Az RMDSZ-t várja az élet
Kilépett az RMDSZ a kormányból. A döntést élénk és színes vitát követően, mégis közel egyhangú szavazással hozta meg december 13-i marosvásárhelyi ülésén az RMDSZ parlamentjének tekintett Szövetségi Képviselők Tanácsa. Kelemen Hunor elnök szerint újratervezés következik.
Kívülálló számára elsőre nem tűnt többnek szokványos, „púderfeladatokat” abszolválni készülő ülésnek. A Maros néptáncegyüttes otthonának számító hajdani moziépület előcsarnokában derűs arcú és hasonló alaphangú beszélgetések zajlottak, legfeljebb néhány elejtett félmondat jelezte, hogy azért tétre menő szombaton sereglettek össze a romániai magyarság tulipános küldöttei.
A bemelegítő kávézásnak és szendvicsezésnek részben az előcsarnokba kihallatszó szólítás vetett véget, de még inkább a felcsendülő Himnusz. Amelynek újra plusz jelentőséget és tétet kölcsönzött a háromszéki prefektus által a Magyar Polgári Pártra nemrég kirótt imaéneklési bírság. Ezúttal azonban vélhetően megússzuk az újabb büntetést, mivel a teremben ült Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja. Feltéve, ha komolyan veszi saját jogi érvelését az éber kormánybiztos.
Újratervezés
Maradni kormányon vagy – az RMDSZ fennállása során először – kilépni? Igazából ez az egyetlen kérdés foglalkoztatta az asszisztenciát, még akkor is, ha sokak szerint a Szövetségi Állandó Tanács előterjesztett döntésének SZKT általi szentesítése nem tekinthető többnek puszta formaságnál. Így aztán hiába volt csak a negyedik napirendi pont az előterjesztés megszavazása, az előzők szinte jelentőségüket veszítették.
A szövetségi elnök politikai beszámolója természetesen kevésbé, de az is jelentős mértékben körözgetett a kormányzati szerepvállalás témája körül. Kelemen Hunor szerint a szövetségnek hűnek kell maradnia a 25 éve képviselt alapértékekhez, de kétségtelenül újra kell terveznie a politikáját. Az RMDSZ elnöke a kormányból való kilépés mellett érvelt, álláspontját azzal is megtámogatva, hogy egy, az államelnök-választás után készített közvélemény-kutatás azt jelezte: drámaian csökkent azon erdélyi magyarok száma, akik értelmét látják a kormányzás folytatásának. A szövetség feladata most az, mondta Kelemen Hunor, hogy erősítse a szövetség mellett kitartók hitét, és visszaadja azokét, akik időközben elpártoltak. „Közben felnőtt egy olyan teljes nemzedék, amelynek mások a viszonyítási alapjai, tagjai a gazdasági válság idején váltak felnőtté. Őket nem vissza kell nyernünk, hanem meg kell nyernünk, meg kell tudnunk szólítani” – fogalmazott Kelemen. Jelzésértékűnek tartotta, hogy a romániai elnökválasztáson több erdélyi magyar szavazott a második fordulóban, pedig a két „döntős” jelölt közül egyiknek sem volt a magyaroknak szánt ajánlata. Szerinte a szövetségnek a hosszú távú célok felé kell fordítania a politikáját, az alapértékekre építő újratervezést tart szükségesnek. „Hitelesnek kell lennünk, politikai értelemben vonzónak, bizalmat ébresztőnek. Innovatívnak a problémák megoldásában, rugalmasnak az eszközök használatában és megértőnek, odafigyelőnek. Nekünk magunknak is változnunk kell, mert a világ is változik körülöttünk” – zárta mondandóját Kelemen Hunor.
Hangok a múltból és a múltnak
Másfél órán át tartó hozzászólássorozat következett, a beszélők többsége a kormányból való kilépést támogatta. Mindössze hárman – Frunda György, Victor Ponta miniszterelnök tanácsadója, Verestóy Attila szenátor és Borbély László, a szövetség politikai alelnöke – érveltek több-kevesebb egyértelműséggel a kormányon maradás mellett. Frunda szabályos kortesbeszédet tartott a miniszterelnök mellett, szerinte kilépésével az RMDSZ nem ellenzékbe, hanem a „senki földjére” készül lépni. Verestóy az újratervezés metaforájánál maradva figyelmeztetett: ilyenre akkor szokott szükség lenni, amikor a GPS-készülék azt észleli, hogy a gépkocsi letért a helyes útról. Az udvarhelyi politikus azt szorgalmazta, hogy folytathassák a munkát az RMDSZ által a különböző kormányhivatalokba juttatott szakemberek, mert a történet vége csakis az lehet, hogy a szövetség újra kormányra kerül. Borbély számára is ez volt az elsődleges, miután szerinte 110 Bukarestben dolgozó magyar szakembernek kell újraterveznie az életét, ha az RMDSZ kilép a kormányból. Ezzel nagyjából ki is merült a maradás melletti érvelések sora, mindenesetre tapintható volt a közhangulat, illetve a Kelemen Hunor által mondottak és a régi „motorosok” álláspontja közötti különbség.
Utána viszont gyakorlatilag egyszólamúság következett esetenként igen hullámzó színvonalon előadva, ami többek között arra is felhívta a figyelmet, hogy egyes SZKT-küldöttektől hatóságilag érdemes lenne megvonni a mikrofonengedélyt. Az ellenkező póluson lévők közül Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere ütötte meg a legjózanabbul kritikus konstruktív hangot. Úgy vélekedett, hogy nem a kormányból való kilépés volt „koraszülés” – utalás Verestóynak a túl korai kilépésre vonatkozó hasonlatára –, hanem a belépéskor „kellett volna védekezni”. A PSD-vel való kormányzás ugyanis a háromszéki politikus szerint beszűkítette az RMDSZ mozgásterét. Antal azt is javasolta, hogy az RMDSZ megelőlegezett bizalommal viszonyuljon Klaus Johannis államelnökhöz. Végezetül felszólította Frundát, hogy figyelmeztesse „főnökét”, Victor Pontát: ha Székelyföldön folytatódik a jelképek és a Himnusz elleni prefektusi hadjárat, az újabb fekete március veszélyével fenyeget.
Kívülálló mondatok
Kelemen Hunor rögtönzött sajtótájékoztatón elmondta: a szövetség ellenzékbe vonul, de lehetnek olyan törvénytervezetek, amelyeket az ellenzék is megszavaz. Abban nem tudott állást foglalni, hogy támogathatják-e a parlamentben a költségvetés tervezetét, mivel még nem ismerik annak tartalmát. Egyértelműsítette: a miniszterelnök döntése, hogy a kilépés után ki marad tisztségben a magyar szakemberek közül. Azt is elmondta, a Kovászna megyei prefektus Himnusz elleni fellépése kétségessé tette, hogy megszavazzák-e a kormány új felállását, már jelezte is a miniszterelnöknek a kérdéssel kapcsolatos elégedetlenségét.
Egyetlen lépés
A felszólalásokra Kelemen Hunor válaszolt, aki – miközben megerősítette a kormányból való kilépés szándékát – több selyemzsinór típusú választ is megfogalmazott. Így üzent Frundának, tételesen cáfolva a Ponta-tanácsadó azon megállapítását, miszerint ciklusról ciklusra csökkent az RMDSZ képviselőinek és elöljáróinak száma. A korábbi szenátort – aki szerint a választónak állandó irányításra van szüksége – arra is figyelmeztette, hogy a pökhendiség és a magabiztosság között egyetlen lépés a távolság, az okos politikusnak pedig meg kell hallania választóinak üzenetét. Hasonló „csomagot” kapott Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere is, aki felszólalásában az RMDSZ-ben uralkodó zűrzavarra figyelmeztetett. „Abból a távolságból, ahonnan ön szemléli az eseményeket, biztosan zűrzavarnak tűnik. Dolgozni kell, polgármester úr” – hangzott Kelemen nyílt színi minősítése. Bunta az elsők között hagyta el az ülés színhelyét.
A szövetségi vita végén a 113 jelen lévő képviselőből csak a három ellenző szavazott a kormányból való kilépés ellen, heten pedig tartózkodtak a szavazásnál. Az SZKT arról is határozott, hogy az RMDSZ középtávú jövőjét meghatározó további döntéseket a 2015. április 17-18-án, Kolozsváron tartandó tisztújító kongresszusán hozza meg.
Csinta Samu |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A becsületesség és kitartás napjai
Számtalan eset szemlélteti, hogy a történelem sűrűjébe kerülő emberek egy része alig tehet róla, hogy nagy pillanatok nagy tanújává vagy egyenesen alakítójává vált. Gazda Árpád újságíró sem tartja magát hősnek, ám miközben nem tagadja, hogy időnként nagyon félt, ma is jó érzéssel eleveníti fel a becsületesség és kitartás napjait.
„A temesvári események tanulságaként mostanában leginkább az jut eszembe, hogy soha nincs vesztett ügy. Mert ha volt reménytelen helyzet, a temesvári napok egyértelműen azok voltak. Tőkés László és a körülötte lévő néhány ember azonban a lelkiismeretére és a szívére hallgatva, nem pedig előnyöket és hátrányokat mérlegelve ment előre a megkezdett úton, és lám, meglett az eredménye.”
Tháliától rádióig
Hogy ez az út a Ceauşescu-rendszer bukásához vezet, csak akkor tudatosodott a szereplőkben, amikor már bekövetkezett a bukás. Gazda Árpád szerint egyszerűen tisztességes, jó dolgokat akartak csinálni, amit a rendszer nem akart engedni. Számára a reformáció ünnepére 1988 őszén összeállított Dsida-előadással – amelyben a Thália Egyetemi Színpad néhány tagja is részt vett – kezdődött az a történet, amelynek során Tőkés László környezetébe sodródott, majd maradt. Egészen pontosan az előadás adventi megismétlését tartotta megengedhetetlennek a hatalom, a helyzetet pedig Szilágyi Zsolt – Tőkés László mai kabinetfőnöke, az EMNP korábbi államelnökjelöltje – temesvári garzonlakásában összegyűlve tárgyalta meg nyolc tháliás. Az igazi tét az volt, hogy vajon negatívan befolyásolja-e a Thália jövőjét az esetleges engedetlenség. „Demokratikus úton, szavazattal 6:2-arányban határoztunk úgy, hogy lesz második előadás.”
Esti egyetemre járó munkásként, templomba járó emberként ismerkedett meg Gazda Árpád a fiatal Tőkés László lelkésszel. „Hozzá szinte bármikor be lehetett térni, leülni, jókat beszélgetni a világ dolgairól. Nekem, az akkor nemrégen nagyvárosba kerülő, nyiladozó értelmű és érdeklődésű embernek nagyon fontosak voltak ezek a lehetőségek. Egymást vittük oda hozzá, így alakult az a mag, amely László ösztökélésére összerakta ezt a Dsida-előadást.” Az adventi fellépés valóban a Thália időleges betiltásához vezetett, és e botrány kapcsán hangzott el 1989 májusában első ízben Tőkés neve a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című adásában. A meghurcolt diákok védelmezőjeként a lelkész levelet írt Papp László püspöknek, akinek válasza azonban durván elutasító volt, amelyben megrója lelkészét, hogy templomi szereplésre használta fel a diákokat. Elevélváltást olvasták be a rádióba, innen kezdődött Tőkés személyének magyarországi mediatizálása.
A lelkész környezetében lévők természetesen tudtak Tőkés egyéb közéleti szerepvállalásairól is, hiszen az ő temploma igazi közéleti fórumot jelentett. Gazda szerint épp abban rejlett Tőkés forradalmisága, hogy semmiből nem csinált titkot. Az istentiszteletek végén a hirdetések címszó alatt beszámolt a gyülekezet tagjainak arról is, hogy az esperesi ülésen nyilatkozatot fogadtak el a falurombolás ellen, vagy éppen két nappal korábban beidézték a Szekuritátéra, ahol erre és erre próbálták rávenni. A Szekunak minden bizonnyal gondot jelenthetett ez az általános beavatás, hiszen gyakorlatilag lehetetlen volt azonosítani, ki juttatja ki az információkat a Magyar Rádiónak a több száz templomba járó közül. „A nyilvánosság eszközének tudatos alkalmazása mellett sok információt vissza is tartott, bizonyára azért, hogy szélsőséges helyzetben ne sodorjuk bajba sem őt, sem magunkat. Így például nem tudtunk a Panoráma-interjú elkészültéről, de arról sem, milyen módon jutnak ki a vele kapcsolatos információk külföldre. Később, amikor napokon keresztül vertek és vallattak a rendőrségen, majd a börtönben, szinte hálásan gondoltam erre az óvatosságára.”
Egy kilakoltatás tanúi
A temesvári parókiáról való elhelyeztetése után Tőkés László tulajdonképpen illegálisan maradt a gyülekezet lelkésze. Furcsa dolgok következtek, érkezett például az új lelkész istentiszteletet tartani, ám Tőkés öt perccel hamarabb megkezdte azt, már a szószéken állt, amikor utódja belépett a templomba. Felszólították a parókia elhagyására, amit elutasított, ebben az ügyben aztán bírói határozat született a kilakoltatásról, amelynek határidejét 1989. december 15-ében szabták meg. A december 10-i istentiszteleten Tőkés hívta a gyülekezetet, hogy legyen tanúja a kilakoltatásnak.
„December 13-án megfenyegetett a Szekuritáté. Két hete már nem lehetett bejutni Tőkéshez, valaki viszont élelmiszercsomagot akart általam bejuttatni a házba. Sikerült is, de csak nagy konfliktus árán. Ahogy az épülethez értem, az ott parkoló autóban figyelő szekusok visszaráncigáltak az utcára, kiabáltak velem, igazoltattak. Akkor viszont megjelent az ablakban Tőkés Edit, aki velük kezdett kiabálni, hogy hagyjanak békén. Visszaültek a kocsiba, én meg feldobtam a zsákot az ablakba. Megfenyegettek, hogy ezt még megkeserülöm. Másnap, december 14-én a munkahelyemen kerestek, de én az egyetem miatt előzőleg fizetés nélküli szabadnapot vettem ki arra a napra, így nem találtak ott.”
Gazda nem tartozott az elsők közé, akik december 15-én a paplak elé érkeztek. Tőkés időről időre megjelent az ablakban, megköszönte a szolidaritást. A tömegben egyszer csak megjelent másodmagával Temesvár polgármestere, hogy tárgyaljon a lelkésszel. A bent elhangzó mondandók hitelességét igazolandó néhány embert magukkal is vittek a lakásba, közöttük volt Gazda Árpád is. „Tőkés életkörülményei felől érdeklődtek, majd megígérték, hogy beüvegezik az ablakokat, hozatnak fát, orvos láthatja a várandós Tőkésnét. Cserébe azt kérték, hogy László küldje haza az embereket. Mire ő azt válaszolta: a tömeg csak akkor megy el, ha eltekintenek a kilakoltatástól. Estére ugyan kiürült a tér, másnap én már korábban visszamentem, rögtön bementem a lelkészi lakásba, és az egész napot ott töltöttem.”
Börtön után, tévé előtt
A Tőkés melletti szolidaritás december 16-án alakult át rendszerellenes tüntetéssé, a Ceauşescu-ellenes szlogenek azonban aggódással töltötték el a bentlévőket. „Azt hittük, szekusprovokációról van szó, s a kilakoltatási ügy könnyen rendszerellenes izgatási üggyé változhat.”
Éjjel kettő körül határozták el, hogy megpróbálnak pihenni, a Tőkés-házaspár már két napja nem aludt, iszonyú fáradtak voltak. Előtte még megbeszélték, hogy ha megpróbálják rájuk törni az ajtót, felmenekülnek a templomba. „Ahogy elkezdődött az épület ostroma, egy létra segítségével menekültünk fel a sekrestyébe, Lászlóval, a feleségével és a sógorával, de elég hamar betörték a templom ajtaját, és elvittek bennünket. Már a kisbuszban elkezdtek verni, ez folytatódott a Szekuritaténál, ahol néhány katona vert tovább. Meglepően hangozhat, de nem fájt a verés. Ma sem tudom, miért nem: a magas adrenalinszint miatt, vagy a hit segített, hogy igazam van, én állok a jó oldalon. A 19-i nap volt a legnehezebb, akkor tíz órán keresztül vallattak, vertek és fenyegettek, hogy innen kezdve ilyenek lesznek a napjaim. Akkor nagyon féltem, hogy ilyen körülmények között meddig bírom még, elérkezik-e az a pillanat, amikor már olyat is kimondok, amit nem akarok.”
A maratoni vallatás után visszavitték a szobába, közben megkérdezték: mit akarsz, Magyarországra akarsz menni? „Végigfutott rajtam: 18 év börtönbüntetés vagy Magyarországon élni. S akkor azt mondtam, hogy igen, mennék. Visszavittek a szobába, lefeküdtem, s miközben rettegtem a további verésektől, a lelkiismeretemet is bántotta, hogy azt mondtam, ki akarok menni Magyarországra. Én, akit úgy neveltek, hogy itthon kell megtalálnom a boldogulásomat, megfutamodok. Ezt éreztem, és patakzottak a könnyeim...”
December 20-án változott a börtönőrök hangneme, a délutáni órákban már az is elhangzott, hogy talán kiengedik. Este aztán rabszállító autóval harmincas csoportokban kivitték a börtön utcájának végén lévő körforgalomig, s ott szabadon bocsátották őket. „Hazamentem, bekapcsoltam a magyar tévét, épp a Panoráma ment, amelyben Chrudinák Alajos tárcsázott valakit Temesvárról, aki beszámolt a helyzetről. Csalódásként értem meg, hogy még mindig csak Temesváron zajlanak az események. Úgy döntöttem, hazamegyek Kovásznára.”
A vonat 21-én reggel kigördült a temesvári nagyállomásról, majd megállt a kisebbik, déli állomáson. Hét szerelvény vesztegelt ott, tele dorongokkal felfegyverzett oltyánokkal, akiket a temesvári huligánok szétverésére hoztak. „Lehúzták az ablakokat, mi van Temesváron, érdeklődtek, mi meg elmondtuk nekik, hogy szó sincs huligánokról, forradalom van. A Ceauşescu-házaspár elmenekülését már én is otthon, Kovásznán néztem a tévében.”
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tiltakozás óriászászlóval
Hatalmas, több mint ötezer fős tömeg hallgatta az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, Kató Béla áldását, illetve énekelte a magyar himnuszt fúvószenekar kísérete mellett pénteken este, a Kovászna megyei kormányhivatal épülete előtt. A tiltakozó akció folytatódik.
Az eseményen ezúttal egy magyar és egy székely zászlóval vonultak fel a helyi civil szervezetek fiataljai – karöltve a hozzájuk csatlakozókkal –, akik két pontból indultak a belvárosba: a szemerjai református templomtól, illetve az Állomás lakótelepről. A prefektúra előtt felolvasták a magyarok követeléseit tíz pontban megfogalmazó petíciót is magyar, román és angol nyelven. A pontokban kitérnek a magyar-román párbeszéd szorgalmazására, az erdélyi magyarság kulturális autonómiájának megteremtésére, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar karának létrehozására, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítására, valamint olyan törvények kidolgozására, amelyek a magyar és székely szimbólumok megőrzését segítik elő.
„Azért vagyok itt, mert amikor a székely ember Advent időszakában nem otthon vagy a templomban készül az ünnepre, hanem az utcára kényszerül kivonulni, akkor nagy baj van” – mondta Kató Béla, hozzátéve, az erdélyi magyarság „torkig van az elbizakodottak és a gőgösek gyalázatával”. Kató Béla kijelentette, az erdélyi magyarság problémája az, hogy nem egy tömbben éltek a hasonló elveket követő emberek, hanem szétszórva, így pedig sok rágalom, valamint gúnyolódás érte őket. Mint fogalmazott, a megoldás olyankor, amikor túlcsordul a pohár az, hogy vagy feladják, vagy rámegy az egész élete az egyénnek, ugyanakkor a helyesen élő ember nem az embertársai, hanem az Isten előtt panaszkodik. A püspök felszólalását követően a tömeg egymás kezét fogva mondta Isten igéjét, a Miatyánkat.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, az RMDSZ háromszéki vezetője kifejtette, vannak politikai kérdések, valamint van nemzetpolitikai ügy, utóbbi esetben pedig elengedhetetlen az összefogás. Szavait követően felhívta Biró Zsoltot, az Magyar Polgári Párt országos vezetőjét, valamint Váncsa Albertet, az Erdélyi Magyar Néppárt tagját a pódiumra. „A magyar közösségnek fáj, hogy a szülőföldjükön másodrendű polgárokként kezelik, továbbá úgy tekintenek rá, mint akinek énekes hangját ötezer lejes bírsággal el lehetne némítani” – hangoztatta Tamás Sándor. A háromszéki önkormányzat vezetője kijelentette, a hatalmon levő többség felelőssége, hogy a kisebbség jól érezze magát az ország állampolgáraként, ezért kérik a román kormányt: tegyen előrelépéseket a többség és kisebbség viszonyának normalizálásában.
Bálint József, az eseményt kezdeményező MPP háromszéki vezetője felszólalásában rámutatott, az elmúlt héten megtapasztalhatta mindenki, milyen érzés összefogni. A tiltakozássorozat folytatódik, felszólalások és szavalat mellett szombaton az Erzsébet parkban található székely zászló szomszédságában éneklik a magyar himnuszt, majd hétfőtől ismét a Kovászna megyei kormányhivatal előtt találkozik az ügyet támogatók csoportja.
Bencze Melinda
Erdély.ma

Paksot bombázta volna Ceauşescu 1989-ben?
Egy könyv szerint Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor 1989 nyarán a paksi atomerőmű elleni rakétatámadást készített elő. Erről Szőczi Árpád újságíró Temesvár – A romániai forradalom kitörésének valódi története című könyv szerzője beszélt, amikor pénteken Temesváron bemutatták a kötetet.
Az MTI beszámolója szerint a romániai diktatúra bukását kutató újságíró a budapesti történeti levéltárban bukkant 2013 novemberében egy olyan magyar hírszerzői jelentésre, amely arról szólt, hogy Nicolae Ceauşescu 1989 nyarán hét rakétát telepített a Kolozsvár melletti szászfenesi katonai egységbe, amelyeket a paksi atomerőműre állíttatott rá.
A rakétákat arab közvetítéssel Kínából vásárolta. A román pártfőtitkár ugyanis attól tartott, hogy a magyarországi reformok Romániába is eljutnak, és őt is elsodorják.
Az újságírónak Németh Miklós akkori magyar miniszterelnök is megerősítette az információt. A volt magyar kormányfő arról is tájékoztatta, hogy a fenyegetés hatására Magyarország az Amerikai Egyesült Államokból és Japánból szerzett be rakétavédelmi rendszert.
Szőczi Árpád elmondta, Németh Miklóstól arról is értesült, hogy a magyar vezetés már 1988 óta együttműködött Victor Athanasie Stănculescu tábornokkal, akit a történészek a Ceauşescu-diktatúra megbuktatása egyik kulcsfigurájának tartanak. A tábornokkal Kárpáti Ferenc akkori magyar honvédelmi miniszter állapodott meg 1988 nyarán arról, hogy együttműködnek, ha zavargások törnek ki Romániában.
Szőczi Árpád Németh Miklóstól szerzett információi szerint a magyar katonai hírszerzés is segített a romániai felkelők oldalára átállt román hadseregnek abban, hogy megtalálják azokat a lőállásokat, ahonnan a Ceauşescu-rezsimhez hű fegyveresek a tömegbe lőttek Temesváron. Azt sem tartotta elképzelhetetlennek, hogy a temesvári hősök temetőjében eltemetett nyolc ismeretlen forradalmár között magyar titkos ügynökök is vannak.
Szőczi elmondta, Victor Athanasie Stănculescu egykori védelmi minisztert is próbálta megkérdezni, de a tábornok elutasította, hogy nyilatkozzon. Az újságíró úgy vélte, a romániai forradalommal kapcsolatos hírszerzői szálak egyáltalán nem jelentik azt, hogy Tőkés Lászlót valamely titkosszolgálat irányította volna ellenállásában. Ő nem tudott a háttérben zajló titkosszolgálatok aktivitásáról.
Krónika
Székelyhon.ro

