Válaszféle Markó Bélának
Markó Béla állásfoglalásában – az RMDSZ legújabban felvett arrogáns, kioktató stílusához méltóan – újraírja a közelmúlt történelmét. Érteni véljük a pánikot, hiszen tapasztalható módon legitimációs gondjaikkal küszködnek: kifogyott alóluk a választói bázis, legutóbb is a Kárpátokon túli román szavazatokkal lett meg a vékony öt százalékuk.
Ezért természetesen lehet szidalmazni mindenkit, aki 2003-tól errefelé „nem állt be a sorba”, és nem úgy menetelt, ahogyan az akkor még RMDSZ-elnökként irányt szabó költő vezényelte. A „hagyományosan toleráns, befogadó” erdélyiség szellemében ebbe a magyarországi nemzeti oldal „megosztással” való megvádolása is belefér, hiszen az Igaz Szó volt szerkesztőjének megítélése szerint számunkra, erdélyi magyarok számára az 1989-ben, véráldozatok árán megbuktatott egypártrendszer újjáélesztésénél nincsen kívánatosabb állapot... (Ezennel elégedjünk meg ennyivel a posztkommunizmus értelmezése és „alkalmazása” vonatkozásában.)
De akármit is írjon Markó elnök úr, azt egyenesen szimptomatikusnak tartom, hogy a 2009-es európai parlamenti választások alkalmából, nagy nehézségek árán tető alá hozott „erdélyi Magyar Összefogást” (emlékszik még reá, Elnök úr?, így neveztük) „konjunkturálisnak” tartja. Akkor a magunk részéről az együttműködés lehetőségét mi még komolyan gondoltuk. Sajnos azonban igen hamar kiderült, hogy – sporthasonlattal élve – Önök ezt a mérkőzést is eladták, és ahogyan ellenzékből kormányra kerületek, az öncélú hatalomgyakorlást ismétcsak fontosabbnak ítélték az erdélyi magyarság érdekeinek következetes képviseleténél.
Másképpen hogyan magyarázza, Ex-elnök úr, hogy szavuk nem volt a népnyúzó megszorítások meghozatalakor? Vagy miként értelmezzük kinevelt utódjának a „kisebbségi törvény” melletti kardoskodását, majd „elfelejtését”? Hányszor hallottuk Önöktől a következő fenyegetőzést: kilépünk a kormányból? És addig-addig léptek ki, mígnem belebuktak az országot csődbe vivő, katasztrofális „szakmai teljesítménybe”. Hogy Markó Béla és elvtársainak az autonómiáról szóló szenátusi szavazás alkalmából történt gyáva megfutamodását / hallgatását már ne is említsük...
És mindeközben egyre-másra derül ki RMDSZ-es csúcspolitikusainkról, hogy – finoman fogalmazva – szeretik a pénzt, illetve a korrupcióellenes hatóságok toplistáin előkelő helyezéseket „érdemeltek ki”.
Továbbá: alig hinném, hogy Kós Károly a transzszilván szellemiséggel összeegyeztethetőnek tartotta volna a választói felhatalmazás nélkül, titokban köttetett paktumokat. Valószínű, hogy ha Dan „Felix” Voiculescu, illetve a „liberális” Crin Antonescu nem gyűlölné annyira a magyarokat, akkor Markó Béla pártja most kormányzati pozícióból fényezné Ion Iliescu üdvöskéit, és mindent felülmúló kommunikációs hadjárattal próbálná igazolni – legitimálni – a visszarendeződés szomorú folyamatát. Erre nézvést jó támpontot biztosít az is, ahogyan a „huszonhárommilliórománozó” MSZP-t mosdatják. Hogyan is tarthatnánk Mesterházy Attila pártelnök kolozsvári bocsánatkérését őszintének, amikor szinte napra pontosan ugyanazon időben a magyar szocialisták Miskolcon erdélyi véreinket listáznák és románozzák le nyíltan?!
A korrupció, a hazudozás, a paktumpolitika, a görcsös hataloméhség és a kizárólagos egypártrendszerre való törekvés nem nemzeti érdek, Elnök úr.
A többszintű autonómia viszont az. Hogyha nem Bukarestből magyaráznák el, hogy miért nem „aktuális” „autonómiázni”, hanem inkább az erdélyi magyar adófizetők pénzéből az Önök által kizárólagosan kezelt adólejeinket az önálló erdélyi magyar intézményrendszerek megerősítésére fordítanák, akkor egy lépéssel talán máris közelebb lennénk a közös célként megjelölt magyar nemzeti önrendelkezéshez.
Ön tévedésben él: nem mi vagyunk az ellenség, Elnök úr.
Brüsszel, 2013. január 29.
Tőkés László
Transindex.ro,

Ágoston András:
Tetemrehívás
Sokaknak eddig sem volt kétséges, hogy a politikai áramlatok, melyeket az egyik oldalon Tőkés László, a másikon Markó Béla, illetve Kelemen Hunor neve fémjelez, ideológiai szempontból összebékíthetetlenek.
Az európai polgári kezdeményezés (EPK) három elképzelésével kapcsolatos egyeztetést sürgető, minapi Tőkés László-levéltől politikai eredményt a helyzet ismerői közül senki sem várt. Tudni való, hogy a három erdélyi kisebbség-jogi elképzelést sem politikai, sem pedig elvi-jogi alapon nem lehet összeegyeztetni. Tagadhatatlan azonban, hogy a levél nyomán kibújt a szög a zsákból. Az összebékíthetetlenség ténye most nyilvánossá vált.
A „Kelemen kitérő választ adott Tőkésnek” c. Krónika információból kiderül, nemcsak az, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) részére a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT) nem ér (s nem is ért) soha egy lyukas hajítófát sem, hanem az is, hogy a helyi hatalomhoz simuló erdélyi „egypárt” nem száll ringbe az autonómia egyik formájáért sem. Sőt, azon tüsténkedik, hogy az EPK mielőbbi útnak eresztésével a minimális kisebbségi jogoknak egy olyan liberális keretszabályozása jöjjön létre, amely az EU szintjén egyszer és mindenkorra lehetetlenné teszi nemcsak az autonómiakövetelések legitimálását, de megjelenését is.
Húsz éves álma ez a „keretszabályok” atyjának, Várady Tibornak, a Kárpát-medencében működő autonómiát mellőző vajdasági magyar politikai elitek doyenjének.
Ha megvizsgáljuk a Kárpát-medencében működő magyar politikai elitek elmúlt egy éves tevékenységét mind az autonómia, mind az EPK ügyében néhány szembeötlő megállapítás kínálkozik.
A legfontosabb az, hogy az RMDSZ emberei a KMAT ülésein nem árultak zsákbamacskát. Már a múlt év februárjában világosan elmondták, mi a tervük. Tehették, mert akkor már zajlottak az autonómiát mellőző „keretszabályokkal” kapcsolatos nemzetközi sikerrel kecsegtető egyeztetések.
A múlt év január 25-én az Európai Parlament kisebbségi frakcióközi munkacsoportjának számos tagja, az Európai Nemzetiségek Föderális Uniójának (FUEN) vezetősége és több érdeklődő vett részt azon a Winkler Gyula, RMDSZ-es EP képviselő által szervezett kerekasztal-megbeszélésen, amelynek témája a kisebbségi tematikájú európai állampolgári kezdeményezés volt.
A rendezvényen Tabajdi Csaba, a Magyar Szocialista Párt (MSZP) képviselője a kisebbségi frakcióközi munkacsoport új társelnöke, méltatta az RMDSZ és a FUEN közös indítványát.
Mit is? Azt, hogy „az európai állampolgári kezdeményezés eszközét felhasználva, az európai kisebbségi szervezetek kisebbségi keretszabályozás megalkotását kérjék az Európai Uniótól”.
Hol van ebben az autonómia? Sehol.
Másodszor, noha időközben a nemzeti oldal tette a dolgát, és vannak is konkrét autonómiajavaslatok mind a Székely Nemzeti Tanács (SZNT), mind az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) részéről, ez ma már nem elég. A gond az, hogy előkészítettség dolgában, a nemzetközi szervezettség szintjére egyedül az RMDSZ „keretszabályai” emelkedtek.
Részben, mert a múlt évben megtartott KMAT ülésektől függetlenül az Európai Parlament kisebbségi frakcióközi munkacsoportja már a múlt év áprilisában napirendre tűzte s ezzel mintegy befogadta ezt a „kisebbségi tematikájú európai állampolgári kezdeményezést”.
Másrészt, Kelemen Hunor Tőkés László nyílt levelére adott tegnapi válaszában leszögezte: „az RMDSZ a Dél-tiroli Néppárt és az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) összefogása és együttműködése gyümölcseként európai szintű összefogás körvonalazódik a kisebbségi Európai Polgári Kezdeményezés, a Minority SafePack kisebbségvédelmi keretszabályozás kérdésében, amely északtól-délig és kelettől-nyugatig partnereket talál”.
A nem minden szarkazmus nélküli megnyilatkozás a rideg valóságra hívja fel, most már nyíltan a figyelmet.
Harmadszor, a rideg valóság pedig az, hogy az RMDSZ saját érdekében viszonylag gyorsan megtalálta a liberális beállítottságú nemzetközi támogatást. Ami nem csoda, hiszen a cél azonos. Az, hogy az annyi keserves (akár nemzetközi) vitával fenyegető autonómiakövetelések előtt az EU szintjén is lezáruljon az út. A nemzetközi színtér ismeretében talán nem lehet kétséges, hogy az RMDSZ és szövetségesei kezdeményezését az Európai Bizottság (EB) minden további nélkül befogadja. Mint ahogy ahhoz sem férhet kétség, hogy az RMDSZ az aláírásgyűjtést, időt többé nem fecsérelve a „hazai egyeztetésekre”, a neki és a magyarországi választási kampány hozta szükségleteknek megfelelően ütemezve, nagy zenebonával, haladéktalanul el is kezdi.
Kissé mosdatlan megfogalmazással, a nemzeti oldal itt áll ismét megfürödve.
Versenyre kelni az RMDSZ lopakodó EPK projektumával lehet, de talán még sem érdemes. A nemzeti oldal puskapora menet közben valahogy benedvesedett.
De, nincs minden veszve! A szembenállás mibenlétének bemutatására még van lehetőség. Az RMDSZ-nek és nemzetközi segítőinek se lehet mindegy, ha az EB előtt időben megjelenik egy olyan autonómia-modell Erdélyből, amelynek valamelyik élő nyugati autonómiához való hasonlóságát a jó érzésű politikus és a tudomány szabályait tisztelő szakember nem tudja elvitatni. Egyáltalán nem biztos, hogy az összehasonlítás, amire párhuzamos beadvány adhat lehetőséget, így mellőzhető lenne.
Az RMDSZ „keretszabályainak” és a nemzeti oldal autonómiamodelljének szembeállítása nyomán rögtön kiderülhet, hogy a helyi többségi hatalomhoz simuló „egypártok” nem akarnak kisebbségi autonómiát. S ami szintén nem mellékes, kiderülhet, hogy az „európai típusú” autonómiát nem akarják sem az utódállamok politikai elitjei, sem az EU illetékes döntéshozói.
Vannak még más lehetőségek is, de ezeket immár csak a nemzeti oldal politikai erői kellene, hogy megvitassák.
S legvégül. Kelemen Hunor tegnapi levelében utal az RMDSZ törekvéseire. Szerinte projektumuk, a „keretszabályok” intézménye azért lenne jó megoldás, mert „a nemzeti közösségek és az őket képviselő legitim szervezetek nem csak a saját egyéni specifikus gondjaikra keresnek megoldásokat, hanem képesek egymillió aláírással hitelesített, valós európai szolidaritást kiépíteni és fölmutatni”. Ez bizony tetemrehívás! Méghozzá hamis, erőfitogtatáson alapuló sanda szembesítés.
Mintha az RMDSZ elnöke azt mondaná: na nézzük, mit tudtok szembeállítani azzal a mindent lehengerlő politikai erővel, amely mögöttünk sorakozott fel? Mit? Hát az igazságot! Azt, hogy száz keretszabály sem ér annyit, mint a tényleges magyar autonómia.
Igen, az EPK-val kapcsolatos versenyfutásban a nemzetiek lemaradtak. De a lemaradást be lehet hozni. Még egy tisztes vereség is többet ér, mint az, ha most megállnánk.
Vállaljunk még egy fordulót!
Vmdp.org.rs
HÍRLEVÉL XI. évf. 20. szám

Magyar állampolgárok klubja
Az Erdélyi Magyar Néppárt helyi szervezetének kezdeményezésére péntek este hat órakor a kézdivásárhelyi Vigadó emeleti kistermében megalakul a magyar állampolgárok klubja.
Cél, hogy mindazok, akik megszerezték a magyar állampolgárságot, tájékozódjanak jogaikról és kötelezettségeikről. Abban is segítséget óhajtanak nyújtani, hogy miként szavazhatnak a Magyarország határain kívül élő magyar állampolgárok. A klub politikamentesen, civil szervezetként működik majd – tudtuk meg Balázs Attilától, az EMNP helyi elnökétől.
(Iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Együtt vagy külön?
Levélváltás az európai polgári kezdeményezés ügyében
2013. január 14-én a dél-tiroli Bozenben együttműködési megállapodást írt alá az RMDSZ, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) és a Dél-tiroli Néppárt, amelyben az európai nemzeti kisebbségek érdekeinek védelmére elhatározták, hogy előkészítenek egy keretszabályozási csomagot (Minority SafePack), és elkötelezték magukat az Európai Polgári Kezdeményezés (EPK) elindítására, az Európai Unió 211/2011. sz. rendeletében előírt szabályozásnak megfelelően.
A polgári kezdeményezés sikere múlhat az egységes fellépésen
Tőkés László európai parlamenti képviselő, a Kárpát-medencei Autonómia Tanács (KMAT) elnöki minőségében a múlt héten nyílt levelet küldött Kelemen Hunornak, az RMDSZ, Toró T. Tibornak, az EMNP és Izsák Balázsnak, az SZNT elnökének.
Miután megköszönte, hogy a 2012-es választások idején nem tették kampánytémává az európai polgári kezdeményezés kérdését, aggodalmának adott hangot amiatt, hogy mind az RMDSZ, mind az SZNT a "külön-utas megoldást választotta", és – a jelek szerint – külön-külön állnak neki az egymillió támogató aláírás összegyűjtésének. A KMAT elnöke szerint egyik szervezettől sem vitatható el annak a joga, hogy saját elképzelései szerint cselekedjen, de félő, hogy a párhuzamosan elindított kezdeményezések egymás rovására mennek. Véleménye szerint a polgári kezdeményezés sikere múlhat az egységes fellépésen. – Ne nehezítsük fölöslegesen a saját dolgainkat. Az európai polgári kezdeményezés sikere attól is függhet, hogy megtaláljuk-e a közös nevezőt, sikerül-e egy irányba húznunk a szekeret. Ha tartalmi kérdésekben nem is sikerül teljesen egységes álláspontot kialakítanunk, azt talán megtehetjük, hogy a cselekvési terveinket összehangoljuk. Ellenben ha ismét külön malomban fogunk őrölni, akkor azt kockáztatjuk, hogy komolytalanná válunk Európa szemében. Ne engedjük, hogy egy történelmi lehetőség a mi hibánkból kicsússzon a kezeink közül, mert a felelősség is a miénk, fogalmazott, majd a KMAT rendkívüli ülésének a mihamarabbi összehívását szorgalmazta.
Az európai polgári kezdeményezés kérdéskörét, vagy akár az autonómia ügyét nem használjuk fel kampánycélokra
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke válaszában kijelentette: – Számunkra teljesen természetes, hogy az európai polgári kezdeményezés kérdéskörét, vagy akár az autonómia ügyét nem használjuk fel kampánycélokra.
Meggyőződését fejezte ki ugyanakkor, hogy Tőkés László tudja, hogy az RMDSZ a politikát a magyar nemzeti közösség gondjai, elvárásai és céljai szolgálatába helyezi, és nem olcsó, üres kampányüzenetek megfogalmazására használja. – Mi a választási kampányokban az eredményeinket mutatjuk fel, és megvalósítható célokat fogalmazunk meg. Csak így tudtuk megtartani a közösségünk bizalmát, csak így tudunk eredményes munkát végezni, mindezt olyan körülmények között, hogy nagyon sokan próbálkoznak keresztbe tenni. Meg kell nyugtatnom az elnök urat, hogy aggodalma alaptalan: az RMDSZ álláspontja szerint az autonómia és az őshonos nemzeti kisebbségek javára elindított európai állampolgári kezdeményezések közül az a támogatandó, amelyet az Európai Bizottság pozitívan véleményez. Meggyőződésem, hogy ezek a kezdeményezések kiegészítik, és nem kioltják egymást – írta válaszlevelében az RMDSZ elnöke. A továbbiakban arról tájékoztatta, hogy az RMDSZ, a Dél-tiroli Néppárt és az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) összefogása és együttműködése gyümölcseként európai szintű összefogás körvonalazódik a kisebbségi európai polgári kezdeményezés, a Minority SafePack kisebbségvédelmi keretszabályozás kérdésében. – Törekvésünk bizonyítja, hogy a nemzeti közösségek és az őket képviselő legitim szervezetek nem csak a saját egyéni specifikus gondjaikra keresnek megoldásokat, hanem képesek egymillió aláírással hitelesített, valós európai szolidaritást kiépíteni és fölmutatni – fogalmazott Kelemen Hunor.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Könyv és módszertani csomag az iskoláknak
Minden magyar tannyelvű iskola elemi tagozata Gárdonyi Géza egy kötetét és módszertani csomagot kap a 2013 – a külhoni magyar kisiskolák éve című program keretében – tájékoztatott Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) elnöke.
Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ vezetője részt vett a program budapesti indítórendezvényén. Elmondta, átvett egy példányt Gárdonyi Géza mesekönyvéből, amelyet később minden romániai magyar iskolába eljuttatnak a program keretében, szervezetükön keresztül.
Ugyanakkor ahogy tavaly, a határon túli óvodák évében, úgy idén is egy-egy régióspecifikus módszertani csomagot kapnak a tanintézmények – ez is az RMPSZ szervezetein keresztül jut el az év folyamán az iskolákba. Burus-Siklódi Botond közölte, a külhoni magyar kisiskolák éve keretében szakmai programok is zajlanak még az év folyamán.
A 2013 – a külhoni magyar kisiskolák éve program indítóján Répás Zsuzsanna, a magyar kormány nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára az MTI szerint elmondta, a programsorozat célja, hogy minél több kisgyermeket magyar iskolába írassanak szüleik, és egyre többen válasszák a magyar nyelvű oktatást. A szülők számára segítséget kívánnak nyújtani, hogy iskolaválasztáskor valós és hiteles információkra támaszkodva tudjanak megalapozott döntést hozni – fejtette ki. Arra is szeretnének rávilágítani, hogy az anyanyelvi nevelés, és a saját kultúra jelenti azt a biztos alapot, amire építeni lehet a jövőben – fűzte hozzá.
A helyettes államtitkár kitért arra, hogy Kárpát-medencei körutat is terveznek a szakemberek a programban közreműködők részvételével. Szeretnének eljutni a kisiskolásokhoz, a pedagógusokhoz, a szülőkhöz és mindenkihez, aki meghatározó szerepet játszik ezen intézmények életében – hangsúlyozta. Lesz emellett magyarországi továbbképzés, pályázatokat hirdetnek, és elindult egy honlap is www.kulhonikisiskolasok.hu címmel.
R. Kiss Edit
Szekelyhon.ro,

