Prágában a Leonce és Léna
Csehországba utazik a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata: a Tompa Gábor által rendezett Leonce és Léna című előadást március 23-án és 24-én, szombaton és vasárnap este 7 órától a prágai Nemzeti Színházban játsszák. A turné része a kolozsvári és a prágai társulat idei csereprogramjának, amelynek keretében áprilisban Samuel Beckett Godot-ra várva című előadásával vendégszerepel Kolozsváron a prágai Nemzeti Színház társulata, az érdeklődők két alkalommal láthatják az előadást a nagyszínpadon.
A Leonce és Lénát 2011. március 27-én, a Színház Világnapján a Pesti Színházban játszotta a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata, majd áprilisban három alkalommal, a 13. Bogotai Színházi Fesztivál keretében láthatta az ottani közönség. Ezt követően 2011 júniusában a XI. Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramjában is szerepelt két alkalommal, majd Szarajevóban és Bukarestben turnézott a társulat. Az előadást három UNITER-díjra (köztük a Legjobb előadás díjára) jelölték, Viola Gábor el is nyerte a Legjobb férfi mellékszereplőnek járó elismerést. A jelmezekért a Magyar Színikritikusok Céhe díjára jelölték Carmencita Brojboiu jelmeztervezőt. Az előadást ma, március 20-án, szerdán este 8 órától Kolozsváron tekinthetik meg az érdeklődők.
Szabadság (Kolozsvár),

Büntetendő
Jól emlékszünk, a székely zászló használatát olyan, pattanásig feszült légkör megteremtésével próbálták elfojtani a konfliktusra éhes politikusok és a román média balhéhajhászai, hogy az alacsony ingerküszöbbel rendelkezők ösztönszerűen undorodva forduljanak el a mesterségesen létrehozott problémától.
Az ellenséges hangulat gerjesztésében minden olyan jól ismert segédanyag előkerült, ami rendszerint alaposan felhergeli a közvéleményt, így nem hiányozhatott a mocskolódó műsorok témafelvezető képkockái közül a Iancu-bábu akasztásáról szóló kisfilmecske vagy a videomegosztókon talált románzászló-felgyújtás.
Na de ez is lecsengett valahogy. A március 10-ei marosvásárhelyi autonómiatüntetés már felemelő hangulatban zajlott le, 15-én pedig az ünnepet csak a zord időjárás zavarta meg. Azért kivétel most is akadt, de az Új Jobboldal néhány tucat bérencének sikertelen aradi székelyzászló-égetése inkább bohózatba illő volt, mintsem felháborító. Azt viszont, ami hétfő este a fellegvári futballstadionban történt Kolozsváron, nem szabad tétlenül néznünk. A vasutashagyományok miatt eddig a CFR csapatával baráti viszonyt színlelő Bukaresti Rapid huligánjai ugyanis a magyar zászló senki által sem zavartatott, nyilvános felgyújtásával olyasmit tettek, ami nem heccelés, hanem sokkal több: súlyosan büntetendő.
Tudjuk, hogy a pénteki sorsdöntő magyar–román válogatott mecscset nézők nélkül rendezik Budapesten néhány tucatnyi kretén Izrael-gyalázása miatt. A magyarzászló-égetésből eszünkben sincs végeláthatatlan etnikai perpatvart kavarni – még egy jó kis botránytévéadónk sincs, ahol kitombolhatnánk magunkat. Tisztában vagyunk azzal, hogy nekünk nem áll módunkban kizárni bolygónkról az Új Jobboldalt, és a román futballhuligánokat sem tilthatjuk el örökre. Van viszont érdekképviseletünk, amely ilyen egyértelmű helyzetekben köteles minden lehetséges fórumon fellépni: tudjuk, hogy a nemzetközi futballban nagyon erős a gyűlöletellenes harc, a zászlóégetés pedig egy jogállamban büntetőjogi kategória. Éppen ezért mi csupán azt várjuk, hogy a futballszövetség és a bíróság is eljárjon az ügyben, és súlyosan, példamutatóan büntessen.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár),

Az uszító megúszta
Az Országos Audiovizuális Tanács tegnapi ülésén szavazattöbbséggel úgy döntött: nem bírságolja meg a b1 hírtelevíziót, amelynek egyik műsorvezetője, Radu Banciu ellen – lakossági észrevétel alapján – az RMDSZ emelt panaszt.
Kovács Péter főtitkár szerint Banciu „több ízben túllépte a jó ízlés határait, nyíltan közösségünk ellen fordult, középszerűeknek, rablófészeknek és történelem nélkülieknek, egyszerű gondolkodású, együgyű népnek titulálva a magyarságot”, ráadásul a műsor pamfletjellege mögé bújva nyíltan uszít és rágalmaz.
A médiahatóság ülésén hárman támogatták és hatan ellenezték a csatorna megbírságolására tett javaslatot – közölte Turos Loránd, a tanács magyar nemzetiségű tagja, aki 10 ezer lejes büntetést javasolt, a szavazás után pedig kijelentette: kérni fogja az ügy újratárgyalását. „Nem gondolom, hogy egy b1-nek adott büntetést függővé kell tenni az Antena 3 megbírságolásától” – mondotta arra utalva, hogy az audiovizuális tanács egyensúlyozni próbál az ellenzéki és kormánypárti médiára kiszabott szankciókkal. Az Antena 3 hírtelevíziót ugyanis nyilvános figyelmeztetésben részesítették, amiért a valóságnak nem megfelelően azt állította, hogy a Kovászna megyei tanács honlapjának nincs román változata. Ebben az esetben az ActiveWatch sajtófigyelő ügynökség tett panaszt.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Az ostobaság momentuma
Még azt sem mondom, hogy utoljára veszem föl a Nagy Román Kesztyűt, amit felém s felénk vetettek. Olvasom a világhálóra fölberzenkedett Valentin Roman dühödvényét a romániai magyarok, különösen a székelyek ellen az autonómia meg a székely zászló kapcsán. Soha ennél primitívebb dolgozatot nem olvastam. Próbálok idézni, mindenképpen továbbadni a lényegét. Címe: Székely szomszéd, megadom neked az autonómiát, de mit csinálsz vele? Hangzatos, nem?
Ami érdekesebb az ostobaság eme Kínai-falában, hogy Valentin, aki Roman, egyáltalán nem tudja, mi az autonómia. Fogalma sincs, miben különbözik Európában ez a státus, jogi, politikai és kulturális, anyagi állapot a független ország státusától.
Idézem: „Adok neked földet az enyémből, csinálj saját hazát Románia közepén, zászlód már van. És mert nagylelkű vagyok, azonban tudnod kell, hogy tőlem nem várhatsz semmit, Románia vesz téged körül, én ellenőrzök mindent, én szabom meg körülötted a vámot... Semmid nincs, csak krumplid, és mit szólsz majd ahhoz, ha 50 euróba kerül egy kiló búza neked, mert nem terem meg nálad... Egyetemed nincs, évi 500 ezer euró lesz a tandíj, ha román egyetemeinkre jársz..., 100 ezer euróban szabom meg neked a vízumot, ha ki akarsz menni Románia közepéből valamerre, nincsenek reptereid...” És így tovább.
A gyűlöletnek és ostobaságnak ezt az egyvelegét még mi magunk sem hallottuk. De lépjünk: „befogadtalak az én országomba, földet, vizet, kenyeret adtam neked, őseim befogadtak, mert nyomorult módon hányódtál...” Nos, ezen a szinten őrjöng a román Valentin. És még hozzáteszi, hogy viselkedjünk úgy, mint a többi befogadott: a lipován, a tatár, a török, a bolgár! Tenném hozzá: a szintén ajándékba kapott Dobrudzsában „átvételkor” 8% vallah-román lakott...
És tovább: azt sem tudja, miben különbözik az iráni, ókori blak törzs a mai románok őseitől, a valahoktól. Írni is a „román blakoktól” tanult meg a székely... Nem bonyolítom, csak azért idézem, hogy tudjuk, milyen szinten is megy a játék életre-halálra.
Amúgy Kézai Simon krónikást, Churchill angol miniszterelnököt lebácsizza. Nos, íme az „európai kultúra védőbástyájának” (idézet: Nicolae Ceauşescu) román csúcsa ma. Bizonyosan van annyi osztálya, mint a nagybányai gyorsvonatnak.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma,

Elismerések az államfőtől
A március 15-ei magyar nemzeti ünnep alkalmából nyolc székelyföldi személynek adományozott magas rangú állami kitüntetést Áder János. A magyar államfő által adományozott kitüntetéseket szerda este vették át Csíkszeredában.
„Olyan emberekről van szó, akik választott hivatásukat hittel végezték és végzik a mai napig. Köztük van a Tatros-völgyében élő képzőművész, a gyimesi csángó kultúra tolmácsolója, illetve a gyógyítás mellett a tudományos munkát is magas színvonalon végző orvos. Díjazunk olyan nyugdíjas pedagógust, aki a közösség érdekében is sokat tett. Itt van a székelyföldi filharmónia alapítója, illetve egy olyan személy is, akit a kiszolgáltatott gyerekek segítőjeként ismernek. Van lapszerkesztő, valamint olyan egyetemi professzor, aki a Sapientia egyetem akkreditációs folyamatának elősegítőjeként is tevékenykedett. És köztük van az erdélyi katolikus közösség lelki gyarapodását szolgáló ferences szerzetes is” – sorolta köszöntőjében az átadási ünnepség házigazdája, Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, aki egyúttal azt üzente a mai nemzedéknek, hogy keressék fel a kitüntetetteket, és tanuljanak el tőlük mindent, amit csak lehet. A kitüntetettek
Szép Sándornak, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem vegyészmérnök professzorának egyetemfejlesztési és az akkreditációs folyamatban végzett munkájáért, kiemelkedő oktatói tevékenysége elismeréseként Áder János a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést adományozta.
Az 1944-ben született gyimesfelsőloki festőművész, Antal Imre – a szülőföld szeretetét sugárzó, a gyimesi táj szépségeit megörökítő művészi munkája elismeréseként – Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült.
Két, Székelyudvarhelyen dolgozó személyiséget is kitüntettek. Balla Árpád nyugdíjas gyermekgyógyász-főorvos több évtizedes gyógyító munkáját és az erdélyi magyar orvostársadalom érdekében végzett tevékenységét Magyar Arany Érdemkereszttel ismerte el a magyar államfő. Ugyanebben a kitüntetésben részesült a Székelyföldi Filharmónia alapítójaként ismert, a székelyudvarhelyi Palló Imre Művészeti Szakközépiskola igazgatója, Bodurian János hegedűtanár.
Áder János az 1928-ban Csíkszeredában született Bartha Magdolna nyugdíjas tanárnő több évtizedes munkáját is Magyar Arany Érdemkereszttel díjazta, akárcsak Fülöp G. Dénesné, Ilonáét, aki a marosvásárhelyi vártemplomi diakóniai központ és a Lazarenum Alapítvány intézetigazgatójaként az erdélyi magyarságért végzett sokoldalú tevékenységével érdemelte ki a magyar állami kitüntetést. Gálfalvi György marosvásárhelyi író, szerkesztő gazdag irodalmi munkásságát a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével ismerte el Áder János.
Nyolcadikként P. Nagy Istvánt, Tarziciusz atyát, ferences szerzetest díjazták – Magyar Arany Érdemkereszttel –, akit az erdélyi katolikus közösség lelki és szellemi gondozásáért, illetve életpályája elismeréseként tüntetett ki Magyarország államfője.
Kozán István
Székelyhon.ro,

Közlemény: Szabó Ödön „ünnepi” beszédének margójára
Mély felháborodással olvastuk az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulóján tartott nagyváradi RMDSZ-es ünnepségről szóló sajtóbeszámolókat, melyek szerint Szabó Ödön Bihar megyei ügyvezető elnök nemzeti ünnepünkhöz nem méltó, Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökének személyét sértő kijelentéseket tett. A „nemzeti oldal” gyalázására kiélezett, gyűlölködő beszédében az RMDSZ-es politikus Tőkés Lászlót a magyarság megosztásáért, illetve a Nagyváradon és az országban felerősödött magyarellenességért vonta felelősségre.
Szabó Ödön beszéde egyik tipikus példája annak, ahogyan az RMDSZ kommunikál saját kudarcairól. Adólejeinkből busásan megfizetett érdekképviseletünk képtelen megvédeni intézményeinket, képtelen konkrét és tartós eredményeket felmutatni a kisebbségi és nyelvi jogainkért vívott küzdelemben, képtelen visszaszerezni erdélyi magyar közösségünk elkobzott ingatlanjait, miközben a hatalmon lévő elvbarátaik jelképeink szabad használatát korlátozzák, és még Székelyföld puszta létét is tagadják. Mindezért pedig Tőkés Lászlótteszik felelőssé?
Talán Tőkés László, vagy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szavazta-e meg a közalkalmazotti bérek 25 százalékos csökkentését? Kinek a lelkiismeretét kellene terhelnie, hogy a mai napig nincs államilag finanszírozott, önálló magyar felsőoktatásunk, nincs autópályánk? Talán Tőkés László hibája, hogy Székelyföld és Partium Európa legszegényebb régiói közé tartoznak, vagy az, hogy az átlagbér Bihar megyében országos szinten a legutolsók között van?
Hány évig is volt az RMDSZ kormányon? Hány RMDSZ-es politikus keveredett ezalatt az idő alatt korrupciós botrányba? Vajon bihari politikusaink vagyonnyilatkozatára tekintve nem az derülne-e ki, hogy a bihari magyarság érdekei helyett saját érdekeik mentén politizálnak Bukarestben?
Mindezen kérdésekre természetesen hiába várnánk választ vagy magyarázatot a bihari RMDSZ prominenseitől, hiszen tapasztalatból tudjuk, hogy az igazsággal való őszinte szembenézés, és saját kudarcaik beismerése helyett felelősséghárítással és bűnbakkereséssel próbálják leplezni súlyos hibáikat. Ez a bűnbak most éppen az a Tőkés László, aki huszonhárom évvel ezelőtt szembe mert szállni a kommunista hatalmaskodókkal, és azóta is következetesen kiáll erdélyi népünk szabadsága és önrendelkezése mellett. Teszi ezt annak ellenére, hogy a közpénzen meggazdagodott képviseletünk mindent megtesz munkájának ellehetetlenítésére, nem sajnálja a pénzt az egykori bajtársak megvásárlására, mocskolódó bulvárkönyv finanszírozására, a közvélemény manipulálására.
Erdélyi magyarságunk megosztásáért egyedül az az érdekcsoport felelős, amely folyamatosan kiszorította köréből mindazokat, akik másképpen gondolkodtak a közképviseletről, az erdélyi magyarság érdekeiről, jogainak védelméről. Az elmúlt hónapokban kiderült, hogy bármit elvehetnek tőlünk, az apró lépések politikájával kialkudozott vitathatatlan eredmények – mint amilyen a Szacsvay Imréről elnevezett magyar tannyelvű iskola – csak látszateredmények maradnak, ha nem tudjuk ezeket megvédeni.
A Nagyváradon és az országban felerősödő magyarellenességgel kapcsolatosan pedig elmondható: éppen az a posztkommunista Ponta-adminisztráció gerjeszti, amellyel az RMDSZ titkos paktumokat kötött, és amelynek regnálásához hallgatólagosan a maga eszközeivel is asszisztál. A Tőkés László személyét támadó „ünnepi beszédével” az újabban Bukarestben kilincselő Szabó Ödön éppen az erdélyi magyarok elleni intézkedéseiről Európa-szerte elhíresült Ponta-kormány iránti elkötelezettségét igazolta, gesztusa bizonyára nem marad meghálálatlanul…
Nagy József Barna, az EMNT partiumi régióelnöke
erdon.ro,

Nem bírságolta meg a román médiahatóság az RMDSZ által uszítónak minősített műsort
A román Országos Audiovizuális Tanács (CNA) keddi ülésén szavazattöbbséggel úgy döntött: nem bírságolja meg a b1 hírtelevíziót, amely ellen a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) emelt panaszt.
Az RMDSZ lakossági észrevétel alapján március 19-én tett feljelentést Radu Banciu televíziós műsorvezető ellen gyűlöletbeszédért, a magyarság elleni uszításért.
“A műsorvezető több ízben túllépte a jó ízlés határait, nyíltan közösségünk ellen fordult, középszerűeknek, rablófészeknek és történelemnélkülieknek, egyszerű gondolkodású, együgyű népnek titulálva a magyarságot” – fejtette ki panaszában Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára.
A szövetség szerint Banciu a műsor pamfletjellege mögé bújva nyíltan uszít és rágalmaz, olyan hamis feltevéseket hangoztatva, miszerint ha egy román állampolgár székely megyébe látogat, annak feltörik az autóját, vagy Erdő Péter bíboros pápává választása esetén a román népnek másik kontinensre kell költöznie.
A médiahatóság ülésén hárman támogatták és hatan ellenezték a csatorna megbírságolására tett javaslatot – közölte az MTI-vel Turos Lóránd, a CNA magyar nemzetiségű tagja, aki 10 ezer lejes büntetést kezdeményezett a csatorna ellen.
Turos Lóránd jelezte: kérni fogja az ügy újratárgyalását, mert megítélése szerint a műsor kimerítette a közösség elleni uszítás fogalmát.
“Nem gondolom, hogy egy b1-nek adott büntetést függővé kell tenni az Antena 3 megbírságolásától” – mondta a médiahatóság tagja, arra utalva, hogy szerinte a CNA egyensúlyozni próbál az ellenzéki és kormánypárti médiára kiszabott szankciók terén.
A médiahatóság keddi ülésén nyilvános figyelmeztetésben részesítette az Antena 3 hírtelevíziót, amiért egyik műsorában a valóságnak nem megfelelően azt állította, hogy a Kovászna megyei tanács honlapjának nincs román változata. Ebben az esetben az ActiveWatch sajtófigyelő ügynökség tett panaszt a CNA-nál. A bukaresti civil szervezet szerint a csatorna szándékosan úgy jelenítette meg a képernyőn a honlapról készült felvételt, hogy a román változatra vezető gombot eltakarta.
erdon.ro,

