Egy a közös idősben, újszülöttben: nincs otthonuk
Nyolcnapos csecsemő a gyergyószentmiklósi anyaotthon egyik lakója. A szülészetről egyenesen idehozta édesanyja. Nem volt, ahová vinnie. Több anyának és gyerekének ez az egyetlen menedéke. A hajléktalanok is itt, az épület első részében kaphatnak helyet. Ha jön a hideg, ők is egyre többen jönnek, bebocsátást kérnek.
A Kossuth Lajos utcai épületegyüttesben egy fedél alatt található a hajléktalanszállás és az anyaotthon. Előbbi húsz, utóbbi öt éve működik civil szervezet gondnokságában. Tizenkét hajléktalannak, öt kisgyerekes anyának ez most az otthona.
Az épület földszintén jelenleg két szobában laknak a férfiak, egyben a nők, a negyedikben pedig egy házaspár él. Semmivel mAradtak, jó ideje itt tengetik napjaikat. Vannak, akik sok évet töltenek e hajlékon, a fenntartó Ora International segélyszervezet vezetője, Jeszenszky Teréz elmondja, tavasszal temették el azt a személyt, aki a szállás megnyitásától, a kezdet kezdetétől ott lakó volt.
Nem mindenkinek stabil otthona ez, hisz a szabályszegők nem mAradhatnak. Ilyenek például az iszákosok. De vannak, akik a zártsággal nem tudnak megbarátkozni, vagy az egymással szembeni tolerancia nem erősségük. Mert itt el kell fogadni a másik embert hibájával, betegségével, rossz kedvével együtt. Alkalmazkodni kell.
Aztán van, akinek az otthon a téli szállás fogalmát fedi. Nyáron pásztorkodik, ahogy a nyáj lejön a hegyről, érkezik ő is szállást kérni. Tavasszal, Szent György környékén pedig sokszor úgy megy el, mintha ott sem lett volna. A köszönet elmArad, csak a hiányára figyelnek fel társak és alkalmazottak.
A hideg napok beköszönése itt egybeesik a létszámgyarapodással. Sokan érkeznek, erre készül fel most éppen a segélyszervezet.
Törvény szerint az önkormányzat feladata lett volna a városban anyaotthont létesíteni. Az akkori polgármester kereste fel az Ora International vezetőit, hogy nekik úgyis van tapasztalatuk a segítésben, támogatásukkal létesítsenek a hajléktalanszálló mellé anyaotthont is. Az otthon meglett, a támogatottságról nem tudott örömódát zengeni Jeszenszky Teréz. Mint mondja, már az építkezésnél szinte beletörött a bicskájuk, nem volt elég a pénz. A külföldi támogatók mellé helyiek nemigen csatlakoztak, nagy kínnal-bajjal rendezték be, ma is szűkös az eklézsia.
2011-től hozzávetőleg hetven anyuka fordult itt meg gyerekével. Voltak egyéjszakás „vendégek” is. Mert ugye, általában olyanok jöttek, akiket férjük megvert, el kellett menekülniük otthonról. Másnapra, ha a ház ura kijózanodott, bocsánatot kért, szent volt a béke, hurcolkodtak haza. Volt, aki többször is megjárta a két otthon közötti utat, de olyan is, aki várandósan kért menedéket, szülés után is csak ide jöhetett.
Pár napja szintén a szülészetről érkezett egy anyuka ötnapos kicsinyével. Anyósa kiutasította a terhes asszonyt, szülésig az utcán élt, most lakó lett. Az otthon vezetősége ez esetben is, mint mindig, ha új lakó érkezik, hosszas beszélgetést folytat a jövevénnyel. Tudakolják, hogy mi van a múltjában, ismertetik a szabályokat. Jeszenszky Teréz bevallja, bizony egy-egy sors könnyfakasztó, a kollégákkal egymást kell megvigasztalják, látva, milyen életre született a kicsi, és ők otthon mekkora kincsben tartják unokáikat. Az ilyen élményeket bizony fel kell dolgoznia a segélyszervezet munkatársának is, de így jobban megérti, mi az, amit otthonról hozott az új lakó. Legtöbbjüknek, akik idekerülnek, nem is volt otthona, árvaházban nőtt fel hetven százalékuk. Idegen a simogatás, nem ismert az egészséges kötődés, pedig ölükben ott a gyermek, akit szeretni, nevelni kellene. „Mindig elmondjuk, mi a gyereket az anyával együtt fogadtuk be azért, hogy a gyerekre ő vigyázzon. A gyermek s a két szeme” – mondja Jeszenszky Teréz, belátva, sok anya még gyerek, ő is rászorul a gyámolításra. Bizony volt lakó, aki a saját szobájában sem tudott rendet tartani, vagy agresszív volt a többi anyával, mások gyerekét bántalmazta.
Mintha az ilyen esetekről nem akarnának tudomást venni az emberek. Ritkán kopognak a segélyszervezetnél, hogy adományt hoztak. Régebb még volt vállalkozó, aki egy-egy kocsi fát vitt, anyukák, akik gyerekeik kinőtt ruháival, játékaival lepték meg az otthonlakókat. A városvezetés támogatása is kimerül a törvény által előírt fejkvóta utalásával, ami korántsem elég az egy havi ellátásra.
