelmi munka csak úgy működik, ha érdekképviselet van, amelyen keresztül érvényesítjük is a magyarság érdekeit. 2014. választási év volt, ami nem csak az ország, de a megye politikai életére is rányomta bélyegét. Az EP-választáson, szavazataival a megye magyarsága is hozzájárult az érdekvédelmi szövetség jelöltjeinek az Európai Parlamentbe történt bejuttatásához. A közösségünk által leadott 8300 szavazat, megyei viszonylatban 7,61%-nak felelt meg. Az jobb volt az előző parlamenti választásoknak az eredményénél, amikor 6,06%-os volt a szavazati arányunk Arad megyében. Ez egyben azt jelenti, hogy a választóinkban sikerült tudatosítani az EP-ben való részvételünknek a fontosságát. A másik megmérettetés az elnökválasztás volt, ami Romániában kiemelt fontosságú azzal együtt, hogy az elnöki hatáskörök még most sem teljesen tisztázottak, hiszen az Államelnöki Hivatal és a Miniszterelnöki Hivatal között még most is fennállnak a sok vitát kiváltott párhuzamos hatáskörök. A helyzet tisztázásához elsősorban azt kellene tisztázni, milyen állam-berendezkedésben gondolkodunk, ki gyakorolja a hatalmat, hogy ne mutogassanak egymásra, ne hárítsák egymásra a felelősséget. Az elnökválasztás számunkra azért volt fontos, mert az RMDSZ jelöltje a választási kampányban el tudta mondani az üzenetünket, vagyis, mit várunk el a romániai kisebbségi jogok terén. Jelöltünknek a közvitákban való részvétele, a megyei magyarságnak az akarata, illetve a szervezőmunka eredményeként, 7530 szavazat gyűlt be.
– Az államfőválasztás második fordulója után az RMDSZ kilépett a kormányból. Az ellenzékiség mennyire változtatta meg a megyei szervezet politikáját?
– Fontosabbá tette az önkormányzatiság megerősítését. Gondolok itt azokra a forrásokra, amelyeknek a megszerzése sokszor azon múlik, hogy éppen ki kormányoz, ezt az állapotot hosszú távon le kellene bontani. 25 éve várunk az olyan joggyakorlatra, amely függetlenül a kormányzati összetételtől, a számarányunknak megfelelően, a mi képviselőink is ott legyenek egyrészt a döntéshozatalban, másrészt a közigazgatási szinteken vagy akár az államigazgatási szinteken is. A tavalyi kormányzati szerepvállalásunknak is, választási év lévén, számos olyan kerékkötője volt, ami miatt nem lehetett számottevő eredményeket elérni, kielégíteni a mi elvárásainkat. Ezt bárki láthatta. A kormányzás kézzelfogható eredménye nekünk, Arad megyei magyaroknak az lett, hogy a Szabadság-szobrot, illetve a Megbékélési Parkot sikerült ez idő alatt műemléknek nyilvánítani. Ugyanakkor az oktatás terén is voltak megvalósításaink. A mód azonban, ahogy az SZDP egy adott pillanatban maga köré gyűjtötte a szélsőségesek, illetve a volt Iliescu-gárda képviselőit, számunkra ez egyértelműen negatív irányváltást jelentett, de a Székelyzászló körüli állandó feszültségkeltés, továbbá a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása, Markó Attila és Marosán Tamás elítélése is egyértelműen magyarellenes megnyilvánulás volt. Mindezek azt bizonyították, hogy magyar kérdésben, kisebbségi jogok terén nem történt előrelépés. E folyamatok idején, mi állandóan konzultáltunk a megyebeli magyarsággal, minél szélesebb körben, az Állandó Tanácsban, illetve a megyei küldöttgyűlésen is megbeszéltük közös dolgainkat, tehát gyakoroltuk a részvételi demokráciát. Azért tettük, hogy olyan álláspontot képviselhessünk, amit elvár tőlünk a megyebeli magyarság. Ezen túlmenően, egész évben, minden hétfőn 16 órától a szervezet Püspökség Utca 32. szám alatti székházban megyei elnökként, aradi alpolgármesterként is fogadtam a gondjaikkal hozzám fordulókat.
Megvalósítások
– Tavaly a megyei szervezetnek mit sikerült megvalósítania?
– A minden megyei szinten meglévő képviseletet arra próbáltuk kihasználni, hogy hozadéka legyen a közösség számára. Köztudott, hogy Arad megyében a magyarság esetenként tömbben, kisebbségben, illetve szórványban él. A helyzetek szerint, más-más feladatok hárulnak a szervezetekre, illetve a tisztségviselőinkre. Azokban a községekben, településeken, ahol polgármestereink, alpolgármestereink vannak, a feladat nem csak az identitás megőrzésére szorítkozik, hanem a települések vezetése, fejlesztése, az életminőség javítása, illetve biztosítása is fontos. E faladatoknak a teljesítése érdekében, a megyei tanácsosaink közreműködésével, igyekeztünk megfelelő erőforrásokat is biztosítani. Idő- és helyszűke miatt a támogatásokra nem kívánok kitérni, azokról a polgármestereink, illetve az alpolgármestereink bővebb tájékoztatással szolgálhatnak. A vidéki megvalósításaink, természetesen, nem csak a megyei tanácstól kapott támogatásokon, hanem a kormánytól vagy pályázati úton szerzett erőforrások mozgósításán is múlott. Ahol kisebbségben vagyunk, fő feladat az identitás megőrzése, amiben meghatározó szerepük van a kulturális rendezvényeknek. Kultúránkban éljük meg a magyarságunkat, ugyanakkor nagyon fontos az anyanyelvű oktatási rendszerünknek a megtartása. Az anyanyelvű kultúra megtartása szempontjából nagyon fontos a településeken megszervezett falunapok, Aradon az Aradi Magyar Napok, a március 15-i, az október 6-i kulturális rendezvények. E tekintetben lényeges a civilszervezeteinkkel való együttműködés, lehetőség szerint a támogatásuk. Ez pályázati úton, a Szabadság-szobor Egyesület, illetve az Arad Megyei Tanács Kulturális Központjának a közreműködésével történt, ugyanakkor a magyar történelmi egyházak támogatását is szem előtt tartottuk. Mivel sok helyen megfogyatkozott a hívőközösség, odafigyeltünk az egyházi ingatlanok, főként a templomok és az imaházak felújításának a támogatására. Tavaly a megyében 11, míg Aradon 13 templom, imaház javítását, felújítását sikerült a közreműködésünkkel támogatni. Nagyon odafigyelünk arra, hogy a megyei kulturális rendezvényekben a magyar vonatkozásúak is szerepeljenek. Ez sokkal gördülékenyebb ott, ahol polgármestereink, alpolgármestereink, illetve községi vagy városi tanácsosaink vannak, de a szórvány-településekről sem szabad megfeledkeznünk, ahol az önkormányzatban nincs képviselet.
