Minisztériumi fejeket követelnek A székelység története miatt
A Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fóruma (FCRCHM) Szőcs Domokos és Szepesi Sándor tanügyminisztériumi kisebbségügyi igazgatók leváltását kérik A székelység története– kézikönyv és tankönyv az általános iskolák VI. és VII. osztályai (valamint minden érdeklődő) számára – című kötet tankönyvként történő használata kapcsán írt levelükre kapott válasz miatt.
A civilszervezet egy álláspontot kért A székelység története című könyv kapcsán a minisztériumtól, ám a Szepesi és Szőcs válaszával, úgy tűnik, elégedetlen. Közleménye szerint Szőcs és Domokos azt válaszolták, hogy – bár A székelység története nem kimondottan tankönyv – a 6. és 7. osztályos diákoknak ajánlott, és eleget tesz a tudományos követelményeknek, a benne leírtak a történelmi valósággal egybecsengenek. A civilszervezet szerint a válaszlevélben továbbá az olvasható, hogy azok a tanintézmények, amelyek választható tantárgyként a diákok számára elérhetővé tették A székelység történetének tanulását, teljes mértékben teljesítették a Kovászna és Hargita megyei tanfelügyelőségek által kidolgozott, egy opcionális tantárgy bevezetésére vonatkozó előírásokat.
„A FCRCHM vezetősége tiltakozik a válasz ellen, amely nem veszi figyelembe, hogy ez, a székelység történetének nevezett áltudományos fércmunka sértegeti a románokat, méltóságukat, és elődeinek emlékét gyalázza” – írják. Szerintük az interetnikus viszonyok szempontjából közép- és hosszú távon komoly következményekkel kell számolni, ha ez a „sovinizmusból és gyűlöletből táplálkozó termék” szabadon használható a romániai iskolákban.
A román szervezet közleménye szerint a szerzők felelőtlenségükről tesznek tanúbizonyságot, amikor „nacionalista-extremista szellemben, mélységesen románellenességben” történő nevelést támogatják a „magyar-székely oktatás” keretében. Szerintük ugyanis a kötetben leírtak ferdítéssel, túlzással és bizonyos tények elhallgatásával történelmet hamisítanak.
„A FCRCHM követeli az oktatási minisztériumtól Szőcs Domokos és Szepesi Sándor leváltását, illetve az intézmény hivatalos álláspontjának közlését ezzel a romániai iskolákban választható tantárggyal kapcsolatosan. A minisztérium tisztázza, hogy valóban efféle „tankönyvekkel” szeretne hozzájárulni a román oktatási rendszer által kitűzött ideál eléréséhez, amint azt a két minisztériumi köztisztviselő válaszlevelében cinikusan leírta!” – áll a FCRCHM közleményében.
A székelység története című könyvet tavaly szeptember 18-án mutatták be Csíkszeredában, majd Sepsiszentgyörgyön. A tankönyv a Kovászna és Hargita megyei tanácsok vezetőinek kezdeményezésére született, és elsősorban a 6. és 7. osztályos diákoknak szól.
A tanügyminisztérium ellenőrző testülete korábban bejelentette, hogy egy feljelentés kapcsán kivizsgálást indít a tankönyvként használt, A székelység története című könyv ügyében.
A nacionalista megnyilvánulásairól ismert Kovászna-Hargita Európai Tanulmányi Központ vezetősége korábban azt javasolta, hogy a hatóságok A székelység története című alternatív tankönyvet tiltsák ki az iskolákból, és büntessék meg azokat a személyeket, akik közpénzből „ezt a sértő és románellenes provokációt támogatták”.
(Transindex)
Nyugati Jelen (Arad),

Átadták a Gábor Áron-díjakat
A Magyar Tudományos Akadémia külső tagját, Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi történészt, levéltárost és a csíkszeredai HSC Sportklub jégkorongcsapatát tüntette ki idén Gábor Áron-díjjal a Székely Nemzeti Tanács. Az elismeréseket vasárnap, a Székely Szabadság Napján tartott autonómiatüntetés után, az SZNT ünnepi ülésén, a küldöttek és meghívottak jelenlétében adták át.
A 2008-ban alapított Gábor Áron-díj létrehozói kimondják: az autonómia kiharcolásához minden egyén, szervezet, intézmény, csoportosulás hozzájárulhat azzal, hogy segíti népünk önbizalmának, őseinktől ránk hagyott keresztény erkölcsi értékrendünk helyreállítását, erősíti az autonómia megvalósíthatóságába vetett hitet, segíti a közösségi akarat erősödését, annak kinyilvánítását, és cselekvően részt vesz a megvalósítás folyamatában. Ennek a szellemiségnek megfelelően esett idén a választás Pál-Antal Sándor akadémikusra, a székelység történelmének, a székely önkormányzásnak kutatójára, akinek munkásságát Berekméri Árpád Róbert levéltáros méltatta, kiemelve, a huszonegy önálló, illetve társalkotókkal megjelentetett kötet szerzője, tizennégy szakkönyv szerkesztője, több mint kétszáz tanulmány összeállítójának feltárásai ma hiteles forrásként szolgálnak a székelység történelmének kutatói számára A Magyarországon több alkalommal kitüntetett Pál-Antal Sándor a díj átvételekor hangsúlyozta, minden elismerés közül ez az itthoni esik neki a legjobban, és elmondta, a munkát folytatja, nem is tehetne másképp, mert akkor unatkozna. „Csíkszéken az emberek akartak és akarnak élni, és ami még ennél is fontosabb, valamit elérni. Valamit, ami fontos, mert felfigyel rájuk mindenki, és közben önbecsülést, reményt nyújthatnak mindannyiunk számára” – emelte ki a csíkszeredai jégkorongcsapatot méltató laudációjában Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke, az SZNT alelnöke. A székely mivoltukat büszkén vállaló, a díj átadásának napján is jégen küzdő tizennégyszeres romániai bajnok, kilencszeres Román Kupa-győztes, idei MOL Liga-döntős csapat tagjai nevében Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere vette át a díjat, aki szerint a csíki hokisok egész Székelyföldet képviselik, a csapat az összetartozás szimbóluma, ezért külön is megérdemlik a támogatást. A díjazottaknak gratulált, és a vasárnapi autonómiatüntetést az önrendelkezésért vívott küzdelem újabb kezdetének nevezte Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Izsák Balázs SZNT-elnök pedig az autonómiatüntetés eredményei közül kiemelte a nemzetközi szolidaritást és azt, hogy a jelen lévő több tízezres tömeg megmutatta, Marosvásárhelyen, Európa bármely városához hasonlóan félelem nélkül lehet véleményt nyilvánítani. Az SZNT ünnepi ülésén közreműködött a székelyudvarhelyi Székely Dalegylet Kovács László karnagy vezetésével, a rendezvény a székely himnusz eléneklésével ért véget.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Feje tetejére állhat a román oktatási rendszer
A hatalomra kerülése óta eltelt közel egy évben felismerhetetlenné változtatta a Szociál-Liberális Szövetség (USL) a Boc-kormány idején elfogadott és 2011-ben érvénybe lépett tanügyi törvényt. A jogszabály módosításait még Ecaterina Andronescu korábbi oktatási miniszter kezdte sürgősségi rendeletekkel. Utódja, Remus Pricopie folytatta azoknak a törvényben szereplő rendelkezéseknek a megsemmisítését, amelyek megreformálták (volna) a hazai oktatási rendszert.
képviselőház múlt héten már megszavazta a legfontosabb módosításokat tartalmazó sürgősségi kormányrendeletet, s ha a jogszabályt a szenátus is elfogadja, ez tíz évvel röpítheti az időben a hazai tanügyet – vélik hazai szakpolitikusok és pedagógusok.
Ízelítő a módosításokból
Az egyik leglényegesebb módosítás az elemi oktatásban és az óvodákban dolgozó pedagógusok jogállására vonatkozik. A jelenlegi törvény szerint ezeket a posztokat csak egyetemi diplomával lehetett betölteni, ám a jogszabály lehetővé tette, hogy a már alkalmazásban lévő mintegy 22 ezer felsőfokú végezettség nélküli pedagógus továbbképzéseit az egyetemi végzettséggel egyenrangúvá tegye a minisztérium, és az érintettek diplomásoknak járó bérezést kapjanak. Ezt a cikkelyt törölte az USL-kormány. Ezért a minisztérium nem ismer el semmiféle továbbképzést és fokozatot a felsőfokú végzettséggel nem rendelkező pedagógusok esetében, így fizetésemelésre sem számíthatnak, sőt az alapképzésüknek megfelelő fizetéskategóriába csúsznak.
Másik vitatott módosítás a kilencedik osztályok visszasorolása a középiskolai oktatási ciklusba. A jelenlegi törvény megkönnyítette a tanulók számára a kötelező tíz osztályt elvégzését a saját településükön, mert bevezette a nulladik osztályt, a kilencediket pedig az általános iskolai képzéshez sorolta. A módosítás nem csak visszasorolja a kilencediket a középiskolai ciklusba, de tételesen megszabja, hogy a kötelező iskolai évek az elemi oktatásból, az általános oktatásból és a középiskolai oktatás első két évéből: IX. és X. osztályból tevődnek össze. Ez elsősorban a vidéki diákokat hozza nehéz helyzetbe, mert az általános iskolai ciklus után két évig egy nagyobb település iskolájában kell tanulniuk, hogy a törvény által előírt kötelező oktatásban részesüljenek. Ez a szakemberek szerint az iskolaelhagyást erősíti.
Az USL-kormány ugyanakkor 23 százalék alattira csökkentette a szülői képviselet arányát az iskolaszékekben. A jelenlegi törvény szerint a testületekben fele arányban vettek részt a szülők és fele arányban az önkormányzat és a tanárok képviselői, így a szülők befolyásolni tudták a döntéseket. A törvényalkotónak a szándéka ezzel az volt, hogy iskolában tanuló gyerekek érdekeit helyezzék előtérbe az intézmény sorsát befolyásoló döntések meghozatalakor. Ha a szenátus elfogadja a módosító javaslatot, gyakorlatilag csak protokolláris szerep jut az önkormányzati és a szülői képviseletnek az iskolaszékekben.
Nagy vitát váltott ki a módosítás is, miszerint az egyetemek rektorai nem vonhatják vissza azt az oklevelet, amelyet birtokosa valamilyen visszaélés vagy törvénytelenség, esetleg plágiummal szerzett meg. Az új törvény szerint ez csakis a bíróság teheti meg.
Magyari: mindenhez hozzá akarnak nyúlni
„Aggodalomra ad okot, hogy mindenhez hozzá akar nyúlni a kormány a tanügyi törvényben" – jelentette ki a maszol.ro-nak Magyari Tivadar főtitkár-helyettes, az RMDSZ oktatási főosztályának vezetője, amikor a jogszabály módosításairól kérdeztük.
A szakember értékelése szerint a jelenlegi tanügyi törvénynek nagyon sok hasznos rendelkezése volt. „Azt még nem lehet látni, hogy milyen mértékű átalakítást és visszarendeződést akar a jelenlegi kormány, de máris aggódunk, mert sok mindent a feje tetejére állítanak" – jelentette ki.
Magyari emlékeztetett arra, hogy a nulladik és a kilencedik osztály kérdése „állandó játék és bizonytalanság tárgya" a tanügyben. Tájékoztatása szerint a magyar nemzetiségű diákoknak azért felelt meg az új tízosztályos rendszer, mert később kellett iskolát váltaniuk, és esély volt arra, hogy egy évvel tovább járjanak magyar iskolába, magyar osztályba. „Tudjuk azt, hogy a nagy törés, nagy visszaesés az anyanyelven való tanulásban a nyolcadik osztály végén volt. A jelenlegi törvény szerint ez a törés a kilencedik osztályban volna, az éppen átalakuló személyiségű serdülő nyer egy évet nyert a magyar iskolában. Tehát kisebbségi szempontból a jelenlegi törvény megtartása volna az érdekünk" – magyarázta.
Az iskolaszékek összetételének a megváltoztatása is aggodalomra ad okot Magyari szerint, mert a jelenlegi törvény egészséges arányt biztosított a szülők, az önkormányzat és a pedagógusok képviselete között. „Én is annak vagyok a híve, hogy a legtöbbet a pedagógusokra kell bízni, de a régi arány, amit nagyon sok egyeztetés nyomán alakítottunk ki, az egészséges egyensúlyt jelentett" – magyarázta az oktatási főtitkár-helyettes.
A plagizálók dolgát megkönnyítő törvénymódosulás kapcsán Magyari kifejtette: a plágium elkerülésére kellett volna találni megoldást, nem a csalással írt dolgozatokkal szerzett diplomák visszavonására. Szerinte szegénységi bizonyítvány bármilyen egyetem számára, ha az intézményben plágiummal diplomát lehet szerezni. „Arra kéne megoldása legyen a tudományos világnak, hogy kiszűrje a plagizátorokat, és ne tíz-húsz évvel később fussanak utána" – fogalmazott Magyari.
Maszol.ro,

Dokumentum: Területi autonómiát Székelyföldnek (Beadvány Románia kormányához a Székely Szabadság Napján)
Ma, 2013. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten a Székely Nemzetgyűlések hagyományainak folytatásaként összegyűlt székelyek, valamint a velük szolidaritást vállaló erdélyi magyar közösségek képviselői kinyilvánítjuk: igényeljük Székelyföld területi autonómiáját!
Székelyföld területi autonómiája azt jelenti, hogy történelmi szülőföldjén a székely-magyar többségi kollektivitás joga és tényleges képessége saját felelősségére és saját érdekében átvenni a közérdekű problémák jelentős részének megoldását a szubszidiaritás elvének megfelelően. Az autonóm régió az állam és a kollektivitás között elhelyezkedő választott testülettel rendelkezik, az önigazgatás hatásköreit gyakorolja, illetve államhatósági jogosítványokkal is bír. Románia, amikor csatlakozott az Európa Tanácshoz, egyoldalú kötelezettséget vállalt a tanács 1993/1201. számú ajánlásának teljesítésére, amely 11. cikkében kimondja: „Azokban a körzetekben, ahol egy nemzeti kisebbséghez tartozó személyek többséget alkotnak, ezen személyeknek jogukban áll, hogy sajátos történelmi és területi helyzetüknek megfelelő és az állam nemzeti törvénykezésével összhangban álló helyi vagy autonóm közigazgatási szervekkel vagy különleges státusszal rendelkezzenek.” Az eltelt közel két évtizedben Románia ezt a kötelezettségvállalását sem teljesítette, az ezzel kapcsolatos párbeszédet a hatóságai elutasították. Románia kormánya ígéretet tett arra, hogy a tervezett regionális reformot az érintett lakosság megkérdezésével hajtja végre. Ezt javasolja az Európai Unió is, és ez áll a Romániában hatályos jogszabályokban is. Ennek ellenére most arra készülnek, hogy megszegve Romániának a Kisebbségi Keretegyezményben és a Kisebbségi és Regionális Nyelvek Európai Chartájában foglalt kötelezettségeit, Székelyföldet egy román többségű közigazgatási régióba tagolják be, végleg felszámolva a székelység létezésének maradék intézményi kereteit. Felhívjuk az illetékes hatóságok és a nemzetközi közvélemény figyelmét arra, hogy a Székelyföld közösségének akarata ellenére végrehajtott regionális reform beláthatatlan következményekkel járna a romániai demokráciára nézve, ugyanakkor ellehetetlenítené a többség, illetve a számbeli kisebbségben élő, de itt helyi többséget alkotó székely közösség közötti viszony normalizálását! Egyben felhívjuk Románia kormányának a figyelmét arra is, hogy a nemzetközi kötelezettségvállalások megszegése rendkívül rossz következményekkel járna Románia külkapcsolataira nézve. Mi párbeszédet akarunk és együttműködést, abban a reményben, hogy végül Románia kormánya is belátja, hogy a közigazgatási reformot a helyi közösségek szabad akaratára, az állampolgárok közti szolidaritásra és a konstruktív együttműködésre kell építeni. Hangsúlyozzuk: Székelyföld területi autonómiája nem sérti Románia területi integritását és állami szuverenitását, nem sérti a Székelyföldön élő román nemzetiségű polgárok érdekeit, sem Románia alkotmányát. Székelyföld autonómiájának minden előnyét egyformán fogják élvezni az itt élő állampolgárok a demokrácia alapvető értékeinek tiszteletben tartásával. Mindezek szellemében: Követeljük, hogy a sajátos történelmi, földrajzi, politikai, kulturális és gazdasági jellegzetességekkel rendelkező Székelyföld alkosson önálló fejlesztési régiót az Európai Unió forrásainak hatékony felhasználása érdekében! Követeljük, hogy Székelyföld legyen önálló közigazgatási régió! Követeljük Székelyföld autonómiájának törvény általi szavatolását! Tiltakozunk Székelyföld őshonos közösségének, a székely nép érdekeit sértő, létét fenyegető közigazgatási átalakítás ellen! Követeljük, hogy a romániai hatóságok azonnal szüntessék be a székely jelképek üldözését, a magyarul beszélő emberek zaklatását és fenyegetését. Tiltakozunk az ellen, hogy a jogállam intézményeit az itt élő, román állampolgárságú magyarok elnyomására, megfélemlítésére és üldözésére használják! Teljes és tényleges szabadságot és egyenlőséget akarunk Székelyföld minden lakosának! Követeljük, hogy a kormány kezdjen párbeszédet a fentiekről a székely nép legitim képviselőivel, a Székely Nemzeti Tanáccsal és a székely önkormányzatokkal! Autonómiát Székelyföldnek, szabadságot a Székely Népnek! Marosvásárhely, 2013. március 10.
(A marosvásárhelyi autonómiatüntetésen elfogadott petíció)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Románul védte Székelyföldet az EP-ben Bokros Lajos
Román nyelven bírálta kedden az Európai Parlament strasbourgi plenárisán Bokros Lajos a Székelyföld közigazgatási felszabdalására irányuló bukaresti elképzeléseket.
„A Romániában élő mintegy másfélmilliós magyar közösség épp annyira őshonos, mint a román nép, amely több mint ezer éve nyelvében, hagyományában és szokásvilágában történelmi és földrajzi egységet alkot” – mondta felszólalásában a Magyar Demokrata Fórum EP-képviselője, Magyarország volt pénzügyminisztere.
Bokros képviselőtársait emlékeztette arra, hogy 1952-ben létrejött a Magyar Autonóm Tartomány, Marosvásárhely központtal, amelyet 1968-ban Nicolae Ceaușescu kezdeményezésére felszámoltak. „1990 visszaadta a reményt az erdélyi magyaroknak és elkezdtek bízni abban, hogy újra felépíthetik a magyarság mentsvárát” – jelentette ki. Szerinte ezt a szerves etnikai egységet akarja megtörni a jelenlegi kormány azáltal, hogy Székelyföldet négy különböző adminisztratív régió között osztja fel, aminek következtében a román többség egy minden szempontból jelentéktelen kisebbség szintjére taszítja a magyarságot.
A Magyar Demokrata Fórum EP-képviselője az Európai Parlament szlovák nyelvtörvényről tartott vitáján az európai konzervatívok frakciójának vezérszónokaként szlovákul szólalt fel.
Maszol.ro,

