Himnuszunk egy valódi nemzeti ima
Amint azt előzetesen közöltük, szerdán a lippai Hildegardis Ház nagytermében a helybeli Degré Alajos Olvasókör tagjai a Magyar Kultúra Napja alkalmából a januárban született Wass Albertre, Degré Alajosra és Petőfi Sándorra emlékeztek.
A szép számban összegyűlt helybeli és környékbeli érdeklődőket Czernák Ferenc, az Olvasókör szervezője köszöntötte, név szerint kiemelve ft. Reinholz András kanonok, máriaradnai és ft. Erős Miklós gyoroki plébánost. Miután ft. Reinholz András áldást mondott az egybegyűltekre, együtt megszólaltatták nemzeti imánk első szakaszát, a többi szakaszt Czernák Ferenc szavalta el. Ezt követően felolvasták Illyés Gyula Himnuszról írt esszéjét, majd Czernák Ferenc tartott előadást a Himnusz megszületésének a történetéről, párhuzamot vonva közte és más európai nemzetek himnuszai között. Ennek során megállapították: a mienk, a többitől eltérően, egy valódi nemzeti ima. Éppen ezért, felhívta a figyelmet a felcsendülése alkalmával elvárható viselkedési normákra.
A továbbiakban Wass Albert költeményeiből olvasott fel Barabás József, Détári Katalin, Igna Ilona és Nagy Mária, majd Degré Alajos életéről tartott kivetített képekkel alátámasztott, igen érdekfeszítő előadást Wonerth Loránd, aki régi rajzon megtalálta a lippai születésű kiemelkedő személyiség szülőházát is. Az Olvasókör tagjai azt szeretnék, ha a szülőház helyén álló háznak a pontos azonosítása után, azon emléktáblát helyeznének el. Az Olvasókör tagjai ezúton is köszönetet mondanak Wonerth Lorándnak, amiért kiváló előadó-házigazdának bizonyulva, nagyban hozzájárult a szerdai rendezvény sikeréhez. A szervezők csupán azt sajnálják, hogy a maguk programja egybeesett az aradi rendezvénnyel, ezért az övéken több, eredetileg oda készült érdeklődő nem tudott megjelenni. A szerdai olvasóköri ülés szeretetvendégséggel, baráti, családias hangulatú beszélgetéssel zárult.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Gulág-jelenség: Egy háború, és ami utána következett – kényszermunkatáborok, börtönök
A Szabadság jelen melléklete folytatása és kiteljesítése annak a tudományos konferenciának, amelyre tavaly november 10-én került sor a Minerva Művelődési Egyesület (MME), illetve a Szeged-Csanádi Egyházmegye (SzCsE) által fenntartott szegedi Gál Ferenc Főiskola (GFF) szervezésében, és amelynek középpontjában a 20. század kommunista államainak egyik legfőbb elnyomó intézménye, a röviden Gulágnak nevezett munkatáborok rendszere állt.
Az akkori előadások és az általuk kiváltott érdeklődés azt bizonyította, hogy a Gulág Emlékév keretében, a Gulág Emlékbizottság támogatásával tanulmányozott téma a tudományos konferencia szűk kereteinél jóval nagyobb figyelmet, kitekintést és részletezést érdemelne, hiszen a diktatúra bebörtönzött vagy munkatáborokba internált rengeteg áldozata között felmenőink is szép számmal képviselve voltak. A Gulág-rendszer félelmetes hazai és szovjetunióbeli lágereibe magyarok és magyar zsidók is bőven eljutottak, szenvedéstörténetük azonban történelmünknek mindmáig kevésbé ismert része.
Így fogamzott meg az a gondolat, hogy a konferencián elhangzott előadásokból és szakemberektől kért, további részleteket feltáró tanulmányok rövidített változataiból különszámot állítsunk össze, illetve hogy a konferenciára és a jelen kiadványhoz elkészült tanulmányokat, az érdekelt közönség számára, napilapunk internetes honlapján teljes terjedelmükben is közzétegyük. Ennek a folyamatnak a nyomán adjuk ma át olvasóinknak ezt a kiadványt, amely a SzCsE, a GFF és a MME közös emlékszáma, illetve teljes terjedelmű, kötetnyi anyagot kitevő internetes összeállításunkat, a www.szabadsag.ro honlapon.
Rendkívül fontosnak tartottuk a meghurcolt ártatlan emberek áldozatának felmutatását, hogy az újabb, fiatalabb generációk a hasonló csapdahelyzeteket könnyebben felismerhessék, és elkerülésük érdekében jóval hatékonyabban felléphessenek. Avégett, hogy ilyen gyilkos kegyetlenségek soha többé ne fordulhassanak elő.
Összeállításunk a témakör igen érdekes részleteire mutat rá. Áttekintjük benne a szovjet Gulág történelmét és rendszerét, a német területen működő szovjet táborokéval együtt, továbbá a Gulág-mintára létrehozott romániai börtönök és lágerek világát, s ennek vonatkozásában bemutatjuk A Kommunizmus és az Ellenállás Áldozatainak Emlékmúzeumát is, amely Máramarosszigeten működik, az ottani egykori rémséges börtönben. (A teljes szovjet lágerrendszer megismerésének nagyon fontos és látványos segédeszközeként a http://gulag.memorial.de/ internetes portált ajánljuk azoknak az olvasóinknak, akik a témáról többet szeretnének megtudni.) Elemezzük ugyanakkor a második világháború végén szovjet fogságba került (magyarországi és erdélyi) magyar hadifoglyok, illetve az utcán és lakásaikban összefogdosott és a Szovjetunióba hurcolt civil lakosok sorsát, de ugyanakkor azokét a náci halál- és munkatáborokból kiszabadult magyar zsidókét is, akik útban hazafelé vagy immár itthon váltak szovjet foglyokká és jutottak újabb pokolba, a Gulágra. Végül, de távolról sem utolsósorban, ismertetjük a hazai és a magyarországi egyházak üldözésének és lefejezésének folyamatát, kiemelve a leginkább üldözött, a Vatikántól tűzzel-vassal elszakítani szándékolt római katolikus egyház néhány kiemelkedő erdélyi vezetőjének a sorsát, közöttük a hűségéért és a bátorságáért mártírhalállal fizető Boga Alajos egykori kolozsvári kanonok és pápai prelátus, későbbi gyulafehérvári általános helynök és titkos ordinárius kálváriáját is.
Szerzőink a téma kutatói és szakavatott ismerői. Horváth Attila magyarországi alkotmánybíró, a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem (ELTE) és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense, Kun Miklós Széchenyi-díjas történész, a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem tanára, Botos János történész, a szintén budapesti Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem docense, Szakács Árpád publicista, kutató, Forró Lajos történész, a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karának adjunktusa, Nyikita Vasziljevics Petrov orosz történész, a szovjet politikai elnyomó rendszer és titkosszolgálatok kutatója, a moszkvai Memorial tudományos igazgatója. A hazaiak közül Dobes Andrea és Fürtös Róbert máramarosszigeti muzeológus-történészek A Kommunizmus és az Ellenállás Áldozatai Múzeumának munkatársai, Papp Annamária és Benkő Levente pedig szintén történészek, kolozsvári újságírók, akik a témát ugyancsak évek óta kutatják.
Különszámunk tematikailag teljes áttekintésre törekedett, és közben arra, hogy elkerülje mindazokat a csapdákat, amelyekbe politikusok, újságírók, történészek és hatásukra egyszerű emberek is gyakran beleesnek. Tehát semmilyen összehasonlítás nem volt a célunk, sem a szenvedésé, sem az elnyomásé, sem a meghurcoltak vagy az áldozatok számáé. Hiszen minden ember élete egymagában véve hatalmas, megismételhetetlen és pótolhatatlan érték, és nem pedig morbid összehasonlítások tárgya. Elutasítjuk azt a negacionizmust is, amely a relativizálás eszközével operál, és amely a holokausztot és a Gulág-jelenséget egymással szembehelyezi. Tisztában vagyunk azzal, hogy a holokauszt az emberiség által ismert emberirtások között egyedi volt, fázisait és gyilkosságait államok által elfogadott törvények szabályozták, amelyek menekülést nem tettek lehetővé, és amelyek a zsidó népnek a teljes, jogilag és államigazgatásilag megalapozott és megfontoltan előkészített kiirtását célozták, ezzel tehát a Gulág-jelenséget összehasonlítani nem lehet és nem szabad. Annál is inkább, mert íme, kiderül e mellékletből is, hogy a Gulágra holokauszt-túlélők is szép számban kerültek.
Nincsenek bűnös népek, kollektív felelősség sincs. Az orosz népet sem vádoljuk. Tisztában vagyunk azzal, amit az 1941-es magyar hadüzenet után a magyar haderő az egykori szovjet területen művelt; az elkövetett bűnökért a szenvedőket megkövetjük. Mindezek tudatában mutatjuk tehát fel a Gulág-jelenséget, annak áldozatait, elsősorban az ártatlanul elpusztultakat, civileket, gyermekeket, asszonyokat, és ezzel a tudattal hajtunk fejet valamennyi áldozat emléke előtt. Reménykedve, hogy ilyesmi sem fog soha többé megtörténni.
Tibori Szabó Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)

Markó Attila válasza Nagy Zsoltnak
Kedves Zsolt! Sokadszor olvasom a leveled, és azon tűnődöm, vajon hányan értették meg azok közül, akiknek ezt érteniük kellene. Vajon hányan teszik még fel ezeket a kérdéseket olymódon, hogy az ne csak azok között legyen hallható, akik a Veled vagyunk, Zsolt csoportban egymáshoz szólunk évek óta. Ezért most én is a nyilvánosság útján válaszolok Neked. Kicsit hosszú lesz, de tudom: ha másnak nem is, Neked lesz türelmed végigolvasni...
Amint Te is láthatod, zajlik a cirkusz: mindenki mondja a magáét, álproblémákkal és riogatások tele a közbeszéd a korrupcióellenes küzdelem elfojtásától a börtönök túlterheltségéig, a közélet tisztaságától az államelnöki túlkapások emlegetéséig, népszavazástól kormányrendeletekig. A cirkusz jellege, annak alakulása, a valós és lényeges kérdések elkendőzése, a szekértáborok közt egyre mélyülő szakadék egyértelműen azt mutatja, hogy itt mindkét oldal elsősorban az igazságszolgáltatás és a titkosszolgálatok fölött gyakorolt hatalmának megerősítéséért, illetve átvételéért küzd. Pontosan azokért, amik a legtöbbet ártottak a jogállamnak. Mert miközben az egyes táborok képviselői mindenféléket féltve és mindenféléket kitalálva egy vélt „nép nevében” kiabálnak a mikrofonoktól vagy az utcán, egyetlen dologról nem beszél sajnos senki: a román igazságszolgáltatás és a román büntetőjog valós és tényleges állapotáról, a titkosszolgálatnak és a korrupcióellenes ügyészségnek a bírósági eljárásokra gyakorolt befolyásáról és nyomásáról, a senki által nem korlátozott „nemzetbiztonsági lehallgatásokról”, a leszámolás céljából megrendelt és gyártott dossziékról, a SRI-DNA „közös akciócsoportjairól”, a (nem csak) büntető törvények által mesterségesen és szándékosan fenntartott manipulálhatóságról, a törvényen felüliségből fakadó visszaélési lehetőségekről. Magáról az Igazságról.
Lassan két évtizede ismerjük egymást, ismerjük egymás munkáját. Az igazságunkért való magatehetetlen és eleve vesztésre ítélt harcunkban tehát pontosan tudom, hogy miről beszélsz. Ezek a kérdések engem is immár tíz esztendeje emésztenek: azóta, amióta először tört fel belőlem a nevetés, hogy vajon mennyi pénzbe kerülhet egy ügyész ahhoz, hogy korrupciós ügyet gyártson a Mikó-kollégium visszaszolgáltatásából. És leveledet olvasva végigpörögnek bennem is az események. Nem akarok vádaskodni, nem fogok szidni senkit, csupán hozzád hasonlóan én is felteszek néhány konkrét kérdést, azokat az örök kérdéseket, amelyeket több-kevesebb vehemenciával, de ugyanígy már évek óta felteszek. Talán ebben az új kontextusban lesz valaki, aki nemcsak megpróbálja megkeresni a válaszokat, hanem ahhoz is hozzá tud majd járulni, hogy egy kicsit lemossa azt a rengeteg sarat, amit valahol, valakik az igazságra hordtak. Ha egy Sebastian Ghiță nevű médiasztárnak alapvetően közös bulik és nyaralások felidézésével már sikerült egy kicsit megrengetni a rendszert, akkor ezek itt alább is megérnének minimum egy tényfeltárást.
1. 2012 elején a Mikó-per alapfokú tárgyalása végét vártuk.  Nyitva állt az út a felmentő ítélet előtt: miután a bírónő jóváhagyta az épület tulajdonjogára vonatkozó előzetes kifogásunkat, a vádlottak és a tanúk meghallgatását követően márciusra tervezte a döntéshozatalt. Terhes volt, és szülési szabadsága előtt még le akarta zárni ezt az ügyet. Egyetlen embernek azonban sikerült ezt megakadályoznia: a feljelentő Benedek Leventének, akit utolsó tanúként három egymást követő tárgyalásra (2012. február 21 és május 8 között) hiába idéztek be tanúvallomást tenni. Pontosabban valahol, valakik úgy szervezték, hogy ne hozzák át a börtönből, ahol büntetését töltötte, mindaddig, amíg a bírónő szülési szabadságra nem kényszerült, és be nem következett az a bírócsere, ami a per teljes további folyamatát meghatározta. Kinek és miért volt érdeke addig tolni az ügyet, amíg ki nem jelölték az új bírót, és akinek megjelenésével egyidejűleg feltűnt az utolsó tanú, majd a soron következő tárgyaláson ki is mondták az ominózus három éves börtönről és a visszaállamosításról szóló ítéletet?
2. A Mikó per nyomozati anyagai és a vádirat egyaránt úgy fogalmaz, hogy azáltal követtük el a bűncselekményt, hogy „a valósággal ellentétesen” nem a jogos tulajdonosnak, hanem a református egyháznak adtuk vissza a kollégium épületét. Ugyanez szerepel az alapfokú döntésben is: a vétkünk az, hogy „a valósággal ellentétesen állapítottunk meg az egyház tulajdonjogát”. Ezt követte a jogos és széles hazai és nemzetközi tiltakozási hullám, aminek következtében a fellebbezés során valahol, valakik el kellett kenjék a dolgokat. Így aztán egy jogállamban fogalmilag kizárt módon a jogerős ítélet már nem azért ítél el, mert tévesen állapítottuk meg a tulajdonost, hanem olyan tettek miatt, amelyekkel soha senki nem vádolt minket: nem kaptuk meg a közigazgatási minisztérium visszaigazolását. Miközben ez a kifogásolt dokumentum kezdettől fogva része volt a periratnak. Kinek és miért volt érdeke olyan okot kreálni, ami soha nem szerepelt a vádiratban? Kinek és milyen hatalom vagy parancs birtokában van joga megszegni alapvető jogelvet, soha meg nem fogalmazott vádak mentén meghozni egy jogerős ítéletet, ezáltal megtagadni még a védelemhez való jogot is? Kinek és miért volt érdeke addig telefonálgatni, amíg elérték azt, hogy jogerősen is elítéljenek, hisz nyilvánvaló, hogy a tulajdonjog tisztázása hiányában semmilyen más módon nem lehetett volna visszaállamosítani a kollégium épületét?
3. Honnan és milyen hatalom birtokában szerzett tudomást (és újságolta is el háziorvosának) Benedek Levente feljelentő az alapfokú döntésről több, mint egy nappal annak megfogalmazása és kihirdetése előtt?
4. A híres-hírhedt első Bica-ügyben 2014. november 20-án idéztek be a DNA központi hivatalába. Azon az éjszakán tisztázódott bennem, hogy azon az ominózus kártérítési bizottsági ülésen nem voltam jelen, és erre a bizonyítékok is előkerültek – az ügyészek iratai között. Ennek ellenére már másnap, november 21-én kérték az előzetes letartóztatásomat. Kinek és milyen parancs hatására állt hatalmában, hogy úgy kérje a letartóztatásomat, hogy közben a saját iratainak ismeretében tudnia kellett volna, hogy nem voltam jelen? És most az egyszer vádolok – nevekkel: Dănuț Volintiru és Gheorghe Popovici ügyészek törvényt és kötelességet szegtek és visszaéltek hatalmukkal azáltal, hogy ártatlanságom tudatában alaptalanul kérték az előzetes letartóztatásomat.
5. Amikor erről a kirívó visszaélésről tudomást szereztem és közzétettem a bizonyítékokat, akkor ugyanezek az ügyészek átiratban finoman megfenyegettek, hogy nem szabad a nyomozati iratokat nyilvánosságra hozni. Pedig éppenséggel ők azok, aki teletöltötték a médiát hazugságokkal, miközben pontosan tudták, hogy még be sem idézhettek volna... Ki és milyen hatalom birtokában tagadta meg sorozatos kéréseim ellenére a Bica-ügyben a vádak ejtését azok után, hogy már minden bizonyíték adott volt? Nem beszélve arról, hogy írásos nyoma van annak, hogy immár a konkrét bizonyítékok ismeretében is képes olyat állítani egy felelős ügyész, hogy„távollétével részt vett a bűncselekmény megvalósításában”... Kik és milyen hatalom birtokában húzták-nyúzták a vádak azonnali ejtését 2014. december elejétől 2015. április 10-ig – addig, amíg egy újabb vádiratot nem gyártottak?
6. És ugyanebben az ügyben már csak ennyit: a nagy szekus-ügyész-bíró összefonódások egyre inkább valószínűsíthető létezésének ismeretében létezik-e még valaki, aki véletlennek tartja, hogy miközben 2014. november 24-re vártuk a Mikó-ügy jogerős döntését, november 20-án belekavarnak és beidéznek a Bica-ügyben? Ráadásul úgy, hogy a Bica-ügy meghallgatásán, november 20-án éjjel, a Mikó-ügy ismeretében, Popovici ügyész a valakik által biztosított felsőbbrendűségi érzésének és hatalmának tudatában kaján vigyorral odaszólt nekem: „da’ văd că aveți treabă, domnu’ Markó...” (nahát, látom, hogy van dolga rendesen, Markó úr...)
7. Ezeket az eseteket részeiben már több ízben, kisebb-nagyobb részletességgel bemutattam. Tudom, hogy ezzel nagyon megharagítottam azt a bizonyos rendszert, amelyiknek egyik láncszeme épp lemondott, de ettől még senki nem veheti el tőlem az igazság kimondásához való jogomat. Viszont éppen ezért kinek és miért volt érdeke tovább rugdosni, újabb és újabb vádakat kreálni ellenem? Kinek és milyen hatalom vagy parancs birtokában áll jogában olyan bűncselekményekkel vádolni a kártérítési ügyek kapcsán, amelyeket nem csak, hogy nem követtem el, de még lehetőségem sem volt tudomást szerezni arról, hogy esetleg mások elkövethették? Milyen hatalom vagy parancs teszi lehetővé, hogy ha egy testületben 2-3 személy bűncselekményeket követ el (ezek egyébként a periratok szerint még akár bizonyíthatók is), akkor azokkal együtt felelősségre kell vonni azokat is, akik ezekről a tettekről nem tudtak, nem volt honnan tudomást szerezzenek, nem volt lehetőségük felismerni, észrevenni azokat, és nem volt olyan törvényes kötelezettség, ami előírta volna ezt számukra. Tudni kell azt is, hogy egyetlen kártérítési lopási-csalási perben sincs semmilyen vád ellenem, pusztán annyi, hogy tagja voltam a bizottságnak.
8. Végül egyetlen gondolat arról, hogy milyen mértékben vontam magamra a „rendszer” haragját. Amikor 2015 tavaszán a Kossuth-rádióban először vetettem fel azt, hogy igen sok jel mutat arra, hogy az igazságszolgáltatás valójában egy eszköz a korrupcióellenes ügyészség és a titkosszolgálat kezében, akkor egy héten belül egy újabb kártérítési ügyben megtörtént a vádemelés. Aztán egy szintén kemény facebook-bejegyzést követően újra lecsaptak, ezúttal egy letartóztatási kérelemmel. Ezt az összefüggést a megnyilvánulásaim és a „rendszer” válasz-reakciói között, szóvá tettem egy mandiner.hu-nak adott újabb interjú végén, hogy „nem tudom, mi lesz, ha ez a cikk megjelenik”. Még aznap közzétették az Interpol-körözést...
A fenti történetek mindegyikére van bizonyítékom: ügyészi iratokban, periratokban, blogbejegyzésekben – részben már közzétettem őket korábban.
Kedves Zsolt! Azt írod, hogy az igazság akkor is létezik, ha nem ismerik el. Csak akkor ne nevezze senki jogállamnak ezt az országot, és ne tessék annyit dicsérni az „elért eredményeket”... Ha egyetlen egyszer is úgy sérülnek az alapvető jogok és az igazság, hogy arra semmilyen jogorvoslat nincs, akkor az alkotmányos, jogállami probléma. Jogállamban fogalmilag kizárt a „járulékos áldozat”. Ezekről a kérdésekről és az általad is felsorolt esetekről márpedig beszélni kell – anélkül, hogy bárki is kétségbe vonná a korrupcióellenes küzdelem jogosságát és fontosságát. Beszélni kell, kivizsgálni, ésszerű megoldást találni. Igen, igazad van: alkotmánybírósági döntéseket igenis be kell iktatni a törvénybe, a joggyakorlat nem tehet úgy, mintha azok nem is léteznének. Igenis rendet kell tenni a román büntetőjog háza táján, még akkor is, ha egyesek ezt másképp látják. Ráadásul az én határozott álláspontom az, hogy ebben a mostani adok-kapok közepette – ami minden más, csak nem szakmai vita – semmilyen morális joguk nincs kritikát megfogalmazni azoknak, akik épp a jelenlegi állapotok törvényen felül álló haszonélvezői, és akik épp a jelenlegi állapotokból és jogállamiságtól idegen összefonódásokból fakadóan élnek vissza a joggal, törvényességgel, hatalommal – bármennyire is láthatatlan az. Sokan tudjuk mindezeket, de legtöbben mégis hallgatnak. Mert beszélni erről ma nem népszerű. Csak az hozhat változást, ha megtanuljuk: az igazságról beszélni kell akkor is, ha az nem népszerű. Mert nincs alternatívája.
Kedves Zsolt! Bár egy ideje úgy tűnik, hogy hallgatok, ezek a dolgok változatlanul tombolnak bennem is. Attól függetlenül is, hogy én huszonhét év emberi jogi munka után egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy nem jogállami erők eltapossanak. Én továbbra sem hiszek a román igazságszolgáltatásban, az Igazságban viszont – Veled együtt – töretlenül igen. Hátha vannak még mások is. Akik még ismerik a jogot – és a jogalkotást. Mert, ugyebár, a hallgatás nem megoldás...
„Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista.
Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag.
Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista.
Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó.
Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”
Szabadság (Kolozsvár)