Ilyen bizonytalan ősz még nem volt – jelenti ki Teréz asszony, nem látva, miből lesz egész télre tüzelő, hisz a szükséges bükknek csak fele van a fásszínben. Az is nemrég került a portára. A gyermekvédelmi igazgatóságtól kaptak 13 500 lejes támogatást, melyből két kocsi bükkfát vásároltak, illetve az anyaotthon felszereltségét pótolták. Így lett a kicsiknek jó pár új játék, triciklik és homokozó az udvarra, képességfejlesztő társasjátékok, színes papír, olló, ragasztó, hiszen az óvodába indulókat is fel kell csomagolni, mintha családból indulnának. És vásároltak tejport, pelenkát – arra minden nap igény van.
Amikor számba vettük az újdonságokat, a dobozokból színes, zsúrba illő papírtányérok is előkerültek. Igen, az otthonban mindenkinek megünneplik a születésnapját. Tortát is sütnek, díszes tányérokon szervírozzák.
Sok minden hiányzik még az otthontalanok szállásáról. Örvendenének a fenntartók a kinőtt ruháknak, a könyveknek is. Nemcsak a kicsiknek való, mesés kötetekre gondolnak, hanem szépirodalomra is, mert a hajléktalanok között vannak, akik szeretnek olvasni. De leginkább az jelentene megnyugvást a segélyszervezetnek, ha a téli meleg forrását biztosítva látnák. Tüzelőt kell szerezniük. Igaz, szándékszanak bevezetni a gázt, találtak is egy német támogatót a munkálatok kifizetésére, de a szolgáltatóval még nem sikerült a kivitelezés fázisához érni. A hidegek pedig akármelyik pillanatban betoppanhatnak.
Ilyenszerű itt az élet: bármikor betoppanhat a hideg, és bármikor bekopoghat egy új lakó. Minden hétvégére egy kenyérrel, egy margarinnal és egy lekvárral többet számolnak. Ha éhező jön, jusson neki is. Mert otthontalanok márpedig vannak. Pár naposak, kismamák, aggastyánok vagy éppen házaspárok. Akkor is, ha nem akarunk tudomást venni róluk.
Balázs Katalin |
Székelyhon.ro

Vigyázó szemetek…
Lassan tíz éve annak, hogy a Hargita és Kovászna megyei közművelődési szakemberek együttes fórumán döntés született: legyen székely kultúra napja! Megünneplésére – nem véletlenül – a Tamási Áron születésnapjához (1897. szeptember 20.) legközelebb eső hétvégét választották: ugyanis Tamási „munkássága, üzenete az a felvállalt szellemiség, amely sajátos székely szűrőn látja, értelmezi és éli meg a világot”.
A Székelyföldi Művelődésszervezők Egyesülete tizenkét pontban összefoglalva ajánlásokat is megfogalmazott a székely kultúra napjára: ezek java része kulturális örökségünk szellemi megidézésére vonatkozik, de van köztük néhány egyéni döntésre bízott javaslat is. Nem nagy dolgok, egymás mellé illesztve azonban kerek egészét adják annak az értékrendnek, amely mentén eleink szervezték családi és közösségi mindennapjaikat, hitbéli életüket, megalkották ember és természet egymást segítő – és nem romboló – harmóniáját. A székely kultúra napja mégsem honosodott meg a köztudatban. Bár első alkalommal épp Alsócsernátonban, a Haszmann Pál Múzeumban rendezték meg 2008-ban (a szakmai találkozó az elméleti megalapozásról szólt, amely – a korabeli beszámolók szerint – „az uralkodó pAradigmák elemzésére, azoknak a globális, a magyar és székely kultúrára való kihatásaira, illetve egy Székelyföldi közművelődési koncepció véglegesítésére” vonatkozott), Háromszék azóta sem jeleskedett a szeptember 20-ához legközelebb eső hétvégének ünnepnappá való emelésében. Érdekes módon pár kisebb csíkszéki faluban hagyománnyá vált: Gyergyócsomafalva általános iskolájában például azóta is minden évben megszervezik, igazi nagyrendezvényt azonban csupán Udvarhelyszék Tamásiról nevezetes nagyközségében, Farkaslakan tartanak. Idén is: holnap az író szülőházánál, illetve a lánytestvérének nagy nehézségek árán megmentett házának udvarán szintén nagy nehézségek árán felépített – az uniós pályázati pénz kevésnek bizonyult, a Tamási Áron Művelődési Egyesület közösségi összefogással tudta befejezni az épületet – kultúrcsűrben zajlik az ünnepség. Látván-hallván, mi történik „a kultúra frontján” Székelyföld innen nézvést túlsó végén, önkéntelen hazanéz az ember. Itthon a székely kultúra napjának se múltja, se jelene, se jövője. Furcsa, hogy a művelődési intézmények nem élnek, a közművelődés szürke eminenciásai nem használják ki, de még inkább furcsa, hogy a politikum nem ismeri fel a benne rejlő lehetőséget. A Tamási Áron Művelődési Egyesület következetessége, kitartása ugyanis nem valamiféle kétségbeesett vergődés az író emlékének őrzésére, hanem olyan nap meghonosításának kísérlete, amely méltán piros betűs dátum lehetne gyásznapokkal teljes naptárunkban. Vigyázó szemetek hát Farkaslakara vessétek! Adalék csupán: a székely kultúra napjára megfogalmazott ajánlások kilencedik pontja azt mondja: „Ha teheted, légy ma székely kultúra »fogyasztó«. Keress olyan művészeti műalkotásokat, amelyek a székelység szellemi/lelki szűrőjén át értelmezik a világ dolgait. Menj el ma ilyen jellegű előadásra, látogass ilyen tárlatot, olvass ilyen művet.” A mai, a holnapi nap kavalkádjában szakíts időt erre is, Székelyföld kulturális fővárosának lakója!
