„Nem voltam csodagyerek”
Demény Balázs 1989-ben született Kolozsváron. Tanulmányait szülővárosában kezdte, 2004-től pedig a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnáziumban Eckhardt Gábor tanítványa volt. 2009-től a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatója, Erasmus-ösztöndíjjal pedig a berlini Hochschule für Musikban is tanult. Később párhuzamosan végezte a budapesti és a berlini egyetemek zongora-mesterszakát.
Demény Balázs rangos koncerttermek és fesztiválok meghívottja és számos nemzetközi verseny díjazottja volt már. A múlt csütörtöki szimfonikus hangversenyen a váradi közönség vastapssal fogadta, és búcsúztatta a zongoraművészt, és amint megtudtuk tőle, ő maga is szeret „hazajárni” Váradra koncertezni. A hangverseny előtt beszélgettünk vele életéről és szerelméről, a zenéről.
 Koncertezik, versenyzik, tanít
Demény zenész családba született: édesapja zeneszerző, nagyanyja pedig népdalgyűjtő volt, aki Kodály Zoltánnal is dolgozott. Elmondása szerint nem volt rajta szülői nyomás, természetesen őt is irányítgatták tanulmányai megkezdésekor, mert – ahogy fogalmazott – nem volt „csodagyerek”. Úgy emlékszik, kamasz korában, 12–13 évesen döntötte el, hogy zenével szeretne foglalkozni hivatásszerűen. Bevallása szerint az ő életében a mai napig is vannak hullámvölgyek, kételyek szakmaválasztásával kapcsolatban, de ezeket az előadó a művészet természetes velejárójának tartja.
Elmondása szerint a művészszakmában teljesen normális, hogy az ember olyan mentorokat keres, akiktől a legtöbbet tanulhat, így került ő Berlinbe. Természetesen Budapesten és Kolozsváron is egy életre meghatározó zenei útravalót kapott. Demény Balázs minden évben szívesen hazajár, mint mondta, Váradon már sokadik alkalommal koncertezett múlt héten, Szebenben három héttel ezelőtt játszott, de tavasszal tervez egy lemezbemutató koncertkörutat Erdélyben. Egyébként mindenhol szívesen játszik, Európa-szerte gyakran fellép különböző műsorokkal.
Demény Balázs a koncertezés és versenyzés mellett a budapesti Zeneakadémián tanít is, egészen fiatalokkal is foglalkozott már, de most a doktorálás és témája, Veress Sándor, a kolozsvári zeneszerző, teljesen lekötik az idejét.
Nincs kedvenc közönsége
Demény Balázs szívesen játszik külföldön és otthoni közönség előtt egyaránt, de „kedvenc” közönsége nincsen, mint mondta, oda megy koncertezni, ahova hívják, ugyanakkor ő inkább az előadandó művekkel szeret foglalkozni. Természetesen nagyon szívesen játszott olyan külföldi, rangos eseményeken és helyszíneken, mint például a Gasteig München, a Budapesti Tavaszi Fesztivál, a Művészetek Palotája vagy a Berlini Filharmónia Nagyterme. Számára már önmagában élményt jelent egy ilyen helyen fellépni, „de ilyenkor is a mű a fontos, és nem a helyszín” – tette hozzá. Egyébként szerencsésnek tartja magát, novemberben például játszhatott Japánban az International Piano Concert Series-ben, ami az ország legrangosabb, fiatalokat bemutató sorozata, ahová a világ minden tájáról csupán négy zongoristát hívnak meg.
Kamarazenészként és szólistaként is szívesen játszik, legutóbb például Váradon Lászlóffy Zsolttal együtt tartottak egy Bartók–Mozart négykezes zongoraestet a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében a Mozart–Bartók-fesztivál keretében. Nem szereti szétválasztani a kamarazenét a szólózástól, számára egy zene létezik. Ebből következik, hogy a zenekari játékot is egyenrangú kamarazenének tartja.
Demény Balázst elmondása szerint a művek foglalkoztatják, és a horizontját is úgy próbálja tágítani 27 éves létére, hogy „minden beleférjen”: versenyezni szeretne, ameddig a korhatár megengedi, ugyanakkor érdekli a zenetudomány és a művészetek. Bár szerinte szubjektív szakma lévén megkérdőjelezhető a versenyek értéke, úgy gondolja, hogy egy versenyre való felkészülés művészi fejlődési lehetőségeket is magában hordoz.
A szív és a lélek összhangja
A zene miértjét pályára lépésétől kezdve próbálja magának megfogalmazni. A zenei gesztusok a legfontosobbak számára, ami – mint mondta – könnyen félreérthető szóhasználat, ugyanis nem a színpadi mozgásról van szó. Egy billentyűt akár egy kanállal is le lehet ütni, ez semmiféle előképzettséget nem igényel. De már mindenképpen nehezebb, komolyabb feladatot jelent két egymás utáni hang eljátszása. Természetesen nem azért, amiért fizikailag nagyobb erőfeszítés leütni két hangot, hanem azért, mert két hangot már csak eljátszani lehet: az első hanghoz képest rögtön létrejön egy viszonyítási pont és akarva-akaratlanul egyfajta viszonyrendszer jön létre. Ebben pedig számára az csodálatos, hogy amint megszületik a viszonyrendszer, úgy az ösztöneink és tudatunk működésbe lépnek, fontossági sorrendet állítanak fel, és kapcsolatokat teremtenek a hangok közötti űrben, miközben a szív és a lélek összhangban áll egymással. Ez az összhang határozza meg, hogy milyen lesz a két hang közti fizikai kapcsolat, ettől függ, hogy az előadás jó vagy rossz, hiteles, meggyőző vagy mű. Ennek a kutatását érzi Demény az előadó-művészet lényegének.
Kiss Erzsébet Janka
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Verstől a rajzig és fordítva
Vers és grafika párbeszéde tette különlegessé Eperjesi Noémi egyéni kiállításának megnyitóját a marosvásárhelyi Bernády Házban. Líra és rajz egybefonódása nem rendhagyó jelenség, a két műfaj gyakran egymásra talál. Közösen összetettebb, nagyobb a hatásuk, a könyvkiadók ennek tudatában szoktak felkérni képzőművészeket a közölt költemények illusztrálására, a kötetek vizuális gazdagítására. Gyakran maguk a festők, grafikusok fedeznek fel, kedvelnek meg egy költői világot, és felkérés nélkül, belső indíttatásra adják hozzá saját víziójukat. Az sokkal ritkább, hogy fordítva alakuljanak a dolgok, költőt ihlessenek versírásra képek. Főleg ha nem klasszikus nagyságok, befutott kortárs kiválóságok műveiről van szó. Itt most ez történt. A fiatal művésznő első vásárhelyi tárlatán két jeles költő, Markó Béla és Demény Péter kimondottan erre az alkalomra, a kiállított munkákhoz kapcsolódva írt és olvasott föl verseket. Ezzel nem csak a jelenlegi alkotásokat méltatták, azt is jelezték, bíznak abban, hogy a Vásárhelyre telepedett művészpedagógus későbbiekben befutandó pályája is sikeres lesz. 
Hogy a férj, Demény Péter lírába öntötte művész társához fűződő érzéseit, reményeit, a lehető legtermészetesebb. Már két könyv is tanúsítja közös életük, alkotói együttműködésük ihlető erejét, szépségét. A Lélekkabátról ilyen értelemben szóltunk is a Múzsában eléggé részletesen. De az, hogy a képzőművészetek régi hódolója, Markó Béla, akit időről időre remekművek hoznak lázba, most úgy érezte, Eperjesi Noémi kiállítása is verses méltatásra érdemes, külön kitüntetés. Főleg a Lélekkabát grafikai lapjai váltották ki az elismerését, ezek a szecessziós bőséggel és versszerű képzettársításokkal telített fekete-fehér látomások, amelyek hiánytalanul ott láthatók a tárlaton. Ha elidőzünk e kisméretű, különös grafikák előtt, és szabadjára engedjük fantáziánkat, a művésznő lelki hullámzásait, örömeit, bánatait, kételyeit és bizonyosságait, vágyait és veszteségeit is észrevehetjük. És persze a játékos könnyedség sem kerüli el a figyelmünket, ami egyébként a tárlat egészére is jellemző. És jó adag irónia és groteszk is vegyül a rajzokba.
A színes képek viszont mesevilágba röpítenek. Történeteket is beleálmodhatunk az Eperjesi Noémi festette tájba, és ezek mindig jól végződnek. Hősei boldogok, vidámak, sugároznak az életörömtől. A munkákat uraló derűs, optimista tónusok is arra vallanak, hogy alkotójuk jó passzban van, jól érzi magát a saját bőrében. Tanárként is lendületes, lelkesedését a tanítványaira is képes áttestálni. És arra is jut energiáiból, hogy otthonuk falait „noémissá” dekorálja. Tájélményt nyilván az alkotótáborokban lehet töményen szerezni, kiélni. Régebb erre gyakrabban volt lehetősége, utóbb ritkultak ezek az alkalmak, de tavaly ősszel töretlen kedvvel rajzolt, festett a nagyenyedi nemzetközi művésztelepen. Egykori mentora, tanára, Szabó Vilmos, aki gyermek- és diákkora színhelyén, Zilahon irányította a vizuális művészetek terére, majd az egyetemi tanulmányait is nyomon követte, örülhetne, ha láthatná a mostani bemutatkozást. Ő Marosvásárhelyen végezte a művészeti középiskolát, egy évtizede, nem sokkal halála előtt éppen itt, a Bernády Házban volt nagy sikerű kiállítása. Biztos örömmel fedezné fel, hogy tanítványára milyen jótékony, termékenyítő hatással volt az új környezet, a szecesszió lépten-nyomon szembeötlő vásárhelyi jelenléte. Alkotásainak dús dekorativitása, motívumrendszerének indás, tulipános, art nouveau-s kiteljesedése is sejteti, Eperjesi Noémi gyorsan szervesül az itteni közösségbe.
Az internet, facebookos jelentkezései révén eddig is sokan bepillanthattak abba, amit csinál, ami mindennapjait meghatározza. A közösségi háló azonban bizonyos dolgokban megtévesztő is lehet. A tárlatlátogatók közül többen meglepődtek, arra számítottak, hogy méretesebb képekkel találkozhatnak a kiállításon. A művésznő olyanokat is festett olajjal, akrillal, pasztellkrétával. Azok egy későbbi tárlaton kerülhetnek majd közönség elé valamikor. De most ne azt kémleljük, mit hoz a jövő. Grafikái, amelyeken napi foglalatosságainak bármelyik jelentéktelen, prózai kelléke varázsos főszereplővé léphet elő, festményei, amelyek mórikáló, szép szemű cicákkal testesítenek meg emberi tulajdonságokat, mélyen a mában gyökereznek. 
És még valamit illene hangsúlyozni: aki a macskákat szereti, rossz ember nem lehet. Na, azért!
N. M. K.
 
Népújság (Marosvásárhely)

Beszélgetés Matekovits Mihály matematikatanárral
„Romániai magyar vagyok. Nekem az emberek sorsa a fontos” (1.)
– Szülőházad és egyik nagymamám házának közös fala volt a Választó utcában. Jól emlékszem szüleidre is.
– Kiss Karcsival mindig mondtuk, hogy belvárosiak vagyunk, mert a Választó utca belvárosi oldalán laktunk. A túloldalon szabadott csirkét, disznót tartani, a belvárosi oldalon nem…
– Hova jártál óvodába?
– Böbe óvó nénihez, két évet. Utána a Kossuth utcai iskolába. Láng István volt az igazgatónk első négy évben. Aztán hoztak egy rendeletet, amely kimondta, hogy tanító nem lehet igazgató. Ő közben elvégezte a magyar tanárit, és elment a Fürj utcai iskolába. Viszont, legszívesebben zenét tanított. De erről nem volt papírja.
– Nekem is énektanárom volt.
– Nagyszerűen vezetett kórusokat.
– Nyolcadiktól, gondolom, hol folytattad.
– A 3-as Számú Középiskola tanulója lettem. Közben Ocskó Teréznek nevezték el az iskolát, de nekünk megmaradt 3-asnak.
– Kikre emlékszel legszívesebben tanáraid közül?
– Nagyon jó pedagógusok tanítottak, de meghatározó személyiség volt az én szempontomból Kovács Miska bácsi, a matematikatanárom, illetve Vadász Ernő, aki osztályfőnököm volt. Miska bácsitól tanultam meg, hogy ha kicsengettek az óra végén, a tanár tegye le a krétát; a csengőszó után úgysem figyel már senki a tanár szavaira. Vadász tanár úr azt vallotta, hogy a pedagógus mindig hallgassa meg a másikat is, amikor az panaszkodik valakire, még akkor is, ha az diák. Sosem felejtem el, hogy azt kérte az órarend készítőitől, hogy az osztályfőnöki óra előtt kapjon egy lyukasórát. Hogy jusson ideje hazamenni, átöltözni öltönybe, ingbe, nyakkendővel. Úgy érezte, hogy az osztályfőnöki órát nem való sportfelszerelésben megtartani. Tudta, milyen sokat számít egy igazi pedagógus külső megjelenése.
– Kedvenc tantárgyaid?
– Történelem és matek. A líceum utolsó két évében teológiára készültem. Az érettségi táján gondoltam meg magam. A matematikát választottam, mert úgy tartottam, hogy arra nem kell tanulni. Ha az ember szeret és tud példákat megoldani, az elég…
– Úgy emlékszem, sokat jártál be a papokhoz.
– Ministráltam. A Sándor testvérek tőlem tanultak ministrálni. Mindkettőjük felszentelésén részt vettem Gyulafehérváron… Aktív egyházi ember voltam. Később is. Most is az vagyok.
– Hol jártál egyetemre?
– Temesváron. Bátyámat követtem, aki oda járt az orvosira.
– Jól tudtál románul?
– Gyenge volt a román tudásom, de hamar rájöttem, hogy a matematikában csupán néhány szót, kifejezést kell ismerni, a többi képlet és sok-sok szám. Az első évben voltak kisebb gondjaim a tudományos szocializmussal, amely narratív tantárgy.
– Tanári szakra jártál?
– Már elsőéves koromban a 3-asban a tanév elején, amíg Miska bácsi dolgozott az órarenden tanítgattam helyette. Rájöttem akkor, mennyire érdekes dolog a tanítás. És a diákok is szívesen fogadták személyemet.
– Úgy tudom, hogy kedvenc fizikaprofesszorommal, Toró Tiborral is jó volt a viszonyod.
– Már az egyetem előtt is ismertük egymást. Sokat jártam haza hozzájuk. Hobbim volt a csillagászat. Felesége, Edit asszony, a planetáriumban sokszor tartott magyar nyelvű bemutatókat; így kerültem közelebb hozzájuk. Később, miután végeztem, együtt mentünk országos csillagászati konferenciákra. Mint tanár, minden évben vittem látogatóba Temesvárra, a planetáriumba egy-egy osztályt. Később itt, Aradon Cziszter Kálmánnal vezettük a Tudomány, technika, technológia tanfolyamot a Népi Egyetemen. Minden évben legalább egyszer átmentünk a planetáriumba.  Az idős nénik nagyon szerették hallgatni Edit asszony kedvesen, választékos magyarsággal megtartott, a csillagképek magyar elnevezését használó előadását a „csillagos ég” alatt.
– Emlékszem, hogy minden évben Toró professzor nyitotta meg a Népi Egyetem előadássorozatát, és akkor mesélt a legfrissebb Nobel-díjasokról… Meddig foglalkoztál a csillagászattal?
– Gyakorlatilag a ’89-es forradalomig, amikor átálltam a politikára és kultúrpolitikára. Nem maradt időm tovább elmélyülten foglalkozni vele. Lehet, hogy a csillagászat egyféle menekvés volt számomra a múlt rendszerben, hogy valami értelmes dologgal foglalkozzam.
***
– Hol kezdted tanári pályádat?
– Az egyetem után ’68-ban kihelyeztek Fazekasvarsándra. A fél év katonaságot beleszámítva, három évet töltöttem ott. Szerettem Varsándon dolgozni, mert úgy éreztem, befogadnak a gyerekek és a szülők.
– Volt ott akkor még magyar tagozat?
– Csak magyar osztályokban tanítottam.
– Hogy jutottál ki a faluba?
– A komlósi állomástól négy kilométer biciklivel. Szörnyű rossz volt az út. De egészséges a tekerés. Három év alatt egyszer sem fáztam meg. Hangulatos iskola volt a varsándi. És megtudtam, milyen egy faluban a közhangulat. Irodalmi esteket tartottunk Barják Marikával; ő volt a magyartanár. Ma is több székely népballadát tudok kívülről.
– Egyházi kapcsolataid voltak kint?
– Nagyon jó viszonyban voltam az evangélikus tiszteletessel. Hétvégeken kint maradtam különféle tevékenységekre. Tőle kaptam egy vendégszobát. De ezt nem kellett, hogy tudják mindenhol. Megkértek, hogy segítsek szakembert találni, amikor közadakozásból egy új orgonát akartak vásárolni. Az orgona felavatására engem is meghívtak. Akkor mentem el először nyilvánosan a templomba. Másnap hívtak a tanfelügyelőségre. Berezeltem, de fogalmuk sem volt a történtekről. Felkértek, hogy fél év tanítás után vállaljam el az aligazgatói tisztséget. Ez volt életem első vezető funkciója.
– Hogy jöttél el Varsándról?
– Ott megszűnt a magyar tagozat, mert nem volt elég magyar gyerek. Réhon József javaslatára behoztak Aradra az 1-es Számú Általános Iskolába aligazgatónak egy évre. Következő évben versenyvizsgáztam is, és véglegesítettek. Kilenc évig működtem, mint aligazgató. Utána magyarként igazgatónak neveztek ki, román aligazgatóval. Ez voltam kilenc évig. Az utolsó két évben többször le akartak váltani, de a románok kiálltak mellettem. Sikerült felfejlesztenem azt az iskolát. És bevezettem a központi fűtést is – teljesen illegálisan. A német tagozatra járó gyerekek szülei – orvosok, pártvezetők – besegítettek pálinkával, illetve a papírok beszerzésével…
– Mikor kellett otthagynod iskoládat?
– Jött 1989 nyara, amikor Elena Ceaușescu kiadta a parancsot, hogy minden magyar intézményvezetőt váltsanak le. Visszakerültem a katedrára. Aztán fél év múlva jött a forradalom.
***
– Hogy élted meg a forradalmat?
– Érdekes helyzet alakult ki. Két nő vezette az iskolát, de erkölcsi vezetőjének engem tartottak. Az iskola körül lövöldöztek. Ők féltek. Engem kértek meg, hogy bent maradjak. Az utcán nagy mozgás volt. Meggyőztem Héjja atyát, hogy ne tartson éjféli misét.
– Mi történt karácsony után?
– Furcsa időszak következett. Megalakítottuk aradi szervezetünket, ami később felvette az RMDSZ nevet. Megfogalmaztunk 12 pontot, ami majdnem szó szerint megegyezett Domokos Gézáék 12 pontjával. Végül is mindannyian ugyanazt akartuk elérni… Fő célunk volt, hogy a 3-as és a Zárda legyen önálló magyar iskola. Ezt megfogalmaztuk Cziszter Kálmánnal, és az átiratot elvittük Voicilăhoz. Ő meg aláírta: „Engedélyezve”. Akkor tört ki igazából az első nagyobb botrány az 1-es iskolában a román tanerők részéről. Mert tapasztalatlanul, nem ajánlottunk alternatívát. Csak azt hangoztattuk, hogy legyen magyar iskola. A román kollégák meg ezt úgy értették, hogy ki akarjuk dobni őket az utcára. Beindult a román mechanizmus. Voicilă kijelentette, hogy nem éppen így gondolta, üljünk le tárgyalni. Halasszuk el a megvalósítást, ne tanév közben csináljuk, jobb lesz augusztusban, tanévkezdés előtt. Gondolta nagyon furfangosan, hogy addig lecsillapodnak a kedélyek, mindkét részről. Közben Zăvoianu „elvtárs” aljas módon elkezdte támadni a sajtóban a magyar vezetőket. Végül szeptemberre semmi sem lett a magyar iskolák újjászületéséből.
– A márciusi marosvásárhelyi események sokat rontottak a kialakult helyzeten?
– Meghatározó volt példának és ellenpéldának minden irányba. Akkor ’90-ben lett feleségem, Marika, aligazgató, és elértük, hogy szeptembertől a Magyar Vegyes épületében két iskola működjön: a 11-es, a petróleum és a 12-es, a magyar. Közös tanári szobával, minden közös, de mindkettő önálló jogi személy volt. Ez jónak tűnt eleinte, mert a város hat iskolájából átköltöztettük ide a magyar líceumi osztályokat. A prefektus írásba foglalta, hogy a következő tanévben a 11-es, román iskolának már csak egy-egy induló osztályt engedélyeznek. Közben jött egy másik prefektus, azt nem érdekelte az iskola, és mégis csak három párhuzamos román osztály indult. Mire megvalósult az igazi szétválás, összesen 28 osztálya volt a két iskolának 16 teremben. Rossz volt a hangulat. Rengeteg konfliktushelyzet alakult ki. S ezeket generálták is egyesek, mindkét oldalról.
– Mikor vette fel iskolánk a Csiky Gergely nevet?
– ’91-ben. Három nevet javasoltunk: Csiky Gergely, Márki Sándor, Munkácsy Mihály. A prefektúra az elsőt választotta.
– A forradalom után visszakerültél tanítani?
– Megválasztottak kisebbségi tanfelügyelőnek. Egy év után visszamentem az iskolába. De megyei tanácsosként folytattam közéleti tevékenységemet. Tíz évig voltam tanácsos. Amikor Czeglédi József nyugdíjba ment, a prefektúra nem egyezett bele, hogy Matekovits foglalja el helyette a főtanfelügyelő helyettesi tisztet, úgyhogy Kovács Istvánt javasoltuk. Nyolc év után versenyvizsgáztam az állásra, és ’97-től főtanfelügyelő helyettes lettem. „Elfogyasztottam” öt főtanfelügyelőt, hat prefektust és hat másik főtanfelügyelő helyettest magam mellett. Én stabil ember maradtam. És mindegyik főtanfelügyelővel jó viszonyban voltam. Jól éreztem magam a tanfelügyelőségen; úgy érzem, hogy jó szervező vagyok, viszont vezetői feladatköreimben mindig csapattal dolgoztam. Mindegyik Arad megyei iskolát meglátogattam. Nagyon változatos életem volt. A magyarság támogatását állandóan éreztem. 
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Tíz csapat a döntőben (Jancsó Benedek Történelmi Emlékverseny)
A sepsiszentgyörgyi vártemplom és Sepsiillyefalva ostrománál közel kilencszáz fő esett el az 1658–1661 közötti tatárjárás idején, és ugyanekkor a támadók felgyújtották a csíksomlyói templomot, de a Szűz Mária-kegyszobor sértetlen maradt – tudtuk meg a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum hetedik osztályos diákjainak pályamunkájából, amellyel a hét végi értékelőn bejutottak az első tíz csapat közé a Jancsó Benedek Történelmi Emlékversenyen.
A helytörténeti témákat feldolgozó, jeles személyiségeket bemutató, történelmi eseményeket ismertető háromfőnyi diákcsapatok kisfilmekkel, vetített képes prezentációkkal jelentkeztek a szombati sepsiszentgyörgyi fordulóra, a tizenöt csapatból tízet választott ki az Egyed Ákos történész, akadémikus elnökletével értékelő bizottság. A továbbjutó baróti, csernátoni, gelencei, kézdiszentléleki, kézdivásárhelyi, lemhényi, mikóújfalusi, sepsiszentgyörgyi és torjai csapatoknak a március 25-i gelencei döntőn a székelységhez kapcsolódó történelmi, irodalmi, építészeti, földrajzi, népi kultúra témában kell feladatokat megoldaniuk.  Az emlékversenyt a magyarországi Jancsó Alapítvány és Kovászna Megye Tanácsa szervezte a Bethlen Gábor Alap támogatásával. Jancsó Antal, az alapítvány kuratóriumának elnöke lapunknak elmondta, a döntőre várják azokat a csapatokat és felkészítőiket is, akik nem jutottak be a tíz közé. A versenyt jövőben is megrendezik, szeretnék egész Székelyföldre kiterjeszteni a felhívást – közölte Jancsó Antal.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csorbítatlanul!
Dehogy téveszthető össze az anyák napjával az anyanyelv nemzetközi napja! Az előbbi ugye mindenekelőtt családi ünnepnek számít, utóbbi pedig politikai felhívó szereppel bíró emlékeztető egy olyan valóság létére, amely szerte a nagyvilágban sok helyen veszélyeztetett helyzetben van ma is. Esetenként hol a lassú megszűnés, a végleges eltűnés fenyeget népeket és általuk beszélt nyelveket, hol meg sokféle hátrányos megkülönböztetés, rejtett vagy nyílt kiszorítósdi elszenvedői egyes nyelvek és beszélőik, politikai játszmák és erőszakra épülő uralmi törekvések következtében.