Három kötet felnőtteknek
Albert Ildikó Örökzöld tabuk, Ambrus Tünde Székely falutízesek és Balázs Lajos Rituális szimbólumok című legújabb köteteit mutatták be január 29-én, kedden este a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeumban. A Pallas–Akadémia Könyvkiadó huszadik születésnapja és a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat utolsó állomásán Kozma Mária író, szerkesztő beszélgetett a szerzőkkel.
„Meggyőződésem, hogy a helyi közösségek bevonásával vissza kell nyúlnunk a múltba” – fogalmazott Ambrus Tünde, majd arról mesélt, hogy a tízesek jelenlegi válsága késztette tulajdonképpen a könyv megírására. Szólt arról is, hogyan vannak jelen a falutízesekben az igazi közösség hatalmas erejét is adó kút-, forrás- és hídközösségek. Szintén fontosak az esztenatársaságok, a kalákamunka, a rózsafüzér-társulatok, a tízesbirtokok, közbirtokosságok. „Célom, hogy az örökséget átsegítsem a XX. századból a XXI. századba” – mondta Ambrus Tünde néprajzkutató. „A székely falutízesek történelmi múltunkba ágyazódó hagyományával, kialakulásával és fejlődésével, gazdasági jelentőségével, jelenünk értékrendjébe való illeszkedésével foglalkozik e kötet. A szerző a falutízes jellegzetességeinek feltárása mellett megfogalmazza azokat az iránymutató szempontokat is, amelyek lehetővé teszik, hogy ez az ősi modellértékű szerveződés a modern élet, az intézményesített gazdaságtervezés élő és hatékony része lehessen napjainkban is” – olvasható a könyvről a kiadó honlapján.
Dr. Balázs Lajos egyetemi tanár négy évtizedes néprajzi kutatómunkája során megjelent tanulmányaiból válogatott a most megjelent Rituális szimbólumok a székely-magyar jelképkultúra világából című kötethez. „Aki a múltját elfelejti, az ne siránkozzon, hogy őt is elfelejtik” – indította a beszélgetést Balázs Lajos. „Valós részei vagyunk a magyar nemzetnek, és erre tanúként hívhatjuk a rituális szimbólumainkat” – mondta a szerző, majd kiemelte a gyertyaláng rejtett tartalmát, üzenetét. A székely kapu szerepéről és árucikké való válásáról is szólt, illetve a nemzet kenyere mint az együvé tartozás tudatának egyik formájáról is mesélt.
„A szabályok, hagyományok, törvények be nem tartása káoszhoz vezet” – mondta, és példának hozta fel azokat, akik ellenszegültek, nem tartották be törvényeket. Őket megrovással, megvetéssel is szankcionálták. Egy ilyen eset akár generációkra is kihatott, a leszármazottaknak is viselniük kellett a stigmát. „A Rituális szimbólumok az emberi sorsfordító szokások monográfiája, a paraszti társadalom szervező, irányító, szabályozó, rendtartó, akár »alkotmánynak« is nevezhető kultúrájának foglalatai” – olvasható a kötetről.
Albert Ildikó pszichológus Örökzöld tabuk című legújabb kötete a jelennel foglalkozik, szerinte: „tiltások egész sora szabályozza életvitelünket”. Mint írja, „kerüljük, átnevezzük, igyekszünk nem észrevenni vagy nemlétezővé tenni az elmegyógyászati, a lelki, a faji és a nemzetiségi kérdéseket, a fogyatékosságot, az alkoholizmust, a kereseti forrásokat, a jövedelmünket és számtalan egyéb jelenséget”. A bemutatón szólt az ideális énképről, majd az önbizalomról és túlzott önbizalomról, amikor nem ismerjük a fékeket, mint mondta, XXI. századi e jelenség, és sokan be is „futottak” a túlzott önbizalommal. A státusszimbólumra térve több példával is érzékeltette a „meg kell mutatnom, én vagyok a főnök” jelenséget. „Miközben közös Európáról, nagy összeölelkezésekről és felemelkedésekről papolunk, egyre kevesebb oldalunkat mutatjuk meg, és egyre kevesebb dolgunkról vagyunk képesek őszintén, nyíltan beszélni.” Nos, a könyv e problémára adható válaszok keresésében nyújt fogódzót.
A szerzők a megjelent köteteik kapcsán kapott több visszajelzést is megosztottak a jelenlévőkkel. A könyvbemutatót követően a Pallas–Akadémia Könyvkiadó igazgatója, Tőzsér József az ajándéknak szánt köteteket adta át a Tarisznyás Márton Múzeum igazgatójának, Csergő Tibornak.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro,

EB-jelentés: Ismét elégtelenre vizsgázott Románia
Romániának többet kellene tennie igazságszolgáltatási rendszerének függetlensége érdekében – ez az egyik fő következtetése az Európai Bizottságnak (EB), amely tegnap ismertette az unió végrehajtó szerve által készített szokásos jelentést az igazságszolgáltatás helyzetéről. Kiderült az is, hogy hazánk egyelőre nem szabadul Brüsszel árgus tekintete elől, hiszen az év végén újabb jelentés várható. Az Európai Unió (EU) már 2007. január 1. óta kíséri figyelemmel a hazai igazságszolgáltatást. Victor Ponta miniszterelnök szerint vannak ténybeli tévedések is a jelentésben, és bírálta Brüsszelt, hogy nem működött együtt a kormánnyal a dokumentum elkészítésében. Az ellenzék szerint a mostani uniós értékelés tükrében Romániának tovább csökkentek az esélyei, hogy belátható időn belül csatlakozhasson a schengeni övezethez.
Az Európai Bizottság (EB) elégedetlen a román jogállamiság állapotával, és szerdai jelentésében úgy véli, hogy az országnak többet kell tennie a független igazságügy szavatolása érdekében. Az EB bírálja Romániát, mert az ország nem tesz eleget a demokrácia védelmét célzó vállalásainak, amint azt a kormány és az államfő tavalyi vitáját követően megfogalmazták. Jóllehet a kormány tett lépéseket az alkotmány tiszteletben tartása érdekében, de továbbra is megengedi az igazságügyi rendszer politikai befolyásolását. Így hiába merültek fel kételyek a kormány több tagjának támadhatatlanságát illetően, ezek továbbra is tisztségükben maradtak.
A jelentés megállapítja, hogy Bukarest az EB javaslatai közül nem mindet ültetette át a gyakorlatba. Mark Gray, az EB szóvivője szerint az elmúlt hat hónapban voltak ugyan előrelépések, de a kormánynak többet kell tennie az igazságszolgáltatás függetlensége és a jogállamiság szavatolása érdekében. Rámutatott: aggodalomra ad okot az igazságszolgáltatás különböző intézményeiben tapasztalható bizonytalanság. A jelentés először tér ki arra, a rendszerben dolgozó személyek részéről több panasz érkezett arra vonatkozóan, hogy zaklatták őket. Gray szerint a médián keresztül zaklatták ezeket a személyeket. Rámutatott: a dokumentum nem nevez meg újságírókat vagy médiaintézményeket, hanem csak a jelenségre hívja fel a figyelmet. Tavaly Aspazia Cojocaru alkotmánybíró tett feljelentést amiatt, hogy halálosan megfenyegették, miután ő is megszavazta: érvénytelen volt a Traian Băsescu államfő leváltására irányuló népszavazás.
Brüsszel továbbra is elvárja, hogy olyan legfőbb ügyészt és korrupcióellenes főügyészt nevezzenek ki, aki általános szakmai köztiszteletnek örvend, és akit elfogad a Legfelső Bírói Tanács (CSM). A két posztot jelenleg ideiglenes vezetők töltik be, miután először a CSM, majd Băsescu is elutasította a Mona Pivniceru igazságügyi miniszter által javasolt személyek kinevezését.
Arra a kérdésre, hogy Románia csatlakozhat-e a schengeni övezethez, Gray megismételte: az EB szerint Románia teljesítette a csatlakozáshoz szükséges technikai követelményeket. Több uniós tagállam, de főleg Hollandia azonban az igazságszolgáltatási jelentéstől teszi függővé az integráció jóváhagyását.
Victor Ponta miniszterelnök szerint tévedéseket tartalmaz az EB jelentése. Szerinte a dokumentum csak „értékel”, az uniós hatóságok viszont nem akartak együttműködni a kormánnyal. Ponta főleg azt a kijelentést kifogásolta, hogy a kormányban „problémás” miniszterek lennének. Szerinte ugyanis kabinetjében nincsenek olyan miniszterek, akik ellen jogi vizsgálat folyna, és mentelmi joguk ezt akadályozná. Szerinte ezt a pontatlanságot ki lehetett volna küszöbölni, ha az unió megkérdezte volna alaposabban a román hatóságokat.
Emil Boc, a Demokrata Liberális Párt (PDL) volt elnöke szerint a jelentés tovább rontja Románia esélyeit arra, hogy csatlakozzon a határellenőrzés nélküli övezethez. Boc szerint ezért főleg a Ponta-kormány a hibás, hiszen nagy károkat okoztak Romániának mindazzal, amit tavaly tettek az államfő felfüggesztése kapcsán.
B. T
Szabadság (Kolozsvár),

Jóbarát: kötet a katolikus ifjúsági folyóiratról
A két világháború (1925–1940) között a kolozsvári piarista gimnázium tanárai és diákjai által megjelentetett katolikus ifjúsági folyóiratról, a Jóbarátról szóló könyvet mutattak be kedden délután a Római Katolikus Nőszövetség székhelyén. A Bodó Márta által összeállított, monografikus tanulmánnyal kísért antológiában ifjúkori Dsida- és Reményik-verset is olvashatunk. A kötet a Verbum kiadónál jelent meg. Az eseményen közreműködött a Báthory-líceum kórusa (karnagy: Potyó István).
Kovács Sándor főesperes elmondta: a piarista tanintézetekben mindig központi helyet foglalt el a magyar ifjúság szellemi értékeinek ügye, ezt szolgálta kimagasló szinten a Jóbarát irodalmi és tudományos folyóirat. A 20 oldalas kiadvány az ismeretterjesztés, az erkölcsi nevelés és a szépirodalmi művek népszerűsítése mellett teret adott az akkori ifjúságot érdeklő témáknak is. – Sokatmondó, hogy a lap munkatársai között volt Biró Vencel piarista történész, Mécs László papköltő, Balogh Ernő, Bitay Árpád, Hirschler József, a Marianum alapítója, Kiss Jenő, Kristóf György, Lakatos István, Reményik Sándor, Áprily Lajos költők, Sík Sándor piarista atya, Erőss Alfréd, Szabó T. Attila, Vámszer Géza és Venczel József. A természettudományi műveltség terjesztése terén Grósz Ilona és ifj. Xantus János végeztek ígéretes munkát. Irodalomtörténeti szempontból a folyóirat Dsida Jenő és Rónay György korai alkotásait is közölte a Fakadó rügyek rovatban – részletezte Kovács Sándor.
– Bodó Márta könyve a két világháború közötti katolikus folyóirat elemzését, kultúrtörténeti helyének kijelölését vállalta fel – mondta Timár Ágnes, a Báthory-líceum igazgatója, aki azt is bevallotta: meglepetéssel vette tudomásul, hogy ifjúsága gyereklapjának elődje egy katolikus diákfolyóirat volt, amelyet a piarista kollégium tanárai kezdeményeztek olyan korban, amikor az erdélyi magyar kultúrát és identitást nagy veszély fenyegette. – Hogy miért ez a soha nem szűnő törekvés identitásunk felszámolására? Azért, mert a nemzettudat megszüntetését az oktatás felszámolásával kezdték. Ez ellen harcolt a felekezeti oktatás a két világháború között. Bodó Márta alapos előtanulmányokat végezve a 15 évig megjelenő lap helyét a piarista iskola és a XX. századi katolikus egyház és nevelés összefüggéseiben tárgyalja. A piarista kollégium utódiskolájának igazgatójaként nagy jelentőséget tulajdonítok a folyóiratnak és a könyvnek. Mindez azt tanúsítja, hogy iskolánk a legkilátástalanabb helyzetekben is megmaradt, és teljesítette kötelességét – fejtette ki Timár Ágnes.
Cseke Péter, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatója, aki 1990 óta tanít sajtótörténetet, méltatásában kifejtette: újságot és sajtótörténetet írni felelősség. – A két világháború között minden felekezet igyekezett kiépíteni a maga sajtóhálózatát. A kisebbségi, a vallásos sajtó léleképítő, értékteremtő és értéktudatosító munkát végezhetett. Ez a mai sajtóból hiányzik – vélekedett az oktató.
Bodó Márta elmondta: értékes anyagra lelt ezekben a kiadványokban. – A két világháború közötti kisebbségi létben, amikor az erdélyi magyar értelmiség egy része elmenekült, mások pedig csüggedten éltek, Olasz Péter jezsuita szerzetes-tanár kezdeményezésére született ez a folyóirat. A kötet anyagát úgy válogattam össze, hogy egyfajta antológia legyen, amely rávilágít az akkori pezsgő szellemi életre. A tanárok tág teret és önállóságot biztosítottak a lapszerkesztésben részt vevő fiataloknak – hangsúlyozta Bodó Márta.
A kötetbemutatón Palkó Árpád, Jakab Tamás, Török Melinda és Rácz Tímea, a Báthory-líceum diákjai olvastak fel. A rendezvény a kórus fellépésével zárult, szólót énekelt Vincze Tímea és Rácz Tímea.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár),

Megálljt a kisebbségi jogok mímelésének!
A vásárhelyi tanács RMDSZ-csoportjának frakcióvezető-helyettese tegnap kijelentette, remélhetőleg a tavaszi vakációig kihelyezik a dr. Bernády György iskola-névtáblát.
A tanácsos elmondta, hogy a városi tanács RMDSZ- frakciója a soron következő (mai sz.m.) tanácsülésre benyújtott egy tanácsi határozat-tervezetet, amely a tanintézmények kétnyelvű elnevezéséről, illetve ezeknek a tábláknak a kihelyezéséről szól. Utalt a 2001-es helyi közigazgatási törvényre, illetve kormányhatározatra, amely kimondja, hogy a helyi közigazgatási egységek polgármesteri hivatalai kilencven napon belül kötelesek kihelyezni a kétnyelvű feliratokat azokban a helységekben, ahol a kisebbséghez tartozó lakosság számaránya meghaladja a 20%-ot.
Azóta eltelt 12 év, de Marosvásárhelyen szinte semmi sem történt ebben az ügyben, jelentette ki. – Az elmúlt mandátum alatt, 2011-ben született a 8-as számú helyi tanácsi határozat a tanintézmények kétnyelvű tábláinak kihelyezéséről, még költségvetési forrást is rendeltünk hozzá, ennek ellenére nem történt semmi. "Szerencsénkre", 2012-ben a tanügyminisztérium rendelete alapján egységesítették a tanintézmények elnevezését, ennek megfelelően a 2012–2013-as tanévtől kezdődően az új, egységesített elnevezések kellene szerepeljenek a tanintézmények homlokzatán. Kihasználva, hogy a táblákat amúgy is ki kell cserélni, nyújtottuk be újra ezt a tanácsi határozatot, ezúttal mellékeltük a hivatalos fordítást is, a félreértések és félreértelmezések elkerülése végett, mondta.
Beszámolt arról is, amiről egyébként a Népújság kedden már részletesen tájékoztatott, hogy a 2-es iskola iskolaszéke január 24-én többségi szavazattal eldöntötte, hogy az iskola felveszi dr. Bernády György városépítő polgármester nevét. A tanácsos nagyon fontos mozzanatnak, egy hosszú folyamat eredményének nevezte. Hangsúlyozta, hogy a városi tanács, illetve az RMDSZ-frakció támogatása nélkül nem születhetett volna meg a döntés. – Azt gondolom, hogy a civil szféra, a tanügyi káderek és a politikum közötti szerencsés együttműködés eredménye ez a döntés, mondta Peti.
Kijelentette: Marosvásárhely mindenhol teret veszít a környező nagyvárosokkal szemben. 2007-ben Nagyszeben elnyerte Európa kulturális fővárosa címet, amely nyomán rengeteg beruházás ment oda, 2015-re Kolozsvár Európa ifjúsági fővárosa címet nyerte el, oda is rengeteg beruházás megy. Véleménye szerint a Félsziget fesztivált Marosvásárhely a nem megfelelő magatartás, hozzáállás miatt veszítette el. – Megálljt kell mondanunk a kisebbségi jogok betartásának a mímelésére, valós kisebbségi jogokat kérünk Marosvásárhelyen és ennek érdekében mindent meg fogunk tenni, jelentette ki Peti András. Újságírói kérdésre válaszolva mondta, hogy remélhetőleg a tavaszi vakációig felkerül a 2-es iskola homlokzatára a dr. Bernády György iskolanévtábla.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely),

Nemet mondanak az új „dézsmára”
A mezőgazdasági minisztérium hadat üzent a vidéknek – jelentette ki Kelemen Atilla Maros megyei parlamenti képviselő, az alsóház mezőgazdasági bizottságának alelnöke a termelőket érintő átalányadó bevezetését kommentálva. Szerinte az intézkedés nemhogy támogatná, hanem elriasztja az embereket az állattenyésztéstől és növénytermesztéstől. A Hargita megyei gazdák tegnap bejelentették: tüntetnek, ha a kormány nem törli el az új adót.
A mezőgazdasági minisztérium hadat üzent a vidéknek – jelentette ki Kelemen Atilla Maros megyei parlamenti képviselő, az alsóház mezőgazdasági bizottságának alelnöke a termelőket érintő átalányadó bevezetését kommentálva. Szerinte az intézkedés nemhogy támogatná, hanem elriasztja az embereket az állattenyésztéstől és növénytermesztéstől.
Kelemen: átgondolatlan döntés
Annak ellenére, hogy Victor Ponta miniszterelnök hetekkel ezelőtt azt mondta, csökkentik az adókat a mezőgazdaságban, most épp az ellenkezőjét eredményezi a rendelet: a termelési folyamat során többször is megadóztatnák a gazdákat – mutatott rá Kelemen Atilla. „Jelenleg senki nem tudja, miért és mennyit kell adóznia. Előfordulhat például, hogy valakinek van 2000 bikája és 5000 hektár legelője, és nem kell adót fizetnie, mert a csirkékre, tehenekre és bivalyokra kivetették, de a bikákra nem” – fogalmazott tegnapi sajtótájékoztatóján a parlament mezőgazdasági bizottságának alelnöke. Hozzátette, az ellenérv az volt, hogy a farmerek kapnak támogatást az Európai Uniótól – csakhogy azt az összeget fejlesztésre kapják, segítségként, nem azért, hogy az adót kifizethessék. Kelemen Atilla szerint Maros megyében 28 414 gazda várja a tavaly augusztusban megígért támogatást, de nem kaptak egyetlen lejt sem. „Ha késel az adó befizetésével, akkor kamatot fizetsz. Az állam ez alól miért kivétel? Ha késnek a kifizetésekkel, akkor adjanak több pénzt” – fogalmazott a képviselő, majd ironikusan hozzátette: Bukarestben már nem azt mondják, hogy dögöljön meg a szomszéd kecskéje is, hanem hogy haljon meg a szomszéd, hogy elvegyék a kecskéjét.
Tüntetésre készülnek a gazdák
Tegnap egyébként a Hargita megyei gazdák a csíkszeredai megyeházán gyűltek össze, hogy megvitassák, milyen eszközökkel léphetnek fel a tevékenységüket sújtó sürgősségi kormányrendelettel bevezetett átalányadók ellen. Az elképzelések szerint a termelők beadványban fogják kérni az átalányadók visszavonását. Amenynyiben kérelmük elutasításra talál, az utcai tiltakozásoktól, útlezárásoktól sem riadnak vissza.
„Az adótörvénykönyv módosítása lehetetlenné teszi a gazdálkodást” – fogalmazott Márton István, a Hargita Megye Tanácsa által támogatott vidékfejlesztési egyesület igazgatója. Kifejtette, a gazdák által megfogalmazott javaslatokat petíció formájában eljuttatják az illetékeseknek, és amennyiben egy megadott határidőn belül nem történik előrelépés, tüntetni fognak Hargita megyében, és ha szükséges, Bukarestben is. A Romániai Magyar Gazdák Egyesületének (RMGE) részéről Sebestyén Csaba elnök, MPP-s megyei tanácsos szólalt fel. Véleménye szerint a törvény gazdákat sújtó része „merénylet” a mezőgazdasági ágazat ellen.
„Nem kell maszatolni, a kormánytól követelni kell, hogy vonja vissza a dézsmát, az adótörvénykönyv 7. pontját. Nem tűrhető, hogy többszörös adózással sújtsák a termelőt, ráadásul a törvény szakmailag teljesen megalapozatlan” – nyomatékosította Sebestyén.
Amint arról beszámoltunk, a bukaresti kabinet sürgősségi kormányrendelettel módosította az adótörvénykönyvet, amelyben csökkentette az adómentesen, saját gazdálkodás céljára használható mezőgazdasági területet és állatállományt. Az intézkedés mintegy 600 ezer gazdát érint. Gáspár Botond, Gyergyai Csaba, Létai Tibor
Krónika (Kolozsvár),