Tüntetnek az érintettek, érvelnek a döntéshozók Iskolaösszevonás
Miközben a Kós Károly Szakközépiskola munkaközössége továbbra is a tanoda önállóságáért harcol, és ma délután egy órakor tüntetést tartanak a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal előtt, a döntéshozók továbbra is a Puskás Tivadar Szakközépiskolával való összevonás mellett érvelnek.
Lapunk tegnapi számában Tovább küzdenek önállóságukért című írásunkban Komán László iskolaigazgató érvelését ismertettük. Tegnap a sepsiszentgyörgyi önkormányzat közleményben ismertette az átszervezésről szóló álláspontját, Kiss Imre főtanfelügyelő, a Kós Károly- iskola volt igazgatója sajtóbeszélgetésen fejtette ki érveit.
Kevés a diák – állítja az önkormányzat
„Az átszervezéssel az a célunk, hogy észszerűbbé és optimálisabbá, gyermekbarátabbá tegyük a sepsiszentgyörgyi iskolások oktatását. Nagyon fontosnak tartjuk azt, hogy felszámoljuk a túlzsúfoltságot egyes iskolákban, ugyanakkor a kihasználatlan tereket élettel töltsük meg ” – áll a városháza lapunkhoz eljuttatott tegnapi közleményében, amelyben a Kós Károly Szakközépiskolának a Puskás Tivadar Szakközépiskolával való összevonása mellett érvelnek.A városháza sajtóirodája által kiadott közleményben a közelmúlt diáklétszám-fogyásáról megállapítják: az 1989-es fordulat után Románia lakossága folyamatosan csökkent, és ez közösségünket is érintette. Az elmúlt huszonhét év alatt 17 642-ről 10 365-re csökkent Sepsiszentgyörgyön az iskolai rendszerben részt vevő gyermekek száma, ami közel egyenlő hat Székely Mikó Kollégium nagyságú intézmény diákságával. „Az önkormányzat minden anyagi terhet felvállalva igyekezett fenntartani a teljes iskolai rendszert, odafigyelt minden társadalmi réteg igényeire: az elméleti oktatástól a szakiskolákig, a speciális igényű gyermekektől az alternatív oktatásban részt vevőkig, a városnegyedi és periférián levő intézményektől a belvárosi iskolákig. Ennek érdekében jutottunk arra a következtetésre, hogy a Kós Károly-iskolát úgy integráljuk a sepsiszentgyörgyi oktatási rendszerbe, hogy az mindenkinek jó legyen, a tanulóknak, a tanároknak, a kisegítő személyzetnek és a szülőknek egyaránt. Egyáltalán nem áll szándékunkban megszüntetni egy magyar iskolát, ellenkezőleg, a továbbiakban új magyar iskolát szeretnénk létrehozni, egy új elemi iskolát. Biztosítani szeretnénk mindenkit arról, hogy az átszervezés során nem szűnnek meg szakok, nem veszíti el senki a munkahelyét, és továbbra is kiemelten kezeljük a speciális igényű tanulók kérdését” – hangoztatják.Részletezik azt is, hogy az elmúlt öt esztendőben a Kós Károly Szakközépiskolát érintette a leginkább a diáklétszám-csökkenés, ami plusz anyagi terhet rótt a városra, mert az iskola kevesebbet kapott a fejkvóta alapú központi finanszírozásból, ezáltal nőtt a helyi kiegészítés, és miközben a belvárosi tanodákban zsúfoltság uralkodik, a Kós Károly-iskola kihasználatlan felületekben bővelkedik. Az átszervezéssel ezt az aránytalanságot szeretnénk kiküszöbölni, mert a város számára minden gyermek fontos, és minden gyermekért egyformán szeretnének felelősséget vállalni.
„Átszervezési javaslatunk a Kós Károly-iskolát a Puskás Tivadar-iskolához rendeli, így erős, a munkaerőpiac igényeihez könnyebben alkalmazkodni tudó, több szakmát is ajánló szakiskola létesül a Puskás Tivadar épületegyütteseinek, a Gyár utcai műhelyeknek és tantermeknek a kihasználásával. A Gábor Áron utcai épületegyüttesre idén elkészülnének a felújítási tervek, majd elkezdődnek a munkálatok, hogy 2018 szeptemberétől ott indulhassanak a Mikó és a Mikes előkészítő osztályai. (…) Bízunk benne, hogy mindezek tükrében szeptemberben nyugodt, kiegyensúlyozottabb légkörben, új fejezet nyílik Sepsiszentgyörgy oktatásának történetében” – áll a közleményben.
A főtanfelügyelő az átszervezés mellett
Megszületett a döntés, az önkormányzat a jelenleginél költséghatékonyabb helyi iskolahálózatot kíván kialakítani, nekünk pedig az a feladatunk, hogy minden tanintézményben minőségi oktatást biztosítsunk – közölte Kiss Imre megyei főtanfelügyelő. A tegnapi sajtóbeszélgetésen az elöljáró azt mondta, a Kós Károly Szakközépiskola esetében elkerülhetetlen az átszervezés, összevonására egy másik iskolával előbb-utóbb sor került volna, mert csak ott működhet tanintézmény, ahol diákok vannak.
Kiss Imre vázolta, hogy az elmúlt tizenöt év alatt milyen folyamatokon ment át az egykori textilisikola, előbb miként növekedett, majd csappant a diákok létszáma. A Perspektíva Szakközpiskola 2001-es odacsatolásával közel ezerre ugrott a tanulók száma, majd rendre veszítették el az V–VIII. osztályos, később a középiskolai sporttagozatot, a speciális osztályok létszáma is csökkent, a IX. osztályos beiskolázásnál pedig a maradékelv alapján kaptak diákokat, aki nem jutott be más iskolába, az ment hozzájuk. Ezt a sorvadást és minőségi alulmaradást nem sikerült megállítani, aminek egyik oka, hogy nem elég vonzóak az itt tanított szakmák – véli Kiss Imre. Közel 18 évig volt igazgatója az iskolának, azt is látta: az oktatói közösséget megosztotta az a helyzet, hogy az elméleti és szaktárgyak oktatói, valamint a gyakorlat vezetői külön telephelyen tanítottak, előbbiek a Gábor Áron utcai főépületben, utóbbiak a Gyár utcai műhelyeknél.
A főtanfelügyelő szerint a jelenlegi háromszázötven tanulóval nem lehet fenntartani azt a hatalmas infrastruktúrát, épületkomplexumot, amit jelenleg a Kós Károly-iskola használ, ezért jó ötletnek tartja a tanintézmény átköltözését a Puskás Tivadar Szakközépiskolába, de anélkül, hogy a jelenlegi szakmacsoportok csorbulnának. Leszögezte: a Gyár utcai műhelyeknek továbbra is működniük kell, a speciális osztályok pedig használhatnák a műhelyépületben kiképzett tantermeket, nem kellene egy új iskolába integrálódniuk, az elméleti tárgyakat oktatók pedig könnyen átjárhatnának oda megtartani óráikat.
Kiss Imre úgy véli, az átszervezéssel nem tűnik el egy magyar iskola, mert az osztályok tovább működnek egy másik tanintézményben, s bár az iskolahálózatból hiányzik majd a Kós Károly Szakközépiskola nevű önálló egység, nem vész el egyetlen diák sem, aki akar, az továbbra is magyarul tanulhat szakmát a megyeközpontban.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elfogadhatatlan a 9. osztály felszámolása a Ghibuban
Folyamatos tűzoltás helyett alkalmazható oktatási stratégia kellene
Visszautasítja, megtévesztőnek tartja a Ghibu-líceum magyar tanári kara azt a kritériumrendszert, ami alapján a tanfelügyelőség úgy döntött, hogy a következő tanévtől nem indul az iskolában magyar 9. osztály. A 2017–2018-as beiskolázási terv értelmében a Brassai is elveszti az egyik 9. osztályát, az iskola vezetősége és a szülői közösség a beletörődés helyett megoldást keres a – megfogalmazásuk szerint – diszkriminatív döntés megváltoztatására. Tárkányi Erika Tímea, a Kolozs megyei RMPSZ elnöke lapunkban kö- zölt írásában arról beszél: az iskolák megszűnése, osztályös - szevonások, a gyermeklétszám csökkenése nem újkeletű gond. A probléma lényege vélemé- nye szerint abban rejlik, hogy a szakma minden tanévben tűzoltással foglalkozott, és továbbra sincs alkalmazható, érvényes oktatási stratégia. És még egy rossz hír: bár a törvény által elő- írt minimális létszám megvolna, fennáll a veszélye annak, hogy az Alverna utcai magyar ovis csoportot megszüntetik
Iskola a Donát negyedben, továbbra is közel hozzád
Az elmúlt napokban arról szólnak a hírek, hogy a 2017–18-as tanévben nem indul elméleti 9. osztály a Brassai Sámuel Elméleti Líceumban és egyáltalán nem indul magyar 9. osztály a Donát negyedi Természettudományi Líceumban (hivatalos nevén Ghibu). A tanfelügyelőség arra a cáfolhatatlan tényre hivatkozik, hogy az idén 78 diákkal kevesebb végzi a nyolcadik osztályt magyar tagozaton, tehát ha optimális esetben mindenki magyarul szeretne továbbtanulni, akkor is minimum 2 osztálynyival kevesebb kilencedikes diák kezdené meg a következő tanévet.
Nem voltak könnyű helyzetben a magyar tanfelügyelők, amikor az iskolaigazgatóktól átvállalták a döntés felelősségét. Január 6-án, több mint hatórás gyűlés után jobb híján minden iskolaigazgató elfogadta, hogy a tanfelügyelőség vezetőtanácsa dönt majd saját kritériumrendszere alapján (pl. utolsó négy év bejutási eredményei, tanulmányi átlageredménye, megyei és országos tantárgyversenyeken elért eredmények, érettségi eredmények). Megjegyezendő, a szaklíceumi osztályok, szakosztályok és a vidéki iskolák elméleti osztályainak számát nem csökkentették.
Kis létszámú, de nagyon elszánt tanári közösségünknek néhány napra szüksége volt ahhoz, hogy elemezze a helyzetet, megfogalmazza fenntartásait a kritériumokkal szemben, miközben vigyáztunk arra, hogy az oktatási folyamat zavartalan maradjon, és higgadt légkör jellemezze a nyolcadikos gyerekekkel, valamint a szüleikkel való megbeszéléseket.
Nem értünk egyet azzal, hogy csak természettudomány szakos osztályokat szüntettek meg, ezzel felborítva az arányt, amit évek óta a diákok józan opciója, pályaválasztási irányultsága határoz meg. A természettudományi osztályok egyre népszerűbbek a diákok körében, mert a továbbtanulás, pályaválasztás széles skáláját teszi lehetővé ezen a szakon érettségizett diákok számára.
Tehát jövőre három matematika–informatika osztály mellett csak két természettudományi osztály maradt a kolozsvári és környékbeli diákok számára. Nem tudom, milyen statisztika mutatta ki, hogy az idei nyolcadikosoknak hirtelen megugrott az érdeklődése a matematika és informatika, valamint a humán tantárgyak iránt, és drasztikusan csökkent a természettudomány szakos osztályok iránt. Míg tavaly a diákok 40%-a választhatta az elméleti osztályok palettájáról a természettudomány szakot, 30-30%-a a matematika–informatika, illetve humán szakot, az idén csak 25%-a iratkozhat természettudomány osztályba, 37-37% matematikára, humánra.
Meggyőződésünk, hogy a tanfelügyelők döntését elsősorban a társadalmi elvárások, a közvélemény várható reakciója befolyásolta, amit, nevezzük csak őszintén nevén a dolgokat, a szülők részéről egyfajta, igényességnek vélt sznobizmus irányít, amely már elemitől kezdve szeretné biztosítani a gyerek társadalmi státusát a hagyománnyal rendelkező iskolák választása által.
Nem tekintjük objektívnek, sőt megtévesztőnek tartjuk azt a kritériumrendszert, ami alapján egyetlen 9. osztályunk elveszíti létjogosultságát. Kiegészítő magyarázat nélkül ezen szempontok szerinti értékelés megbélyegez minket, negatívan minősíti a munkánkat. Határozottan kijelentjük, hogy a Ghibu-líceum tanári közössége mindenkor magas szakmai felkészültséggel, nagy szeretettel és odaadással foglalkozik minden egyes reá bízott gyerekkel. Személyes beszélgetések vagy ellenőrzések alkalmával maguk a tanfelügyelők csak szuperlatívuszokban beszéltek az itt zajló oktatói-nevelői folyamatokról, eredményekről, a tanárok és gyerekek munkájáról.
Annyi más szempont is szóba jöhetett volna: például az, hogy hány, anyagilag és társadalmilag hátrányos helyzetű család gyerekét tanítottuk, neveltük, juttattuk el az érettségiig. Tanulmányok igazolják, hogy a gyerekek szociokulturális háttere hogyan befolyásolja a tanulmányi előmenetelt. Nemcsak a családból hozott ismeretanyag és attitűd nyit hatalmas szakadékot gyerek és gyerek között; ha csak arra az egyszerű tényre gondolunk, hogy minél „elitebb” iskolába jár egy gyermek, annál többet fordítanak a szülők magánórára, egyből megkérdőjelezhetővé válik az érettségi eredmények összehasonlítása. Alapvető pedagógiai elv, hogy ne egymáshoz, hanem önmagához hasonlítsuk a gyereket, fejlődését, eredményeit csak ahhoz mérhetjük, amennyit a líceum elején otthonról, illetve régi iskolájából hozott. Konkrétan: matematikából 5-ös bejutási jegyről érettségire hatoson felüli jegyre feltornázni a gyereket, akinek családja nem tudja fizetni a magánórát, van annyira nagy teljesítmény, mint kilences tanulóból kilences érettségizőt faragni.
Nem tartjuk igazságosnak az eredmények száraz számadatokban, statisztikákban való mérését, miközben az oktatás az egyik legszubjektívebb, legtöbb emberi tényezőtől függő, legtöbb érzelmet, empátiát igénylő folyamat. Nem szalámit gyártunk, nem paradicsomot termesztünk, hanem élő, érző, különböző temperamentumú és különböző képességű gyerekeket készítünk fel az életre.
Iskolánk, a Donát negyedi Ghibu-líceum magyar tagozata üdítő színfolt a megyei iskolahálózat térképén. Zöldövezetben, hatalmas udvarral várja a diákokat, tágas, világos osztálytermeiben a gyermek jó közérzete a legfontosabb. Ahogy jelszavunk is kifejezi, „Közel hozzád”, családias légkörben, elhivatott és színvonalas tanári karral folyik az oktatás. Azok a gyerekek, akik nálunk jártak általános iskolába, és líceumban szeretnének továbbtanulni, egy-két kivétellel nálunk maradnak. Az igényeiket, jogaikat ki veszi figyelembe?
Büszkék vagyunk azokra a gyerekekre, akik nálunk végeztek. Azokra is, akik kiemelkedő eredményt értek el az érettségin és egyetemi felvételin, de azokra is, akik középfokú végzettséggel megbecsült egészségügyi asszisztensek, mentősök, építkezési, elektronikai szolgáltatók lettek. Magyar közösségünknek hatalmas szüksége van a tanult, művelt, érettségizett szakdolgozókra, szolgáltatókra (nem feltétlenül egyetemi végzettségűekre), még ha az iskolahálózat jelenlegi megtervezői ezt nem ismerték fel.
Határozottan kijelentjük, hogy részt kívánunk venni annak a közép- és hosszú távú oktatási stratégiának a kidolgozásában, amely lehetővé teszi, hogy elsősorban a gyerekek igényeit figyelembe véve zavartalanul működhessenek az arra érdemes Kolozs megyei iskolák és tagozatok.
Végezetül álljon itt egy részlet kolléganőnk Facebook-bejegyzéséből, amelyet legelső indulatában írt, amikor megtudta a tanfelügyelőség döntését. Annyit fűznék hozzá, hogy a megoldás nem a tanfelügyelők és nem is a tanárok kezében van: az egész közösség felelős minden szál gyerekért, minden egyes megszűnő osztályért. Az építőmunkát már nulladik osztályban el lehet kezdeni, azzal hogy a szülő nem a zsúfolt belvárosba viszi, dugóban és benzingőzben idegeskedve a hajnalban felköltött gyermekét, hanem a tőle 5-10 percre levő általános iskolába, a parkon keresztül sétálva, beszélgetve. Mert higgyék el, itt ugyanolyan elhivatott, szakmailag kiváló tanítók, tanárok tanítják a gyerkőcöt, mint a belvárosban.
„Ma tudtam meg, hogy jövőre nem indíthatunk kilencedik osztályt. Pedig olyan nyolcadik végez az idén nálunk, hogy áldás a tanár életében, amikor ilyen osztályt tanít. Nem értem, miért érdekünk nekünk, kolozsvári magyaroknak felszámolni az iskoláinkat? Mit fog kezdeni az a néhány iskola azon a bűvös négyzetkilométeren a lassan 400 ezer fős lakosságú Kolozsvár összes magyar gyermekével? Nem kár azokért a gyerekekért, akit a szüleik román tagozatra iratnak, mert egyébként teljesen jogosan, nem szeretnének naponta 1 órát ingázni? Csak nekem tűnik, hogy ezzel a líceumi osztállyal Kolozsvár egy értékes színfoltját veszíti el? Tényleg jó ez nekünk, kolozsvári magyaroknak? Mert akkor elfogadom.”
Az O. Ghibu Líceum
magyar tagozatának nevében
Nagy Csilla
A fájó valóság
Hónapok óta téma a sajtóban az oktatás, az oktatás problémáiról és egyúttal a bűnbakok kereséséről szólnak a cikkek. Szinte napi szinten olvasni, ki miért marasztalja el az oktatásban éppen dolgozókat, kinek mi a véleménye x-ről, y-ról, egy politikai vagy egy szakmai civil szervezetről. Sok a megmondó, s mind hozzáértő. Mert az oktatás közügy, s mindenki ért hozzá. A téma ennyire égető felszínre kerülésének oka azonban a gyerekszám csökkenése. De ez már magánügy, arról nem nyilatkozhatunk, hogy x vagy y miért nem szül/nem vállal több vagy egyetlen gyereket sem. Holott ez az egyik legnagyobb gondunk, amivel szembe kell néznünk. Nincs elég magyar gyerek. S a gyerekszám csökkenése óhatatlanul maga után vonja az oktatásban jelentkező gondokat.
A kialakult helyzetet pedig csak még jobban nehezíti a másik gondunk: a hatályban levő oktatási törvény a kvóta rendszerrel, az osztályok létszámának megszabásával, a beiskolázási módszertan előírásaival. Ezek a törvénybe foglalt, szigorúan megszabott követelmények hátrányos helyzetbe hozzák a kisebbségi oktatást. Bár megállapítottak egy, a kisebbségi oktatás finanszírozására vonatkozó korrekciós mutatót, ezzel nem sikerült megfelelő védelmet nyújtani a kis létszámból származó fenntartási gondokra. A fejkvóta-rendszer bevezetése óta minden évben a kis létszámú oktatási intézmények, tagozatok, illetve osztályok fennmaradása és működése veszélyben van, hosszas egyeztetések tárgyát képezi. Ez is bizonyítja, hogy az oktatás anyagi alapon történő szervezése, illetve alulfinanszírozása milyen súlyos következményeket von maga után.
Iskolák megszűnése, osztályok összevonása évtizedek óta gondja a Kolozs megyei oktatásnak, s nemcsak a mi megyénknek. A megyei tanfelügyelőség egykori és mai magyar szakfelügyelőkből álló csoportja mindig jelezte e gondokat, s megoldás keresésével próbálkozott, megbeszélésekre hívtak, közös gondolkodásra buzdítottak. Ugyanez történt idén január 6-án is, amikor összehívták a magyar intézmények és tagozatok vezetőit, a szakmai szervezet képviseletét és a politikumot, s elmondták a gondokat. A gyerekszám csökkenése maga után vonja bizonyos osztályok számának változását is. Arra, hogy hol csökken az osztályok száma, kiket érint ez, nem született javaslat. S higgyék el, kedves olvasók, s oktatáshoz értő hozzászólók, senki nem volt képes önszántából jelentkezni: kérem, xy intézményvezető lemondok xy osztály indításáról. Nem tehette ezt a megbeszélésen jelen levő egyetlen intézményvezető sem, hiszen nem hozhat ilyen döntést, az ilyen horderejű problémát az iskolák vezetőtanácsában kell megbeszélni. Nem dönthetett a politikum, s a szakmai civil szervezet sem mutogathatott senkire, hiszen milyen jogon vállalhatná bárki is a megmondó szerepét. Akkor és ott megfogalmaztunk egy állásfoglalást, s felkértük a tanfelügyelőséget döntsön figyelembe véve a magyar oktatás sajátos helyzetét. Nem léptünk előre, de a jelenlevők mind vállalták és aláírták, hogy akkor és ott ebben az ügyben ez a döntés.
Ezek után ismét elmarasztalás éri a tanácskozókat, hogy nem voltak képesek még dönteni sem, hogy miféle szakmai szervezet az, amely nem hallatja a hangját, s nincs egy oktatási stratégiája … stb. Valóban nincs egy alkalmazható érvényes oktatási stratégia, mert minden tanévben tűzoltással foglalkozott a szakma (ezt találóan fogalmazta meg egyik intézményvezetőnk), s ez elgondolkodtató.  Mert amikor 2015. január végén Szabó Gábor egykori szakfelügyelő bemutatta a Kolozs megyei oktatás helyzetképét, az ő munkája is a megbeszélés szintjén maradt. Nem történt továbblépés, nem történt meg az átgondolása (talán most kiindulópont lehetne), mert a „tűzoltási módszer” mindig az éppen aktuálisan égető probléma megoldására törekedett, nem egy átfogó megoldásmód megtalálására és érvényesítésére.
Megjelentek kutatási eredmények, tanulmányok, amelyek a demográfiai számadatok tükrében körvonalazzák az oktatás problémáját, megjelent honlap az Iskolák veszélyben cím alatt, mely átláthatóan mutatja be a problémás helyeket. Lehet ezek alapján újabb oktatási stratégiák kidolgozását kérni, elindítani, felügyelni, de attól félek, ez sem működne. S ezt azért gondolom így, mert azt tapasztalom, összeülhet szakmai fórum, szakértői testület, hogy ne 4-re, hanem 10-12 évre tervezze meg a Kolozs megyei oktatás helyzetét, megfogalmazhatja a fájó pontokat, körvonalazhatja a problémákat, s javasolhat megoldásokat, akkor sem fogja egy intézmény sem beletörődve elfogadni, hogy éppen milyen megoldás születik/születhet az ő esetében. Hiszen ugyanez történik most is. A január 6-i megbeszélésen minden jelenlévő tudomásul vette, hogy ha nem születik döntés a részükről, akkor az osztályösszevonást a tanfelügyelőség oldja meg, most mégis nehezen fogadják a tanfelügyelőségi döntést. Ha egyszer megegyeztünk valamiben, akkor értsük azt meg, s fogadjuk el.
Mert oktatási stratégiát kidolgozni nagyon szükséges és érdemes is. Kell egy, a jövőt előrevetítő helyzetkép arról, hogyan tovább a Kolozs megyei oktatásban. De egy ilyen kidolgozott stratégia problémamegoldó csak akkor lesz, ha mindenki tudomásul veszi, hogy az érintettség szintjén túl kell lépni, és szembe kell nézni a számadatok tükrében a fájó valósággal. És mindemellett sürgetni kell egy átgondolt, a kisebbségi oktatást megfelelően kezelő új törvénymódosítást/törvényjavaslatot.
Tárkányi Erika Tímea
a Kolozs megyei RMPSZ elnöke
Megmarad-e az Alverna utcai magyar ovis csoport?
Megismétlődni látszik egy ismert forgatókönyv: adott a román igazgató, akinek valamiért nyűg a magyar csoport, adott egy lakótelepi óvoda, félig-meddig betartott procedúrák, jogszabályok. Az igazgató nem kér a beiskolázási tervben magyar csoportot, az érdeklődő szülőket pedig már azzal utasítja el, hogy ősztől nem indul a magyar ovi. Ki, hol, mit mulasztott, de még inkább: ki, hol, mit tehet a korrigálásért? Egyelőre van egy ígéret.
Sokan mennek iskolába az idén az Alverna utcai napközi magyar csoportjának ovisai közül. Ősztől 11 gyermek maradna. A tanügyi törvény 63. cikkelye minimális tízes létszámot ír elő egy bármilyen nyelven működő óvodai csoport számára, de nemzeti kisebbségeknél engedélyezi az ennél kisebb létszámot is, az ilyen csoportok működéséről a törvény szerint a tanügyminisztérium hivatott dönteni, az érintett oktatási intézmény vezetőtanácsával való egyeztetés alapján. De itt most megvan a minimális létszám, a döntésért tehát elvileg nem is kell(ett volna) a minisztériumig menni.
Az óvodavezető az eddigi 9 helyett 10 román csoportot kért a beiskolázási tervben, magyar csoportot viszont nem kért. Értesüléseink szerint azt is megjegyezte: a magyar tagozat 10 gyermeke közül (itt már elveszni látszik egy óvodás a 11-ből –szerk. megj.) három vegyesházasságból származik, őket be tudja fogadni a román csoportok valamelyikébe. A gyermekeiket magyar tagozatra járatni kívánó, vegyesházasságban élő szülőkkel ilyen javaslatról senki sem beszélt, de Fábián Ágnes óvónő megerősítette, hogy a beiskolázási számokról dönteni hivatott vezetőtanácsi ülés sem zajlott szabályszerűen, ugyanis oda nem hívták meg a törvény által előírt testületek képviselőit, így például Csoma Botondot sem, aki a helyi tanácsot lett volna hivatott képviselni a 7 tagú óvodai vezetőtanácsban.
Az óvónővel az igazgató nem közölte szándékait, Fábián Ágnes úgy értesült a csoportot fenyegető megszűnésről, hogy Batiz Elly, a magyar elemi és óvodai oktatásért felelős tanfelügyelő felhívta csodálkozva, amiért nem szer

