A tranzit.ro-s szellemi csatározásokról kérdeztük Tordai S. Attilát
Különleges szigete nemcsak a kolozsvári, de az erdélyi kulturális életnek a tranzit.ro. Az Erste Alapítvány támogatásával működő nonprofit szervezet kortárs művészeti projektek mellett felvállalja olyan baloldali gondolkodók meghívását, akik egy krízisben levő Európa számára releváns alternatívákat képesek felmutatni. Tordai. S. Attila kurátort, a kolozsvári tranzit.ro egyesület vezetőjét kérdeztük.
Hogyan jött létre a tranzit.ro, milyen támogatási logikában, milyen célkitűzésekkel, iránnyal?
A tranzit.ro egyesületet 2012-ben jegyeztük be, az alapítók, művészek és kurátorok, név szerint Matei Bejenaru, Livia Pancu, Lia Perjovschi, Raluca Voinea meg jómagam. A létrejöttében az játszott szerepet, hogy 2010-ben az Erste Alapítvány levélben megszólított tíz romániai kurátort, tegyen javaslatot egy új kulturális intézmény létrehozására, mert hajlandóak lesznek a tevékenységét egy bizonyos összeggel támogatni. Az Erste Alapítvány ekkor már egy elég nagy befolyással bíró intézményként volt jelen az európai művészeti szcénában. Nemcsak a mind jobban kibontakozó támogatói politikája miatt, vagy az időközben egyre jelentősebbé váló kelet és közép-európai művészek alkotásait tömörítő gyűjteménye révén, hanem a Prágában, Pozsonyban, Budapesten és Bécsben működő tranzit.org hálózata révén is. Ezt a képzőművészeti intézményi hálózatot kívánták bővíteni Románia felé. Fontos ugyanakkor megjegyeznem, a tranzitok nem az alapítvány projektjei. A tranzit.ro Romániában bejegyzett egyesület, amely azután is kifejtheti tevékenységét, hogy az Erste megvonja támogatását.
Két évvel ezelőtti beszélgetésünkkor a fikció, retorika és tény hármasa adta a tematikát, milyen koncepció mentén zajlott az idei év?
A kolozsvári tranzit.ro esetében ez a koncepció érvényesült a továbbiakban is. Larisa David Erdélyből származó, de Bukarestben élő művésznő a román történelemírást, azon belül a történelemkönyvek által megalkotott és fenntartott kollektív identitás-konstrukciókat dolgozta fel. Egyszerűen és meggyőzően mutatott rá, hogy a történelmet a győztesek írják. Nem mintha ezt nem tudnánk, de a művészet eszközei más érzékenységet tudnak aktiválni az emberekben, másként szembesítenek a valósággal, mint például egy leírás.
Ugyancsak 2015-ben két budapesti művésznő, Bogyó Virág és Hódi Csilla a kiválasztottságról készítettek projektet. Létrehozták a Kiválasztottak Könyvtárát, amelybe kizárólag olyan könyvek kerültek, melyek a kiválasztottság valamilyen formáját jelenítették meg. A könyveket egy mozgó „tüzes szekérre” tették és Kolozsvár utcáin és terein állomásoztatták. Tanulságos volt kihámozni, milyen valós vagy képzelt entitások, struktúrák, hatalmi pozíciók felelősek az egyesek kiválasztásáért. A projekthez kapcsolódott két előadás is, Patakfalvi-Czirják Ágnes például a kiválasztott testről és a hozzá kapcsolódó képzetekről beszélt.
Az idei évet is a fikció, retorika, tények problémakörével zárjuk. Decemberben Kiss Pál Szabolcs kiállítása lesz látható A műhegyektől a hitig (From the Fake Mountain to the Faith) munkacímmel. Ez két nagylélegzetű videóból áll és egy kvázi-múzeumi tárlatból. A művész a budapesti állatkertben felállított, valamikor reprezentatívnak megálmodott, majd Trianon után az elszakított területeket jelképező műhegy történetéből indul ki, majd bejárja a magyar nemzet szakrálissá váló történelmi stációit, megérkezve a mai Magyarország politikai realitásába. A poggyásza tele tárgyakkal, irredenta relikviákkal – érdemes lesz megnézni.
Hogyan alakult az elmúlt években a tranzit.ro viszonya a külföldi és hazai kortárs művészekkel és a közönséggel? Gondolok itt arra, hogy sikerült-e szélesebb körből érkező közönséget megszólítani?
Úgy tűnhet, eléggé elfordulunk a művészektől, holott ahogyan az a fentiekből is kiderül, a képzőművészeti alkotások továbbra is nagyon fontosak számomra. Olyan nyelven szólnak, olyan eszközeik vannak, amelyek tartósan és mélyrehatóan tudnak társadalmi kérdésekkel foglalkozni. Ennek ellenére évente csupán 2-3 kiállítást szervezek. A ritkább jelenléttől azt remélem, hogy a munkák jobban felértékelődnek, több idő marad a tartalmak elmélyítésére, az átadott tudás beépülésére.
Ahogy te is említed, az elmúlt két évben különös hangsúlyt kapott a szélesebb közönség bevonása. Ezt olyan projektek által értük el, amelyek ugyancsak társadalmi problémákkal foglalkoznak, de nem képzőművészeti jellegűek. Ez azért is fontos, mert mindig is szerettem kivinni a képzőművészeti alkotásokat a művészeti közegből. Nem fizikális értelemben, azaz köztéri művészetként, hanem szellemi értelemben.
Rendszeresen szerveztünk elméleti szemináriumokat, a tavaly A modernitás hagyománya címmel, amelyeknek Tamás Gáspár Miklós állandó vendége volt, idén Soirée Critique név alatt kezdtük el a CriticAtac szerkesztőivel közösen. Ezek a beszélgetések különböző aktuális témákat érintenek, a kapitalista tőkefelhalmozástól a szabad kereskedelmen át a brexitig. Idén elindult egy új szemináriumi sorozat, amely a nem-marxista gazdasági elmélettel foglalkozik, Dana Domsodi vezetésével. Ezek mind olyan programok, amelyek nemcsak segítenek jobban megérteni, mi zajlik Európában, a térségünkben, de kohéziós erővel is bírnak. Emellett természetesen elméleti alapul szolgálnak az elkövetkező projektek számára.
A Culture and Politics of Crisis az elmúlt években négy fejezetet ért meg, marxista előadókat hívtatok meg, akik perifériára szorult világszemléletet képviselnek. Mi a beszélgetések célja?
Ezek elméleti konferenciák, melyekre külföldi egyetemeken tanító előadókat hívunk meg. A projekt felelőse Alex Cistelecan. Bár az ortodox baloldali eszmék eléggé kiszorultak a reálpolitikából, nagyon komoly bibliográfia áll mögöttük, ami, mondanom sem kell, folyton gyarapszik. Ráadásul a kapitalizmus kritikája újra nagyon aktuális. Nehezen találni olyan embert, aki azt mondaná, a világ, úgy ahogy van, jól van, nincs és nem is kellene rajta változtatni. A társadalmi egyenlőtlenségek folyamatosan nőnek, a gazdasági válságokat a hegemón pozícióba került kapitalista és neoliberális politikai és gazdasági berendezkedések szülték, ezen változtatni kell. A rendezvényeink szellemi csatározások, általában két meghívott a vendég, ők ütköztetik gondolataikat. Kivételt képezett a Chicagói Egyetemről meghívott Moishe Postone előadása, neki nem volt vitapartnere, de két előre felkért felszólaló saját kritikai meglátásával gazdagította a professzor előadását. Majd zúdultak a kérdések.
Örök kérés, hogy ezeket a beszélgetéseket, az elhangzottakat hogyan lehet tálalni a nagyközönség felé, pedig égető szükség volna rá. Látsz-e esélyt arra, hogy olyan tabutémák akár, mint legutóbb Lenin és Polányi aktualitása, egy együttműködésnek köszönhetően a szélesebb közönséghez is elérnek?
Ez egy komoly kérdés. Annak ellenére, hogy elméleti fejtegetésekről van szó, a cél mégiscsak az lenne, hogy az elhangzottak nemcsak minél több emberhez eljussanak, de minél több emberben indítsanak el gondolatokat. Közvetítőkre, közvetítő platformokra lenne szükség. Szerintem komoly változások elé néz Európa. Erősen polarizálódik. Nem kellene megvárni, hogy olyan kilátástalan helyzet alakuljon ki, amely már nem teszi lehetővé a mérlegelést, racionális gondolkodást, a békés társadalomszervezést.
Az általad is említett beszélgetésen Krausz Tamás és Gareth Dale új formátumban vitázott, az egyikük Lenin, a másikuk Polányi Károly szerepébe helyezkedve – mindkettő szakértőjeként az általa alakított szerzőnek. Tulajdonképpen dekódolták és alkalmazni próbálták a mai társadalmi problémákra az említett szerzők gondolatait. Ezt akár a jobb érthetőség irányába tett lépésnek is értelmezhetjük, de messze nem elégséges. Nem tudom mi a teendő.
Két évvel ezelőtt úgy fogalmaztál, „nem kizárt, hogy jelenlegi vagy jövendő politikusok olvassák a baloldali CriticAtac honlapját, eljárnak kortárs művészeti kiállításokra vagy elméleti előadásokra, és érzékenyebbek lesznek bizonyos dolgok iránt.” Látsz ilyen jellegű előrelépést?
Persze. Két olyan személyről is tudok, akik kezdetektől fogva eljártak az eseményeinkre, egyikükkel többször is együtt dolgoztunk, most pedig képviselő- illetve szenátorjelöltek, tehát már nyakig vannak a reálpolitikában.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

A magyar honvédség a második világháborúban
Történelmi előadás a Bernádyban
Szakály Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója A magyar honvédség a második világháborúban címmel tartott nemrég előadást Marosvásárhelyen, a Bernády Házban a Kós Károly Akadémia meghívására.
Előadásában arról beszélt, hogy a trianoni békediktátum csupán 35 ezer fős honvédséget engedélyezett Magyarország számára, az pedig az ország védelmére nem volt elegendő, meg sem közelítette Csehszlovákia vagy Románia haderejét. Magyarország az 1920-as évek végén, az 1930-as évek elején még arra sem volt képes, hogy az engedélyezett 35 ezer fős létszámot fegyverben tartsa. De függetlenül a társadalmi állapottól, felekezeti hovatartozástól, a magyar társadalom abban egységes volt, hogy a revízió, az elveszített területek visszaszerzése alapkérdés.
A történész véleménye szerint erre két lehetőség volt: vagy fegyveres erővel, vagy tárgyalással, diplomáciai úton. Magyarország hadereje alkalmatlan volt a fegyveres támadásra, de nem voltak igazi partnerei sem. 1927-ben született Olaszországgal egy megállapodás, hogy az pártfogolja a magyar érdekeket, majd 1934-ben Németország is hajlandó volt valamilyen szinten a magyar érdekeket képviselni. Ennek ellenére a ’30-as években elindult a hadseregfejlesztés, 100 ezer fős haderőben gondolkodtak, de ez csak elképzelés volt. Az igazi változás 1938-ban mutatkozott meg, a győri program megszületésekor. Egy másik jelentős előrelépés, hogy 1930 augusztusában a kisantant államok képviselői arra a megállapodásra jutottak Magyarországgal, hogy a három ország támogatja, cserébe azt kérik, hogy Magyarország ne kívánja fegyveres úton megváltoztatni a trianoni határokat. Ugyanakkor Magyarország kap egy másik ajánlatot is a Hitler vezette birodalomtól: Magyarország megtámadhatná Csehszlovákiát, hogy visszaszerezze az elcsatolt területeket. Ezt azonban Horthy elutasította, mert a magyar haderőnek nem volt olyan felszereltsége, hogy Közép-Európa legnagyobb haderejével szembeforduljon.
Az előadó beszélt a győri programról, amely egymilliárd pengőt irányozott elő a honvédség, az infrastruktúra fejlesztésére. Ennek ellenére – jelentette ki –1938-ban remény sem lehetett arra, hogy Magyarország fegyveres revíziót hajtson végre. Döntő jelentőségűnek nevezte Magyarország számára az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktumot, amely érdekszférákra osztotta fel Európát. Megválaszolatlan kérdés volt a román–magyar viszony rendezése, mert sem Németországnak, sem Olaszországnak nem volt érdeke, hogy a két ország háborúzzon egymással. Magyarország és Románia között nem lehetett fegyveres konfliktus.
Magyarország érdeke az volt, hogy kimaradjon a háborúból
1939-ben Magyarország jó helyzetbe került, és amikor a háború szele először csapta meg az országot, semleges álláspontra helyezkedett, ugyanis az volt a politikai elképzelés és a döntéshozók véleménye: Magyarországnak az az érdeke, hogy a háborúból kimaradjon, az erőit megtartsa, lehetőség szerint összegyűjtse, és ezekkel az erőkkel majd a háború végén érvényesítse a törekvésit. Magyarország számára is meghatározó volt, hogy 1939 novemberében a Szovjetunió élt azzal a lehetőséggel, amit a németekkel kötött megállapodás teremtett: Bukovinát megtartja, Románia tiltakozását elutasítják. Magyarország úgy érezte, hogy megoldható az erdélyi kérdés. Telekinek az volt az álma, hogy Magyarország önállóan cselekedjék, de tudta, hogy a magyar honvédség nem alkalmas arra, hogy sikeres háborút vívjon Romániával. Ennek ellenére mozgósítottak, voltak határ menti összetűzések, de háborús konfliktus nem, mert Olaszor- szág és Németország számára is elfogadhatatlan volt, hogy háborúzzanak. Tárgyalások következtek: a magyar elképzelés az volt, hogy a teljes területet visszaveszik, a románok szerint esetleg a határ mentén lesz egy kis kiigazítás. A tárgyalások azonban nem vezettek eredményre. A magyar honvédség, anélkül, hogy hadműveleteket hajtott volna végre, békésen bevonult Erdélybe.
Magyarországnak továbbra is az volt a véleménye, hogy a háborúból ki kell maradni. 1940 decemberében Jugoszláviával aláírtak egy barátsági szerződést, és a honvédség fejlesztése is elindult. Teleki Pál halála után Horthy Miklós 1941-ben Bárdossy Lászlót nevezte ki miniszterelnökké, aki szintén ellenezte a hadba lépést azzal, hogy az országnak meg kell őriznie erejét a háború végéig. 1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, június 23-án Magyarország szolidaritást vállalt a németekkel, és megszakította a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval. Június 27-én hadiállapotot jelentettek be.
Szakály szerint 1941 júniusában senki nem feltételezte, hogy a német–szovjet háborúban nem a németek lesznek a győztesek. Még abban az évben a németek számára is világossá vált, hogy nem sikerül a Szovjetuniót legyőzni, és Magyarországtól azt követelték, hogy a teljes magyar haderőt küldje a frontra. Magyarország végül a 2. magyar hadsereget bocsátotta a rendelkezésükre, azzal a feltétellel, hogy a németek nehézfegyverekkel szerelik fel. Az erre vonatkozó tárgyalások 1941 decemberében folytak.
1942 áprilisában vonulnak a keleti frontra, első vonalbeli támadó alakulatként, augusztusban nagy hídfőcsatákat vívnak a Don partján, majd 1943. január 12. és február 1. között vívják legnagyobb csatájukat a Don folyó partján A tragikus ütközetben a magyar hadsereg 42 ezer katonája esett el, 28 ezer sebesültet összesítettek, míg 26 ezren szovjet hadifogságba kerültek, év végére csak ötezren maradtak életben közülük.
Szakály szerint a Don-kanyari tragédia volt az első komoly megmérettetése a magyar királyi honvédségnek, olyan körülmények között, amire korábban nem készült fel.
*** A második világháború az emberiség történetének legnagyobb fegyveres konfliktusa volt. Ázsiában kezdődött 1937. június 7-én, és Japán kapitulációjával ért véget 1945. szeptember 2-án. Európában 1939. szeptember 1-től 1945. május 8-ig tartott.
Az európai, ázsiai és afrikai földrészen vívott harcokban közel 70 nemzet vett részt, és ezekben több mint 62 millió civil és katona halt meg. A háború kitöréséhez nagyban hozzájárult az I. világháború után a Párizs környéki békeszerződésekkel kialakított világpolitikai helyzet, a szövetséges hatalmak győzelme pedig a negyvenéves hidegháborút alapozta meg.
Bár a Magyar Királyság külpolitikáját a fegyveres semlegesség jellemezte, a területrevíziók prioritása és a geopolitikai körülmények elkerülhetetlenné tették a magyar hadba lépést. A magyar haderőnek az 1920-as évek gazdasági nehézségei, de legfőképp a trianoni békeszerződés katonai rendelkezései miatt kevesebb kiképzett tartalék, felszerelés és hadiipari háttér állt rendelkezésére, mint a szomszédos kisantant országoknak, köztük az 1940-től Németország felé orientálódó Romániának. Jóllehet az 1938-as bledi egyezmény lehetővé tette Magyarország újbóli fegyverkezését, az az idő rövidsége és a magyar katonapolitika – mely az (egykori) kisantant országokkal és nem a Szovjetunióhoz hasonló erejű ellenséggel való konfrontációval számolt – korlátozott lehetőségei miatt csak részben valósult meg.
A magyar hadvezetés a Németországgal való szövetség ellenére sokáig a háború elkerülésére, majd 1941-től kezdve a háborús részvétel minimalizálására törekedett. Így Magyarország a délvidéki bevonulás ellenére elkerülte Nagy-Britannia hadüzenetét, majd a Barbarossa-hadműveletben csak jelképes erőkkel, az úgynevezett gyorshadtesttel vett részt, az 1942-ben a Donhoz kiszállított 2. hadsereg pedig a Magyar Királyi Honvédség egyharmadát tette ki. 1944-től kezdve, amint a keleti front megközelítette a Kárpát-medencét, a magyar háborús erőfeszítések tovább növekedtek, ekkor mozgósították az 1. magyar hadsereget. 1944-1945-ben Magyarország a szovjet és német hadvezetés számára is lényeges hadszíntérré vált. A politikai megosztottság, valamint az 1944-es német megszállás és a szovjet túlerő végül a magyar haderő felmorzsolódásához vezetett, mely 1945 áprilisára gyakorlatilag megszűnt létezni.
Népújság (Marosvásárhely)

A CEMO és a Musai-Muszáj aktivistái is felszólaltak az ENSZ-ben
Az ENSZ genfi kisebbségügyi fórumán szólaltak fel erdélyi civil jogvédő szervezetek képviselői: Szigeti Enikő, a CEMO ügyvezető igazgatója és Bethlendi András, a Musai-Muszáj mozgalom tagja több száz civil és diplomata előtt ismertette a romániai magyarok közösségi jogérvényesítésének problémáit. A Kisebbségügyi Fórum idei évi tematikája „A kisebbségek helyzete humanitárius krízis idején” volt. Az idei év első felében több erdélyi civil jogvédő szervezet, többek között a CEMO és a Musai-Muszáj mozgalom árnyékjelentést nyújtottak be, miután a román kormány elküldte az Európa Tanácsnak az európai regionális és kisebbségi nyelvek kartájának alkalmazásáról szóló jelentését. Ennek nyomán fogalmazódott meg, hogy a jövőben a civil jogvédő szervezetek, aktivisták közösen lépjenek fel a nemzetközi színtéren. A nemzetközi civil érdekérvényesítéshez kötődő tervek között szerepelt a részvétel az ENSZ Kisebbségi Fórumán november 23-25. között. A Kisebbségi Fórumon való felszólalást megelőzően Szigeti Enikő és Bethlendi András részt vettek a Minority Rights Goup International kisebbségi jogérvényesítő képzésén, amely program részeként nemzetközi jog és érdekérvényesítő szakemberek támogatásával felkészültek a három perces felszólalásukra. Szigeti Enikő november 24-ei felszólalásának bevezető részében röviden bemutatta a romániai magyar közösséget, néhány szóban említést tett a CEMO munkájáról és Marosvásárhelyről, továbbá kitért arra, hogy Románia hiányosan alkalmazza a kisebbségek anyanyelvhasználatára vonatkozó törvényi hátteret. A felszólalás második részében a Fórum idei évi tematikájához kapcsolódóan Szigeti arról beszélt, hogy a humanitárius krízisek prevenciójára vonatkozó raportőri ajánlástervezetben a kisebbségek anyanyelvhasználati jogainak szempontrendszere nem jelenik meg elég hangsúlyozottan. A felszólalás befejező részében néhány módosítást fogalmazott meg, és azt javasolta a raportőrnek, hogy az ajánlás bizonyos cikkelyeit módosítsák, hogy pontosabban tartalmazzanak kisebbségi anyanyelvhasználatra vonatkozó kritériumokat. "Ez az esemény rendkívüli fontossággal bír, lévén, hogy a mai napon a romániai magyar közösség hangját hallatta az ENSZ-ben, ahol már hosszú évek óta nem beszélt senki a romániai magyar közösség anyanyelvhasználati jogairól és a magyar nyelvhasználatot biztosító romániai törvények alkalmazási hiányosságairól. Mindez egy látszólag kis - háromperces - előadást jelent, viszont egy óriási lehetőség a romániai magyar közösség számára, amely mától fogva globálisan is láthatóvá vált" - mondta el Szigeti Enikő. Bethlendi András felszólalása bevezetőjében ismertette a Musai-Muszáj mozgalom létrejöttének okait, felhívta a figyelmet a Kolozsváron tapasztalható nyelvjogi problémákra. Elmondta, hogy Kolozsváron 50.000 magyar él úgy, hogy a magyar nyelvet súlyos diszkrimináció éri a hatóságok részéről. Ennek következtében a magyar nyelv nincs jelen a nyilvános térben. Ezután anyanyelvhasználati szempontokból javaslatot tett a raportőr ajánlattervezetének módosítására. "Számunkra igen nagy dolog volt, hogy több száz civil és diplomata jelenlétében az ENSZ-ben tematizálhattuk az erdélyi magyar közösség nyelvhasználati problémáit. Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy az ENSZ falai között valószínűleg először hangzott el Kolozsvár és Marosvásárhely magyar neve is" - nyilatkozta a sajtónak Bethlendi András felszólalása után. Az aktivista szerint nagyon fontos, hogy az erdélyi magyar civil jogérvényesítés kifogástalan szakmaisággal és objektivitással vegyen részt a mostani fórumhoz hasonló eseményeken, ugyanis a szakértők számára csak a megkérdőjelezhetetlenül objektív és jogilag jól alátámasztott érvelés használható. (közlemény)
Transindex.ro