Autonómia-tüntetés: a magunk torkát
Parászka Boróka
A marosvásárhelyi autonómia-tüntetésen akkorát nyert az erdélyi magyar közösség, hogy régóta ekkorát nem veszített. Módszeresen véreztetjük ki magunkat.
„Nem vonult még ekkora tömeg Marosvásárhelyen”. Harmincezer, huszonötezer – ezek a számok, helyzetjelentések röpködnek a hétvégi marosvásárhelyi autonómia, később székely szabadság napjára átkeresztelt rendezvényről. Pontos számadatot nem tudni, mert ellenőrizhető, szakszerű módon senki nem mérte fel a résztvevők számát.
Fontos adatok lennének ezek, de kár belemenni a számháborúba, találgatásba. Ha ennél nagyságrendekkel kisebb tömeg jelent volna meg Marosvásárhelyen, akkor is figyelmet érdemel, ami történt.
Arra a kérdésre sem tudunk választ adni, hogy kik voltak, honnan és hogyan jöttek tüntetni.
Ez a demonstráció megaköltségvetéssel készült.
A főtéren négyes sorokban álltak a buszok, a forgalom hosszú időre lebénult a városban az érkezők, majd a távozók miatt. Nem lényegtelen, hogy kik és miből buszoztatták az embereket. Láttunk már ilyent, hasonló módon állt össze Magyarországon a Békemenet.
Ma már ugyanúgy lehet Budapesten, mint Marosvásárhelyen tüntetést szervezni, az a részletkérdés pedig, hogy az erdélyi városok sokkal kevesebbet bírnak el, hogy itt a helyben maradók sokkal kiszolgáltatottabbak, senkit nem érdekel. A politikai gátlástalanság korát éljük.
Akárhogy is történt a buszoztatás, sokan, rengetegen jöttek azért, mert szívügyüknek tartották, hogy itt legyenek. Vitathatatlan, hogy érzelmileg több ezer embert érintett az, amit a tüntetés ígért.
Illúziók, érzések szabadultak fel és el Marosvásárhelyen.
Sokan revansot vettek 1990-ért, volt olyan, aki 1956-ért, és olyan is, aki 1940-hez, 1918-hoz, 1848-hoz tért vissza. Ki tudja, talán 1526-hoz. Ezernyi reménykedő időutazóval teltek meg az utcák. Felelősséget ki visel értük? Marosvásárhely fölött ott lebegett a beválthatatlan ígéret, hogy van visszatérés a ki tudja mihez: ez mozgatta a reményeiben kiszolgáltatott és illúzióiban eltévedt tömeget. Valamiért – ki ezért, ki azért, egyéni élettörténetek közös nevezőéért – nagyon sok ember vállalta a Marosvásárhelyre utazást, a részvételt. Miért? A hivatalos válasz, illetve a tömegben elhangzó vélemények szerint azért, hogy „nyomatékot adjanak” az autonómia-törekvéseknek, hogy „megmutassák”, milyen sokaknak fontos „az ügy”.
Nem utolsó sorban azért, hogy a Maros megyei kormányképviselőnek a tüntetés vezetői átadhassák az autonómia-petíciót.
Az átadott petícióban többek között ez szerepel: „Hangsúlyozzuk: Székelyföld területi autonómiája nem sérti Románia területi integritását és állami szuverenitását, nem sérti a Székelyföldön élő román nemzetiségű polgárok érdekeit, sem Románia alkotmányát. Székelyföld autonómiájának minden előnyét egyformán fogják élvezni az itt élő állampolgárok a demokrácia alapvető értékeinek tiszteletben tartásával.”
Ehhez képest a Marosvásárhelyen felvonuló tömeg hosszan azt skandálta, hogy „Vesszen Trianon”, az ismert revizionista rigmusra masírozott: „nem, nem soha!”. Nincsen ezzel baj, a szólásszabadságba belefér a vesszen trianonozás.
De ezután a tüntetés után soha, semmilyen formában nem fogja egyetlen magyar politikus sem hitelt érdemlően képviselni az autonómia ügyét, soha többé nem fogja egyetlen román tárgyalópartner sem elhinni, hogy azt akarjuk, amit mondunk. Az autonómia most vált megint eggyé a szeparatizmussal, a nosztalgikus, Horthy-korszakhoz visszanyúló revizionizmussal, az Erdély elszakítással. Most lehetetlenült el bárminemű korszerű autonómia elv megfogalmazása, képviselete. És így az autonómia-tüntetésen magát hazudta szembe a tömeg.
És aligha menti fel a résztvevőket, hogy elragadták az indulatai. Azok, akik ezt a megademonstrációt szervezték, az indulatokra, az érzelmekre alapoztak, sikerrel. A tömeg erejében bíztak, és bejött. A Barabás-effektus lépett fel. Nagyon valószínű, hogy egyenként rengetegen belátták, tudták, hogy vesszen trianonozással csak a magyarokkal szembeni előítéleteket lehet növelni, együtt azonban, a közös élmény pillanatában ez már nem fontos, a hangsúlyok máshol vannak. Legyen világos: Marosvásárhelyen erődemonstráció volt. Lelkes önkéntesek, kibicek és ki tudja miféle politikai hálában reménykedő zsoldosok erődemonstrációja. Itt nem az autonómia-tárgyalások előkészítése folyt, mert innen dialógussal nehéz folytatni. Vagy a tovább radikalizálódás jön, a rálicitálás a szuperrendezvényre, vagy a kifáradás. Leginkább is-is. Taktikai szempontból semmiképp sem ígéretes.
Közvetlen és egyértelmű haszonélvezője
mindannak, ami történt, azok voltak, akik mögött a tömeg felsorakozott. Kik voltak ezek? Egy választáson bukott párt nem-elnöke, Tőkés László, egy választáson el sem indult párt elnöke, Biró Zsolt. Egy magát politikai úton soha meg nem mérő, civilnek mondó szervezet elnöke, amely mégis politikai úton, tartalommal és formában kampányol. Igen, ez a szervezet a Székely Nemzeti Tanács, első embere pedig Izsák Balázs.
A tömeg, amelyet érzelmei, vélt és valós sérelmei mozgatott, amelyet a Trianon-reflexekkel lehetett utcára bírni, ezeknek az embereknek vált támaszául. Székely statisztéria. A sok-sok közösségi, történeti illúzió mellett született egy politikai délibáb is a hétvégén: olybá tűnt, ilyen hatalmas és jól szervezett a támogatása az elől masírozóknak.
Akár hihetnénk is az önzetlen közösségi szolgálat látszatának, elfogadhatnánk, hogy a tavalyi vesztesek mára megerősödtek, ha a zsigeri, primitív önzés és a gyávaság nem ütközött volna ki azonnal. Marosvásárhelyen az állítólag magyar közösségi érdekekért csatarendbe állított tömeget a szónokok arra szólították fel, hogy a magyar árulókat ki kell közösíteni.
A szónoklatra természetesen – ilyen a tömegrendezvények pszichológiája – nem a kérdés volt a válasz, ugyan mitől válik árulóvá bármely megbélyegzett? Mit jelent egy nemzetközösségben a „kiközösítés?” Az árulózásra az „Akasszuk fel!”, valamint a „Földet reá!” jelszó jött válaszként az autonómia-tüntetésen. Jól előkészített helyről és időben felröppent a „Hol vagy, Markó?”, „Hol vagy, Hunor?” kérdés. Marosvásárhelyen verbális lincselés történt, a képzeletbeli lámpavasakon magyar politikusok lógtak. Annak pedig, aki azt mondja, mindenhol vannak őrültek, bekiabálók, és mindez csak a szerencsétlen véletlen miatt hangozhatott el, mondjuk el: nem tiltakozott, nem utasította rendre a bekiabálókat sem Tőkés, sem Izsák, sem Biró.
Némaságukkal váltak felbujtókká.
A hangzatos „székely szabadság napja” a magyar-magyar gyilkosság felbujtásának a napjaként fog megmaradni – senkinek ne legyen erről kétsége. Nem más, mi magunk vettük el magunktól így a nemzeti méltóságunkat. Megbocsáthatatlan.
A katonai pontossággal összeverbuvált tömeg Marosvásárhelyen nemcsak kiszolgáltatottá vált magának, jelszavainak, de magára is maradt. Tőkésék, az akasztás és trianonozás mögött nem volt más. Nem jöttek el a magyarországi pártok. Igen, még a legfőbb stratégiai partner, a Fidesz sem jött el. Egyetlen arc sem bukkant fel.
Mondhatnánk azt, hogy azért nem, mert a szervezők „pártsemleges” akciót hirdettek. A „pártsemleges” rendezvényen azonban helyet kapott a szélsőjobb. Az egyetlen jól látható, magasba tartott pártlobogó ezen a napon a Jobbiké volt. Biró, Tőkés, Izsák és a többiek a Magyar Nemzeti Gárdával és a Jobbikkal masíroztak egyszerre: gondoljunk erre a továbbiakban, ahányszor csak elhangzik a bűvös „stratégiai partnerség” hívószó.
Itt tartunk most. Sok-sok ezer ember ment azért utcára, mert az gondolta, hogy fontos, méltányos és erkölcsileg egyértelmű ügyet erősít. Vitte ki a szívét, a lelkét, a bőrét. Méltánytalanul bántak el velük. Vállalhatatlan módon fel- és kihasználták őket.
A résztvevőkkel azt hitették el, hogy az eseményeket Marosvásárhelyen ők irányítják. Mindeközben azonban a román kormány feje, a tömeg előtt magányosan menetelőktől távol, Budapesten tárgyalt.
A magyar miniszterelnök szintén Budapesten tárgyalt azzal a Kelemen Hunorral, akinek a nevét a Rózsák tere fenyegetően verte vissza. Üzenhetett volna számukra a néphatalom, ha néphatalomként viselkedett és gondolkodott volna. Nem tette.
manna.ro,

A marosvásárhelyi magyarság korábban sem félt
Borbély László szerint a marosvásárhelyi magyarság 1989 decembere óta nem fél, ezért nem felel meg a valóságnak, hogy a vasárnap tartott marosvásárhelyi autonómiatüntetés bontotta volna le a félelem falát a helyi magyar közösségben.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) politikai alelnökének a nyilatkozatát keddi hírlevelében közölte az RMDSZ. "Nekünk senki sem adhat leckét abból, hogy mit jelent helytállni" - jelentette ki marosvásárhelyiként megfogalmazott, személyes hangvételű nyilatkozatában Borbély László.
Az RMDSZ alelnöke emlékeztetett arra, hogy a marosvásárhelyiek már akkor lebontották a félelem falát, amikor 1989. december 21-én az utcára vonultak a Ceausescu-diktatúra ellen tüntetni. A magyar közösség pedig 1990. február 10-én a magyar nyelvű oktatás ügyében szervezett gyertyás-könyves felvonulásán, majd az 1990. március 19-20-i tüntetéseken sem félt.
Borbély László elismételte, március 15-én szerte a világon a magyar szabadságot ünneplik, amelyben a székely szabadság is bennfoglaltatik. (Arra utalt, hogy a vasárnapi autonómiatüntetést az RMDSZ ellenzékét megjelenítő szervezők a székely szabadság napjának nevezték el.) Hozzátette, március 15-ét kellett volna a március 10-én megfogalmazott "természetes igényekkel" összekapcsolva megünnepelni.
"Meggyőződésem, hogy senkinek nincs joga kisajátítani sem az autonómiát, sem a magyar, sem pedig a székely szabadságot" - fogalmazott Borbély László, aki szerint a magyar szervezeteknek együtt kell tüntetniük a közösség jogaiért. Az RMDSZ alelnök azt is hozzátette, nem zárja ki egymást a tüntetés meg az RMDSZ parlamenti és önkormányzati eszközökkel vívott jogérvényesítési harca.
Korábban Kelemen Hunor RMDSZ-elnök kijelentette, a szövetség nem vesz részt a marosvásárhelyei autonómiatüntetésen, a tömegben azonban jelen volt Tamás Sándor és Borboly Csaba, Kovászna, illetve Hargita megye önkormányzatának RMDSZ-es elnöke, Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy és Ráduly Róbert, Csíkszereda RMDSZ-es polgármestere, akik arra hivatkoztak, hogy nem született testületi döntés a távolmaradásról.
MTI
Nyugati Jelen (Arad),

BÖZÖDI GYÖRGY (1913–1989)
A százéves szerző és a hetvenöt éves Székely bánja
Erdélyi írástudók vállalt sorsára példa a Bözödi Györgyé is: forgandó hatalmakkal és rosszabbra forduló, „körülményekkel” kénytelen mindegyre szembefordulni, aki becsületes, s aki számára az írott magyar szó ekként a cselekvés egyetlen lehetősége, módja maradt. A Székely bánjamár a két világháború közötti romániai magyar irodalom romantikára hajló vagy népmegváltói szemléletével is ellenkezett, nem is adta ki sem az Erdélyi Szépmíves Céh, halinakötésben, sem a Hitel; tizenhat fiatal írónak kellett összeállnia, hogy napvilágot lásson. A második „közhatalom-változás” után pedig, amikor 1943-ban, a Magyar Élet kiadásában harmadszor megjelent, Bözödi az új viszonyok között sem látta szükségesnek változtatni rajta (csupán kibővítette a Marosszékről szóló fejezettel) – hiszen, az ígéretek és remények ellenére, a szegény székelységnek nem a sorsa, hanem csak úri vezérkara változott. Az újabb történelmi fordulat után aztán a könyv meg sem jelent többé.
Hasznos és szükséges lett volna pedig, nem csupán a nemzetiségi kérdésnek nevezett akut tünetcsoport vizsgálatához és a felette máig folyó viták egészséges légkörének megteremtéséhez, hanem talán az irodalom új- és stílromantikus lelkesedését, energiáit is segítette volna a szűkebb és szürkébb valóság felé fordítani, fennköltség helyett a mélységre irányítva azt. Hiszen Bözödi György bevallottan egy szívós előítélet cáfolatát készíti könyvében. E bűbájos téveszme szerint a székelység egészséges és erős, egységes és szabad emberek közössége: szálfaemberek szűz erdők szálfái tövében. Ez a kényelmes és megnyugtató szemlélet, Bözödi György tanúsága szerint, a múltban a gyakorlatban is óriási károkat okozott a szegény székelységnek, hiszen nem tartotta szükségesnek megoldani az eszményinek minősített gazdasági, társadalmi, szellemi életben megsemmisítő kényszerűséggel felmerült kérdéseket. A fenyvesek ködlő mítosza még ma is sokszor eltakarja a valós problémákat, s gyakran a legjobb akarattal is mesék festett köntösét, vágyott és képzelt díszeit ruházzuk rájuk, hiába hogy ezek alól szemünkbe szúrnak a tények, adatok...
Bözödi György a harmincas évek elejétől kezdve gyűjtötte adatait, amikor Magyarországon is megindult a falukutató munka (de „anélkül, hogy egymás munkájáról, terveiről tudtunk volna!”), és két évvel a Puszták népe után, 1938-ban került a közönség elé és a kritikák össztüzébe a Székely bánja...Helyzetfelméréséből kiderül, hogy a székelység a valóságosnál hosszabbnak tűnő századok óta nem szabad, csupán csak zárt közösség, melyet a váltakozó uralkodók és hatalmi rendszerek legalább annyira sújtottak, mint a belső széthúzás, az osztály- és felekezeti torzsalkodások (a „három bevett vallás” földjén, Erdélyben!), a földnélküliség és a népbetegségek, a lelkiismeretes vezetők hiánya és az elzártságból fakadó konzervativizmus, mely megtartó erő ugyan, de meg-megakasztó is; a szóban forgó időszakban pedig, az első világégést követő „közhatalom-változás” után a királyi Románia elnemzetlenítő politikája, mely gazdasági és kulturális tekintetben egyaránt hátrányos megkülönböztetést érvényesített vele szemben, mind a földreform megvalósításakor, mind a szövetkezeti gazdálkodás kísérletének elfojtása, mind pedig oktatási és szellemi életének szétzilálása terén.(...)
„A múlt tévedései talán a jövő tanulságai lehetnek – írja Bözödi György könyve harmadik kiadásának Előszavában.– Reményünket önmagunk erejébe kell vetnünk, nem a mások segítségébe(kiemelés tőlem – Cs. L.), és belső erőt csak úgy nyerünk, ha megtisztítjuk szemléletünket, és közelebb visszük a valósághoz. Ha nagy tévedéseket és mulasztásokat kellett megállapítanom a múltban, ezt nem kevés fájdalommal tettem, mert éreztem: kisebbségi helyzetünk fokozott felelősséget és fokozott körültekintést követel meg az írótól a letűnt idők bírálatánál. DE az igazság és a jövő érdekében vállalnom kellett a küzdelem súlyát, nehézségeit és veszedelmét.”
Ki hát ez az író?
Bözödi György Székely bánja című könyvének sorsát többnyire ismerjük: ha a székelység életét nem is, az íróét egy életre meghatározta. Kis közösségekben az írástudók sorsa óhatatlanul a népé: példázza azt is...
(, 1985)
Népesedés
A nemzetiségi viszonyok alakulásáról nincs egységes kimutatás, ellenben különböző statisztikák alapján a románság jelentős növekedését állapíthatjuk meg. 1934 végén így oszlott meg a Székelyföld lakossága nemzetiség szerint a megyei főorvosi hivatalok jelentése alapján:
Román % Magyar % Más % Összesen
Udvarhely 7.885 6,03 119.468 91,46 3309 2,51 130.662
Csík 14.953 10,42 125.336 87,42 3101 2,16 143.390
Háromszék 25.828 18,34 112.961 80,25 1976 1,41 140.756
A legmagyarabb Udvarhely megye tehát 91 százalékban magyar, míg Háromszék csak 80 százalékban. Ismeretes az a törekvés, hogy azokat, akiknek családjában román ős is előfordul, románnak könyveljék el. A románság kritériumának az ortodox és görög katolikus vallást tekintik, holott sok görög katolikus vallású székely is volt a háború előtt a székelyföldi román görög katolikusok mellett. Az utóbbiak külön egyházakba tömörültek, külön román iskoláik voltak, mellettük a görög katolikus vallású székelyek számát a tusnádi kongresszus 1902-ben 22 000-re becsülte, és ezek részére, kik főleg Csíkban és Háromszéken laktak, magyar görög katolikus püspökség felállítását javasolta. Az is ismeretes, hogy az erdélyi magyarság kereszténységre térésekor a görögkeleti vallást vette fel és a magyar történészek nagy része azt tartja, hogy a mai görög katolikus székelyek vallásának eredete idáig nyúlik vissza.
De ennél a magyarázatnál sokkal fontosabb figyelembe venni azt a tényt, amelyet számos oklevél igazol, hogy a székelyek a XVI. század óta, a fokozatos elszegényedés következtében igen gyakran térnek át a keleti egyházba, hogy ezáltal mentesüljenek a papi bér fizetése alól. Ősi székely nemesi családok tagjait találjuk az oklevelekben Vazul és más román keresztnévvel, míg a család többi ága megmaradt római katolikusnak vagy protestánsnak. A nagybirtok kialakulásával és a földesúri hatalom kifejlődésével ennél is fontosabb tényező járul a vallási kérdéshez, olyan, mely szoros kapcsolatban áll a jobbágykérdéssel. Erdély úgy él ugyan a köztudatban, mint a vallásszabadság klasszikus földje, de ez nem akadályozta meg abban a földesurakat, hogy jobbágyaikat és a községükben lakó szabad székelyeket vallási alapon üldözzék A merészebb történetírók ennyit bátrak voltak bevallani már a múlt században, és ennek keretében próbálták megmagyarázni azt, hogy a földesurak miért változtatták át az uralmuk alatt álló magyar falvakat román lakosságúvá. Mert ez történt a Székelyföld sok községében, főleg Maros megyében, ahol a földesúri rendszer legáltalánosabban volt elterjedve. Több marosmegyei község, mint Szentlőrinc, Sárd, Mosony, Nyárádszentandrás, Marosszentgyörgy, Bárdos, Szabad, Tófalva, Maroskeresztúr, Nyárádtő, Meggyesfalva stb. székely községek a XVII. század elejével kezdődőleg elrománosodtak vagy elpusztultak. A földesurak magyarok voltak és nagyrészt katolikusok, képtelenségnek látszik tehát, hogy az elrománosodásnál vallási szempont játszott volna közre, hiszen a románok görög katolikusok maradtak és maguk a földesurak létesítettek számukra görög katolikus templomot és hoztak bele görög katolikus papot. De az sem hihető el, hogy a román jobbágyokat azért telepítették volna, mert katolizálásukat inkább remélhették, mint a protestáns magyarságét. A hitbeli kérdés csak ürügy volt, a külszín, mellyel eltakarták a lényeget. Azért terelték történészeink is erre a figyelmet, hogy a súlyosabb igazságot ne kelljen kimondaniok.
Az átalakulás hátterében a jobbágyszerzés áll. Tófalva esete megvilágítja az elrománosodások történetét. Tófalva lakói az 1614-i és későbbi lustrákban szabad székelyek, akiket a községbe adományozás útján telepedett földesúr csak két módon tehetett jobbággyá: vagy erőszakkal, vagy ha önként szolgálatába állnak. Miután ez az utóbbi nem történt meg, és a székelyek jobbágyságra kényszerítése büntetéssel járt, ha kitudódott, a földesúr egy újabb, harmadik módszerhez folyamodott: a székely református lakosságot román vallásra igyekezett téríteni, hogy mint románokat büntetés nélkül tehesse jobbágyaivá. A nép egy része áttért, a másik rész ellenszegült, mire a földesúr széjjelverte őket, helyükbe pedig románokat telepített. Ez történt a XVIII. század kezdetén. „A polgári szabadság ily megsértése ellen senki sem lépett ez időben fel”, csak a szomszédos csejdi ref. egyházközség próbálta az egyház jogait megvédeni, de eredménytelenül. A tófalvi ref. egyházközség 1756-ban megszűnt, földjeit, kaszálóit, templomhelyét a földesúr, Bálintith István báró foglalta el, harangját pedig körtefáji udvarába szállította. A csejdi egyházközség sokáig folytatta a pert az elpusztult egyházközség vagyonáért, de a földek részint a földesúr, részint a Tófalván létesült görög katolikus egyházközség birtokában maradtak. Ez a vázlata a székely községek XVIII. századbeli pusztulásának. Kisebb-nagyobb eltérésekkel így folyt le mindenütt a változás. Meggyesfalva földesura, gróf Kornis Zsigmond, Erdély akkori kormányzója a község református népének katolikus vallásra térítését használta fel eszközül. A kormányzó 1716-ban karhatalommal elfoglalta a református templomot, jezsuitákat telepített belé, az ellenszegülő népet pedig szétverte, a falut a földdel egyenlővé tette, Marosvásárhely közvetlen közelében. Az üldözött protestánsok elköltöztek, helyükbe a földesúr román jobbágyokat telepített. A katolikus templom megmaradt, de hívek nélkül, a község tiszta románná lett. Testvéregyházközsége, Székelykakasd, ahová annak idején nem ért el a földesúri hatalom, ma is tiszta székely község. Hasonló sors jutott osztályrészül Sárd és Mosony községeknek, pusztulásuk oka a hűbériség. Nemkülönben Nyárádszentandrás, Marosszentgyörgy és Nyárádtő községeké is. Szentlőrinc, Bárdos és Szabad átalakulásánál közrejátszott részben a török és tatár pusztítás, a földesurak kevesebb akadály árán cserélhették fel a székely lakosságot románokkal. A szentlőrinci elpusztult ref. egyházközség földjeit, templomát és parochiális épületeit 1661-től 1701-ig a tompai ref. egyházközség bírta, de akkor a szentlőrinci román pap híveivel együtt erőszakkal elfoglalta, amint egyik szemtanú állítja, „a román püspök parancsolatából” s végig a román egyházközség tulajdonában maradtak a földek és épületek. Medgyesfalvához hasonlóan Marosszentgyörgyön is elfoglalja a földesúr a református templomot, s amikor a magyarok kivesznek, románokat telepíthelyettük, Nyárádtőn 1768-ban a jezsuiták foglalják el a református esperesség templomát, mire a magyarság pusztulni kezd, román egyház létesül és a magyarok egy része is elrománosodik. Remeteszeg székely lakóit a Lázár-család üldözte ki a faluból és helyükbe a Bánd és Bergenye közti hegyen lakó románokat telepítette be. Gerebenes lakói 1602-ben már mind románok, de beírták őket a szabad székelyek, lófők és nemesek lajstromába, mivel „azt mondgyák, hogy székelj földen laknak”. És mennyi azoknak a száma, akik a Kárpátokon túl olvadtak bele a románságba, a több évszázados kivándorlás folytán? Ha a nemzetiségi alakulást szándékos befolyás irányította volna, alig képzelhető el, hogy a székely fővárosnak nevezett Marosvásárhely közvetlen közelében miképpen alakulhattak ki tiszta román vagy jelentéktelen magyar kisebbségű falvak, melyeknek lakói magyarul sem tudnak, holott sok van közöttük Szabó, Kovács, Kerekes, Keresztes stb. nevű. Hasonló a helyzete Csíkban Vasláb, Gyergyóbékás és Bélbor községeknek, melyek megmaradtak színromán telepeknek a csíki székelység között, távol és minden összeköttetés nélkül a nagy román tömegekkel. Ellenben még a múlt század legutolsó éveiből is van példa arra, hogy Háromszék megyében tősgyökeres székely családok tértek görögkeleti hitre, mert saját egyházuk terheit nem bírták, a román egyház pedig nem kívánt tőlük anyagi támogatást. Arra is volt eset, hogy magyar gyermekek a román iskola ingyenes oktatását élvezték.
Az 1910. évi népszámláláskor a magyar hatóságok annyi román lakost írtak össze a három székely megyében, közéjük számítva a román vallású székelyeket is, hogy most, egy negyedszázad múlva és román uralom alatt a fent ismertetett 1934. évi jelentések a három megye területén mindössze 5307 románnal mutatnak többet ki.
Szellemi élet
A kisebbségi sorsba került magyarság részére súlyos veszteséget jelentett, hogy az egyházak annak idején átadták iskoláik nagy részét az államnak, mert csak a hitvallásos iskola biztosíthatja a magyar ifjúság magyar nyelvű tanítását és nevelését az új viszonyok között. A román állam 1919-ben 373 magyar és 25 román tannyelvű elemi iskolát vett át a három székely megyében, Udvarhelyen, Csíkban és Háromszéken, de a román tannyelvű iskolák száma az új uralom alatt hamarosan, az első pár évben meghaladta a magyarokét, hiszen csak Háromszék megyében a minisztérium két rendelettel egyszerre 27 magyar iskolát szüntetett meg, illetve változtatott át románná. Az állami iskolák nagy része magyar tagozattal működött 1930 körülig; ezekben a nemzeti tárgyak kivételével magyarul folyt a tanítás, a harmincas évek elején azonban észrevétlenül, egyszerű tanfelügyelői rendeletekre megszűnt a magyar tanítási nyelv és csak a hittant taníthatják a lelkészek magyarul, az iskola igazgatójának ellenőrzése mellett. A minisztérium kimutatása szerint 1933-ban Udvarhely megye területén még 71 magyar tannyelvű állami iskola állott fenn (papiroson), Háromszéken 80, magyar tagozatú állami iskola pedig 8, illetve 19, míg az 1936–37. tanév végén már a hivatalos kimutatás is elismeri, hogy a Székelyföld egyetlen megyéjében sincs magyar tagozata egy állami iskolának sem, magyar tannyelvű állami iskolának pedig már a nevét sem ismerik. A kultúrzóna, melyet Anghelescu közoktatásügyi miniszter egyszerű rendelettel léptetett életbe 1924-ben, meghozta eredményét, a Székelyföldön a román oktatás általánossá vált.
A Regátból és a románlakta erdélyi megyékből idetelepülő tanítóknak nyújtott kedvezmény valóban vonzó volt: ötvenszázalékos fizetésemelés és a kor-pótlékidő négyévenkénti számítása azok számára, akik csak négy évig vállalják a kultúrzónás munkát, ugyanilyen fizetésemelés, háromévenkénti korpótlék és 20 hold települési föld azoknak, akik végleg itt maradnak. A minisztérium 1937. év folyamán a román papokat is bevonta a kultúrzónás munkába, jogot ad a tanítói vizsga letételére azoknak, akik közülük vállalkoznak, hogy tíz évig a Székelyföldön tanítói szolgálatot is végeznek...”
(Székely bánja, 1938. – részlet)
Szabadság (Kolozsvár),