– Felmerültek-e zavaró körülmények a magyar kulturális rendezvények kapcsán?
– Vidéken nincs tudomásom ilyen esetekről, Aradon viszont, az utóbbi időben felerősödött a szélsőséges nacionalizmus. Az Új Jobboldalnak a március 15-i, illetve október 6-i megnyilvánulásai nagyon kellemetlen volt számunkra. Ahol lehetett, szóvá tettük, megpróbáltunk fellépni ellenük, de nem óhajtottunk nagy visszhangot keltő lépéseket tenni ellenük, hogy a tiltakozásunkkal ne növeljük a becsvágyukat. Szomorú tény viszont, hogy az utóbbi időben a március 15-i, illetve október 6-i rendezvényeinkkel versenyhelyzetbe kerültünk, mert az időpontokban az Új Jobboldal is megpróbál engedélyt szerezni a Megbékélési Parkban tervezett programjukhoz.
– Annak nem néztek utána, kik támogatják, bátorítják őket a háttérből?
– Az elmúlt 25 évben folyamatosan tapasztalhattuk az országban, hogy a szélsőséges nacionalizmus, váltakozó néven és helyen, de folyamatosan felüti a fejét. A szélsőséges megnyilvánulásokat az illető nemzetnek kellene rendeznie. Tehát a románság feladata lenne erőt venni rajta, akár be is tiltani, mert az ilyen megnyilvánulások senkinek nem tesznek jót. Látva az október 6-i rendezvényüket, amikor 10-12 fiatal vonult végig a főutcán, azt bizonyítja, hogy Aradon a többség és a kisebbség viszonya nem az ő irányvonaluk szerint működik. Célunk a józan románokkal állandó párbeszédnek a fenntartása, ugyanakkor a tiltakozók megnyilvánulásának sem kívánunk nagy fontosságot tulajdonítani, „lovat adni alájuk”. Tehát a megnyilvánulásaikat megfelelő elővigyázatossággal kívánjuk kezelni: beszólni miattuk a megfelelő helyeken, ugyanakkor lekicsinyíteni a fontosságukat.
Idei tervek, elképzelések
– Milyen terveik vannak 2015-re?
– Legfontosabb célunk továbbra is az érdekvédelem és az érdekérvényesítés; tovább erősíteni a közképviseletet; a költségvetésünkben továbbra is a közösségek kulturális, oktatási, felekezeti tekintetben történő támogatását tarjuk szem előtt.
– Költségvetés-készítéskor hátráltató tényező-e, hogy a megyei magyarságnak nincs parlamenti képviselője?
– Parlamenti képviselő nélkül, nem vagyunk könnyű helyzetben, viszont nagyon fontos továbbra is gyümölcsöztetni a megyei, illetve aradi szinten meglévő, koalíciós együttműködést, amitől a jelzett tevékenységi területeinknek a támogatását reméljük. Szervezeti szinten már megvitattuk a Szórvány Bizottság létrehozását, amelynek tagjaival kielemeznénk, hol, milyen feladatok várnak megoldásra. Mivel a végéhez közeledik a megyei magyar nyelvű oktatási stratégiának a kidolgozása, fontos kérdés az oktatási intézményeinknek a fenntartása. Ugyanakkor a magyar kulturális élet megyei és aradi vonatkozásaira is közép- és hosszú távú feladatokat próbálunk meghatározni, a közösségeink érdekében végrehajtani. Ezzel párhuzamosan, már idén elkezdjük a felkészülést a 2016-ban esedékes helyhatósági választásokra, amikor is megyei, illetve önkormányzati szinten is megfelelő, erős képviseletet kívánunk továbbra is biztosítani az Arad megyei magyarságnak. Fontos feladat számunkra megtartani a jelenlegi pozícióinkat, vagyis községi, városi, aradi, illetve megyei szinten is megtartani a polgármesteri, alpolgármesteri és tanácsosi tisztségeinket. Ha a közösségünk képviselői minden szinten jelen vannak a döntéshozatalban, érvényesíteni tudjuk az érdekeinket, a jogainkat.
– Köszönöm szépen a beszélgetést.
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

A székelyföldi problémákról érdeklődött Potápi Árpád
Magyarország a gazdaság irányába tereli a nemzetpolitikáját, olyan rendszert szeretnének kiépíteni, amely lehetővé teszi a budapesti pályázást a külhoni magyar gazdasági szereplők számára is, jelentette ki sepsiszentgyörgyi látogatásakor Potápi Árpád.
A miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára szerint az elmúlt években Magyarország nemzetpolitikájának fő irányát a honosítás képezte, idéntől a szülőföldön való boldogulás támogatása kap nagyobb hangsúlyt. Az államtitkár szerint a magyar kormány a külhoni magyar szakképzés évévé nyilvánítja az idei esztendőt, mert rendkívül fontos, hogy a fiatalok olyan szakmát válasszanak, amely révén képesek megteremteni a megélhetést családjaik számára.
A magyar államtitkárral folytatott tárgyalást követően Tamás Sándor megyei tanácselnök kifejtette: a honosítási munka nem áll meg, de további, a nagycsaládosokat támogató programokra van szükség. A háromszéki elöljáró javaslata szerint a magyar anyák ösztönzése a gyerekvállalásra és az oktatási, nevelési támogatás rendszerének átalakítására lenne szükség. Ugyanakkor szükség van arra a gazdasági és közigazgatási háttértudásra, tapasztalatra is, amellyel Magyarország és a magyar vezetők rendelkeznek, hiszen a jó példák, a bevált módszerek eltanulása Székelyföldön is hasznos lehet.