Hermann Gusztáv Mihály
RE: SZÉKELYSÉG TÖRTÉNETE
Védőbeszéd "tévelygő történészekért"
Hermann Gusztáv Mihály gondolatai a Marius Diaconescu Mit şi manipulare în conştiinţa secuilor prin manualul de istorie a secuilor című cikkében megfogalmazott bírálatról.
Miután első körben átestünk a román közvélemény nemzet és fajvédő részének erőteljes, olykor acsarkodó támadásain mi, A székelység története című kiadvány szerzői-szerkesztői már vártuk a román szakmai kritikát. Kritikát vártunk, de megintcsak ledorongolás lett a vége.
A Historia című folyóiratban megjelent bírálat szerzője Marius Diaconescu, a Bukaresti Tudományegyetem Történelem Karának adjunktusa. A cikk, mindjárt a legelején, munkánk tankönyv státuszát boncolgatja, kifogásolva, hogy a szerzők az előszóban igencsak próbálják hangsúlyozni és indokolni írásuk tudományos jellegét, illetve annak szükségességét. Marius Diaconescu úr vagy nem tudja, vagy nem akar tudomást venni arról, hogy a szerzők nem csak a román közvélemény (illetve a román történész-társadalom e közvélemény elvárásainak megfelelni akaró része) ellenszenvével és támadásaival kell szembenézzenek. Legalább ilyen mértékű támadás volt várható (és be is következett) a székely-magyar radikálisok részéről, akik tudományos alapokon vállalhatatlan eredetelméletek és egyéb – a könyvben nyilván nem szereplő –, részben történetileg öröklött, de legalább ugyanolyan mértékben újabban kreált mítoszok tényként való megjelenítését kérik számon a szerzőktől. A székely-magyar közvélemény számára meg kellett tehát indokolni ezt az alapállást, noha sejthettük volna, hogy a román kritika ennek kapcsán (is) ironizálni fog. A szerzők előre tudták, hogy mindenképpen két malomkő közé kerülnek, e két malomkő pedig dolgozni fog keményen. Tessék elhinni, nem egy kellemes állapot!
Ugyanitt Marius Diaconescu azt fejtegeti, hogy ez az általa tendenciózusnak bélyegzett „tankönyv” – talán tisztázzuk: valójában kézikönyv és oktatási segédanyag –,
veszedelmes hamis állításaival az érzelmileg könnyen befolyásolható ifjú korosztályt célozza. Ebből annyi igaz, hogy ez az a korosztály, amelynél – a történelmi nevelés tekintetében – először fordítható a szó komolyra. De a szerzők igyekeztek tartózkodni az érzelmi túlreagálástól, inkább tényeket próbáltak közölni, szükség szerint magyarázni. Úgy tűnik viszont, ez másoknál generált – éppen ellenkező előjelű – érzelmi túlreagálást.
A székely eredetmítoszok: a hun leszármazástól a magyarig – ez egy alcím Marius Diaconescu úr kritikájában. És legalábbis megtévesztő: azt sejteti, hogy a könyv mítoszok alapjaira építkezik, eképpen áltatva-ámítva az ifjú korosztályt. A szövegben azt olvashatjuk, hogy „a tankönyv szerzői, miután szelektív módon felsorolnak néhány elméletet, azt sejtetik az olvasóval, hogy a székelyek magyar eredetűek”. Nos, aki bírál egy szöveget, az olvassa el azt, ha pedig nem érti, kérje avatott tolmács segítségét! Mert az illető részben világosan kifejtjük: az akadémia-közeli tudományos körökben két elmélet van ma vitában: az ótörök (türk) leszármazás, illetve a magyar eredet elmélete. A fejezetszerző ezt a két elméletet egyenlő súllyal és terjedelemben elemzi, nem foglal állást egyik mellett sem. Azért nem, mert a kérdés még a legilletékesebb tudományos körökben is annyira vitatott, hogy egy összegző jellegű munkában korai volna az állásfoglalás. A könyvet megjelenése előtt átolvasó VII. osztályos gyerekek ezt megértették, ezért mi úgy gondoltuk, hogy a történészeknek sem jelent majd problémát… Egyébiránt – ismét hangsúlyozom – a székelyek magyar eredetének tana nem mítosz, mint Marius Diaconescu úr állítja, hanem egy tudományos alapú elmélet, ismert régész-történészek és nyelvészek (köztük akadémikusok) vallják, tekintélyes szakkiadványokban, véleményüket mi is idézzük, de tessék más forrásokból bővebben utánanézni! Másfelől, ma már románul is, de valamely világnyelven mindenképpen akadna a székely eredetkérdésről korszerűbb munka, mint a Marius Diaconescu által ajánlott G. Popa-Lisseanu 1933-ban kiadott brosúrája, mely a románok székelyföldi őshonosságának bizonyítása okán előszeretettel hivatkozik a román forráskritika által is hamisnak minősített oklevelekre (ezekről lásd Maria Holban: Din cronica relaţiilor româno-ungare în secolele XIII-XIV. Bucureşti, 1981.), amellett, hogy egész elemzése, forráskezelése és szelekciója fondorlatos, bevallottan propaganda-jellegű: a román és az európai közvéleményt próbálja meggyőzni a székelyekkel kapcsolatos akkori román hivatalos álláspontról. E propaganda jegyében magyar fordítás is készült róla, majdnem olyan rossz, mint az interneten keringő román zug-fordítás az itt vitatott székely történelemkönyvről… (Melyben Juliánusz barátból prietenul Iulian lett – hacsak időközben ki nem javították…)
A székely kiváltságok mítosza című alfejezetben Marius Diaconescu e kiváltságok általunk vázolt módját kifogásolja: mindenekelőtt a székelyek kollektív nemességének fogalmát. Szerintem a tankönyv világosan kifejti, hogy ezek katonai alapú csoportos előjogok. Marius Diaconescu, ha figyelmesen elolvasta volna A székelység közigazgatási szervezete című (7. számú) fejezetet, akkor e székely kiváltságok analógiáira is talál bőven utalást, Magyarország- és Erdély-szerte, tehát a könyv egyáltalán nem állítja be a székely szabadságokat valami mitikus egyedi dolognak. Ő ennek ellenére keményen ironizál: „A ’történész’ uraknak fogalma nincs arról, mit jelentett nemesnek lenni a középkori Magyarországon, és összetévesztik a székelyek kollektív szabadságjogait, mindenekelőtt a katonai szolgálatokért cserébe kapott adómentességet, a nemesi kiváltságokkal. Vajon ez a tankönyvszerzők történelmi ismereteiknek súlyos hiányát mutatja, vagy szándékos manipuláció?” No, itt azért álljunk meg egy szóra! Figyelmébe ajánlom Marius Diaconescu „kollégának” – hadd legyek ezek után én is ironikus –, hogy az általa kifogásolt mondat így szól: „Az 1562. évi felkelésig elméletileg […] a székely jogilag teljesen egyenlő s kivétel nélkül nemes volt.” Ez az „elméletileg” jelzi, hogy a dolgok nem álltak egészen így… De nemcsak e beékelt szó jelzi, hanem az ezt megelőző másfél oldal taglalja a székelység belső rétegződését, a székelyek három rendjét, amelyek ismertetéséből kiderül, szó nincs tényleges egyenlőségről, egyenlő nemesi státusról, sem vagyoni, sem társadalmi szempontból.
Ami engem illet, eddigi írásaimban többször foglalkoztam a kérdéssel, és következetesen kerültem a székelyek kollektív nemességének, mint fogalomnak a használatát, mert a székely szabadságokat magam is más, katonai alapon kiváltságozott csoportok kedvezményeivel azonos lényegűnek tartom. Persze, egy fővárosi történésztől nem várható el, hogy kövesse a vidéki szellemi élet minden szakterületébe vágó rezdülését, még akkor sem, ha az illető tanulmányok olyan helyeken jelennek meg, mint az Erdélyi Múzeum Egyesület, Debreceni Egyetemi Kiadó, Böhlau Verlag (Köln – Weimar – Wien), avagy a Columbia University Press kiadványai. Kollégám (így, csipkelődő idézőjelek nélkül), aki a megfelelő fejezetet írta a könyvben (személy szerint Mihály János) viszont fontosnak vélte a székelyek „elvileg” létező kollektív nemességére való utalást, én pedig a szerkesztés során úgy döntöttem, hogy ezt a szövegben hagyom. Miért? Mert a királyság-kori forrásokban
több helyen találkozunk e fogalommal,
így például Verancsics Antal krónikájában („a nemesség, amelynek [a székelyek] közösen mindannyian örvendenek”). Másfelől, összevetve a középkori Magyarországon létező, katonai alapon szervezett autonóm közösségek kiváltságait, a legtöbb hasonlóság a székelység, illetve az ún. „szepesi lándzsás nemesek” között mutatható ki (el addig, hogy kizárólag e két közösségben volt érvényesíthető az ún. „fiúleányság” joga, vagyis az, hogy egy kiváltságos székely, vagy szepesi lándzsás család férfiágának kihalása esetén a leányág örökli a jogokat, de a katonai kötelezettségeket is). A szepesi lándzsásokat eleve nemeseknek nevezi a középkori magyar jog, a székelyek pedig annak tartják magukat: véletlen csupán? Maga Werbőczy is azt állapítja meg Hármaskönyvében, hogy a székelyek „teljesen külön törvények és szokások szerint élnek”. Ennek alapján, a Magyarországra telepedett székelyek esetében, a vármegyei hatóságok még a 18–19. század fordulóján is minden további nélkül elfogadták a család valamely elődjének az 1614-es (Bethlen Gábor féle) székely lustrán való szereplését, mint magyar nemességét igazoló tényt. Utóbbi jelenségről román nyelvű, Secuii. Istorie – cultură – identitate (Pro-Print, Miercurea Ciuc, 2009.) című könyvemben is írok, dokumentumok alapján, tessék elolvasni!
A románok – mint a székelyek szolgái a címe Marius Diaconescu kritikai írása következő részének. Ez, elvileg, a székelyföldi románokról szólna. A cikkszerző által hivatkozott tudományos viszonyítási alap itt I. I. Rusu műve: Românii şi secuii. (Bucureşti, 1990). Hát erről megint vitatkozhatnánk: kapásból cáfolható, ellentmondásos vagy ellenőrizhetetlen állításaiból-adataiból csupán a legszembetűnőbbeket gyűjtötte csokorba és cáfolta Benkő Elek (az ELTE régész-történész professzora) a Magyar Tudomány. 1991/11. számában. Különösen bővelkedik nyilvánvaló tévedésekben Ioana Cristache-Panait néprajzi tanulmánya, melyet a szerkesztők, Rusu munkájának kiegészítéseképpen, a könyv második felében helyeztek el. Utóbbi sem a vidéket, sem a kutatáshoz szükséges magyar nyelvet bizonyíthatóan nem ismeri, ellenben habozás és válogatás nélkül románnak minősít minden útjába kerülő fából faragott emléket, ezekből pedig a Székelyföldön akad elég. Vitatott kézikönyvünk székelyföldi románokkal kapcsolatos állításai közül Marius Diaconescu leginkább azt kifogásolja, hogy a szerzők szerint a románok a székelyek „szolgáiként” érkeznek ide, illetve, hogy jelentősebb arányban a 17. századtól számolhatunk velük. Nos, ezen nincs mit magyarázkodnunk: a székelyföldi románok a 19. század közepéig jobbágyok és zsellérek voltak, kivéve, ha valamiképpen – kezdetben leginkább „fiúleánnyal” kötött házasság révén – sikerült bekerülniük egy kiváltságos székely családba. Nem feltétlenül voltak a székelyek jobbágyai és zsellérei, hiszen nagy részük a székelyföldön birtokos vármegyei nemesek „szolgáló embere”. Ez utóbbi kifejezést ne értsük félre, a magyar történeti szakirodalomban ez együtt jelöli a jobbágyokat és zselléreket, nincs benne semmi sértő, csupán körvonalaz egy társadalmi állapotot. Ami a másik kifogást illeti: a könyv szerzői jelzik ugyan, hogy „a románok székelyföldi jelenlétével már a királyság korában számolnunk kell”, ám számarányuk jelentősebb növekedését a rendelkezésre álló demográfiai források a 16. század végétől kezdődően adatolják, de főleg a következő században. Mi alapján állítsunk egyebet? Egy feljegyzését 1584-ben író olasz jezsuita nyomán, aki átutazóban azt állapítja meg, hogy „a székelyek között elvegyülve sokan vannak románok is”? Mi az, hogy „sokan”? Ezzel ellentételezzük a különféle – pontos ténymegállapításra, számszerűségre törekvő – összeírásokat? Ne tessék velünk szórakozni! Különben is, és még egyszer: igen, voltak a Székelyföldön románok, oktalanság tagadni, nem is tesszük. És elnézést kérünk, azért írtunk csak ennyit róluk, mert könyvünk címe A székelység története. E kérdés bővebb megismerésére ajánljuk A többség kisebbsége. Tanulmányok a székelyföldi románság történetéről címen, a csíkszeredai Pro-Print kiadónál, 1999-ben megjelent könyvet (szerkesztők Bárdi Nándor és Hermann Gusztáv Mihály; román nyelvű tartalmi kivonatokkal).
A következő alcím Marius Diaconescu cikkében: Urbánus legenda: a románok rablásai és gyilkosságai a Székelyföldön az első világháború idején. A fő kifogás itt – röviden –, hogy a könyv a román csapatok székelyföldi bevonulását és ténykedését megszállásként állítja be. Nos, egész Erdély vonatkozásában – ahol, mint tudjuk, és megint csak ostobaság volna tagadni – a lakosság többsége román nemzetiségű, a kérdés egészen másképp tevődik fel, mint a területileg-népességileg összefüggő tömböt alkotó Székelyföld esetében, ahol viszont a lakosság túlnyomó része székely-magyar. Ez a lakosság, amely el addig egy másik országban élt, más állampolgársággal, a bevonulókat nem fogadhatta virágesővel. A bevonulók viszont értelemszerűen megszállókként viselkedtek. Igenis, voltak rablások, dúlások, verések, kínzások, deportálások és nem kevés polgári emberáldozat. Ezekről pedig vannak dokumentumok. Elvégre háború volt, nem fáklyásmenet. Korábbi történelemkönyvek próbálták ezt másképpen tálalni, de ki hitt nekik?
Aztán a könyvszerzők a kommunista nosztalgiázás vétségébe esnek: a Tanácsköztársaságot létrehívó magyar bolsevik forradalmat – Marius Diaconescu szerint – polgári forradalomként tüntetik fel. Itt egy – nagyjából általános iskolai szintű – apróságra bátorkodnék felhívni a figyelmet: hogy Magyarországon 1918-19-ben két, egymást időben követő forradalom zajlott. Az egyik, 1918. október 31. és 1919. március 21. közötti ún. őszirózsás, jellegét tekintve polgári demokratikus forradalom, vezéralakja gróf Károlyi Mihály. A második 1919. március 21-től augusztus 1-ig, a szovjet típusú Tanácsköztársaság bolsevik forradalma. A könyv szerzői ennek megfelelően tárgyalják a székelyföldi eseményeket. Kétségkívül, voltak társadalmi feszültségek, és voltak székelyek, akik orosz fogságba esvén, majd a pesti események forgatagában, a bolsevik eszmék hatása alá kerültek, de távolról sem ez volt a jellemző, a könyvből sem ez derül ki.
A kritikai elemzés azt is kifogásolja, hogy a könyv szerzői a háború utáni román agrárreformot teszik felelőssé amiatt, hogy a két világháború közti időszakban – főképpen az általános válság idején – a székely gazdaság, a falvak népe nehézségekkel küzdött. Természetesen mi is tudjuk, hogy a kisbirtok-rendszerre és kisiparra épülő székely gazdaság nem a 20. századra termett. De az is tény, hogy főleg a székely közbirtokosságok – román agrárreform okozta – erdő- és legelőveszteségei súlyos csapást mértek a székelyek megélhetésére, amelyben a legrégibb időktől fő szerepe volt az állattartásnak és fakitermelésnek, megmunkálásnak. És nem igaz, hogy a korábbi, a kettős monarchia idején kialakult székelyföldi gazdasági problémákról (bezzeg, ugye…) nincs szó a könyvben: tessék megnézni a 17. fejezetet, kiemelten a 122–124. oldalakat!
Hogy pedig a Regátba ideiglenesen kivándorló székely csak alantasnak tekintett munkakörökben jutott volna kereseti lehetőséghez, mert képtelen volt megtanulni románul, és nem volt neki semmiféle mestersége, szaktudása? Nono! A román királyi palota, meg számos jelentős bukaresti köz- és magánépület emelésén székely ácsok dolgoztak! Úgy tűnik, munkáltatóiknak megérte elviselni beszédükben a kétségkívül nem ritka nyelvhelyességi bakikat. Vagy ez is csak mítosz volna, kedves kolléga? És nem akarunk gonoszak lenni, de ezek után kikívánkozik: még Nagyrománia új nemzeti címerét is székely ember, Keöpeczi Sebestyén József tervezte!
Tovább pedig állítólag azt bizonygatjuk, hogy „a románok a felelősek a hortista [így!] közigazgatás alatti székely gazdasági krízishelyzet miatt”. Elnézést, én ezt így a szövegben nem találom… Erre vonatkozóan itt ennyi áll: „…Magyarország egy gazdaságilag leromlott országrésszel gyarapodott. Erdély ipara megcsappant, a mezőgazdasági termelés minőségileg visszaesett. A helyzetet súlyosbította a román hatóságok által végbevitt kiürítés is…” Ez nem vád, hanem ténymegállapítás. De akár számolhatunk: hány középület, iskola, vasútvonal, stb. épült a Székelyföldön az első világháború előtti húsz esztendőben, és hány az utána következő húszban? Azt hiszem, könnyű dolgunk lesz… Ami pedig a kiürítés kérdését illeti, tudjuk: a román hatóságok vitték a mozdíthatót, amit akár természetesnek tekinthetünk, ezért nem is kommentáltuk. Amúgy a második világháború éveit tárgyaló fejezet nem ad az illető korszakról egy mesterségesen derített képet: nem kendőzi a helyi székely lakosság és új közigazgatás közti súrlódásokat sem (ezt persze magyar radikálisok vetik szemünkre), továbbá nyíltan és tényszerűen elemzi a deportálások kérdését (ezt meg szintén, ugyanazok…). Ilyen a malomkövek közti állapot…
Utolsó, és egyben a legsúlyosabb vádat tartalmazó része a kritikának az, amelyikben a szerző etimologizál az autonómia, önrendelkezés, önkormányzat és önállóság fogalmai körül. A vád, amit egy későbbi, az Adevărul hasábjain megjelent cikkében bővebben kifejt, hogy mi, szerzők, véletlenül-tudatlanságból, netán szándékosan összemossuk e fogalmakat. A legnagyobb probléma az, hogy Marius Diaconescu úr, véletlenül-tudatlanul, vagy szándékosan az önállóságot independenţa-nak fordítja, ami – ennyit már mi is tudunk – függetlenséget jelent. Innen már csak egy lépés azt állítani – és a bírálat szerzője meg is teszi! –, hogy a székelyek úgy beszélnek az autonómiáról, hogy közben függetlenségre gondolnak. Hát igen, ha román volnék, valószínű, hogy nekem is kinyílna a bicskám… Kedves Marius Diaconescu úr, ezek nagyon kényes politikai-diplomáciai fogalmak, ne tessék játszani velük! Ne tessék visszaélni azzal, hogy olvasóinak túlnyomó többsége nem érti a magyar nyelvet. Önről viszont, aki ugyebár Budapest legrangosabb tudományegyetemén szerezte doktori oklevelét (ahol mellesleg az Ön által lesajnált régész kollégánk, az első fejezetek társszerzője, Sófalvi András is), tehát Önről joggal feltételezik, hogy jól érti azt! Pedig itt nem ez derül ki… Ne tessék hát efféle súlyos félremagyarázásokkal egy ország haragját ránk zúdítani, mert kijut abból nekünk anélkül is!
Tisztelt Marius Diaconescu Úr! Egyáltalán nem volna baj az, hogy mi vitatkozunk. Sőt, ez volna a normális. Merthogy én hiszek abban, amit George Duby, a francia Annales történész-iskola nagy öregje tanított: „Az az ember, akinek múltja más, mint az enyém, aki nincs megáldva ugyanazokkal a szenvedélyekkel, mint én, biztos vagyok benne, hogy nem ugyanazokra a következtetésekre jutna, mint jómagam.” Csakhogy az a gyanúm, kedves Marius Diaconescu Úr, hogy Ön inkább abban hisz, amit a híres-hírhedt bestseller-szerző, Dan Brown mondat ki egyik szereplőjével: „…A történelmet mindig a győztesek írják. Amikor két kultúra megütközik, a vesztes megsemmisül, és a győztes írja meg a történelemkönyveket. Amelyekben persze a saját ügyét ünnepli, az ellenfélét pedig becsmérli. […] A történelem, természeténél fogva, mindig egyoldalú beszámoló.”
Nem tudom, ezek után van-e értelme a vitának?
Transindex.ro,