Egyensúlyt az iskolákba
Nekünk minden sepsiszentgyörgyi diák fontos! 
1989 után Románia lakossága folyamatosan és hangsúlyosan csökken, ez alól a mi közösségünk, városunk, iskolai hálózatunk sem kivétel, fogalmaz közleményében a sepsiszentgyörgyi önkormányzat. A megyeszékhelyen az elmúlt 2 évtizedben 17.642-ről 10.365-re csökkent az iskolai rendszerben a gyerekek/diákok száma. Ez a 7.277 gyerek közel hat Mikó-nagyságú intézmény, vagy több mint húsz Kós Károly-nagyságú intézmény eltűnését jelenti városunkban. Alább a közlemény szerkesztett változatát közöljük.
 Az önkormányzat minden anyagi terhet felvállalva igyekezett fenntartani a teljes iskolai rendszert, odafigyelt minden társadalmi réteg igényeire: az elméleti oktatástól a szakiskolákig, a speciális igényű gyerekektől az alternatív oktatásban résztvevőkig, a városnegyedi és periférián levő intézményektől a belvárosi iskolákig.
Nagyon fontosnak tartjuk, hogy felszámoljuk a túlzsúfoltságot egyes iskolákban, ugyanakkor a kihasználatlan tereket élettel töltsük meg. Ennek érdekében jutottunk arra a következtetésre, hogy a Kós Károly-iskolát úgy integráljuk a sepsiszentgyörgyi oktatási rendszerbe, hogy az mindenkinek jó legyen, a tanulóknak, a tanároknak, a kisegítő személyzetnek, szülőknek egyaránt. Nem áll szándékunkban megszüntetni egy magyar iskolát, ellenkezőleg: új magyar iskolát szeretnénk létrehozni, új elemi iskolát. Biztosítani szeretnénk mindenkit arról, hogy az átszervezés során nem szűnnek meg szakok, nem veszíti el senki a munkahelyét, és továbbra is kiemelten kezeljük a speciális igényű tanulók kérdését.
Döntésünket az alábbiak alapján hoztuk meg:
Sepsiszentgyörgyön az elmúlt 5 évben a diákok létszáma 941 fővel csökkent. Az elemi iskolák túlzsúfoltakká váltak: a Székely Mikó Kollégium kicsi épülete vagy a Mikes Kelemen Líceum elemi osztályai ma a bentlakás épületének emeletére kerültek. Eközben a Kós Károly Technológiai Líceum diáklétszáma 600 főről 350-re csökkent (nappali és esti tagozaton), a Puskás Tivadar Technológiai Líceumé 630 főről 533-ra. A városban a Kós Károly-iskolának a legrosszabbak a mutatói mind a létszámcsökkenést, mind az érettségi eredményeket nézve. 
Az egyértelműnek látszó aránytalan épületkihasználtságot egy alapos tanulmány is igazolta. Mindezek tükrében Sepsiszentgyörgyön olyan átszervezést javasolunk, ami észszerűsíti a rendelkezésünkre álló épületek kihasználását, és ezáltal igazságosabb feltételeket teremt a kisgyerekek számára. Míg ma a Kós Károly-iskola Gábor Áron utcai, hozzávetőlegesen 7000 négyzetméteres épületébe 350 diák jár (miközben a nappali tagozaton tanuló diáklétszám már a törvény által meghatározott 300 alá csökkent), és még nem számoltuk a Gyár utcai, felújított, közel 3600 négyzetméter összfelületű épületet, amelyben tanműhelyek és szaktantermek állnak a diákok rendelkezésére, tehát összesen 10.600 négyzetméter, addig a kicsi Mikó 1200 négyzetméterében 371 kisgyerek zsúfolódik össze. Ezt az aránytalanságot szeretnénk kiküszöbölni, mi minden gyerekért felelősséget vállalunk.
Az elmúlt években kiemelten figyeltünk a szakoktatásra Sepsiszentgyörgyön, mind a beruházások, mind a népszerűsítés terén. A Puskás Tivadar-iskolában az utolsó 5 évben 6,2 millió lej értékű fejlesztést, beruházást valósítottunk meg, míg a Kós Károly-iskolában 4,7 millió lejjel fejlesztettünk. A fenntartási költségek kiegészítése a szakiskolák esetében az elmúlt három évben megháromszorozódott, a Kós Károly-iskola esetében több mint 100%-kal kellett ezt kiegészíteni 2016-ban. Mindezek ellenére a szakoktatás népszerűsége nem növekedett, a beiskolázási számokat nem valósították meg, hiába próbálták ezt alakítani a szakoktatás javára, osztályok nem, ill. csak kis létszámúak jöttek létre. Az elmúlt években a Mikó és a Mikes kárára születtek döntések, így maradhatott életben a Kós Károly-iskola.
Az elméleti osztályok száma a városban tovább nem csökkenthető. Magyar oktatási vonalon a 2017–2018-as tanévre a következő beiskolázási számokat javasolja a tanfelügyelőség: Székely Mikó Kollégium 3 elméleti osztály, Mikes Kelemen Líceum 3 elméleti osztály, Református Kollégium 1 elméleti plusz 1 református osztály, Plugor Sándor 1 művészeti osztály, Berde Áron Technológiai Líceum 2 szaklíceumi plusz 2 szakiskolai osztály, Puskás Tivadar Technológiai Líceum plusz Kós Károly 2 szaklíceumi plusz 6 szakiskolai osztály plusz 1 román nyelvű osztály, tehát összesen 2 vokacionális osztály, 7 elméleti osztály, 12 osztály szakoktatás magyar nyelven. Látható, hogy a szakoktatás továbbra is kiemelt szerepet kap, de meg kell találnunk az egyensúlyt az elméleti és a szakirányú oktatás között.
Átszervezési javaslatunk a Kós Károly-iskolát a Puskás Tivadar-iskolához rendeli, így egy erős, a munkaerőpiac igényeihez könnyebben alkalmazkodni tudó, több szakmát is ajánló szakiskola létesül a Puskás Tivadar épületegyütteseinek és a Gyár utcai műhelyeknek és tantermeknek a kihasználásával. A Gábor Áron utcai épületegyüttesre idén elkészülnének a felújítási tervek, majd elkezdődnek a munkálatok, hogy 2018 szeptemberétől ott indulhassanak a Mikó és Mikes előkészítő osztályai. 
Múlt pénteken találkoztunk a Kós Károly-iskola küldöttségével, igazgatóval, három tanárral, a szülőbizottság képviselőjével, akik elismerték, hogy nem tudják kihasználni a rendelkezésükre álló épületeket, elfogadták a költözés alternatíváját. Az a célunk, hogy Sepsiszentgyörgyön egy nagyon erős, a székelyföldi emberek elvárásaihoz és a piac igényeihez gyorsan alkalmazkodni tudó, jól felszerelt szakiskolát teremtsünk, ennek érdekében szeretnénk átszervezni a sepsiszentgyörgyi szakoktatást.
Két tűz között a tanfelügyelő
Kiss Imre főtanfelügyelő (képünkön) tegnap sajtótájékoztatón ismertette álláspontját az iskola-átszervezés sok indulatot felkavaró ügyében, miután üllő és kalapács közé került: a Kós Károly-szakközépiskola alapítójaként érzelmileg is kötődik ahhoz az intézményhez, amelyet 18 évig vezetett, volt kollégái is elvárják támogatását a megmaradásért folytatott harcban, miközben jelenlegi funkciójában más kötöttségek és felelősségek is terhelik
Iskolaigazgatóként úgy tapasztalta, hogy két telephelyen – az iskolaépületben, illetve a Munkás utcai műhelyekben – folytatni a tanítást nagyon megnehezítette az oktatói gárda összekovácsolását, viszont tág teret nyitott a fejlesztéseknek, és minőségi szakoktatásra nyílt lehetőség – tekintette át a volt előnyöket és hátrányokat Kiss Imre. Most azt kérték tőle a kollégák, támogassa az átszervezésnek azt a változatát, hogy a Kós-szakközépiskola a Munkás utcai épületben (ahol a tanműhelyek vannak) folytassa az elméleti oktatást is, jogi személyisége megőrzésével, viszont véleménye szerint az az épület erre a célra nem alkalmas. Továbbá az, hogy az iskola önálló maradjon – bármelyik épületben –, csak elodázását jelentené a felszámolásnak, véli Kiss Imre, ugyanis a folyamatosan csökkenő beiskolázás mellett sok – motiváció híján – az év közben kimaradó is. 
A diákok körében nem népszerűek a Kósban tanított mesterségek – víz-gázszerelő, kőműves, varrómunkás –, így csak az került be ide, aki máshonnan kiszorult. Legalább ezres létszám kellene, hogy a fejkvóta alapú rendszerrel finanszírozni lehessen az intézményt, de iskolamegszüntetésről nincs szó, hiszen a Kós Károly-iskola összes szakja megőrzésével átköltözik egy másik épületbe, a jól felszerelt műhelyek pedig továbbra is biztosítják a minőségi szakoktatást. A címzetes tanárok katedrakiegészítéseit is 95%-ban már megoldották – mondta a főtanfelügyelő.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Alakul a csíki gyűjtőlevéltár
Az ősztől válhat látogathatóvá a Csíkszeredai Gyűjtőlevéltár, amelynek kialakításához még 2015-ben fogtak hozzá. Jelenleg a csíkszéki főesperességek és plébániák 160–180 iratfolyóméternyi hivatali iratgyűjteményét rendszerezi a főegyházmegye főlevéltárosa.
Javában zajlik a rendszerezési munka, így a tervek szerint még idén látogathatóvá válhat a csíksomlyói Szent Péter és Pál-plébániában helyet kapó csíkszéki gyűjtőlevéltár – tudtuk meg Bernád Ritától. A Gyulafehérvári Főegyházmegye főlevéltárosa arról is beszámolt, hogy a főegyházmegye által 2003-ban kezdeményezett levéltármentési folyamat részeként szükségessé vált egy csíkszeredai központ létesítése is. „Két olyan főesperesi kerületről van szó, amelyet a reformáció nem érintett, a katolicizmus megmaradt a 16–17. századokban is, a templomok sem kerültek más felekezetek használatába. Ezek az egyházközségi levéltárak a plébániákon szétszórtan nem ugyanazt az értéket képviselik, mint egy szervezett, hozzáférhető, tudományos gyűjteményi központban. Fontos felmérnünk, hogy mit örököltünk és mit őriztünk meg az elődeink életébőlˮ – magyarázta az alcsíki és felcsíki plébániák közös gyűjtőlevéltárának szükségességét.
Azzal kapcsolatban, hogy miért épp Csíksomlyón alakították ki ezt a közös felületet, a szakember kifejtette, a helyszínválasztásnál döntő szempont volt a központiság és a történelmiség, valamint a helyiségek méretbeli alkalmassága. Nem utolsósorban pedig a kiválasztott plébánia gazdájának hajlandósága is a további tennivalók intézésére. Mivel a főesperességek székhelyei falvakon találhatók (Csíkdánfalván és Csíkszentgyörgyön), így a főesperesi hivatalok melletti közös központ létrehozásának a gondolata nem érvényesült. Eközben a csíksomlyói kegyhely látogatottsága, a plébánia földrajzi elérhetősége és hajdani főesperességi központi szerepe – a Szent Péter és Pál-plébánia jelenlegi épülete a századfordulót követően ugyanis főesperesi székhelynek épült – lehetővé tette egy hasonló gyűjtemény befogadását.
A főlevéltáros elmondása szerint a csíksomlyói levéltári raktárak felújítása 2015 októberében kezdődött és a 2016 tavaszáig tartott, míg az iratok összegyűjtése az alcsíki és felcsíki plébániákról tavaly októberben kezdődött. Mint megtudtuk, a raktári tér kialakításához szükséges beruházásokat több intézmény is támogatta, főként pályázati úton. A felújítási munkálatok költségének tetemesebb részét, a nedvesség- és füstérzékelő riasztóberendezés beszerelését Hargita Megye Tanácsa, kisebb részét az érsekség, a speciális levéltári állványzatot a Szülőföld Alap, míg a savmentes tároló dobozok beszerzését a Nemzeti Kulturális Alap Közgyűjteményi Kollégiuma finanszírozta.
Bernád Rita arra is kitért, hogy a csíki gyűjtőlevéltár esetében megközelítőleg 160–180 iratfolyóméter mennyiségű anyagot dolgoznak fel. Az iratrendezési munkát ebben az évben kezdte el a szakember, aki heti két munkanap dolgozik a csíki levéltárban. Hozzátette, a rendszerezés hatékonyabb előrehaladtának érdekében tervezik levéltárszakos hallgatók és levéltáros szakemberek csapatmunkájának megszervezését, szükség esetén önkéntesek fogadását is. Terveik és reményeik szerint már az ősztől látogathatóvá válna a még berendezés előtt álló kutatószoba, amennyiben addigra sikerül a feldolgozással is megfelelő ütemben haladni. A levéltár szakképzett munkatárssal fog működni, akit főállásban alkalmaznak majd.
„A Csíkszeredai Gyűjtőlevéltár mintegy 45 fondképző (főesperességek, plébániák és filiák) hivatali iratgyűjteményéből tevődik össze. Ezek általánosságban a következő irattípusokat tartalmazzák: szerény mennyiségben fennmaradt anyakönyvek, iktatott hivatalos levelezés és a hozzá tartozó iktatókönyvek, házassági iratok (szabad egyezkedések), esetenként iskolai iratok, gazdasági iratok (számadáskönyvek, pénztárnaplók, szentmise-alapítványi iratok, leltárak stb.). Továbbá tematikusan rendezett kéziratos kötetek (többek között historia domus, iskolaszéki- és egyháztanács-gyűlési jegyzőkönyvek, püspöki leiratok másolati protokollumai, visitatio canonicák), hitbuzgalmi társulatok (például Rózsafüzér Társulat, Oltáregylet) iratai” – avatott be a szakember.
Gyűjtőlevéltárakról Mint azt Bernád Rita érdeklődésünkre elmondta, az egyházmegyei gyűjtőlevéltárak létrejöttének célja a történeti iratanyagok egy helyre történő koncentrálása, egységes, szakszerű feldolgozása, és ezáltal a hozzáférésük könnyítése. Az egyházi levéltárakban fellelhető iratokat elsősorban történészek (egyháztörténészek, helytörténetírók) és a plébánosok használják, valamint családfakutatók és szakdolgozatukat készítő egyetemisták. A Gyulafehérvári Főegyházmegyében összesen kilenc gyűjtőlevéltár működik: Gyulafehérváron, Szamosújváron (egy római katolikus és egy örmény katolikus), Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Gyergyószentmiklóson, Székelyudvarhelyen, Kolozsváron és immár Csíkszeredában is.
Az érdekességekről
Kérdésünkre, hogy milyen érdekességre bukkant a munkája során, így fogalmazott Bernád Rita: egy levéltárosnak minden iratanyag érdekes és fontos, vagy a történelmi értéke (származási ideje) vagy a gyakorlati értéke (különböző jogi vagy gazdasági ügyek rendezéséhez) miatt. Természetesen fokozottabb az érték akkor, ha ritkaságról van szó, esetünkben ilyennek számít a csíkszentsimoni plébániáról származó – de sajnos nagyon sérült állapotban fennmaradt – 1713-ban megkezdett peres jegyzőkönyv, vagy egy 1674-ben megkezdett csíksomlyói historia domus, illetve az 1750-től vezetett csíkszenttamási anyakönyvek is. Ugyanakkor mennyiségükkel és 17. századi anyagukkal kitűnnek a csíkszentmiklósi, a csíkkarcfalvi és a csíkszentgyörgyi plébániai és esperesi iratok – részletezte.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro

Tüntettek az összevonás ellen (Az iskolákat, a tanulókat nem lehet számokban mérni)
Az érintett tanárok többsége már beletörődött a költözésbe, csak állásuk megmaradjon, a diákok egy része fenyegetőzik, ha menniük kell, abbahagyják a tanulást, másoknak fontos a szakma elsajátítása, minden áron folytatják a képzést, az iskolavezetés tovább küzd önállósága megmaradásáért. Vegyes a hangulat a városban is a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskola felszámolása, a Puskás Tivadar Szakközépiskolába történő beolvasztása tekintetében: akik magyar tanoda bezárását ellenzik, azok közül néhányan részt vettek a tegnapi tüntetésen, akik egyetértenek az átszervezéssel, de az indokokat nem értik pontosan, azok is megálltak néhány percre a polgármesteri hivatal előtt tegnap összegyűlt közel kétszáz főnyi tömegben.
A Kós Károly Szakközépiskola időben bejegyeztette a tegnapi utcai tiltakozást, rendőri felügyelet mellett, rendbontás nélkül tartották meg akciójukat. A felvonultatott táblák egyikén Antal Árpád polgármestert idézték: „Aki iskoláinkat támadja, azt üzeni, nem akar az erdélyi magyarságnak jövőt ebben az országban.” (A városvezető ezt tavaly november 12-én mondta azon a sepsiszentgyörgyi tiltakozó megmozduláson, amit a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum megmaradása mellett tartottak.) Elsőként Komán László iskolaigazgató ismertette a lapunkban két ízben is közölt érveket az iskola önállóságának megmaradása mellett: megállt a diáklétszám-csökkenés, az ősztől induló új húsipari szak tanulókat vonz, a speciális osztályokat nem lehet máshová integrálni, az összevonás leépítésekkel jár, az általuk oktatott szakokra szükség van. Tordai Ernő, az iskolai szülőbizottság elnöke elmondta, megdöbbenve értesültek a helyi sajtóból arról a döntésről, amely gyermekeik iskoláját a Puskás Tivadar Szakközépiskolával olvasztja egybe. „A minden magyar számít szlogen ellenére még arra sem méltattak bennünket, hogy egy hosszú ideje meghozott döntést közös találkozó, egy fórum alkalmával hozzák tudomásunkra. Oly sokszor panaszkodunk, hogy odabent, Bukarestben a bennünket érintő dolgokról a fejünk fölött döntenek, a mi megkérdezésünk, esetleges véleménynyilvánításunk nélkül. És akkor hadd kérdezzem meg: Mit teszünk mi itt, helyben? Ugyanezt.” Nem tudja, mire lesz elegendő ez a tiltakozás, de neki kötelessége itt állni, az pedig szerinte biztos, hogy az iskola névadójának, Kós Károlynak a szavai örök érvényűek: „Az ember kötelessége, hogy a maga népét szolgálja. Aki ez alól kihúzza magát, az a népe árulója.” Az iskola volt tanára, Péter Sándor kérdéssel indította felszólalását: „Vajon az iskolát, a tanulókat csak számokban lehet kifejezni? Tudjuk, hogy a városi tanácsban leginkább könyvelők, közgazdászok, mérnökök ülnek, akiknek a számok adják az utasításokat. Viszont, ha iskoláról van szó, tanulókról van szó, akkor a számokat egy kicsit félre kell tenni. Talán még a veszteséget is vállalni, mert hiszen a diák, ahogy mondani szokás, a jövő.” Emlékeztetett: a rendszerváltozás után megszüntették Erdély egyik legjobb szakképző iskoláját, a sepsiszentgyörgyi építészetit, a megmaradt osztályait betagolták az akkor alakult Mikes Kelemen Líceumba, de még tanterem sem jutott nekik. „A kényszer vitte rá az akkori vezetőket, hogy létrehozzák a Perspektíva Szakközépiskolát, amely lassan feltápászkodott a szülők segítségével, diákok szorgalmával, a pedagógustársaim segítségével, kiváló szakképző tanodává vált. Aztán következett az egyesítés a textilipari szakközépiskolával, amely akkor leépülőfélben volt. És egy darabig úgy éreztük, hogy a csúcson vagyunk. Diákjaink jól teljesítettek, a pedagógusok és az iskola munkatársai közösen vállalták azt, hogy ezt az iskolát naggyá teszik. A tanulólétszám csökkenni kezdett, de ennek nem csupán az volt az oka, hogy kevesebb gyermek volt. Más iskolák bővültek, és ennek az iskolának a csökkenését eredményezte. (…) Hiszem azt, hogy a városi tanács jót akart, mert az ő érdekük is, hogy az iskolarendszer működjék. Talán nyugodtabban, tanácskozásokat, megbeszéléseket tartva, tapasztalt pedagógusok véleményét kikérve, lehet, hogy erre a tüntetésre nem került volna sor. Csodálkozom, hogy a tanácsban helyet foglaló pedagógusok nem szóltak az iskola érdekeiről. Ők csak egyet láttak: hogy ebből az épületből a Kós Károly-iskolának ki kell költöznie, és hogy milyen sorsa lesz, azt talán még ők sem tudják.”  Tóth-Gáspár Barnabás, az egykori Perspektíva Szakközépiskola igazgatója arra emlékeztetett, hogy amikor meg akarták menteni az iskolájukat, és kérték, hogy maradhassanak abban az épületben, ahol jelenleg a Székely Mikó Kollégium és a Mikes Kelemen Elméleti Líceum elemi osztályai működnek, nem engedték, hiába tanítottak keresett szakmákat, bocsátottak ki jól felkészült szakembereket, összeolvasztották a textilipari iskolával, most pedig ezt is megszüntetik. Szégyen, hogy a harmadik szakképző tanintézményt számolják fel Sepsiszentgyörgyön – mondotta.
A tüntetők közül kevesen válaszoltak kérdésünkre. A tanárok nem látják értelmét, hogy nevükkel mondják el véleményüket, ők már a kinevezésüket kapják a Puskás Tivadar Szakközépiskolába, tovább kell lépniük a helyzeten, mert nem maradhatnak állás nélkül. „Betyárbecsületből jöttünk tüntetni, de valahol tanítanunk kell tovább” – mondták. Incze Csaba fizika szakos tanár a 2001-es összevonással került az iskolába a Perspektívából: „Elég szomorú vagyok, hogy ez megtörténhet. Megtörtént úgy, hogy nem kérdezett meg minket senki, az újságból értesültünk az összevonásról. Már régebben lehetett hallani, hogy felszámolják, de az időpontot nem tudtuk. Nagyon gyorsan jött a döntés, nem tudom, miért. Kötődöm az iskolámhoz, és ha elkerülünk, ott is tanítani kell, a tanítványainkat éppen úgy oktatnunk kell.” Szász Zsolt, IX. osztályos, kőműves szakos diák azt mondta: neki tetszik ez az iskola, jól is érzi magát itt, nem szívesen megy máshova, még nem tudja, hol fogja folytatni. Tordai Melinda szülő: „Ezt az iskolát nem szabad egybeolvasztani, minden magyar iskolára szükségünk van.” Újságírói kérdésre Komán László igazgató elmondta: két ajánlatot tettek az önkormányzatnak, de egyiket sem fogadták el. Kérték, hogy önállóságuk megtartásával költözhessenek abba az épületbe, ahol jelenleg a két nagy elméleti középiskola elemi osztályai működnek, vagy egy kis bővítéssel elférnének a Gyár utcai műhelyépületben, ahol a gyakorlati képzés felületei mellett jelenleg tíz tanterem van, még kettő kellene. Bízik abban, hogy az oktatási törvény adta lehetőségek fényében a prefektus elutasítja a tanács határozatát, hisz az iskola teljesíti az önállóságra vonatkozó minimális diáklétszámot. „Hogy közigazgatási bíróságra adjuk az ügyet, ez egy alternatíva, s vannak itt okok, egy iskolaigazgató, Kondor Ágota személyében megszavazza, hogy a másik iskolát beolvasszák. Érzek érdekellentétet ebből a szempontból. A tanári kar és a vezetőtanács határozatát fogom végrehajtani, ez a feladatom.” A másfél órás akción közreműködött az étfalvi Szász Band zenekar, amelynek vezetője és több tagja az egykori textilipari iskolában érettségizett, a diákok közül verset mondott Balázs Dániel és Bakcsi Boglárka, énekelt Ruzsa Amanada. A megmozdulás közös imával és Petőfi Sándor Távolból című dalával zárult.
A prefektus mossa kezeit
A prefektus csak akkor léphet közbe a Kós Károly és a Puskás Tivadar Szakközépiskola összeolvasztásának ügyében, ha valamilyen törvénytelenséget talál az elfogadott két tanácsi határozatban – jelentette ki Sebastian Cucu, a bukaresti kormány helyi megbízottja. Elmondta, a Kós Károly-iskola vezetője petícióval fordult hozzá és tárgyalt Kiss Imre főtanfelügyelővel is. Egyelőre más lépést nem tehet, kiegészítést kért a helyi tanácstól határozatuk indoklásához, és Kiss Imrétől is írásbeli beszámolót vár arról, hogy mindenben megfelelt-e az előírásoknak az eljárás. (-kas)
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A történelem kezdete
Diktatúrából jöttem én is, akárcsak egész nemzedékem. Nem is egyszerűen a kelet-európai kommunista rendszerek valamelyikéből, hanem a kivételesen kegyetlen Ceaușescu-féle román nacionálkommunizmusból.
Zsarnoki korban születtünk, így nőttünk föl, és így telt el fél életünk. Biztonságosan megszervezett, biztonságosan irányított államban, ahol nem a mi gondunk volt, hogy mi lesz holnap. 
Aztán 1989 decemberében összeomlott ez a diktatúra, és bár azelőtt jónéhány évvel már a szó szoros értelmében fázott és éhezett az egész ország, a népfelkelés napjaiban nem húst, fűtést és melegvizet követeltek az utcára vonuló tömegek, hanem szabadságot. Ezt skandálták városomban, Marosvásárhelyen, ezt kiabálták Erdély-szerte és Románia-szerte: „szabadságot”. Biztonságnak bővében voltunk azelőtt, hiszen minden lépésünket figyelte valaki, még a hálószobában sem voltunk magunkban, de a szabadság mellett követelhettük volna például az igazságot is egy velejéig romlott és hazug rendszerben. Csakhogy tulajdonképpen mindvégig ismertük az igazságot, ám ezzel a tudással nem nagyon kezdhettünk semmit. Mit értünk azzal, hogy tudtuk, mert széltében-hosszában suttogták: valahol Moldvában éppen egy gyümölcsösbe látogatott a diktátor, és mivel az almafák egy része nem termett abban az évben, cérnával kötözték fel az ágakra a máshonnan hozott almát, mert a rövidlátó vendég úgysem veszi észre a csalást. Igaz volt-e mindez, fogalmam sincs, de mindenképpen igaz lehetett volna. Egyébként tényleg rövidlátó volt a pártfőtitkár, és hiú is, vagy talán nem akart túlságosan entellektüelnek látszani, ezért nem viselt soha szemüveget, beszéde felolvasásakor sem a pártkongresszusokon. Éppen ezért a fontosabb hivatalokat olyan írógépekkel látták el, amelyeken a betűk a szokásosnál jóval nagyobbak, majdnem egycentisek voltak, és ilyen írógéppel írtak minden olyan beadványt, amely esetleg a diktátor szeme elé kerülhetett. Nem legenda ez, mindannyian láttunk akkoriban ilyen iratokat. (Később olvastam valahol, hogy talán Hitlernek is ilyen megnagyobbított betűkkel gépelték a jelentéseket, hasonló okokból. Hiába, tele van népmesei szörnyűségekkel a huszadik század!) Meg aztán, ha nem is láttunk mindent, közszájon forgott a festékszóróval zöldebbre festett fű, amerre a magasrangú látogató elhaladt, valahol Háromszéken, vagy a sietősen, krumplistól, mindenestől lehengerelt és leaszfaltozott krumpliföld egy segesvári nagyüzem bejáratánál, netán a Felső-Marosmentén az egyik farmról a másikra teherautóval ide-oda hordozott tenyészmarhák, mivel egyik tehén olyan, mint a másik, hadd lássa a bőséget a Kárpátok Géniusza. Mint ahogy kollektív emlékezetünk máig megőrizte a diktátornak virágcsokrot átnyújtó kisfiúk és kislányok fogorvosi vizsgálatát, nehogy rossz leheletükkel megfertőzzék az ország első emberének és asszonyának rózsaszínű álmait. És nem feledhetjük a főúri vadászatokat sem, a hónapokkal azelőtt beetetett medvéket, az elaltatott és helikopterrel az egyik erdőből a másikba szállított szarvasokat. Nem folytatom. 
Onnan jöttünk, ahol ez mind-mind megtörtént, és ennél sokkal több is. De hova megyünk? Eljutottunk-e, eljutunk-e valaha a szabadság országába, ami számunkra az ígéret földjét jelentette a diktatúra széthullásakor? 1989 végén, az euforikus decemberi napokban azt mondtam volna – mondtam is valójában, többször is –, hogy igen, célba érünk. Ma már keserűen nézem, hogy éppen olyan gyorsan múlt el ez az optimizmus, mint az 1992-ben villámsebesen elhíresült Francis Fukuyama-könyv (A történelem vége és az utolsó ember) igazsága. Miben is hittünk volna mi, egy zsarnoki kor megalázott, kiéheztetett, hallgatásra ítélt fiai, lányai, hogyha nem Francis Fukuyama azóta naivnak bizonyult jóslatában: „A történelem végén a liberális demokráciának már nincsenek komoly versenytársai. A múltban az emberek elutasították a liberális demokráciát, mert kevesebbre tartották a monarchiánál, az arisztokrácia uralmánál, a teokráciánál, fasizmusnál, kommunizmusnál, totalitarizmusnál vagy bármely egyéb ideológiánál, amelyben éppen hittek. Most azonban mintha általános egyetértés fogadná – az iszlám világon kívül – a liberális demokráciának azt az állítását, hogy rendszere a legészszerűbb kormányzati forma, vagyis az a fajta állam, amelyben a legteljesebben valósul meg az észszerű vágy és az észszerű elismerés” (Somogyi Pál László fordítása). Mi lehetett volna fontosabb érték számunkra egy már-már tökéletesen ellenőrzött rendszerből szabadulva, mint a szabadság és tolerancia? Ráadásul mi, erdélyi magyarok halmozottan hátrányos helyzetből léptünk ki a napvilágra: az általános elnyomáson innen és túl megtapasztaltuk a román kommunizmus sajátosságát, a nacionalizmust is, ahogy nyelvünket, kultúránkat fokozatosan kiszorították a nyilvános életből. Többet reméltünk, és meglehet, nagyobbat is csalódtunk emiatt. 2001. szeptember 11., az ikertornyok lerombolása után úgy tűnhetett, hogy a történelmi fejlődés Fukuyama által jósolt vége, vagyis a liberális demokrácia általános diadala azért nem következett be, azért kezdődött ismét elölről a történelem, mert a terrorveszély háttérbe szorította az egyéni szabadságjogokat, és mindenki számára a biztonság lett a prioritás. Micsoda drámai visszatérés ez oda, ahonnan elindultunk: a tökéletesen ellenőrzött társadalomba. És milyen keserves fintora a történelemnek, hogy időnként az az érzésem, a fiatalabb generációk valami különös exhibicionizmussal – Facebook-exhibicionizmusnak nevezném – még szinte vágynak is arra, hogy életük „nyitott könyv” legyen. Vagy stílszerűen: nyitott okostelefon. Azt mondhatnám, hogy a világháló, amely látszólag maga a megtestesült szabadság, egyenlőség, testvériség, és amely mindannyiunk nyilvánossághoz való jogának legékesebb példája, legyőzte azt az ideológiát, amely létrehozta: a liberális demokráciát, hiszen egyúttal ellenőrzésünk, ellenőrizhetőségünk legfőbb eszköze is ma már. Ilyen értelemben nem az Al-Kaida, nem az Isis, nem a terrorizmustól való indokolt rettegés, hanem mi magunk akadályoztuk meg, hogy bevégződjék a történelmi fejlődés, ha egyáltalán volt esély erre. Nem mérföldkő vagy törésvonal hát szeptember 11, hanem legfeljebb csak ürügy annak felerősítésére, ami már egy ideje azelőtt is működött újra: szabadságunk korlátozása, életünk folyamatos átvilágítása, vagyis mindaz, amit mi Romániában sommásan „szekus világnak” neveztünk hajdanában. Számomra már a kilencvenes évek elején nyilvánvalóvá kezdett válni, hogy van itt egy ellentmondás, egy rés az érvelésben, amelyet a Fukuyamát cáfoló Samuel P. Huntington (A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása) olyan messzehangzóan kihasznált. Ez az ellentmondás a hagyományosan nyelvek, kultúrák vagy akár fajok olvasztótégelyének tekintett Amerikai Egyesült Államokban csak mostanában kezd felszínre törni, legutóbb az elnökválasztáskor, de nálunk már rögtön 1989 után hangsúlyosan megjelent, bár akkor még azt hihettük – hittük is –, hogy ez csak a friss balkáni és kelet-közép-európai demokráciák gyermekbetegsége. Ha a liberális programok gazdasági fejezetétől eltekintünk – többek közt azért is, mert ez minket akkoriban, mi tagadás, nem nagyon érdekelt –, azt kell mondanom, hogy a kisebbségi sorsot megtapasztalt értelmiségi nem lehetne más, mint liberális. A minél teljesebb egyéni szabadság, a korlátlan véleménymondás, a magánélet sérthetetlensége, és persze a centrumában gyenge, önkormányzataiban erős állam mind-mind fontos célunk volt. Az viszont hamar gondolkodóba ejtett, hogy inkább elfogadják a liberális demokrácia hirdetői akár a – nem etnikai, hanem politikai kritériumok szerint szervezett – nemzetállamot is, mint az államon belüli kollektív jogokat a különböző nemzeti vagy regionális közösségek számára. Hányszor hallottam én azokban az években az érvet: várjunk türelemmel, mert az általános jogegyenlőség megteremtésével automatikusan megoldódnak a nemzeti identitáshoz kötődő nyelvi vagy oktatási problémák is. Jobb esetben azzal édesítették a keserű pirulát, hogy előbb alakítsuk ki a demokratikus feltételeket, egy mindenki számára egyforma jogrendet, és aztán később hozzátehetjük ehhez a sajátos jogokat is. Tulajdonképpen ezt a halogató érvet volt könnyebb visszaverni, mert ilyenkor mindig azt válaszoltuk, hogy nem lehet elképzelni egy általános demokráciát, ha azon belül egyik-másik csoportnak nincsenek egyenlő jogai. Ám azzal a szembenállással, hogy egyéni jogok versus kollektív identitás, azt hiszem, máig nem tudtunk mit kezdeni. Ez viszont már akkor sem volt csupán a mi romániai dilemmánk, hanem meggyőződésem szerint a magyarországi közélet is akkor, rögtön a rendszerváltás után szakadt szinte végzetesen ketté az úgynevezett nemzetpolitikai problémák mentén. Azóta is kétféle, egymással látszólag ellentétes demagógia határozza meg a magyar politikát, egyrészt jobboldalon a nemzeti elfogultságok folyamatos felszítása és az ehhez társuló gyűlöletkeltés, másrészt baloldalon a makacs bizalom abban, hogy egy jól működő demokrácia megoldja a szomszédos országokban is az ottani magyarok helyzetét, illetve hogy a határok nélküli, közös Európa mindannyiunk egyenlő otthona lehet akkor is, ha nem kalandozunk el a kollektív jogok aláaknázott területére. De tényleg aknamező-e az autonómia például? Tényleg összebékíthetetlen-e Fukuyama világhódító liberalizmusa Huntington civilizációk konfrontációját vizionáló térképével? És különben is nekünk, magyaroknak mit kellene választanunk? Marginális kérdés ez, mondhatná valaki. Pedig nem, éppenhogy ez a lényeg. Hiszen a mai Európa – ezt látom, erről merek igazán beszélni -, pontosabban az Európai Unió azért szorul korrekcióra, mert akár beismerjük, akár nem, kimondatlanul is egy olyan Európai Egyesült Államok létrehozását tűzte ki célul, amely szintén olvasztótégelyként egyneműsíti majd az európai nemzeteket, etnikumokat, régiókat. Liberális oldalon, úgy érzem, továbbra is makacsul ragaszkodnak egy ilyen elképzeléshez, jobboldalon meg a valóban létező működési zavarokat kihasználva, lassan-lassan kiöntenék a fürdővízzel együtt a gyermeket is. Való igaz, a huszadik század bebizonyította, hogy irtóznunk kell minden olyan kísérlettől, amely az állítólagos kollektív jogok – a nemzeti, etnikai vagy akár osztályszempontok – nevében lábbal tiporja az egyéni szabadságot. Volt fasizmus, volt kommunizmus, volt minden a múlt században, legyen már elég, mondhatnánk mi is. Annál is inkább, mert a kollektív identitás, a valamely közösséghez való tartozás könnyen felmentést jelent bárkinek az egyéni felelősség alól. Csakhogy valóban nem fér-e össze a liberális demokrácia eszméjével egy kollektivitás tagjának lenni? Ne tudnánk különbséget tenni a vérségi, származási, születési összetartozás önfelmentő ideológiája, a mindenkori genocídiumok alsóbb- és felsőbbrendűségi teóriái, és a szabadon vállalt – vagy akár választott – identitások között? Ma már nemcsak az az általánosan elfogadott, hogy elsősorban saját nyilatkozatunktól függ nemzeti hovatartozásunk, hanem elég sokan vannak, akik még nemükről, sőt bőrük színéről is maguk döntenek, akár műtéti beavatkozással is, ha szükséges. Állítólag ugyan mégsem plasztikai vagy másfajta beavatkozással lett az énekes Michael Jacksonból majdnem „fehér” ember, hanem egy súlyos bőrbetegség következtében, de egyébként arcberendezését ő is, mint sokan mások, szabad akaratából változtatta meg többször is. A történelem természetesen nem ért véget. De alapjában véve nem a demokrácia eszméje bukott meg azáltal, hogy kezdünk beletörődni: ellenőrizzenek minket, nézzenek bele a levesünkbe vagy a ruhásszekrényünkbe is, csak legyünk biztonságban. Csupán Fukuyama vallott kudarcot. Az az elképzelés, amelyről érzésem szerint az amerikaiak még mindig nem mondtak le, hogy egyfajta liberalizmus egyenruhájába – liberalizmus és egyenruha: minő ellentmondás – lehet bújtatni az egész világot. Persze hogy nem lehet. Valószínűleg még a biztonság és szabadság libikókáját sem lehet egyszer s mindenkorra megállítani, hol az egyik lesz felül, hol a másik. Egy olyan ország esetében, mint Magyarország, amelynek jelentős magyar közösségekkel kell számolnia a környező országokban, ebben a pillanatban két nemzetpolitikai tévút lehetséges. Az egyik a határok nélküli, eszméket, kulturális értékeket ide-oda áramoltató, polgárainak szabad közlekedését biztosító Európai Unió tagadása, a nemzetállami határok közé való bezárkózás tragikomédiája. A másik, a szörnyű történelmi előzményekre hivatkozva, a kollektív jogoktól való babonás félelem, annak az egyszerű igazságnak a meg nem értése, hogy lehetünk mindannyian szabadságunkhoz ragaszkodó, a másságot nem csak toleráló, de természetesnek tekintő egyének, miközben úgy tartozunk egy bizonyos közösséghez, hogy ennek a hovatartozásnak jogi kifejezést is akarunk adni. Tehát egyénként is, közösségként is szeretnénk egyenlők lenni más egyénekkel, illetve más közösségekkel. Mindaddig, amíg a nemzetpolitikát, vagyis a mi esetünkben a kárpát-medencei magyar közösségekkel kapcsolatos stratégia kidolgozását és alkalmazását egy magát liberálisként meghatározó értelmiség átengedi az úgynevezett (végül is ebben a térségben egyelőre minden csak „úgynevezett”) jobboldalnak, és nem próbálja saját programjába így vagy úgy beépíteni, számolnunk kell azzal, hogy – horribile dictu – éppen a nemzetállami elképzelések továbbélését támogatja akaratlanul. Azáltal is, hogy „növeli, ki elfödi a bajt”, hiszen kétségtelenül baj van mifelénk a magyar nemzet jövőképével, és a megoldáshoz ma is az kellene, ami tíz-húsz-száz esztendővel ezelőtt is kellett volna: az együttgondolkodás. Hogy miért is nő a baj, ha nem beszélünk róla? Romániai példával tudok élni. Ezelőtt két évvel erdélyi szász államelnököt választott magának az alkotmányában még mindig nemzetállamként meghatározott, félig balkáni, félig kelet-közép-európai ország. Nyilvánvalóan éppen azért választották meg, mert német, és másfajta magatartást reméltek tőle, mint egy román politikustól. Úgy tűnik, ennek viszont Nagyszeben egykori sikeres polgármestere, Klaus Johannis nincsen tudatában, mert szász származását nem tagadja le ugyan, de igyekszik megnyilatkozásaiban a román nemzetállami szemlélettel azonosulni, vagyis azzal, hogy aki román állampolgár, az román. Eddigi tevékenységének eredményeit és kudarcait nem sorolom (a mérleg nem igazán biztató), a lényeg az, hogy egy német államfő megválasztása akár liberális gondolkodásra is utalhat, tehát a legteljesebb toleranciára (ráadásul a Nemzeti Liberális Párt jelölte annak idején államfőnek), de közben ennek az égvilágon semmi hatása nem volt az országon belüli román-magyar viszonyra, amely inkább romlott, mint javult ebben az időszakban. Ki vádolhatná nemzeti türelmetlenséggel azt a román társadalmat, amely német politikust választ államelnöknek? Igen ám, csakhogy nem a romániai német közösség képviselőjeként, hanem vélt vagy valós egyéni képességeiért választották meg, azt a látszatot teremtve, hogy egyéni jogok tekintetében, legalábbis ami a megválaszthatóságot illeti, Romániában minden rendben van. Képtelenségnek tűnik, mégis igaz: a kollektív jogoktól rettegő, azokat integrálni képtelen liberális eszmeiség is hozzájárulhat a nemzetállam továbbéléséhez, ha másképpen nem, hát azáltal, hogy nem próbálja befolyásolni a nemzetről való gondolkodást. Holott a liberális értékekre nagy szükségünk lenne továbbra is, és bár nem hiszek a történelem végében, azt is jó lenne elkerülni, hogy tényleg elölről kezdődjék minden. Egyébként az esetleges félreértések eloszlatása végett: egyáltalán nem állunk jól az egyéni jogokkal sem Romániában, ismét időszerű itt is József Attila verse, a Levegőt!: „aktákba írják, miről álmodoztam”. Csak reménykedhetünk hát, hogy nem kell minden nemzedéknek azt sem saját bőrén megtapasztalnia, milyen a kizárólag „kollektív jogokon” (etnikum, osztály stb.) alapuló diktatúra, ahol zöldre festett fűben vagy leaszfaltozott krumpliföldön lépkedhet a zsarnok. Végtére is miért ne lehetne az egyén és a közösség szabadságjogait egyszerre érvényesíteni? És miért kell újra meg újra elfelejteni, hogy mindezeknek csakis együtt van értelmük?
Markó Béla
(a szöveg a Mozgó Világ 2017. januári számában jelent meg)
Transindex.ro