Izsák Balázs: Nem mondunk le a célról!
"Ha a hatalom nem tárgyal, vagy nem akarja a közösség akaratát figyelembe venni, elindulunk egy úton, ami nagyon sokba fog kerülni Románia kormányának, de az is lehet, hogy az országnak is" - Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke nyilatkozott a Krónikának az autonómiaküzdelem stációiról, a párbeszédről és a végső eszközről.
– Két nappal az autonómiatüntetés után, hideg fejjel és a politikai, illetve sajtóvisszhangok ismeretében, főszervezőként milyen következtetéseket tud levonni?
– Mindenekfölött sikerként könyvelem el a tüntetést. Hamarosan levonjuk a tanulságokat, viszont addig is örömmel nyugtázhatjuk, hogy sikerült bebizonyítani, Marosvásárhely már nem a félelem városa. Akárcsak az ünnepi beszédemben, most is Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy RMDSZ-es polgármesterét idézném, aki azt mondta, hogy félelemre nem lehet jövőt építeni. Ez vonatkozik román honfitársainkra is, hisz az ország közigazgatási rendszerét nem lehet úgy átalakítani, hogy miközben a legégetőbb ügyet, a székely magyar kérdést kerülgeti mindenki, a félelem irányítja a román politikai elit gondolkodását.
– Mi zavaróbb a március 10-ei esemény kapcsán: a román politikum és sajtó értetlensége vagy az RMDSZ-csúcsvezetők távolmaradása, ellenhangolása?
– Engedje meg, hogy kezdjem inkább a pozitívumokkal. Nagyon kellemes meglepetést szerzett azoknak a marosvásárhelyi felelős beosztásban lévő román köztisztviselőknek a viszonyulása, akikkel a tüntetés előkészítése során már hetekkel korábban egyeztetéseket folytattam. Dorin Florea polgármesterrel, Corneliu Grosu prefektussal, a csendőrség és rendőrség vezetőivel végig rendkívül oldott, civilizált légkörben, nyíltan és őszintén tudtunk beszélgetni. Számomra már az első pillanattól egyértelművé vált, hogy ha nem is képviselünk mindenben azonos álláspontot, de nekik is érdekük a konfliktusmentesség. Nemcsak azért tettem ezt a kitérőt, hogy ne az elégedetlenségekkel kezdjem, hanem azért, mert ennek a néhány román embernek a korrekt viszonyulását nagyon fontos jelként értékelem.
– Akkor térjünk vissza az eredeti kérdésre.
– Ami a román sajtót illeti, az nem múlta fölül az eddig is ismert átlagos színvonalát. Ezúttal is a szenzációt kereste, és az érdemi információra kevésbé volt fogékony. Mint korábban is elmondtam, az RMDSZ csúcsvezetői közül a tüntetés szervezése kapcsán Kelemen Hunor elnökkel tárgyaltam, aki tisztán tudtomra adta, hogy társszervezőként sem ő, sem pártja nem vesz részt a rendezvényen. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy egyetlen RMDSZ-tisztségviselőnek sem tilthatja meg, hogy ott legyen a Postaréten. Elfogadtam az érveit, de bízom abban, hogy jövőre másként lesz. Tény, hogy erről már most el kell kezdenünk azt a párbeszédet, amire Tamás Sándor, Antal Árpád, Borboly Csaba és még egy pár székelyföldi vezető eddig is fogékony volt.
– Mi a következő stáció a cél eléréséhez vezető, göröngyösnek látszó úton?
– A Marosvásárhelyen kifejezett népakaratnak érvényt kell szerezni. Ettől nem tágíthatunk! Petíciónkat meg kell ismertetnünk az egész világgal. Ugyanakkor várjuk a Ponta-kabinet válaszát. Sürgetni fogjuk, hogy a miniszterelnök fogadja a Székely Nemzeti Tanács küldöttségét, hiszen a népgyűlésen felvetett és a petícióba foglalt kérdésekről tárgyalni kell. A Marosvásárhelyen megjelent 30 ezer ember, illetve a világ 16 nagyvárosában szolidaritási tüntetést szervező tömeg nyomatékosította, hogy egy fajsúlyos kérdésről van szó, olyanról, amelyet nem lehet szőnyeg alá söpörni. Éppen ezért újra be fogjuk nyújtani Székelyföld autonómiastatútumát Románia parlamentjében.
– Ki által, hisz az évek során az RMDSZ felső vezetése kilúgozta soraiból azokat, akik évekkel ezelőtt letették a parlament asztalára a dokumentumot?
– Ez egy olyan kérdés, amiben nekem nem szabad jóslatokba bocsátkoznom. Romániai magyar parlamenti képviselet most is létezik, az én kötelességem az, hogy ennek tagjait felkérjem az új dokumentum előterjesztésére. Ha nem akad senki, aki ezt felvállalná, akkor a polgári kezdeményezés eszközéhez folyamodunk, ami a szükséges százezer aláírás öszszegyűjtését feltételezi.
– Ez viszont még mindig nem elég a tervezet napirendre tűzéséhez. De még ahhoz sem, hogy ha a törvényhozók vitára is bocsátják, az RMDSZ politikusai az ülésen maradjanak, esetleg fel is szólaljanak.
– Akárcsak a román politikummal, ugyanúgy a magyarral is az autonómia kérdése párbeszéd témáját kell hogy képezze. Hiszem azt, hogy le tudunk ülni, és meg tudjuk vitatni, hisz az SZNT és az RMDSZ elképzelése között rengeteg a közös pont. A szövetség sem szeretné, ha Maros, Hargita és Kovászna megyét továbbra is az úgynevezett középrégióba tagolnák, majd a megyevezetésektől megvonnák a hatásköröket.
– Az utóbbi napokban többször említette, hogy a székelyföldi magyarság számára kedvezőtlen közigazgatási átrendezés esetén a lakosságnak a polgári engedetlenség eszközéhez kellene folyamodnia.
– A polgári engedetlenség az erőszakmentes tiltakozás demokratikus eszköze. A polgári engedetlenség nem barikádemelést, hanem tudatosságot és kiállást jelent. Azt együtt kell eldöntenünk, hogy milyen formát választunk, milyen fokozatosságot találunk. Merthogy ennek is megvan az a lélektani szerepe, amely segítségével az embereket hozzá lehet szoktatni. Mint például, ahogy a sztrájkot megelőzi a japánsztrájk és a figyelmeztető sztrájk, a teljes útlezárást az egyik közlekedési sáv eltorlaszolása, az adóbefizetés megtagadását megelőzi az adótörlesztések késleltetése. Ha a hatalom nem tárgyal, vagy nem akarja a közösség akaratát figyelembe venni, elindulunk egy úton, ami nagyon sokba fog kerülni Románia kormányának, de az is lehet, hogy az országnak is. Persze nekünk nem ez a célunk. Mi tárgyalni szeretnénk. Ha a párbeszédre tett erőfeszítés hiábavaló, a legvégső eszköz a polgári engedetlenség. Ismétlem: a legvégső.
– Az elmúlt évtizedek baszk, ír vagy dél-tiroli példáiból kiindulva ennél „végsőbbet” el sem tud képzelni?
– A székely nép a jog népe. A magyar jogtörténet nem véletlenül szentel külön fejezetet a székely jogtörténetnek. Az évszázadok során sehol nem pereskedtek annyit, mint a székelyeknél. A jog tiszteletben tartása a nép kultúrájának részévé vált. Ha a székelység legfeljebb százévente egyszer lépett fel erőszakosan jogainak megvédése érdekében, küzdelme az adott korszak helyzetébe illett. Most, amikor Románia is, általa meg mi, székelyek is uniós állampolgárok vagyunk, ennek megfelelően kell eljárnunk. Az SZNT csakis a demokrácia eszközeivel hajlandó a Székelyföld autonómiájáért küzdeni. De legyen világos: sem a célról nem mondunk le, sem az utunkról nem térünk le. Számunkra nincs más alternatíva, csak a jog és a demokrácia.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

Hírszerzők és hírgyárak
Ádáz küzdelem folyik a bukaresti hírtelevíziók között a nézettségi mutatók feltornászásáért, a hirdetési piacból történő minél nagyobb részesedésért. A tévécsatornák tulajdonosai politikai játszmákra, leszámolásokra használják az általuk működtetett sajtóvállalkozásokat, médiaháborút gerjesztve a trösztök között.
Victor Ponta miniszterelnököt, sőt a titkosszolgálat parancsnokát is állásfoglalásra kényszerítette a bukaresti médiamogulok nyílt, a politika vizeit is alaposan felkavaró harca. A közvélemény formálása terén az írott sajtóhoz képest sokkal nagyobb befolyással bíró audiovizuális média jelentős szeletét politikusok vagy hozzájuk megannyi szállal kötődő üzletemberek birtokolják az országban.
A leghatékonyabb és közkedveltebb információforrásnak a hírtelevíziók számítanak: a hat országos lefedettségű hírcsatorna „sokarcú” profilja révén a politikai és közéletre is igyekszik a lehető legnagyobb hatást gyakorolni, miközben egyre inkább „eleszi” a nyomtatott és a bulvársajtó kenyerét. Miközben a hírtévék a képernyőn és az interneten egyaránt minden fogyasztói igényt igyekeznek kielégíteni, a romániai nyomtatott sajtó példányszáma meredeken zuhan. A napokban közzétett adatok szerint a legolvasottabb minőségi napilap, a România Liberă eladott példányszáma az elmúlt egy évben 36 ezerről 22 ezerre csökkent. Ugyanebben az időszakban a legnagyobb bukaresti bulvárlap, a 139 ezer példányban eladott Click! közel 14 ezer olvasót veszített.
Szakmai szervezetek már korábban felhívták a figyelmet, hogy a bukaresti médiatrösztök célja elsősorban nem a hírszolgáltatás, hanem hogy gazdasági és politikai nyomást gyakoroljanak a konkurenciára, a tulajdonos érdekeit zavaró rivális csoportosulásokra. A leírás tökéletesen illik a két legnagyobb román hírtévé, a volt szekus ügynök, Dan Voiculescu üzletember-politikus Antena 3-jának, illetve Sebastian Ghiţă szociáldemokrata szenátor România Tv-jének műsorpolitikájára. Mindkét sajtómágnás a balliberális kormánykoalíció (USL) tagja, ennek megfelelően az Antena 3 Crin Antonescu, az USL liberális társelnöke, államfőjelöltje „házi tévéjének” számít, míg a România Tv Victor Ponta szociáldemokrata kormányfő szócsöve. Ennek ellenére a két csatorna naponta vádolja egymást a nézők manipulálásával, félretájékoztatásával, például annak apropóján, hogy az Antena 3 megkérdőjelezte a România Tv által megrendelt, Antonescu népszerűségének zuhanásáról árulkodó felmérés hitelességét. Ám mindez csak enyhe torzsalkodás ahhoz képest, hogy Voiculescu és a szintén besúgói „bizonyítvánnyal” rendelkező volt újságíró, Sorin Roşca Stănescu liberális szenátor a belföldi hírszerzés (SRI) sajtóba beépített ügynökének nevezte Ghiţát. Aki ugyanakkor azzal vádolja Voiculescuékat, hogy egykori titkosszolgálati kapcsolataikat felhasználva tettek szert mesés vagyonra, és ezeket a kapcsolatokat ma is pénzügyi-politikai befolyásszerzésre használják.
Miután a médiamogulok harca rendkívül rossz fényt vetett a bukaresti kormánykoalícióra – rávilágítva a szociáldemokraták és a liberálisok között dúló ellentétekre is –, Victor Ponta nyilvánosan felszólította Roşcáékat: szüntessék be egymás támadását, különben kizárják őket az USL-ből. Ráadásul a kormányfő mindezt semleges terepen, a Realitatea hírtévé műsorában tette. Bizonyítja a disputa súlyosságát, hogy megszólalt az ügyben a román titkosszolgálatnak a nyilvánosságot általában kerülő igazgatója, aki a România Liberának és a Teszári Zoltán nagyváradi üzletember tulajdonában lévő Digi 24 hírcsatornának is interjút adott. George Maiornál vélhetően azzal telt be a pohár, hogy a balliberális hatalmat kiszolgáló média, valamint Románia egyik leggazdagabb embere, a Ponta vezette Szociáldemokrata Párt (PSD) mecénásának számító Ioan Niculae – nem mellékesen szintén Ceauşescu titkosszolgálatának volt ügynöke – politikai rendőrségi tevékenységgel, a román politikai élet befolyásolásával vádolta meg a SRI-t. „Engem nem nagyon érdekel, mi történik a pártok háza táján. Azt viszont nem hagyhatom szó nélkül, ha a Szekuritáte egykori emberei politikai rendőrségi tevékenységet tulajdonítanak a jelenlegi hírszerzésnek, miközben annak idején ők éppen ebből éltek. És közben leradírozták Romániát a civilizált világ politikai térképéről” – jelentette ki a román hírszerzőparancsnok. Maior – akit 2006-ban Traian Băsescu államfő történetesen a PSD-ből emelt a titkosszolgálat élére – szerint bizonyos érdekcsoportok fel akarják használni a SRI-t a 2014-es romániai államfőválasztáson, sőt arra is panaszkodott, hogy nyugalmazott magas rangú hírszerző tisztek gazdasági-politikai köröknek szolgáltatnak ki információkat. Noha nem mondott neveket, egyértelmű, hogy kire gondolt: sajtóértesülések szerint a román belföldi és külföldi hírszerzés három egykori parancsnoka is Crin Antonescu tanácsadójának szegődött.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár),

„Kutúrbrand” Sepsiszentgyörgyön
Sepsiszentgyörgy kulturális életének ad lendületet, a városmárka tudatos építésének része, a várost próbálja székelyföldi kulturális központként pozicionálni az új négyéves projekt – jelentette be tegnap sajtótájékoztatón Antal Árpád polgármester.
A 2013–2016 között futó program olyan összetett kezdeményezés, amely jól meghatározott értékrend és stratégiai célkitűzések mentén a helyi kulturális értékek megjelenítését és gyarapítását tartja szem előtt, másrészt regionális szinten felvállalja a kölcsönös értékközvetítést, szögezte le a polgármester.
Knopp Ildikó, az önkormányzat városimázs-irodájának munkatársa elmondta, három stratégiai célkitűzést fogalmaztak meg: a kulturális nevelést, az alternatív kultúra térfoglalását és az értékgyarapítást. Minél szélesebb réteget igyekeznek megszólítani oly módon, hogy mindenki találhasson fogyasztási szokásainak megfelelő, de igényes kulturális terméket a klasszikus értékek és a kortárs művészet világában. A művészetet, az alkotásokat kihozzák a közterekre, elérhetővé téve így konvencionális közegén kívül is. Kulturális centrumként akarják bevezetni a várost a köztudatba, olyan programokat szerveznek, melyek más városokból is vonzzák a fogyasztókat, ugyanakkor tudatosan és rendszeresen bemutatják saját kulturális értékeiket a régióban és azon kívül. Tartalmi szempontból öt területet határoztak meg, melyek tükrözik Sepsiszentgyörgy értéktérképét: zene, irodalom, színház, népművészet és a vizuális művészetek. Ebből kiindulva a keretidőszakon belül négy tematikus évet hirdetnek, 2013 a hang és szó éve (zene és irodalom), 2014 a játék éve (színjátszás), 2015 a hagyomány éve (népművészet, építészeti hagyomány), 2016 pedig a kép éve (képzőművészet, film, fotó). A projekt nyitórendezvényeként március 21. és 23. között szervezik meg a Kulturális Nyílt Napokat, közelebb hozva a közönséget a kulturális intézményekhez, a két nap alatt bárki beléphet a kulisszák mögé, megtudhatja, hogy zajlik a mindennapi élet ezekben az intézményekben, beszélgethet a vezetőkkel, kulturális szervezőkkel, találkozhat kedvenc színészeivel. Az intézmények megnyitása mellett céljuk az alkotókkal, a művészeti csoportosulásokkal való közvetlen találkozás lehetőségének megteremtése is, mondta Knopp Ildikó.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár),

Nem marad „árva” műemlék a szórványban
Tíz műemléket fogadtak örökbe a szórványban tanuló magyar iskolások Brassó, Temes és Hunyad megyéből azóta, hogy tavaly ősszel az RMDSZ elindította az Örökségünk őrei: Fogadj örökbe egy műemléket elnevezésű programját.
Műemlékek száza vár az örökbefogadásra
Hegedüs Csilla, az RMDSZ kulturális főtitkár-helyettese lapunknak elmondta, a tavaly indított programban a Magyar Szórvány napján már három műemlék őrére talált, ezt követte további hét. A tervek szerint egy év alatt száz, vagy annál több műemléket szeretnének örökbe adni, és hamarosan kiterjesztenék a kezdeményezést a tömbmagyar vidékekre is, ugyanis nagyon sok helyről érdeklődnek az emberek.
„Egy olyan tér létrehozásáról szól a program, ahol a közösségépítés, identitásmegőrzés és összetartozás erősödik a szórvány közösségekben” – magyarázta a szakértő. Ezek a magyarságszigetek első körben a szórványban működő iskolaközpontokban tanuló magyar gyermekeket célozzák meg, általuk a közösség felnőtt tagjait is bevonva a tevékenységekbe.
Az a közösség, amelyik örökbe fogad egy műemléket, honismereti kutatást végez, játékos és médiaeszközökkel népszerűsíti az épületet, kulturális műsorokat szervez és közmunkával biztosítja a hely karbantartását.
Ám a program ennél sokkal változatosabb lehetőségeket rejt magában, ezt tanúsítja a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum iskolásainak rendkívül leleményes hozzáállása, aminek Hegedüs a hivatali munkáján túl, személyesen is nagyon örül.
Pezsgő diákélet a Téglásban
Január óta lázban ég a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum diáksága, mióta örökbe fogadtak több műemléket is. „Történt ugyanis, hogy az év első hónapjában megkezdődött a Fogadj örökbe egy műemléket! elnevezésű verseny” – írta lapunknak Szabó Rita nyolcadikos diák, akinek beszámolójából megtudtuk, az örökbefogadási program telitalálatnak bizonyult: a dévai magyar iskola diákjai nagy örömmel és tenniakarással feszültek neki a nem könnyű feladatnak.
„Kicsit megijedtünk, amikor kiderült, hogy a IX-XII. osztályos diákokkal is meg kell mérkőznünk, de a jó mondással sikerült megvigasztaltuk magunkat, miszerint >>Kicsi a bors, de erős!<< A választható neves helyek közül a 2004-ben összeállított Történelmi Műemlékek jegyzékben 451-453 sorszámmal nyilvántartott Fáy Béla-kastélyra és arborétumra esett a választásunk. A feladat szerint a mi dolgunk a műemlékegyüttes népszerűsítése, múltjának és jelenének minél szélesebb körben való ismertetése.”
A dévai iskola nyolcadikosai sajátosan közelítettek a feladathoz: egy Facebook-oldal és egy blog létrehozásával kezdték a népszerűsítést. A tartalmi rész összeállításához Schreiber István nyugalmazott tanár segítségét kérték, akitől megtudták a kastély és arborétum történetét. A Dévától 10 kilométerre fekvő, mintegy 70 hektáron elterülő dendrológiai parkot gróf Gyulay Ferenc, Várad alkapitánya, I. Rákóczi György fejedelem híres generálisa alapította. A park további tulajdonosai között voltak a Kuun, a Fáy- és az Ocskay-családok. A birtok külön érdekessége, hogy csak leányágon öröklődött tovább. Kazinczy Ferenc is megfordult a parkban 1816-ban, látogatását műemlék jelzi.
1949-ben, az államosításkor az arborétum a piskitelepi Erdőkerületi Hatóság tulajdonába került, 1952-ben nyilvánították Kísérleti Erdőterületté. Két év elteltével létrehozták a piskitelepi Kutatási és Kísérleti Állomást, és ez vette át a dendrológiai park egész bázisát. A természeti Emlékvédelmi Bizottság javaslatára az arborétumot jelenleg törvény védi, dendrológiai természetvédelmi műemlékké nyilvánították. Az Ocskay-család napjainkban visszaigényli az arborétumot, Románia egyik legértékesebb egzotikus fa- és cserjegyűjteményét.
„Járványként terjed” a tenniakarás
Miután a kastély történetét megismerték a diákok, játékos népszerűsítő tevékenységbe fogtak: rajzpályázatot hirdettek az I-IV. osztályos tanulók számára, a nyertes osztályt pedig egy parkban tett jutalomlátogatással lepik meg, amint kitavaszodik. Ezzel párhuzamosan irodalmi pályázatot is meghirdettek a nyolcadikosok, amit valamennyi testvériskolának elküldtek a Kovászna megyei Málnástól a magyarországi Kaposvárig. A nyertes pályaművek helyet kapnak a Corvin Kiadónál megjelenő Fürkésző és Szemfüles gyermek, illetve ifjúsági lapokban.
„Kutakodásaink során rátaláltunk egy régi receptgyűjteményre, ugyanis néhány osztálytársunk üknagyanyja szakácsnő volt az egykori Ocskay-kúrián. Ez kiváló lehetőség volt arra, hogy az Erdélyi Konyha című gasztromagazin szerkesztőjét, Csatlós Erzsébet Zsófiát meggyőzzük, tartsunk történelmi főzőleckét, készítsük el az egyik korabeli előételt és tortát. Konyhai vitézkedésünkről a magazinban olvashatnak az érdeklődők” – áll Szabó Rita beszámolójában.
Beszámol arról is, hogy többnyelvű népszerűsítő könyvjelzővel kedveskednek a kastély látogatóinak, továbbá mintegy 250, világszerte működő dendrológiai parkkal is felvették a kapcsolatot. Tevékenységükről a helyi sajtó is rendszeresen beszámol.
Ahogy az idő engedi, nagytakarítási akciót szerveznek a tanárok, szülők és diáktársak bevonásával. „Annak örülünk, hogy szüleink is bekapcsolódtak a munkába és szívvel, lélekkel segítenek” – összegez Rita, és hozzáteszi: osztálytársaival együtt tizenkettedik osztályos korukig szeretnének foglalkozni azzal, amit idén elkezdtek. Az örökbefogadásnak versenyszerű tétje is van, a programban szereplő örökbefogadók egyik csoportja fődíjként ellátogathat Brüsszelbe, ezt Winkler Gyula európai parlamenti képviselő ajánlotta fel a résztvevőknek.
Maszol.ro,