Mégis egy közös vonás legalább érzékelhető a kalendarisztikus év e két, testületek, szervezetek által kijelölt napja esetében, ami például az anyák, illetve az anyanyelvek jelentőségének és védelmének–támogatásának a hangsúlyozásában nyilvánul meg. Egyiknek is, másiknak is szüksége van erre, s így a hozzájuk való bensőséges viszony is érthető. Kijár nekik a gondoskodó szeretet az egyes ember részéről…
Hivatalos nyelv a magyar az Európai Unióban anyaországunk státusának köszönhetően, viszont a kisebbségben élő (Kárpát-medencei) magyar a saját országában mint állampolgár nem mondhatja ezt el anyanyelvéről, sőt számtalan esetben, egészségügyben, közigazgatásban, igazságszolgáltatásban, oktatásügyben például azt tapasztalja, hogy még a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájában (Strasbourg, 1992) foglalt, az általa örökölt és beszélt nyelvvel kapcsolatos rendelkezések és ajánlások sem érvényesülnek teljes mértékben. Volt rá kísérlet az utóbbi években, egy-két országban, illetve van rá terv nálunk, hogy nem tartották vagy nem kívánják tiszteletben tartani mondjuk a magyar nyelv – hogy a charta fogalmait vagy megfogalmazásait idézzem – „földrajzi körzetét”, s ennek nyomán „a fennálló vagy később létesítendő közigazgatási felosztás” éppen eme „regionális vagy kisebbségi nyelv támogatásának akadályát” képezi, avagy fogja képezni…
A sokféle, méltatlan helyzet fenntartásához persze mi magunk is hozzájárulunk, azáltal például, hogy egy elsőosztályos gyermek tudását, képességét magyar anyanyelvű (!) tanítója immár nem nagyon jó, kitűnő, netán elégséges minősítéssel értékeli, hanem foárté binét, fébét vagy szátiszfökötort ad neki, s ezt mind szóban, mind írásban értésére (?) is adja alig hétéves, színmagyar környezetben élő tanulójának. Anyanyelv iránti hűségből és törődésből bizony ilyen esetben elégtelent vagy minősíthetetlent érdemelne az illető, de hogy következetes legyek ama torz nyelv- és észjáráshoz, azt kellene mondanom, hogy – nészátiszfökötort…
Az anyanyelvre is érvényesnek tekinthető, amit Petőfi tanácsolt öccsének édesanyjukat illetően, az, hogy „szeresd, tiszteld, imádd!” Végzetes dolog lenne ugyanis, ha vakon követnők a fogyasztói társadalom erőszakos nyomulását, haszonleső gyakorlatát az anyanyelv tekintetében. Fogyassz – biztatnak minden eszközzel –, válaszd az újabbnál újabb „generációkat”, és dobd el, amin túllépett az idő. Tudhatjuk viszont, anyanyelvünk mindig is kor- és időszerű volt, s emellett használat közben nemhogy értékét veszítené, mint egy farmernadrág, ellenkezőleg, alkalmassá válik bármely cél elérésére, amit beszélője maga elé tűz. Ez nem holmi eszköz, nem a veszélyes anyagok között és ilyen-olyan roncstelepeken van a helye! 
A magyarul beszélő küldetéséről, ami anyanyelvét illeti, Kosztolányi Dezső fogalmazott világosan: ezt a rövid időre örökbe kapott nyelvet csorbítatlanul kell átadnunk utódainknak…
Borcsa János 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A hazaszeretet áldozata
Négy fénykép (kettő azonos, de különböző hátoldali szöveggel), egy hiányos katonai azonosító kazetta (dögcédula), a Hadtörténeti Múzeum Levéltárának tájékoztatója, szórványos, ellentmondásos adatok, amelyeket C. E. második világháborúban eltűnt (?) honvéd lánya apja életének utolsó hónapjairól idősebb rokonoktól, édesanyjától hallott. Ebből kellene összeállítani Voloncs Lajos sepsiszentgyörgyi iparos életének második világháborús történetét, elestének vagy eltűnésének tényét.
Ki is volt Voloncs Lajos? A katonai azonosítója szerint Kézdiszentléleken született 1915. augusztus 25-én római katolikus ötgyermekes családba. Mindkét szülő a spanyol influenzajárvány áldozatául esett 1918-ban, így a legnagyobb testvérre, az akkor 18 éves Máriára hárult a négy kisebb gyermek gondozása, nevelése. Lajos már serdülőkorától különböző munkahelyeken dolgozott, katonáskodott a román hadseregben, míg végül a brassói gumigyárban kapott állandónak nevezhető állást. Brassóban ismerkedett meg leendő feleségével, a gelencei születésű Aros Katalinnal, aki négy testvérével már hároméves korában elveszítette munkabalesetben fakitermeléssel foglalkozó apját.
Az 1940-es második bécsi döntés után a fiatal házaspár több száz brassói magyar családdal Sepsiszentgyörgyre költözött. Kernászt József üvegező- és képkeretező-mesternél és kereskedőnél tanulta ki a szakmát. 1941-ben megszületett E. lányuk.
A helyőrségi csapatok Háromszékre érkezése (1940. szeptember 21–22.) után a megyében is megkezdődött az ifjak leventefelkészítése, majd sorozása és a román hadseregben szolgált, még katonaköteles férfiak átképzése. Székelyföldön a magyar 9. hadtestparancsnokság és a Székely Határvédelmi Erők Parancsnoksága (megszervezője és első parancsnoka felsőtorjai Kozma István) alakulatai tartózkodtak, Sepsiszentgyörgy a marosvásárhelyi 27. székely könnyűhadosztály első zászlóaljának tartózkodási helye volt. A zászlóalj géppuskás századába hívták be átképzésre Voloncs Lajost is, amint azt két felvétel is igazolja: egyik 1941 júliusában a Rétyi Nyírben készült, a másik 1941 októberében Sepsiszentgyörgyön (magyar bronz érdemkereszttel tüntetik ki).
Magyarország 1944. március 19-i német megszállása, illetve a szovjet csapatoknak az ország keleti határaihoz való gyors közeledése a magyar hadvezetést tervei megváltoztatására késztette: a román határvédelem mellett fel kellett készülni az orosz határvédelemre is. Az 1. magyar hadsereg az Északkeleti-Kárpátok előterében 1944 áprilisának közepén lendült támadásba Németország oldalán a Vörös Hadsereg ellen. A hadsereg állományába beosztották a marosvásárhelyi 27. székely könnyűhadosztályt és a 2. önálló székely huszárszázadot, amelyek távozása érzékenyen érintette a székely határvédelmet. A megalakított új hadosztály 1944 április végén Galíciában, a Kuty–Kosow–Pistyn ütközetben került először komolyabb tűzharcba, Voloncs Lajos is itt szerezhette második kitüntetését (magyar bronz vitézségi hadiérem).
Az egyetlen fennmaradt, frontról hazaküldött levelében, amelyet 1944 pünkösdje előtt írt, az alábbiakat olvashatjuk: ...mivel ünnep jön, egy kicsit hosszabb levelet írok, hogy az ünnepen legalább levélben legyek köztetek. Édeseim, ne búsuljatok, hogy valóban az ünnepeken nem lehetek köztetek, mert így kívánja a haza érdeke, de annál nagyobb ünnep lesz számunkra majd annak idején, ha hazamegyünk a ránk bízott feladat elvégzése után... édes fiam, úgy intézz mindent, hogy nem sokára ott lesz az idő a szüléshez és édes fiam, feltétlenül menj el a kórházba szülni, és kérd meg addig Lazikát, hogy háljon… a lakásban és Ágotáékat is kérd meg, addig segítsenek rajtad és nekem meg azonnal írjatok és küldjetek egy születési bizonyítványt, mert akkor elengednek szabadságra és akkor én is megláthatom az én kicsikémet, hát édes fiam, még egyszer kívánok a jó Istentől kellemes, boldog pünkösdi ünnepeket, várom én is a kis pünkösdi csomagot. Ezzel bezárom a lapom, szeretettel csókolja katona apuka Bözsikét és anyukát… innen, a messzi orosz frontról. Lajos… küldöm ezt a kis orosz pünkösdi rózsát.
Amint egy családi kép igazolja, 1944. augusztus 20-án itthon tartózkodott, nem tudni, hány napot. A fényképen feleségével, E. lányával és újszülött K. kislányával látjuk. Két példány is megmaradt ebből a felvételből, az egyiket családjának adta, a másikat viszontagságos körülmények között eljuttatta Ágota nővérének (Kurta Józsefnének). Ennek a képnek az érdekessége, hogy nővére a kommunizmus alatti esetleges megtorlásoktól való félelmében a testvére zubbonyán látható kitüntetéseket lekaparta a fényképről. Szájhagyományból tudjuk, hogy felesége és Ágota nővére kérte Lajost, ne menjen vissza a frontra, lenne lehetősége az elrejtőzésre. Az oroszok közeledésének híre, valószínű, már vidékünkön is terjedt, közel volt augusztus 23-a, a román hadsereg átállásának napja, s azt sem tudhatjuk, hányadikán ért véget Lajos szabadsága. Lajos azonban szerettei könyörgésére így válaszolt: Megyek vissza, mert a Haza így kívánja.
Lajos testvére, Ágota úgy mesélte, hogy a neki szabályszerűen, pontosan megcímzett, de postára fel nem adott családi fényképet (amelyen tintával ez olvasható: Emlékül Frontról hazajött szabadságom alkalmából, 1944. VIII. 20. Sepsiszentgyörgy) a szentgyörgyi állomásfőnök felesége a vasúti sínek között találta, és személyesen adta át. Az üresen maradt helyeken Lajos évtizedek folyamán nagyon megkopott, s így nehezen kiböngészhető tintaceruzás írása olvasható: Édes családom és testvérem. Élek!, hálistennek egészséges vagyok, orosz fogságban vagyok sok régi bajtárssal együtt  (olvashatatlan rész)… imádkozzatok értem, minden helyre fog jönni / sokszor csókollak, édes feleségem, gyermekeim, édesapátok Lajos / a megszabadulásunk még egyelőre (olvashatatlan szó), majd sűrűn kihúzott rész alatt címem. Ugyancsak tintaceruzával írta rá valaki a 43896 számot (tábori postaszám?). Lajos tehát orosz fogságba esett, és a nála levő, feltételezhetően megtartani kívánt és tintával keltezett képet sebtében a tintaceruzával írt szöveggel valaki olyannak adhatta, aki Sepsiszentgyörgyön átutazott, és az állomáson áthaladva ledobta a vonatból.  A fogságba esés ténye elfogadható hadtörténeti szempontból is, hisz a csapattest történetét olvasva megtudjuk, hogy azt 1944. szeptember 5-én Galíciából visszavonták, és Észak-Erdély területén vetették be a szovjet csapatok ellen (talán épp a szeptember 15. és október 7. között dúló, nagy emberveszteséggel járó véres tordai csatában). A Magyar Hadtörténeti Intézet C. E.-nek 2016. május 18-án küldött tájékoztatójából kiderül, hogy (Voloncs Lajos) 1944. 09. 20-át követően a szovjet csapatok ellen frontszolgálatot teljesített, melynek során ismeretlen időpontban és helyen hadi eredetű halált halt. Téves lehet a levél azon megállapítása, hogy ez alkalommal kapta a bronzérmet (hacsak ez nem a második, bár akkor már ezüstnek kellett volna lennie), hisz azt a fénykép tanúsága szerint a galíciai csatákban szerezte.  Lánya úgy hallotta, hogy egy háborúból, de inkább (moldovai vagy szovjet) fogságból hazatérő árkosi férfi azt állította, Lajossal együtt súlyos fertőző betegséget (tífusz, vérhas?) kaptak, egymás mellett feküdtek valamelyik láger kórházában, s egy reggel arra ébredt, hogy Lajos már nincs mellette. Amennyiben így történt, Lajos életének e betegség vetett véget. Egyetlen kérdés maradt: hogyan került szeretteihez Lajos azonosító kazettája (benne az azonosító papír felével), hisz azt csak az életben maradottak hozták haza, az elesetteké bizonyítékként a hadtestnél vagy a fogolytáborban maradt.
József Álmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Száz éve született ifj. Dr. Xantus János
Ismeretterjesztő, tudománynépszerűsítő munkája rendkívüli hatású volt
Száz éve született dr. Xantus János (1917. február 20. – 1982. november 27.) legendás földrajztudósunk, a biológiai tudományok doktora, a természettudományok kiváló ismerője és népszerűsítője. Kolozsváron született és Kolozsváron hunyt el, de valójában Erdély és egész bolygónk élővilágát tanulmányozta, tapasztalatait széles körben terjesztette. A régi kolozsváriak emlékezhetnek még a kommunista, önkényes időkre, amikor a kincses város magyar értelmisége közösségi sérelmeit és aggodalmait hétvégeken csak a környező kirándulóhelyeken barangolva merte egymásnak kibeszélni: a Bükkben, a Bácsi-torokban, a Szénafüveken, a györgyfalvi erdőben, a Feleki-tetőn, az Őzek-völgyében mindig találkozhattak Xantus Jánossal és (általában) diákjaiból összeverődő kíséretével. Szellemi hagyatéka nemcsak tudományos és oktatói munkájának eredményeit foglalja magába, hanem azt a sikert is, amelyet széles körű népnevelése biztosított számára. Kolozsvár akkori napilapjában, az Igazságban is rendszeresen közölt a természet rejtelmeivel és szépségeivel kapcsolatos írásokat, ezzel is szolgálva az ismeretek vonzó formában történő magyar nyelvű terjesztését. A népszerű természettudósra emlékezik születésének századik évfordulója alkalmából egykori tanítványa és tudóstársa, Szabó T. Attila közös élményeik és a mester köteteinek fényében.
Dr. Szabó T. Attila
Memento a rendhagyó pedagógusra
Vannak sorsfordító, egy életre elkötelező találkozások. Saját életemben kétségtelenül ilyenek voltak kolozsvári találkozásaim Xantus Jánossal csodálkozó kisgyermekként, rajongó kisdiákként, kritikus tanítványként, önfeledt kirándulótársként és végül „száműzött” sorstársként, tanárként is. Emlékeim annyiban közérdekűek, amennyiben a gyermek és a felnőtt, a tanítvány és a tanár, a múlt, jelen és jövendő általános kérdéseiről (is) szól.
Ha agysejtjeimben Xantus Jánossal kapcsolatban elraktározott első emlékeket keresem, akkor a napfényes nyári Szamos-part vizes kavicsain csillogó vászonkajak, egy mosolygó barna arc és az első vízi utazás izgalma bukkan elém… valamikor az 1940-es évek derekáról. És ez ötlik fel sokszor ma is, amikor kajakomban ülök. Jóval később vált csak világossá, hogy a kajak a Tündérszép tájak egyik vándora, a legendás „Szampó”, a barna arc pedig ifjabb (dr.) Xantus János arca volt.
Amikor erre rájöttem, már „pupá”-k, azaz – éppen a Xantus által meghonosított, és diáknyelven „pupákok”-ká torzított – lepkévé válásra várakozó „báb”-ok voltunk a kolozsvári református kollégiumban. „No, hogy vagytok, pupákok?” cseng fülembe ma is a katedrán koppanó katalógusát kísérő köszöntése. És lelki szemeim előtt élesen bontakozik ki az első Xantus-élmény: az első (ha jól emlékszem: helyettesítő) órájának bemutatkozása! Az a felszabadultan szellemes, jó hangulatú tanár-diák kapcsolat, mely csak a született tanár-egyéniségek óráját jellemzi. Nem a „röhög az egész osztály” hangulata, hanem azé a meglepetésé, hogy „… hát ilyen tanárok is vannak? …  így is lehet tanítani ?”
A következő különleges emlék: a táblavázlat. A meglepetés, amit a betűk vonala, a vonalak rendje, a kulcsszavak logikájának felfedezése, a színes rajzok értelmének megfejtése jelentett. Az az érzés, hogy tanárunk felnőtt számba vesz bennünket. Honnan tudhattunk volna szerencsénk áldatlan politikai hátteréről? 
A Bolyai Egyetem  katedrájáról „száműzték” őt a gimnáziumba, polgári-klerikális származása és a  Teleki  Gézához  (Széki gróf Teleki Pál  magyar geográfus, egyetemi tanár, miniszterelnök fia)  fűződő szoros,  baráti és tanártársi kapcsolata miatt is.
Ma sem tudom eldönteni, hogy neki magának javára vagy kárára volt-e ez a „száműzetés”? Az akkori és későbbi „űzetések” nyilván semmiképpen sem voltak számára kellemesek. Abban viszont biztos vagyok, hogy Xantus személyes varázsa, hatása az iskolában nagyobb volt, mint az egyetemen lehetett volna. Amikor diákjaimhoz szólok, amikor a táblára írok (kalligráfiában igencsak tehetségtelen tanítványaként) sok tekintetben ma is ő irányít.
Vagy emlékezzünk a biológia órák hangulatára. Nem hiszem, hogy óráin valaki is rendszeresen szorongott volna. Felszabadult, várakozó zsibongással tódult mindig az osztály a Petőfi utcai „új” épület nyugati szárnyának nagyudvarára néző természetrajzi előadója felé.
És itt van – immár több, mint hatvan esztendő távolából – első „önképzőköri dolgozatom” a madárvonulásról, a vándormadarakról. Alighanem akkor érett elhatározássá bennem a szándék és érdeklődés: biológus leszek. A témaválasztás talán jelképesen is meghatározta életem.
Közös kirándulások
Tavaszi héricsek, szellőrózsák és kökörcsinek a Hajtás-völgy torkában. Rigópohár-vadászat a Cérnaforrás körül egy csalogánytrillás, didergetően hideg májusi sátoros éjszaka után. Vagy az első szputnyik jeleinek táskarádiós „lehallgatása” a Gorbó-völgyben Ruha István két csodálatos hegedűszólója között. Képzeletbeli cirbolya-fenyő keresés (az ő Parádi Ferencet idéző szójátékával – „cirbolyongás”) a Retyezátban. Közös túra a Balkánon … részleteiről a Világjáró bakancsokban is megemlékezett.
 Azután a hányattatások és a meghasonlások kora. Küszködései a méltánytalanságokkal, az áskálódó rosszindulattal, a politikai  rendőrséggel, a hivatalból  rámért, életfogytig  tartó   gáncsoskodással … és mindenekelőtt önmagával, a génjeiből kiszabaduló betegséggel.
Az érzelmek küzdelme az értelemmel … és viszont. Ekkorra már elkerültem Kolozsvárról, találkozásaink megritkultak, de nem szakadtak meg soha.
Egész népét tanította
Xantus János egész életében tanított; előbb egyetemen, majd középiskolai tanárként, miközben egész népét tanító ember is volt.
Tanóráinak hangulatát ma is féltett emlékeim között őrzöm, oktatói munkájának hatását – és utóhatását is! – nemrégiben újból alkalmam volt lemérni egy természet- és környezetvédelmi versenypályázat irányítása, elbírálása során.
A csillagok „születéséről” és „haláláról” írott kis könyvét annak idején íróasztalomról csente el nyolcadikos lányom, s úgy olvasta a paplan alatt, mint egy krimit.
Kívánhat-e többet ennél egy tanár?
Tanítványai felé áradó érdeklődését, szeretetét, ragaszkodását legutolsó személyes találkozásunkig éreztem.
És ezt éreztem akkor is, amikor érettségi találkozóink alkalmából egykori osztályommal – immár a Házsongárdban – újra meglátogattuk.
Kevés természettudományos írónak volt olyan hatása tájainkon, mint Xantus Jánosnak. Ezt most nem a megemlékezéshez illő tisztelet mondatja velem – egykori tanítványaként vagy későbbi (tanár) sorstársaként –, csak azt fogalmazza meg, amit számtalanszor és a legváratlanabb helyzetekben is tapasztaltam.
Ha hiú volnék, vagy éppenséggel irigy természetű – mint az íróemberek általában –, talán még fájna is, hogy régi vagy újabb ismerősökkel beszélgetve többnyire ma is csak rá hivatkoznak, reá emlékeznek, az ő könyvei kerülnek elő a polcokról.
Xantus János ismeretterjesztő, tudománynépszerűsítő munkája volt eddig a leghatásosabb azok közül, akiket személyesen is ismertem. Nagy energiával és kemény munkával küzdött meg ezekért a közhasznú sikerekért. Jórészt ez a szakadatlan küzdelem őrölte fel időnek előtte egészségét is.
Tudta, vallotta, hirdette, hogy lobogni, lángolni kell annak, aki világítani tud, (és akar), mert aki nem lobog, az hamar üszkösödik, azt hamar belepi a szürkeség, a hamu. 
Végtelenül sokszínű, különösen nyugtalan és nyughatatlan egyéniség volt. Született művész – ezt tükrözték fiatalkori versei, versfordításai, a költészet, a mitológia iránti fogékonysága, rajzai, fényképei, sőt táblavázlatai, vetített képes előadásai.
Vérbeli tanár, abban a szellemben, mely szerint a tanárok célja nemcsak a pillanatnyi tárgyi tudásnak, de a tudás, a tanulás igényének a tartós kialakítása, a diák vagy hallgató egyéniségének kibontakoztatása; a „szeresd, amit csinálsz, hogy majd azt csinálhasd, amit szeretsz” elvének megvalósítása.
Testi-lelki vándorlásai
Szenvedélyes természetjáró és nyugtalan vándor, akivel élvezet volt bolyongani hazai és távoli tájakon egyaránt. Megszállott mesélő, író volt és szívós szerkesztő, aki nagy öregek között járta ki az ismeretterjesztő folyóirat-készítés iskoláját, és – mert a körülmények úgy alakultak, hogy lapot nem kaphatott – több, mint négy  évtizeden  át, haláláig  hétről hétre megálmodta a maga külön hangos – majd később mozgóképes újságját, a nagy sikerű Jöjjön velünk című   rádióműsorát, majd a televízióban közreadott ismeretterjesztő  filmjeit.
Mozgatott színészt, zenei szerkesztőt, operatőrt, hangtechnikust.
Hívta és vitte magával a rádióhallgatókat és tévénézőket is addig, ameddig álmait csak elvihették az elektromágneses hullámok. Szerkesztői életműve önmagában is külön tanulmányt érdemelne. Ez a feladat egyre sürgetőbb, hiszen hangját, hangjátékait, dokumentumfilmjeit, egykori elképzeléseit már csak az emlékek, sárguló kéziratkötegek, romló magnófelvételek és filmszalagok őrzik.
De őrzik hitvallását, és szándékait az előszavak is, melyek mindennél beszédesebben érvelnek egy, a Xantus-életmű értékéhez méltó gyűjteményes kötet mellett. Kövessük hát – időrendben vagy tárgy szerint csapongva – a kötetek megszületése, genezise során csiszolódó bevezető sorait.
Első kötetének, a Tündérszép tájakonnak a születését, korrektúrázását – de részben az élményanyag gyűjtését is – diákként és túratársként éltem át. Amikor először olvastam a könyve elöljáró beszédét, alighanem örökre belém vésődött a mondatok muzsikája, nemzedéket átfogó szándéka:
„Olvasó, aki most kezedbe veszed ezt a könyvecskét, feledkezz meg egy pillanatra arról, hogy a falak között vagy a városok kőrengetegeibe zárva töltöd életed javát…
Gyere velem oda, ahol e sorok születtek, vadvizek partjára, csúcsok világába, tábortüzek mellé… Oda, ahol a sátor feszülő vásznán megcsillan a felkelő nap első sugara, s éjszakánként ezernyi hanggal szólal meg a vadon… Mert ott írtam mindazt, amit most magad előtt látsz. A kézirat lapjain ott van még a viharlámpa korma s a vitorláról cseppenő harmat.
Olykor kuszák a sorok, mert hullám dobálta a hajót, vagy hóvihar tépte ki kezemből vázlatkönyvemet. Sokszor nem is belőle olvastam ki azt, amit leírtam, hanem pergő filmkockák ezreit vallattam azért, hogy szóra bírjam emlékeimet…
Ha pedig velem jössz, és gondolatban túratársam leszel, akkor kitárul Előtted is mindaz, ami eddig hiányzott az életedből: a csúcsok perspektívája, a csönd országának beszédes birodalma. Az ifjúság lendületével kell birtokba venned kincseit, de érett értelemmel óvnod pusztuló ritkaságait.
Ha pedig olvasva mindazt, amit e könyvbe sűrítettem, téged is elfog a messzeség utáni vágy, s hátizsákot akasztasz a vállaidra, akkor a szerző elérte célját, mert eggyel több rajongót szerzett annak a testet-lelket gyönyörködtető szenvedélynek, melyet úgy hívnak: természetjárás.”
A következő könyvsikernek, legkedvesebb kötetének – A természet kalendáriumának – már nem egy, hanem három előszava van: ez a munkája három egymást követő és fokozatosan változó, bővülő, alakuló kiadásban (1957, 1972, 1981) és számos változatlan utánnyomásban jelent meg és kelt el egy negyedszázad alatt. Életének megértéséhez ad kulcsot ez a sikerkönyv! Természettudományi köntösbe bújtatott művelődéstörténet ez, az anyanyelvén olvasó legszélesebb nagyközönség számára.