Jövőben gondolkodó pálosok
Egyházi és világi elöljárók köszöntötték az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend, a pálosok két képviselőjét csütörtök este a hargitafürdői Szent László Központban. A szerénységükről és alázatosságukról ismert pálosok – egyelőre – két hónapot töltenek el a „székelyek szent hegyén”.
egyelőre – két hónapot töltenek el a „székelyek szent hegyén”.
Bátor Botondot, a Magyar Pálos Rend tartományfőnökét, valamint Balla Barnabás gazdasági gondnokot elsőként Tamás József segédpüspök üdvözölte, hangsúlyozva, hogy jelenlétük igazi áldás a csíki katolikusok számára, és még ha nem is véglegesen lehetnek itt, minden bizonnyal maradandó nyomot hagy tevékenységük a helyi és környékbeli hívekben.
„Reménykedünk benne, hogy hamarosan múlhatatlanul is magunk között tudhatjuk őket. Azt kívánom a Jóistentől, segítsen abban, hogy idővel igazi otthonuk legyen Hargitafürdő” – mondta a segédpüspök, egyúttal méltatva Darvas Kozma József címzetes esperes A pálosok Erdélyben, Partiumban, Bánátban és Kárpátalján című könyvét, mellyel rendkívül sokat tett egyrészt a rend széles körben való megismertetéséért, másrészt azért, hogy itt jelen lehessenek a szerzetesek.
Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja visszatérő „vendégekként” köszöntötte a Budapestről és Szentkútról érkezett atyákat, felidézve a pálosok egykori jelenlétének településneveken és régi, romos épületeken őrzött emlékét.
„A 20. század erkölcsi megrendülése után, az új évezred gazdasági válságtól sújtott világában nagy szükség van a pálosok világszemléletére. Ebben a krízisben csak alázatossággal és szorgalmas munkával lehet győzedelmeskedni – ezt képviselik a szerzetesek” – fogalmazott a főkonzul. Szerinte ittlétük egyik jelentős hozadéka, hogy megerősítik a magyarok összetartozását.
A pálosok visszaköltözésének lehetőségeit is felmérő látogatás csak jót tehet a közösségnek – vélte Antal Attila, Csíkszereda alpolgármestere. Az elöljáró személyes – közvetett – élményeiről beszélt a jelenlévőknek, hiszen, mint fogalmazott, „valahányszor felkereste problémáival Darvas Kozma Józsefet, az esperes egy idő után mindig a pálosokról kezdett mesélni – beleéléssel, átszellemülten”.
Kállay Emil piarista szerzetes dicséretesnek tartotta, hogy a kommunizmus alatt elnyomott rend újjáéledhetett, lehetőséget kapva a kibontakozásra. „A ferencesek és piaristák mellett most a pálosok is itt lehetnek velünk, és ez nagy dolog. Imádkozunk azért, hogy véglegesen megtalálják nálunk a helyüket” – öntötte szavakba gondolatait.
„A piaristák is tapogatózva jöttek, aztán gyökeret eresztettek – legyen így a pálosokkal is, hiszen mindannyian a magyar népet és az egyházat szolgáljuk” – közölte Darvas Kozma József címzetes esperes, plébános. Rövid történelmi áttekintője és visszaemlékezése után az egyházi méltóság könyvével ajándékozta meg a két pálos atyát.
Bátor Botond, a rend tartományfőnöke elmondta, régóta álmodott arról, hogy itt éljen – Hargitafürdőn pedig a valóság sokkal szebb az álomnál. „Ez a két hónap azt szolgálja, hogy kézzelfoghatót tudjunk alkotni, megalapozva a visszatérésünket” – tudatta. Az atya hozzátette, nem akar elhamarkodott kijelentéseket tenni, egyelőre a közös imádkozás a legfontosabb, de „bízik benne, hogy ennek meglesz a gyümölcse”.
A pálos rend célja, hogy több évszázados szünet után ismét a székelyföldi hívek szolgálatába álljanak szerzetesei.
Pinti Attila
Székelyhon.ro,

Beiktatták tisztségébe Kató Bélát, Erdély református püspökét
Ünnepi istentiszteleten iktatták be február 1-jén, pénteken tisztségébe Kató Bélát, az Erdélyi Református Egyházkerület 46. püspökét a kolozsvári Farkas utcai református templomban.
A ceremónia elején a hat évre megválasztott püspök és az egyház vezető tisztségviselői letették az egyházi esküt. Kató Bélát a Kárpát-medence református püspökei mellett a svájci, a hollandiai és németországi testvéregyházak vezetői és az erdélyi egyházmegyék esperesei áldották meg.
Beiktató beszédében Bölcskei Gusztáv, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke arra figyelmeztetett: nem biztos, hogy ami a túléléshez elég, az akkor is elegendő, amikor a szabadságban és a szabadsággal kell élni.
Kató Béla prédikációjában elmondta, az elmúlt 23 évben az erdélyi református egyház elvesztette lélekszámának egyharmadát, és ingatlanjainak csupán egyharmadát sikerült visszaszereznie. A bibliai történetet idézve úgy vélekedett, „ma nem halat, nem is elsősorban hálót kell adni az embereknek, hanem hitet ahhoz, hogy mindenki merje újraszervezni az életét, és merjen cselekedni". A beiktatott püspök elmondta, a „mégis" szót tekinti programjának. Azt, hogy a nehézségek ellenére „mégis ki kell vetni a hálót, mégis tenni kell azért, hogy a csoda megtörténjen, amelyre mindenki vár".
Együttműködést ígért az új püspöknek a magyar kormány képviseletében Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. Köszöntőbeszédében azt mondta, Kató Béla eddigi élete olyan alap, amelyre lehet építeni. Balog Zoltán azt is hangsúlyozta, hogy az összetartozás alapja a lélek, minden egyéb csak eszköz. „Használjuk az anyagi eszközöket, a politikát, a közjogi összetartozást, a gazdaságot, éljük a kultúrát, a nemzeti érzést, és építsünk az alapra" – mondta a lelkészként is bemutatott miniszter. A tárcavezető a román kormány képviseletében jelen lévő Victor Opaschi államtitkárhoz is szólva az egyházi tulajdon megrekedt visszaszolgáltatására is utalt. Kérte, hogy az erdélyi reformátusoknak ismét álljanak rendelkezésükre az egykori diktatúra által elrabolt eszközök.
A Victor Ponta román miniszterelnök köszöntését tolmácsoló Victor Opaschi, a kulturális és örökségvédelmi minisztérium államtitkára az új püspök korábbi munkásságában megmutatkozó szociális elkötelezettséget méltatta. Az államtitkár a romániai egyházak sokszínűségét az ország értékének tartotta. Kató Béla püspöki beiktatására zsúfolásig megtelt a kolozsvári Farkas utcai templom. Az ünnepi eseményre sokan kalotaszegi, széki, székelyföldi népviseletben érkeztek.
MTI
Erdély.ma,

Dokumentumfilm-sorozat erdélyi nagyjainkról
A Griff, a Dámvad és a Varjú a címe annak az alkotásnak, amely a médiatanács filmtámogatási programjának keretében készült el. Az Oláh Kata rendezte film három jelentős erdélyi személyiség, gróf Bánffy Miklós, Kós Károly és báró Kemény János életéről, munkásságáról szól. A Magyar Média Mecenatúra programban eddig mintegy 150 alkotást kezdtek el forgatni. A médiatanács az MTI-hez eljuttatott közleményében emlékeztet arra, hogy a most elkészült sorozat különös aktualitással bír, hiszen gróf Bánffy Miklós 140, Kós Károly 130, báró Kemény János pedig 110 éve született.
„A háromrészes dokumentumfilm-sorozat a három Erdélyben született polihisztor példaértékű életét mutatja be. Sorsuk Marosvécsen találkozik, Kemény János otthonában, ugyanis a helikoni íróközösség (Erdélyi Helikon) minden évben itt rendezte meg találkozóit, s ennek e három férfi is tevékeny részese volt” – olvasható az ismertetőben, amely hangsúlyozza, hogy az alkotás végigköveti életük legfontosabb eseményeit, munkásságukról a legszakavatottabb emberek mesélnek. Az interjúkat és a jeleneteket a narrátor, Ugron Zsolna erdélyi író felvezető gondolatai kötik össze. A filmet telt házas vetítésen mutatták be január 13-án a budapesti Toldi moziban. Az alkotást a közmédia is hamarosan műsorra tűzi.
Szabadság (Kolozsvár),

A nagyváradi M. M. Pódium Színház előadása
Lári fári... avagy a magyar operett királyai
A nagyváradi M. M. Pódium Színház egy kis lelki melegséget hoz ismét Aradra, ami igencsak ránk fér ebben a téli zimankóban.
Ezúttal a Lári fári... avagy a magyar operett királyai című zenés-táncos előadással lép fel a társulat február 17-én, vasárnap 16 és 18 órai kezdettel a Jelen Ház nagytermében.
„Ha ezeket a sorokat olvassa, azt jelenti, hogy érdeklődött irántunk, felfigyelt az általunk ajánlott lehetőségre, és talán részese lesz előadásunknak mint néző vagy támogató, vagy mecénás. Hiszen ön is a könnyed szórakozás híve. Ebben a nehéz gazdasági helyzetben tudjuk, milyen nehéz önfeledten szórakozni, teljesen kikapcsolódni. Tudjuk, hogy jövedelme egy részét szellemi táplálékra adta. Szeretnénk meghálálni ezt az áldozatot azzal, hogy Lári fári... avagy a magyar operett királyai című előadásunk valóban kikapcsolódást jelentsen. Legyen vendégünk, nézőnk, társunk, a művészetpártoló mecénások társaságának tagja! Jó szórakozást és kikapcsolódást kívánok!” – áll Meleg Attila, az előadás rendezőjének és konferansziéjának a hívogatójában.
Az előadáson Kálmán Imre, Lehár Ferenc, Kacsoh Pongrác és Huszka Jenő műveiből csendülnek fel részletek Molnár Júlia m. v. és Kele Krisztina főszereplésével, Korda Árpád, Farkas Beatrix, Sajgó-Bezgédi Norbert és Szallós Ildikó közreműködésével.
Jegyek a Jelen Ház könyvesboltjában kaphatók 12 lejes egységáron.
Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad),

Elvándorolnak a betegek Romániából
Évről évre növekszik Romániában azoknak a betegeknek a száma, akik külföldi – többek között magyarországi – egészségügyi szolgáltatásokat vesznek igénybe. Az országos egészségbiztosítási pénztár adatai szerint miközben 2008-ban még alig több mint kétszáz román állampolgár külföldi kezelésének költségeit térítette meg a romániai biztosító, ez a szám tavaly meghaladta az 1300-at. Az általuk igénybe vett analízisekért, sebészeti beavatkozásokért, kórházi kezelésért összesen 700 ezer eurót térített meg a biztosítási pénztár. A külföldi szolgáltatásokat választókról szóló hivatalos nyilvántartás azonban csak a jéghegy csúcsa: becslések szerint évente több tízezerre rúg azoknak a román állampolgároknak a száma, akik más országokban igényelnek egészségügyi szolgáltatásokat.
Nagyon sok beteg nem érzi biztonságban magát a romániai kórházakban
Többségük ausztriai, magyarországi, németországi vagy törökországi kórházakban, klinikákon kezeltetik magukat. A tapasztalat azt mutatja, hogy a legtöbben a korszerű kórházi felszerelések, a szakszerű orvosi ellátás miatt választják a külföldi intézményeket, mivel nem bíznak a hazai egészségügyi szolgáltatásokban.
Előnyben a tehetős páciensek?
Jelenleg a román egészségbiztosító csak abban az esetben téríti meg a külföldön végzett kezelés, orvosi beavatkozás költségét – vagy ennek egy részét –, ha ez nem végezhető el az országban, továbbá ha a romániai beavatkozásra túl sokat kell várni a beteg egészségi állapotához, a kór valószínűsíthető lefolyásához képest. Elsősorban a krónikus, valamint a daganatos betegek keresik a gyógyulást külföldön, a román biztosító azonban csupán egy éves késéssel folyósítja a szolgáltatás ellenértékét, a legtöbb esetben ugyanakkor romániai irányár alapján történik a költségtérítés, ami akár tízszer alacsonyabb is lehet annál, mint amennyit a páciens külföldön kifizetett.
Sokak szerint a páciensmigráció még nagyobb méreteket ölt azután, hogy idén ősztől a román biztosítónak is meg kell térítenie a külföldön elvégzett egészségügyi ellátást. Októberben lép ugyanis hatályba az Európai Unió irányelve, amely lehetővé teszi, hogy a betegek a biztosítás helye szerinti országukban kérvényezzék a külföldön igénybe vett egészségügyi ellátás költségeinek megtérítését olyan mértékben, mint amennyibe a biztosítás helye szerinti országban került volna. Az Evenimentul Zilei bukaresti napilap szerint Magyarország lesz a „legkézenfekvőbb” ország a román betegek számára, hiszen az ottani kórházak könnyen megközelíthetők, ráadásul ott kétszer-háromszor olcsóbbak bizonyos egészségügyi szolgáltatások, mint Ausztriában vagy Németországban.
Tar Gyöngyi csíkszeredai orvos egyetért azzal, hogy nőni fog Romániából a betegelvándorlás, szerinte azonban többnyire a tehetősebb réteg megy majd külföldre gyógyulni. A Hargita megyei egészségügyi igazgatóság vezetője a Krónikának elmondta, mivel pontérték alapján fedezik a különböző betegségtípusok kezelésének költségét, nem hiszi, hogy egy nyugat-európai kórházban ellátnának ezer lejért például egy tüdőgyulladásban szenvedő pácienst – egy hazai egészségügyi intézmény ugyanis ekkora állami támogatást kap ennek a kórnak a kezelésére.
„Emiatt a betegtől pótlólagos költségeket is kérnek majd, ezt azonban csak az anyagilag jól szituált páciensek tudják megengedni maguknak, vagy azok, akik súlyos, Romániában kezelhetetlen betegségük miatt mindenüket feláldozzák a külföldi gyógyulás reményében” – állapította meg a szakember. Tar úgy véli, az uniós irányelv nem a betegek esélyegyenlőségéről, hanem inkább gazdasági érdekekről szól, a nyugat-európai országokban is egyre inkább érezteti hatását az orvos-, valamint forráshiány, a „páciensinfúzió” pedig kifejezetten jól jönne ezeknek az egészségügyi intézményeknek.
„Máris hírlik, hogy uniós berkekben ellenintézkedés is készül, miszerint a költségek megtérítéséhez szükség lesz a romániai biztosító előzetes jóváhagyására, amelyben a pénztár garantálja, hogy ki is fizeti a külföldön igénybe vett szolgáltatások ellenértékét. Márpedig ha ettől teszik függővé, akkor annyi, mintha nem lenne, mert ismét csak az úgymond befolyásos betegek részesülnek előnyben” – mutatott rá Tar Gyöngyi. Különben az irányelv nem minden esetben írja elő a külföldön igénybe vett egészségügyi ellátás költségeinek megtérítését. Annak érdekében, hogy az uniós tagállamok a betegek kiáramlását nyomon követhessék, továbbá az ellátórendszer finanszírozásával és tervezésével számolni tudjanak, az irányelv lehetővé teszi, hogy az országok úgynevezett előzetes engedélyezési rendszereket vezessenek be.
Ezeket akkor alkalmazhatják, ha az adott ellátás legalább egyéjszakás kórházi tartózkodást tesz szükségessé, illetve ha kiemelten speciális és költséges orvosi eszközök alkalmazását kívánja meg. Ezek az engedélyezési rendszerek azonban nem akadályozhatják indokolatlanul a betegek szabad mozgását. A tagállamoknak kell az Európai Bizottságot tájékoztatni arról, hogy az előzetes engedélyezést az ellátások mely körére vezetik be.
Biztonságos, szakszerű ellátás
A partiumi megyékben immár mindennapossá vált, hogy a lakosság egy része magyarországi orvoshoz fordul, ha betegséggel küszködik. „Beteg édesanyámat tavaly kénytelen voltam magyarországi kórházba átvinni, az itthoniban ugyanis nem volt szabad ágy, az orvosok nem állítottak fel diagnózist, csak antibiotikumot írtak fel neki. Ilyen körülmények között senki se csodálkozzék, hogy a páciensek átjárnak a határ túloldalára gyógyulni, ahol biztonságban érzik magukat, tisztességes egészségügyi ellátásban, jó szóban részesülnek” – magyarázta lapunknak egy Bihar megyei fiatal nő. A magyar ellátórendszer nyújtotta biztonságon túlmenően sokat nyom a latban, hogy például a szegedi vagy debreceni egyetemi központban igénybe vehető egészségügyi eszközök, gyakorlatok, technológiák, kezelésmódok Romániában nem léteznek. Arról nem beszélve, hogy az erdélyi magyar páciens számára rendkívül sokat jelent, hogy anyanyelvén mondhatja el panaszát kezelőorvosának.
Nagyon sok romániai kismama hozza világra gyermekét a szegedi, gyulai, debreceni kórházakban, a többletköltségek elkerülése érdekében pedig megtalálják a kiskapukat is. Noha az európai egészségügyi kártya birtokában a külföldi állampolgár csupán egy másik EU-s országban való átmeneti tartózkodás során orvosilag szükségessé vált szolgáltatást vehet igénybe, a szülész-nőgyógyásszal történt előzetes egyeztetés nyomán sürgősségi esetként tüntetik fel a romániai pácienst, aki ezáltal – a paraszolvencia fejében – mentesül a kórházi díjszabás megtérítése alól.
A Magyar Nemzet a napokban arról cikkezett, hogy tavaly Szegeden összesen 1380 olyan külföldi fekvőbeteget láttak el, aki saját maga fizetett az ellátásáért. A járóbeteg-ellátás részeként naponta átlagosan 12 fizető páciens jelentkezik, az ellátott külföldi betegek többsége, mintegy 70 százaléka Romániából érkezik, 10 százalékuk szerbiai. A romániai állampolgárok elsősorban a szülészeti-nőgyógyászati, a szemészeti, az idegsebészeti és a sebészeti ellátásokat veszik igénybe a Tisza-parti városban. Záborszki Annamária, a Szent-Györgyi Albert Klinikai Központ egészségbiztosítási igazgatója a lapnak elmondta, a jövőben is csak a szabad kapacitás terhére látnak el külföldi fizető betegeket a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) klinikáin, elismerte ugyanakkor, hogy a más országból érkező páciensek többletbevételi lehetőséget jelentenek a klinikáknak.
A Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi centrum térítéses betegellátó központjába évente mintegy 40 térítéses beteg érkezik Romániából, további 20–30 beteg pedig EU-biztosítási kártyával jelentkezik. Fülesdi Béla klinikai elnökhelyettes a Magyar Nemzetnek elmondta, az elmúlt időszakban a betegek száma enyhén nőtt, jelentős emelkedésre viszont most sem számítanak. Tájékoztatása szerint a Romániából érkezők leggyakrabban szív-, ortopédiai és szemmutéteket vesznek igénybe, de előfordul, hogy szülésre is a debreceni intézményt választják a romániai kismamák, ennek levezetéséért negyedmillió forintot (3750 lej) kérnek.
Fülesdi Béla elmondta, a Romániából érkező fekvőbetegek – ezen belül a műtétet igénylők száma – kicsi, így ebből nem tesznek szert jelentős bevételre, járóbetegként többen érkeznek, ám ott jóval kevesebb, néhány ezer vagy tízezer forintos vizsgálati díjat kell fizetniük. A szintén debreceni Kenézy-kórházba évente mintegy száz térítéses beteg érkezik Romániából. Lénárt Beáta, a kórház szóvivője úgy tájékoztatott: ők elsősorban sebészeti ellátásokat vesznek igénybe, amiért a kórház MedCenterének díjtáblázata szerinti térítést fizetnek. Egy császármetszéses szülés háromszázezer, az alsóvégtagi érszűkület műtéti kezelése 650 ezer, végbéldaganat eltávolítása 660 ezer, egy nyak-, hát-, gerincműtét pedig 1,2 millió forintba kerül.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár),