A fiatalok itthon maradását és az aktív lakosság támogatását célzó programokat tartaná hasznosnak Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint ehhez eszköz lehet a gyermeknevelési támogatás, a gyermekvállalás ösztönözése a határon túli magyar édesanyák körében. Élénkítő hatással lenne a gazdasági helyzetre a magyar vállalkozók bevonzása Székelyföldre.
A Sapientia EMTE Sepsiszentgyörgyre tervezett agrártudományi kara kapcsán Antal Árpád elmondta, az új szakok beindításához hozzájárult a helyi önkormányzat, azonban a gyakorlati oktatás megszervezéséhez további területek vásárlására lenne szükség - ebben kérte a magyar kormány segítségét.
A találkozón Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja a kapcsolatépítő találkozások fontosságára mutatott rá, amely ezúttal az államtitkár és a háromszéki vezetők között jött létre. Mint fogalmazott, ezek az alkalmak is rálátást biztosítanak a magyarországi elöljárók számára a székelyföldi problémákra, igényekre.
Kovács Zsolt
maszol.ro

Ferenczes 70.
Valahogy úgy vagyok a nagy költőkkel, hogy örökifjúnak tartom őket, "lánglelkű", elhivatott, "eszetlenül" reménykedő kamaszoknak, akiknek aggastyán korukra se nő be a fejük lágya. Nem hisznek olykor benne, de mégis sokra tartják az írott és kimondott szót. A Székelyföldön egyre ritkábbak az igazán nagyok, akik a közösségi keresztig élik s végzik a költői pályát. Ferenczes István barátunk is ilyen ritka tisztességgel megáldott/vert/átkozott ember. Állapot, állomás a betöltött 70. életév a költő életében, ahonnan illik visszanézni, és kötelező reménykedni, hogy van idő és maradt mondandó bőven. Isten éltesse! Erőt és egészséget a továbbiakhoz! Fel a fejjel, még akkor is, ha egyre kevesebb a remény... Ha mi elveszünk, akkor is túlél minket valami a Műből. Ha egyetlen Ferenczes-vers sem marad meg a köztudatban, ha egyetlen esszéje, tárcája, elbeszélése sem lesz kőbe/fémbe/fába vésve, talán a Székelyföld című folyóirat és a körötte elkövetett kulturális cselekedetek sora annál inkább. Munkatársaival karöltve egy olyan korban tette népszerűvé és rangossá ezt a folyóiratot, amikor az írott szó becsületében alig hittek, amikor a klasszikus hordozókon közzétett kultúrát nem sokra becsülték. A szalmalángnak tartott kiadvány immár tizenkilencedik évfolyamában jár. Ferenczes István kilenc évvel ezelőtt elhangzott szavai ma is érvényesek. Nyugodt lelkiismerettel merjük idézni.
Karácsony másodnapján születtem 1944-ben, vagyis a nevem napján, de a hivatalos papírokban 1945. január 1. áll. Talán a háború végi zűrzavar, talán az első fiúunoka miatti áldomás következtében történt ez a malőr, törvényes életem első hazugsága. De most már nem lényeges. Apám hat osztályt végzett, Bukarestet építette a két háború között, itt tanulta ki a pallér mesterséget, amit nevezhetek hivatásnak is, mert számára fontosabb volt a pénzkeresetnél az építés maga. A legtöbb vállalkozásán ugyanis rajtavesztett. Ő építette, tervezte szülőfalum templomát. 1949-ben szentelte fel letartóztatása előtt Márton Áron püspök úr. Ugyancsak az ő műve a falu főterén álló hősök emlékműve, mögötte az 1958-ban felavatott Művelődési Otthonnal. És ő volt az építésvezetője a csíksomlyói Kós Károly tervezte KALOT épületének. Ez alatt került jó barátságba Szervátiusz Jenővel is. Ferences szerzetes nagybátyám kérésére az Arad melletti Majlátfalva Monostor nevezetű filiájának leégett templomának a szarvazatát az udvarunkon ácsolták össze. Leszámozták, vagonokba rakták és levitték a Bánátba. Kölyökként ministráltam a templom újraszentelésén. Mindezeket azért mondom el, mert meghatározták az életemet, hogy kitessék, a sors azzal áldott meg, hogy ilyen templomépítő környezet mutasson utat helyet keresni abban a gyalázatos világban, amely születésem után az erdélyi magyarságra rászabadult. Én is e templomépítő attitűd mellett köteleztem el magam, de botorabb módon, talán a könnyebb, a lustábbakra jellemző változata felé csángáltam, a szavakra való építkezésre tettem fel az életem. Azt hiszem ez volt életem legnagyobb tévedése, illúzióvesztése is. Hisz szavakból építeni valamit, hasznosat, a legtalmibb próbálkozás a világon.
Mert a szavak a mésznél is jobban égetnek, sokszor még a Jóisten sem tudja összekötni őket, de gyönyörű szenvedéseket, önkínzásokat, fájdalmakat okoznak, akár csak a szerelem. És oly kicsi a valószínűsége, hogy valami meg is marad belőlük, hogy még zéró százalékkal sem lehet valószínűsíteni. Még hogy szentegyház, még hogy templom! Talán még annyi sem marad, mint a csíkpottyandi kicsiny harangláb repedt szavú harangjának a kongásából. Tulajdonképpen egy pályatévesztett kőművessegéd vagyok, aki megpróbálta a téglát s a maltert a templomépítők keze alá rakni. Megjelent eddig vagy húsz könyvem, de nem azok a fontosabbak (...), Csíkszeredában minden jóslat ellenére szerkesztünk egy folyóiratot, Székelyföld a címe.
Ez a folyóirat jelen pillanatban 2000 példányban jelenik meg, van 1300 előfizetőnk. Amellett még a moldvai magyarságnak (is) szerkesztünk (kiadványokat), tehát ez életem legnagyobb tette és mindenért kárpótol ma. Ha valami marad, akkor az a Székelyföld lesz. Nagyon jó munkaközösség kovácsolódott köréje (...). Ennél többel nincs, amivel hencegjek.
(Elhangzott 2006. október 14-én, a Magyar Művészeti Akadémia vándorgyűlésén.)