„A természet kalendáriumának harmadik kiadását veszed a kezedbe Olvasóm. Nem a hétköznapi értelembe vett naptárat, melyben megtalálod egy bizonyos esztendő hónapjait, napjait, hanem a csillagászati év szerint hónapokra tagolt kis írásművet, mely természetjáró diákoknak s örökifjú kirándulóknak szól.”
 A természet kalendáriumát nem időrendben, de az események egymáshoz kapcsolódó láncolatában A tengerfenéktől a csillagokig megírása, megjelenése követte.
1958-ban került könyvesboltokba és természetszerető olvasóinak polcaira Xantus János második, tanáros célszerűséggel szerkesztett és összeállított, madárvédelmi kötete, a Szárnyas barátaink.
Aztán naplójegyzeteinek, útleírásainak, újságcikkeinek  sommázataként következtek az Erdélyt járó lokálpatrióta és a nagyvilágot megismerni vágyó vándor újabb könyvei: az Országjáró  bakancsok és a Világjáró  bakancsok.
Középiskolás kisdiák voltam, amikor a katedráról sugárzó arccal jelentette be a Föld legmagasabb pontjának, a Csomolungmának meghódítását, 1953 májusában. Végzősként pedig izgatottan kuporogtunk mellette, hogy akkor még ritkaságszámba menő kis táskarádióján megpróbáljuk elcsípni az első mesterséges hold, a „szputnyik” hívójeleit.
/Interneten nem közölték az egész cikket/
Szabadság (Kolozsvár)

A jövő tudósait nevelik a Szent László-líceumban
Ahogy arról lapunkban beszámoltunk, a nagyváradi Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum nemrég finanszírozást nyert a Közösségért Alapítvány pályázatán a Z generáció, a jövő feltalálói elnevezésű projektjére, melynek keretében animációkat készítenek és alternatív energiaforrások után kutatnak majd a diákokkal. A program részleteiről Harácsek Klementina aligazgatónővel beszélgettünk.
„A pályázat célja, hogy felfedezzük a rejtett tehetségeket, és olyan gyakorlati, technikai tudással ruházzuk fel őket, amelyet az iskolában, nem csoportos tevékenységek során nem feltétlen tudnának elsajátítani. Tehát ez kiváló kiegészítése lesz az iskolai tananyagnak, még akkor is, ha hasonló témájú opciós órái már voltak a gyermekeknek” – mondta el az aligazgatónő. A líceum diákjainak indított animációkészítési műhelyben segédkeznek majd a Partiumi Keresztény Egyetem média és grafika szakos diákjai is. A foglalkozások délutánonként, a tanórák után zajlanak majd heti egy alkalommal. „A pályázat keretében a gyermekeknek nyújtott új ismeretek mellett a finanszírozásnak köszönhetően új, korszerű szemléltető eszközökkel is felszerelhetjük a fizika laboratóriumunkat” – tette hozzá Harácsek Klementina.
Az energiafelhasználásról szóló tevékenység keretében olyan játékokkal és új didaktikai eszközökkel dolgoznak majd a fiatalok, amelyek az újrahasznosítás és a zöld energia felhasználási lehetőségeivel ismertetik meg őket. A diákok tanulmányozhatják majd például a hidrogénnel működő autók mechanizmusát, a napelemek szerkezetét, illetve számos egyéb érdekes témát. „A tevékenység végcélja, hogy olyan modelleket építsenek fel a fiatalok, amelyekben háztartások, települések és országok szintjén is az összes energiaforrásra, főként az újrahasznosítható vagy zöld energiákra épülnének fel” – hangsúlyozta az aligazgatónő.
Sz. G. T
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Maros megyében egy magyar osztállyal több indul jövőtől
Maros megyében egy osztállyal több kilencedik indul a 2017-2018-as tanévben – mondta a Maszolnak Illés Ildikó.
A főtanfelügyelő-helyettes érdeklődésünkre elmondta, idén nincs akkora létszámcsökkenés, mint például a tavaly, alig hatvan gyermekkel van kevesebb. A román tagozatokon mintegy négyszázzal csökkent a diákok száma, ami azzal jár, hogy ősztől tizenhárommal kevesebb 9. osztály indul.
„A statisztikák alapján állandóságot látok, azt, hogy van és lesz elég gyerek a megye iskoláiban. Az eloszlással lesznek gondok inkább, hiszen kiéleződni látszik a helyzet az olyan vidéki városokban, mint Szászrégen, Dicsőszentmárton vagy Ludas, ahol valami okból kifolyólag kevesebb a gyerek” – mondta Illés Ildikó.
Melyek a menő iskolák?
Marosvásárhelyen a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, vagy a Bernády György Általános Iskola a legkeresettebb, ahogy a művészeti líceum vagy a református gimnázium is nagy népszerűségnek örvend. De ez nem jelenti azt, hogy minden gyereknek a Bolyai vagy a református gimnázium lehet a legmegfelelőbb – tette hozzá a főtanfelügyelő-helyettes, hiszen vannak olyan gyerekek, akik egy kevésbé népszerű iskolában egy megfelelő pedagógus mellett jobban ki tudnak teljesedni. Ahogy az sem lenne jó, ha minden magyar szülő a Bolyaiba járatná a gyerekét, mert akkor a kisebb, a lakónegyedekben működő iskolák magyar osztályait esetleg a megszűnés lehetősége fenyegetné – mondta.
Míg évekkel-évtizedekkel ezelőtt egy divathullám folytán sok magyar szülő román osztályba íratta gyerekét, ez ma már nem jellemző – mondta Illés Ildikó. „Elszigetelt esetek vannak, de kevés” – hangsúlyozta, hozzátéve, hogy tavaly Dicsőszentmártonban egy magyar osztályt nem sikerült elindítani a szakiskolában gyerekhiány miatt, de inkább azért, mert nem volt érdeklődés az illető szakma iránt. „Igyekezünk úgy összeállítani a beiskolázási tervet, hogy minden gyerek anyanyelvén tanulhasson” – nyomatékosította a főtanfelügyelő-helyettes. 
Antal Erika
maszol.ro

Miért nem célország Románia a menekültek számára?
Miért érkezik kevés menekült Romániába? Miben sajátos a Romániában élő muszlim diaszpóra? N. Rózsa Erzsébet Közel-Kelet szakértőt kérdeztük.
Németországból a tervek szerint idén 300 ezer menekültet toloncolnak ki, eközben Romániába alig érkezik pár száz vagy ezer, ők is csak a kötelező kvóták miatt. Németországban növekszik a kitoloncoltak száma, 2016-ban 80 ezer személyt utasítottak ki, idén ez a szám majdnem a négyszeresére emelkedik, ugyanis a múlt évben regisztrált 700 ezer menedékkérőből 300 ezernek a kérelmét elutasították. Angela Merkel kabinetfőnöke, Peter Altmaier szerint idén elkezdődik ezeknek a személyeknek a kitoloncolása. Ez a lépés azért is fontos a Kereszténydemokrata Párt (CDU) számára, mert egyre inkább úgy tűnik, hogy népszerűség szempontjából Merkel pártját megelőzte a Szociáldemokrata Párt (SPD). A Németország által jelenleg folytatott menekültügyi politikát egyre többen ellenzik. Ezt az jelzi a leginkább, hogy a néhány éve alakult Alternatíva Németországnak(AfD) nevű menekültellenes párt jelenleg a harmadik legnépszerűbb az országban.
- Miért nem jönnek menekültek Romániába?
- Tény, hogy Románia esetében a nyugatiéhoz képest messze elmarad a szociális támogatások összege, de annak, hogy hazánk nem szerepel célországként a bevándorlók térképén, egyéb okai is vannak. Egyrészt az, hogy a közép-európai, ezen belül a romániai muszlim diaszpóra sajátosnak mondható a nyugatihoz képest. Erről N. Rózsa Erzsébetet, Közel-Kelet szakértőt, a magyarországi Közszolgálati Egyetem docensét kérdeztük, aki a Transindexnek elmondta, ez elsősorban azért van, mert kevés muszlim él Európának ebben a felében.
„Ha valaki ránéz egy olyan térképre, ami azt ábrázolja, hogy Európában hol és milyen számban élnek muszlim közösségek, azt fogja látni, hogy ezek a közép-európai országok gyakorlatilag fehér foltot mutatnak, nyilván ez alól Bulgária a kivétel, Románia részben” - mondta a szekértő. Romániában nagyobb a muszlim népesség száma, de még itt sem igazán jelentős. A többi országban néhány ezres közösségekről beszélhetünk, amelyek, attól függően, hogy mekkora maga a befogadó állam, különböző arányokban mutathatóak ki, de százalékban kifejezve semmiképpen sem nevezhető szembetűnőnek a muszlim közösség aránya az országok lakosságához viszonyítva. Arra a kérdésre, hogy például Magyarországot és Romániát miért nem tekintik potenciális célországnak a menekültek, N. Rózsa Erzsébet elmondta, ennek egyszerű emberi oka van. „Oda megyünk, ahol a nagynéni férje lakik, a földim, a sógorom, a bárkim! Mivel itt gyakorlatilag nem lakik senkijük, vagy csak nagyon kevesen, nem válik célponttá. Természetesen az, hogy mely országba mennek a migránsok, sok egyéb dologtól is függ, például, hogy milyen juttatásban részesülnek. Az itt élő muszlim közösségek nagyon kicsik számban, és elég jól integráltak. Sokat gondolkodom azon, hogy mennyire lehet sikeres egy kisebbség integrációja a többségi társadalomba. Ez valószínűleg nagyban függ a közösség létszámától, hogy az kicsi, közepes, nagy, még nagyobb” - mondta a szakértő. Az Országos Statisztikai Hivatal adatai szerint Romániában a lakosság 0,3%-a muzulmán, ami a térség egyik legnépesebb iszlám közössége. A legtöbb muzulmán Konstanca megyében él, 43279 személy, ezt követi Bukarest 9037, Tulcea 3290, Ilfov 1470, Temes 1117, Kolozs 973, Iasi 677, illetve Călăraşi megye 614 muzulmán lakossal. Az Európa Tanács kötelező kvótái szerint Romániának 6205 menekültet kell befogadnia 2016-2017-ben az erre a célra kialakított menekültszállásokon, amelyekből 6 darab van az ország területén. A Németországba érkező nagyszámú menekült miatt már az a lehetőség is felmerült, hogy Európán kívüli menekülttáborokat hozzanak létre. Ezt a hírt Thomas de Maiziere német belügyminiszter is megerősítette a belügyminiszterek Máltán tartott informális tanácskozásán. Maiziere szerint erre az új menekültügyi reformra abban az esetben van szükség, ha a bevándorlók száma annyira megnövekszik, hogy már tömeges beáramlásról lehet beszélni. 
Ambrus István
Transindex.ro

Markó Béla: A korrupció visszaszorítása ne legyen pártfüggő
Az elmúlt huszonöt év legsikeresebb magyar politikusa Markó Béla – ezt állította Majtényi László, a demokratikus ellenzéki pártok államelnökjelöltje a Bibó társaságban tartott beszédében. Merthogy Markó vezetésével Erdélyben sikerült létrehozni a magyar nyelvű közoktatás rendszerét az óvodától az egyetemig, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség kivívta a hivatalos nyelvhasználat jogát, visszaszerezte a ma szabadon működő magyar egyházak és magánemberek javait. Igaz: az utóbbi időben megbicsaklott valami.
– Igaz lenne, hogy recseg-ropog az ön életműve?
– Számomra megtisztelő, ha valaki személyes teljesítményemet is látja azokban a pozitív fejleményekben, amelyek Erdélyben történtek az elmúlt 25 évben, mégis mindaz, amit elértünk, közös eredmény. Azt a minősítést viszont készséggel elfogadom, hogy a Kárpát-medence legeredményesebb politikai szervezete az elmúlt 25-27 évben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség volt.
– Jól értem? Csak volt?
– Nem, most is az. De el kell ismernem: bizonyos értelemben tényleg veszélyben van mindaz, amit létrehoztunk. De ez nem a mi szervezetünk belső problémáira vezethető vissza. Az RMDSZ továbbra is azt vallja, hogy az erdélyi magyarságnak egységes politikai szervezetre van szüksége, helyzetében alapvető változásokat csak parlamenti politizálással, bukaresti befolyással lehet elérni. Romániában is megroskadt azonban az a demokratikus építmény, amelynek létrehozásában nekünk is szerepünk volt. És itt alapvetően nem is a román–magyar viszonyról van szó – amellyel egyébként szintén nagy gondok vannak. Az igazi baj, hogy Romániában is egymásnak feszül a parlamentáris köztársaság eszméje és az autoriter populizmus. Magyarországon sokan azt hiszik, hogy a jelenlegi válság a jobb- és a baloldal összecsapásáról szól. Nem így van. Az én nemzedékem megpróbált létrehozni a képviseleti demokrácia elveiből kiindulva egy nyugati típusú, a hatalommegosztás elvére épülő demokratikus rendszert. A mostani bukaresti tüntetések viszont azt mutatják, ez a demokratikus építmény elfáradt, meggyengült.
– A nyugatos fiatalok csapnak össze az autoriter hatalommal?
– Nem. Az utcán a populizmus hullámát látjuk. A tüntetők a képviseleti demokráciát próbálják helyettesíteni a közvetlen civil beleszólás illúziójával. Mert lehet ugyan az utcáról változásokat követelni, bizonyos eredményeket elérni, de kormányozni bizonyosan nem lehet. Hosszú folyamat vezetett idáig, hiszen Romániában már több mint egy évtizeddel ezelőtt megkezdődött a parlament eljelentéktelenítése, azóta folyik kísérlet a törvényhozás kompromittálására. Nyilvánvaló, hogy ehhez Romániában is hozzájárult számos politikus, aki a köz érdeke helyett a sajátját követte. Persze hogy a manapság olyan sokat emlegetett korrupció is aláásta a parlamenti eszme alapjait. Ennek következménye volt, hogy lassan-lassan kikerültek a valós döntések a parlamentből. Egy részük az államelnökhöz került, mások a bírósághoz.
– Vagy éppen a titkosszolgálathoz, amely most nagyobb, mint 1989 előtt volt.
– Igen, a titkosszolgálat is befolyásolja a politikai döntéseket. Odáig jutottunk, hogy az utóbbi időben már az ügyészség és az igazságszolgáltatás más szervei is beszélnek arról, hogy szerintük milyen törvényeket kellene elfogadnia vagy nem elfogadnia a parlamentnek. Ez nagyon távol áll a klasszikus hatalommegosztástól.
– Tamás Gáspár Miklós azt írta, Romániában mocskos zűrzavar van, amiben senkinek sincs igaza. A korrupció persze bűnös dolog, de aligha jobb, ha egy korrupcióellenes ügyészségnek nevezett testület az óriásira hízott titkosszolgálat árnyékában demokratikus kontroll nélkül vág rendet a politikusok között. Ráadásul ki tudja, milyen alkuk nyomán papírra vetett tanúvallomások alapján.
– Romániában sem könnyű értelmezni azt, ami történik, még nehezebb átlátni Magyarországról. Egyetértek Tamás Gáspár Miklós diagnózisával, amelyet, úgy látom, Magyarországon kevesen osztanak az úgynevezett balliberális oldalon. A magyar elemzők többsége úgy ünnepli a romániai válságot, mintha valamiféle autoriter, posztkommunista rendszerrel szemben a nyugati típusú liberális demokráciát támogató civil tömeg vonult volna utcára. Ez óriási tévedés. Lehet, hogy a civil tömeg elégedetlenségét nyugati minták motiválják és ösztönzik. Ám a kopott és korrumpálódott parlamenti rendszer valójában olyan koncepcióval ütközik, amelynek egyik mozgatója az igazságszolgáltatás, az ügyészség és mögötte alighanem a titkosszolgálat is. Romániában a büntető törvénykönyv számos pontja kellőképpen homályosan fogalmaz ahhoz, hogy az ügyészség politikai döntések miatt is eljárást indíthasson. Az a cikkely, amely körül a legfőbb konfliktus kibontakozott, arról szól, hogy Romániában bűncselekménynek minősül a hivatali visszaélés. Ám a törvénykönyv szerint hivatali visszaélésnek minősül az is, ha valaki hibás, rossz döntéseket hoz. Ezt akarta a jelenlegi kormány úgy módosítani, hogy csak a jogszerűtlen, a törvényellenes döntéseket lehessen visszaélésnek minősíteni. A tüntetések nyomán ez nem történt meg, pedig könnyen belátható, hogy mérlegelés kérdése, mi számít hibás döntésnek. És baj, ha politikai döntések minőségéről ügyészek és bírák döntenek.
– Jól képzett, nyugatos, városi fiatalok akár szándékuk ellenére is a parlamenti demokrácia ellen tüntetnek, miközben sejthető, hogy manipulálják őket?
– Közülük persze senki sem fogalmazna úgy, hogy a parlamenti demokrácia ellen tüntet. Ők a politikai elit ellen tüntetnek, amely történetesen a parlamentben működik. A pártokkal és a politikusokkal elégedetlenek, aminek persze megvannak az igen nyomós okai. Nekem is meglehetősen rossz véleményem van a parlamentről, az ott működő pártok és politikusok jó részéről. A pártok tele vannak meggyőződés és program nélküli politikusokkal, akik kedvükre és érdekeik szerint sétálnak át egyik pártból a másikba, mert nem tartja őket vissza semmiféle eszmény, politikai program. Csak az a kérdés, kiket akarunk az elkopott politikusok helyébe ültetni. Milyen programot kínálunk– Nem láttam, hogy a tüntetések fel tudnának mutatni célt, programot.
– Mit jelent a válság a magyaroknak– Hol a helyük a zűrzavarban?
– Nekünk, Romániában élő magyaroknak egy olyan rendszer az érdekünk, amelyben minél hathatósabban bele tudunk szólni a döntésekbe. Ha ezek színtere a parlament, a kormány és az önkormányzati világ marad, akkor azokra így-úgy hatásunk lehet. Nekünk nem lehet jó olyan rendszer, amelyben fontos ügyekben egyetlen ember, például az államelnök határoz. Ahol nem választott, hanem kinevezett tisztségviselőkön múlnak a döntések, tartozzanak bár az ügyészségez vagy más bürokratikus hierarchián alapuló szervezetekhez. Persze nemcsak a magyaroknak, de az egész társadalomnak is a jól működő parlamenti demokrácia lenne az érdeke. Tény: vissza kell szorítani a korrupciót. Csak azt nem politikai megfontolások, hanem szabatos jogszabályok alapján kell definiálni és fülön csípni – ideológiától és pártoktól függetlenül.
A nagy közös sakk
A gordiuszi csomót nyilván ketté kellett vágni, és előbb-utóbb a sakktáblát is ketté kell vágni, hogy a fényes fekete ruhások békét hagyjanak a fényes fehér ruhásoknak, s hogy a fényes fehér ruhások ne akarják mindenképpen maguk alá gyűrni a fényes fekete ruhásokat, tűzzel, vassal, fűrésszel és lángvágóval kell őket szétválasztani, az ilyen futókat az olyan futóktól, az ilyen lovakat az olyan lovaktól, az ilyen parasztokat az olyan parasztoktól, be kell vezetni az áramot a sakktábla két fele közé, vizesárkot kell ásni vagy magas falat emelni, hogy a fehér ruhások és a fekete ruhások tehetetlenül vicsorogjanak egymásra, de az az igazság, hogy egy fél sakktábla is alkalmas egy jó kis játszmára, mondjuk, az egyik bástya a másik bástya ellen, az egyik futó a másik futó ellen, hát ezt is irgalmatlanul ketté kell szelni, persze, az a helyzet, hogy egy negyedtábla is, sőt, egy nyolcadtábla vagy egy tizenhatodtábla is veszélyes lehet, tűzzel, vassal, vizesárokkal, fallal, atombombával kell darabokra verni ezt az átkozott sakktáblát, hogy végre ki-ki a maga kockáján: parasztkocka, királykocka, vezérkocka, lókocka, Istenkocka, hullakocka stb.
– Az RMDSZ eddig épp abban volt sikeres, hogy kiharcolta: a magyarok közös érdekeit érintő ügyekben nem lehetett a magyarok nélkül dönteni. Ez veszélybe került?
– Igen, manapság gyakran előfordul, hogy tárgyalásos politikai alkuk során már kivívott jogokat is megkérdőjeleznek. Az utóbbi években átkerült az igazságszolgáltatáshoz számos, alkotmányba és törvénybe foglalt jog felülvizsgálata. Például: Székelyföldön prefektusok és civilek feljelentést tettek azért, mert az önkormányzat épületére az van kiírva, hogy „községháza”, és ennek a szónak nincsen pontos román megfelelője. Ha vitát tudunk erről folytatni, akkor simán megtaláljuk a megoldást, a bíróság azonban úgy döntött, a feliratokat le kell venni. Ez magyar szempontból abszurd történet. Vagy egy másik eset: Marosvásárhelyen az elmúlt években sikerült megállapodni arról, hogy a magyar református középiskola és a nagy állami középiskola mellett működjön külön római katolikus magyar líceum is. Az ügyészség azonban eljárást indított Maros megye román nemzetiségű főtanfelügyelője ellen azon a címen, hogy állítólag adminisztratív vétséget követett el az iskola létrehozásának valamelyik fázisában. Így veszélybe került a római katolikus líceum léte.
– Ön már nem szenátor, kilépett a politika világából. Azért döntött így, mert változóban van a politika és veszélybe került az is, amire ön az életét tette fel?
– Decemberben járt le a parlamenti mandátumom, és a választásokra már nem jelöltettem magam, pedig megtehettem volna. De a döntést már régen, 2010 második felében meghoztam, amikor nem vállaltam újabb elnöki mandátumot az RMDSZ-ben. Már akkor úgy éreztem, lezárult egy hosszú folyamat, amely 1989 végén úgy kezdődött, hogy néhány erdélyi magyar értelmiségi romantikus érdekvédelmi küldetést vállalt és politizálni kezdett. Közöttük voltam én is. Ahogy lehetőség adódott rá, politikai szervezetet hoztunk létre, hogy alapvető jogokat vívjunk ki a magyarok számára. A feladatot teljesítettük. Ezzel le is zárult a romantikus politizálás kora: azok közül, akik minket váltottak, sokan karrierpolitikusok. Mi nem voltunk azok. Én nem szeretem, ha valaki a politikára szakmaként tekint. Számomra viszont eljött a pillanat, amikor már elemezni kell, visszatekinteni arra, mit hogyan csináltunk, mit rontottunk el. Mert örülök, ha most eredményekről és teljesítményekről beszélgetünk, de azért tudom: sok mindent rosszul csináltunk.
– Versek helyett emlékiratokat fog írni?
– Emlékiratokat is fogok írni.
– Azt mondja, hogy ön nem tartja szakmának a politizálást. Pedig komoly tudás, tapasztalat kell hozzá.
– Persze, kellenek az ismeretek. De ha én tanár, orvos vagy mérnök vagyok, akkor az életemet tervezhetem. A politikára viszont nem lehet és nem szabad életpályát alapozni. Aki politikusnak áll, annak el kell viselnie, ha belebukik. Nagy baj, ha valaki mindenáron a székébe kapaszkodik, mert igazából semmihez sem ért. Aki úgy képzeli, hogy neki mindenképpen politikusnak kell lennie, esetleg élni fog a hatalom megtartásának legerkölcstelenebb eszközeivel is, ártani fog a választóinak.
– A Fidesz korábban megpróbált az RMDSZ-szel szemben alternatív szervezeteket létrehozni, a decemberi választás során viszont a két párt együttműködött. Ezt Budapestről sokan úgy látták: megjelent és diadalmaskodott a NER Erdélyben is.
– Én kezdettől fogva azt vallottam, az RMDSZ-nek Magyarországon is egyértelművé kell tennie, hogy – szándékában legalábbis – minden erdélyi magyar politikai szervezete, függetlenül attól, ki hol áll, ki jobboldali, ki baloldali. Szoros kapcsolatot kell kiépítenünk a mindenkori magyar kormánnyal, akár a baloldal kormányoz, akár a jobb. Kezdetben jól együttműködtem a Fidesszel is, később azonban a viszony hidegebb lett. Sohasem értették meg, hogy mi nem választhatunk ideológiát. A Fideszben nem szerették, hogy mi jó viszonyt akarunk ugyan, de ragaszkodunk ahhoz, hogy a ránk vonatkozó döntéseket mi hozzuk meg, mert mi tudjuk a legjobban, hogy mire van szükségünk. Az RMDSZ-en kívüli erdélyi magyar pártok kétségtelenül a Fidesz támogatásával jöttek létre, de az távirányítóval is mozgatható szervezeteket akart Erdélyben működtetni. Ez nem vált be.
– Budapesten sokan úgy látják, az Erdélyi Riport című lap megszüntetése volt az ára az együttműködésnek. Vagy éppen a távirányítás új jele.
– Ennek azért voltak pénzügyi okai is. Az is igaz, hogy az RMDSZ-ben van néhány kolléga, aki nehezen viseli el a kritikát. Azt hiszem, hogy a költségvetési okok mellett ez is hozzájárult ahhoz, hogy az Erdélyi Riportnak az RMDSZ elengedte a kezét.