Nemzet, állam és integráció
Vajon mi a fontosabb: az államépítés vagy a nemzetépítés? E sorok szerzőjének véleménye szerint e nehéz kérdésre a magyar konzervatív politika – némi egyszerűsítéssel fogalmazva – két markánsan eltérő választ adott 1990 óta.
Az alábbi gondolatmenet abból az előfeltevésből indul ki, hogy a rendszerváltás óta eltelt két évtizedben a magyar konzervativizmusnak két fő változata alakult ki: a „patrícius” és a „mozgósító-plebejus”. Az előbbi nem bízik a tömegben, és erős fenntartásokat táplál a „nép” politikai cselekvésével szemben, kizárólag a jog uralmában bízva. Az utóbbi sokkal inkább épít a tömeg „ösztönös konzervativizmusára”, az elittel szemben viszont felettébb szkeptikus.
A magyar konzervativizmus a rendszerváltást követően a patríciusváltozat irányában indult el, majd ennek kudarca után, a kilencvenes évek második felétől az utóbbi típus sajátos magyar formáját valósította meg. A nemzet mindkettő értékrendjében fontos volt, hiszen a jórészt szekularizálódott Magyarországon a hagyományos konzervatív értékek közül a legnagyobb jelentőségű talán épp a nemzet maradt – a drasztikus változások közepette a folytonosság érzését a nemzethez tartozás biztosította.
A rendszerváltás során a politikai viták egyik központi kérdésévé vált, hogy a magyar állam milyen nemzetkoncepció alapján határozza meg önmagát. A konzervativizmus elsőként kikristályosodott formája, az Antall József nevével fémjelzett patríciusváltozat fontos integráló szerepet tulajdonított a nemzetnek, de politikájának a középpontjába a joguralom eszméjét állította, s ezzel összefüggésben lényegében az államnemzeti felfogás alapjaira helyezkedett. (Vagyis a nemzet legfőbb ismérvét a közös államhoz tartozásban látta.) Kétségtelen ugyan, hogy Antall emlékezetes kijelentése, miszerint lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni, egyértelműen az összetartozás kulturális alapjaira utalt, ám nem szabad figyelmen kívül hagyni – amiként ellenfelei szándékosan tették –, hogy ő ezt szimbolikus értelemben gondolta. Az Antall-kormány természetesen egyértelművé tette, hogy az anyaország felelősséggel tartozik a határon túli magyarokért, s jó néhány diplomáciai konfliktust vállalt fel az érdekükben, de a patríciusszemléletből fakadó mérsékelt óvatosságra és visszafogottságra ösztönzött a nemzet kérdésében is.
A politikatudományi szakirodalom joggal figyelmeztet, hogy az államépítés és a nemzetépítés ugyan szorosan összefüggő, ám fogalmilag mégis különböző folyamatok. Az előbbi az intézményi dimenzióra összpontosít, míg az utóbbi a közösségen belüli szolidaritást erősíti. Bár a nemzet építése Európában többnyire összefonódott az állam építésével, szélesebb történelmi perspektívában nézve elmondható, hogy az államépítés történelmileg megelőzte a nemzetépítést. Esetenként pedig választani kell, hogy melyiknek adjuk az elsőbbséget.
A rendszerváltás az állam- és a nemzetépítés kihívásával egyaránt szembesítette politikai közösségünket. A diktatúrából demokratikus jogállamot kellett teremteni, s Kádár népéből öntudatos nemzetet kellett faragni. Első szabadon választott kormányunk – a patríciusszemlélettel összhangban – e történelmi fordulóponton az államépítésnek adott elsőbbséget. Az államnemzeti felfogás összekapcsolódása az államépítés elsőbbségével jól magyarázható fejlemény. E kísérlet perspektivikusan magában foglalta azt a törekvést, hogy olyan állam épüljön fel, amely iránt polgárai hasonló mélységű lojalitást tanúsítanak, mint a nemzet iránt. Ebben a stratégiában valószínűleg az a történelmi tapasztalat is benne volt, hogy drámai mélységű változások esetében instabilitási tényezőt jelenthet, ha a nemzetépítés kap elsőbbséget az államépítéssel szemben.
A kilencvenes évek második felében, a posztkommunizmus győzelme után a magyar konzervativizmus új irányban tájékozódott. A Fidesz jó érzékkel ismerte fel, hogy 1989 után alapvető törésvonallá vált a nemzethez való viszony, és pontosan mérte fel azt is, hogy a nemzet sikeres újrafogalmazásával egyesíteni tudja a szétzilált jobboldalt. Hogyan jellemezhetjük röviden az általa választott nemzetstratégiát? Mindenekelőtt azzal, hogy a politikai közösség integrálását a nemzet eszméjére kívánta alapozni. E nemzetcentrikus stratégia szükségszerűen a kulturális közösséget állította előtérbe; a neves angol filozófus, Roger Scruton kifejezésével élve a nemzet „prepolitikai” kulturális alapzatát tekintette a legfontosabbnak. E megközelítésben az egyén és az állam kapcsolata másodlagos jelentőségűvé vált az egyén és a nemzet kapcsolatához képest.
Fontos elem ebben, hogy a mozgósító konzervativizmus a határon túli magyarokat is be kívánta vonni az anyaország nemzetépítési folyamatába, nem tartotta ugyanis elfogadhatónak, hogy a magyar kisebbségek részei ugyan a magyar kulturális nemzetnek, ám nem részei a politikai nemzetnek. A nemzet kulturális egységének elvét a patríciusszemlélet is vallotta, de ez a változat továbbment, és többre vállalkozott a pusztán spirituális egyesítésnél. Megítélésem szerint a mozgósító konzervativizmus a szakirodalomban „transzszuverénként” elnevezett stratégia mellett kötelezte el magát, amikor azt tűzte ki célul, hogy a nemzetet a klaszszikus nemzetállami keret megteremtése nélkül egyesíti, oly módon, hogy a magyar kisebbségeket intézményes kapcsolatokkal is az anyaországhoz fűzi. E politika jegyében kezdeményezte és vitte keresztül 2001-ben a Fidesz a státustörvényt, majd pedig 2010-ben a kettős állampolgárságot. Ezzel a nemzet kulturális alapú felfogása valójában „államnemzeti” elemekkel is kiegészült: a kulturális alapon meghatározott közösséget az érdekérvényesítés bizonyos jogi eszközeivel is felruházták.
Megalapozottnak tűnik tehát az a feltételezés, miszerint a mozgósító konzervativizmus az államépítéssel szemben a tudatos nemzetépítésnek adott elsőbbséget. Az államnak e felfogásban az a kötelessége, hogy a gondjaira bízott társadalom identitásközösségként való fennmaradását is biztosítsa. Az identitáspolitika jelentőségét felismerve a mozgósító konzervativizmus a szimbolikus politizálás számos eszközével igyekezett elérni, hogy a társadalmi kohézió kitüntetett jelentőségű tényezőjévé a nemzeti azonosságtudat váljon. A nemzetépítés elsőbbsége a hatalom legitimációs bázisát is átalakította. Míg a magyar konzervativizmus első változata 1990 után a joguralom doktrínáját állította középpontba, a második fokozatosan arra az álláspontra helyezkedett, hogy a hatalmat kizárólag a nemzet legitimálhatja.
A Fidesz diskurzusában a nemzet vált a legitimáció végső, egyedül érvényes forrásává: a formalizált jogból származó hatalommal a nemzettől származó felhatalmazást állította szembe. A legitimitásnak ez a koncepciója idegen volt a patríciusszemlélettől, szerves része viszont a nemzetépítés stratégiájának és a demokrácia plebejusfelfogásának. Ez együtt járt azzal, hogy a „polgári” jelzőhöz kapcsolódó vonások alárendelődtek a „nemzetieknek”, a patrícius értékek a plebejus értékeknek. Az állam erősítésének programja, a „jó állam” célkitűzése a Fidesz 2010-es választási kampányában és kormányzati programjában egyaránt nagy szerepet kapott ugyan, ám az államépítésnek ez a stratégiája a nemzetépítés elsőbbségének hallgatólagos elfogadására épült. Az állam által reprezentált szolidaritásközösség alapját e megközelítésben a nemzeti szolidaritásközösség adja.
A sikeres államépítés nehéz dolog, de a sikeres nemzetépítés talán még nehezebb. A patríciuskonzervativizmusnak több fenntartása van a nemzetépítéssel szemben, mert az erősítheti az általa gyanakvással kezelt tömegnek a politikában játszott szerepét. A mozgósító-plebejus konzervativizmus viszont igényli a nemzetépítést, mert az segíti céljainak elérésében. Az utóbbi törekvései ugyanakkor nem mentesek az ellentmondásoktól, mert a kulturális nemzetkonstrukció a „közpolgárinál” jóval könnyebben kerül konfliktusba a joguralommal. Igaz, kétségtelenül nagyobb kohéziós erőt tud viszont teremteni; Scruton szép szavaival szólva történelmileg adott realitásként a nemzet „a legitim rend ígéretét hordozza magában”. Ezen ígéret beváltásához e sorok szerzője szerint mindenekelőtt a nemzetépítés és az államépítés összhangba hozatalára van szükség: önmagában egyik sem elégséges.
Egedy Gergely
A szerző magyarországi történész.
Megjelent a Magyar Nemzet január 26-i számában.
Krónika (Kolozsvár),

Toborzás a bizonyságtevők seregeibe
Beszélgetés Kató Bélával, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökével
A jó lelkésznek nem csak a pasztoráció a feladata, hanem a teljes embert kell szolgálnia – állítja Kató Béla. Az Erdélyi Református Egyházkerület február elsején beiktatandó püspöke kulcskérdésnek tekinti a gyerekvállalás ösztönzését, és jelentős változtatásokra készül a lelkészi szolgálat minőségének javítása érdekében.
– Kezdő lelkészként megfogalmazódott-e önben, hogy egyszer majd felérhet az egyházi ranglétra tetejére? – Soha. Mi több, egészen a közelmúltig nem is készültem erre a szolgálatra. Tizenkét évvel ezelőtt visszautasítottam a felkérést. Püspökhelyettesként szerettem volna tevékenykedni, ez jelzi azt is, hogy nem a szolgálat elől menekültem. A püspöki teendők kedvéért viszont el kellett volna hagynom a Székelyföldet, abbahagyni, amit ott építgettem. Most más a kép. Egyrészt hat évem van még hátra az aktív szolgálatból, másrészt különleges helyzet elé állított az egyházam: a ’90 után végzett népes lelkészi közösségből még nem tudta kiválasztani azokat, akik tovább vihetnék az egyházkerület vezetését. Egyfajta nyomás alá helyeztek: segítsek áthidalni a ’89 előtti generációk eltávozása és a ’90 utániak beérése közötti átmeneti időszakot. – Az egyházkerület egységes nézőpontja volt ez, vagy csak az egyházi társadalom egy részének a véleményét tükrözi?
– Már a felkéréskor jeleztem: nem elég, ha az elképzelés az egyházkerület ötven százalék plusz egy fős támogatását élvezi. Nem is bocsátkoztam kampányba, hiszen nálam nem állt a mindenáron püspökké válás késztetése. Ám amikor kiderült, hogy a 15 egyházmegyéből 12 támogatja a jelölésemet, a továbbiakban már lelkiismereti problémákat vetett volna fel a felkérés visszautasítása. – És mi lesz most Székelyfölddel? Tizenkét évvel ezelőtt még egy harmadik, székelyföldi egyházkerület létrehozását szorgalmazta.
– A tizenkét évvel ezelőtti helyzet másról szólt. Az előző évtizedekben a romániai református egyház zsinata nem működött, miután egy negyven és egy hatvan százalékos szavazati aránnyal rendelkező egyházkerületből állt. Nagyon sok vita, kevés előrevivő döntés jellemezte a zsinat tevékenységét, és úgy tűnt, hogy egy harmadik egyházkerület létrehozása hatékonyabbá tenné a szervezet működését. Azóta viszont a meg nem születések és az elvándorlás következtében az erdélyi református egyház elveszítette tagjainak harmadát, így a már meglévő struktúrák fenntartása is nehézséget okoz. Arra kell ma törekednünk, hogy az Erdélyi a Királyhágómelléki Egyházkerülettel közösen minél több intézményünket működtessük, a kellő kölcsönös bizalom kialakulásával pedig ma jóval több esélyünk van az integrációra, mint korábban. Nemrég egyeztünk meg, hogy létrehozzuk az általunk alapított diakónia első, nagyváradi fiókját, innen kezdve pedig a diakóniai szolgálatot zsinati alárendeltségbe helyezzük. A nyugdíjintézetünk közös, a pedagógiai intézetünket, lapkiadásunkat közössé kellene tenni, és ennek most ígérkezik realitása. Ezért már nem tekintem aktuálisnak a harmadik egyházkerület létrehozását.
– Önt a közvélemény – az egyházi közvéleményt is ideértve – elsősorban menedzserpapként ismeri el. Vállalja a besorolást, illetve ezt várja el öntől az egyházkerület is?
– Amit eddig megvalósítottam, semmivel sem több, mint ami egy református lelkész feladata: nemcsak lelkigondozója és pásztora lenni egy gyülekezetnek, hanem a teljes embert szolgálni testi-lelki értelemben egyaránt. Az első állomáshelyem, a háromszéki Cófalva halálra ítélt település volt, egyike a Ceausescu-féle falurombolás kiszemelt áldozatainak, ahol érkezésemkor már semmiféle építési, javítási engedélyt nem bocsátottak ki, felszámolták a 170 lelkes falucska óvodáját, iskoláját. Az emberek le is akartak beszélni, amikor előrukkoltam a tervemmel, én azonban nem akartam befeküdni a koporsóba. Saját kezemmel tapasztottam a parókiát, tervezgettem, hogyan lehetne a kis nyárikonyhát imateremmé alakítani. E megvalósítások során erősített meg Isten abban a hitemben, hogy vannak képességeim, én ezt meg tudom csinálni. Amikor átmentem Illyefalvára, ott találtam a ’77-es földrengés által csúnyán megrongált várat, egy évre rá pedig jött a rendszerváltozás. Akkor azt találtam ki, hogy a vár helyreállításával próbáljuk felrázni az embereket: az ő életük is épp úgy megváltoztatható, mint a vár állapota. Tudtam, hogy nemcsak az igehirdetés a feladatom, és hamar rájöttem, hogy nem nekem kell mindent csinálnom, az emberekkel kellett elhitetni, hogy képesek megváltoztatni az életüket. A nagy kérdés úgy hangzott: állja-e a mi keresztyén hitünk a próbát, amikor például vállalkozni kell? Én nem akartam politikus, gazdasági szakember vagy egyetemi oktató lenni, mégis mindenben benne voltam, közben körülöttem fiatal munkaközösségek jöttek létre, amelyek élete, tevékenysége nem alakulhatott volna így a keresztyén értékek zsinórmértéke nélkül. Azt hiszem, ezzel magyarázható a püspökké választásom ilyen mértékű támogatottsága is, és nagyjából ezek az elvárások a személyemmel kapcsolatban is.
– És melyek az ön elvárásai? Milyennek látja a református egyház szerepét a 21. században? Akár a kálvini jelmondat, a folyamatos reformáció elvének tükrében.
– Gyökeresen szakítanunk kell azzal a gyakorlattal, hogy az egyház egy folyamatosan és szükségszerűen visszavonulóban lévő közösségi intézmény. Ellenkezőleg: a hitből fakadó bátorsággal kell jelen lennie a társadalom valamennyi területén. A hitet meg kell vallani, de nem csak a saját jellegzetes területeinken, a templomokban és kolostorokban. Bizonyságtevők seregei indulhatnak el a munkahelyen, a családban, de akár a politikában is, a keresztyén református ember értékrendjét terjeszteni és megvallani. Ha ezt az általunk is szerzett tudást képtelenek leszünk átadni, az eltűnő egyházak sorsára juthatunk. Az európai ember jövőjének egyik legfontosabb kérdése azonban, hogy lesz-e elég gyermekünk. Fizikai-biológiai jelenlét nélkül ugyanis nincs gyarapodás. Egyetlen lehetőségünk a gyerek, akit megkeresztelünk, megkonfirmáljuk, nevelgetjük, fokozatosan beépítjük saját társadalmunkba. Ha értelmesen neveljük fel, mindjárt ott az újabb „veszély”, hogy a világ más részén is igényt tartanak rá. Az egy-két gyermek pedig kevés minden hiány pótlására. Az egyház missziós tevékenysége elsősorban abban rejlik, hogy a fiatalok életkörülményeinek alakításával segítsünk nekik abban, hogy értelmét lássák a gyerekvállalásnak, és ne csak egy-kettő erejéig. Ellenkező esetben pontosan kiszámíthatjuk, mikor lesz vége az erdélyi, ezeréves magyar és ötszáz éves református történetünknek. Képesnek kell lennünk ilyen irányba hatni, ugyanakkor nevelni, példát mutatni, áldozatot hozni.
– Az egyházi példamutatás viszont a lelkésznél kezdődik. Ön milyennek tartja a lelkésznevelés sokak által erősen kifogásolt minőségét?
– Ne feledjük, mi is „hozott” anyagból dolgozunk. Jogos azonban a felismerés: az utóbbi években sok lelkészünkről bebizonyosodott, hogy nem rendelkezik megfelelő gyülekezeti, egyházi gyökerekkel. Korábban ez elképzelhetetlen volt, de ma már bőven akadnak olyanok, akik nem azért lépik át a teológiai egyetem kapuját, mert felnőtté fejlődésük szoros kapcsolatban volt az egyházzal. A teológia ma is biztosítja az ott elsajátítható tudást, de az előző évek hátrányát nem tudja behozni, az egyháziasság hiányát képtelen pótolni. Mi is látjuk, hogy 1990 után az egyház elsiette az állománypótlást, ma már a tanárok is bevallják, hogy képtelenek voltak megjegyezni egy-egy évfolyam száz hallgatójának nevét. Márpedig roppant fontos a személyes hatás, számomra is meghatározó volt a Farkas utcában László Dezső pozitív vagy szülőfalum lelkészének negatív példája. – Ezek a lelkészek azonban különböző gyülekezetekben folyamatosan sugározzák a rossz vagy jó példát... – Esetükben két eszközünk van. Az egyik a nevelés, a továbbképzés, másik a fegyelmezés, illetve kizárás, ha az illető az egyház szellemiségétől idegenül végzi szolgálatát. A továbbképzéseknek elsősorban olyan tudás megszerzését kell célozniuk, ami a kis gyülekezetek lelkipásztori munkájában segítheti őket: diakóniai szolgálat, falugondnoki szerep. A lélekfogyás ugyanis új feladatok elé állít bennünket, s valószínűleg képtelenek leszünk majd minden ötven református mellé egy-egy lelkipásztort állítani, hiszen az a közösség nem tudná eltartani a papját.
– A szentegyházi vagy kérői történetben – két „fekélyes” esetben – az egyházkerület megvonta a lelkészek palástviselési jogát. A szakadásig kell eljutnia egy gyülekezetnek, hogy az egyházvezetés ilyen eszközökhöz folyamodjon?
– Miután a gyülekezetek választanak papot, a gyülekezetnek kell eljutnia odáig, hogy tovább már ne toleráljon egy bizonyos helyzetet. Eddig csak abban az esetben indult el a „bűnüldözés”, ha valaki a közösségből jelezte az esetet. Az emberek viszont az elmúlt évtizedekben azt tanulták meg, hogy nem tanácsos szólni a vezető ellen, hiszen könnyen megüthetjük a bokánkat. Egy gyülekezet így kialakuló közönyössége pedig egyenlő a csendes halállal. Szükségesnek tartom a felülről induló fegyelmezési kezdeményezést, hogy ne várjuk meg feltétlenül, míg az elerőtlenedett közösség teszi meg az első lépést. Ehhez zsinati döntés, szabálymódosítás kell, és én erre vonatkozó módosítási javaslat megfogalmazására készülök. Elsősorban a problémamegoldó mediációra gondolok, ami a gazdasági életben lassan megszokottá válik. Amíg a jelenlegi gyakorlat alapján egy ügy eljut a püspökségig, tényleg „fekete” ügy lesz. A gyülekezetnek és papjának, majd a lelkésztársadalomnak meg kell próbálnia megoldani az adódó problémákat, hogy ne csak a bírói, fegyelmezési szakaszban találkozzunk egy-egy akut esettel. De a fegyelmezés nem csak eltávolítást jelenthet, hanem az érintett lelkész új szerepkörének megtalálását is.
– Püspökként mit készül letenni az eddigi terheiből?
– Sok mindent igyekszem átruházni. A Sapientia ügyében az alapítók határoznak, és én természetesen alávetem magam a döntésüknek. Egyelőre az az óhajuk, hogy a fejlesztések jelenlegi szakaszában a mandátumom lejártáig – azaz még két éven át – koordináljam a tevékenységet. Kezdettől azon voltam, hogy szétválasszam az egyetemirányítási feladatokat, és ebben a tekintetben ma már minden sínen van. A jelenlegi helyzetben a kuratóriumnak már nem az egyes tanárok alkalmazásáról kell döntenie, hanem stratégiai kérdésekben, és ebben nagy segítséget jelent az elmúlt tíz esztendőben szerzett, jó értelemben vett rutin. Ezt a tevékenységet a püspöki szolgálat mellett is megtartom, ha az alapítók is úgy döntenek.
– Látja már az Erdélyi Református Egyházkerület leendő püspökét?
– Még nem. Jó futballedző módjára igyekszem majd helyzetbe hozni valamennyi arra érdemes kollégát. Megpróbálom megkeresni és felszínre hozni az értéket, aztán döntsön a közösség.
Csinta Samu
Kató Béla
A háromszéki Barátoson született 1954-ben. Középiskolába a kolozsvári volt Református Kollégiumba járt, a teológiát is Kolozsváron végezte. 1988 óta Illyefalva lelkipásztora, ahol 1990 után megalapította a Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítványt és a Falu- és Régiófejlesztő LAM Alapítványt, mindkettőnek elnöke. 2002-től a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának tagja, 2003 októberétől az elnöke. Kitüntetései: Magyar Köztársaság Kormányának Kisebbségekért Díja (1995), Szabó Dezső-emlékérem (1999), Bocskai-díj (2001), a Magyar Köztársaság Elnökének Érdemérme (2004), az Európa Parlament Európa Polgára díj (2012). 2012. december 14-e óta az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