Fotóművészet és iskolaügy
A 19. század kezdetére kalauzolt el a Kemény Zsigmond Társaság keddi ülésének két előadója. Csíky Boldizsár meghívottja, Bálint Zsigmond fotóművész a fényképészet fejlődésének történetét áttekintve jutott el a mába, dr. Tamási Zsolt József tanár, egyháztörténész a felekezeti iskolákkal párhuzamosan megalakuló községi, állami iskolák történetét tekintette át. 
Bálint Zsigmond fotóművész, akinek az erdélyi népi élet alapos dokumentációját köszönhetjük, elmondta, hogy a Gyimesekből összegyűlt anyagból egy újabb albumot szeretne kiadni. Az előadó 110 éves fényképekkel szemléltette, hogy az 1900-as évek kezdetén, amikor a polgárosodó társadalom képviselőiben felmerült az igény, hogy portréjukat megörökíttessék, mennyire szép, hatásos portrékat készítettek Marosvásárhely neves fényképészei, Csonka Géza vagy a Janovits testvérek. A fokozatosan fejlődő fotográfia történetében a nagy robbanást a digitális fényképezőgép feltalálása jelentette. Ezzel a technikával készülnek ma már Bálint Zsigmond emlékezetes felvételei is, a hivatásként felvállalt szociofotográfia terén, az erdélyi falvak lakóit, szokásvilágát, épített örökségét és természeti szépségeit  megörökítve. Bár mindenik területen otthon van, ahogy a két bemutatott kép is igazolta, szívéhez, lelkéhez a legközelebb az emberek megörökítése áll, ahogy megélik a mindennapokat, dolgoznak, pihennek, ünnepelnek vagy unokáik buksiján elpihen a tekintetük. A képek krónikása évtizedek óta járja a falvakat, hogy a hajdan virágzó,  mára már eltűnőben levő világ emlékeit megörökítse. Jellegzetes portréiból valóságos életutak olvashatók ki, feltárul énjük, egyéniségük, és szinte halljuk, ahogy megnyílnak az őszinte beszélgetésre is kapható fotóművész előtt. A találkozásra, beszélgetésre nyújtanak lehetőséget az alkotótáborok, amelyek helyszínén már ismerik, és  szívesen látják portájukon a helybéliek. Ezt szemléltette a két kiállított kép is, az erdőcsinádi idős házaspárról és a pürkereci dédapáról és dédunokájáról. 
A fotográfia területéről az oktatás világába kalauzolta a hallgatóságot dr. Tamási Zsolt József tanár, kutató, egyháztörténész, aki Csíky Boldizsár kérdésére elmondta, hogy a sok terület közül, amivel foglalkozik, legszívesebben általános iskolai gyermekeket tanít.
Előadásában  az 1900-as kezdetétől indult, s ezúttal az úgynevezett községi, állami népiskolák megszervezésének és elterjedésének kezdetéről beszélt. A témával korábbi iskolája, a 7-es Számú Általános Iskola megalapításának századik évfordulója kapcsán kezdett foglalkozni, s a kutatómunka során sok érdekes adatra bukkant.
A modern polgári közoktatási rendszert Magyarországon az 1868. évi 38. törvénycikk alapozta meg, amely a felekezeti oktatást tiszteletben tartva megteremtette a lehetőséget a felekezet nélküli állami népiskolák megszervezésére. Az eredmény látványos volt, hiszen 1870–1910 között háromezerrel nőtt a községi elemi iskolák száma, az egy tanítóra jutó tanköteles gyermekeké pedig 91-ről 74-re csökkent. A kormány tervet dolgozott ki népiskolák építésére, számuk a századforduló környékén gyarapodott a leglátványosabban. 
Ekkor épül ki a marosvásárhelyi állami iskolák hálózata is, amelynek programját Hartly János tanító, iskolaigazgató készítette elő. Az érvelés szerint a marosvásárhelyi községi iskolák egészségtelen, sötét, penészes bérelt helyiségekben működtek, amelyeket pedagógiai és közegészségügyi szempontból is régen be kellett volna zárni. Hartly János 1897-ben a dicsőszentmártoni állami elemi és polgári iskola mintájára terjeszti be a Régi Baromvásár utcai iskola (ma a szemészeti klinikával szemben levő 16-os óvoda) épületének tervrajzát a polgármesteri hivatalhoz. Az épületben az esti órákban kereskedő- és iparostanoncok oktatását tervezi. Abban az évben a 17.000 lakosú Marosvásárhely 3.228 tanköteles korú diákjából 661 nem járt iskolába, ennek ellenére az iskolaépítési program nem valósult meg. A Régi Baromvásár utcai épület 1902-ben, dr. Bernády György polgármestersége idején készül el. Ebben az időszakban egy községi elemi leány-, két elemi és egy polgári fiúiskolája van a városnak. A fenntartási nehézségek miatt az úgynevezett községi iskolák működtetését 1904-ben a várostól átveszi az állam, érintetlenül hagyva a felekezeti népiskolákat. A városi közgyűlés döntése értelmében a következő években építendő iskolák is állami tulajdonba és használatba kerülnek. Bernády György nagyszabású építkezési tervei segítségével kerül sor a Jókai Mór (Eminescu) utcai elemi fiúiskola (ma katonai levéltár), a Szent György téri leányiskola (ma a Petru Maior Egyetem használja) és a Sándor János (Dózsa György) utcai állami elemi leányiskola építésére, így 1906-ra minden városrésznek, körzetnek fiú- és lányiskolája is van. Ezeknek a tannyelve a magyar, mivel a város etnikai összetétele nem tette szükségessé a nemzetiségi oktatást. Bár állami iskolákként működtek, a tantárgyak között az első helyen a hit és erkölcstan állt. Nagy hangsúlyt fektettek a folyékony olvasásra, a tartalom tárgyalására, a nyelvtanra, a helyesírásra, a szépírásra és a női kézimunkára is, ahogy az iskolák felszereléséről is gondoskodott az állam. 
A továbbiakban az előadó a két impériumváltást követő átalakulásokat vette számba, amelyek során alapvetően megváltozott a nemzeti kisebbséggé váló magyarság oktatásügyi helyzete.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Hazatelepülő tudósok – Minél több kutató foglalkoztatása a cél Szentgyörgyön
Valós alternatívát kínálnának Sepsiszentgyörgyön a hazatelepülni vágyó fiataloknak a kutatás terén. Már több személyt foglalkoztatnak, a kört pedig folyamatosan bővítenék.
A hazatelepülni vágyó fiataloknak próbál valós alternatívát kínálni a kutatás terén a sepsiszentgyörgyi Pro-Vitam Diagnosztikai Központon belül működő kutatói egység. A diagnosztikai laboratórium vezetője, Fejér Szilárd – aki Cambridge-ben doktorált, Szegeden volt posztdokor – pénteken sajtótájékoztató keretében mutatta be eddigi eredményeiket, az idei kutatási projektjeiket, ez utóbbiakra összesen 500 ezer eurós finanszírozást pályáztak.
A kutatóközpont vezetője felidézte, hogy első jelentős eredményük 2015-ben volt, amikor megnyert egy, a román állam által kiírt pályázatot a kémia szekcióban, egyetlenként nem egyetemen, hanem egy kis alapítványon keresztül ültette gyakorlatba a projektet. Ennek keretén belül alkalmazta a gyergyószentmiklósi Antal Zoltánt, aki Kanadában doktorált számításos kémiából, az ő doktori témáját továbbgondolva egy innovatív szoftver fejlesztésére nyertek kétéves finanszírozást 200 ezer euró értékben. Ennek keretében már három új munkahelyet teremtenek, két programozót és egy kutatót alkalmaznak.
„Engem Szilárd alkalmazott, én újabb kutatót tudok felvenni, és majd ő is teremt újabb munkahelyeket, elképzelésünk szerint ilyen módon folyamatosan bővülhet a kör” – részletezte Antal Zoltán. Hozzátette, nemcsak a külföldön dolgozó kutatókat próbálják hazacsábítani, hanem megállítanák az elvándorlást, pályakezdő, frissen végzett tudósoknak is kínálnak munkát. A kutatócsoportban jelenleg öt, doktorátussal rendelkező tudós és két PhD-hallgató van. Fejér Szilárd kifejtette, a kritikus gondolkodást a doktori tanulmányok alatt lehet elsajátítani, egy laboratórium minőségét pedig elsősorban az ott dolgozók szakmai felkészültsége határozza meg, ilyen megközelítésből pedig országos szinten kimagasló a sepsiszentgyörgyi központ.
A jelenlegi kutatásaikról elmondták, egy innovatív, a gyógyszeriparban eladható szoftvert fejlesztenek ki, már létezik egy prototípus, elsősorban a gyógyszertervezésben tudják hatékonyan alkalmazni. A másik projektjükben együttműködnek a bukaresti Anyagfizikai Intézettel, egy EU-s pályázaton belül új, a jelenleginél olcsóbb nanoszenzorokat terveznek, ezek segítségével a betegség korai stádiumában a vérből ki lehet mutatni a rákos elváltozásokat. A bukaresti Matei Balș-intézettel is dolgoztak együtt a hepatitis B-, C- és a HIV-vírusokat szűrték, 12 ezer pácienst vizsgáltak meg, és 4 százaléknál, több mint 400 embernél mutatták ki korai stádiumban valamelyik vírus jelenlétét.
Fejér Szilárd ugyanakkor keserűen állapította meg, hogy inkább Kovászna megyén kívül értékelik eredményeiket, valószínű, mert ott nem sértenek üzleti érdekeket az orvosi szolgáltatások terén, a háromszéki kórházak nem partnerek a kutatásaikban.
Bíró Blanka |
Krónika (Kolozsvár)