Mint az összecsukott sakktábla
Olyan vagyok, mint az összecsukott sakktábla, a király cikornyás feje odakoccan a paraszt sima fejéhez, egymással elkeverednek a fehér és fekete figurák, s egymásba simulnak hallgatagon a fehér és fekete kockák, hiába figyelek befelé, mert boldog összevisszaságban hever még minden, s mert a szét nem választott világ is tabula rasa, akár a gyanútlan csecsemő, aki még nem tudja, hogy az első kimondott szóval, már elkezdődik a játszma, egyre jobban szeretem a későn megszólalókat, a sokáig várakozókat, akikben öntudatlanul alusznak a koronás fők, a vezérek, a bástyák, a lovak, a futók és a parasztok, örök dicsőség a habozóknak, akik már azelőtt lesöpörték a figurákat, mielőtt fölrakták volna őket!
Marosvásárhely, 1991. december 23.
– Amikor a Fidesz nagy erőkkel jelent meg Erdélyben 2010-ben, egy pillanatra felmerült a lehetőség, hogy az RMDSZ cserébe a magyar politikai pályán induljon el. Egyébként szerintem Budapesten is bejutottak volna a parlamentbe. Voltak akkor komoly hívó hangok?
– Igen, többen is megkerestek Magyarországról, mondván: ez nagyon jó ötlet, és nemzetpolitikai kérdésekben nekünk tényleg lenne fontos mondanivalónk. De mi Erdélyben vagyunk otthon, és aki nem Magyarországon él, nem tud érvényeset mondani arról, amiről a politikai váltógazdaság itt szól. Másrészt miközben a Magyarországgal való szoros együttműködésre törekedtem, attól azért féltem volna, hogy a politikai figyelmünket eloldozzuk Romániától.
– Viszont úgy tudom, mostanában feloldozta magát a hallgatási fogadalom alól, és úgy döntött: ha fontos a mondandója, kész anyaországi kérdésekben is hallatni a hangját.
– Nagyjából így van. Sok mindenről van véleményem, de a legfontosabb talán az, hogy egyáltalán nem vagyok elégedett Magyarország és a környező országok kapcsolatrendszerével. És ezen belül persze szívügyem a román–magyar viszony. A két ország között egyszerűen nincsen napi politikai kapcsolat.
– Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a napokban mondta, hogy a kapcsolatok javítása nem Magyarország miatt késik.
– Mindig kettőn áll a vásár. Persze nem gondolom, hogy Románia szorgalmazná a Magyarországgal való szoros kapcsolatot. Bukarest Washingtonnal vagy Brüsszellel szeretne szoros kapcsolatot. Tény, hogy Románia szomszédságpolitikája is rendkívül gyenge. De kinek erősebb érdeke, hogy ezek a kapcsolatok létezzenek– Nekünk, magyaroknak. Hogy Romániában hol lehet vagy hol nem lehet a magyar nyelvet használni, milyen mértékű az önkormányzatiság, ez az államközi kapcsolatokon is múlik. Nekünk, magyaroknak fáj jobban, ha a két ország között nincs párbeszéd.
Markó Béla
erdélyi magyar költő, író, szerkesztő, politikus
Kézdivásárhelyen született 1951-ben. 1974-ben szerzett magyar–francia szakos tanári diplomát a Babes–Bolyai egyetemen. 1976 és 1989 között a marosvásárhelyi Igaz Szó folyóirat szerkesztője, 1989 és 2005 között a Látó című irodalmi lap főszerkesztője.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség alapító tagja volt 1989-ben, 1990-től Maros megyei szenátor. 1993-tól 2011-ig az RMDSZ elnöke. 2004 és 2007 között, majd 2009 és 2012 között a román kormány miniszterelnök-helyettese.
Politikai pályája idején is termékeny szerző, több mint negyven könyve jelent meg.
BARÁT JÓZSEF
168 Óra (Budapest)

Úgy érzik, hazataláltak
Egy művészházaspár munkáiból nyílik kiállítás Csíkdelnén szombaton 18 órától, a felújított kultúrotthon avatóünnepségén. Szekeres Bernadette és Dobolyi Tamás két kisgyerekükkel Temesvárról költöztek Delnére, az eddigi munkáikból mutatnak be válogatást.
„Nyitva van a kapu, gyertek be bátran” – mondta a telefonba Bernadette, amikor arról érdeklődtünk, hogy pontosan hova is kell mennünk. Tágas udvarra hajtunk be, rajta ház, gazdasági épület. A házigazdák nagy szeretettel fogadnak, kiscsoportos és előkészítő osztályos fiacskáik kíváncsian kukucskálnak ki az egyik szobából. Mindketten a faluban levő oktatási intézményekbe járnak.
Szekeres Bernadette Gyergyószentmiklóson született, Dobolyi Tamás pedig Sepsiszentgyörgyön. Bernadette divattervezést tanult, Tamás grafika szakon végzett – mindketten Temesváron. Ott ismerkedtek össze az egyetemen, és kötötték össze az életüket, és ebben a városban éltek tizennégy évet.
„Amikor megismerkedtünk, mindenki mondta, jaj, két dudás egy csárdában, nem lesz így jó. Aztán számos kiállításon vettünk részt közösen. Én a színházhoz szerződtem, eleinte jelmeztervező voltam, majd díszlettervezéssel is kezdtem foglalkozni, egyre nagyobb fába vertem a fejszémet. De nem csak a temesvári színházzal, hanem még sok műhellyel dolgoztam együtt, például Székelyudvarhelyen és Gyergyószentmiklóson is. Nagyon élveztem a ruhatervezősdit, mai napig készítek magunknak ruhákat” – magyarázta Bernadette.
Tamás a sepsiszentgyörgyi művészeti iskolában járt, mestere, Hervay Katalin készítette fel az egyetemi felvételire. „Akkor szerettem meg igazán a képgrafikát. Ez rézkarcokat, linometszeteket és egyéb csodás technikával készült grafikákat jelent, ilyeneket ma már kevesen készítenek, mert időigényes. Amikor bejutottam az egyetemre, ezt a vonalat próbáltam követni. Az egyetem elvégzése után, amikor munkába álltam, a képgrafikából reklámgrafika lett. Nagyon sok anyag, nagyon sok termék, sok céggel való közös együttműködés jellemezte ezt a korszakot. És akkor tizennégy év után úgy döntöttünk, hogy hazaköltözünk Székelyföldre. Minden nap azzal keltem fel, hogy mikor, hogy tudnék hazajönni. Aztán sikerült Csíkdelnére irányuljon a figyelmünk, hogy hogy – azt csak a Jóisten tudja.”
A család úgy költözött Delnére, hogy – mint mondták – se rokona, se ismerősei nem voltak senkinek. Ezt megelőzően nem is tudták, hogy hol található. Bernadette legkisebbik fiúkkal volt akkor várandós, olyan házat kerestek, ahová rögtön be tudnak költözni. Itt találták meg. De nem csak házat találtak, közösséget is.
„Megtaláltuk, amit kerestünk. Az itteni emberek segítőkészek, megvan, amire nekünk, művészeknek mindannyiunknak szükségünk van: hogy támogatásunk legyen. Arra volt nekünk szükségünk, hogy hazajöjjünk. Ezzel a most nyíló kiállítással a közösséget próbáljuk megszólítani” – a mutatott rá Tamás. Bernadette hozzátette, fontos, hogy közeledjenek ők is közösséghez. „Én is kíváncsi vagyok, hogy ki a szomszéd, mivel foglalkozik, és hátha őket is fogja érdekelni, hogy mi mivel foglalkozunk. Azért vagyunk kortársak, hogy egymást megismerjük és értékeljük.”
Tamás egy bizonyos alkotói korszakát mutatja be a kiállításon, a képgrafikáiból látható majd válogatás, amelynek fő gerincét a Dante Isteni színjátéka nyomán készült grafikák alkotják, de friss munkákat is beválogatott a tárlat anyagába. Mint monda, a figuratív kompozíciókat szereti, azt, hogy az ember legyen a központban. Az ember és természet, Isten és ember kapcsolata foglalkoztatja.  Bernadette egy-két rajzot és a nemezmunkáiból állít ki.
„Az intuíciómra hagyatkozom. Amióta itt vagyunk – stabilan tavaly májustól – érzem, hogy ki tudok bontakozni. Olyan jó ez az otthonra találás, ez a hazatalálás, úgy érzem, hogy beindult bennem egy olyan tudás, amit eddig még nem tudtam kibontani. Az érzéseimre tudok hagyatkozni, és látom, hogy jó. Úgy érzem, hogy amíg városban éltem, nagyon befolyásolt az a környezet, mindig amikor valamit alkottam, sokat agyaltam rajta. Most nem, ez most megbillent. Nyilván a ráció és a logika ott kell legyen, de az intuíció, ezek a megérzések valahogy vezetnek. Kellett egy ilyen környezet, hogy átrikkant a szomszéd, hogy mennek fel az erdőre és menjünk velük. Ahogy beleszippantunk ebbe a légkörbe, a levegőbe, ez a zsongás, a madarak, a természetnek az íze, hangja, formái bennünk egy utórezgést hagynak. Temesváron, amikor egyszobás albérletben laktunk, ösvényszerű járások voltak a házban, ha valamelyikünk dolgozott. Az olajjal való festést is megkíséreltem, de rövid időn belül abbahagytam, mert nem tudtam abban a szagban aludni. Volt, hogy Tamás benzinnel mosta le a linóleumot, szóltak a szomszédok, nem tudják, mi van, de valahol egy benzintartály elszakadt. Akkoriban a barátok megkértek, hogy a gyerekeiknek farsangra készítsek jelmezt, de minden csupa anyag, cérna volt a kicsi lakásban. Itt most vannak tereink alkotni, nyáron például a csűr ilyen szempontból egy nagyszerű hely.”  
Kérdésünkre, hogy hogyan tekintenek rájuk a faluban, elmondták, néha vannak érdekes helyzetek. „Ha valaki alkotó ember, és nem állattartással és mezőgazdasággal foglalkozik, akkor egy picit jobban megrezzen a levegő, hogy akkor vajon mit is csinál. Nyáron mindenki kint van és dolgozik, mi vagyunk azok, akik bent ülünk a házban. Volt, hogy meg is kérdezték délben: ti még nem vagytok felkelve? Mert azt jelentette számukra, ha nem jártunk ki. De szoktak szólni, ha nem úgy hasítom a fát, ahogy »kell«, vagy a kaszát nem úgy fogom. Ellátnak jó tanácsokkal, figyelemmel kísérnek. Ezt a figyelmességet nagyon szeretem, mert nem rosszindulatból teszik, ez a falu védelme” – véli Tamás.
Mivel az autójuk rendszámtáblája még temesvári, úgy vannak számon tartva, hogy az „idegenek.” Pedig Tamás szegről-végről csíki is, egyik nagymamája csíkmadarasi, nagytatája csíkszentmártoni. „De itt temesvári vagyok. Sokan úgy gondolják, hogy amit mi csinálunk, egy hóbort. Mégis elfogadják, és mi is próbáljuk elfogadtatni.” Felesége hozzátette, megtisztelő számukra, hogy őket kérték fel egy kiállítás bemutatására a felújított kultúrotthonba. 
Tamás még elmondta: fontosnak tartják, hogy közös hangot üssenek meg a környezetükkel. „Nem akarok egy különc lenni, aki idejött, egy nyaksálas művész. Sok lemaradásom van, mert tömbházban nőttem fel, de próbálok közmunkákon, kalákákban részt venni, hogy érezzem, ide tartozó ember vagyok. Elmentem pityókát szedni, cserepet cserélni, tehát mi is részt szeretnénk venni a falu életében. Számomra ez egy öröm, mert ez éltet engem, és abból jönnek az ihletek, az alkotások. Abból ahogy az itt élő emberek élnek. Mindenkinek megvan a maga érdekessége, ez engem életre hív alkotóként. Temesváron is lehet élni, és nem vetem meg azt, aki a nagyvárost szereti, de a mi döntésünk az volt, hogy hazajöjjünk. Most ez az álom valóra vált, kiderül a hogyantovább. Élni kell benne, a mindennapi küzdelmeket meg kell vívni.  Én is szeretném, hogy legyen ebből a csűrből egy gyönyörű műterem, ahol kiállításokat, koncerteket lehet szervezni, táborokat, mert rengeteg művészbarátunk van. De ha ennek csak a töredéke valósul is meg, az már nagyon jó” – összegzett.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Székelyföldről kisugárzó minták (Beszélgetés BAKK MIKLÓS előadótanárral, a Székely Kongresszus egyik szervezőjével)
Száztizenöt évvel az első, Tusnádfürdőn tartott kongresszus után, 2017. április 20–21-én három helyszínen, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön újabb Székely Kongresszust rendeznek. Bakk Miklóssal, a tanácskozás szakmai előkészítő bizottságának vezetőjével tervekről és elvekről egyaránt beszélgettünk.
- Mire készülnek, mi kerüljön a kongresszus munkálatainak előterébe: a tiszta tudományosság vagy az 1902-es hagyományokra visszautaló közpolitikai-szakpolitikai kérdések, újítások? – Sokat vacillált ebben a kérdésben a kongresszus szakmai előkészítő bizottsága. Úgy próbáltunk feloldást találni, hogy az idei Székely Kongresszus ne csak visszautaljon az 1902-es, majd 2002-es felújítás kínálta előzményekre és hagyományokra, hanem tétként is megfogalmazza, hogy a jövőben intézménnyé alakuljon. A metaforikus, hagyományokra visszautaló elnevezéssel gyakorlatilag azt az állandóan működő szakmai és politikai kerekasztalt jelentse, amely ahhoz szükséges, hogy Székelyföld jól előkészített döntések, saját erőforrásai alapján fejlődhessen. Ehhez állandó tevékenységi keretet, szakmai konzorciumot kell kialakítani, az idei kongresszus ennek első lépcsőfoka kíván lenni.
– Honnan, kitől származik a Székely Kongresszus életre lehelésének alapötlete?
– Az ötletnek több forrásvidéke is van. Az 1902-es előzményeken túl közvetlen impulzus is érkezett Darvas-Kozma József csíkszeredai plébánostól, akinek javaslatát a Székely Nemzeti Tanács is felkarolta, ebből is szűrtünk át az első programvázlatba. Ne feledjük ugyanakkor, hogy 2002-ben, jóval az SZNT neve által fémjelzett mozgalom előtt Kolumbán Gábor már szervezett egy szakpolitikainak szánt, megújító jellegű konferenciát. Az eredeti, 1902-es kongresszussal a magyar állam valamiképpen reagálni kívánt az akkori Magyarország egyik legszegényebb, nagyfokú kivándorlás által is sújtott perifériájának égető kérdéseire. Székelyföld perifériajellege azóta sem változott alapvetően, csakhogy a térség immár a román nemzetállamon belüli belső periféria. Elsősorban saját, az önkormányzatokban megtestesülő politikai erőforrásaira építhet, ezen az alapon kell újragondolni a régióépítést. Miközben két állami centrum is hatással van Székelyföld fejlődésére: a román nemzetállam, azaz Bukarest és a magyar kormány, vagyis Budapest.
– Milyen ideákkal, elképzelésekkel láttak neki a szervezésnek?
– Amikor 2016 augusztusában elvállaltam a szakmai előkészítést, nagy léptékű tudományos konferenciára gondoltam, amely nagyjából tükrözi a térségre mint régióra vonatkozó releváns tudományos kutatások eredményeit, másrészt megjeleníti, hogy hol is tart Székelyföldön a „tudománytermelés”, milyen lehetőségei vannak a tudományos javak helyi előállításának, illetve milyen a székely jelenlét a világ tudományosságában. Most úgy látom, ezt nem sikerül elérni. De talán elkezdhetjük a folyamatosan működő intézménnyé való alakítást, ami idővel összefogja azt a szakmai, részben tudományos gondolkodást, és szolgálja a következő időszak közpolitikai döntéseinek előkészítését és megalapozását.
– Elvárásainak megfelelően alakult a tervezet társadalmi, illetve politikai és civil szervezetek általi fogadtatása? Az 1902-es kongresszus előkészületeinek történetéhez ugyanis az is hozzátartozik, hogy szervezőinek megosztottsága miatt két jelentős erdélyi gazdaszervezet végül kimaradt a dologból.
– Azt érzékelem, hogy a Székelyföldben való gondolkodás a távolabbi centrumokban nem igazán tűnik fontosnak. Részben még mindig tartja magát az a 19. századból, a dualizmus korából származó gondolkodásmód, amely szerint Székelyföldnek a fejlődő erdélyi nagyvárosok, Kolozsvár, Brassó, Temesvár etnikai hátországának kell lennie, népességtartalékait modernizációs szükségleteiknek megfelelően felszippanthatják ezek a városok. Ma stratégiaváltást tartok fontosnak, amely Székelyföldet is a modernizációs centrumok közé emelné, ahonnan minták sugároznának ki más, magyarok által lakott régiókra is. Belátom, nehéz ügy, amolyan fából vaskarika, hiszen a modernizáció ma is alapvetően a nagy urbánus központok kisugárzása. De már nem kizárólag.
– Milyen érvekkel igyekszik meggyőzni az ellenállókat?
– Egyre inkább érzékelhető, hogy az erdélyi magyar városi társadalom kisvárosivá kezd átalakulni. A nagyvárosokban visszaszorult a magyarság, kiszorult a modernizációs folyamatok befolyásolásából, ezért ma már a kisvárosokban való építkezést kell felfognunk modernizációs építkezés gyanánt. Itt kell a közösségek életének területi-települési és kulturális fejlődését valamiképpen összekapcsolni, és mi más lenne ez, mint modernizáció? Olyan modernizációban – és ebben vagyunk érdekeltek –, amely elsősorban az etnikai térszerkezetből indul ki, és olyan modelleket eredményez, amelyek elsősorban a közép- és kisvárosokban hozhatnak létre kisugárzó mintákat. Ebből a szempontból pedig Székelyföld elsődlegessége vitathatatlan.
– Azt tartják, hogy azok a minták életképesek, amelyek más közegbe is átültethetők. Biztosan alkalmazhatók a székelyföldi minták gyökeresen más etnikai, demográfiai, önkormányzati környezetben? – Az első benyomás talán az lehet, hogy nem, de sok probléma oldható meg Székelyföldön úgy, hogy az intézményesítés révén a megoldás máshol is alkalmazható legyen. – Például?
– Székelyföldön például könnyen megvalósítható lenne egy nyelvi-szakfordítói közszolgáltatás, amely magas szakmai színvonalon támogathatná az önkormányzatokban, hivatalokban a hivatalos kétnyelvűséget. Egyelőre ugyanis a törvény által engedélyezett kétnyelvűséggel sem élünk, az objektív okok között pedig ott van az is, hogy egyelőre nem létezik koncentrált, magas szakmai színvonalú fordítói kompetencia, amely létrehozná és életben tartaná a szükséges magyar közigazgatási szaknyelvet. A kisebb településeken ugyanis nem tudnak fordítókat alkalmazni, akik helyi szinten képesek lennének előállítani a kétnyelvű dokumentumokat. A két székely megye társulásában létrehozandó szakszolgálat biztosítani tudná a professzionális fordításokat, a szinkrontolmácsolást, magyar nyelvű önkormányzati honlapok előállítását. Beépíthető ebbe egy baszk minta is, az online terminológiai adatbázis, egy bárki által lekérdezhető jogi-közigazgatási szótár, amelyet épp a napi fordítói gyakorlat kihívásai tartanának naprakészen. Hozzá lehetne kapcsolni a tudományos szférát is, nyelvészeinket, nyelvtudományi műhelyeinket, ez lenne a romániai magyar hivatalos nyelv tervezési kerete. És ennek alapja már most megteremthető székelyföldi önkormányzati összefogással.
– Tekinthetjük mindezt egyfajta általánosan beépíthető tudásnak?
– Úgy hiszem, igen. Az erdélyi magyarság egésze számára távlatilag hasznos megoldások többnyire nem a bukaresti törvényhozásban születnek, ahol az erdélyi magyarság képviselői azt valamilyen szerencsés konjunktúra folytán elérik. A román–magyar együttélés mintáit elsősorban helyi szinteken kell kidolgozni, elérni, és itt fontosak lehetnek azok a minták, amelyek elsősorban Székelyföldön valósulhatnak meg a helyi demokrácia követelményei között. A törvényhozás feladata pedig, hogy felismerje azokat, és törvényszövegek révén segítse elterjesztésüket.
– Szűk két hónappal a rendezvény előtt milyen célkitűzések tűnnek megvalósíthatóknak a kongresszuson? – Néhány kérdéskörben mindenképpen képesek leszünk közös gondolkodást gerjeszteni. Az egyik a térségi identitáshoz, egy másik a fejlődéshez kapcsolódik. Külön szekció foglalkozik a székelyföldi értéktárral, a történelmi szekcióban pedig olyan problémafelvetésekre számítok, amelyek a Székelyföld története című háromkötetes munkával is összefüggenek. De tárgyaljuk a székelyföldi épített örökség témáját, a demográfiai és a romakérdést is. A fejlesztéssel foglalkozó szekció napirendjét még nem zártuk le, a sok ötlet közül fontosnak tartom a területfejlesztési irányokra koncentrálót, illetve az önkormányzatok hálózatszerű együttműködését taglaló témákat, ehhez nemzetközi előadókat is igyekszünk találni. A fontosabb városok közötti hálózati együttműködés kialakítása azért is fontos, mivel Székelyföldnek nincs igazi nagyvárosi centruma, amely mozdonyként húzhatná maga után az egész térséget. Ezért lenne szükségünk a városhálózati együttműködés sikeres európai mintáira.  – A Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem szervezői státusa azt üzeni, hogy az oktatás is a központi témák között szerepel...
– Valóban, a szervező tudományos társintézmények, a három székelyföldi múzeum, a Székelyföldi Regionális Tudományos Társaság és a Sapientia között a helyszíneket adó egyetem a primus inter pares. Már csak azért is, hogy ily módon is erősödjék a Sapientia regionális hivatása, megtalálja azt az utat, amelyen az oktatási kínálatát képes közelíteni a régió igényeihez. Az oktatási témakörön belül külön szeretnénk reflektálni a közoktatás és a felsőoktatás témakörére is.
– Az önkormányzatiság kérdéskörében legilletékesebb politikai-közösségi vezetők reakciói mit ígérnek? – Segítőkészséget tapasztalok, témaérzékenységet is, persze változó színvonalon, a vezetők nem egyformán szembesülnek azzal, hogy a székelyföldi önkormányzatiság a gyakorlati politika színterén is megújulásra szorul. Az áprilisi Székely Kongresszus csak kezdet lehet ebben a megújításban, amelyet intézményesíteni kell, keretet kell létrehozni a további minél rendszeresebb, szakpolitikai alternatívákat felmutató kisebb szakmai rendezvények megvalósításához. Nagyon fontos, hogy egyfajta folytonosságot valósítsunk meg, hogy ne mindig újrakezdeni kelljen, hanem folytatni lehessen már megkezdett dolgokat. Bakk Miklós
Politológus, a Bihar megyei Székelyhídon született 1952. június 14-én. A kézdivásárhelyi Nagy Mózes Gimnáziumban érettségizett, 1976-ban diplomázott a Temesvári Műszaki Egyetem villamosmérnöki karán, filozófiai doktori címét 2006-ban szerezte a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1991-ig mérnökként és rendszerelemzőként dolgozott. 1991–1999 között A Hét című hetilap szerkesztője, 2001-ig a Krónika című napilap politikai elemzője, publicistája, majd 2003-ig a lap főszerkesztője. 2004–2012 között a BBTE Politikatudományi Tanszéke magyar tagozatának vezetője volt, 2016-tól a Sapientia – EMTE kolozsvári karának docense. Kutatási területei: regionalizmus, etnoregionalizmus, kisebbségpolitika, kisebbségi pártok, politikaelmélet.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Wass Albert és halálos ítélete
Köztudottan Wass Albert Erdélyben a legolvasottabb magyar író, és Magyarországon is dobogós. Népszerűsége egyeseket irritál, vitatói azzal is érvelnek, hogy háborús bűnöst nem ildomos ünnepelni. Amikor Wass Albert fiainak felkérésére elvállaltam a román népbíróság ítélete ellen benyújtandó perújítási kérelem ügyvédi képviseletét, magamban megfogalmaztam: ha az ügyirat áttanulmányozása és a beszerzendő újabb dokumentumok alátámasztják Wass Albert bűnösségét, visszaadom az ügyvédi meghatalmazást. Elveim, neveltetésem, családi hátterem következtében nem vállalhattam, nem vállalhatom el egy háborús bűnös szerecsenmosdatását; a magyarságnak (és hozzáfűzhetem, az emberiségnek) nincs szüksége hamis prófétákra.