Erdély.ma

Keöpeczi Sebestyén József, Románia címerének magyar alkotója (Ötven éve hunyt el)
Fél évszázada, 1964. december 27-én hunyt el Kolozsváron nyolcvanhat éves korában Keöpeczi Sebestyén József erdélyi címerművész, heraldikus. Az évfordulóra jelentette meg a Tortoma Könyvkiadó Keöpeczi Sebestyén József, a címerművész című, sokévi kutatáson alapuló, gazdagon illusztrált kötetemet. Ebből közlünk részleteket – az évforduló jegyében –, annál is inkább, hogy a világhálón főleg legendákon alapuló, ellenőrizetlen, téves információk keringenek a heraldikusról.
Származása A Sebestyén család háromszéki származású. Keöpeczi Sebestyén Jánost és általa apját, Pétert 1608. június 29-én Gyulafehérváron kiadott oklevelével emelte nemesi rangra és adományozott címert számukra és leszármazottaiknak Báthori Gábor, Erdély fejedelme. Keöpeczi Sebestyén József szülei: kőröspataki és köpeczi Sebestyén József és nagykállói Kállay N. Berta. Ifj. Sebestyén József 1878. november 12-én látta meg a napvilágot az akkor még Szolnok-Doboka vármegyei Széken. Apja épp vezértanító volt a faluban. 1881-ben már Magyarnemegyén, utóbb Nagysajón igazgató-tanító, végül Besztercére került. Az ifjú Sebestyén ott folytatta iskoláit, ahol apja éppen tanított. Beszterce után Budapesten az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezdét az 1898–1899-es tanév első felében vendégdiákként látogatta. A híresztelésekkel ellentétben más egyetemek hallgatói nyilvántartásában nem szerepel. Indulása Keöpeczi Sebestyén József első címertani jelentkezését a Genealogiai Füzetek című, Kolozsváron kiadott családtörténeti folyóiratból ismerjük. A lapot csíkszentmihályi Sándor Imre indította, s az 1903-as év eleji indulásakor kadicsfalvi Török Pál segítette, ám a társszerkesztő megbetegedését követően, még elhunyta előtt Keöpeczi Sebestyén József került e minőségbe, minekutána előzőleg grafikusként bemutatkozott. Sebestyénnek több mint száz rajza, főleg címerrajza jelent meg, de nemcsak szerkesztője és grafikusa volt a lapnak, hanem szerzője is, tizenhat tanulmánya látott nyomdafestéket benne.
A Magyar Királyság címere
A folyóirat az első világháború kitörése s egyben a tulajdonos, kiadó, főszerkesztő Sándor Imre bevonulása miatt megszűnt, és Keöpeczi Sebestyén József Budapestre költözött. Kérelmet nyújtott be a Magyar Királyi Országos Levéltárhoz, hogy őt az intézményben előforduló címerfestési és díszírói feladatokkal megbízzák. A belügyminisztérium engedélyezte, hogy a kérelmező magát „az országos levéltár megbízott címerfestőjének” nevezhesse. Jókor volt jó helyen – e minőségében őt érte a megtiszteltetés, hogy az Osztrák–Magyar Monarchián belüli Magyar Királyság új középcímerét és állampecsétjét megrajzolja. Már dúlt a világháború, s a Monarchia még nem vette fel címerébe az 1908-ban annektált Bosznia és Hercegovina címerét. Az idő szorításában salamoni döntés született: 1915-ben mind az Osztrák Császárság, mind a Magyar Királyság középcímerébe berajzolták. A közös címereket a kor kiemelkedő címerművésze, Hugo Gerard Ströhl osztrák heraldikus rajzolta, a Magyar Királyság önálló jelképeit – az önállóság jegyében – magyar heraldikus, Keöpeczi Sebestyén József. Keze alól került ki a magyar középcímer és kiscímer két-két változatban, azaz angyalokkal mint pajzstartókkal és – hivatalosan első ízben – cserefa- és olajággal övezve, valamint a királyság középcímeres pecsétjének rajza. A korábban használatos címert bővítették. A nagypajzs felosztása megmaradt, az első negyedben Dalmácia, a másodikban Horvátország, a harmadikban Szlavónia, a negyedikben Erdély jelképe, a beékelést kettéosztották, Fiume címere szűkebb helyre került, balra tolódott, s a beékelés jobb felébe került Bosznia és Hercegovina címere. Köpecen Az első világháború során Sebestyén a 38. honvéd hadosztály 21. gyalogezredében teljesített szolgálatot. A Monarchia bukása után a szentkereszthegyi Kratochvil Károly altábornagy vezette Székely Hadosztály tisztje lett. Az alakulat 1919. április 26-ai demecseri fegyverletétele után Sebestyént mintegy hatszáz tiszttársával együtt a brassói Fellegvárba internálták, majd kényszerlakhelyet határoztak meg: Brassó 50 kilométeres körzetében választhatott települést. Köpecet – ahol addig még nem járt – gyakorlati megfontolásból választotta. Ott élt ismerőse: köpeczi Nagy Lajos nyugalmazott pénzügyminisztériumi számtanácsos, aki befogadta. Korábbi, rövid életű házasságai után ekkor következett be a Sebestyén élete további fordulását igencsak meghatározó egybekelés. Gazdája nevelt lányát, miklósvári Gyenge Ilonát vette feleségül 1919. augusztus 20-án a köpeci református templomban. Nászukból két fiúgyermek született: András László József 1920. július 11-én és Albert Lajos Viktor 1921. november 2-án. Sebestyén díszítette a köpeci református templomot, minekutána azt 1926-ban bővítették. Az eredeti templomhajó kazettás mennyezetű, hasonlóan kazettás mennyezettel látták el a déli bővítést is, ám a díszítés különbözik. A középső 4 x 4 kazettát helyi armalista családok címereivel díszítette. A mennyezet érdekessége, hogy a művész tükörben festette és tükörírással írta. A nyugati karzat mellvédjét szintén címerekkel díszítette. Középen a „Nemes Székely Nemzet” címere, melyet kétoldalt három-három fejedelmi családi címer övez. Ezek állapota igen gyatra, mivel a második világháború után, az 1950-es évek elején a helyi milicista el akarta tüntettetni a rendszerellenesnek minősülő jelképeket, és szódás vízzel megsúroltatta a festményeket. A karzat mögötti falon egy nagyméretű festmény: kék pajzsban tűzből újjáéledő fehér főnixmadár. Keöpeczi Sebestyén József rengeteg címert festett. Ezek közül némelyek ismertek, mások elpusztultak, s számtalan magánlakások falát díszíti. A címerfestés mellett dalárdazászlókat is tervezett. Püspökök címerfestőjének is nevezhetnénk. Ismertebb a tény, hogy Erdély mélyen tisztelt római katolikus püspökének, Márton Áronnak Sebestyén tervezett címert, de címert festett még Majláth Gusztáv Károly és Vorbuchner Adolf gyulafehérvári, Pacha Ágoston temesvári püspöknek, valamint Napholcz Pál kinevezett, de fel nem szentelt szatmár-váradi püspöknek. 