Száz év magány
A kolumbiai Gabriel García Márquez-től tisztelettel átvett címmel csak azt szeretném jelezni, hogy egy év híján egy évszázada Erdélyt, s benne az erdőelvei magyarságot a nagyhatalmak a történelem útszélére vágták, s ott hagyták magányában, a problémát megoldottként kipipálták. Pedig ezek éppen akkor kezdődtek, hiszen több nemzetcsoportot kevertek össze, mégpedig úgy, hogy gazdaságilag a legfejletlenebb, társadalmilag legelmaradottabb és a legszegényebb nép zászlója alá tömörítette ezeket. 
Bár Teleki Pál külügyminiszter nem vállalta, akadt két ember – Bernard Ákos népjóléti és munkaügyi miniszter és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter –, aki aláírásával hitelesítette Erdély Romániához való csatolását. Már az elején látszott, hogy ide is, oda is csak a transzilván területek kellettek, de lakói nélkül. Ezt az akkori román miniszterelnök, Ion I. C. Brătianu ki is mondta: „Erdélyt akarom, erdélyiek nélkül.” 
Évtizedeknek kellett eltelnie, amíg az erdélyi románság is kezdett rájönni, hogy csak Erdélyország értékei kellettek. Sajnos, magyar részről is mindinkább ez a szöveg hangzik el, sőt éreztetik, hogy nem bíznak az erdélyi magyarokban. Kányádi Sándor meg is írta: „Nem kellünk mi múltnak / nem kellünk mi mának / kivált jövendőnek / minket itt utálnak / nem kellünk mi testvér / sem itten sem ottan / a nemkellésekbe beleszomorodtam”.
Erdélyi nagyjaink az évszázad alatt többször is jelezték, hogy senkire nem számíthatunk, csak saját magunkra. Kós Károlyék a Kiáltó szóban már megmondták: „Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk. De csak magunkban, ezentúl magunkért.” A második világégés után pedig Márton Áron püspök hívta fel a nép figyelmét: „Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk, és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk”. Világos beszédek, boncolgathatjuk, hogy jogos vagy jogtalan, de ez a helyzet, aki mást mond, az hazudik. És aki itthon marad, annak ezzel számolnia kell. És Reményik Sándorral csak annyit mondhatok: „Itthon maradok én / Károgva és sötéten, / mint téli varjú száraz jegenyén. / Még nem tudom: jut-e nekem egy nyugalmas sarok, / de itthon maradok.”
Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tőkés arról, hogy miért nem írta alá a Máért zárónyilatkozatát
Tőkés László szerint az RMDSZ nem méltó a különleges támogatásra a decemberi parlamenti választáson, ezért döntött úgy az EMNT elnöke, hogy – többedmagával – nem írja alá a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) zárónyilatkozatát.
A Máért december elsején rendezett, XV. plenáris ülésének résztvevői a testület hagyományaihoz híven zárónyilatkozatot fogadtak el. Ebben egyebek mellett arra biztatják az erdélyi magyarokat, hogy „a közösségük jövőjét cselekvően alakító felelős polgárként minél nagyobb arányban vegyenek részt a december 11-én sorra kerülő parlamenti választásokon és támogassák az RMDSZ magyar összefogás listáját, az Erdély-központú politizálást".
Lapunk értesülései szerint a nyilatkozatot a fenti passzus miatt nem látta el kézjegyével Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), valamint Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke. Tőkés pénteken a Krónikának elmondta, önmagában már azt is furcsállja, hogy egyik pártot rá akarják kényszeríteni arra, hogy támogassa a másik pártot a választásokon.
„Ez ellentmond a jogállamiság, a demokratikus pluralizmus és a választási szabadság elvének. Ha akarjuk, aláírjuk, ha nem akarjuk, nem írjuk alá. De meg is indokoltuk, hogy miért nem írjuk alá. Hogyan tudnánk jó lelkiismerettel támogatni azokat, akik a romániai magyarság számára nem a megoldást jelentik, hanem legfőbb okozói, előidézői annak a helyzetnek, amelyben a romániai magyar közösség jelenleg található?" – indokolta a gesztust az európai parlamenti képviselő. Tőkés szerint huszonhét esztendő politikai, parlamenti tevékenysége bizonyítja, hogy az RMDSZ nem tudta méltóképpen képviselni a magyar ügyet Bukarestben, tehát nem méltó a különleges támogatásra.
„Legfeljebb a puszta jelenlétünk fontossága késztethet bennünket arra, hogy az RMDSZ listáira szavazzunk, ebben az esetben viszont komoly kikötéseink lehetnek" – nyilatkozta a Krónikának az EMNT elnöke. Aki egyebek mellett kikötné az RMDSZ-nek, hogy semmiképpen ne lépjen kormánykoalícióra a „posztkommunista, csontja velejéig romlott" Szociáldemokrata Párttal (PSD), amelynek a jelöltjei egy nemrég közzétett bukaresti kimutatás szerint közel hatvan százalékban büntetőjogilag vagy más kritériumok alapján kifogásolható személyek. Tőkés László szerint mindemellett azt is ki kellene kötni az RMDSZ-nek, hogy nyújtsa be az SZNT által elkészített székelyföldi autonómiatervezetet, általános értelemben pedig képviselje a saját programjában szereplő autonómia, a magyar önrendelkezés ügyét.
Egyébként a Máért ülésén elhangzott felszólalásában a választások kapcsán Szilágyi Zsolt EMNP-elnök is kihangsúlyozta, hogy az erdélyi magyar közösséget könnyebb volna mozgósítani, ha mindenki számára egyértelmű lenne: egy nemzeti minimum – mint az autonómia, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, vagy épp a többnyelvűség ügyének – felvállalása és a román féllel való elfogadtatása nélkül az RMDSZ nem megy kormányra.
„A nemzetstratégiai célok mindenki számára fontosak kell legyenek, e kérdésekben pedig célegységre van szükség" – jelentette ki a néppárt elnöke. Szilágyi felhívta a figyelmet, hogy az alternatív küszöb miatt (melynek értelmében mindazon választási szereplők bekerülnek a parlamentbe, amelyek legalább négy megyében megkapják a szavazatok legalább 20 százalékát) nincs reális veszélye annak, hogy az erdélyi magyarság parlamenti képviselet nélkül marad.
Rostás Szabolcs | kronika.ro

Alternatív történelem a könyvtárban (Raffay Ernő Sepsiszentgyörgyön)
Négy, de akár több olyan lehetőséget is elszalasztottak az 1947 utáni mindenkori magyar kormányok, amelyek esélyt adtak volna a trianoni döntés részleges orvoslására, területi restitúcióra – egyebek mellett erről beszélt Raffay Ernő történész, egykori hadügyi államtitkár, egyetemi tanár Sepsiszentgyörgyön mintegy másfél héttel ezelőtt. A töményen adatolt, kitekintésekkel jócskán tarkított előadás fő üzenete ugyanakkor egyértelmű volt: jelen pillanatban is árgus szemekkel kell figyelni, hogy vagy diplomáciai, vagy más úton érvényt lehessen szerezni ezeknek az érdekeknek.
Raffay Ernő egy demográfiai helyzetképpel indította mondandóját, rámutatva: amennyiben a trianoni „békeparancs” hozta területcsonkítást sikerült volna elkerülni, a magyar királyság lélekszáma mára elérhette volna a negyvenmilliót, amiből mintegy 36 magyar lett volna. Ezzel szemben most tíz országban van szétszórva  magyarság, kettő közülük a legnacionalistább Európában: Románia és Szlovákia. A kedvezőtlen helyzet ellenére a történész úgy vélte, az elmúlt 26 esztendőben a térség biztonságpolitikai eseményei kitermeltek olyan helyzeteket, amelyekből Magyarország nyertesen kerülhetett volna ki, sőt, jelenleg is adódnak ilyen lehetőségek. Meggyőződése szerint Magyarország szétdaraboltsága csak időleges, aki ennek az ellenkezőjét állítja „vagy bolsevik, vagy liberális történész, vagy ostoba ember”.
Felvezetőjét követően Raffay Ernő az általa elszalasztottnak tekintett lehetőségeket vette sorra, nem feltétlenül időrendben. Indításként azért megemlítette, hogy 1938. és 1941. között (a négy restitúció időszakában) még léteztek magyar kormányok, amelyek árgus szemekkel figyelték, hogy a nagyhatalmi játszmák közepette mikor adódik alkalom akár a diplomácia, akár fegyverek útján érvényesíteni az érdekeinket, amit meg is tettek előbb Felvidéken, majd Kárpátalján, Észak-Erdélyben, végül a Vajdaságban és Bácskában. A második világháborút lezáró békeszerződés után beköszöntő kommunista érában (Romániában főképp az 1965-ös évet követően) a magyar érdekérvényesítés esélyei Raffay Ernő szerint „egy lakatlan szigeten kitörő tömegverekedésével” voltak egyenlőek, olyan körülmények között, hogy a kelet-közép-európai baráti szocialista országok meghirdették a magyar nacionalizmus elleni küzdelmet is (ehhez a kádári vezetés is csatlakozik a polgári nacionalizmus visszaszorítására elindított harcával 1956 őszét követően). Egészen 1989-ig, a kommunizmus bukásáig ez a helyzet nem változik, majd beköszönt a rendszerváltozás, a legtöbb volt szocialista országban békés átmenettel (Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, Bulgária, a Német Demokratikus Köztársaság és maga a Szovjetunió is), kivétel Románia.  A kommunizmus bukása ugyanakkor egy másik történelmi eseményt is magában hordozott, Raffay Ernő szerint ugyanis elindított egy revíziós folyamatot is a trianoni államkonstrukciók életében. Románia volt az egyetlen, mely 1990 után is megőrizte határait, Csehszlovákia 1991 végén összeomlott, illetve Jugoszlávia egy véres, hatéves polgárháborúban – több ezer halálos áldozattal és máig kiható erős szerb-horvát gyűlöletet maga után hagyva – széthull. Raffay Ernő – aki akkor a hadügyi államtitkári tisztséget töltötte be az Antall József vezette kormányban – meglátásában Magyarország számára mindkét esemény lehetőséget teremtett, amelyet viszont nem sikerült kihasználni. A történész úgy véli: Szlovákia államiságának elismerését feltételekhez kellett volna kötni (a déli magyarlakta területek átadásához), és ennek akár katonailag is érvényt lehetett volna szerezni, hiszen ekkor a csehszlovák hadsereg, amelynek szétosztásáról döntött Prága és Pozsony, gyakorlatilag nem volt ütőképes, míg a magyar abszolút erőfölényben volt. Szintén 1991-ben indul el Jugoszlávia szétesésének folyamata a szlovén, majd a horvát függetlenség kinyilatkoztatásával. A délszláv háborúként ismert konfliktus, amely ezután kirobbant, a délvidéki és a horvátországi magyarokat egyaránt súlyosan érintette (egyebek mellett belesodródtak a konfliktusba, illetve a Horvátország területéről elűzött szerbeket Bácskában és Újvidéken telepítette le erőszakkal a belgrádi kormány). Raffay Ernő szerint ez a helyzet feljogosította volna a magyar kormányt, hogy az alkotmányba foglaltak értelmében közbelépjen, de ezt nem tette meg (kivételt képezett a horvátoknak biztosított, később nagy botrányt kiváltó fegyverszállítmány, amely a Kalasnyikov-ügy néven híresült el), noha a délvidéki magyarok helyzetéről (kényszerbesorolások például) a katonai hírszerzés napi rendszerességgel tájékoztatott. A történész itt egy merész megállapítást is tett: horvát–magyar szövetségben Délvidék visszacsatolására is lehetőség nyílt volna. 
A további két, szintén elszalasztott lehetőség Raffay Ernő meglátásában egyrészt Ukrajna létrejötte időszakára tehető, amikor Leonyid Kucsma ukrán államfő informális csatornákon azt közölte az Antall-kormánnyal, hogy akár hajlandóak lennének lemondani is Kárpátaljáról. Ez később hivatalos megerősítést már nem kapott. A második lehetőség a koszovói válság idején adódott volna, amikor a NATO Szerbia elleni büntetőhadjárat mellett döntött, amelynek szárazföldi beavatkozási része is lett volna (Szeged irányából indultak volna a csapatok). Raffay Ernő szerint a magyar hadsereg kezdetben békefenntartóként, az ottani magyarságot védendő bevonulhatott volna a NATO-ernyő alatt, az egyesült államok hadseregét követve, majd helyben maradhattak volna. A lehetőséget nem használták ki, mivel a hivatalos álláspont szerint magyar katonák is életüket vesztették volna a konfliktusban. Ami a jelen helyzetet illeti, a történész többször hangsúlyozta az ütőképes hadsereg meglétének fontosságát, hozzátéve: most elindult egy folyamat Magyarországon, amely ezt a célt szolgálja. Raffay Ernő továbbá megemlítette: Donald Trump győzelme új helyzetet teremthet Románia számára is, pontosabban, amennyiben az AEÁ–Oroszország viszony megváltozik, az ország komoly biztonságpolitikai kihívás elé néz, ami a magyar érdekek szempontjából újabb lehetőséget teremthet, amennyiben esetleg a befolyási övezetek újraosztása is szóba kerül ezeken a tárgyalásokon. Zárásként, kérdésre válaszolva Raffay Ernő elmondta: a marosvásárhelyi véres március kapcsán a Németh Miklós vezette magyar kormány a teljes passzivitás mellett döntött, noha tudomása szerint az ellenzék (a Magyar Demokrata Fórum) soraiból többen az azonnali katonai beavatkozást is felvetették.
Nagy D. István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Akinek elege van Romániából – beszélgetés Sabin Ghermannal románokról, magyarokról, Erdélyről
Csak közös román–magyar párt létrehozásában lenne partner, de abban nagyon. A román közvélemény szemében fekete báránynak számító Sabin Gherman kolozsvári újságíróval román ünnepekről és Erdély autonómiájáról is beszélgetett Csinta Samu újságíró.
 Van kedvenc román történelmi alakja?
– Nincs. Inkább olyan példákat tudnék felhozni, amelyek nagyon zavarnak. Baba Novac kolozsvári emlékművén például az áll, hogy magyarok által megölt román hős. Márpedig ha ugyanazt művelném, mint Baba Novac, hasonló bánásmód járna nekem is. Mert mit érdemel egy kém? Ő ugyanis szerb betyárként az ortodox pappal szövetkezve pénzért szolgáltatott információkat a temesvári pasának, hogy mikor kellene megtámadni Lugost és Karánsebest.
– Az 1918. december elsejei nagy egyesüléssel azért csak jobb a viszonya...
– Nem feltétlenül. Az én diákkoromban a nagy egyesülés korántsem volt még akkora esemény, gyakorlatilag mindent augusztus 23-ában élt ki a Ceaușescu-rezsim. A gyulafehérvári események nem sokat mondtak nekem, jelentőségük csak jóval később kezdett tudatosodni bennem. És az is, hogy december elseje nem más, mint egy győzelemre, illetve veszteségre való emlékezés apropója, amelyben mindkét érdekelt fél, a román és a magyar is abban hibázik óriásit, hogy aránytalanul felnagyítja a pillanat súlyát. Márpedig a történelmet nem lehet újrajátszani.
– A gyulafehérvári kiáltványban foglalt vállalásokat sem? Például amelyik teljes nemzeti szabadságot ígér valamennyi együtt élő nép számára.
– És amely vállalásokat a mai napig elmulasztottuk életbe léptetni. A Kárpátokon túl a magyarokat ma is hazátlanoknak, bozgoroknak nevezik, bennünket, románokat pedig magyar keverékeknek, boanghenoknak. Ha te lebozgorozod a magyart – szoktam ilyenkor válaszolni –, akkor én is az vagyok, mert azzal vagyok szolidáris, aki mellettem él Erdélyben. Persze tudom, hogy ez édeskevés.
– A magyar és román történetírás pedig továbbra is párhuzamos pályákon fut. December elseje tekintetében is.
– Ami a történelemkönyvekben ma zajlik, egyszerre szomorú és abszurd. A magyar szemlélet Erdély elvesztésének folyamatos siratásában merül ki. A román nacionalizmus ugyanakkor furcsa kettősségben fuldoklik: miközben állandóan a román felsőbbrendűséget hangsúlyozza, nem bízik saját történelmében. Minden győzelem mögött ott érzékelhető az örökös frusztráció, hogy bennünket, románokat mindig nyomorult jobbágyokként kezeltek. A német és francia diákok viszont ma saját térségük összefésült történelmét tanulják. Pedig közöttük több száz éves háborúskodás húzódik, míg mi, magyarok és románok ezer év alatt talán kétszer-háromszor estünk egymásnak háborúban, akkor sem feltétlenül nemzeti okokból. A német–francia példa alapján kellene nekünk is megírnunk közös történelmünket, előtte viszont olyan környezetet kellene kialakítanunk, amelyben mindenki saját nyelvén írhat, olvashat, énekelhet, és ebből semmiféle hátránya nem származhat.
– Közel húsz éve jelent meg a nagy vihart kavart, Elegem van Romániából című vitairata. Másként fogalmazna, ha ma írná?
– Részben biztosan, időközben ugyanis változott a befogadó közeg. A román állampolgárok negyedének van már elege ebből a Romániából, derül ki egy nem régi felmérésből. Én mindenekelőtt gazdasági érvekkel próbálom meggyőzni az embereket. Miért kell 41 megye, amikor hét régió sokkal hatékonyabban működhetne? Mindenkinek szüksége van gazdaságilag érvényesíthető régiós identitásra, Erdélynél ismertebb régió pedig kevés van a világon. A hivatalos kurzus azonban Erdélyt ma is csak az időjárás-jelentésben nevezi a nevén. Holott Erdély több száz éve létezett, amikor Romániának még nyoma sem volt. Amikor Havasalföld és Moldva még valahol a ködben bolyongott, Erdély már a vesztfáliai béke aláírói között szerepelt. Az egyik jelentős román szociológus – nevét saját védelmében hallgassuk el – máig nem merészeli nyilvánosságra hozni annak a közvélemény-kutatásnak az eredményét, amelyben arra kérdeztek rá, hogy hányan szorgalmaznák Erdély adminisztratív-pénzügyi autonómiáját. Nos, 62 százalékról van szó.
– Mi akadályozza leginkább az erdélyi autonomista mozgalom – amelynek érdekében megalapította az Erdély–Bánság Ligát – sikerét? A magyarok jelenléte?
– Ellenkezőleg. Ez a mozgalom csak akkor teljesedhet ki, amikor a magyarok, a románok és a szászok egyformán akarják. Sokan megkeresnek, hogy csináljunk külön pártot. Én viszont kizárólag egy alku tárgyát soha nem képező elv- és alapvetésrendszer mentén, váltott elnökséggel működő erdélyi párt létrehozását támogatom. És ezt a magyar pártok vezetői felé is többször egyértelműsítettem már.
– Ebben a műfajban viszont elég riasztó a felvidéki Most–Híd párt példája...
– Valóban, az a modell legalább tíz évvel késleltette a mi törekvéseinket. Azóta az aludttejet is tízszer megfújja mindenki ebben a témában. A Most–Híd esetében az volt az alapvető hiba, hogy nem fektették le azokat a soha alku tárgyát nem képező alapelveket, amelyek megszabják a párt működését. Ilyen az anyanyelv használata, egy másik kulturális-nyelvi közösségben való lét jogosságát és jogegyenlőségét szabályozó megállapodás. Mindig elképeszt, amikor a magyarok kisebbségként határozzák meg magukat. Hagyjátok ezt a Ceaușescutól hallott kifejezést, mondom nekik, ti nemzeti közösség vagytok, amely az én identitásomat is alakította. Érdemes lenne a nemzeti közösségek szintjén is érvényesíteni a felvinciek és alvinciek példáját. A két Fehér megyei település lakói annak idején megegyeztek, hogy soha nem emlegetik fel az elődök által egymás ellen elkövetett sérelmeket. Sőt, a gyerekeiknek sem mondják el, hogy ne mérgezzék a tudatukat.
– A történelem elhallgatható? Mi több: elhallgatandó?
– Nem ebben az értelemben. Ha egy csepp tintát öntünk egy pohár vízbe, máris oda a tisztaság. Egyetlen csepp gyűlölettel egész nemzedékeket mérgezhetünk meg. A történelmet úgy kell ismernünk és értékelnünk, ahogy megtörtént, a teljes körülményeikkel együtt. Ki kell mondani, milyen őrült dolgokat voltunk képesek művelni egymással. Hogy mi sem voltunk okosabbak a korabeli világnál. Erdély velünk, mindannyiunkkal az igazi, ezért nem vagyok hajlandó más pártban gondolkodni, csakis vegyes pártban.
– Akkor az RMDSZ elbukásáért szurkol a december 11-i parlamenti választáson?
– Nem feltétlenül, ha ugyanis az RMDSZ nem éri el az ötszázalékos küszöböt, és csak alternatív útvonalon, mondhatni a hátsó bejáraton jut be a parlamentbe, sebzett farkassá válik, amelyet az ép farkasok – akikkel korábban kormányon volt – kíméletlenül széttépnek. Azonnal a többi jelentéktelen magyar párt közé sorolják, feladat kipipálva, ellenség hatástalanítva, mondják majd a nagy román pártok. Nem kívánom az RMDSZ vesztét, bár nem kedvelem túlságosan. Azt szerettem volna ugyanis, hogy engem, az erdélyi románt is képviseljen a parlamentben. Ezt nem nagyon érzem, de lévén az egyetlen erdélyi identitású regionális párt, szurkolok neki. Ugyanakkor számomra az egyetlen erkölcsileg elfogadható párt. Egyetlen adalék: a dák állam központját, Sarmisegetuza maradványait Kelemen Hunor kulturális miniszter mentette meg a leaszfaltozástól.
– Mit gondol, Erdély autonómiája esetén Románia milyen tekintetben veszítené a legtöbbet?
– Semmiféle veszteséget nem szenvedne el Erdély saját lábra állásával. Nyereségről annál inkább beszélhetünk. Mindenekelőtt hatástalanítani lehetne a nacionalizmust, eltűnne az a kép, miszerint a románok magyart reggeliznek, és fordítva. Egy jóléti Erdély ugyanakkor több szomszédos régiót is képes lenne maga után húzni. Persze nem az 1927-es szinten, amikor Románia költségvetésének 86 százalékát Erdély és a Bánság biztosította. Ma Bukarestben adóznak az ország legnagyobb cégei, az a 2500 vállalat, amelynek éves üzleti forgalma meghaladja az 50 millió eurót. Csak így érdemes értelmezni, hogy Bukarest adja a hazai össztermék 25 százalékát. Az ország bármelyik Mol-kútjánál vásárolsz benzint, annak adóvonzatai a bukaresti kasszát gazdagítják. Arról nem is beszélve, hogy míg országszerte 600 ezer köztisztviselő dolgozik, Bukarestben 430 ezerre rúg a számuk.
– Hol tápláltak a fejébe ennyi „hazaáruló” gondolatot?
– Így alakult. A Marosvásárhelytől 35 kilométerre fekvő Mezőzáhon születtem, Vásárhelyen éltünk, s ma is sajnálom, hogy nem tanultam meg tisztességesen magyarul. Magyar barátaink szülei ugyanis mindig arra kérték anyámat, beszéljünk románul, hogy az ő gyerekeik is megtanulhassák a nyelvet. Az egyik első dilemmám is Záhról fakad: az iskolai tankönyvekből a népnyúzó magyar nemesekről tanultunk, az öregektől viszont azt lehetett hallani, hogy a falu földesura, Ugron István egyáltalán nem a hétfejű sárkány megtestesítője volt, hanem visszahúzódó, diszkrét ember, aki sokat segített az embereken. És ott volt a gyönyörű kastély, amely mindig is meghatározta a falu identitását. 1989-ig nem is volt magyar- vagy románkérdés: együtt húsvétoztunk, szilveszterkor román és magyar éjfélkor egyaránt koccintottunk, normálisan éltünk. A disznóság a forradalmat követően tört ki, amikor hirtelen sok embernek lett fontos a nemzetiségi kérdés.
SABIN GHERMAN
Újságíró, publicista, Erdély adminisztratív autonómiája ügyének animátora. A Maros megyei Mezőzáhon született 1968. november 22-én, a craiovai egyetem román–francia szakán diplomázott, 1992 és 1999 között szerkesztőként dolgozott a köztelevízió kolozsvári stúdiójában. Ma a kolozsvári székhelyű Transilvania Look tévé népszerű műsorvezetője. A Monitorul de Cluj napilapban 1998-ban közölte a nagy vitát gerjesztő, Elegem van Romániából című vitairatát, amelyet a ProTransilvania Alapítvány saját kiáltványává nyilvánított. 2000 májusában megalapította az Erdély–Bánság Ligát, amelynek elnöke is volt. Az Európai Szabad Szövetség romániai jelentéstevője.
[Háromszék] itthon.ma/erdelyorszag