Amikor a magyar hadsereg a második bécsi döntés után, 1940 szeptemberében bevonult a visszacsatolt Észak-Erdélybe, a magyar többségű településeken kitörő lelkesedéssel fogadták. Ami a magyaroknak örömöt, az a románoknak bánatot, dühöt jelentett. Ennek ismeretében a magyar honvédségnek parancsba adták, hogy határozottan le kell törni minden román ellenállást, és három hónapra bevezették a katonai közigazgatást. A bevonulás során a magyar honvédség 16 helységben erőszakot alkalmazott. A legelső atrocitásra Szilágynagyfaluban (románul Nuşfalău) került sor 1940. szeptember 7-én, az utolsó kettőre pedig a Wass családhoz kötött Vasasszentgothárdon (Sucutard) és Omboztelkén (Mureşenii de Câmpie) 1941. szeptember 23-án. A 16 helyszínen a magyar honvédség különböző egységei követték el az atrocitásokat, de teljesen eltérő körülmények között folyamodtak erőszakhoz (volt olyan eset, hogy a templomtoronyból gépfegyverrel lőttek rájuk, ezt torolták meg). Vasasszentgothárdon és Omboztelkén a rendelkezésünkre álló adatok szerint a magyar honvédséget senki sem támadta meg, az elkövetett gyilkosságokat nem lehet mentegetni. 
A nyomozást a román hatóságok öt évvel később, 1945 nyarán indították el, és a vádirat benyújtására 1946. február 25-én, a kolozsvári népbíróság 1. számú ítéletének kihirdetése után 16 nappal, 1946. március 13-án került sor. Tehát 16 helységben elkövetett atrocitások tárgyalására, az idézésekre, védők kirendelésére, vádismertetésre, a vádlottak meghallgatására (64 személyt helyeztek vád alá), a tanúvallomásokra, a vádbeszédre, a védők beszédére, a bírák tanácskozására 16 nap elégséges volt. A koalíciós pártok által kijelölt „népbírák” tisztában voltak azzal, hogy a tényállást nem sikerült kideríteni, ezért csak olyan személyeket ítéltek halálra (köztük Wass Albertet és apját, Wass Endrét), akikről tudták, hogy nem tartózkodnak Észak-Erdélyben. (Itt jegyzem meg, hogy a honvédségi atrocitásokat 1940 szeptemberében Magyarország területén, magyar állampolgárságú honvédek követték el, tehát a klasszikus jog szerint bűncselekményeiket a magyar, és nem a román népbíróságoknak kellett volna tárgyalniuk.) A nyomozati eljárás és a bírói szakasz során nem derítették ki öt halálra ítélt magyar tiszt és altiszt keresztnevét, megelégedtek azzal, hogy például Polgár szakaszvezetőt halálra ítélték a vasasszentgothárdi gyilkosságokért. Holott biztos, ezzel a névvel jó néhány ártatlan Polgár is életével lakolhatott volna a perrendtartás áthágásával meghozott slendrián ítélet következtében. 
E bevezető után rátérek a vasasszentgothárdi és omboztelki atrocitások bemutatására.  1941. szeptember 23-án hat személyt (négy románt, Ioan Caţit, Iosif Moldovant, Petru Mărgineanut és Mărioara Mureşant és két magyar zsidó lányt, Mihály Esztert és Mihály Rozáliát) őrizetbe vett a magyar csendőrség. Közülük két személyt – Petru Mărgineanut és nevelt lányát, Mureşan Mărioarát – néhány óra múlva elengedtek, négy személyt az ítélet szerint átkísértek a vasasszentgothárdi Schilling-kastélyba. (Ez az ítéletben kastélynak nevezett épület a Schilling család szerint egy egyszerű nyári lak volt…). Az indoklás szerint a következő nap hajnalán kivégezték őket. Rosenberg Jakab (Iacob), a falu zsidó boltosa 1945. augusztus 11-én a nyomozati eljárás során azt vallotta, hogy sógornőinek, Mihály Eszternek és Mihály Rozáliának a letartóztatására „azért került sor a szentgothárdi Wass Endre gróf közbenjárására, mivel azt hitték, »kommunista érzelműek«”. Ha készpénznek vesszük Rosenberg Jakab nyilatkozatát, aki értelemszerűen nem lehetett jelen a csendőrök és Wass Endre állítólagos megbeszélésén, a letartóztatáshoz való esetleges hozzájárulást akkor sem tekinthetjük gyilkosságra való felbujtásnak – ti. ezért a bűncselekményért rótta ki a népbíróság a két Wass halálos büntetését. A gyilkosságokra való állítólagos felbujtást azzal találta bizonyítottnak a népbíróság, hogy egyetlen szemtanú (Axente Rotaru) állítása szerint Wass Endre és második felesége, Mansberg Izabella a gyilkosságok előtti este átkocsikázott Vasasszentgothárdra a Schilling-kastélyba, ahová a magyar tisztikart beszállásolták. (A négy személy kivégzésére az ítélet szerint másnap hajnalban került sor.) Egyetlen bizonyíték sincs azzal kapcsolatban, hogy Wass Endre és felesége miről is beszélt a magyar honvédség tisztjeivel. Természetesen a kivégzést a helybeliek közül senki sem látta, így időpontját sem lehetett tisztázni. Mivel csak Wass Endre utazott át Cegéről Vasasszentgothárdra, Wass Albert még abban az esetben sem lehetett volna felbujtó, ha történetesen a két román és a két magyar zsidó sorsáról a vasasszentgothárdi kastélyban, Wass Endréék látogatása során született volna döntés. Ha a népbírósági ítéletben rögzített tényállás szerint született meg a kivégzési parancs, akkor a parancskiadót, a nyíregyházi tizenkilencesek parancsnokát kellett volna vád alá helyezni és halálra ítélni. Az eljárás során viszont ennek a parancsnoknak, akit a tanúk csak kövér ezredesként emlegettek, még a nevét sem derítették ki, és így megúszta az egészet. Helyette Pakucs hadnagyot (akinek az eljárási előírások mellőzésével még a keresztnevét sem derítették ki), mint a gyilkos parancs kiadóját, távollétében halálra ítélték, noha az esetleges kivégzési parancsot csak a kövér parancsnok adhatta volna ki, nem pedig a halálra ítélt hadnagyocska. A 2007-ben elindított perújítási eljárást egy 1941. márciusi román titkosszolgálati jelentésre alapoztuk, amely Wass Endrét jelölte meg egyedüli felbujtóként. Ez a jelentés megerősítette a vasasszentgothárdi átkocsikázás egyetlen szemtanúja, Axinte Rotaru vallomását, aki mindvégig határozottan állította, hogy csak Wass Endre és második felesége, Mansberg Izabella utazott át Cegéről Vasasszentgothárdra. A perújítási eljárás során becsatolásra került az 1940. október 5-én, tehát 15 nappal a vasasszentgothárdi gyilkosságok után szerkesztett csendőrségi jelentés, amelynek valóságtartalmát nem kérdőjelezte meg a perújítási kérelmet mégis elutasító kolozsvári táblabíróság. A cegei csendőrőrs a kékesi honvédparancsnokságnak azt jelentette, hogy a Vasasszentgothárdon letartóztatott négy személyt átadták a magyar honvédség 11-es regimentje K osztagának. A négy letartóztatott Cege község határában szökést kísérelt meg, felszólításra nem állt meg, ezért „fegyverhasználatra került sor”.  Ebből az iratból, amellyel Petru Mărgineanu magyarellenes román internálását is javasolják, kiderül, hogy a négy áldozatot nem a népbíróság szerint a Wass Endre és Wass Albert által állítólag „felbujtott” nyíregyházi 19-esek, hanem a 11-esek lőtték le! Igencsak releváns az is, hogy szeptember 23-án a későbbi négy halálos áldozattal együtt letartóztatott Petru Mărgineanut annak ellenére szabadlábra helyezték, hogy ő volt az, aki a román hadsereg visszavonulásakor kiraboltatta a Wass család istállóját. Joggal kérdezhetjük: mennyire életszerű az, hogy a két Wass felbujtott négy személy legyilkolására, de megkíméltette az őket a román katonákkal kiraboltató, letartóztatásban lévő volt polgármester, Petru Mărgineanu életét!? A felsorolt érveket a kolozsvári táblabíróság 2008/35-ös március 10-ei ítéletében az alábbi indokolással söpörte le az asztalról: „Petru Mărgineanut szabadlábra helyezték, a többieket a magyar hadsereg járőre kísérte, Cege község határában megpróbáltak megszökni, nem álltak meg, a tűzfegyverhasználat következtében elvesztették életüket; megállapítható, hogy ez az irat (vagyis az általam az előbbiekben hivatkozott csendőrségi jelentés) nem vonatkozik egy, a bírósági tanács által nem ismert helyzetre, hanem megegyezik az általunk rögzített tényállással és indokolással. Az a tény, hogy a honvédségi járőr száma nem egyezik (az ítéletben foglaltakkal), nem bizonyítja az elítélt ártatlanságát.” (Ismétlem, 1946-ban szó sem volt arról, hogy szökés közben lőtték le a négy áldozatot, hiszen ez a tényállás teljes mértékben kizárta volna a két Wass felbujtó szerepét.) 
Sajnálom, hogy a kolozsvári táblabíróság ilyen suta és önellentmondó indokolással élt ahelyett, hogy elvileg helybenhagyta volna a perújítási kérelmet. Jogilag akkor járt volna el helyesen – amennyiben mégis kételyei voltak a csendőrségi jelentés korrektségét illetően –, ha a perújítási kérelem elvi jóváhagyása után lefolytatja a bizonyítási eljárást. Ennek során tisztázhatta volna azt, hogy a népbírósági ítéletben rögzített tényállást teljes mértékben megcáfoló csendőrségi jelentés az igazságot tükrözte vagy pedig ködösített. Meggyőződésem szerint a nyomozati eljárást levezető és a vádiratot megszerkesztő neves büntetőjogász, Grigore Râpeanu, a bukaresti egyetem jogi karának későbbi dékánja, a büntetőjogi tanszék vezetője (volt professzorom) is tisztában volt azzal, hogy sem Wass Endre, sem Wass Albert nem volt felbujtója a vasasszentgothárdi gyilkosságoknak. Állításomat azzal támasztom alá, hogy a vasasszentgothárdi Schilling-kastélyba férjével, Wass Endrével átkocsikázó Wassné Mansberg Izabellát a nyomozati eljárás során Râpeanu nyomozó ügyészként kihallgatta, majd néhány napos előzetes letartóztatás után szabadlábra helyezte. Ha a Schilling-kastélyban tényleg sor került volna a honvédségi tisztikar felbujtására, a néhány napig előzetesben levő feleségnek társtettesként kellett volna felelnie, vagyis őt is halálra kellett volna ítéltetni.  Bojor Andrei görögkatolikus pap családjának és társaiknak omboztelki legyilkolása, ha lehet, még kacifántosabb módon került elbírálásra. 
A vádirat szerint a gyilkos parancsot kiadó Csordás Gergely hadnagyot Körösi József (Iosif) omboztelki lakos, későbbi polgármester bujtotta fel. Körösi előzetes letartóztatásban volt, és az eljárás során csak nagy nehezen ismerte el egy szembesítéskor, hogy ő volt Csordás Gergely hadnagy tolmácsa. Ilyen körülmények között Körösit mint tolmácsot – nagyon helyesen – a népbíróság felmentette, és helyette e cselekményekért a vád alá nem is helyezett Wass Albertet ítélte halálra gyilkosságra való felbujtásért – gondolom, abból kiindulva, hogy halálos ítéletet úgyis csak egyszer lehet végrehajtani. A perújítási kérelemhez csatolt román titkosszolgálati jelentés szerint az omboztelki gyilkosságok felbujtója Körösi („Coroşi”) és a szávai Szakács Alexandru (Sándor) volt. Körösit valóban felmentette a népbíróság, de Szakácsot csak tanúként hallgatták ki. 1945. augusztus 27-én azt vallotta: Körösi József omboztelki polgármester azt mondta neki, hogy Csordás hadnagy, aki a falu honvédségi parancsnoka volt, meg akarta bosszulni, hogy szüleit az első világháborúban, 1918-ban a román csapatok megölték – ezzel magyarázta, hogy Csordás hadnagy miért parancsolta meg az áldozatok legyilkolását. Alexandru Fuia, a község volt román polgármestere pedig azt vallotta: Csordás hadnagy magyarul azt mondta neki – Körösi fordított –, hogy „meg akarta öletni a község valamennyi románját, de megelégedett a pappal”. Nyilvánvalóan ezeknek a tanúvallomásoknak a következtében mentették fel Körösi Józsefet – de azt még senki sem magyarázta meg, hogy ezeknek a tanúvallomásoknak az ismeretében miért kellett volna valakinek Csordás hadnagyot a gyilkosságokra felbujtania, hiszen ő ártatlan román civileken torolta meg a román hadsereg 1918-as gyilkosságait. 
A kolozsvári táblabíróság a következő bizarr és a tényeket figyelmen kívül hagyó indoklással utasította el a Wass Albert ártatlanságát hangoztató perújítási kérést: „Az omboztelki civil lakosság nyilatkozatai nem jelentenek új tényt, amelyeket nem ismert a népbírósági tanács, hiszen pont ezeknek az omboztelki közösségi nyilatkozatoknak az alapján állapították meg nevezett Szakács bűnösségét, és rendelték el Körösi Iosif felmentését.” Csak annyi a bibi, hogy nem Szakácsot, hanem Wass Albertet ítélték el, méghozzá halálra és ártatlanul. Sajnos, megalapozott fellebbezésünket a bukaresti Legfelső Semmítő- és Ítélőszék is elutasította. Wass Albertet amerikai emigrációs politikai tevékenysége miatt a Ceauşescu-rendszer halálos ellenségként kezelte. Életére törtek, és mindenáron el akarták érni a kiadatását. Jellemző módon népbírósági dossziéját a hírhedt Securitate irattárában őrzik, és nem a bírósági irattárban. Ez a tény és a megalapozott perújítási kérelem elutasítása arra utal, hogy Romániában (is) élnek a régi reflexek, a múlt rendszer káderei még mindig jelentős befolyással rendelkeznek.
Dr. KINCSES ELŐD ügyvéd
U. i. E cikket 2008-ban írtam, mostani közreadását indokolja, hogy sajnos a régi szekusreflexek még mindig élnek!
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Ma chère petite Madeleine” – a Kuncz-hagyatékról beszélgettünk Jancsó Miklóssal
Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda 1971-ben vetette papírra nagybátyjával, Kuncz Aladárral kapcsolatos emlékeit. Fia, a kézirat címzettje, Jancsó Miklós nyugalmazott színész, egyetemi tanár 2016-ban úgy döntött, hogy megjelenteti ezeket. A családi krónika elsősorban nem a Fekete kolostor szerzőjeként állítja elénk az írót, hanem megismerhetjük a budapesti szalonok kedvencét, a kolozsvári kávéházak elmaradhatatlan törzsvendégét, a külső és belső eleganciában felülmúlhatatlan monoklis dandyt, a charmeur, könnyed, tréfás kedvű, de ugyanakkor érzékeny és melegszívű Dadit. A Jancsó Miklóssal készült interjúnk a MÁSKÉP sorozatunk része.
Az egykori kolozsvári Petőfi utca 56. szám alatti ház szobáinak padlótól mennyezetig érő könyvespolcai roskadoznak a könyvek, kéziratok és emléktárgyak súlya alatt. A könyvszekrények közötti falrészek sem „üresek”: megsárgult metszetetek, fotográfiák, családi portrék és csoportképek között vezet az út a dolgozószobába. Jancsó Miklós színész, mint egyetlen örökös vette át édesapja, az irodalomtörténész Jancsó Elemér és édesanyja, Máthé-Szabó Magda hagyatékát, amelynek tetemes részét a Kuncz Aladár „anyag” képezi. Amint végigvezet a házigazda a szobákon már érzem, tudom, hogy itt nemcsak Kuncz Aladárról fogunk beszélgetni, hanem egy igazi  „interbellikus” családtörténetet jegyezhetek le, amelyben a Kuncz család mellett szó lesz a Szabókról, a Jancsókról, a huszadik század első évtizedeinek kolozsvári milliőjéről. Miközben a beszélgetésre készülődve helyet keresek a kamerámnak, a jegyzetfüzetemnek, a szemközti falon egy terebélyes családfát pillantok meg. Kérdő tekintetemre máris érkezik az eligazító válasz.
A Jancsó családé. Jancsó Simon 1613-ben kapott nemességet, ezt a családfát, amelyen minden Jancsót meg lehet találni 1947-ben, születésem után egy évvel készítette Köpeci Sebestyén József, a híres heraldikus. Ha megnézi a fa koronájának a legeslegtetejét, láthatja, hogy az a vékony ágacska középen, amely a metszet felső szélét bökdösi, én vagyok: Jancsó Miklós, született 1946-ban.
- Ez tehát az apai ág. Anyai ágon is nemesek voltak? Mármint a  Máthé-Szabók..
- Udvarhely környéki kisnemesek. Igazából, anyai nagyapám volt az egyetlen Máthé-Szabó. A család maga, amelyből származik csak a Szabó nevet viselte. Szabó Károly dédapám és Ferenczi Juliánna házasságából hat gyermek született: Margit, Ilona, Kata, Anna, Károly és Kálmán. Mikor Károly nagyapám egyéves volt, a dajkával sétálni küldték. Mivel estére nem érkeztek haza, keresni kezdték, s akkor tudták meg, hogy rokonuk, Máthé Pál tekintetes úr vette a gyereket dajkástól, és kivitte Bikafalvára. Dédapám azonnal lóra ült, és kilovagolt a birtokra. A kaput zárva találta, hiába dörömbölt, senki nem engedte be, így hát kénytelen volt gyermek nélkül hazatérni. Másnap Máthé Pál bikafalvi földbirtokos, aki dédanyámnak a sógora volt, mert Ferenczi Birinek, dédanyám nővérének volt a férje, bement Udvarhelyre, és kijelentette dédapámnak, hogy hajlandó a gyereket örökbe venni, s gyermektelen lévén, örökösévé tenni. A szülők beleegyeztek, nagyapám ott maradt Bikafalván, így lett nagyapámból Máthé-Szabó Károly. Itt végezte el az orvosi egyetemet Kolozsvárott, és feleségül vette Kuncz Elemérnek Vilma nevű lányát. Három lányuk született: Margit, Magda és Márta. Magda az édesanyám.
- Már első hallásra lenyűgöző a történet. A gazdag rokon elrabolja szegényebb sógorának a gyerekét...
- Nem úgy kell elképzelni, hogy Károly soha többé nem találkozott édes szüleivel, a nővéreivel és az öccsével. Máthé Pálnak nem volt gyermeke, annak idején bevett szokás volt az ilyen örökbefogadás. Érdekesebb azonban, hogy a nagy örökségből mi sem maradt Károly nagyapámra, annak ellenére, hogy Máthé Pál felesége, Biri néni híresen fösvény volt. Családi legendaként él a következő történet, amelyet a gyerekrablással együtt megírt a dédanyám első férjének, Beczássy Manónak a lánya, Beczássy Judit a Terebélyes nagy fa című családregényben: vendégek voltak ebédre, feltálalták a töltött káposztát, s mire minden vendég kivett egy darabot, csak egyetlen töltelék maradt a tálban. Az újabb kínáláskor - érthetően - ezt senki sem vette ki. Mikor a vendégek elmentek, Pali bácsi megjegyezte – Biri  lelkem, máskor csináltasson többet. Mire Biri mama – Látja  lelkem, még meg is maradt.
- Ez tényleg megesett? És akkor hova lett a sok kincs, nagy gazdagság, ha ilyen „takarékosan” éltek?
- Pali bácsi aláírt egy váltót, amely négyezer koronára volt kiállítva. Kezességet vállalt egy unokaöccséért, nem tudom ki volt az illető, édesanyám nem akarta elárulni. A lényeg, hogy mikor vissza kellett fizetni, kiderült, hogy az unokaöcs odahamisított még egy nullát, miután az öreg aláírta, és emiatt negyvenezer koronát kellett visszafizetnie Máthé Pálnak. Annak ellenére, hogy a csalás kiderült, nagyapám nevelőapja vállalta az adósság visszafizetését. Ráment a teljes birtok.
- Most már tényleg úgy érzem, mintha  egy Mikszáth regény kellős közepén járnánk... Noszty fiúk és Tóth Marik között...
- Ehhez még csak annyit fűzök hozzá, egyelőre, hogy  Károly nagyapám öccséből, Szabó Kálmánból is nagystílű ember lett, épp olyan dzsentri fajta, mint az apja volt. Regényt írt, újságokat szerkesztett, fuvarozó vállalata volt, később a pesti lovarda igazgatója lett. Költséges életmódot folytatott, életművész volt. Hahn Jozefát, Pepi nénit vette feleségül, aki nyolc évig várt rá, s aki mindenben tökéletes ellentéte volt. A házasság nem tartott sokáig, egy gyerekük született: Laci, akit ma mindenki úgy ismer, hogy Cs. Szabó László. Laci gyermekkorának nagy részét a Rózsa utca 6. szám alatt élte le, anyja testvérei nagy szeretettel vették körül. 1918 után Pestre költözött, és ezt követően már csak látogatóba jött haza. Én, az ötvenes-hatvanas években, Pepi nénihez jártam németet tanulni, és Pepi néni mindig a fia angliai leveleit mutogatta nekem, és el volt keseredve, hogy szegény Laci, milyen rettenetesen nehéz körülmények között él Angliában. –Egy istállóban, képzelje el, egy istállóban lakik – mondogatta kétségbeesetten. Hiába bizonygatta neki bárki is, hogy az az épület többszáz évvel azelőtt volt királyi istálló, és most már műemlék, Pepi nénibe nem lehetett lelket verni.
- Szóval az édesanyja, Máthé-Szabó Magda és Cs. Szabó László unokatestvérek voltak. Jól követem a családi szálat?
- Igen. Károly és Kálmán testvérek voltak, Magda és Laci unokatestvérek. Még ennél is fontosabb azonban, hogy Cs. Szabó László édesanyám első nagy szerelme volt. Erről az érzelméről többször beszélgetett nagybátyjával, Kuncz Aladárral, Dadival, ahogy őt a családban szólították. A levelezésükben is fennmaradt néhány utalás erre vonatkozóan. Dadi próbálta okos érveléssel meggyőzni a fiatal lányt, hogy hagyjon föl az ábrándjaival. Laci ugyanis már réges-régen nem élt Kolozsváron, amikor Magda még mindig az egykori házsongárdi temetői és botanikus kerti séták emlékéből éltette érzelmeit. „Tudom, hogy néha reményeket táplálsz elmúlt érzéseiddel szemben. Nem helyeslem ezt. Még a Te érzéseid sem születhetnek többé újra, és ami azt a fiút illeti, ő soha nem érezte Veled szemben a szenvedély szédületét. Különben nagyon okos fiatalember, sokat várok tőle. […] Szívesen tanácsolnám, hogy őrizd meg mint barátodat, mint szellemi társadat, akivel levelezhetsz. De még ebben sem látok semmi jót számodra. Ő egészen különböző természet, mint te…” 1931 januárjában, néhány hónappal a halála előtt írja Magdának ezt Kuncz Aladár, a séták óta pedig eltelt több mint hat év. Itt a magyar fordítását idézem a levélnek, de tudni kell, hogy ők franciául leveleztek egymással. Ez is mutatja, hogy milyen különös, egyedi kapcsolatuk volt, amelynek saját, külön nyelvet választottak. Édesanyám egyébként Kuncz hatására lett francia szakos.
- Milyen különös összefonódások. Én meg voltam győződve, hogy Máthé-Szabó Magda  nagybátyjába, Kuncz Aladárba volt szerelmes. Azt hittem ez a magyarázata annak, hogy csak jóval Dadi halála után, alig 1945-ben ment férjhez Jancsó Elemérhez.
- Anyám rajongott Dadiért, ez kiderül az emlékiratokból. De nem volt szerelmes belé. Dadi viszont, több mint valószínű, hogy szerelemmel szerette anyámat. Minden leveléből egy olyan mély érzelmi kötődés árad, hogy szinte hihetetlen. Végig egyengette anyámnak az útját egyetemi évei alatt, francia tanulmányi útra küldte, ízlését, műveltségét csiszolta, nem volt olyan dolog, amiben ne sietett volna anyámnak a segítségére. Gróf Teleki Ádám – akivel  Kuncz Aladár közeli, nagyon jó viszonyban volt –, akit én Marosvásárhelyen ismertem meg, amikor a Színművészeti Intézet hallgatója voltam 1964–68 között, a Tulipán vendéglőben mesélte nekem borozgatás közben, hogy – Kuncz  Aladár szerelmes volt édesanyádba. Akárhogy is volt, kettejük kapcsolatáról mindazt, amit anyám közölni szeretett volna velem, leírta az emlékirataiban.
- Ugorjunk vissza az időben oda, amikor Máthé-Szabó Károly elveszi feleségül Kuncz Vilmát, aki Kuncz Aladárnak a nővére. Hogyan alakul a család élete?