Március 15-i ünnepségek programja
Kolozsvár
A kolozsvári ifjúsági szervezetek – Erdélyi Magyar Ifjak, Ifjúsági Keresztyén Egyesület, Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum, Kolozs Megyei Magyar Diáktanács, Kolozsvári Magyar Diákszövetség, Magyar Ifjúsági Tanács, Országos Dávid Ferencz Ifjúsági Egylet, Országos Magyar Diákszövetség, Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége – és a Kolozs megyei RMDSZ ünnepi programja:
Vigyázz! Kész! Csata! – történelmi játszóház a Szent Mihály Plébánia vallástermében
(9.00–11.00 óvodásoknak és előkészítősöknek és 12.00–14.00 elemistáknak)
11.00 Zászlós felvonulás (gyülekező a Protestáns Teológiai Intézet épülete előtt)
12.00 Ökumenikus istentisztelet a Szent Mihály-templomban
13.30 Felvonulás a volt Biasini Szállóhoz (gyülekezés a Szent Mihály-templom előtt)
14.00 A Petőfi-emléktábla megkoszorúzása a volt Biasini Szállónál
16.00 Verses előadás a Pilvax kávézóban az Alteregó irodalmi előadócsoport fellépésével (Highlife Cafe)
18.00 Ifjúsági ünnepi műsor a Kolozs Megyei Magyar Diáktanács szervezésében (Mátyás király szülőháza előtt)
19.00 Knock out koncert (Mátyás király szülőháza előtt, rossz idő esetén a János Zsigmond Unitárius Kollégium tornatermében)
Dés
Március 15-én 14.30 órától a dési Arta moziban Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk című műsorukkal lépnek fel az 1-es Számú Általános Iskola magyar tagozatának diákjai, majd 16 órakor koszorúzási ünnepségek kezdődnek az Oroszlános szobornál.
Szamosújvár
A Téka Alapítvány székhelyén, az V–VIII. osztályos diákok szavalóversenyével kezdődik ma, március 14-én, csütörtökön délben a forradalom és szabadságharc évfordulójára szervezett emlékünnepség. Holnap délután 5 órára ünnepi istentiszteletre várják az érdeklődőket, majd 6 órától gálaműsorral folytatódik a program a kultúrotthonban. Március 17-én, vasárnap délelőtt fél 12-től csendes megemlékezést és koszorúzást tartanak Rózsa Sándor sírjánál, az ortodox temetőben.
Bánffyhunyad
Istentisztelet a református templomban 17.30-kor, 18.00 órakor koszorúzás a templomkertben lévő Petőfi-kopjafánál, majd ünnepi megemlékezés.
Kalotaszentkirály
Az idei megemlékezéssorozat március 14-én, csütörtökön kezdődik az Ady Endre Iskola tornatermében, a diákoknak szervezett Mit tudok 1848-ról? című történelmi vetélkedővel, Lukács Margit-Melinda vezetésével. Másnap, pénteken reggel 10 órakor a kultúrotthonban nyit a „Pilvax kávézó”, ahol az Ady Endre Iskola, a polgármesteri hivatal és az RMDSZ képviselői lesznek a házigazdák, és ahol kávéházi társalgás közepette kerül sor a vetélkedő díjazására. Köszöntőt mond Póka András-György polgármester, népdalt énekel Péter-Jani Bianka. A meghívottak felszólalásait a Petőfi életét bemutató diavetítés követi a VI. osztályosok szervezésében, majd a diákok ünnepi műsora következik, amelynek címe: Föltámadott a tenger.
Déli 12-kor kerül sor a Gyarmathy Zsiga-ösztöndíj átadására – immár 10. alkalommal. Lakatos András iskolaigazgató ünnepi beszéde után Szász-Zsiga Nikolett-Noémi énekel. Okos Márton díjalapító beszédét követően átadják a díjat. A rendezvény a Himnusz eléneklésével zárul. Az ünnepi műsort összeállította: Lukács Margit-Melinda, Péter Mónika-Mária.
Kisbács
Az RMDSZ Kisbácsi szervezete és a Pro-Kisbács Egyesület március 16-án 17 órai kezdettel a községi kultúrotthonban tartja ünnepi rendezvényét március 15. alkalmából. Az eseményen fellép az Ócsal Fúvószenekar Magyarországról.
Szeben megye
A március 15-ei nemzeti ünnep alkalmából Szeben megye több településén is megemlékeznek az 1848–49-es szabadságharcban elesettekről, koszorúzások, ünnepi műsorok, kiállításmegnyitó keretében.
Nagyszeben
Március 15-én 12 órakor koszorúzást tartanak a Petőfi Sándor-emléktáblánál, majd 13 órakor koszorúzás és ünnepi műsor következik a Petőfi Sándor Parkban. Az ünnepség 18 órakor folytatódik a Gong Színház alsó termében. Március 17-én vasárnap délelőtt 11 órakor kiállítás nyílik a forradalom képeiből a Református Templom Galériában, ezt koszorúzás követi.
Medgyes
Történelmi-verses előadást tartanak március 15-én 12 órakor a Báthory István Általános Iskola nagytermében, majd ünnepi műsor következik 18 órakor a református templomban.
Megemlékező ünnepségekre kerül sor Oltszakadáton, Szelindeken, Kiskapuson is.
Szabadság (Kolozsvár),

Vadászati múzeum született
A múzeumba belépve hatalmas elefántfej az első, ami megragadja a figyelmet. Hamiskásan néz, kissé oldalra fordítva fejét, agyarai csillognak a fényben. Impozáns látvány, akár a múzeum névjegye is lehetne – bár szívesebben venném első benyomásnak egy barnamedve látványát. De aki a májusban megnyíló sepsiszentgyörgyi vadászati múzeumot meglátogatja, láthat, sőt, simogathat is barnamedvét. A Bene-házban még javában folyik a munka, s bár kívülről csak az építészek tevékenysége látható, benn is alakulnak már a kiállítási termek: a kép, mit még ily kezdetleges állapotában is mutat, lenyűgöző.
Szerencsés találkozás
A sepsiszentgyörgyi vadászati múzeum létesítését több évvel ezelőtt kezdeményezte Sárkány Árpád, akkor a Székely Nemzeti Múzeumban képzelte el az általa felajánlandó anyag bemutatását – ez a terv akkor meghiúsult. Aztán a véletlenek kisebb sora szükségeltetett: jó időben jó partnerekkel szóba állni. A városvezetés még a múlt ciklus elején, az integrált városfejlesztési terv előkészítésekor felkarolta az ötletet, a műemlék Bene-házban képzelve el a tárlatot. Pályázás, kivitelezés – néhány évet felölelt, de most már kézzelfogható valóság a vadászati múzeum. Hogy miért oly szívügye ez Sárkány Árpádnak? A mi vidékünk egyik legnagyobb értéke a sokszínű és nagyon sok vadfajban reprezentált vadvilág, állatvilág, egyik hírességünk a vadállományunk – magyarázza. Erdélyben a vadászat már a középkorban a fejedelmek által megszabott rendeletek és törvényes keretek között zajlott. A vadászatot minden korban és minden rendszerben törvény szabályozta, mert ez az embernek a legrégebbi mestersége, amit tudatosan végzett. Nos, Sárkány Árpád családjában hagyományos a vadászat mestersége, ő maga – talán nem túlzunk, ha azt mondjuk – Erdély vagy akár Románia legnagyobb vadásztató vállalkozását működteti (vendégül látta már a spanyol királyt is), s a két generáción át felgyűlt, nagyon gazdag és változatos trófeagyűjtemény megmutatkozásra kívánkozik. Vagy ahogy Sárkány Árpád fogalmaz: közkinccsé kell tenni. Ilyen egyszerű: egy gesztus, egy felajánlás, és Háromszék olyan létesítménnyel gazdagodik, mely nem csupán a turistákat vonzza, de lehetőséget biztosít iskolások nemzedékeinek úgy felnőni, hogy erdeink-mezeink vadvilágát ne csak a tankönyvekből ismerhessék meg.
Erdei csendélet
A múzeum első termében kialakított Kárpát-kanyar dioráma ekként jellemezhető: erdei csendélet. Mert az nehezen elképzelhető, hogy a két lábon ágaskodó, karmait kieresztő, félelmetesen vicsorgó barnamedve (őróla lesz még szó) mellett békésen álldogáljon egy szarvas, előttük farkas, kissé odébb vaddisznó, mellettük a vadkacsa, s mindezt nyugodtan szemlélje a sziklafokon pihenő hiúz. A bemutathatóság kedvéért el kell tekinteni a valóság megjelenítésétől – de ezt az apróságot leszámítva minden életszerű. Már amennyiben a műanyag világ életszerű lehet. Mert itt minden mű: a kövek, a növények, a cserefa. Egész iparág alakult ki, Kínában olyan málnabokrot készítenek, hogy nemcsak a medvének, de a látogatónak is kedve támad csemegézni. Amerikában pedig különböző pozíciókban gyártják a vadállatok vázát, csak rá kell húzni az elejtett állat bőrét, kialakítani arcát, és máris kész a preparátum (hol is van az már, amikor a templom tornyából első repülésére indult bagolyfiókát befogtuk, napokig leparittyázott verebekkel etettük, s amikor mégis kimúlt, formalinnal preparáltuk – igaz, pár év múlva szét is hullott a trófea). És a kövek – hát azokat csak itt, a szomszédban, Keszthelyen gyártották. Mert a múzeum berendezését szakemberekre bízták, a Keszthelyi Helikon Kastélymúzeum vadászatimúzeum-részlegének igazgatója, Tóth Csaba irányításával, Magyarovits Károly – Karcsi – preparátor, Boros Zoltán vadászfestő közreműködésével készül a berendezés. A diorámához szükséges kellékek, például a műgyanta kövek készítését már tavaly nyáron elkezdték – magyarázza Karcsi. És azt is megindokolja, miért e műanyag világ: tonnás súlyú köveket még csak-csak be lehetne hurcolni a múzeumba, de az élő növényzet már nem bírná sokáig, állandóan cserélni kellene, és ami ennél fontosabb: velük-általuk számos élősködő kerülne be, melyek a preparátumokat idővel tönkretennék. Ezért hát a kegyes csalás.
A Kárpát-medence diorámájának preparátumai egyébként javarészt Sárkány Árpád adományai, néhány állatot a Székely Nemzeti Múzeum adott kölcsön. A hiúzt például, mert az immár az uniós csatlakozás óta szigorúan védett vad Romániában, másként nem lehetett volna beszerezni.
Ami majd idővel
A vadászati múzeum törzsanyaga id. Sárkány Árpád hagyatéka és Sárkány Árpád gyűjtése, de ez csak a magja, mert a kiállítást bővíteni szeretnék. Ennek érdekében a Székelyföldön gyűjtést hirdettek meg: mindenféle olyan tárgyat várnak (adományként vagy csak időleges kiállításra), amelynek valami köze van a vadászathoz a trófeáktól a történelmi tárgyakon és dokumentumokon át a képzőművészeti alkotásokig. És nagyon szeretnék, ha a történelmi családok, melyeknek leszármazottjai itt maradtak, vagy hazatelepültek Háromszékre, a birtokukban levő családi ereklyéket a múzeum rendelkezésére bocsátanák. Nemrég nagyon érdekes adományt kapott a múzeum számára Sárkány Árpád: 1942 szeptemberében Háromszéken járt és Ozsdolán vadászott Horthy Miklós, és az akkori vadőr, Szekrény Mihály felesége a kormányzót az általa elejtett kapitális szarvasbikával megörökítő fényképet küldte el. A hírességek háromszéki vadászatait egyébként több fénykép is bemutatja majd.
Rendellenes trófeák
Vadászathoz vajmi keveset értő ember számára a rendellenes trófeák furcsák is, érdekesek is, de hogy ezek lennének a vadász legnagyobb büszkeségei? Sárkány Árpáddal irodájában beszélgetek, a falakon körbe nem győztes trófeák, tizenannyi ágas, teljesen szimmetrikus szarvasagancsok, hanem azok a szaknyelven rendellenesnek nevezett fejdíszek. Azt hittem, a díjnyertes trófeákat becsesebb helyen tartja, de elmagyarázza: az a vadász – és itt jön közbe egy nagyon fontos foglalkozás megnevezése: a vadgazda – igazi dicsősége, ha ki tudja emelni az állományból azokat az egyedeket, amelyek degeneráltak, betegek. Ez a vadgazdálkodónak a legfontosabb feladata. Azok az egyedek, amelyek genetikai hibából korcsan vagy selejtként vannak az állományban, csak rontják az állomány minőségét, szaporítás szempontjából is károsak, mert továbbviszik a génhibákat. A vadászoknak nagy csemege mindig, amikor egy ilyen trófeát be tudnak gyűjteni. Mert tudni kell, egy vadászat nem úgy zajlik, hogy elindul a hajtás, aztán a legelső vadat, amelyik puskavégre kerül, lelövik, s ha még jön, azt is. A vadászat nagyon jól körülhatárolt keretek között zajlik, nem is mehet ki bármikor bárki vadászni, nem is mehet ellenőrizetlenül, az amatőr vadászok csak hivatásos kíséretében mehetnek ki az erdőbe, és csak azt lőhetnek meg, amit a hivatásos vadász vagy a terület vadgazdája megenged. Ha valaki igazi vadásznak és vadgazdának tartja magát, hát elsősorban a rendellenes fejdíszű egyedeket kell kiemelnie a populációból – nos, ezekből látható majd néhány „gyönyörű” példa a harmadik teremben: lefelé, hátrafelé nőtt szarvasagancsok, némelyiken, mint a fán, nagy göcsök. A legutolsó teremben egy vadász szobáját rendezik be – ennek indokoltsága, hogy minden vadásznak büszkesége a saját kis vadászszobája, ahol vadászati felszereléseit, könyvtárát tartja, fényképeit kiteszi, kedvenc trófeáit kiállítja.
Kicsi őzből nem lesz szarvas
Hadd szóljunk pár dicsérő szót a Bene-ház felújítását végző cégről: fenn is, de a pincerészben különösen szép munkát végeztek, az odalenn a vakolatból itt-ott kihagyott kövek nemcsak szépek, de sajátos hangulatot is árasztanak. A múzeum megálmodói itt szabadjára engedhették fantáziájukat, hiszen bőséges tér állt rendelkezésükre: lesz itt életnagyságú medvebarlang, itt állítják ki a Székely Nemzeti Múzeum tulajdonában levő barlangimedve-koponyát és -csontokat. Érdekes ötlet az állatsimogató: Karcsi meséli, a keszthelyi múzeumban amiatt aggódtak, a gyerekek letörik esetleg a kacsa csőrét, kopaszra simogatják a medvét – hát nem ez történt, ott az állatsimogató a gyerekek kedvenc terme. Ugyancsak a gyerekeknek – amúgy az egész alsó szintet számukra rendezik be – szól a vadállomány bemutatását szolgáló audiovizuális terem, ahol érintőképernyős berendezésekre telepített programokból, kisfilmekből mindent meg lehet tudni azokról a vadfajokról, amelyek erdeinket benépesítik. Például, hogy a gyerekek meg tudják különböztetni, az őz külön állatfaj, és a szarvas külön, hogy kicsi őzikéből soha nem lesz nagy szarvas, és fordítva. És ez a terem lesz alkalmas az élő biológia- vagy földrajzórák megtartására is – már ha a diákokat el lehet cibálni a lézerpuskás vadászattól. Mert ilyen is lesz odalenn.
Afrika, a nagy kaland
A földszintre visszatérve, még egy terem várja a látogatókat: az Afrika-terem. Hogy ennek berendezését mi indokolta, arról meséljen Sárkány Árpád: – Afrika óriási kaland mindenki számára már olvasás szintjén is, az afrikai kontinens lenyűgöz mindenkit. Lévén azok a körülmények, amelyek között az elmúlt generációk vadászai éltek, nagyon kevesen jutottak el a mi vidékünkről Afrikába. Viszont kívülről ismerjük az afrikai állatokat, mivel sok, magyarul megjelent irodalom foglalkozik az afrikai vadászatokkal, híres vadász íróink írtak Afrikáról, nagyon sok nemzedék felnőtt Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond könyveit olvasva. Afrikának tényleg van egy hívása, az ember érzi, hogy neki oda valamikor vissza kell térnie. Afrika legnagyobb vonzereje a tábortűz, azt mondják neki a feketék, hogy az afrikai tévé. Tehát Afrikát be szerettük volna mutatni úgy, ahogy mi láttuk és ahogy az emberek általában elképzelik. És – bár az ottani diorámát még kezdetleges állapotában láttam, a hang- és fényhatások sem működtek, és a kafferbivaly is még a folyosón álldogált – valóban: mint a filmeken. Az Afrika-terem preparátumait egyébként egy spanyolországi magángyűjteményből vásárolta meg Sárkány Árpád, ideszállításuk sem volt nehézségektől mentes.
A medve nem játék
Említettem, a Kárpát-kanyar állatvilágát bemutató dioráma félelmetes barnamedvéjéről lesz még szó. Mert ugyebár a trófeák, a preparátumok megtalálták helyüket a múzeumban. De mi lesz a vadásztörénetekkel? – kérdeztem Sárkány Árpádot. Nos, ő a barnamedve történetét mesélte el: – Ezt a medvét én ejtettem el ezelőtt három évvel, amikor már rég elhatároztam, medvét többet nem lövök. A medve nem olyan vad, mint a nyúl vagy a vaddisznó, ami olyan könnyen regenerálódik, és annak ellenére, hogy a medveállomány túlszaporodása sok gondot is okoz, nem ellenség és nem kiirtandó vad, de az etika is azt mondja, legfennebb egy trófeája legyen a vadásznak ebből a vadfajból. Ezelőtt tehát három évvel egy hajtáson vettem részt a Kakukk-hegyen, ezerötszáz méter magasságban, én irányítottam a hajtást az autóktól alig száz méterre, velem volt egy társam, aki nem vadász. Ekkor rontott ránk ez a medve, már messziről látszott, nagyon nagy példány. Mi, vadászok általában ilyenkor rászólunk a medvére, mert az alapvetően fél az embertől. És amikor rászóltunk, még közelebb jött, és még közelebb, és akkor a társam, aki a hátam mögött állt, nagyon megijedt, és nagyon kezdett kiabálni. Valószínű, ez a medvét feldühítette vagy megijesztette, elég az, hogy tényleg ránk futott, és akkor már én is úgy láttam, nincs más választás, muszáj meglőjem. Körülbelül harminc évre becsülték az életkorát, ami tekintélyes kornak számít, hiszen állatkertekben 25–30 évet él a barnamedve, de szabad területen kevesebbet. És akkor elhatároztam, ezt a gyönyörű egyedet, mely olyan csodás környezetben élt, ha már elejtettem akaratomon kívül, hát közkinccsé teszem. Elvittem Spanyolországba, ahol egy nagyon jó preparátor életnagyságban elkészítette. Tulajdonképpen a medve, amikor két lábra áll, vagy azért teszi, hogy jobban lásson, vagy pedig azért, hogy ijesszen, de amikor már támad, azt négy lábról teszi. És az a medve így állt fel előttünk, és a társam ezt már nem bírta kiabálás nélkül, ekkor vette felénk az irányt a medve, és hogy mi lett volna a találkozás kimenetele, nem tudom, de ezt nem is nagyon érdemes megvárni. Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A ’48-as forradalom soha nem bukott meg – beszélgetés Egyed Ákos történész-akadémikussal (Történész. 1929. november 25-én született a közigazgatásilag Baróthoz tartozó háromszéki Bodoson. A középiskolát Sepsiszentgyörgyön végezte, 1948-tól a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen folytatta tanulmányait. Még be sem fejezte az egyetemet, amikor gyakornokként tanított ugyanitt 1951–1953 között. Ezt követően a kolozsvári Történeti Intézet kutatójaként, később az intézmény vezetőjeként dolgozott. A kommunista rezsim bukását követően 1990–1994 között a debreceni, 1995–1997 között az Eötvös Loránd Tudományegyetemen meghívott tanárként adott elő.
1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Tudományos kutatásainak fő témái az 1848-as erdélyi forradalom és Erdély 1867-től 1914-ig terjedő története, de foglalkozott gazdaságtörténettel és a székely társadalom sajátos gazdasági és társadalmi kérdéseivel. Legutóbb 2010-ben a Pallas-Akadémia gondozásában jelent meg Erdély 1848–1849 című könyve. Számos kitüntetés, díj tulajdonosa, 2002-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes március 15-én 19 órakor Sepsiszentgyörgyön, a Tamási Áron Színházban tartandó ünnepségen a Magyar Érdemrend középkeresztjével tünteti ki Egyed Ákost.)
„Az 1848–49-es forradalom tulajdonképpen nem bukott meg, gyakorlatilag elvégezte a maga feladatait, az ekkor meghozott törvényeket soha többé nem lehetett visszavonni. Akkor sem, amikor a forradalom leverése után az osztrák hatalom megpróbálta.” – fejtette ki a Krónikának adott interjúban Egyed Ákos kolozsvári történész-akadémikus.
- A téma szakértője bizonyára másként tekint az 1848–49-es magyar forradalomra, mint a hétköznapi ember. Mégis mit jelent Önnek március 15-e?
– Rég foglalkozom március 15-ével, legutóbbi könyvemben is hangsúlyoztam, hogy a polgári magyar nemzet születésnapjának tartom. Úgy látom, hogy az emlékezések a felszínen mozognak, azokat a szép történeteket elevenítik fel, amelyek nagyon jók a történelem kedvelői számára: a 12 pont elfogadása, a Talpra magyar, a kokárdák, a demonstrációk, Táncsics kiszabadítása. De utána következett a törvényhozás. Március 15-én a 12 ponttal elkezdődik a törvényalkotó folyamat. A törvények keretet adtak a forradalomnak, ez volt a rendszerváltás.
A felszíni események mögött – amelyek szépek, és ezért feltétlenül alkalmasak arra, hogy felidézzük március 15. történetét – a mélyben elindult az, amit a történelem mozgásának szoktunk nevezni, ami nem látható, de megtörténik. Az addigi nemesi nemzet – mert a magyar nemzet nemesi nemzetként évszázadok óta létezett – modern nemzetté vált, amelynek minden magyar ember tagja, aki magyarnak vallja magát. Engedje meg, hogy idézzem a március 15-ei emlékválasztmány nevében Rottenbiller Lipót és Irányi Dániel által készített falragaszt, amelynek első mondata így hangzik: „Egy osztályból nemzetté alakult nép első nyilatkozata volt a március 15-ei esemény.” Ez a lényege március 15-nek.
– Miért épp az 1848–49-es szabadságharccal kezdett el tudományos kutatóként foglalkozni?
– Messze nyúlik ennek a kezdete. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban tanultam, érettségiztem, ahol ott a ’48-as hagyomány elevenebb volt, mint Erdély más tájain. Éppen azért, mert Háromszék volt az az erő, az a társadalom, amely 1848 őszén, amikor a Habsburg-hatalom erői elfoglalták Erdélyt, nem adta meg magát, hanem önvédelmi harcot folytatott. Ott ez a helyi hagyomány nagyon erős volt. Amikor március 15-ére emlékeztünk, a tanáraink sokszor kivittek minket is a Főtérre, ahol amellett, hogy elmondták, hogyan kezdődött a forradalom Budapesten, a háromszéki események jelentőségét is hangsúlyozták.
A másik ok, hogy az 1848-as események kezdtek foglalkoztatni, az volt, hogy édesapám, aki tanító volt, nagyon szerette a Rákóczi-féle szabadságharcot és a ’48-as forradalmat. Sokszor mesélt róla különösen, amikor beteg voltam, mert követeltem, hogy meséljen valamit. Édesanyám is gyakran mesélt. Ráadásul az egyik elődöm, a ’48-as mozgalmakban tizedesként részt vett Nagy Áron hazavitt egy kardot. Gyerekkoromban a pajtásaimmal ezzel a karddal játszottunk nagyapám padlásán; olyan nehéz volt, hogy alig tudtuk mozgatni. Nagyapám – aki szintén tanító volt – ennek a kardnak az éléből csináltatott négy konyhakést. Ez nem volt szép dolog tőle, de neki nem volt annyira fontos ’48. Adott a három lányának egy-egy húsvágó kést, egyet megtartott magának, és amikor édesanyám ezt elővette, sokszor mondta: ez Nagy Áronnak a kardjából van. Ez ugye megragad az emberben, és csak jóval később jöttem rá, hogy uramatyám, mi is történt. Aztán Kolozsvárra kerültem a Történeti Intézetbe, a Bolyai Tudományegyetemen végeztem, ott kineveztek gyakornoknak már negyedéves koromban.
– Bizonyára a korabeli körülmények is befolyásolták a pályaválasztását.
– Édesapámat kuláknak nyilvánították, mert tanítóként szolgája is volt, aki a mezőgazdasági munkákat végezte. Valamennyi birtokunk is volt, bár nem sok. Emiatt nem maradhattam az egyetemen, szépen kiraktak. De egy bizottság éppen akkor érkezett Bukarestből, amely az akadémia számára kutatókat toborzott. Akkor államvizsgáztunk, a bizonyítványom jó volt. Behívattak, megkérdezték, szeretnék-e tudományos kutató lenni. Igent mondtam, hiszen a megváltást jelentette számomra, mert az egyetemen már kifelé állt a szekerem rúdja. Így kerültem át a Történelmi Intézetbe, ahol néhány év után az 1848-as munkacsoportba kerültem, amelyet vezettem is 10-15 éven keresztül.
– A kommunista rezsim megengedte, hogy kutatóként a magyar forradalommal foglalkozzon?
– Akkoriban a nemzeti szempontokat, pláne a Történeti Intézetben nem nagyon lehetett hangsúlyozni, de a jobbágyfelszabadításról már minden további nélkül lehetett előadásokon beszélni az 50-es, 60-as, 70-es években is. Így aztán elkezdtem a jobbágyfelszabadítással foglalkozni ’48 kapcsán. Amikor semmit se lehetett írni március 15-éről, fogtam magam és egy közleményt jelentettem meg a helyi lapban, A kolozsvári mesterlegények kérése 1848-ban címmel. Az egyik barátom erre azt mondta, hogy mindez mellékes volt. Igen ám, de ennek kapcsán már el lehetett mondani, hogy létezett ilyen is, hát emlékezzünk meg róla. Később, 1989 után sokszor beszéltem, könyvet is írtam, ezeknek visszhangja volt, illetve van, és úgy érzem – ne legyek szerénytelen – ebben sikerült újat mondanom.
– A március 15-ei megemlékezéseken többnyire a forradalomnak ugyanazokat a mozzanatait idézzük fel. Van olyan kevésbé ismert részlete az eseményeknek, amelyről úgy gondolja, hogy méltatlanul elfelejtettük?
– Nem igen veszik tekintetbe, hogy Kolozsváron két nemzeti program született: egy magyar és egy román. Főleg utóbbival alig foglalkoznak.
– Mit lehet erről tudni?
– A Kolozsváron tanuló románok – akik meglehetősen sokan voltak, az akkori katolikus gimnáziumban tanult például Avram Iancu is – március 27-én és 28-án gyűltek össze. A Florian Micaş kolozsvári ügyvéd szervezte gyűlésen részt vett Papiu Ilarian, aki Marosvásárhelyről érkezett, de eljött az Erdélyi-érchegységből Ion Buteanu is. Közösen megfogalmaztak egy több mint húsz pontból álló petíciót, amelyben kérték, hogy a magyar, a székely és a szász mellett a románokat ismerjék el hivatalosan is Erdély negyedik nemzetének.
Kérték azt is, hogy a közigazgatást úgy alakítsák át Erdélyben, hogy azokon a településeken, ahol a románok többségben vannak, alkalmazzanak román vagy legalább román nyelvet tökéletesen ismerő köztisztviselőket. Az ország valamennyi hivatalában létszámuknak megfelelő arányban alkalmazzanak románokat. A román püspökök felügyelete alatt működő elemi iskolák részesüljenek megfelelő állami támogatásban, és csak román nyelven tanítsanak. De sorolhatnám tovább. Ez olyan esemény volt, amely 1848 története szempontjából is figyelmet érdemel.
– Kutatásai során melyik volt a legérdekesebb dokumentum, amelyre rábukkant abból a korszakról?
– 1848 levéltári hagyatéka nagyon gazdag, hiszen minden lépésről jelenteni kellett, számtalan irat marad fenn. Ami számomra az egyik meghatározó forrásnak bizonyult, azt a sepsiszentgyörgyi levéltárban találtam. Olyan iratról van szó, amelyen se cím, se aláírás, se dátum nem szerepelt. Az első mondata ez volt: a közösség elé terjesztendő határozat. Aztán rájöttem: ez volt Háromszék tanácsának ama határozata, amellyel kezdetét vette a háromszékiek önvédelmi harca, hiszen a határozat kimondta: ha az ellenség a szék határaihoz ér, akkor válaszolni fognak, ha kell fegyverrel.
– Három éve jelent meg Erdély 1848–49 című kötete, amelyben áttekinti a szabadságharc erdélyi történéseit. Melyek voltak az erdélyi forradalom leginkább említésre méltó sajátosságai?
– Kolozsváron 1848. március 20-án és 21-én született egy határozat, amelyet én kolozsvári programnak nevezek. Ebben az erdélyi politikusok – élükön id. Bethlen Jánossal – megfogalmazták követeléseiket. Az erdélyi országgyűlés azonnali összehívása volt az első számú követelésük, az, hogy kimondják Erdély unióját Magyarországgal. A budapesti márciusi ifjak 12 pontjában is benne van tizenkettedikként az unió, amely Erdélyben a magyar programban az első helyre került. Ugyanakkor szerepelnek ebben a programban az erdélyi sajátosságok is, például a székely kérdés megoldása. A jobbágyság felszabadítása a székelység esetében egészen más jogi eljárásokat követelt, ugyanis 1762–64-ben megszervezték a székely határőrséget Háromszéken, Csíkban és Miklósvárszéken; Udvarhelyszéken nem tudták, akkora ellenállást fejtettek ki az udvarhelyiek.
A madéfalvi veszedelem idején rákényszerítették a székelységet, hogy minden hadra fogható férfi évente előre meghatározott számú napon át határőrszolgálatot lásson el, hadi gyakorlaton vegyen részt, vagy szükség esetén vonuljon a háborúba. A székelység számára a forradalom által meghirdetett szabadság éppen ezért a hadkötelezettségük eltörlését jelentette. Ezt nehéz volt kivitelezni, mert ekkor a magyar kormány és különösen a hadügyminisztérium azon az állásponton volt, hogy a már meglévő székely katonai alakulatokat ne oszlassák fel, hiszen bármelyik percben szükség lehet rájuk.
– Bár történészek érvelési hibaként tartják számon a „mi lett volna, ha” kezdetű mondatokat, mégis játsszunk el a gondolattal: mi változott volna leginkább, ha a forradalmat nem győzik le orosz segítséggel az osztrákok?
– Bár európai indítatásra kezdődött, a magyar ’48–49 az összes európai forradalomtól különbözik, hiszen amikor egyértelmű lett, hogy Bécsben március 13-án kitört a forradalom, akkor erősödött meg a magyar mozgalom. A különbség abban áll, hogy 1848 őszén a forradalom átalakult szabadságharccá. A forradalom tulajdonképpen nem bukott meg, gyakorlatilag elvégezte a maga feladatait, az ekkor meghozott törvényeket soha többé nem lehetett visszavonni. Akkor sem, amikor a forradalom leverése után az osztrák hatalom megpróbálta. Ugyanis később jött a kiegyezés, amelyet a magyar fél a ’48-as alapokhoz kötött. Gyakorlatig a forradalom elindította a rendszerváltozást, amely végül megtörtént. A magyar forradalom nagy csodája, hogy szinte a semmiből teremtett hadsereget.
Nagy erőfeszítések árán létrejöttek a nemzetőrségek, majd a honvédség is. Olyan erős hadsereget hoztak létre, amely egy alkalmas pillanatban 80 ezer főt is számlált. El lehet azon ábrándozni, mi lett volna, ha, de a történészek azt mondják: történelmileg ilyen kérdéseket nem lehet feltenni, mert nem lehet biztosat tudni. Az mégis bizonyos, hogy Magyarország nagymértékben megerősödött volna, bár nem szakadt volna le Ausztriától, mert nem elszakadni akart, hanem a Monarchián belül kivívni a függetlenségét, és alkotmányossá alakítani az addigi abszolút monarchiát.
– Mit gondol, a hazai közéletben nemrég lezajlott székelyzászló-botrányban mekkora szerepet játszott az, hogy a románok nem ismerik a történelmünket, illetve a sajátjukat sem teljes mértékben?
– A történelem ismerete segít eligazodni a mában. Ha valaki nem ismeri a múltját, nyilvánvaló, hogy jelenét sem tudja jól értelmezni, vagy egyáltalán megérteni, mi történik. Ezért is nagyon fontos, hogy a valódi történelmi ismereteket terjessze a történetírás és a történelemtudomány, és hogy ez legyen a történelmi tudatában magyarnak, románnak, szásznak és minden nemzetiségnek. Bonyolult kicsit a kérdés, mert a székely történelem a magyar történelemnek is egy sajátos fejezete. Hiszen Székelyföldön nem megyék alakultak ki, hanem székek, külön nemzetgyűléseik voltak, amelyek törvényeket hoztak a Székelyföld számára, és ezeket be is kellett tartani egészen 1562-ig.
A székelységnek saját intézményei voltak, intézményrendszere működött. Ezeket nagyon elfelejtette a történelem, mert nem lehetett, nem engedték kutatni. Ötven-hetven esztendeig ezekről nemigen lehetett beszélni. Nemzedékek estek ki, amelyek nem hallottak erről a magyarság körében sem, de a románoknál főleg, hiszen ők egészen másfajta történelmet hallottak az iskolában, a székelyek történelméről pedig semmit, ami lényeges lett volna. 1989 után a székely történelem kutatása fellendült, a helyi történészek sok helyütt jó munkákat adnak ki.
A szimbólumok kutatásával is külön csoport foglalkozik. A sokféle, különböző helyeken és időkben megjelent szimbólumokban – mert nagyon sok volt belőlük – a székely jelképek egyike-másika szinte valamennyiben felelhető volt, ezekből alakult ki a székely zászló is. Ennek eredetét Székely Mózesnek, Erdély egyetlen székely fejedelmének koráig lehet visszavezetni. A székelység szimbólumát most már Magyarországon is kezdik megismerni, sőt a románok is most szembesülnek ezzel. Most már kezdik megérteni, hogy végeredményben egy társadalmi, nemzetiségi rétegnek a jelképe, amely a történelmet is megjeleníti, valamint általa kifejezi a törekvéseit is. A történeti tudat alakításában, az identitás megőrzésében ezeknek a jelképeknek rendkívül nagy a jelentőségük.
– Tekinthető-e egzakt tudománynak a történelem? Hiszen a románok teljesen mást állítanak Erdély történelméről, mint a magyarok. Mi kellene ahhoz, hogy a magyar és a román történészek közös nevezőre jussanak?
– Amióta létezik történetírás, állandó vita tárgya, hogy tudomány-e vagy irodalom, egyikhez vagy másikhoz áll közelebb. Az idők folyamán azonban kialakult a történetírás módszertana, és az eszköztára is megszületett. Ennek a lényege a forráskutatás és a forráskritika. Ami ránk maradt a múltból, azt a kritika eszközével meg kell vizsgálni, hogy jól tükrözi-e a maga korát. Ha a történész arra vállalkozik, hogy reális történelmet írjon, mert az igazság mindenek felett való, akkor összehasonlítja a rendelkezésre álló forrásokat. Ha egyoldalúan csak az egyik forrást veszem tudomásul, a másikat pedig nem, akkor óhatatlanul tévedek akkor is, ha nem akarok.
A franciák és a németek a második világháború óta törekednek arra, hogy a történelmüket egyeztessék, azaz hogy az egyoldalúságokat kiküszöböljék. Mert érzi azt a politika, hogy a történelemnek szerepe van az emberek magatartása és a jövő alakításában. Az nálunk is fontos, hogy a román és magyar történészek időnként leüljenek, megvitassák a teendőket. Létezik is egyébként egy magyar–román történész vegyes bizottság, amely időnként összeül, de nem a legfontosabb kérdéseket tárgyalja, hanem azokat, ahol nincs konfliktus. Márpedig ideje lenne a legfontosabb kérdéseket is napirendre tűzniük ezeknek a vegyes bizottságoknak.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),