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kurkó Gyárfás: Nehéz kenyér
Kurkó Gyárfás egyetlen könyve, a népi memoárként meghatározható Nehéz kenyér 1949-ben jelent meg először. Irodalmi művek megjelenését illetően nem volt kedvező esztendő. Akkortájtól Romániában, akárcsak egész Kelet-Európában, a politikai látószögek hosszú időre felülírták az irodalmi szempontokat.
Kurkó Gyárfás számára különösen rosszul végződött első és utolsó könyve megjelenésének éve, novemberben letartóztatták és koholt vádak alapján elítélték; a börtönből csak tizenöt esztendő múlva, fizikailag és szellemileg megtörve szabadult. Nem mintha addig is kényeztette volna a sors. 1938 után a betiltott MADOSZ vezetőjeként illegalitásba kényszerült, majd átélt egy letartóztatást és internálást (1940, Caracal), minekután a román hatóságok kitoloncolták az országból, de a magyar állami szervek visszaadták Romániának. Az Antonescu-diktatúra idején Brassóban raboskodott. Politikusi pályafutása buktatókkal volt tele. 1944 előtt főként baloldalisága volt szálka nemcsak a román hatalom, de az itteni magyarság jobboldali beállítottságú politikusai szemében is, a második világháború után a romániai magyar iskolahálózat és művelődési intézmények védelmében, a nemzetiségi létfeltételek kiépítésében végzett munkája zavarta az akkori hatalmat, szolgáltatott okot hosszú bebörtönzéséhez.
A szovjet segítséggel megerősödő, majd hatalomra kerülő kommunista vezetés akkoriban sokakban ébresztett indokolatlan reményt a nemzetiségi kérdés kielégítő rendezését illetően. A politikailag naivakat a rendszer felhasználta külföld felé mutatott imázsához, majd gátlástalanul megszabadult tőlük. Mondják, életének első tíz esztendeje meghatározza az ember látásmódját, jellemét. A Nehéz kenyér már azért is érdekes könyv, mert betekintést enged a politikus Kurkó gyermekkorába. De több ennél. Szociográfusi pontossággal ad hírt egy olyan világról, amelyet a székelységről írók addig ritkán és felületesen érintettek. Nadrágszíjnyi földeken gazdálkodó sokgyermekes székely családokról van szó, ahol már a kisgyermek is nap mint nap felnőttnek való munkát végzett, mégsem tudtak egyről kettőre jutni, a mindennapi betevő előteremtése is folytonos gondot jelentett. Bár néha úgy említik a Nehéz kenyeret, mint ami nélkülözi a Tamási Áron-féle tréfás élcelődést, azért Kurkó Gyárfás önéletírásában is találni humort. Igaz, nem könnyed, mintegy furfangos elmegyakorlatként bemutatott humorról van szó, hanem darabosabbról, vaskosabbról. A székely humor skálája amúgy is széles, a baráti, finom élcelődéstől egészen a durva szívatásig terjed. Beleférnek tettlegességig fajuló, csak távoli esztenákon, férfiak között megengedhető durvább huncutságok is, mint például a beccselés (172. oldal). Nem utolsósorban említhető a könyv érdemei között a hiteles székely nyelvezet. Csíkszentdomokos székelysége szólal meg a lapjai között, ismételten ámulatra késztetve az olvasót az örökös csoda előtt, ami nem más, mint a székely-magyar nyelv. Molnár Vilmos
SZÉKELY KÖNYVTÁR, Hargita Kiadó, 2015
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Czernák Ferenc verset mond
„Kötelesség a kérdőjelekre válaszolni”
„Nem mindenki tud verset mondani úgy, ahogy verset kell mondani. A nagy versmondók fontosnak tartották, hogy a vers úgy hangozzék el, ahogy a költő megálmodta, mintha maga a költő jelenne meg a színpadon. Az is fontos, hogy meglegyen a bennsőséges hangulat, ami kialakul a vers és a hallgató között”, mondta a csütörtök délutáni, a Jelen Ház nagytermében tartott versest bevezetőjeként Böszörményi Zoltán, maga is költő, aki nagyon sokszor hallotta saját verseit is mások előadásában.
A lippai Czernák Ferenc, a helybeli irodalmi kör elnöke nem költő, de igen nagy szeretettel, átéléssel adja elő, jó másfél évtizede, a magyar verseket. Sokszor hallhattuk már Aradi rendezvényeken, de más városokban, sőt magyarországi, „szépkorúaknak” rendezett versenyeken is fellépett, s nem egyszer díjjal tért haza. Lendületében fiatalos, bár ifjúnak már aligha nevezhető a 79 évével.