Élménypedagógiai képzést tartottak
Az elmúlt hétvégén a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége a Partiumi Oktatási és Módszertani Központon keresztül háromnapos élménypedagógiai képzést szervezett a nagyváradi Ady Endre Líceumban, melyen 50 pedagógus vett részt szerte a megyéből.
Az interaktív felkészítést Bányai Sándor, a budapesti Kalandok és álmok szakmai műhely vezetője, és munkatársa, Módi Kinga tartották, az első foglalkozásra pedig a házigazda tanintézmény kisebbik tornatermében került sor.
Ahogy a mozgalom honlapján is olvasható, az élménypedagógia sokféle terápiás, nevelési, szabadidős és rehabilitációs stratégia szintézisét jelenti. A tapasztalati nevelés egyik formája, egyfajta alternatív módszer. A folyamat során a csoport tagjai különlegesnek számító helyzetekben, de biztonságos, kontrollált körülmények között valós következményekkel járó tapasztalatokban részesülnek, és a megszerzett tudással maguk kísérleteznek. Ahelyett, hogy mások tapasztalatait olvasnák vagy hallgatnák, ők maguk felelnek saját tanulásukért.
Lényege, hogy cselekvésre készteti a résztvevőket. Provokál. Olyan helyzetet teremt, melyben a csoport tagjai késztetést éreznek arra, hogy próbára tegyék tudásukat, képességeiket, kreativitásukat. Saját fizikai, pszichikai képességeikkel szembesít, és ami talán ennél is fontosabb: a személyes élményre koncentrál. A végrehajtás után nagy gondot fordít az értékelésre, pozitív visszajelzések közvetítésére, a szituációban rejlő tanulságok levonására és a más területeken is alkalmazható készségek és képességek felismertetésére.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Puska, pótkávé, térkép – Új utak a Trianon-kutatásban
Milyen okok vezettek az első világháborút követő katonai összeomláshoz és a hadsereg leszereléséhez? Miként változott az élelmiszer-ellátás 1917 és 1922 között, és mi volt a politikai jelentősége ezeknek a változásoknak? Hogyan lehet a határmegvonás földrajzi következményeit új módszerek alapján vizsgálni? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre keresi a választ az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport.
A munkáját Ablonczy Balázs vezetésével tavaly nyáron megkezdő A kutatócsoport Facebook-oldalacsoport célja: monográfiákkal, konferenciákkal, dokumentumközlésekkel, idegen nyelvű publikációkkal hozzájárulni ahhoz, hogy a magyar közvélemény és a tudományos közösség jobban megismerje a békeszerződés pontos körülményeit.
A program négy pillérre épül: az eddig ismeretlen, a béke-előkészítést és a döntéshozatalt bemutató diplomáciai iratok közül készül jó néhányat publikálni a kutatócsoport, első helyen a magyar békedelegáció naplóját Zeidler Miklós szerkesztésében, de tervezi amerikai, olasz, japán, román, cseh és szerb dokumentumok közlését is.
A kutatási program második része a magyar társadalom és az összeomlás kapcsolatát vizsgálja, benne foglalkozik a hadsereg szerepével, a menekültkérdéssel, a közellátás elhanyagolt, ámde stratégiai problémáival. E rész foglalja magában az impériumváltások helyi vizsgálatát is.
A határok megszilárdulásával foglalkozó részben esne szó a békeszerződés földrajzi aspektusairól, a határok által teremtett gazdasági, társadalmi viszonyokról, illetve az 1918 és 1924 között született számos közép- és kelet-európai átmeneti állam létrejöttéről.
Végül a kutatás kitér Trianon emlékezetére (emlékművek, történetírás, irodalom) és a magyar társadalom kapcsolataira.
Lássunk hármat a kutatási programban részletesebben is vizsgálni tervezett témák közül!
Katonai összeomlás és a hadsereg 1918–1920
Az első világháborút követő katonai összeomlás és a hadsereg leszerelése talán az egyik legtöbbet vitatott kérdés a trianoni döntést közvetlenül megelőző időszak történetével kapcsolatban. A június 4-i évforduló közeledtével minden évben mind a történészszakmát, mind a közvéleményt igen élénken foglalkoztatja a kérdés: milyen okok vezettek a hadsereg teljes felbomlásához 1918 őszén, és egyáltalán lehetséges lett volna-e fegyverrel megakadályozni a történelmi Magyarország egy részének vagy akár egészének elvesztését.
A magyar közvélemény már az 1920-as évektől kezdve radikálisan két táborra szakadt ebben a kérdésben. A Horthy-korszak ellenforradalmi történetírása egyértelműen a Károlyi-kormány elhibázott politikájának számlájára írta a haderő teljes szétesését, míg az oktobrista emigráció a háború természetes következményeként mutatta be az eseményeket. Az 1945 után kiépülő államszocialista rendszerben azután ez a kérdés a Tanácsköztársaság „honvédő harcaival” szemben jórészt háttérbe szorult. A radikálisan különböző értelmezések ellenére az 1990-es évekig a legtöbb történeti munka megközelítésében nagy hasonlóságot mutatott: mindegyik alapvetően politikai-ideológiai szempontból tárgyalta a korszak hadtörténelmét. Az elmúlt évtizedekben aztán egyre-másra jelentek meg a korszakot bemutató jóval kiegyensúlyozottabb munkák, de a katonai összeomlást részleteiben tárgyaló modern összefoglaló monográfiával mind a mai napig adós maradt a magyar történettudomány.
Mindezzel párhuzamosan az elmúlt néhány évben a nemzetközi szakirodalom egyre nagyobb figyelmet fordított az 1918 utáni „kis háborúk” történetére. Ezek az írások mind megközelítésükben, mind módszereikben sok újdonságot hoztak a korszak vizsgálatával kapcsolatban. A magyarországi katonai összeomlást bemutató kutatás nagyban támaszkodik ezekre a munkákra.
A kutatócsoport alapvetően három szempontból kíván újat hozzátenni az eddigi magyar szakirodalom eredményeihez.
A hagyományos politikatörténteti kronológiával szemben ez a vizsgálat tágabb időkeretben kívánja értelmezni a katonai felbomlás eseményeit. Egyfelől megpróbálja bemutatni a leszerelés és mozgósítás első világháború alatt kialakult és a fegyverszünet után is továbbélő gyakorlatát, másfelől igyekszik rávilágítani azokra a 19. századi gyökerekre, amelyek 1918 után a szociáldemokrata párt erős antimilitarista politikájához vezettek.
Az események tágabb kronológiai értelmezése mellett a kutatás igyekszik a korábbi vizsgálatok földrajzi kereteit is újraértelmezni. A korszak hazai sajátosságainak megértése érdekében a projekt a magyar helyzetet más vesztes országokkal – elsősorban az eddig meglepően kevés figyelmet kapott Ausztriával – hasonlítja össze. A nemzetközi nézőponton kívül a projekt a szakirodalomban mind ez idáig általában külön vagy egymással szembeállítva tárgyalt „vörös” Budapest és „nemzeti” vidék ellentétét is igyekszik meghaladni, rámutatva a leszerelés és mozgósítás során felmerülő nehézségek hasonlóságaira.
Végül, de nem utolsósorban a kutatás a korábbi hadtörténeti munkákkal ellentétben elsősorban társadalomtörténeti szempontból kívánja megközelíteni a katonai összeomlás történetét. A vizsgálat nem annyira a politikai döntéshozatal ma már viszonylag jobban ismert eseményeire fókuszál, hanem az egyes civilszervezetek – elsősorban a szakszervezetek – és a haderő helyi szerveinek szerepével foglalkozik. Mindezen túl számos korábban nem ismert dokumentum felhasználásával a katonák szemszögéből próbálja megvilágítani az 1918 és 1920 közötti eseményeket.
Az élelmiszer mint fegyver
1921 közepén id. Chorin Ferenc a Magyar Gyáriparban, a GYOSZ lapjában amellett érvelt, hogy fenn kell tartani az állami alkalmazottak és az ipari munkásság kötött árakon való hatósági élelmiszer-ellátását – aminek másik oldala a szintén hatósági árakon való kötelező élelmiszer-beszolgáltatás volt –, mert szabadpiaci forgalom esetén az élelmiszerárak emelkedése olyan béremelést tenne szükségessé, amit sem az állam nem tudna finanszírozni a maga alkalmazottait illetően, sem pedig az ipar nem tudna teljesíteni versenyképességének jelentős romlása nélkül. Chorin Ferenc cikke ahhoz a politikai vitához tartozik, amelyben megszülettek az állami élelmiszer-begyűjtés és hatósági élelmiszer-elosztás megszüntetéséről szóló döntések. Írása azonban egy folyamat végpontja. Az élelmiszer-ellátás menedzselése a háború folyamán vált kormányzati feladattá, s a háború befejeztével sem tudták – a gyorsan változó – kormányzatok ezt azonnal felszámolni, lényegi elemeit tekintve 1922-ig fennmaradt.
Az első világháború évei a gazdaság működésében is törést jelentettek: a korábbi időszakban már régóta szabadpiaci viszonyok között működő gazdaság addig ismeretlen módon került kormányzati ellenőrzés alá. A háborús erőfeszítések érdekében az ipari nyersanyagok mind nagyobb részét termelték, szállították, dolgozták fel államilag szabályozott módon, és – gyakran sebtében kiépített – állami szervek irányítása és ellenőrzése alatt. Az élelmiszerek begyűjtése és elosztása szintén kormányzati szervek kezelésébe került. A korábbi piaci viszonyokat egy olyan államilag irányított gazdaság váltotta fel, amelyben a termelők, forgalmazók, fogyasztók/felhasználók helyzetét többé nem a kereslet-kínálat határozta meg, hanem a kormányzati szabályozás. Így az élelmiszerek előállítói és felhasználói gazdasági helyzetük, hétköznapi életviszonyaik romlását a kormány, általában pedig a politika számlájára írták.
Nem csoda, hogy az egyre mélyülő gazdasági nehézségek közepette helyzetének romlásáért minden csoport a kormányzatot tette felelőssé, amelyről paraszt és földbirtokos, munkás és munkaadó (mezőgazdasági és ipari), élelmiszer-termelő és élelmiszer-fogyasztó egyaránt azt tételezte fel, hogy az ellenérdekelt csoportokat támogatja. A társadalom legtöbb csoportjában gyorsan nőtt az elégedetlenség a kormánnyal szemben, és eluralkodtak azok a politikai szenvedélyek, amelyek az önvédelem nevében más társadalmi csoportok képviselői ellen fordították őket.
Az élelmiszer e folyamatban politikai jelentésekkel telítődött, az elnyomás, az igazságtalanság, a jogostól való megfosztás szimbolikus tartalmait vette fel; a társadalmi viszonyok idiómájává vált.
A hatósági/politikai alapon való élelmiszer-begyűjtés és -szétosztás folyamatában mindenki vesztesnek érezte magát, miközben a kormányzat hiábavaló erőfeszítéseket tett az érdekeltek közötti egyensúly fenntartására. 1918–19 eseményeinek egyik mozgatórugója az élelemiszerek termelésének és forgalmazásának ellenőrzése feletti konfliktus volt. Bár a Tanácsköztársaság nem redukálható erre az aspektusra, de sok egyéb mellett a városi élelmiszer-fogyasztók egy jellegzetes és szervezett csoportjának diktatúrája is volt a vidéki élelmiszer-termelők felett.
Közben a közélelmezés nehézségeit csak fokozta az ország területének demarkációs vonalakkal, majd határokkal való szétszabdalása. A berendezkedő ellenforradalmi rendszer konszolidációjának egyik legfontosabb eleme volt, hogy – szemben a korábbi kormányzatokkal – sikerült megtalálnia azt az utat, amelyen egy ideig az élelmiszer-elosztás hatósági fenntartásával, ugyanakkor az élelmiszer-termelők számára is elfogadható gabonaárakkal, majd pedig a szabadpiaci élelmiszer-forgalomra való visszatéréssel véget vetett annak az állapotnak, amikor az élelmiszerek termelése és elosztása sértette az érintetteknek a morálisan helyes gazdaságról formált elképzeléseit.
A kutatás három szinten vizsgálja az élelmiszer-ellátás kérdéseit 1917 és 1922 között.
1. Döntések és végrehajtás a kormányzat és az állami szervek szintjén. Itt egyrészt a makrogazdasági összefüggések és a gazdaságpolitikai döntések területére irányul a vizsgálódás. Milyen szempontokra figyelve, milyen kényszerek között születtek az élelmezéspolitikával kapcsolatos döntések? A döntéshozatal vizsgálata mellett a kutatás kiterjed a végrehajtásra is, arra, ahogyan a különböző kormányzati szervek megpróbálták a döntéseket átültetni a gyakorlatba, ami a sokféle ellenállás között gyakran nem volt egyszerű, az összeomlás időszakától kezdve pedig sokszor kétségbeesett erőfeszítéseket jelentett. A kutatás e szintje az élelmezéspolitikával foglalkozó központi szervek tevékenységének forrásaira épül (Közélelemzési Hivatal, Közélelmezési Minisztérium).
2. Az élelmezéspolitikában érdekeltek szervezeteinek tevékenysége. Az élelmezéspolitikai döntésekkel összefüggésben vizsgálandó az érdekelt felek szervezeteinek tevékenysége, azaz a mezőgazdaság és az élelmiszer-fogyasztók különböző csoportjainak egymással folytatott küzdelmei, amelyek célja eleinte az élelmiszer-ellátással kapcsolatos kormányzati döntések befolyásolása, majd pedig az élelmiszer-ellátás feletti politikai kontroll megszerzése volt. Itt a levéltári források mellett a szaksajtó, az érintett társadalmi egyesületek, szervezetek (GYOSZ, OMGE, Szaktanács, Gazdaszövetség stb.) kiadványai képezik az elsődleges forrásokat.
3. Élelmiszer a hétköznapokban. Végül pedig a kutatás a hétköznapok szintjén is vizsgálni kívánja az élelmiszer-ellátás kérdését. Az élelmiszer-begyűjtés és -elosztás gyakorlata sokféle egyéni ellenállást, alternatív stratégiát is kiváltott az emberekből, amelyek meghatározták az élelmezéspolitikai döntések végrehajtását a hétköznapokban. A kutatás harmadik szintjén az élelmiszer-ellátás hétköznapi problémáit, az élelmiszerek körüli hétköznapi konfliktusokat és ezzel összefüggésben az élelmiszer-ellátásnak szimbolikus politikai jelentésekkel való hétköznapi feltöltődését vizsgáljuk, ami mind szélesebb rétegekben generált politikai szenvedélyeket. A vizsgálatnak e szintjéhez elsősorban elbeszélő források használhatóak.
Trianon földrajza
A trianoni békeszerződés és a földrajz kapcsolata sokrétű. Ez azzal az egyszerű összefüggéssel magyarázható, hogy a békeszerződés legjelentősebb (magyar szemszögből nézve legsúlyosabb) következményei területiek, földrajziak voltak, és a békeszerződés revíziójára tett kísérletek fő célja is az elvesztett területek visszaszerzése volt. A földrajzi feladat földrajzosokat kívánt: a magyar geográfusok pedig igyekeztek is tudásukat hasznossá tenni. Már a béke-előkészítő munka során a statisztikai és térképes anyagok összeállítása mellett komplex földrajzi érvrendszert dolgoztak ki a magyar területi érdekek védelmére, az 1920-as, 1930-as években pedig jó néhány magyar geográfus állította munkásságát a területi revízió szolgálatába.
Trianon földrajzának a kutatása két egymással összefüggő vizsgálódást jelent.
Egyrészt jelenti a határmegvonás földrajzi következményeinek (kettévágott tájak-régiók, vonzáskörzetüktől elszakított városok, szétzilált térbeli gazdasági kapcsolatok, megbomlott társadalmi hálózatok) vizsgálatát, másrészt jelenti azoknak a földrajzi elméleteknek a feltárását, amelyeket a geográfusok fejlesztettek ki, hogy az új határ jogtalanságát (illetve a túloldalról szemlélve jogosságát) igazolják. Kutatásunk mindkét elemre kiterjed, és a célja az is, hogy a két világháború között széles körben ismert érveket, sztereotípiákat néhány kvantitatív alapokon nyugvó esettanulmánnyal tesztelje, elsősorban az osztrák–magyar és a csehszlovák–magyar határszakaszon.
A trianoni határok által kettévágott tájak, városi vonzáskörzetek kutatása nem előzmények nélküli a magyar földrajztudományban. A városi vonzáskörzetek lehatárolásánál legtöbbször nem áll rendelkezésre olyan adatsor, ami tételesen városokhoz sorolná be az egyes községeket, ezért a gravitációs modell alkalmazásával lehet nagyságrendileg pontos képet kapni a határmegvonás legfontosabb településhálózati hatásáról. A trianoni határ gazdasági és társadalmi hatásait jól jelzik a határtérségekben a két világháború közti demográfiai, vándorlási folyamatok. Ezt tételesen számba lehet venni az egyes határszakaszok vándorlási egyenlegének mérésével-térképezésével, illetve komplex módon a népességi súlypont elmozdulásának vizsgálatával. Az új határ a társadalom szerveződésének mikroszintjét is visszafordíthatatlanul átformálta: korábban szoros kapcsolatban élő községeket vágott el egymástól. Ennek a szintnek a vizsgálatára egy-két házassági vonzáskörzetnek az esettanulmányszerű vizsgálata lenne különösen alkalmas.
A béke-előkészítő munka során, majd a békekötést követő években született térképekről, szakmai háttéranyagokról, tudományos elemzésekről, földrajzi propagandatermékekről is sok jó elemzés készült az elmúlt évtizedekben. Kutatásunk ezeknek az elemzéseknek az eredményeit felhasználva új irányokba bővítené a földrajz szerepével kapcsolatos tudásunkat. A legismertebb földrajzi terméknek, a Carte rouge-nak nem csak a keletkezéstörténetét, szemiotikáját, háttérüzenetét szeretnénk bemutatni, hanem azt is, hogy a különböző országokban a szakmai közönség hogyan fogadta a térképet.
A Carte rouge
A magyar geográfusok által kidolgozott földrajzi érvrendszereket pedig megpróbáljuk ütköztetni néhány szomszédos ország geográfusainak érvelésével, arra is választ keresve, hogyan járult hozzá ezekben az országokban a földrajz az új vagy átalakult nemzeti térnek a közgondolkodásba, a nemzeti identitásba illesztéséhez, hogyan formáltak az újonnan megszerzett tájaknak új identitást.
BÓDY ZSOMBOR - GYŐRI RÓBERT - RÉVÉSZ TAMÁS
A szerzők az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoportjának tagjai.
mta.hu

„Játék legyen a tanulás” – Nagyenyeden tartotta vándorgyűlését az RMPSZ
A 25 éves Romániai Magyar Pedagógus Szövetség civil szervezetként vállalja fel a magyar nyelvű oktatás-nevelés szakmai támogatását. Ennek egyik legsikeresebb rendezvénye a vándorgyűlések sorozata, amely 2014-ben Sepsiszentgyörgyön kezdődött, majd Szatmárnémetiben (2015), Besztercén (2016), Nagybányán (2016), idén pedig Nagyenyeden (2017) tartották, de ebben az évben Temesváron is terveznek további folytatást. A kétnapos nagyenyedi vándorgyűlést a Bethlen Gábor Kollégiumban tartották. Bebizonyosodott, hogy a szívet melengető személyes találkozásokon túl a szakmába vágó előadások, párbeszédek, helyzetjelentések igen hasznosak, az önértékelés szempontjából is. Az összetartás, az egymásra figyelés és a spontánul kialakuló tapasztalatcsere áthatotta a tanácskozást. A különböző tevékenységeken 75-80 pedagógus fordult meg. Ők ma is a „nemzet napszámosai.”
BAKÓ BOTOND
Első nap: találkozás Fehér megyei pedagógusokkal
A találkozón az RMPSZ elnöke, Burus Siklódi Botond és az alelnökök tevékenyen irányították az eseményeket, őket segítette jelenlétével a tiszteletbeli elnök, Lászlófy Pál. Jelen volt Demény Piroska, a BBTK tanára, a továbbképzés szakembere, továbbá a Partiumi Egyetem képviselője, a tanügyminisztérium államtitkári kabinetjének igazgatója, Nagy Éva.   A Fehér megyei pedagógusok szép számmal jelentek meg Magyarlapádról, Balázsfalváról, Gyulafehérvárról, Péterfalváról, Torockóról, Bethlenszentmiklósról és más helyekről. Olyan felújított iskolában fogadták az ideérkező kollégákat, amelynek manapság tájainkon kevés hasonmása akad. Sok volt tanítvány pedagógusként tért vissza, büszkén számoltak be eredményeikről. Román iskolában tanító pedagógusok is voltak, akik mindig magyar nyelvű továbbképzésekre jelentkeznek. Lászlófy Pál megjegyezte, hogy „kevés olyan bástyánk van, mint a Bethlen-kollégium, amit nagy gonddal kell megőrizni.” Szőcs Ildikó házigazda-igazgató a nagybányai ülésen ajánlotta fel az elnökségnek, hogy jöjjenek el Nagyenyedre is a vándorgyűléssel. Ugyancsak ő emlékeztetett arra, hogy a 90-es években az első nyári Bolyai Akadémia is a kollégiumban volt. A nemrég lebonyolított óvópedagógia továbbképzés is bizonyította, hogy a kollégium új, tetszetős külleme mögött megfelelő infrastruktúra is rendelkezésre áll egy nagyszabású pedagógus találkozóra.
A konferenciát az elnök Burus Siklódi Botond átfogó vetített képes előadással nyitotta meg, az RMPSZ történetéről. Előadásában olyan problémákat említett, mint a csökkenő gyermeklétszám és az ebből adódó helyzetek kezelése, a nagyrészt autonóm módon működő tanügyi rendszerünk megerősítése. Semmiféle párt vagy politikai érdeknek nem vethetjük alá gyermekeink sorsát. Az előadást élénk problémakezelő beszélgetések követték. Felmerült a magára hagyott szórvány iskolák sorsa, a kallódó magyar gyermekek összegyűjtése szórvány kollégiumokba. Pozitív példaként merült fel a magyarlapádi iskola, ahol szórványbennlakás épült és sikerült összefogást teremteni a Református Egyház, az iskola, a szülők, az Etnika Alapítvány és az önkormányzati vezetés között. Összegyűjtötték a magyar gyermekeket a környező vegyes lakosságú falvakból a lapádi iskolába, ahova autókkal minden héten behozzák és hétvégén hazaviszik őket. Anyagi támogatást kapnak internátusi és iskolai költségeikre. A délutáni közös tanulásra újabban a helybeli gyermekek is bejárnak. A 8. osztály elvégzése után a megegyezés szerint minden gyermek útja a Bethlen-kollégium valamelyik osztályába, akár szakmai képzésre is vezet. Szőcs Ildikó kollégiumi igazgató szerint az óvodás gyermekek sorsára helyben kell megoldást találni, mert a szülők nem fogják őket néhány éves korukban iskolaközpontokba engedni. Fel kell használni a pozitív diszkrimináció elvét. Amennyiben szükséges, minden gyermekért harcolni kell. Székelyföldön előfordul, hogy 1-2 gyermekkel indítanak román nyelvű osztályt. Ezt a magyar szórványvidékeken is alkalmazni kell az anyanyelvi oktatásban.
Második nap: szakmai megbeszélés az Apafi-teremben
Az Apafi Mihály fejedelemről elnevezett előadóteremben vetített, tematizált előadások hangzottak el.
Szabadság (Kolozsvár)

Az RMDSZ nem vesz részt a kormány ellen beterjesztett bizalmatlansági indítvány szavazásán
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) törvényhozói nem vesznek részt a Grindeanu-kormány ellen beterjesztett bizalmatlansági indítvány szavazásán, de az azt megelőző vitában kifejtik álláspontjukat a jogállamiságról – közölte a magyar közmédiával Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke február 7-én, kedden.
Az RMDSZ-frakcióban kedden hozott döntést Kelemen Hunor azzal indokolta, hogy sem a kormánybuktató kezdeményezésre, sem ellene nem tudnak „jó lelkiismerettel” szavazni. Kifejtette: az RMDSZ szerint a Grindeanu-kormány téves döntéseket hozott a büntető törvénykönyv és perrendtartás módosításakor. A szövetség úgy véli: mind az alkalmazott módszer, mind a módosítás tartalma elfogadhatatlan, így az RMDSZ-frakció nem szavazhat a bizalmatlansági indítvány ellen.
Másfelől az ellenzék semmilyen alternatívát nem javasol, ezért az RMDSZ-frakció a bizalmatlansági indítvány mellett sem teheti le voksát – mutatott rá Kelemen Hunor. Megjegyezte, a bizalmatlansági indítványt beterjesztő jobbközép pártok sem gondolják komolyan, hogy meg tudják buktatni a kormányt, hiszen a PSD-ALDE koalíciónak 54 százaléka van, feltehetően ezért nem javasoltak alternatívát, miniszterelnök-jelöltet, kormányprogramot.
A vitában azért vesz részt az RMDSZ, mert ezt jó alkalomnak tekinti, hogy a parlament gyakorolja a kormány feletti ellenőrző szerepét, a jogállamiság témáját pedig kiemelkedően fontosnak tartja. Kelemen Hunor szerint nyíltan kell beszélni arról, hogy működik-e egyáltalán Romániában a jogállamiság, és szétválasztották-e a hatalmi ágakat, „vagy ez csak fikció”.
Arra a felvetésre, hogy az utóbbi napokban Erdélyben többen szorgalmazták, mondja fel az RMDSZ a kormánypártokkal kötött parlamenti együttműködését, Kelemen Hunor azt mondta: egyelőre azt sem tudják, működik-e ez a megállapodás. „A politikában ésszerűen kell dönteni, ez nem érzelmi, nem ideológiai kérdés, nem szimpátiáról szóló kérdés. Van egy megállapodás, amibe bele lehet kapaszkodni ahhoz, hogy a magyar ügyet képviseljük. Ha fölmondjuk ezt a megállapodás, akkor magyar ügy miatt kell felmondani, és valamit általában érdemes a helyére tenni” – mutatott rá az RMDSZ elnöke. Hozzátette: a megállapodás első próbája a költségvetési vita volt, amelyen a kormánypártok az RMDSZ módosító indítványainak jelentős részét elfogadták. Ezért a megyei szervezetek vezetőinek egy részével konzultálva a frakció úgy döntött, a tavaszi ülésszakon kipróbálják a szociálliberális koalícióval kötött parlamenti együttműködést, és ha nem bizonyul működőképesnek, az ülésszak végén felbontják azt. Kelemen Hunor megjegyezte: az ellenzék nem ajánlott semmilyen együttműködést, csak elvárja, hogy álláspontjukat az RMDSZ elfogadja.
A Grindeanu-kabinet elleni bizalmatlansági indítványról szerdán szavaz a bukaresti parlament. Romániában egy kormány beiktatásához, illetve megbuktatásához is a törvényhozók többségének voksára van szükség, attól függetlenül, hogy hány ellenszavazatot adnak le.
MTI 
Székelyhon.ro