Húsz éve segít Erdélyben a Segítő Nővérek Kongregációja
Húsz éves erdélyi jelenlétüket ünnepelték a segítő nővérek az elmúlt szombaton Marosvásárhelyen. A római katolikus egyházhoz tartozó Segítő Nővérek Kongregációja – amelynek tagjai a jezsuitákhoz hasonlóan Loyolai Szent Ignác lelkisége szerint élnek – a világ 24 országában van jelen, többek között négy erdélyi településen.
Elsőként Csíkszentdomokoson telepedtek le, majd Gyergyószentmiklóson és Marosvásárhelyen is házat vásároltak, legfiatalabb állomásuk Brassó. „Bármilyen emberi biztonságot kereshetünk, végső soron, ami igazán biztonságot ad, az az Isten nagylelkűsége. Ezt tapasztaltuk a húsz év alatt és az előkészületek idején is” – jellemezte az erdélyi jelenlétet Bereczki Silvia nővér, aki szerint a rend a tisztulás útját járó élőket és holtakat hivatott segíteni. Az ünnepségen Margarete Pieber közép-európai tartományfőnöknő németül emlékezett a kezdetekre, noha a marosvásárhelyi rádió reggeli adásában magyarul szólalt meg. Ezt követően az erdélyi segítő nővérek felváltva, képes bemutató segítségével elevenítették fel az elmúlt húsz évet. Benedek Ramóna, a nagyváradi Szent László Gimnázium hittantanára beszámolt arról, hogy az elmúlt két évtizedben mindössze egyszer nem vett részt a segítő nővérek által szervezett lelkigyakorlaton, amikor gyermekének adott életet. Élete annyira összefonódott a szent ignáci lelkiséggel, hogy nászútjának is része volt egy háromnapos lelkigyakorlat.
A segítő nővérekre jellemző, hogy ott segítenek, ahol kell, jelen vannak a plébániákon, a szociális szférában, egészségügyben, iskolákban. Együtt élnek a közösséggel, ezt példázza az is, hogy Darvas Piroska nővér együtt néptáncolt a csíkszentdomokosi fiatalokkal, a meglepetésnek szánt előadáson. A nap második felében alternatív tevékenységek keretében ismerkedhettek meg jobban a segítő nővérek mindennapjaival, a követett szent ignáci lelkiséggel. Alkalom nyílt spontán beszélgetésre, a döntést segítő imára, másik két csoportban a szentek közösségével, valamint a tisztulás útjával foglalkoztak, az indiai misszióban megélt tapasztalatairól mesélt Both Vanda, és a vásárhelyi rendházba is ellátogathattak az érdeklődök.
Az ünnepséget hálaadó szentmise zárta, amelyet Jakubinyi György érsek celebrált, de jelen volt Tamás József püspök is az egyházmegye több papjával együtt. Ünnepi beszédében Bara László plébános a boldogságkeresést az ember teremtettségének céljával hozta összefüggésbe. A jubileumon nemcsak Erdélyből, hanem Magyarországról, Ausztriából és Németországból is érkeztek nővértársak.
Mihály Noémi
Krónika (Kolozsvár),

A Nyergestető hős védőire emlékeztek
Tegnap tizenkettedik alkalommal ünnepelt együtt a kézdivásárhelyi Apor Péter Mezőgazdasági Szakközépiskola és a kászonújfalusi Tuzson János testvériskola. Előbb Kászonújfaluban a világháborús hősök emlékművénél rótták le kegyeletüket az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc hősei emléke előtt, majd a Nyergestetőre vonultak, ahol a tömegsír kopjafáinál a Március 15. Gimnázium, Szakképző Iskola és Kollégium küldötteivel együtt idézték fel a 165 évvel ezelőtti eseményeket, Tuzson János honvéd őrnagy és maroknyi csapata hősies ellenállását a túlerővel szemben.
Az akkori eseményeket Göncz Ferenc, a budapesti Mezőgazdasági Minisztérium mellett működő iskolaközpont igazgatója méltatta, majd elhangzott Kányádi Sándor Nyergestető, Wass Albert Véren vett ország és Gyertyaláng című verse, Bíró Réka Izabella pedig elmondta ünnepi szónoklatát. Közreműködött az iskola énekkara és a kászonújfalusi népi zenekar. Az emlékműnél a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző és a debreceni Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola Gyakorló Általános Iskolájának tanulói és tanárai adtak elő ünnepi műsort. Mindkét emlékhelyen a bélafalvi Tuzson János Hagyományőrző Társaság „vitézei” és a tápióbicskei tüzérek álltak díszőrséget. Az ünnepségen Kézdivásárhely magyarországi testvérvárosainak küldöttei, valamint ozsdolai és kézdisárfalvi hagyományőrzők is jelen voltak.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Nem sikerült székely zászlót égetni Aradon
Ma délelőtt Aradon a Magyar-Román Megbékélési Parkban a Noua Dreaptă szélsőséges román nacionalista szervezet magyarellenes tüntetést szervezett, amelyen megpróbáltak elégetni egy nagyobb méretű székely zászlót is. A vastag papír azonban a havazásban, hidegben átnedvesedett, ezért aztán hiába próbálkoztak többen is, nem sikerült lángra lobbantani. Dühükben pedig összegyűrték és eldobták.
A körülbelül negyven tüntető a Szabadság-szoborral szemben lévő román emlékmű előtt gyülekezett, hatalmas román zászlót és magyarellenes transzparenseket (A székelyek nem magyarok, Támogatjuk Hungária autonómiáját Mongóliában, Románia egysége, oszthatatlan nemzetállam stb.) húztak ki.
Az egyedüli szónok Codrin Goia, a Noua Dreaptă kolozsvári szervezetének vezetője volt, aki röviden elmondta, hogy ellenzik a Székelyföld autonómiáját, Hargita és Kovászna román megye, Románia egységes nemzetállam, nincs helye a „szeparatizmusnak”. A havazásban, szeles hidegben összetrombitált tüntetők szemmel láthatóan alig várták, hogy befejeződjön az akció, s habár az egyik vezetőjük hangosbeszélőn buzdította őke hogy magyarellenes szlogeneket skandáljanak (Hargita, Kovászna román föld, a 13 tábornok háborús bűnös stb.), csekély lelkesedéssel követték, majd körülbelül 11.30-kor véget vetettek az akciónak a téren.
A Noua Dreaptă most 12.00 órától magyarellenes tüntető menetet tart a Hegyalja tér-vasútállomás-UTA tér-Hegyalja tér-Szabadság tér (A.Iancu) útvonalon, amelyre engedélyt kértek és kaptak. Itt meghallgatható a helyszínen készült rádióriport.
aradihirek.ro
Erdély.ma,