Tegnapelőtt délután így kezdte szereplését: „Úgy érzem, szemetekben apró kérdőjeleket látok, s kötelességem ezekre válaszolni”. A „ki vagyok én?” kérdésre mindjárt egy Arany János-verssel válaszolt. Aztán elmondta: a versmondással a mindenkit foglalkoztató kérdésekre kívánja ráirányítani a figyelmet. Ezek között szerepel a szülőföld (Petőfi, Tóth Árpád, Böszörményi Zoltán, Radnóti Miklós versei hangzottak el), a haza, a hon vagy hontalanság (Wass Albert, Radnóti), a történelmi múlt (ezúttal 1956, az idén kerek évforduló lévén, elszavalta aZsámbék népe c. költeményt), de a jó órás műsorban egyéb témák is felvetődtek – kiselőadás hangzott el, például a zászlókról, amit versillusztráció követett), elhangzott egy (szabadon előadott!) részlet Petőfi A hóhér kötele c. regényéből, sőt egy saját, Álarcok c. elbeszélés, amelynek tanulsága: sokan álarcot viselünk, s az első benyomás valakiről téves lehet.
A több más, fentebb nem említett darabot (például Anavi Ádám- és Heltai-verset) is tartalmazó, a szavaló sokrétű, sokirányú érdeklődését is bizonyító előadóest egy Sajó Sándor-verssel zárult, amelynek slusszpoénja: „Csendes ember lesz belőlem / de csak kint, a temetőben”. Addig azonban még egészen biztosan sokszor látjuk, halljuk Czernák Ferencet, az egykori magas rangú, nyugalmazott katonatisztet versekkel fellépni.
Különben megkérdeztem tőle: tulajdonképpen mióta szaval? Kiderült: 1999-ben, felesége halála után kezdett a költészettel foglalkozni, az első megtanult vers Vörösmarty A vén cigánya volt. Versmondói kibontakozásában nagy segítségére volt Maresch Béla színművész és Brauch Magda tanárnő, kedvenc költői Arany, Petőfi, Ady, Vörösmarty, József Attila, de a modern költőket is szereti, „persze megrostálva”.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Szinte minden oktatási intézményt feljelentettek
Hiába állapította meg a diszkriminációt az ezzel foglalkozó országos tanács, a Marosvásárhelyi iskolák kétnyelvűsége ügyében a helyzet csak ott javult, ahol a szülők közbeléptek. A magyar nyelvhasználat helyzete a város tanintézeteiben tovább romlott, mutatott rá a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO).
Az intézmények általános kommunikációja, oklevelei, faliújságjai, továbbá a magyar gyerekekkel, szülőkkel történő írásbeli tájékoztatás is kizárólag románul zajlik a legtöbb intézményben, mint ahogy a folyosókon, közös területeken található feliratok között is hiába keresnénk a magyart – állapították meg a CEMO képviselői. Jogi lépéseket is tett a szervezet ezzel kapcsolatban – számoltak be minderről a szervezet képviselői a pénteki sajtótájékoztatón.
2001 óta törvény szabályozza a közigazgatásban és közintézményekben történő kétnyelvű kommunikációt. Az iskolák is közintézmények, ugyanis a helyi polgármesteri hivatalok fennhatósága alá tartoznak, ezért nem is kellett volna a civil kezdeményezéseket megvárni azzal, hogy kikerüljenek a kétnyelvű homlokzati táblák, de mivel gazdátlan területnek számít Romániában a kétnyelvű iskolai feliratok ügye, ezért szükség volt a civil lépésekre – mondta el a sajtótájékoztatón Szigeti Enikő, a CEMO ügyvezető elnöke.
A szervezet Kétnyelvűség az Oktatásban programja 2009-ben indult, első lépésként felmérték a város területén található 45 jogi személyiséggel rendelkező intézményt, amelyek, kettő kivételével, kéttannyelvű vegyes iskolák, ahol közösen tanulnak magyar és román diákok. A magyar közösség nyelvi jogainak alkalmazását vizsgálva kiderült: szinte mindenhol hiányoznak a magyar feliratok, tájékoztatások, információk, a legtöbb helyen az adminisztrációs személyzet sem beszél magyarul – számolt be a sajtónak Szigeti Enikő.
Nyelvi jogi diszkrimináció miatt 2009-ben a szervezet feljelentette a Dacia Általános Iskolát, az Európa Általános Iskolát, a Liviu Rebreanu Általános Iskolát, illetve az akkori 2-es Számú – ma Bernády György – Általános Iskolát az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD). 2013 szeptemberében pedig a teljes Marosvásárhelyi iskolai hálózat ellen eljárást kezdeményezett a CEMO.
A CNCD vizsgálóbizottsága meg is állapította a diszkriminációt, de előrelépés csak ott történt, ahol a szülők beavatkoztak, és kezdeményezték a kétnyelvűséget – tette hozzá a szervezet vezetője.