B. D. T.
HÁLÓZATOK ÉS IDENTITÁSOK
KAM: hatalmas erőforrást jelenthetnek a székelyföldi magyar családok
Nemcsak segélyről kéne szóljon a családpolitika, a kohézióba is be kell fektetni, nemcsak akkor kell törődni a családokkal, ha már baj van.
A gazdasági helyzet, nehéz körülmények ellenére a székelyföldi magyar családok „nem hagyják magukat”, kiutakat kerestek és találtak, ugyanakkor növekszik a társadalmi beágyazottságuk, erősödött a családon belüli kohézió – derült ki abból a kutatásból, amelyet a Székelyföld Fejlesztési Intézet és a KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja végzett 800 fős reprezentatív mintán Kovászna, Hargita és Maros megyében.
A kutatás első eredményeiről Bíró A. Zoltán kutató, témavezető számolt be Csíkszeredában egy kerekasztal keretében, amelyre a családokkal foglalkozó szervezetek képviselőit, valamint a sajtót hívták meg.
Korábbi kutatások a családok működésének „kemény feltételeire” fókuszáltak, azaz főképp a megélhetésre, anyagi és munkaerőpiaci helyzetre kérdeztek rá. Az 1989-es fordulat után sok család került nehéz helyzetbe, átalakult a munkaerőpiac, fizetőssé váltak korábban ingyenes állami szolgáltatások (pl. iskolai táborok, tanszerek, egészségügyi szolgáltatások).
A változó helyzetben a családok működése is módosult, pl. ahogy korábbi kutatások kimutatták, kitolódott a családalapítás, csökkent a gyermekvállalási kedv, a külföldi munkavállalás esetenként szétzilálta a háztartásokat, otthonokat. Ezeket a folyamatokat a közbeszédben is oly módon tematizálták, amelynek az volt a fő üzenete, hogy
„a család válságban van”.
Ám a mostani eredmények reményre adnak okot, és az ebből a diskurzusból való kilépés lehetőségét villantják fel.
A családok – amelyeknek egyébként az anyagi helyzetére nem kérdeztek rá az adatfelvételkor – 85%-a azt nyilatkozta, átlagos helyzetű, azaz úgy, él, „mint a szomszéd”. Nem úgy élik meg, hogy annyira rossz helyzetben vannak. Jellemző ugyan a kivárásra, túlélésre való berendezkedés, nem hajtanak új dolgok megszerzésére, hanem várják a rossz idők elmúltát, visszafogják a fogyasztást. Ugyanakkor „nem hagyják magukat”, kiutakat kerestek a maguk módján.
A kutatás során a családok jövőképeit, identitásszerkezetekhez való kapcsolódását is vizsgálták. A kihívásokra családon belüli és családok közti összetartás, a helyi, régióhoz kötődő és a nemzeti identitás felértékelődése volt a válasz. Ez nagyon fontos kapcsolati tőkét és társadalmi erőforrást jelent, a székelyföldi magyar közösség versenyképességének és erejének a jele – jelentette ki Bíró A. Zoltán.
Pozitív trend, hogy elindultak olyan közösségképződési folyamatok, amelyek pl. egy szakmai vagy szabadidős csoport tagjai közti kapcsolatokat erősítik. Székelyföldön egy Pilates-tornára járó csoport is többé válik, mint a hasonló csoportok nyugati országokban.
Fiatal családok összejárnak, működik a kölcsönös segítségnyújtás, családként vagy éppen családosok közösségeként vesznek részt a lokális közösségek nyilvános életében.
Együtt jelennek meg nyilvános eseményeken – nemcsak városon, hanem falvakon is, és ez abban a kontextusban számít új jelenségnek, hogy régen a hagyományos rurális közösségekben csak a családi események jelentették az ilyen alkalmakat, minden más közösségi nyilvános térben, pl. templomban férfiak, asszonyok, gyermekek elkülönítve ültek.
A családok nagy többsége egyébként a kedvezőtlen munkaerőpiaci helyzetet és az anyagi nehézségeket nevezte meg, mint a családot gyengítő legfontosabb tényezőket (79,2, illetve 78,2%). A társadalmi divatok, presztízsfogyasztási modellek káros hatását meglepő módon csak 28,2% említette – ez némiképp ellentmond empirikus tapasztalatainknak, hiszen a környezetünkben általában a kisgyerekes szülők gyakran panaszkodnak arra, hogy gyermekük követelésére „meg kell vásároljanak” különböző termékeket, „az osztályban mindenkinek van” alapon. Úgy tűnik, ha fenn is áll bizonyos negatív hatás, de nem teszi tönkre a családokat – vonhatjuk le a következtetést.
A család sikerének legfontosabb zálogai a munkahelyi sikerek, kapcsolatok (71,4%), illetve a család információszerzési, kapcsolatépítési képessége (68,8%) – ezek a válaszok
rendkívül erős hálózatosodási tendenciára utalnak.
A nyugati trendekkel ellentétben a székelyföldi magyar családok nagyon fontos funkciójuknak látják, hogy segítsék gyerekeiket, amíg azok tanulnak (81%); anyagi támogatást nyújtsanak a családalapításig (70,2%) – ez erős családkohézióra utal, ugyanakkor egyfajta „túlprotezsálási” tendenciára. Fontosnak tartják a településsel, saját térséggel való azonosulás ösztönzését is gyermekeikkel szemben, ez egy erős térségi, alulról építkező öndefiníciós folyamatra utal – magyarázta Bíró A. Zoltán. Az anyanyelv használata (79,2%) és a szülők személyes példája (78%) a két legjelentősebb tényező, amely a nemzeti identitáshoz való kapcsolódást hordozza a megkérdezettek szerint. Az iskolai nevelést 73,2%, a (magyar) állampolgárság felvételét 69% említette. Ez azt mutatja, a családok nagy többsége számára hangsúlyosan fontos a nemzeti identitás, és gyakorlati feladatuknak tekintik ennek átadását gyermekeiknek. Erre utal az is, hogy ha nem is a többség, de 48% szerint a székelyföldi közösséghez, identitáshoz való tartozás, illetve 47,8% szerint a nemzeti közösséghez, identitáshoz való tartozás jelentős mértékben segíti a család jó működését. A helyi közösséghez való kapcsolódás 43,5% szerint segíti a család működését.
A megkérdezettek 10-11%-a tervez a térségen belül elköltözni jelenlegi lakóhelyéről. 10%-uknál felvetődött a külföldre vándorlás, 3% esetében létezik erre konkrét terv, ám túlnyomó többségük nem foglalkozik ezzel a gondolattal. Egyébként a családok mintegy egyharmadában már voltak családtagok külföldi vendégmunkán, vagy éppen folyamatban van a külföldi munkavégzés.
Fontos trend az is, hogy a vendégmunka nem generál kiköltözést, akik kimennek dolgozni, nem adják fel az itteni kapcsolataikat, egzisztenciájukat, rendszeresen kommunikálnak az itthoniakkal, a település életéből sem esnek annyira ki (pl. Skype-on beszámoltatják családjukat a szomszédságban, faluban zajló történésekről is).
A gyermekvállalást leginkább ösztönző tényezők: megfelelő családi anyagi körülmények (75,6%), kedvező állami szabályozás, támogatás (61,5%), férfiak növekvő szerepvállalása a gyermeknevelésben (57,9%), mások pozitív példája (51,2%), családi hagyomány követése (49,2%), nemzeti/nemzetiségi demográfiai érdek (45,3%), a nagycsaládi eszmény (40,8%), a nagyszülők elvárása (31,3%).
Mindezek a pozitív trendek nem azt mutatják, hogy nincsenek problémák, és nem is az a cél, hogy a gondokat elhallgassuk – szögezte le Bíró A. Zoltán -, de fontosnak tartották rámutatni arra, hogy a székelyföldi családok szerkezete, működési integritása többnyire megmaradt. Ebben pedig térségfejlesztési potenciál rejlik, erre építeni lehet döntéshozóként is; a Bethlen Gábor Alap által támogatott kutatást ezért minél szélesebb körben ismertetni szeretnék, illetve várják a szakmai javaslatokat, hozzászólásokat a kutatás további irányainak meghatározására (a kerekasztalnak a Hargita Megyei Tanács épületében lévő Magyar Tudomány Háza adott helyszínt: tudomanyhaza@gmail.com). Egy hónapon belül családpolitikai javaslatcsomagot terveznek kidolgozni a kutatás eredményeire alapozva.
A mostani kutatás eredményei is azt igazolják, a család több, mint a társadalom reprodukciós céllal működő alapegysége, éppen ezért a családsegítő politikákat is úgy kell kidolgozni,
ne csak segélyezésre fókuszáljanak, hanem a család belső kohézióját és közösségi beágyazottságának növelését segítsék. A megkérdezett családok egyébként többnyire úgy értékelték, nagyrészt magukra vannak hagyatva gondjaikkal, az állami intézmények, iskola, egyház, civil szervezetek támogatását csekélynek érzik.
A jelenlévők többek közt felvetették, hasznos lenne egy olyan kutatás, amely konkrétan rákérdez a családok igényeire, milyen szolgáltatásokra – pl. bölcsődére, nappali központra, baba-mama klubra – lenne szükség adott kistérségben. Emellett ha fejlesztéspolitikát akarnak a családokra építeni, akkor a Székelyföldön élő többi nemzetiség – elsősorban romák és románok – körében is érdemes lenne elvégezni hasonló vizsgálatot.
Transilvania.ro,

Gyűlöletkeltés egyenes adásban
Mostanáig abban a hiszemben éltem, hogy a nagy nyilvánosság előtt már nem ismétlődhetnek meg a ’90-es évek elejére jellemző magyarellenes kirohanások és gyűlöletbeszédek. Abban a hitben ringattam magamat, hogy a vérünkre szomjazó kutyafalkák csaholásának ideje lejárt, és már legfeljebb egy-egy kivénhedt ordas foghíjas harapásától kell tartani. Szerda este azonban, a volt szekus Voiculescu tulajdonában lévő Antena3 televízió fél tízkor kezdődő, A nap összefoglalója (Sinteza zilei) címet viselő műsorát nézve kénytelen voltam belátni, hogy nagyot tévedtem. Kiderült ugyanis, hogy a 21. század NATO- és európai uniós tagsággal rendelkező Romániájában semmi sem változott, továbbra is lehet méregtől habzó szájjal ellenünk uszítani. Legfeljebb a stílus vált kifinomultabbá, ugyanakkor hatásosabbá és így veszélyesebbé is.
Hölgyeim és uraim, olyan valamiről fogunk beszélni, amitől lehet, hogy hidegrázást kapnak – jelentette ki Mihai Gâdea már adásba lépésekor, ezzel megadva az általa vezetett műsor hangnemét. És miközben a nézők előtt peregtek az állítását igazolni hivatott képsorok, azt is megtudhattuk tőle, hogy a szerinte nem létező Székelyföld, valamint Magyarország zászlójának Hargita és Kovászna megyei középületekre való kitűzése a román államra nézve végzetes lehet.
A témát többek között Petre Roman levitézlett miniszterelnök, Ciprian Dobre Maros megyei képviselő, Oana Stancu újságíró és Mugur Ciuvică politikai elemző járta körbe, de telefonon bekapcsolódott Codrin Munteanu, a magyar jelképek üldözéséről hírhedtté vált háromszéki kormánymegbízott, és velük szemben Tamás Sándor megyetanácselnök is. Helyszűke miatt az ellenünk felhozott, hazugságokkal fűszerezett vádakat képtelenség felsorolni, de talán nem is érdemes. Hiszen ezek egyetlen célját Székelyföld és népe létének cáfolása, valamint az önazonosságát megjelenítő jelképek, főleg a Ciuvică által nemes egyszerűséggel rongynak nevezett székely zászló betiltásának követelése képezte.
Felháborító volt ugyan, de ezt a műsort végig kellett feszengeni, már csak a miheztartás végett is, hiszen így legalább tudjuk, mire számíthatunk. Az elhangzottakra pedig megfelelő választ csakis soraink szorosabbá zárásával és a területi autonómia tömeges, elszánt és kitartó követelésével adhatunk. Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma,

A Kós Károly-i örökség kisajátításáról a tények nyelvén
Kós Károlyt egyetlen politikai oldal sem sajátíthatja ki – így a jobboldal sem. A tények azt bizonyítják, hogy az erdélyi szellemóriás nemcsak a jobboldalhoz, hanem a baloldalhoz is erőteljesen kötődött. A második világháborút követően ugyanis aktív baloldali politikai szerepet vállalt, előbb a MADOSZ-ban (Romániai Magyar Dolgozók Országos Szövetsége), majd az MNSZ-ben (Romániai Magyar Népi Szövetség). 1945 májusában lépett be az MNSZ-be, tagja volt az MNSZ „százas” intézőbizottságának, az MNSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke volt, 1946–1948 között nagy nemzetgyűlési képviselő, illetve ez utóbbi időszakban az MNSZ központi sajtóorgánumának, a Világosság napilapnak szerkesztőbizottsági tagja is volt). Ez utóbbi szervezet, az Országos Demokrata Arcvonal szövetségeseként, együttműködött a kommunista párttal és a kommunisták irányítása alatt álló Petru Groza vezette kormánnyal.
Hogy az MNSZ-nek a bölcsészek miképpen értékelik a szerepét, azt a Magyar Katolikus Lexikonban (http://lexikon.katolikus.hu/) elolvashatjuk: „Romániai Magyar Népi Szövetség, RMNSZ, 1944. okt. 16–1953. márc. 31.: politikai szervezet. – Brassóban alakították a M. Dolgozók Orsz. Szöv-éből baloldali irányzatok képviselői. Székhelye Kolozsvár, 1948. I: Bukarest. Elődjéhez hasonlóan, a nemzetköziség alapján álló baloldali társutas szervezet, együttműködött a komm. párttal, ill. a komm. Petru Groza kormányával. Osztályharcos alapon a m. nemzetiségi jogokat védelmezte. 1947. II. 11: csatlakozott a komm. irányítású Dem. Pártok Blokkjához (Kurkó szerint az nem jelentette a függetlenség föladását), 1948. II. 27: a Népi Dem. Frontjához.”
Kós Károly azonban már 1944. október 22-én, 11 nappal az orosz haderő Kolozsvárra érkezése után a baloldal mellé állott, amikor Kolozsváron, több korábbi illegalista kommunistával együtt, újraalapította a MADOSZ-t, amelynek elnökévé is őt választották. Akkor, 1944 őszén, a dolgokat már teljesen másképp látta, mint a Horthy-rendszer idején, és ezt az Ezerkilencszáznegyvennégy című írásában meg is fogalmazta. „…Túlvoltunk már a Horthy-rezsim kurta egyhetűs farsangján és hosszú, négyesztendős, kálváriás böjtjén… Negyvennégy őszén már azzal a biztos tudással igyekeztem a magam helyét megtalálni, hogy itt teljesen más világ lesz, mint amilyen volt a régi.”
Emlékezetesek Kós Károly hangsúlyosan baloldali felhangú kortes beszédei, amelyek közül 1946 őszén néhányat éppen Kolozsváron tartott (városunk Főterén is), akárcsak más hasonló MNSZ-es politikai megnyilvánulásai. Az MNSZ sajtóosztályát vezető bizottság tagjaként a következő baloldali személyiségekkel vállalt politikai közösséget: Bányai László, Benedek Marcell, Gaál Gábor, Kacsó Sándor, Méliusz József, Kurkó Gyárfás (az RMNSZ elnöke).
1948 februárjában – tehát jóval a párizsi békeszerződés aláírása és két hónappal a Román Népköztársaság kikiáltása után – az Igazság, a Román Kommunista Párt erdélyi napilapja is közölte a Romániai Írók Szövetsége magyar csoportjának kiáltványát, amelyet Kós Károly és testvére, Kós Balázs mellett olyan neves baloldali írók jegyeztek, mint például Aszódy János, Asztalos István, Balogh Edgár, Bányai László, Bárdos B. Arthur, Csehi Gyula, Gaál Gábor, Horváth Imre, Horváth István, Jánosházy György, Kovács György, Létay Lajos, Méliusz József, Molter Károly, Nagy István, Salamon László, Szabédi László, Szemlér Ferenc, Szilágyi András, Tompa László, Tompa Miklós és Tamás Gáspár.
Kós Károly ebben a kiáltványban, a többi aláíróval együtt, egyebek mellett kijelentette: „Március 28-án valamennyien a Népi Demokrata Arcvonalának a jelére szavazunk, mert akarjuk azt az új alkotmányt, mely nemcsak biztosítja minden dolgozó szabadságjogait, hanem gyakorlattá és életté is váltja azokat. Akarjuk az új alkotmányt, mert biztosítja a dolgozó nép minden fiának kenyerét, jólétét és szilárd alapokon a művelődés, a tudomány, a művészetek kiteljesedését. A haladó irodalom romániai magyar művelői abban a tudatban veszik ki részüket teljes erejükkel s a művészi alkotás fegyvereivel is a küszöbön álló választásokból, hogy a dolgozó nép egységes akaratának győzelme nemre, nemzetiségre, fajra és vallásra való tekintet nélkül az új alkotmánnyal teljes jogegyenlőséget s az alkotó tehetség szabad kibontakozását biztosítja a Román Népköztársaság minden polgárának. Románia népei akaratának egységes megnyilvánulása ezeken a választásokon nemcsak az új alkotmány elveinek maradéktalan megvalósulása, hanem a Szovjetszövetség vezette békearcvonal erejének nemzetközi jelentőségű kifejeződése.”
„Voltak, akik akkortájt kommunistának tartották, még el is kerülték” – írja róla egyik monográfusa. (Sas Péter: Kós Károly képeskönyv. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009, 154. old.) És akik – tehetnénk hozzá – nem értették, hogy a Horthy-rendszer egyik kegyeltjéből hogyan lehet egyik napról a másikra a kommunisták jelentős súlyú szövetségese. Pedig lett volna más választása is. Hiszen az MNSZ megalakulásával párhuzamosan, az erdélyi románságot polgári párt fogta össze, és a szovjet jelenlét dacára megalakulhatott például a Román Demokrata Szövetség, amely a Nemzeti Parasztpárt észak-erdélyi „fiókszervezeteként” működött, és amely még saját újságot is kiadhatott.
Érdekes párhuzamok azért adódnak a mával is. Egyik beszédében Kós Károly arra hívta fel a figyelmet, hogy az erdélyi magyarságot egyetlen szervezetnek kell képviselnie. Íme: „Mi bármilyen komoly demokratikus szervezet is legyünk, és bármilyen szoros szövetségben is álljunk a demokratikus más ajkú szervezetekkel, mégis azt világosan kell lássa minden magyar demokrata, hogy a jogegyenlőség kivívásában, kultúránk fejlesztésében, népünk szolgálatában egyetlen szervezet lehet, amely minket képvisel ebből a szempontból. Ez pedig a saját magyar szervezetünk, az MNSZ.” (Kós Károly hozzászólása a Kolozs megyei intézőbizottság 1946. április 14-i gyűlésén. Országos Román Levéltár, Kolozs megyei kirendeltség, fond 26, UPM, Org. jud. Cluj, 2/1946, 133.)
Lehet ezt ma magyarázgatni: hogy csak okos kompromisszumot kötött, hogy igazán baloldali nem volt, kommunista pedig még kevésbé. A lényeg megmarad, a baloldalhoz látványosan hozzákötötte a nevét, és a második világháború utáni első kommunista hatalom egyik – nem éppen alacsony beosztású (országgyűlési képviselő) – tagja volt. Később sem szakította meg kapcsolatát a baloldallal, sem a magyarral, sem pedig a románnal. Fényképanyag is maradt fent arról a ’70-es években lezajlott találkozóról, amelyiken például Kolozs megye vezető pártkádereivel találkozott. S mind a magyar, mind a román kommunisták egyaránt magas állami kitüntetést adományoztak Kós Károlynak 90. születésnapja alkalmából. Ez persze érdemeit szemünkben fikarcnyit sem csökkenti, csak arra figyelmeztet, hogy Kós Károlyt, örökségét, „megszentelt nevét” egyetlen mai politikai erő sem sajátíthatja ki.
Kós Károly ugyanis valamennyiünké.
Kós Béla, Kós Károly egyik Budapesten élő unokája január végén a sajtónak eljuttatott levelében tiltakozását fejezte ki amiatt, hogy nagyapja nevét olyan alapítvány használja, amely véleménye szerint „egyezséget, alkut köt a nemzet megosztására, az erdélyi magyarság megtagadására buzdító, és annak veszélyeztető voltát vizionáló pártokkal az önös politikai céljai elérése érdekében”. Kós Béla az RMDSZ által alapított és a volt szövetségi elnök, Markó Béla által vezetett Kós Károly Akadémia Alapítványra utalt, amely együttműködési szerződést kötött a Magyar Szocialista Párt által működtetett Táncsics Mihály Alapítvánnyal. Erre az MSZP-küldöttség január végi kolozsvári látogatása alkalmával került sor.
„Kós Károlyt Erdély polihisztoraként tartják számon, utalva ezzel arra, hogy nemcsak az egyik legnagyobb magyar építész volt, hanem kiváló író, irodalomszervező, grafikus is, a transzszilvanizmus egyik atyja, a Trianon után elszakított erdélyi magyarság vezéralakja, a 20. század egyik legtevékenyebb magyar értelmisége. Kós Károly említésekor mindenkinek az életvitelére, az életművére kell gondolnia, nem pedig azonosítani őt bármely politikai párttal. Kós Károly neve, személye nem válhat különböző pártideológiák és pártcsatározások mentén érzelmi elégedetlenség, felháborodás eszközévé.” – fogalmazott Kós Béla.
A levélre reagáló Markó Béla annak a véleményének adott hangot, miszerint Kós Károly életműve igenis közkincs. „Mindenkié, aki jót akar a nagyhatalmak – és az ország önző, rövidlátó vezetői – által egykor nyomorúságos sorsra ítélt, abból kilábalni igyekvő erdélyi magyar népnek. Kós Károly az RMDSZ-é is, de másoké is, akik tisztességes, tartós, elfogadható megoldást keresnek helyzetünkre. Azoknak viszont nincs közük Kós Károlyhoz, akik ki akarják sajátítani azt a közös ügyet, ami fél-nemzettel, féloldalúan megoldhatatlan, legyen szó pártról, ideológiai vagy kulturális táborról, legyen szó mégoly visszhangos, magukat mégoly karizmatikusnak kikiáltó személyiségekről.”
Markó élesen bírálta Tőkés László EMNT-elnököt is, aki korábban heves hangú nyilatkozatban ítélte el, hogy az RMDSZ a magyar szocialistákat látta vendégül. „Igen, Kós Károly valóban nem volt sem hithű baloldali, sem hithű jobboldali – tudjuk-e ma is, hogy mi értelme nálunk Erdélyben ennek a címkézésnek? –, hanem demokrata volt. Amit máig nem tanultak meg tőle egyesek, Tőkés László sem, akinek több püspöki mandátummal a háta mögött sincsen fogalma arról, hogy mit jelent a tolerancia, de attól még nyakra-főre megmondja nekünk, hogy mi a nemzeti és mi a nemzetietlen”.
A Markó-levélre válaszoló Tőkés László azzal vádolta az RMDSZ-t, hogy „az öncélú hatalomgyakorlást fontosabbnak ítélték az erdélyi magyarság érdekeinek következetes képviseleténél”. „A korrupció, a hazudozás, a paktumpolitika, a görcsös hataloméhség és a kizárólagos egypártrendszerre való törekvés nem nemzeti érdek” – fogalmazott Tőkés.
Tibori Szabó Zoltán
Szabadság (Kolozsvár),