Algyógyon állított emlékoszlopot az Erdélyi Magyar Ifjúsági Tanács
Cölöp a nemzethatár szélén
Az algyógyi Keresztyén Ifjúsági Központ kertjében, a múlt tanulságait hordozó és reményeik szerint jövőbe mutató kopjafát állított fel a Magyar Ifjúsági Tanács, március 14-én, a magyar forradalom évfordulójának előestjén.
A középkori kövekből 130 évvel ezelőtt újjáépített algyógyi templomban Gáll Sándor, a Hunyadi református egyházmegye esperese hálaadó áhítattal nyitotta meg az ünnepséget. Alapigeként Pál apostolnak a korinthusbeliekhez írott első levelét választva, rámutatott arra, hogy szabadságunk, megmaradásunk legfőbb záloga egymás tisztelete, elfogadása.
Megrázó és tanulságos történelmi visszatekintéssel folytatódott az emlékezés. Hunyad megye szabadságharcbeli szerepét Ősz Sándor Előd egyháztörténet-kutató fiatal lelkipásztor előadásából ismerhették meg a jelenlévők. Az előadás szövegét Batizán Attila, az Erdélyi Ifjúsági Keresztyén Egyesület elnöke tolmácsolta, hangsúlyozva a szerző és önmaga üzenetét, miszerint a történelem hibáiból tanulni kell! 1848–49-ben véres események színhelye volt Hunyad megye és nevezetesen Algyógy is, ahol a lelkész család többedmagával a felbujtatott pusztítók áldozata lett. – Akkor mindenki kereste a maga igazát, a maga szabadságát, csak az volt a baj, hogy külön utakon tették ezt. A keserű történésekből meg kell tanulnunk, hogy csak együtt, közös célokért dolgozva, békességben tudunk itt jövőt teremteni magunknak – fogalmazott a fiatal lelkipásztor.
A Kolozsvárról, Székelyföldről, Magyarországról érkezett résztvevők számára a házigazdák Magyari Hunor sokatmondó kisfilmjét is levetítették, mely a többnyire pusztulóban lévő Hunyad megyei református templomokat mutatta be.
Ezután került sor a templom tövében felállított kopjafa leleplezésére. Ez alkalommal, az algyógyi rendezvény kezdeményezői nevében Bozsó Imre Lehel, a Magyar Ifjúsági Tanács elnöke köszöntötte az egybegyűlteket: megválaszolva a sokakban lappangó kérdést, hogy miért pont Algyógy? – Hármas indok vezérelt bennünket a helyszín megválasztásában. Egyrészt a gazdag történelmi töltettel bíró templomkertben működik az erdélyi magyar ifjúság egyik legéletképesebb központja, ahol évente több ezer magyar fiatal fordul meg, töltekezik lelkiekben, szellemiekben és vitatja meg a jövőépítés lehetőségeit. Másrészt emléket kívánunk emelni azoknak, akik a szó szoros értelmében életükkel fizettek magyarságukért. Harmadrészt pedig jóvá szeretnénk tenni azt a tényt, hogy az 1848-as pusztítás emlékére állított városközponti emlékművet a történelem a múlt század derekán ismét elsodorta. Úgy gondoltuk, ennek a kopjafának mindenképp itt a helye – fogalmazott a MIT elnöke.
A rendezvény meghívottjaként jelen lévő Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, a megmaradás cölöpének, hídfőállásának nevezte a Magyar Ifjúsági Tanács és társszervezeti (IKE, ODFIE, EMI) által állított kopjafát. –– Ha valaki eljön és megismeri az itt élő közösségeket, jobban fogja becsülni azt, hogy milyen nemzetbe született – fogalmazott Toró T. Tibor.
Orbán Viktor, magyar miniszterelnök köszöntő szavait, Szűcs Zoltán kolozsvári magyar konzul tolmácsolta, majd Brendus Rékával, a magyar nemzetpolitikáért felelős államtitkárság főosztályvezetőjével közösen leleplezték a kopjafát.
Ezután a meghívottak, házigazdák, köztük a maroknyi algyógyi református gyülekezet is, elhelyezték a kegyelet koszorúit a kopjafa talapzatán, bízva abban, hogy ezt most már merésznek nevezhető felirata ellenére sem fogja semmiféle történelmi vihar elsodorni.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),

A nemzet jövője minden előtt
„A magyarság közös célja, hogy a nemzeti összetartozás legyen a hétköznapok része”; „A magyar nemzeti közösségek határokon átívelő újraegyesítése”; „Magyarország számára egyformán fontos minden magyar”; „A nemzetpolitika sikertörténet, világméretekben is példátlan”...
„Szó, szó, szó”, idézhetném Hamlet herceg szavait, hallva-olvasva az elmúlt egy-két évben szóban elmondott vagy sajtóban megjelent hangzatos politikusi kijelentéseket, nyilatkozatokat. És itt a legfrissebb, a miniszterelnöki üzenet egyik részlete: „A nemzet újraegyesítésének értelme éppen az, hogy mindenki, aki magyarnak vallja magát, részt vehessen a magyar nemzet és Magyarország építésében. A határon túl élők részt vehetnek Magyarország erősítésében, az erős anyaország pedig többet tud tenni értük ott, ahol élnek”.
Bár egy ideje egyre aggasztóbb hírek érkeztek a Magyarországon zajló kultúrpolitikai történésekről, nem véleményeztem azokat, csupán személyes megjegyzéseimnek adtam hangot néhányszor a közösségi oldalakon. Sok mindennel nem értettem egyet, annál több dolog bosszantott, mégis azt gondoltam: ha én elvárom, hogy senki ne szóljon bele, ne utasítson bennünket onnan, hogy mit kellene tennünk nekünk, erdélyi magyaroknak itt, hogyan kellene élnünk az életünket, nevelnünk gyermekeinket, irányítanunk intézményeinket, sajtónkat stb., akkor nekem sem ildomos véleményeznem az ottani kulturális-művészeti élet terén jelentkező aggasztó történéseket.
Most azonban nem tudom elhallgatni felháborodásomat. Végignézve ugyanis a március 15-i művészeti díjak listáját, egyetlen határon túli alkotó – színész, író, költő, rendező, képzőművész stb. – nevét sem fedeztem fel! Gyorsan hozzáfűzöm, a témában jártasok kedvéért, hogy a Babérkoszorúval kitüntetett Szőcs Gézát és az Érdemes Művész díjat kapó Szűcs Nelli színművészt nem sorolom ebbe a kategóriába, előbbit nem részletezném, hogy miért, utóbbi pedig a beregszászi magyar színház tagja volt ugyan valamikor, de már évek óta Magyarországon él, annak a debreceni színháznak a tagja, amelyet eddig Vidnyánszky Attila igazgatott, júniustól pedig a budapesti Nemzeti Színház tagjainak sorát gyarapítja majd, legalábbis az új igazgató, Vidnyánszky Attila eddigi nyilatkozatai alapján.
A fentieknek megfelelően tehát, az én értelmezésem szerint, egyetlen egy határon túli művész sem érdemelte meg, hogy az elmúlt években kifejtett alkotómunkáját elismerje az a kormány, amely az összetartozást, a nemzetegyesítést tekinti az egyik legfontosabb célkitűzésének. Nem szolgált rá a díjra egyetlen alkotó sem, nem érdemelte ki senki azt a „dicsőséget”, hogy ne csak a „nemzeti összetartozás hétköznapjain”, hanem a nemzet ünnepnapján is gondoljanak rá, érezze azt, hogy valóban odatartozik ahhoz a bizonyos „határokon átívelő” közösséghez, hogy elismerik azt a művészi munkát, amit – többek között a magyarság megmaradásáért – kifejt. Csak halkan jegyzem meg, hogy még az annyira ócsárolt, „hazaáruló” MSZP-kormányzat sem engedett meg magának ilyen „gesztusokat”, ha tucatjával nem is, de legalább mutatóból kitüntetett egy-két határon túli személyt.
Hát, igen, úgy látom, ez a nemzetpolitika tényleg „sikertörténet, világméretekben is példátlan”. Idejönni, észt osztani, zászlót lengetni, politikai szlogeneket csattogtatni, skandálni a „mindent vissza”, „vesszen Trianon” jelszavakat, székely lobogót kitűzni a magyarországi települések intézményeire, összeborulni a nagy magyar szeretet és összetartozás égisze alatt, ez valóban mind-mind építő jellegű sikertörténet. De díjat adni, érdemeket elismerni, megköszönni, hogy még mindig itt, még mindig „rendületlenül”, még mindig magyarul, hát, az bizony nem hoz semmit a nemzet konyhájára. Csak visz. A díjak értékét kitevő párszázezer forintot. Amit, mondjuk ki lehetett volna gazdálkodni abból a 45,8 millióból, amibe került annak a százhatvanezer levélnek a kiküldése, amelyben Orbán Viktor kifejti, nagy elégtétel, hogy „újra együtt kormányozhatjuk Magyarországot, és mindannyian beleszólhatunk a nemzet jövőjébe”.
Hát, kérem szépen, én most beleszóltam. Igaz, nem vagyok az ország új állampolgára, bocsássák meg tehát ezt a merészséget, a nemzet jövője azonban minden előtt. Éljen a magyar szabadság.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár),

Húszéves a Pallas-Akadémia könyvkiadó
Beszélgetés Tőzsér Józseffel és Kozma Máriával
Köszöntjük a húszéves Pallas Akadémia könyvkiadót. Tőzsér Józseffel és Kozma Máriával, az alapítókkal és vezetőkkel a kiadó művészeti kiadványairól beszélgetünk.
– Erdélyország az elvándorlás, a gazdasági nehézségek ellenére még mindig hatalmas alkotó potenciál. Ráadásul folyamatosan megújul. A világon mindenhol, minden évezredben, minden században éltek olyan emberek, akik minden körülmények között művészettel foglalkoztak, hát itt is élnek, méghozzá szép számmal.
A Kriterion Könyvkiadó kiadványai színvonalat jelentenek, az országban 1945 óta először Veres Péter Erdélyi Művészetével jelenik meg magyar nyelvű művészeti lap. Mik voltak az előzmények, mik voltak a pótolandó hiányok, mire vállalkozott a Pallas-Akadémia Könyvkiadó, amikor a Műterem-sorozatot kitalálta, elindította?
Kozma Mária: – 1990 elején Erdély egyik jelentős egyházi személyiségének panaszoltuk: Jaj, mi lesz velünk, Erdélyből kitelepedett, elment a magyar értelmiség színe-java. Mosolyogva (hittel) válaszolt: a színe lehet, hogy elment, de a java maradt. Persze, lehet ezzel vitázni, most is, de valahogy jobb érzés, derűlátóbb, ha ezt hisszük.
Kiadói szerkesztőként – és nem utolsósorban gyakorló háziasszonyként – egy régi, népi mondást is idézhetnék: szegény asszony vízzel főz. Sokat gondolkoztam e mondáson, mert nem vitattam a népi bölcsességet. Sejtésem szerint igen mély értelem – lehetséges értelmezés – húzódik meg mögötte: víz van – hát hogyne lenne! – s akkor a szegénység mögött is gazdagság rejtőzhet, csak észre kell venni. Elsőnek a vizet tesszük fel főni, s belevalót, ezt-azt, módunk szerint gyűjtögetünk, észrevesszük és megbecsüljük, amink van, a természet még ma is készséggel adakozik. De nem folytatom, mert nem akarom ellaposítani a gondolatot, hiszen éppen az a csodálatos az ilyen ősi szólásmondásokban, hogy önmagukban többet fejeznek ki, mint a róluk szóló magyarázatok tízei. És remélem, e hasonlattal nem sértettem meg sem a háziasszonyokat, sem szerzőinket, sőt támogatóinkat sem, mindazokat, akik „a vizet” s a belevalót hozzák, adják.
Hiszem tehát, hogy az ember bámulatos túlélő képessége, erkölcsi felelősségérzete, elhivatottsága (ez nem mindig esik egybe a tehetséggel, mert sokkal több annál) olyan többletet hoz létre, amely megküzd a nehézségekkel. És hogy „férfiasabb” bölcsességekkel támogassam ezt az elvet: egy vesztett csata még nem vesztett háború. Ezek a túlélési csaták azért is nehezek, mert nem ellenségekkel vívunk – igaz nem is mindig a barátainkkal, bár az is megesik –, és ma konkurenciának, pályázati lehetőségeknek nevezik.
Mindez természetesen nem vonatkozik az alkotómunkára. A karrierépítési tevékenység „technikáit”, a „hajlik, amerre a szél fúj”-féle festést, szobrászkodást, írást nem sorolom ide. Az egyéni alkotási „láz” legigazibb megfogalmazását Csíkszentmihályi Mihálynál találtam meg (a Flow-ra gondolok): „A festőművészt figyelve munkája során nagy hatást tett rám, mennyire elmerül abban, ami a vászonon formát ölt. Szinte a transz állapotába kerül, miközben azzal küzd, hogy látomását valóra váltsa...” És – teszem hozzá – közben biztosan nem érdekli az elvándorlás, a gazdasági nehézségek és hasonlók. Sőt: az alkotás folyamatának átélésében nem a „siker”-nek, hanem csakis a sikerüljön!-nek van jelentősége. A „sikerült, amit megálmodtam” lesz aztán előzménye a sikernek.
Tőzsér József: – Ha a kiadónk szempontjából a művészeket bemutató könyveink kapcsán sikerről és előzményről beszélünk, akkor kezdetben a ’80-as évekbeli Kriterion Könyvkiadó kortárs művészeket bemutató kismonográfia-sorozata volt a példakép. Megszületett tehát a Műterem-sorozat, amelyben 37 kötet jelent meg. Önmagában egy-egy kötet nem túl vastag, inkább csak katalógusként, mondhatni, jelzésszerűen beszél az adott képzőművészi életpályáról, de sorozatként annál fontosabb, mert egységében képet ad a kortárs erdélyi képzőművészet jellegzetes törekvéseiről, ezek anyagba formálásáról, irányairól, stílusváltásairól, alakjairól. Ide persze, nem illettek a klasszikusaink, mint Nagy Imre, Márton Ferenc, Nagy István, Köllő Miklós, Kós Károly, akiknek lezárult életművéről már nem tízoldalas műelemzést, hanem monográfiát illik írni. E két sorozat mellett aztán elindult a harmadik is, az Élet-Jelek című (eddig 5 kötete jelent meg), amelyben olyan képzőművészek szerepelnek, akiknek életműve még nem zárult le, de jól meghatározhatóan kiteljesedett. Gyorsan hozzáteszem, hogy ez nem jelent valamilyen minőségi megkülönböztetést a két sorozat között. A Műterem-sorozatban szereplők mindegyike lehetne az Élet-Jelek főhőse is.
– Amit „magyar művészetnek’” nevezünk, soha nem volt egységes, külön tárgyalandó, sokszor magukban is nehezen megközelíthető szigetekből épül fel. Hogyan, milyen – helyi és összmagyar – szempontok szerint alakulnak a kiadói tervek?
K.M.: – Gyakran megfeledkezünk arról, hogy a művelődési intézmények (könyvkiadó, kiállítási galériák, műtárgy- és könyvkereskedelem, könyvtár, színház stb.) legfőbb feladata nem az alkotás, hanem a közvetítés. Másrészt igaz, hogy a modern, igényes közvetítés egyáltalán nem zárja ki, sőt egyenesen feltétellé, kívánatossá teszi a közvetítést segítő alkotómunkát: a könyv nyomdai kivitelezése, reklámozása, egy kiállítás környezete stb. De, ismétlem, elsőrendű feladata a közvetítés alkotó és befogadó között. Ez a munka hasonló elhivatottságot követel, mint maga az alkotás, de bizonyosfajta szerénységet, sőt névtelenséget is jelent. Statisztikai felmérések igazolják, hogy az emberek többsége – kivéve persze a kevés vájt fülűt – ritkán jegyzi meg a kiadó nevét, még kedvenc könyvének kapcsán sem. Talán sok más – legfőképp anyagi – vonzat mellett ezért is szoktak áldozatos munkát emlegetni a könyvkiadással kapcsolatban.
– Mindemellett nagyon nagy célt tűzött maga elé a kiadó: szellemi térképet adni Európának erről a részéről, amelyet több tudomány szakirodalma „etnográfiai csoda”-ként emleget?
K. M.: – Cél és áldozatos munka szorosan összefonódik, fölerősíti egymást. Ilyenkor jó a könyv, sikeres a könyvbemutató, a kiállítás... illetve hát ott van útvonala a szerzőnek azon a bizonyos szellemi térképen. Van azonban úgy, hogy hiába a cél és hiába az áldozat, el kell fogadni a „csatavesztést”: ismert a szerző, jó a könyv, de valamiért nem sikerül elindítani az úton.
T.J.: – Gyergyóalfalviként persze a szülőfalum jut eszembe: valóban „etnográfiai csoda” a gyergyóalfalvi képzőművészek kirajzása. 17 profi képzőművészről tudunk (a jó amatőrökkel ez a szám 20-23-ra emelkedik) és erre a számra, földrajzi határra tulajdonképpen nincs is ésszerű magyarázat.
– A monográfia-írásnak megvannak a maga több évszázados szabályai, a filozófiák, az elemzésmodellek a sajátosság feltárásáról beszélnek – ha egymás mellé tesszük a sorozat köteteit, határozott arcél áll össze. Történt már valamilyen önértékelés?
T.J.: – A sorozatok, elemző, összefoglaló jellegű munkák mindig kiemelt helyet foglalnak el egy kiadó arcélének megrajzolásában. Hogy példát mondjak! Fontos sorozatunk a maga több mint félszáz könyvcímével – ezek közül sok két- vagy háromkötetes – az erdélyi tudományosság (történelem, művelődés-, irodalom-, neveléstörténet, nyelvészet, filozófia, esszé) múltjának és jelenének egy-egy szeletét tárja elénk. A sorozat címe is beszélő: Bibliotheca Transsylvanica. És egy érdekesség az Erdély hegyei-sorozatunkról, amire kiadás, szerkesztés közben döbbentünk rá, de az olvasók is felfigyeltek arra, hogy a turisztikai terep leírása telis-tele van ősi hegy-, völgy-, patak-, erdő-, dűlő- és határnevekkel, ami kiindulópontja lehet nyelvészeti tanulmányoknak, alapul szolgálhat további gyűjtéseknek.
K.M.: – A monográfia-szerzők tolla és képzelete írás közben nem kószálhat szabadon. Fegyelemre szoktatja, határok közé szorítja mind a „tárgya”, mind pedig a felhasznált adatok, tények elemzése. Nem írhat lexikoncímszót, szakmai beszámolót, de életregényt sem. Olykor még az is megesik, hogy nem is írhat meg mindent, amire kutatásai közben rábukkant. És mégis: mindezeknek mind benne kell lennie a műben, mert csak így lesz hiteles, olvasmányos és „életszagú”. Nagyon nehéz műfaj. Híres-neves, kiváló művész-személyiségekről írni már önmagában embert próbáló feladat, csak erős empátiával, mélyreható tudással és szakmai alázattal lehet nekifogni.
– Könyvkiadáshoz nincs pénz, ugyanakkor mindenre lehet szerezni, óriási összegek folynak el badarságokra, tévéhíradók közlik, hogy hatalmas összegek tűnnek el. Ez a három az első premissza, amelyből kiindulhatunk – és mindegyik első. Hogy aztán rögtön semlegesítik egymást, külön történet. Ilyen körülmények között, amikor szerkesztőségek, kiadók szűnnek meg, hogyan lehet fenntartani a reprodukciók miatt különösen költséges sorozatot?
T.J. – Nagyon nehezen. A kiadói munka jó részét a pénzszerzés teszi ki: pályázunk, pályázunk és pályázunk, apránként próbáljuk előteremteni egy-egy kötet nyomdaköltségét. Ami a művészkönyvek esetében nem kis összeg. De azt kell mondanom, hogy bizonyára nem a pénz kevesebb, csak az a hajlandóság csökkent, ami azt a kultúrára szánná. De ha jól megkeressük, találunk forrásokat, még ha azok száma mind kevesebb is, és hozzáférhetőségük is nehézkesebbé vált.
– Min dolgoznak most? Mik a kiadó idei tervei?
T.J.: – Készül a gyergyóalfalvi művészek hosszú sorát megnyitó Ambrus Imre életét és munkásságát bemutató monográfia az Élet-Jelek sorozatban. A kötet szerzője Wagner István, akinek hasonló sors jutott, mint Ambrus Imrének, mindketten elhagyták Erdélyt, Magyarországon keresve boldogulást, szakmai kiteljesedést. Ugyanakkor készül a Fekete József szobrászművészt bemutató monográfia Gazda József tollából, Nagy Miklós Kund tollából Puskás Sándor szobrászművészt bemutató monográfia. A Műterem-sorozatban Nagy Miklós Kund szerkesztésében Sajgó Ilona grafikus, Csutak Levente szerkesztésében Simó Enikő festőművész, Szücs György szerkesztésében pedig Biró Gábor festőművész és Józsa István szerkesztésében Suba László szobrászművész életét és munkásságát bemutató kötetek készülnek.
Idén áprilisban lesz 20 éves a kiadó. Az eseményt már a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozaton megünnepeltük több helyen. S hogy más is részesüljön örömünkben, könyvadományokat nyújtottunk át több városi és községi könyvtárnak. Tehát születésnapunkon mi ajándékoztunk, s folytatjuk az ajándékozást.
JÓZSA ISTVÁN
Szabadság (Kolozsvár),