- Károly nagyapám, említettem már, hogy itt Kolozsváron végezte el az orvosi fakultást, egyébként Jancsó Ödön nagyapámmal évfolyamtársak voltak, van is egy közös fényképük orvostanhallgatókként, akkor még mit sem sejtették, hogy közös unokájuk lesz. A diploma megszerzése után elvette feleségül nagyanyámat és Erzsébetvárosra költöztek, rengeteget dolgozott, körorvos volt, törvényszéki orvos, otthon is rendelt, mindemellett hatalmas családi házat építtetett, megszülettek lányai, intenzív társasági életet is éltek, egyszóval minden a legnagyobb rendben és a legnagyobb természetességgel zajlott az életükben, amikor nagyapám alig harminchat évesen hirtelen meghalt. Tüdőgyulladásban. Nagyanyámnak a három gyermekkel vissza kellett költöznie Kolozsvárra. Máthé Pálék nem segíthettek rajta, mert nem volt pénzük, eladta hát az erzsébetvárosi házat, és visszaköltözött kislányaival édesapjához, Kuncz Elekhez, aki több mint 25 évig töltötte be a tankerületi főigazgatói tisztséget Kolozsváron, és a Majális utca 5. szám alatt lakott annak idején. Amikor ide költöztek, 1912-ben, anyám mindössze öt éves volt, ennek ellenére tisztán emlékszik az akkor még csak földszintes ház minden zugára. Édesanyja, az én nagyanyám, Vilma a legfiatalabb volt a három Kuncz nővér közül, őket öt fiú követte: Doli (Adolf), Dédi (Ödön), Dadi (Aladár), Nyuszi (Andor) és Laci. Amikor özvegy nővérük visszaköltözött az apai házba, akkor a fiúk nagyrészt már nem laktak odahaza. Doli bácsi, akire tisztán emlékszem gyerekkoromból, Küküllőkőrösön volt körjegyző, Dédi jogászprofesszor Budapesten, Dadi – főgimnáziumi tanár és a Nyugat köréhez tartozó szerkesztő, író – szintén  Budapesten élt, és a vakációit Franciaországban töltötte, csak Nyuszi és Laci tartózkodtak Kolozsváron. És aztán következett 1914, kitört az első világháború. Dolit és Lacit felmentették ugyan, de Dédi és Nyuszi a frontra kerültek.
- És Kuncz Aladár a noirmoutier-i internálótáborba.
- Valóban. Vakációzni ment. 1909-től kezdődően éveken keresztül minden vakációját, szabad idejét Franciaországban töltötte. Egyszerűen rabja lett a francia kultúrának, a francia nyelvnek. Akkoriban nagy divatja volt egyébként a „franciás” műveltségnek. Gondoljon csak Ady Endrére.
- Ha jól tudom,  Kuncz Aladár közeli barátságban volt Ady Endrével.
- Hogyne. Dadi  1903-ban került fel Pestre az egyetemre, ahol magyar-latin-görög szakot végzett, és az Eötvös Kollégium tagja volt, amelyet a francia École normale superieure mintájára alapítottak, itt kezdett el a francia nyelvvel és kultúrával foglalkozni, és rendszeresen olvasta Adynak a párizsi beszámolóit. Az Eötvös Kollégiumban olyan tanárok kezébe került, mint Horváth János, Gombocz Zoltán, Riedl Frigyes, s olyan kollégista barátok társaságába, mint Szekfű Gyula, Kodály Zoltán, Balázs Béla, Szabó Dezső, Benedek Marcell, akik európai kisugárzású életműveket alkottak az elkövetkezendő évtizedekben. Aztán később, a Nyugatosok között dolgozva személyesen is megismerte Adyt, akit valósággal bálványozott, és nemegyszer lumpolták át együtt az éjszakát. Az ilyen mulatozások közül egyetlen történet maradt fenn, amelyet Dadi bátyja, Kuncz Ödön, a jogászprofesszor jegyzett le, ugyanis azon az emlékezetes mulatozáson, amely hajnalig tartott, ő is részt vett. Nagyon érdekes, hogy Ady a fiúk édesapját, Kuncz Elek tankerületi főigazgatót is ismerte, ugyanis amikor Ady a zilahi alma mater diákja volt, a Kuncz fiúk édesapja főigazgatóként Zilahon teljesített szolgálatot. Kuncz Elek halálakor Ady részvétnyilvánító levelet írt Ödönnek, Dadi bátyjának. Dadinak nem írhatott, hisz ő a moirmoutier-i internálótáborban volt akkor. „Halálra döbbentő s emlékeztető igaz fájdalommal értesülök a nemes Kuncz Elek elhunytáról. Zilahon nekem rettegett, de első pillanattól kezdve szeretett főigazgatóm volt, mint diáknak később egyre jobban igazat kellett adnom magamnak, hogy gyermek szemmel is jól föl tudtam ismerni kivételesnek egy kivételes embert. Még közelebb csatolt hozzá, hogy két derék fiát mondhatom barátomnak, jóknak, igazaknak. Fogadják kérem e betegségem miatt talán későn érkező pár soromat a gyász és részvétfogadás szívességében. Mély tisztelettel Ady Endre”. Kuncz Ödön hagyatékában maradt fent a levél. Egyébként a Kuncz család létrehozott egy alapítványt, amely minden emléket összegyűjt, amely a család kiemelkedő tagjaival kapcsolatos, és Kuncz Magdolnának, az alapítvány vezetőjének áldozatos munkája segítségével nemsokára napvilágot lát a Kuncz Ödön memoár is, hisz nemcsak édesanyám, hanem Dédi bácsi is megrögzött naplóíró volt. Abban is majd rengeteg érdekes részletre akadhatnak a filológusok. Dédi bácsi nemzetközi hírű jogászként szintén kiemelkedő tagja volt a családnak, nemrég termet neveztek el róla a kolozsvári Sapientia egyetemen.
- Mikor halt meg Kuncz Elek? És mi történt halála után Kuncz Vilmával és leányaival, hisz ha jól értettem, akkor teljesen rá voltak utalva a családfőre.
- 1915 decemberében, tüdőgyulladás vitte el őt is, akárcsak nagyanyám férjét néhány esztendővel azelőtt. Vilma nagyanyám gondos ápolása hiábavaló volt. Amikor ágynak esett, kihívták Jancsó Miklós orvosprofesszort, a család régi jó barátját. Ő kétoldali tüdőgyulladást állapított meg, ez és a hatvankilenc év akkor a halálos ítéletet jelentette, a professzor meg is mondta. Egy hétig volt beteg, nem szenvedett, sejtelme sem volt, hogy milyen súlyos az állapota. 1915. december 9-én reggel hunyta le szemét örökre. Az unokák az ablakból nézték a gyászkocsit, amely az állomásra vitte a koporsót, hogy Kuncz Elemér akaratához híven Nagyváradra szállítsák felesége mellé, akinek korai halála után sosem nősült újra és egyedül nevelte fel nyolc gyermekét. Dadi, aki ötéves volt, amikor édesanyját elveszítette, és nem vehetett részt a temetésén, amikor Noirmoutier-ban megkapta az édesapja halálhírét hozó levelet, teljesen összeomlott. A Fekete kolostorban így elevenedik meg számunkra a történet, melyben összekapcsolja a gyerekkori veszteséget az internálótáborban érzett gyásszal: „Ablakon keresztül láttam az aranyozott gyászhintót, amelyen egyszer régen szegény anyámat elvitték. Ötéves kis gyerek voltam, s betegségem miatt nem mehettem temetésére. Csak az ablakhoz vittek ölben, s mikor a lovak elindultak, a kettős ablakon át harangszó hallatszott be... A kis noirmoutier-i templomhajón végigömlött a harangok zúgása, s én titokzatos lélekablakon át, elérhetetlen messzeségben új temetést láttam. Gyászhintó haladt lebegve előttem. A koporsó után négy fivérem ment, utánuk meg tömeg. Utolsó útjára kísérik apámat.”
- Hány éves volt akkor a Miklós édesanyja? Mi történt utána?
- Édesanyám, Magda mindössze hét éves volt 1915-ben. Utána egy elég nehéz periódus következett számukra. Vilma nagyanyám azonban nagyon talpresetten megoldotta a helyzetet. Kosztosokat fogadott, panziót vezetett, varrt, még novellákat is írt. Így telt el a háború. Dadi 1919-ben szabadult, de csak 1923-ban költözött haza Kolozsvárra, addig Budapesten élt, ugyanabban a Damjanich utcai Szappanyos penzióban, ahol a háború előtt is szobája volt, és ahol a Nyugatosok otthon érezték magukat, mert a penziót működtető két hölgy teljesen elkényeztette őket, még a kedvenc ételét is ismerték mindenkinek. Tanított, fordította Anatole France, Maupassant

Életigenléses tiszteletadás az erdélyi magyar áldozatoknak
Lezárult a Gulág-Gupvi emlékév, de az emlékezés örök marad
A Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem Tordai úti épülete adott otthont szombaton annak a kolozsvári rendezvénynek, amellyel lezárult a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba hurcolt hadifoglyok és civil internáltak emlékévének programsorozata. Népes közönség előtt Tonk Márton egyetem tanár, dékán köszöntője után Murádin János Kristóf történész, egyetemi adjunktus nyitotta meg a találkozót, amelyen három dokumentumfilmet mutattak be a második világháború befejező szakaszában a Szovjetunió fogolytáboraiba hurcolt, embertelen körülmények között fogva tartott és dolgoztatott erdélyi, ezen belül kolozsvári magyarok tragikus történeteiről. A vetítést kerekasztal-beszélgetés követte, amelyen történészek, filmrendezők és két túlélő vett részt, a közönség pedig kérdéseket tehetett fel a látottak-hallottak kapcsán. Végezetül bemutatták azt a mobiltelefonos applikációt, amely a hetvenhárom évvel ezelőtti kolozsvári gyűjtőpontok helyszínére kalauzolja az érdeklődőt.
Köszöntőjében Tonk Márton dékán arra emlékeztetett, hogy az akkori Gulág-Gupvi-áldozatok kálváriája, egy szűk társadalmi réteget kivéve, az egész erdélyi magyarság szenvedését jelentette. A történtekről a mai fiataloknak nem lehet közvetlen tudomásuk, ezért meg kell ismertetni velük a történelemnek ezen sötét fejezetét. A Sapientia–EMTE a magyar kormány és parlament által meghirdetett, s a kommunizmus áldozatainak emléknapján, február 25-én lezárult Gulág-Gupvi emlékév keretében tizenegy előadással, huszonöt családi hagyatékból-gyűjteményből létrejött emléktárgy-kiállítással tisztelgett az áldozatok emléke előtt, és ebben oroszlánrészt vállalt magára Murádin János Kristóf és Benkő Levente történész. Az egyetem diákjai kutatómunkát végeztek, amelynek eredménye hamarosan hozzáférhetővé válik.
A jelenlévők egyperces néma felállással adóztak az áldozatok emlékének. Ezt követően Murádin János Kristóf  interjúira hivatkozva az életigenlés motívumának diadalát hangsúlyozta, és felidézte a legendás túlélő, Olafsson Károly, Placid atya által hirdetett négy szabályt: a szenvedést nem szabad dramatizálni, mert attól csak gyengébb lesz az ember; keresni kell az élet apró örömeit; különbek vagyunk rabtartóinknál; akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb elviselni a szenvedést.
A filmvetítés Farkas György Székelyföldi terror és miért éppen Kolozsvár? című alkotásával kezdődött. A dokumentumfilmben a témát kutató történészek (Benkő Levente, Murádin János Kristóf és Nagy Alpár Csaba), valamint a kegyeletápolást felvállaló és szorgalmazó lelkészek (Józsa István Lajos és Ungvári Barna András) mutatják be a történteket. A filmben a Szovjetunióba hurcolt magyarok tragédiája is igazolja, hogy a nácizmus és a kommunizmus gaztettei azonosak, ráadásul az erdélyi elhurcolások (amelynek során a legtöbb embert, ötezret Kolozsvárról indítottak a szovjet kényszermunkatáborokba) a kárpátaljai korabeli intézkedésekhez hasonlóan a tervszerű etnikai tisztogatás fogalmát is kimerítik. Erről az embertelenségről, mint ahogyan a kevés pozitív példáról is (előfordult, hogy románok igyekeztek magyarokat megmenteni az elhurcolástól) beszélni kell, különben nem lehet szó igazi történelemírásról – összegzett a film.
A második bemutatott alkotás Tóth Orsolya (Sapientia–EMTE) A szovjet fogság emlékeinek nyomában Kolozsváron című dokumentumfilmje volt. Ebben kolozsvári, Kolozsvár környéki, valamint székelyföldi (erdővidéki és kézdiszéki) túlélők mesélik el élményeiket az ártatlan emberek utcákról, munkahelyükről és saját házukból való elhurcolásától a szibériai lágerekig, a dombászi szénbányákig, a Kaukázusig – ahol embertelen feltételek között dolgoztatták őket, s naponta százával haltak meg a foglyok –, egészen a hazautazásig és az itthoni életbe való visszailleszkedésig. A zsúfolt marhavagonokban való szállításuk semmiben nem különbözött a zsidók náci haláltáborokba való elhurcolásától – derült ki az elhangzottakból.
Meglepetésként a közönség egy harmadik felvételt is megtekinthetett, pontosabban Csibi László Édes Erdély, itt voltunkcímű filmje nyersanyagának egy rövid részletét, amelyben Kolozsi Gergely István túlélő Csibi László kamerája előtt meséli el a Szovjetunióban átélt fogolykálváriáját.
A kerekasztal részvevői Murádin János Kristóf, Benkő Levente és Nagy Alpár Csaba történészek, Farkas György filmrendező, Pásztor Péter filmszerkesztő, Bitay László és Gergely István túlélők voltak. Farkas György elmondta: filmje tulajdonképpen kettőnek az ötvözete, közelebbről külön alkotásokként véglegesítik a székelyföldi terrorról és elhurcolásokról, illetve a kolozsvári deportálásról szóló filmeket. Az alkotók célja, hogy minél több fiatal megismerhesse a huszadik század ezen szomorú történetét. Ezt szolgálja az a mobiltelefonos applikáció is, amelynek segítségével megtalálhatók, illetve ismerteteket lehet szerezni azokról a kolozsvári helyekről, ahova 1944. október közepén ötezer magyar civil férfit gyűjtöttek össze, majd hurcoltak romániai lágereken keresztül a Szovjetunióba.
A rendezvény zárszavaként Murádin János Kristóf elmondta: „Ez a mi történetünk, emlékét őrizni a mi felelősségünk, mert bennünk él. A kutatómunka sokkal eredményesebb lett volna ezelőtt fél évszázaddal, de hátha az emlékév lezárta mégis nyitva maradó kapukat jelent.”
Ördög Béla
Szabadság (Kolozsvár)

Kelemen: lejáratási kampány zajlik Horváth Anna ellen
„A Horváth Anna ellen folytatott lejáratási kampány újabb fejezetének" tekinti a Romániai Magyar Demokrata Szövetség azt, hogy az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) érdekkonfliktus gyanúja miatt feljelentést tett a DNA-nál a kolozsvári alpolgármester ellen.
„Az ANI eljárásrendjében kivételesnek számít ez az azonnali feljelentés – amely megfosztja az érintett politikust ahhoz való jogától, hogy előbb bíróságon megfellebbezve az adminisztratív döntést, bizonyítsa a vádak alaptalanságát -, egyértelműen diszkriminatív jellegű, és a visszaélés gyanúját veti fel" – áll a Kelemen Hunor szövetségi elnök által aláírt állásfoglalásban.
Ez felidézi a Horváth Anna esetében felhozott gyanút, miszerint alpolgármesterként 2013-ban egy olyan tanácsi határozat elfogadásában vett részt, amellyel a Claudiopolis Egyesület, illetve a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kulturális pályázatai is támogatást nyertek.
„Horváth Anna az ANI-nak már idén januárban elküldött tájékoztatása szerint, a törvényes előírások betartásával, 2012 júniusában – tehát 8 hónappal a vizsgált tanácshatározat elfogadása előtt – közjegyző előtt lemondott a Claudiopolis Egyesület elnöki tisztségéről. Az alpolgármester arról is tájékoztatta az Ügynökséget, hogy a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemmel tanácsosi mandátumának elnyerését megelőzően, 2008-ban, 2009-ben, valamint 2010-ben állt szerződéses viszonyban, de nem a törvény által tiltott munkaszerződés vagy kereskedelmi szerződés kötelékében dolgozott, hanem civil szerződéssel, óraadó tanárként, amely által 2008-ban összesen 700, 2008-ban összesen 1100, illetve 2010-ben összesen 1400 lejnyi összeget kapott' – részletezi a dokumentum.
Kelemen Hunor szerint ez az ügy is azt bizonyítja, hogy „Romániában nem beszélhetünk jogállamról", hogy az erőszakszervezetek irányítják az országot.
„Horváth Anna alpolgármesterként, de a szövetség politikusaként mindig azt bizonyította kiállásával, hogy a nehezen értelmezhető törvénykezés közepette sem szabad meghátrálni, a magyar emberek érdekeiért végzett törekvéseknek nincs alternatívája, ezért minden időben ki kell állni a közösség jogainak érvényesítéséért, bátran, tisztességgel és becsülettel kell politizálni. A szövetség továbbra is hisz Horváth Anna ártatlanságában" – zárja állásfoglalását Kelemen Hunor.
Erdély.ma

Őseink és hőseink emlékezete
A Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület július 30. és augusztus 5. között a felsőcsernátoni Malomkertben Őseink és hőseink emlékezete, 1848–49 címmel hagyományőrző ismeretterjesztő tábort szervez felső-háromszéki középiskolások számára.
Pál Olivér hagyományőrző hadnagy elmondta: a táborozásra harmadik alkalommal kerül sor, előző két esztendőben Málnásfürdőn szervezték meg. Eddig csak egyesületi tagok vettek részt, a előadók, kutatók, hagyományőrzők és történészek magyarországiak voltak. Idén a történelmi vetélkedővel egybekötött táborban negyven felső-háromszéki középiskolás venne részt, egy héten keresztül az 1848–49-es magyar forradalommal és szabadságharccal kapcsolatos tudnivalókról hangzanak el előadások kissé másként, mint ahogy azokról a tankönyvek írnak. A táborozás idejére tizennégy előadót hívnak meg és harminc háromszéki hagyományőrző – huszár, tüzér és gyalogos – is jelen lenne, ők részben felvállalják a táborozás költségeit. A rendezvény összköltségvetése negyvenezer lej. Úgy válogatnák össze a tanulókat, hogy lehetőleg mind a tizenhárom felső-háromszéki községből és a céhes városból is legyen 3–4 résztvevő. A szervezők a tábor anyagi hátterének biztosításához a megyei önkormányzat és a felső-háromszéki polgármesteri hivatalok támogatását kérik.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

RMDSZ-állásfoglalás Horváth Anna ügyében: Románia nem jogállam!
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy újabb fejezethez ért a Horváth Anna ellen folytatott lejáratási kampány. Miután tavaly októberben Horváth Annát a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) befolyással való üzérkedés vádjával gyanúsította meg, 2017. február 28-án az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) érdekkonfliktus gyanúja alapján jelentette fel szintén DNA-nál.
Az ANI eljárásrendjében kivételesnek számít ez az azonnali feljelentés – amely megfosztja az érintett politikust attól való jogától, hogy előbb bíróságon megfellebbezve az adminisztratív döntést bizonyítsa a vádak alaptalanságát – egyértelműen diszkriminatív jellegű és a visszaélés gyanúját veti fel.
A mai vád szerint Horváth Anna alpolgármesterként 2013-ban egy olyan tanácshatározat elfogadásában vett részt, amely által több kolozsvári civil szervezet mellett a Claudiopolis Egyesület, illetve a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kulturális pályázatai támogatást nyertek.
Horváth Anna az ANI-nak már idén januárban elküldött tájékoztatása szerint, a törvényes előírások betartásával, 2012 júniusában – tehát 8 hónappal a vizsgált tanácshatározat elfogadása előtt – közjegyző előtt lemondott a Claudiopolis Egyesület elnöki tisztségéről. Az alpolgármester arról is tájékoztatta az Ügynökséget, hogy a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem keretében, tanácsosi mandátumának elnyerését megelőzően, 2008-ban, 2009-ben, valamint 2010-ben állt szerződéses viszonyban, de nem a törvény által tiltott munkaszerződés vagy kereskedelmi szerződés kötelékében dolgozott, hanem civil szerződéssel, óraadó tanárként, amely által 2008-ban összesen 700, 2008-ban összesen 1100, illetve 2010-ben összesen 1400 lejnyi összeget kapott.
Ismét bebizonyosodott, hogy ma Romániában nem beszélhetünk jogállamról. Mint azt többször is hangsúlyoztuk: az országot erőszakszervezetek irányítják, az ügyészek mindent elsöprő hatalma befolyással van a bírák döntésére, ami elfogadhatatlan.
Horváth Anna alpolgármesterként, de a Szövetség politikusaként mindig azt bizonyította kiállásával, hogy a nehezen értelmezhető törvénykezés közepette sem szabad meghátrálni, a magyar emberek érdekeiért végzett törekvéseknek nincs alternatívája, ezért minden időben ki kell állni a közösség jogainak érvényesítéséért, bátran, tisztességgel és becsülettel kell politizálni. A Szövetség továbbra is hisz Horváth Anna ártatlanságában.
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke
Szabadság (Kolozsvár)

Idén felszentelik a dálnoki katolikus templomot
Dálnokon mintegy száz római katolikus hívet tartanak számon, akiknek legfőbb vágyuk, hogy saját templomuk legyen – ez, ha minden jól megy, idén valóra válik.
A helyi önkormányzat még Márton László polgármester idejében visszavásárolta a fogyasztási szövetkezettől azt a területet is, ahol a félig kész kis templom áll, és 2008 áprilisában negyvenkilenc évre haszonbérbe adta a római katolikus egyháznak. Az alapkő letételénél dr. Jakubinyi György, Erdély érseke is jelen volt. Az alsócsernátoni egyházközséghez tartozó szórványkatolikusok kis templomát a kézdivásárhelyi Molnár István tervezte, és csernátoni mesteremberek építették, de a kivitelezés pénzhiány miatt lassan haladt. Most remény mutatkozik, hogy idén befejezik.
A templom tornyocskájára a kézdivásárhelyi Kölczer Béla készített keresztet. A kis harangot még Lönhart Ferenc püspök öntette saját költségén dálnoki híveinek, de az ma már használhatatlan, újraöntésre szorul. A templom hét festett ablakát 2016 decemberében Banos György magyarországi vállalkozó, a Dálnokon bejegyzett Utép 2006 cég tulajdonosa adományozta az egyháznak, és további támogatásáról biztosította a község vezetőségét. Az ablakokon Szűz Mária, Szent Margit, Márton Áron, Apor Vilmos, Szent Imre, Szent László és Szent Kinga látható. A Közösségért Alapítvány szintén anyagi segítséget ígért a templom befejezéséhez, amelynek védőszentjéül az első erdélyi származású jezsuita kassai vértanút, Szent Pongrácz Istvánt (1582–1619) választották.
Bartók Ede Ottó polgármester érdeklődésünkre elmondta: a tél folyamán elkészült a belső villanyhálózat, amelyet hamarosan rácsatlakoztatnak a fővezetékre. A stációk Kövér György gidófalvi fafaragó műhelyében készülnek. Amint az időjárás megengedi, a külső-belső vakolás következik, majd az oltár helyét alakítják ki, és a padlózat lerakása is hátravan. Az elöljáró szerint idén sor kerül a templom felszentelésére.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Felhívás helyi értéktárak létrehozására (Megyeinfó)
Minden közösségnek vannak értékei, amelyeket nemcsak meg kell őrizni, de másokkal is meg kell ismertetni, használni kell őket, élni kell velük, hogy a jövő nemzedékek számára is hozzáférhetők maradjanak.
Ezzel a céllal fogadták el a hungarikumokról szóló törvényt, amely szerint külhoni értéktárak is alakulhatnak. Kovászna Megye Tanácsa 2016. április 26-án hozta létre a megyei értéktárat és megyei értéktár bizottságot, amely összesíti a megye területén azonosított települési és tájegységi értéktárak adatait, azonosítja a megye területén fellelhető nemzeti értékeket, dönt a megyei értéktárba bekerülő nemzeti értékekről, és nyilvántartás céljából elküldi azt a Székelyföldi és az Erdélyi Értéktárnak. A megyében már alakultak települési értéktárak is: 2016-ban Kisbacon hozta létre saját települési értéktárát és részt vett az Értékőrök programban. 2017 februárjában Csernátonban is megalakult a helyi települési értéktár. A megyei bizottság értékeit vigyázó települések jelentkezését várja, további információk awww.repertorium.ro honlapon, melynek javaslattétel ablakában minden szükséges információ elérhető egy háromszéki érték felterjesztéséhez.