Rendhagyó irodalmi ülés Lippán
Temesvár borzalmai 25 év távlatából
Szerdán a lippai Hildegardis Ház üléstermében 17 órakor kezdődött a helybeli Degré Alajos Olvasókör decemberi ülése, ahol Czernák Ferenc programszervező köszöntötte az egybegyűlteket, ismertette az összejövetel kettős témáját, a 25 évvel ezelőtti temesvári eseményekre, szemtanúként történő visszaemlékezését, illetve a karácsonynak a magyar irodalomban való tükröződését.
Megrázó valóság 
Amint előrebocsátotta, katonatisztként 1982-ben helyezték Temesvárra, ahova Lippáról ingázott. 1989 decemberében egy fegyvernemnek a főnöke, egy katonai laktanya parancsnok-helyetteseként a tiszttársaival együtt, jó fizetésük volt, és ha a kommunizmus jobban vigyázott volna rájuk, hogy ne keveredhessenek a lakossággal, valóságos janicsárokká lettek volna, akik semmit nem tudtak volna a társadalmi életről, hangulatról. Mivel a lakossággal is érintkeztek, tudomásuk volt az egyre növekvő elégedetlenségről, a kiszolgáltatottságról. Jól tudta, hogy a Securitate emberei mindenen rajta tartják a szemüket, mindent lehallgatnak, ezért nagyon vigyáznia kellett, kivel, mit beszél. Érezhető volt a társadalmi feszültség növekedése, hogy készül valami. Elmúlt Ceauşescu utolsó kongresszusa is, amit vezényszóra végig kellett nézniük, hallgatniuk. A helyzet Nagy Imrének a júniusi újratemetésekor vált feszültté, amivel kapcsolatban agresszív megjegyzések is elhangzottak a tisztek között, akiket a szekusok gyakran vitára provokáltak. Azt is tudták, hogyan fojtották vérbe a brassói tiltakozó megmozdulásokat, amelyeknek a vezetőit előbb egyenként tették el láb alól, majd az összetartó magot képező 57 embert csellel Bukarestbe hívták a Ceauşescuval történő tárgyalás ürügyén, majd az ülésteremben mindnyájukat besugarazták, minek következtében rövid idő alatt elhunytak. 1989. december elején látszott, hogy a Securitate készül valamire, új sisakokat, több kutyát kaptak, de olyasmit is hallott, hogy újfajta, könnyebb löveggel ellátott töltényeket is kaptak. Azokkal tömegre is lehetett lőni, mert nem mentek át több emberen, mint a háborús golyók, amelyek akár 6-8 emberen is képesek keresztülhatolni. Néhányszor elment a belvárosi református templom előtt, ahol a hívek Tőkés László védelmére keltek. Ehhez a lakosság eleinte vegyes érzelmekkel viszonyult. December 16-án, szombaton szolgálatban volt, ami este letelt, de nem mehetett haza, mert telefonáltak, hogy maradjon. Utána riadót fújtak: baj volt a városban. A katonaságot a zuhogó esőben teljes készenlétben tartották. Nagy sokára megérkezett a parancs, hogy a városban rendet kell teremteni, de nem fegyverrel, hanem minden katona kapott egy-egy olyan botot, aminek a végén fémből készült csavaros rész volt, hogy azokat 4-5 méter hosszúra összecsavarva, az ágyúcsövek tisztítására használhassák. A hozzávetőleg egyméteres, fémvégű botokkal felfegyverzett katonák a városban a civilek között teremtették a rendet, miközben ő a kaszárnyában maradt, megduplázta az őrséget. A katonák reggel érkeztek vissza a rendcsinálásból, a szintén bottal felfegyverzett parancsnok vezetésével, aki nem is fogadta az ő jelentését, hanem felment az irodájába, ahonnan csak akkor jött le, ha nagyon fontos volt, de a fentről kapott további parancsok végrehajtását megpróbálta elodázni. Állítólag már 16-ára virradóra is hagytak halottakat maguk után, akiket az aluljárókban gyűjtöttek össze, majd elszállították őket. Mivel esett az eső, vérnyomok nem maradtak, a lakosság nem szerzett tudomást róluk. Reggel, amikor a szolgálati lakására ment, a Grivicai úton az állomásig minden kirakat be volt törve, az üzleteket nem csak a randallirozók, hanem az üzletvezetők is kifosztották. Vasárnap a lányával volt a városban, amikor 15.45 órakor megszólaltak a fegyverek, tehát hazugság volt, miszerint Bukarestben a 17 órakor megtartott plenáris ülésen adták ki a tűzparancsot. Azt Milea tábornok adta ki, sőt Czernák Ferenc azt a táviratot is látta, amiben Milea parancsot adott ki a háborús töltények kiadására azzal a megtoldással, hogy lehetőleg lábra lőjenek. Az viszont balgaság, hiszen a golyó bármivel érintkezik, megpattan, tehát bármit eltalálhat. Még most is vita témáját képezi, hogy Vasile Milea hadügyminiszter öngyilkos lett-e vagy lelőtték. Czernák szerint öngyilkos lett, mert amikor a bukaresti tüntetésekről visszaért a minisztériumba, telefonhoz hívták, méghozzá Moszkvából, ahonnan állítólag alaposan letolták, felelősségre vonással fenyegették meg, ezért kétségbeesésében, a szolgálati pisztolyával főbe lőtte magát.
Temesváron 15.45 órakor kezdtek tüzelni, látta, amint egy tank is kigyulladt. Hazaküldte a lányát, és bement a katonai egységhez. Mivel azt mondták, mérgező gázokat is bevetnek, ellenőrizze a katonák számára készült hatástalanító fiolákat. Jól tudta, hogy a két nappal azelőtt behívott katonák teljesen ártatlanok, a fegyverüket sem tudták megtölteni, ezért a legtöbb sebesülés, haláleset a balesetek miatt következett be. Az egység katonáit a városba vitték, ahol másnap reggelig ész nélkül lőttek mindenre, ami mozgott. Amikor visszajöttek a kaszárnyába, a tisztek egy része büszkén mesélte, hol, hogyan tisztították meg a várost, egymásnak dicsekedtek, ki hány embert lőtt le. Akkor nagyon megutálta őket. Utána még gyújtogattak itt-ott, de amint később kiderült, nem csak a civilek, hanem a belügyisek is tették, hogy okot találjanak a beavatkozásra. Később derült ki, hogy a katonák nyomában jártak a szekusok, akik képesek voltak a sebesülteket lelőni, sőt a kórházba is bementek utánuk, végezni velük. Czernák számára december 18-i kaszárnyába történt reggeli visszatérés volt a legborzalmasabb, amikor a tisztek dicsekedtek, ki hány embert lőtt le.
Czernák Ferenc elbeszélésébe Tornáczky Dénes is bekapcsolódott, elmondva, amikor egyik barátjával a legnagyobb zűrzavar közepette Temesvárra látogattak, minden kirakat be volt verve. Vasárnap 11 órakor viszont katonai zenekarral gyűjtötték össze a népet, amely békésen a városháza elé vonult, követelte az eltűnt embereket. Aznap kiszabadították a bebörtönzötteket. Hétfőn a gyárakban a párt tiltakozó felvonulásra gyűjtötte az embereket, hogy ítéljék el a forradalmat.
Czernák folytatta az emlékezést, visszatérve december 18. reggeléhez. Sok emberrel beszélt, ezért tudta: a legénység kiképzetlen volt. Elterjesztették a terroristák hírét, akik jól beszélnek románul, ezért a katonák mindenkire lőttek, akit nem ismertek, sok bűncselekményről is hallott. Állítólag Temesváron, de Bukarestben is sokkal többen haltak meg, mint ahányat hivatalosan elismertek. December 19-én parancsot kaptak, hogy vonuljanak ki a magyar határra, mert onnan várható támadás. Utána visszavonták a parancsot. A magyar ügynököket nagyon keresték, de egyet sem találtak. Lesújtó volt, hogy képesek lettek volna háborúba sodorni az országot, hogy megvédjék Ceauşescu hatalmát. Ha hatalmon maradt volna, a szekusok befolyására a katonák lettek volna a bűnbakok a vérengzésekért, mivel azok nem értették helyesen a parancsot – zárta le visszaemlékezését Czernák, aki Tóth Emil kérdésére, miszerint, hivatásos katonaként, nem volt-e lelkiismeret-furdalása a temesvári események miatt, bevallotta: mardosta a lelkiismeret, szégyellte a mundért, amit le is vetett, amilyen gyorsan csak tehette, nyugdíjba vonult.
Karácsonyváró
Az irodalmi ülés további részében, Czernák a karácsony kialakulásának a történetét ismertette, majd a körtagok, Tóth Emil, Wonerth Lóránt, Barabás József, Boda Ferenc, Nagy Mária, Simó Luca, Détári Katalin és Igna Ilona,  József Attila, Ady Endre, Szabolcska Mihály költeményeiből, Beke György prózájából olvastak fel. A találkozó végén Czernák Ferenc elszavalta Márai Sándor Mennyből az angyal című költeményét. Az irodalmi ülés szeretetvendégséggel, kellemes együttlétben, bensőséges karácsonyváró hangulatban zárult, nagy kár, amiért a legfiatalabb korosztály nem képviseltette magát rajta.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Korszerű adatbázisba kerül Erdély egykori lakossága
Önkéntesek is segítenek az adatbevitelben
Több hónapos tevékenységét ismertette tegnap az a csapat, amely a történelmi Erdély népességének adatbázisát készíti el, norvég segítséggel.
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Lakosságkutató Központjának sajtótájékoztatóján elhangzott: a szükséges műszaki és szervezési előkészületeken már túl vannak a júliusi rajt óta, sőt, 12 ezer személy adatai már be is kerültek a majd ingyenesen „lapozható” adatbázisba. A 650 ezer eurós projekt mintegy 5,4 millió személy adatait kívánja feldolgozni az 1850–1914-es időszakra vonatkozóan, ami az eddigi erdélyi összlakosság 5–10 százalékának felel meg. Az így elkészülő adatbázis sokféle társadalomtudományi ág számára válik majd hasznos segédeszközzé, vele a jelenleginél sokkal átfogóbb kutatásokat lehet majd végezni a történelem, a gazdaságtan, a szociológia terén, míg a magánszemélyek családfájuk felkutatása közben vehetik majd hasznát.
Szabadság (Kolozsvár)

Érvényesülő közakarat
Csupán helyeselni lehet, hogy szövetségünk kilépett a kormánykoalícióból.
A szavazási eredmények, a józan ész ezt diktálta, hiszen mindannyian tudjuk, hogy egykori partnereink, a szociáldemokraták nem bizonyították be egyértelműen elkötelezettségüket a nemzetiségi jogok iránt. Mi több, a PSD baloldali doktrínája ellenére nem lépett fel hathatósan a kisjövedelműek és gazdaságilag hátrányos helyzetűek gondjainak rendezése érdekében. A Mikó-kollégium ügye pedig azt bizonyítja, hogy a jelenlegi parlamenti többség sem riad vissza a magyarságot mint közösséget megfélemlítendő lépésektől. Ezzel, sajnos, immár sokadszorra bizonyságot nyert az a tézis, miszerint majd minden jelenlegi román politikai erőt egyesít a nemzeti kisebbségek mielőbbi és erőltetett asszimilációjának célkitűzése. A kilépéssel tehát érvényesülni látszik a közakarat, betelt a pohár.
Kira Miklós Szociáldemokrata Tömörülés ügyvezető elnöke
Szabadság (Kolozsvár)

„Hit nélkül nem lehet egyházzenét játszani”
Potyó István karnagyot faggatták a Zeneszóban
Ha feltennék egy találós kérdést a kolozsvári komolyzene (vagy kimondottan egyházi zene) kedvelőinek, hogy melyik az a fiatal muzsikus, aki 30 évesen már megvédte doktori dolgozatát, rendszeresen szervez koncerteket, hetente dirigál, és még tanít is, sokan ráismernének Potyó Istvánra, a Szent Mihály plébánia karnagyára, aki a Báthory István Elméleti Líceumban zenetanárként működik és a líceum kórusát is ő vezényli. A Györkös-emlékházban havi rendszerességgel megszervezett Zeneszó decemberi rendezvényén Horváth Zoltán zongoraművész faggatta a fiatal karnagyot. Az érdekes beszélgetést felvételről elhangzó zenedarabok fűszerezték.
Kós Katalin, a Györkös-ház vezetője bevezetőjében Potyó Istvánhoz kapcsolódó személyes élményeit is felelevenítette: közel tíz éve ismerik egymást, amikor Potyó másodéves volt a Brassói Egyetem Zeneművészeti Karán, és felkérték, hogy váltson egyetemet, jöjjön Kolozsvárra, mert elfoglalhatja a Szent Mihály plébánia karnagyi állását. – Ösztönöztem, hogy vállalja el ezt a tisztséget, mivel biztos voltam abban, hogy Kolozsvár csakis nyerhet egy ilyen zenésszel, mint Potyó István – mesélte Kós Katalin a brassói születésű karnagyról.
A rendezvény helyszínén lévő adventi koszorú harmadik, rózsaszínű gyertyáját meggyújtva Potyó magyarázattal is szolgált: a mögöttünk lévő harmadik adventi vasárnapot az öröm vasárnapjának nevezik, mivel a híveket ekkor tölti el Jézus eljövetelének reménye.
Potyó István zenei pályája szülővárosában, Brassóban kezdődött. Máig is szeretettel emlékezik zongoratanárára, Hanke Katalinra, akitől hat éven át nagyon sokat tanult. Potyó végül a brassói Áprily-líceum reál szakán érettségizett, de már líceumi tanulóként ismerkedett a templomi kántori teendőkkel, és rendszeresen énekelt az egyházi kórusban is. Egy alkalommal pedig kénytelen volt beugrani az éppen hiányzó kántor helyett.
– Isten segített abban, hogy a kolozsvári Szent Mihály plébánia kántori feladatait méltóképpen ellássam, miközben a kolozsvári zeneakadémián folytattam felsőfokú zenei tanulmányaimat. Szerencsére a tanáraim nagyon megértők voltak, mert amikor fekete kosztümben és nyakkendőben láttak, már tudták, hogy az óráról majd temetésre távozom – emlékezett vissza diákéveire Potyó.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

A himnusz védelmében – Ezrek imádkoztak a Szabadság téren Sepsiszentgyörgyön
Ökumenikus szabadtéri istentisztelethez, nem zajos politikai rendezvényhez hasonlított a tegnapi megmozdulás, amelyen mintegy ötezer teli torokból szállt fel a nemzeti ima. Áhítattal, méltósággal, emelt fővel énekelt mindenki a Himnusz védelmében meghirdetett utcai tüntetés ötödik napján, békére buzdított minden felszólaló lelkész és politikus. Akkor sem volt kiabálás vagy fütyülés, amikor a kormányhoz címzett petíciót olvasták fel, három nyelven: hiszen nem valaki ellen, hanem saját szimbólumaink és jogaink érdekében vonultunk ki a Szabadság térre. A prefektúra sötét és néma maradt, ahogy eddig.
Szívszorító és felemelő is volt, ahogy a két hosszú zászló a fúvósok és huszárok mögött bekanyarodott a megyeháza elé. Az 250 méteres magyar zászlóval az állomási Szent Benedek-templomtól, az ugyanakkora székely zászlóval a szemerjai református templomtól indultak a hívek. Érkezésüket zászlólengetéssel és tapssal fogadták a már ott várakozók, és voltak könnyes szemek, amikor a tömeg rázendített a nemzeti imára. Ezek után a történelmi magyar egyházak egy-egy lelkésze állt – együtt – a kis emelvényre. Incze Zsolt református esperes arról beszélt, hogy szomorú és keserű érzései vannak, békétlen, mert ebben az államban a magyarokat nem szeretik, nem engedik énekelni és imádkozni, mert nincs igazságszolgáltatás, mert be akarják zárni a közösségért cselekvőket. Jó lenne harcra buzdítani, de a Biblia arra tanít, „egymással békében éljetek”, és mi azért vagyunk itt, hogy békességet kérjünk magunknak – mondotta, és áldott ünnepeket kívánt mindenkinek, aki ebben az országban él.
Dávid György római katolikus plébános könyörgést tartott, amelyben a nemzet és a valamiért szenvedő embertársak mellett a vezetőkért is elhangzott több kérés: legyenek bölcsek és előrelátók. A belső szabadságunktól nem tudnak megfosztani – hangsúlyozta, és végül a vallásgyakorlás szabadsága mellett foglalt állást. Bíró Attila unitárius lelkész arról beszélt, hogy egyesek szerint bűn áldást kérni és Istenhez anyanyelvünkön fordulni, de nincs olyan földi hatalom, amely megkövetelheti, hogy bánatunkban jókedvet, szűkölködésünkben bőséget hazudjunk. Segítséget kérünk Istentől, és ezt senki nem tilthatja meg nekünk – vette át a szót Zelenák József evangélikus-lutheránus esperes is, aki szerint a keresztény embernek joga és kötelessége imádkozni, lélek nélkül embertelenné válunk. Volt idő, amikor azt szerették volna, hogy ne imádkozzunk, lesték és számon kérték a templomba járókat, de ez is elmúlt, habár ma már látjuk, hogy mindig jönnek újak a régiek helyére. Csütörtökön leváltották a prefektust, de semmi nem szavatolja, hogy utódja más lesz – mégse féljünk, énekeljük bátran a mi himnuszunkat, ami nem mások ellen, hanem Istenhez szól.
Ekkor énekelték el másodszor a himnuszt a jelenlevők. Karácsonyi vers következett, Wass Albert ünnepre hangoló költeménye Kovács Emese XI. osztályos diák előadásában hangzott el. Ekkor már sötétedett, és gyertyákat, fáklyákat adogattak kézről kézre. A lángok fényében Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke mondott beszédet. Ha karácsony előtt pár nappal a székelyek nem otthon, a családban, a templomban készülnek az ünnepre, akkor baj van – jelentette ki, és a 123. zsoltárt idézve kifejtette: ez is jelzi, hogy torkig vagyunk már. Egyéni és közösségi gondjaink összefonódnak, fulladozunk, tényleg elegünk van, és nem tudjuk már visszanyelni, muszáj kimondani fájdalmunkat. Gúnyolnak, bántanak a másságunkért, elegünk van a szegénységből, munkából, hátrányos megkülönböztetésből, igazságtalanságból – sorolta, és egy másik zsoltárral szemléltette, hogy akik állandóan a mások lepipálására törtek, azok még szegényebbek és nyomorultabbak lettek. Torkig vagyunk már, ezért fordulunk Istenhez – hangoztatta. Mintha csak erre vártak volna, megszólaltak a templomi harangok. A Miatyánkot egymás kezét fogva mormolta el a tömeg.
A kormányhoz címzett petíciót magyarul Gazda Zoltán, románul Tamás Sándor háromszéki RMDSZ-elnök, angolul Benkő Erika, a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat képviselője olvasta fel. Tamás Sándor maga mellé szólította Biró Zsolt MPP-elnököt és Váncsa Albert sepsiszentgyörgyi EMNP-elnököt is, és kijelentette: a sérelmeket nem lehet a prefektus leváltásával orvosolni. A kisebbség jogaiért, közérzetéért mindig a többség, a hatalom a felelős, és egyesek nem akarják, hogy otthon érezzük magunkat. Mi azonban felkérjük a hatalmat, hasson oda, hogy 25 évvel a diktatúra megdöntése után egyenlő polgárként élhessünk a szülőföldünkön.
Megemlítette, hogy Antal Árpád ellen a terroristaellenes ügyészség indított vizsgálatot, és biztosította, hogy nincs egyedül, mellette állnak – a tömeg tapssal fejezte ki szolidaritását. Biró Zsolt megköszönte a jelenlétet, az összefogást és a kitartást, és úgy vélekedett: együtt meg tudjuk védeni szülőföldünket, és jövőt tudunk biztosítani gyermekeinknek. Utolsóként a sorozatos, közös himnuszéneklés ötletgazdája, Bálint József lépett mikrofonhoz: elmondta, ezen a héten megtudtuk, milyen érzés együtt lenni, napról napra nagyobb létszámban, azokkal is, akikkel máskor talán haragosok és ellenfelek is vagyunk. Az első napokban megmutattuk, hogy bátrak vagyunk, ma megmutattuk, hogy sokan vagyunk és erősek vagyunk, a továbbiakban azt kell megmutatni, hogy kitartóak vagyunk – jelentette ki. És újból felcsendült a magyar, majd a székely himnusz is.
A Himnusz védelmében elindított közös éneklés szombaton déli 12 órakor az Erzsébet parkban felállított székely zászlónál folytatódik.
A székelyföldi követelések
Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy Románia kormánya hatalmát a kisebbségek elnémítására, megsemmisítésére, megalázására és ellehetetlenítésére használja. A kisebbségi nyelv üldözése, a kisebbségi vezetők börtönnel való fenyegetése, a visszaállamosítás, az erdélyi magyarság elleni rendszeres uszítás a XXI. században, az Európai Unióban nem méltó egy olyan országhoz, amely 25 éve lerázta magáról a diktatúra, az elnyomás láncait és a szabadság, a jogállamiság és az önkifejezés szabadságát választotta – ezzel kezdődik az a petíció, amelyet tegnap, a himnusz védelmében szervezett ötödik közös éneklésen olvastak fel Sepsiszentgyörgyön a prefektúra előtt; a román szöveget benyújtják a kormánynak.
A magyar közösség követeléseit tíz pontban fogalmazták meg: a magyar közösség elemi jogainak elvitatásával ne szítsák az ellentéteket a Székelyföldön élő románok és magyarok között, fogadjanak el a kisebbségi szimbólumok használatát, identitásának megőrzését lehetővé tevő törvényeket, hagyjanak fel a székely zászló, a magyar feliratok és a magyar himnusz üldözésével, tartsák tiszteletben a tulajdont, adják vissza a Mikót a református egyháznak, és mindent, amit államosítottak, tegyék lehetővé az érdemi párbeszédet Székelyföld autonómiájáról, adjanak kulturális autonómiát az erdélyi magyaroknak, önállósítsák a magyar orvosképzést Marosvásárhelyen, Székelyföldön legyen a magyar is regionális hivatalos nyelv, legyen vége a székelyföldi gazdasági bojkottnak, és tegyenek róla, hogy a székelység ne megtűrt idegen, hanem teljes jogú polgár legyen Romániában, amelynek ugyanolyan alkotó része, mint a többségi nemzet.
Háromszék
Erdély.ma