Visszajön a kisantant?
Az is rejtély, hogy az etnikai kommandó honnan tudja meg a nemzetiségi arányokat, hisz érvényes román törvények szerint a vállalkozók nem kötelesek nyilvántartani alkalmazottaik etnikai és vallási hovatartozását. Hacsak a titkosszolgálat nem mondja meg. Sike Lajos jegyzete.
Mostanában, hogy érdekvédelmünk nem kormányzati tényező, mintha átok ülne rajtunk. Sorozatban csak rossz dolgok történnek. Azon a reggelen, amikor e jegyzetet írom, hetvenöt lókoponyát találtak egy nem éppen lótenyésztéséről ismert Szatmár megyei település, Túrterebes határában. Nem messze a községtől, s mindössze ötszáz méterre az országúttól. Mivel Szatmár megyében nincs olyan vágóhíd, ahol lovakat nyakalnak-trancsíroznak, a hatóságok feltételezik, hogy egy erre szakosított máramarosi vágóhídról kerültek ide a gyanús fejek, mert hát ennyi lovat nem lehet csak úgy inkognitóban elpusztítani. Minthogy az éppen a napokban tetőzött európai lóhúsbotránynak mind ez ideig nincs magyar, annál több román szereplője, nem alaptalan a felvetés, hogy Túrterebessel bennünket is be akarnak vonni a botrányba. Lévén Túrterebes egy csaknem tiszta sváb–magyar község, pontosabban inkább magyar, mint sváb, mert a svábok is magyarul beszélnek és imádkoznak, nem szólva a reformátusokról.
Milyen szépen hangzana a többségi sajtóban: egy magyar településről küldték a lóhúst Franciaországba, akár a székely zászlóval, a lóhússal is a magyarok mérgezik az európai légkört! Persze, ez egyelőre csak feltételezés, de az elmúlt hetekben ránk fogott sok hülyeség okán nagyon is könnyen megtörténhet, hogy mi puhítjuk a nyereg alatt a hamis gulyásnakvalót. Mint ahogy egy szatmári USL-s szenátor ostora is inkább rajtunk csattan. Valer Marian úr egy törvénykezdeményezésbe foglalta, hogy azoktól a románoktól, akik felvették a magyar állampolgárságot, a románt vonják meg, mert tűrhetetlen, hogy az Avasból például csak a múlt évben több száz románt ölelt a keblére Budapest. Tegyük hozzá, ez még igaz is lehet, mert a mai avasiak jó része 1940 és 44 közt magyar állampolgár volt, s ezek közül sokan (de nem is csak ők) elég jól beszélik a magyar nyelvet, ráadásul nem kevesen római katolikus vallásúak, ami megint csak a magyarok felé húzza őket. Az avasi románok javára írható az is, hogy kevésbé nacionalisták, jól elvannak a környezetükben lévő három-négy magyar település lakóival. Talán az is jó irányba tereli őket, hogy az aktív lakosság 60-70 százaléka valahol nyugaton dolgozik, ahol több tolerancia ragadt rájuk. Mert ott ők is kisebbségi sorsban élnek, még ha az sokkal jobb is, mint az erdélyi vagy a szlovákiai magyaroké.
A román nyelv iránti lojalitás hangzatos nevet viselő törvénytervezet (amelyről Marian úr nemcsak egy színházi ünnepi összejövetelen, de a sajtónak is külön beszélt!) azonban csak kisrészt foglalkozik az „eltévelyedett” románokkal, hisz nagyon is kilóg a lóláb: elsődleges célja az erdélyi magyarok megregulázása. Az embernek borsódzik a háta egyes előírásainak már az említésétől is. Súlyos pénzbírság járna azoknak a közintézményeknek és köztisztviselőknek, ahol és akik a hivatalban nem románul beszélnek. Legyen az Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, netán Szatmárnémetiben vagy Kolozsváron. Mert hát a román nyelv iránt a kisebbségeknek is lojálisnak kell lenniük, még akkor is, ha a román állam nem eléggé lojális a kisebbségeihez! – tesszük hozzá. Az egyelőre rejtély, hogy adott esetben csak a magyaroknak kell fizetniük, vagy azon román köztisztviselőknek is, akik a vegyes lakosságú városokban és községekben (már csak érdekből is) hajlandóak leereszkedni a magyarokhoz és beszélik nyelvünket, mert szép számmal vannak ilyenek is. A szatmári Funar, ahogy máris többen nevezik a kormánypárti törvényhozót, a „nem lojális” vállalkozókat még keményebben akarja büntetni. Egyenesen börtönbe csuknák azokat, akik úgymond etnikai alapon alkalmazzák dolgozóikat. Nem is kell túl sok rosszindulat, hogy valakire ráfogjanak ilyesmit. Például akkor, ha az ellenőrzött cégnél magyar feliratok is vannak, netán a magyar a román elé kerül. A részleteket nem ismerjük, de elképzelhetőnek tartjuk, hogy például Nagyváradon, ahol a magyar lakosság aránya már csak 25 százalék körül van, a magyar vállalkozó csak ilyen arányban vehet fel saját fajtájából valót, különben mehet a dutyiba! Mint ahogy azt sem tudhattuk meg, hogy a sepsiszentgyörgyi román vállalkozóra is csíkos ruhát adnak, ha alkalmazottainak 70 százaléka nem magyar? De az is rejtély, hogy az etnikai kommandó honnan tudja meg a nemzetiségi arányokat, hisz érvényes román törvények szerint a vállalkozók nem kötelesek nyilvántartani alkalmazottaik etnikai és vallási hovatartozását. Hacsak a titkosszolgálat nem mondja meg. Igaz is, a többségi lapok már nem egyszer írtak róla, hogy a szatmári új Funarnak jó kapcsolatai voltak és vannak a hivatásos fülesekkel.
Marian úr becsületére válik, hogy beismerte: nem ő találta ki a nyelvtörvényt, ő csak a szlovákok hasonló jogi szabályozásából inspirálódott. S ha a szlovákoknak lehet ilyen törvényük, akkor a románoknak miért ne lehetne? Annál inkább, mert a szlovák nyelvtörvényt az Európa Tanács is jóváhagyta! – állítja a szocdem szenátor. Egyelőre kíváncsian várjuk, hogy a bukaresti parlament jóváhagyja-e Marian úr szörnyűségeit. Mert akkor születőben a kisantant, vagyis egy uniós ország és nép ellen két másik uniós ország szövetsége, ha ez csak hallgatólagos is.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Emléktábla a huszárkapitánynak (Bibarcfalva)
Száldobosi Borbáth László huszárkapitány emlékére táblát helyeztek el tegnap a bibarcfalvi templom előtti kis parkban. A szabadságharc több ütközetében helytálló példamutatását, majd a Makk–Váradi-mozgalomban játszott szerepét emelték ki méltatói, s a zászlórúdra felvonták a székely lobogót.
Székely Lajos református lelkész igehirdetésében a babilóniai fogságba esett zsidóság és az erdélyi magyarság sorsa közt vont párhuzamot. Példát kell vennünk Izrael népéről – mondotta –, mely rabbá válva sem vesztette el Istenbe vetett hitét, s hitt Jeremiás próféta vigasztaló szavaiban, hogy hetven esztendő múlva kiszabadulnak. Hogy célt érjünk, s önrendelkező nemzetté váljunk, önzetlenül kell cselekednünk: ne a személyes gyarapodás, a hírnév és a hatalom megszerzése legyen fontos, hanem a közösség, közben pedig ápoljuk a példát mutató és a reményt ránk testáló elődeink emlékét. A református templom előtti téren Székely Lajos emlékeztetett, nemzeti lobogónkat, a piros-fehér-zöld zászlónkat mindössze néhány esztendeig használhattuk az 1941. májusi felvonást követően, de a ma kihelyezett székely zászló minden bizonnyal sokáig fog lengedezni. Krizbai Imre baróti lelkipásztor előbb száldobosi a Borbáth László huszárkapitány életét kutató Nagybaczoni Molnár Ferenc munkásságát méltatta, mondván, távol születvén is szülőföldje iránt érdeklődött, s elkötelezetten dolgozott múltjának feltárásán. Borbáth László szabadságharcban betöltött szerepéről, helytállásáról a köpeci és kökösi csatában, csapatszervező képességéről, majd a Makk–Váradi-féle mozgalomban vállalt szerepéről – Erdővidék körzetében ő volt a fő mozgatórúgó – szólt a tiszteletes. Az SZNT bardoc-miklósvárszéki elnöke, Szabó Miklós a székely zászló nemzetegyesítő üzenetét hangsúlyozta, majd úgy fogalmazott, megmaradásunk záloga nem a kulturális, hanem a területi autonómia.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A mártírok emlékezetére
Emléktábla a Református Kollégium falán
Március 15-én délelőtt a Református Kollégium mártírjainak – az orbaiteleki Horváth Károly egykori diák és a bágyi Török János tanár, székely vértanúk – emlékére állított táblát az ősi alma mater falaira a Református Kollégium–Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Köre. A táblát az iskola diákjainak jelenlétében Bod Károly, a baráti kör vezetőségének tagja és Jancsó Antónia XII. osztályos tanuló, a kör irodavezetője leplezte le.
Kirsch Attila, a baráti kör elnöke elmondta, hogy régi álmuk teljesült azzal, hogy az iskola egykori diákjának, illetve tanárának emléket állíthattak. Március 10-ére tervezték az ünnepséget, de mivel a dátum vasárnapra esett, 15- ére halasztották – egyrészt, mert a két történelmi esemény kötődik egymáshoz, másrészt pedig azt szerették volna, hogy az iskola diákjai is jelen legyenek.
"Az igazságért harcoló, magyar nemzeti közösségünkért tenni akaró és áldozatot vállaló, a hit és iskolánk szellemiségének erejével rendelkező vértanúk voltak. Azt szeretnénk, ha ti, mai iskolánk kedves diákjai, bármikor erre jártok, és az emléktábla előtt megálltok, gondoljatok rájuk!" – mondta ünnepi beszédében Kirsch Attila, majd megköszönte mindazoknak, akik hozzájárultak ahhoz, hogy elképzelésük valóra váljon.
Úgy érzem, két nemes emberi megnyilvánulás adja vissza leginkább azt a kötődést, amivel történelmi nagyjainknak, dicső elődeinknek tartozunk – adósság és tisztelet. Az adósság mindig egy lelkiismereti hajtóerő: még tenni kell valamit emlékük ápolásáért, a tisztelet pedig az időnként megtörténő főhajtás emlékezetük előtt – kezdte beszédét Ötvös József református lelkipásztor, egykori bolyais, aki Török Jánosról és Horváth Károlyról beszélt, bibliai példával igazolva hősies tettüket, áldozatkészségüket, elkötelezettségüket az ügy mellett. Kifejtette, hogy az utódoknak még van egy adósságuk Török Jánossal szemben, aki 33 kéziratos művet hagyott hátra. Ezeket jó lenne közölni, ugyanakkor azt is elmondta, hogy Török János volt a marosvásárhelyi református lelkészképzés utolsó tanára. Ötvös József meghívta a diákokat, hogy jövőre a székely vértanúk halálának 160. évfordulója alkalmával látogassanak el Bágyra, Török János, illetve Orbaitelekre, Horváth Károly egykori szülőfalujába és ott róják le kegyeletüket emlékük előtt.
Az emléktábla-avatást ünnepélyesebbé tette a Református Kollégium Enyedi Csaba által vezetett kórusának a Szózat és a Himnusz eléneklése.
-vagy-
Népújság (Marosvásárhely),

A közös kulturális örökség ápolása
A várbeli rendezvények üzenete
Az idén is – folytatva az előző évi kezdeményezést – a marosvásárhelyi várban március 15-e alkalmával az EMNT és az RMDSZ olyan rendezvényeket szervezett, amelyeknek célja az volt, hogy politikamentesen idézze fel az 1848-1849-es forradalom hangulatát. A régészeti történeti múzeum (volt katonai sorozó épülete) tanácstermében érdekes – Marosvásárhelyhez kötődő – történelmi részletekről meséltek, a kávézóban pedig a huszárokról, a kokárdáról hallhattak előadást az érdeklődők, volt magyarruha- bemutató, bajuszverseny, s végül népdalest. A rendezvények visszhangjáról Soós Zoltánt, a Maros Megyei Múzeum vezetőjét kérdeztük.
– Jó volt látni, hogy március 15-én a Múzeum kávézóba és az emeleti tanácsterembe nagyon sok gyerek, fiatal jött el, akikhez talán sokkal közelebb került így mindaz, amit az 1848-as forradalom jelent az összmagyarságnak. Üzenet is volt: lehet közösen politikamentesen is ünnepelni.
– Valóban az volt a megyei múzeum szándéka, hogy az idei ünnepség ne csak a Postarétre, vagy azokra a már megszokott kinti helyszínekre szorítkozzon, ahol beszédek hangzanak el és koszorúznak az elöljárók, lehetőséget akartunk biztosítani az érdeklődőknek, hogy kötetlenebb formában kapcsolódjanak be a rendezvényekbe. Ezért támogattuk az EMNT tavalyi kezdeményezését, ami igen népszerűnek bizonyult: felidézték a budapesti Pilvax kávézó hangulatát. Emellett az idén hangsúlyozottabban volt jelen az RMDSZ is. Az emeleti teremben fotókiállítás nyílt, ott is készíthettek az óvodások, kisdiákok kokárdát, csákót, az 1848-as eseményekhez kötődő témákat rajzolhattak a kisebbek, és este Marosvásárhely legavatottabb történészei (László Lóránt, Spielmann Mihály, Tamási Zsolt, Novák Zoltán moderátorként) új megközelítésben mesélték el az 1848- 1849-es forradalom legfontosabb mozzanatait. Ezután pedig a filmklub keretében néhány markáns, 1848-at taglaló filmet (Hídember, Szegénylegények) láthattak az érdeklődők, és az est fénypontja a közös táncház, éneklés volt, ami jó példa arra, hogy a nemzeti ünnepen közösen is tudunk ünnepelni.
– A Maros Megyei Múzeumnak nem ez az első olyan kezdeményezése, amely élővé teszi a múltat, több kulturális rendezvény partnere is az intézmény. Világszerte a nagy múzeumok ma már olyan interaktív módszerrel szerveznek kiállításokat, amellyel valóban – a kor vizuális igényeinek megfelelően – vonzóbbá teszik a rendezvényeket. Talán erről is szólt a március 15-i várbeli program?
– Az idén több olyan művelődési együttműködésnek volt partnere a múzeum, ha nem mással, a helyszín biztosításával, mint a felolvasó-maraton, filmmaraton a magyar kultúra napján. A szervezéskor derült fény arra, hogy vannak olyan kulturális és médiaszervezetek, amelyek fel tudják vállalni színvonalas rendezvény szervezését, lebonyolítását. Ezért is a múzeum továbbra is nyitott az ilyen civil kezdeményezések irányában. Hasonló, interaktív módon szervezzük meg a már hagyományos saját rendezvényeinket, mint a Múzeumok éjszakája, továbbá az idén 100 éves Kultúrpalota születésnapi ünnepségét. Nemsokára megnyílik a Leonardo-kiállítás, és őszire lesz fotótörténeti tárlat is. Nyilvánvalóan azt is kezdeményezzük, hogy hasonló román kulturális rendezvények is helyet kapjanak a várban, hiszen nyitottak vagyunk minden kultúra felé. Ebben partner a Nemzeti Színház L. Rebreanu társulata, a 74 színház stb. Azt szeretnénk, hogy a vár a magyar és román kultúra tégelye legyen.
– Mindezek beindulása attól is függ, hogy mikor lesz újra működőképes a vár, mikor fejezik be a felújítási munkálatokat.
– Sajnos, pénzhiány miatt leálltak a munkálatok, holott alig 60%-ban készültek el vele. Hasonló helyzetben vannak a régészeti feltárások, állagmegőrző munkálatok is. Jelenleg az infrastruktúra kiépítésénél tartanak, folyamatosan távolítják el a töltésréteget. Az viszont jó hír, hogy a várostörténet szempontjából értékes régészeti leletanyagra bukkantunk, ezekről később számolunk majd be. Fontos része az újjáépítésnek az északi fal renoválása, hiszen itt volt a régi kapu, ugyanakkor érdekes építészeti feladat lesz a turisztikai információs központ megépítése, ami egyaránt kihívás a közönségnek és a kivitelezőknek, ugyanis egy olyan új struktúra lesz, amely nem illik ugyan a várba, de – a párizsi Louvre-ban látható üvegpiramishoz hasonlóan – lehet, hogy egyedi arculata miatt vonzó lesz. A kapu és a szabók bástyája közé építünk egy amfiteátrumot – amelynek pincéjébe téglaégető kemencét illesztünk be –, ez előadótér újabb helyszíne lehet majd a várbeli rendezvényeknek, igaz, azzal a feltétellel, hogy itt többet nem rendeznek Marosvásárhelyi Napokat, borfesztivált és más nagyobb jellegű megmozdulást, amivel tönkretehetnék a restaurálás után kialakított létesítményeket. Mi is szeretnénk, ha minél előbb folytatódnának a munkálatok, hiszen igény van arra, hogy ezt a helyszínt a korábban említett célokra használják a marosvásárhelyiek.
– A múzeum a megyei tanács hatáskörében van, míg a vár a polgármesteri hivatal irányítása alatt áll. Ismerve a két intézmény közötti politikai konfliktust, mi a garancia, hogy valóban az ön által említett kulturális központ fog működni a várban?
– Sajnos, a konfliktus a tavalyi helyhatósági választásokat követően sem oldódott fel. Ezért szándékomban áll marosvásárhelyi tanácsosként egy olyan különálló igazgatóság létrehozását kezdeményezni, amely kizárólag a várat igazgatja és nemcsak adminisztrációval, hanem elsősorban kultúrme-nedzseléssel foglalkozik. A várban minden közösség meg kell találja a helyét olyan színvonalas színházi, képzőművészeti, fotóművészeti, zenei rendezvényeken, amelyek tükrözik a valódi erdélyi szellemiséget, és a jövőre mutatnak. Van már egy jó csapat, amely képes ezt megszervezni, és sikerként könyvelhetjük el, hogy a múzeumban szervezett március 15-i rendezvények is ezt bizonyították.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely),

Elnézte Banciunak a CNA a magyarok rágalmazását
Az Országos Audiovizuális Tanács (CNA) keddi ülésén szavazattöbbséggel úgy döntött: nem bírságolja meg a b1 hírtelevíziót, amely ellen az RMDSZ emelt panaszt. A szövetség lakossági észrevétel alapján tett feljelentést Radu Banciu televíziós műsorvezető ellen gyűlöletbeszédért, a magyarság elleni uszításért.
"A műsorvezető több ízben túllépte a jó ízlés határait, nyíltan közösségünk ellen fordult, középszerűeknek, rablófészeknek és történelemnélkülieknek, egyszerű gondolkodású, együgyű népnek titulálva a magyarságot" - fejtette ki panaszában Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára.
A médiahatóság ülésén hárman támogatták és hatan ellenezték a csatorna megbírságolására tett javaslatot - közölte az MTI-vel Turos Lóránd, a CNA magyar nemzetiségű tagja.
Turos Lóránd jelezte: kérni fogja az ügy újratárgyalását, mert megítélése szerint a műsor kimerítette a közösség elleni uszítás fogalmát.
"Nem gondolom, hogy egy b1-nek adott büntetést függővé kell tenni az Antena 3 megbírságolásától" - mondta a médiahatóság tagja, arra utalva, hogy szerinte a CNA egyensúlyozni próbál az ellenzéki és kormánypárti médiára kiszabott szankciók terén.
A médiahatóság keddi ülésén nyilvános figyelmeztetésben részesítette az Antena 3 hírtelevíziót, amiért egyik műsorában a valóságnak nem megfelelően azt állította, hogy a Kovászna megyei tanács honlapjának nincs román változata. Ebben az esetben az ActiveWatch sajtófigyelő ügynökség tett panaszt a CNA-nál. A bukaresti civil szervezet szerint a csatorna szándékosan úgy jelenítette meg a képernyőn a honlapról készült felvételt, hogy a román változatra vezető gombot eltakarta.
Maszol.ro,