Illyés: egyik oldalnak sincs szüksége az RMDSZ-re
A Nemzetpolitikai Kutatóintézet elemzője szerint helyén marad a román kormány, ugyanakkor a jövőben is konfliktusos helyzetre kell számítani, az RMDSZ pedig a parlamenti erőviszonyok alapján meglehetősen kellemetlen helyzetben van, egyik oldalnak sincs rá igazán szüksége.
Illyés Gergely a romániai belpolitikai helyzetet kedden az MTI-nek úgy értékelte: a bizalmatlansági indítvány megszavazására nincs esély, az meg fog bukni, és a kormánykoalíció maradni fog. Emlékeztetett arra, hogy a jelenlegi kormánypártok mintegy 54 százalékos többséget tudhatnak magukénak a román törvényhozásban.
Az elemző kitért arra is: bár a vitatott kormányrendeletet visszavonták, jelezték, hogy parlamenti eljárással szeretnék a büntető törvénykönyvet módosítani. Ennek tartalmáról még semmit nem tudni, annyit közöltek, hogy széles körű, akár több hónapos konzultáción vitatnák meg, s ebbe a szakmai szervezeteket, valamint akár a Velencei Bizottságot is bevonnák. A kutató szerint a módosításra valóban szükség van, hiszen az alkotmánybíróság számos ponton kifogásolta a jelenlegi törvényt, és több cikkelyt fel is függesztettek.
Megjegyezte: a parlament előtt van a közkegyelmi törvénytervezet is, ezt nem kormányrendelettel kívánták módosítani. Ez is rendkívül vitatott, bár az elmúlt napokban már kevesebb szó esik róla. Illyés Gergely szólt az államfő által várhatóan a közeljövőben, a korrupcióellenes küzdelemről kiírandó népszavazásról is. Kiemelte: a téma továbbra is nagyon erőteljesen szerepel majd a politika napirendjét, viták ezentúl is várhatóak.
Illyés szerint a jobboldali román ellenzék szempontjából probléma, hogy két hónappal ezelőtt voltak a választások, s demokratikus úton ezt a kormányt leváltani nem lehet. Elmondta, nagyon nehéz előrehozott választásokat „kierőszakolni" az alkotmány miatt. Hozzátette: az államfőnek sincs olyan jogköre, hogy a miniszterelnököt visszahívja. Az elemző arra számít, hogy a tüntetések intenzitása csökkenni fog, már a rendelet visszavonása is csökkentette az indulatokat. Ugyanakkor ha népszavazás lesz, akkor ehhez kampány is kapcsolódni fog, és ha nem is több százezres nagyságrendben, de a bukaresti Győzelem téren gyakran lesznek tömegtüntetések.
Illyés Gergely az RMDSZ helyzetéről szólva rámutatott: a kormányoldalnak kényelmes többsége van, az ellenzék megosztott. Valójában egyik oldalnak sincs szüksége a szövetségre, a kormányoldalnak nem kell a többséghez, az ellenzék pedig velük sem tud kormányt buktatni. „A kormány és az RMDSZ közötti parlamenti együttműködési megállapodásnak pedig nem igazán van alternatívája" – mondta. Szerinte rossz helyzetben van az RMDSZ, mert hiába volt jó a választási eredmény, a parlamenti aritmetika úgy alakult, hogy nincs rá szükség, és az alakulat súlya jelenleg csekély a bukaresti politikában. Illyés Gergely hozzátette: a szövetség rá van utalva a kormánypártok párbeszédkészségére és jóindulatára.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Borbély Imre szellemi hagyatéka
Miért van az, hogy többnyire csak akkor tudatosodik bennünk, milyen érték birtokában voltunk, amikor elveszítjük azt? Napok óta feszül bennem ez az érzés – ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül – amióta barátom, harcostársam és mesterem, Borbély Imre időnek előtte itt hagyta ezt a földi létet, és átköltözött az örök vadászmezőkre.
Úgy alakult életem az elmúlt bő három évtizedben, hogy útjaink többször találkoztak. Nagy ajándéka a sorsnak, hogy az 1989-es rendszerváltozás utáni lázas években közeli munkatársa, barátja, házának gyakori vendége lehettem. Igazi szellemi kaland volt követni okfejtéseit, azonosítani a történések mögötti törvényszerűségeket, meglátni az erdőt, amit a fák elfednek előlünk.
Temesváriként és fiainak fizikatanáraként a nyolcvanas évek közepe táján hozott össze az élet. Már az elején éreztem a szellemi rokonságot, de nem volt időnk és lehetőségünk elmélyíteni kapcsolatunkat. Igazi egymásra találásunk 1989. december 17-én történt, amikor összefutottunk Temesvár főterén vele és feleségével, Vikivel. Mellettünk katonák masíroztak harci indulókat énekelve – Ceauşescu személyes utasítására erődemonstrációnak szánták a Tőkés parókia körül kialakult „rendbontás” után, de szánalmasra sikeredett. Imre és Viki pedig összefoglalták az egy nappal azelőtti történéseket, amiből valahogy kimaradtam, bár családunk Tőkés László harcát a rendszerrel az elejétől fogva figyelemmel kísérte. Akkor szembesültem először Imre lényeglátásával, amelyet később számos más kérdésben is megtapasztalhattam. Valószínűleg ez a találkozás alapozta meg későbbi kapcsolatunkat és kísért a gondolat, hogy döntő módon befolyásolta későbbi életemet.
Következő találkozásunk a Temesvár Társaság környékén történt néhány hét után. Győzött a forradalom Temesváron és már javában zajlott a rendszerváltozás kisajátítása Bukarestben. A Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet (TEMISZ) elnökeként elsők között írtam alá a közélet erkölcsi megtisztulását szorgalmazó Temesvári Kiáltványt. Nem véletlen, hogy ennek elhíresült 8. pontját, amely kizárta volna a közéletből a régi rendszer hivatásosait, éppen Borbély Imre javasolta. Mi lett volna, ha a lusztráció normaerőre emelkedik és gyakorlatba ültetik? De a történelem nem tud mit kezdeni a „mi lett volna, ha” típusú kérdésekkel.
A Magyarok Világszövetségében találkoztunk ismét. Imre stratégiai gondolkodása itt jó táptalajra hullott. Mindig a nagy összefüggéseket kereste, az egészben gondolkodott, nem a részletekben. Kutatómérnöki rendszerszemlélete széles társadalomtudományi ismeretekkel párosult. A szubszidiáris nemzetstruktúra, a nemzetstratégia elméleti megalapozása, posztmodern dinamikus magyar paradigma, társnemzeti státus, később a külhoni magyar állampolgárság gondolata ennek a korszaknak a meghatározó termékei. Úttörő módon a többiek előtt járt, vállalva a vitákat, a konfrontációt. Tételeit többször szemléletes harcászati példákkal, hasonlatokkal illusztrálta, ezért háborús retorikával vádolták, holott mindig békés megoldásokban gondolkodott.
Az erdélyi magyarság társnemzeti státusáról szóló tanulmánya az RMDSZ második kongresszusán szinte ismeretlenül az akkor még egyetlen érdekvédelmi szervezetünk országos elnökségébe repítette. Jómagam a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) képviseletében kerültem a testületbe. Sokat utaztunk együtt, igazi munkakapcsolatunk ekkor kezdődött. Lenyűgöző volt lényeglátása, ahogyan a stratégiailag releváns elemeket ki tudta emelni a kevésbé lényeges történések közül. Különös jelentőséget tulajdonított a kül- és geopolitikai szemléletnek, folyamatosan az önálló külpolitika kialakítását szorgalmazta. A német újraegyesítés vagy Jugoszlávia és Csehszlovákia széthullása korszakát éltük, de a Domokos Géza által vezetett szövetség más pályán mozgott: inkább Bukarest körül gravitált. Imre azt még elérte, hogy a szövetség elsőként ismerje el Horvátország önálló államiságát, ezt Horvátországban azóta is jegyzik, de az áttörést az RMDSZ külpolitikai vonalvezetésében nem tudta elérni.
Országos politikai tevékenységének talán legfontosabb eredménye az 1992 októberében elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat, amelynek kezdeményezője és értelmi szerzője volt. Ebben fogalmazódik meg először programszinten az a politikai jövőkép – a többszintű közösségi autonómiák közjogi rendszere –, amelynek azóta sem született életképes alternatívája, bár a román főhatalomba beépülő, a közösségi önkormányzás helyett a bukaresti kormányperifériát választó magyar politikai elit komoly erőfeszítéseket tett, hogy ezt levegye a politikai napirendről és mással helyettesítse. Meghatározó élményem az unitárius püspökség dísztermében tartott Küldöttek Országos Tanácsának ülése volt, ahol a „helyzetteremtők” és a „tájbasimulók” drámai elemeket sem nélkülöző egymásnak feszülése végül a Tőkés László és Borbély Imre vezette tábor kiütéses győzelmét hozta.
A Kolozsvári Nyilatkozat sikerén felbuzdulva az autonómia-párti tábor bizakodva tekintett az RMDSZ harmadik brassói kongresszusa elé, ahol ennek strukturális és cselekvési elemeit kellett beleépíteni a szövetség programjába, alapszabályába. Imre mellett részese lehettem annak az alkotó és tárgyalási folyamatnak is, amelynek eredménye az érdekvédelmi szervezetünk – azóta sajnos elfelejtett – önkormányzati modelljének kidolgozása, majd működtetése kellett volna, hogy legyen. Azt gondoltuk – mint utólag kiderült, végzetesen tévedtünk –, hogy fontosabb a program és a rendszer elfogadása, akár annak árán is, hogy a végrehajtást a neptuni vonal oportunista képviselőire bízzuk. Kecskére a káposztát. Imre élete végéig bánta ezt az akkor racionálisnak és integrálónak tűnő kompromisszumot, amely végül az önkormányzati modell kiüresedéséhez, a szövetség elpártosodásához és az autonómiaprogram feladásához vezetett.
A rendszer lassan kivetette magából azokat, akik ezt nem akarták elfogadni. Kit előbb, kit utóbb. Imrét 1996-ban, amikor parlamenti mandátuma lejártával sikeres karaktergyilkosság áldozata lett. Azt a „kijárásos”, engedménymorzsákért a nagy célokat feladó politikát kérték számon rajta az egyre inkább egypártrendszeri ismérvek szerint működő székelyföldi pártaktivisták, amelyeket ő tudatosan tartott távol magától parlamenti munkájában. Stratégiai gondolkodása, elképzelései, bátor kiállása, helyzetteremtő akciói egyre jobban zavarták a Bukarestben kormányra készülő „neptunista” vezérkart.
A székelyföldi választási kudarc után – lehetetlenre vállalkozva, az „egységbontás” bélyegét viselve, függetlenként méretkezett meg – Borbély Imre visszavonult az aktív politikai harcoktól, és elméleti munkáira koncentrált. Tanácsaival, éleslátásával azonban segítette azokat, akik nyomdokain haladva vállalták a harcot. A Reform Tömörülés küzdelmét az egypártrendszerrel nagy rokonszenvvel figyelte, tanácsaival segítette. Sokat tanultunk tőle.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kezdeményező testületének aktív tagjaként Tőkés László hívására ott volt 2003-ban az EMNT megalakításánál is, de az operatív vezetésben már nem vállalt szerepet. Az EMNT autonómiaműhelyének viszont egyik meghatározó alakja volt, az autonómiastatútumok kidolgozásának elméleti magalapozásában vállalt oroszlánrészt.
Borbély Imre viszonyítási pont volt és maradt élete végéig. Táborok felett és azoktól függetlenül. Most, hogy már nincs közöttünk, döbbenünk rá, kit és mit veszítettünk el. Hogy a nemzeti gondolat egyik legbátrabb, legeredetibb, legkövetkezetesebb, legnagyobb tudású művelője volt a kortársunk.
Egyetlen módon tehetünk jóvá valamennyit abból, hogy így hagytuk elmenni: ha nem adjuk fel, ha tovább haladunk azon az ösvényen, amit ő taposott ki. Szép és felelősségteljes feladat, de nem lehetetlen: szelleme mutatja a jó irányt, és világít a reménytelenség sötétjében.
Toró T. Tibor
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az árulás ára – az MPP kongresszusa elé
Bármennyire is hihetetlen, állítólag mégiscsak létezik, van a Magyar Polgári Párt. Legalábbis abból ítélve, hogy a hírek szerint február 11-én Országos Tanácskozást – a gyengébbek kedvéért: kongresszust – tart Szatmárnémetiben.
Hogy miért nem rendes időben kongresszusoznak a „polgáriak”, ahogyan azt az alapszabályzat előírja, azt talán a halasztásban illetékesek majd hitelt érdemlően megmagyarázzák. Vagy nem.
Emlékeztetőül: az MPP-t annak idején azért hozták létre, hogy a mindenkori román hatalomhoz dörgölőző, abba beépülő RMDSZ-szel szemben alternatívát nyújtson az erdélyi magyarságnak, megteremtve az erdélyi magyar politikai pluralizmust, ahogyan akkoriban mondták: a választás szabadságát. A 2008-as helyhatósági választásokon való ígéretes indulás után azonban 2012-re megfeneklett az RMDSZ egyeduralkodói pozícióját megingatni hivatott próbálkozás. Hogy ebben az erdélyi magyar politikai jobboldal megosztottságának – 2012-től, a Tőkés László bábáskodása mellett született Erdélyi Magyar Néppárt színre lépésétől kezdődően már két párt vetélkedett a nemzeti, autonomista erők képviseletéért –, vagy a Fidesz–RMDSZ-viszonyban beállt hirtelen változásnak volt nagyobb szerepe, azt egyelőre képtelenség megítélni.
2012-től kezdődően, Biró Zsolt elnöksége alatt az MPP elindult az önfeladás útján. Hogy ezt miként fogadta a tagság, arról a pártelnökük tavaly március 10-i marosvásárhelyi beszédét kísérő füttyszó és hurrogás árulkodik. Az MPP mára nem tekinthető többnek, mint az RMDSZ önálló politikai akarat nélküli függelékének. Amit az „összefogásért” cserébe kapott az RMDSZ-től – a pártelnök és egy megyei elnök parlamenti mandátuma –, az nem több az ominózus tál lencsénél. Talán érezhetik ezt a pártban, ezzel magyarázható az a szándék is, hogy a február 11-ei kongresszuson arányos részt kérjenek a Communitas Alapítványnak juttatott, az erdélyi magyarság számára utalt állami pénzekből. Ha jól meggondoljuk, ez lenne a minimum, hisz az a pénz, minden eddigi gyakorlat ellenére, nem csak az RMDSZ-t illeti meg.
Egy pozitív válasz esetén – gyakorlatilag ez lenne az árulás ára! – valahogy még magyarázható lehetne a magyarázhatatlan: miért is kellett önálló politikai arculatát feladnia a pártnak. Ha az RMDSZ visszautasítja a kérést, akkor kerül csak nehéz helyzetbe Biró Zsolt…
Szentgyörgyi László
itthon.ma//szerintunk

Kastélymentő fesztiválozók – új zenei rendezvény Gernyeszegen
Új zenei fesztivállal gazdagodik az erdélyi kínálat. Gróf Teleki Kálmán, a gernyeszegi kastély tulajdonosa a Krónikának elmondta, az Awake nevű szeptemberi rendezvény bevételének egy részét az épületegyüttes felújítására fordítják.
Első alkalommal szervezik meg az Awake nevű zenei fesztivált szeptember 1–3. között a Maros megyei Gernyeszegen, a Teleki-birtokon. A rendezvény célja a Teleki-kastély fennmaradásának elősegítése, az esemény bevételének egy részét a patinás barokk épület felújítására fordítják – fejtette ki a Krónika megkeresésére gróf Teleki Kálmán, a kastély tulajdonosa.
A fesztivált szervező Emagic Entertainment (bukaresti csapat, a legnagyobb szereplő a hazai koncertpiacon) úgy gondolta, hogy mindenképp helyet kell adni egy olyan eseménynek, amely egyrészt népszerűsíti Erdély egyik legszebb kastélyát, másrészt hozzájárul ennek restaurálásához. A szervezők eddig angliai, magyarországi és romániai énekesek és zenekarok neveit jelentették be: Rag’n’Bone Man, Tom Odell, Mary PopKids, Subcarpați, Golan, Jurjak és Les Elephants Bizarres. A fellépők zenei stílusa nagyon változatos, az alternatív rock, hiphop, blues, pop és az elektronikus zene képviselői is színpadra lépnek.
Gróf Teleki Kálmán elmondta, a fesztivál ideje alatt nem lehet bemenni a kastélyba, a résztvevők csak az épületet körülvevő 6,5 hektárnyi területen tartózkodhatnak. „A Teleki-birtokon a természet és a történelem mesebeli játszóteret hozott létre” – írják a szervezők az Awake honlapján. Hozzátették, a fesztivál azt tűzte ki céljául, hogy a lehető legváltozatosabb „élményzuhatagot” nyújtsa közönsége számára. Ennek érdekében több programot szerveznek: filmvetítéseket, színpadi előadásokat, szabadtéri könyvtárat. A kastély tulajdonosa arról tájékoztatta lapunkat, hogy hosszú távra terveznek a fesztivállal: tízéves szerződést írt alá a szervezőkkel. A Teleki-kastély más rendezvénnyel is várja a látogatókat: júliusban megtartják a kastélynapot, az év folyamán pedig művésztábort is szerveznek. 
A Marosvásárhely és Szászrégen között, a Felső-Maros mentén található Gernyeszeg leginkább a 18. század végén épült barokk kastélyáról nevezetes. A kastély érdekessége, hogy az év naptári beosztásának megfelelően 52 helyiséggel és 365 ablakkal rendelkezik. A hatalmas parkkal és várárokkal körbevett, emeletes épületet 2006-ban kapta vissza a Teleki család, de az ingatlanban működő tüdőszanatórium csak 2011-ben költözött ki. Gróf Teleki Kálmán azóta számos erőfeszítést tett, hogy megmentse ősei birtokát.
Bede Laura
Krónika (Kolozsvár)

Bukarest vagy Budapest?
A tüntetéshullám nem a korrupció feletti győzelem, hanem az adósrabszolgaság szentesítése
Egészen érdekes gondolatmenetnek vagyunk szemtanúi, most éppen a bukaresti demokráciára vágynak Budapesten, különösen Bokros Lajos egykori levitézlett pénzügyminiszter. Lukács Csaba székely újságíró a Magyar Nemzetben megjelent vezércikkében egyenesen a román világot kívánta Budapestre exportálni az ottani úgynevezett korrupcióellenes tüntetések kapcsán.
„Most, hogy gyakorlatilag minden este hatalmas tüntetések vannak Románia nagyvárosaiban, nagyon érdekes gondolatkísérletre adódik alkalom, elmerengve a román és a magyar néplélek közti különbségeken. Miközben sok esetben lesajnáljuk a keleti szomszédot, úgy tűnik, arrafelé sokkal egészségesebb a lakosság igazságérzete.” Majd a szerző a Soros György-féle hiénaszervezet, a Transparency International legújabb kutatását hozza elő érvnek, hogy Magyarországon mennyire emelkedett a korrupció, az emberek pedig nem tesznek semmit, bezzeg a románok.
Az ellenzék szerint a baloldali kormány úgy módosította a Btk.-t, hogy csak a 14 millió forint értéknél nagyobb kárt okozó hivatali visszaélés esetében indítható bűnvádi eljárás, csökkentették a kiszabható büntetés mértékét, illetve az elévülési időt is. A kormány szerint szó sem volt erről, a módosító rendeletet tudatosan félreértelmezték, illetve félretájékoztatták a közvéleményt. A tüntetők viszont a nagy többséggel megválasztott baloldali kormány menesztését követelték, mire a kormány meghátrált.
Vajon mi állhat a bukarestiek új keletű demokráciafelfogása mögött, amit annyira irigyelnünk kellene?
Amikor Romániában a korrupció ellen tüntetnek, az olyan, mintha a nepáliak a Himalája látványa ellen tiltakoznának, az ellen, ami részben a megélhetésük forrása. Biztosan lehetne egy ilyen akcióra nepáliakat szervezni, de hogy nem lenne normális jelenség, az biztos. Romániában a korrupció annyira átszőtte az egész társadalmat, annyira a mindennapi élet része lett, hogy baksis nélkül senki nem tud elintézni semmit. Ott tényleg meghal a kórházban az, aki nem tud fizetni. Pénzért veszik az iskolai végzettségeket is. Lefizetnek valakit, ha jó munkahelyet akarnak. Jól meghatározott és megismert tarifák vannak, egy kiemelt ápolói hely ára például egy kisvárosi panellakás értéke. Romániában mindenkit le lehet fizetni, és le is kell, ha nem akar az ember hoppon maradni.
A helyi korrupciós rendszernek van ugyanakkor egy sajátossága. Most a főbűnösnek kikiáltott politikai elit ügyei mellett a globális vállalatok ezerszer nagyobb ütemben, porszívó üzemmódban szívják ki a profitot. Gondoljunk arra, hogy a titkosszolgálatok uralta Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) „mekkora fogást” tudott találni Viktor Ponta volt miniszterelnökön. A vádirat szerint 2007–2008-ban Ponta ténylegesen el nem végzett ügyvédi szolgálatokért vett fel havi két-háromezer eurós honoráriumot Dan Sova szenátor cégétől, az összeg igazolásául pedig 17 beszámolót hamisított más ügyvédek tevékenységi beszámolóját lemásolva. Vagyis a román miniszterelnök mintegy 13 millió forintnak megfelelő eurót kapott el nem végzett munkákért. 13 millió forint… Mekkora korrupciós fogás!
Románia Európa egyik legkiszolgáltatottabb gyarmata, a politikai pálya ott a lehető leginstabilabb. Nagyjából olyan gyorsan váltják egymást a különböző tisztségekben a politikusok, mint a fanarióta korszak behajtói, csak most nem a török szultánnak van érdekérvényesítő akarata, hanem a globális tőkének. A globális nagytőke sokkal erősebb Romániában, mint bármelyik kormány. Erősebb bármilyen népakaratnál és az igazságszolgáltatást is kézben tartja. Lásd, amikor összefog a Heineken multicég a román bírósággal a székelyföldi Igazi Csíki Sör ellen, és tönkreteszik a székely vállalkozást. Nincs kegyelem, a multi mindent visz.
A globális tőkének kiterjedt „civil” hálózatrendszere van, ezek vezető szerepet játszottak a mostani kormánybuktató törekvésekben. Az sem véletlen, hogy a Soros Györgyhöz köthető civil szervezetek ellenőrzését helyezte kilátásba Liviu Dragnea, a bukaresti kormány fő erejét képező baloldali Szociáldemokrata Párt elnöke. Szerinte rengeteg „tisztességes, becsületes” civil szervezet alakult Romániában, de elképzelhetőnek nevezte, hogy olyanok is vannak köztük, amelyek a törvényesség határán, a közhasznúság elveit megsértve működnek. Dragnea konkrétan Soros György és az általa finanszírozott szervezetek ellen emelt kifogást. „Ez az ember, aki talán már az 1990-es évektől kezdődően különféle szervezeteket hozott létre Romániában, csak a rosszat finanszírozta: az általa pénzelt akciók sosem váltak hasznára Romániának” – jelentette ki a vezető kormánypárt elnöke.
Adrian Tutuianu, a Román Hírszerző Szolgálatot (SRI) felügyelő parlamenti bizottság elnöke azt mondta: meg akarja vizsgálni, nem sérti-e a nemzetbiztonsági törvényt az, hogy a Romániában működő külföldi tőkéjű vállalatok támogatják a kormányellenes tüntetéseket. Több hírforrás is beszámolt arról, hogy egyes multik hamarabb elengedték alkalmazottaikat a munkából, vagy éppenséggel szabadnapot adtak nekik, hogy részt vehessenek a kormányellenes demonstrációkon, sőt egy prahovai újság Tutuianu szerint arról írt: egy külföldi cég egyenesen kötelezte alkalmazottait, hogy tüntessenek.
Van egy fontos információ is, amely elsikkadt. Az új bukaresti kormánynak két fontos intézkedése is van. Az egyik szerint a multinacionális cégeknek az eddigi öt helyett 16 százalékos adót kell befizetniük az államkasszába. A másik a titkosszolgálatok teljes lefejezése, a szervezet költségvetésének 15 százalékos csökkentése. Ráadásul jön még Soros civiljeinek az átvilágítása. A Btk. enyhítését célzó rendelet rossz kommunikálása magas labda volt azoknak, akiknek az érdekeit sértették ezek az intézkedések. A titkosszolgálatok által uralt DNA és a globális tőke összefogása, valamint az álcivilek közreműködése mind a kormány ellen dolgozott.
A tüntetéshullám korántsem a korrupció feletti győzelem jelképe, hanem a modern adósrabszolgaság szentesítése a tömegdemokrácia közreműködésével. A kifogásolt vezércikk így zárul: „Ami pedig minket illet: a magyar társadalomnak, civil világnak immár Bukaresttől is van mit tanulnia.” Van tehát tanulság, de pont fordítva, Budapest tanulhat abból, mi várható, ha a globális tőke gazdasági és civil hálózatrendszere együtt lép fel a demokrácia ellen. Nem ártana emlékezni sem. A székely ősök egyszer már megpróbálkoztak Mihai Viteazul román fejedelemmel összefogni. Annak sem lett jó vége.
Szakács Árpád
A szerző újságíró
Magyar Idők (Budapest)

A megszelídített párt
Nagyon sokat változott a Magyar Polgári Párt a megalakulása óta eltelt kilenc évben, mondhatjuk, hogy fegyelmezettebbé vált, megérett, de akár azt is, hogy a parlamenti helyeket hozó szövetség jegyében feladta önállóságát. Szombaton szervezett kongresszusa rendkívüli módon hasonlított a „nagy testvér”, az RMDSZ ilyen jellegű rendezvényeihez.
2009 márciusában első Országos Tanácsukat botrányok egész sora fűszerezte, az alig egy éve bejegyzett pártban már horgaskodott a belső ellenzék, Szász Jenő alapító elnök pedig a vitatható megoldásoktól sem riadt vissza, hogy biztosítsa újraválasztását. Kibővített testülettel – az alapszabályzatban lefektetett 144 hivatalos küldött helyett a meghívottakkal felduzzasztott 425 fővel – kenette fel magát elnökké, és már érezhető volt, az RMDSZ-ellenesség nem elég összetartó erő, prominens személyiségei egész sora nem fér meg Szásszal egy csárdában. Szakadt a párt, és két esztendővel később az elnökkel szemben álló Tőkés-hívek bejegyeztették az Erdélyi Magyar Néppártot. A két kis párt ezt követően elsősorban egymás legyűrésével foglalatoskodott, tovatűnt a 2008-as választási siker, 2012-ben nemhogy növelték volna polgármestereik, önkormányzati képviselőik számát, de még összeadva sem érték el a négy évvel korábbi arányt. Az MPP-sek árulóztak – nem bírták lenyelni, hogy Tőkés 2009-ben az RMDSZ listáján jutott be a parlamentbe –, nehéztüzérségüket (ha létezett ilyen egyáltalán) az EMNP ellen fordították, és már a korábban oly sokat szidott RMDSZ is elfogadhatóbbá vált számukra, mint egykori testvéreik. A Szász Jenő által elnökként hátrahagyott Biró Zsolt aztán igazított egy jó nagyot az MPP kormánykerekén, 2015-ben megkezdte a tárgyalásokat, 2016-ban pedig véglegesítette a paktumot az RMDSZ-szel. A közös indulásnak köszönhetően szereztek 15 polgármesteri tisztséget, és ami még fontosabb, mert addig ilyen soha nem volt, két képviselői helyet, egyet az elnöknek, egyet jobbkezének, Kulcsár-Terza Józsefnek. 
Mindezek után kétség sem fért ahhoz, hogy gond nélkül újraválasztják Birót. Ellenjelöltje nem akadt, a küldötti testület kilencven főnél is kevesebbre fogyott. A retorika fegyelmezettebbé vált, az eddig oly fontosnak kikiáltott autonómiaharc pedig egyre inkább háttérbe szorul. Biró Zsolt kongresszust megelőző nyilatkozatait akár Kelemen Hunor is megfogalmazhatta volna: az autonómiastatútumot akkor terjesztik be, ha időszerű lesz, s mindezt most szombaton megfejelte még azzal, hogy „Székelyföldön nem a jogelméletileg legjobb, hanem a lehetséges legjobban és legegységesebben támogatott autonómiatörvény-tervezetre van szükség”. Magyarán, a Székely Nemzeti Tanácsnak ideje lenne visszavonulót fújnia.
Így vált hát kilenc esztendő alatt az MPP egy RMDSZ-szel szemben álló, pluralizmust és alternatívát ígérő autonomista pártból a szövetség egyik platformjává. És mivel az EMNP-nek is sikerült felőrlődnie e testvérharcban, a romániai magyarságnak szép lassan újra bele kell törődnie az egypártrendszerbe, és ami még nagyobb baj, a nagy célkitűzések ismételt feláldozásába a kompromisszumok oltárán.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Interpellációban kérte számon az RMDSZ a munkaügyi minisztert
Derzsi Ákos Bihar megyei szenátor hétfőn írásban interpellált a munkaügyi miniszterhez a szociális szolgáltatásokat nyújtó civil szervezetek finanszírozásának csökkentése miatt.
„Érthetetlen számunkra, hogy a munkaügyi minisztérium miért vágta vissza drasztikusan a szociális szolgáltatásokat nyújtó civil szervezetek februári támogatását. Lia-Olguța Vasilescu tárcavezetőt arra kérjük, hogy írásban indokolja meg a finanszírozás csökkentésére vonatkozó döntését. Továbbá közölje, milyen módon kívánja megoldani a minisztérium annak a több mint 6 ezer személynek a helyzetét, akik ebben a hónapban nem részesülnek szociális ellátásban a gondozásukat ellátó szervezetek támogatásának visszavágása miatt” – idézte a politikust az RMDSZ hírlevele.
A munkaügyi minisztérium legújabb rendelete értelmében az elmúlt hónaphoz képest 814 484 lejjel csökken februárban a szociális szolgáltatásokat nyújtó civil szervezetek támogatása, a visszavágott keretösszeg az otthoni beteggondozásra szánt forrásokból vesz el, illetve veszélybe került az érintett civil szervezetek alkalmazottainak bére is.
Az előző kormány januárra mintegy 2 millió lejt hagyott jóvá a szociális szolgáltatásokat nyújtó szervezetek számára. Ebből az összegből 132 egyesület és alapítvány 279 munkapontját támogatták, közel 12 ezer kedvezményezettje volt a finanszírozásnak. Ehhez képest a jelenlegi kormány munkaügyi minisztériuma 1,2 millió lejre csökkentette a szociális szolgáltatást nyújtó civil szervezetek februári támogatását. Ebből a finanszírozásból 108 egyesület és alapítvány mintegy 174 munkapontja részesül, a kedvezményezettek száma pedig 5600-ra csökken.  
Derzsi Ákos emlékeztetett, hogy az idősek megszokott környezetükben való, otthoni ápolása elfogadható alternatívát nyújt a különböző egészségügyi központokban való gondozásukra, ezért elfogadhatatlannak tartja az otthoni beteggondozást vállaló civil szervezetek támogatásának csökkentését. Idézte a legfrissebb felméréseket, amelyek szerint Románia lakosságának 20 százaléka otthoni gondozásra szorul, ehhez képest mindössze 0,2 százaléka részesül ilyen szolgáltatásban.
„Az Európai Unióban az otthoni beteggondozásban részesülők aránya tízszerese a romániai aránynak. Ilyen körülmények között, úgy gondolom, sokkal inkább növelni kellene a szociális szolgáltatásokat nyújtó szervezetek támogatását. Meggyőződésem, hogy a támogatás visszavágásával megspórolt összegnél jóval nagyobb kiadást eredményez majd az államnak, ha a szociális szolgáltatók pénzhiány miatt kénytelenek lesznek abba hagyni tevékenységüket” – nyilatkozta Derzsi Ákos szenátor.  
maszol.ro