Az elmúlt évben a CEMO kétnyelvű feliratok adományozását tervezte az iskolák részére. Tavaly nyáron az Alexandru Ioan Cuza Általános Iskola egyik diákjának szülője kezdeményezésére az Egyesülés lakótelepi iskolába is vittek kétnyelvű táblákat az igazgató beleegyezésével. Ezután azonban a polgármesteri hivatal iskolákért felelős igazgatósága felszólította az intézményeket, hogy ne fogadják el az adományba kapott kétnyelvű feliratokat, mert szerintük azok etnikai feszültséget keltenek a diákok között, így a CEMO nem folytathatta az adományozást, az addig kikerült táblákat pedig eltávolították – mesélte Barabás Miklós, a szervezet Kétnyelvűség az oktatásban program felelőse.
Idén a CEMO feljelentést tett az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál, azaz minden olyan tanintézményt feljelentettek külön-külön, ahol hiányzik a kétnyelvűség. Ez összesen 31 intézményt érint, ezek között számos összevont iskola és óvoda található. Az eljárások folyamatban vannak, hogy bebizonyítsák a felelősséget a kétnyelvűség terén, az ügy biztosan eljut majd a legfelsőbb bíróságig. Vannak olyan iskolák, amelyek erős ellenállást mutatnak a kétnyelvű feliratok kihelyezésében – mondta Szigeti Enikő. „A közérdekű információhoz való jog előírja, hogy mindenkinek jogában áll a saját anyanyelvén tájékoztatást kapni, ez az alapvető joga sérül a magyar diákoknak” – tette hozzá.
Hajnal Csilla
Székelyhon.ro

Elkezdődött a tanév a Sapientia Csíkszeredai karán
Tizenhatodik tanévét nyitotta meg hétfőn a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) Csíkszeredai Kara – számol be Iszlai Katalin a kronika.ro-n.
A tanévnyitón elsőként Zsigmond Barna Pál magyarországi főkonzul szólt a hallgatókhoz, hangsúlyozva, hogy nem a problémákra, hanem a megoldásokra kell koncentrálni. „Megnyitása óta a Sapientia egyetem élő bizonyítéka annak, hogy van megoldás a problémákra, csupán bátorságra, kellő akaratra és kitartásra van szükség” – emelte ki a főkonzul.
Barti Tihamér, a Hargita megyei önkormányzat alelnöke arra ösztönözte a gólyákat, hogy az egyetemen megszerzett tudást itthon használják. „Rajtatok is múlik Székelyföld jövője, mindenki igyekezzék hozzátenni azt a pluszt, ami ezen az egyetemen kapható” – kérte Barti.
Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere kifejtette, nem az a fontos, hányan iratkoznak az egyetemre, hanem az, hogy hányan fejezik be. Hozzátette, még az sem fontos, hányan végzik el az egyetemet, hanem az, hogy mivel mAradnak, mit tudnak felhasználni abból, amit elsajátítottak.
Dr. Makó Zoltán, a Sapientia EMTE Csíkszeredai karának dékánja a bizalom fontosságát hangsúlyozta, majd András Előd, a Hallgatói Önkormányzat elnöke köszöntötte az elsőéveseket. Nevükben Mándoki Bernadett elsőéves kommunikáció és PR-szakos hallgató szólt a résztvevőkhöz, majd Makó Zoltán dékán vezetésével az elsőévesek ünnepélyes esküt tettek, utána pedig Csapai Árpád egyetemi lelkész és Szatmári Ingrid református lelkész megáldották az ünneplőket – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Gábor Áron újjáépített szellemi hajléka
Épült 2016-ban a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának támogatásával – régi szokás szerint a mestergerendába belevésik a ház építőjének nevét és az építés dátumát, ám ilyen tartalmú köszönőmondatot még egyetlen épület sem birtokol. A vasárnap délután Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár és Grezsa István miniszteri biztos jelenlétében felavatott berecki Gábor Áron Emlékház viszont büszkén viselheti e feliratot.
A berecki Gábor Áron Alapítvány 1991. március 6-án jött létre azzal a céllal, hogy végre szobrot állíthassanak szülőhelyén a székely nemzet hősének. Az alapítvány felhívására a földkerekség magyarjai lelkesen válaszoltak, olyannyira, hogy még nagyobb összeg is összegyűlt, mint amekkorára a szoborállításhoz szükségük volt. Ekkor határozták el, hogy megvásárolják a Gábor Áron egykori szülőházának közelében levő faházat, amelyben az emlékházat kialakították – elevenítette fel megnyitóbeszédében Bodó Csaba, az alapítvány titkára. A régi épület azonban már nem sokáig bírta, faszerkezete egyre több javítást igényelt, ehhez kérték a tavaly Bereckbe látogató Potápi Árpád János és Grezsa István segítségét – az államtitkár azonban azt javasolta, ne csak toldozzanak-foldozzanak, hanem végezzenek teljes felújítást. Így születhetett újjá az emlékház, ami „felmérhetetlen megvalósítás: nemcsak az épület újult meg, hogy még sok ideig betölthesse régi szerepét, hanem kisarjadt egy gyökér a jövő számára”, mondta Bodó Csaba, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának támogatása mellett megköszönve a Toro Kft. és dr. Pál Andor segítségét, aki „mindvégig dédelgette a közös ügyet”.