Fiatal sportolókat és diákokat támogat a Dr. Pongrácz Antal Egyesület
Immár negyedik alkalommal osztja ki a Dr. Pongrácz Antal Egyesület a fiatal sportolók és diákok számára nyújtott támogatását. Az egyesület a benyújtott pályázatok alapján idén a marosvásárhelyi vívószakosztálynak, valamint Kórodi Róbert fogorvostan-hallgatónak ítélte meg az egyenként ezer lejes díjat. A pénzjutalommal az egyesület a kimagasló sportteljesítményt, valamint a kiváló szakmai- tudományos munkát és a közösségért kifejtett tevékenységet díjazza. A vívószakosztály tagjai az egyesület által szervezett hétvégi, marosvásárhelyi vívótornán már át is vehették a jutalmat, Kórodinak a március 21. és 24-e között a szintén Marosvásárhelyen megrendezendő Tudományos Diákköri Konferencia (TDK) keretében nyújtják át az elismerést. A dr. Pongrácz Antal, elismert fogorvos, egyetemi tanár és kimagasló eredményeket elért amatőr sportoló, a marosvásárhelyi Egyetemi Sportklub vívószakosztályának volt elnöke nevét viselő egyesület közérdekű célja az egyesület névadójának a tudomány és az amatőr sport támogatása érdekében kifejtett tevékenysége folytatása, mindenkoron alapul véve az elhunyt szellemiségét, másokon való segítési vágyát.
Népújság (Marosvásárhely),

Román nyelvtanulás a játszótértől az egyetemig
Mikor, hogyan és kell-e egyáltalán „románozni” a gyermekünkkel?
Sajátos helyzetben vagyunk mi, erdélyi magyarok, hasonlóan persze a többi etnikai kisebbséghez. Idegennyelv-tanulásunk nem szabadon megválasztott tevékenység, sokkal inkább létszükséglet, hiszen a többségi nyelven, az ország nyelvén, a hivatalos nyelven értenünk, beszélnünk kell. Ez pedig független a nyelvérzéktől, hiszen hivatalos ügyek intézésekor nem hivatkozhatunk arra, hogy sajnos az iskolában se matematikából, se idegen nyelvből nem jeleskedtünk. Könnyebb a helyzete annak, aki olyan környezetben él, ahol a román nyelv használata természetes és mindennapos, ám a tömbmagyar településeken – ahol sok esetben még a román lakosság nagy része is beszéli vagy legalábbis érti a magyar nyelvet – már sokkal nehezebb elsajátítani az állam nyelvét. Szülőként pedig már önmagát adja a kérdés: mikor is érdemes elkezdeni a gyermekkel „románozni”, ha kell egyáltalán, és főleg hogyan?
Játszótérről mindenkinek ismerős lehet a helyzet: totyogó gyermekünk mellett egyszer csak megjelenik egy hasonló korú apróság, nyúlna a kisvödör, homokozólapát után, hívná játszani csemeténket, de mivel a gyermek valami érthetetlen nyelven karattyol, gyerekünk megijed és keményen ellenáll. Számtalan gyermeknek van ehhez hasonló első találkozása a román nyelvvel. Mit tehet a szülő, hogy a kicsik ne éljék meg traumaként az idegen nyelvi környezetben való kommunikálást, szeressék meg a román nyelvet, és később se okozzon számukra problémát a használata? Ezek a kérdések mostanában többször is felmerültek a kolozsvári Életfa Családsegítő Egyesület Kismamaklubjának tagjai körében, ezért a szervezet nyelvtanárok segítségével hirdetett háromlépcsős műhelymunkát szülők és pedagógusok számára. Az első találkozóra megtelt az egyesület székházának klubterme: olyan szülők jöttek el, akik már tapasztalták, milyen nehézségek adódhatnak a román nyelv tanulásánál, tanításánál, és olyanok, akik arra szerettek volna tippeket kapni, hogyan fogjanak hozzá, amint gyermekük eléri a megfelelő kort.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES
Szabadság (Kolozsvár),

Kolozsvár: javítják a magyar szöveget a városháza honlapján
Nem elérhető a kolozsvári polgármesteri hivatal honlapjának magyar, angol, német és francia változata – hívta fel lapunk figyelmét egyik olvasónk. Mint azt egyik városházi, neve elhallgatását kérő illetékestől megtudtuk: ennek oka, hogy a „Visit Cluj” elnevezésű program keretében jelenleg készülnek a honlap új, szakszerű fordításai.
„Katasztrofális volt a fordítások minősége, azokat jobbára egyetemisták készítették önkéntes alapon, mert korábban nem volt erre pénz” – magyarázta forrásunk. Hozzátette, tekintettel arra, hogy hamarosan elkészülnek az igényesebb fordítások, jobbnak látták, ha addig nem teszik elérhetővé a portál korábbi magyar és idegen nyelvű változatait. Arra a kérdésre, hogy mikorra készülnek el a munkával, forrásunk nem tudott pontos időpontot mondani.
Mint arról beszámoltunk, a kolozsvári önkormányzat honlapjának magyar nyelvű változata 2010 szeptemberétől vált elérhetővé. Csoma Botond, az RMDSZ frakcióvezetője akkor a „multikulturalizmus rögös útján” megtett első lépésként értékelte a megvalósítást. De azt is elismerte – miután lapunk is felhívta a figyelmet a szövegekben fellelhető nyelvi hibákra, magyartalan kifejezésekre –, hogy rengeteg javítanivaló akad a fordításon. A szövegeket a hivatal magyar alkalmazottai fordították, a városháza nem adott pénzt a célra.
(Figyelmeztetés az Antena 3-nak
Figyelmeztetésben részesítette az Antena 3 hírtelevíziót keddi ülésén az Országos Audiovizuális Tanács (CNA), amiért a hírcsatorna egyik műsorában a valóságnak nem megfelelően azt állította, hogy a Kovászna Megyei Tanács honlapjának nincs román változata. Az ügyben az ActiveWatch sajtófigyelő ügynökség tett panaszt a CNA-nál. A bukaresti civil szervezet szerint a csatorna szándékosan úgy jelenítette meg a képernyőn a honlapról készült felvételt, hogy a román változatra vezető gombot eltakarta.)
Kiss Előd-Gergely
Szabadság (Kolozsvár),

Minisztériumi bizottság vizsgálja a kovásznai hajpánt-ügyet
Az Oktatásügyi Minisztérium vizsgálóbizottságra bízta a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Iskolacsoportban történtek kivizsgálását.
A magyar és román tannyelvű székelyföldi iskolában azt követően alakult ki feszültség, hogy román diákok egy csoportja nemzeti színű hajpántot viselt a magyar nemzeti ünnepen.
A tárca honlapján csütörtökön közzétett közleményben a minisztérium hangsúlyozta, hogy a román oktatási rendszer „a tolerancia, az interetnikus együttélés és a különbözőségek elfogadásának elvét hirdeti, bármilyenek is legyenek ezek a különbözőségek". A közlemény azt is megjegyezte, hogy ezek az értékek egyetemesek és az emberi méltóság pilléreinek számítanak.
A kovásznai iskola csütörtöki közleményében elismerte, hogy „kissé feszült" hangulat alakult ki a tanintézetben a március 15-én történtek miatt, és sajnálatát fejezte ki. Az iskola szerint a tanintézetben a tolerancia és valamennyi diák és tanár nemzeti identitása iránti tisztelet élvez elsőbbséget, az intézmény folyamatosan gondot fordít ennek a szellemnek a meghonosítására.
Azt is leszögezte ugyanakkor, hogy álláspontja szerint „valamennyi diáknak jogában áll nemzeti szimbólumait viselni, nemzeti hovatartozásának megjelöléseként és nemzeti érzéseinek kifejezéseként". Az iskola azt is közölte, nem látta szükségét annak, hogy megrovásban részesítse diákjait. A feszültség azzal kezdődött, hogy román diákok csoportja március 15-én román nemzeti színű hajpánttal jelent meg az iskolában. Az egyik lány a későbbi napokon is viselte a szalagot, és osztályfőnöke ekkor arra kérte, vegye le a szalagot, aztán – amikor a derekára kötve kezdte viselni – , elvette tőle. A diáklány arról is beszámolt, hogy az iskola magyar igazgatója berendelte az irodájába, és uszítással vádolta, egy magyar nevű férfi pedig halálosan megfenyegette a közösségi portálon. A hajpántügyben több székelyföldi román politikus is megszólalt. Horia Grama, a Szociáldemokrata Párt Kovászna megyei elnöke az Observatorul de covansa napilapnak nyilatkozva megengedhetetlennek találta, hogy egy gyermeknek amiatt kell traumákat elviselni, mert a román nemzeti színeket viselte. Madalin Guruianu, a Nemzeti Liberális Párt sepsiszentgyörgyi szervezetének elnöke viszont éppen azért hibáztatta egy közleményben a kovásznai iskola vezetését, hogy nem lépett fel már március 15-én a román nemzeti színeket viselő diákok ellen. A politikus megengedhetetlennek tartotta, hogy a másik nép nemzeti ünnepén egyesek empátia tanúsítása és jókívánságok helyett szalagot tűznek ki. Guruianu szerint azok a magyarok is hibáznak, aki a román nemzeti ünnepen gyászszalagot tűznek ki, és azok a románok is, akik a magyar nemzeti ünnepen a román nemzeti színekkel tüntetnek.
Az ügyben a Kovászna megyei tanfelügyelőség is vizsgálatot rendelt el, a rendőrség pedig közölte, hogy nyomozást indított a diáklány internetes fenyegetésének ügyében. A Diákok Országos Tanácsa közleményében úgy nyilatkozott: „megengedhetetlen, hogy egy romániai iskolában egy diákot azért vonjanak felelősségre, fenyegessenek kisebbségi iskolatársai, az osztályfőnöke és az iskola vezetősége, mert román nemzeti szalagot merészelt viselni".
A tízezer lakosú Kovásznán a román közösség a lakosság mintegy harmadát teszi ki. A Kőrösi Csoma Sándor Iskolaközpont a város egyetlen középiskolája, az ott tanuló mintegy 1300 diák többsége magyar.
MTI
Erdély.ma,