(A Megyeinfó Kovászna Megye Tanácsának fizetett tájékoztatója)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Búcsú Haller József festőművésztől
Ha a szó válságba kerül, mert nem képes pontosan kifejezni, amit közölni szeretnénk, a művészet mindig kisegíthet. A művészetek személyes hangvételű, öntörvényű képviselői azt is érzékeltetni tudják, sőt azt fogalmazzák meg leginkább, amit szóban elmondani nem lehet. Az érzelmek, lelkiállapotok, szellemi üzenetek ilyen egyéni hangú, sajátos világlátással és értékes gondolatokkal telített, nagy műveltségű egyénisége volt Haller József, akitől – keresve a megrendülés illő igéit – most búcsúznunk kell. Olyan igaz művész, akinek mindig volt megszívlelendő üzenete, és ezt olyan nagyszerű, egyedi látványba tudta önteni, hogy azzal nemcsak a műélvezet örömét továbbította embertársainak, de a belső megtisztulás, az önvizsgálat igényét is elindította bennünk. Sokoldalú, mindegyre megújulni képes alkotó volt: egyetemi végzettsége szerint szobrász, de valójában grafikus, festő, díszlet- és bábtervező, könyvillusztrátor. Ahogy ő mondta nemegyszer magáról, képzőművész, aki rajzol. Igen, a rajz volt mindene már kisgyermekkorától. A rajzolás izgalma, a papír fehérsége kínálta kihívás, amely annyira lázba tudta hozni, az alkotásnak, a teremtésnek az a kivételes pillanata, amikor már csak ketten maradtak: a papír és ő, és meghúzhatta az első vonalat, amely aztán töprengést kiváltó, bámulatos fekete-fehér metaforává, tömör kompozícióvá kerekedett. „A rajz nálam magánügy, olyan, mint a szerelem, nem tartozik másra” – vallotta egy interjúban. Hogyne tartozott volna! Grafikáinak számtalan híve van itthon és külföldön is sokfelé. Festményeinek is természetesen, sokan úgy tartják, hogy ő volt mifelénk a pasztellek egyik legavatottabb mestere.
Döbbenetes, hogy múlt időben kell beszélnünk. Haller József hosszú évtizedeken át az alkotó energiák fiatalító erejét példázta Marosvásárhelyen. A város kulturális életének egyik olyan örökmozgó, tevékeny jelesét tisztelhettük személyében, aki példás igényességgel folyamatosan dolgozott, és gyakran vállalta a megmérettetést, szívesen mutatta be friss alkotói termését egyéni és csoportos kiállításokon. Gazdag, magas színvonalú életművet hozott létre közel hat évtizedes pályája során. Úgy, hogy műtermében szinte mindig megcsodálhattunk egy újabb tárlatra kész anyagot. A hirtelen jött és súlyosbodó betegség megakadályozta, hogy a január 24-re, 82. születésnapjára tervezett kiállítását megnyissuk a Bernády Házban. A március 24-i megnyitón sajnos személyesen már nem lehet jelen. Becses hagyatéka azonban megmarad, és nem csak a helyi értéktár kincseként tarthatjuk elevenen a köztudatban. Országos és távolabbi kitekintésben is joggal érdemel figyelmet. Művészetének „maisága és időtlensége, képeinek klasszikus szépsége, mediterrán harmóniája, vonalainak az eleganciája”, tónusainak pasztell érzékenysége egyaránt ezt indokolja.
Őt magát engedjük égi útjára, sok kedves barát várhatja ott fent. Vajon ennek az ottlétnek a képe lebeghetett lelki szemei előtt akkor, amikor több mint két évtizeddel ezelőtt így fogalmazott öninterjújában? „Itt állok... tehetek másként? És nézek persze. Kinézek talán egy ablakon, és várom, hogy a képbe belépjen egy vonal, amit érdemes meghúzni. Még ma. Esetleg holnap.” Mindörökké immár, tegyük hozzá. És csend lesz, végtelen csend, amit ő saját bevallása szerint annyira szeretett.
Legyen békés a pihenésed, Jóska!
NAGY MIKLÓS KUND
Haller József (Szatmárnémeti, 1935. január 24. – Marosvásárhely, 2017.március 2.)
Népújság (Marosvásárhely)

A népművelés szolgálatában
Kovásznai Fábián Ernő Népfőiskola
Kovászna kis város, de nem szűkölködik közművelődési eseményekben. Az ajánlat nagy, sokszor egymásra is tevődnek az események. A Kádár László Képtárban egymást követik a tárlatok, az Ignácz Rózsa Irodalmi Klub mágnesként vonzza a literatúra kedvelőit, több színtársulat, kórus, zenekar, tánccsoport tart előadásokat, az egyházközösségek a kulturális életből is kiveszik részüket, a művelődési központ megnyitása új színfoltot vitt a város életébe, szellemiségét gazdagítja a Fábián Ernő Népfőiskola is. Vezetőjével, Balogh Zoltánnal, a kovásznai belvárosi egyházközség lelkipásztorával, a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye esperesével beszélgettünk a kör tevékenységéről.
A kovásznai népfőiskola a kilencvenes évek elejétől működik a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület fiókintézményeként. Célja, hogy a kovásznai közösség rálátást kapjon a világban történő nagy eseményekre, nagyjaink, történelmünk jeles évfordulóira. Ugyanakkor figyelemmel követik az anyaországuktól elszakadt kisebbségek körüli történéseket is. Fontos, hogy felszínre kerüljenek a magyarság aktuális fájdalmai, nehézségei – számolt be az esperes. A népfőiskola ajtaja bárki előtt nyitva áll, az előadásokra minden hónap első keddjének délutánján kerül sor a városi művelődési házban (korábban hétfő volt a megszokott időpont). Állandó hallgatói köre mintegy ötven személyre tehető, de az előadások függvényében mindig vannak jelen újabb érdeklődők is. Az előadásokat plakátokkal, személyre szóló meghívókkal, a sajtóban népszerűsítik. Örvendetes, hogy a fiatalság is fogékony a népfőiskola ajánlata iránt, a mindennapok nagy taposómalmában, az örök rohanásban is tudnak időt szakítani egy-egy előadásra. Az ifjak a történelem iránt érzékenyek nagyon – méltatta a fiatalok hozzáállását Balogh Zoltán. Épp ezért számos előadást szentelnek a „történelem helyreállításának”, így a népfőiskolán egészen más megvilágításban ismerhetik meg a történelmet, mint azzal az iskolai oktatásban szembesülhetnek. A hagyományőrzés, a régészeti kutatások eredményeinek bemutatása, a magyarság eredetének boncolgatása ugyancsak a kedvelt témák közé tartozik, a sorból nem maradhat ki Kőrösi Csoma Sándor életműve sem. Az elmúlt évben olyan személyiségek voltak a meghívottak között, mint Marosán Csaba kolozsvári színész, Czeglédi Katalin nyelvész, nyelvészeti-őstörténész, az altajisztika doktora, nyelvtanár, Csinta Samu újságíró, Puskás Bálint Zoltán alkotmánybíró, Balázs Lajos egyetemi docens, Jánó Mihály művészettörténész, Székely Zsolt régész, Szekeres Attila István heraldikus, Szakály Sándor professzor, a budapesti Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának tanszékvezető egyetemi tanára, Raffay Ernő történész professzor, Mandics György tanár, költő, író, újságíró, esszéíró, rovásíráskutató, Puskás Attila nyugalmazott tanár. Szorosan együttműködnek a népművelésben részt vállaló civil szervezetekkel, valamint a csernátoni Haszmann Pál Múzeummal, a Székely Nemzeti Múzeummal.
Idénre is vannak már konkrét tervek. Március idusában Marosvásárhelyről hoznak előadást, hagyományőrző csoport fellépésével egybekötve a forradalom körüli események kerülnek a középpontba. Ezt követően a Kőrösi Csoma Sándor Napokhoz kapcsolódóan a Csoma-kutatások kerülnek előtérbe. Nagy tervet is dédelget Balogh Zoltán: a Balassi Intézet által korábban nagyvárosokba elvitt történelmi előadás-sorozatát szeretné Kovásznára csalogatni. Hiába végez közművelődési munkát, a kovásznai népfőiskola sem mentesül az anyagi háttér biztosításának körülményességétől. Fel kell vállalni az előadók utazási költségeit, szállás-kiadásait. Kevés tagsági díj folyik be a kasszába, a pályázati úton elnyert pénzek jelentik a másik jövedelemforrást. A pályázatok elkészítését a Kőrösi-egyesület elnöke, Gazda József nyugalmazott tanár korát meghazudtoló lendülettel vállalja, bonyolítja le – emelte ki Balogh Zoltán. A terhek vállalásában azonban számíthatnak a barátokra, önkéntesekre, akik saját otthonukba fogadják be a vendég előadókat, megosztják velük asztalukat is – értékelte a közösségi hozzáállást az esperes.
Kovászna lakosságának hozzáállása arra ösztönöz, hogy minden körülmények között folytatni kell a népfőiskolában zajló munkát, tovább kell vinni a már hagyományosnak mondható népművelési feladatot – zárta a beszélgetést Balogh Zoltán.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az értékvesztés veszélye fenyegeti
A Székely Nemzeti Múzeum adott otthont annak a tudományos értekezletnek, melyen neves néprajzkutatók és fafaragók vették számba mindazt, amit nemzeti kultúránknak a székelykapukban formát öltő gyöngyszemeiről jelenleg tudni lehet. A szakmai előadásokkal fűszerezett tartalmas együttlét folyamán ugyanakkor értékes gondolatok is megfogalmazódtak a székelykapu-faragás és -állítás nemes hagyományának megőrzésére vonatkozóan.
A Budapestről, Bukarestből, Kolozsvárról, valamint Csík-, Udvarhely- és Háromszékről érkezett szakembereket, hagyományőrző egyesületek képviselőit, illetve a téma iránt érdeklődők népes táborát a rendezvény házigazdája, Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntötte.
A meghívottak közül elsőként pedig a kolozsvári Transylvania Trust Alapítvány képviselője, dr. Furu Árpád néprajzkutató emelkedett szóra, aki a népi építészet értékeit felleltározó székelyföldi programokat és bennük rejlő lehetőségeket ismertette a Bartók Termet megtöltő hallgatósággal.
Ezt követően dr. Szőcsné Gazda Enikő sepsiszentgyörgyi muzeológus, néprajzkutató osztotta meg az 1930–1950 időszak háromszéki kapufaragásra vonatkozó ismereteit a jelenlévőkkel. Ennek során kiderült, hogy Erdélyben a román sovinizmus felerősödésével együtt, az 1920-as évek végére a magyarság trianoni sokk után történő feleszmélése és öntudatra ébredése is elkezdődött. Ez többek között a hagyományok felelevenítésében, köztük a székelykapu-állításban is megnyilvánult. Az Észak-Erdélyt Magyarországnak visszajuttató 1940-es bécsi döntés okozta öröm hatására pedig az a szokás újabb virágkorát élte. Ez a fordulat mondhatni az utolsó pillanatokban történt, ugyanis az 1800-as évek végén főleg Háromszéken bekövetkezett polgárosodás, majd a már említett román elnyomás hatására a székelykapu-állítás már kihalófélben volt. Éppen ezért a létező állomány megmentésére több próbálkozás is történt. Így Kézdivásárhelyen fafaragó szakosztályokat indítottak, Vargyason és Bitán tanfolyamokat szerveztek, az iskolákba általánosan bevezetett kézimunka órákon pedig a diákok a hagyományos díszítő motívumokkal is megismerkedhettek megyeszerte. A kézdivásárhelyi Józsiás-kert bejáratánál felállított óriás székelykapu például ennek a fellendülésnek volt az eredménye.
A kommunizmus idején ismét korlátozták ezt a fajta tevékenységet, ezért a székelykapu-állítás a passzív nemzeti ellenállás egyik eszközévé vált. Ugyanakkor kerültek olyan elkötelezett vidéki tanítók, mint a háromszéki id. Haszmann Pál, akinek a felkészültségén túl a kellő bátorsága is megvolt ahhoz, hogy a népi hagyományok ápolását intézményi keretek közé helyezze. Neki köszönhető 1973-ban megnyílt az immár nevét viselő csernátoni falumúzeum, mely időközben a népi faragás egyik Kárpát-medencei bástyája lett. Tevékenységéről az alapító unokája, az intézmény vezetését jelenleg ellátó Dimény-Haszmann Orsolya számolt be a hallgatóságnak. A családi hagyományt átörökítő és kiszélesítő édesapja, Haszmann Pál Péter pedig a kezdeteket idézte fel a rá jellemző ízes, székely nyelvezettel.
Dr. Pozsony Ferenc zabolai születésű néprajzkutató, kolozsvári egyetemi tanár, akadémikus, a Székelykapuk új terekben és kontextusokban címmel tartott előadása szintén értékes elemekkel bővítette a témára vonatkozó ismereteinket. Többek között értelmezte a kapu fogalmát is, mely szerint az egyéni, családi, privát, közösségi és nyilvános, vagy tiltott, szakrális és profán terek elválasztását, védelmét, valamint szabályozott átlépését valósítja meg. Végig vezetett a közösségi székelykapuk történetén is, melyeket romantikus kultúra- és társadalomszemléletet tükrözött, világi középületek és intézmények előtt emelték őket a regionális és nemzeti jelentések közvetítésének céljával. Állításuk fénykora 1916–1920 közé esett, és újabb felvirágzása a Székelyföld 1940-es felszabadulásával vette kezdetét, amikor ez a magyar honvédek bevonulásának tiszteletére történt minden érintett településen.
Azt már dr. Kinda István sepsiszentgyörgyi muzeológus, néprajzkutató hozta tudomásunkra, hogy a Székelyföld fölötti uralmat a II. világháború végével ismét megkaparintó bukaresti hatalom ezek túlnyomó részét megsemmisítette. A kommunizmus bukása után azonban egy-egy település bejáratát jelző falukapuként visszaállították és ismét a nemzeti és helyi öntudat hordozóivá, valamint kifejezőivé váltak. Ugyanakkor felhívta a figyelmet a polgármesterek közötti, kapuügyben megnyilvánuló versengés negatív hatására is, mely következtében eme nemzeti kincseinket az értékvesztés veszélye fenyegeti. A hagyományos és kézzel faragott, székely mivoltunkat tükröző jelképrendszer hordozása helyett ugyanis a méretbeli mutatók váltak elsődlegessé.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Méltó helyet eleink örökségének (Székely kapuk régen és ma)
A régi székely kapukat meg kell menteni, az újakat a hagyományos szerkezet és mintakincs alapján kell megépíteni, az utóbbi másfél évtizedben elburjánzott falukapu-készítést pedig olyan irányba kell terelni, hogy azok ne a települések közötti versengés eszközei legyenek, hanem minél jobban jelképezzék az eredeti székely kapu sajátos helyi vonásait – fogalmaztak az előadók szombaton a székely kapukról szóló tudományos ülésszakon, amelyet a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban tartottak. Az eseményen bemutatták Balassa M. Iván Székelykapuk régen és ma című könyvét, amelyhez hasonlóan az elhangzott ismertetők is történetiségében követték a székelykapu-jelenséget.
A Székely Nemzeti Múzeum Bartók Béla Termében talán soha nem ült annyi fafaragó egyszerre, mint szombat délután, a neves előadók mellett ez is emelte az esemény rangját. Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntőjében elmondta, 2009-ben indította Kovászna és Hargita megye önkormányzata a székelykapu-programot annak érdekében, hogy számba vegyék, milyen helyzetben vannak a régi kapuk, és kapufaragásra, a régi értékek felújítására ösztönözzenek. Megjegyezzük, a háromszéki székelykapu-állomány felújítása, megőrzése tekintetében eddig jóval kevesebb beavatkozás történt, mint amire szükség lenne, pedig felmérés, leltár már 1989 előtt is készült.
A szakmai előadások előtt Pozsony Ferenc kolozsvári egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja átadta Albert Ernő sepsiszentgyörgyi néprajzkutatónak a Kriza János Néprajzi Társaság életműdíját a székely népköltészet és népélet, valamint a cigány kultúra kutatásában és dokumentálásában elvégzett kiemelkedő munkásságáért.
Védeni kaput és településképet
Furu Árpád, a kolozsvári Transylvania Trust Alapítvány (TTA) népi építészeti szakosztályának irányítója, az erdélyi népi építészet inventarizációs programjainak vezetője a bevezetőben elmondta, hogy a jelenkori számbavételezési projektek alapját a XIX. századi kutatások képezik, s bár helyzet- és állapotfelmérések 1989 előtt is születtek, a leltározás 1990 után újra fellendült. Kiemelte a TTA és a Szentendrei Néprajzi Múzeum közösen indított inventarizációs, valamint a tavaly elhunyt máréfalvi Kovács Piroska és csapata kapuörökség-védelmet célzó programját, a Székely Nemzeti Múzeummal együtt elkészített falukép-védelmi stratégiát, de beszélt a Nyárád menti és csíki felmérésekről is.
A háromszéki kapufaragás történetébe vezetett be Szőcsné Gazda Enikő néprajzkutató, a Székely Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának irányítója. Elmondta, hogy az első világháború utáni öntudatra ébredés eredményeként székely ruhás felvonulásokat tartottak Háromszéken, de a későbbi, magyar megmozdulások elleni román fellépések miatt ez nem tartott sokáig, ami a kapufaragást is érintette. Háromszéken már a XVIII. század első felében készültek székely kapuk, a legrégebbi, jelenleg is álló az 1733-ban faragott dálnoki Veress-kapu, amelyet a zetelaki, Dávid Mózes faragta (1875-ben) kapuval együtt építettek be a Székely Nemzeti Múzeum utcai kerítésébe Kós Károly tervei alapján. Gazda Enikő beszélt a XIX. század végi és a századfordulón megnyílt szakiskolákról, a Kézdivásárhelyen, Vargyason, Bitán indított faragótanfolyamokról, a Kalot Népfőiskoláról, amelyek az iskolai kézimunkaórákkal együtt hozzájárultak a faragás és a népi díszítőművészet újabb térhódításához. A magyar honvédek 1940-es bevonulására díszkapukat készítettek a települések határába, parókiák bejáratát kezdték díszíteni székely kapuk, új minták, új ácsolási szokások jöttek be, és megváltozott a fafaragók státusza is, értelmiségiek is faragnak – mondta a szakember, gazdag képanyaggal illusztrálva előadását.
Vérlázító a pusztítás
Dimény-Haszmann Orsolya a székelykapu-állítás hagyományairól szólva elmondta: az 1960-as években Csernátonban nyolc Napóleon korabeli székely kapu állt, Dálnokon, Páván és egész Felső-Háromszéken voltak még akkor régi kapuk, amelyek azóta részben vagy egészben elpusztultak. Megemlékezett idős Haszmann Pál szerepéről a csernátoni népfőiskola indításában, elmondta, hogy az általa 1942-ben faragott székely kapu jelenleg a Bod Péter Népház előtt áll.
Akit egykor a népfőiskola szelleme megcsapott, az folytatta – hangsúlyozta Haszmann Pál, a Csernátoni Haszmann Pál Múzeum nyugalmazott vezetője. Elmondta: a két világháború között elnyomorították a székely népművészetet, a székelyek életét, műveltségét, „ami ott izzott, mint parázs a hamu alatt, és amint lehetett, újból feltámadt”. Huszonöt esztendő alatt majdnem lebontottuk Felső-Háromszék összes falvának épített örökségét, ami által átalakult, rossz irányba mozdult el a falukép – mondotta. Haszmann Pál szerint a székely épített örökség, a székely falukép pusztulása vérlázító, ellene tenni kötelességünk.
A székely kapuk egyik alapvető szerepe a tértagolás, elhatárolnak különböző helyeket, elválasztják a közösségi és a családi, továbbá a szakrális és a profán teret – hangsúlyozta Pozsony Ferenc a Székely kapuk új terekben és kontextusokban című előadásában. A kapuk visszatükrözik egy közösség értékrendjét, mentalitását és azt, hogy mennyire nyitott vagy zárt egy adott közösség. Beszélt arról, hogy a millenniumi évtizedben megjelent a székely kapu történelmi emlékhelyeken, országos kiállításon, így jutott el a budapesti Városligetben felépített millenniumi falu bejáratához is. Pozsony Ferenc kitért a változó életmód okozta károkra: a Székely Nemzeti Múzeum kerítésébe épített két történelmi székely kapuról azt mondta, azokat le kell másolni és védett helyre költöztetni, mert a kipufogógáz és a nagy gépjárműforgalom miatti rezgések ártanak a kapuknak.
Az előadó a székely kapu szimbolikájának különböző korszakait ismertette. 1896–1920 között a magyar nemzeti azonosságtudat kifejezője volt, a szecessziós törekvésekkel összhangban. 1940-ben épültek a díszkapuk, de ezek ideiglenesek voltak. 1968 és 1972 között, a román ideológiai lazítás idején a székely kapuk múzeumi reprezentációja figyelhető meg, 1972 és 1989 között elsősorban családi és szakrális térben jelenik meg, ekkor a passzív rezisztencia jelképe. 1990 után temetők, parókiák bejáratát díszítik, és megjelennek a társadalmi szimbolikával rendelkező monumentális kapuk is, megkezdődik a települések közötti versengés.
Ormótlan falukapuk
Pozsony végszavához kötődött Kinda István Falukapuk Háromszéken című előadása, amelyben a néprajzkutató a székely kapuk kezdeti funkciójától elvezet a jelenkori falukapukig. Utóbbiakról elmondta, a Római Birodalomban meghonosodott diadalív méretű kapukat Székelyföldön az 1940-es magyar bevonuláskor kezdték építeni, ezek mintájára és gyakran ezek helyére állítják 2003-tól a hatalmas falukapukat. Gelencén kezdték faragni az elsőt, mégis a zabolait állították fel hamarabb, majd az ötletet követte Papolc, Szörcse, Torja, Haraly, Kommandó, Lemhény, Szentkatolna, Imecsfalva, Márkosfalva, Futásfalva, Kézdiszentlélek, Dálnok, és így sorolhatnánk. Aztán következett a versengés, hogy melyik a legnagyobb, a legszebb. Végül az előadó ecsetelte a valóságot a falukapuk többségéről: a közösséget vezetők státusszimbóluma, politikai és gazdasági erőfitogtatás, kifogásolható a nyersanyag, szerkezetük nem tükrözi a hagyományos kapuk arányait és szerkezetét (pl. „négylábú” székely kapu – két kiskapu), megjelenik a gépi faragás, zábékra szerelt faragott lapok, kevert motívumkincs, a díszítés túlzsúfoltsága, a holdkaréj nem a növekvő, hanem a fogyó holdat jeleníti meg – „ez már nem székely kapu, inkább székelyek által faragott díszkapu”. Kinda István beszélt a testvértelepüléseknek ajándékozott székely kapukról, a fura, hagyománytalan avatókról, a falukapuk utóéletéről, ami leginkább arról szól, hogy a hatalmas építmény lábazata elgörbül, a nyers fa gombásodik, olykor balesetet okoz egy-egy leomló szerkezet. Mindezekért Kinda István úgy véli, nagyobb megfontoltságra van szükség a falukapuk és a faragott térplasztikai alkotások állítása terén. Világörökségi védelmet kérnek
Tavaly a szakértői kormány megváltoztatta a Románia által benyújtott várományosi listát, szabotálta, hogy a csíksomlyói búcsú az UNESCO szellemi örökségi listájára kerüljön, és rövid határidőre megnyílt a lehetőség újabb jelölésre – ismertette a székelykapu-jelölés első lépéseit Hegedüs Csilla volt kulturális államtitkár, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke. Elmondta, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársai nagyon gyorsan előkészítették a dokumentációt, és ha az országos műemléki bizottság megszavazza, ha a kulturális miniszter egyetért, akkor a székely kapu a várományosi listára kerülhet – ez ellenben csak egy szándéknyilatkozat, utána össze kell számolni a kapukat, amelyek a szakemberek által felállított feltételrendszernek megfelelnek.
Hegedüs Csilla szerint, ha a székely kapu felkerül a várólistára, úgy fogjuk érezni, hogy végre méltó helyen van mindaz, amit az őseink teremtettek, és mi magunk is jobban odafigyelünk értékeire, amikor például falukapukat tervezünk, meggondoljuk, hogy azok szakmailag hitelesek legyenek. Azt is jelenti majd, hogy az önkormányzatok tudják támogatni mindazokat, akik eredeti helyükön akarják megőrizni és szakszerűen felújítani a székely kapukat. Emellett azzal, hogy megismerjük saját értékeinket, a közelebbről és távolabbról érkező turistáknak is lehetőséget tudunk teremteni erre – mondotta az örökségvédelmi szakember. Buzogány Árpád, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont művelődésszervezője méltatta a tavaly elhunyt máréfalvi Kovács Piroska székelykapu-mentő tevékenységét, Süveg Éva, Hargita Megye Tanácsának munkatársa pedig bemutatta a Hargita megyei székelykapu-programot, amely révén korábban hetvenkét kaput újítottak fel a megyei önkormányzat támogatásával, 2013-tól pedig újabb huszonegyet a Nemzetpolitikai Államtitkárság finanszírozásával. Az ülésszak végén Gazda Enikő bemutatta Balassa M. Iván Székelykapuk régen és ma című könyvét, amely a székely kapuk felfedezésétől a jelenkori helyzetig fogja át a székely kapuk világát, beleértve a Kárpát-medencében és a nagyvilágban felállított kapuk történetét. A bemutató után a szerző (akinek édesapja volt az első szakképzett néprajzos muzeológusa a Székely Nemzeti Múzeumnak) dedikált.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Paksi atom: Orbán Viktort dicséri Victor Ponta
Facebook-bejegyzésben gratulált Magyarországnak és Orbán Viktor miniszterelnöknek Victor Ponta volt román kormányfő, miután az Európai Bizottság is hozzájárult a paksi atomerőmű orosz finanszírozással történő bővítéséhez.