1927 és 1933 között a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum foglalkoztatta külső munkatársként. Tagja volt a múzeum Igazgatóválasztmányának. Nagyrománia címere 1921-ben őt érte a megtiszteltetés, hogy a megnagyobbodott Románia címerét megalkossa. A címer alapját a korábban használt, a Szathmári Pap Károly által rajzolt jelkép képezte, s az I. Ferdinánd király által kinevezett, majd módosított címerbizottság több javaslata is hatással volt rá. A testület tagjai nem tudtak dűlőre jutni, s az uralkodó kapott Alexandru Tzigara-Samurcaş művészettörténész ajánlatán, felfogadta Sebestyént. A külföldi útjáról hazatérő Samurcaşt a király kinevezte a címerbizottságba. A tudós memoárjában leírja, a megbízott rajzoló a bukaresti természetrajzi múzeumban kitömött sasokat igyekezett lemásolni, a testületben oly nagy volt az egyet nem értés és tájékozatlanság, hogy erre felhívta a király figyelmét. Constantin Argetoianu belügyminiszter beleegyezésével a király engedélyezte, hogy megfogadja az „erdélyi Köpecen élő Sebestyén József címertani szakértőt”. Samurcaş még leírja, Sebestyén több vázlatot készített, s azok közül választott a király.
Sebestyén Köpecen rajzolta meg a Román Királyság címerét három változatban: nagy-, közép- és kiscímer. Ezt 1921. július 18-án fogadta el a szenátus, 20-án a képviselőház, az uralkodó az erről szóló törvényt 23-án kihirdette és 29-én hivatalossá vált. Apró módosításokkal a királyi korona nélküli egykori kiscímert fogadta el Románia parlamentje 1992-ben új államcímerül.
Kolozsváron A II. bécsi döntést, Észak-Erdély Magyarországhoz csatolását követően, Sebestyén már 1940 októberében felment Kolozsvárra, ahol Kelemen Lajos az Egyetemi Könyvtárban biztosított számára állást. 1942-ben miniszteri jóváhagyással megkapta a könyvtártiszti besorolást. A román hatalomátvétel után bizonytalanná vált sorsa, míg 1946 végén nyugdíjazták, ám huzamosabb munkaviszony híján igen alacsony nyugdíjat kapott. 1945. január 20-án felsége elhunyt. Nemsokára mindkét fiát elvesztette. András 1946. június 16-án öngyilkosságot követett el. Albert világgá ment, apjának írt utolsó ismert levelét Nyírbátorból 1946. november 16-án keltezte. Azt írta: „arra semmi szín alatt ne számítsanak, hogy én haza menjek”, míg a világ nem változik.
A megözvegyült címerművész újból házasságot kötött, utolsó felesége borbátvizi Balázs Hortenzia. Alkalmi munkákból és segélyekből tartotta fenn magát, a római katolikus és a református egyház foglalkoztatta. Kolozsvárra költözése után Sebestyén emléktáblákat tervezett és kivitelezett templomok számára. Ezek díszítőelemei főleg címerek. Utolsó emléktábláját a bikfalvi református gyülekezet megrendelésére halála előtt egy évvel, 1963-ban, 85 éves korában készítette. Sebestyén leszármazási táblákat is rajzolt. Azokat gazdagon illusztrálta az ősök családi címerével. Meghívókat, emléklapokat tervezett, tablók díszítését végezte, lásd a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet és a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium néhány végzős évfolyamáét. Halála esztendejében tervezte meg az Erdélyi Református Egyházkerület falinaptárát. Alkotásai ismeretében Keöpeczi Sebestyén József heraldikust méltán tekintjük a legnagyobb magyar címerművésznek.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Oplatka Andrással a gernyeszegi Teleki- kastélyban
Beszélgetés az Erdélyi történet német fordítójával
Oplatka András (Andreas Oplatka) svájci történész, újságíró, műfordító, egyetemi tanár Bánffy Miklós híres trilógiája, az Erdélyi történet német tolmácsolójaként volt a 2014-es marosvécsi emlékrendezvények és a Marosvásárhelyi Forgatag meghívottja augusztus utolsó napjaiban. Alulírott a nemzetközileg is nagy elismerésnek örvendő Neue Zürcher Zeitung egykori jeles munkatársát, a Budapesti Andrássy Egyetem oktatóját, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagját a gernyeszegi Teleki-kastélyba is elkísérhette, ahol az örökösök egyike, gróf Teleki Kálmán vezetésével járhatta végig a hányatott sorsú, veszteségei dacára is lenyűgöző barokk épületet, tekinthetett be a magyar arisztokrácia egyik legjelentősebbike, a Teleki család történetébe. Az 1956-tól Svájcban élő vendég számára különösen sokat jelenthetett ez a látogatás, hiszen először találkozhatott a valóságban az általa németre fordított Erdélyi történet (I-III.) egyik fontos, regénybe emelt helyszínével. Ebből kiindulva készült a beszélgetés, amelynek hangfelvételéből szerkesztett formában mutatunk be egy rövidített változatot mai mellékletünkben.
– Melyik énje szólalt meg itt most önben? A történész, az újságíró vagy a műfordító?
– Valószínű, hogy mind a három. Az újságíró szeret utánajárni a dolgoknak, a műfordító, aki Bánffy Miklós Erdélyi történetét fordította, most keresi a nyomokat, a színhelyeket, ahol a regény cselekménye bonyolódik, a történész pedig megpróbálja a történeti hátteret felderíteni, a műből megismert dolgokat ilyen vonatkozásban is elhelyezni. Nem tartozik feltétlenül a műfordítói munkához, de engem nagyon érdekelt, hogy milyen helyszíneken, milyen ihletből keletkezhetett a regény. A személyes élményanyagon túl persze, elvégre az Erdélyi történet tele van leírásokkal is.