Brassai Zsombor az új megyei elnök
Küldöttgyűlést tartott az RMDSZ megyei szervezete
Tegnap délután az RMDSZ megyei küldöttgyűlése, miután dr. Kelemen Atilla nem kívánt újabb mandátumért indulni, 215 érvényes szavazatból 206 igen, 9 ellenszavazattal Brassai Zsombort választotta a szervezet megyei elnökévé, aki egyetlen jelöltként indult a választáson. A küldöttgyűlésen jelen volt Kelemen Hunor szövetségi elnök, Markó Béla szenátor, Frunda György, Victor Ponta tanácsadója.
Brassai Zsombor elmondta, hogy tizenkét éve tevékenykedik az RMDSZ megyei szervezetének ügyvezető elnökségben. Dr. Kelemen Atilla megyei elnök 2001-ben kérte fel az ügyvezető elnöki tisztség betöltésére, ebből 2005-ben személyes okok miatt visszalépett és szervezésért felelős ügyvezető alelnökként dolgozott tovább. Ezalatt alkalma nyílt megismerni a megye minden térségét, önkormányzatát, települését, helyi szervezetét, tisztségviselőjét, illetve a Maros megyére jellemző politizálási körülményeket. Foglalkozott szervezetépítéssel, önkormányzati programokkal, vidékfejlesztési koncepciókkal és projektekkel, szervezeti és politikai kommunikációval, különböző népszavazási és választási kampányokkal. A helyi és megyei képviselőtestületekben képviselte az RMDSZ-t vagy az elnökséget politikai és közösségi rendezvényeken, pártközi egyeztetéseken, konferenciákon, megyei és országos testületi üléseken, sajtóban, szakmai grémiumokkal folytatott tanácskozásokon. Munkáját, jelentette ki, a magyarság érdekében végzett szolgálatként fogta fel.
Ugyanakkor megköszönte Kelemen Atillának a bizalmát, és azt, hogy lehetővé tette, hogy osztozzék vele a munkában, tapasztalatokban, eredményekben és sikerben is, és mint mondta, az RMDSZ megyei szervezetének több mint félezer tisztségviselőjével együtt kívánja folytatni, amit 2001-ben Kelemen Atillával elkezdtek.
A tavalyi év választási eredményeit elemezve hangsúlyozta: a viszonylag jó eredmények ellenére az RMDSZ kiszorult a kormányzásból. Ez a térvesztés új helyzetet teremtett, megváltoztatta mind a megyei, mind a helyi politizálás feltételeit, és politikai-cselekvési stratégiánk újragondolására készteti. A 2016-os választásokig tartó "kényszerpihenő" alatt elkezdik a kampányt, erősítik a szervezetet, következetesen építik a Maros megyei magyarság közösségi hálózatát. Prioritásként kívánja kezelni egyebek között a 2016-os választásokra való felkészülést, erős szervezeti háttér kiépítését, az RMDSZ képviseleti arányának növelését, a megyei tanácselnöki tisztség visszanyerését, illetve a korábban elveszített vidéki és városi polgármesteri tisztségeket.
Az RMDSZ léte a magyarság eszmei létkérdése
Dr. Kelemen Atilla leköszönő elnök azt hangsúlyozta, hogy a Maros megyei szervezet az RMDSZ legerősebb megyei szervezete, mindig a szövetség zászlóvivője volt, és ennek megfelelően kellett viselkedni eddig is, és kell viselkedni ezután is. Mint mondta, az elmúlt közel húsz évben voltak könnyebb és nehezebb periódusok, sok kritika érte őt is, egyesek szerint "durván szigorú" volt, de mindig az RMDSZ programját követte, nem önös, hanem kizárólag közösségi érdekből. Arról is szólt, hogy ünnepelni való dolgok is történtek a szervezetben, de olyanok is, amelyekből le kell vonni a megfelelő tanulságokat. Fontos, hogy az önkormányzatok erősek legyenek. Bár nagyon fontos, hogy pénzt tudjanak biztosítani az önkormányzatoknak, kijelentette: az RMDSZ léte nem pénzkérdés, hanem a magyarság eszmei létkérdése.
Visszavonulásáról azt mondta, nem megunta az RMDSZ-t, nem akar mást támogatni, de úgy gondolja, húsz év elég volt. Azonban felajánlotta a segítségét, hogy "ez az RMDSZ tovább éljen".
A továbbiakban Szabó Árpád ügyvezető elnök számolt be az ügyvezető elnökség négyéves tevékenységéről, illetve Borbély László, a TKT elnöke tartott beszámolót, majd bejelentette, a továbbiakban semmiféle tisztséget nem vállal a megyei szervezetben.
Kelemen Hunor szövetségi elnök megköszönte Kelemen Atillának és csapatának a munkáját, hozzátéve, bízik abban, hogy Kelemen Atilla az elkövetkezendőkben is az RMDSZ meghatározó politikusa marad, akinek a munkájára számítanak.
Markó Béla szenátor kijelentette: a választott útról lemondani nem szabad, az erőt fel kell mutatni, de – utalt a március 10-i autonómiatüntetésre – egy tüntetést nem lehet alternatívának nevezni. Véleménye szerint Kelemen Atilla stabil, kiegyensúlyozott vezetést biztosított a kollégáival együtt, igazi vezető volt, aki nem a közvélemény- kutatások eredményei alapján dolgozott, hanem ő maga kereste meg a megoldásokat. Ezt ajánlotta figyelmébe az új vezetésnek is.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Tavaszcsinálók a márciusi télben
Embert próbáló hideg és új hívószavak jellemezték az idei március 15-i megemlékezéseket Erdélyben. A „forradalom” és „szabadságharc” mellett az „autonómia”, „önrendelkezés” és „Székelyföld” is sokszor elhangzott a szónokok beszédében. A közelmúlt történéseinek hozadékaként az emlékünnepségen legalább annyi székely zászló lengett, mint magyar.
Ráduly Róbert polgármester az 1848. október 16-i agyagfalvi felhívásból idézett: „Békét akarunk e honban és szabadságot, melynek édes gyümölcsét veletek együtt élvezhessük. Mi tiszteljük nemzetiségtöket, nyelvtöket és vallástokat, s készek vagyunk azt fegyverünk élével oltalmazni”. Így gondolkodtak ’48-ban a székelyek, mondta Ráduly, és így gondolkodtak 2013. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten is. „De vajon így gondolkodnak-e mások is, vajon betartották-e, amit nekünk ígértek Gyulafehérváron 1918. december elsején?” – kérdezte, majd választ is adott: nem tartották be, ezért félnek, rettegnek. „Nekünk megnyugvásunk nem lesz, míg el nem érjük a végső célt, a közösségi autonómiát” – jelentette ki Ráduly. Sokan vannak, akik érzik az autonómia fontosságát, de olyanok állnak az élen, akik elfáradtak, ezért „egy lépést hátrább kellene lépniük, hogy a fiatalok előléphessenek.” Az aggodalmaskodóknak azt üzente: adják meg a területi autonómiát, „hadd mutassuk meg, mire vagyunk képesek”. Szónoklata zárásaként hangsúlyozta: egyetlen felelős magyar állampolgár sem nyugodhat, amíg ki nem vívjuk a székely szabadságot. „Március 15. az egész nemzet ünnepe, ezért érezzük úgy, hogy ki kell mozdulnunk otthonainkból, és kokárdával a szívünk fölött közösen kell emlékeznünk hőseinkre” – így kezdte beszédét Zsigmond Barna Pál. Magyarország csíkszeredai főkonzulja kiemelte, a nagy történelmi eseményekre való emlékezésekkor „szinte mindenkinek a híres, tragikus honfitársak jutnak eszükbe, de a csatákat nemcsak a rivaldafényben álló hősök vívják, mögöttük ott áll a láthatatlan tömeg”. Ma azokra emlékezik a magyarság, tette hozzá, akik megtanították, hogy mit jelent az összefogás és az összetartozás. „1848 az együttműködés szimbóluma, a kulcsszó pedig a közös ügy. A szabadságharcban nemcsak a magyarok, más nemzetek is együtt küzdöttek a szabadságért. Már akkor is egyértelmű volt, hogy a Kárpát-medence felemelkedése csak akkor lehet valóság, ha az itt élő népek kölcsönösen tisztelik és elismerik egymást” – emlékeztetett a főkonzul. „Azért ünnepelünk minden év március 15-én, hogy meg tudjuk különböztetni a szabadságot a szabadosságtól” – fogalmazott Darvas-Kozma József csíkszeredai katolikus esperes, aki azt üzente a románoknak, hogy „minden népnek joga van az önrendelkezésre.” Hozzáfűzte: Székelyföldet nem lehet feldarabolni, mert a Székelyföldön élők egy családot, egy közösséget alkotnak, amit a hatalomnak tudomásul kell vennie. „Az autonómia akkor lesz valóság, ha ezt mindenki akarja a kicsiktől a legidősebbekig” – fejtette ki Darvas-Kozma atya.
Háromszékről nem mennek sehová
A csípős időjárás ellenére is legalább kétezren tartották fontosnak Háromszéken, hogy jelen legyenek a március 15-i megemlékezéseken. Idén is Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely adott otthont a leglátványosabb megemlékezéseknek, de az erdővidéki Bodvajba, az egykori ágyúöntő vashámorhoz is legalább kétszázan vonultak ki csütörtök délután, dacolva a hideggel, hogy a leghíresebb székelyek egyike, Gábor Áron emléke, illetve a forradalom és szabadságharc hősei előtt tisztelegjenek. Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen egyaránt az autonómia és a székely szimbólumok szabad használata köré épült az ünnepi események sorozata. A nemzeti összetartozás újabb jeleként a két település megemlékezői Semjén Zsolt Magyarország miniszterelnök-helyettesét üdvözölhették, aki lovon érkezett Kézdivásárhely központjába. A céhes város főtere két nagy méretű székely zászlóval is gazdagodott, amelyek Gábor Áron szobra mellett kaptak helyet. Amint Bokor Tibor polgármester is hangsúlyozta, ezek választ jelentenek „a jelképeink elleni hadjáratra, hiszen nap mint nap perelnünk kell a prefektusi hivatallal, mert közintézményeinken ott lobog a székely zászló. Azt szeretnénk, ha örökre ott is maradna.”
A háromszéki megyeszékhelyen az elmúlt évekhez hasonlóan idén sem hiányoztak a lovasok, sőt közel százan – a gidófalvi Szilaj, a sepsiszentgyörgyi Székely Virtus Egyesület, valamint a kőröspataki Kálnoky Hagyományőrző Csapat tagjai – döntöttek úgy, hogy nyeregbe pattannak, és csatlakoznak a vasútállomástól a Tamási Áron Színház elé vonulókhoz. Az idei megemlékezés egyedi momentuma a Székelyföldi Körkép felavatása volt, amelynek alkotóelemei a Virtuális Székelyföld portálon is megtekinthetők, az alkotást a régió rangos történelmi helyszíneit ábrázoló fotók képezik.
Az ünnepségek során sűrűn hangot kapott az autonómiaigény, illetve a jogainkért való határozott kiállás. A felszólalók, Semjén Zsolt, illetve Bokor Tibor és Antal Árpád polgármesterek az összefogás, a jogainkért való bátor kiállás, a szülőföld megvédésének és megőrzésének szükségessége köré építették mondandójukat. Sepsiszentgyörgy elöljárójának kifejezetten erős hangvételű üzenete Bukarestnek is szólt, többek között arra figyelmeztetve a román hatalmat, hogy „Nem megyünk sehová! Se Mongóliába, se Magyarországra! Ez a mi szülőföldünk, a mi országunk is. És jogunk van kitűzni a zászlónkat! Jogunk van használni az anyanyelvünket, jogunk van az autonómiához”. A tapssal és éljenzéssel fogadott Semjén Zsolt csatlakozott az elöljárókhoz, mindkét helyszínen hangsúlyozta: „Nem vagyunk alábbvalók egyetlen népnél sem, nem vagyunk másodrendű állampolgárok. Ezt a románsággal is meg kell értetni, és azt is, hogy jogaink követelése nem szélsőségesség, hanem egy nemzet természetes igénye”. Magyarország kormányának képviselője újból biztosította a megjelenteket, hogy a magyar nemzet, a magyar állam szolidaritására minden körülmények között számíthatnak.
Kolozsvári hadüzenet a közönyösség telének
Talán a téliesre fordult időjárás tehet róla, de az elmúlt évekhez képest kevesebben ünnepeltek Kolozsváron a magyar forradalom és szabadságharc emléknapján. Magyar, román és székely zászlókat lengető, fúvószenekartól kísért menet indult délben a Protestáns Teológiától a Szent Mihály-templomig, ahol ökumenikus istentiszteletet tartottak. Az ünneplőket a rendőrség képviselői is elkísérték, de rendbontás nem volt. Útközben csatlakoztak a menethez a belvárosi magyar tannyelvű iskolák diákjai is, akik kokárdákat kínáltak a bámészkodóknak. A templomban az ünneplő gyülekezetet Kovács Sándor római katolikus főesperes köszöntötte, aki 1848. március 15-ét a magyar nemzet sorsfordulójának nevezte, szerinte a piros-fehér-zöld kokárdák ma is a nemzet szebb jövőbe vetett hitét sugározzák. „Szabaduljunk meg a hamis ígéretek bilincseitől” – hangsúlyozta Kántor Csaba, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese, aki a forradalom és szabadságharc jelenünkre is ható üzenetét emelte ki ünnepi beszédében. Bálint-Benczédi Ferenc unitárius püspök János evangéliumát idézte, és felhívta a hallgatóság figyelmét, hogy csak akkor igazi a megemlékezés, ha megújul a nemzethez tartozásunk tudata. Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke a politikai egység fontosságát hangsúlyozta ünnepi beszédében.
A Szózat és a Himnusz eléneklése után a mintegy 800 fős tömeg az egykori Biasini-szálloda elé vonult, ahol politikusok és a városvezetés képviselőinek jelenlétében megkoszorúzták Petőfi Sándor emléktábláját. Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnöke beszédében a társadalmi ciklusokat az évszakok váltakozásához hasonlította. „Ha véget akarunk vetni a belénk költözött szimbolikus télnek, közönynek, elsősorban magunkban kell mérlegelnünk, hogy mi is tavaszcsináló emberekké válhassunk” – fogalmazott Gergely Balázs. Rendbontás idén sem történt Kolozsváron, egyetlen férfi állt ki tüntetőleg egy román zászlóval a Biasini-szálló elé, arra szólítva fel a járókelőket, hogy legyenek jó románok a magyarok ünnepén.
Magyar Érdemrend Egyed Ákosnak
Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc 165. évfordulóján a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban rendezett ünnepségen Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese (jobbra) a Magyar Érdemrend középkeresztje (polgári tagozata) kitüntetését adta át Egyed Ákos kolozsvári történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjának.
Aradon zászlót égettek volna
Aradon a Magyar–Román Megbékélési Parkban a Noua Dreaptã elnevezésű szélsőséges román nacionalista szervezet magyarellenes tüntetést szervezett, amelyen megpróbáltak elégetni egy nagyobb méretű székely zászlót is. A vastag papír azonban a havazásban, hidegben átnedvesedett, hiába próbálkoztak többen is, nem sikerült lángra lobbantaniuk, így aztán dühükben összegyűrték és eldobták. A körülbelül negyven tüntető a Szabadság-szoborral szemben lévő román emlékmű előtt gyülekezett, hatalmas román zászlót és magyarellenes transzparenseket (A székelyek nem magyarok, Támogatjuk Hungária autonómiáját Mongóliában, Románia egységes, oszthatatlan nemzetállam stb.) húztak ki.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Kokárda mindenkinek
Március idusa idén bebizonyította: lehet új a nap alatt. Mintha összebeszéltek volna az ünnepi szónokok, a forradalom emlékét megidéző beszédek ezúttal nem a tizenkét ponton, vagy az ifjonti hév örökkévalóságán igyekeztek új fogást találni, hanem az autonómia jelentette a vezérfonalat. Nem mintha baj lenne, ha kiderülne, hogy összebeszéltek, hiszen ez azt jelentené, hogy az ügy fontosságához illő tudatos, összehangolt akciók gördülnek csendesen a háttérben. Maradjunk azonban egyelőre a spontán véletlenek kategóriájánál.
Az sem rosszabb, hiszen azt üzeni, hogy egyre több elöljáró, „szónokgyanús” közéleti személyiség gondolkodásában szorít magának központi teret az önrendelkezés kérdése. Talán nem véletlenül, az eszmetorlódásra bizonyára jótékonyan hatott a sokak által sikertelenül a számháború irányába tolt marosvásárhelyi autonomista együttlét. De talán még az is, hogy kiderült: nem csak az egzisztenciális szempontokat előnyben részesítő RMDSZ-mozgósítás képes utcára szólítani az embereket. Egyre több hasonló tudatmódosító eseményre van szükség, ezért aztán korántsem baj, hogy az évtizedek alatt sterilen ünnepire hangszerelt szózatokat egészen más dolgokat tematizáló üzenetek váltják.
Igaz, hogy itt-ott még megreked a történet a „nem engedjük a jelképeinket” ellenszegülésnél, ami nem egyéb, mint következmény, legfeljebb köröz a probléma gyökere körül. Mondhatni alig egy árnyalattal több a „leaszfaltoztuk, becsatornáztuk, megnyitottuk” típusú retorikánál, de az irány jó, s ez a lényeg. No meg az is, hogy egyelőre neveket nem említve ugyan, de Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester azt is megfogalmazta: sokan vannak, akik érzik az autonómia fontosságát, de olyanok állnak a menet élén, akik elfáradtak. Ezért aztán ideje lenne hátrább lépniük, hogy helyet engedjenek a fiatalabbaknak.
Azt tartják, a márciusi ifjak maguk sem gondolták – hogyan is gondolhatták volna –, hogy hová vezet a lendület, amellyel annak idején becsapták maguk mögött a Pilvax ajtaját. Az egyre sűrűbben és egyre hangsúlyosabban megfogalmazott autonómiaigénnyel mi egy lépéssel máris előrébb tartunk. Persze sok minden lehet még ebből is, de egy biztos: egyre nagyobb tömegek csatlakoznak ténylegesen vagy képletesen a menethez. Ne restelljünk ki-kilépni a sorból, s magunkkal vinni egy-két bámészkodót, akinek a lába már mozdulna, de az agyát még helyben tartja valami. Mint azok a kolozsvári középiskolás diákok, akik kokárdát osztogattak a járdaszélen álldogálóknak. Biztosak lehetünk benne, hogy nem került valamennyi szalag a szemétbe.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Marosvásárhely fekete márciusáról (Dokumentumfilm)
A felejtés ellen született Miholcsa Gyula tizenegy órás dokumentumfilmje Marosvásárhely fekete márciusáról, a rendszerváltás utáni kegyetlen magyarellenes pogromról.
A román közszolgálati televízió magyar műsorának szerkesztője a Bernády György Közművelődési Alapítvány által gyűjtött írott és filmes hagyatékot dolgozta fel, s dacára annak, hogy mai napig zároltak a hivatalos dokumentumok, tehát a korabeli hatalom gépezetének működését még mindig homály fedi, az elmúlt több mint két évtized alatt készített filmeket és visszaemlékezéseket feldolgozó megrendítő filmsorozat újra rádöbbentett, előre kitervelt, pontosan kidolgozott manipuláció révén, aljas politikai célból sikerült egymásnak ugrasztani a város és a környék magyar és román lakosságát. A március 19-i eseményeket feldolgozó rész Kincses Előd lemondatását, az RMDSZ székházának ostromát és a Sütő András elleni rettenetes, előre kitervelt gyilkossági kísérletet elevenítette fel. S azt a katonai és rendőri passzivitást, illetve felbujtó szerepet, melynek születési körülményeit csak sejtjük, de pontosan dokumentálni máig nem lehet. Homály fedi, kinek-kiknek a parancsát teljesítette Ioan Judea ezredes és társai, de tény, a Görgény-völgyi leitatott és félrevezetett románok beszállításában kiemelt szerepet játszottak. Az is már akkoriban kitetszett, hogy az Iliescu–Petre Roman-féle hatalom a magyarok megfélemlítésére játszott, s a hírhedett, azóta kimúlt, de szellemében minden román pártban tovább élő Vatra Românească, a helyi rendőrség, a fel nem oszlatott Securitate Erdély elszakításával riogatta a románságot, s nem kevesebbet, mint a magyarság szellemi vezetői: Sütő András, Kincses Előd, Király Károly, Smaranda Enache és Tőkés László megöletését tervezte. Az már a dolgok tragikomikus alakulása, hogy a capinákat és fejszéket igen jól forgató, leitatott hodákiak és ibánfalviak Bolyait is felakasztották volna. A lényeg: a román hatalom katonai és titkosszolgálati segédlettel móresre akarta tanítani a néhány nappal korábban mozgolódó szatmáriakat is, s március idusa után a néma könyves tüntetésen méltósággal felvonuló magyarságot. Mindeközben Marosvásárhelyen tartózkodott a román parlament két tagja, N. S. Dumitru és Verestóy Attila, előbbi jó ideje elhunyt, utóbbi mai napig Székelyudvarhely szenátora. A dokumentumokból kiderül: a köztudottan tragikus események idején este kocsiba ült, visszahajtott Bukarestbe. Miközben a 2500 román ostromolta RMDSZ-székházban a padlásra szorult hetvenkét embert csak a csoda mentette meg a tűzhaláltól, Verestóy, pisztollyal az oldalán, Isten a megmondhatója, merre járt, kivel tárgyalt, de személyes jelenlétével az égadta világon semmit megakadályozni nem akart vagy nem tudott. És Király Károly sem, aki akkoriban a Nemzeti Megmentési Front első alelnöke volt, s akit óránként hívtak az RMDSZ padlásán rekedtek, személy szerint Káli Király István, s aki csak annyit tudott tanácsolni nekik, forduljanak a helyi katonasághoz, illetve rendőrséghez. Kértek ők segítséget, de süket fülekre találtak mind a helyi, mind a bukaresti hatóságok részéről, mi több, Judea ezredes szabályosan a felbőszült tömeg közé vezette Sütő Andrást és társait. Öt halottja, háromszáz sebesültje volt a pogromnak. A román hatalom mai napig „sajnálatos marosvásárhelyi eseményként” emlegeti, s csak Mihăiţă Cofariut, a hodáki parasztembert siratja, aki a „barbár magyarok” áldozatává vált. Az ő sebesüléséért Cseresznyés Gyula börtönbüntetést szenvedett, s rács mögé került jó pár magyar cigány is, aki Ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok! kiáltással – egy nappal később, még a katonaság közbeavatkozása előtt – eldöntötte a főtéri csata sorsát. A román karhatalom és hadsereg csak akkor avatkozott a véres küzdelembe, amikor a felbujtott román támadókat már félig kiverték a főtérről. Most Marosvásárhely szoborállítással kíván elégtételt szolgáltatni Sütő Andrásnak, aki hosszas külföldi kezelés után talpra állt ugyan, folytatta a küzdelmét is, de az 1990. március 19-i gyilkossági kísérlet nyomait haláláig viselte. Miholcsa kitűnő munkát végzett, filmje bennünk ama napok szorongásait eleveníti fel, s hozzásegít néhány új igazság felismeréséhez. És ha akadna olyan román – országos szórásban – közvetítő televízió, mely az Erdély Televízión kívül vállalná bemutatását, talán a román politikusok, szélsőségesek vagy kevésbé azok is rájönnének: ma is veszélyes a nemzeti nacionalizmus, sovinizmus tüzével játszani.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Idő görgette töredék
A Moldvai Magyarság márciusi lapszámáról
Megjelent a Moldvai Magyarság 262., 2013. márciusi száma. A moldvai csángók havilapjának legfrissebb kiadása Kosztolányi Dezső Húsvét című versével – "S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,/megrészegül az illaton a föld,/s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt – //kelet felől egy sírnak mélyiből,/elrúgva a követ, fényes sebekkel/száll, száll magasba, föl az isten-ember." – indít, a második oldalon közölt szerzeményt Iancu Laura, Oláh-Gál Elvira, Halász Péter, Faragó József, Sántha Attila és Tánczos Vilmos írásai követik, több közülük román fordításban is megjelent a lap hasábjain.
A harmadik oldalon Iancu Laura cikkét olvashatják a Jáki Sándor Teodóz bencés szerzetes pap, népénekkutató és tanár emlékére szervezett budapesti rendezvényről, beszámolója alatt a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége tudatja, hogy létrehozta a moldvai magyar oktatási programból kikerülő csángó értelmiségiek, tanulmányaikat itthon, magyar nyelven folytató főiskolások és egyetemisták által megpályázható Jáki Sándor Teodóz- ösztöndíjat.
Oláh-Gál Elvira a Petrás Incze János emlékére Budapesten szervezett XVII. csángó bálról tudósít, Halász Péter könyvismertetővel jelentkezik. Recenziójában Iancu Laura Jeles napok, ünnepi szokások a moldvai Magyarfaluban című, a budapesti Lucius Kiadónál megjelent kötetét méltatja. Mint írja, "...legalább ilyen érdekes és tanulságos a jeles napi szokásoknak az a rétege, amelyekbe azok tartoznak, amelyek a Kárpát- medencén belüli magyar nyelvterület nagy részében ismertek, vagy legalábbis a közelmúltig ismertek, hogy úgy mondjuk, "szokásban voltak", csak Moldvában (Magyarfaluban) teljesebb formában, elevenebben maradtak meg a XXI. századra. Ilyenek például a karácsonyhoz kötődő ünnepkör elemei, amelyből Moldvában egészen az utóbbi időkig hiányoztak az Európából hozzánk, a polgári rétegeken keresztül beszivárgott elemek, mint a karácsonyfa, viszont erőteljesebben érvényesülnek a vallási kötődésű motívumok."
Faragó József A szabófalvi hejgetés emlékei című írásában megjegyzi: "A magyar folklórkutatás történetében alighanem először adódik, hogy népi kultúránknak egy olyan ritka emlékére találunk, amelynek összeszámlálására még egyik kezünk ujjai is túlságosan soknak bizonyulnak. Ezért halaszthatatlan kötelességünk volna Szabófalván és a többi északi csángó faluban – emberi számítás szerint bizonyára a tizenkettedik óra után, de az íratlan, szóbeli költészet megmaradásának valamilyen csodájában reménykedve – valamennyi aggastyánt végigkérdezni felőle, mert minden felbukkanó kis szövegfoszlány támpontokat nyújthatna teljesebb szövegének visszaállításához, valamint szimbólumainak megfejtéséhez." A szerző Kovács Sándor Ivánt is idézi: "Csak évezredekkel mérhető, mióta görgeti és koptatja az idő ezt a törmelékké töredezett szöveget. Valamennyi változatát anyanyelvi emlékezetünk legféltettebb kincseként kell tehát őriznünk, rögzítenünk és továbbhagyományoznunk."
Sántha Attila Három magyar eredetű besszarábiai helynév: Orhei című értekezésének márciusi részében a hotini és stauceni-i, a mugyilói és környéki, a budzsáki és a kisinyovi magyarok, katolikusok történelméről ír. "1588-ban Petre Schiopul vajda hívására egy háromfős lengyel küldöttség utazik Moldvába, hogy a protestáns eretnekséget megállítsa, ők megállapítják (Stanislaw Warsewicki, MCSMO 85, 91-94, Johannes Künig-Schonovianus, MCSMO 86-90), hogy az országban kizárólag magyar és szász katolikusok laknak. (…) Jerzy Krasinski lengyel követ 1636-os útjának leírásából kitűnik, hogy az 1621-es hotini csata után a város elpusztult, "mára csak egy kis falu, méghozzá nagyon szerencsétlen". Talán ekkorra tehető a magyarság eltűnése is, hisz Niccolo Barsi 1639-es leírásából megtudjuk, hogy a település lakói mind ortodox vallású moldvaiak."
A lap Régi magyar nyelvemlékek című rovatában a Huszita Biblia egy részét idézi, míg Tánczos Vilmos A moldvai csángók nyelvészeti kutatása című tanulmányának ötödik részét közli. Csűry Bálint "1941-ben bekövetkezett korai halála miatt csak néhány tanulmányát sikerült befejeznie, köztük a csángó igeragozásról szóló monogáfiát (Csűry 1932a), de tervezett fő műve, az Yrjö Wichmann-féle északi csángó szótárához hasonló, mintegy azt kiegészítő déli csángó szótár már nem készülhetett el. Pótolhatatlan veszteség, hogy 1944 őszén Debrecenben, háborús körülmények között a déli csángó szótár összegyűjtött anyaga is megsemmisült, és elpusztultak a már megírt fejezetrészek is."
A Forrásaink című rovat egy 1921-es dokumentumot idéz (feltárta Seres Attila, lejegyezte Iancu Laura, míg a lapszám Iancu Laura Szeretetföld című regényének részletével zárul. A Székelyföld Alapítvány által kiadott lap 2 lejért kapható, részletek a www.hargitakiado.ro weboldalon.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),