Ahol a román iubeste pe magyar
A magyarok egyik barátjaként könyvelheti el magát a bukaresti Sever Ioan Miu, becenevén Olahus, a MaghiaRomânia blog alapítója és szerkesztője. Önkéntes csapatával politikamentesen, a romániai magyarok mindennapjait olvasói elé tárva adja meg a lehetőséget arra, hogy a két közösség megismerje és elfogadja egymást. Kustán Magyari Attila interjúja.
Ön bukaresti születésű, ott is él. Magyarul is beszél, pedig felmenői közt nem találni magyart. Hogyan lett a barátunk?
Gyerekkoromban rengeteg szovjetuniós filmet láttam, így például a Macskafogót, a Csipikét is. Persze, akkor nem tudatosult bennem, hogy magyarok munkájával találkoztam, azt is később értettem meg, hogy keresztapám is magyar volt. Meghatározó élmény, hogy egy alkalommal a marosvásárhelyi kórházban édesapám megkérdezte egy asszonytól, hány óra van, az pedig a számlap megmutatásával válaszolt. Sokáig rossz szájízzel gondoltam erre az esetre, édesapám kommentárja miatt, míg aztán megértettem egy ismerősöm által, hogy a lényeg az: a hölgy válaszolt, nem pedig az, hogy tudott-e románul vagy sem. Tizenegyedik osztályos koromban olvastam a Dilema lap egyik számát, ami a magyarok mások általi megítéléséről szólt. Akkor úgy éreztem, valami köt engem ehhez a nemzethez – ekkor kezdődött a „kisebbségi létem”. Később, 2004-től internetes fórumokon Románia népszerűsítésével foglalkoztam, elsősorban azzal, hogy miként áll hozzá a magyar kisebbségi kérdésekhez, és hogy milyen értékeket rejt magában az erdélyi magyar kultúra. Négy évvel később felfedeztem a Limba Cailor blogot, ahová első román ajkú szerkesztőként szállhattam be. Időközben egy call centerben dolgoztam, ahol megismertem első „magyartanárom”, aki felajánlotta, hogy magánleckéket ad nekem.
A MaghiaRomânia blogot 2009-ben indította útjára. Milyen jellegű írások közlésére fektetnek hangsúlyt, honnan közelítik meg a témát?
Fontosnak tartjuk a magyar kultúra és a fontos személyiségek népszerűsítését, legyen szó többek között például Reményik Sándorról, Jávor Pálról, Fodor Sándorról, de Mihai Eminescu magyarra és Ady Endre románra fordított verseit is közöltük. Emellett sajnos a politikum is bőven ad munkát nekünk, mindkét nemzet részéről. Megemlíthető például Dinu C. Giurescu, aki a román szavazókat azzal a céllal próbálta mozgósítani, hogy az RMDSZ essen ki a parlamentből, de írtunk Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármesterről is, aki az embereket azzal riogatta, hogy ha kellő számban nem voksolnak, akkor román képviselő jut be a városból. Írtunk az EMNP-s, de Antal által is támogatott autonómiatüntetéséről, ahol az erdélyi függetlenséget hirdető szövegek jelentek meg, illetve Csibi Barna a „Viszlát, Románia” felirattal. A néppárt később elhatárolódott Csibitől, de az erdélyi függetlenséget népszerűsítő szövegekről nem derült ki, hogy mit kerestek a megmozduláson. Bár foglalkozunk a politikum megnyilvánulásaival, függetlenek maradunk, éspedig úgy, hogy mindenkit kritikával illetünk, aki megérdemli.
Van-e képük arról, kik alkotják a MaghiaRomânia olvasótáborát?
Nehéz ezt felmérnünk, mert naponta százak látogatják a blogot, ha viszont azt veszem figyelembe, hogy kik a legaktívabbak, akkor kiderül, hogy két román ajkú fiatalember. A Facebook-oldalunk kedvelői közt több a magyar név, Erdélyből, a hajdani Regát területéről is olvasnak minket. Közel nyolcszázan az országból követnek, elsősorban a fővárosból és Kolozsvárról, sokan a Székelyföldről is, de van több mint száz magyarországi olvasónk, többnyire Budapestről. A jellemző korosztály a 25–34 év közöttieké, de olvasnak minket idősebbek is.
Hogyan látja a blog hatását, sikerül kimozdítani az embereket a régi beidegződéseikből?
Azt gondolom, hogy az írásaink felajánlanak olyan elemeket, amelyek segíthetnek a mentalitásváltásban, de az eredmény már olvasóinknak a hozzáállásán múlik. A legtöbb olyan ember, aki hosszú távon velünk tart, már nyitottabb gondolkodású, és vannak persze, akik sértő és gyűlölködő megjegyzéseket tesznek. Az ilyen megnyilvánulásokat eltávolítjuk, az általánosításokra és klisékre építő gondolatoknak helyet adunk, de ezek megfelelő választ is kapnak az olvasóinktól.
Mit gondol, miért alakulnak ki nemzetek közti feszültségek, miért nem lépnek túl az emberek a sztereotípiákon?
Pszichológus vagy szociológus kellene erre a kérdésre választ adjon, én csak azt tudom elmondani, hogy valószínűleg így működik az emberi elme: általánosításokkal, önmaga megnyugtatására. Amikor találkozunk egy idegen emberrel, a korábbi tapasztalatokra vagy az addig hallott klisékre támaszkodunk, és azt hiszem, kevés ember van, aki megszabadult a sztereotípiákban való gondolkodástól. A sajtó felelőssége is fontos, ahogyan a magyarokról, romákról írnak, a történelemoktatás – legalábbis régen – szintén az általánosítást alkalmazta. Létezik egy szélsőséges réteg minden etnikumban, amelyik nagyon befolyásos, és amelyiknek látszólag a másikkal van baja, de igazából önmagával: családi, munkahelyi elégedetlenségeiből alakul ki a rasszista és soviniszta gondolkodás.
Milyen megoldásokat lát ezekre a jelenségekre?
Én abban hiszek, hogy a társadalmi változásokat alulról kell elindítani, és erre kiváló eszköz az Adevărul blogja, ahová szintén írhatok, és a honlapja, ahol a MaghiaRomânián megjelenő cikkeket népszerűsítik. A magyar civil szervezeteknek is javaslom, kommunikáljanak a román sajtóval, a magánszemélyek pedig beszélgessenek a témáról ismerőseikkel, újságírókkal, és persze írjanak a blogunkra. Az államnak szintén komoly felelőssége van, gondot kellene fordítania az interetnikus ismeretekre, a pszichoterapeuták támogatására, akik tudnának segíteni az embereken. A székelyföldi önkormányzatok ugyanakkor, ha jobban tisztelnék az ország törvényeit és nem igyekeznének politikai tőkét kovácsolni a feszültségekből, hitelesebben képviselhetnék a kisebbségek problémáit. Ami a Székelyföldet illeti, itt gondot okoz, hogy a román nyelvet nem oktatják megfelelően, így sokaknál fellép a nyelvi elszigeteltség.
Mivel nem egyedül írja a bejegyzéseket, hanem idővel szépszámú csapat állt az ügy mellé, szeretném, ha bemutatná őket.
Számos ember segíti a munkánkat, Adrian Szelmenczi például, aki az Active Watch szervezet keretében vizsgálja a sajtóban felbukkanó kirekesztő megnyilvánulásokat, Szilágyi István jogi tudását felhasználva közelítette meg a Mikó-ügyet, de ír nekünk egy Kiwi nevű, Finnországban élő társunk is, aki a svédek és lappok kisebbségi életét szokta ismertetni. Ortenszky Loránd Magyarországról dolgozik nekünk, többek között a hozzászólásokat gyomlálja ki. Tudni kell a MaghiaRomâniát erősítő emberekről, hogy önszántukból, bérmentve áldoznak időt és energiát erre a célra, lelkesen támogatják a kitűzött céljainkat.
Tervezik, hogy az internetes felületből civil szervezet, vagy akár politikai párt nőjön ki?
Természetesen minden projekt fejlődik, egy ideje a csapat tagjai beszélgetnek is erről a témáról, de amíg nem tudjuk konkrétan megfogalmazni, hogy mit szeretnénk, addig erről nem beszélhetek. Amit már most elmondhatok: 99,99 százalékban biztos, hogy politikai pártot nem alapítunk.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Egy küzdelmes papi élet
Léstyán Ferenc ny. marosvásárhelyi főesperesről-protonotáriusról mind ez ideig nem jelent meg életrajz. Önéletrajzi feljegyzései sincsenek. Nem tartotta fontosnak, hogy magáról, papi munkájáról, meghurcoltatásairól írjon. Aktív papként keveset beszélt az elítéléséről és börtönéletéről. Amikor megöregedett, 90. évét betöltve, mesélgetett egyet-mást magáról. Röviden megpróbálom összefoglalni halálra ítélésének és szabadulásának történetét – életrajzának legfontosabb eseményeibe zárva.
Léstyán Ferenc 1913. február 11-én Csíkszentkirályon (Hargita megye) született. Elemi iskoláit szülőfalujában, középiskoláit a csíkszeredai római katolikus főgimnáziumban végezte. Első nekifutásnak sikerült az érettségije. Ezt azért emeltem ki, mert a két világháború közötti érettségi (baccalaureatusi) törvények értelmében a magániskolák végezettjeinek állami központi bizottságok előtt románul kellett érettségizniük, esetleg tolmács útján, aki nacionalista szellemben működött közre, s általában a jelentkezők 90 százalékát elbuktatták. Léstyán atya büszkén emlegette, hogy a kemény megpróbáltatást kiállta. Papi hivatást érezvén, 1933 őszén jelentkezett a Gyulafehérvári Papneveldébe. 1937. március 13-án szentelte pappá dr. Vorbuchner Adolf segédpüspök. Három egyházközségben szolgált káplánként: Gyergyóremetén (1937–1938), Sepsiszentgyörgyön (1938–1939) és Tordán (1939–1942). Utóbbi helyen érte a 2. bécsi döntés. Torda határ menti városként romániai területen maradt.
Léstyán Ferenc segédlelkész tanúja volt a dél-erdélyi magyarok Észak-Erdélybe való inváziójának. Amikor tehette, segített a határátkelő embereknek. De nem sokáig, mert a szemfüles román sziguranca hamar gyanút fogott. Márton Áron püspök, hogy segítsen buzgó papjának „elrejtésében”, egy évre (1942–1943) a nagyvilágtól eldugottnak számító boicai plébániára helyezte, majd a gyulafehérvári Püspöki Archívumba „dugta” el (1943) mint levéltárost. De a hatóságok itt is rátaláltak. 1943. június 29-én, Szent Péter és Szent Pál ünnepén, a kerelőszentpáli bérmálás napján, amikor Léstyán Ferenc Márton Áront kísérte, kifüggesztették ajtajára a halálos ítéletet tartalmazó törvényszéki végzést. Előbb Nagyszebenbe vitték, s innen fegyveres kísérőkkel lebilincselt kézzel Brassóba kívánták szállítani, ahol az ítéletet végrehajtani szándékoztak.
Léstyán Ferenc a gondviselő Isten közbelépésének vallotta azt a pillanatot, amikor a Nagyszeben–Kiskapus vasútvonal végén át kellett szállniuk a Tövis irányából érkező vonatra. A Tövisről beérkező vonaton olyan sokan voltak, hogy a fogdmegek őt és egy másik elítélt társát nem tudták a fülkébe begyömöszölni, a folyósón maradtak. Ekkor született meg benne a szökési kísérlet. Bár éjjel volt, de kiszámította, hogy kb. mikor érkeznek Apácára. Társával együtt a robogó vonatból két irányban kiszöktek. Léstyán Ferenc a magyar határhoz közel ugrott ki. Bilincsbe vert véres kézzel visszafelé futott, és az őrök által leadott lövések nem találták el. Néhány év múlva tudta meg, hogy a „futás” kimaradhatott volna, mert nem működött a vonat vészféke. Véres kézzel és éhségtől gyötörve egy napig bujkált és tájékozódott. Amikor a magyar határőrséghez ért, iratok hiánya miatt nem tudta magát igazolni. Kérte, hogy vezessék be a baróti plébánoshoz, aki bizonyítani fogja kilétét. Így is történt. Márton Áron püspök azt üzente neki, hogy maradjon Észak-Erdélyben. Az 1944-es nagy meneküléskor sok pap elhagyta plébániáját. Léstyán Ferenc a pap nélkül maradt Ditróban szolgált egy ideig, tele rettegéssel, mert nem volt egyértelmű a háború befejezésekor meghirdetett amnesztiatörvény. Főpásztora 1945-ben egy tekintélyes katolikus egyházközségbe, Csíkkarcfalvára helyezte. Itt működhetett 1952-ig. Léstyán atya ezekről az évekről utólag megelégedéssel és örömmel beszélt. Pedig lelkipásztori munkájában sokat gáncsolták, az újságokban „zsíros parasztnak, az embereket szipolyozó kuláknak” minősítették. A karcfalviak pedig nagyon szerették, az öregek mai napig emlegetik.
Márton Áron letartóztatása után neki is szembesülnie kellett az Erdélyben kibontakozó békepapi mozgalommal. Egyik békegyűlésre sem ment el. Sikerült mindhárom (marosvásárhelyi, gyergyószentmiklósi, kolozsvári) nagygyűlésről távol maradnia, amiért a gyulafehérvári betolakodott egyházi kormányzat (1951 őszétől 1955. január 6-ig, Márton Áron szabadulásáig) elmozdította Karcfalváról, és Belső-Szolnok megye Désakna plébániára helyezte. Éppen az áthelyezésekor nála volt – az ordinarius substitutus pápai intézkedés értelmében – a titkos ordináriusi joghatóság (1952. február 4-től egy hétig). Azért csak egy hétig, mert akitől kapta a megbízást, Szilveszter Sándort szabadlábra helyezték, és ő a joghatóságot visszaadta.
Désaknáról dr. Gurzó Anaklét ferencessel és még néhány egyházhű pappal együtt szervezték az egyházi ellenállást a békepapi korszakban. Nem fogadták el a békekormányzatot, engedetlenséget színlelve valósággal bojkottálták az Adorján Károly nevével fémjelzett központot. Léstyán Ferenc tettét, akárcsak a társaiét, államellenes megnyilatkozásnak minősítették, s mint reakciós, demokráciaellenes klerikust letartóztatták és börtönre ítélték. A piteşti-i fogház embertelen körülményei között raboskodott 1953. augusztus 6. és 1954. június 6. között. Elmondása szerint a legkellemetlenebb az volt, hogy a zsúfolt zárkában elhelyezett cseberbe kényszerültek végezni szükségletüket, s egész éjjel abban a bűzben aludtak.
1955. március 24-én Márton Áron visszatérhetett Gyulafehérvárra. Első intézkedései között található Léstyán Ferenc kinevezése Marosvásárhelyre, a kiközösített Ághota Endre helyébe. A város vezetősége nem adott tartózkodási engedélyt. A püspök ez ügyben a kultuszminisztériumba írt. Végre a hatóságok is hozzájárultak, hogy Marosvásárhelyre mehessen lelkipásztornak. Egy évig a főtéri ferences templom igazgatója lehetett, mert Márton Áron rehabilitálni akarta a békekormányzat által „nyugdíjba” kényszerített Jaross Béla főesperes-plébánost, hogy aztán egy év múlva (1956) más körülmények között vonuljon nyugdíjba.
Léstyán Ferenc 1956-tól 1992-ig a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János egyházközség plébánosa volt a szó nemesebb értelmében. Ezt követően tizenöt évig Gyulafehérváron élt. 1992–1997 között Bálint Lajos és dr. Jakubinyi György érsek vikáriusa volt. 1997-től tíz éven keresztül nyugdíjasként tovább tevékenykedett a főegyházmegye aulájában. A székesegyház legnépszerűbb idegenvezetőjének bizonyult. Készséggel és élvezettel ismertette a székesegyház történetét az idegenből idezarándokló embereknek. Ugyanakkor korát meghazudtolva szorgalmasan kutatta az érseki levéltárat, s az összegyűjtött anyagot könyvekben tette közzé.
Léstyán Ferenc 2006 őszén, hogy senkinek terhére ne legyen, bevonult a székelyudvarhelyi Pastor Bonus papi öregotthonba. 2008. július 14-én, 96 éves korában halt meg.
Lelkipásztori és népéért kifejtett munkáját értékelték egyházi elöljárói és az állami szervek is. 1970-ben pápai prelátus, 1993-ban apostoli protonotárius címet kapott. A politikailag megváltozott helyzetben 1992-ben Marosvásárhely díszpolgára, 1994-ben Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje, 2002-ben Fraknói Vilmos-díj kitüntetettje lett. Hozzátehetjük: apostoli lelkületű hozzáállásával, szellemi-lelki felkészültségével, kitartó és szorgos munkájával ki is érdemelte ezeket.
Léstyán Ferenc ny. főesperes-plébános, pápai prelátus, apostoli protonotárius élete intő példa marad az utókor számára. Reméljük, hogy a hithűségért való küzdelme nem maradhat folytatás nélkül, és követendőkre talál!
Dr. Marton József
Vasárnap (Kolozsvár),