A negyedik Ponta-kormány
Victor Ponta kormányfő nemcsak plágiumbotránya miatt vonulhat be a rekordok nemzetközi könyvébe, hanem azzal az elhanyagolhatatlan ténnyel is, hogy az ő egymást leköröző és váltogató kormányaiban volt a legtöbb miniszter és államtitkár. Fel sem lehetne sorolni, hány nagyra hivatott szociáldemokrata politikus méretkezhetett meg, igaz, meg se melegedtek jóformán a bársonyszékben, fel se mérhették tennivalóikat, csak tervezhettek, de ebből sem lett semmi, hiszen jött az elbocsátó szép üzenet.
Mintha Victor Ponta egyik nagyralátó szociáldemokrata szenátor igazát akarta volna bizonyítani? Az úr szerint – ez nem a reklám helye, neveket csak a korrupcióellenes ügyészég ügyosztályain (ott is nagy a tolongás) – a baloldal annyi képzett, jól felkészült, rutinos, széles látókörű, tapasztalt politikusból áll, hogy egyszerre négy kormányt is felállíthatnának! És az egyik jobb lenne, mint a másik, amint azt Ponta kormányai már eddig ékesen bizonyíthatták! Bizonyos tárcák, például a külügy, az egészségügy, oktatásügy, pénzügy élén szinte futólépésben követték egymást a delikvensek, az arcukat sem tudtuk jóformán megjegyezni, nemhogy neveiket, de más tárcák, a gazdasági, a kulturális, a fejlesztési minisztérium élén is nagy volt a forgalom. S most nem is beszéltünk az államtitkárokról, annyian voltak már, mint fűszál a réten. Jellemző, hogy az új, nemrég beiktatott tárcavezetőkkel Traian Băsescu államelnök nem is fogott kezet, noha életében remélhetőleg utoljára rázhatta volna meg általa beiktatott miniszterekét. Ez nem az új tisztségviselőket minősíti – száz napig mindenkit megillet a bizalom – hanem az államfőt. Csakhogy megérik-e a száz napot?
Olvasva az új Ponta-kormány névsorát egy dolog tűnik fel, sok az ismeretlen név! Hogy ezek az urak (s a három hölgy közül kettő) eddig hol voltak, hol bujkáltak, merre kerengtek a román politika huzatos berkeiben, kitalálni sem lehet, de most a bűvész kormányfő váratlanul őket húzta ki a kalapból. Költségvetést már kidolgoztak, igaz, hogy ezer sebből vérzik, s most a minisztereken a sor, magának és tárcájának rág, aki rág. Igen, az érdekérvényesítés, mert különben fel lehetünk készülve mindenre. Minden rosszra.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A lélekmadár Tolla
Téli pompában zárja hatodik esztendejét a székelyudvarhelyi Erdélyi Toll. Hótalan, hideg estéken múzsák táncából rajzolódnak ki az ünnep díszletei, Beke Sándor és Kiss Székely Zoltán lírája, Ráduly János Hitem című haikuja is vágyott fehérséget teremt, idéz vissza körénk. Persze, a Toll legfőbb ismertetőjele a színek sokszínűsége, talán éppen ezért villan fel a hótisztaság mellett a napfosztottság szürkéje (Albert-Lőrincz Márton), az Őszpiros (Bartus Rozi), illetve a nyári hónapok pillanatfelvételeiből utóhatásként maradt ragyogás (Kiss Lehel). Prózájában is gazdag a kínálat, újra kézen fognak a folytatásban kibontakozó alkotások (Csire Gabriella: Regélő napkelet, Ferenczi Enikő: Harmat, Tar Károly: Pánik, Ráduly János: Félperces történetek), és magukkal ragadnak az erre az egy találkozásra szólók (P. Buzogány Árpád: Ló ajándékba, Elekes Ferenc: Mit kell megcélozni?, Molnos Ferenc: Kand úr).
Az Élő néphagyományok rovat is olvasmányosságával vonz magához, többek között Ráduly Találós meséi hangján. A folytonosságot biztosítja a korábbi Tollakban indított, anyanyelvi, illetve költői életművet bemutató tanulmányok soron következő részlete (Málnási Ferenc: Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében, Kozma László: Juhász Gyula költői világa). Izgalmas olvasmányt kínál az 1916-18-as évek Adyját megidéző Pomogáts Béla a költő egyik legnagyobb alkotásának – Ember az embertelenségben – címét viselő irodalomtörténeti munkával. Szintén figyelemre méltó Bertha Zoltán Bálint Tiborról, a 60-as, 70-es, 80-as évekbeli "erdélyi sors különleges szavú megörökítőjéről" szóló írása.
A Maradandó művészet terében ezúttal is Kedei Zoltán fogad. Különös egybeesés, hogy telet idéző műtermi gondolatainak egyik központi motívuma a lélekmadár, amely akár az udvarhelyi lap metaforájának is tekinthető. "Most a sötétben keresem a színes tollú lélekmadarat. Várom a megváltó pillanatot, amikor a színes tollú lélekmadár beragyogja a barbárság viháncoló tereit." Krisztus születéséhez kapcsolódnak a próza és líra hitbeli üzenetei (T. Ágoston László: Karácsonyi gondolatok, Czirják Edit: Gondviselés, Fülöp Kálmán: Karácsonyeste).
A névjeggyé vált szerkezeti felépítésnek megfelelően a lapvégi hangok ezúttal is a legkisebbekhez szólnak. Beke Sándor, Tar Károly, Csíki András, Jancsik Pál, P. Buzogány Árpád versei, Nagy Irén, P. Buzogány Árpád és Mester Györgyi prózája teszi számukra is simogató, kedves élménnyé az idei negyedik Tollal való találkozást.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

A széljárás irányai, avagy merről fúj a szél
(Bölöni Domokos Szélrózsa kankalin című könyvéről)
Kevés olyan gondolkodó elmét kanonizált az utókor, akiket töredékszövegeiknek köszönhetően tartottak érdemesnek arra, hogy ne merüljenek alá a felejtés süllyesztőjébe. Dilemma persze mindig volt, főleg amikor még kevesen forgattak tollat, és inkább csak okos hallgatóikat tanítgatták erre meg arra, beszélgettek, "meg- szavasították", amit a világról gondoltak. Így maradt fenn Herakleitosz híres szövegtöredéke is, mely szerint "a természet szeret rejtekezni". Az ő korában a természetfilozófiának volt becsülete, így a fenti torzószöveg sem vonatkoztatható az emberi természetre. Nem úgy, mint Bölöni Domokosnál, aki még le is írja, amit és ahogy elgondol, igaz, nyúlfarknyi szövegekben. Rövidprózáját én a nagyprózát előkészítő "töredékeként" fogom föl nagy bátorsággal, aminek tehát a nagyobb lélegzetű prózaművek előkészítésében lehet föltétlen szerepe. Kivéve talán a novellát. És ez biztatás is. Ám egyre valószínűbbnek tűnik, hogy rövid textusokból akarja fölépíteni írói világát, amely nem más, mint a személyes élettérben megszólaló ember a maga nyelvi és tárgyi kultúrájával. Amit Bölöni papírra vet, az emberről szól, az emberi természetről, amely, amint a "zokogó filozófus" mondotta, szintén szeret "rejtekezni". Ezt a "rejtekezést", rejtőzködést akarják föltárni azok a – viszonylag egymásba kapcsolódó – szövegek is, amelyek a vásárhelyi könyvvásáron bemutatott Szélrózsa kankalin1-ban alkotnak kötetet. Ebben a kis prózakötetben, amelyben ezúttal nem szűkebb pátriája érdekes figurái jutnak szóhoz, amint megszoktuk Bölöni ízes-humoros nyelvezetű novelláiban, karcolataiban. Itt, ebben a könyvben a saját életéről elmesélt "mondatokban" – ahogy mondja – ő, a saját családja, közelebbi-távolabbi vérei, az emlékezetében élő falusfelei a maguk hétköznapjaival, törekvéseivel, kapzsiságaikkal és nagyvonalúságaikkal elevenednek meg a történetekben, úgy visszafelé kétszáz évre megközelítve. Ezúttal maga az író tárulkozik fel olvasói előtt, a saját családja történéseinek kontextusában.
Bölöni szóban forgó prózakötete a Szélrózsa kankalin címet kapta (korábban már olvashattuk az Erdélyi Toll hasábjain is). A kötet címe szokatlanságával ragadja meg az olvasó figyelmét, ugyanakkor beindítja fantáziáját, kíváncsiságát. Mit rejthet magában a könyv, amely ily bizarr címet kapott? Ha a fedőlap hátán nem lenne némi eligazítás a címről, nem is tudnánk értelmezni a fura szókombinációt. Bölöni is megérezhette az olvasói dilemmát, talán épp emiatt, a címet megmagyarázva, igyekszik a könyv logikáját érthetővé tenni mindjárt annak kézbevétele, mustrálgatása során: az író itt és most, mint korábban is bármikor, az emberi érzékenységek és gonoszságok, vagyis a balgák erkölcsének szembesítését tematizálja.
Nekem nem a navigációs irányjelző, a széljárásról informáló műszer jut az eszembe, hanem egy távoli vidék világtájoló irányjelzője – szélrózsa?! –, valahol Európában, ahol még akár Herakleitosz is töprenghetett volna a világ dolgairól, vagy bárhol máshol, ahol fontosnak tartják megjelölni a távolságokat kilométerekben vagy időben. Bölöninél a megrajzolt figurák lélektáv-szélrózsát állítanak föl, amelyben az irányok mindig ugyanabból a kelet-európai küküllőmenti kis faluból szaladnak szerteszét, és amelyek a történelem fogatában akár a földrajzi szétrajzások sokirányúságát is jelezhetik. Bölöni szélrózsája abban igazít el, hogy egy kistérségből kifele és befele irányuló vektorok hogyan rajzolják át az erdélyi falu valóságát: rasszizmus és nacionalizmus, szegénység és harácsolás, a hogyan tovább dilemmájának terhe, a csodavárások reménye, a világítótorony hiánya, ilyenek kerülnek föl a szélrózsára, emberi játszmák, a lélek csapkodó hullámverései, a történelem malomjárása mentén. Bölöni nem lelkizik, csak ábrázol, csak történéseket mumifikál. Ezúttal a családszociológia és a falumonográfia határterületén.
Bölöni mesélő író. Ebben a kis könyvecskében nem vállalkozik többre, mint az életmű továbbírására, "néhány kóbor történet" elmesélésére a szűkebb pátriáról, a "gyermekkor csorgójából", mert, ahogy maga jelzi, "innen csordulnak-cseppennek a meséim". De, hogy bizonyossá váljék a történetek hitelessége, célszerűnek tartja, már a kötetecske elején, a 2. szövegben, a locus, a szűkebb pátria, a Kis- Küküllő mente tudós bemutatását, amely, mint egy mákföld – egész Erdélyre kiterjeszthetően – "kincsét konokul őrzi, álmodozóit (viszont) rendre hanyatt vágja", és amely " időnként lángba borul".
Bölöni könyvének olvasásához a tőle megszokott hangulatért, a genius lociért fogok. A első szövegben visszaköszön az író ismert fanyar- bánatos humora, viccelődik, de nem parodizál, mert ami fájóan érint, az nem gúnyolható ki. A kötetindító hangulat viszonylag hamar, már a 2. szövegben elkomorodik, itt ugyanis valamiféle faluszociometriai ténykedést vélek felfedezni, ami nem nélkülözi a hely szellemének megidézését, ugyanakkor érezteti, hogy illik ismerni, érteni és érezni azt a valóságos, ám múlékony világot, amely az ezután következő jó száz oldalon feltárulkozik. A jobbágyos-béres-agrárproletár-kisgazda arbor genealogiae, megspékelve a századforduló (úgy látszik, 100-évenként kényszerdivatba jövő) Kárpát-medencei exodusának szomorúságával, meg az értelmiségi sors küllemeivel-kellemeivel-felelősségével, ilyenszerű olvasói érzéseket előlegez meg. Aztán már ebben a szövegben kitisztul a kép: a családelbeszélésen keresztül egy szubjektív falumonográfiát vagy faluszociográfiát készülődik asztalra tenni az író. Törlesztés a faluval szemben, ahonnan gyökerei erőre kaptak. Ez történik az első majdnem hatvan oldalon. A szülőfalu (Dányán) és a szülőföld (Erdély) szeretete, imádata itatja át minden betűjét, gondolatát, gondolattöredékét, akkor is, amikor az elzüllött férfiakról szól, akik "nem találnak magyar lányt maguknak", amikor a kultúrafeladást előrevetítő nyelvcserére-nyelvváltásra tereli a szót, amikor a szászok elhagyják a magyar szót és románra váltanak, amikor a "pisztolyos" kommunista jegyző túlkapásaiért neheztel, amikor a román-magyar barátkozásról-együttélésről- versengésről beszél, vagy a "cigánypogromról", vagy a parasztgazdálkodással járó szokásokról, gyermekkori emlékekről, vagy az örök építkezőkről, akik "gyűjtik a pénzt a gázra" és fürdőszobáról álmodoznak, vagy amikor a pusztuló családi ház látványa nyugtalanítja. A falu sorsáról ír, az erdélyi szórványmagyar falu sorsáról ír, a történelem hatalmi hullámverésében ide-oda csapódó falu sorsáról ír, az elfogyó erdélyi magyar falu sorsáról ír, a Székely-Maros-vásárhelytől karnyújtásra levő haldokló falu sorsáról ír, és azokról az esendő emberekről, akik benépesítik.
A 6. elbeszélés egy szoborállítás paródiája, amelynek az a szerepe, hogy az eddigi komoly tényleírásból átvezesse az olvasót egy oldottabb, bölönis humoros világba, a falu világából a város világába, amelyet Bölöni Domokos bejárt/bejár. A faluról nosztalgikus tisztelettel és szeretettel, a városról parodikus szenvedélyességgel ír. Ellentéte egyik a másiknak. Két élettér, a mérleg két serpenyőjében.
Azt nem tudtam meg, hogy a Szélrózsa kankalin címválasztás mennyire tudatos szójáték, de Bölöni Domokos tudatos író, aki elkötelezte magát a szülőföldjének, és akiről joggal feltételezhető, hogy figyeli a széljárást: merről is fúj a szél, és vajon merre sodor? És aki már látott kankalint, azt is tudja, hogy viruló szirmai kocsányában asznak el.
1 Bölöni Domokos: Szélrózsa kankalin. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014
Albert-Lőrincz Márton
Népújság (Marosvásárhely)

A jelenleg birtokolt pozíciók megtartása távlati cél
Csütörtökön az RMDSZ Arad megyei székházában 17 órakor kezdődött a Megyei Küldöttek Tanácsának év végi ülése, ahol a prezídiumban helyet foglaló Kocsis József alelnök és Tóth Piroska titkár társaságában, Hadnagy Dénes MKT-elnök üdvözölte a több mint 30 egybegyűltet. Miután ismertette a napirendet, köszöntötte Sipos György megyei tanácsost, akinek egyben gratulált az Ezüstfenyő Díjhoz, majd átadta a szót Bognár Levente megyei elnöknek.
Az elnök ismertette a július 19-én tartott legutóbbi MKT-ülés óta a szervezet életében lezajlott eseményeket, amelyeket megvitattak a szeptember 6-án tartott megyei küldöttgyűlésen is. Amint előrebocsátotta, a szervezet mozgalmas évet zár, ugyanis tavasszal az országos szervezet kormányra lépett, ahonnan néhány napja kilépett. Ugyanakkor az EP-választás, majd az elnökválasztási kampány is komoly erőpróba volt nem csak az országos, de a megyei szervezet részére is. Mindenkinek köszönetet mondott az évi munkájáért, majd kronológia szerint, visszatekintett az évközben végzett munka eredményeire. Az anyanyelvű oktatás tekintetében, sikernek számít a Mikelakán beindított napközis csoport, de a Csiky Gergely Főgimnázium épületét is sikerült felújítani. Az október végén megszervezett Aradi Magyar Napok is sikeres rendezvénysorozatnak számítanak. A szervezési munkába a civilszervezetek, köztük a Nőszervezet és az Ifjúsági szervezet is bekapcsolódott. Az elnökválasztáshoz szükséges aláírásgyűjtésen a megyei szervezet 7239 aláírást gyűjtött, túlteljesítve az elvárásokat, ami viszont nem tükröződött a Kelemen Hunorra leadott 7529 szavazatban. A továbbiakban elemezte a második fordulóban begyűlt magyar szavazatoknak a motivációit, amelyek tulajdonképpen megszabták a Szövetség irányvonalát is, amit előbb a Szövetségi Állandó Tanács (SZÁT), majd a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) döntései is alátámasztottak – kilépni a kormányból, a szervezetépítésre összpontosítani. Ez azért is fontos, mert 2016 nyarán önkormányzati választásokat szerveznek, ahol a minimális elvárás, megtartani a jelenleg birtokolt pozíciókat.
A továbbiakban Faragó Péter ügyvezető elnök megtartotta a kampánystáb beszámolóját, érintve az államfőválasztás előtt begyűlt aláírásokat, az első fordulóban szerzett magyar szavazatokat. A kampányra a szervezet tulajdonképpen nem kapott pénzt, azt Kolozsvárról irányították, finanszírozták. 2015-ben augusztus 17–18-án, Kolozsváron kerül sor a szövetség kongresszusára, egyben tisztújító közgyűlésére, ahol Arad megyét a 3 SZKT-tag mellett az RMDSZ-polgármesterek, továbbá 9, az MKT által megválasztott személy fogja képviselni.
 „A megyei szervezetet nem kell felülről irányítani”
 A hozzászólások során Sipos György annak a véleményének adott hangot, hogy a megyei szervezetet nem kell felülről irányítani. Erdélyi István szerint a megyei magyarság már az elnökválasztás első fordulójában is háromfelé, az RMDSZ, a Néppárt, illetve Johannis irányában szavazott.
Bognár Levente hozzászólásában igazat adott Sipos Györgynek, hiszen a két megyei tanácsosnak, illetve az ugyanannyi városi tanácsosnak helyben kell megküzdenie azért, hogy a magyarság az arányának megfelelően részesüljön a közjóból.
Faragó Péter a megyebeli kulturális események hatékonyabb támogatása érdekében felszólította a civilszervezeteket, hogy március 15-ig küldjék be a programjaikat a megyei eseménynaptár elkészítése céljából. Ugyanakkor mindenkit meghívott a Jelen Házban december 28-án sorra kerülő, az RMDSZ Arad megyei szervezetének a 25. születésnapját megünneplő eseményre.
Kisebbségvédelmi szakbizottság kellene
A szakbizottságok beszámolói során, Gali Izabella, a Nőszervezet alelnöke köszönetet mondott a szervezetnek a megalakulás óta nyújtott támogatásért, majd ismertette az elmúlt időszakban kifejtett tevékenységet.
Almási Vince, az önkormányzati szakbizottság vezetőjeként a 63 tagot számláló fórum munkáját taglalta. A politikai, érdekvédelmi szakbizottság munkájáról Cziszter Kálmán beszélt, aki elismeréssel szólt a hölgyek szervezeti életéről. Kocsik Imre, az oktatási szakbizottság munkájának az ismertetése során kifejtette: a megyei oktatási stratégia 85-90%-ban elkészült. Rövid távú cél, a jelenlegi oktatási hálózatnak a megtartása. A kulturális szakbizottság munkáját Szabó Mihály változatosnak, tartalmasnak ítélte. A szociális szakbizottság nevében Farkas Viktória ismertette a húsvéti szociális ebéd létrehozása, illetve a rászorulók, az idősek érdekében kifejtett munkájukat. A mezőgazdasági szakbizottság részéről Kocsik József az ideit egyik legsikeresebb évnek tekintette, amikor a 720 főt számláló, összesen 5 ezer hektáron gazdálkodó szervezet a Kárpát-medencei Mezőgazdasági Egyeztető Fórum tagjaként élvezi a Magyar Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Minisztérium támogatását is.
Bognár Levente hozzászólásában az új jobboldal agresszív fellépéseire hivatkozva, a kisebbségvédelmi, illetve a szórvány szakbizottságok létrehozását, megerősítését sürgette. Varga Géza diakónus, a kisszentmiklósi baptista gyülekezet nevében köszönetet mondott Bognár Levente és Cziszter Kálmán városi tanácsosoknak, amiért a tanács a közbenjárásukkal támogatta a gyülekezet imaházának az építését. Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület titkára a szórványmagyarság megmaradásában az anyanyelvű kultúra jelentőségét emelte ki. Bognár Levente a 2016-os helyhatósági választások fontosságáról szólva megjegyezte: ha a megyei, illetve az aradi fórumban nem lesznek ott a képviselőink, kilátástalan helyzetbe kerülhet a magyarság.
Az egyéb napirendi ponton gyorsan átestek, az egyetlen hozzászóló, Sipos György megyei tanácsos az Ezüstfenyő Díja kapcsán mindenkit meghívott egy koccintásra.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Karácsonyi Szövétnek
Hallottam már róla, személyesen megtapasztalni nem volt lehetőségem, hogy Máramarosban, Budeşti és Kapnikánya között egy lejtős (vagy emelkedős, ahogy tetszik) útszakaszon felfelé, minden ismert fizikai szabálynak ellentmondva, dombnak folyik a kiöntött víz, felfelé, hegynek menet halad a sebességből kivett gépkocsi  – olvasom Jankó András, a szemtanú Mármarosi útijegyzet c. írásában a Szövétnek decemberi számában.
Ha semmi mással nem maradnék az aradi kulturális folyóirat legújabb számának elolvasásakor, akkor is megérné átböngészni a 40 oldalas kulturális szemlét. De távolról sem erről van szó: a Szövétnek lapszámról lapszámra mindig találni tartalmas, érdeklődésre méltán számot tartó cikkeket. Most, például, Szilvágyi Zsolt Istenkeresés a XXI. században
c. írását („Valóban keresi minden ember Istent, még akkor is, ha ez a keresés nem is annyira tudatos számára?”), az Irodalom, művészet rovatban Böszörményi Zoltán Majoranna a tér tenyerén c. kötetének méltatását (dr. Brauch Magda), a legújabb Fecskés könyv bemutatásáról szóló rövid méltatást (Juhász Béla, a Szövétnek főszerkesztője több más írást is szignál a lapban), aradi szerzők (Szabó Péter, Grosz László, Regéczy Szabina Perle verseit), Fekete Réka Tóték c. drámájának (számomra meglepetésként ható) „próbanaplóját”, a kiváló magyarországi történész, Blazovich László tanulmányát az 500 éve Temesváron kivégzett Dózsa Györgyről, dr. Vajda Sándor cikkének 2. részét a levegő lovagjairól, azaz (magyar) harci pilótáiról az I. világháborúban, Matekovits Mihály (Tanárok a porondon), Piroska István (Goldis László gyermekkori világa), Piroska Katalin (Thália második otthona Aradon), Puskel Péter (Hátországi srapnelszilánkok), Horváth Csaba evangélikus lelkész (Karácsony), Réhon József (Az első és utolsó karácsony), a Fitoriné Rezik Julianna által közreadott, Rezik Károly neves aradi gordonkaművészről, továbbá Pásztai Ottó, Dr. Kövér Péter írásait.
Aki hozzájut, olvassa el a Szövétnek legújabb számát. Érdemes!
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Böjte Csaba 2600 árvájának hozott szaloncukrot Áder János felesége
Böjte Csaba által létrehozott Dévai Szent Ferenc Alapítvány angyalváró ünnepséget rendezett szombaton a parajdi sóbányában, amelyen mintegy 2600 gyereket láttak vendégül. A rendezvényen részt vett Herczegh Anita, Áder János köztársasági elnök felesége, aki szaloncukrot hozott a gyerekeknek.
sóbányában összegyűlt mintegy 2600 gyermek ujjongva fogadta a szaloncukrot és a Baptista Szeretetszolgálat cipősdobozokba csomagolt ajándékait, valamint hallgatta a csíkszeredai Role együttes által előadott karácsonyi dalokat. „Adventkor az a legszebb ha olyan gyermekekre gondolunk, akiknek az év során nem sok ajándék jut. Megpróbáltunk egy kis örömöt, ajándékot hozni" - nyilatkozta a közmédiának a rendezvény után Herczegh Anita. Hozzátette, amikor az ember először tesz látogatást a Szent Ferenc Alapítvány valamely otthonában, a szíve szerint hazavinné az ott nevelkedő gyermekeket. "Jó látni, hogy Böjte Csaba otthonaiban melegséget, szeretetet, figyelmet kapnak." Csaba testvér elmesélte, hogy honnan fogadta be a gyerekeket, milyen körülmények között éltek. "Évek múlva egészséges, életre való, boldog emberként találkozom velük" - mesélte az otthonokban nevelkedő gyermekhez fűződő élményeit Herczegh Anita. 
Szilágyi Béla, a Baptista Szeretetszolgálat alelnöke az MTI-nek elmondta, immár kilencedik éve hozzák a cipősdoboz-ajándékokat a Böjte Csaba otthonaiban nevelkedő gyermekeknek a Székelyudvarhelyhez közeli Parajdra. Hozzátette, örömmel tapasztalják, hogy egyre inkább mozgalommá válik a cipősdoboz-ajándék készítése, adományozása Magyarországon. Hozzátette, a budapesti Deák téren felépített "cipősdobozvárból" futószalag viszi az ajándékokat az ottani raktárba, ahonnan naponta négyszer kell elszállítani a dobozokat. A szervezés ellenére az elmúlt napokban sorba kellett állniuk az ajándékozóknak. Hozzátette, idén mintegy 50 ezer ajándékdobozt gyűjtenek be és adnak át. 
A parajdi rendezvényen betegsége miatt nem vehetett részt Böjte Csaba. "Imádkozunk, hogy mielőbb meggyógyuljon, mert nagy szükségünk van rá" - jelentette ki Kovács Ágnes főszervező. A Bihar megyei székelyhídi gyermekotthon vezetője az MTI-nek elmondta, a Szent Ferenc Alapítvány otthonaiban nevelkedő gyermekek mellett tíz közeli plébánia gyermek hívei is meghívást kaptak az angyalváróra. 
A Böjte Csaba ferences szerzetes által létrehozott dévai Szent Ferenc Alapítvány 84 erdélyi gyermekotthonában mintegy 2400 árva, vagy nehéz sorsú gyermek nevelkedik.
maszol/MTI