Magyar huszárok Bukarestben
100 évvel ezelőtt foglalták el az Európa egyik legmodernebb erődrendszerével rendelkező Bukarestet a magyar alakulatokat is magában foglaló központi hatalmak hadseregei – miután megakadályozták a mélyebb román benyomulást Magyarországra. A román front különlegességét az adja, hogy a két szemben álló csoportosulás szinte minden európai tagja képviseltette magát, ráadásul az állóháború vérszivattyúja helyett itt dinamikus, mozgó hadmozdulatok zajlottak. Románia belép a háborúba
1916. augusztus 27-én nyújtotta át Edgar Mavrocordat, a román király bécsi követe Burián István közös külügyminiszternek hazája hadüzenetét. A román hadvezetés Budapest elfoglalását tűzte ki célul, de az új front megnyitását leginkább szorgalmazó Franciaországnak már az is kapóra jött, ha eggyel több arcvonalon kötik le a központi hatalmakat, miközben a francia hadsereg élet-halál harcát vívja Verdunnél.
Románia stratégiai helyzete igen kedvezőtlen volt, ugyanis Bulgária révén hosszú déli határai mentén is ellenséggel kellett szembenéznie. Az 1916. augusztus 17-én megkötött bukaresti szerződésben az antanthatalmak és Olaszország a jól ismert területi ígéretek mellett orosz segítségről biztosították a román hadsereget, és Bulgáriát egy Szalonikiből kiinduló támadással tervezték lekötni.
Az 1., 2. és 4. román hadsereg összesen 370 ezer román katonája törte át a Kárpátok védelmét augusztus 28-án. Úgy tűnt, a Monarchia már nem bírja ki az újabb égtáj felől érkező nyomást. Számos fronton lekötött szövetségesei azonban mindjárt a segítségére siettek: még augusztusban német, bolgár és török hadüzenet érkezett a román fővárosba, és néhány napon belül teljes koalíciós haderő várta az ellentámadás megindítását.
Erdély felől az 1. osztrák–magyar és a 9. német hadsereg állt szemben a három román hadsereggel, míg délen August von Mackensen tábornok német–bolgár–török Duna-hadseregével és a bolgár 3. hadsereggel szemben csak a 3. román hadsereg állt. A román erők bekerítésének tervét Paul von Hindenburg készítette elő. Szeptember 2-án a 70 ezer főt számláló Duna-hadsereg törte át a román védelmet, amit 16-án követett a bajor Alpenkorps támadása Erdélyben, a cs. és kir. 2. hegyidandárral kiegészülve. A román erők két tűz közé kerültek.
Mackensent segítette a Dunán egészen Dobrudzsáig hajózó osztrák és magyar monitorflotta, amelynek köszönhetően szeptember 23-ra elfoglalta Konstancát. Erdélyt október 25-ére szabadították fel a német és osztrák–magyar erők, másnapra pedig Romániát elvágták a tengertől, megnyitva az utat a központi hatalmak előtt a román alföld és Bukarest felé.
A bevehetetlen erőd
Novemberre a parlament, Ion I. C. Bratiănu kormánya és I. Ferdinánd király is Jászvásárba tette át székhelyét, miközben a Szaloniki felől jövő elterelő támadás is eredménytelen maradt a görögországi helyzet miatt. A Havasalföldön visszavonuló román, orosz, szerb és francia egységek a felperzselt föld taktikájával igyekeztek minél nehezebbé tenni a nyersanyagok ellenséges kézre jutását. Bukarest elfoglalása sok fejtörést okozott a szövetséges erőknek. I. Károly király parancsára már 1884-ben elkezdték a fővárost körülvevő erődöv kiépítését Henri Brialmont belga hadmérnök tervei alapján. Az antwerpenihez hasonló erődrendszert körvasút és kocsiút kötötte össze (amely egyébként a mai bukaresti körgyűrű alapja), páncéltornyos erődei, modern védműi és nehézágyúi véres ostromot vetítettek előre. De a sors, pontosabban a román vezetés másképp alakította a hadjárat menetét. A Zeppelin-bombázásoktól már így is 4 ezer lelket sirató Bukarestet a kormány meg akarta kímélni az ostromtól, így november végére az Argeș folyó mentén készültek egy erőteljes végső támadással megfordítani a harcok menetét. A francia Philippe Berthelot szövetségi összekötő egy, a marne-ihoz hasonló ellentámadással akarta a Duna-hadsereget megsemmisíteni. A masszív roham majdnem összeroppantotta Mackensen hadseregét, de Erich von Falkenhayn német vezérkari főnök és egy török hadosztály szárnytámadása visszavonulásra késztette a román hadsereget december 5-re.
Az Argeș menti csatát követően Bukarest sorsa eldőlt. Mackensen Duna-hadserege előtt megnyílt az út a román főváros felé. A parancsnok december 5-én üzenetet küldött Bukarest parancsnokának: „A központi hatalmak csapatai Bukarest megtámadására készülnek. Ebben sem a román tábori hadsereg, sem az ott lévő orosz kötelékek nem fogják megakadályozni. (…) Magának a várnak a lövetésére messzehordó ágyúk állnak rendelkezésünkre. Hogy a román fővárost és annak lakóit (…) megkíméljük, (…) felszólítom Nagyméltóságodat, hogy a helyőrséget és a várost feltétel nélkül adja át.”
Bevonulás német és magyar szemmel
A hadseregparancsnok az erődrendszer szétlövetését helyezte kilátásba, de az erőfitogtatásra már nem volt szükség, ugyanis a német hadikövet a következő választ hozta vissza: a románok közölték, hogy a városnak már nincs önálló parancsnoksága, a hadsereg szinte teljesen kiürítette azt. A védelmet gyengítette, hogy a nehézágyúkat a románok már korábban a dobrudzsai frontra szállították. A német hadosztályok így legnagyobb megdöbbenésükre sorra üresen találták a Bukarest körüli erődöket. Mikulás napján, december 6-án Mackensen törzstisztjeivel az elővéd oltalma alatt beautózott a belvárosba. Naplója tanúsága szerint itt érte az újabb nagy meglepetés: „Nyitott üzletek és telt kávéházak! Üdvözölnek bennünket. Jól öltözött rendőrök szabályozzák kifogástalan tartásban a közlekedést. Berlinben sem mehetne rendesebben. (…) Hát nem vagyunk az ellenség fővárosának kellős közepén? Nincsen háború? Álom ez, ami elvakít bennünket?” – és valóban, merényleteknek, partizánakcióknak semmi jele nem volt a kortársak által „Kelet Párizsaként” emlegetett városban. Maderspach Viktor azon kevés magyar katonák egyike volt, akik részt vettek a bukaresti bevonulásban 1916. december 6–7-én. A német-magyar származású mérnök egy hatfős lovasjárőr parancsnoka volt a bevonulás napján. Ő is hasonló hangulatról adott számot: a lakosság „hurrázott és az ablakokból virágokat szórt. Mindenki azon volt, hogy a kedvünkben járjon. (…) Majdnem azt a benyomást szereztem, mintha a lakosság az ellenségnek bevonulását valami látványos népünnepélynek tekintette volna, nem pedig egy olyan eseménynek, mely minden nemzet történetében mint gyászos és szomorú epizód szerepel.” Az üdvrivalgás nem is hangzik olyan meglepően annak tudatában, hogy az a néhány ezer főt számláló bukaresti német, osztrák és magyar kolónia és az addig internált diplomáciai személyzet részéről történt.
Maderspach beszámol még egy hátramaradt orosz kötelékkel való áldozatmentes tűzharcról, mikor a maroknyi járőr a királyi palota elé ért. A lovas kozákok és a császári-királyi előőrs közti lövöldözés Mackensen és a német főerők bevonulását megelőzően történt, ugyanis Maderspach ekkor még hallotta kelet felől a front ágyúdörgését, és azt a hírt is kapta, hogy a Pantilimon-erőd még ellenáll. Maderspachot és egységét másnap már továbbvezényelték a frontra.
A megszállt főváros
A bukarestiek fellélegeztek, hogy megszabadultak a négy hónapja tartó háború borzalmaitól. Szádeczky–Kardoss Lajos, Bukarestbe küldött kolozsvári egyetemi oktató visszaemlékezéseiben így magyarázza a jelenséget: „A lakosság, mint egy nehéz álomra, úgy gondol vissza a rémes napokra és éjszakákra. És csodálatos ennek a léha népnek a lélektana. Most jóízűen mulat rajta, amint az Amicii Orbilor tágas arénájában előadják Bukarest bombázásának mulatságos paródiáját.”
Bukarest 1916. december 6. után négy hadsereg megszállása alá került. A megszálló erőkben a központi hatalmak minden állama képviseltette magát német, bolgár, török, osztrák és magyar alakulatokkal. Bukarest élte tovább mindennapjait, a város német parancsnokának a későbbiekben sem jelentettek komolyabb atrocitásokat a megszállás alatt – a központi hatalmak mindenesetre leszerelték a város erődgyűrűjét.
Románia hadba lépése a központi hatalmaknál is változásokat hozott, hiszen a Monarchiát csak a német támogatás mentette meg a katasztrófahelyzettől. A segítségért cserébe még 1916. szeptember 6-án a központi hatalmak hadseregeinek fővezérletét német kézbe helyezték. Ugyanakkor a Románia elleni győzelem azt a látszatot keltette, hogy a központi hatalmak ereje szinte kifogyhatatlan, ami a hátországokban is optimista hangulatot keltett.
A nyugati hatalmak örültek, hogy Románia több százezer német és osztrák–magyar katonát köt le, ugyanakkor Liddel Hart hadtörténész kiemeli, hogy a román hadba lépés csak késleltette az antanthatalmak győzelmét, mert bár az Osztrák–Magyar Monarchiát majdnem összeroppantotta az újabb égtáj felől jövő támadás, de végül Románia nagy részének gyors elfoglalásával Havasalföld olajmezői és gabonatermelő vidékei mind a központi hatalmak erejét növelték egészen 1918 őszéig.
Bukaresttől Budapestig
A román vezetés ugyan feladta a fővárost, de ezzel megmentette hadseregét a pusztulástól. Mackensen Bukarest elfoglalása után egész Romániát ki akarta ütni a háborúból. 1917 januárjára egész Dobrudzsa a kezére került, de a Duna és a Szeret folyó vonalánál a román–orosz erők megállították az ellenséget. A másik oldalról viszont a román frontot még a II. Bruszilov-offenzíva sem hozta kedvezőbb helyzetbe, így az megmerevedett.
Változást csak az oroszországi „októberi forradalom” hozott, amivel Románia biztos támaszát vesztette el. Egy évvel Bukarest elfoglalása után Oroszország összeomlott, s a helyzetet a Moldovai Köztársaság kikiáltása is bonyolította. December 7-én Foksányban a felek tárgyalóasztalhoz ültek, két nap alatt megegyeztek a fegyverszünet feltételeiben, ennek értelmében megszűntek a harcok Románia és a központi hatalmak között.
1918 tavaszán nemcsak Breszt–Litovszkban kötöttek békeszerződést győztesként a központi hatalmak, hanem a Bukarest melletti Bufteán is (1918. március 5.), amelynek nyomán a Monarchia és Németország a Prut folyóig megszállta Romániát. Az előzetes békét május 7-én követte a háborút Romániával lezáró bukaresti béke, amely Bulgáriának juttatta Dobrudzsa nagy részét, a Monarchiához egy vármegyényi területű sávot a Kárpátok hágói mentén, de Románia kompenzációként megkapta Besszarábiát. Az ország továbbra is megszállás alatt maradt, nyersanyagait pedig a németek aknázták ki.
A különbéke elvileg megszegte az 1916-os bukaresti szerződést, de a keleti front békeszerződéseit később semmisnek tekintették – igaz, Románia a compiégne-i fegyverszünet előtt egy nappal, 1918. november 10-én újból belépett a háborúba, és a Mackensen-hadsereg kivonulását követően megkezdte Magyarország megszállását is. A román hadsereg megóvása Bukarestért cserébe két évvel később hozta meg gyümölcsét: az újabb román–magyar háborúban már elérték 1916-ban kitűzött céljukat – húsz nap híján három évvel azután, hogy magyar katonák masíroztak Bukarestben, a román királyi hadsereg bevonult a magyar fővárosba.
Csernus Szilveszter (Múlt-kor) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tudományos ülésszak Maros megye történetéről - Korok, emberek, történések
Egy hosszú és érdekes napot töltöttünk helybeli és vendég történészek társaságában november 26-án a Kultúrpalota kistermében. A Magyar Tudomány Napja Erdélyben 15. fórumán Marosvásárhely szabad királyi városi rangra való emelésének 400. évfordulója tiszteletére az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókszervezete és a történészek Borsos Tamás Egyesülete szervezett emlékkonferenciát. A rendezvényt Simon Zsolt, az EME marosvásárhelyi fiókegyesületének titkára és László Lóránt, a Borsos Tamás Egyesület elnöke ajánlotta a nézők figyelmébe és mondott köszönetet a támogatóknak. A konferencia zárszavaként Pál Antal Sándor akadémikus foglalta össze a nap tanulságait. Mint elmondta, a címben megfogalmazott témáról – Marosvásárhely szabad királyi városi rangra való emelésének 400. évfordulójára – egy mondat sem hangzott el, de nem véletlenül, hiszen április 29-én ugyanabban a teremben az idei kerek évforduló témáját már feldolgozták a vásárhelyi történészek. Az előzményeket figyelembe véve terveztek a tudomány napjára egy olyan vegyes hely- és régiótörténeti tematikájú ülésszakot, ami magába foglalja a Bethlen Gábor kiváltságlevele utáni 400 évet, sőt a korábbi korokat is. A cél az volt, hogy a múlt kutatásával foglalkozó szakemberek összegyűljenek, és egymással, valamint a történelem iránt érdeklődő közönséggel az utóbbi időben végzett kutatásaik eredményét ismertessék. Pál-Antal Sándor szerint a szervezőkben volt egy hátsó gondolat is: lehetőleg olyan előadások kerüljenek bemutatásra, amelyeknek az írott változata idővel kiadvány formájában napvilágot láthat. Az emlékkonferencián a középkortól a 20. századig terjedő idő- szakról 14 előadást hallottunk, amelyek közül kilenc Marosvásárhely város történetére vonatkozott, három Maros megyére és kettő általános témát dolgozott fel. Tartalmukat tekintve három tanulmány 20. századi köztörténetről, négy személyiségtörténetről szólt. – Ez utóbbiakat hallgatva arra gondoltam, hogy pár évvel ezelőtt kiadtunk egy marosvásárhelyi személyiségekről szóló tanulmánykötetet. A könyv sikere kapcsán készítettem egy lajstromot, amelyen 200 körüli név szerepel. Téma tehát volna, csak legyen, aki ezeket a tanulmányokat megírja – jegyezte meg Pál-Antal Sándor. A konferencián három előadó címertörténetről, pecséttörténetről beszélt, egy szerző egyháztörténeti, egy pedig nemzetiségtörténeti témát dolgozott fel. – A 14 előadóból hatan marosvásárhelyiek, nyolcan pedig meghívottak voltak, ami bizonyos szempontból rossz aránynak tekinthető, mert a vásárhelyi történészek egy része politikai útra tér, és kezdi a szakmát elhanyagolni – tette hozzá Pál-Antal Sándor. Majd köszönetet mondott mindazoknak, akik elfogadták a meghívást, és még inkább a kutatóknak, akik hosszú utazás után Budapestről és távoli erdélyi településekről érkeztek Marosvásárhelyre, hogy húszperces előadásukat megtartsák. A sepsiszentgyörgyi Szekeres Attila, aki az egyedüli hiteles és országosan elismert magyar heraldikus Romániában, színesen és érdekesen beszélt és mutatott be képeket a marosvécsi református templomban látható címeres táblákról és azok feliratáról, amit az átlagember már nem vagy csak nehezen tudna kibetűzni, s talán a jelentésükkel és a háttérinformációkkal sincsen tisztában. A Gyergyószentmiklósról érkezett Garda Dezső az 1916. augusztus 27-i Gyergyó elleni román katonai támadásról és annak következményeiről, a menekülésről számolt be. Tegyük hozzá, hogy az évforduló kapcsán ezt a témát taglalta Pál-Antal Sándor is, aki az 1916-os menekülőket fogadó és továbbító Marosvásárhely helyzetét mutatta be. Simon Zsolt a marosszéki pecsétekről szóló, újonnan előkerült adatokat magyarázta. Rüsz-Fogarasi Enikő, a Babeş- Bolyai Tudományegyetem tanára, aki a kolozsvári helyett a marosvásárhelyi tanácskozást választotta, Borsos Tamás lányának, Balogh Lászlóné Borsos Annának a végrendeletéről írt érdekes tanulmányt. A végrendeletet a mezőbándi Kovács család családi levelei között találta meg. Mihály János székelyudvarhelyi (lövétei) történész, aki Pál-Antal Sándorral évek óta együtt dolgozik a régi székely szimbólumok kutatásán, azt a folyamatot követte nyomon, ahogy az ősi székely címer a karról, amely szívet és medvefejet szúr át, és ami sok székelyföldi templom bolthajtásán megtalálható, hogyan vált Marosvásárhely szabad királyi város címerévé. Boér Máté (Babeş–Bolyai Tudományegyetem) fiatal kutató Kovásznai Sándornak, a marosvásárhelyi Református Kollégium professzorának két fordításkötetét elemezte, amelyekből az 1871-es Erdély-szintű oktatási tervezetet támadó és védő álláspontoktól eltérő felfogás olvasható ki. Minden történészkonferenciára tanulságos, új témával érkezik a nagyernyei Nemes Gyula – hangzott el az értékelőben. Ezúttal Dillmont (Széphegyi) Gyula (1872-1921) búzaházi hangszerkészítő asztalosmesterről tartott elő- adást, aki az európai nyomdatörténetben páratlan fabetűs nyomdát hozott létre Búzaházán, és működtetéséhez saját kezűleg készítette el a felszerelést. – László Lóránt történészt mi ragadta meg szakemberként? – tettem fel a kérdést a konferencia egyik szervezőjének. – Vásárhely története szempontjából érdekes újdonságot hozott Rüsz-Fogarasi Enikő előadása, aki nagyon jó rálátást nyújtott arra nézve, hogy milyen vagyonnal rendelkezett a Borsos család. Örvendetesnek tartom, hogy három heraldikai előadás hangzott el. Nagyon alapos kutatáson alapult a két életrajz két olyan személyről, akinek az élete jelentősen kötődik Marosvásárhelyhez. Süli Attila (budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum) Jeney József, Marosszék honvéd őrnagyának életét mutatta be, akit túlkapásaiért Bem altárbornagy hadbíróság elé állított. Somogyi Gréta a kiváló marosvásárhelyi jogtudor és politikus Dósa Elek pályaképét rajzolta meg. Dósa Elek a Református Kollégium tanára, majd az 1948-49-es forradalom és szabadságharc idején Brassó kerület kormánybiztosa, később a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt, az 1867-es kiegyezés jogi előkészítésében pedig Deák Ferenc fő segítőtársa volt. Külön színes foltja volt a konferenciának Petelei Klára előadása a Marosvásárhelyi Önkéntes Tűzoltó Egyesületről, amely 1901-ben ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját. Erre az alkalomra szecessziós stílusban kézzel illusztrált album készült, amely sok érdekes adatot tartalmaz a szervezet működéséről. Tamási Zsolt alapos levéltári kutatáson alapuló visszatekintése az 1913-as zsinatnak az erdélyi katolikus egyházmegyében betöltött szerepéről és a marosi esperesi kerület előkészítő koronaüléséről szólt. Nagyon keveset beszélünk Marosvásárhely zsidó lakosságának a II. világháború utáni történetéről, az újrakezdés nagyon kényes témájáról, amelyről alaposan dokumentált előadásában Spielmann Mihály beszélt. Lázok Klárának a Teleki Téka és a Bolyai-könyvtár 1950-es évekbeli történetéről tartott előadása az ismert adatok mellett sok érdekes újdonságot is tartalmazott. Összefoglalójában Pál-Antal Sándor arra emlékeztette a hallgatóságot, hogy a marosvásárhelyi EME-fiók a tudomány napjának megünneplését hamarabb elkezdte, mint a kolozsvári központ. Az első ülésszakot ugyanis húsz évvel ezelőtt, 1997-ben tartották, 1999-től az Orvosi Szakosztállyal közösen, majd 2005-től újra önállóan. – Az utóbbi időben, érezve, hogy az erőnk lankad, sikerült hasznosan együttműködni a Borsos Tamás Egyesülettel, amelynek László Lóránt személyében kiválóan szervezni tudó elnöke van. Ami a jövőt illeti, Pál-Antal Sándor a korábbi példákra alapozva azt reméli, hogy a szerzőknek ezúttal is sikerül az előadásokból nyomtatásban kiadható tanulmányokat szerkeszteni, és lesz olyan kiadó, amely könyv formában megjelenteti a gyűjteményt. A történészek ülésszakának megtartását a Communitas Alapítvány, a Bethlen Gábor Alap, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány, a Teleki Téka, a megyei múzeum támogatása tette lehetővé.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)

Sógor: visszavehetik a megszerzett jogainkat
Már nem az a kérdés, hogy a romániai magyarság bővítheti-e a megszerzett jogait, hanem az, hogy visszaveszik-e azokat a közösségünktől – jelentette ki Sógor Csaba európai parlamenti képviselő az RMDSZ Kolozs megyei szervezete által szervezett szombati kolozsvári fórumon. 
A politikus szerint mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a magyar közösséget érő újabb és újabb támadások uniós szinten is figyelmet kapjanak, hiszen a nyomásgyakorlás kitűnő eszköze lehet a brüsszeli fellépés. Hozzátette: Románia a csatlakozáskor vállalta a kisebbségek jogainak tiszteletben tartását, ennek ellenére az utóbbi években visszafejlődés tapasztalható ezen a téren.
Csoma Botond képviselőjelölt, kolozsvári városi tanácsos véleménye szerint a nyelvhasználat és a kisebbségi jogok az utóbbi időben többször felmerültek témaként európai intézményekben. Meglátása szerint az Európai Unió keretében is szükség lenne egy kisebbségi és nyelvhasználati keretszabályozásra. A jelölt elképzelése szerint Romániában a nyelvhasználati küszöböt a jelenlegi 20 százalékról 10 százalékra kellene csökkenteni, valamint egy számszerűsített, ötezer fős alternatív küszöböt is be kellene vezetni a magyar nyelvű ügyintézés és a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezése érdekében.
Hegedüs Csilla képviselőjelölt az erdélyi magyar iskolákat ért támadásokat vetette fel. A marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium igazgatójának eltiltása hivatalának gyakorlásától, akárcsak a kolozsvári Apáczai-gimnázium képzőművészeti osztályának esete is a kisebbségi oktatás ellen elkövetett támadásként értelmezhető. Éppen ezért Csoma Botonddal közösen célul tűzték ki, hogy képviselői mandátumuk alatt megvédik a magyar iskolákat, és azon dolgoznak majd Bukarestben, hogy minden magyar gyermek anyanyelvén tanulhasson.
László Attila szenátorjelölt arra hívta fel a figyelmet, hogy az Európai Unió huszonnyolc tagállamából mindössze kettőben, Romániában és Franciaországban van rezidensvizsga, más országokban személyes interjú alapján alkalmazzák a kórházak a fiatal orvosokat. „Nálunk is el kellene törölni a rezidensvizsgát ebben a formájában, és lehetővé kellene tenni, hogy a rezidensek ne csak egyetemi központokban végezhessék gyakorlatukat, hanem akár megyei vagy városi kórházakban is” – mondta.
Gyergyai Csaba Krónika (Kolozsvár) 