A Bravó, Magyarország! Bravó, Orbán Viktor! felütéssel kezdődő bejegyzésben Ponta bírálja a Dacian Cioloș vezette előző, szakértői kormányt, amiért az nem foglalkozott a cernavodai atomerőmű bővítésével.
A szociáldemokrata politikus emlékeztetett: még miniszterelnökként megállapodást írt alá a kínai China General Nuclear Power Group állami céggel a cernavodai atomerőmű hármas és négyes reaktorának megépítéséről, amelynek hatmilliárd eurós költségeit teljes egészében Kína finanszírozta volna. Az erről szóló memorandumot 2015 novemberében írta alá Andrei Gerea akkori energiaügyi miniszter. „Aztán jött a szakértői kormány, és gúnyt űztek a projektből – és most őszintén nem táplálok vérmesebb reményeket az energiaügyek terén az új kormánnyal szemben sem. Úgyhogy felejtsük el az új cernavodai blokkokat" – fogalmaz Ponta.
Ezzel szembeállítva emlékeztet: Magyarország ez idő alatt a paksi bővítés orosz közreműködéssel és finanszírozással történő megvalósításáról tárgyalt. „Most pedig megkapták az Európai Bizottság engedélyét. Munkához látnak, és olcsó energiát termelnek, amit kinek adnak el? Eltalálták: Romániának!" – írta Ponta. Ezt azzal indokolta, hogy Romániában 2016-ban visszatértek a vajdahunyadi és olténiai szénüzemű erőművek felszámolásának ötletéhez, így az ország Ponta szerint kénytelen lesz Erdélyt az orosz technológiával előállított magyar árammal ellátni. „Most igazat adnak nekem abban, hogy Magyarország és Orbán Viktor dicséretet érdemel? Az, hogy mi belehalunk a saját ostobaságunkba, nem az ő dolguk" – fogalmazott Ponta, aki miniszterelnökként többször is keményen bírálta Orbán Viktort.
Orbán-Putyin telefonbeszélgetés
A paksi atomerőmű-beruházásról tárgyalt telefonon Orbán Viktor miniszterelnök és Vlagyimir Putyin orosz államfő kedden, egy nappal azután, hogy az Európai Bizottság jóváhagyta: az építkezés magyar állami támogatást kapjon – közölte a budapesti Miniszterelnöki Sajtóiroda. A megbeszélést a magyar kormányfő kezdeményezte. Putyin és Orbán megvitatták a kétoldalú kapcsolatok aktuális kérdéseit, beleértve azon megállapodások teljesítését, amelyekről az orosz elnök február 2-ai budapesti látogatásán állapodtak meg. „Kifejezték egyebek mellett elégedettségüket az Európai Bizottság döntésével kapcsolatban, amely elhárította az akadályokat a Roszatom állami vállalat részvételével zajló, a magyar Paksi Atomerőmű két új blokkal való bővítésének megvalósítása elől" – áll a közleményben.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Hiánypótlás ipartörténetből (Élő adathalmaz)
Felette gazdag levéltári, irattári kutatás az alapja a hosszúfalusi Nagy János történész-tanár több mint 150 oldalra rúgó összefoglaló könyvének: Erdély iparosodása a feudalizmus korában (XIV–XVIII. sz.), amelyben Háromszékre is ráakad az a kutató, akit bármilyen okból érdekelnének az iparosodás kezdetei Erdélyben, a termelési viszonyok alakulása, a céhes kézművesipar fejlődése, nem különben pedig Erdély és a szomszédos két román fejedelemség közötti kapcsolatok, az ipar és kereskedelem állapota a XVIII. században.
Az érdeklődő megtudhatja, miként működtek és milyenek voltak a legelső írógépjavító műhelyek, hogy a Singer cég varrótanfolyamokat szervezett Barcaság-szerte, milyen volt az élet a posztógyárakban, a kőművesiparban. A derestyei sörgyár, az erdőfülei vashámor, a sepsiszentgyörgyi dohánygyár és székely szövőgyár története mellett bő adatokat találnak a XIX. század faiparáról, a kommandói siklóról, a tágabb régióban, de a Kovásznán is gyártott öntöttérc-kályha iparáról, és ipartörténeti leírását olvashatják annak a gazdag gőzkazán- és cséplőgépgyártásnak, amelynek szemléltetésében a csernátoni Haszmann Pál Múzeum gyűjteménye párját ritkítja.
A szerző Nagy János – lapunk barátja – 1942-ben született Hosszúfaluban, Szomszédolás-sorozatunkban bemutattuk már lapunk olvasóinak. Kuláklistára került szülei miatt csak később – 1969. és 1973. között végezte el a Babeș–Bolyai Tudományegyetem történelem szakát. Történelemtanárként dolgozott Apácán, Zajzonban és a négyfalusi Zajzoni Rab István Középiskolában. Írásai számos napilapban, folyóiratban és a Történelmi Magazinban jelentek meg. Megírta Zajzoni Rab István életét és munkásságát (1973), Négyfalu történetét a X. és a XX. század között (2006). Más munkái: Lelkészek és néptanítók a Siguranța és a Securitate játékában (2009), Románia hadba lépése 1916-ban (2014).
Kisgyörgy Zoltán
* Hosszúfalu, 2016. T3 Nyomda, Sepsiszentgyörgy
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kulcsfontosságú közösségi lét Nagyszebenben
Tizenegy éves a Nagyszebeni Magyar Kulturális Központ, amelynek tevékenységét Serfőző Levente értékelte a Krónikának. A központ vezetője kifejtette, elégedett az eddigi eredményekkel, hiszen egyre többen kapcsolódnak be rendezvényeikbe, ugyanakkor új terveik is vannak.
Tizenegy éves immár a Nagyszebeni Magyar Kulturális Központ, amelynek vezetője, a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesületének elnöke, Serfőző Levente a Krónikának kifejtette, már azt is nagy teljesítménynek tekinti, hogy az egyesület megérte a szép kort, és megállt, megáll a saját lábán.
A vegyes házasságban élőket is megszólítják
„A helyi és megyei tanács is támogat, de a pályázataink által elnyert összegek segítségével szervezzük eseményeinket. Éves költségvetésünk 60%-át a helyi támogatásokból nyerjük" – mondta el Serfőző Levente, aki önkéntesként vezeti a kezdetektől a kulturális központot. Kitért arra is, hogy bár a hivatalos statisztikák szerint Nagyszebenben 2200 magyar él, a valóságban ennél sokkal többen vannak, hiszen egyre több magyar család és fiatal tartózkodik időlegesen, ideiglenes tartózkodási engedéllyel a városban és a környékbeli falvakban gyakran évekig, évtizedekig is, arányuk pedig nem látszik a hivatalos statisztikákban.
„Az is számít, hogy a város épített környezete nagymértékben fejlődött, a környéken is rengeteg új lakás épül, ami idevonzza a magyar fiatalokat is. Központunk kulturális programjaiba pedig egyre többen igyekeznek közülük bekapcsolódni, de ők maguknak is szerveznek külön találkozásokat, eseményeket. Például azok a magyar fiatalok, akik szebeni nagy cégeknél dolgoznak, rendszeresen összejárnak szerdánként, ugyanakkor a gyerekek számára is szerveznek programokat az itt élő magyarok" – mondta Serfőző Levente.
A kulturális központ vezetője úgy fogalmazott, igyekeznek nemcsak a helybeli magyarok, de a városba érkezők számára is gazdag, átfogó kulturális programokat szervezni, ugyanakkor kiemelten fontosnak tartják, hogy – mivel nagyon sok a vegyes házasság a környéken – a román–magyar családok tagjait is megszólítsák. Serfőző szerint nem feltétlenül az a záloga a megmaradásnak, hogy magyar iskolába járjanak a gyerekek, Nagyszebenben például a magyar központ tehet nagyon sokat azért, hogy kialakuljon és megmaradjon a magyar közösség.
Új székhelyet szeretne a központ
„Az elmúlt évek során már kikristályosodott számunkra, hogy milyenfajta programokra vevő a közönség, mit igényelnek a különféle korosztályok. Természetesen vannak olyanok, akik magasabb kulturális igényekkel rendelkeznek, és olyanok is, akik a könnyedebb, szórakoztatóbb műfajokat részesítik előnyben. Mi mindenképpen igyekszünk az egész nagyszebeni magyar közösséget megszólítani rendezvényeinkkel. Így gyerekeknek, fiataloknak, idősebbeknek szóló programokat is hozunk, és nem véletlenül mondom, hogy hozunk, hiszen a fellépők máshonnan érkeznek, Székelyföldről, egész Erdélyből, Magyarországról" – fejtette ki Serfőző Levente.
Mint mondta, sikerként értékeli, hogy tíz évvel ezelőtt még ők fizettek a rendezvényekért, mostanra pedig már a fellépők, résztvevők keresik meg a központot, amely így befogadó intézményként működik. A vezető kifejtette, fontos tervük, hogy végre állandó székhelyen működjön az egyesület, hiszen mostanig 3-4 évig maradtak egy épületben, aztán költözniük kellett, ugyanis nincsen saját ingatlanjuk.
„Egyesületünk tiszteletbeli elnöke Guttman Szabolcs műépítész, műemlékvédelmi szakember, 3-4 évig ő bocsátott rendelkezésünkre egy ingatlant. Jelenleg a református egyház régi felekezeti iskolájának visszaszolgáltatott épületében működik a központ, egyetlen teremben. Az a szándékunk, hogy ugyanebben az épületben felújítsuk a 250 négyzetméteres manzárdfelületet, és abban legyen a székhelyünk. Nyilván a visszaszolgáltatott ingatlan nincsen a legjobb állapotban, úgyhogy pályáztunk, hogy megfelelőképpen fel tudjuk újítani. Igazi kulturális és ifjúsági központot szeretnénk, és itt az ifjúságin is óriási a hangsúly, hiszen a fiatalok nélkül nyilván nincsen magyar jövő” – fogalmazott Serfőző Levente.
Születésnapi rendezvényekkel ünnepel hétvégén a szebeni központ
A 11. születésnapját ünneplő Nagyszebeni Magyar Kulturális Központ eseménysorozattal jubilál a hétvégén. Az intézményt 2006. március 11-én indították útnak, az ünnepi rendezvény keretében filmvetítéseket, kiállításmegnyitókat, könyvbemutatót szerveznek pénteken és szombaton. Pénteken a Habitus könyvesboltban vetítik Szőts István: Emberek a havason (1942, 89 perc) és Fábri Zoltán: Hannibál tanár úr (1956, 90 perc) című klasszikus filmjeit.
Szombaton fotókiállítás lesz Varázsképek címmel, majd egy másik fotótárlat is várja a közönséget, Nagy Lajos fotóművész jelenlétében Kovács László Attila, a Camera Club Siculorum Fotóklub elnöke nyitja meg a kiállítást. A Habitus könyvesboltban bemutatják Dimény H. Árpád: Levelek a szomszéd szobába című kötetét, a szerzővel Szonda Szabolcs a Sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója beszélget. D. Haszmann Orsolya múzeológus vetített képes előadás keretében mutatja be a csernátoni Haszmann Pál Múzeumot, majd levetítik Jancsó Miklós: Szegénylegények (1965, 90 perc) című alkotását.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

„Színekben élem álmaim”
Félszáz éve, 1967-ben nyílt meg Kedei Zoltán első egyéni kiállítása a marosvásárhelyi Kultúrpalotában
A következetes munka, a kitartás, az elhivatottság hajtóereje minden időben célhoz vezeti az alkotót. Nem volt ez másként Kedei Zoltán festőművész életében sem. A társadalmi nehézségek ellenére („Bolyongok vörös végzettel, mely megcsúfolta és lerombolta építendő Váramat”) a szemmagasságban lobogó célt („csak azért is festő leszek”) sosem téveszti szem elől. Lendület, törekvés a csúcsra, melynek elérése után újabb meghódítandó csúcs sejlik fel: mindez a mai napig jellemzi a művészt. Fiatal festőként Miklóssy Gábor barátságát élvezi, gyakran utazik fel Kolozsvárra, hogy ott órák hosszat hallgassa a Mestert. Közben dolgozik, egyre csak dolgozik. A napi nyolcórai kenyérkereseti, hivatalnoki robotmunka és a családi kötelezettségek mellett nem múlhat el egyetlen nap sem ecsethasználat nélkül. Késő éjszakába nyúlik az alkotás folyamata. Belülről égeti, hisz gyermekkora óta magában hordozza a festészet iránti szenvedélyt. Éli és érzi a színeket, kapcsolatot teremt velük, perel, segítségül hívja őket. „A vörös élénksége és mozgalmassága megfelel vérmérsékletemnek..., a kék nyugodt... transzcendentális ünnepi hangulatot áraszt..., a barna belső szépségével áraszt meleget...”, a krapplakk, a sárga, a fehér, a fekete... Valamennyit „megszólítja” Kedei Zoltán, kedves ismerősként beszél róluk. Egyetlen színt nem kedvel: „általában a szürkéket nem használom, kerülöm festészetemben, hamis a fényük... Szürke szamár minden kapualjban”. (Nem is csodálkozunk ezen, az adott politikai, totalitárius hatalmi kontextusra gondolva.)
1967 januárjában szembesülhetett először közönségével. A művész életében mérföldkőnek számító esemény kapcsán gyűltünk a minap össze a Vár-lak műteremben. Ismerős, rokon, barát érkezik tiszteletét tenni. Mindannyian örvendünk, hogy ötven év távlatából együtt eleveníthetjük fel a kiállítást. Kilyén Ilka színművésznő a művész lírai gondolatait tolmácsolja, Székely Szabó Zoltán a 2004-ben megjelent Kedei Zoltán-kismonográfia bemutatása és a Bernády Házban tartott születésnapi, kettős ünnepség kapcsán Nagy Mikós Kund írását eleveníti fel. A színekről a művész tollából származó gondolatokat magam tolmácsolom. Művészettörténeti vonatkozásban is módfelett értékes gondolatok, festőművészi ‘színvallás’.
Nagy Miklós Kund, a monográfia szerzője, Kedei művészetének kiváló ismerője egy korábbi írását idézi: „Ömlik a fény a földre. Narancsba oldott vérvörös s égszínkék árad alá. Angyalt sejtet a magasban a festői látomás. Fehér a köntös, fehér a szárny is, óvón takaró a hópuha lepel. Nyugalmat terít a lentiekre: leljen már békét a zaklatott tömeg! Széles a triptichon, oldalról, fentről jön még több hírnök, bővül a nyugtató égi palást. Véget kell vetni tűzvésznek, áradatnak, csituljon végre az öldöklő szenvedély!... Kedei Zoltán várbeli műtermében pendít meg lírát, és sugall megszívlelendő üzenetet a festőállványon a hármas osztatú, új olajkompozíció. A festménynek nincs még végleges címe, de így is kihallani belőle a humánum szavát. A festő ezúttal is hű maradt önmagához, ars poeticáját a piktúra nyelvére átültetve, kedvenc színeit, kompozíciós megoldásait mutatja föl e frissen született, összegező jellegű munkáján is. Elgondolkodtató, lélekhez szóló művészi állásfoglalásából kiérezhető, hogy napjainkban is bízik az alkotás üzenethordozó erejében, hisz az alkotói igazságban”.
Szól a művész is, köszönetet mond Bölöni Domokosnak, a vár-laki összejövetelek szervezőjének, a találkozó ötletgazdájának.
„A művészet: kinek pénz, kinek szerelem. Az utóbbit választom... – vallja aztán. – Béklyószorításban festem a képet, mert későn érkeztem... Letörlöm orcámról a szégyen pírját... Vár-lakom ablakán beragyog a fény... Festeni, festeni, festeni... Fény!”
Az 1967-es kiállításról fotók tanúskodnak. Mestere, Olariu György nyitotta meg, mellette a képen a város nagy festője, Bordi András. Mára anekdotikus színezetet kap az akkori durva ukáz: a tárlat plakátját csak akkor lehet kinyomtatni és használni, ha nincs zöld szín benne – kötötte ki a cenzúra.
A művész grafolírával, az alkalomból született új grafikai kollázs alkotása sokszorosított példányaival ajándékozza meg a vendégeket, rajta két feldolgozott fotóval a kiállításról – egyiken Molter Károly író is látható –, és helyet kap ott az első olaj önarckép is.
Tervei szerint ilyen grafolírai, grafikai kollázs alkotásokat készít tollforgató barátairól. Belőlük több is elkészült már, jelzésértékűek, „kopjafákként” világolnak . „Talán kötet lesz belőle” – mondja Kedei Zoltán.
Jó hangulatú, méltó ünnepléssel, színek és formák bűvöletében tölthettünk el bő két órát a Vár-lakban.
Doszlop Lídia
Népújság (Marosvásárhely)

Nemzeti ünnepünkre készültek a kalotaszentkirályi diákok
Kalotaszentkirály-Zentelkén idén korábban ráhangolódtak a március 15-ei hagyományos nemzeti ünnepre, hiszen ehhez az alkalomhoz kötődik a Gyarmathy Zsigmond-ösztöndíj átadása, amelyre ezúttal pénteken, március 10-én került sor. A tizennegyedik alkalommal kiosztott ösztöndíjban hat diák részesült a húsz pályázóból, akik közül egyre nehezebb választani a zsűrinek – tudtuk meg a díj egyik alapítójától. A nemzeti ünnepre hangolódó programmal is készültek a helyi Ady Endre Általános Iskola diákjai: volt kokárda-készítés, táncház, vetélkedő az 1848-as szabadságharcról, ünnepi műsor és koszorúzás. Lelkesen fogadtak az iskolában, a vidám hangulat könnyen ránk ragadt. Készségesen beavattak a kisdiákok a kokárdakészítés fortélyába, és azt is elárulták, ők miért is mikor viselik. Az ünnepi eseményen részt vett az ösztöndíjat támogatók közül többek közt László Attila szenátor, Sógor Csaba és Winkler Gyula EP-képviselők.
Kolozsvárról pénteken reggel indulunk Kalotaszentkirály irányába, ahol az Ady Endre Általános Iskola diákjai készülnek a március 15-i ünnepségre. Rohonyi D. Iván fotósunk alkalmi idegenvezetőnek szegődik, havas hegycsúcsokról, az ezeken működő sípályákról, Kalotaszentkirály jellegzetességeiről, polgármesterekről, turizmusáról mesél, miközben navigálja sofőrünket.
A kalotaszentkirályi Ady Endre Általános Iskolához érkezünk, az iskolaigazgató, Lakatos András lelkesen üdvözöl minket, majd el is magyarázza melyik termekben készítik épp a diákok a kokárdákat. Az igazgató lelkessége a terembe belépve a kisdiákokon és az őket segítő tanárokon is visszatükröződik, nagy zsivajjal készülnek a március 15-i ünnepség jelképei.
Lelkesen készített kokárda, ajándékba
Először a hetedik és nyolcadik osztályosokhoz nézünk be, őket kérdezem, hogy készül Kalotaszentkirályon a kokárda.
– Először a hosszabb szalag zöld csíkjába fűzzük a cérnát, majd kicsi öltésekkel végigvarrjuk. Ezt összehúzzuk, és utána összedolgozzuk a két végét, ebből lesz a karika része. Aztán a rövidebb szalagot kettéhajtjuk, majd hozzávarrjuk a karikához – magyarázza kézimunkázás közben egy hetedikes lány.
A lány mellett magányosan ülő fiút kérdem, szerinte miért készítik a kokárdákat:
– Az ünnepség alkalmából készítjük, és amikor énekelünk és szerepelünk, akkor ezeket fel kell tegyük, a jeles nap alkalmából kell viseljük.
Kérdem, ő hogy készítette kokárdáját, bele is fogna a mesélésbe, ám a rövidebb szalagja elveszett, így inkább azt kezdi keresni. Egy asztalnál ülő három fiú még csak a cérnát fűzi a tűbe, de annál hangosabban kacag. Őket is kérdem, hogy miért kell az 1848-as ünnepkor felrakni a kokárdát, kicsit pironkodva mondják, hogy nem tudják, de köze van Kossuthhoz. A végén közösen kisütik: a márciusi ifjak viselték először. Mikor visszanézek, az előző fiú még mindig a szalagját keresi.
Az ötödik és hatodik osztályosoknál is ugyanúgy folyik a munka, az egyik tanárnő hangosan magyarázza, mit hova kell illeszteni, melyik szalagot hogyan kell varrni. Itt már néhány diáknak a mellén díszeleg saját műve. Egy hatodikos lány többet tud a kokárdákról, mint felsőbb éves társai, emlékszik, hogy Petőfinek a felesége készítette március 15-én első kokárdáját. Egy fiúcska szégyenlősen közelít, majd közli velem: „Ezt magának készítettem!” Kezembe nyomja, majd tanári intésre a kabátomra is tűz egy kokárdát.
Jók a körülmények, mégis kevés a diák
Míg nagyban folyik a munka, mi felnézünk a tanári szobába. A tanítók szomorúan mesélik, hiába a jó körülmények, az ingyen szállítás és a napi háromszori étkezés három lej fejében, mégis kevés a diák.
– Tizenöt faluból hozzuk Kalotaszentkirályra a diákokat, de így is nagyon kicsi létszámú osztályaink vannak. A tehetősebbek Kolozsvárra viszik a gyerekeiket, pedig mi is biztosítunk ingyen buszos szállítást minden diák számára. Emellett az iskola étkezdéjében ehetnek is naponta a gyerekek, jelképes összegért – közli az egyik tanár.
Délben kezdődik a kultúrházban a néptánc oktatás. Az iskola tornatanára, Csüdöm Norbert meséli, hogy Bíró Júlia és Varga Zoltán néptánc oktatók, akik az ünnepi alkalomkor is táncra invitáltak minden diákot és tanárt, péntekenként foglalkozásokat is tartanak két gyermekcsoportnak a faluban. A táncoktatásról ellógott fiúbandával találkozom az udvaron, megkérem, meséljenek az iskolában megrendezett 1848-as témájú vetélkedőről.
– Mi fogunk nyerni – vágja rá a választ Török Pali Tamás, nyolcadik osztályos tanuló. – Négyen voltunk egy csapatban, minden évfolyamról kellett egy-egy diák a csapatba. Én Dáviddal voltam, meg még két kisebb diákkal. Az egyik feladat az volt, hogy a 12 pontot írjuk le, de úgy, hogy kicserélünk benne egy-egy szót. Mi Budapest helyett fővárost írtunk és unió helyett egyesülést.
– Azért jelentkeztem, mert érdekesnek találtam, és nem az a lényeg, hogy ki győz, ki nem, hanem, hogy együtt legyünk és tanuljunk. Számomra azért volt izgalmas a verseny, mert tanulhatsz is belőle, és ezeket még hasznosítani is tudod – meséli Márton Anett Mónika, nyolcadik osztályos tanuló.
Komolyan versengenek az ösztöndíjért
A Gyarmathy ösztöndíj kiosztása előtt diákok özönlötték el a kultúrház színpadát, Megfogyva bár, de törve nem címmel mutatták be ünnepi műsorukat. A hatodik osztályosok Arany János életéről és munkásságából készült rövid előadást mutattak be, a hetedikesek A walesi bárdokat vitték színpadra. Az előadásokra a diákokat Márton Mónika zenetanárnő és Péter Mónika magyar szakos tanárnő készítette fel.
A Szózat közös eléneklését követte az esemény fénypontja, az ösztöndíjban részesülő diákok névsorának kihirdetése. Az egybegyűlteket házigazdaként Lakatos András, az Ady Endre Általános Iskola igazgatója köszöntötte, majd Póka András György polgármester tartott ünnepi beszédet.
Idén hat tanulót díjaztak. A jó tanulmányi átlag mellett, a tanárokból álló zsűri pontozza a jó magaviseletet és az iskolán kívüli tevékenységeket is. Az ösztöndíjért komoly versengés folyik, a faluban nagy híre, presztízse van annak, hogy ki kapta meg – közölte Okos Márton. Évről évre sok diák pályáz, nehéz helyzetbe hozva a zsűrit. Már szinte hagyomány, hogy hat díjat osztanak ki, öt külön elbírálásban részesül, az egyik díjat pedig az iskola egyik bentlakó diákja kapja meg – mesélt az ösztöndíj elbírálásáról az igazgató. Az idei 20 pályázóból Gasca Ferenc Norbert hatodikos diák, Péter Jani Debóra, Varga Dóra, Lukács Eszter hetedikes tanulók, és Kolcsár Lilla, Török Pali Tamás nyolcadik osztályosok részesültek.
Sarány Orsolya
Szabadság (Kolozsvár)