Huszonöt év: lángra lobbant a temesvári szikra
Öt nappal az 1989. évi temesvári megmozdulásokat kirobbantó események után Nicolae Ceauşescu visszatért Iránból. Temesváron a városközpontot a felkelők ellenőrizték, akik kezdték megszervezni magukat, megalakították a Román Demokratikus Frontot, a várost pedig szabad területnek nyilvánították.
Bukarest nem mozdul…
Nicolae Ceauşescu hazatérte után este televíziós beszédében a történteket Románia megcsonkítására, a szocializmus szétzúzására irányuló nemzetellenes, provokatív akciónak minősítette, amely mögött idegen hatalmak állnak. A nap folyamán egyébként tüntetések voltak Aradon, Kolozsvárott, Nagyváradon, Brassóban, Nagyszebenben, Besztercén, Konstancában és Buzăuban. A külföldi hírügynökségek értesülnek arról, hogy Tőkés László életben van, Temesvárról Menyőre szállították.
http://www.youtube.com/watch?v=YMKw7YHPaGo
Másnap, december 21-én reggel a bukaresti vezetőség – Pârcălăbescu, a Hazafias Gárda parancsnoka javaslatára – több ezer, botokkal felfegyverzett zsil-völgyi bányászt küldött vonatokon Temesvárra, azzal az indokkal, hogy a magyarok és a huligánok feldúlták Temesvárt, és meg kell fékezni őket. A Temesvárra érkező bányászok saját szemükkel győződtek meg az igazságról, és a felkelők mellé álltak, egy részük pedig el sem indult otthonról.
Ugyancsak december 21-én délelőttre, a hatalmában még mindig biztos Nicolae Ceauşescu népgyűlést hívott össze Bukarestbe, és a megjelent kb. 100 000 fős tömeg előtt elítélte a temesvári „vandálok” és „huligánok” cselekedeteit. A tömeg a beszéd első részében a szokásos kommunista jelszavakat skandálta, és úgy tűnt, a temesvári forradalmárok egymagukra maradnak. Amennyiben ugyanis a bukaresti tömegek nem álltak volna át a temesvári forradalmárok oldalára, akkor Ceauşescunak minden bizonnyal sikerült volna vérbe fojtania a forradalmat.
A diverzió
A forgatókönyv azonban nem a diktátor terve szerint alakult. Még máig sem tudni, minek a hatására bolydult meg az addig fegyelmezetten viselkedő tömeg. Szemtanúk szerint petárdarobbanás hallatszott, a hangszórók hirtelen zúgni kezdtek, a tömeg megrémült, a sorok megbomlottak. Nem tudni pontosan azt sem, ki követte el a diverziót, de a téren összegyűlt százezer ember hirtelen harciassá vált. A rendbontás nyomán az élő tévé-közvetítés mintegy három percig szünetelt.
Az ugyancsak megrémült Ceauşescu és felesége képtelen volt visszaszerezni az irányítást a tömeg felett, hiába „hallózott”, hiába szólította fel a tömeget, hogy „mindenki maradjon a helyén”, és fölöslegesen ígért havi, akkor pénzben mintegy 4 dollárnak megfelelő 100 lejes fizetést a munkásoknak. 
A szétszéledő tömeg egy része ellepte a környező utcákat, és antikommunista és Ceauşescu-ellenes jelszavakat kezdett kiabálni. A tüntetők végül ellepték a Piața Kogălniceanu, Piaţa Unirii, Piaţa Rosetti, és a Piaţa Romană közötti utcákat és tereket. Ceauşescu, a felesége, az RKP Politikai Végrehajtó Bizottságának tagjai a pártszékházban maradtak, és hozzáláttak a megtorlás megszervezéséhez.
Véres megtorlás
Egyre többen csatlakoztak a fegyvertelen tüntetőkhöz, akik farkasszemet néztek a katonasággal, a terrorelhárító egység (USLA) pajzsos tagjaival. Megjelentek a Securitate emberei is, a hatalom a helyszínre tankokat, csapatszállító járműveket vezényelt, a tűzoltók vízágyúval lőtték a tömeget.
Több tüntetőt halálos lövés ért, számos embert letartóztattak. Egy csapatszállító jármű az Intercontinental szálloda körzetében belehajtott a tömegbe. A tüntetőknek mindeközben sikerült barikádot építeniük a Dunărea étterem előtt – ez csaknem éjfélig kitartott, ekkor azonban egy harckocsi elsodorta. A heves tüzelés éjfél után alábbhagyott, a tömeg szétoszlott, de a tüntetők utáni hajtóvadászat hajnali 3-ig folytatódott. Hajnalban a tűzoltókocsik vízsugárral lemosták a véres utcákat.
Megmozdultak a munkások
Ceauşescu másnapra azt hitte, sikerült elejét venniük a bukaresti megmozdulásoknak, jóllehet testvére, Ilie Ceauşescu, a védelmi miniszter egyik helyettese figyelmeztette, hogy hatalmas tömegek közelednek a városközpont felé. Ceauşescu ekkor azt felelte, hogy a pekingi Tienanmen téren 1989-ben egy millió tüntető gyűlt össze, és azokat is elintézték a hatóságok. Reggel nyolc órára a párt Központi Bizottságának székházában tehát összehívták a párt politikai végrehajtó bizottságának az ülését.
Még aznap, december 22-én, a korareggeli órákban a peremkerületekben lévő iparvállalatokból és lakónegyedekből hatalmas tömegek indultak Bukarest központja felé, áttörték a rendfenntartó erők kordonjait (több katona átállt a felkelők oldalára), és a pártszékház körüli utcákban gyülekeztek, majd megtöltötték a központi teret is.
Fél tíz körül a kormány védelmi minisztere, Vasile Milea a hivatalos változatnak megfelelően öngyilkosságot követett el. A magyarázat szerint a tárcavezető árulást követett el és a felelősségre vonástól félve vetett véget életének. Nem hivatalos változat szerint maga Ceauşescu lőtte – lövette? – le, de erre sem derült mindmáig fény.
Ezt követően rendkívüli állapotot hirdettek az egész országban, megtiltották, de a rendeletnek a karhatalom már nem szerzett érvényt. 
A „jóbarát”
Ceauşescu Victor Atanasie Stănculescut – aki a diktátor családjának barátja volt – akarta honvédelmi miniszterré kinevezni, a ravaszságáról is nevezetes tábornok, azonban a szerepet nem vállalta el: ezt természetesen nem mondhatta meg Ceauşescunak, ezért egészséges lábát begipszeltette. Ceauşescu eszén azonban nem járt túl: a diktátor követelte, hogy jelenjen meg a pártszékházban, majd – szóbelileg – rábízta a Honvédelmi Minisztérium vezetését.
Victor Atanasie Stănculescu átvette az operatív irányítást, és az elkövetkező 2-3 órában színleg teljesítette a diktátor parancsait, de a háttérben olyan utasításokat adott, amelyek a spontán népi megmozdulást támogatták, majd a délelőtt folyamán, bizalmi emberein keresztül öt olyan parancsot adott ki, amelyek keresztülhúzták Ceauşescu terveit. Így például leállította a csapaterősítéseket, megtiltotta a lőfegyverek használatát (beleértve a figyelmeztető lövéseket is), és utasította a katonai egységek parancsnokait, hogy kezdjenek tárgyalásokat a tüntetőkkel. Egyben megszerezte a Securitate vezetője, Iulian Vlad tábornok, valamint a pártszékház védelmét ellátó V. igazgatóság parancsnokának támogatását is
Mivel a belügyminiszter, Tudor Postelnicu, helyettesével együtt folyamatosan a pártszékházban tartózkodott (és a tüntetések megkezdése után már nem is tudott onnan eltávozni), a belügyminisztérium erőinek gyakorlati irányítását is  Iulian Vlad valamint a helyi rendőrparancsnokok vették át, akik a helyzet ismeretében úgy döntöttek, nem alkalmaznak erőszakot.
A diktátorhoz hű Nicolae Eftimescu tábornok, a vezérkar főnökének első helyettese megpróbálta a közeli Köztársaság Palotától átcsoportosítani a páncélozott csapatszállító járműveket és harckocsikat a pártszékház bejáratához, hogy kimenekítsék onnan a legfelső vezetést, azonban a pártszékházban lévő katonai híradó alegység a parancsot nem továbbította, mert nem Stănculescutól jött.
A puccsba torkollt forradalom
Stănculescu tanácsára Nicolae Ceauşescu végül is úgy döntött, hogy helikopteren hagyja el a pártszékházat, és a hadsereg három titkos irányító bunkerének egyikébe utazik. Ekkor kíséretével együtt lifttel felment a pártszékház utolsó emeletére, onnan a tetőre, és 12:09-kor helikopterrel elhagyta az épületet. Elutazás előtt Elena Ceauşescu a „jó barátot”, Stănculescut kérte meg, viselje gondját a Ceauşescu-gyermekeknek…
A diktátor távozását követően a Palota téren ünnepi hangulat lett úrrá. A tüntetők betörték a pártszékház ablakait, az épületet védő fegyveresek, nem használták fegyvereiket, hanem civil ruhában elvegyültek a tömegben. A kinyitott bejárati ajtón egyre többen nyomultak be, és elkezdték kidobálni az ablakokon Ceauşescu írásait, portréit, a propagandaanyagokat, amelyeket a téren összegyűlt tömeg meggyújtott.
Stănculescu azt is parancsba adta, csakis a Honvédelmi Minisztérium által kiadott parancsokat kell teljesíteni.
Délután fél három körül a felkelők birtokába jutott televízió épületében megjelent Ion Iliescu, több tábornok – közöttük Nicolae Militaru, Mihai Chitac – kíséretében. Élő adásban, drámai hangon erősítették meg a régi rendszer bukásáról szóló híreket, és kérték a hadsereg és a lakosság támogatását. Közölték, hogy a Securitate megszűnt, és a belügyminisztérium egységei a honvédelmi minisztérium alárendeltségébe kerültek. Később Iliescu megjelent a pártszékház erkélyén is, ahonnan beszédet intézett a tömeghez.
A temesvári és a bukaresti forradalom ettől a pillanattól kezdve vált puccsá.
BT
maszol

Lojalitást és szolidaritást kértek
Több százan gyűltek össze a csíkszeredai Szabadság téren vasárnap délután, hogy a forradalom hőseire emlékezzenek. A rendezvényen ugyanakkor tízpontos petíciót olvastak fel a kormányhoz címezve, amelyben a székelyföldi és az erdélyi magyarok megmaradásához szükséges alapvető jogokat követeltek.
„Huszonöt évvel ezelőtt öröm járta át mindannyiunk lelkét, jobb jövőről, emberi jogokról, európaiságról álmodtunk, ezért utcára vonult, aki tehette. A decemberi események után, és az után, hogy Müller László alhadnagy 18 évesen életét áldozta a szabadságért, 2014-ben mi a szimbólumainkért és a himnuszokért kell küzdjünk. Mi most nemcsak megemlékezünk, hanem a jogainkat akarjuk. Szelíden, de érthetően. Ne akarják a szimbólumunkat, a himnuszunkat megsemmisíteni” – kérte felszólalásában Darvas Kozma József római katolikus esperes. A téren összegyűltek ezt követően meghallgatták a román himnuszt. „Meghallgatjuk a román himnuszt, mert mi lojálisak vagyunk az országhoz. Azt várjuk el a vasárnap esküt tett Klaus Johannis államelnöktől, hogy ő is legyen lojális a kisebbségekhez” – hangsúlyozta a címzetes esperes.
„1989 kemény időszak volt. Az országot teljhatalmába beleőrült diktátor vezette, beleőrült a magyarok gyűlöletébe” – kezdte beszédét Borboly Csaba, a Csíki Területi RMDSZ elnöke, majd felsorolta mindazokat az intézkedéseket, amelyeket a magyar közösség beolvasztása, felszámolása érdekében tett. „1989 decemberében a lakosság szolidaritást vállalt és nemzetiségtől függetlenül utcára vonult. Szolidaritás nélkül nincsen jól működő társadalom, ezért a ’89-es forradalom szellemét tovább kell éltetni. Felkérjük a román civil társadalom egészét, hogy jogaink érvényesítésében legyenek velünk szolidárisak” – mondta Borboly.
A kormányhoz címzett, tíz pontba foglalt petíciót Füleki Zoltán, a csíkszeredai városi RMDSZ elnöke olvasta fel.
„Székelyföld lakóinak nevében a következőket kérjük Románia kormányától: 1. Ne szítsák az ellentéteket a Székelyföldön élő románok és magyarok között azzal, hogy elemi jogokat vitatnak el a magyar közösség tagjaitól!; 2. Olyan törvényeket fogadjanak el, melyek lehetővé teszik a székelyföldi magyar közösség szimbólumainak használatát, identitásának, nyelvének és kultúrájának a megőrzését!; 3. Hagyjanak fel a székely zászló, a magyar feliratok és a magyar himnusz üldözésével!; 4. Tartsák tiszteletben a tulajdont, adják vissza a Mikót a református egyháznak és adják vissza mindazt, amit államosítottak!; 5. Tegyék lehetővé az érdemi párbeszédet Székelyföld autonómiájáról annak érdekében, hogy megnyugtatóan lehessen rendezni a székelyföldi magyarság sorsát!; 6. Adjanak kulturális autonómiát az Erdélyben élő magyaroknak!; 7. Hozzák létre a magyar kart a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen!; 8. Tegyék lehetővé, hogy a román nyelv mellett a magyar nyelv is legyen regionális hivatalos nyelv Székelyföldön!; 9. Vessenek véget a székelyföldi gazdasági bojkottnak!; 10. Romániának a kisebbségek, így a székelység is ugyanolyan alkotó része, mint a többségi nemzet. Mi is itt akarunk élni, mi is otthonunknak akarjuk érezni Romániát. Tegyenek róla, hogy ne megtűrt idegenekként gondoljanak ránk, hanem teljes jogú polgárokként lehessünk ennek az országnak az állampolgárai" – áll a petícióban.
A megemlékezésen jelen volt Müller Lászlónak, a forradalomban elhunyt alhadnagynak az édesanyja is. A rendezvény a magyar és a székely himnusz eléneklésével zárult a csíkszéki települések kórusai vezetésével és a csíkszentsimoni ifjúsági fúvószenekar kíséretével.
Barabás Hajnal |
Székelyhon.ro

Tőkés a lyukas román zászlót is kitűzte Váradon
„A romániai szabadság szimbólumaként, a Ceauşescu-rezsim, a nemzeti kommunizmus felett 25 évvel ezelőtt aratatott diadalunk jelképeként emeljük magasba a lyukas román zászlót” – fogalmazott Tőkés László, amikor szombaton késő délután kitűzte a forradalmi lobogót nagyváradi irodája homlokzatára.
Az európai parlamenti képviselő, az általa vezetett Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett megemlékezésen hozzátette: most attól a ponttól kellene újraindulni, ahonnan 25 évvel ezelőtt tettük.
Emlékeztetett, hogy idén ősszel rendre kitűzte a székely, az uniós, valamint a forradalmi magyar zászlót, hogy a most elhelyezett lyukas román lobogóval kiegészüljön, és teljessé váljon az értékrend. Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke hozzátette, a forradalmi zászló nem csupán a szabadság szimbóluma, a szolidaritás és az áldozat jelképe is egyben.
Azt, hogy a zászló meddig loboghat majd a belvárosi ingatlanon, még nem tudni. Tőkés megfogalmazása szerint addig, amíg a hatóságok engedik. Rámutatott ugyanis, hogy bár írásos felszólítást még nem kapott, a sajtón keresztül „barátságtalan üzenetet” címzett neki Claudiu Pop, Bihar megye prefektusa, aki arra kérte: a hivatalos trikolórt tűzze ki.
„A romániai szabadság zászlajának tiltásával kifejezte becsmérlő és negatív érzéseit azon ideálokkal szemben, amelyekért 25 évvel ezelőtt küzdöttünk” – szögezte le Tőkés László, aki ezt követően a közel ötvenfős hallgatóság gyűrűjében átvonult a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermébe, ahol Győri Béla újságíró és Hermán M. János református lelkész, egyetemi tanár társaságában, egy kerekasztal-beszélgetésen elevenítették fel a 25 évvel ezelőtti rendszerváltás eseményeit és azok külföldi visszhangját.
Török Sándor, az EMNT Bihar megyei vezetője az esemény moderátoraként emlékeztetett, hogy a népfelkelés szikrája Tőkés volt. „Azokban az időkben ő volt, aki kimondta helyettünk azt, amit mi csak zárt ajtók mögött mertünk gondolni. Ő volt és maradt a magyarság immunerősítője. Azóta sem változott, ami hatalmas dolog ebben a köpönyegforgató világban” – fogalmazott. Hozzátette, mindazok, akik lekicsinyíteni próbálják a volt királyhágómelléki református püspök szerepvállalását, ellopták a forradalmat, holott a temesvári lelkész híre még Ceaşescuhoz is eljutott.
Győri Béla, a Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsorának főszerkesztője „hátborzongatónak” nevezte azokat a napokat, amikor Tőkés László révén megismerte a romániai kommunista rezsim tetteit. Elmesélte, hogy a ’89-ben, három részben nyilvánosságra hozott interjút egy külföldi diák közvetítésével sikerült rögzíteniük úgy, hogy a válaszokat Tőkés a parókia alagsorában mondta rá egy kazettára.
A Szekuritáté elől 1983-ban Hollandiába menekült Hermán János szerint ez az interjú tette fontossá a magyar rádió szerepét, de a maguk módján ők is igyekeztek információkkal, címekkel, kapcsolatokkal ellátni a külföldi sajtót, köztük a Szabad Európa Rádió és a BBC munkatársait. Merthogy ott Hollandiában is tudták: „Tőkés az életével játszik”. „Hálaadással tölt el, hogy ha indirekt módon is, de tettünk valamit. Elértük, hogy tudják, valahol számon tartják őket” – magyarázta a lelkész.
Tőkés László szerint az akkori események sikerében Isten után a nyilvánosságnak volt a legnagyobb szerepe. „Merem állítani, hogy ha a Vasárnapi újság és a Magyar Televízió Panoráma című műsora nem áll mellénk, csökkent volna az esélyünk. Mai szóval élve, azt mondhatni, hogy ők voltak a temesvári forradalom médiatámogatói” – mutatott rá.
Emlékeztetett, hogy az akkori rezsim a lehallgatásokból, titkolózásokból élt, arra volt specializálódva. Ő viszont elébe ment ennek, őt nem kellett lehallgatni, mert mindent nyíltan kimondott. „A szekusoknak ezzel szemben nem volt ellenszere. Hétről hétre részletesen beszámoltam arról, ami épp történt, és ez felébresztette az emberek igazságérzetét, felbátorította őket, vitték a hírt tovább mindenfelé” – emlékeztetett.
Ehhez társult a külső nyilvánosság olyan körülmények között, amikor egy-egy hír, fotó vagy üzenet külföldre juttatása kalandos és egyben veszélyes volt. „Ma már nem tűnik nagy dolognak, de abban az időben a hiteles tájékoztatásnak életmentő szerepe volt” – mutatott rá Tőkés. Úgy vélte, izgalmas, ahogy fokozatosan „egy háló” alakult ki a Kárpát-medencében és Európában.
„A falurombolás verte ki a biztosítékot, ez váltotta ki az ellenállást. Bámulatos volt a temesvári egyházmegye kiállása. Sajnálatos ugyanakkor, hogy a lelkészi kar hallgatott” – mutatott rá, besúgóinak nevét sorolva. – Ma is érezhető a mérgezettség a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben. Ha akkor igazat mondtunk, amikor nem volt szabad, akkor most miért hallgatnánk? Azért fontos emlékeznünk, hogy emlékeztessünk honnan indultunk, és hova tartunk, hogy ne essünk vissza. Ne felejtsük, merre érdemes tartani.”
Tőkés úgy vélte, ideológiai szinten megvolt a rendszerváltás, de a második lépés a nemzetpolitikai rendszerváltás kell legyen, ugyanakkor az egyházi rendszerváltás sem zajlott még le, hiszen még mindig vannak kollaboránsok.
A nagyváradi megemlékezés a Temesvárról Európába című kiállítás megnyitójával és Székelyhidi Ágoston Végítélet című színielőadásával zárult. Vasárnap már a Szilágy megyei Menyőben, a Tőkés család száműzetésének helyszínén fejeződött be az EMNT által szervezett emlékhét.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Székelyhon.ro