Tőkés László: indokolatlan a vészharangkongatás
Tőkés László EP-képviselő nem tartja indokoltnak a „vészharangkongatást”, szerinte nincs veszélyben a romániai magyarság parlamenti képviselete. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke a Krónikának adott interjúban kifogásolja, hogy a Fidesz olyan RMDSZ-listákat támogat „látatlanban”, amelyeken szerinte korrupt, az autonómia ügyét eláruló jelöltek is szerepelnek.
– Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), amelynek Ön a fővédnöke, a korábbi tervekkel ellentétben úgy döntött, hogy nem vesz részt a decemberi romániai parlamenti választáson, holott már a független jelölteket támogató aláírásgyűjtésnek is nekifogtak. Miért nem indult az alakulat, és mi a véleménye a döntésről?
– Előrebocsátom, hogy én a föltétlen indulásnak voltam a híve. De mivel az EMNP belső politikai tevékenységében nem veszek részt, hanem valóban csupán védnök vagyok, ezért a döntésbe nem szóltam bele. Végül is hosszú tusakodás után Szilágyi Zsolt és csapata úgy döntött, hogy nem indulnak. Erre nézve elvárásokat támasztottak Budapestről is. Mivel a Fidesz nekünk stratégiai partnerünk, nem csupán az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) viszonylatában, hanem a magyarországi kormánypárt relációjában hozták meg a döntést, és a prioritásokat, az ellene és mellette szóló érveket súlyozva visszaléptek az indulástól.
– Hogyan tekint az anyaországi kormánypárt és az RMDSZ közötti, egyre szorosabb együttműködésre – vagy más szóval a Fidesz színeváltozására, ahogy a napokban megfogalmazta valaki egy székelyudvarhelyi fórumon?
– Nagymértékben azonosulok a Kövér László székelyudvarhelyi választási fórumán felvetődött kifogásokkal és kritikákkal. Ezen túlmenően önmagában fontosnak tartom, hogy a Fidesz megtalálja a modus vivendit az RMDSZ-szel, amely mégiscsak egyetlen képviselője az erdélyi magyarságnak a román parlamentben. Ezzel nem is volna baj, nekem a melléállás és az együttműködés módjával szemben van kifogásom. Először is nem felel meg a valóságnak az, hogy veszélyben forog a magyar képviselet Románia parlamentjében.
– Köztudott, hogy az alternatív küszöb garantálja az RMDSZ bejutását. Ön szerint nem áll fenn a reális veszélye annak, hogy jelentősen meggyengül a romániai magyarság parlamenti képviselete, ha a szövetség nem lépi át az ötszázalékos küszöböt?
– A „lex UDMR” már az előző választási ciklusban is érvényesült a 6-3-as bejutási aránnyal, a mostani listás rendszerben pedig újabb „lex UDMR” született, amely szerint ha négy megyében elérik a húsz százalékot, akkor mindenképpen bejut az RMDSZ a parlamentbe. Tehát nincs veszélyben a romániai magyarság parlamenti képviselete. Ráadásul a képviselet fontosságának a túlhangsúlyozása azért is furcsa – végveszélyről, sorsfordító választásról beszélnek –, mivel az RMDSZ a bukaresti kormányban leghosszabb ideig részt vevő vagy kormányközelben politizáló párt Romániában.
Mivel eddig is ott voltak, ugyan bizony mit csináltak az elmúlt évtizedek során? Ez a vészharangkongatás ilyen szempontból egyáltalán nem indokolt, csupán merő választási kommunikációs technika. A következő kifogásom pedig az, hogy túl sok a csont ebben a húsban. Vagyis olyan RMDSZ-listákat támogat látatlanban a Fidesz, amelyeken olyan korrupt személyek találhatók, mint Biró Rozália, Szabó Ödön. Ezen túlmenően Verestóy Attila egyszerűen elárulta a magyar autonómiát, ugyanakkor ott van Márton Árpád, aki őskövülete a parlamentnek, és a Székelyföld képviselőjeként semmi hasznosat nem tett a nemzeti önrendelkezés ügyében. Biró Zsolt MPP-elnök pedig „spágavezérként” bevallottan nem a magyar ügyek képviseletére, hanem az anyagi előnyök megszerzésére törekszik Bukarestben.
Tehát fonák dolognak tartom, hogy egyáltalán Kövér László házelnök Verestóy Attila társaságában mutatkozik a Székelyföldön, Nagyváradon pedig Biró Rozália és Szabó Ödön oldalán kampányol, akik épp a magyar államot lopták meg, amikor a nagyváradi Ady-központnak a Széchenyi-terven nyert pályázati pénzét elorozták. Emiatt ma már sem az Ady-központ nincs, sem a 320 millió forint, amellyel a magyar állam támogatta ezt a nemes ügyet.
– Ezeknek az érveknek az alapján döntött úgy, hogy a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) múlt heti ülésén nem írta alá a zárónyilatkozatot? Ebben egyebek mellett arra biztatják az erdélyi magyarokat, hogy „a közösségük jövőjét cselekvően alakító felelős polgárként minél nagyobb arányban vegyenek részt a december 11-én sorra kerülő parlamenti választásokon, és támogassák az RMDSZ magyarösszefogás-listáját, az Erdély-központú politizálást”.
– Elsősorban ezeknek az indokoknak az alapján. De már önmagában azt furcsállom, hogy egyik pártot rá akarják kényszeríteni arra, hogy támogassa a másik pártot a választásokon. Ez ellentmond a jogállamiság, a demokratikus pluralizmus és a választási szabadság elvének. Ha akarjuk, aláírjuk, ha nem akarjuk, nem írjuk alá. De meg is indokoltuk, hogy miért nem írjuk alá. Hogyan tudnánk jó lelkiismerettel támogatni azokat, akik a romániai magyarság számára nem a megoldást jelentik, hanem legfőbb okozói, előidézői annak a helyzetnek, amelyben a romániai magyar közösség jelenleg található?
Huszonhét esztendő politikai, parlamenti tevékenysége bizonyítja, hogy nem tudták méltóképpen képviselni a magyar ügyet Bukarestben, tehát nem méltók a különleges támogatásra. Legfeljebb a puszta jelenlétünk fontossága késztethet bennünket arra, hogy az RMDSZ listáira szavazzunk, ebben az esetben viszont komoly kikötéseink lehetnek. Példának okáért kikötném az RMDSZ-nek, hogy semmiképpen ne lépjen kormánykoalícióra a posztkommunista, csontja velejéig romlott Szociáldemokrata Párttal (PSD), amelynek a jelöltjei egy román kimutatás szerint közel hatvan százalékban büntetőjogilag vagy más kritériumok alapján kifogásolható személyek. Azt is ki kellene kötni az RMDSZ-nek, hogy nyújtsa be az SZNT által elkészített székelyföldi autonómiatervezetet, általános értelemben pedig képviselje a saját programjában is szereplő autonómia, a magyar önrendelkezés ügyét.
– Orbán Viktor miniszterelnök és Kelemen Hunor minapi találkozóján elhangzott, miszerint a jelöltállítás és a választási felkészülés terén megvalósult a magyar összefogás Erdélyben. Egyetért ezzel a megállapítással, az RMDSZ és az MPP koalíciója megtestesíti az erdélyi magyar összefogást?
– Mivel ketten vettek részt a megbeszélésen, azt feltételezem, hogy Kelemen Hunor durván félrevezette a miniszterelnök urat. Összefogásról legfeljebb olyan értelemben beszélhetünk, hogy egy a macska a farkával, és a boakígyó lenyelte az áldozatát, ezáltal egyesült vele. Hiszen az RMDSZ tulajdonképpen bekebelezte az MPP-t. Ezt nevezik összefogásnak, ami távolról sem az. Ráadásul nemhogy összefogtak volna, hanem az RMDSZ leválasztotta a nemzeti politikai oldalról az MPP-t, amely kellő megalkuvással kapható volt erre, ezáltal az RMDSZ megosztotta a nemzeti oldalt, eltaszítva magától a néppártot.
– Végeredményben mit javasol az erdélyi magyaroknak, mit tegyenek december 11-én?
– Amiképpen ilyenkor fogalmazni szokás, én magam mindenkit arra kérek, hogy vegyen részt a választáson, mert hiszen a jelenléti arány számít, és szavazzon meggyőződése, lelkiismerete szerint. Hozzáteszem, hogy jó lelkiismerettel nem lehet sem a Maros, sem a Bihar, sem pedig a Hargita megyei listára szavazni annak ismeretében, amit már előrebocsátottam.
– A bukaresti legfelsőbb bíróság néhány hónappal ezelőtt jóváhagyta az 1989-es forradalom dossziéjának újranyitását, ami nagy vonalakban annak tudható be, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága többször elmarasztalta Romániát, amiért nem szolgáltatott igazságot a népfelkelés sebesültjeinek és a halálos áldozatok hozzátartozóinak. A forradalom temesvári elindítójaként miként vélekedik arról, hogy huszonhét év elteltével sem sikerült feltárni a rendszerváltó eseményeket, és kideríteni a teljes igazságot?
– Három nagy adóssága van Romániának a múlt viszonylatában, az egyik éppen a forradalom áldozatai ügyének az elszámolása, a tömeggyilkosságok elkövetőinek a felelősségre vonása. A másik adóssága időbeni sorrendben a marosvásárhelyi fekete március felderítése, hiszen nyilvánvaló, hogy ellenforradalmi kísérlet történt az 1990 márciusában történt vérengzések idején. A harmadik pedig a bányászjárások büntetőjogi kivizsgálása és a tettesek számonkérése. Mindennek szerves részét kellene képeznie a ’89-ben elindult rendszerváltozás folytatásának.
És itt kanyarodom vissza a küszöbönálló választásokra. Nem lehet hiteles választásokat tartani olyan körülmények között, hogy a múltat még mindig takargatják az ebben érdekeltek, akik ráadásul benne vannak a hatalomban, vagy annak közelében találhatók, ugyanakkor nem lehet a korrupciót tovább vinni az új választások által. Jól mondja Andrei Pleșu, hogy ő román, de nem tudja, hogy kire szavazzon. Képzeljük el, ha ezt átültetjük a magyar egypártrendszer síkjára, akkor a neves filozófust parafrazálva azt kell mondanom: magyar vagyok, nem tudom, kire szavazzak.
Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár)

Csoma Botond: ideje a törvényhozás szintjén rendezni a kétnyelvű táblák ügyét
kérdezett: Kertész Melinda
Szerinte el kellene fogadni a regisztrált élettársi kapcsolatra vonatkozó törvényt, és észszerűen kell megtervezni a magyar oktatási rendszert.
Csoma Botond Kolozs megyei képviselőjelölt első parlamenti mandátumára készül. A biztos bejutónak számító jelöltet arról kérdeztük, hogy milyen témacsomaggal megy a parlamentbe, és megpróbáltunk mellé pakolni még néhányat. A kampányban a többnyelvűség és nyelvi jogok témakörének népszerűsítését vállalta fel, a kolozsvári többnyelvű helységnévtábla is egy ilyen ügy. Ön szerint a táblaügyet ki lehet mozdítani a holtpontról parlamenti eszközökkel, ha már politikai, bírósági és a civil eszközök nem hoztak eredményt?
Csoma Botond: – Éppen azért döntöttem úgy, hogy ezt a kérdést a törvényhozás szintjén kellene rendezni, mert tíz évig próbálkoztunk politikai eszközökkel elérni a többnyelvű táblák kihelyezését, de ez nem sikerült. Aztán beléptek a civilek és beperelték az önkormányzatot, ennek a pernek még nincs végleges eredménye. Úgy gondoltam, hogy ilyen körülmények között egy törvénymódosításra lenne szükség: levinni a 20%-os nyelvhasználati küszöböt 10%-ra, és emellett megszabni egy abszolút számban is kifejezett alternatív küszöböt, ami azt jelentené, hogy azokon a településeken is érvényesülnének a nyelvi jogok, ahol a lakosság körében legalább 5000 kisebbségi személy él. Emellett expressis verbis be kellene írni a törvénybe, hogy ha egy települése egy kisebbség sem a 10%-ot, sem az 5 ezer személyes alternatív küszöböt nem éri el, akkor az önkormányzatnak döntési joga van a többnyelvű táblák kihelyezését illetően, amennyiben azt jónak látja. Így elkerülhetőek lennének az olyan helyzetek, mint ami Aranyosgyéresen történt: egy politikai egyezség következtében kitették a többnyelvű feliratot, de a prefektus perelt és megnyerte a pert, így le kellett venni a táblákat.
- A küszöb csökkentése és az abszolút szám meghatározása ugyan jól hangzik, azonban mit gondol, a parlamentben sikerül átvinni ezeket a módosításokat? 
– Nyilván, felmerülnek kételyek, de akkor is meg kell próbálni. Természetesen nagyobb esélyünk van, ha a parlamenti választások következtében kormányra kerül az RMDSZ, és egy kormánytöbbség, parlamenti többség keretén belül próbálja elképzelését érvényesíteni. Tisztában vagyok azzal, hogy nem elegendő a sikerhez az, hogy én bekerüljek a parlamentbe. Politikai szövetségeseket kell keresni ehhez a célkitűzéshez is, mint általában minden projekthez. A kérdés az, hogy sikerül-e meggyőznünk a leendő politikai partnereinket, parlamenti pártok képviselőit, hogy támogassák ezt a kezdeményezést.
- A nyelvhasználati jog kiterjesztéséről beszélünk ma olyan körülmények között, hogy sok helyen, ott, ahol a jelenlegi 20%-os arány teljesül, és így jogilag lenne lehetőség a nyelvi jogokat érvényesíteni, ez mégsem történik meg. Mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel, még mielőtt a 10%-os küszöbről beszélünk? 
– Nem lehet kényszeríteni senkit arra, hogy egy jogával éljen. Tisztában vagyok azzal, hogy sokszor kényelemből nem használják az adminisztratív ügyek elintézésekor az anyanyelvüket az emberek. Egy tudatosító kampányra is szükség van, mert sokszor nem tudják az emberek, hogy milyen jogokkal rendelkeznek. De ha az emberek tudnak az anyanyelven történő ügyintézés lehetőségről, és önként mondanak le róla, akkor meg kell győzni őket, hogy ne tegyék, mert hosszútávon az ilyen szerű joggyakorlás is hozzájárul az identitásunk megőrzéséhez. Mert, ha nem használjuk a magyar nyelvet hivatalos közegben, akkor az a magánszféra keretei közé szorul. Így jutunk el oda, hogy bizonyos szavakat – főleg interetnikus környezetben – már a magyar emberek számára is sokkal könnyebb románul használni. Ez nem csoda, ha soha nem volt alkalmuk magyarul használni ezeket a szavakat.
- Ezt az állítást, hogy az emberek nem használják hivatalos közegben az anyanyelvüket, megfordítanám, hiszen sokszor maguk a hivatalok nem teszik elérhetővé a magyar nyelvű formanyomtatványokat, vagy nem tájékoztatják a magyar nyelv használatának lehetőségéről a lakosságot.
– Nem rejtem véka alá, hogy ilyen esetek is vannak, amikor magyar vezetőségű önkormányzatok kényelemből nem élnek a törvény adta lehetőséggel. Nyilván, itt más eszközöket kell használni szervezeten belül, hogy az önkormányzati képviselők, polgármesterek, alpolgármesterek megértsék, számukra ez nem egy opció kérdése, hanem kötelező módon kellene élni ezekkel a jogokkal és lehetőséget biztosítani az állampolgárok, hogy igénybe vegyék ezeket a jogokat.
- A nyelvi jogokról és azok használatáról számos törvény rendelkezik, viszont, mivel nincsenek összefoglalva ezek egy kerettörvénybe, elkallódnak. Felmerült már tervként az, hogy ezeket a törvényeket egy kerettörvénybe gyűjtsék össze, ezzel is elősegítve ezek használatát?
– Nem egy elvetendő gondolat, de nem gondoltam egy ilyen kerettörvény kidolgozására. Véleményem szerint a 215-ös helyi önkormányzati törvény módosítása lenne a fontos, a már említett 10%-os küszöb és az abszolút szám meghatározását illetően. Ha politikai szövetségeseket találnánk ehhez a célunkhoz, akkor lehetséges, hogy egy ilyen kerettörvény is megvalósítható lenne, vagy egyáltalán beindíthatnánk ez irányban egy kodifikációs folyamatot. Az elsődleges politikai akarat az kell, hogy legyen, hogy a tartalmi módosításokat eszközöljük a 215-ös törvényben.
- Mit gondol arról a népszavazásról, amely kezdeményezőink az a célja, hogy újradefiniálják az alkotmányban a házasság fogalmát?
– Véleményem szerint első körben el kellene fogadni a regisztrált élettársi kapcsolatra vonatkozó törvényt, amit az azonos neműek is igénybe vehetnek, és amely nagyon sok európai országban is érvényben van. Sajnos, nemrégen Romániában, a parlamentben elvetették az azonos neműek regisztrált élettársi kapcsolatra vonatkozó törvényt. Véleményem szerint egy ilyen törvénnyel megkönnyítenénk ezeknek az embereknek az életét, hiszen tudnának együtt hitelt felvenni, örökölhetnének egymás után. Ami az azonos neműek házasságát illeti, azt gondolom, hogy folytatni kellene egy tolerancián alapuló széleskörű társadalmi vitát, mint ahogyan azt Klaus Johannis államfő is javasolta, éspedig, hogy ne a szélsőségek irányába tereljük el ezt kérdést. De, mint mondtam, az első lépés a bejegyzett élettársi kapcsolatra vonatkozó törvény elfogadása lenne.
- Azok, akik újradefiniálnák a házasság fogalmát az alkotmányban, hogy ne a felek közötti unióként, hanem expliciten egy férfi és egy nő közötti unióként határozza meg, a demokrácia elvére hivatkoznak, amikor fenntartják kezdeményezésüket. Mit gondol, fennáll a veszélye annak, hogy visszaélnek ebben a kérdésben a demokrácia fogalmával, és ennek nevében próbálják meg korlátozni mások jogait?
– Sokfajta demokrácia-értelmezés létezik. Nyilván, hárommillió aláírás akár igazolhat is egy referendumot. De én nem tartanám a referendumot jó ötletnek ebben a kérdésben. Erről a kérdésről nem láttam egy átfogó társadalmi vitát, és hibának tartanám, ha úgy kerülne referendumra ez a kérdés, hogy nincs megbeszélve annak mindenféle aspektusa. Egyébként ennek a referendumnak a megszervezését nem tartom prioritásnak. Itt felmerül az is, hogy a hárommillió aláíró között hány olyan személy volt, aki nem külső nyomásra vagy elvárásnak eleget téve írta alá ezt a petíciót.
- Ön szerint elegendő a közvita megszervezése például érzékenyítő, vagy felvilágosító, informáló kampány nélkül?
– Szerintem a közvita magába foglalhatna egy felvilágosító kampányt is, és érveket kellene ütköztetni. Azt kellene elkerülni, hogy egyetlen világnézetből közelítsük meg ezt a kérdést. A parlamentben nem kellene önnek a szomszédba menni a meggyőzés kapcsán, hiszen saját kollégái körében is voltak olyanok, akik az bejegyzett élettársi kapcsolat elfogadása ellen szavaztak. Például Tánczos Barna szenátor elutasító szavazatát még egy nyilatkozattal is megtoldotta. A Maszol.ro-nak azt mondta, hogy nem ért egyet, nem tartja helyesnek a melegek partnerségi és házassági kapcsolatát.
– Én csak a magam nevében tudok nyilatkozni, és én teljesen természetesnek tartom, hogy fogadjuk el a regisztrált élettársi kapcsolatra vonatkozó törvényt. És csak ezután kellene egy átfogó társadalmi vitát kezdeményezni a melegházasság kérdésében.
- A nők ellen erőszak és nőgyűlölet a román társadalom velejárója – legalábbis ez derült ki a nemrég kibocsátott Eurobarométer adataiból. Mit gondol, közpolitikák szintjén miként lehetne ezt a kérdést megfogni?
– Azt kellene tudatosítani a társadalomban, hogy nem a nők azok, akik kiváltják az ellenük elkövetett erőszakot. Társadalmi szinten meg kell értetni, hogy a férfit fizikai ereje nem jogosítja fel semmilyen előnyre egy nővel szemben. Az is járható út, hogy szigorúbbá tegyük a törvényeket, viszont a tudatosításra és a megelőzésre is hangsúlyt kell fektetni. El kell érni azt, hogy egy bántalmazó tett ne csak büntetőjogi következményekkel járjon, hanem társadalmilag stigmát váltson ki. Parlamenti eszközökkel a folyamatot úgy lehetne elősegíteni, hogy támogatást kapjanak azok a civil szervezetek, amelyek felvállalják ezt a kérdést.
- Kolozs megyében is problémát jelentett az iskolakezdés környékén az, hogy az iskolák egymástól próbálják meg elszívni a tanulókat. Mit gondol, hogyan kellene ezekhez a veszélyeztetett, vagy a megszűnés küszöbén levő oktatási helyszínekhez viszonyulni?
– Szembe kell néznünk, tudomásul kell vennünk a realitást a demográfiai folyamatokat illetően, és észszerűen kell szervezni az oktatási rendszerünket. Itt elsősorban azt kellene elérni, hogy a magyar iskolák ne ugyanazon a településen versenyezzenek a gyerekekért, ehelyett meg kellene nézni, hogy az illető településen hány magyar gyerek jár román óvodába, és onnan kellene toborozni magyar gyerekeket. A falvakon is működnek magyar oktatási intézmények, és jól működnek, nincsenek minőségi gondok. Nagyon sokszor elmondtam, hogy a mai világban az már nem elég egy magyar szülőnek, hogy magyar iskolába kell íratni a gyermeket, mert akkor tudja megőrizni a magyar identitását. De kell a perspektíva, és kell a minőségi oktatás, és úgy érzem, hogy az utóbbi időben, például a szamosújvári iskola létrehozásakor komoly elmozdulás történt a minőségi magyar oktatás megteremtése terén. Úgy érzem, hogy az oktatásszervezőknek, oktatásban dolgozó menedzsereknek, iskolaigazgatóknak meg kell érteniük, hogy kell legyen egy rendszeren belüli szolidaritás iskola és iskola között, és talán akkor elkerülhetjük az olyan típusú konfliktusokat, amiket a gyerekelszívás szít. A gyereklétszám-csökkenés reális folyamat, de kellő tervezéssel, úgy érzem, hogy Kolozs megyében el tudunk érni egy olyan létszámot a kilencedik osztály terén is, ami 10-15 évre stabilizálhatja a helyzetet. De ez nem működhet a rendszeren belüli szolidaritás megteremtése nélkül. Addig kell küzdenünk az oktatási helyszíneink megőrzéséért, amíg van gyerek, amikor nincs, akkor lehet gondolkodni az oktatási központok létrehozásában. Transindex.ro

A romániai titkosszolgálatokról
A címet olvasva akár elírásnak is gondolhatnánk, az átlagember ugyanis szentül meg van győződve, hogy Romániában egy titkosszolgálat van, és abból ez az egy is untig elég, hiszen a kommunista diktatúra politikai rendőrsége, a rossz emlékű Securitate – „szeku” a diktatúra egyik nagyon hatékony eszköze volt annak fenntartása érdekében, és számtalan ember életének megnyomorítása – és más is – száradt a lelkén. A beszervezett besúgók számarányát tekintve pedig elmondhatjuk, hogy ha másban nem is, de ebben Románia világklasszis volt. A volt Securitate utódjának, a SRI-nek (Serviciul Român de Informaţii) – Román Hírszerző Szolgálat – különös aktualitása van számunkra, marosvásárhelyiek számára, ugyanis ezt a forradalom után, többek között, pont azzal az indokkal alapították és szervezték újra, hogy a marosvásárhelyi márciusi események is szükségessé tették a szervezet újraalakítását.
Amint azonban az anyag bevezetőjében is jeleztük, Romániában több titkos hírszerző vagy nem nyilvános tevékenységet végző szolgálat és igazgatóság van. A már említett Román Hírszerző Szolgálat (SRI) mellett létezik még a Külügyi Hírszerző Szolgálat (SIE – Serviciul de Informaţii Externe), a kormányzati Őrző és Védő Szolgálat (Serviciul de Pază şi Protecţie – SPP), a Speciális Távközlési Szolgálat (Serviciul de Telecomunicaţii Speciale – STS), a Honvédelmi Hírszerző Igazgatóság (Direcţia Generală de Informaţii a Apărării – DGIA), a rendőrség Különleges Ügyek Osztálya (Direcţia de Operaţiuni Speciale), az Államtitkok Nemzeti Hivatala (Oficiul Registrului Naţional al Informaţiilor Secrete de Stat – ORNISS), valamint a múltban és a jelenben is ellentmondásos megítélésű Belső Védelmi és Információs Osztály (Departamentul de Informaţii şi Protecţie Internă – DIPI). Ez utóbbit a működését és vezetőit ért, Gabriel Oprea volt belügyminiszterhez is kötődő botrányok miatt ez év októberében és novemberében a Cioloş-kormány radikálisan átalakította, új elnevezése Belső Védelmi Egység, átszervezése pedig jelenleg is folyamatban van. Ez az osztály a régi „2 és egynegyed” (0215) katonai egység átgyúrt utódja, amelynek a forradalom utáni tevékenységét is számos bírálat és vád érte (mint például a bányászjárás, a márciusi események megszervezésében vállalt rész, törvénytelen megfigyelések és lehallgatások, politikusok és újságírók megfigyelése, a Román Hírszerző Szolgálat feladatainak átfedése), ezért 1998-ban meg is szüntették a „2 és 1/4” osztályt, átszervezve más egységekké.
A következőkben mindegyik titkosszolgálati szervről részletesebben beszélünk. Az első a sorban a már emlegetett SRI – a Román Hírszerző Szolgálat, amely azonban, amint a fenti felvezetőből kiderült, nem is a „legrosszabb”, sőt az egyik legátláthatóbb tevékenységű intézmény – ha lehet egyáltalán átláthatóságról beszélni egy titkosszolgálat esetében. A román állam történetében mindig is léteztek titkos hírszerző szolgálatok, amelyek többé-kevésbé elődjei voltak a mai SRI-nek, így például már 1865-ben, francia mintára létrehoztak egy katonai információkat gyűjtő osztályt. A hírszerző szolgálat virágkorát viszont a kommunizmus ideje alatt élte, az akkor létrehozott Securitatét nem kell bemutatni. A ’89-es forradalom után, az akkori Nemzeti Megmentési Front 1989. december 30-án feloszlatta a Securitatét, majd 1990. március 26-án a 181-es sz. dekrétummal létrehozták a Román Hírszerző Szolgálatot. 1991. július 29-én az 51-es törvénnyel megállapították Románia nemzetbiztonsági stratégiáját és prioritásait, valamint létrehoztak több más titkosszolgálatot, köztük a Külügyi Hírszolgálatot – SIE és a kormányzati Őrző és Védő Szolgálatot (Serviciul de Pază şi Protecţie – SPP), valamint más, nem önálló, hanem a minisztériumokba osztályokként integrált szerveket. A hírszerző és biztonsági szervek tevékenységét a Legfelsőbb Védelmi Tanács (Consiliul Suprem de Apărare a Ţării) koordinálja. A Román Hírszerző Szolgálat működési szabályzatát 2001-ben modernizálták. Jelenleg a szolgálatot Eduard Hellvig miniszteri rangú igazgató vezeti, akit egy katonai ranggal rendelkező helyettes, valamint több aligazgató segít munkájában.
A Román Hírszerző Szolgálat feladatai közé tartozik azon információk gyűjtése, elemzése és felhasználása, amelyek Románia nemzetbiztonságát veszélyeztetik. Ugyanakkor kötelessége az államtitok védelme és azon információk kiszivárogtatásának megakadályozása, amelyek törvény szerint titkosak (pl. hadászati információk). A Legfelsőbb Védelmi Tanács kérésére a szolgálat terroristaellenes védelmet nyújt romániai vagy külföldi állami tisztviselők vagy más személyek számára akkor, amikor ezeket ilyen természetű fenyegetés éri. A szolgálat egy másik törvényes kötelezettsége a törvénytelen hírszerző felszerelések gyártásának és felhasználásának megakadályozása. A szolgálat nem nyomozóhatóság, tehát nem nyomozhat, nem vehet őrizetbe senkit és nincsenek előzetes letartóztatásra kialakított helyiségei sem.
A SRI a tevékenysége során szerzett információkat az 1991/51. sz. törvény szerint a következő intézményekkel és szervekkel közölheti: Románia elnöke, a szenátus elnöke, a képviselőház elnöke, a parlament biztonsági bizottságának az elnöke, a miniszterelnök, miniszterek és miniszteri igazgatóságok vezetői. Ugyanakkor az információk közölhetők a prefektusokkal, Bukarest polgármesterével, valamint a megyei tanácsok elnökeivel. Amennyiben ezek az információk bűncselekményekre vonatkoznak, a SRI-nek kötelessége értesíteni a nyomozóhatóságokat. 
Nagyon fontos megjegyezni, hagy a SRI önálló állami biztonsági szerv, nincs semmilyen minisztériumnak alárendelve, tehát elviekben politikailag független és közvetlen parlamenti ellenőrzés alatt áll, amely a szolgálat igazgatóját nevezi ki államfői javaslatra, és bizottságain keresztül elszámoltathatja a szolgálatot. 
(Folytatjuk)
Gogolák H. Csongor ügyvéd Népújság (Marosvásárhely)