Beszélni kellene a román és magyar történetírás érzékeny pontjairól
Interjú Rüsz-Fogarasi Enikő egyetemi docenssel
A székelység története kézikönyv körüli vita hevében azt a kérdést igyekszünk körüljárni, hogy a történelemtanításban jelenleg használt, különböző típusú tankönyvek információi alapján milyen kép alakulhat ki egy magyar, és milyen egy román tanulóban a másik nemzetről, annak történelméről. Történészekkel – oktatókkal, kutatókkal – készített összeállításunkban választ keresünk többek közt arra, lehet-e úgy történelmet oktatni a mai didaktikai anyagok segítségével, hogy a többé-kevésbé tudatos félreértelmezés, a valamilyen irányban elfogult megközelítés helyett a szakmaiság és tudományosság kritériumai érvényesüljenek.
A jelenleg oktatott történelemtankönyvek információi alapján milyen képet alkothat a középiskola elvégzését követően egy magyar, és milyet egy román tanuló a másik nemzetről, annak történelméről?
– Bonyolult kérdés, ugyanis több alternatív tankönyv is közkézen forog és nagyon változatos lehetőségek állnak a gyerekek előtt. Vegyük csak a magyar gyerekeket, akiknek egyetemes, Románia, illetve a magyar kisebbség történetét bemutató tankönyvek állnak rendelkezésükre. Egyesek ezek közül már rég megértek az újragondolásra. A magyar gyerekeknek az iskolai program és tankönyv alapján megadatik a lehetőség, hogy az egyetemes történetbe beágyazzák Románia történetét, és megtalálják a helyét a romániai magyar kisebbség történetének. Egy szó mint száz, a magyar gyerek korának megfelelő, egységes képet alkothat a román nemzet történetéről.
A román gyereknek adottak az egyetemes történeti tankönyvek, a Románia történetét oktató könyvek, és amennyiben az iskola és tanárai igénylik, opcionális tárgyként felvehetik a Romániai kisebbségek történetét. Nincsenek arról szóló adataink, hányan, hány gyereknek tanítják a kisebbségek történetét. Ebben a kisebbségekről szóló tankönyvben mindenik nagyobb romániai kisebbség története külön fejezetben kerül bemutatásra. Nyilvánvaló, hogy a tankönyv keretei szerint a magyar kisebbségről szóló fejezet terjedelmi, formai okok miatt elég tömör. Amennyiben a román iskolákban nincs igény a kisebbségek történetének oktatására, a román diákok szinte semmit sem hallanak a magyar vagy más kisebbségek történetéről.
– Milyen viszony állapítható meg egyrészt a hivatalos, másrészt az alternatív, a magyarság/székelység történetével foglalkozó és a román történelemkönyvek között? Kiegészítik, fedik, vagy adott esetben ellentmondanak egymásnak a közvetített információk?
– Hadd öntsünk tiszta vizet a pohárba. A gyerekek első alkalommal negyedikben találkoznak a történelem tantárggyal, öt, hat és hetedikben egyetemes történelmet tanulnak a kezdetektől napjainkig. Nyolcadikban Románia történelmét, kilenc és tizedikben egyetemes történelmet tanulnak, majd tizenegyedik osztályban történelemnek nevezett tárgy keretén belül társadalomtörténettel, nemzetközi kapcsolatokkal stb. ismerkednek, és végül utolsó évben Románia történetével zárják. Ezen tantárgyak oktatása a meglévő elfogadott román tankönyvek valamelyikének lefordított változata alapján történik. Mindezek mellett hatodik és hetedikben a kisebbségi iskolákban lehetőség van a kisebbség történetét oktatni. Nyilvánvaló, hogy a magyar tannyelvű iskolákban a magyarságtörténetet ismerhetik meg a gyerekek. Az iskolai tankeretek ezenfelül lehetőséget nyújtanak arra, hogy opcionális tantárgy keretén belül helytörténetet tanuljanak a diákok. A székely tankönyv azzal a szándékkal született tudtommal, hogy helytörténeti opcionális gyanánt oktassák a székelyföldi iskolákban. A kisebbségtörténet és székelységtörténet tankönyv az akkor oktatott történelemtárgyak ismeretében készült, ezek kiegészítésére szolgál. Valójában egyre közelebb viszi a gyereket a nagy történelemtől a származási helyének történetéhez. A pontatlanságok, hibák sokszor a fordítás minősége és lektorálás hiányának tudhatóak be. Ez nyilván azzal magyarázható, hogy valahányszor elindul egy tankönyv írása, vagy fordítása, a lényegi dolgokra jut a legkevesebb idő, mivel nagyon hosszú adminisztrációs folyamat előzi meg. Sokszor már második korrekturára nem is kerül sor. Ahhoz, hogy jó tankönyvek szülessenek, szükségesek lennének a szakmai viták, nem csupán a tankönyvírók csoportjában, hanem külső szakemberek bevonásával és nem csupán a szövegek esetén, hanem a grafikai megjelenítéssel kapcsolatosan is.
Érzékelhetően az utóbbi időben az illetékesek egyre jobban odafigyelnek arra, hogy a tankönyvszövegeket kellőképpen lektoráltassák és összhangba hozzák. Azonban még hosszú út vezet oda, hogy minden szempontból megfelelő tankönyvek kerüljenek a gyerekek elé. A tankönyvírás mindenképpen a szakmai berkekben kell hogy maradjon, a politikum szerepe az anyagi és adminisztrációs keretek biztosítására kellene szorítkozzon, egyébként a tankönyvek támadhatóvá vállnak.
– Szempont volt-e a tankönyvírók számára, hogy a tankönyvekben ismertetett történelem alapján hogyan alakul az úgynevezett ellenségkép? Visszafogják, vagy ellenkezőleg, táplálják a másik nemzet negatív megítélését?
– A tankönyvírók szempontjait nem ismerem, de szerintem az egyedüli előttük álló cél egy tudományosan megalapozott, diákok számára érthető, szerethető tankönyv megírása volt. Ez a székelyek történetéről szóló, iskolások számára készült tankönyv ízig-vérig „székely termék”, benne van az igazi székely virtus, ezért, aki nem ismeri a székelyeket, annak bizonyára nehezebben érthető. Egyébként minden nézőpont kérdése, az biztos, hogy belülről, a székelyek szemszögéből minden a legnagyobb rendben van, de ha figyelembe akarom venni a mellettem élőt, akkor néhol talán körültekintőbb megfogalmazás segített volna. Nem is olyan régen az iskolákban az egyik tankönyv címe a Románok története volt, ebből tanulták Románia történetét a kisebbségi iskolákban is, de ez már szerencsére a múlté. Számos kis lépést tettek a felek a közeledésben, de még hosszú út vezet a másik elfogadásáig.
Ami pedig a mostani és az 1989-es tankönyveket illeti, óriási különbségek vannak, szemléletben, tartalomban, kivitelezésben egyaránt. Akkor a tárgyi ismeretekre tették a hangsúlyt, a diáknak kellett felnőni a tankönyvhöz és anyagához. Az alternatív tankönyvek bevezetése nagyon sokszínűvé tette a tankönyvpiacot, éppen ezért a diákok történeti ismeretei a tanárok által választott és tanított anyag függvényében alakul. Ennek köszönhetően a diákok történelmi tudása nagyon változó. Valójában mindenik tankönyv a szakmaiság és tudományosság igényének kívánt megfelelni több-kevesebb sikerrel. A változások után az alternatív tankönyveket a diákok szintjére próbálták szabni, azonban ez olyan nagy kihívásnak bizonyult, amelyre nem minden esetben sikerült kellőképpen válaszolni. Néhol ez a tartalom rovására ment, máskor meg rengeteg információt kapott a diák a könyvben, már-már zavaróan sokféle szerkesztésben. Mindezeken túl, a változások után jól érzékelhető a tankönyvek és íróik azon törekvése, hogy a tankönyvek diákközpontúak legyenek.
Meg vagyok győződve, hogy a tankönyvek készítésében a döntő szerepe a középiskolai tanároknak kell hogy legyen, hiszen ők találkoznak nap mint nap a gyerekekkel, azonban minden csapatban ott a helye az egyetemi oktatónak, vagy kutatónak, akivel a tankönyv koncepcióját megbeszélhetik, és aki a kész kéziratot tudományos szempontokból átvizsgálja és kijavítja. Egy másik alapvető elvárás lenne, hogy a mindenkori módszertanos egyetemi oktató is részt vegyen az ilyen feladatokban, így több szem többet lát alapon jobban ki lehetne szűrni a hibalehetőségeket.
– Ez a folyamat mennyire függ a politikai akarattól, a szakemberek nyitottságától, a román történetírásban körvonalazódó, a tudományosságra, valósághűségre törekvő trendtől?
– Valóban, most már sokkal nyitottabbak a román és magyar történetírásban, felnövőben van egy nagyon aktív, jól képzett, világot látott nemzedék, aki kiválóan megállja a helyét szakmai téren, és előítéletek nélkül tud kényesebb témákban is szakvéleményt mondani. A politikában történt nagy változásokat követően az új történésznemzedéknek egyre jobban sikerül magát a politikumtól függetleníteni. De minden nyitottság ellenére a párbeszéd még nagyon kezdeti fázisban van. A különböző érzékeny pontok megmaradtak és ezeket csak folyamatos kommunikációval lehetne oldani, amit sajnos nincs, aki megszervezzen, kézben tartson. Pár évvel ezelőtt az egyházak közötti megismerést és megbékélést szolgáló Healing of Memories név alatt futó, évekig tartó program indult, ennek következtében az egyházak közötti kapcsolatok terén jelentős javulás észlelhető, legalábbis a programban részt vevők soraiban. Egy ehhez hasonló programot kellene elindítani, amely a román és magyar történetírás érzékeny pontjait átbeszélje, és ezzel még jobban segítse a közeledést. Minden történelemtankönyv esetén nagyon fontos lenne megvizsgálni, hogy mennyire vannak jelen a kisebbségekről, vagy a román többségről szóló adatok és azok mennyire érintik érzékenyen a másik félt. Ehhez egyszerűen olyan bizottságra lenne szükség, amely felhívná a figyelmet az esetleges pontatlanságokra és találóbb, elfogadhatóbb fogalmazási módokat tudna ajánlani.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár),

Főtitkári jelentés az Erdélyi Múzeum-Egyesület 2012. évi munkájáról
Április 6-án tartja közgyűlését az Erdélyi Múzeum-Egyesület. Az alábbiakban ismertetjük Bitay Enikő főtitkár ott bemutatásra kerülő jelentésének kivonatolt változatát a 2012-ben kifejtett tevékenységről és az elért legfontosabb eredményekről.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület az erdélyi tudományos élet keretintézményeként (könyvtárai, kutatóintézete, kiadója, szakosztályai által) az évek során sok olyan eredménnyel büszkélkedhetett, melyek céljainak megvalósításához, az intézmény működtetéséhez járultak hozzá, a tudós társadalmat szolgálva. A tapasztalat azt mutatja, hogy a megvalósítások nagy része nem állandósul. Ezek fenntartásához újabb erők, energiák, finanszírozási tételek szükségesek.
Újra kell gondolnunk, fel kell újítanunk, működőképessé kell tennünk a következőket:
Az Elektronikus Információszolgáltatás (EISZ)
Az EISZ-t 2004-ben vezettük be, azonban a szolgáltatás átszervezése miatt a múlt évtől leállt. A változások intézményünket új tények elé állították, mivel önrészfizetési kötelezettséggel járnak. Az EISZ ügyében elemzések, megoldások sora merült fel, hogy ne veszítsük el könyvtárunk egyik értékes szolgáltatását. Újraindításához intézményünknek fedeznie kellene az önrészt, mely az eddig használt gyűjtemények nagyságának megfelelően évente 3,5 millió Ft-ot jelentene. A 2013-as évre ezt a költségkeretet nem tudjuk kitermelni, ezért kénytelenek vagyunk e szolgáltatást egyelőre szüneteltetni.
A Kutatóintézet akkreditációja
2007-ben minősítettük az EME Kutatóintézetét, melynek eredményeként sikerült négy kutatónkat és programjukat három évig állami támogatásból fenntartani. A kutatóintézet akkreditációjának megújítását szükséges szorgalmazni.
A Kiadó, a sorozatok,a folyóiratok akkreditációja
2006-ban, majd 2011-ben akkreditáltuk a kiadót, időszakonként a folyóiratokat, legutóbb pedig az ET F-sorozatot is. Ezeknek a felújítására folyamatosan figyelnünk kell. Az EME a 2012-es évet az utóbbi évekhez képest nagyon stabilan kezdte, hiszen a programok többsége átnyúlt erre az évre, s így az ezekhez tartozó pénzforrások is biztonságot nyújtottak a tervezett munkálatok végzéséhez.
Eredmények, számokban
2012-ben az EME összesen 88 rendezvénynek volt házigazdája (25 konferencia, 41 szakosztályi rendezvény, 3 előadás, 13 könyvbemutató és egyéb rendezvények), melyeket Eseménynaptárunkban hirdettünk, illetve hírlevelünk által heti rendszerességgel tájékoztattuk azokról az érdeklődőket. A Magyar Tudomány Napja Erdélyben 11. fórumán 488 résztvevő volt. A múlt évben az EME összesen 33 kutatási programot működtetett 14 főállású kutató és 73 külső munkatárs révén (ezek főként egyetemi és magiszteri hallgatók, doktoranduszok, fiatal kutatók).
Tagságunk
2006–2012 között tagjaink létszáma 2334, melyből 1395 rendes tag (aktív és nyugdíjas), 939 tagunk pedig egyetemi hallgató. 2012-ben 149 új tag lépett be egyesületünkbe. Jelenleg 61 külföldi pártoló tagot tartunk nyilván. Egyesületünknek 88 alapító és 39 tiszteleti tagja van.
Az Erdélyi Digitális Adattár működtetése és fejlesztése
A Digitális Adattár jellegzetes előnyei: lehetőséget teremt a tudományos munkák széles körű megismertetésére; megkönnyíti a kutatók dokumentációs munkáját (ezzel könyvtár-szolgáltatási feladatokat is könnyűszerrel ellát); tárolja a feltöltött, szellemi értéket jelentő anyagokat. A digitalizálási programok által igyekszünk online hozzáférhetővé tenni mind az erdélyi tudományos örökséget, mind a legfrissebb szakirodalmat és a kutatási eredményeket. 2012-ben 15189 tétel került az adattárba, melynek elérhetősége: http://eda.eme.ro/.
Tulajdonjogunk, egykori ingatlanaink
Továbbra sem sikerült tulajdonjogunkat elismertetni az EME egykori javai, igen értékes tudományos gyűjteményei fölött, holott az egyesület elnöksége az évek során több beadványban szorgalmazta ezek státusának rendezését. E kérdés mielőbbi rendezéséhez politikai akarat is szükséges. A Kolozsvár főterén levő ingatlanunk, a Wass Ottilia-ház visszaszerzése érdekében már évek óta pert folytat intézményünk, illetve adminisztratív eljárással próbálkozunk, eddig eredménytelenül (Bukarestben a restitúciós bizottságnál, illetve a Kolozsvári Városi Tanácsnál). Jogigényünket természetesen továbbra is fenntartjuk, ugyanis távlati terveink között kiemelt fontosságú a Regionális Tudásközpont létrehozása, melynek visszaigényelt főtéri ingatlanunk adna majd otthont.
Szabadság (Kolozsvár),

Percenként négy aláírás az autonómiáért
A Székely Szabadság Napján Románia kormányához címzett beadvány támogatására indított internetes aláírásgyűjtés első huszonnégy órájában több mint 5500-an csatlakoztak a mozgalomhoz.
A rendkívül széles körű összefogást jelzi, percenként átlagosan négyen támogatják Székelyföld autonómiáját Erdélytől az Egyesült Államokig – ismertette tegnap közleményében a Székely Nemzeti Tanács. A március 10-én Marosvásárhelyen közfelkiáltással elfogadott beadvány legmagasabb szintű hitelesítése, a népakarat kinyilvánítása után az akció azok számára is lehetőséget biztosít a csatlakozásra, akik nem lehettek részesei a Székely Szabadság Napjának. Ugyanakkor az aláírásgyűjtést akár tájékozódó felkészülésnek is lehet tekinteni az Európai polgári kezdeményezéshez (az egymillió aláírás begyűjtéséhez) vagy annak érdekében, hogy az autonómiastatútumot – ha szükséges – állampolgári kezdeményezésként terjesszük a román törvényhozás elé. Az SZNT továbbra is arra kér mindenkit, aki még nem tette meg, írja alá a petíciót, és buzdítson az aláírások összegyűjtésére. Az SZNT aláírási íve a http://www.autonomia.ro/68-beadvany-romania-kormanyahoz-a-szekely-szabadsag-napjan.html internetes oldalon elérhető.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Népfőiskola a javából (Árkos)
Tizenharmadik éve, hogy az árkosi Dahlström Kálmán Művelődési Társaság októbertől márciusig szinte heti rendszerességgel tartja közművelődést szolgáló összejöveteleit. A sorozatot – bár ők egyszerűen előadásnak nevezik – mind a változatos tematika, mind jellege tekintetében nyugodtan nevezhetjük népfőiskolának.
Hiszen történelemtől gazdálkodásig, hagyományoktól művészetekig, hobbitól közéletig a Bálinth Zoltán által kezdeményezett és szervezett események a közművelődés olyan választékát hozzák közelebb az árkosiakhoz (és nem csak hozzájuk), amelyet bárki megirigyelhetne. Ezt egészítik ki a nyári kiállítások, kézművesvásárok vagy éppen az ünnepekhez kötődő tevékenységek – jövő héten például a tojásírás. Ezen a héten az Imreh Domokos néhai kántortanító nevét viselő tanácsteremben Zajzoni Rab István szellemét idézték meg szóban, versben, dalban: Bencze Mihály, a lánglelkű barcasági költő kutatója, szellemi hagyatékának gondozója részletesen vázolta regényes életútját (a költő Árkoshoz kötődését sem hagyva ki, hiszen diákkorában itt jelentkezett sikertelenül huszárnak) és életművének talán még kalandosabb utóéletét, a helyi Régeni Áron Dalárda Márk Attila vezetésével pedig verssel és a Mácsafej zenekar két tagjának közreműködésével a Zajzoni emlékére írt lemez három dalával köszöntötte a költőt. Bálinth Zoltán szerint az évek óta végzett kitartó munka legfontosabb hozadéka, hogy törzsközönséget sikerült gyűjteni, sokan pedig az érdeklődésüknek megfelelő előadásra, eseményre mennek el, így az is előfordult már, hogy nem volt elég ülőhely a teremben.
Ferenc Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Üzenem a román kislánynak…
Valamikor én is a Kőrösi Csoma Sándor Líceum tanára voltam, de már mint nyugdíjashoz csak hírként jutott el hozzám az elhíresült román kislány esete. Hogy arcát piros-sárga-kékre festette, fejét román nemzetiszín szalaggal ékesítette március 15-én, a magyar szabadság ünnepén.
Felfogható lenne ez úgy is, hogy na, nesztek, magyarok! Mi is vagyunk! De ahogy mindezt saját nemzeti színeivel hozza tudomásunkra, nekem – megvallom – inkább szimpatikus. Tudom, hogy az iskolában ezt senki szóvá nem tette. Talán csak egy román tanárnő, irántunk való figyelmességből. Kár volt, mi ezt nem vártuk el, mert minket cselekedete nem bánt, nem is bánthat, gondolkodásmódunkra nem jellemző. Nem tudta ez a kislány, hogy minket, magyarokat nem zavar, ha más népek fiai, lányai, idősei és középkorú tagjai büszkék a saját nemzetükre. S ezt a büszkeséget nyilvánvalóvá is teszik. Hisz ez természetes. Mindenkit beleteremt az Isten egy népbe, s csak akkor vagyunk becsületesek, ha saját népünket vállaljuk. Régi, még 1918 előtt élt emberek mesélték, hogy a környék román fiataljai sorozáskor sok-sok szekérrel mentek – akkor még sok volt a fiatal –, s Barátos, Nagyborosnyó, Réty községeken keresztül vonultak Sepsiszentgyörgy, a megyeszékhely felé. Lobogtak szekereiken a piros-sárga-kék lobogók, s sapkájukon is ott díszelegtek a nemzeti színek.
Az őket elkísérő lányok ugyanúgy nemzetiszínű ruhákba öltözködtek. És énekelték a dalaikat. Ez akkor senkit nem bántott. Mert mi, magyarok akkor is, ma is úgy éreztük és úgy érezzük, hogy a nemzeti érzés szent, annak bármilyen formában való megnyilvánulása szép és tisztelni való. Minket soha nem zavart, hogy más ember más nyelven beszél – az az ő anyanyelve –, másképp énekel – az az ő nemzeti kultúrájának része –, másképp öltözködik. Mindezek természetesek. Ha különböző emberek különböző módon reagálnak a román kislány cselekedetére, azok sem mi, magyarok vagyunk. S ha egyesek felhasználják ezt tisztátalan szándékkal, azok sem mi vagyunk. Én magyar mivoltomban – mert nekem sorsom a magyarságom, s azt nem tagadnám meg semmi áron – inkább tisztelettel nézek rád, kicsi román leány, amiért neked értéket jelentenek a nemzeted színei, s büszke vagy rájuk. Abban az egyben tévedtél, amikor azt hitted, hogy ez bennünket bánt, idegesít.
Nem, nem idegesít. És nem idegesített még március 15-én sem, a „piros-fehér-zöld napján”, a magyar szabadság napján, ünnepén, akkor sem. Miért is idegesített volna? Mi is fel voltunk kokárdázva azon a számunkra szent napon. S ebben a szellemiségben te nem lettél volna idegen az én lelkemtől sem. Ha láttalak volna, elmondtam volna ezt neked.
Gazda József
Háromszék
Erdély.ma,