Hogy miért javasolta Potápi Árpád János tavalyi látogatásakor, ne legyenek szerények a bereckiek, azt ünnepi beszédében fogalmazta meg: „Bereck olyan szimbolikus hely, amelyet minden magyarnak látnia kell, melyet még jobban be kell kapcsolni a magyar vérkeringésbe”. A felújított emlékházról elmondta, belépni olyan érzés, mintha a régibe jönne vissza a látogató, ami azt bizonyítja, a székely embernek jó szeme, jó keze van. A múlttal párhuzamot vonva, kiemelve Ojtoz történelmi szerepét – mint fogalmazott, nemcsak népek hadi útja vezetett át évszázadokon itt, hanem a szoros a népek közötti kapu szerepét is betöltötte – emlékeztetett, őseinknek oly sokszor kellett itt védeniük a hazát, és egyszer sem adták fel önként, harc nélkül e gyepűt, átengedve mindent a bejövőknek. „Úgy vélem, keresztény hitünknek nem mond ellent, ha elsősorban családunk, aztán településünk, majd nemzetünk védelmére gondolunk, és csak utána foglalkozunk a többiekkel”, utalt az államtitkár a kényszerbetelepítés ellen szervezett népszavazásra, hozzátéve, az erdélyi magyarság számára legalább annyira fontos a voksoláson részt venni, mint az anyaországban. Végezetül felhívással fordult a jelenlévőkhöz: „ha ezer évig kitartottak itt, még ezer évig tartsanak ki, csak fogalmazzák meg céljaikat, és mi ehhez minden segítséget megadunk, mert van még dolgunk ezen a tájon”. Az emlékház felújításához nyújtott támogatásért köszönetet mondott Dimény Zoltán polgármester is, kiemelve, nagy dolog ez Bereck számára, „egy alapköve a magyar nemzet együvé tartozásának”. Máté Róbert plébános áldását követően Sarány Kriszta szavalta el Magyari Lajos Nem a fenyők című versét, majd Kozma Bernadett énekelte el a Hazám, hazám, édes hazám kezdetű népdalt (mindketten a helybéli Comenius Általános Iskola diákjai), a Tibád Sándor nyugalmazott történelemtanár által konferált avatóünnepség a székely és a magyar himnusz közös eléneklésével zárult.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bukarestben kezdődtek meg a Háromszéki turisztikai napok
Bukarestben kezdődtek meg hétfőn este a Háromszéki turisztikai napok, a rendezvény célja népszerűsíteni a román turisták körében Kovászna megye idegenforgalmi lehetőségeit.
A Kovászna megye Turizmusáért Egyesület, a Kovászna megyei önkormányzat, valamint a Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara által szervezett rendezvény megnyitóját a Bukaresti Balassi Intézetben tartották, ahol székely népi mesteremberek és egyéb kézművesek mutatták be portékáikat.
Tamás Sándor, Kovászna megye önkormányzat elnöke az MTI-nek elmondta: az elmúlt években sok millió EUrót fektettek a Háromszéki turisztikai infrastruktúra fejlesztésébe, és az ennek nyomán bővült idegenforgalmi lehetőségeket akarják népszerűsíteni. Közölte, tíz év alatt megkétszereződött a Háromszéki turisták száma, ugyanis tíz évvel ezelőtt 50 ezren látogatták Kovászna megyét, míg tavaly százezer turista kereste fel. A turisták 90 százaléka romániai volt, akiknek 80 százaléka román nemzetiségű.
Rámutatott: olyan programokat kell kínálni a román turistáknak, amit máshol nem találnak meg, ezért sajátos székely-magyar programot kell összeállítani, de úgy, hogy az fogyasztható legyen számukra.
A szeptember 25-ig tartó rendezvény tematikus napokból áll, így kedden Háromszéki kúriákat és kastélyokat lehet látogatni ingyen. Az érdeklődők megtekinthetik a zágoni Mikes-Szentkereszty kúriát, a Vargyasi Daniel-kastélyt, a csernátoni Damokos Gyula-kúriát, az olaszteleki Daniel-kastélyt, valamint a dálnoki Gál-kúriát. Bemutatják a Háromszék hét csodája című kiállítást, ami úgy jött létre, hogy Háromszéki civil szervezetek, helyiek és egy zsűri válogatta ki a térség legértékesebbnek tartott turisztikai látványosságait, épített örökségét vagy természeti különlegességeit.
Szerdán gyógyfürdőket és mofettákat lehet látogatni, az érdeklődők a bölöni, a hatolykai, a málnásfürdői, az oltszemi, az előpataki és a sugásfürdői fürdőket kereshetik fel. Csütörtökön Kovásznán az idegenforgalmi markertingről tartanak képzést a helyi vendéglátóknak, pénteken múzeumokat és tájházakat lehet felkeresni. Sepsiszentgyörgyön a Székelyföldi Vadászati Múzeumban megnyitják a III. Transnatura Nemzetközi Természetfotó Pályázat anyagaiból készült kiállítást, majd a hétvégén gyalogtúrákat szerveznek Háromszéken.
(MTI)
erdon.ro

Csoóri Sándor (1930–2016) emlékére
Hosszan tartó súlyos betegség után, 2016. szeptember 12-én hajnalban, életének 87. évében elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, prózaíró. A hozzá fűződő emlékeit idézi fel Székely Ferenc.