Johannis letette az esküt
Letette a hivatali esküt Klaus Johannis, Románia újonnan megválasztott elnöke tegnap a parlament ünnepi ülésén, és ezzel megkezdte ötéves elnöki mandátumát.
Johannis székfoglaló beszédében hangsúlyozta, Románia nem maradhat az örökösen megkezdett és befejezetlen tervek országa, ezért konzultációra hívta a pártokat, hogy állapodjanak meg néhány fontos célkitűzésben és a megvalósulásukhoz vezető hosszú távú stratégiában. Rámutatott: 2015 a politikai intézmények reformjának éve kell hogy legyen, amikor a pártoknak nem öt, hanem legalább ötven évre kell konszenzusos megoldást találniuk az alkotmány, a választási és pártfinanszírozási törvény módosítására. Az új elnök közvetítői szerepével élve pártpolitikai érdekek felett álló nemzeti konszenzus megteremtését akarja kezdeményezni az oktatási rendszer, az egészségügy és nyugdíjrendszer reformja terén is. Johannis a jogállamiság megszilárdításának folytatását ígérte, ugyanakkor kifejezte reményét, hogy mandátuma végén már nem a korrupció elleni harc lesz a közbeszéd központi témája. Kijelentette: Románia külpolitikáját továbbra is az Egyesült Államokkal kötött stratégiai partnerség, a NATO- és Európai Uniós tagsága határozza meg, ugyanakkor arra is kitért, hogy továbbra is Bukarestnek kell a „Pruton túli testvérek”, vagyis a Moldovai Köztársaság legfőbb támaszának lennie az európai integráció felé vezető útján. Azt mondta: valamennyi román elnöke lesz, munkára hívta polgártársait, és (a november 16-i elnökválasztásra utalva) megköszönte nekik, hogy huszonöt évvel a kommunizmus bukása után „ismét győzelemre segítették a demokráciát és a közügyekben való részvételt”. A legfontosabb állami intézmények, az egyházak és a Bukarestben akkreditált külképviseletek vezetőinek jelenlétében lezajlott eskütétel után Klaus Johannist a tíz év után távozó Traian Băsescu államfő fogadta az elnöki hivatalnak otthont adó Cotroceni-palotában, és átadta neki az ország szuverenitásának jelképeit. A tegnapi szertartás nyomán Klaus Johannis hivatalosan Románia elnökévé vált.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hírsaláta
UTOLSÓT RÚGOTT A PREFEKTUS. A közigazgatási bíróságon támadta meg Vasile Oprea, Maros megye időközben menesztett prefektusa a marosvásárhelyi tanács határozatát, amelyben elfogadták a Római Katolikus Teológiai Gimnázium nevét is tartalmazó, 2015/2016-os tanévre vonatkozó iskolajegyzéket.
A prefektusi intézkedés kapcsán Peti András alpolgármester elmondta: nem tudja, hogy jogi szempontból milyen következményei lehetnek az eljárásnak. „A törvény azt mondja, ha egy határozatot a kormánymegbízott megtámad, azt automatikusan fel kell függeszteni, de ez esetben a gyerekek ott vannak a padokban, tanulnak, az iskola pedig működik” – mutatott rá a marosvásárhelyi alpolgármester, aki szerint „csak Romániában fordulhat elő, hogy a tanév közepén megtámadnak egy ilyen határozatot”. (Krónika)
HULL A SERTÉS. Románia lakossága karácsonykor megközelítőleg egymillió sertést fogyaszt el, ami az évi fogyasztás 14 százalékát jelenti – ismertette Ioan Ladoşi, a Disznóhústermelők Országos Egyesületének elnöke. Szerinte a farmokon egy év alatt körülbelül 3,5 millió disznót vágnak le, ebből mintegy 400 ezret karácsonykor. Emellett évente 1,6 millió sertést importálnak, 200 ezer a karácsonyi ünnepek időszakában érkezik. Becsléseik szerint ugyanakkor az emberek évente körülbelül kétmillió disznót vágnak le saját udvaraikban, főleg karácsony környékén. Romániában azonban mégis kicsinek nevezhető az évi disznóhúsfogyasztás, ami fejenként 20 kilogrammot tesz ki, míg az európai átlag ennek kétszerese – tette hozzá Ladoşi. (Mediafax)
KELENDŐBBEK A KÜLFÖLDI AUTÓK. Az év első tizenegy hónapjának adatai szerint zsugorodott a járműgyártás – közölte a román autógyártók és -importőrök egyesülete. Január és november között 363 905 járművet gyártottak az országban, ami 3,5 százalékos csökkenés a tavalyi hasonló időszakhoz képest. Az első tíz hónap után még 4 százalékos csökkenést jegyeztek. A járműgyártás mintegy 86 százalékát a francia Renault tulajdonában lévő Dacia adja, amelynek üzemében 314 719 gépkocsit gyártottak, 49 178 autót (13,5 százalék) a Ford állított elő, öt teherautót a brassói Roman gyár. Az értékesített új autók száma azonban csaknem 24 százalékkal nőtt a tavalyi első tizenegy hónaphoz képest, idén 76 525 járművet adtak el. Az eladások növekedése továbbra is a jogi személyek vásárlásainak köszönhető. Csökkent a használt és az új gépkocsik közötti arány is, tavaly még négy használt autóra jutott egy új gépkocsi, most háromra egy. Az autóeladások csaknem másfél éve folyamatosan nőnek, az ágazat reméli, hogy idén sikerül meghaladni a százezer eladott gépkocsit. A gazdasági válság előtt, 2007-ben évente 360 ezer autót értékesítettek. (Mediafax)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Áldozatuk nem merül feledésbe
Pénteken este a marosvásárhelyi várbeli volt katonai sorozó épületében fotókiállítás nyílt az 1989-es forradalom 25. évfordulója alkalmából. A tárlaton Bálint Zsigmond, Karácsonyi Zsigmond és Vajda György felvételei, illetve a múzeum archívumában levő fotók láthatók, az emeleten pedig Bálint Orsolya brassói fotóművésznek a témához kapcsolódó fotóesszéje tekinthető meg.
A kiállítást a Maros Megyei Múzeum rendezte. A tárlatot Soós Zoltán igazgató, Novák Zoltán és Sárándy Tamás történészek, valamint Vajda György újságíró nyitották meg. Nemcsak a képek segítenek felidézni a 25 évvel ezelőtti eseményt, hanem néhány 1989 előtti, a kommunista korszakot idéző pionírnyakkendő, ruha, egy régi írógép stb.
Soós Zoltán szimbolikusan pionírnyakkendőt kötött a nyakába és elmondta, ő is ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyben még elevenen él a múlt. Novák Zoltán történész röviden szólt az eseményekről. Corneliu Porumboiu dokumentumfilmjének a címét idézte: volt-e vagy nem forradalom a Bukaresttől keletre levő városokban? Majd Marosvásárhelyre vonatkozóan megadta a választ: Marosvásárhelyen valóban forradalom volt. Az emberek az utcára vonultak a diktatúra ellen tüntetni, rájuk lőttek, voltak halottak, a rendszer megváltozott. A város sajátos helyzete miatt azonban az 1989-ben beállt hatalmi egyensúly sajnálatos módon etnikai konfliktusba torkollt, ami mind a mai napig kihat a lakosságra.
A történész iskolások körében hirdetett a témáról esszépályázatot, és a megnyitón hozta nyilvánosságra a nyertesek nevét. Az első díjat Vizeli Ibolya, a Bolyai Farkas Líceum XI. osztályos tanulója nyerte el, második Láng Borbála, a Református Kollégium IX. osztályos diákja lett, míg a harmadik szintén a kollégiumba járó XI.-es Birizdó Szabolcs. Az első két helyezett brüsszeli jutalomkiránduláson vehet részt, a harmadik pedig 100 lejes pénzjutalmat vehetett át, az RMDSZ Maros megyei szervezetének díját.
Sárándy Tamás, a kiállítás kurátora megköszönte munkatársainak, segítőinek, hogy létrejöhetett a tárlat. A fotók mellett Keresztes Pál filmjét és két installációt is láthatnak az ide látogatók. Elmondta, hogy a válogatással az volt a céljuk, hogy azok közül, akik megérték, átélték az eseményeket, minél többen megosszák emlékeiket a történészekkel, hogy minél hitelesebb kép maradjon fenn az 1989-es eseményekről.
Vajda György a dokumentumfotók jelentőségéről beszélt, majd megosztott két rövid epizódot az életéből. Az egyik, a forradalom előtti időszakban történt, a másik pedig közvetlenül az 1989-es eseményekhez kapcsolódóan. Ezután a látogatók figyelmébe ajánlotta Bálint Orsolya brassói fotóművész kiállítását, amely az új nemzedék szemszögéből "ábrázolja" mindazt, amit ránk hagyott a kommunista időszak.
Az egyik installáción Ana Blandiana Totul (Minden) című versének szavai szerepeltek. A költőnő a letűnt kort idéző kulcsszavakat fűzte verssé. Sárándy Tamás végül arra kérte a tárlatmegnyitóra látogatókat, hogy a vers mellé helyezett papírlapokra írjanak egy szót, azt, ami az eszükbe jut az 1989-es eseményekről.
A kiállítás egy hónapig látható, a szervezők kerekasztal-beszélgetést és egy újabb fotókiállítást is terveznek.
December 21-én, délelőtt a Győzelem téri emlékműnél megemlékeztek az 1989. december 21- én elhunyt forradalmárokra. A rendezvényen részt vettek a prefektúra, a megyei tanács, a polgármesteri hivatal, a hadsereg és a belügyminisztérium kötelékében szolgálók, valamint a forradalmárszervezetek képviselői. A megemlékezés ortodox és református szertartással kezdődött. Ezt követően Hamar Alpár Benjámin a kormány mellett működő forradalmárok államtitkársága Maros megyei kirendeltségének vezetőjeként szólalt fel azok nevében, akiknek volt bátorságuk december 21-én kivonulni a diktatúra ellen. Sérelmezte, hogy továbbra sem tisztázott, kik a felelősök azért, hogy az ország különböző településein, így Marosvásárhelyen is, a tüntetőkbe lőttek, sőt, az utána következő időszakban is nagyon sokan meghaltak. Úgy tiszteljük az elhunytak emlékét, ha a történelemben helyre tesszük a dolgokat, és megőrizzük mindazon ideálokat, amelyekért az életüket adták azok, akik az utcára vonultak december 17-étől 22-ig. A felszólalást megelőzően egy perc néma csenddel adóztak az áldozatok emlékének.
A beszédet követően a hivatalosságok megkoszorúzták az emlékművet, majd a jelen levő magánszemélyek is egy-egy virágszálat helyeztek el, és gyertyát gyújtottak a hat marosvásárhelyiért, akik életükkel fizettek a szabadságért.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)

Tőkés László, Marosvásárhely és a román igazságszolgáltatás
A francia forradalom óta mondogatják, hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit. Tőkés Lászlót, a romániai forradalom kirobbantóját szerintem az ellenforradalom falta fel. Pedig 1990. január elején, amikor Tőkés László ügyvédjeként mutatkoztam be Ion Iliescu ideiglenes államfőnek, majdnem elájult a gyönyörűségtől… Nem sokkal később viszont a román média szélsőségesei hazugságokra, félrefordításokra alapozva elkezdték azóta is tartó lejárató kampányukat. Ezek hatását nem vettük komolyan, nem indítottunk rágalmazási pereket. Ráadásul már március végén el kellett menekülnöm, s így a továbbiakban nem adhattam meg a szükséges ügyvédi segítséget. Csak öt és fél év után térhettem haza. Az Európai Emberjogi Bíróság nyomására az ügyészség azt közölte, hogy "a meg nem kezdett eljárást megszüntette" ellenem. Miután Alison Mutler, az Associated Press bukaresti tudósítója telekürtölte a világot azzal a rágalommal, hogy Tőkés László a szekuritáté ügynöke volt, azt tanácsoltam régi védencemnek, hogy feltétlen indítsunk el egy rágalmazási és becsületsértési pert, amelyben én láttam el képviseletét. A per során a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Nemzeti Hivatal (CNSAS) igazolta, hogy Tőkés László nem volt a szekuritáté ügynöke vagy besúgója. Mircea Dinescu költő, a CNSAS tagja még azt is kijelentette, hogy csak egy erős istenhittel bíró ember tudhatott ennyire ellenállni a szekusok zsarolásainak! Ezeknek a cáfolhatatlan bizonyítékoknak az alapján az elsőfokú bíróság keresetünket helybenhagyta, és jelentős összegű erkölcsi kártérítés megfizetésére kötelezte Alison Mutlert és az Associated Presst. A pervesztes felek fellebbeztek, és háromszoros bírói tanácscsere után megnyerték a fellebbezést. Ennek az ítéletnek igen bizarr az indokolása. Úgy szól, hogy Alison Mutler azáltal, hogy ezt a rágalmat közhírré tette, lehetőséget adott Tőkés Lászlónak arra, hogy tisztázza magát a koholt vádak alól. Ennek következtében Mutler és az Associated Press tulajdonképpen jót tett, és ezért nem kell erkölcsi kártérítést fizessenek!? Radu Tudort, a szekus kollaboráns, magyarellenes Voiculescu Antena 3 televíziójának szerkesztőjét és az adót azért pereltük, mert azt állították, hogy Tőkés a legnagyobb élő románellenes alak. Megalapozott keresetünket azzal utasították el, hogy annak ellenére, hogy az állítás nem fedi a valóságot, belefér a megengedhető újságírói túlzás fogalmába. Victor Ponta miniszterelnököt azért pereltük, mert azt állította, hogy Monica Macovei volt igazságügy-miniszter, a korrupcióellenes harc elindítója, európai parlamenti képviselő és Tőkés László idegen érdekeket szolgálnak, külföldről pénzelik őket. Első fokon azzal indokolták keresetünk elutasítását, hogy a kijelentés belefér a politikusi szólásszabadság fogalmába. Mostanig egyetlen személyiségi jogok védelmében indított pert sikerült megnyernünk, egy rágalmazó nagyváradi újságíró ellen. Tehát levonhatjuk a következtetést, hogy a román igazságszolgáltatás Tőkés László személységi jogainak, jó hírnevének védelmében nem áll a helyzet magaslatán.
A Románia Csillaga becsületbírósága túltett a román igazságszolgáltatáson is. Nemes egyszerűséggel megtagadta Tőkés Lászlótól az alkotmány, az európai emberjogi egyezmény stb. által biztosított védelemhez való jogot. Semmibe vették a Román Ügyvédi Kamara állásfoglalását is, megakadályoztak abban, hogy Tőkést, a rend lovagját ügyvédként védelmezzem. V. Ponta miniszterelnök az eljárást kezdeményező Corina Cretut pedig európai bizottsági biztosnak jelölte…
Marosvásárhelyről, a frontvárosról azért kell beszéljek, mert a temesvári román–magyar összefogás rendszerváltást előidéző szellemét a fekete március zárta vissza a palackba. Igencsak jellemzőnek tartom a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román diákszervezetének, a Liga Studentilornak 1990. március elején közzétett tiltakozását. A ligának akkor prominens tagja volt Azamfirei Leonard, a jelenlegi rektor, akinek gondolkodásmódja azóta sem fejlődött. A tiltakozás 11. pontja elítéli Tőkés László politikai tevékenységét, az első pontja pedig úgy fogalmaz, hogy a román diákságot "marginalizálni" akarják a magyarok azáltal, hogy külön magyar csoportokat, magyar gyakorlatokat és paritást kérnek. A MOGYE szenátusának román kétharmada 25 év után is ezt fújja, és nem hajlandó eleget tenni az alkotmány és a tanügyi törvény anyanyelvi oktatásra vonatkozó rendelkezéseinek. Levonhatjuk a következtetést, hogy a magyarság jogait Romániában csak akkor fogjuk tudni érvényesíteni, ha Temesvár szelleme ismét életre kel.
Annak kapcsán, hogy a román hatóságok által rendezett megemlékezésre Tőkés Lászlót nem hívták meg, sajnálattal kell megállapítanom, hogy már itt, Temesváron sem él az 1989. decemberi szellem. Ebből a szempontból igencsak kifogásolható, hogy a december 16-i hivatalos megemlékezésen tartott temesvári beszédében Klaus Johannis megválasztott államfő sem ejtette ki Tőkés László nevét, és a román–magyar összefogás megemlítéséről is "megfeledkezett".
A Temesvár 25. megemlékezésen december 18-án elhangzott előadás szerkesztett változata
Kincses Előd
Népújság (Marosvásárhely)