– Amiket biztos nem könnyű németre fordítani.
– Főleg a természeti leírásokat nehéz átültetni, de sok mással is így lehet az ember. Bánffy egy tábortűz leírásának is egy egész oldalt szentelt. Igen, egy tüzet is képes volt ilyen hosszasan taglalni. Nagyon nagy szókincs kell ehhez, tolmácsolása izzasztó fordítási feladat.
– Most, hogy itt vagyunk a kastélyban, a helyszínen, ráismert a regényben leírtakra? Ez az épület volt a modell? Esetleg mégsem ez, hanem a marosvécsi vár? Vagy egy másik?
– Nem feltétlenül ez a kastély, de az biztos, hogy a gernyeszegi kastély megtört, pagodaszerű tetősíkokkal szabdalt tetőszerkezete benne van a regényben, és Teleki Kálmán úrral most arról is beszéltünk, hogy a bejárathoz a túloldalról lehetett kocsival jönni. A kastély alatt kocsiút vezetett át a belső udvarba, az érkezők a kastély alatt hajtottak be, és itt, az épület másik felén, a park felőli oldalon szálltak ki. Ez így van a regényben is. Az is benne van, hogy a főhős, aki bálba érkezik a kastélyba, egyedül jön egy konflissal Marosvásárhelyről. Nyilvánvaló, hogy ez az az út, amelyik ide vezet. Ugyanakkor, ha az ember továbbmegy Marosvécsig, rájöhet, hogy az író a Kemény-kastély elemeit is belegyúrta a leírásba. És vannak még olyan elemek a könyvben, amelyek szerintem nincsenek meg sem a marosvécsi kastélyban, sem ebben a történelmi Teleki-hajlékban, de hogy az író honnan vette ezeket, azt még nem tudtam kideríteni. Vécsen már jártam korábban, egyértelmű, hogy az ottani kastély négy bástyája mintául szolgálhatott Bánffy Miklósnak, és a domb is, amin az épület áll. A regénybeli kastélyról a szerző azt írja, hogy feltehetőleg egy római castellum alapjaira épült, s ez megfelel a marosvécsi realitásnak.
– Amikor a műfordító egy ilyen nagy feladatba belevág, fontos, hogy legyen előzetes helyismerete?
– Nem okvetlenül szükséges, de nem árt. Az én esetemben ez úgy volt, hogy a regényt már olvastam a 70-es, 80-as években, amikor még csak antikváriumokban lehetett megszerezni. A 90-es évektől Magyarországon, a kétezresektől külföldön is kezdett sikere lenni, majd aránylag későn, 2008-ban vagy 2009-ben egy bécsi kiadó megkérdezett, ismerem-e a könyvet. Mondtam, hogy igen. Erre kértek egy lektori jelentést róla, mert meg akarták jelentetni, és győzködtek, hogy legyek én a fordító. Eléggé nehezen ugyan, de belementem. Fiatalabb koromban sokat fordítottam. Mikszáthot, Jókait, Karinthy Frigyest. Aztán egy ideig nem foglalkoztam ilyesmivel. Bánffyval újra magával ragadt a műfordítás. Erdélyt sokszor bejártam. 1976-ban voltam itt először, és azóta még számtalanszor. A regény fordításánál ez sokat segített.
– Az segítette, hogy történész is?
– Egy bizonyos mértékig igen, mert a regényt erősen átitatja az I. világháború előtti évtized osztrák–magyar, főleg magyar erdélyi történelme, meg az európai történelem általában, a fordító pedig nyelvileg, illetve általánosabb értelemben is biztosabban dolgozik, ha szakmai szempontból, történészi ismeretek birtokában jobban belát a dolgok mögé, és nem csak szó szerint fordít.
– És a mai publicistának, a nyelvileg is sok újdonságot alkalmazó jelen időszak újságírójának milyen volt a találkozása a Bánffy-szöveggel?
– Már 1934-ben, amikor az első kötet megjelent, a regényt méltatva Szerb Antal egy jó kritikában azt írta, hogy a nyelvezete és főleg a mondatépítése különös. Én úgy mondanám, hogy Bánffy elég tudatosan próbált bizonyos erdélyi zamatot adni saját nyelvének. Emiatt a fordítás során az elavult szavak szótárát is használnom kellett, és elég sokat dolgoztam a magyar nyelv értelmező szótárával is. Az is előfordult, hogy fel kellett hívnom kolozsvári jó barátomat, az író Szilágyi Istvánt is, hogy megkérdezzem, egyik vagy másik kifejezés valójában mit jelent. Nemegyszer megtörtént, hogy az volt a válasz: "Öregem, nem tudom, de majd utánanézek."
– A nyelven túllépve, tartalmilag közelítve a regényhez, kíváncsi lennék, hogyan viszonyul a szerző könyv tükrözte világnézetéhez.
– Nyilvánvaló, hogy a regény, illetve az írója egy olyan hatalmas freskót, társadalmi képet fest, amilyet ilyen formában a történelemtudomány, a történetírás nem tud nyújtani. A történelemírás el tudja mondani a kort, meg tudja magyarázni azt, le tud írni eseményeket, jellemezni is képes embereket, összefüggéseket, de a történésznek nem adatik meg az, hogy a kor hangulatát is jellemezze. A Bánffy- regényben ez egy óriási történetírói tett. Paradox, amit most mondok, de a történelemírás egyfajta kiegészítésének tekinthető. Az akkori emberek jellemét, viselkedésmódját, gondolkodását és az egész kor színeit, hangulatát tudja a mai embernek tolmácsolni, hozzá közelebb vinni. A regénynek ez az egyik legnagyobb erénye, értéke. Azt gondolom, noha nincs rá semmilyen közvetlen bizonyítékom, hogy Bánffy Miklóst a Tolsztoj-féle Háború és béke ihlette meg. Valami ahhoz hasonlót akart a maga társadalmáról írni. És annyival volt előnyben a nagy orosz íróval szemben, hogy ő ezt a társadalmat megélte. Tolsztoj már a napóleoni háború utáni generációk tagja volt, csak közvetve ismerte a kort, amiről írt.