Csoóri Sándor gyakran járt Erdélyben, kiváló kapcsolatokat ápolt az erdélyi írókkal, művészekkel, közéleti személyiségekkel.
1994. augusztus 18-án részt vett a Székelyszentistvánon tartott első Szent István Napok ünnepségén, amely alkalommal beszédet is mondott. Marosvásárhelyen és Budapesten többször találkozott Sütő Andrással, akihez közeli, meghitt barátság fűzte. Sütő András temetésekor – éppen tíz éve annak! – a Marosvásárhelyi Vártemplomban mondott beszédet a ravatalnál, amit a Duna tévé élőben közvetített.
A Sütő András Baráti Egyesület által szervezett, 2009. június 27–28-án megtartott Sütő-megemlékezésen olyan személyiségek társaságában érkezett Marosvásárhelyre, mint Dobos László, Szakolczay Lajos irodalomtörténész, Ablonczy László író, Pálfy G. István író-szerkesztő. Ez volt Csoóri Sándor utolsó irodalmi útja Erdélybe! Előadásának címe Beszélgetések és álmok volt, s kiemelte benne, hogy a „trianoni mocskos ügynek” mai napig tartanak a következményei. A kétnaposra tervezett megemlékezés első napján beszéltem vele a Bernády Házban, s kértem, hogy a közelgő, 80. születésnapja (2010. február 3.) alkalmából adjon egy interjút. Kérésemet elfogadta, de – bokros teendőire hivatkozva – másnapra „csúsztattuk”. Akárcsak a Dobos Lászlóval való beszélgetést is, aki szintén 2010-ben töltötte 80. életévét. Sajnos, sem a Csoóri-, sem a Dobos-interjú nem jött össze: Dobos hirtelen közbejött betegsége miatt hamarabb kellett visszautazniuk Budapestre, így elmAradt a másnapra tervezett pusztakamarási templomozáson való részvétel is.
Az interjúkérdéseket – mint megegyeztünk – végül is 2010. január elején küldtem át neki interneten, válasza január 25-én érkezett: „Kedves Ferenc! Sajnos, az irodalmi életben is vannak karambolok, torlódások, ugyanúgy, mint a valóságos életben. Amikor tavaly nyáron megegyeztünk abban, hogy szívesen válaszolok a kérdéseire, január táján, ugyanis a születésnap kínált igazi alkalmat erre a beszélgetésre. És mi történt? A 2009-es év végén Kuvaitba utaztunk, a lányunk családjához. Ott voltunk karácsonykor és szilveszterkor, majd január elején hazajöttünk. Nagyon jó volt együtt lenni a kisunokánkkal. Hóvári János, a vőnk, az ottani magyar nagykövet. Hazaérkezésünk után tapasztaltuk, hogy nincs internetkapcsolatunk. Ennek a kijavítása hetekbe tellett, mert én nem értek hozzá, Balogh Juli pedig január első hetében eltörte a bokáját: műtét, fekvőgipsz stb., így csak ma második napja, hogy elolvashattuk egy havi üzeneteinket — 520 db e-mailt… De ettől még megcsinálhatnám az interjút, de napok óta mindenki ezzel gyötör: lapok, rádiók, televíziók, így nem tudok leülni az íróasztalom mellé, hogy a kérdéseire válaszoljak.
Két javaslatom van: Csendes Csaba készített velem egy interjút a Nagyítás című új hetilapnak, ezt átküldhetnénk, hogy megjelenjen a születésnapra, vagy miután elmúlik ez a ’rohamozás’, akkor tudok válaszolni átküldött kérdéseire. Várom a döntését!
Baráti kézszorítással, Csoóri Sándor.”
Még aznap válaszoltam. Döntésem: várjuk meg a nagy rumli végét… Egy későbbi, március 21-én küldött levelemre, a következő válasz érkezett: „Kedves Ferenc! Egyelőre Kuvaitban örvendezünk a 30 fok feletti meleg időnek, s még egy ideig ez így is mArad. Választani, természetesen, már otthon leszünk! Akkor jelentkezem majd. Addig is minden jót kívánunk, Júlia és Sándor.”
Ez volt Csoóri Sándor utolsó nekem küldött levele. Az interjú – most már biztos! – végleg elmAradt. Életem egyik nagy szomorúsága…
1988-ban jelent meg a Breviárium című kötete, melynek kezdőverse Anyám fekete rózsa. Utolsó szakasza így szól: „Anyámnak fáj a feje, / anyámnak fáj a semmi, / anyám fekete rózsa, / nem tud kiszínesedni. / Egy éjjel földre roskad, / megtört lesz majd, kicsi – / Bejön egy madár érte / s csőrében elviszi.” Csoóri Sándort, aki rajongásig szerette édesanyját, hajnalban vitte el a madár.
Ferencz Imre
Szeptemberi fecskék
Csoóri Sándor halálára
A szeptemberi napsütésben fecskék cikáztak az ablakom előtt, készülődtek a nagy útra. Szétrepültek, majd összegyűltek a huzalon, mintegy rózsafüzért alkotva. Megható volt a szertartásuk, a búcsúzkodásuk, elmerengve bámultam őket az ablakon át.
Akkor mondta be a tévé, hogy elhuny, meghalt, eltávozott az élők sorából a költő.