Interpellál az RMDSZ a szociális szolgáltatások finanszírozásának visszavágása miatt
„Érthetetlen számunkra, hogy a munkaügyi minisztérium miért vágta vissza drasztikusan a szociális szolgáltatásokat nyújtó civil szervezetek februári támogatását. Ezért az RMDSZ interpellációban fordult Lia-Olguța Vasilescu tárcavezetőhöz, amelyben arra kérjük, hogy írásban indokolja meg a finanszírozás csökkentésére vonatkozó döntését. Továbbá közölje, milyen módon kívánja megoldani a szakminisztérium annak a több mint 6 ezer személynek a helyzetét, akik ebben a hónapban nem részesülnek szociális ellátásban a gondozásukat ellátó szervezetek támogatásának visszavágása miatt” – mondta Derzsi Ákos Bihar megyei szenátor, a felsőház munkaügyi bizottságának tagja, azt követően, hogy interpellációban fordult február 13-án, az RMDSZ a munkaügyi miniszterhez a szociális szolgáltatásokat nyújtó civil szervezetek finanszírozásának csökkentése miatt.
A munkaügyi minisztérium legújabb rendelete értelmében az elmúlt hónaphoz képest 814.484 lejjel csökken februárban a szociális szolgáltatásokat nyújtó civil szervezetek támogatása, a visszavágott keretösszeg az otthoni beteggondozásra szánt forrásokból vesz el, illetve veszélybe került az érintett civil szervezetek alkalmazottainak bére is. Az előző kormány januárra mintegy 2 millió lejt hagyott jóvá a szociális szolgáltatásokat nyújtó szervezetek számára. Ebből az összegből 132 egyesület és alapítvány 279 munkapontját támogatták, közel 12 ezer kedvezményezettje volt a finanszírozásnak. Ehhez képest a jelenlegi kormány munkaügyi minisztériuma 1,2 millió lejre csökkentette a szociális szolgáltatást nyújtó civil szervezetek februári támogatását. Ebből a finanszírozásból 108 egyesület és alapítvány mintegy 174 munkapontja részesül, a kedvezményezettek száma pedig 5600-ra csökken. 
„Közismert, hogy az idősek megszokott környezetükben való, otthoni ápolása elfogadható alternatívát nyújt a különböző egészségügyi központokban való gondozásukra, ezért elfogadhatatlan az otthoni beteggondozást vállaló civil szervezetek támogatásának csökkentése. A legfrissebb felmérések szerint Románia lakosságának 20 százaléka otthoni gondozásra szorul, ehhez képest mindössze 0,2 százaléka részesül ilyen szolgáltatásban. Az Európai Unióban az otthoni beteggondozásban részesülők aránya tízszerese a romániai aránynak. Ilyen körülmények között, úgy gondolom, sokkal inkább növelni kellene a szociális szolgáltatásokat nyújtó szervezetek támogatását. Meggyőződésem, hogy a támogatás visszavágásával megspórolt összegnél jóval nagyobb kiadást eredményez majd az államnak, ha a szociális szolgáltatók pénzhiány miatt kénytelenek lesznek abba hagyni tevékenységüket” – nyilatkozta Derzsi Ákos szenátor.
Erdély.ma

Hogyan oktassuk a történelmet?
Gondolatok egy közvitára bocsájtott tantervezetről
A tanügyminisztérium közvitára bocsátotta az ősztől életbe lépő új tanterveket, amelyek többek között a magyarság történelmének VI-VII. osztályokban történő oktatását is módosította számos pontban. A tanterv elsősorban arra törekszik, hogy a diákok megfelelő tudást szerezzenek az idő és tér fogalmairól, tájékozódni tudjanak a történelmi szakzsargon világában és hosszú távon hasznosítsák történelmi tudásukat a mindennapokban. Az új tanterv különösen nagy figyelmet ad a helytörténeti kutatásokra, projektek-munkákra és a csapatépítésre is. Mindezek nagyon jól hangzanak, ám nem árt kicsit közelebbről is megvizsgálni, milyen részletekben rejlik az ördög a mindennapok történelem-oktatásában.
Az új tanterv egyértelműen és remélhetőleg végérvényesen szakítani akar azzal az elavult módszerrel, ahol a történelem-oktatás másból sem állt, mint a tanár és diák közötti monológból, ahol a tanár bemutat egy feldolgozhatatlanul száraz és óriási mennyiségű adathalmazt, a diák pedig – ahogy egykori magyartanárnőm mondta – „visszaböfögi” azt.  Az iskolából kikerült egykori diákok történelem-tanáraikra vagy a történelemórákra visszaemlékezve legtöbbször a „száraz adatokkal”, „dátumok sorozatával” és „temérdek információval” azonosítják a történelem-oktatást. Kétségtelen, hogy míg a reál-tudományok többsége sokkal direktebb módon vette igénybe a diákok kreativitását és gondolkodását, addig a történelem-oktatás hagyományos módszerei erre csak ritkán adtak lehetőséget. A jelenlegi tanterv tehát különösen nagy hangsúlyt fektet arra, hogy feloldja a tanár-diák féle monológot és nagyobb teret adjon alternatív kommunikációs módszerekre, így a diák-diák, diákok-tanár, diák-forrás/internet féle párbeszédre. A projekt munkák révén lehetősége van ma már a diákoknak együttműködni, egymást megismerni és csapatépítő jellegük révén, társas képességeket is fejlesztenek ezáltal. A hosszú távú tanulás szempontjából pedig igazoltan hatásosabb élményként marad meg egy-egy szakmai kirándulás, közösen elvégzett helytörténeti kutatás vagy olyan élmény, amit a szaktudás megszerzése mellett a diákok személyes élménnyel, életérzéssel tudnak összekapcsolni. Ez tehát kétségtelenül a tanterv pozitív hozadéka és erre már számos kezdeményezés elindult, elég itt csak a Kolozs megyében oly nagy sikernek örvendő Örökségünk Őrei vetélkedőket, de az Erdély-szerte jelenlevő helytörténeti versenyt, kvízjátékot, drámajátékot, filmesteket, kirándulásokat vagy interaktív múzeumlátogatásokat. Ezek az élmények mind, sokkal intenzívebben tudnak egy-egy történelmi személyiséget, eseményt vagy akár komplex jelenség-sorozatot is bemutatni és megértetni a fiatalokkal, mint a hagyományos iskolai tankönyvek hisz egyszerre több érzékszervére is hat a fiatalnak és számos társas képességét, szociális készségeit is fejlesztheti ezáltal. Arról nem is beszélve, hogy ezeknek a tevékenységeknek a révén, a történelem élővé, megfoghatóvá, láthatóvá válik, ami a hosszú távú tanulás szempontjából a legfontosabb szempont. Az iskolából kilépett felnőttek ugyanis legtöbbször a történelemben csak személytelen régmúltat látnak, dátumok hosszú sorozatát és nem embereket, húsvér, érdekes személyek és személyiségek változatos interakcióját, amelyek kevésben különböznek tőlünk.
Ezekre a tevékenységekre lehetne nagyon sok más, a tanterv által nem említett alternatívát is nyújtani, amely már elsősorban a tanár kreativitásától és idejétől függ. Kezdeményezhet például vitákat, szervezett disputákat, ahol a diákok fejleszthetik érvelési készségeiket is vagy kis szerepjátékokat, ahol történelmi helyzeteket, személyeket imitálnak és játszanak újra szó szerint azok bőrébe bújva.  Mivel úgy a projekt-munkák, mint ezek a közös csapattevékenységek a könyvtári és internetes kutakodásra is kényszerítik a diákokat, alapvető kellene legyen, hogy a tanárok felhívják a figyelmüket már a legkisebb osztályokban az ún. reality check-re, azaz a források valóságtartalmának felülvizsgálatára. Az információ-robbanásnak a korában, amikor ezernyi honlapon jön velünk szembe az interneten (is) az alternatív történelem és a hamis sarlatánságok és dilettáns irodalom agyrémei, a fiatalokat fel kell világosítani a forráskritika fontosságáról és segíteni kell őket alap-források és biztonságos honlapok megismertetésével. Tíz évvel ezelőtt, amikor még az internet kevésbé volt a mindennapok része, a mi tanáraink a wikipédia és más, még annál is bizonytalanabb források helyett a nagy lexikonok CD változatához (Révai Nagy Lexikona online, Arcanum Adatbázis, Erdély rövid története, Magyar Életrajzi Lexikon, Romániai Magyar Irodalmi Lexikon) küldtek bennünket. Ma már ezek egy része ugyan elavult, de akad néhány, amelyet azóta frissítettek és digitalizáltak is. Ugyancsak fontos a helytörténeti források kritikája, amelyben egy történelemtanárnak jártasnak kell lennie, mielőtt feladatként kiosztja azok elolvasását.
Az már csak hab a tortán, hogy az interneten leselkedő hamis áltörténelmi portálok és dilettáns irodalom veszélyei mellett nagyon sok történelemtanár sajnos átveszi ezeket az ötleteket és diákok generációt fertőzi meg például a magyarok eredetéről szóló hamis információkkal vagy számos más, az összeesküvés-elméletekig elmenő ötlettel. Ezeknek a jelenségeknek a kiszűrése és felmérése is igen nehéz, hisz a történelem-tanárok állandó monitorizálására lenne szükség, amire jelenleg aligha nyílik lehetőség, pedig az ilyen jellegű pedagógiai és deontológiai csínytevések súlyosan károsíthatják a fiatalok történelemről, múltról, kulturális önidentitásról alkotott nézetüket és indirekt módon, társadalmi tevékenységüket és érzékenységüket is.
Sok ismerősöm, elsősorban az IT és a multicégek világában mozgó, kizárólag a jelenben élő fiatalok gyakran kérdez: miért kell történelmet tanítani? Mi végre, mi haszna ennek? Való igaz, a bölcsészettudományok „hasznosságát” a mai felgyorsult és neoliberalista vadkapitalizmusban nehéz elmagyarázni. Annyi bizonyos, hogy még a leghedonistább ember is naponta szembesül saját, családja és környezete múltjával. Legyen szó egy családi hagyatékról, személyes történetről vagy épp a szecessziós épületről ahol naponta dolgozol, eszel vagy lakol.  A múlt ugyanakkor állandóan jelen van lokális, nemzeti de nemzetközi politikánkban is, így annak helyes, pontos ismerete alapvetően fontos, hisz nemegyszer téves történelem-képekkel és hasonlatokkal tudnak tömegeket butítani. A történelem oktatása tehát egy fokozottabb tudatosságot fejleszt, tágabb világképet ad az embernek és könnyebben megértheti önmaga és környezete működését, kulturális identitását és reakcióit is. Ezt pedig csak egy vonzó és a mai modern korhoz illeszkedő tantervvel lehet csak oktatni.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Még mindig szűkös a fogyasztói kosár „befogadóképessége”
Tíz év alatt megduplázódott a minimálbér, de többre van szükség
Az Európai Unió statisztikai intézete, vagyis az Eurostat nemrég kiadott közleménye szerint a tagállamok közül a minimálbér tekintetében Románia a 275 eurójával az utolsó előtti helyet foglalta el, csupán Bulgáriát előzte meg. Azóta a helyzet csak annyiban változott, hogy a minimálbér február 1-jétől további mintegy 45 euróval nőtt – de ennyi nem volt elég más állam megelőzéséhez a rangsorban. A minimálbér-toplista élén egyébként Luxemburg áll 1999 euróval, s ugyan ez „óriási”, öröm az ürömben, hogy a szocialista utódállamokban a lakosság fogyasztói kosarának átlagértéke már nem mutat olyan elviselhetetlen különbséget Nyugat-Európához képest. Tény: Románia az utóbbi tíz évben megkétszerezte minimálbérének értékét, de ez még mindig kevés az EU-átlaghoz viszonyítva, és meghatározó indok a fiatal pályakezdők Nyugatra való elvándorlásában. De egyáltalán elég a minimálbér a minimális fogyasztói kosár megvásárlására?
Románia lemaradása az EU-s minimálbérek tekintetében annál is inkább figyelemre méltó, mert az utóbbi tíz évben sikerült megkétszerezni a hazai minimálbért: 2008-ban még 139 eurónál tartottunk, az Eurostat felmérésekor 275 eurónál, február elsejétől pedig már mintegy 320 euró üti a minimálbérért foglalkoztatottak markát (Ausztria, Ciprus, Dánia, Olaszország, Finnország és Svédország nem alkalmazta az országos minimálbér intézményét).
Az Eurostat adatai szerint Bulgária (235 euró), Románia, Lettország és Litvánia (380-380 euró), Csehország (407 euró), Magyarország (412 euró), Horvátország (433 euró), Szlovákia (435 euró), Lengyelország (453 euró) és Észtország (470 euró) áll a ranglista alsóházában. Ötszáz és ezer euró közötti minimálbérek vannak Portugáliában (650), Görögországban (684), Máltán (736), Szlovéniában (805) és Spanyolországban (826), míg a „krém” Nagy-Britannia (1397), Franciaország (1480), Németország (1498), Hollandia (1552), Írország (1563) és Luxemburg (1999).
Jó hír viszont, hogy a legnagyobb és a legkisebb érték közötti 8,5:1 arány 3:1-re csökken akkor, amikor a vásárlóerőt hasonlítjuk össze, vagyis hiába kap 8-szor több pénzt egy luxemburgi munkás, azzal csak 3-szor annyit tud vásárolni, mint egy bulgáriai... A magyarázat egyszerű: általában a kis minimálbérű országokban kisebbek az árak is.
Korábban ugyancsak az Eurostat végzett felmérést a fogyasztói kosárról (élelmiszerek, italok vonatkozásában) az egyes tagállamokban. Kiderült: Dániában az uniós átlagár 145%-át kell fizetni egy termékért. Ehhez képest Lengyelországban az EU-s átlagár 63 százalékáért, Romániában pedig 64 százalékáért lehetett ugyanazt a terméket megvenni.
A legnagyobb, csaknem négyszeres különbség a dohányáruk árában volt tapasztalható, Bulgáriában az uniós átlag 50 százalékát kellett fizetni ezekért a termékekért, míg Nagy-Britanniában 218 százalékát.
Akármennyire is örvendetes, hogy nálunk az utóbbi időben nőnek a fizetések, és tíz év alatt megduplázódott a minimálbér, tény, hogy az nem minden esetben elégséges a lakosság mindennapi kiadásainak fedezésére. Például egy vidékről városra felkerülő és munkát vállaló fiatal minimálbérének körülbelül a felét kell házbérre áldoznia, és még hol van a többi költekezés?
Másfelől, 2016 májusa óta – vagyis kevesebb mint egy éven belül – ez a második jelentősebb minimálbér-növelés; előbb 950 lejről 1250-re, most pedig 1450-re nőtt, a plusz 500 lej pedig több mint 50%-os növekedést jelent. A kérdés csak az, fogják-e tudni ezt tartani a kis- és középvállakozók, vagy pedig kénytelenek lesznek alkalmazottakat elbocsátani, ezzel növelve a munkanélküliséget, netán bezárni a céget – mindkettő adókieséshez vezet az államkasszára nézve, ami elindíthat egy ördögi kört... Hiszen nem biztos, hogy a termelékenységet is sikerül ennyi idő alatt 50%-kal növelni, ráadásul a bérrel együtt arányosan nő az adók összege is, amit az alkalmazottak után a vállalkozóknak fizetniük kell. Ez persze már egy másik téma...
Szakmai berkekből származó becslések szerint Romániában nagyjából 1,3 millió személy dolgozik minimálbérért, és meglepő módon a minimálbért hazavivők közel 60%-a férfi, pedig elméletileg nemek szerinti lebontásban ők keresnek jobban (ugyanazon munkakörben). Tanulmányok szerint elsősorban a kis- és középvállalatok (tehát az 1–9, illetve 10–50 alkalmazottat foglalkoztatók) adnak minimálbért; iparágak szerint az élelmiszeriparban és a kiskereskedelemben (például bolti eladók, pénztárosok) a leggyakoribb, hogy minimálbérért dolgoznak az alkalmazottak, de az építőiparban dolgozó szakképzetlen munkások sem keresnek többet. 
Visszatérve a minimálbér összegére, az 1450 lejes bruttó minimálbér nagyjából azt jelenti, hogy az alkalmazott 1065 lejt visz haza. Az Életminőséget Kutató Intézet (ICCV) egy nemrég nyilvánosságra hozott tanulmánya szerint egy városon élő átlagos család – két felnőtt, két gyerek – 2273 lejből tud kijönni egy hónapban, ennyi számára a minimális fogyasztói kosár értéke, míg a túléléshez 1831 lejre van szüksége. Ha a két minimálbér összegéhez hozzáadjuk a gyerek utáni fejenkénti 84 lejes támogatást, akkor jó hír, hogy most már meg tud élni városon egy kisgyermekes család...
Persze a hivatalos minimális vásárlói kosár értéke vélhetően a fentinél kevesebb, hiszen az ICCV azt is beszámolta, hogy a család társadalmi életet is élne (például néha elmegy színházba), ráadásul az összeghez számoltak egy 10%-os pluszt, biztonsági  és megtakarítási „alapként”. Hivatalosan a minimális fogyasztói kosár tartalmát a 2000/217-es rendelet szabályozza, amely részletesen leírja annak összetevőit: például havi 5,8 kg máléliszt, 1,6 kiló murok, petrezselyem vagy paszternák, 2,5 kg disznó és 2,8 kg csirkehús, 10 deka édesség (csoki vagy cukorka), 13 tojás, 6,1 liter tej stb. Mindezt egy mifelénk átlagos méretű családra (azaz 2,8 személy) számolták, de sokak szerint esedékes lenne a 2000-ben leírtak módosítása, hiszen azóta változtak a fogyasztói szokások, így az átlagember sokkal többet költ(ene) különféle szolgáltatásokra (például mobiltelefon- és internet-bérlet). Egyes szakszervezetek pedig úgy vélik, hogy a minimálbért a minimális fogyasztói kosár értékének figyelembevételével kellene kiszámítani, ami garanciát jelentene arra is, hogy az esetleges drágulásokkal egyszerre a minimálbér is növekedjen.
Szabadság (Kolozsvár)

A kiszolgáltatott időseken spórol a kormány, ráadásul „nevetséges” összegeket
Drámaian megvágta februárban a szociáldemokrata kormány az otthoni idősgondozást végző alapítványok, egyesületek állami támogatását, megnyomorítva ezzel több ezer idős ember életét. Az évente körülbelül 13 ezer kiszolgáltatott személyt ellátó Diakónia Keresztyén Alapítvány például ebben a hónapban egyetlen lej támogatást sem kapott otthoni idősgondozásra, az alapítvány ráadásul a vidéken élőknek nyújt segítséget. „A munkaügyi minisztérium ezzel a húzással alig több mint 800 ezer lejt spórolt. Nevetséges maga az összeg, a szaktárca költségvetésében elenyésző” - mondta a szenátus egészségügyi és családvédelmi bizottságának tagja, korábbi munkaügyi államtitkár, Derzsi Ákos szenátor.
A Diakónia Keresztyén Alapítványon kívül a kiterjedt otthoni idősgondozási hálózattal rendelkező Caritas szintén rengeteg támogatástól esett el. 
Megkeresésünkre Hegedűs Lajos, a Diakónia Keresztyén Alapítvány országos igazgatója elmondta, azért drámai a Lia-Olguta Vasilescu miniszter kézjegyével ellátott 109-es kormányrendelet, mert teljesen felülírja a Cioloș-kormány korábbi rendeletét, amely méltányos összegeket biztosított a szociális munkát végző civil szervezetek, alapítványok számára.
„Soha eddig ilyen nagyvonalú támogatást nem kaptunk egész évre kivetítve, mint januárban a Cioloș-kormánytól. 2016-ban 610 esetet engedélyeztek, ezekre 877 200 lejt kaptunk. Öt fiókunk kapott állami támogatás: a nagyváradi, kolozsvári, marosvásárhelyi, régeni és sepsiszentgyörgyi. 2017-re 1 400 000 lejt engedélyeztek. Nagyon-nagyon jó évnek nézett ki, és akkor jött a hidegzuhany január utolsó napján: az új rendelet listáján az otthoni idősgondozói programunk teljesen hiányzik. Az új rendeletben egy szó sem esik a régi rendeletről, tehát nem is hatálytalanítja azt” - magyarázta Hegedűs Lajos.
Sajnos a decemberben megítélt állami szubvenciót, az új kormány egy rendelettel február hónaptól megvonta az otthoni gondozást végző szervezetektől és a gyermekprogramoktól. Ez nekünk éves szinten 489,600 lej, az éves költségvetésünk 40%-a. Megkaptuk a januári egyhavi részt 40.800 lejt és egyszerűen az állami költségvetés megszavazásakor elvették a további összegeket. Az Irisz ház nappali foglalkoztatója és a Kapernaum szociális kantinja nem érintett, nekik tovább folyósítja az állam. Különben semmilyen magyarázatot nem adtak, hogy mi alapján készítettek új listát a szubvencionált szolgáltatásokkal, miért maradtak ki egyes szervezetek? Most folyik egy nyomásgyakorlás, de nem tudjuk mi lesz az eredménye. 
Hozzátette, arra vonatkozóan nem kaptak hivatalos magyarázatot, hogy miért estek el idén a támogatástól.
Kiket érint a visszavágás?
Hegedűs Lajos elmondta, évente körülbelül 13 ezer fizikai személyt látnak el különböző programjaik során, akiket nagyjából 150-szer látogatnak meg egy évben. 105 alkalmazottal dolgoznak nyolc megye 170 településén, leginkább vidéken, ott, ahol a közszolgáltatásokhoz jóval nehezebb hozzáférni, mint városon. "A támogatás februári megvonása miatt az alkalmazottaknak és a tevékenységeknek legalább a fele kétségessé vált" - jegyezte meg.
Hogy a helyzetet orvosolni tudják, kedden Parajdon egyeztetés zajlott az idősgondozói központok igazgatói és az alapítvány operatív tanácsa között. A találkozón levelet intéztek a minisztériumnak, amelyben magyarázatot kérnek az intézkedésre. Ugyanakkor megegyeztek, hogy gyűjtéssel, külföldi támogatásokkal, a két százalékos adófelajánlásokkal próbálják pótolni a hiányzó összegeket, illetve felkérik a gondozott időseket, hogy amennyiben tudnak, járuljanak hozzá a szolgáltatáshoz.
Az otthoni betegellátásban részesülők zöme 65 év fölötti, idős, 75 százaléka egyedül él, a korával kapcsolatos krónikus és mozgásszervi betegsége miatt nem tudja egyedül ellátni magát. A gondozók a rászorulóknak enni adnak, megmosdatják, kitakarítják a lakásukat, elviszik az orvoshoz, elhozzák a gyógyszert, elintézik a számlákat, tanácsokat adnak a szociális segélyek beszerzéséhez. A törvény értelmében kötelező az érintettekről szociális ankétot készíteni, ezek szerint tervezik meg a gondozást. A terveket lépésről-lépésre be kell tartani.
„Mindent megteszünk, hogy a beteggondozók ne menjenek el tőlünk. Ez egy nem túl jól fizetett, nagyon nehéz munka, nyomorult sorsban élő embereken kell segíteni. Mivel ehhez a munkához akkreditáció és diploma is kell, a humánerőforrás felépítése befektetést igényel. Mi ezt 15 éve építjük. Ha elveszítenénk a humánerőforrásunk 30-50 százalékát, az maga lenne a katasztrófa” - magyarázta a Diakónia Keresztény Alapítvány országos igazgatója.
A legkitettebb időseken csattan az ostor
Romániában az otthoni beteggondozást körülbelül 2500-3000 civil szervezet végzi, így jóval olcsóbb az államnak, mintha saját struktúrájával látná el ezt a feladatát. Hegedűs Lajos szerint a civil szervezetekkel, alapítványokkal az állam a kiadások 25-30 százalékát tudja megspórolni. Kevés olyan megye van, ahol fejlett a polgármesteri hivatalok szociális szolgáltatása, mert ezeket akkreditálni kell, ráadásul sokba kerül. Sok hivatalnak ezért nincs is ilyen szolgáltatása, főleg vidéken. "Ha minket leradíroznak a térképről, pontosan a legkitettebb lakosság kerül abba a helyzetbe, hogy nem kap semmit" - mondta a szakember.
Fontolgatják a jogi lépést
A drámai támogatásmegvonás egyelőre csak a februári hónapra érvényes, így még „nem akar nagy zajt csapni a Diakónia”. „A Cioloș-kormány rendelete úgy szól, hogy az országos költségvetés törvényének megjelenése utáni 30 napon belül a végleges támogatási szerződést meg kell kötni. Jelenleg az államelnöki hivatalban van a törvény. Ha megjelenik a hivatalos közlönyben, akkor 30 napon belül a kormánynak és a minisztériumnak lehetősége van arra, hogy végleges támogatási szerződést kössön velünk. Addig ülünk a fenekünkön, próbálunk többletforrásokat beszerezni, és nem csapunk nagyobb zajt. Egyelőre nem teszünk jogi lépéseket, holott az előző kormánnyal kötött átmeneti támogatási szerződés a mi értelmezésünk szerint még érvényben van. Ha mégis elmarad a végleges szerződés megkötése, mérlegelni fogjuk a jogi lépés lehetőségét” - magyarázta a Diakónia Keresztyén Alapítvány országos igazgatója.
Derzsi Ákos: nevetséges összeget spórol a kormány
Derzsi Ákos Bihar megyei szenátor hétfőn írásban interpellált a munkaügyi miniszterhez a szociális szolgáltatásokat nyújtó civil szervezetek finanszírozásának csökkentése miatt.
Megkeresésünkre elmondta, a szabályok szerint a tárcavezetőnek 30 nap áll rendelkezésére, hogy magyarázatot adjon a támogatás visszavágására, és arra, mi lesz azokkal a személyekkel, akiket az alapítványok nem tudnak ellátni. „A választási kampányban tett ígéretek miatt lehetetlen helyzetbe hozták a lakosság legkiszolgáltatottabb részét. A minisztérium ezzel a húzással alig több mint 800 ezer lejt spórolt. Nevetséges maga az összeg, a szaktárca költségvetésében elenyésző. Nem hiszem, hogy ezen lehet olyan szinten spórolni, hogy az számítson a költségvetésben. Arról meg egyáltalán nem beszélve, hogy minimum hatezer ember életét megnyomorították” - mondta.
Hozzátette, elkapkodott lépésnek látja a szaktárca rendeletét, "mindenhol spórolnak, ahol lehet, és úgy látták, itt lehet". "De várjuk meg a hivatalos választ. Mindenesetre az interpelláció előtt megkérdeztem a miniszterasszonyt, mi a rendeletre a magyarázat, amire ő azt mondta, hát nincs pénz" - jegyezte meg a volt munkaügyi államtitkár.
Megjegyezte, a tárca minden olyan alapítványtól, szervezettől megvágta a támogatást, amely nem ért el egy magas pontszámot. Így ugyanolyan drámaian érintette a visszavágás a román területeken működő szervezeteket, mint a magyarokat. „Nem volt célirányos a válogatás, ennek ellenére a magyar alapítványokat, szervezetek jobban érintette, mert a magyar alapítványok jobban felvállalták ezt a tevékenységet, több a kiterjedt hálózattal működő egyesület” - jegyezte meg.
O.M.
maszol.ro