Évtizedes vita tárgya Kolozsváron a nyelvi jogok alkalmazása, ami elfogadhatatlan …
Interjú Csoma Botonddal, az RMDSZ parlamenti képviselőjelöltjével
Szeretnénk elérni, hogy a fiatalok számára a vidék a jövőt is jelenthesse, ne csak a város nyújtson munkalehetőségeket. Meg kell győznünk a befektetőket, hogy vidéken is hozzanak létre munkahelyeket. Ily módon törekednünk kell arra, hogy csökkentsük az életszínvonalbeli különbségeket Kolozsvár és megye többi régiója között. Segítenénk a fiatalokat vállalkozásaik elindításában, szeretnénk, hogy lehetséges legyen számukra otthon, vidéken is jövőt építeni, ehhez szeretnénk minden segítséget megadni – nyilatkozta lapunknak Csoma Botond, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke, városi tanácsos, a szövetség megyei képviselőjelölt-listájának vezetője.
– Hogyan érvényesülnek a nyelvi jogokat Kolozsváron, Kolozs megyében?
– Véleményem szerint elfogadhatatlan, hogy 50.000 ember nyelvi jogainak érvényesítése egy több mint 10 éve húzódó vita tárgya Kolozsváron. Több száz kolozsvári polgár jelenleg perben áll saját önkormányzatával (Ezer per tavasza), mert azt próbálják velünk elhitetni, hogy ez a város csak Cluj-Napoca. Pedig mi tudjuk, hogy ugyanúgy Kolozsvár és Klausenburg is. A kisebbségeket megilleti a szabad anyanyelvhasználat joga. Szeretnénk, ha nem lenne probléma senki számára, hogy a településnevek magyarul, vagy akár németül is szerepeljenek a város/falu bejáratánál. Szeretnénk elérni, hogy anyanyelven is tudjunk ügyeket intézni a hivatalokban, mind városon, mind vidéken. Ha ezek a dolgok megvalósulnának, a magyar emberek sokkal inkább otthon érezhetnék magukat szülőföldjükön. Azért megyek Bukarestbe, hogy a nyelvhasználati küszöböt 20 százalékról 10 százalékra csökkentsük, illetve elérjük egy abszolút számban kifejezett alternatív küszöb meghatározását is.
Az RMDSZ programjában az szerepel, hogy minden magyar gyermeknek kell biztosítani az anyanyelven való oktatás lehetőségét. Kolozsváron, illetve Kolozs megyében hol vannak gondok, és milyen elképzelések vannak ezek megoldására?
A célunk valóban az, hogy Kolozs megyében minden magyar gyermek az anyanyelvén tanulhasson, akkor is, ha vidéken él, és akkor is, ha épp képzőművészeti oktatásban szeretne részt venni.
A 17 éve elkezdett mezőségi szórványoktatási program eredményeként szeptemberben sikerült létrehozni a Mezőség egyik legmodernebb iskolai épületét, a Szamosújvári Magyar Tannyelvű Elméleti Líceumot. Erdély történelmi régiói között most már Mezőségnek is van olyan oktatási-nevelési központja, amely a térség egyik szellemi központjává, katalizátorává fejlődhet.
Olyan esetekben, ahol nem lehetséges magyar iskola működtetése, a megoldás magyar osztályok létrehozása, vagy a szállítás biztosítása a gyermekek számára otthonuk és a legközelebbi magyar iskola között.
Folyamatosan azon dolgozunk, hogy a magyar gyermekek a bölcsődétől az egyetemig anyanyelvükön, minőségi oktatásban vehessenek részt.
– Van-e reális esély a megyeközpont forgalmának tehermentesítésére az elkövetkező mandátumban? Milyen eszközökkel lehet hatni arra, hogy elkészüljenek a még hiányzó terelőutak, körgyűrűk? Lehet-e gyorsítani a parkolóházak építését?
- Tíz éve vagyok városi tanácstag, és ez idő alatt sokszor beszélgettünk Kolozsvár infrastruktúrájának a fejlesztéséről.  Ezek a projektek és ötletek, sajnos, a megbeszélés szintjén maradtak, és nem kerültek megvalósításra. A helyi civil tanács nemrégi ülésén több jelölt jelenlétében is ezt a témát feszegettük. Kolozsvár és az egész megye forgalmát csökkenteni kellene. Az elmúlt évek legnagyobb terve egy déli körgyűrű kialakítása, amelyre nagy eséllyel kapnánk Európai Uniós támogatást is. Erre most reális esély mutatkozik, ugyanis a Szállításügyi Minisztérium jóváhagyta azt a középtávú beruházási tervet – idegen kifejezéssel élve az ún. master plan-t –, amely tartalmazza ezt, a Kolozsvár számára valóban kulcsfontosságú infrastrukturális beruházást. Ez azonban továbbra is terv egyelőre, Bukarestben minden erőfeszítésünkkel azért is kell dolgoznunk, hogy ezek a nagy beruházások megvalósulhassanak, mert sajnos Romániában elterjedt gyakorlat, hogy amint létrejön egy új kormány, egyetlen tollvonással megszünteti, vagy elfeledkezik az előző kormányok tervezeteiről. Többek között ez is az egyik oka, hogy tűrhetetlen állapotok uralkodnak városunkban, például ha esik az eső, a forgalom lehetetlenné válik Kolozsváron, vagy ha valaki a Monostorból el akar jutni a Mărăşti negyedig, annak muszáj végigmennie a zsúfolt városközponton. Ha megvalósulna ez a kerülő út, akkor a Főtér és a Deák Ferenc utca csak a gyalogosoké és a bicikliseké lehetne. Itt feltétlenül meg kell említeni a parkolóházak problémáját is, ami ugyan önkormányzati hatáskör, viszont központi szinten meg lehetne teremteni a kedvező törvényes kereteket annak érdekében, hogy a befektetők nagyobb kedvvel ruházzanak be az ilyen objektumokba. Az RMDSZ-frakció a helyi tanácsban minden alkalommal támogatta a parkolóházak építését, azonban sok esetben kiderült, hogy valamilyen jogi vita, törvénybeli ellentmondás miatt parkolóházakat építeni nem is egyszerű. Ennek ellenére, úgy néz ki, hogy a közeljövőben sikerül több parkolóházat is tető alá hozni Kolozsváron.
– Milyen más infrastrukturális beruházások kell, hogy prioritást élvezzenek Kolozs megyében, Kolozsváron?
– Mielőbb össze kell kötnünk a Szamosfalva és Bányabükk között létező kerülőutat az autópályával. A vidéki utak javítása, a csatornázás elengedhetetlen feltétele a kényelmes, élhető vidéki létnek. Ezen felül a decentralizációval együtt járna a vidéki önkormányzatok hatáskörének növelése. Mivel az adott község, falu polgármestere ismeri legjobban a település és a lakosok problémáit, meg kell neki adni a lehetőséget és az eszközöket, hogy megoldja azokat.
Szeretnénk elérni, hogy a fiatalok számára a vidék a jövőt is jelenthesse, ne csak a város nyújtson munkalehetőségeket. Meg kell győznünk a befektetőket, hogy vidéken is hozzanak létre munkahelyeket. Ily módon törekednünk kell arra, hogy csökkentsük az életszínvonalbeli különbségeket Kolozsvár és megye többi régiója között. Segítenénk a fiatalokat vállalkozásaik elindításában, szeretnénk, hogy lehetséges legyen számukra otthon, vidéken is jövőt építeni, ehhez szeretnénk minden segítséget megadni.
– Milyen fontosabb célkitűzéseket szeretnél megvalósítani parlamenti munkád során, amennyiben sikerül képviselői mandátumot szerezned?
Mint említettem, tíz éve képviselem a kolozsvári magyarokat a városi tanácsban, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnökeként pedig a vidéken élő magyarok gondjaival is nap mint nap találkozom. Munkám során számos olyan problémába ütköztem, amely a kolozsvári közösséget érinti, de Bukarestben dől el … ezért indulok képviselőként.
Egyik fontos célkitűzésem – amint azt korábban is kifejtettem - nyelvi jogaink védelmére vonatkozik, mely szerint a nyelvhasználati küszöböt 20 százalékról 10 százalékra kell csökkenteni, illetve egy számszerűsített alternatív küszöböt is meg kell határozni. Emellett minőségi oktatást akarunk biztosítani minden magyar gyereknek! Kolozs megyében több helyen veszélyben van a magyar oktatás, sok osztályt a megszűnés veszélye fenyeget, ugyanakkor sok magyar szülő román iskolába adja gyermekét. Meg kell teremtenünk a magyar oktatás feltételeit a megye minden részén! A vidékre gondolva pedig úgy vélem, Kolozs megye értékeit a vidéken őrizzük leginkább, mégsem figyelünk oda kellőképpen ezekre a településekre. Fejlődő vidéki gazdaságot akarunk Kolozs megyének!
Számomra december 11. több kérdést is felvet: tovább harcolunk eredménytelenül, vagy a törvényhozás szintjén, Bukarestben rendezzük problémáinkat? Megteremtjük a magyar oktatás feltételeit Kolozs megyében, vagy hagyjuk, hogy román iskolába adják a szülők gyermekeiket? Végignézzük, hogy a vidékről elmenjenek a fiatalok, vagy lehetőséget adunk nekik? December 11-én erről döntünk.
Balázs Bence Szabadság (Kolozsvár)

Ki-ki lelkiismerete szerint
Tőkés László arra biztatja a romániai magyarokat, hogy szavazzanak a lelkiismeretük szerint a vasárnap tartandó parlamenti választásokon. Ismertette: ő maga elmegy ugyan szavazni vasárnap, hiszen a jelenléti aránnyal erőt lehet felmutatni, de jó lelkiismerettel aligha lehet az RMDSZ Maros, a Bihar vagy pedig a Hargita megyei jelöltlistájára szavazni „annak tudatában, ahogy azt az opportunista, megújulásra és megigazulásra képtelen RMDSZ összeállította”.
Az EP-képviselő sajtóirodájának a tegnapi nagyváradi sajtótájékoztatóról szóló közleménye szerint Tőkés László elsősorban a Bihar megyei jelöltlistát tartotta aggasztónak. Úgy vélte: ezen a listán Biró Rozália és Szabó Ödön neve a korrupt rendszer folytonosságát jelképezi. Tőkés csalódott amiatt, hogy Kövér László, az Országgyűlés elnöke részt vett az RMDSZ kampányában, „amelyet nemrég ő maga nevezett bolsevik gyökerű pártnak”. Úgy vélte: Kövér László Biharban olyan jelöltek mellett korteskedett, „akik meglopták a magyar államot, a magyar adófizetőket”, és a Gyurcsány-rendszer legfőbb támogatói voltak Erdélyben (arra utalt, hogy a Bihar megyei RMDSZ vezetői által létrehozott Mecénás Alapítvány olyan nagyváradi Ady-központ építésére fordította a magyar államtól nyert támogatást, amit azóta le is bontottak, és az RMDSZ bihari vezetői látták vendégül Nagyváradon Gyurcsány Ferencet és több MSZP-s politikust). „Olyan mintha én elmennék Magyarországra, és Simon Gáborral vagy Zuschlag Jánossal tartanék kampányülést a Fidesszel szemben” – magyarázta.
Tőkés László kijelentette, a védnöksége alatt működő Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a megkérdezése nélkül hozta azt a döntést, hogy nem indul el a vasárnapi parlamenti választásokon. Hozzátette: nem tartja helyesnek ezt a döntést.
Azt is megjegyezte: az RMDSZ oktalanul riogatja az erdélyi magyar választókat azzal, hogy nem éri el a választási küszöböt, mert korábban gondoskodott róla, hogy a választójogi törvénybe olyan alternatív küszöb is bekerüljön, mely mindenképpen biztosítja a parlamenti jelenlétét. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Apáczai-ügy, 10. nap: mit lehet még tenni?
A zene és képzőművészet nyelve egységes, mégis kultúránként sajátos motívumokkal és hagyományokkal rendelkezik, ezért van szükség a magyar nyelvű képzőművészeti oktatásra – fogalmazták meg a harmadéves tanító- és óvóképző főiskolás diákok, akik tegnap csatlakoztak Székely Géza tizedik napi sztrájkőrségéhez a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség előtt. Hogy az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatos 5. osztályának megszüntetése elleni tiltakozás csak negyedórásra sikerült, ahhoz az egyébként nagy jóindulattal érdeklődő rendőrtiszt is hozzájárult. A tanfelügyelőség előtt támogató szándékkal megjelent Csoma Botond képviselőjelölt, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke is, aki úgy gondolja, amit az ügy érdekében még tenni lehet, az megbizonyosodni arról, hogy a februári beiskolázási tervekben szerepel a képzőművészeti ötödik.
A leendő tanítók jogtalannak érzik az Apáczai osztályának megszüntetését. Egymást kiegészítve sorolják, miért fontos megőrizni ezt a képzést, és miért vállaltak tanárukkal együtt ők is sztrájkőrséget.
„A képzőművészet és a zene nyelve egy, angolokkal, németekkel megértjük egymást. Az anyanyelv mégis meghatározó az ilyen jellegű képzés terén, vannak sajátos motívumok, hagyományok, amelyeket meg kell élni és meg kell őrizni. Azért jöttem tiltakozni, hogy alátámasszam: az elsőre haszontalannak tűnő dolgok nagyon hasznosak.”
„A gyermekeknél nem csak az számít, ki tud jobban olvasni, számolni, az is fontos, hogy értsen valamihez, hogy tudja kifejezni magát akár a képzőművészet eszközeivel. Rejtett terápia is lehet akár a képzőművészet.”
„Diszkriminációnak érzem, mert tudok olyan esetről, ahol két tanulóval (akik egyébként magyarok) működik román osztály, és 16 személynek nem engednek meg egy osztályt?!”
„Zeneiskolába jártam 9–12. osztályban, ott nyílt ki igazán a személyiségem, ott tudtam megismerni és megmutatni magam. Az önismeretnek, önkifejezésnek nagyon jó eszköze a művészet.”
Csoma Botondtól azt kérdeztük, mit lehet még tenni most az ügy érdekében.
– A minisztérium a mai napig nem válaszolt írásban sem a szeptember 16-ai beadványunkra, sem a 3 héttel később általam egyenesen a miniszternek küldött átiratra, pedig törvényes kötelessége lenne 30 napon belül válaszolni egy beadványra, én nem is értem. Úgy tudom, hogy a Ladeában (a kolozsvári román képzőművészeti iskola) 16-17 gyermekkel hagytak jóvá ötödik osztályt, bár a hónapokig tartó tárgyalásaink során a főtanfelügyelő folyton azt hajtogatta, hogy a megyeszékhelyen nem tud 16 gyermekkel osztályt jóváhagyni, mert a módszertan 30 körüli létszámot ír elő. Ha ezt román iskolában lehet, akkor diszkriminatívnak tartjuk, hogy magyar gyermekek esetében nem, bár a szakra nincs magyar nyelven alternatíva – fejtette ki Csoma Botond, aki maga is összefüggést lát a marosvásárhelyi történésekkel. A minisztérium szóbeli jóváhagyása után Cuibus főtanfelügyelő kénytelen-kelletlen rábólintott az osztály beindítására, ami meg is történt. – Ott tanultak a gyerekek másfél hónapig! – mondja. Az ügy tanfelügyelőségi vezetőtanácsi beterjesztésére a minisztérium írásbeli rendelkezése hiányában már nem kerül sor, és közben megtörtént Marosvásárhely, hát a főtanfelügyelő visszakozott.
– Arra kell törekednünk, hogy februárban, amikor a beiskolázási számokról beszélünk ismét, akkor ez az ötödik osztály már az első tervezetben legyen benne. Az idén nem volt benne, de azt mondták, hogy amennyiben augusztus–szeptemberben összegyűl a szükséges diáklétszám, akkor engedélyezik, ahogyan azt több más Kolozs megyei osztály esetében meg is tették – mondta Csoma Botond.
Kerekes Edit Szabadság (Kolozsvár)

Lojalitás – csak jogokért cserébe
Csak azok az országok várhatják el a területükön élő nemzeti kisebbségektől a lojalitást, amelyek olyan környezetet teremtenek, amelyben a kisebbség jól érzi magát. A romániai magyarság otthonossági érzetét szolgálná, ha hivatalos regionális nyelvvé válna Romániában a magyar nyelv – hangzott el az Európai Kisebbségek Föderatív Uniója (FUEN) Nyelvi jogok és nyelvhasználat címmel szervezett kedd esti kolozsvári beszélgetésen.
– Mindenütt azt érezzük Európában, hogy a közösségek erős nyelvi asszimilációnak vannak kitéve. Aggasztó és szomorú folyamat, mert európai értéket veszítünk el. Kolozsvár azt tartja magáról, hogy több nemzetiségű és több kultúrájú város. De az itteni magyarság aránya 20 százalék alatt van, ezért csak a többségi nyelv és nemzet „számít”. A sokszínűséget nem lehet számokhoz kötni – vélekedett Vincze Lóránt, a FUEN elnöke.
– Kolozsvár nem veszít azzal, ha megjelenik a többnyelvű tábla. Ez a normalitás jele lenne, amely a nemzeti kisebbség komfortérzetét növelné. Külföldi találkozókon nagyon gyakran szembesülök azzal a kérdéssel, hogy a nemzeti kisebbségek miért nem lojálisak az államhoz? Erre mindig azt válaszolom, hogy egy kisebbség akkor lesz lojális, ha jogai adottak, és anyanyelvét úgy tudja használni, mint a többségi. Ha a magyar regionális hivatalos nyelvvé válna, akkor ez olyan státust biztosítana, ami nem függ a százaléktól – vélekedett.
A nyelvi jogok alkalmazását a svájci bankjeggyel példázta, amelyen német, francia, olasz és rétoromán nyelvű felirat szerepel, noha Svájcban az olaszok aránya 8 százalék, a rétorománoké pedig 0,5 százalék.  Elmondta, hogy az államok akkor is lehetnek nagyvonalúak a kisebbségekkel szemben, ha nincs erre törvény példaként Franciaországot említve. Bretagne-ban és Elzász tartományban, bár nem létezik a kisebbségi nyelvekre vonatkozó törvény, francia és német nyelvű eligazító táblák láthatóak. A spanyolországi Baszkföldön pedig beindult a baszk nyelv revitalizációs programja, amely több százmillió eurós jövedelmet generált munkahelyek tízezreit teremtve meg.
Ellenpéldaként Bulgáriát hozta fel, ahol a 15 százalékos török kisebbség nem használhatja a török szót egyesületeik megnevezésekor, nincs török párt. Az ott élő törökök létrehoztak egy liberális pártot, amely csak bolgár nyelven, cirill betűs írást használva kampányolhat – tette hozzá a FUEN elnöke.
– A többnyelvű helységnévtáblák ügye az egyik leginkább mediatizált ügy volt a magyar és a román sajtóban. A Musai-Muszáj csoport érdeme, hogy a román sajtóban objektív vagy akár pozitív színben tüntették fel akcióinkat. Az egyik román sajtóorgánum által végzett felmérés alapján a kolozsvári lakosság többsége támogatja a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezését. Ez annak is köszönhető, hogy folyamatosan kommunikáltunk a lakosság irányába – vélekedett Bethlendi András jogász, a Musai-Muszáj csoport képviselője, aki nemrég az ENSZ kisebbségügyi fórumán, Genfben szólalt fel ismertetve az erdélyi magyarság helyzetét, a nyelvi jogok helyzetét. 
Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúrával foglalkozó ügyvezető alelnöke, volt művelődési államtitkár azt a több éven át tartó küzdelmet elevenítette fel, amelynek során – Kelemen Hunor minisztersége alatt – sikerült elérni, hogy az erdélyi műemlékeket magyarul is feliratozzák. 
– Négy évre volt szükség, amíg megjelent a műemlékek többnyelvű feliratozására vonatkozó miniszteri rendelet, amelyben megfogalmaztuk, hogy a nemzeti kisebbségnek van kulturális öröksége. Ezt nagyon hosszú tárgyalási folyamat követte, mert a kulturális tárcánál mindig voltak olyan emberek, akik keresztbe tettek az ilyen kezdeményezésnek. Egy minisztériumi rendelet akkor hatályos, ha a kormány főtitkára jóváhagyja, és a rendelet megjelenik a Hivatalos Közlönyben. Erre a jóváhagyásra egy évet kellett várni. Olyan folyamatról van szó, amit 2012-ben le kellett volna zárni, de csak 2014 decemberében fejeződött be – magyarázta Hegedüs Csilla.
A műemlékek magyar feliratozása kapcsán a szakember ismertette a rendeletbe foglalt kritériumokat. Például: ha a műemlék építője vagy építtetője magyar; a településen a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek meghatározó számban vannak jelen; a műemlék a nemzeti kisebbség kulturális örökségéhez tartozik; a helyi vagy a megyei tanács határozatot fogad el arra nézve, hogy magyarul akarja feliratozni a műemlékeit. Nem sikerült a rendelet szövegébe beiktatni azt a kitételt, miszerint minden településen, ahol egy nemzeti kisebbség számaránya eléri az 5 százalékot, a műemlékeket lássák el az illető kisebbség nyelvén megfogalmazott felirattal. 
Kolozsvár 37 műemlékén van többnyelvű tábla, Tordán pedig románul, magyarul és angolul is ki vannak írva az utcák történelmi elnevezései.
–  Pénzhiányra hivatkozva a minisztériumi rendeletet több településen nem alkalmazzák, de mivel ez nem ír elő szankciókat, ezért eddig senkit sem büntettek meg. El kell jönnie annak a pillanatnak, amikor teljesen normális lesz a rendelet alkalmazása. A kolozsvári tapasztalatból kiindulva ez nagyon hosszú és nagyon sokszereplős játék – vélekedett Hegedüs, majd jó példaként említette az Igen, tessék! mozgalmat, amely öt éve „kínai csepp” módjára tudatosítja a kétnyelvűség szükségességét Kolozsváron.   
– Több mint tíz éve próbáljuk Kolozsváron elérni, hogy három nyelven írják ki a város nevét. A kolozsvári helységnévtábláknak speciális státusa van: szimbolikus térfoglalásról van szó, amelyet, ha sikerül megvalósítani, hivatalos szentesítést nyer, hogy a többségi mellett egy másik közösség is él. Amikor 2004-ben a városi tanács elfogadta a többnyelvű helységnévtáblák kitételére vonatkozó törvényt, a román tanácsosok azért hagyták jóvá, hogy az akkori polgármestert, Gheorghe Funart bosszantsák, és érzékeltessék vele, hogy már nem rendelkezik többséggel a tanácsban. Azóta sem ültették életbe a tanácsi határozatot, senki sem vállalta fel a többnyelvűség és a háromnyelvű helységnévtáblák ügyét azzal az indokkal, hogy ez a kérdés nem időszerű. A pártok mindig attól féltek, hogy ha ez megvalósul, szavazatokat vesztenek.   Tízéves tapasztalatomat figyelembe véve gondolom, hogy megérett az idő a nyelvtörvény újratárgyalására. Új helyzet van, ehhez kell igazítani a jogszabályt is: a számarányra vonatkozó küszöböt 20 százalékról le kell vinni 10 százalékra, és kell egy alternatív küszöb is. A törvénynek expressis verbis ki kell mondania, hogy a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezése az önkormányzat döntésétől függ. Ehhez viszont román politikai szövetségeseket kell találnunk, ez pedig nem fog sem könnyen, sem gyorsan megvalósulni – mondta Csoma Botond. 
Nagy-Hintós Diana Szabadság (Kolozsvár)