– Mit tapasztalt, a német nyelvterületen milyen a könyv, a trilógia fogadtatása?
– Még csak a két első kötetet ismerhetik. A harmadiknak is rég elkészült a fordítása, 2014- ben kellett volna megjelennie, de a kiadó úgy gondolta, jobb, ha egy kicsivel több időt enged a két korábbi könyv befogadására, 2015 tavaszára várható a trilógia utolsó részének a megjelenése. Túlzás nélkül állíthatom, hogy az eddigi fogadtatás igen pozitív, lelkesnek is mondható. Egy bécsi lap azt írta, mégiscsak felháborító, hogy erre a mesterműre több mint hetven évig kellett várni, ennyi időbe telt, amíg Magyarországról felúszott a Dunán. Persze Németországba is eljutott, jelenleg is megtalálható a könyvesboltokban. Ott is meglepetés, felfedezésszámba ment. Az I. világháború 100. évfordulója pedig újra az érdeklődés előterébe állította azt a kort, felerősítette az Osztrák–Magyar Monarchia iránt amúgy is megnyilatkozó általános nosztalgiát.
– Köztudott, hogy a kortárs magyar irodalom több mai kiválóságát nagyra becsülik, kedvelik a német olvasók, de Bánffy Miklós jóval korábbi időszak kiemelkedő képviselője. Az ő kora is érdekli őket?
– Azt nem tudom, hogy ugyanazok az olvasók érdeklődnek-e mindkét korszak iránt, tény viszont, hogy a kiadók számára az a legfontosabb, kelendő-e a könyv, keresik-e a vásárlók. Irodalomszociológiai felmérések nem nagyon vannak, ilyen adatokkal nem szolgálhatok. De Bánffy Miklós és az Erdélyi történet nyilvánvalóan profitált abból, hogy jelenleg német nyelvterületen Máraitól Esterházy Péterig még mindig emelkedőben van egy bizonyos magyar hullám. És hála istennek elég tartós hullámnak bizonyul. Ez a Bánffy-kötetet is a hátára vette.
– Ön régóta, mondhatni gyermekkorától él Nyugaton, mérvadó lehet a véleménye. Milyen ott most az olvasói kedv? Olvasnak az emberek?
– Igen. Újságot talán sajnos kevesebben, de könyveket igen. Legalábbis vesznek könyvet. Az Erdélyi történet első kötete tavalyelőtt, a második tavaly jelent meg. Vaskos kötetek, 800, illetve 600 oldalasak, az ottaniak számára viszonylag ismeretlen szerző művei egy nem éppen aktuális korról, és mégis, az első kötetből eladtak 6000 példányt, ami jó eredménynek számít. Svájcban a legváratlanabb helyekről kerestek meg emberek, és mondták, hogy olvasták a kötetet. Egyik nap Zürich közelében, ahol egy kis házban lakunk, amikor épp a kerti kaput nyitottam, megállt mellettem egy idős házaspár. Köszöntöttük egymást, ahogy szokás ott vidéken, a férfi pedig, látva a nevemet a postaládán, rám kérdezett, hogy én fordítottam-e a Bánffy-könyvet. Mondtam, igen, de kihez van szerencsém? Kiderült, hogy egy jogász házaspár, nem messze laknak tőlünk. Azóta ismerősök lettünk Bánffy Miklós révén. Mondhatnám tehát, hogy ilyen szempontból is előnyös volt számomra ez a nem könnyű műfordítói kihívás, de persze nem lehet ezt ilyesmikre leszűkíteni. Ez a munka és a Bánffyval ekképpen létrejött találkozás, illetve közelebbi kapcsolat sok egyébbel is gazdagított. Nyilván nem anyagiakra gondolok.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Szép és igaz könyv – életünk legnagyobb eseményéről
"Ha pedig a helyeket nézem, az erdélyi településeket: akkor nemcsak Harasztosnak volna oka ünnepelni Murádin Lászlót, mivel ott született; és nem is csak Kolozsvárnak, ahol él; és nem csupán iskolái színhelyének: Gyulafehérvárnak, Marosvásárhelynek; és nem csak Csíkszépvíznek, felesége falujának, ahol nyaranta otthon van, gondolom, most mint egyetlen örmény származású lakosa a hajdani örmény fészeknek. De otthon volt és otthon van abban a száznál jóval több erdélyi és moldvai magyar faluban is, ahol nagy munkájának, A romániai magyar nyelvjárások atlaszának anyagát gyűjtötte. A magyar dialektológusok közül vitathatatlanul Ő végezte a méreteiben legnagyobb és minőségében leghitelesebb adatgyűjtést, Ő szerkesztette és szerkeszti a legnagyobb magyar nyelvi régió nyelvatlaszát: több mint háromezer térképlap, 11 kötet, ebből öt már megjelent a Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadásában. Kevesebbet beszélünk erről a kitűnő munkáról, noha értéke és nagysága méltó párjává teszi az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárnak. És ez nem a múlt, vagy még nem a múlt, hanem az erdélyi jelen élő nyelvi gazdagsága." (Péntek János: Murádin László köszöntése. Részlet a tudós 70. születésnapjára, a Nyelvőrzés Díjának átadásakor, 2000. december 1-jén elhangzott köszöntésből)
Az újságíró kolléganő, Németh Júlia a kolozsvári napilap 2010. november 30-i számában így beszél a nyolcvanéves Murádin Lászlóról: "Húsz éve élünk Murádin Lászlóval összezártan, de békés egymásmellettiségben egy szabadságos újságoldalon, aminek a neve Művelődés. Igaz, oldalszerkesztőként, nyelvművelő rovatostól együtt én csak átörököltem őt hajdani jeles film- és színikritikus kollégámtól, Krizsán Zoltántól. Murádin László ugyanis a legrégibb és leghűségesebb munkatársa az egykori Igazságból kinőtt Szabadságnak. Népszerű, jó fél évszázados Nyelvművelése pedig sikerrel túlélt mindenféle és fajta belső és külső rendszer- és hatalomváltást. S ha volt is változás, merthogy mozgó világban élünk, az ki is merült abban, hogy a kettőnk anyagait tartalmazó, a nyelvészet és a művészet időszerű kérdéseit taglaló »nyelv-művészet« szombatról átkerült szerdára, legújabban pedig keddre."