Csernák Béla (1875. XII. 25. – 1967. II. 16.) emlékezetére
Az idén februárban lesz ötven éve annak, hogy az egykori királyhágómelléki református püspök 1967-ben Nagyváradon elhunyt.
Nemrég kezembe került Csernák Béla, nagyapám egyik öregkori írása, amiben egyebek mellett az alábbi gondolatok olvashatók:
„Láttam a Tisza partján Visket, ahol az első zsoltárokat tanultam s minden szabad időmet a Tiszában töltöttem […] láttam a debreceni nagy kollégiumot, öt évig laktam benne, tanulva-tanítva, onnan indulva el attilában, vállaimon új palásttal, hogy elmondjam első prédikációmat a Nagytemplomban […] láttam (házitanítóként) hét évig egy grófot minden nap […] láttam az Alpokat, a Rajna schaffhauseni vízesését […] láttam Pünkösd hajnalán a nap feljöttét a Schwarzwald legmagasabb helyén, a Feldbergen […] láttam Milánó fehér márványból épült Dómját, Velence tengerbe épített palotáit […] láttam Nagyváradot […]“
E staccato-s látomások Csernák Béla ifjúkorát idézik.
1875-ben református papi családban született Szőlősgyulán (ez ma Ukrajnához tartozik). 1918-ban költözött Berettyóújfaluból megválasztott olaszi parókus lelkésznek Nagyváradra. Vajon mit láthatott öt évtized alatt Nagyváradon? – teszem fel magamban a kérdést.
Láthatta az olaszi parókián családját gyarapodni, a lelkészlak rendezett kertjét virulni. Láthatott még abban az évben át-, ki- és bevonuló hadseregeket. Az első világháború épp véget ért s egy ezeréves állam került új, szűk határok közé. S ezeken Nagyvárad kívül maradt. Nagyapám láthatta a közösség kétségbeesését. De azt is, hogy most van csak igazán szükség józan cselekvőkre és hittel való bátorítókra.
Gyülekezeti munkája mellett iskola- és árvaházalapításba, lapszerkesztésbe, újságírásba, a váradi egyház történetének kutatásába és megírásába fogott. Az első világháború rengeteg értelmetlen áldozata közé tartozott Imre testvérbátyja is.
Csernák Béla első kislánya 1919-ban hunyt el. Második leánygyermeke 1920-ban született. Neve, mint az elveszített nővéréé, Emilía. Ő lett, ő volt az én édesanyám.
Nagyapám látta, hogy a veszteségre, a halálra is az új élet lehet a válasz. Látta a város, az egykor toleráns szellemű, ragyogóan fogékony Nagyvárad társadalmát kilábalni a reménytelenségből. Látta, mint szerveződik újjá és kezd gyarapodni a „kisebbségi lét“, annak minden terhével, egy valamennyire európaian polgári kontextusban. Látta munkája eredményét ezekben az évtizedekben, a parókia kertjében illatos gyümölcsök teremtek. Ám a nyugtalan huszadik századi történelemnek újabb és újabb felvonása következett. Az érlelődő második világháború leszámolásra készült az első „nagy háborút“ követő békeszerződések igazságtalanságaival.
Ezeket az igazságtalanságokat harsány, vérszomjas ideológiák ürügyként tűzték zászlaikra. Gyilkos elképzeléseik valóra váltásához, az előítéletekkel mérgezett közvélemény folyamatos „megdolgozására“ egyre hatékonyabban működött az elvakult nemzeti és faji gyűlöletszítás.
Nagyapám látta, mint árasztják el a gyűlölet, a félem és a bosszúvágy hullámai a békés építés színtereit. Láthatta azt is, mennyire bonyolult kivonnia magát az egyénnek kora őrületéből azért, hogy még idejében ráláthasson a történelmi tévedésekre. Látta a virágszőnyeget Várad utcakövein, mikor a kenderesi ellentengernagy csinnadrattával vonult be fehér lovon az állomástól a Szent László térre. Erről a hangulatról írhatta később viszaemlékezéseiben Bárczy János egykori ejtőernyős tiszt Budapesten, valamikor 1976 táján:
„Akkor kellett volna csak igazán látni, merni, mikor a kokárdás, vitézkötéses frázissziporkák elvakítottak, amikor a hamis és hazug tájékoztatások ködfejlesztői a leghangosabban sisteregtek, amikor az Árpád-sávosok által fellobbanntott mágylyák füstje fojtogató felhőben gomolygott […]“ (Bárczy János: Zuhanóugrás, Magvető Könyvkiadó, Budapest 1981.)
Vajon látta-e nagyapám 1940. októberében ezen az örömmámoros váradi népünnepélyen a diadal fényében sütkérező díszvendég német főtisztek arcán a sikerült bűvészmutatvány – a történelmi kelepce – örömére kiült elégedett és vészjósló mosolyt?
Látnia kellett még immár másodszor életében a mérhetetlenül felelőtlen hadbalépést. Később látta sok régi ismerősét, szomszédját, váradi polgárokat a kabátjukra törvény által kötelezően felvarrt sárga csillaggal. Látta a teherautókra tuszkolt kilakoltatottakat, akikre előbb a körülkerített váradi gettó, majd lengyel földön a pokoli halálgyár várt. Láthatta ebben az új megprábáltatásban eddig józan emberek meghibbanását, előtörni a harácsolás, rablás és gyilkolás ösztönét. Látta a Gestapo villanyszerelőjét, aki vastag telefonkábelt szegezett a parókia ablakai fölé, mert ez a sátáni szervezet fészkelte be magát az Ezredévi Emléktér egyik szomszéd házába.
1944 októberében, négy évvel a virágesős ünneplés után bekövetkezett az összeomlás. Ismét sokan voltak, akárcsak negyedszázaddal korábban, akik elhagyták a „süllyedő hajót“, félelemből, vagy a bosszútól rettegve.
Látta Csernák Béla nagyapám hét elesett honvéd szanaszét heverő holttestét az olaszi parókia előtti Körösparton. Látta a Vörös Hadsereg ismeretlen katonáját, aki a paplakba berontva gépfegyverét fogta rá. Az arany Omega zsebóra tulajdonost cserélt. Látta a rabló katona egy bajtársát is, aki az ismeretlen lelkész előtt térdre ereszkedve kérte annak papi áldását a vérzivatarban… És látta leányát, édesanyámat, hazatérni a budapesti ostrom poklából. Ő szörnyű hírt hozott onnan a családnak: nagyapám nagyobbik fia, diósgyőri gépészmérnök, a bombázás civil áldozataként pusztult el negyven évesen…
Csernák Béla látta leányát fiatalon a felfordult új világban tanárként újrakezdeni. Látta református egyházának hűségét és pálfordulásait is. Sok egykori arrogáns hazaffyt egyik napról a másikra az osztályharc militáns bajnokává válni. Nagyapámnak nem volt rettegni valója. Boszút nem forralt ellene senki. Jelleméhez nem fért hatalomvágy, nagyzási hóbort, önimádat, kapzsiság és gonoszság. A hívek és a város, Várad melletti hűség volt erkölcsi alapelve.
Az újjálakuló királyhágómelléki református egyház 1947-ben az utolsó demokratikus püspökválasztáson Csernák Bélára szavazott. Püspökségét azonban az új, immár kommunista hatalom nem volt hajlandó elismerni. Nagyapám levonta a konzekvenciát és harminchárom évi nagyváradi szolgálat után 1950-ben nyugalomba vonult
És mint nagyapámra is emlékszem Csernák Bélára. Kedves alakjára, szelídségére, a bajuszára, hangjára, szófordulataira, ezüstnyelű botjára… Béla napkor tucatszám érkeztek hozzá feketeruhás, erőshangú öregurak, köszöntő vendégei. Kalapjaik elborították a gangon a fogast. Bent, a nagy asztal körül ilyenkor furcsa kifejezések röpködtek a levegőben, úgymint: esperes, zsinat, kúrátor, ekklézsia, presbiter. Akkor úgy tűnt nekem, a gyermeknek, hogy e szavak valami távoli, rég elsüllyedt világnak a palackposta-üzenetei.
Nagyapám arcán nyugalom uralkodott. Legszívesebben karosszékében ülve olvasott, vagy íróasztalánál acéltollal és tintával csodaszépen megformált sorokat rótt levélpapírra, füzetbe, könyvbe… A délutáni csendben számtalanszor hallgattam sejtelmes suttogását, ahogy ajkai önkéntelenül is a leírt szavakat formálták írás közben: ekkoriban már nagyothallott s ő maga nem észlelte a finom sustorgást. Emlékszem bajuszos arcának különleges érintésére, hangjának színére. Emlékszem öreg bal kezére, mellyel az én gyermeki jobbomat vonta magához villanyoltás után, merthogy szüleim engem költöztettek elhunyt nagyanyám megüresedett helyére. Elalvás előtt nagyapám mindig mesélt nekem, ezt bizony nagyon szerettem. Aztán együtt, nagyapa és a két unoka, sokszor sétáltunk ki villamossal az egykori olaszi temetőbe, nagyanyám és Emike lánya sírjához. Ott a gondos tevés-vevés után csendes pihenő következett, szótlan hálaadás a négy tujafa közén.
Csernák Béla látta az új és erőszakos társadalmi átformálódást. Látta a hazugságok konjunktúráját ismét, a hiúság vásárát egyházban, nemzetiségben, baráti körben is. Az árulást, a bosszút, az új hatalom önkényét és kegyetlenkedését. De keserűséget nem ismert bizakodó jelleme. Kedves olvasmányaival, önéletírásának papírra vetésével, levelezéssel, levéltárának és könyvtárának rendezgetésével, régi barátságok felelevenítésevel foglalatoskodott.
Látta egykori útitársainak elmaradását, látta fiatal generációk színrelépését. A kert ápolt gyümölcsfáit adakozóan teremni. Látta fiát, látta leányát és látta két unokáját cseperedni.
Egy családi istentiszteleten, valamikor 1964 nyarán, három évvel halála előtt így fejezte be mondandóját:
„Elkezdett jó munkádat ne szakaszd félbe mirajtunk! Mikor napjaink lemennek, hadd mondhassuk: dicsőség Istennek!“
Egy tiszta jellemű, hűséges, józan és emberséges kálvinista lelkészre, a nagyváradi református egyház három kötetes történetének szerzőjére, a Köröspart és a Bunyitay-liget egykori lakójára, egy régi váradira emlékeztettünk néhány töredék felelevenítésével.
A szellemek megkülönböztetését gyakorolta ennek a világnak a felfordulásában.
Gyalai István
erdon.ro

Mégis lesz magyar csoport az Alverna utcai óvodában
Helyi szinten, a Kolozs Megyei Tanfelügyelőségen hagyták jóvá az Alverna utcai óvoda magyar nyelvű csoportjának megmaradását ősztől – tájékoztatott Batiz Elly tanfelügyelő.
Bár kértük, a döntést szentesítő okmányt nem bocsátották a rendelkezésünkre, de Fábián Ágnes óvónő arról tájékoztatott, hogy látta a dokumentumot, és örömmel nyugtázta a jó hírt. Mint ismeretes, az ősztől eredetileg 11-es (később 19-re bővült) létszámra számító magyar óvodai csoport azt követően került veszélybe, hogy a beiskolázási tervben a 10 román csoport mellett nem szerepelt. A törvény minimális tízes létszámot kér egy óvodai csoport működéséhez.
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi versek a jelenkori költemények élmezőnyében
Az elmúlt harminc év terméséből válogatták ki irodalomkritikusok a 30 legszebb kortárs magyar verset a pécsi Jelenkor folyóirat kezdeményezésére. A zsűri tagja volt Balázs Imre József kolozsvári költő, kritikus, a Korunk folyóirat főszerkesztő-helyettese, aki a lista kialakulásáról, a kortárs irodalom népszerűsítéséről beszélt a Krónikának.
Irodalomkritikusok állították össze azt a listát, amelyen a 30 legszebb kortárs magyar vers szerepel, a válogatás a Pécsett szerkesztett, Jelenkor című irodalmi és művészeti folyóirat honlapján jelent meg. Az online induló sorozat az elmúlt harminc év legjobb magyar műveit keresi, a szerkesztőség szeretné felmérni, hogy mi számít ma legfontosabbnak a kortárs magyar irodalomban.
„Kritikusokat kérünk fel, hogy szavazzanak műnemenként, műfajonként művekre, árulják el, szerintük melyik a harminc legfontosabb regény, vers, verseskötet, novelláskötet, színpadi mű, értekező próza, műfordítás, magyar nyelven megjelent populáris mű az utóbbi három évtizedben. Mivel a „kortárs" nem pontosan meghatározható időkeret, ezért úgy döntöttünk, az utóbbi harminc évet tekintjük az irodalomtörténet jelenkorának, és szimbolikus gesztussal az 1986-os évet, Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba és Nádas Péter Emlékiratok könyve című műveinek megjelenési évét tekintjük fordulópontnak. Szavazni tehát a következő évtől, azaz 1987 januárjától 2016 decemberéig tartó időszakban megjelent művekre lehet" – olvasható az irodalmi folyóirat közleményében
Kányádi Sándor és Kovács András Ferenc verse is a listán
A Jelenkor 22 kritikust kért fel, hogy szavazzanak, köztük Balázs Imre József kolozsvári irodalomkritikust, irodalomtörténészt, költőt, a Korunk folyóirat főszerkesztő-helyettesét. Balázs Imre József a Krónika megkeresésére kifejtette, az 1986 és 2016 közötti magyar irodalom termését rendkívül gazdagnak tartja, így ő maga igyekezett egy szerzőtől mindössze egy verset válogatni. A zsűritagok azonban egy költőtől több verset is megjelöltek, így a felsorolásban több szerző is szerepel több verssel, például Petri György, Parti Nagy Lajos, Tandori Dezső, Borbély Szilárd vagy Tóth Krisztina.
A végleges listán két erdélyi költő egy-egy verse sorakozik: Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén és Kovács András Ferenc: És Christophorus énekelt című költeménye. Balázs Imre József elmondta, ő több erdélyi költő alkotásait is javasolta, például Szőcs Géza, Lövétei Lázár László vagy László Noémi verseit. „A válogatáskor továbbgondoltam a Bob Dylan irodalmi Nobel-díja kapcsán felmerült kérdéskört is, így dalszövegírók alkotásaira is javaslatot tettem, itt Bereményi Gézát említeném, Cseh Tamás dalainak szövegíróját és a Quimby együttes frontemberét, dalszövegíróját, Kiss Tibort. A végeredmény, a 30-as lista tulajdonképpen közös részhalmaza a kritikusok véleményének, amely természetesen szubjektív" – mondta az irodalomkritikus.
Kitért arra is, hogy a Korunk folyóirat 2001–2002-ben hasonló játékot indított, akkor a huszadik század legszebb magyar verseit keresték költők és kritikusok, a válogatás meg is jelent A teremtmények arca című antológiában, a lista élén pedig Kosztolányi Hajnali részegség című verse végzett. A 40 verset és szubjektív esszéket tartalmazó kötet anyaga 104 költő és irodalomkritikus szavazatai alapján állt össze. Balázs Imre József kitért arra is, a Jelenkor által felkért zsűri korosztályok és régiók szempontjából is megosztott volt, a sorozat következő részében a legszebb verseskötetek, regények, stb. kiválasztására más-más kritikusokat hívnak majd. „Az efféle ajánlatok összeállítása elsősorban a kritikusok dolga. Ami a kritikusok kiválasztását illeti, reprezentativitásra törekszünk, elismert kritikusokat kérünk fel lehetőleg úgy, hogy minél inkább paritásos legyen az összetétel. Legyenek köztük nők és férfiak, határon túliak és magyarországiak, budapestiek és vidékiek, »nagy öregek« és újoncok" – fogalmaztak a Jelenkor szerkesztői.
Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén valaki jár a fák hegyén  ki gyújtja s oltja csillagod  csak az nem fél kit a remény  már végképp magára hagyott én félek még reménykedem ez a megtartó irgalom a gondviselő félelem kísért eddigi utamon valaki jár a fák hegyén  vajon amikor zuhanok  meggyújt-e akkor még az én  tüzemnél egy új csillagot vagy engem is egyetlenegy  sötétlő maggá összenyom  s nem villantja föl lelkemet  egy megszülető csillagon valaki jár a fák hegyén  mondják úr minden porszemen  mondják hogy maga a remény  mondják maga a félelem 1994
Útmutató a nagyközönségnek
Balázs Imre József úgy vélekedett, az effajta válogatás üzenetértékű lehet, és hasznosnak bizonyulhat a nagyközönség számára, hiszen az olvasók a bőség zavarával küzdenek, útmutatást várnak, a lista pedig arra bátorítja őket, lehet barátkozni a kortárs művekkel. „Én magam határozottan kortársirodalom-párti vagyok, úgy vélem, fontos ráirányítani a fiatal generáció figyelmét arra, hogy az irodalmi művek nem afféle »múzeumi darabok«. Természetesen egyensúlyt kell teremteni a klasszikus és jelenkori irodalom között, nyilván előbbit is meg kell ismernie a fiatal generációnak, de azt hiszem, elsősorban az a fontos, hogy pozitív élménye szülessen a gyereknek az olvasással kapcsolatban. És a kortárs – akár könnyedebb, szórakoztatóbb – műveken keresztül vezethet az olvasóvá nevelés útja a klasszikus irodalom, az irodalom egésze felé" – mondta Balázs Imre József.
A válogatásokat kezdeményezők a besorolásról úgy fogalmaznak, az irodalom nem lóverseny, a kanonikus listák és rangsorok csak arra jók, hogy vitatkozzanak velük, az évszámhoz kötött korszakhatárok pedig mindig megkérdőjelezhetők. „Azzal is tisztában vagyunk, hogy az esztétikai érték nem dönthető el szavazással. Ennek ellenére fontosnak érezzük, hogy a Jelenkor, amely minden egyes számával válogat és tartalomjegyzékével havonta értékjavaslatokat kínál, ebben a végletekig leegyszerűsített formában is orientációs alternatívát nyújtson egy szakmailag mégiscsak védhető ajánlattal. Írókat, költőket, szerkesztőket, műfordítókat vagy éppen nem az irodalmi élethez tartozó jeles művészeket és értelmiségieket is felkérhetnénk szavazásra. Továbbá csinálhatnánk teljesen nyitott, internetes közönségszavazást. Elvégre a kortárs irodalom az olvasóké, nem a kritikusoké. Mi mégis kritikusokat kértünk fel, mert úgy gondoljuk, a kritikus az, akitől a leginkább elvárható, hogy szükség esetén esztétikai érvekkel is alá tudja támasztani értékítéleteit, és ő az, aki hagyományosan feladatának tekinti az irodalmi szempontokra tekintő, független műbírálatot"– írták a kezdeményezők. A 30 legszebb kortárs vers listája, a válogatás mikéntjéről és a sorozatról részletek a Jelenkor.net honlapon találhatóak.
Kiss Judit 
Krónika (Kolozsvár)

Előnyben az újító gazdák – Nyitottságra buzdít a csíkszéki egyesület elnöke
Az alternatív mezőgazdasági ágazatok fejlődésében látja a jövőt Tiboldi László, a négy éve működő Csíkszéki Mezőgazdászok Egyesületének elnöke, aki szerint nemcsak a támogatásért kell gazdálkodni.
– A Csíkszéki Mezőgazdászok Egyesületét 2013-ban jegyezték be csíkszeredai székhellyel. Milyen céllal alapították a szervezetet?
– Az volt az elképzelésünk, hogy egy olyan szakmai egyesületet indítsunk el, amely az érdekképviselet mellett segíthet a csíkszéki gazdálkodóknak, elsősorban információnyújtással: pályázati figyeléssel, konferenciák, fórumok szervezésével, tanulmányutak kivitelezésével. Mivel kis régióban működő egyesületről van szó, megpróbálunk nyitottabbak lenni, nemcsak Csíkszékben gondolkodni. Ennek érdekében hoztuk létre az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületeinek Szövetségét (EMGESZ), amelynek 21 hozzánk hasonló tagszervezet a tagja. Jelenleg mintegy háromszáz csíkszéki gazda tagja az egyesületnek, ez a következőkben bővülhet még. Fontos viszont, hogy nem a taglétszám növelése a célunk, hanem az, hogy olyan fiatal gazdálkodókat vonjunk be, akik a mezőgazdaságból próbálnak megélni.
– Az elmúlt években milyen programokon vettek részt, illetve milyen eseményeket szerveztek?
– Az első nagyobb rendezvényünket 2013 novemberében szerveztük, amelyen a tej útjával kapcsolatos előadásokat hallhattak a Hargita megyéből meghívott gazdálkodók. Mivel jó viszonyban vagyunk a magyar földművelésügyi minisztériummal, így támogatásukkal 2014-ben sikerült egy szakmai utat szerveznünk Magyarországra, amelyen elsősorban bogyósgyümölcs-termeléssel és -feldolgozással kapcsolatos gazdaságokat, üzemeket látogattunk meg. Ennek a tapasztalatnak a hatására szerveztünk egy konferenciát is Csíksomlyón, amelyen hatvan székelyföldi vett részt.
Ezt követően többen is ribizli, málna, áfonya termesztéséhez, feldolgozásához kezdtek. Később a közbirtokosságok felé is nyitottunk, mivel úgy gondoljuk, hogy a közösségekért jöttek létre – még ha térségünkben nem is működik mindegyik annak megfelelően. Ezért szerveztünk egy képzést Székelyföldi közbirtokosságok közösségfejlesztési képzés elnevezéssel programot számukra, jó példákat mutatva fel. Ezen az alkalmon mintegy ötven megyei közbirtokossági vezető jelent meg.
Továbbá rendszeresen részt veszünk kiállításokon és vásárokon, ezek közül a legnagyobb a kétévente megszervezett Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállítás volt 2015-ben, amelynek idei kiadására is hivatalosak vagyunk. Idén kétszeres felületet biztosítanak a Kárpát-medencei egyesületeknek, ezért nagyon készülünk, szeretnénk színvonalasan képviseli térségünket. Emellett idén folytatni akarjuk a szakmai utak, konferenciák, fórumok szervezését, az EMGESZ-szel pedig Erdély-szinten próbáljuk ernyőszervezetként összefogni a kisebb mezőgazdasági egyesületeket.
– Az elmúlt években több negatív hatás érte a térség mezőgazdászait. Válságos helyzetbe került a tejágazat, a hús és a krumpli ára sem emelkedett, a támogatásokat rendszerint késve fizették. Mi jelenthetne számukra megoldást, kiutat a nehéz helyzetből?
– Az egyik legnagyobb gond szerintem az, hogy sok gazda az utóbbi években nem azért gazdálkodik, mert abból szeretne megélni, vagy mert lehetőséget lát az ágazatban, hanem a támogatások miatt. Nem azt mondom, hogy nem szükséges a támogatás, mert azzal tudnak csak talpon maradni, fejlődni az érintettek, de nem szabadna csak a juttatásért végezni ezt a munkát. Ez nem vezet sehová. Szerintem az elkövetkezőkben csak azok maradnak fent – ha nem lesz már támogatás, vagy ha kevesebb lesz –, akik komolyan gondolják a gazdálkodást, akik fejlődni akarnak. Mi elsősorban azokat a kisgazdákat próbáljuk segíteni, akik így gondolkodnak.
A fennmaradást – véleményem szerint – jelenleg két módon lehet megvalósítani. Egyrészt vagy nagyon komolyan rá kell állni egy szegmensre, és azzal nagyon komolyan, magas színvonalon kell foglalkozni. Vagy pedig több lábon kell állni, több területen tevékenykedni, amely által az egyes ágazatokban beálló nehéz helyzeteket a másik tevékenységgel át lehet vészelni. Nagy lehetőséget látok az alternatív mezőgazdasági ágazatokban – bogyós gyümölcsök, méhészet például –, mert mindenki nem termelhet krumplit és tejet.
– Tehát ezek a térségünkben hagyományosnak számító ágazatok visszaszorulhatnak az alternatív megoldásokkal szemben?
– Nem fognak felszámolódni ezek az ágazatok, csak a hangsúlyok változnak meg. Hiszen ezek esetében egyre nehezebb lesz – a telített piac miatt – olyan mennyiségű és minőségű terméket előállítani, amellyel egy termelő meg tudja állni a helyét piaci szereplőként, és meg tud élni belőle. A jelenleg még újnak számító megoldások viszont piaci hiányt tölthetnek be, így megélhetést biztosíthatnak. Mindenképp feldolgozott terméket érdemes előállítani, ezt egyéni kisgazdaként nem mindenki teheti meg, ezért akár az egyesületbe, szövetkezetbe tömörülés vagy pár gazda együttműködése lehet a megoldás.
Hiszen a legtöbb esetben a megfelelő eszközök vásárlása megterhelő kiadást jelent, emellett pedig sem megfelelő mennyiséget, sem minőséget nem tudnak előállítani a gazdák egyenként. Ha már három-négy hasonló adottságú gazdaság vezetője összefog, akkor viszont jobbak a lehetőségeik. A székelyek egyelőre természetesen nagyon ódzkodnak a szövetkezéstől, hiszen még a fiatalok is ismerik a korábbi rendszerben tapasztaltakat. De a kisebb összefogások iránt egyre több ifjú gazdálkodó válik nyitottá.
Kömény Kamilla
Krónika (Kolozsvár)