Magyarországi hátszél az RMDSZ-nek
Magabiztosan készülődik az RMDSZ a hétvégén, december 11-én, vasárnap sorra kerülő parlamenti választásokra, miután sikerült meggyőznie a magyarországi kormánypártokat, hogy az RMDSZ–MPP összefogás az erdélyi magyarság által várt közös választási listát jelenti.
Kárpát-medence-szerte a magyar sajtó egyik fő témája lett a december 11-i romániai választás, és azon belül a magyar képviseletet megtestesítő RMDSZ sikeres szereplése. A két magyarországi kormánypárt, a Fidesz és a Kereszténydemokrata Néppárt (KNDP) közös frontot alkotott az RMDSZ támogatására. A nyitányt Kelemen Hunor RMDSZ-elnök és Orbán Viktor magyar kormányfő novemberi, budapesti találkozója adta. A megbeszélések után a kormányfő sajtófőnöke, Havasi Bertalan úgy nyilatkozott, „Orbán Viktor és Kelemen Hunor fontosnak tartja, hogy a román törvényhozásban erős magyar képviselet legyen”. A tárgyaláson áttekintették a magyar állam támogatásával megvalósuló, a romániai magyarság érdekeit szolgáló fejlesztések állását, végül Kelemen Hunor szatmárnémeti látogatásra hívta meg a magyar kormányfőt. Információink szerint erre a programra csütörtökön, december 8-án kerül sor: Orbán Viktor Szatmárnémetiben vesz részt egy kampánygyűlésen.
Kövér László: Erdélynek intő kell legyen a Felvidék példája
November utolsó napjaiban Kövér László, a magyar Országgyűlés elnöke tett háromnapos erdélyi kampánykörutat az RMDSZ–MPP lista támogatására. Kövér Nagyváradon úgy fogalmazott: az erdélyi magyar érdekképviselet erősödhet azáltal, hogy a Magyar Polgári Párt (MPP) és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kompromisszumot kötött a december 11-i romániai parlamenti választásokra. Kövér László meggyőződése szerint ez az együttműködés lehetővé teszi, hogy a romániai parlamenti választásokon azok a magyarok is részt vegyenek, akik esetleg éppen az elmúlt évek rivalizálásai miatt fordultak el a politikai véleménynyilvánítástól. A Fidesz választmányi elnöke – aki egyúttal az MPP tiszteletbeli elnöke – a nagyváradi választási fórumon üdvözölte a két magyar párt együttműködését, amely szerinte egyrészt akkor lesz sikeres, ha a jelenleginél több magyar képviselőt juttatnak be a bukaresti parlamentbe, de már akkor is, ha csökkenteni tudják a választástól a korábbi években távol maradó magyarok arányát. A fórumon, ahol politikai és egyházi vezetők, polgármesterek, önkormányzati képviselők – köztük Biró Rozália, az RMDSZ szenátora, Pásztor Sándor, a Bihar megyei tanács elnöke, Csűry István királyhágómelléki református püspök, illetve az RMDSZ és az MPP megyei elnökei – vettek részt. Kövér László utalt az előző napi székelyudvarhelyi „intenzív és forró hangulatú” vitára, ami a két párt választási összefogása miatt alakult ki az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az MPP koalíciója vezette városban. Székelyudvarhelyen több résztvevő szóvá tette, hogy Kövér László, illetve a Fidesz–KDNP miért támogatja az RMDSZ és az MPP közös listaállításában megvalósult magyar álösszefogást. Az országgyűlés elnöke indoklásában kiemelte: az elmúlt tíz évben sokat változott a helyzet, és nem feltétlenül a magyarság előnyére. Sok területen hátrányára változott a helyzet mind Romániában, mind Erdélyben, mind a magyar–román kapcsolatokban. Kövér szerint sok a bizonytalanság. „Látjuk hogyan változott meg a román politika a magyar közösség irányában, ezért is sürgető a politikai összefogás” – fogalmazott.
„Fel kell rázni mindenkit, hogy menjen el voksolni, s másokat is vigyenek magukkal” – utalt a politikus a Fidesz egykori kampányára. Felidézte, hogy az 1990-es évek elején a kisebbségi sorban élő közösség választási aktivitása nagyobb volt, mint a román többségé, mára pedig az ellenkezőjére fordult. „Ezt a fényűzést nem engedhetjük meg magunknak!” – figyelmeztetett Kövér, aki a mostani választási összefogást a változás jeleként értékelte, s reményét fejezte ki, hogy ennek eredményeként a magyar közösség akár 6 vagy még nagyobb százalékban is képviseltetheti magát a következő román parlamentben.
Kövér László az erdélyi magyarok számára intő jelnek nevezte a Felvidéket, ahol szavai szerint „egyszerű nemzetárulás történt”. Emlékezett rá, hogy amikor Bugár Bélát nem választották meg az MKP elnökévé, és szlovák–magyar pártot hozott létre, a magyarok képviseletét ellátó MKP kiesett a parlamentből. Bugár pártja, „a Híd-Most nem magyar párt, Bugár Béla pedig olyan szlovák politikus, aki jól beszél magyarul” – ecsetelte a házelnök, majd ellenpéldaként a Vajdaságot említette, ahol jelentősen megerősödött a magyar képviselet, és javult a szerb kormánnyal a kapcsolat. Kövér László végezetül összefogásra szólított fel. „Most nincs helye megosztottságnak, nincs helye széthúzásnak, egy irányba kell tolni a szekeret” – mondta.
Semjén Zsolt: a románok átléptek egy határt
Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős magyar miniszterelnök-helyettes Budapesten tartott sajtóértekezletén értékelte az erdélyi helyzetet. Úgy fogalmazott: „döntő jelentőségű, hogy az RMDSZ együttműködve a Magyar Polgári Párttal, átlépje az ötszázalékos küszöböt, és ott legyen a bukaresti parlamentben. Ha egyszer nem jutnak be, akkor más sem kerül be helyettük és az erdélyi magyar értelmiség ideológiai alapon betagozódik a román pártstruktúrába. Ez a magyar képviselet végét jelentené”.
Semjén szerint ha nem kellő súllyal lesz jelen az RMDSZ a román parlamentben, akkor megcsinálják az új régiós felosztást és a Székelyföldet beolvasztják egy román tömbbe, ahol kisebbségben lesznek. „Minden magyarnak erkölcsi és nemzeti kötelessége az egyetlen magyar pártszövetségre voksolni” – hangsúlyozta. Megjegyezte: Magyarországnak nemzeti érdeke a Romániával való minél szorosabb együttműködés és minél jobb viszony. „A mi kezünk mindig ki volt nyújtva, most is ki van, nem rajtunk múlt, hogy idáig jutottak a kétoldalú kapcsolatok” – fogalmazott. Értékelése szerint nemhogy előre léptek volna, hanem folyamatos támadásnak van kitéve az erdélyi magyarság, s olyan dolgok történnek, amit korábban elképzelni sem tudtak. Igazságszolgáltatásnak álcázott, kifejezetten magyarellenes lépések történnek és a magyarság legfontosabb vezetőit érik támadások. Kitért arra is, hogy a visszaszerzett egyházi ingatlanokat a Ceauşescu-időket idéző módon próbálják visszaállamosítani, s kriminalizálják a magyar vezetőket, hogy ne vállaljanak politikai szerepet. A miniszterelnök-helyettes kérdésre azt mondta, a megromlott viszonyban a magyar diplomáciának nincs felelőssége, ha kritika illeti, csak abból a szempontból, hogy „nem vágtak előbb az asztalra”. „Világosan meg kell mondani, a románok átlépték a határt, amit még a magyarság el tudna viselni” – mondta a miniszterelnök-helyettes.
Kósa Lajos: sikeres RMDSZ nélkül nincs sikeres Románia
Kósa Lajos, a Fidesz frakcióvezetője az RMDSZ Bihar megyei jelöltjeivel és az RMDSZ elnökével, Kelemen Hunorral közös sajtótájékoztatóján vett részt Nagyváradon.
Kósa Lajos a magyarság szempontjából „hallatlanul fontosnak” nevezte, hogy az RMDSZ-nek sikerült egyezségre jutnia minden olyan magyar politikai erővel, amellyel „értelmes kompromisszumot” lehet kötni. „Meggyőződésem, hogy sikeres RMDSZ nélkül nincs sikeres Románia, és sikeres Románia nélkül nincs sikeres RMDSZ” – fogalmazott. A Fidesz frakcióvezetője szerint a 2013–14 óta eltelt időszak sorsdöntő változásokat hozott Európában és a kontinens keleti felén. Nyilvánvalóvá vált, hogy az Európai Unió gazdasági motorja a nyugati részekről a középső részekre tevődött át, és az unió gazdasági növekedésének meghatározó részét a posztszovjet térségek adják, ezért ezeknek az országoknak a politikai álláspontja és véleménye is felértékelődött. „Ilyen helyzetben kulcskérdés, hogy az RMDSZ ne csak nemzetiségi vagy kisebbségi kérdésekkel foglalkozzon, hanem olyan kérdésekkel, amelyek az egész román társadalomnak fontos problémái” – jelentette ki a frakcióvezető, aki egyebek mellett kitért a térség munkaerő-elvándorlására, demográfiai problémáira, és beszélt az amerikai elnökválasztás eredményéről is, biztatónak nevezve Donald Trump győzelmét.
Az ötszázalékos küszöb nem a bűvös határ
Kántor Lajos, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója szerint az RMDSZ és az MPP összefogását a december 11-i parlamenti választásokon támogatja az erdélyi magyarság. A közszolgálati televízió egyik műsorában nyilatkozó politológus szerint a két párt közös listaállítását bár a többség üdvözli, azért vannak olyanok, akik elégedetlenek az adott összefogás jellegével. Hozzátette, nem szabad elfelejteni, hogy egy másfélmilliós közösségről van szó, amelyben különböző politikai nézetek vannak. A kulcskérdés az, hogy januártól milyen módon folytatódik – a parlamenti felhatalmazás alapján – a közösségépítés.
Illyés Gergely, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet politológusa szerint az egységnek és az összefogásnak a gondolata még mindig népszerű Erdélyben. „Azt mutatják a közvélemény-kutatások, hogy az erdélyi magyarok igenis igénylik ezt a fajta összefogást” – mondta, de azt is hozzátette, hogy a globális trendnek megfelelően a helyi fiatalok inaktívabbak a választási hajlandóság tekintetében, mint az idősek. Illyés Gergő ugyanakkor a Krónikának nyilatkozva úgy fogalmazott: nem várható, hogy jelentősen csökken az RMDSZ honatyáinak száma, ha a szövetség nem éri el az 5 százalékos parlamenti küszöböt, és csupán az alternatív küszöb segítségével jut be a parlamentbe. Székely István Gergő emlékeztetett: a törvény értelmében azt a pártot is úgy tekintik, hogy elérte a parlamenti küszöböt, amely négy megyében megkapta a voksok 20 százalékát, így bekerül az országos kompenzációs „kosárba”, azaz részesül a visszaosztott szavazatokból is. A szakértő kifejtette, mivel a 2012-es választási eredmény is volt már annyira „rossz” – az RMDSZ a képviselőházi jelöltekre leadott voksok 5,13, illetve a szenátusi jelöltekre adott szavazatok 5,23 százalékát szerezte meg – , ennek nyomán a 4,99 vagy 4,95 százalékos aránnyal sem kerülne sokkal rosszabb helyzetbe, esetleg egy vagy két honatyával rendelkezne kevesebbel. Vagyis a jelenlegi 18 képviselő és 9 szenátor helyett lehet 17 képviselő és 9 szenátor, esetleg ennél is rosszabb arány esetén 8 szenátor. „Persze mindez attól is függ, hogy hány párt jut be a parlamentbe, illetve a szavazatok hány százalékát adják be nem jutó pártra, és kerül be a visszaosztandó voksok közé. De nagyságrendileg nem várható jelentős csökkenés” – jelentette ki a politológus. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Választói dilemmák
Hosszú levelet kaptam egy kedves marosvásárhelyi olvasónktól, aki saját bevallása szerint az Erdélyi Napló huszonöt évvel ezelőtti megjelenése óta hűséges előfizetőnk. Hosszan sorolja, hogy mit szeret, illetve miről olvasna szívesen a lapban. A hetilapunkat méltató, szép nyelvismerettel megírt levél szerzője azzal zárja sorait, hogy tanácstalan. Közeleg a szavazás napja, és nem tudja, érdemes-e voksolni. És ha igen, akkor kire?
Marosvásárhelyi olvasónk magyarként nincs egyedül Erdélyben dilemmájával. Sok hozzá hasonló tisztességes ember töpreng azon, érdemes-e szavazni, jelent-e valamit a voksa egy olyan országban, ahol immár huszonhat éve hiú ábránd a magyarság sorsának jobbra fordulása. És ha azt látja, hogy ebben az elmaradt irányváltásban a magyar képviselet is sáros – amelyet immár két és fél évtizede hitelez szavazói bizalmával –, akkor könnyen megszülethet a döntése: szavazás napján a legjobb otthon maradni. Ezzel is növelve a politikából kiábrándultak népes táborát, amit a december tizenegyediki, szavazói részvételről szóló közvélemény-kutatások már régóta jeleznek.
Román és magyar ember tehát egyaránt megelégelte a korrupciós mocsárba, a szegénységbe és a sovén hagymázba csúszott ország egymást váltogató és egymást jól kiegészítő politikai kasztjának regnálását. Az Európai Unió többi tagországához képest állandósult romániai szegénység immár olyan kiábrándultságot hordoz az emberek között, amit nem lehet szólamokkal és könnyelmű ígéretekkel hatástalanítani. Mindezek tetőzéseként ott állunk mi, romániai magyar szavazók, akiket az ország általános nyomora és kilátástalansága mellet többszörösen sújtanak megtagadott közösségi jogaink, az önrendelkezés hiánya, a többség számára apró-cseprőnek tűnő, de számunkra mégis létfontosságú napi magyar gondjaink. Azok a gondok, amelyeknek megoldását ígéri négyévente az RMDSZ, mindig más-más szlogenek és hangsúlyok ernyője alatt. Ezek az ígéretek azonban túlélik a parlamenti ciklusokat, mert gondjainkat Bukarestben nem sikerül orvosolni. Sem kormányon, sem kormányon kívül.
Itt van tehát az újabb szavazás és vele együtt az újabb ígérethalmaz. Mivel a román pártok számunkra gyakorlatilag semmit nem ígérnek, ez a rész kipipálva. Marad tehát a sors szeszélye folytán az ismét magyar alternatíva nélkül megméretkező RMDSZ. Amely nyújthatott volna egy mindenki számára elfogadható, tisztességes összefogást mindhárom párt szavazói számára, de ezt mégsem tette.
Ebben a helyzetben, aki eleve otthon akar maradni, azt nem lehet meggyőzni ennek ellenkezőjéről. Aki viszont voksol, annak egyetlen lehetősége marad.
Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Segítenek a felzárkóztatásban
A kormány feladata lenne a szociálisan hátrányos helyzetű gyermekek felzárkóztatása a kötelező oktatás szintjén, ezt törvény is szavatolja, a gyakorlatban mégis a civil szervezetekre hárul a felelősség – hangsúlyozta Makkai Péter, a sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztyén Alapítvány képviselője szerdán a Csíki negyedi Gödri Ferenc Általános Iskolához tartozó Árvácska óvodában, ahol felavatták az óvodások és a délutáni oktatásban részt vevő diákok által is használható éttermet, a tanulók egy csoportja pedig rövid zenés műsorral köszönte meg a támogatást mindazoknak, akik előteremtik az anyagiakat az ingyenebédhez a felzárkóztató foglalkozásokhoz.
Háromszéken közel négyszáz gyermek vesz részt a Diakónia és a svájci HEKS Alapítvány által 50 százalékban támogatott programban, a költségek másik felét a megyei önkormányzat, valamint az érintett községek önkormányzatai biztosítják. Rétyen, Nagyborosnyón, Zágonban, Kovásznán, Csernátonban, Árkoson, Mikóújfaluban, Baróton és Zabolán az említett finanszírozással működnek a csoportok, a Gödri Ferenc Általános Iskola három csoportjának működéséhez a sepsiszentgyörgyi önkormányzat 50 százalékos arányban járul hozzá. A svájci HEKS évente 150 000 eurót fordít a háromszéki felzárkóztató programra – közölte Makkai Péter. 
A Gödri-iskolában heti négy alkalommal tartanak délutánonként tevékenységeket, a támogatást hetvenkét gyermek után kapják, de körzetükben sok a rászoruló, így mindazokat bevonják a programba, akiknek erre a segítségre szükségük van – mondta Albert Andrea iskolaigazgató. A napi rendszeres munka eredménye meglátszik, hisz ezek a gyermekek otthon nem tanulnak – állítja Nemes Emil tanító, akinek a II. osztályban olyan tanítványa is van, aki tizenkét gyermekes családból származik. A délutáni programban IV. osztályosokkal foglalkozik, a gyermekek nagyon érdeklődőek, a tanulás mellett sakkoznak, faragnak, varrnak, társasjátékot játszanak. 
Az iskola igazgatója megköszönte, amit az intézmény eddig kapott, kiemelte, hogy az Írisz Ház Kurta Zsolt mérnök vezette, fogyatékkal élő fiataljainak csoportja jó munkát végzett, ajtókat, ablakokat javítottak, csempéztek, festettek az étteremnek kialakított helyiségben, és kezdeményezte az óvoda udvarán lévő játszótér kibővítését olyan elemekkel, amelyeket a náluk működő speciális csoport gyermekei is tudnának használni.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
(Folytatás december 2-i lapszámunkból)
Antalffy Endre, öregségére és tapasztaltságára hivatkozva, a párt politikájának a megértését emelte ki. És azt, hogy magas színvonalra emelt politikájával a párt maga mögé sorakoztatja az embereket, és diadalmaskodik. Molter Károly Simó Gézával való barátságának a kiemelésével kezdte rövid beszédét, ami arra késztette, hogy érdeklődése mindenkor a munkások sorsára összpontosuljon. Zárószavai pedig így hangzottak: „A felszabadulás óta a 12 évi tanulás és a párttal való élés arra késztet, hogy a legelszántabban állunk a párt állásfoglalása mellé […] Teljes erővel és elszántsággal mellé állunk”. 1 Papp Ferenc a kapitalista rendszer ostorozásával kezdte beszédét, és a magyarországi események ellenforradalmi jellegének a hangoztatásával folytatta. Ezután rátért a proletárdiktatúra szükségességére, amelyről ezt megelőzően a Simó Géza bútorgyárban a munkások előtt is beszélt. Beszédében érződik a bútorgyári felhívásban megfogalmazott szöveggel való azonosulása, amin csodálkozni nem is lehet, hiszen ő volt annak egyik megfogalmazója. Az egypártrendszerrel kapcsolatosan fejtegetéseit ekként zárja: „Számunkra, hogy egy párt van, nem hiányérzetet jelent, hanem büszkeséget és győzelmet. A munkáshatalom itt kezdődik, ha a többi pártokat felszámolja. Az RMP léte a legszélesebb dolgozó tömegek érdekeinek a biztosítéka”. Beszédét az írók gyakorlati munkáját illető következtetésekkel folytatta, amit ekként kezdett: „Kétségtelen az, hogy mindent meg kell tenni, hogy az osztályellenség lába alól kirántsuk a talajt, a hibákat a legnagyobb politikai érzékenységgel megoldani, és ebben a harcban az írókra is vár feladat, a mi lelkiismeretünkön is szárad, mennyire ismeri a párt a helyzetet a terepen, mennyire tudja a kezét a dolgozó nép ütőerén tartani. Ebben nagy feladat vár ránk, és mi ezt vállaljuk”. A továbbiakban folytatta a kommunista írók feladatainak az elemzését, amelyet ekként zárt: „Az író, amikor a párt soraiba beáll, vállalnia kell, nem gyűléseken, de ország-világ előtt, hitet kell tennie világnézete, a kommunista eszmék mellett. Ezzel az író sokat vállal, egy esetleges ellenforradalom esetén viseli kiállásának következményeit. Ezek elől kommunista író nem bújhat ki roppant szomorú, kétes rádiónyilatkozatokkal: ez az éltét féltő ember siránkozása. Kommunista írónak ilyen megnyilvánulásra nincs joga. A magam részéről aláírom a Simó Géza gyár felhívását, és ha erre a megfelelő közös platformot nem találom, külön nyilatkozom a sajtóban”. 2 Gyötrő pillanatok várhattak a következő felszólalóra ez után a kemény és harcos balos állásfoglalás után, hiszen ekkor éppen Kemény János, az arisztokrata származású, nem párttag író kapott szót. Kemény tapintatosan kifejti, hogy nemcsak a párttagoknak, hanem minden értelmiséginek kifejezésre kell juttatnia és a döntő pillanatban kinyilvánítania, hogy „meggyőződésük szerint szolgálják a párt munkáját, és hogy az épülő szocializmus és annak kiteljesedése egyetlen életforma, amelyben igazi művészetet és irodalmat lehet teremteni”. Majd befejezésként ekként folytatta: „De tudnia kell kifelé mindenkinek, mert ezzel pártunknak, a fejlődésnek és annak a védekezésnek vagyunk segítségére, amelynek célja az, hogy minden polgári restaurációt elvessen magától, amely csak kárára lehet az igazi kultúrának, emberi életnek, és amelynek végső célja a fasiszta, hitlerista világ, amely mindennek, ami szép, ellensége”. 3 Kemény után szólásra emelkedett Szabó Lajos 4, a Színművészeti Intézet vezetője. Bevallja, hogy a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan egy darabig nem látott tisztán, és bizonytalankodott az ottani események jellegének a megítélésében. De most már tisztán lát és csatlakozik a Simó Géza bútorgyár munkásainak a felhívásához. Megdöbbenését fejezte ki a magyarországi fiatal egyetemisták eltévelyedésén, és éppen ezért fő feladatának a diákság nevelését tekinti „azon az úton, amit a párt jelölt ki a szocializmus győzelme felé”. 5 Hajdu Győző felszólalása a tőle már megszokott terjedelmes, pártvonalas, elemző és kiértékelő beszéd. Az értelmiségiek, főként az írók szerepére összpontosít a magyarországi események körülményei között. Foglalkozik az irodalmi kiadványok, így az Irodalmi Újság, szerepével, több, név szerint is felsorolt író magatartásával. Felteszi a kérdést, hogy hová tűntek a magyar kommunista írók, és miért hallgatnak? Majd rátér a feladatokra: „A kommunista írónak mi a feladata? Ha döntött a párttagsága mellett, egyetlenegy barikádra állhat. Hitem, hogy a barikádra állás az üzemekben való nevelést, a Szovjetunió iránti szeretetre való nevelést, a proletár internacionalizmust, az RNK melletti agitációt jelenti”. 6 Eszmefuttatását többek között így folytatja: „Hiszem, hogy nekünk, kommunista íróknak, ezekben a pillanatokban meg kell találjuk, mire tegyük a hangsúlyt. Egységesen, szervezetten, nagy szívvel, odaadással kommunista agitátor legyél. Ha lecsillapodnak a kedélyek, ha az ellenforradalom szájba-verést kap, lesz alkalmunk a párt vezetésével az okokat kutatni, amelyek hozzájárultak az ellenforradalom sikereihez és levonni a következtetéseket”. 7 És dicséretes példaként megemlíti Szabó, Antalffy és Kemény őszinte beszédét, hiszen mindeniket „mély megrendüléssel” végighallgatta. Kovács György, az író, előbb örömét fejezi ki, amiért a tragikus napokban szívük „együtt dobban az egész ország munkásosztályával, dolgozó parasztságával, haladó értelmiségiekkel, román és magyar egyaránt, együtt a Simó Géza gyár hősies munkásaival”. 8 Azután elítéli a magyarországi eseményeket, amelyek a második világháború előtti fasizmusnál „borzalmasabbak”. Majd önkritikát gyakorol, mégpedig azért, mert nem tett meg mindent a munkásosztályért, mivel többet is tehetett volna, hiszen már 1945 óta párttag. Kovács beszéde után Fazekas Oláh Tiborhoz 9 és Nagy Pálhoz fordul, állásfoglalásra szólítva fel őket. „Mi az állásfoglalása Oláh Tibor és Nagy Pál elvtársnak, ha van valami mondanivalójuk, miután meghallották a többiek véleményét”? – tette fel a kérdést. Elsőként Oláh Tibor válaszolt, aki azzal védekezett, hogy ő nem szónok, inkább vívódó ember. Végül is elég hosszasan beszélt. Beszédébe Fazekas többször beleszólt, konkrét választ várva kérdéseire. Oláh bevallja, hogy azelőtt egy héttel azt hitte, tisztábban látja a dolgokat, és hitt Nagy Imre ígéreteiben. De belátja, hogy tévedett, amikor a hazai sajtó közleményeiben olvasott híreket nem fogadta el. Az előzményekkel foglalkozva belebonyolódik az 1953-as magyarországi események taglalásába, amellyel kapcsolatosan Fazekas sarokba szorítja. Végül rátér a hazai helyzetre, legfontosabbnak tartva a romániai magyarokra nézve „a román–magyar barátság őszinte, frázisoktól mentes” kiépítését. A bútorgyári nyilatkozattal kapcsolatosan kijelenti, hogy az írók számára az csak kiegészítésekkel fogadható el, mert csak úgy mondhatják el, hogy ők mint írók milyen eszközökkel tudják biztosítani a rendszer megvédését. Nagy Pál hozzászólása sokkal rövidebb volt. Egy pár mondatban elítélte a magyarországi eseményeket. Majd, amikor a „mi, értelmiségiek, az RMP Központi Vezetősége mellett szorosabbra vonjuk sorainkat, és határozottan harcolunk a szocializmus ügyéért” sablonos szavaira Fazekas elégedetlenségét fejezte ki, és megkérdezte: „Hogyan képzeli ezt?”, ő, Sütőre hivatkozva, kibújt az egyenes válasz alól. 10 Mivel Fazekas minden jelenlévőt véleménynyilvánításra kötelezett, elérte azt, hogy a felszólalók sorra pálcát törtek a forradalom fölött, hiszen senki sem vállalt nyílt ellenszegülést, annál inkább forradalmat helyeslő kiállást, mivel tisztában voltak annak várható szomorú következményeivel. A végén Fazekas János kiértékelte a hallottakat. Megelégedését fejezte ki, hogy mindenki az elvárt „helyes álláspontra” helyezkedett. „Véleményem az – mondta –, hogy a magyarországi írók és általában a romániai írók nagy többsége 99%-ban a múltban is, a jelenben is, a jövőben is a párt köré a leghatározottabban, a legszorosabban fel vannak sorakozva. […] Ebben a teremben nincs olyan ember, aki nem szeretné a pártot, a szocializmus ügyét, és ne sorakozna fel az ügynek a továbbviteléért. Éppen ezért az elhangzott hozzászólásokat a legnagyobb örömmel hozom tudomására Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtársnak, hogy milyen az íróink magatartása azokkal az ellenforradalmi eseményekkel kapcsolatosan, amelyek a testvéri MNK-ban lezajlanak.”11 A továbbiakban azonban már árnyalt. Beszélt az álláspontjukban erősebbekről és gyengébbekről, meg a feladatokról. A pártfeladat alatt azt értette, hogy minden írónak segítséget adjanak, hogy bízzon bátran a munkásosztályban, a dolgozó népben, a saját erejében. Kifejtette álláspontját a gyűlés céljával kapcsolatosan. „Állásfoglalásra van szükség ilyen időben – mondta –, hogy tudjuk, kinek lehet fegyvert adni és milyet? Géppuskát, puskát vagy fapuskát!”12 Az írók további feladataival kapcsolatosan javasolta, hogy küldjék őket az üzemekbe a munkásosztály magatartásának a megismerésére és pártos nevelésére stb.
1 Pál-Antal 2006, 234.
2 Uo. 236.
3 Uo.
4 Szabó Lajos (1912–1983) drámaíró. 1941-től a Kolozsvári Nemzeti Színház dramaturgja, 1945- től a Zeneművészeti Konzervatórium, majd 1948-tól a Művészeti Intézet, illetve a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola színháztörténet-tanára és a magyar tagozat igazgatója, 1954-ben a főiskolával Marosvásárhelyre költözött, ahol annak rektora 1976-ig.
5 PÁL-ANTAL 2006, 236.
6 Uo. 237–238.
7 Uo. 237 – 238.
8 Uo. 239.
9 Oláh Tibor (1921–1996) kritikus, irodalomtörténész, műfordító. 1956–1960 között az Igaz Szó belső munkatársa, 1960–1991 között a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola tanára és egy ideig előadó a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán is. 1991-től az újjáalakult Kemény Zsigmond Társaság elnöke.
10 PÁL-ANTAL 2006, 242.
11 Uo. 243.
12 Nagy Pál visszaemlékezése szerint a gyűlés utáni kötetlen beszélgetés alkalmával Fazekas Oláh Tibor és őelőtte kijelentette, hogy szükség esetén kezükbe csak fapuskát adna.
(Folytatjuk)
Pál-Antal Sándor Népújság (Marosvásárhely)