Virágvasárnap mérföldkő az együttműködésben?
Gyulai civilszervezetek humánus gesztusa Pécskán
Március 24-én délelőtt magyar civilszervezetek országhatáron átnyúló, ígéretes együttműködésének az első lépése történt meg Pécskán.
A gyulai Kert- és Tanyatulajdonosok Egyesületének elnöke, Nyíri Mihály, valamint titkára, Aranyos István egy bérelt autómentő járművel, önkéntességi alapon a helyszínre szállították azt a fóliasátor-vázat, amit a pécskai sérült fiatalember, Rabi Norbert édesanyja, Hajas Erzsébet a családfenntartás biztosítása érdekében vásárolt meg egy gyulai kertésztől. A gyulai Egyesület tagjai ugyanis vitéz Balogh Lajosnak, Gyula Város Képviselő Testülete tagjának közbenjárására felkutatták a minőségileg és vételárban is megfelelő sátorvázat, ugyancsak önkéntességi alapon szétszerelték, illetve ma reggel felpakolták az autómentőre. Nyíri Mihálynak nem titkolt szándéka a segítségnyújtáson túl együttműködésre hajlamos magyar civilszervezetet is találni az országhatáron túl, mert a trianoni határ nem szabhat gátat az egységes nemzeti kultúrában élő magyarok egymáshoz való közeledésében. A Pécskán ugyancsak jelenvolt vitéz Balogh Lajos, a gyulai Kisgazda Polgári Egyesület elnöke, gyulai képviselő vette fel a kapcsolatot a sátorváz igénylésével kapcsolatban, amiről a sajtóból értesült. Miután Nyíri Mihály és társai szétszerelték, kettévágták, majd páronként összekötözték a 40, egyenként 12 méter fesztávolságú vázelemet, Balogh Lajos megszervezte, vasárnap levezényelte a szállítást is. Az általa vezetett Egyesület felvállalja a sátorváz pécskai összeszerelését. Miután a pécskai udvarba behordták a nagy mennyiségű sátorváz-alkatrészt, a szállítók és közreműködök tiszteletére a házigazda által adott villásreggelin a Hajas Erzsébet vezette pécskai Humanitas Egyesület, illetve a két gyulai civilszervezett között kínálkozó együttműködési lehetőségeket, akár határon átívelő EU projekt elkészítésének a lehetőségeit is megvitatták. A házigazda ugyanakkor sajnálatának adott hangot, amiért a helybeli Egyesület egyik alapító tagja, fő támogatója, Antal Péter polgármester bukaresti útja miatt nem lehetett jelen a hármas civilszervezet-találkozón. A sátorváz-szállítás kedvezményezettje ezúton is megköszöni a gyulai civilszervezeti vezetők segítőkészségét, emberbaráti magatartását, abban a reményben, hogy a magyar civilszervezetek határon átnyúló együttműködésében mérföldkövet jelent a virágvasárnapi találkozó.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad),

Sipos Zoltán
ÍGY AVATUNK MI
Mi rejlik a magyar-román szobor- és táblacsaták mögött? Jakab Albert Zsolt szerint a konfliktusok oka, hogy a magyarok és a románok ugyanúgy emlékeznek. A néprajzkutató a kolozsvári emlékállítások történetét, a megemlékezési gyakorlatokat kutatta tíz évig, ebből született könyv.
/Jakab Albert Zsolt: Ez a kő tétetett… Az emlékezet helyei Kolozsváron (1440–2012). Adattár, Kriza János Néprajzi Társaság - Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár, 2012./
Emlékállításról szóló könyved bevezetőjének a legelején írod, hogy Kolozsvár főtere egy különleges hely, ahova vissza-vissza térsz. Amikor ezt olvastam, arra gondoltam, hogy ha a könyvet ezzel kezded, biztosan van valamilyen jelentősége a kutatás szempontjából. Igaz ez?
Jakab A. Zsolt: – Valóban a Főtérrel kezdődik az első mondat, mondjuk úgy, ez a város metaforája. Mindig úgy válogattam az albérleteimet, hogy a munkahelyemre vagy az egyetemre indulva utam átvezessen a Főtéren. Ez a középkori város közepe, az emlékállítási gyakorlatok – hogy a kutatási témámra térjek – itt kezdődtek el, majd a város növekedésével együtt térben is elterjedtek.
Nem vagyok ezzel egyedül, szerintem minden kolozsvári úgy érzi, hogy ha nem megy a Főtér fele egy ideig, akkor hiányérzete támad, attól fél, hogy lemarad valamiről. Ez volt az a tér, amit mindig átformáltak, átépítettek, felástak, mindig itt zajlottak a különféle események, ünnepségek, tüntetések, élőláncok, ez volt és ez maradt a legfontosabb tere a városnak.
A Főtér amiatt is érdekes számomra, mert mindig itt találkoztam a külföldről – többnyire Magyarországról – érkező turistacsoportokkal. Korábban hobbiként, baráti segítségként turistavezetéssel is foglalkoztam, és mindig itt történtek olyan dolgok, amelyek miatt úgy láttam, hogy Kolozsvár más.
A könyv azonban többről szól, mint a Főtér.
Hogyan kezdődött ez a kutatás?
– Ez ismét a Főtérhez kapcsolódik. 1998-ban, a Funar-korszak közepén kerültem Kolozsvárra, és akkoriban a Főtéren mindig zajlottak az események: mindig volt valami forrongás, folyton emléktáblákat, emlékműveket avattak akár a téren, akár a közeli kis utcákban.
Székely városból érkeztem, és egy ideig furcsállottam ezt a világot, mivel itt az együtt élő etnikumok olyan dolgokat engedtek meg maguknak egymással szemben, ami az én szülővárosomban objektív okok miatt sem történhetett meg.
Számomra Kolozsvár volt a pluralizmusba, többnyelvűségbe szocializálódás terepe. Mindig kérdezgettem a kolozsváriakat, kollégáimat, hogy a különféle eseményeket hogyan értelmezik. Ekkor jöttem rá, hogy annak megélése, amit tágan a múltértelmezés, múlthasználat, kollektív emlékezet kategóriájába sorolunk, mennyire eltérő tud lenni az egyes embereknél: a vehemenciától az elutasításig vagy akár a közömbösségig, a megnyilvánulásoknak mennyire széles skálája van.
Emlékszem meglepett, hogy olyan emberekkel is találkoztam, akiket egyáltalán nem érdekeltek ezek a szimbolikus machinációk. Voltak olyan, egyébként a társadalmi problémákra érzékeny ismerőseim is, akik azt mondták, hogy az éppen zajló balkáni polgárháborúhoz képest az, ami Kolozsváron történik, nem kell, hogy elérje az emberek ingerküszöbét.
Közben részt vettem néhány emléktábla-avatáson, elkezdett foglalkoztatni Kolozsvár helytörténete. Meglepődve tapasztaltam, hogy az, ami az emlékállítási gyakorlat, múltértelmezés, szimbolikus tér- és időhasználat kérdéskörébe tartozik, nagyrészt a helytörténészek szakterületén belül marad. Meglepő volt látni, hogy ez a labda nem a társadalomtörténészek, kultúrakutatók térfelén pattog.
Hogy a nagy, látványos eseményeket – például a Főtér vagy Mátyás-szobor körüli szimbolikus harcokat leszámítva – a helyi emlékezési kultúrát nem nagyon kutatták, nem értelmezték. 2002-ben kezdtem el a magiszteri dolgozatomban a kolozsvári emlékállításokról írni, mai szemmel nézve csak egy elnagyolt, vázlatos kutatói beszámoló lett belőle.
Doktori kutatásom során is ezt a témát folytattam, a kolozsvári emlékállítások történetét, megemlékezési gyakorlatokat kutattam tíz évig. A kutatás nagyon egyszerűen zajlott: végigjártam a várost, bekukkantottam minden bérház, középület udvarára, a kapualjakba, van-e ott valami emléktábla, szobor, felirat. Elkezdtem olvasni a helytörténeti irodalmat, a kolozsvári sajtóanyagot, hogy az egyes emlékállítások társadalmi-politikai mikrokontextusát megismerjem, hogy a gyűjtéseimet kiegészíthessem. Végül egy adatbázist építettem fel.
Tehát nem volt korábban hasonló jegyzék?
– Voltak kezdeményezések. Egy 1734-es városleírás után 1818-ban Letavay Sándor írt a „kő írások”-ról, mint kuriózumokról. Egyébként a 19. század első harmadától figyelnek ezekre az emlékezési alakzatokra. Ekkor nőtte ki a várfalakat a terjeszkedő város, így a városfalakat, várkapukat és vártornyokat elkezdték lebontani.
A helyi értelmiségiek úgy vélték, veszélybe került a múlt egy része. Nagyajtai Kovács István egy John Paget nevű, Angliából ideszármazott úriemberrel együtt készített egy jegyzék-formát a többrendbeli sétáik alapján megtalált tárgyi emlékekről, Vándorlások Kolozsvári várfalai körül 1840-ben májusban címmel. A művészettörténész Eszterházy János az 1860-as években készített leírásokat, az építész Pákey Lajos a századfordulón készített rajzokat, felméréseket.
Aztán a századfordulóra elszaporodtak a városkalauzok, ismertetők: ezekben mind helyet kaptak azok a nevezetes helyek, ahol emléktáblák, szobrok voltak, amelyeket érdemes számon tartani, az idegeneknek felkeresni. Ennek a témának tehát volt egy turisztikai irodalma, ugyanakkor a művészettörténészek esztétikai szempontból értékelték azokat az épületeket, amelynek része volt az emléktábla vagy a felirat.
A legnagyobb közlés a Lőwy Dániel–Demeter V. János–Asztalos Lajos által jegyzett Kőbe írt Kolozsvár volt 1996-ban. Ennek a könyvnek erőssége az, hogy a szerzők művelődéstörténeti, lexikoncikk-szerű történeteket gyűjtöttek össze egy-egy emléktábláról, emlékműről vagy szoborról, illetve a hozzájuk kötődő személyekről vagy eseményekről. Az én munkám viszont az emlékállítások regisztrálását tekintetve jóval nagyobb.
Egészen későn, 1989 után kezdtek történészek, antropológusok, szociológusok is ráállni erre a témára. Ez természetesen összefügg a forradalom után a közélet szintjén is újra felvetődő nagy kérdésekkel: kié itt a tér, kinek van hozzá legitim története, ki beszélhet erről stb. Ugyanakkor az interetnikus értelmezések mellett megjelent, erősödött egy másik szemlélet is: a felhalmozott múltat, a hagyományt örökségként kell kezelni. (Ehhez kapcsolódik Keszeg Vilmos interjúja az örökségesítési folyamatról – így válik ma patrimóniummá az, amit elődeink felhalmoztak.)
Közéletben, nyilvános eseményekre járatos kolozsváriak számára valószínűleg ismerős vagy. Úgy ismernek, mint egyfajta újságírót, akinek van egy fényképezőgépe, és ott van, megfigyel, de mégsem újságíró, hanem valami más. Te magad hogyan írnád le azt a munkát, amit elvégeztél?
– Ha szakterületem felől közelítem, azt mondom, ez néprajzi-antropológiai terepmunka. Egyébként mostanában, mivel a fényképezőgépek eléggé elszaporodtak, már nem vagyok annyira csodabogár ezeken az eseményeken, mint kezdetben. De például egy Funar-féle megemlékezésen, miután a szónok minden jelenlevő hatalmasságot a protokollnak megfelelően köszöntött, felém fordult, és engem is köszöntött: „atotputernica presă” – mondta. Többször névjegykártyákat kaptam a résztvevőktől, hogy legyek szíves a megjelölt címre nekik is képet küldeni.
Mindig van nálam fényképezőgép, diktafon, ez hozzátartozik a „terepen való élésemhez”. Ezekkel az emlékállításokkal legtöbbször a városban járva-kelve találkoztam. Bár naponta átnézem a helyi sajtót, sokszor ezekről a megemlékezésekről nem adnak hírt csak utólag.
És ha látsz egy összegyűlt tömeget, akkor odamész, és megnézed miről van szó.
– Igen. Készítek néhány képet, hangfelvételt, beszédbe elegyedek velük. Gyakori eset, amikor a vezető fotón a helyi napilapban ott van a szónok, a tömeg, és közöttük ott állok én. Nem tudtam elkerülni, hogy ennyire látható legyek a terepen. Ugyanakkor látni kell, hogy sok eseményen több a sajtós, mint a résztvevő: egyre inkább a média fele orientálódnak ezek az események, nekik szólnak, mert ők nagyobb tömegnek közvetítenek.
Csak nekem tűnik úgy, hogy csak az idősebb generációk számára fontosak ezek a megemlékezések, a fiatalok jóval kisebb mértékben jelennek meg egy-egy ilyen eseményen?
– Tudni kell, hogy ezeken a megemlékezéseken – akár magyar, akár román rendezvényekről van szó – vannak visszajáró résztvevők. A kisebb rendezvényeken már látásból ismerjük egymást, sőt, vannak olyan „belterjes” megemlékezések, ahol csak ez a „kemény mag” jelenik meg: ő szervezi, ő vesz részt rajta, ő írja meg az eseményről beszámoló újságcikket.
De vannak nagyobb események, ünnepek, ahol tömegek gyűlnek össze. Az, hogy mennyire lehet mozgósítani az időseket és fiatalokat, nem csak az ünnepnapról szól, hanem az ünnepnap körüli társadalmi-politikai kontextusról is, a megemlékezés aktuálissá tételéről, annak újraértelmezéséről is. Valamiért a kolozsvári március 15-e tömeges részvétel szempontjából szerencsés helyzetben van, mert előtte mindig leterhelődik a közélet, ami érdekeltté teszi a magyarságot. Idén például a székely zászló-ügy és az autonómiatüntetés körül generált nagypolitikai feszültségek voltak ilyenek, de volt év, amikor a Bolyai Egyetem körüli nyilatkozatok miatt mentek el sokan, vagy amikor a magyarországi eredménytelen népszavazás vitte az utcára az embereket. Máskor csak azért volt nagy tömeg, mert végre nem Funar a polgármester.
Valahogy ennek az ünnepnek mindig megvannak az aktualitásai. Mert egy ünnep nem csak a múltról szól: a szónokok folyton újraaktualizálják ezeket a nagy történeteket, elmondják, mire emlékezünk, hogyan emlékezünk, mit mond ez az esemény ma nekünk, akik itt állunk a Szent Mihály-templomban vagy a Biasini-szálló előtt. Paul Connerton, aki az emlékezés nyilvános akcióinak szerkezetét elemzi, ezt az állandó gesztust az újraelőadás retorikájának nevezi.
Vannak ugyanakkor más események, amelyekről nagyon kevesen tudnak: ilyen például Baba Novac emléknapja február 5-én, Horea, Cloşca és Crişan február 28-ai emléknapja stb. Azon 5-10 ember vesz részt: létezik egy társaság, amely kizárólag azzal foglalkozik, hogy ezeket a megemlékezéseket megszervezi, a koszorúkat elhelyezi és meghív a következő hasonló eseményre.
Van különbség magyar és román megemlékezések között?
– A magyar megemlékezések a fent említettek miatt sokkal impulzívabbak, a magyarok számára sokkal fontosabb a jelentéses múlttal való kapcsolattartás, illetve az, hogy a nyilvános térben rituálisan megjelenjenek. A január 24-i (ekkor a román fejedelemségek egyesülését ünneplik), vagy pedig a december 1-i nemzeti ünnep nem vonz nagy tömegeket, főleg ha azt nézzük, mekkora a város román lakossága.
Nincsenek nagy tömegek előtt mondott beszédek, az egész kimerül egy koszorúzásban, illetve a katonai díszmenetben, amely elvonul a helyi vezetőség és a polgárok előtt. Úgy látom, próbálják a látványosság irányába eltolni az ünnepet, a szokásos díszmenetelés és tűzijáték mellett újabban a harckocsis felvonulás, a szabadtéri történelmi színjáték, a hórázás és az esti könnyűzenei koncert is az ünnep kínálatához tartozik. Az emberek valahogy nem motiváltak részt venni ezeken az ünnepségeken, nincs akkora szimbolikus tétje, nincs akkora tömeg – ez persze lehet a tél miatt is.
Egy helyen azt írod, hogy ha egy csoport visszaszorul a hatalomból, akkor lassan a nyilvános térből is visszaszorul. Az, hogy a magyarok ragaszkodnak ahhoz, hogy nyilvános téren megjelenjenek, vajon nem egy fajta reakció arra, hogy úgy érzik, a hatalomból visszaszorulnak, így próbálván demonstrálni azt, hogy nagy számban vannak jelen a városban?
– Itt két dologról van szó. A tér egyrészt a hatalom tere, másrészt a nyilvánosság tere. A küzdelem – akárha szimbolikus is – a nyilvánosságért folyik. Mindenfajta ünnepnek a nyilvánosság a lényege, a fő utcán, fő téren, templomkertben, hősök emlékművénél, a település centrumában kell azt megejteni. Akié a tér, azé a hatalom. Aki a nyilvános térben meg tud jelenni, az jelen van, zárt térben ünnepelni csak kvázi-nyilvánosságot jelent. Ilyen egyszerű ennek a logikája.
Azt sem kell elfelejteni, kié az adminisztratív hatalom, ugyanis engedélyre van szükség ahhoz, hogy ki lehessen menni a térre. Az emléktábla- és szoborállításnak is van egy procedúrája, azt be kell jelenteni, engedélyt kell kérni, el kell küldeni a felirat szövegét, méretét, egy fantomképet, hogyan fog majd kinézni. Törvénytelenül csinálni sok értelme nincs, a Mátyás-szoborra törvénytelenül kitett tábla két órát állt.
Tehát a térért folyik a harc, az emlékállítás akkor sikeres, ha nagy tömegeket vonz, megjelenik a térben, maradandó nyomot hagy. Ha ez nem lehetséges, akkor azokban az etnikailag homogén terekben – templomokban, iskolaudvarokon – kezdenek emléket állítani, ahol a hatalom nem befolyásolhat. Ezért van az, hogy a kolozsvári evangélikus, unitárius templomok, iskolák udvarán, belsejében annyi emléktábla van. De ezzel az emlékezetközösség partikuláris marad.
A kutatásod a 15. századtól napjainkig tartalmazza a különféle emléktáblákat, szobrokat, emlékműveket. Lehet-e különféle periódusokat megállapítani, aszerint, hogy mit találtak fontosnak felírni a ház falára, milyen fajta emlékművek, milyen témák jelennek meg?
– A datálás, nyomhagyás, emlékeztetés történetiségükben változó kategóriákat jelentett, más-más konnotációja volt a különböző korszakokban, ugyanakkor más-más viszonyulás, magatartás kapcsolódott hozzájuk. A vizsgálat szempontjából van egy közös sajátosságuk: ezek a nyilvánosságnak vagy kvázi-nyilvánosságnak szánt objektumok és gesztusok a társadalmi időt tagolták, a mindenkori társadalmaknak az időkezelését és – főként a későbbi korokra érvényesen – a múlthasználatát reprezentálták. A datálás és emlékállítás tartalmairól, történeti funkcióváltozásairól akkor néhány szóban beszélnék.
1440-ből datálható az első adat, a római-kori feliratokkal nem foglalkozom. Kezdetben a jelent örökítették meg. Az embereknek biztosan mindig volt valamilyen fajta múlttudata, bár ennek írásbeliségben nincsen nyoma. Az első emlékállítások arról szólnak, hogy az egyén (polgár, egyházfő, városbíró, tanácsos) vagy a kisebb-nagyobb csoport (klérus, városi tanács, egyházközség) itt és most létrehozott valamit. Házat, templomot épített, várfalat, -tornyot, -kaput, középületet emelt. Történt egy esemény, és akkor azt datálták. Ez az első.
Ez is egy idő után kezd bonyolultabbá válni, jelmondatok, közmondások, szállóigék, bibliaidézetek jelennek meg a tárgyakon, épületelemeken. Általában az ajtó- és ablakkereteken, ezek készültek kőből, ezért is maradtak meg. Volt egy ilyen kor, hogy azon kívül, hogy megemlékeztek saját magukról és tetteikről, felmutattak egyfajta ideált a közösségnek. A kegyest, a lovagiast, a műveltet, a városlakóét, a polgárét.
A későbbiekben, a reformkortól a kolozsvári közösségi eseményeknek kezdtek emléket állítani, itt járt, megszállt nálunk a király, a császár, a császárné, nálunk járt ez vagy amaz a személyiség. A 19. századtól van meg az, amikor az emlékező jelen és a megemlékezett esemény között nagyobb az időbeli távolság, amikor a hét vezérről emlékeznek meg, ami egy iszonyú nagy távolság.
Ez a jelenben felismert múlt szemléletéhez képest – ami a korábbi korokat jellemezte – már egy történetibb szemlélet. A felhalmozott múltat, a hosszú időtartamot (Fernand Braudel fogalma) láttatja. Amikor az évfordulókról kezdenek megemlékezni, Kolozsvár társadalma elkezd differenciálódni, mindenféle egylet, társaság létrejön, ezek elkezdik a saját múltjukat felmutatni, hogy már 10-20-50 éve ezt csinálták, ezeket az utókor csodálatára és tiszteletére számot tartó teljesítményeket hagyták maguk után.
Megjelennek ebben a panteonban az uralkodók mellett a neves személyiségek, akikről nem tudnánk, hogy neves, ha nem lenne emléktáblája, szobra. Elkezdik észrevenni, hogy a jelen és a múlt között voltak történések, ahogy nekünk is van múltunk, vissza lehet vezetni minket az időben, ezt a hosszú időtartamot megteremtik. Ez hívja fel a figyelmet arra, hogy már 150-200 évre vagyunk mi a saját történetünk kezdetétől.
A 19. század végére már egyre inkább a nemzeti teljesítményekre kezdenek figyelni. Már nem az a fontos, mint az előző korokban, hogy itt járt az osztrák uralkodó (aki egyébként a legnagyobb szegénység, éhínség idején járt Kolozsváron, gondolom, nem véletlenül), hanem hogy a mi nemzeti hősünk, Rákóczi itt sebesült meg Kolozsvár mellett.
Ott nem állítunk emléktáblát, messze van, ezért a város határában, 2,5 kilométerre a történés helyétől helyezzük el a táblát, hogy ezt az eseményt a mi terünkhöz tudjuk kötni. A kiegyezés után az 1848-49-es eseményeket is térbeliesíteni lehetett. Ez a periódus tehát az életművek, nemzeti teljesítmények bemutatása a város terében.
A 20. század is hosszú volt, lezajlott két világháború, közöttük Trianon, a hatalom is többször átrendeződött, kétszer etnikai, majd ideológiai alapon. Az újabb hatalmak más múltakat jelenítettek meg, a számukra illegitim emlékezetet, a múlt előző reprezentációit mellőzték, felszámolták, átértékelték. És saját múltjukat, emlékezetüket jelenítették meg a térben, azaz hasonlóképpen emlékeztek. Mindig nagy tévedésnek tartom, amikor azt mondják, a magyarok és a románok másképp emlékeznek, nem, egyformán emlékeznek, ugyanúgy, ebből vannak a konfliktusok. Ha másképp emlékeznének, nem lennének konfliktusok. Itt jegyezném meg azt is, hogy a két említett eljárás, a lebontás és állítás az emlékezet szervezésének két vetületét jelenti, a felejtést és az emlékezést – ezek ugyanannak a kulturális viselkedésnek a két vetülete: az emlékezés azt jelenti, hogy használjuk, a felejtés, hogy nem használjuk a múltról való reprezentációkat, a múlttal kapcsolatos tudást. A román fennhatóság alatt eltüntetik azt, ami számukra nem bír legitimitással, a saját történetüket építik fel, jelenítik meg a térben. Az első román emlékmű a Mátyás-szoborral szemben felállított latinitás szobra, ami ugye arról szól, hogy volt itt ugyan magyar honfoglalás meg úgymond magyar történet, de azért a dákoromán kontinuitás, eredetmítosz nagyobb időbeli távolságot jelent, és legitimmé teszi a románság jelenlétét.
Felépítik tehát ők is a saját történetüket, a saját személyiségeiknek állítanak emlékművet. Mihai Eminescunak állították az első ilyen köztéri szobrot. Az Egyetem épülete elé állították, ahol csak néhány hétig volt látható, mert a művészietlensége miatt elszállították a Botanikus Kertbe. Azt láthatjuk, hogy ez egy szimbolikusan leterhelt tér, az Egyetem épülete meg maga a Farkas utca a tanintézményeivel, itt kellett megmutatni hogy nekik is vannak ilyen kulturális szereplőik, kulturális eredetmítoszaik. A „kis magyar világ” alatt, ami egy sajátos korszak, visszarendeznek, visszaállítanak emlékműveket amelyeket korábban leromboltak. Restaurálják a múltat, mert az ebben a szemléletben téves irányt vett fel illetve az előző meg az éppen zajló világháború hőseinek állítanak emlékeket. 1945 után ismét a román hatalom birtokolja a múltról való nyilvános beszélést, egy másik ideológia, a szocialista-kommunista rend eredetmítoszát építik fel, ez már a proletariátust jeleníti meg, a kommunista hősöket, személyiségeket, a munkássztrájkokat.
Majd bekövetkezik az 1989-es rendszerváltás, amikor egész Kelet-Európára jellemző módon rögtön elindul a történelem és emlékezet újraszerkesztése, a közgondolkodás és közpolitika egyik legérzékenyebb területe ismét a kollektív emlékezethez való viszonyulás lesz. A kollektív emlékezet befolyásolására, szervezésére tett kísérletek a múlt szimbolikus és morális lezárásaként, illetve a nemzeti identitások újragondolásaként is értelmezhetők. Az elmúlt évtizedek is arról szóltak, hogy kié itt a tér, a múltról való beszélés joga.
Lassan felnő az a generáció, amely a hagyományos terek helyett elsősorban kibertérben mozog. Mit gondolsz, 50 év múlva ezek a szimbolikus térfoglalások még mindig hasonló módon fognak működni, vagy valami más lesz?
– Ez alól a kérdés alól könnyen kibújhatnék azzal, hogy nem a jövőt kutatjuk. Nézd, ez így ment Kolozsváron 550 évig. Igen, lezajlottak itt nagy kulturális forradalmak, és egyértelmű, hogy az internet átszervezi a nyilvánosságot, a közösségeket. Egy Facebook-csoport tagjaként közösségben tudunk lenni valakivel, akitől 1000 kilométerre vagyunk. De a fizikai helyszínekre továbbra is szükség van, mert bár a tüntetéseket, ünnepségeket a Facebookon is szervezik, azokra továbbra is a valós térben kerül sor. Ha a megemlékezés eszköztárát a felvonulás, a szimbólumok viselése, díszbeszéd, koszorúzás stb. jelenti, akkor ennek továbbra is az utcákon, tereken lesz a helye.
A fizikai tér a leghatásosabb módja annak, hogy a konfliktusainkat, véleményünket megjelenítsük. Az persze elképzelhető, hogy a múltról való tudás, a múlttal kapcsolatos ideológiák, attitűdök módosulnak. De ezt majd 50 év múlva tudnám megmondani.
(Jakab Albert Zsolt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar-néprajz szakán szerzett diplomát, 2011-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen védte meg doktori dolgozatát. Szakterülete: városantropológia, identitásdiskurzusok és identitásstratégiák, kollektív és kulturális emlékezet, írott populáris kultúra. A Kriza János Néprajzi Társaság elnöke, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa.)
Transindex.ro,