Kosztolányi Dezső szerint: Mi a nyelvünket, melyet ükapáinktól örököltünk, úgy beszéljük, mint a kisgyermek. Sok mindenre nem emlékszünk. De a nyelv, rejtetten, mindenre emlékszik.
Ezeknek a nyelvi rejtelmeknek a nyomába eredt jó fél évszázaddal ezelőtt Murádin László, s erről az útról mai napig sem tért le… Ahelyett, hogy a nagyvilágot járta volna, Batsányival ellentétben azt hangoztatta: vigyázó szemetek előbb szűkebb környezetetekre vessétek… De ennél többről is árulkodik a szerző hazai tájakhoz és emberekhez való szoros kötődése: a tudós, a nyelvész és az erdélyi ember kisebbségi helyzetben lévő sorstársai iránti felelősségérzetéről, a magyar nyelv ápolásának, az azt megakadályozó tényezők kiküszöbölésének szükségességéről. E célból születtek az erdélyi és partiumi magyar helységneveket, azok eredetét és román fordításainak történetét taglaló, rendkívül hasznos és hiánypótló kötetei is. A honfoglalás kori magyar helységnevek román változatait, amelyek csak hangalakilag különböztek az eredetitől, az 1918-as főhatalomváltozás nyomán javarészt megváltoztatták. A magyar eredet végleges eltüntetése végett ezek a települések új nevet kaptak – hangsúlyozza.
A friss nyelvművelő kiadvány, a Hókuszpókusz*, "a legújabb bűvészmutatvány", melyet elénk tár 452 oldalon Murádin László, a nyelvbűvész. Méghozzá azon a fülünknek oly kellemes "hangszeren", amelyet magyar nyelvnek, anyanyelvünknek nevezünk.
Az igényes kivitelezésű, tetszetős könyv Murádin László 253, tudományos alaposságról és közírói, újságírói gyakorlatról árulkodó, ötletes, színes nyelvművelő írását tartalmazza. A színesség a tematikára és a sajátos fordulatokban bővelkedő nyelvi megjelenítésre egyaránt vonatkozik.
"Aki szépen beszél magyarul, az tiszteletben tartja a magyar nyelv nyelvtani, szerkezeti szabályait, a hangképzést, a hangsúly és hanglejtés sajátosságait, szókincse és stílusa a beszédhelyzetnek megfelelő. Arra törekszik, hogy nyelvhasználata az irodalmi nyelv képviselte nyelvi eszményt minél inkább megközelítse – olvassuk az Előszóban. "A nyelvművelés célja az, hogy a nyelvi közösség tagjait ennek az egységes, nyelvi eszményként számon tartott nyelvváltozatnak, az irodalmi nyelv szabályainak elsajátítására, helyes használatára buzdítsa. A nyelvművelés tehát nemcsak nyelvvédelem, elsősorban nem a nyelvi hibák, vétségek kimutatása, tiltó szabályok felállítása, hanem az anyanyelvi műveltség emelése, az anyanyelvi öntudat ébren tartása. A hangsúly az anyanyelv szellemének az elsajátításán van. A nyelvileg művelt ember nem csupán így vagy úgy, jól-rosszul megérteti magát, hanem a nyelvet gondolatokat, érzéseket, hangulatokat híven tolmácsoló hangszernek tekinti." A nyelvművelés nem a nyelvészek, a nyelvtanárok "kizárólagos ügye", hanem társadalmi kérdés, különösen itthoni tájainkon az. "Beletartozik az anyanyelvű iskolai oktatás, a köz- és művelődési élet lehetősége és gyakorlása, a magyar nyelvű napisajtó, a rádió és televízió, az irodalom hatékonysága, egyszóval azoknak a forrásoknak az irányítása, ahonnan a társadalom tagjai anyanyelvi ismereteiket merítik. Egy-egy tudománynépszerűsítő, a nyelv lehetőségeit felvillantó, a hibákra figyelő nyelvművelő rovat valamely napilapban csak parányi része a nyelvművelés összetett kérdéskörének. Az erdélyi magyar nyelvművelés ma már küzdelem: küzdelem nyelvünk fokozatos elrománosodása, elrománosítása ellen, küzdelem a magyar nyelvért, a magyar nyelv megőrzéséért. Egyik oldalon ott áll a magyar közösség, mely természetes módon küzd mind nemzeti öntudatának, mind anyanyelvének megtartásáért, a másik oldalon ott áll a hatalom, amely mindent megtett és megtesz az egységes nemzeti állameszmény érdekében a nemzetiségek, elsősorban a jelentős magyar kisebbség elsorvasztásáért, elrománosításáért. S szomorúan be kell vallanunk: az elmúlt csaknem száz esztendő alatt újabb és újabb hadállásokat vesztettünk. Igaz, e tekintetben ma még óriási különbség van az egy tömbben élő magyarság, például a székelység, a bihari és a Szatmár vidéki magyarság és a szórványmagyarság nyelvállapota között; nagy a különbség az ugyan még nyelvjárást beszélő, de zártabb falusi közösség és a románsággal keverten élő városi lakosság nyelvállapota között."
Az elszórványosodás, a nyelvromlás elleni tudatos fellépés értelmiségünk egészének halaszthatatlan, állandó feladata. A lapok, folyóiratok hasábjain megjelenő írások csak a legjobb esetben – ilyen a kolozsvári tudós "esete" – jutnak el szélesebb közönséghez, válnak népszerűekké. A magukra hagyott nyelvművelők voltaképpen egy valódi szélmalomharc magányos lovagjai, sokak szerint a hiábavalóság donkijotéi.
Tudatosítanunk kell mindenkiben, hogy önazonosságunk egyik fontos, talán legfontosabb ismérve a nyelv – figyelmeztet a jelenkori magyar nyelvészet doyenje. "Az a tény – idézi Kosztolányit –, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatok meg igazán. Naponta gondolok erre. Éppen annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok." Nyelvművelő cikkeim felsorakoztatásával – mondja Murádin László – az olvasóban a fenti érzést szándékozom, kívánom erősíteni.
* Europrint Könyvkiadó, Nagyvárad, 2014
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)