Elfogyott a gyerekközöség a kis udvarhelyszéki települések tanegységeiből
Egyre kevesebb a gyerek az udvarhelyszéki falvakban – panaszolják a pedagógusok –, ennek következtében az utóbbi tíz évben több település óvodájában is megszűnt az oktatás. A kiürült óvodaépületek jó része kihasználatlanul áll. 
A Hargita megyei tanfelügyelőség adatai szerint ebben a tanévben 1216 óvodás tanul Székelyudvarhelyen, 1424 pedig a környező települések óvodáiban. A szülők késő délutánba nyúló munkaprogramja miatt a hosszított tevékenységgel működő napközikre alakult ki nagyobb igény Székelyudvarhelyen, ezért már több mint egy évtizede megszűntek a Cérnagyár és a Kipi-kopi napköziotthon mellett hajdanán rövid programmal működő óvodák, így a környék gyerekeit már az Eszterlánc, valamint a Kipi-kopi napközikbe járatják szüleik.
A Napsugárban, valamint a két Csicsergő napköziben külön épületben fogadják a kicsiket, azonban néhány éve jogilag összevonták az oktatási egységeket, közös ügyvezetéssel – tudtuk meg Koncz Melindától, az Eszterlánc napköziotthon vezetőjétől.
Számos udvarhelyszéki faluban a gyereklétszám még indokolttá teszi az óvodák működését, azonban vannak települések, amelyekről már csupán egy-két gyerek jár a községközponti tanegységbe. Ilyen például Miklósfalva és Petek, amelyekről egy, illetve négy gyereket visz reggelente az iskolabusz a kányádi óvodába.
A Miklósfaván és Peteken megüresedett óvodaépületek közel hat éve kihasználatlanul állnak, ugyanúgy, mint a Bögöz községhez tartozó Mátisfalván, Décsfalván vagy Székelymagyaroson, ahol Farkas Mózes bögözi polgármester reményei szerint előbb-utóbb újra gyerekzsivaly tölti majd be a termeket. A többi ingatlantól eltérően – amelyek önkormányzati tulajdonban vannak –, az üresen álló egykori székelydobói óvoda épülete az egyház tulajdonát képezi – tudtuk meg Pál Tamástól, a bögözi általános iskola aligazgatójától.
A Felsőboldogfalvához tartozó Ócfalván négy, Lengyelfalván két éve, idén pedig nincs már elegendő gyerek az óvoda működtetéséhez Patakfalván sem – tudtuk meg Somorai Árpádtól, a Fülöp Áron Általános Iskola aligazgatójától. A megcsappant létszám miatt üresen állnak Lókodban, Recsenyéden, Bágyban, Gyepesben, Városfalván, valamint Kénosban is az egykori óvodák épületei. Kertész Hajnal, a homorodszentmártoni Román Viktor Általános Iskola igazgatója elmondta, hogy az említett falvakból a község három más településére járnak óvodába a kicsik.
A Parajdhoz tartozó falvakban működnek még az óvodák, igaz ugyan, hogy a megcsappant gyereklétszám miatt Alsó- és Felsősófalván, illetve Békástanyán összevont csoportokkal. Legutóbb több, mint tíz éve szüntettek meg két óvodát a községközpontban: Parajd Zsögöd nevű településrészén az egyiket, továbbá a bányavállalat által működtetett óvodát. Ezek egykor azért létesültek, hogy a település szélén lakók ne kelljen a központba hordozzák gyerekeiket – mesélte Bíró Zsolt, a helyi Áprily Lajos Általános Iskola igazgatója. Az említett településrészén működő óvoda egykori épületében a református egyház diakóniai központot hozott létre, míg a bányavállalat által működtetett óvoda épülete jelenleg üresen áll.
Három éve falumúzeumot működtet a helyi önkormányzat az énlaki óvodaépületben, a siklódiba pedig télen istentiszteletre járnak a hívek. Tiboldi Sándor, az etédi Jósika Miklós Általános Iskola aligazgatója érdeklődésünkre elmondta, az említett falvakból Etédre viszi az iskolabusz a kicsiket.
Dósa Ildikó Székelyhon.ro

Bölöni cáfolja a vádakat
Bíróság előtt Csernáton polgármestere 
Az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) vádat emelt Csernáton község polgármestere, Bölöni Dávid ellen. A vádhatóság szerint az elöljáró jogtalanul szerzett hasznot az európai közösségi pénzalapok kárára. A községvezető azt állítja, mindenben jogszerűen jártak el.
A DNA szerint 2008–2009-ben Bölöni Dávid polgármester valótlan adatokat tartalmazó dokumentációt nyújtott be a Mezőgazdasági Kifizetési és Intervenciós Ügynökséghez (APIA), és így jogtalanul igényelt területalapú támogatást 738 hektárnyi legelőre, amelyet valójában több gazda használt, akik ki is fizették a legeltetési illetékeket. A DNA szerint a szerződéseket a csernátoni önkormányzat nem hozta az APIA tudomására, sőt, a községvezető az ellenőrzések során olyan dokumentumokat nyújtott be, amelyek hamisan igazolták, hogy az illető területre 2008-ban nem kötöttek semmiféle bérleti vagy haszonbéri szerződést, és nem vételeztek be használatukért legeltetési díjat. 
Az APIA polgári félként vesz részt a perben, visszakövetelve a támogatásként nyújtott 312 289 lejt. Bölöni Dávid több ingatlanját zárolta a vádhatóság. Perét a Kovászna Megyei Törvényszék tárgyalja.
A községvezető ellenben azt állítja, hogy jogszerűen kérték a támogatást. Kifejtette, a gond az – és ezt tisztázzák majd a bíróságon –, hogy az ellenőrző szervek bérleti szerződésként értelmeztek egy, az akkori alpolgármester által kitöltött dokumentumot, amelyben megjelölték, hogy melyik felületért melyik pásztor a felelős. Ugyanakkor volt egy megállapodás, hogy a gazdák egy „jelképes” összeget befizetnek annak érdekében, hogy az így begyűlt pénzből műtrágyát vásároljanak. Ez pedig nem bérleti díj, szögezte le Bölöni, aláhúzva, az APIA-tól kapott pénzt az utolsó lejig a legelőre költötték, és mindezt számlákkal igazolták.  
Kiss Edit Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Romániai választások - Kutatóintézeti igazgató: az összefogásnak és a fiatalításnak is köszönhető az RMDSZ jó eredménye
Budapest, 2016. december 12., hétfő (MTI) - A Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója szerint az RMDSZ jó eredménye a romániai választásokon a Magyar Polgári Párttal történő összefogás mellett a fiatalításnak és annak is köszönhető, hogy számos konkrétumot fogalmaztak meg kampányukban.
Kántor Zoltán az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottsága előtt hétfőn az előző napi voksolás eredményeit értékelve kiemelte, hogy nemcsak általános szlogeneket lehetett hallani, hanem oktatási, nyelvhasználati jogokról, gazdasági fejlesztésekről, autópálya-építésről is szó esett.
Ugyanakkor a magyarellenes lépések is mobilizálták a magyarságot, ez is közrejátszott a jó eredményben, az elért 6,2-6,3 százalékban - mutatott rá. Kitért Magyarország és a magyar média támogatására is.
Illyés Gergely, a kutatóintézet munkatársa kiemelte, hogy az előző választási rendszer bizonytalan és kiszámíthatatlan volt, a mostani voksolásra ugyanakkor visszatértek a listás, arányos rendszerhez. Az új választási törvény jóval kiszámíthatóbb - vélte.
Az elemző jelezte, csak 2008-ban volt némileg alacsonyabb a mostani 39,4 százaléknál a részvétel. Hozzátette: a hét erdélyi megyében a részvétel meghaladta a négy évvel ezelőttit, az erdélyi városok közül Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen magasabb volt, mint az országos átlag, Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön némileg elmaradt.
Kántor Zoltán problémaként jelölte meg a választási hajlandóság hiányát, mint mondta, ezzel szembesülnek Felvidéken, Délvidéken is.
Illyés Gergely az eredményeket értékelve elmondta: az RMDSZ mintegy 450 ezer szavazatot szerzett, ezzel a négy évvel ezelőtti és a 2008-as eredményét is megjavította. Az RMDSZ-nek 22-23 fős parlamenti frakciója lesz és 9 szenátora, ezzel a román parlament negyedik legnagyobb képviselőcsoportjával bír majd.
Szávay István (Jobbik) kiemelte a lényegesen nagyobb szavazatszámot, ugyanakkor megjegyezte, nem volt teljes az összefogás, abból az Erdélyi Magyar Néppárt kimaradt. Ezzel szerinte a Fidesz azt a politikai tömörülést hagyta magára, amelyiket lényegében ő hívott életre. Felvetette, hogy jó-e, ha az RMDSZ kormányra lép, hiszen a szociáldemokratáknak nincs feltétlenül szükségük a mandátumaikra. Rákérdezett, az RMDSZ képviselőinek hány százaléka "új".
Szabolcs Attila a bizottság fideszes alelnöke is felvetett, mennyire lenne ésszerű kormányzati szerepet vállalnia ebben a helyzetben az RMDSZ-nek.
Pánczél Károly (Fidesz), a testület elnöke kiemelte, hogy új, listás rendszerben zajlottak a választások, egyéni jelöltek nem voltak, gyakorlatilag hiányzott a kampány, nem lehetett nagygyűléseket tartani, utcai nagyplakátok sem voltak. A jó eredmény véleménye szerint az összefogásnak köszönhető, ha ez nincs meg, az RMDSZ valószínűleg csak az alternatív küszöbbel jutott volna be a parlamentbe. Reményének adott hangot, hogy a legalább 22 tagú parlamenti frakció elegendő erővel bír majd, hogy megakadályozzon egy olyan közigazgatási reformot, amivel a következő választásokon a magyaroknak esélyük sem lenne.
Kántor Zoltán reagálásában kiemelte: valóban indokolt a kérdés, hogy szükséges-e az RMDSZ kormányzati szerepvállalása. Szerinte nincs egyértelműen jó vagy rossz válasz, előnyök és hátrányok vannak: kormányzati pozícióból, államigazgatási szerepekből segíthetik a fejlesztéseket, ugyanakkor kormányon legitimációt is biztosíthatnak és azt jeleznék a külvilág felé, hogy rendben vannak a kisebbségi jogok.
Illyés Gergely az RMDSZ-MPP listáról elmondta, a bejutott képviselők 40 százaléka új.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) a vasárnapi urnazáráskor közzétett exit poll felmérések szerint a szavazatok több mint hat százalékát szerezte meg, átlépve ezzel az ötszázalékos parlamentbe jutási küszöböt. Az RMDSZ jelöltlistáin a Magyar Polgári Párt (MPP) néhány jelöltje is helyet kapott. (MTI)

Tudományos diákkörök erdélyi konferenciája
A hónap elején tizenötödik alkalommal került sor a tudományos diákkörök erdélyi konferenciájára, ismertebb nevén a Tudekre. A rangos rendezvényt idén Kézdivásárhelyen tartották a Nagy Mózes Elméleti Líceum szervezésében.
A kétnapos rendezvényre közel 140 középiskolás érkezett nyolc erdélyi megyéből. A konferencia munkálatai nyolc szekcióban zajlottak, a résztvevők változatos dolgozatokkal jelentkeztek a különféle tudományterületeken. A vetélkedő a diákok önálló tudásán alapuló tudományos szakdolgozatok bemutatásából és megvédéséből állt, a kutatási anyagot tíz percben kellett ismertetni a szakmai zsűri előtt, amit ötperces vita követett.  A rendezvény nemcsak a munkáról szólt, hanem lehetőséget biztosított az ismerkedésre, a közös szórakozásra is. Jelen volt Bényei Éva Bernadett, a tudományos diákkörök országos konferenciájának megálmodója, aki elmondta: több magas színvonalú előadást is hallhattak a résztvevők, ugyanakkor a zsűri szakembereitől valóban hozzáértő segítséget kaptak a diákok a továbbfejlődéshez. 
A Tudek díjkiosztó gáláján a Vigadóban Bejan András, a Nagy Mózes Elméleti Líceum igazgatója és Pénzes Gábor, a budapesti Kutató Diákok Országos Szövetségének elnöke köszöntötte a jelenlevőket. A díjkiosztás előtt T. Szabó Levente, a BBTE magyar irodalomtudományi intézetének docense és dékánhelyettese, a kantai gimnázium volt diákja Zsenik a piacon – A modern magyar irodalom és művészeti piac kialakulása címmel tartott előadást. A vendégek a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum gyűjteményével ismerkedhettek, s szombat este táncház zárta a programot. A legjobb eredményeket elérő diákok részt vesznek a tudományos diákkörök országos konferenciáján, a Tudokon, amelyet jövő év márciusában Székesfehérváron szerveznek meg, és ahol együtt versenyeznek majd a magyarországi, kárpátaljai, felvidéki konferenciákról továbbjutott tanulók. A 16. Tudek résztvevői jövő évben a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban találkoznak.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Alternatíva nélküli ország
Románia az alternatíva nélküli ország – igazolódott be azoknak a jóslata, akik a szociáldemokraták magabiztos győzelmét jelezték előre.
 A PSD térnyerése azt jelzi: a párt nem csak a 35 százalékra becsült, elsősorban a kevésbé iskolázott vidéki lakosság alkotta törzsszavazóira számíthat immár.  Támogatottsága megnőtt városon, és a fiatalok körében is, megerősödött a PSD-t mindeddig zsigerből elutasító Bukarestben és Erdélyben, a szélsőbalon és a szélsőjobbon, egyszerre elégíti ki a kommunizmust visszasírók, mint ahogy a szélsőségesen nacionalista eszméket dédelgető választók igényeit is. Az a párt, amelyiknek még mindig Ion Iliescu a tiszteletbeli elnöke, nem csak ’89 decembere után, hanem, lám, huszonhét évvel a rendszerváltozást követően is az egyedüli komoly esélyes a kormányalakításra.
Székely Kriszta Szabadság (Kolozsvár)

Kettős könyvbemutató a Bernády Házban Időtár és Penelopé
Kettős könyvbemutatónak adott otthont hétfőn délután a Bernády Ház. Sebestyén Mihály két új, a Mentor Könyvek Kiadó gondozásában megjelent könyvének ismertetésére került sor telt házas közönség jelenlétében: a szerző Marosvásárhely történeti kronológiájának sorozatzáró, Időtár V/2. című munkájáról, valamint a Penelopé ruhája című, az erdélyi zsidóság történetéről szóló tanulmánykötetéről hallhattak az érdeklődők. A megjelenteket ifj. Király István üdvözölte, sorrendben elsőként pedig az Időtárról esett szó: Sebestyén Mihályt a kötet szerkesztője, Gálfalvi Ágnes kérdezte.
– Az Időtár sorozat utolsó, állítólag befejező kötetéről van szó, a másik kettő is igencsak fontos és tartalmas kiadvány. Keresztelő vagy búcsúztató-e ez? – Erre igazából nincs jó kifejezés, az idő végtelen folyamat – válaszolta Sebestyén Mihály. – A sorozatot valahol le kellett zárni, most ezt tekintem befejező kötetnek. Általa azon adatokat pótolom, amik az előzőekből hiányoznak. A kiadó két részre tagolta a kötetet: az időhatár a 19-20. század fordulója, a záró évszám pedig 1944. A kutatások időközben sokat haladtak előre, számos új részlet kiderült. Fontosnak tartottam, hogy az első világháború éveit megosszam – azért, hogy az olvasó tudjon arról, ami száz évvel ezelőtt e városban történt. Sokak számára végzetes időszak volt ez. A második világháborút megelőző esztendők is fontosak számomra. Vakarcs Szilárd szerzett egy listát azon üzletekről, amelyeket zsidó tulajdonosaik miatt bezártak – ez a lista azért fontos, mert általa pontosan felmérhetjük, hogy hány zsidó tulajdonban lévő üzlet volt Marosvásárhelyen. – Ez egy pótkötet – ezeken az éveken már végigfutottunk, de egy csomó adat kimaradt az előző könyvekből. Az Időtár nagyon fontos része a helyi tudományos kiadványoknak. 2009-ben jelent meg az első rész, azóta megkerülhetetlenné vált a sorozat, amely Marosvásárhely és Erdély történetéről ma is használt adatokat tár fel. A kötetnek van egy nagyon hasznos bibliográfiája is, amely azt is jelzi, hogy a Sebestyén Mihály és mások által a Népújságban közölt helytörténeti cikkek mennyire fontosak: az említett bibliográfiába is bekerültek. – Számomra az volt fontos, hogy a város lakosságát arányosan szerepeltessem a kötetben. Vásárhely esetében nem lehet csak egy etnikumról beszélni. E tekintetben bőséges forrásunk van. Viszonylag örömteli, hogy megújult a kisebbségkutatás ezen iránya. Immár vannak e folyamatnak tanulmányozói Marosvásárhelytől Amerikáig. Amikor az embert egy nemzetiségre ítélik, kötelességének érzi, hogy foglalkozzon a származásával. Ma már ott tartunk, hogy az összefoglalók mellett léteznek részkutatások is, amelyek keretében újabb és újabb eredményekkel próbálkozunk, olyan adatokkal, amelyek kiegészítik a képünket arról, hogy mi is történt valójában. Ebben a kötetben, azon intézkedések mellett, amelyek egy polgári diktatúrába hajló rendszerben megszülettek, azt is megmutattam, ami a közösségen belül történt. Ami az Időtár felhasználását illeti, az a kutatóra van bízva, nem szoktam megnézni, hogy hányan idéztek tőlem. A bibliográfiával kapcsolatban pedig megjegyezném, hogy nagyon érezzük egy állandó marosvásárhelyi helytörténeti kiadvány hiányát. A Népújság a maga efemer voltában e tekintetben nem elég időtálló. Nagyszerű ugyan, hogy a lap megengedi magának, hogy publikáljon ilyen jellegű cikkeket, de ennél több kellene. Valószínűleg nincsen rá pénz, mert szerkesztő akadna. A többi megyei lapban ilyenszerű cikksorozat nincs is. A Népújság ebben élen jár.
Káli Király István a Penelopé ruhája című kötettel kapcsolatosan szólalt fel, illetve kérdezte a szerzőt. – A Penelopé ruhája című kiadvány a Nyúlgát az idő ellen című, a polcokról régen elfogyott kötet újrakiadása. Az eredeti szövegből kiemeltünk és hozzá is tettünk – így született a Penelopé ruhája című könyv. Az eredeti tanulmánykötetet Sebestyén Mihály teljesen át- szerkesztette, és e munka közben rájött, hogy a tanulmányok nem elégségesek ahhoz, hogy az olvasó rátaláljon erre a témára. Lelkiséget kell belevinni: ezért folyamodott az esszéíráshoz. Miért találtad fontosnak a kötet lelki magját adó esszésorozatot? – Amit a tanulmányokban elmesélek, az maga a puszta történelem, amelyben események, helyszínek vannak, ahol a magyar társadalom hozzáállása volt fontos számomra. Ehhez képest az, amit most hozzá- tettem, a példaszerű illusztráció. Miként látszik ez a nagy történelem abban a világban, amely számunkra fontos, hogyan tükröződik mindez az én családi múltamban? Hiszen a családtörténeti vonatkozások általában rímelnek a nagy történelemmel. Az embert, az emberi vonatkozásokat is meg akartam mutatni. Mindenkinek ott vannak ezek a történetek az életében, és ezeket le lehet írni. Ezen leírt történetek pedig Erdély történetéről fognak szólni, és ez okból igencsak számottevőek. Fontos, hogy ezen emberek emlékezete át- húzódjon a huszadik századra. A kérdés, amit a kötetben boncolgatok, leginkább azt feszegeti, hogy milyen volt az egykori erdélyi zsidóság? Nem voltak kiváló elmék, egyszerű emberek voltak, akik együtt éltek a többiekkel. A személyes történelmen keresztül kap hitelt az általános történelem, illetve a családi történelmen keresztül léphetünk be a nagy történelembe. – A kiegyezés után lehetségessé vált a zsidóság emancipációja, az a kérelme, hogy ismerjék el őket magyarnak, 1989 után pedig te mondtad: most már magyar vagyok. Mi történt Jókai és ‘89 között? – 1895-öt követően, amikor a vallás tekintetében is elismerték őket, az emancipáció jogilag sikeresnek számított. Az Osztrák-Magyar Monarchia világában szocializálódott a saját családom is, amelynek első nyomaira 1774-ben bukkantam – ekkor már itt éltek Marosvásárhely mellett, Várhegyen. A család ezen része azóta is hihetetlenül keveset mozgott. Az apám családja Galíciából jött, és a Mezőségen telepedtek le, nagyapám a földreformig bérlő volt az Ugron családnál. A földreformot követően szinte mindenét elvesztette, azóta a család nagy része Vásárhelyen él. A nagyapám szerény és viszonylag megbecsült kereskedőként élt itt, még a nevét sem írta ki az üzletre. 59 éves korában Auschwitzban halt meg, nagyanyámmal együtt. Apám orvos lett, majd Marosvásárhelyen egyetemi tanár. Büntetésből orvostörténésznek tették, ami mindig is szeretett volna lenni. Az öcsémmel együtt úgy nőttünk fel, hogy tudtuk, kik vagyunk, és számomra a magyar írás teljesen természetes volt. Elsőéves koromban kezdtem el publikálni – akkor Bodor Pál volt a Gaál Gábor Kör körvezetője. Természetes volt, hogy magyar körben, magyar emberekkel dolgozom. Ami pedig 1989-et illeti: az akkori euforikus hangulatban, december 24-én este Gálfalvi György az RMDSZ alakuló gyűlésére hívott, és kihangsúlyozta: rám van szükség. Ekkor éreztem igazán, hogy magyar vagyok. Ami pedig a kisebbségi helyzetet illeti, ennek velejárója, hogy rossz időkben van jogvesztés, jobb időkben pedig jogbővítés. Mi nem vagyunk már számottevő ki- sebbség: néprajzi kuriózummá lettünk. A Penelopé ruhájának folyamatos szövése pedig amiatt van, hogy vannak emberek, akikben nagy a sikertelenség, és ezért mindig okolnak valakit – mondta a számos, részletgazdag történetben bővelkedő beszélgetéssorán Sebestyén Mihály.
Káli Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely)