Hangoskönyv, ha olvasni nincs időnk (Sepsiszentgyörgy Székelyföld kulturális fővárosa)
A hangoskönyv nem pótolhatja a valódi kiadványt, mert az olvasás élményéhez hozzátartozik a könyv szaga is, de arra mindenképpen jó, hogy akik időhiányra hivatkozva nem olvasnak, közelebb kerüljenek egy-egy irodalmi alkotáshoz – derült ki a sepsiszentgyörgyi Tein teaházban lezajlott péntek esti beszélgetésen, amelyen B. Szabó Zsolt újságíró és Szabó Róbert Csaba író bemutatta az első erdélyi hangoskönyv-antológiát.
A kezdeményezés hátterében nemcsak ez áll, hanem hogy gyakori tapasztalat mifelénk: erdélyi magyar írók magyarországi kiadónál megjelentetett köteteit hazai könyvesboltokban nehéz megtalálni – magyarázta B. Szabó Zsolt, miután az érdeklődők meghallgatták Szabó Róbert Csaba egyik novellájának hangoskönyvváltozatát (ezek amúgy a Transindex portálon megtalálhatók és ingyen letölthetők). Hogy milyen nehézségeket okoz például egy hosszú mondatokat kedvelő szerző alkotásának felolvasása, miként kell azt előadni, hogy ne legyen unalmas, de ne legyen modoros sem, milyen érzés a szerző számára visszahallgatni a művét, kap-e új értelmezést az alkotás az olvasás, a zenei aláfestés révén – mindezekről a kérdésekről érdekes beszélgetést hallhattak a kulturális nyílt napok eseménykavalkádja közül a bemutatót választó érdeklődők. S talán az est ahhoz is hozzájárult, hogy kifogások keresése helyett legalább hallgassunk meg egy novellát, ha már olvasni nincs időnk.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A marosvásárhelyi Teleki Téka Románia második legszebb könyvtára
A marosvásárhelyi Teleki Téka Románia második legszebb könyvtára – állapította meg a romániai 9 am.ro portál, amely toplistát készített a romániai közgyűjteményekről és a nekik otthont adó épületekről. Az első helyen a dél-romániai Craiova városban működő Omnia francia könyvtár található, amelyet helyi román értelmiségiek Lyon városával együttműködve alapítottak. A közkönyvtár 1990-ben vált a Román Nemzeti Könyvtár fiókegységévé.
A toplista második helyén a marosvásárhelyi Teleki Téka szerepel, amely az elmúlt századok európai könyvkultúrájának egyik leggazdagabb erdélyi gyűjtőhelye. Az 1802-ben megnyitott Teleki Téka törzsanyagát két nagyobb könyvgyűjtemény, a Teleki Téka és a Bolyai Könyvtár képezi. Jelenleg mintegy 205 ezer kötettel rendelkezik a könyvtár, amely egyszerre enciklopédikus tudománytár és bibliofil ritkaságok őrzője.
Harmadik helyen a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár szerepel, amely a rendszerváltozás óta a román Lucian Blaga román filozófus és költő nevét viseli. A Kolozsvári Egyetemi Könyvtárat 1872-ben, a Kolozsvári Tudományegyetem részeként alapították. A könyvtárnak jelenleg mintegy 4 millió kötetre becsült könyvállománya van, amely felöleli a tudományok valamennyi területét. MTI
Erdély.ma,

Autonómiát kérünk és nem alkotmánymódosítást!
A hamis érvek sorában, amelyekre az autonómia ellenében szokás hivatkozni van egy makacsul visszatérő előítélet. Eszerint Székelyföld területi autonómiája ellentétes lenne Románia hatályos alkotmányával. Ennek éppen az ellenkezője az igaz: a Székely Nemzeti Tanács által elfogadott és Románia parlamentje elé terjesztett törvénytervezet, Székelyföld autonómia statútuma nem ellentétes az alkotmánnyal, még az első cikkellyel sem, mi több megvan az alkotmányos alapja.
A statútum tizenkettedik pontja hivatkozik is erre: Székelyföld autonóm régió a jelen törvény alapján jön létre az Önkormányzati Tanács megalakulásakor, mely autonóm közigazgatási hatóságot, az Alkotmány 117. szakasza (3) bekezdésének, valamint a szerves törvénynek számító jelen Statútum előírásainak alapján, a régió szavazati jogú polgárai szabad és általános választással, titkos és közvetlen szavazással hozzák létre.
Ezek után nézzük meg, mit tartalmaz az alkotmányos előírás, amire a tervezet hivatkozik. Íme: „Autonóm közigazgatási hatóságokat szerves törvénnyel lehet létrehozni.”
Akik nem ismerik a Székely Nemzeti Tanács törvénytervezetét, és az alkotmány idézett rendelkezését, azok az alkotmány első szakaszával érvelnek az autonómia ellen, amely kimondja: Románia egységes, oszthatatlan, szuverén nemzetállam.
Nyilvánvaló, hogy egy autonóm közigazgatási hatóság létrehozása az alkotmány alapján nem sérti, és nem is sértheti az alkotmányt.
Ahhoz azonban, hogy az alkotmányossági ellenérvet lebontsuk, amely az alkotmány első cikkének egy hallgatólagos értelmezésére épül, meg kell vizsgálnunk egy kifejezést: nemzetállam. Áttekintve az Európai Unió tagállamainak alkotmányait, elmondható, hogy Románia az egyetlen, amely nemzetállamként határozza meg önmagát. Ennek legfontosabb következménye, hogy a nemzetállam fogalmának nincsen gyakorlatban használható, tehát a nemzetközi közösség által általánosan elfogadott meghatározása a nemzetközi jog gyakorlatában. Még a nemzetállam történelmi fogalmának szülőhazája, Franciaország is „csak” oszthatatlan, világi, demokratikus és szociális köztársaság. Ha az nyilvánvaló, hogy nem lehet megmondani azt, hogy alkotmányjogi értelemben mi egy „nemzetállam”, azt pontosan el lehet mondani viszont, hogy mi nem lehet, azaz a fogalom milyen értelmezései nem egyeztethetők össze a nemzetközi jog általánosan elfogadott normáival. Nem elfogadható például egyetlen olyan értelmezés sem, amely a diszkrimináció-mentesség elvét sértené. Egy demokratikus ország minden állampolgárának közös hazája. Ezt az elvet Románia alkotmánya is kimondja: Románia minden állampolgárának közös és oszthatatlan hazája, tekintet nélkül fajra, nemzetiségre, etnikai eredetre, nyelvre, vallásra, nemre, világnézetre, politikai hovatartozásra, vagyonra, vagy társadalmi származásra. (4. cikk)
Következésképp a nemzetállami jelző – ismételten kiemelem, egyedüli Európában – azt jelenti, hogy az állami szuverenitás tulajdonosa az ország állampolgárainak közössége. Ezt az alkotmány 3. cikke is megerősíti: A nemzeti szuverenitás a román népé, amely ezt képviseleti szervein keresztül gyakorolja, amelyek szabad, időszakos és korrekt választásokon jönnek létre, valamint népszavazás útján. A román állampolgárok közösségéhez tartozás jogviszonyt jelent, jogi kapcsolatot az egyén és az állam között, és semmiképpen nem kulturális, vallási vagy etnikai besorolást, végképp nem a román nemzetiségű román állampolgárok közösségéhez tartozást, amint azt az alkotmány egyes cikkének imént említett, hallgatólagos értelmezése sugallja.
Ez a megközelítés figyelhető meg Spanyolország alkotmányában: „A nemzeti szuverenitás letéteményese a spanyol nép, amelytől az államhatalom származik” . A 2. cikk viszont már az autonómiához való jogot ismeri el: „Az alkotmány, amely a spanyol nemzetnek, valamennyi spanyol közös és oszthatatlan hazájának a felbonthatatlan egységén alapul, elismeri és garantálja a nemzetet alkotó nemzetiségek és régiók önkormányzathoz való jogát és a közöttük meglevő szolidaritást.”
Katalónia autonómia statútuma katalán népről beszél, és kimondja: Katalónia önkormányzása a katalán nép történelmi jogára épül, évszázados intézményeire és a katalán jog hagyományaira.
A törvényhozó, a spanyol parlament (Cortes) nem látta alkotmányossági akadályát annak, hogy Katalónia autonómia statútumát törvénybe iktassa, mivel nincs ellentmondás aközött, hogy a nemzeti szuverenitás a spanyol népé, és aközött, hogy Katalónia önkormányzása a katalán nép történelmi jogára épül.
Székelyföld autonómiája a román állam oszthatatlanságával sem ellentétes. A nép a szuverenitást nemcsak a parlament révén gyakorolja, hanem minden képviseleti szervén keresztül, márpedig Székelyföld Önkormányzati Tanácsa éppen egy ilyen képviseleti szerv.
Következésképp az alkotmány első cikkével nem ellentétes Székelyföld autonómia-statútuma, az itt élő polgárok az autonóm régió létrejötte után is megmaradnak román állampolgároknak, a régió autonómiáját szavatoló törvény az ország egyik szerves törvénye, a regionális parlament szerepét betöltő Önkormányzati Tanács pedig az alkotmány 117. cikke alapján létrehozott autonóm közigazgatási hatósága lesz Romániának.
Nyilván ezekből az érvekből nem következik az, hogy nem lenne hasznos egy olyan alkotmányos reform, amely nemcsak megengedő Székelyföld önkormányzását illetően, de az ország általános decentralizációjának keretén belül a spanyolhoz hasonló alkotmányos feltételeket teremtene az autonómiának. De ha nem hoz az autonómia számára kedvező változást egy alkotmányos reform, akkor is tudnunk kell, Románia hatályos alkotmánya egyetlen érvet sem kínál Székelyföld önkormányzása ellen. Nem kérjük, és soha nem kértük Románia alkotmányának módosítását, még az első cikkét sem. Csak autonómiát kértünk a székelyek által lakott régiónak az alkotmány 4. cikkében kifejezett jogok intézményi és törvényi garanciájaként.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke
Marosvásárhely 2013. március 24.
Erdély.ma,