Az utat is látni kell
Szatmárnémetiben, ahol tíz évvel ezelőtt az RMDSZ V. kongresszusán tiszteletbeli elnöki címének megvonásával szabályosan kiebrudalták az RMDSZ-ből Tőkés László református püspököt, tehát e szégyenteljes tett helyszínén február 2-án, szombaton Válaszd az életet, válaszd az autonómiát címmel az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács konferenciát szervezett, ahol kimondatott: a honi magyarságot csak az autonómia mentheti meg a folyamatos beolvadás, elfogyás, elnemzetietlenítés fenyegető veszélyétől, s e cél érdekében végre már cselekednünk is kellene.
Az erdélyi magyarság apátiája az elmúlt esztendőkben megnőtt. Keservesen, nehezen vészeljük át ezt a végeérhetetlennek tűnő, különféle válságokkal megterhelt átmeneti időszakot. Ráadásul megfeneklett az RMDSZ „elsöprő győzelme” és partvonalon maradása okán a bukaresti magyar politizálás is. Ott keringenek Kelemen Hunorék a kormány körül, egy-egy morzsát ugyan juttatnak számukra is, de mindez nem lehet elég.
Bár a helyi román és központi vezetés, cselédsajtójuk azt is sokallja, amit eddig elértünk. Épp szombaton Constantin Niţă energetikai miniszter az új prefektus beiktatásakor azt találta mondani: „kényes vidék Háromszék”, meg hogy „az autonómiáról szó sem lehet”.
Ilyen és ehhez hasonló kis és nagy szurkapiszkák közepette igen jó érzékre vall az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács konferenciája, ahol az 2013-as évet az autonómia esztendejének nyilvánították. Az autonómiáé, mely számunkra – Szátmárnémetitől az észak-erdélyi szórványon át Székelyföldig – az életet, a jövőt jelenti. Csak a vak nem látja, s azok, akik nem számolnak a beolvasztó politika, a kivándorlás és az alacsony gyermekvállalási kedv következményeivel – azaz elfogyásunkkal –, hogy megmaradásunk és gyarapodásunk érdekében többet kell kicsikarnunk a bukaresti hatalomtól, mint az általuk oly sokat hangoztatott tervezett, de csak félig-meddig megvalósuló decentralizálást.
Fel kell készülnünk arra, hogy a területi átszervezéssel és az alkotmány módosításával a jelenleginél rosszabb helyzetbe kerülhetünk. Megszívlelendő az EMNT konferenciájának ama felhívása, hogy az erdélyi, de az egész Kárpát-medencei magyarságnak az autonómia elérésének érdekében a cselekvés útját kell választania, s e cél érdekében egyezségre kell jutniuk a magyar politikai erőknek, újra és újra be kell nyújtani a román parlamentbe az autonómia-törvénytervezetet. Tüntetnünk, tiltakoznunk kell, s hangunknak – százezrek, milliók hangjának – Bukarestbe, de még annál is messzebbre kell jutnia. Ha másban nem is, de ebben össze kellene fogni, mert nem elég tudni a célt, az utat is látni kell.
Simó Erzsébet
Háromszék
Erdély.ma,

Tavasszal alakulhat meg a Partiumi Autonómia Tanács
Tavasszal alakulhat meg a Partiumi Autonómia Tanács, amelynek szándéknyilatkozatát szombaton fogadták el az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által szervezett szatmárnémeti konferencia résztvevői – nyilatkozta az MTI-nek Szilágyi Ferenc EMNT-alelnök, a Partiumi Autonómia Kezdeményező Bizottság elnöke.
Szilágyi Ferenc az MTI-nek elmondta, a Partiumi Autonómia Tanács (PAT) létrehozásáról az elképzeléseik szerint egy nagygyűlés dönt majd, amelyet egy később rögzítendő helyszínre és időpontra hív össze a Partiumi Autonómia Kezdeményező Bizottság az EMNT és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP).
A szándéknyilatkozat szerint a PAT feladata lesz majd, hogy koordinálja és segítse a Partium területén élő magyar identitású lakosság önazonosságának a megőrzését és megerősítését, ösztönözze a partiumi területi autonómia, valamint a Partiumi Fejlesztési Régió létrehozásához kapcsolódó szakmai, politikai, mozgalmi hátteret, segítse elő a partiumi nemzetek összefogását a közös célok megvalósításáért, és tegyen lépéseket azért, hogy a régióban szimmetrikus kétnyelvűség alakuljon ki.
Szilágyi Ferenc megjegyezte, a Partiumon a román-magyar államhatár közelében fekvő Bihar, Szatmár és Szilágy megye történelmi területeit értik. Hozzátette, noha történetileg Arad megye is a Partiumhoz tartozott, úgy érzékelik, Arad ma inkább a Temesvár központú Bánsággal mutat közös jegyeket. Az EMNT alelnök elmondta, a három megyében kisebbségben él a magyarság, de úgy vélte, van esély arra, hogy a térség román lakóit is megnyerjék elképzeléseiknek. Arra utalt, hogy jelentős és sok esetben pozitív visszhangja volt az EMNP választási programjának, amelyben a párt Románia szövetségi állami berendezkedését javasolta.
A Partiumi Keresztény Egyetemen oktató Szilágyi Ferenc azt is megemlítette, geográfusként régóta foglalkozik a Partium közigazgatási földrajzával, ez volt a témája a Debreceni Egyetemen megvédett doktori dolgozatának is.
MTI
Erdély.ma,

Az autonómia éve
Az autonómia évének nyilvánította az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) a 2013-as esztendőt. Tőkés László EMNT-elnök javaslatát kézfelemeléssel szavazta meg szombaton a Válaszd az életet, válaszd az autonómiát című, Szatmárnémetiben tartott konferencia közel négyszáz fős hallgatósága.
A volt püspök arra kérte az autonómia híveit, töltsék meg tartalommal az autonómia évét, szervezzenek rendezvényeket az autonómia szolgálatában. A konferencia résztvevői elfogadták a Szatmári nyilatkozatot, amelyben kinyilvánították, hogy a cselekvés útját választják az autonómia elérése érdekében. Leszögezték, hogy a közösség sikeréhez nem csupán Erdélyben, hanem az egész Kárpát-medencében ki kell alakítaniuk az autonómia-központú politikai konszenzust a magyar szervezetek között. Leszögezték, újra benyújtják a román parlamentbe az autonómia törvénytervezeteit, és ha szükséges, több százezer aláírással nyomatékosítják azokat. A konferencia résztvevői a Partiumi Autonómia Tanács megalapításának szándéknyilatkozatát is elfogadták. Az erdélyi önrendelkezési mozgalom tizedik évfordulóján tartott konferencián felemlítették, 2003. február elején Szatmárnémetiben az erdélyi magyar politika válaszút elé került. Az RMDSZ kongresszusán nemcsak a kommunista rendszerrel való nyílt szembenállás eszmei örökségével számolt le jelképes értelemben – megszüntetve a Tőkés László által eladdig betöltött tiszteletbeli elnöki tisztséget –, hanem a nemzeti önkormányzat 1993-ban megfogalmazott célrendszerével is. Az alapszabályzatot a pártszellem jegyében alakították át, az általános és közvetlen belső választást pedig a helyi elitek önátmentését lehetővé tevő részleges tisztújítással váltották ki. Nem messze a kongresszus helyszínétől, a Láncos-templomban, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület rendkívüli közgyűlésén ugyanebben az időben indult útjára az erdélyi autonómiamozgalom. A konferencián elfogadott Szatmári nyilatkozatban többek között kimondják: A közösségi sikerhez ki kell alakítanunk az autonómia-központú politikai konszenzust a magyar szervezetek között. Nem csupán Erdélyben, hanem az egész Kárpát-medencében. A rendszerváltozás óta eltelt közel negyed évszázad azt is bebizonyította, hogy a parlamenti politizálás, ha szükséges és fontos is, de nem lehet egyedüli eszköze a politikai érdekérvényesítésnek, a nemzetelvű közösségi önépítkezésre, a politika társadalmasítására, a parlamenten kívüli jogszerű politikai nyomásgyakorlás eszközeire is szükség van. Új egységre van szükségünk, amelyben egyházaink, civil társadalmunk, tudományos műhelyeink, intézményhálózatunk a politikummal egyenrangú partneri viszonyban, vállvetve dolgozik közös jövőnk tervezésén és alakításán. Területi autonómiát akarunk a tömbmagyar vidékeknek – Székelyföldön és a Partiumban –, kulturális autonómiát egész erdélyi magyarságunk számára, sajátos jogállású önkormányzatiságot a jelentős magyar lakossággal és történelmi múlttal rendelkező településeink, illetve nagyvárosaink számára. Csak ezekkel a célkitűzésekkel összhangban kerülhet sor a küszöbön álló területi-közigazgatási átszervezésre. Továbbra is elengedhetetlennek tartjuk az ország alkotmányának a valósággal való összehangolását: a különböző autonómiaformák közjogi keretének alkotmányos garanciáit, a magyar nyelv hivatalos regionális nyelvként való elismerését, a regionális sajátosságokat, nem utolsósorban pedig a nemzeti közösségek államalkotó minőségét semmibe vevő egységes és homogén nemzetállami önmeghatározás kiigazítását. Az élet minden területén dönteni akarunk saját dolgainkban: önálló oktatást akarunk az óvodától az egyetemig. A jelenleg is hatályos romániai alkotmány szellemében maradéktalanul biztosítsák egyházaink autonómiáját. A restitutio in integrum elve értelmében rendezzék végre elrabolt tulajdonaink ügyét! Adólejeinkkel, természeti kincseinkkel mi akarunk gazdálkodni. Elegünk van Erdély megsarcolásából és kirablásából. Ezért alkottuk meg a Mikó Imre Tervet. Figyeljünk oda a fiatalságra: bennük nő a jövőnk. Ne hagyjuk elkallódni a tehetségeket, és ne engedjük szétzülleni, atomizálódni a gyermeki közösségeket. Dolgozzunk ki ifjúsági és sportstratégiát. Független magyar nyelvű médiát akarunk. Olyan nyilvánosságot, amelyet nem rángat pórázon a politikum. Már nem csupán „magunkban, magunkért” kell dolgoznunk. Az egyesülő Európában esélyt kaptunk a magyar unióra. Ezért ne engedjük el a többi magyar nemzetrész kezét, egyként emeljük fel a szavunkat, ha valahol valakit magyarságáért bántanak. Kós Károly Kiáltó szavában megjelölte a célt: magyar nemzeti önrendelkezést akarunk. Válasszuk az autonómiát! Mert az autonómia az élet útjának része. Az autonómia a megoldás!
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Kós Károly szellemi öröksége
Tibori Szabó Zoltán: A Kós Károly-i örökség kisajátításáról a tények nyelvén című írásában (Szabadság 2013. február 2.) megtisztelt azzal, hogy a 20. század „erdélyi mindeneséről” írt monográfiámra utalt. Ez indított arra, hogy eredeti szándékomtól eltérően, néhány gondolatban mégis kifejtsem a témával kapcsolatos egyéni álláspontomat. Ezzel hatalmas malomkövek között találhatom magam, de ez elkerülhetetlen minden olyan esetben, ahol a napi politika megjelenik. Kós Károly szellemi örökségének hovatartozása kapcsán kirobbant, a hozzászólóktól érthető módon meglehetősen erőteljes érzelmi alapon kifejtett álláspontok között mintha éppen a lényeg kapott volna kevesebb hangsúlyt, Kós Károly szellemi öröksége. Ezt az enciklopédikus nagyságrendű fogalmat kellene előbb tisztázni ahelyett, hogy az egyik, kinek-kinek kedvesebb feléhez – a jobb, vagy a baloldalhoz – próbálja passzítani. Ha a nemzetet a maga teljességében, kerek egészként fogadjuk el, akármelyik oldalunkra tesszük a magunkénak érzett jusst, az egyik felünk csupasz marad. Ha Kós Károly örökségét Erdély fogalmával azonosítjuk, a nagy huzakodásban arra ébredhetünk, hogy újra Cs. Szabó László 1940-ben megfogalmazott, Transzszilvániára vonatkozó szavai érvényesülhetnek: „kétfelé hasadt, mint Báthory András homloka a fejszecsapástól.”
Az erdélyi művelődés történetével, az abban fontos szerepet játszó, kiemelkedő személyiségekkel való foglalatosságom közben rá kellett jönnöm arra, mi az igazi tét. Nem az életrajzi adatok bőséges felsorakoztatásának, a korábban ismeretlen források feltárásának igénye az elsődleges szempont. A legfontosabb a hogyan kérdése, vagyis hogyan próbáljuk az utókor számára átörökíteni nagyjainkat. A leírtak megfelelnek-e korábban valamilyen egyéni érdek vagy politikai szempont szerint kialakított sémának, vagy azokat zavaró módja miatt slendrián elutasításban, vagy ami még rosszabb, agyonhallgatásban részesül. S most itt van Kós Károly esete, akinek számtalanszor feldolgozott és kiadott szinte teljes életműve sem elég ahhoz, hogy pontosan tudható legyen, milyen nézetek határozták meg életútját.
Kós Károly legendás vehemenciáját kölcsönözve, vágjunk a dolgok közepébe. Mindent meghatározó kiindulópontját – kilenc évtized távlatából – így határozta meg: „én az életet világéletemben nagyon reálisan néztem. És innen a földről néztem, a szülőföldről.” („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni” Benkő Samu beszélgetései Kós Károllyal. Bukarest, Kriterion, 1978. 108. old.) Az erdélyi realitás láttatta meg vele tizenegy évesen a Trencsén (ma Ştefan cel Mare) téren a Memorandum-per miatt tüntetőket, huszonhét évesen a balázsfalvi Szabadságmezőn tartott ASTRA-gyűlést, harmincöt évesen a gyulafehérvári nemzetgyűlést, ötvenhét évesen a kolozsvári magyar bevonulást és hatvanegy évesen a Maniu-gárdisták vérengzését. Úgy tűnik, egy apróságról megfeledkeztek Kós Károlynak az erdélyi sorsba ágyazott politikai szemléletét keresők: az idővel többségivé nőtt románság meghatározóvá vált szerepének felismeréséről. Az 1910-es balázsfalvi gyűlésre utalva helyettük is megfogalmazta Kós Károly: „Láttam, hogy itt valami más van, mint amiről nekünk, diákoknak Budapesten beszélnek. S hogy valami nagy hiba van a politikában... Írtam is erről a Budapesti Hírlapban. Megjelent, de Rákosi Jenő megjegyezte, hogy hát ez semmi… nem jelentős dolog… Én azért mégiscsak azzal maradtam, hogy itt Transsylvániában valami nem úgy van, ahogy eddig tudtuk. Hogy van itt Transsylvániában valami, amit tudomásul kell venni, s amihez mindnyájunknak alkalmazkodnunk kell.” („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni” i. m. 74. old.) Szülőföld-képét szászföldi gyermekkori élményei, székelyföldi építészeti tanulmányútjai és kalotaszegi kirándulásai, majd ottani letelepedése, építészettörténeti tanulmányai mellett az erdélyi emlékírók évszázados tanulságokat hordozó írásai teljesítették ki. „A három rendi nemzet mellett én megláttam a románságot is. Nekünk jóban kell lennünk. Egészen fiatalon jutottam erre a konklúzióra.” („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni” i. m. 76. old.) Nem ingatag izmusokra építette egyre jobban kiterebélyesedő életműve fundamentumát, az oly sokat emlegetett transzszilvanista világképét, hanem szülőföldjéhez való örök hűsége jegyében az Erdélyt meglakó népek együttműködésének vágyára. Példaképe a visszavárt „nagy fejedelem”, Bethlen Gábor volt, akinek két nagyhatalom, török és osztrák között egyensúlyozva kellett biztosítania az Erdélyi Fejedelemség önállóságát. Ezek voltak a politikus Kós Károlyt meghatározó alapok. Mindent megtett azért, hogy az erdélyi magyarság 20. századi metamorfózisai után eszméletre térjen és megtalálja önmaga helyét, szerepét a fanarióta politikai körforgásban.
1921-ben a Kiáltó Szó címen megjelent írásában így összegezte a követendő utat, az önazonosság-tudat feladása nélküli beilleszkedés lehetőségét: „Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.” („Kőből, fából házat… igékből várat” In memoriam Kós Károly 1883–1983. Bp., Magvető, 1983. 97. old.)
Tusakodásokkal terhes otthonépítő munkája közben elérkezett az erdélyi történelem újabb fordulata, a második bécsi döntés. Tibori Szabó Zoltán idézte Kós Károly Ezerkilencszáznegyvennégy című írásának egyik mondatát: „…Túlvoltunk már a Horthy-rezsim kurta egyhetűs farsangján és hosszú, négyesztendős, kálváriás böjtjén.” A citált részhez tartozik a Kós-gondolat befejezése: „De nem voltunk túl az évtizedek óta szított s a négyéves, kényszerű háború nyomorúsága, valamint a belső, politikai tusakodások mérgével is táplált vak gyűlöletek meg-megújuló kitörésein, az ököl, bunkósbot és fejsze esztelen és felelőtlen dühöngésein.” Az így kiteljesített, a szárazajtai fejvételre utaló gondolatsort 1948-ban fogalmazta meg.
Egészen másképpen kezdődött az emlegetett négyéves időszak, ahogyan Kós az Ezerkilencszáznegyven című írásában éreztette is: „A városházán öreg városi zászlók lobognak-lengenek, s a piaci templom tornyáról mélyen kígyózik le a magyar trikolór. […] Azután egyszer csak jöttek, akiket vártunk: én és mindenki és a város és az egész Erdély. […] És ordítottam velük én is, és ujjongtam velük és a szememből csorgott a könny, mint százezer testvérem szeméből.” (Erdélyi Helikon, 1940. 9–10. sz. 612–613. old.) Idővel egyre csalódottabban vette tudomásul a helyi viszonyokat nem ismerő, kívülről odahelyezett, ejtőernyősöknek titulált közigazgatási vezetők kinevezését, az életükből mindezért 22 évet adó erdélyiek háttérbe szorítását. Az említett Ezerkilencszáznegyven címet viselő írásában mutatta be a helyzetet, a Sors által hajszolt szimbolikus szekeret, melynek gyeplőjénél az utat nem ismerő kocsis ül. Aki tudná mutatni az utat, azt durván félrelökik. „Mire vártok itt, erdélyi emberek? A szekeret várjuk, a magyar szekeret, aki minket idehozott és innen tovább viszen. Ne várjátok azt – felelte a Sors – mert azt régen útjára indítottam és most messze jár bizonyára.” Mint korábban, ismét szembeszállt az erdélyi önállóságot veszélyeztető és a toleranciát nélkülöző politikával, mellyel a „másik haza” érdekei nem estek egybe.
A területileg ki(vissza)egészült és egészen balra fordult Romániában Tibori Szabó Zoltán véleménye szerint Kós Károlyból a kommunisták jelentős súlyú szövetségese lett. Lássuk életének utolsó tevőleges cselekvési időszakának általam összegzett bemutatását. Miért vállalhatta Balogh Edgár felkérésére a politikai életbe való bekapcsolódást? A választ, vagy annak egy fontos elemét megtalálhatjuk a szociáldemokrata Lakatos Istvánnak (Kolozsvár, 1945. szeptember 16.) írt levelében: „nem szégyenlek támogatást kérni mindenkitől dolgozó magyar népünk érdekében, s melyet ma szolgálnia kell minden erdélyi magyarnak úgy, ahogy lehet és ameddig bírjuk, nehogy elveszítsük csatánkat az élet és a munka frontján, aminek elkerülhetetlen következménye volna, hogy Erdélyről és mindenről, amit itt eleink, Erdély földjében porladó őseink teremtettek, építettek, gyűjtöttek és jóban-rosszban megőriztek, le kell mondanunk, örökre talán.” (Kós Károly levelezése. Bp., Mundus, 2003. 385. old.) A korszak stílusának ismeretében írásaiban sem kelthet meglepetést vagy csodálkozást egy-egy demokratikus, baloldalinak minősíthető szófordulat. A Világosság napilapban megjelent cikkeiben önmagát adta, a falu problémáival, a város építészetével foglalkozott. A „demokrácia” fejlődésével témában és megfogalmazásban egyaránt igyekezett lépést tartani, de érződött nemcsak a sorok között, a sorokban is, hogy ez nem az ő világa. Egyes cikkei nagyon hasonlítottak gróf Bánffy Miklós hasonló időszakban, az Utunkban, a Beszéljünk semmit rovatban közreadott írásainak címében jelzett mondanivalójára. Voltak, akik akkortájt kommunistának tartották, még el is kerülték. (Ezt a mondatot idézte Tibori Szabó Zoltán a szövegkörnyezetből.) Voltak – folytattam a gondolatmenetet – akik politikai huncutságot sejtettek a háttérben, ahogyan erről Molter Károlynak írt levelében (Kolozsvár, 1948. december 12.) olvashatunk: „a múltkoriban egy régi barátomon, aki bizalmasan s nagy szívesen azt mondta nekem: Valld be őszintén, öregem, hogy a cikkeidet diktálják és te csak aláírod azokat.” (Kós Károly levelezése i. m. 407. old.)
Kós Károlyt a magas szintű társadalmi megbízatások meglepték, de jóleső érzéssel töltötték el. „Ráadásul én nem voltam kommunista, egyáltalán nem voltam semmilyen pártnak a tagja. Jólesett tehát a bizalom.” („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni” 114. old.) Ha ennyire ellenkezett meggyőződésével, világlátásával, akkor miért vállalhatta – vetődhet fel a kérdés. Egyre jobban gyökeret ver az a nézet, hogy egyik fia érdekében tett eleget olyan felkéréseknek, mint a Magyar Népi Szövetség védnöksége alatti újságírás, országgyűlési képviselőség. Kós András azokban az években magyar katonaként hadifogoly volt a Szovjetunióban, s hihetőleg megígérték édesapjának, hogy közbenjárnak hazaengedése ügyében. Az MNSZ színeiben való képviselőségét Tóbiás Áron is firtatta, akinek ennyit válaszolt: „Kurkó Gyárfás kényszerített rá.” (Tóbiás Áron: Erdély öröksége. Kolozsvári látogatás a 88 esztendős Kós Károlynál. Olvasó Nép, 1988. 158. old.)
Az új rendszer alaptermészetét kiismerve, keserű élettapasztalata és a történéseket, az összefüggéseket rendszerező logikus gondolkodásmódja Lakatos Istvánnak írt, már idézett (Kolozsvár, 1945. szeptember 16.) levelében – „a magamnak, magunknak nem hazudhattam” életszemléletével – az illúziókeresés, a hamis áltatás elutasítására szólított fel: „sajnos, ma amikor a kivívott szabadságunkkal dicsekszünk a múltak elnyomásával szemben, a jogos kritikának megnyilvánulása tilosabb és veszedelmesebb, mint valaha. Aki kritizálni merészel, az fasiszta-gyanús, akit félre kell állítani, vagy éppen a bíróság elé kell utalni.” Keserűsége tükröződött régi barátjának, Fogolyán Kristófnak írt (Kolozsvár, 1952. október 10.) vallomásosan őszinte levelében: „Aztán számoltam, próbáltam elkészíteni a mérleget. Az egyik oldalra odaírtam a munkát, amit akkor, nehány évtizeden keresztül hittel, bizakodással, szeretettel cselekedtünk, s adtunk, csak adtunk. Miért? Kinek? Mi azt hittük: népünknek, az ő testének és lelkének, a mi véreinknek, a mi gyermekeinknek, a magyar jövendőnek adjuk. Tehát adtuk bőségesen, bőkezűen, számolás nélkül, ahogy a szeretet és a hűség adhatja. Mindent adtunk, ami tőlünk kitelhetett: munkát, tervet, gondolatot, időt, ideget, egészséget, s anyagit… Sokat kellett adnunk, mert kevesen voltunk, akik vállaltuk ezt a munkát és harcot és építést... És akik hittük, hogy helyesen okosan és előrelátóan csináljuk, amit csináltunk és ez a hitünk volt a mi bőséges jutalmunk. Ezt írtam a számadás egyik oldalára. S a másik oldalán azt akartam felírni, hogy mi lett az eredménye annak a kiadásnak, befektetésnek? S lehet, hogy az én öreg szemeim nem látnak már jól, lehet, hogy az én régi agyam már nem tudja megítélni, de bizony mondom, megdöbbentem, mert alig-alig látok valamit is, amit a mai elgondolás értéknek vállalt abból, amit mi akkor értéknek, eredménynek ítéltünk, tudtunk és cselekedtünk…” (Kós Károly levelezése 453. old.) Másként nem is gondolkodhatott az Erdélyi Református Egyházkerület 1934-től 1965-ig, 82 éves koráig szolgáló főgondnoka.
A korszak földi purgatóriumát 1956 ősze hozta el, melyről így vallott Vincze Géza református lelkésznek írt levelében: (Kolozsvár, 1958. június 21.) „A sors rendelése volt, hogy éppen a forradalmat [!] érhettem meg ott: elég tarka életemnek legnagyobb, legmegrázóbb élményét.” (Kós Károly levelezése i. m. 517. old.)
A mindent szülőföldjéért cselekvő, a hűség fundamentumáról építkező erdélyi mindenes az időben megjelenő és eltűnő, de kitörülhetetlen jelet hagyó nemzeti kiválóságaink egyik szimbólumává nemesült. Ebben az értelemben igaza lehet Tibori Szabó Zoltán írása zárógondolatának: „Kós Károly ugyanis valamennyiünké.” Igen, magyar közkincs, neki nincs külön jobb és baloldala, de meddő önigazolások helyett „a kisebbségi élet ajándékaként” próbáljunk hozzá méltóan valamit kezdeni és sáfárkodni szellemi örökségével.
SAS PÉTER
A szerző művelődéstörténész, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa
Szabadság (Kolozsvár),