„Nem vagyunk vérszomjas emberek”
„Jobb lett volna, ha a marosvásárhelyi autonómiatüntetésen nem jelentek volna meg a Jobbik pártjelvényei” – jelentette ki az Erdélyi Riportnak adott interjúban a Székely Nemzeti Tanács elnöke. IZSÁK BALÁZSt a március 10-i demonstráció tanulságairól Cseke Péter Tamás kérdezte.
Azonkívül, hogy incidensek nélkül ért véget, milyen hozadéka volt a március 10-i marosvásárhelyi autonómiatüntetésnek?
A legnagyobb hozadéknak azt tartom, hogy a demonstrációval sikerült felhívni a közfigyelmet az autonómiatörekvésre. A huszonhárom éve lappangó félelmet sikerült feloldani Marosvásárhelyen. A tüntetésen az emberek szabadon kifejezhették a véleményüket.
A demonstráció után egy petíciót is átadtak a prefektusnak. A beadványban egyebek mellett területi autonómiát kérnek Székelyföldnek, és felszólítják a kormányt, hogy a közigazgatási átszervezéskor ne tagolja be a székely megyéket román többségű régiókba. Számít-e arra, hogy a kormány válaszol erre a megkeresésre?
A kormány eddig minden egyes beadványunkra válaszolt. Szerintem erre a petícióra is választ fogunk kapni. Ennél fontosabbnak tartanám azonban azt, hogy érdemi párbeszéd induljon meg a központi román hatalom és a székely választottak között.
Tehát a székely autonómiát tárgyalások útján szeretnék elérni?
Mindenképpen a dialógus útján képzeljük el, de nagyon nehéz dialógust lefolytatni egy olyan témáról, amelyet a másik fél szándékosan eljelentéktelenít. A marosvásárhelyi tüntetéssel elértük azonban azt, hogy a székelyföldi autonómia kérdésének súlya legyen, így erről tárgyalni kell. A nemzetközi jog nem védi meg azt, aki önként lemond az igényeiről. Világossá kellett tennünk: mi ragaszkodunk ahhoz, hogy Románia tartsa tiszteletben a helyi autonómia európai chartájában, a regionális és kisebbségi nyelvek európai chartájában és a kisebbségi keretegyezményben vállalt kötelezettségeit. Tehát ne legyen senkinek illúziója, hogy mi lemondunk erről. Nem hagyjuk, hogy olyan közigazgatási régiót alakítsanak ki a Székelyföldön, ahol a magyarság számaránya 30 százalék alá kerül.
A dialógust nevezte az autonómia elérése egyetlen útjának. Nem lett volna hitelesebb az SZNT párbeszédkészsége, ha az autonómiatüntetésen románul is megfogalmazzák az üzeneteiket és nem hangzik el a „Vesszen Trianon!”?
Valószínű, hogy így van. Ez tanulság nekünk a jövőre nézve. Törekedni fogunk erre, sőt megpróbálunk demokratikus gondolkodású román értelmiségieket is megnyerni céljainknak. Egyébként a demonstráció után kaptam olyan információkat, hogy velünk együtt részt vettek a megemlékezésen és velünk együtt vonultak román emberek is.
A tüntetés előtt felkérte a politikai alakulatokat, hagyják otthon a pártjelvényeket. Ehhez képest sok jobbikos zászlót lehetett látni a demonstráción. Nem rontja a székely autonómiatörekvések hitelét, ha egy olyan szélsőséges párt, mint a Jobbik, rátelepszik a demonstrációra?
Jobb lett volna, ha a tüntetésen nincsenek jobbikos zászlók, bár jelenlétük szerintem nem volt szembeötlő. Utólag megnéztem a demonstrációról készült felvételeket, és nem mondanám, hogy markánsan rányomta a bélyegét a rendezvényre a Jobbik jelenléte. Mindenesetre úgy gondolom, nem használ a céljainknak, ha bármilyen szervezet vagy párt a népszerűségét próbálja növelni a rendezvényeinken. Szerintem ez még az illető pártnak sincs hasznára.
Incidensek nem voltak ugyan a tüntetésen, de azért felhördült az utcán vonuló tömeg, amikor egy román zászlót lengetett valaki az egyik tömbház ablakából. Mi történt volna az illetővel, ha az utcán lengeti ezt a zászlót?
Ez egy téves megítélés. Nem volt a tüntetőkben agresszivitás, nem voltak a tömegben vérszomjas emberek, könyörgöm. Sokan a gyerekeikkel jöttek, sok volt az idős magyar ember is. Egyébként a Székely Vértanúk Emlékművére is ki volt téve a román zászló.
Mi történik, ha a kormány mégis keresztülviszi azt a szándékát, hogy a két székely megyét négy román többségű megyével együtt tagolja be egy régióba?
Ezt azt jelentené, hogy Románia megszegi nemzetközi kötelezettségvállalásait. Ez ellen határozottan fel fogunk lépni. Tiltakozni fogunk, akár a polgári engedetlenség eszközével is, ha erőszakot akarnak tenni rajtunk. Ez jelenthet tüntetéseket, útelzárást és adómegtagadást is. Megpróbáljuk megértetni a székelyföldi önkormányzatok tisztségviselőivel, hogy kedvezőtlen döntés esetén meg kell tagadniuk az engedelmességet és az együttműködést a központi hatalommal.
Korábban az RMDSZ is tiltakozó akciókat helyezett kilátásba, ha a kormány „erőszakot tesz” a Székelyföldön. Nem lenne eredményesebb, ha az RMDSZ és az SZNT együttesen lépne fel a kedvezőtlen közigazgatási átszervezés ellen?
Én a tavaly tavasztól keresem a kapcsolatot az RMDSZ-szel. Ez a találkozó különböző okok miatt eddig nem jött létre, elsősorban a választások szóltak közbe. Továbbra is szorgalmazom és szorgalmaztam, hogy tárgyaljunk az együttműködés módjáról, hiszen ez rendkívül fontos. Innen tovább viszont nem rajtunk múlik, hiszen egyeztetni, párbeszédet folytatni egyedül nem lehet, ahhoz legalább két fél kell.
Idén már volt egy találkozója az RMDSZ elnökével, az európai polgári kezdeményezésről tárgyaltak.
Kelemen Hunorral az európai polgári kezdeményezés mellett nagyon sok mindent áttekintettünk, és abban egyeztünk meg, hogy ennek folytatása is lesz.
Az RMDSZ országos vezetői a marosvásárhelyi tüntetésen nem vettek részt. Ezt mivel magyarázza?
A tüntetést megelőző időszakban voltak olyan RMDSZ-es politikusok, akik elbizonytalanodtak, lényegében nem tudták, hogyan kezeljék a demonstrációt. Valószínűleg hibásan ítélik meg az SZNT szerepét az erdélyi magyar közéletben. Hangsúlyoznám, hogy mi nem vagyunk párt, a választásokon nem veszünk részt.
Azért azt nem tagadhatja, hogy az SZNT sokkal közelebb áll az MPP-hez és az EMNP-hez, mint az RMDSZ-hez.
Az RMDSZ-színekben megválasztott polgármesterek, önkormányzati képviselők körében is népszerű a Székely Nemzeti Tanács. De mi nem akarjuk őket irányítani vagy befolyásolni az RMDSZ-szel folytatott egyeztetések megkerülésével. Mi egyeztetést szeretnénk, de mindig meg fogjuk fogalmazni azt, hogy mi a közösségnek az érdeke.
A tüntetés után Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke állásfoglalásában így fogalmazott: március 15-ét kellett volna a március 10-én megfogalmazott „természetes igényekkel” összekapcsolva megünnepelni, és senkinek sincs joga kisajátítani az autonómiát. Mit válaszolna Borbély Lászlónak?
Nem örülök a konfrontatív megközelítésnek, ugyanis az együtt ünneplésnek semmi akadálya nincsen. Március 10. egy olyan lehetőség, olyan rendezvény volt, ahova a Székelyföldről mindenhonnan össze lehet gyűlni, el lehet jönni egyetlenegy helyszínre. Március 15-én az a természetes, és az illik bele a hagyományainkba, hogy mindenki otthon ünnepel. A március 10-én megfogalmazott igényeket, a székely szabadság napjának az üzenetét el lehet vinni március 15-én minden egyes városba, faluba. Öt nap választja el ezt a két rendezvényt, nem hiszem, hogy a március 10-i tüntetés miatt az idén kevesebben mennének el az RMDSZ rendezvényére, mint máskor. Ez nem verseny, hogy hova mennek többen. Március 10-én a székely falvak, városok küldöttei is itt voltak Marosvásárhelyen, és egy egységesen megfogalmazott üzenetet vittek el haza március 15-re. Ez növeli március 15. fényét, súlyát minden településen. Miért baj ez?
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Bennem is megvan a székely konokság
A parlamenti alkotmánymódosító bizottság RMDSZ-es póttagja, Biró Rozália szerint a Szociál–Liberális Szövetség az Alkotmányozó Fórumban megfogalmazott álláspontokat próbálja majd ráerőltetni a parlamenti testületre. A szenátort, Nagyvárad korábbi alpolgármesterét a bizottság munkájáról, a románok tűréshatáráról Cseke Péter Tamás kérdezte.
Ha jól tudom, az alkotmánymódosító parlamenti bizottság tagjának jelölték, időközben azonban „lefokozták” póttaggá. Ez hogyan történt?
A bizottság úgy döntött, túl nagy a testület létszáma, és ezt csökkenteni kell. Így Máté András Levente képviselő a bizottság tagja, én pedig az RMDSZ által javasolt póttagja vagyok. Ám a testület szabályzata értelmében a póttagok is részt vehetnek az ülésen, kifejthetik az álláspontjukat a napirenden lévő kérdésekről.
Mi történt eddig az alkotmánymódosító bizottságban?
Eddig öt ülésünk volt, és a legutóbbi volt az első alkalom, amikor talán érdemben kezdett el tárgyalni a bizottság arról, melyek is a feladatai. Az ezt megelőző üléseken csak az kristályosodott ki, hogy megalakul a Cristian Pârvulescu politológus vezette, szakértőkből álló Alkotmányozó Fórum. A gyanúm szerint ezzel a fórummal próbálják kikerülni azt, hogy a parlamenti bizottságban érdemi munka, vita legyen. Ugyanis az előző üléseken ahelyett, hogy érdemben dolgozott volna a bizottság, inkább huzavona folyt. A testület elnöke, Crin Antonescu szenátusi házelnök valahogy megpróbálta az Alkotmányozó Fórumra testálni azokat a szerintem nagyon fontos lehetőségeket, hogy komoly, érdemi vita folyjon az alkotmánymódosításról. Tartok attól, hogy ezt a fórumot paravánként fogják használni. Párhuzamosan terveznek majd közvitákat, ezeknek az eredményeit összesítik és sorrendbe állítják, és azt fogják majd nekünk mondani: az lehet, hogy a parlamenti bizottságnak más a véleménye, de lám, az Alkotmányozó Fórum, azaz a civil szféra, a szakértők ezt másképp látják. Vagyis gyanúm szerint a Szociál–Liberális Szövetség (USL) az Alkotmányozó Fórumban megfogalmazott álláspontokat próbálja majd ráerőltetni a parlamenti bizottságra.
Varga Attila volt RMDSZ-es képviselő is tagja az Alkotmányozó Fórumnak. Ő azt nyilatkozta, hogy a parlamenti bizottság munkája az elsődleges, a honatyák nem kötelesek figyelembe venni a fórum ajánlásait. Ez nem ellentmondás?
Nézze, a parlamenti szakbizottságban is a szociál–liberálisok vannak többségben, és minden bizonnyal az sem véletlen, hogy az USL-hez közel álló Pârvulescu vezeti az Alkotmányozó Fórumot. Bár azt tudnám önnek mondani mondjuk két hónap múlva, hogy a sejtésem nem igazolódott be!
Mi történt a legutóbbi ülésen?
Valamennyi parlamenti párt beterjesztette azokat a témaköröket, területeket az alkotmányból, amelyeket szerinte módosítani kellene. A Demokrata-Liberális Párt például 13, a Dan Diaconescu Néppárt 24, az RMDSZ 27 ilyen témakört javasolt. A javaslatok nem arról szólnak, hogyan módosítanánk az adott témakörhöz tartozó alkotmányos előírásokat, csupán a módosítani kívánt területeket jelölik meg. Mi a felsorolásunkat a Romániát nemzetállamként meghatározó cikkellyel kezdtük, a második javaslatunk a történelmi kisebbségek államalkotó nemzetként való elismerése volt.
Mi lesz a sorsuk ezeknek a javaslatoknak?
A legutóbbi ülésen azt mondta a bizottság egyik, PSD-s alelnöke: a beérkezett témaköröket elemezve megállapíthatjuk – királyi többes volt, ami sértette a fülemet –, hogy vannak olyan felsorolt területek, amelyek nem képezik alkotmánymódosítási vita tárgyát. Nem mondta ugyan ki, de Románia nemzetállami jellegére utalt. Az alkotmány 152. cikkelyére hivatkozott, amely azt a három paragrafust sorolja fel, amelyek nem módosíthatók az alaptörvényben. Egyebek mellett nem lehet hozzányúlni a Románia nemzetállami jellegére vonatkozó cikkelyhez sem. A PSD-s alelnök bejelentését Crin Antonescu bizottsági elnök is azonnal felkarolta. Máté András képviselő kollégám erre úgy reagált: elfogadhatatlan számunkra, hogy bizonyos témákról még csak tárgyalni sem lehet. Hiszen – és ezt már én teszem hozzá, mert Máté András túlságosan is úriember volt ahhoz, hogy ezt elmondja – a bizottságot létrehozó kormányrendelet nem azt írja elő, hogy a parlamenti testület a román alkotmány módosításával foglalkozik, kivéve a 152. cikkelyt. A rendelet szerint a bizottság az alaptörvény egészével foglalkozik, a 152. pedig az egyik paragrafus a sok közül. Valószínűleg a következő ülésen erről komolyabb vita fog kialakulni. Ha ily módon söprik le az asztalról azt a javaslatunkat, hogy tárgyaljunk a nemzetállamiságról, akkor a továbbiakban arról sem lehet vita, hogy államalkotó tényezők-e a kisebbségek, és arról sem, hogy a magyar nyelv hivatalos státust kapjon bizonyos régiókban. Az első csatánk tehát az lesz, hogy elérjük: legalább érvekkel támaszthassuk alá, hogy szerintünk Románia miért nem nemzetállam.
Mi várható a bizottság következő ülésein?
A testület vezetősége összesíti és rendszerezi a beérkezett témajavaslatokat. Sok az átfedés. Több párt is javasolta, hogy az alkotmány korlátozza a sürgősségi kormányrendeletek számát. Az összesítés után ülésenként két-három témakört tárgyal majd a bizottság. Május 15-20. körül elkezdjük az egyes cikkelyek szövegszerű módosításait, a bizottság pedig kétharmados többséggel dönt a végső változatról. Ezzel egy időben megkezdi a közvitát az alkotmánymódosításról az Alkotmányozó Fórum is. A logikus az lenne, hogy a fórum és a parlamenti bizottság munkája párhuzamoson folyjék. Vagyis amikor a bizottság dönt az alkotmány egyes cikkelyeiről, akkor már figyelembe tudja venni a fórumban kialakult álláspontot az adott paragrafusokról.
Ilyen előjelek mellett van-e esély arra, hogy az RMDSZ „kisebbségspecifikus” javaslatait elfogadják?
Ha az USL-t nem tudjuk magunk mellé állítani, akkor erre kevés esélyt látok. Mert annak sem látom esélyét, hogy az USL-t alkotó pártok valamelyikét magunk mellé állítsuk. Én abban reménykedem azonban, hogy az Alkotmányozó Fórumban sikerül a javaslatainkról szóló vitákat szakmai síkra terelni. Az új régiókról szóló vita esetében is ugyanezt szeretnénk elérni. Meg kell nézni például azt, hány európai ország alkotmányában szerepel a nemzetállam meghatározás. Ezt nyilván a bizottságban is meg tudjuk tenni, ha nem születik olyan döntés, hogy a 152. cikkelyre hivatkozva lesöprik az asztalról a javaslatainkat. Ha ez a döntés születik, akkor csak az Alkotmányozó Fórumban zajló vitában reménykedhetünk.
Ön „újonc” a parlamentben. Hogyan történhetett meg, hogy az egyik legfontosabb parlamenti szakbizottságba javasolta az RMDSZ?
Tekintettel arra, hogy nincs jogászunk a szenátusban, és én az emberjogi, kisebbség- és egyházügyi bizottságnak elnöke vagyok, rám gondoltak, mert az alkotmánymódosítás valamennyire rokonterület. Három szakember is segíti a bizottsági elnöki munkámat. Például most éppen azon dolgoznak, hogy összehasonlítják az uniós tagállamok helyzetét a nemzetállamiság vonatkozásában. Kidolgozzák azt az érvrendszert, amellyel talán meg tudjuk győzni a bizottsági kollégákat, hogy ne érzelmek alapján, hanem eszükre hallgatva döntsenek.
Évekig Nagyvárad alpolgármestere volt. Hamar belejött a parlamenti munkába?
Az önkormányzati munkához szoktam, és a parlamentben egy egészen más világba csöppentem. A parlament olyan elméleti döntéseket hoz – törvényeket alkot –, amelyeknek a gyakorlatban óriási jelentőségük van, az önkormányzatok alkalmazzák a törvényeket – és ez lényeges különbség. A parlament más, és három hónap után elmondhatom, érdekes világ.
Az elmúlt hetekben a székelységgel kapcsolatos kérdések borzolják a kedélyeket Romániában. Előbb volt a székely zászló használatának ügye. Milyennek tűnt Nagyváradról a székelyzászló-botrány?
Tudni kell, hogy én csak húsz éve élek Nagyváradon, Marosvásárhelyen születtem. A családom egy része a férjem oldaláról most is a Székelyföldön él. Marosvásárhely a Székelyföld kapuja. Tehát én ilyen vegyes, partiumi-székelyföldi szemszögből tudom szemlélni ezt a kérdést. Bennem is megvan az a konokság, ami a székelyekben: törik, de nem hajlik. Azonban én tizenkét évet dolgoztam a Partiumban alpolgármesterként egy olyan városban, ahol a magyarság kisebbségben él. A székelyföldi kollégáinknak látniuk kell azt, hogy az erő az önkormányzatokban van. Az RMDSZ is azért szorgalmazza a decentralizációt, hogy minél nagyobb erejük legyen az önkormányzatoknak. Ebből kiindulva azt kell mondani: ott, ahol magyar polgármesterünk van, nem biztos, hogy arra van szükség, hogy fennhangon hirdessük azt, ami már úgyis tény. Hiszen a székely zászlók nem most kerültek ki a székelyföldi hivatalokra, hanem évekkel ezelőtt. Úgy hiszem, oda kell figyelni a román közösség tűréshatárára, és ezen a tűréshatáron belül kell cselekednünk. A tűréshatárt olyan ügyekben kell feszegetni, amelyek létkérdések számunkra. A székely zászlót ünnepi alkalmakkor – illetve máskor is, mert a törvény nem tiltja – kitűzhetjük, tehát nem ezzel kell a tűréshatárt feszegetni. Sokkal inkább lehet feszegetni, amikor a közigazgatási átszervezés kerül szóba, hiszen a jelenlegi kormányzati szándék szerint elvennék a hatalmat az önkormányzatoktól. Tehát nekem is nagyszerű érzés lobogtatni a székely zászlót, de nem ez a prioritás most, amikor ellenzékből, kisebbségként nagy horderejű döntéseket kell kivédenünk. Elsősorban az alkotmánymódosításra és az új régiók kialakítására gondolok.
Következett a március 10-i marosvásárhelyi autonómiatüntetés. Egyetértett azzal, hogy a demonstráción az RMDSZ ne vegyen részt?
Egyetértettem. Nem azért, mert nincs szükség tüntetésre. Hanem azokért a tragikus eseményekért, amelyek szintén Marosvásárhelyhez köthetők. Én ezeken a tragikus eseményeken személyesen részt vettem annak idején. Autonómiatüntetések szervezésével iszonyú nagy esélyt adunk annak, hogy olyan indulatok forduljanak egymással szembe, amelyeket aztán nem tudunk megállítani. Ezért az autonómiatüntetést szerintem nem kellett volna március 10-re, és nem kellett volna Marosvásárhelyre szervezni. A demonstrációt Hargita vagy Kovászna megyében kellett volna megtartani. Ezt megelőzően pedig olyan egyeztetésekre lett volna szükség, hogy együtt tudjon tüntetni a magyar közösség.
Hogyan kommentálja azt, hogy székelyföldi RMDSZ-vezetők részt vettek a tüntetésen és a szervezésben is segítettek?
Személyes döntésük volt, én nem örültem neki. Úgy gondolom, hogy ha az RMDSZ-en belüli többség úgy dönt, nem veszünk részt a tüntetésen, akkor azt mindenkinek figyelembe kellene venni. Az más kérdés, hogy az RMDSZ belső fórumain meg kell tudnunk győzni mindenkit a többség igazáról.
Lehet-e Partium–Székelyföld ellentétekről beszélni az RMDSZ-en belül?
Nem, semmiképpen sem. Másságról azonban igen. Mások a két régió prioritásai. Nagyon sokszor elmondtam, hogy egész más eszközeink vannak a Partiumban ugyanazon célok elérésére, mint a Székelyföldön. Mondok egy konkrét példát. Ha Nagyváradon a helyi önkormányzatban pénzt szeretnénk megszavaztatni egy magyar iskola számára, teszem azt, épületfelújításra, akkor azzal a ténnyel nézünk szembe, hogy van huszonegy román nemzetiségű tanácsos, aki inkább a román iskolának adna pénzt, és van hat magyar tanácsos. Ez a Székelyföldön egész másképp néz ki. Ebből következik, hogy a céljaink azonosak, de az eszközeink eltérőek. Nekünk az összes eszköztárat használnunk kell a céljaink elérésére.
Az RMDSZ májusban kongresszust tart. Most a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) elnökét kérdezem: mi a tétje ennek a kongresszusnak?
Számtalan körülmény módosult az utóbbi években. A kongresszus alapvető feladata az, hogy a módosult körülményekhez igazítsa, aktualizálja, átalakítsa programját, esetleg a célkitűzéseit és a célkitűzéseknek megfelelő akcióterveket. Ez a tétje a közelgő RMDSZ-kongresszusnak is. Tudomásul kell vennünk, hogy jelenleg egy óriási politikai többséggel állunk szemben Romániában. Ez szükségessé teszi azt, hogy másként közelítsük meg a céljainkat. A céljaink egyébként nem sokat módosultak. Többet közülük részben vagy teljes egészében megvalósítottunk. A mód, az ütemterv, amely alapján ezeket követni kell, az változhat a kongresszuson.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Magyar zászlót égettek
Egy magyar zászlót is elégettek a Rapid Bucuresti labdarúgócsapatának szurkolói a kolozsvári CFR elleni hétfő esti bajnoki mérkőzésen - közölte kedden a Transindex.ro portál. Az ügy miatt a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) a román szövetséghez fordult.
A forrásként megjelölt stiridesport.ro portál fényképet is közölt arról, amint a lelátókat elválasztó drótkerítésre akasztott magyar zászló égni kezd, megjegyezvén, hogy a bukaresti szurkolók a kolozsvári CFR zászlaját is meggyújtották a mérkőzés elején.
A kolozsvári CFR-t elsősorban Pászkány Árpád magyar nemzetiségű tulajdonosa miatt tekintik egyesek magyar csapatnak, de az is az együttes magyar kötődéseit sugallja, hogy a törzsszurkolói olykor magyarul is eléneklik a csapatot biztató rigmusokat.
A csapat honlapján feltüntetett 37-es játékoskeretben egy magyarországi (a régóta sérülésekkel bajlódó Vass Ádám) és két erdélyi magyar játékos (Sepsi László és Veres Szilárd) szerepel. A csapat gerincét a Portugáliából és Dél-Amerikából igazolt játékosok adják.
A mostani sorozatban is Bajnokok Ligája-résztvevő kolozsvári CFR vasárnap a Ferencvárossal játszik barátságos találkozót - ez lesz az Albert Stadion búcsúztatója. Pénteken zártkapus mérkőzésen fogadja a magyar válogatott Romániát világbajnoki selejtezőn.
A magyar szövetség - honlapjának kedd délutáni tájékoztatása szerint - hivatalos levélben fordult a román szövetséghez a bajnoki mérkőzésen történt szélsőséges szurkolói megnyilvánulások és a magyar zászló elégetése kapcsán. Ebben tájékoztatást kért a fegyelmi jogkör gyakorlójától arról, hogy a történések után indult-e fegyelmi eljárás, és ha igen, az milyen eredménnyel végződött, követte-e bármilyen felelősségre vonás.
Az MLSZ álláspontja szerint egymás kölcsönös tisztelete a sport egyik alapértéke, ezért az ilyen nemkívánatos, a nemzeti érzékenységet sértő incidensek - legyenek azok bármely oldalról -, súlyosan sértik a fair play szellemét. Az ehhez hasonló cselekmények száműzése a stadionokból - összhangban az európai (UEFA) és a nemzetközi szövetség (FIFA) irányelveivel - közös érdek és feladat - olvasható az állásfoglalásban.
MTI
Nyugati Jelen (Arad)

Jelentős támogatás Hunyad megye magyar oktatási központjának
Ablakot tártak a nagyvilágra
Vetítőgéppel, világhálóra csatlakoztatott modern számítógépekkel, könyvtárral felszerelt kommunikációs teremben tanulhatnak délutánonként a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum bentlakó diákjai.
– A terem számos helyi, megyei és országos vetélkedő, tanácskozás helyszínévé is vált az utóbbi időben, ablakot nyitva a világra diákjaink számára. Mindez a Bethlen Gábor Alapkezelő ZRT. jelentős anyagi támogatásának köszönhetően történhet, hiszen a tavaly meghirdetett meghívásos pályázaton 2 millió forintos támogatást nyert el iskolánk közössége – közölte tegnap Kocsis Attila iskolaigazgató. Az elnyert összegből 400 000 forintot fordítottak a kommunikációs terem korábban elkezdett felszerelésének, berendezésének befejezésére és 1 600 000 forintot a bentlakó diákok közvetlen támogatására. – Utóbbi összegből 16 Zsil-völgyi bentlakónk számára 75 és 100 százalék közötti támogatást tudtunk biztosítani a bentlakási, étkezési költségeik fedezésére. Mindannyian olyan szociális helyzetben vannak, hogy családjuk képtelen fedezni a bentlakási költségeket. Ezért külső anyagi támogatás nélkül ezek a gyermekek, fiatalok egyszerűen kimaradnának a magyar tannyelvű iskolahálózatból, hiszen lakóhelyükön, Lupényban, Petrozsényban csupán nyolcadik osztályig létezik magyar oktatás. A Bethlen Gábor Alap anyagi támogatásának köszönhetően azonban az idei tanév hat hónapjára biztosított volt számukra az ellátás. Ezért nagyon hálásak vagyunk a támogatónknak – fogalmazott Kocsis Attila iskolaigazgató.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),