Bajna György átvette az EMKE elismerését
Hétfőn kora délután a gyergyószentmiklósi Népművészeti Alkotóházban vette át Bajna György újságíró az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 2012-es évi díját.
Beder Tibor, az EMKE elnökségi tagja adta át a kitüntetést. „Bajna György azok közé tartozik, akik cselekvő emberek. Nemcsak a gyergyószentmiklósiak ismerik, hanem híre túljutott Gyergyó határán. Ő azért küzd, azért cselekszik, hogy a magyarság értékei megmaradjanak. Mindnyájan harcosok vagyunk, a megmaradásért küzdünk. Bajna György az egyike azoknak, akik példát mutatnak mindenki számára, ezért is esett a választás rá” – fogalmazott Beder Tibor. A kitüntetést nagyon szerényen, megilletődve fogadta Gyuri bácsi, mint mondta, már több hónapja halogatja a díj átvételének időpontját. Több helyszín, neves rendezvények is szóba jöttek, viszont a nagyhét bizonyult a legalkalmasabbnak számára. Ezúttal nagyon szűk családi körben, alig pár barát, ismerős, kolléga jelenlétében vette át a rangos kitüntetést jelentő oklevelet.
Az 1885-ben Kolozsváron alakult Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület zászlajára tűzte a Szász Károly-idézetet: „Ki a köznek élhet: annak élni érdemes!”, és alapvető céljai között szerepel többek között a magyar nyelv és nemzeti öntudat erősítése – főleg Erdély szórványmagyar közösségei körében –, kulturális intézmények létesítése, népiskolák, könyvtárak, kórusok alapítása, a magyar nyelv terjesztése.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro,

Alkotmánymódosítás: három RMDSZ-javaslatot töröltek
Az RMDSZ három javaslatát „seperte le az asztalról” az alkotmánymódosító parlamenti bizottság – derül ki a parlament honlapján hétfőn közétett dokumentumból, amely a testület munkájának tárgyát képező témaköröket összesíti.
Az RMDSZ korábban összesen 27, az alkotmánymódosításhoz kapcsolódó témakört javasolt megvitatásra a bizottságnak. A testület azonban múlt heti ülésén úgy döntött, törli azt az indítványt, hogy vitassák meg a Romániát nemzetállamként meghatározó első cikkelyt. „Arra hivatkoztak, hogy az alkotmány 152. cikkelye tiltja az 1-es paragrafus módosítását” – magyarázta hétfőn a maszol.ro-nak Biró Rozália szenátor
A bizottság RMDSZ-es póttagjának tájékoztatása szerint törölték azt a javaslatot is, amely szerint nemzeti kisebbségek legyenek részarányosan képviselve az állami intézmények vezetőségében. „Azt mondták, hogy ez ellentmond a 16-os cikkellyel, amely szerint az állami posztokra versenyvizsgát kell hirdetni” – mondta a szenátor. Az RMDSZ harmadik elvetett javaslata a 152. cikkely módosításáról szólt. Ez a paragrafus az alkotmány bizonyos cikkelyeinek módosítását tiltja.
Biro Rozália elmondta, következő ülésétől a bizottság a pártok által javasolt témakörönként tárgyalja az alkotmánymódosítást. „Az lenne az ideális, ha ezeket a témaköröket előbb az Alkotmányozó Fórum vitatná meg, és utána kerülne hozzánk, ám nem tudom, hogy sikerül ezt megoldani” – mondta a szenátor.
Maszol.ro,

Kelemen Atilla:
A kézfogások RMDSZ-ét szeretem, nem a rákattintósat
Dr. Kelemen Atilla képviselő tízegynéhány éven át vezette az RMDSZ Maros megyei szervezetét, most viszont úgy döntött, "letészi a lantot", és visszavonul a megyei elnöki tisztségből. Eljött tehát a számvetés ideje, arról beszélgettünk, hogy mit mutat közel két évtized mérlege, melyek voltak az eltelt időszak sikerei, mit élt meg kudarcként.
– Pontosítsunk: 1993-ban lettem a TKT elnöke, de miután 1991-ben hazajöttem Amerikából, nagyon szorosan együtt dolgoztam az RMDSZ-szel és Zonda Attilával. Aztán következett a Kolcsár Sanyi bácsi és Kincses Előd időszaka, amikor végig TKT-elnök voltam, tehát benne voltam a döntéshozatalban. 2000-ben, tizenhárom évvel ezelőtt lettem megyei elnök. Azért szoktam húsz évet mondani, mert azelőtt is ott voltam a Maros megyei RMDSZ vezetésében. Sőt, már '91-ben az akkori főtitkárságnak voltam a mezőgazdasági referense, a Domokos Géza korszakából is elkaptam egy rövid időszakot, utána pedig hosszú éveken keresztül a Markó Béla-időszakban volt a munkám legnagyobb része. Büszke vagyok arra, hogy a Markó Béla és Takács Csaba vezette RMDSZ-szel együtt tudtam dolgozni.
Szolgálatra vállalkoztam
– Az RMDSZ-t mindig egyfajta szolgálatként fogtam fel, megpróbáltam az RMDSZ érdekvédelmi részét szem előtt tartani, hiszen a romániai magyarság érdekvédelme a fő tét ebben a dologban. Óhatatlanul voltak sikertelenségeink, de nagyon sok olyan harcot vívott meg ebben az időszakban az RMDSZ, amelyekre ma már nem nagyon emlékszünk, kezdve attól, amíg a magyar feliratoknak létjogosultságot tudtunk teremteni, kezdetben kalózakciókkal, hogy úgy mondjam, majd később sikerült megteremteni ennek a törvényes kereteit is. Ezeket ma már hajlamosak vagyunk elfelejteni. Sok minden belefért ebbe a húsz évbe, de úgy gondolom, hogy a teljes RMDSZ-nek egy sikeres periódusa volt ez az időszak, és amellett, hogy egyre többet tanultunk meg az érdekvédelmi politizálásból, még mindig vannak olyan dolgok, amelyek nem úgy működnek, ahogy kellene. Ettől függetlenül mindenkinek tisztában kell lennie azzal, hogy az összmagyar nyelvterületen a legeredményesebb és mindeddig egyben maradt szervezet az RMDSZ, hiszen ma már nagyon sok párt eltűnt a román politikai palettáról. Ki emlékszik ma már a PUNR-re vagy a Vatrára, vagy ki emlékszik a nagy történelmi múlttal rendelkező román pártra, a Parasztpártra? Egyik sincs már Románia parlamentjében, az RMDSZ ellenben még mindig ott van.
– Ehhez fanatikus hitre is szükség van, és olyan emberekre, akik igazi szolgálói annak a célnak, amiért ez a szervezet létrejött. A '90-es évek elején interjúsorozatot készítettem akkori politikusokkal. Nem születtem politikusnak címmel...
– Ez rám teljes mértékben talál, nem is érdemként szoktam emlegetni, de bizony a több száz állatorvosból alig találunk olyat, aki nem volt párttag, és én egyike voltam ezeknek. Ezt persze nem különösebb érdemként szoktam felhozni, egyébként származásom miatt nem is lehettem volna az, sem apám, sem anyám, sem senki a családból.
-– Mégis, hogyan lett politikus?
– Nagyon belém nevelték, hogy a nemzetért tenni kell. Édesapám sokszor mondta ezt, Teleki Pál országgyűlési beszédeit tartalmazó könyvét is kellett olvasni nekünk, ami tilos volt abban az időben, Németh László történelmi és társadalmi drámái nálunk majdhogynem kötelező olvasmány volt. Sajnos, még nem igazán értünk el ahhoz, amit Németh László megálmodott, de számomra jelen pillanatban is a vidék a legfontosabb. Az életem a vidékhez köt, szeretem a vidéki közeget, ott érzem igazán jól magam, és most már 42 éves állatorvosi tevékenység után tudom, hogy ott a helyem. Majdhogynem azt mondhatom, hogy tudatosan belénk nevelték ezt a fajta szolgálattételt, amit apám mindig úgy mondott, hogy szolgálni kell a nemzetet, és nem előnyöket várni.
– Vannak bírálói is, elégedetlenek mindig akadnak. Egyesek azt állítják, hogy ön a parlamentben a mezőgazdasági szakbizottság elnökeként, alelnökeként, annak ellenére, hogy szíve csücskének nevezi a vidéket, nem tett eleget a vidéki emberekért.
– Meg kellene nézni azt a több mint százhúsz törvénytervezetet, amit én nyújtottam be a mezőgazdasági szakbizottságban: pl. a 2000. évi 1-es, Lupu-törvény néven elhíresült törvény, amelynek öt kezdeményezője van, de a törvény második aláírója az RMDSZ, illetve Kelemen Atilla. Sokat harcoltam akkoriban, hogy ez a törvény átmenjen, mert nem mindenkinek volt az a véleménye, hogy a restitúció a megoldás. De én voltam az állatorvosi kollégium törvényének az egyes számú szerzője, az állattenyésztési, a legelőtörvény, a méhészeti törvények vagy mások egyéni vagy társszerzője.
A mezőgazdasági szakbizottságban és román közegben több elismerést kaptam
– Lehet, nem kommunikáltam elég jól, ez egy külön adottság. Van, aki a munkát választja, és azt mondja, az majd megmutatja magát. Ma ez egy kicsit másképp működik, tudom, de ezt felvállalom. Érdekes módon a mezőgazdasági szakbizottságban és a román közegben több elismerést kaptam azért, amit tettem. Például Gura Humoruluiba meghívtak egy mezőgazdasági kiállításra, amikor George Flutur volt a mezőgazdasági miniszter. Az ottani állattenyésztők külön találkozni óhajtottak velem, mivel az állattenyésztési törvénybe sikerült bevinni a szarvasmarhákra járó támogatást, amit kimondottan én harcoltam ki a minisztériumnál. De említhetném a lótörvényt, amelyre egész Európában felfigyeltek, bár aztán hatályon kívül helyezték, áthelyezték egy másik törvénycsomagba, de azért gondolom, egyetlen lótenyésztő sem felejti el, hogy a lovakért mit tudtam tenni. Lehetett volna talán jobban népszerűsíteni, esetleg másképp kellett volna kommunikálni. Köztudott, hogy én nem vagyok internethasználó, a Facebookon sem szeretek szerepelni. Valószínű, többet szerepelhettem volna, jobban kellett volna kommunikálni a médiával, hisz sok olyan politikus van, aki az ideje nagy részét önreklámozással tölti, vagy egyik tévétől a másikhoz vándorol. Az időmet én munkával töltöttem, bár a munka ma már nem divat. A magamutogatás nem az én stílusom. A világ most éppen nem eszerint működik, de már nem fogok megváltozni 65 évesen, s valószínű, hogy a világ sem nem fog az én kedvemért megváltozni.
– Evezzünk vissza hazai vizekre: miért nem vállal még egy mandátumot?
– Bizonyára van, aki emlékszik, mit mondtam ezelőtt négy évvel a választáskor, amikor úgy gondoltam, abba kéne hagyni, de végül rávettek, hogy induljak még egy ciklusban. Azt mondtam, rendben, de ez az utolsó lesz, és többet nem lehet engem rávenni. Most is nagyon sokan megkerestek, hogy maradjak, de azt mondtam, húsz év elég volt. Persze az is elterjedt rólam, hogy olykor durván szigorú voltam.
– Meg rettenetesen nehéz ember...
– Nehéz ember vagyok, mert megköveteltem magam körül a fegyelmet. Úgy gondolom, fegyelmezett munka nélkül nincsenek eredmények, és azt is gondolom, hogy abban, hogy egy ilyen óriási szervezetet, amilyen a Maros megyei, egyben tartottunk, nekem is van érdemem. Nem hiszem, hogy Hargita megyéhez hasonlóan háromfelé kellett volna vágni ezt a megyét. Maros megye épp így képezi le az egész ország helyzetét, hiszen egyharmada a megyének gyakorlatilag a tömbmagyarság, a Nyárádszereda – Erdőszentgyörgy – Szováta háromszög, a fele-fele rész az Marosvásárhely és környéke, fel Régen felé, és sajnos vannak teljesen elszórványosodott vidékeink. Ez egyfajta empátiát követel a politikustól, érteni kell mindegyik vidék sajátosságait, és eszerint kell politizálni, nem úgy, hogy az egyiket el kell sorvasztani. Mostanában különböző forgatókönyveket hallok, hogy le kell mondani a szórványról, és csak a tömbre kell odafigyelni, sőt már amolyan kimenekítési szcenáriumok is keringenek. Én ezekben nem hiszek. Azt hiszem, hogy az egyensúlyt meg kell tartani. Markó Béla a múltkor Duray Miklós egyik hasonlatát idézte, hogy a szórvány és a tömbmagyarság viszonya olyan, mint a kenyér és a héja: lehet keményebb, egy kicsit égettebb, de ha levágják róla, hamar megpenészedik vagy kiszárad, és ehetetlenné válik. Pontosan így gondolom én is: nincs tömbmagyarság szórvány nélkül, nincs szórvány tömbmagyarság nélkül. Mindegyiknek megvan a maga helye a politikai palettán, és mindegyikre oda kell figyelni.
Fegyelem vagy bábeli zűrzavar?
– Maros megyében 218 működő RMDSZ-szervezet van. Óriási megye, nem lehetett hagyni, hogy mindenki mondja a magáért, abból bábeli zűrzavar lett volna. Természetesen megköveteltem a munkát, megköveteltem azt, hogy az önkormányzatok töltsék be azt a feladatot, ami rájuk hárul, és arra is emlékeztettem a megválasztott képviselőket, hogy szolgálatra vállalkoztunk, a választókat kell szolgálni úgy, ahogy ígérjük egy-egy kampányban. Ezt ki könnyebben, ki nehezebben viselte. Furcsa azért, hogy olyan emberek, akikkel vitatkoztunk, jönnek most, hogy hiányozni fog a kemény és kordában tartó kezem. Olyan levelet is kaptam, hogy ott kellene maradnom, a korlátozó, keretet szabó szigorúságot jobb volna tovább képviselni. Ez már nem az én dolgom, de fegyelemre és önfegyelemre van szükség, és a funkciónak megfelelően kell viselkedni. Ez néha összeütközést is eredményez. Sokszor elmondtam a barátaimnak: lehet, hogy én egy más világban gondolkodom, de szeretek az emberekkel kezet fogni, a dolgokat a szemükbe mondani. A kézfogások RMDSZ-ét szeretem, nem a rákattintásét. Nem rákattintással akarok kommunikálni, nem egy virtuális teret akarok kitölteni. Azt a helyet akartam mindig kitölteni, amelyben helye van az ellentmondásnak is, helye van a dolgok néha nagyon kemény megbeszélésének. Lehet azt mondani, hogy nehéz ember vagyok, de azt mindenki tudta rólam, hogy az egymást követő prefektusok sem várakoztattak az ajtó előtt, mert kinyitottam az ajtót, és bementem. Mindig tisztában voltam azzal és rákényszerítettem őket is, legyenek tisztában azzal, hogy én a megye legnagyobb politikai alakulatát képviselem. Természetes volt, hogy a Maros megyei magyarságot képviselem, ennek megfelelően, nem magamnak, a megye magyarságának követeltem ki azt a tiszteletet, amit el is értem. Igen, nehéz ember vagyok valószínű, de ezt másképp nem lehet. A meghunyászkodás nem vezet célra.
Nehéz házasság volt az elmúlt négyévi
– Képviselő úr, 218 helyi szervezet van a megyében, ezek között voltak olajozottan működő szervezetek, de voltak problémásak, konfliktusosak is. Legkézenfekvőbb példa a marosvásárhelyi szervezet, amelyben a több éven át lappangó ellentétek a tavaly nyári, az úgynevezett felszámolási akcióban csúcsosodtak. Egyes vélemények szerint önnek is nagy a felelőssége abban, hogy idáig fajultak a dolgok.
– Én ezzel az RMDSZ-szel az elmúlt húsz évben teljesen azonosultam, számomra nem egy bejáró munkahely volt. Bevallom, nagyon sok álmatlan éjszakám is volt azért, hogy hogyan kellene bizonyos dolgokat megoldani. Volt, ami nem ment jól a megyében, bár sok minden olajozottan működött, és továbbra is hiszem, és büszkén mondom, hogy a Maros megyei szervezet az RMDSZ országos zászlóvivője. Ehhez lehetett viszonyítani a többi megyék munkáját. Persze természetes, hogy a sikertelenségek, kudarcok az enyémek is. A magam felelősségét nem akarom kivonni ezekből a dolgokból. Az, hogy a marosvásárhelyi szervezettel a viszonyunk hogyan jutott ide, egy kicsit visszamennék a történetben. Amikor nagyon úgy nézett ki, hogy 2003- 2004-ben Dávid Csaba, az akkori városi elnök a Reform tömörülés felé fordul, és egy részét el is viszi a vásárhelyi szervezetnek, akkor az én személyes viszonyom által tudtam visszahozni a szervezetbe Dávid Csabát és csapatát. Nem titkoltam soha, hogy a négy évvel ezelőtti választáson én nem Benedek Istvánt támogattam, de miután ő nyert, azt mondtam, meg kell próbálnunk egy civilizált kohabitációt, elfogadtam a választók döntését. Egyesek piszkálódást vártak volna tőlem, azt, hogy találjam meg a módját, hogy egy előrehozott választással váltsam le a vezetőséget. Én viszont megpróbáltam együtt dolgozni vele. Nem mondhatja rám a régi vezetésből senki, hogy egyetlen alkalommal is keresztbe tettem volna ennek a szervezetnek, megpróbáltam az RMDSZ mellett tartani. Rázós szekérúton jártunk, de ezen a döcögős úton is együtt kellett mennünk.
Amikor a tavaly a dolog kiborult, magatehetetlenül feküdtem egy súlyos műtéttel. Ha itthon vagyok, valószínű, nem tört volna ki ez az egész cirkusz. Lehet, az is hiba volt, hogy miután hazajöttem, azt mondtam, nem kell felfordítani az RMDSZ-t egy választás előtt. A magam hibáit elismerem: igen, meg voltam győződve, hogy tiszteletben kell tartani a választók akaratát. Nehéz házasság volt ez a négyévi, az biztos, lehetett volna jobban is csinálni, de sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. Ma politikai szerepet vállalni Romániában magyar emberként nem hálás feladat. Az embereknek van egy csomó jogos és néha nem egészen jogos elégedetlensége. Ezekre mind választ kell adni, fel kell tudni vállalni.
Komplikálta a megye vezetőjének az életét, hogy ebben a megyében volt Markó Béla, Frunda György és Borbély László
– Nagyon nehéz volt úgy vezetni, hogy ezekkel az emberekkel is el tudd fogadtatni, hogy néha nem úgy dönt az ember, ahogy ők elvárnák. Azt hiszem, hogy ezeket a problémákat Maros megyében kezelni tudtuk, bár amikor a magyar politikának ilyen kiemelkedő egyéniségei vannak a megyében, okoz nehézségeket is. Persze eredményeket is, és büszkék lehetünk arra, hogy ez a megye ilyen politikusokat adott. Tehát a kép árnyaltabb, mint első látásra tűnik. Nehéz feladat volt, biztosan vannak dolgok, amelyeket másként lehetett volna...Azonkívül, egy másik dolog, ami egy RMDSZ-elnöknek általában árnyalja a politizálásban a munkáját, az, hogy akár elismerik, akár nem, bizonyos értelmiségi körökben komoly presztízsveszteséget jelent az aktív politizálás. Nagyon sokszor mondták, hogy könyveket írtál, tudományos dolgozatokkal foglalkoztál, miért kell neked a politika? Miért teszed ki magad annak, hogy szidjanak? Pontosan azért tettem ki magam, mert ezt felvállaltam, és úgy gondolom, valakinek fel kell vállalnia. Annyira naiv nem lehet egy politikus, hogy azt higgye, mindenki elégedett lesz a munkájával. Nem így teremtették az emberiséget.
– Egy korszak most lezárult, új fejezet kezdődik. Hogyan látja a jövőt?
– Nem tudom, új fejezet-e ez vagy folytatás. Miért ne lenne jó, ha kontinuitás van egy megyében? Miért ne volna jó, hogy ebben a megyében nem nagyon voltak disszidens akciók, amelyek az RMDSZ egységét megtörték volna? Ezt miért ne lehetne folytatni, azt a célt látni, amelyet ez a szervezet bölcsen ezelőtt 23 évvel kitűzött maga elé? Én ezt így látom. Persze, lezárult egy fejezet. De egy könyv sem ér véget egy fejezet végén...
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),