A közelmúlt karácsonyai
Az egyház bensőséges ünnepét a szocializmus dicsőséges éveiben sem lehetett kitörölni az emberekből, hiába igyekeztek a december 31-én érkező Télapónak átjátszani a fenyőfaállítás és ajándékozás szokását, hogy vallásos tartalmától megfosszák a karácsonyt. Erről szólt a Teleki Téka Beszélő könyvek sorozatának december 16-i utolsó idei rendezvénye, amelyen Lázok Klára beszélgetőpartnere Bustya Dezső nyugalmazott református lelkipásztor és Novák Zoltán történész volt. A karácsonyi hangulat megteremtéséhez Csizmadi Kinga, a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum tehetséges XI. osztályos diákja (Vass Edit tanítványa) járult hozzá, szép fuvolajátékával Bach muzsikáját tolmácsolva.
A freskós teremben tartott beszélgetés a háború utáni évek felelevenítésével indult.
Novák Csaba Zoltán történésznek, a korszak kutatójának arra kellett válaszolnia, hogy miképpen nézett ki "felülről", a hatalom szemszögéből az ünnep. A Téka vezetője pedig a korabeli újságokból válogatott szemelvényekkel utalt arra, hogy a közelmúltat kutatók is bőségesen találnak forrásanyagot a Tékában őrzött gyűjteményekben. Bustya Dezső nyugalmazott alsóvárosi református lelkész, akinek prédikációi vidéki, majd marosvásárhelyi szolgálata idején ezreknek nyújtottak lelki vigasztalást, a háború utáni Erdély zavaros világára emlékezett. A nyomorúságból felocsúdó, 1945 utáni években a tartalékokból kellett élni, gondosan megőrizve a cipősdobozokba elcsomagolt díszeket, a gyertyacsonkokat, a többszínű csiptetőket, az angyalhajat s a szaloncukrot is. Az ajándékot a legszükségesebb dolgok: téli cipő, meleg sál, zokni, pizsama jelentette. A lényeg pedig a meghitt együttlét, az ünnep volt, hasonlóképpen a gyülekezetben, a templomban is, s e nehéz időkből mégsem a szegénységet, a nélkülözést, hanem a szeretetet sugárzó ünnep pillanatait őrizte meg az emlékezet.
Emlékeit a történész beszámolója egészítette ki arról, hogy a kommunista hatalomátvétel időszakában hogyan akarták megszüntetni az ünnepet. Az 1948-tól totalitárius diktatúraként működő kommunizmus nem elégedett meg a politikai hatalom birtoklásával, az emberek átnevelésére törekedett, s ebben az igyekezetben egyik legnagyobb ellenfelének az egyházat tekintette. Ezt próbálta különböző eszközökkel gyengíteni, eltüntetni, támadásokat indítva ellene. A régiek mintájára új rítusokat dolgoztak ki, s minden valláshoz kapcsolódó szertartásnak megtalálták a kommunista megfelelőjét. A Bibliát a nagy ideológusok könyveivel akarták helyettesíteni, az egységes szimbólumrendszert a vörös csillag jelképével, a felnőtté avatást jelentő bérmálást, konfirmációt pedig a pionírrá, KISZ-taggá avatással. 1948 után egy olyan ünnepet próbáltak meghonosítani, amely reményeik szerint pótolja a karácsonyt. Ez volt a télifaünnepély a Télapóval, amelynek első ábrázolása – ami a Téka-estet hirdető plakátokon is megjelent – 1947-ben vált ismertté. Télapó vagy Fagyapó (a románban) figuráját az oroszországi kultúrából vették át, mint az évszakváltáshoz kapcsolódó szereplőt, akivel helyettesíteni lehet az angyalt vagy a Mikulást, s néhány nappal eltolták az ünnepet, megőrizve annak bizonyos elemeit.
Az 1948-as fordulat idején a nagyon vonalas családokba tartozó gyermekek már a Télapótól kapott ajándékról beszéltek, de évekig nem annyira a Télapó-járás, mint Sztálin születésnapjának a megünneplése volt a meghatározó azokban az időkben – emlékezett Bustya Dezső. A nagy nap december 21-ére esett, s fordított világként nem a gyermek kapott ajándékot, hanem neki kellett ajándékot készítenie az elvtársnak, s a gyárakban munkaidő után Sztálinnak maszekoltak a dolgozók. Szerelvények vitték Romániából is a rengeteg ajándékot – mesélte Bustya Dezső, majd a börtönben töltött ünnepre emlékezett. 1952-ben a kolozsvári törvényszéki fogházban megélt estet idézte, ahol a ruházatból kihúzott cérnára kötötték a levesből származó csontból csiszolt keresztet, szívet, horgonyt, a kenyérbélből formált figurát, a zsákvászonból készült ajándékot (amelyet a seprűt összefogó drótból nehezen kialakított tűvel varrtak meg), s a szál cigarettát, amit az alsóbb emeleteken lévő ismeretlen rabtársaknak engedtek le. Felidézte a Dobrudzsában töltött 1953-as karácsony estét, amelyre deszkából fűrészeltek fenyőfa imitációt. Rabtársuk szétosztotta a csomagban kapott száz szál cigarettáját, s a négyemeletes ágyban kettesével fekvő foglyok csendes karácsonyi éneke zümmögésszerűen hatotta át a börtönt, amit az őrök dörömbölése sem tudott elhallgattatni.
A napos oldalon levőknek más volt az életük. Példaként egy 1956. december 30-i vezércikket idézett Lázok Klára a korabeli Vörös Zászlóból, amelyben a szilveszter éjszakájára ígért finom ételeket-italokat, a Maros és Hargita vendéglőben kínált sokfogásos vacsorát, tombolát, mulatságot írta le a tudósító, egy idilli világot a megidézett börtönkarácsonnyal szemben. Az újságok tele voltak reklámmal, s beszámolókkal, hogy melyik vállalat milyen ajándékokkal készült az ünnepre, hol mit lehet kapni, mennyi fenyőfa került forgalomba, hogy zajlanak az üzemi télifaünnepségek, amelyek programjában a televízió térhódításával az államfő beszédének közös meghallgatása is szerepelt.
Minden diktatúra kettős mércével működik, egyeseket fölemel, másokat letipor, egyeseket mozgósít, másokat visszafojt – kapcsolódott be a beszélgetésbe Novák Zoltán, aki a rendszer kettősségét hangsúlyozta, amely a karácsonyt úgy hallgattatta el, hogy a papokat kiiktatta a rendszerből, a másik oldal pedig az új ünnepet ülte, s erről a szebbik arcáról tudósított a sajtó. A hatvanas években december 21–25. között alternatív műsorokat szerveztek, december 25-e környékén tartották a Kultúrpalotában a 18 évesek nagykorúvá avatását, amelyen a pártvezetés is felvonult, 27-én nyílt meg a gyermekváros, s fenyőfához csak 25-e után lehetett hozzájutni.
A hatvanas években a szilveszter megünneplésére helyezték a hangsúlyt, s 1966-tól a télifaünnepélyek helyszíneként megjelennek a turisztikai ajánlatok.
1960–65 között Bustya Dezső a Marosludashoz tartozó telepeken szolgált, ahol az átmenet kicsit hosszasabb volt. A tanító nénik vallásórára, a templomba irányították a gyermekeket, míg másutt szombat-vasárnap pionírfoglalkozásokat szerveztek. Vidéken sikerült megtartani a karácsonyi ünnepélyt, a Mezőségen például nagy hagyománya volt a kántálásnak. Ezt nem lehetett kitörölni, annyira hozzátartozott az emberek életéhez, akárcsak a himnusz eléneklése szilveszter éjszakáján a templom tornyából – bármekkora kockázattal is járt –, s a családban megtartott karácsony este. Mivel nehéz volt hozzájutni a kellékekhez, ez a hiány az alkotókészséget ösztönözte az emberekben, s az éneklés mellett a téli fonókat, közös kézimunkázást ezek a kedves foglalkozások tették színessé.
Mivel a pártvezetés fokozatosan rájött, hogy az egyházak erőszakos felszámolása nem jár sikerrel, az ’50-es évek kemény egyházellenes politikáját a ’60-as évektől egy másik taktika váltotta fel. Ebből az időből maradt fenn egy térkép, amely szerint a Maros Magyar Autonóm Tartományban magukat ateistának vallók száma mindössze néhány ezer fő volt. Ettől kezdve 1989-ig a kényszerű együttélés korszaka következett. Az egyházakat meg kellett tűrje a pártvezetés, de különböző eszközökkel megpróbált befurakodni, s belülről bomlasztani. Bár egyértelmű volt a kísérlet sikertelensége, a propaganda továbbra is karácsonyellenes maradt, s az ünnep szerepét az alternatívákkal próbálták gyengíteni, amit aztán 1989-ben a rendszerváltás söpört el.
– Bár a télapós nemzedékhez tartozom, jól emlékszem, hogy a vállalattól kapott csomaggal nem sikerült a karácsonyt helyettesíteni – szögezte le Novák Zoltán.
A kommunizmus arra épített, hogy a 70-80 éves korosztály kihalásával eltűnnek azok az emberek, akiknek szükségük van az egyházra. Azzal nem számoltak, hogy pontosan a fiatalok lesznek az újjáépítés alapkövei. A nagy szorítás ellenére ők hozták össze az alsóvárosi gyülekezetet, ahol ’88–’90 között templomot építettek, s bár furcsállották kezdetben, a szeretetszolgálat és a lelkészi látogatások is teret nyertek – emlékezett Bustya Dezső.
Az épülő egyházi életről szóló beszámolót követően elhangzott, hogy az aktivisták ünnepe sem volt egyértelmű. Sokan közülük megtartották a hivatalos ünnepet, de titokban a karácsonyt is. Voltak olyan vezető beosztásban levő emberek, akik két fenyőfát vásároltak, s miközben megünnepelték a karácsonyt, a másik fát az erkélyen tartották december 31-éig.
Azoknak a nemzedékeknek a kinevelése, akik teljesen eltávolodnak, nem járt az elképzelt sikerrel. A lelkész a katonatisztet is megeskette, s kérésre az államvédelmi hatóság képviselőjének is megkeresztelte az unokáját. Voltak, akiknek mondaniuk kellett, hogy nincsen Isten, de gondolataikban az bujkált, hogy mi lesz, ha mégis van.
A ’80-as évek puha diktatúrájában Magyarországon jó néven vették az egyházi csoportok megalakulását, akik az alkoholista és kábítószerfüggő fiataloknak segítettek, mivel a számuk egyre nőtt, s a hatalom nem tudott mit kezdeni velük. 1985-től már itthon is lehetett zavartalanul ünnepelni, s a nagy problémát az általános életszínvonal veszedelmes romlása, az élettér beszűkülése, a nyomasztó kilátástalanság jelentette. Az általános nyomor és nincstelenség ellenére lelkiekben annál nagyobb volt a nyereség. Bár a karácsonyi csomagba alma, Eugenia és két-három szem dió került az alsóvárosi egyházközségben, a lényeg az volt, hogy az ünnep bensőségességét a gyermekek elvitték a családokba – zárta a beszélgetést Bustya Dezső. A nézőtéren pedig ezúttal nem a megszokott közönség, sok fiatal hallgatta végig annak az időszaknak a krónikáját, amelyben az ő életük egy része is zajlott, vagy már csak szüleik, nagyszüleik emlékeiből ismerhették.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Ökumenikus emlékünnepély és emléktábla-avatás
„Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek”
A forradalom 25. évfordulóján a temesvár-belvárosi református templomban november 18-án tartották meg a hagyományos ökumenikus istentiszteletet. Igét hirdetett Tőkés László EP-képviselő, egykori temesvári lelkipásztor, a történelmi egyházak és vallásfelekezetek képviselőinek közreműködésével. Az ökumenikus emlékünnepély évről évre az 1989 decemberi példás összefogásra emlékezteti a temesváriakat, amikor nemzetiséghez és vallásfelekezethez való hovatartozástól függetlenül szolidaritást vállaltak a kilakoltatással fenyegetett Tőkés László református lelkipásztorral.
Az ökumenikus istentisztelet résztvevőit, a híveket, magas egyházi tisztségviselőket, a jubileumi emlékhét vendégeit Fazakas Csaba temesvári esperes köszöntötte, hálát adva Istennek azért, hogy a Temesvárra jellemző ökumené szellemében a város majd’ minden felekezetének képviselői eljöttek az ünnepségre. Tolnay István, egykori temesvári forradalmár felidézte az 1988-ban a hatóságok rosszallását kiváltó Dsida-estet, amelyet szintén az ökumené szellemében szervezett a katolikus vallású fiatalokkal közösen Tőkés László. Végül Tolnay István felsorolta azoknak a jeles egyházi személyiségeknek a nevét – Nicolae Corneanu ortodox érsek, Krauter Sebestyén római katolikus püspök, Neumann Ernő főrabbi –, akik már nem lehetettek jelen ezen a jubileumi ünnepségen.
Igehirdetése során Tőkés László a szabadító karácsony szellemiségét megidézve vont párhuzamot a '89-es események isteni rendelésű dimenziója és a Megváltónak, a „békesség fejedelmének” akkori és mindenkori eljövetele között. Az egykori temesvári lelkipásztor méltatta a gyülekezet akkori kiállását, az etnikumok, felekezetek és generációk egymásra találását, megjegyezve: az eltelt negyedszázad legnagyobb vesztesége éppen ezen hitbéli együttállás és akcióegység fellazulása, hiszen az ilyen alkalmak, mint a mostani is, ma már igen-igen ritkák. Éppen ezért jó, hogy újból együtt vagyunk, reformátusok, katolikusok, ortodoxok, izraeliták! – zárta jubileumi igehirdetését a temesvári forradalom kirobbanásának helyszínén Tőkés László.
A továbbiakban az egyházak képviselői mondtak igei alapú, imádságos köszöntéseket: Alexandru Messian görög katolikus püspök, Martin Roos római katolikus püspök, Zaharia Pereş ortodox érsekségi előadótanácsos, Gáll Sándor erdélyi egyházkerületi kancellár – aki Kató Béla református püspök üzenetét tolmácsolta –, Andrei Ghidali, a temesvári zsidó hitközség felolvasója, Ionel Tuţac baptista egyházközösségi elnök, Ilie Albiciuc ukrán ortodox esperes, Kovács Zsombor evangélikus-lutheránus lelkipásztor.
Az ökumenikus együttlét során az Új Ezredév kórus és a Szabolcska Mihály kórus énekelt, de a jelenlevők egy zenei ősbemutatónak is a részesei lehettek: a szegedi Vox Nova és a gyergyószentmiklósi Szent Miklós énekkarok közös előadásában elhangzott a négytételes Temesvári mise, Daróczi Bárdos Tamás és Szokolay Sándor szerzeménye. Illyés Kingával közösen megtartott, áramszünettel „fűszerezett” egykori temesvári szavalóestje emlékére Heltai Jenő Szabadság című versét Péterfy Lajos színművész adta elő.
Az ökumenikus emlékünnepély a templom előcsarnokában folytatódott, ahol évfordulós emléktáblát avattak fel, Ungor Csaba temesvári képzőművész munkáját. Avatóbeszédet mondott Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök, aki diáktársaként úgy ismerte meg Tőkés Lászlót, mint aki nem ismer lehetetlent. „Szabadságharcos nemzeti örökségünk és protestáns lelkületünk egyaránt táplálta benne és az általa pásztorolt temesvári gyülekezetben ezt a forradalmár hozzáállást, amely a népfelkelés szikrájának bizonyult” – mondta az unitárius püspök, aki ezekkel a szavakkal zárta emelkedett ünnepi beszédét:  „Soha ne feledjük azt a bibliai tanítást, amelyre mától ez a tábla is emlékeztet minket: ’Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek’. Az apostoli biztatás alapján és Temesvár szellemében töretlenül küzdjünk a megalkuvás falainak lebontásáért, a rendszerváltozás kiteljesítéséért, egyházi és nemzeti közösségi jogaink maradéktalan érvényesüléséért.” A jubileumi emléktáblát közösen leplezte le az igehirdető Tőkés László és a táblaállítást támogató Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke. A megemlékezés résztvevői égő gyertyákkal a kezükben özönlöttek ki a templom elé, a forró decemberi események hangulatát felidézve. Az ökumenikus emlékünnepség az 1989. december 15-én kirobbant forradalom emléktáblájának a megkoszorúzásával zárult.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Népfelkelés Sepsiszentgyörgyön - 2. rész
Visszaemlékezés az 1989-es decemberi eseményekre
A 25 évvel ezelőtti eseményekre való visszaemlékezésünk első részét ott hagytuk abba, hogy a Tőkés László hónapokon át tartó bátor kiállása következtében 1989 decemberében Temesváron kibontakozó és egyre nagyobb méreteket öltő ellenállás visszhangja, a hivatalos médiában fennálló hírzárlat ellenére Székelyföldre is eljutott, Sepsiszentgyörgyön a felkelők tömege behatolt a helyi pártbizottság székházába. Akkor hihetetlennek tűnt, hogy ilyen hirtelen ér véget az immár 24 éve tartó vészkorszak. Azt is furcsállottam, hogy Sepsiszentgyörgyön mindez egyetlen puskalövés nélkül történhet meg; hogy áldozatok nélkül sikerül lerázni magunkról a zsarnokságot. Felébredt és egyre erősödött bennem a gyanú, még nincs vége, de a kialakult helyzetben nem volt kivel tanácskoznom, így elindultam a rettegett titkosrendőrség székháza felé.
Szekusnak néztek
A mozi környékén összetört, felborogatott és meggyújtott kocsik látványa fogadott. A lángok fényénél még vészjóslóbbnak tűnt a Securitate és megyei milícia komor épülete. Az utóbbiba sikerült ugyan bejutnom, és már zúdultak utánam a megvadult emberek. Törtek-zúztak a földszinti helyiségekben. Határozott fellépésemmel sikerült megakadályoznom az útlevélosztály teljes feldúlását, és az indulatok fékezése érdekében, szólni szerettem volna a folyamatosan duzzadó emberáradathoz, ezért kiléptem az épületből. Hátam mögött csattant a vasajtó. Ez is szekus! – rikoltotta egy nő, és mielőtt bármit is mondhattam volna, a tömeg felmorajlott, és mozdult, hogy eltaposson. Nem érhetek ilyen csúfos véget éppen itt, megpróbáltatásaim helyszínén, ahol éveken keresztül faggattak és vallattak, próbáltak megfélemlíteni és elhallgattatni a hatalom erre hivatott pribékjei! Nem válhatok egy sajnálatos félreértés áldozatává most, a változás küszöbén! – mindez másodpercek töredéke alatt villant át az agyamon, és határtalan dühvel tört ki belőlem a felháborodás, aminek hatására a felbőszült sokaság megtorpant. Az így nyert idő elég volt ahhoz, hogy néhány termetesebb munkásember mellém furakodjon, kiállásuk megmentette az életemet.
Utána már sikerült megértetnem az emberekkel, hogy a harc még nem ért véget, az értelmetlen rombolás helyett a rend helyreállításán, a biztonság szavatolásán, a város és lakói védelmének a megszervezésén kell fáradoznunk, amihez viszont katonaviselt férfiak és fegyverek kellenek. Szavaim hatására nagy tülekedés támadt, ugyanis sokan akartak velem tartani, végül félszáz elszánt férfi kíséretében léptem be újra az épületbe.
Elfoglaltuk a milíciát
A milícia megyei parancsnoka, Gavril Ardeleanu ezredes tökéletesen beszélt magyarul, jó modora révén kilógott a lakosságot terrorizáló helyi kiskirályok sorából. Természetesen a parancsokat neki is végre kellett hajtani, de hatalmával soha nem élt vissza, sőt, basáskodó beosztottjait próbálta féken tartani. Ezúttal sem csalódtam benne, hiszen nem menekült, nem bújt el, hanem az irodájában tartózkodott, ahogy ilyen helyzetben egy rendőrfőnökhöz illik, s kissé sápadtan ugyan, de bátran a szemembe nézve fogadott. Megkértem, kövessen a Securitate épületébe. Kíséretében a terrorszervezetként működő titkosrendőrség megyei parancsnoka, Mircea Dupac ezredes irodájához igyekeztem. Nem találtam a helyén, sőt, az épületben egyetlen szekus sem tartózkodott, így társaimat csoportokra osztva nekiláttunk az irodák átvizsgálásához.
Robbanóanyag, lőszer és fegyverek után kutattunk, ami akadt is bőven, így hamarosan állig fel voltunk fegyverkezve. Helyiségről helyiségre haladva azonban hamar úrrá lett rajtunk a felháborodás, a vasszekrények polcain ugyanis nemcsak fegyvert és lőszert találtunk, hanem kávét, húskonzervet, déli gyümölcsöt kilószámra, márkás italokat és cigarettát. Mind olyan portéka, amit az egyszerű halandó nemhogy az üzletekben, de még a televízióban sem látott évek óta. Ezen kívül a lakosságtól elkobozott, értékes magyar nyelvű könyvek, piros-fehér-zöld zászlók és levelek százait, a kifosztott, megalázott, megfélemlített emberek féltve őrzött kincseit.
A gyors és hatékony cselekvés érdekében szakmai segítséget kértem és kaptam Ardeleanutól. Tanácskozásunknak egy románul hangoskodó társaság vetett véget, mely valósággal berontott az irodába, és vezetőjük az épület átadására utasított. Így ismerkedtem meg Dumbravă doktorral, az időközben megalakult Nemzeti Megmentési Front önjelölt elnökével, akit viselkedése és modora miatt azonnali távozásra ösztökéltem a melléje verődött kétes alakokkal egyetemben. Felszólításomnak kénytelen volt engedelmeskedni, ugyanis a nálunk lévő fegyverek nyomatékosították kérésemet, de sűrű fenyegetőzések közepette hagyta el az épületet. A kíséretében lévő honvédelmi tiszt, Scoarţă kapitány a beleegyezésemmel velünk maradt, így végül hárman fogtunk neki a város védelmének és közbiztonságának megszervezéséhez.
Felállítjuk a parancsnokságot
A legtágasabb és legjobban felszerelt helyiség a Dupacé volt, ezért ott állítottuk fel a parancsnokságot. A folyosóról párnázott páncélajtón lehetett a székekkel zsúfolt, terem nagyságú előszobába, a parancsra és eligazításra várók lebzselésének helyszínére lépni. Innen ugyancsak párnázott páncélajtó vezetett a szintén túlméretezett irodába, melyben hatalmas, telefonkészülékekkel zsúfolt íróasztal pöffeszkedett. A székeken kívül más bútordarab itt sem volt található. Ebből a helyiségből újabb párnázott páncélajtón át a dolgozó- és hálószobából, valamint fürdőből és konyhából álló szolgálati lakrészbe jutottunk, melyben iratokkal zsúfolt polcok, valamint élelmiszerrel és italokkal degeszre tömött hűtőszekrények sorakoztak. Hamar felfedeztem, hogy a szolgálati telefonokról a megye bármely rendőrőrsét és postahivatalát közvetlenül lehet hívni. Mivel hely akadt bőven, a felszólításunkra visszaszállingózó rendőrtiszteket, valamint az épületben talált fegyvereket és lőszert a főnöki irodába gyűjtöttük össze.
A város létfontosságú és sebezhető pontjait számba véve kiderült, hogy az őrzésükhöz nincs elég emberünk, így kénytelenek voltunk újabb önkénteseket toborozni, akiket munkásőr egyenruhába öltöztetve és felfegyverezve küldtünk a kijelölt helyszínekre. A megyei és városi milícia, valamint a Securitate épületének őrzését belügyes sorkatonákra és civilekre bíztuk, egy katona, egy civil felállásban. Az épület előtt időközben újból összeverődött tömeg a rabok szabadon bocsátását követelte, ezért gyorsan végignéztük a fogva tartottak listáját, akiknek többsége olyan bűnökért volt elítélve vagy letartóztatva, melyek elkövetésére a nincstelenség és éhség kényszerítette őket. Azonban valódi bűnözők is akadtak közöttük, így többek között két gyilkos. Személyesen vittem a fogdába a szabadon bocsáthatók névsorát a magyar nemzetiségű fegyőrnek, aki a közvetlen életveszély ellenére sem oldott kereket, helytállásával óriási veszélyt hárítva el a fejünk fölül, hiszen a diktátor bukását követő felfordulásban a bűnözők kiszabadulása sok gondot okozhatott volna.
Éjszaka elszabadult a pokol
Visszatérve, Dupacot a parancsnokságon találtam. Íróasztala mögött ülve éppen telefonált, mintha mi sem történt volna. Nem hittem a szememnek. Néhány másodpercnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a meglepetéstől magamhoz térjek. El kell ismernem, volt lélekjelenléte! És persze tudott is valamit, amit mi nem. Bár kihallgattam, semmivel sem lettem okosabb. Kihallgatása után bezárattam az egyik irodába, fegyveres őrséget állítva az ajtó elé. De ezzel még nem ért véget a váratlan események sorozata, mert az épületek átfésülésére küldött felkelők jelentették, hogy az egyik helyiségbe nem tudnak behatolni. Odaérve, minket is zárt ajtó fogadott, de többszöri döngetés után végül mégis kinyitották, belépve rajta pedig a titkosrendőrség számító- és kommunikációs központjában találtuk magunk. Kattogtak a telexgépek, ontva magukból a teleírt papírszalagokat, melyek böngészése közben ismét rossz előérzetem támadt, a szöveg ugyanis kódolva volt.
Balsejtelmem beigazolódott, a sötétség beálltával ugyanis felugattak a géppisztolyok, és ettől kezdve minden éjszaka elszabadult a pokol. A napok teltével így egyre jobban kimerültünk, hiszen aludni a hajnalig tartó harcok után sem lehetett, mert mindig akadt valami sürgős tennivaló, az aggasztó események pedig egyre sokasodtak – a megválaszolatlan kérdésekkel együtt.
Megválaszolatlan kérdések
Ki adott fegyvert avatatlan személyek kezébe? Annyi bizonyos, hogy mi nem, és a pártszékházban székelő megyei parancsnokság sem. Az Őrkőnél mégis lóháton száguldozva lövöldöztek, a Csíki negyedben pedig egy üveg italért kínálták a géppisztolyt lőszerrel. Miért nem hozott békét a diktátor házaspár kivégzésének híre, haláluk után miért fokozódtak a harcok? Bukaresti parancsra az elfogott szekusokat miért kellett a hegyivadász-alakulathoz szállítani? És titokban miért bocsátották őket szabadon, miközben „arab terroristákkal” riogatták az embereket a különböző csatornákon terjesztett rémhírekben?
Ebben a feszült, félelemmel teli légkörben bizony hamar elsültek a fegyverek. Mindenki lőtt, de sok esetben nem tudta, hogy miért. És azt sem, hogy kire. Hiszen szemmel látható, kézzel fogható ellenséget nem találtunk, mert nem jó helyen kerestük. Az ellenség ugyanis közöttünk volt. Közénk furakodott, belülről bomlasztott és állított szembe minket egymással mindazok személyében, akik hamis híreket közvetítettek felénk. Akik utasításaikkal zavart keltettek közöttünk. Akik szabadlábra helyezték a bukott rendszer legsötétebb elemeit, hogy ellenünk cselekedhessenek. Akik zűrzavart és felfordulást idéztek elő a hatalom megszerzése érdekében.
Így történhetett meg, hogy az est leszálltával már december 22-én eldördültek a fegyverek, és az előpataki katonai egység rakétát lőtt a városra, mely azonban szerencsére nem talált célba. Így történhetett meg, hogy a hegyivadász-alakulat szétlőtte a vele átellenben található tömbházat, mert onnan valaki tüzet nyitott rájuk. Ezért vívtak egy éjszakán át tűzpárbajt egymással az IMASA-t és a IAME-t védelmező felkelők, csak reggel döbbenve rá, hogy rászedték őket, és egymást lövik. Ezért tüntették el sürgősen a tejgyár közelében elesett férfi tetemét, akit csak kemény harc árán lehetett ártalmatlanítani. Ezért lőtték szitává a Securitate épülete előtt elhaladó autót, melynek vezetője súlyosan megsebesült ugyan, de életben maradt. Az Állomás negyedben hazafelé tartó munkás viszont már nem volt ilyen szerencsés, mert egy kémelhárító tiszt pár méterről agyonlőtte.
Kitartani nem volt egyszerű
Néhányan a történések sodrásába került civilek közül, teljesen megváltozott külsővel még napok múlva is a Securitate épületében tartózkodtunk. Csapzott hajunk, karikás szemünk, borostás arcunk és a rajtunk csüngő fegyverek marcona kinézést kölcsönöztek nekünk, ugyanis alvásra vagy a magunkkal való törődésre nem volt lehetőség. Helyt kellett állnunk és ki kellett tartanunk egy küldöttgyűlés összehívásáig, melynek résztvevői a lakosság érdekeit tartják szem előtt, bírják annak bizalmát és képesek egy felelősségteljes megyei vezetés megválasztására, mellyel Bukarestnek is tárgyalnia kell. A katonai vezetés azonban mindent elkövetett az eltávolításunk érdekében, miközben a küldöttgyűlés összehívására vonatkozó javaslatainkat, terrorveszélyre hivatkozva sorra elvetette. Tehette, mert az áldozatok száma a hadsereg egyre nagyobb szerephez jutása ellenére is tovább szaporodott. 
Végül a Szakszervezetek Művelődési Házában csak összehívták a küldöttgyűlést. Megyevezetőnek Orbán Árpádot, rendőrparancsnoknak pedig Gavril Ardeleanu ezredest javasoltuk, ám Dumbravă doktor és a teremben lézengő többi felbujtó miatt csak heves vita árán tudtuk álláspontunkat érvényesíteni. Ezek után úgy éreztem, végre rámfér egy kis pihenő.
Epilógus
Tévedtem, ugyanis idővel kiderült, hogy a népfelkelést kihasználva Bukarestben hatalomátvétel történt, mi pedig egy előre megírt és jól kidolgozott forgatókönyv szereplői voltunk, melynek azonban szerencsére helyi szinten nem vetettük alá magunkat. A hatalomátvétel tényét az elkövetkező években bekövetkezett tragikus események és igazságtalan intézkedések egész sora támasztja alá. Például a volt kommunista vezetők magas beosztásokba való helyezése, a diktatúra fenntartóinak és pribékjeinek kitüntetése, a valódi forradalmárok üldözése, mellőzése vagy börtönbe zárása. Ami minket, a Securitate épületében szolgálatot teljesítőket illet, nem kértünk, de nem is kaptunk semmiféle címet vagy kitüntetést. Sem akkor, sem utólag. Dupac viszont már 1990 elején Vâlcea megye rendőrfőnöke lett, azokat a szekusokat pedig, akik nem vonultak nyugdíjba, vagy nem lett belőlük sikeres vállalkozó, átvették az újra alakult titkosszolgálatok. Dobrilă például nyugdíjazásáig a SRI-nél dolgozott, Sepsiszentgyörgyön.
A puccs azonban semmit nem von le a temesvári, aradi, szebeni, marosvásárhelyi, brassói és bukaresti tömegek érdemeiből, mint ahogy a sepsiszentgyörgyiekéből sem. Ezeknek az embereknek az önfeláldozása, kitartása és hősies harca nélkül ugyanis Ceauşescut nem lehetett volna megbuktatni, ők voltak azok, akik megfutamították a „vezért”, és véget vetettek Európa legsötétebb diktatúrájának. Azt is szem előtt kell tartanunk viszont, hogy 1989 decemberében a diktatúra bilincsei lehulltak ugyan, de a kommunista nomenklatúra és a nemzeti elnyomás béklyói máig a lábunkon maradtak. Éppen ezért a temesvári parókián meggyújtott lángnak továbbra is lobognia kell, mert a küzdelem folytatódik. És a küzdelemnek folytatódnia kell mindaddig, míg a társadalmat és közéletet meg nem tisztítjuk a nem kívánatos elemektől, s meg nem szabadítjuk a bukott rendszer híveitől. Mindaddig, míg az erdélyi magyarság ki nem vívja szabadságát az ősök vérével megszentelt szülőföldjén, vagyis amíg számára nincs biztosítva a kulturális, illetve területi autonómia. Tegyünk meg hát mindent ennek érdekében, és kérjük a Jóisten segítségét is, hogy ez mihamarabb bekövetkezzen.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Változtatni akar Klaus Johannis, az új államfő
A politikai és a szociális ellátó rendszerek reformját, valamint a korrupcióellenes küzdelem fontosságát, az ezekről való konzultációt emelte ki legfőbb céljai közül vasárnap ünnepélyes eskütételét követően Klaus Johannis, Románia új államfője.
A novemberi államfőválasztást a jobbközép erők jelöltjeként megnyerő politikus a parlamentben, a törvényhozás két házának tagjai előtt, ünnepi ülésen esküdött fel az alkotmányra, miután Augustin Zegrean, az alkotmánybíróság elnöke felolvasta a taláros testület határozatát, amellyel hivatalossá nyilvánította a november 16-i elnökválasztás eredményét.
Az eskütételt követően, amely során Johannis megesküdött az ország szuverenitásának és területi egységének megvédésére, Daniel ortodox pátriárka is megáldotta az új – egyébként evangélikus vallású – államfőt.
Johannis – aki mind a parlamentben, mind a Cotroceni-palotában, az államfői mandátum hivatalos átvételekor szívére tett kézzel hallgatta végig a román himnuszt – a továbbiakban programbeszédben vázolta ötéves mandátumának legfőbb prioritásait.
Elöljáróban leszögezte: minden román állampolgár elnöke kíván lenni, és egyik legfőbb célja az, hogy leküzdje a kétkedést. „A nagy elvárások nagy eredményeket hoznak" – mutatott rá. Leszögezte: a politikai osztály nem késlekedhet azzal, hogy végre felnőjön a polgárok elvárásaihoz. „Az első lépés a politikai intézmények megújítása, hogy azok valóban a polgárokat képviseljék" – mutatott rá.
Megújuló intézmények
Hozzátette: a 2015-ös év egyik legfőbb feladata annak kidolgozása, hogy a reform nyomán a politikai rendszer nem csupán öt, hanem ötven évig szolgálja a polgárokat.
A legfőbb prioritások között az alkotmány és a választási törvény módosítását, a parlament létszámának csökkentését, a levélben és elektronikus úton történő szavazás bevezetését, valamint a párttörvény módosítását nevezte meg. Figyelmeztette a pártokat: a reformokat hosszú távra tervezve, nem pedig konjunkturális pártérdekek alapján kell kidolgozni.
Azt is leszögezte, hogy Románia számára az egyetlen járható út az, hogy megszabaduljon a korrupciótól. Ezért célul tűzte ki, hogy mandátuma végére az országban már ne jelentsen gondot a korrupció. „A politikusoknak meg kell érteniük, hogy a közérdeket kell szolgálniuk, nem pedig a saját érdeküket" – mutatott rá.
Oktatási, egészségügyi és nyugdíjreform
A második fontos tennivalóként a nagy ellátó rendszerek reformját nevezte meg. „Meg kell vizsgálnunk, hogyan teremthető meg az eredményes és versenyképes oktatás, a hatékony és korrekt egészségügy, hogyan fizethetők méltányos nyugdíjak hosszú távon, és hogyan kezelje Románia a demográfiai problémát" – sorolta Johannis.
Hozzátette: a pártoknak konszenzusra kell jutniuk ezen kérdésekben, ezért hamarosan találkozót kezdeményez a pártok vezetőivel arról, hogy megvitassák a célokat, illetve azt, hogy azok hogyan valósíthatók meg. Kiemelte: az fontos, hogy a polgárok ne külföldön keressék a boldogulást, azok pedig, akik kimentek, jöjjenek haza.
Washington az első számú szövetséges
Johannis fölvázolta az ország külpolitikai prioritásait is. Mint kifejtette, az ország külpolitikájának három fő pillére az Egyesült Államokkal való stratégiai partnerség, a NATO-, illetve az EU-tagság. Rámutatott: a kulcsszó a folytonosság és a kiszámíthatóság, az ország a továbbiakban is teljesíti korábban vállalt nemzetközi kötelezettségeit.
Véleménye szerint mivel Románia nem csupán haszonélvezője, hanem megteremtője is kell hogy legyen a biztonságnak, növelni kell a védelmi kiadásokat. Emellett növelné Románia befolyását az egyesült Európa építési folyamatában, és támogatná Moldova EU-integrációját.
Zárásként elmondta: a nagy rendszerek reformja mellett a mentalitásnak is meg kell változnia. „Mindenekelőtt erős nemzetet akarok. A román nemzet több, mint az egyének érdekeinek, sikereinek és cselekedeteinek összessége. Egyetlen nemzet vagyunk értékekkel, célokkal, olyan nemzet, aki tudja, mit akar Európában. Megtiszteltetés számomra, hogy e nemzet elnöke lehetek" – jelentette ki Johannis, hozzátéve: azt akarja, hogy mindenki számára megtiszteltetés és büszkeség forrása legyen az, hogy a román nemzethez tartozik.
Az új államfő ezt követően az államfői hivatalnak otthont adó Cotroceni-palotába ment, ahol rövid ceremónián átvette az elnöki mandátumot a hivatalából tíz év után távozó Traian Băsescutól.
Băsescu: Románia jogállammá vált
Traian Băsescu államfő szerint egy biztonságos, a teljes európai uniós integrációhoz közel álló jogállamot ad át utódjának, akinek „vesszőt, nem pedig pontot" kell tennie az ő tízéves tevékenysége után.
Băsescu szombaton utolsó elnöki sajtóértekezletén az ország helyzetét értékelve úgy vélekedett: utódjának, Klaus Johannis megválasztott államfőnek nem kell mindent elölről kezdenie, hanem a meglévő törvények és intézmények hatékonyságát személycserékkel és új célkitűzések megfogalmazásával kell javítania.
Băsescu szerint Románia ma egy biztonságos ország, amely mandátumának tíz éve alatt NATO-tagállamból „megbízható NATO-tagállammá" lépett elő és biztonságot „nemcsak fogyasztó, hanem szolgáltató" országként számíthat szövetségesei, elsősorban az Egyesült Államok támogatására.
Úgy vélte: Romániát nem fenyegeti orosz invázió, vagy egy Moszkvában kidolgozott esetleges destabilizálási terv, mert az országba telepített rakétavédelmi rendszer, az amerikai katonák folyamatos jelenléte és a román hadsereg háborús övezetekben szerzett tapasztalata megvédi az országot a „keleti szomszéd agresszivitásától".
Băsescu felidézte, hogy Románia 2007-ben, az ő első mandátuma idején vált az Európai Unió tagjává és azóta sikerült integrálódnia az uniós munkaerőpiacba, és teljesítenie az euró bevezetésének technikai feltételeit. Úgy vélte, reális célkitűzés, hogy Románia 2019-től az eurózóna részévé váljon, és az ország arra is készen áll, hogy felvegyék a belső határellenőrzés nélküli schengeni övezetbe.
A távozó államfő a jogállamiság megteremtését, az igazságszolgáltatás és korrupció elleni küzdelemben elért eredményeket nevezte tízéves tevékenysége legfontosabb eredményének. Rámutatott: a bírák és ügyészek bátrabbak lettek, megértették, hogy a törvények betartását a politikusokon is számon kell kérni. Băsescu azt mondta: nagy elégtétel számára, hogy a novemberi elnökválasztás óta már az „öreg szociáldemokraták" is a jogállam megerősítéséről szónokolnak.
Újságírói kérdésre válaszolva Băsescu azt mondta, a védnökségével alakult Népi Mozgalom Pártnál lesz egy irodája, nem fog eltűnni a politika színpadáról, de nem vágyik a miniszterelnöki tisztségre. Legnagyobb kudarcának az egyéni választókerületes rendszer felemás bevezetését nevezte, és azt is elismerte, hogy melléfogott egy-egy fontos tisztségviselő kinevezésénél.
Egyébként úgy vélekedett: az államfő-választási kampányba Teodor Meleşcanu révén a titkosszolgálatok is beavatkoztak, hiszen Meleşcanu még a Külügyi Hírszerzést vezette, amikor valakik már gyűjtötték számára az induláshoz szükséges aláírásokat.
Johannis összeférhetetlenségi ügyéről úgy vélekedett: az ellene folyó pernek semmilyen hatása nem lehet mandátumára, mert az államfőt csak árulás, vagy alkotmánysértés esetén lehet leváltani.
Románia rendszerváltás utáni államfői
A rendszerváltást követően az államfői mandátumot négy évben szabták meg, ugyanakkor az 1991-es demokratikus alkotmány elfogadását követően 1992-ben új államfő- és parlamenti választást tartottak annak érdekében, hogy az intézmények nagyobb legitimitást élvezzenek. 2004-től módosult az államfői mandátum időtartama, a parlamenti választásoktól különválasztva ötévesre növelték. Ion Iliescu: 1989. december 22–1990. május 20.: ideiglenes államfő; 1990. május 20–1992. október 11.: államfő; 1992. október 11–1996. november 17.
Emil Constantinescu: 1996. november 17. –2000. december 10.
Ion Iliescu: 2000. december 10.–2004. december 20.
Traian Băsescu: 2004. december 21.–2009. december 20.
Traian Băsescu: 2009. december 21.–2014. december 21.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Menyőből az angyal
„Temesvári ellenállásom kulcsa a gyülekezet és a presbitérium egységes kiállásában kereshető. A gyülekezet magatartása kulcsfontosságú volt” – Beszélgetés Tőkés Lászlóval, az 1989-es rendszerváltó események kirobbantójával.
– Az 1989-es romániai forradalmat megelőző temesvári szimpátiatüntetés egyik emlékezetes fényképén Tőkés László a parókia ablakából az utcán összegyűlt tömeghez beszél. Emlékszik még, mint mondott az embereknek?
– Óránként szóltam a tömeghez, igei beszédeket tartottam. Az volt az utca kívánsága, hogy időről időre jelenjek meg az ablakban, hogy lássák, jól vagyok, minden rendben. A december 15-ére meghirdetett kilakoltatás hírére már a reggeli órákban érkeztek a gyülekezet tagjai, rövidesen akkora tömeg gyűlt össze a templom előtt, hogy az egész városban futótűzként terjedt a hír: valami történik.
A kilakoltatásra érkező civil és egyenruhás rendőrök tanácstalanok voltak, mert ekkora tömegre nem számítottak. Az elzárt épületből nem jöhettem ki, viszont az ablakon át, a rendőrök feje fölött beszéltem az amerikai nagykövetség másodtitkárával, Denis Currierrel: angolul tájékoztattam a helyzetünkről, mire a rendőrök és a Szekuritáté emberei azonnal elvitték őt a helyszínről, és kiutasították a városból. Ez a pillanat dühítette fel az embereket, és a tömeg elkergette a rendőröket, akik akkor még meglepő engedékenységgel távoztak. A szimpátiamegmozdulás aztán hamarosan rendszer- és Ceauşescu-ellenes tüntetéssé változott.
– A két hónapos teljes bezártság és ostromállapot után a rendőrök távozásával felcsillant némi remény?
– Pénteken este a város polgármestere személyesen is eljött a parókia elé, és az utca kérésére megválasztott bizottsággal egyeztetett követeléseinkről. Azt kértük, hagyják abba a zaklatásunkat, ne kelljen elhagynunk Temesvárt, cseréljék ki az előző napokban betört ablaküvegeket. Másnap reggel valóban eljöttek a városháza munkásai, és az ablakszemeket kicserélték. Kéréseinkre ez volt az egyetlen kézzelfogható válasz.
A másnap is folytatódó szimpátiatüntetésen viszont egyre több gyanús arc jelent meg, akik hátulról tüzelték a tömeget. Valószínűleg a Szekuritáté emberei voltak, akik arra próbálták rávenni a tüntetőket, hogy hatoljanak be a parókiára és a templomba, merthogy benn vannak a szekuritátés ügynökök. Az ördögi terv az lehetett, hogy a békésen tüntető tömeg erőszakos behatolásával alkalmat találjanak a közbelépésre, oszlatásra és letartóztatásokra. Bentről több presbiter is elbarikádozta az ajtót: az összecsődült tömeg nem akart hinni nekem, hogy az épületben nincs egyetlen szekus tiszt sem. Azon csodálkoztak, miért vagyok annyira nyugodt.
– Valóban nyugodt volt?
– Drámai pillanatok voltak, de sikerült megőriznem a lélekjelenlétem. Hosszú hónapokon át tartó kihallgatásokkal, hatósági zaklatásokkal a hátunk mögött már hozzászoktunk a helyzetünkhöz. Tudtam, hogy a temesvári kilakoltatásomat kimondó végleges bírósági döntés ellen nincs apelláta, így elfogadtam: jöjjön, aminek jönnie kell!
Minden alkalommal megpróbáltam hazaküldeni az egybegyűlteket: nem akartam annak a felelősségét vállalni, hogy miattam tartóztassanak le embereket. A gyülekezet tagjait sem ellenállásra buzdítva hívtam az istentiszteletre, hogy szemtanúként vegyenek részt a kilakoltatásunkon, mindössze azt akartam, hogy némán tüntetve lássák, mire képes a kommunista hatalom.
– A parókiához közeli főúton egy villamos megállításával elkezdődő rendszerellenes tüntetés a parókia előli békés szimpátiatüntetésből indult. Nem érezte szükségét, hogy ön is csatlakozzon a tüntetőkhöz?
– Sokan szerették volna, hogy álljak a tömeg élére, és együtt vonuljunk a városháza és a pártbizottság elé. Én viszont épp a több hónapos meghurcolásunk okán láttam azt, hogy az államhatalmi szervek mindenért a magyarokat teszik felelőssé, ezért nem akartam megadni nekik az elégtételt, hogy magyar ember álljon a menet élére. A templomot kellett védenünk, az volt a mi menedékünk.
A kitartó gyülekezet
– 1986-ban került Temesvárra segédlelkésznek Peuker Leó pap mellé. Jött a falurombolás elleni aradi tiltakozás 1988 őszén és tucatnyi egyházi rendezvény, amelyek révén szálka lett a rendszer szemében. Mi adta ehhez a hátteret?
– Temesvári ellenállásom kulcsa a gyülekezet és a presbitérium egységes kiállásában kereshető. A gyülekezet magatartása kulcsfontosságú volt. Amikor Papp László nagyváradi püspök 1989. április elsején tudomásomra hozta, hogy áthelyez Szilágymenyőbe, nem azért nem akartam a Szilágyságba menni, mintha nem szerettem volna menyői pap lenni, hanem a püspök törvénytelen és önkényes döntését nem tudtam elfogadni. Peuker Leó halála után maga a püspök ígérte meg, hogy nem gördít akadályokat a gyülekezet általi megválasztásom elé, ezzel szemben a Szekuritáté bábjaként mindent elkövetett eltávolításomért.
A gyülekezet közben több száz aláírást gyűjtött az érdekemben, a hívek engem akartak lelkésszé választani. Peuker Leó halálával lezárult egy békepapéra az egyházközség életében. Az 1986-os 30-40 fős templomlátogatottság hamarosan megsokszorozódott. A következő években már ötször több fiatal konfirmált, összegyűjtöttük az elkallódott gyülekezeti tagokat, egymást érték az egyházi rendezvények, pezsgett a gyülekezeti élet. Miközben elődöm kifüggesztette Ceauşescu képét az egyházi irodában.
– A presbitérium tagjai hogyan tűrték elődje megalkuvását?
– Valóban érdekes jelenség ez. Ha az emberek tisztán látnak, azonosulni tudnak egy üggyel és céltudatosak, nehéz őket eltántorítani. A 36 tagú presbitérium hamar megtapasztalta, hogy létezhet igazi gyülekezeti élet is, nemcsak az, amihez ők addig hozzászoktak. Látták, hogy vasárnapról vasárnapra kétszer annyi ember jön el a templomba, mint ahány ülőhely van.
Ez a hatalmas újdonság meggyőzte őket arról, hogy érdemes erős csapatba kovácsolódni. A gyülekezeti élet fellendülésével a presbitérium mintha kicserélődött volna. Amikor tudomást szereztek a falurombolás elleni tiltakozásról vagy 1988-ban, a reformáció ünnepén bemutatott Dsida-előadás után kirobbant szekuritátés hercehurcáról, egy emberként álltak mögém.
– Mire számított? Hitt valamiféle változásban Romániában?
– Azt nem hittük, hogy a Ceauşescu-rendszer megbuktatható. Igaz, hogy abban az időben már zajlottak a rendszerváltó folyamatok szerte Európában. Amikor az osztrák–magyar határon megszervezett páneurópai piknikre hívtak, csak üzenetet tudtam küldeni, mert kiutazási engedélyt nem kaptam.
Sütő Andrást idézve írtam: maradunk, másként nem tehetünk. A falurombolási terv elleni egyházmegyei kezdeményezés után ugyanis már nem volt visszaút, csak előre lehetett menekülni. Később derült ki, hogy 18 egyházmegyében nyomozott velem kapcsolatban a Szekuritáté: minden olyan szál érdekelte őket, ami a Tőkés családdal kapcsolatba hozható. Ebben a helyzetben számomra létfontosságúvá vált a gyülekezet támogatása, nélküle elveszett ember lettem volna. A Szekuritáté módszerei
– A gyülekezet hogyan védhette volna meg, ha a Szekuritáté likvidálni akarja?
– Isten után, akinek a gondviselésében bíztam, és igéjét hirdettem, a nyilvánosságban bíztam leginkább. Arra törekedtem, hogy minden igehirdetésemmel kitartásra biztassam az embereket. Ne féljetek, ne csüggedjetek, ne aggodalmaskodjatok; Istennek kell inkább engedni, mint az embereknek; a szeretet elűzi a félelmet – ezekkel az alapigékkel bátorítottam a híveket. Rájöttem, hogy a nyilvánosság a legjobb önvédelem.
Az istentisztelet utáni hirdetések műfaja egyféle fórummá nőtte ki magát. Hétről hétre minden vasárnap elmondtam a híveknek, hogy mi történt velem, illetve azokkal a presbiterekkel, akiket zaklatott, megkeresett, behivatott a Szekuritáté. Minden fenyegetés, püspöki átirat, névtelen levél nyilvánosságot kapott a templomban: a hiteles információ politikai erőteret jelentett a gyülekezetben. Persze, nagy volt a Szekuritáté döbbenete, amikor rájöttek, hogy egy elhallgatásra és titoktartásra szakosodott rendszerben épp a szószékről sikerül megbontania egy református lelkésznek a hallgatás falát.
A később feltárt szekuritátés iratcsomókból kiviláglik a szekus tisztek dühe és zavarodottsága, hiszen minden velem kapcsolatos titkuk nyilvánosságra került. De a nagyobb nyilvánosságnak is óriási szerepe volt. Két fontos „médiatámogatóm” akadt 1989 nyarától: a Chrudinák Alajos vezette Panoráma műsor a Magyar Televízióban és a Győri Béla által irányított Reggeli újság a Magyar Rádióban. A hatóságokat a nagy sajtónyilvánosság tartotta sakkban.
– Egyik kedvenc presbitere, Újvárossy Ernő gyanús körülmények között bekövetkezett 1988. szeptemberi halála azonban figyelmeztetés volt: a Szekuritáténak más eszközei is vannak. Ez nem rémisztette meg a gyülekezetet és a presbitériumot?
– Újvárossy Ernő halála megdöbbentette a gyülekezetet. A temesvári Vadász-erdőben találták meg holttestét. A Szekuritáté őt is többször behívatta, vallatta, mert mindig tagja volt annak a küldöttségnek, amelyik hol a püspöknél, hol a vallásügyi államtitkárnál, hol a helyi városvezetőségnél és a pártbizottságnál járt az érdekemben, meghiúsítandó az áthelyezésemet Szilágymenyőbe. Építészmesterként ő vezette az egyházi épületünk alagsorában az új gyülekezeti terem kialakítását, illetve a templom bővítését egy új karzattal.
A püspök feljelentésére mindenféle ellenőrzéssel viaskodtunk, mindenért büntettek, Újvárossyt pedig kiemelten is figyelték. Zárt koporsóban adták át a családjának a temetés előtt, nem nézhette meg senki a hozzátartozók közül a holttestet. A hivatalos verzió szerint mérget vett be, azaz öngyilkosságot követett el. A család nem mert kérni hivatalos vizsgálatot, erre nem is lett volna lehetőség. Nagy valószínűség szerint megkínozták, annak következtében halt meg. Temetése hatalmas néma, rendszerellenes tiltakozás volt 1989 őszén.
– Újvárossy esete mennyire volt figyelmeztetés, hogy mindez Tőkés Lászlóval és a többi presbiterrel is megeshet?
– Egyértelműen figyelmeztetés volt. Ez késztetett arra, hogy szűkebb körben minden lépésemet egyeztessem. Az utolsó két-három hónapban a parókiát csak temetések alkalmával hagytam el. A titkosszolgálat emberei mindenhová követtek, mindenhol ott voltak. A temetések ideje alatt, rendszeresen kivágták az engem szállító presbiter személyautójának gumiabroncsát. Az utolsó két-három temetésre csak taxival mertünk elmenni. Decemberig a családtagjaim – szüleim, testvéreim – felváltva velünk voltak. Kívülről a parókiát éjjel-nappal őrizte a rendőrség és a Szekuritáté: decemberben az istentiszteleteket kivéve már alig lehetett ki-be járni.
Ezt megelőzően, novemberben még megpróbálkoztak egy gyilkossági vagy megfélemlítési kísérlettel. Az este 6 órai kapuzárás után négy maszkos, késekkel felszerelkezett férfi hatolt be az épületbe. Bizonyára ők lepődtek meg a leginkább, amikor kiderült, hogy rajtunk kívül a házban tartózkodott egy házaspár is. A várandós feleségem a hároméves kisfiunkkal hátramenekült, engem meg a földre tiportak, késsel megsebesítettek.
A házaspár jelenléte azonban teljesen elbizonytalanította őket, tanúkra nem számítottak. Amikor elmenekültek, és a szomszédokhoz rohantam, hogy tárcsázzam a rendőrséget – nekünk akkor már hónapok óta nem működött a telefonunk –, kiderült, senki nincs otthon. A Szekuritáté ilyen-olyan indokkal arra az estére mindenkit eltávolított otthonából, az utca teljes sötétségbe borult, áramszünet volt. Feljelentésünkre azt a választ kaptam, hogy a támadást magunk terveltük ki magunk ellen, hogy felhívjuk a világ figyelmét.
– Rokonai, barátai – akik mindvégig ön mellett álltak – hogyan jutottak be a parókiára?
– Decemberben már nagyon nehezen vagy sehogy. Édesapámat például hazaküldték a temesvári vasútállomásról az unokájával: azt mondták neki, az általa megadott címen nem lakik Tőkés László nevű egyén. Hiába bizonygatta az ellenkezőjét, felültették az első visszainduló vonatra, egy milicista kísérte őket haza. Később mégis fel tudott keresni, mert személygépkocsiban csempészték át Kolozsvárról Temesvárig rémregénybe illő körülmények között. A temesvári barátokkal december 10-én a szomszédban megtartott Judit-napon találkoztunk utoljára a rendszerváltás előtt. Akkor, a vasárnapi istentiszteleten jelentettem be a bírósági végzés nyomán kézhez kapott kitelepítési parancsot is.
Temesvárról Szilágymenyőbe
– Ez volt tehát a vég kezdete...
– Tele voltunk félelemmel, de el voltunk készülve mindenre. Akkor már nem volt tűzifánk, nem vásárolhattunk semmit. Úgy ettünk, hogy vasárnapról vasárnapra a hívek elárasztották az úrasztalát csomagokkal. A templomajtó előtt mindenkit igazoltattak, és akit beengedtek istentiszteletre, felírták a nevét. A kilakoltatást azonban elkerülni már nem lehetett. A 15–16-án lezajlott szimpátiatüntetés utáni este úgy készültünk a vasárnapi istentiszteletre, hogy bármi megtörténhet.
És vasárnap hajnalban meg is történt: nagy csapat rendőr és civil ruhás szekus tört be a házba, amelyet hét presbiter – köztük Gazda Árpád – őrzött egész éjszaka. Itt már nem volt mit tenni. A presbitereket a milíciára hurcolták, engem a feleségemmel együtt külön-külön kihallgatásra vittek. Pirkadat előtt úgy dobáltak be mindent egy konténerbe, hogy a kamra tartalma a székekkel és a táskarádióval együtt került a közös kupacba. Nem tudtuk, hova visznek: börtönbe vagy kivégzésre? Két Daciába pakoltak be rendőrök közé, a hátsó ülésre. A megyehatárokon új rendőri kíséret vett át, így érkeztünk meg délután kettőkor Szilágymenyőbe. A feleségem nem vehette be a gyógyszereit, én véresen, házipapucsban utaztam.
– Jutott-e bármilyen információhoz, hogy mi történik az országban?
– Az első híreket a táskarádióból hallottuk valamikor késő este, miután a szobában, a kupacba pakolt holmik között nyugovóra tértünk. Senki nem szólhatott hozzánk, a megrémült falubelieknek nem engedték meg, hogy a közelünkbe lépjenek. Másnap reggel a községközpontban, Szilágyszegen kezdődött a kihallgatás. A visszatérő motívum az volt: nyilatkozzam a román televíziónak arról, hogy külföldi kém vagyok, következésképpen az ellenállásomat is külföldről finanszírozzák és szervezik.
Feltételezésem szerint csak azért nem vertek meg, hogy ha mégis elkészülne a tévéfelvétel, ne látszanak rajtam a verés nyomai. Így ment ez napokon át: reggeltől estig külön-külön vallattak Szilágyszegen a feleségemet és engem. A menyői parókiát közben körbevették reflektorokkal, hogy éjjel se tudjunk megszökni. A faluban mindenki meg volt rémülve, a határban egyenruhások járőröztek, nehogy valaki a közelembe férkőzhessen.
– Vallott bármit is?
– Nem azt, amit ők szerettek volna, mert december 20-án elfogyott a szekuritátés tisztek türelme. Aznap este Ceauşescu beszédet mondott a tévében. A feleségemet egy szekus kísérte haza a paplakra, ott kellett az ő társaságában végighallgatnia a huligánokról és az engedetlen papról szóló elnöki állásfoglalást. A községházán ezt nekünk is meg kellett hallgatnunk vigyázzállásban: a rendőrök mindenkit ide gyűjtöttek össze, aki élt és mozgott a helyi milícián és a polgármesteri hivatalban.
Utána a szekusok levittek egy terembe, és elmondták: többé ne nézzem őket hülyéknek, mert vége az addig tanúsított megértésüknek, más módszereik is vannak, amivel beismerésre bírhatnak. Mondjam el, hogy a CIA, a KGB vagy a magyar titkosszolgálat ügynöke vagyok-e. Tudtam, hogy kínzás következik. Soha életemben nem éreztem olyan félelmet, mint akkor este. Késő este mégis visszavittek Szilágymenyőbe, másnap meg kezdődött minden elölről.
– Semmi jelét nem érezte a változásnak?
– December 21-e, csütörtök estig nem mer­tem arra gondolni, hogy megdőlhet a Ceauşescu-rendszer. A kihallgatás azonban mégis vontatottabban haladt: a rendőrök mintha elbizonytalanodtak volna. Délután érdekes fejlemény történt: elém tettek egy papírlapot, és nyilatkozatot diktáltak: elismerem, hogy nem történt velem törvénytelenség, civilizáltan és jól bántak velem. Hirtelen annyira kedvesek és jók lettek hozzám, hogy nem tudtam, mire vélni a hangulatváltást.
– Vajon ekkor állhatott át az állambiztonság a felkelők oldalára, azaz ezzel vette kezdetét az új hatalom megkaparintása?
– A háttérben nyilván történt valami elmozdulás, hiszen az engem vallató Szekuritáté folyamatosan kapott híreket telefonon. Akkor már számítottak arra az eshetőségre is, hogy bukik a rendszer, és igazolniuk kell majd magukat. Az igazi tragikomédia az volt, hogy a községi rendőr felesége főzött egy finom vacsorát, engem is odaültettek a közös asztalhoz, mintha korábban mi sem történt volna. Disznóflekken, csirkehús és szalmakrumpli volt a menü, a tisztek meg úgy társalogtak velem, mintha régóta ismernénk egymást, és én itt vendégeskednék. Másnap reggel már nem jöttek értünk.
– Hogyan élte meg a szabadulás pillanatát?
– Pénteken egész délelőtt a parókián voltunk. Két falubelinek megengedték, hogy hozzon ételt. Vártunk tanácstalanul, mígnem dél körül bekanyarodott a ház elé egy nagy fekete Volga. Csak annyit sejtettünk, hogy ez valami nagyon rosszat jelent. Meglepetésünkre a feleségem nagybátyja, Márton Rudolf désaknai bányamérnök és apósom állított be hozzánk. A régi, kiszuperált Volgát egy liciten vásárolták. Õk voltak az első vendégeink, akiket a falu határában átengedtek a sorompón.
Miközben ölelgettük egymást, és szólt a harang, hallottuk a rádióban, hogy Ceauşescu menekül. Kis sarkítással azt mondhatom, szerda volt az életem mélypontja, csütörtök pedig életem legboldogabb pillanata. Félórán belül megindult a falu, a vidék. Mindenhonnan jöttek az emberek. A szabadság kézzelfogható megtestesülése volt ez, ami többnapos zarándoklattá terebélyesedett. Karácsonyig népgyűlésszerű, szabadtéri istentiszteletek követték egymást. A szabadulás a karácsonyba torkollt. Ottlétünk vezérmotívumává vált a Menyőből az angyal!
Makkay József
Krónika (Kolozsvár)