Megújul, kulturális-irodalmi központ lesz a Nyirő-villa
Visszakapja régi szépségét, jövőben már a közösséget szolgálja Nyirő József író székelyudvarhelyi háza. Nem klasszikus emlékház lesz, modern kulturális-irodalmi központként fogadja majd a látogatókat. A terveket még idén véglegesítik, a helyreállításhoz jövőben látnak hozzá.
Régóta dédelgetett terv megvalósításán dolgozik a Haáz Rezső Múzeum: felújítja és a közösség szolgálatába állítja a város tulajdonában, de az intézmény ügykezelésében lévő Nyirő-villát. A Haáz Rezső Múzeum másfél éve, 2014 novemberében kapta gondozásába – tanácsi határozat alapján – a korábbi évtizedekben a közüzemek (Urbana Rt.) ügyintézésében lévő, 1976 óta a Kovács házaspár szociális lakásaként szolgáló ingatlant. A múzeum igazgatója, dr. Miklós Zoltán akkor úgy nyilatkozott: a villát az egykori tulajdonosa emlékét is ápoló, kulturális-irodalmi központtá alakítva akarják megnyitni a nagyközönség előtt.
A terv megvalósulásának most jött el az ideje
– Nem egy klasszikus emlékházat hozunk létre: irodalmi múzeum lesz, ahol célirányosan koncentrálunk Nyirő munkásságára, viszont tágabbra nyitva a történetet, az ő irodalmár kortársait is be akarjuk mutatni a közönségnek. Mindezt modern technikai eszközökkel, mert egy hagyományos emlékszobára ma már oly kevesen kíváncsiak. A házban tárgyi emlékek Nyirőtől nem maradtak, jelenleg ezeknek a begyűjtésén is dolgozunk – tájékoztatott Miklós Zoltán múzeumigazgató. A tavasszal kezdődő munkálatok becsült értéke több mint 200 ezer euró. Az igazgató nem pontosította a pénzforrást, csupán annyit mondott: a polgármesteri hivataltól ígéret van arra, hogy az összeget „külső anyagi forrásból biztosítják”, és az is biztos, hogy a kivitelezést 2017-ben „le kell zongorázni.” A polgármesteri hivatal fejlesztési osztálya közölte, hogy a Nyirő-villa felújítására nincs a városkasszában elkülönített pénz, viszont Orbán Balázs önkormányzati képviselő közölte: „az önkormányzattal és a múzeum alapítványával közösen szeretnénk a magyar Országgyűlés segítségével anyaországi forrásokat biztosítani erre a célra.”
A régit az újjal hozzák összhangba
A Nyirő-villa helyreállítási tervének elkészítésével a múzeum a székelyudvarhelyi 4ZET Architects építészirodát kérte fel. A külső és belső térben is minden apró részletre kiterjedő projektet készítő csapatot Várday Zsolt műépítész koordinálja.
Véleménye szerint izgalmas kihívást jelent, hogy a múlt században, 1936–1937-ben felépült lakóházat úgy restaurálják, hogy az visszanyerje, illetve megőrizze eredeti formáját, önazonossága ne csorbuljon, ugyanakkor megfeleljen az új, modern technikai eszközök használatát is megkövetelő rendeltetésének is.
A helyreállítás a korabeli fényképes dokumentumok alapján történik, így a padlástól a fűrészelt deszkalécekig mindent visszaállítanak az eredeti állapotba. Forrásanyagban nincs hiány, hiszen Európa egyetlen napfénytetős műtermében, a Kossuth Lajos utcában lévő Kováts Fényképészet archívumában jelentős számú, Nyirő Józsefet és szombatfalvi otthonát megörökítő fotográfiát őriznek. Az építész elmondta: a felújítás előkészítésében több társtervező vesz részt, mert a tulajdonképpeni restaurálást topográfiai, földtani, építészeti felmérés, valamint szerkezeti szakvélemény előzte meg, amelyek az alaptól a tetőszerkezetig megvizsgálták és feltérképezték az épület állapotát, hogy megfelel-e a tervezett funkciónak, illetve azt, hogy milyen beavatkozásra lesz szükség.
– Nem mindegy, hogy lakóházként vagy közösségi térként szolgál egy ingatlan, mert a közösségi házak esetében a vonatkozó biztonsági előírások sokkal szigorúbbak – hangsúlyozta Várday. Hozzátette: a kutatások jó eredményt hoztak, a nyolcvanéves ház szerkezete stabil, viszont van kisebb javítanivaló rajta. A tetőszerkezetet néhány helyen meg kell erősíteni, a lepusztult külső és belső burkolatok viszont teljes felújításra szorulnak. Az épület falainak vízháztartását megrontó, a 80-as években készült vakolatot el kell távolítani, megfelelővel kell helyettesíteni. A deszkázott mennyezetekre a tatarozás során visszakerül a hagyományos náderősítésű, meszes vakolat. Az évek alatt többször átfestett ajtók, ablakok, a fatornác és oromfal is visszakapja eredeti, dióbarna színét, és diszkrét lesz a külső festés, ahogy az épület szépségét kiemelő kültéri megvilágítás is. A hajdani tornác helyére utólag épített üvegverandát lebontják, az épület északi (hátsó) homlokzata mentén pedig egy mozgássérült feljárót alakítanak ki egy jelenleg befalazott ajtónyílás újra kibontásával, így a kerekes székesek számára is nyitva lesz a központ ajtaja. Az udvaron lévő, jellegtelen melléképületeket lebontják, a terepet rendezik, de a gyümölcsös megmarad. A jelenlegi, fafödémes házban tűzveszélyes gázfűtésű csempekályhákat is kiiktatják – az udvaron eredetileg is meglévő kis műhelyt alakítják át hőközponttá.
– A belső térben szintézist kell létrehozni, ami a régi korhangulatot idézi, de egyúttal a modern technológiai eszközöket is integrálja – fogalmazott a szakember.
A felső szinten, az író egykori dolgozószobájában alakítják ki az emlékszobát, amelyben korabeli, Haáz Rezső tervezte bútorok kapnak helyet. A bútorzat egy részét az udvarhelyi múzeum adja, a többit a székelyzsombori szülői házból vásárolnák meg. Utóbbi még kérdéses, az is lehet, hogy az eredeti berendezésről készített másolatok kapnak helyet a kis helyiségben – soroltaVárday. A felső térben lesz az irodalmi múzeum is, kijárattal a kis, faragott oszlopos teraszra. – Maga a ház szerkesztése különösen érdekes. Az építészeti felmérést követően kiderült, hogy gondos tervezés áll mögötte, nem egy kőműves pallér keze nyomán született. Egy 10 x 10 méteres oldalélű kockába írható bele az egész ház, a belső falak az aranymetszés osztatai mentén futnak, kiosztásuk az ókori görögök által is használt szerkesztési elvet követik, látszik, hogy képzett építész munkája. A felső szint ablakfülkéi bensőséges, kuckós hangulatot kölcsönöznek, ezért is megfelelők a helyiségek az új, gyerekeket is célzó funkciónak – közölte az építész, aki biztosított, hogy külső megjelenésében a ház az eredeti képét fogja mutatni, és a belső térben is csupán egy válaszfalat fognak megbontani. A felújítást megelőző alapos dokumentálódás során Várday Zsolt és csapata a Nyirő-villával kapcsolatos fontos információra is rábukkant, amely választ ad a ház tervezőjének máig találgatott, vitatott kilétére.
– Hosszasan kutattuk a tervezőjét, mivel sokan Kós Károlynak tulajdonítják – tévesen. Nyirő levelezése és Keserű Katalin könyve vezetett el végül a villa tervezőjéhez, Toroczkay Wigand Ede építészhez, íróhoz, aki saját maga számára készítette az ún. Hurubám-tervet. A házat soha nem építette fel, de a tervrajzot több helyen publikálta, sőt egyféle típustervként fel is ajánlotta, és még segédletet is nyújtott azoknak, akik – kisebb módosításokkal – felhasználták azt – mondta Várday. – Ennek a Wigand-féle háznak a Nyirő-villa az egyik változata, a ház másik két „kistestvére” a sepsiszentgyörgyi Horváth-ház, illetve a mosonmagyaróvári Csiszár-ház – újságolta a jövőben már közösségi házként szolgáló patinás villa krónikájának eddig ismeretlen adalékát Várday Zsolt.
A szándék, hogy a Székely Apostolként is emlegetett író egykori otthonát, amelyben mindössze öt évig, 1936–1941 között lakott családjával, emlékházzá alakítsák, nem új keletű. 2002-ben, a ház falán ma is meglévő emléktábla (Bodó Levente szentegyházi szobrászművész alkotása) avatásán az akkori udvarhelyi polgármester, Szász Jenő úgy nyilatkozott, hogy következő évben, 2003-ban, Nyirő halálának 50. évfordulóján emlékházat avat a Nyirő-villában a város – de az esemény elmaradt. Az évtizedekig az Urbana Rt. adminisztrálásában lévő ház közösségi célokra való hasznosításának ötletét viszont nem vetették el. A megvalósítást előmozdította az a 2014-es tanácsi határozat, amely a Haáz Rezső Múzeum ügykezelésébe adta az újratelekkönyveztetett ingatlant. Miklós Zoltán igazgató már akkor jelezte: amennyiben sikerül megfelelő anyagi forrásokat találni, restaurálják és eredeti állapotába visszaállítva kulturális központot alakítanak ki az épületben. Bár a tervet az akkori városvezetés is támogatta, a kivitelezésre nem volt pénz, és bonyolította a helyzetet az is, hogy a házat 1976 óta hivatalosan bérlő Kovács házaspár lakhatását is rendezni kellett. A házaspár egyébként egykor azzal a céllal költözött a szociális lakásként szolgáló házba, hogy azt megvásárolja, de utólag kiderült: erre nincs lehetőség, a villa műemlék épület, nem eladható. 2014-ben már csak Kovácsné élt, akinek a városvezetés által az ügy rendezésére létrehozott bizottság két alternatívát is felkínált, az idős hölgy egyiket sem fogadta el, ma is a villában lakik.
Lázár Emese Hargita Népe (Csíkszereda)

Az emigráció egyirányú utca
Kató Béla püspök Ausztráliában járt nemrég, ahol a református gyülekezetek lelkipásztoraival, gondnokaival találkozott. Az ott tapasztalt élményeiről, a kontinensen élő magyarokról, a szórványban élők mindennapjairól kérdeztük. 
– Hegedűs Lóránt, Tőkés László, Csiha Kálmán és Bölcskei Gusztáv után Kató Béla püspök is Ausztráliába látogatott. Milyen céllal utazott a világ másik felébe?
– Régóta hívnak az ott szolgáló lelkipásztorok, s mivel korábban szinte hagyományos módon a Kárpát-medencéből egy-egy püspök ellátogatott a déli kontinensre, úgy éreztem, mandátumom alatt nekem is kötelességem eljutnom oda. Egyrészt azért, mert mind a négy lelkipásztor erdélyi, másrészt, mert nincs egyházszervezetük, négy egymástól külön gyülekezetben élnek. Ez részben szabadságot jelent számukra, de a forrástól, a Kárpát-medencétől távol kerülve akár veszélyeket is rejthet magában.
– Milyen gyülekezeteket látogatott meg?
– Rövid volt az idő, ezért csak Sydney-ben, valamint a brisbane-i és a Gold Cost-i közösségben szolgáltam egy-egy vasárnap.
– Hány magyar él Ausztráliában, mekkorák a gyülekezetek?
– Mintegy százezer magyar él a kontinensen, de csupán kétezer címet tartanak számon: nagyjából ennyi családdal, személlyel tartják fent valamilyen szinten a kapcsolatot. Ez nagyon kevés. Brisbane-ben és Gold Coston különben – ahol nincs más magyar nyelvű szolgálat – nagyon vegyes a közösség. Az utóbbi helyen például istentisztelet alkalmával egy Aradról elszármazott pünkösdista család énekelt a hét gyermekével angol nyelven. Úgy érezték, hogy a közösséghez tartoznak. A katolikusok is elmondták az Üdvözlégy Máriát. Egy átlagos vasárnapi istentiszteleten amúgy 50–60, különleges alkalmakkor 100 személy vesz részt. Ezekre hárul az egyház és a lelkipásztor fenntartása, mert az állam nem támogatja az egyházakat. Brisbane-ben jobb a helyzet, ugyanis Kovács Lőrinc lelkipásztor egyúttal tiszteletbeli konzul is, így rengeteg adat birtokában van, és sok magyarral tud kapcsolatba lépni.
– Milyen kérdések merültek fel a találkozások alkalmával, miben kérték a püspök úr tanácsát, segítségét?
– Elsősorban arról beszéltünk, milyen formában tudnának a magyar református egyházhoz tartozni. A Generális Konvent a Kárpát-medencére vonatkozik, ezért az ausztráliaiak úgy tudnának csatlakozni, ha a konventet alkotó egyháztestek közül egyesek lemondanának egy vagy két helyről az ő javukra. Javasoltam, hogy az erdélyi egyház az ausztráliai javára átadna egy helyet. Ezt viszont csak abban az esetben lehet megtenni, ha az ottani négy gyülekezet létrehoz egy szervezetet, amely képviselheti a gyülekezeteket a konventben. Közös múltunkat, akár hitvallási szempontból is – vallásos irodalom, missziós iratok –, csak úgy lehet fenntartani, ha kapcsolatot ápolnak a Kárpát-medencei reformátussággal. Jelen pillanatban a helyzetük bizonytalan, mert a lelkészutánpótlás nem megoldott. Nyitottabbak voltak azonban egy másik kérdésben: a román ortodox egyház mintájára a reformátusnak is lehet kiküldött missziós lelkipásztora. Ez azt jelentené, hogy – amennyiben hozzánk, Erdélyhez tartoznának – a fizetést a román államnak kellene biztosítania számukra. A külföldön szolgáló missziós munkát végző ortodox papok ugyanis nem kis összeget kapnak. A beszélgetéseken elhangzott: nagy szükség volna ifjúsági munkát végző személyekre, vallástanárra, illetve léteznek olyan jelentős magyar lakossággal rendelkező városok, ahol új gyülekezeteket is lehetne alakítani.
– Másfél évtizeddel ezelőtt lelkészhiányról beszéltünk. Ma már négyen szolgálnak Ausztráliában. Minek tulajdonítható, hogy mind a négy lelkipásztor erdélyi?
– A százezer magyar jelentős része nem erdélyi származású. Az, hogy mind a négy szolgálattevő erdélyi, egyrészt Csiha Kálmán püspöknek köszönhető, aki először járt ott, és ő próbálta megszervezni a gyülekezeteket, Dézsi Csabát be is iktatta Melbourne-ben. Másrészt annak, hogy mi itt Erdélyben másként gyakoroljuk a szolgálatunkat, másképp viszonyulunk az emberekhez. Ezt pedig mindenhol látják és érzik. Ezért is mondták nekem ottlétem alkalmával, hogy ha valami történik, akkor is Erdélyből küldjünk lelkipásztort, mert azokat ismerik és szeretik.
– Ausztráliába több hullámban érkeztek magyarok, ezért nehéz őket összefogni. Milyen a kulturális életük, mennyire jellemző az asszimiláció?
– A földrészre elsősorban a második világháborút követően érkeztek magyarok, de ott főleg klubokban és egyesületekben (pl. délvidékiek, 56-osok, budapestiek stb.) élték meg a közösséget, egyház csak évekkel, évtizedekkel később alakult. Az egyházra is sok esetben klubként tekintettek, mint egyfajta alternatívára. A később kitelepedett magyaroknak már idegen volt a klubélet és a kiöregedő generáció, a most érkező, főleg magyarországi fiatalok pedig már az anyaországban sem éltek egyházi, közösségi életet, ezért nagyon nehéz dolgozni a rendkívül heterogén közösséggel.
– Most is tart a magyar kivándorlás?
– Igen, elsősorban Magyarországról. Ausztráliában magas az életszínvonal, jó pénzt lehet keresni. A napjainkban kitelepedő fiatalok azonban hamar szeretnének integrálódni, mert ők nem háború elől menekültek, hanem anyagi jólét miatt hagyták el szülőföldjüket. Nem keresik a kapcsolatot az egyházzal, ők azok, akik azt mondják, nem kell magyarkodni.
– Az istentiszteleten kívül milyen más közösségmegtartó rendezvényeket szerveznek a gyülekezetek?
– Az egyházi alkalmakon kívül megtartják a nemzeti ünnepeket, éves találkozókat szerveznek, a lelkipásztorok meglátogatják a családokat. Sydney-ben és Melbourne-ben is működik egy alapítvány által létrehozott 100–120 főt befogadó ökumenikus idősek otthona, ahol rendszeresen tartanak bibliaórákat. Az épületben berendeztek egy kis múzeumot is azokkal a tárgyakkal, amelyeket az óhazából vittek ki (pl. láttam vérfoltos ’56-os zászlót is), többnyire a Duna Tévé adásait nézik, egyre kevesebbet használják az angol nyelvet, inkább a magyart, és soknak van honvágya. Kérdés, hogy mi lesz a hagyatékaikkal, könyveikkel, hiszen az unokákat – akik már nem tudnak magyarul – mindez már nem érdekli.
– Ausztráliából kevesen telepednek haza…
– A repülőtéren az egyik eladó szólított meg minket, amikor hallotta, hogy magyarul beszélünk. Elmesélte, hogy ’56 után telepedtek ki, ám a kilencvenes években szüleivel visszaköltözött Magyarországra, ő azonban nem tudta megszokni a környezetet, és visszament Ausztráliába. Ez is jelzi, hogy aki ott nő fel, nehezen tud beilleszkedni az erdélyi vagy anyaországi közegbe, az emigráció ugyanis egyirányú utca. Rendkívül megható volt számomra az, amikor a sydney-i öregotthonban egy idős bácsi odajött mellém, és azt mondta, velem jön. Nem mérte fel reálisan a helyzetét, de annyira erős honvágy tört fel belőle a találkozás miatt, hogy fel akart ülni a repülőre – hazajönni. Valószínűleg nem is lett már volna hova. Elgondolkoztam, hogy adott történelmi pillanatban mindenki meghoz egy döntést, s annak jó, de rossz oldalait, következményeit is viselnie kell – mindvégig.
– A két vasárnap tartott három istentiszteleten kívül milyen más programon vett részt?
– Melbourne-be és Adelaide-ba nem jutottam el, de jó volt, hogy mind a négy gyülekezet lelkipásztorai és gondnokai összegyűltek, és három napon keresztül együtt tudtunk beszélgetni egy Gold Cost-i szállodában. Látogatásom egybeesett Áder János köztársasági elnök látogatásával, aki az ´56-os forradalom jubileumi éve kapcsán utazott Ausztráliába, több oklevelet adott át az ottani magyaroknak. Jóleső érzés volt látni Sydney-ben Józsa Erikát, a 80-as évek bukaresti tévé magyar adásának egyik szerkesztőjét, aki a helyi magyarság megmaradásáért tett erőfeszítéseiért kitüntetést vett át Áder Jánostól. Brisbane-hez közel a pálos rend által létrehozott parkba látogattunk el, ahol a földrészen lakó 129 nemzetből 52 felépített egy-egy kis kápolnát, mi a magyarokét néztük meg.
– Az európai ember számára a kontinens furcsa és rendkívül távol van, nem csak földrajzi szempontból. Milyen különlegességet tapasztalt a másfél hét alatt?
– Furcsa, hogy nincs tél, az innen kitelepültek is nehezen szokják meg a különleges időjárást. November végén készülődtek a karácsonyra rövidnadrágban. 35 fokos melegben fürödtem a tengerben úgy, hogy fölöttünk cápafigyelő helikopterek köröztek. Az Európánál is nagyobb földrész egyúttal egy ország is, de csak 21 millióan élnek ezen a területen, városokba tömörülve a tengerparton. Amerikához képest nem a zsúfoltság érzetét kelti. A parton felhőkarcolókat építenek, de a városok a földrész belseje felé több száz kilométeren terülnek el. Hely bőven van, a családi házak ezért nagyrészt egyszintesek, sokan erdőben építenek maguknak lakást, ezért szoktuk látni, hogy erdőtüzek alkalmával ki kell őket telepíteni. Az erdőtűz amúgy regenerációs folyamat. A földrész belsejében óriási kiterjedésű lakatlan területek vannak, ahol számos – számunkra különleges – állatfaj él. Ám érdekes és egyben szomorú, hogy az ember miként tud beavatkozni a természetbe. A kontinensre kivándorolt telepesek több állatot is magukkal vittek, azok pedig ott elszaporodtak. A nyulak milliós nagyságrendben élnek, mindent megrágnak, permetezéssel próbálják irtani százezres nagyságrendben. Hasonló a helyzet a kecskékkel is, egy azokat pusztító betegséget is kifejlesztettek, sokáig kérdés volt, hogy bevessék-e az állatok ellen. Ennél még különlegesebb, hogy elszaporodott vadtevecsordák száguldoznak a kontinensen, s ma már onnan exportálják Arábiába a tevéket.
 Somogyi Botond Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Bíró Béla: Elvakultság versus beleérzés
A földindulás elmaradt. Sokan úgy vélték, hogy az osztrák elnökválasztás, illetve az olasz népszavazás is megadhatja a halálos döfést a „neoliberális világrendnek”. A várakozások csak részben teljesedtek. Ausztriában a választók végül is a zöldek által támogatott független elnökjelöltet erősítették meg pozíciójában. Igaz, a masszív balliberális összefogás ellenére is marad a radikálisan jobboldali közhangulat.
Olaszországban a választók elutasították Matteo Renzi miniszterelnök reformjavaslatait, s ezzel magát a kormányt is megbuktatták, mindez azonban a politikai rendszert nem érintette. Továbbra is a demokraták gyakorolják a hatalmat, Renzi mindössze saját külügyminiszterének engedte át a helyet. Így aztán a masszív választói elutasítás ellenére is marad minden a régiben.
Románia is körben forog. A szociáldemokraták nyerték meg a választásokat. Legfeljebb a 90-es évek elejét idéző eredmény sokkoló kissé. Egyértelmű, hogy a választóközönség minálunk inkább egyfajta „nyugisabb” múltra, semmint tisztább jövőre szavazott. Még a gazdasági szféra képviselői is a mellett a politikai garnitúra mellett tették le a garast, mely a román gazdaság kibontakozásának egyik legfontosabb akadálya.
Az a protesztmozgalom, mely a Ponta-kormány bukásához vezetett, szemmel láthatóan kifulladt. A Mentsétek meg Romániát Szövetség nem volt képes országos méretekben mozgósítani a civil társadalmat. A liberálisok pedig önmagukat cincálták szét. Végül is egy olyan pártalakulat fogja gyakorolni a hatalmat, mely a választóközönség egy ötödét (!) sem képviseli. S ez az egy ötöd sem valamiféle politikai tudatosság jegyében kezelte a pecsétet. Minden jel szerint korábbi beidegzettségeinek engedelmeskedett. S aki úgy vélte is, hogy tudja, mit csinál, az is csak a legalább rosszabb ne legyen elvére szavazott.
Összegezve: minálunk – talán minket, magyarokat kivéve – a társadalom továbbra is sodródik valamiféle képzeletbeli árral. Mintha sejtelme sem volna róla, hogy a következő esztendőkben egész Európának a harmincas évek óta nem látott kihívásokkal kell szembesülnie. Az új helyzetben a régi, jól begyakorolt reflexek nem segíthetnek. A román társadalomnak a két világháború óta soha nem volt nagyobb szüksége a rugalmas alkalmazkodás képességére, mint manapság. S ehhez a rugalmas alkalmazkodáshoz a hatalmasokhoz való dörgölődzés előző esetekben csodásan bevált ösztöne ma már aligha lehet elégséges. Egyre kevésbé dönthető el ugyanis, hogy kik azok a hatalmasok, akikhez a következő évtizedekben csatlakozhatnánk.
Ilyen körülmények közt pusztán a minden ésszerű alternatívára való felkészülés szolgálhatná a rugalmas alkalmazkodás követelményét. A nemzeti gondolat – önmagában véve – erre már merőben alkalmatlan. A hovatovább fél-magyarországnyi Nyugaton élő román állampolgár választásoktól való távolmaradása, mely az óhazához fűződő kapcsolatok megszakításának rémét is előre vetíti, félreérthetetlenül erre utal.
Persze nem csak mi vagyunk bajban. Egész Európa bajban van. Egyelőre mindenki a struccpolitikába menekül. A hatalmat birtokló elitek ahelyett, hogy megpróbálnának alternatívákban gondolkodni, s a sokszínűség – rugalmasságot generáló – fenntartására alapoznák az európai együttműködést, valamiféle restaurált demokratikus centralizmus kimunkálására törekednek.
A központosító tendenciák pedig, ha nem valamiféle a társadalom (jelesül az Unió) minden csoportja, állama, kulturális közössége által megélt közösségi érzületből fakadnak, elkerülhetetlenül centrifugális törekvéseket generálnak. Egységet – helyhatóságok, kulturális közösségek, államok, illetve kontinensek fölöttit – csak és csakis sokféleségre, a másságok tiszteletére lehetne felépíteni. Gazdasági, kulturális, katonai háborúskodások helyett tisztességes, a másik értékeit és emberi méltóságát tiszteletben tartó versengésre.
Az az Európa azonban, mely még egy labdarúgó-Európa-bajnokságot sem képes erőszakmentesen tető alá hozni, aligha érett meg az effélére. Márpedig azoknak az emberi társadalmaknak, melyek a 21. század körvonalazódó zűrzavarából ép bőrrel szeretnének kivergődni, nemzeti elvakultságok helyett legfőképpen a másik ember és emberi közösség iránti empátia képességét kellene önmagukban kimunkálniuk. maszol.ro