Nagyenyedi emlékülés a budapesti parlamentben
Négyszáz éve választották fejedelemmé Bethlen Gábort
Bethlen Gábor fejedelemmé választásának 400. évfordulója alkalmából tartanak emlékülést a Magyar Országházban február 22-én. Az ünnepségre a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium is meghívást kapott. A fejedelem által 1622-ben akadémiai rangra emelt református iskola tavaly ünnepelte fennállásának 390. évfordulóját. A történelem akkori eseményei azt eredményezték, hogy Apafi Mihály 1662-ben Nagyenyedre költöztesse az intézményt, amely itt is megőrizte szellemi folytonosságát és hagyományait. Ma is reprezentatív tanintézete az oktatástámogató fejedelem emlékének.
Ha 1610-ben, a három részre tagolt Magyaroroszág különböző vidékein valaki azt tudakolta volna, ki is az a Bethlen Gábor, aligha kapott volna helytálló választ. A királyi országrészben a nevét sem igen ismerték, a Félhold uralma alatt álló hódoltságban mindössze néhány főtiszt tartotta őt számon fejedelmi követként. Konstantinápolyban, a Fényes Portán már akadtak volna ismerősei. (Forrás: Bitskey István: Így élt Bethlen Gábor. Móra könyvkiadó, 1985.). Ekkoriban még ő maga, a bátor és tehetséges fiatalember sem gondolhatta, hogy három év múlva Erdély fejedelme lesz, majd 1620-ban Besztercebányán az országgyűlés Magyarország királyává választja. Az aranykor fejedelme
Harminchárom éves korában, 1613-ban Bethlen Gábort bonyolult és nehéz politikai és hadászati helyzetben választották erdélyi fejedelemmé. Októberben a már országszerte ismert hadvezér és diplomata török seregektől övezve vonult be Gyulafehérvárra, majd továbbindult Kolozsvárra, ahová összehívták a fejedelemválasztó országgyűlést. Közben Báthory Gábor, Erdély akkori fejedelme orgyilkosok áldozata lett, és így Bethlen egyedüli várományosa maradt az erdélyi fejedelmi trónnak. Előzetesen a diplomácia előiskoláját sikerrel kijárt Bethlen maga mellé állította a hódoltsági török vezéreket, majd egy levélben Thurzó György nádornak, a király helytartójának is jelezte bujdosása mozgatórugóit. Megcáfolta a keringő álhíreket, kiemelve: semmiképpen sem akarta veszélyeztetni a királyságot. Indokolta a török segítség igénybevételét, amelyet elsősorban a fejedelmi zsarnokság ellen használt fel.
Ahmed török szultánt Bethlen csak szerencséjének köszönhetően győzte meg. 1613 februárjában személyesen jelent meg a nagy szultán színe előtt, de nem kapott egyértelmű ígéretet a támogatásra. Ottléte alatt, egy szép tavaszi napon, sétalovaglás közben, külföldi követek gyűrűjében I. Ahmed lova megbokrosodott, és a rakoncátlan állat veszélyeztette a szultán testi épségét. Az épp jelen lévő Bethlennek sikerült megfékeznie a szilaj mént, a szultánt pedig elragadtatta ez a bátorság. A történtek után Bethlen meghívást kapott a szultáni tanácsba, ahol meggyőződtek okos érveléséről, tapintatos modoráról és kitűnő nyelvtudásáról. Most már egyértelműen pártfogolták erdélyi fejedelemmé emelését.
Az októberi kolozsvári fejedelemválasztó Országgyűlésen elhangzott esküjének egy részletét idézzük: „Én Bethlen Gábor, Erdélynek választott fejedelme, Magyarország részeinek ura és székelségek ispánja etc. Eskeszem az élő Istenre etc. Hogy az megmondott birodalomban, országban lévő nagyságos urakat, nemeseket, vitézlőket, székelséget, kerített és mezővárosokat és in genere (általában) minden nemzetségeket, rendeket, státusokat, religiókban, fejedelemségre való libera elektióban suffrágiumban (szabad választásban, szavazásban) és vároknak illibera pronuntiátokban (korlátozott rendelkezéseiben) szabadságokban, törvényekben és approbáta consuetúdójukban (jóváhagyott szokásukban megtartok). (Makkai László: Bethlen Gábor emlékezete, Magyar Helikon, 1980.) Az egykori krónikás szerint „a fejedelem fő gondja volt tudós ifjakat taníttatni, a hazát tudós-keresztény tanítókkal, tudós professzorokkal megékesíteni.” A feljegyzések szerint a kassai, debreceni, nagyváradi, dési, huszti, nagybányai, kolozsvári, marosvásárhelyi, székelyudvarhelyi és nagyenyedi iskolák élvezték bőkezű támogatását. Bethlen Gábor fejedelemmé választása után betartotta ígéreteit, és politikájával Erdély né-pének békességet, stabilitást, új gazdasági és iskolapolitikát, valamint kultúrát teremtett. Megvalósította Erdély aranykorát.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár),

Háromszéki hadüzenet az Antena3 televíziónak
A valóság meghamisítása és gyűlöletbeszéd miatt kéri az Antena3 televízió felelősségre vonását a háromszéki önkormányzat, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), az Active Watch Sajtófigyelő Ügynökség illetve több központi román napilap, így az Evenimentul Zilei és az Adevărul.
Az eset előzménye, hogy a hírtévé Mihai Gâdea által vezetett Sinteza zilei nevű műsorában, január 29-én a kilenc meghívott újságíró és politikus minősíthetetlen hangnemben rohant ki a székely szimbólumok ellen, rongynak nevezték a székely zászlót, gúnyolódtak a telefonon bekapcsolt Tamás Sándor háromszéki tanácselnökön, ugyanakkor azt állították, hogy Kovászna megye tanácsa honlapjának nincs román nyelvű változata. Ez utóbbi állítás alátámasztására egy Photoshop programmal meghamisított képernyőmentést mutattak be.
Az Active Watch Sajtófigyelő Ügynökség közleményében rámutat, hogy a műsorban közzétettek egy másik képernyőmentést is, amely már tartalmazta az önkormányzat honlapjának nyelvváltó gombját, azonban Mihai Gâdea műsorvezető nem jelezte a különbséget, és ezzel megsértette az audiovizuális törvénybe foglalt, az információk pontos, ellenőrzött, részrehajlás nélküli és jóhiszemű közlésére vonatkozó előírásait. A román sajtófigyelő ügynökség az Országos Audiovizuális Tanácstól (CNA) azt várja, hogy kötelezze helyesbítésre az Antena3 televíziót és bírságolja meg az érintetteket.
Kovászna megye tanácsának legutóbbi ülésén is terítékre került az Antena3 televízió ügye. Az elemzők szerint a Mihai Gâdea által vezetett műsorban elhangzottak kimerítik a gyűlöletbeszéd és uszítás fogalmát, ezért a testület kikérte az Országos Audiovizuális Tanácstól a múlt keddi műsor felvételét, és az alapján eljárást indítanak a bukaresti hírtévé ellen.
Ezt az önkormányzat legutóbbi ülésén Tamás Sándor tanácselnök jelentette be, akit az autonómiatörekvések, a székely szimbólumok használata és az önkormányzat honlapja ügyében vettek össztűz alá a tévéműsorban. A tanácsülésen felszólalt Kulcsár Terza József, az MPP Kovászna megyei elnöke és Bedő Zoltán, az EMNP sepsiszentgyörgyi elnöke, akik arra szólították fel a magyar és román tanácsosokat, hogy közösen foglaljanak állást az Antena3 televízióban elhangzott gyűlöletbeszéd ellen.
A Néppárt sepsiszentgyörgyi elnöke keddi sajtótájékoztatóján kifejtette: meggyőződése, hogy „felülről irányított" gyűlöletkeltés zajlik a magyar közösség, és a székelység ellen. Ide sorolható az Antena3 műsora, és Codrin Munteanu volt háromszéki prefektus tevékenysége. Bedő Zoltán szerint a magyar közösség megfélemlítését célozza az is, hogy a magyarellenes megnyilvánulásairól ismert Mircea Dusă védelmi miniszter mellé kinevezték főtitkárnak Codrin Munteanut, így a fegyveres erőknek „két székely szakértő" parancsol.
A volt prefektus által a SIC-Terra Siculorum (Székelyföld) feliratú tábla eltakarására kihelyezett román zászló elhasítása ügyében zajlanak a vizsgálatok. A Kovászna megyei rendőrség parancsnok-helyettese, Silviu Stoenescu sajtótájékoztatón kifejtette: eddig a zászló helyszínét filmező 8 kamera felvételét elemezték ki. Azon az látszik, hogy január 27-re virradóan 1.30 és 2 óra között egy férfi sétál el a zászló mellett, amelyet egy nála lévő éles tárggyal felhasít, mondta a rendőrtiszt, aki szerint a távoli, fekete-fehér felvételekről nem tudják azonosítani az elkövetőt, de előre viszi a nyomozást, hogy ismerik a nemét, a magasságát és a ruházatát. Bedő Zoltán szerint a zászlórongálás miatt a háromszéki rendőrség két fiatalt idézett be, és több órán át vallatták őket annak ellenére, hogy hat másik szemtanúval tudták igazolni: a rongálás időpontjában máshol tartózkodtak.
Kovács Zsolt
Maszol.ro,

Markó Attila: Brassó nem marad parlamenti képviselet nélkül
A választások után tett ígéretéhez híven Brassó megye magyarságának képviseletét is el szeretné látni az elkövetkezendőkben – mondta Markó Attila, az RMDSZ Brassó megyei Képviselők Tanácsának (MKT) ülésén. Hozzátette: vállalását egyrészt parlamenti iroda működtetésével, fogadóórákkal, események, rendezvények támogatásával, valamint a megye magyar közösségével való közvetlen találkozással kívánja teljesíteni. A képviselő emlékeztetett arra, hogy a Magyar Szórvány Napján a tavaly Brassóban megszervezett konferencián Tamás Sándor, Kovászna megye tanácsának elnöke bejelentette, hogy Kovászna megye és Brassó megye között le kell bontani a magyar közösséget elválasztó szellemi határokat. Közösségi kulturális kapcsolatok, közös rendezvények és csereprogramok kell összefogják a két megye magyarságát. Hangsúlyozta, hogy az RMDSZ szórványprogramjának köszönhetően az elmúlt években élő kapcsolat alakult ki a székely megyék és több szórványmegye, köztük Hunyad, Szeben, Fehér és immár Brassó megye között is. „Sokkal könnyebb dolgom lett volna, ha velem együtt két képviselője lett volna a brassói magyarságnak, de bizakodó vagyok, és azon dolgozunk az elkövetkezendő időszakban, hogy ez csak egy rövid ideig tartó állapot legyen" - fogalmazott Markó Attila. (közlemény)
Transindex.ro,

Bedő Zoltán: megfélemlít a hatalom
Gyűlöletkeltés és fenyegetés éri az erdélyi magyarokat, hangsúlyosan a székelyeket – állapította meg sajtóértekezletén Bedő Zoltán. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) sepsiszentgyörgyi elnöke szerint a megfélemlítési akciót a legmagasabb szintről irányítják.
– Nehogy azt higgye valaki, hogy felsőbb engedély nélkül egy kormánymegbízott megengedi magának azt, amit Codrin Munteanu véghezvitt – fejtette ki Bedő. – Összehangolt akcióról van szó, ami az Antena3 minősíthetetlen hangvételű műsorában csúcsosodott ki – tette hozzá.
– Az EMNP vehemensen tiltakozik a székely jelképek meggyalázása ellen, és felszólítja a Kovászna megyében a magyarokkal békében élő románság képviselőit, akik ismerik a valós helyzetet, hogy foglaljanak állást az ügyben – mondta a megyeszékhelyi elnök.
Bedő szerint a megfélemlítés része az is, hogy a hatalom a fegyveres erők fölötti hatalommal „jutalmazza” azokat, akik a leggyalázatosabban viselkedtek a magyarokkal szemben, mint például Mircea Duşa volt Hargita megyei parlamenti képviselőt és Codrin Munteanu volt prefektust. Közölte: a székely népet nem lehet megijeszteni, és mindenkor kiáll szimbólumai mellett. Így lesz ez a március 10-i autonómiatüntetésen is, ahová több tízezer embert várnak.
Bedő két magyar fiatal meghurcolásáról is beszámolt, akiket a zászlóbotrány kapcsán behívott a rendőrség, és órákig vallatott. Elmondása szerint a fiataloktól számon kérték azt is, hogy miért töltöttek fel székely szimbólumokat Facebook-oldalukra.
Érdeklődésünkre Iulia Grigoraş rendőrségi szóvivő elmondta: valóban behívattak néhány magyar és román fiatalt azok közül, akik a román zászló megrongálásának éjjelén a Mihai Viteazul téren jártak, de cáfolta azt, hogy internetes tartalmakról érdeklődtek volna.
E. A.
hirmondo.ro
Erdély.ma,