Beköltözött Iohannis
Rendben, katonás pontossággal lezajlott Bukarestben az államfőcsere. Egy hónappal a választás után Traian Băsescu búcsút véve a tiszteletére felsorakozott díszszázadtól, érzelmeivel küszködve egy színpadias zászlócsókkal hívta fel magára a figyelmet, majd felesége társaságában elhagyta a Cotroceni-palotát, miközben a Iohannis-házaspár beköltözött oda. A láthatóan gondosan tervezett és professzionális módon, élőben közvetített ceremónia azt sugallta, ez itt egy olajozottan működő demokratikus állam, s e képnek a palota előtt összegyűlt, kevésbé elegáns, egymással civakodó demonstrálók is a részei.
Fontosabb e látványelemeknél az, ami az őrségváltás előtt a parlamentben elhangzott Iohannis huszonöt perces székfoglaló beszédében. Az elnök ökonómikusan bánt a szavakkal, s eddig megismert stílusában, mondhatni szenvtelenül adta elő államfői elképzeléseit. Koherensen fogalmazott, egyszerű, közérthető mondatokban. Nem volt benne szemernyi szenvedély vagy irónia.
Eléggé elszántnak mutatkozik ahhoz, hogy belecsapjon a lecsóba, egyértelművé tette, hogy hozzá szeretne nyúlni az alkotmányhoz, változtatni kíván a választási szisztémán, beleértve a legközelebb aktuális önkormányzati választást, s céljai között szerepel egy létszámában karcsúsított parlament. Az egyéni választókerületi rendszer, Băsescu tíz esztendejének egyik legnagyobb tévedése a kormánypártok, a nagy ellenzéki pártok, valamint az RMDSZ meglátása szerint is változtatásra érett, feltehetően vegyes rendszert fogadnak majd el. Úgyhogy Iohannis ez irányú konzultációi a pártokkal feltehetően sikeresek lesznek.
Mandátuma prioritásai közül kiemelte az egészségügyet és az oktatást, valódi, alapvető reformokat sürget, részeként az intézmények és ellátórendszerek általános megújításának. Kérdés, mire jut egy olyan kormánnyal, amely politikailag ellenfele, az ország pénzügyi lehetőségei pedig korlátozottak. Ha pedig mozgástere bővítése érdekében idő előtt meg szeretné buktatni a Ponta-kabinetet, egy politikailag instabil helyzet aligha a reformokat szolgálná.
Kül- és biztonságpolitikai téren Iohannis alappillérnek tekinti az együttműködést az Egyesült Államok, a NATO és az Európai Unió hármasával, folytonosságot és kiszámíthatóságot emlegetve, ami kellemes muzsikaként szól brüsszeli, washingtoni füleknek. Euro-atlanti elkötelezettsége mellé a katonai kiadások állandósítását helyezné a GDP 2 százalékán, hat hónapon belül pedig védelmi stratégiát kíván elfogadtatni. Érdekes, ez a téma egyik fő motívuma volt Băsescu egy nappal korábbi búcsú-sajtótájékoztatójának.
Ami a szomszédságpolitikát illeti, Klaus Iohannis kizárólag Moldáviát említette, nemzeti konszenzust sürgetve az ország sikeres európai integrációja érdekében. Alighanem sokaknak csalódást okozott, hogy az ország egyéb szomszédjaira nem tért ki (sem a Fekete-tenger, sem Magyarország nem került szóba), illetve a kisebbségek irányába sem volt üzenete, igaz, ideológiai csatározásokba sem bocsátkozott, nem kommunistázott, nem említette a 25 évvel ezelőtti változásokat sem, s a vitatott hazai igazságszolgáltatás helyzetével, jövőjével sem foglalkozott, ha már a kimaradt témákat leltározzuk.
A beszéd végén az egységes nemzetállam fontosságát hangsúlyozta, azzal az államfői intelemmel, hogy minden román legyen büszke arra, hogy ennek a nemzetnek a része. Iohannis szavait, majd az azt fogadó tapsot követően a gyorsan gratuláló – az elnök szavait többnyire telefonját babrálgatva hallgató – Victor Ponta hagyta el elsőként, sietve az üléstermet, bizonyára azért, hogy az elhangzottak hatására tüstént hozzálásson az eredményes együttműködésnek.
Szűcs László
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Az erdélyi irodalomban nincsenek törésvonalak
"Erdélyben nincsenek törésvonalak: amikor fontos dolgokról van szó, az egész erdélyi írótársadalom egy emberként áll ki egy-egy ügyért, ha úgy hozza a sors" – nyilatkozta a maszol.ro-nak adott interjúban Karácsonyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) új elnöke. A Helikon főszerkesztője László Noémitől vette át a stafétabotot az E-MIL december 13-i tisztújító közgyűlésén. Az új elnökkel tervekről beszélgettünk.
Mivel foglalkozik az E-MIL elnöke? Marad a Helikon főszerkesztőjének arra ideje, hogy ezt a feladatkört is ellássa?
Azok az írók, akik fogják magukat, és egy írószervezetnek a vezetői lesznek, általában más dolgokkal is foglalkoznak. Számomra, hogy többosztatú tevékenységet folytatok, nem egészen új, hiszen volt olyan pillanat néhány évvel ezelőtt, amikor három és fél munkahelyem volt. Most két munkahelyem van, ehhez társul az E-MIL, amelynek feladatait különösebb gond nélkül el tudom látni. Az E-MIL elnökének kétségtelenül időre van szüksége, hogy tartsa a kapcsolatot tagsággal és az egész irodalmi közélettel, különböző szervezetekkel, intézményekkel. A szervezetnek az a célja, hogy tagságának érdekeit képviselje, de nem csak, hanem elsősorban az irodalomét, ez pedig azt jelenti, hogy minél szélesebb sávban kell jelen lennünk a nyilvánosság előtt, hogy a különböző írók, költők, drámaírók műveit minél többen olvassák, szemrevételezzék. Cél az is, hogy a kapcsolat az írók és az olvasók között minél jobb legyen, és minél gyakrabban tudjanak találkozni szerzők és olvasók. Ez utóbbi az egyik legjobb módja annak, hogy népszerűsítsük az irodalmat. 
Az új E-MIL-elnök mivel fog robbantani?
Nagy robbantásra igazság szerint nincs szükség, hiszen az Erdélyi Magyar Írók Ligájának megvannak azok a jól bejáratott csatornái, amelyeket gondolom az olvasók, az irodalomkedvelők jelentős része ismer. Gondolok itt az E-MIL táborra, a Kolozsvári Magyar Napok rendezvényeire, a felolvasókörutakra stb. Egyes időszakokban jobban működtek a kapcsolattartás ilyen szintjei, máskor kevésbé, ez mindig az éppen aktuális gazdasági helyzettől függ, tehát hogy mennyire sikerült az éppen vezetői pozíciót betöltő személynek és csapatának anyagi forrásokhoz jutnia, hiszen az E-MIL-nek az az álláspontja, ha valaki felolvas, azért kapja meg a méltó jutalmát nem csak minél nagyobb olvasói jelenlét, hanem bizony honorárium formájában is.
Ami a finanszírozást illeti, Orbán János Dénes szerint az E-MIL-en belül vannak/voltak konfliktusok. Mit gondolsz, van szükség szemléletváltásra a magyarországi intézményekkel, szervezetekkel történő kapcsolattartásban? Hogy érzékeled, mennyire gyűrűzött be hozzánk is a sokak szerint törésvonalakkal terhelt magyarországi kultúr- és közpolitika? 
Az Erdélyi Magyar Írók Ligájának az a szerepe, hogy elsősorban tartsa össze a tagságot, mint egy önálló entitást, hogy az a közel másfélszáz tag, aki az E-MIL-hez tartozik, érezze jól magát a szervezetben. A különböző politikai kérdésekkel nem szívesen foglalkozom, persze azt nem lehet teljesen elkerülni. 
Erdélyben szerintem nincsenek törésvonalak: amikor fontos dolgokról van szó, az egész erdélyi írótársadalom egy emberként áll ki egy-egy ügyért, ha úgy hozza a sors. Még akkor is, ha adott esetben valaki nem E-MIL tag, de író, és valami bántódás éri, az írószervezet azonnal kötelességének érzi, hogy kiálljon mellette. Gondolok például a Látó és a Vatra nehéz helyzetbe kerülésére, tehát ilyen dolgokban mindig egyöntetűek vagyunk. Szerencsére az írók, legyenek E-MIL tagok vagy sem, idősek vagy fiatalok, mindig vigyáztak arra, hogy Erdélyen belül ilyen jellegű törésvonalak azért ne jöjjenek létre. 
Említetted, hogy voltak konfliktusok, amelyek a médiafelületeken is megjelentek. Bármilyen szervezetről is legyen szó, mindig vannak konfliktusok. Hál'istennek, teszem hozzá, mert ez segíti a szervezetet, főleg akkor, amikor a konfliktus körön belül marad. Körön belül minden különösebb gond nélkül ezt mindenki meg tudja oldani, legalábbis az E-MIL-ben ez mindig sikerült, és szerintem ez a továbbiakban is így lesz. Az egységes erdélyi irodalomban és az egységes magyar irodalomban hiszek. 
A magyarországi szervezetekkel, kultúrpolitikával milyen a viszonyotok?
Bármilyen határon túli szervezetnek, különösen ha kulturális szervezetről van szó, a mindenkori magyar kultúrpolitikával igyekeznie kell minél jobb kapcsolatokat ápolni. Mindkét fél számára fontos, hogy ez így történjen, azt gondolom, hogy ez működni fog a továbbiakban is. 
Minden írószervezettel jó a viszonyunk, van, akikkel régebb óta nem szerveztünk közös rendezvényt, de ez nem jelenti azt, hogy rossz viszonyban lennénk. Attól, hogy én a Sepsiszentgyörgyön lévő Bogdán Lászlóval három hónapja nem ittam kávét, nem jelenti azt, hogy rosszabb viszonyban lennék vele, mint mondjuk a Kolozsváron élő Balázs Imre Józseffel. 
Te már voltál az E-MIL vezetőségi tagja. Milyennek látod a körülményeket, rosszabbodott, javult a helyzet?
A körülmények folyamatosan változnak. Hogy jobb vagy rossz irányba, a tizenvalahány évet figyelembe véve nem éppen könnyű megállapítani. Voltak jobb és nehezebb időszakok, de azt gondolom, az E-MIL-nek mindig sikerült talpon maradnia és eredményeket felmutatnia. Hamarosan új székházunk is lesz Kolozsvár Főterén, egy nem túl nagy, de kellően tágas térben, ahová jövőre beköltözünk. Például ez is egy eredmény, ami az előző vezetőségnek, elsősorban László Noéminek és Király Zoltánnak a munkáját dicséri. 
Az E-MIL elnökeként melyek a prioritásaid? 
A bejáratott eseményeken kívül a felolvasókörutakat tartom fontosnak, hogy az E-MIL tagsága minél több helyre eljusson. Ez az utóbbi években kicsit akadozott a korábbi évekhez képest az anyagi források miatt. Bár a korábbi évek előtt is voltak olyan korábbi évek, amikor ismét akadozott, és előtte olyan időszak, amikor ez nagyon jól ment. 
A román olvasók fele mennyire nyitottatok? Lehet támogatásokat szerezni interetnikus programokra?
Lehet. Néhány évvel ezelőtt futott egy program, a kortárs román és magyar szerzők oda-vissza fordításában vett részt az E-MIL. Ilyen irányba is azért szeretnék még nyitni. Illetve szeretném a román irodalmi körökkel egy kicsit szorosabbra venni a kapcsolatot. Fordításokra, találkozókra gondolok. 
Vannak terveitek arra vonatkozóan, hogy a közoktatásban minél több kortárs erdélyi magyar mű jelenjen meg? Mennyire érzed úgy, hogy ez az E-MIL feladata is?
A közoktatásban való jelenlét nagyon fontos. Nem csak olyan szinten, hogy elmegyünk felolvasni különböző tanintézményekben, amire számos példa volt az elmúlt években, hanem az is fontos, hogy a szerzők művei megjelenjenek az oktatási anyagokban. Ezen külön dolgozni kell. Az E-MIL különböző találkozóin ez a kérdés már felmerült nem is egyszer, és remélem erre is futja majd az elnöknek és a választmánynak az idejéből, hogy ezen is módosítsunk. Ez is beszélgetések tárgya kell, hogy legyen, le kell ülni olyan szerkesztőkkel, akiknek döntéshozatali ereje van ebben a kérdésben. Az írószervezetnek egy külön, több oldalas stratégiája erre vonatkozóan még nincs, de ezzel is foglalkozni kell.
Van utánpótlás az erdélyi magyar írók körében? Milyen a fiatal szerzőgeneráció?
A kortárs erdélyi irodalomban szerencsére ismét megjelent egy erősebb fiatal nemzedék, vannak tizenvalahányan, velük foglalkozunk is. Meghívjuk őket E-MIL táborokba, különböző rendezvényeinkre. Csak hogy pár nevet említsek a fiatal nemzedékből a teljesség igénye nélkül: Horváth Előd Benjámin, Váradi Nagy Pál, Papp Zakor Ilka, Visky Zsolt. Lelkesek, aktívak, igen erős, sajátos hangon tudnak megszólalni. Aktív szerepet vállalnak az irodalomszervezésben is különböző események megszervezése szintjén. Itt Kolozsváron például a Bretter kör igen jól működik André Ferenc és Horváth Előd Benjámin vezetésével, de más terekben is vannak bőven fiatalok. Ez nagyon fontos, mert ezelőtt hat-hét évvel volt egy olyan pillanat, amikor aggodva néztem, hogy mikor érkezik meg az új nemzedék. Szerencsére megérkezett, úgyhogy velük az E-MIL igen jó kapcsolatot tart fenn, és ez így lesz szerintem a továbbiakban is. 
És az olvasók? 
Az olvasók szívesen vesznek részt különböző irodalmi rendezvényeken, úgy az idős generáció, mind a fiatalabbak. Persze ezt jól meg kell szervezni. Ma már nem elég egy újsághír, egy A4-es lap kiragasztva ahhoz, hogy dőljön a közönség, ennél azért jóval többre van szükség. De ha ügyesen kapod el őket, akkor érdeklődnek és kíváncsiak. 
Oborocea Mónika
maszol.ro

Megemelték a kisebbségi támogatásokat a költségvetésben
„Számos kisebbségi törekvés anyagi támogatásában történt előrelépés a 2015-ös állami költségvetés kidolgozása során az RMDSZ javaslatára" – tájékoztatott Erdei-Dolóczki István Szatmár megyei parlamenti képviselő, a költségvetési, pénz- és bankügyi bizottság tagja.
Ennek értelmében az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala évi költségvetése 536 ezer lejjel emelték az idei évhez viszonyítva, annak érdekében, hogy a hivatal problémamentesen tudja lebonyolítani programjait. Emellett az Oktatási Minisztérium éves költségvétése 1,4 millió lejjel nőtt, ami egy kisebbségi szakmai továbbképző központ létrehozását teszi lehetővé a pedagógusok számára.
A parlament együttes plénuma vasárnap szavazta meg a jövő évi állami költségvetés-tervezetet. Az RMDSZ képviselői és szenátorai 33 módosító javaslatot fogalmaztak meg. A kisebbségeket érintő javaslatok mellett a 2015-ös állami költségvetést szabályzó törvényben többek között pénzösszegeket különítettek el az Észak-erdélyi autópálya munkálatainak folytatására, valamint a Marosvásárhely-Jászvásár közötti autópálya egész nyomvonalára vonatkozó dokumentáció elkészítésére.
„A szövetség együttes frakciójának döntését követően az RMDSZ parlamenti képviselete megszavazta a jövő év költségvetését. Volt néhány kifogásunk a procedurális folyamatokat illetően, bizonyos szabályokat a kormánypárt képviselői nem tartottak be, de sikerült bevinnünk a magyar közösséget érintő fontos módosításokat. Ugyanakkor újításnak számít a jövő évi költségvetésben az, hogy a tervezet minden önkormányzatnak biztosítana egy minimális működésre szánt összeget. Ezáltal az önkormányzat költségvetése két részből állna: egy a működésre és egy fejlesztésre szánt pénzkeret. Bár érzünk ebben egy centralizációs törekvést, de ha a jó oldalát tekintjük, akkor mindegyik önkormányzat számára megállapítottak egy olyan költségvetési összeget, amely garantálja a működését. Még nem tiszta, hogy ez az elv hogyan valósul meg a gyakorlatban, de a törvény lehetőséget biztosít a rendszer felülvizsgálatára fél év múlva” – fogalmazott a képviselő.
maszol/közlemény