Ifjúkorom óta szerettem a verseit, azok kesernyés ízét, az összetéveszthetetlen stílust, az őszinte kitárulkozást. Ellenzékinek számított, mert igazat mondott, mert nem dörgölőzött a hatalomhoz, nem simogatta szőre mentén a rezsimet. Nem írt ugyan felhőkarcoló-poémákat, csak belakható verseket, amelyekben szerettem elidőzni.
Valamikor nehezen jutottam hozzá a könyveihez, később viszont már könnyen. (Talán azért, mert ma már nem zavar, tehát nem is érdekel senkit a költészet…)
Néztem a cikázó, búcsúzkodó fecskéket, s rá gondoltam, akinek a versei annyiszor felráztak, felkorbácsoltak az évek során, – mondhatni megfűszerezték az életemet. Arra gondoltam, hogy ezután a szeptemberi fecskék mindig eszembe juttatják őt. Arra gondoltam, hogy ha ebből a világból egy lakatlan szigetre távoznék, az ő verseit is magammal vinném…
2016. szeptember 12.
Hargita Népe (Csíkszereda)

Kárpát-medencei magyar újságírók Nagykárolyi randevúja
A szokásokhoz híven külhoni és anyaországi vendégei is voltak a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) idei Nagykárolyi közgyűlésének.
A kétnapos rendezvény középpontjában unikális fotókiállítás és egy sajtótörténeti téma állt. A tanácskozás részvevői Széchenyi és a sajtó viszonyát, erdélyi és szatmári kötődéseit vizsgálták. A MÚRE Nagykárolyi összejövetelén egy sajtófotókból összeállított kiállítás megnyitójára is sor került a város névjegyének számító Károlyi-kastélyban. A Brassaï-2015 fotópályázatra a világ számos helyéről érkeztek alkotások. A zsűrinek nagyon nehéz dolga volt, közel negyven fotográfus ezernél is több munkájából kellett kiválogatnia a legeredetibbeket. A legjobb pályamunkákból megnyílt kiállítás képei között ott volt a Kárpáti Igaz Szó fotóriporterének egyik felvétele is. Zunko Barnabás munkáját a MÚRE dicsérőlevéllel, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete (VMÚE) pedig könyvcsomaggal ismerte el. A kiállítás még két hétig lesz látható az impozáns kastélyban, később pedig több más városban is bemutatják.
A lassan hagyománnyá váló Nagykárolyi találkozóra ezúttal is eljöttek a Magyar Újságírók Kárpátaljai Szövetségének (MÚKSZ) és a VMÚE tagjai. Az anyaországi médiát Tóth Károly, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke, Szikora József, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének elnöke, Szöllősi György, a Magyar Sportújságírók Szövetségének elnöke, a közmédiát pedig Csermák Zoltán szerkesztő képviselte. Külön említést érdemel, hogy a sportújságírók szövetségének vezetője itt osztotta ki az első tagsági igazolványokat az erdélyi kollégák körében. A fórumon előzetes megállapodás született arról, hogy az anyaországi sportújságírók szervezete a MÚRE után a MÚKSZ-szal és a VMÚE-val is intézményesíti kapcsolatát. Ez lehetőséget teremt arra, hogy a jövőben kárpátaljai sportkedvelő magyar zsurnaliszták is tagjai lehessenek a szövetségnek. Kárpátaljáról az kérelmezheti majd a tagságot, aki tagja a MÚKSZ-nak.
A hasznos szakmai és baráti beszélgetéseknek teret adó rendezvény a MÚRE nívódíjainak ünnepélyes átadásával ért véget, ahol a már részletezett Brassaï-2015 fotópályázat, valamint A közösen megélt médiamúlt című pályázat legjobbjait jutalmazták. A díjakat Rácz Éva, a MÚRE újraválasztott elnök asszonya nyújtotta át.
A fórum kárpátaljai vendégei – Szekeres Attila Sepsiszentgyörgyi szerkesztő és elismert heraldikus társaságában – egy alternatív kirándulás keretében felkeresték az erdődi várat is, ahol egykoron Petőfi Sándor és Szendrey Júlia fogadott örök hűséget egymásnak.
Dunda György
(Nagykároly – Ungvár)
tiszanews.org.ua

Politika az iskolában
A politika rátelepedett az oktatásra – ezzel lármázták fel a közvéleményt Nagyváradon annak nyomán, hogy kiderült: az önkormányzat az Erdélyi Magyar Néppárttal ( EMNP) egyeztetve nevezte ki a magyar, illetve vegyes tannyelvű iskolák vezetőtestületeibe az önkormányzat képviselőit.
A képet ugyanakkor némileg árnyalja, hogy a témát az RMDSZ vetette fel, amelynek önkormányzati frakciója igazából azt sérelmezi, hogy az eddigi hagyományt felrúgva az önkormányzat nem a szövetséget kérdezte meg, és nem az ő jelöltjeit delegálta az iskolai vezetőtanácsokba.
Persze nem arról van szó, hogy a román többségű önkormányzat fogékonynak mutatkozna az EMNP autonomista politikája iránt. Hanem arról, hogy így akarnak borsot törni az eddigi szövetséges RMDSZ orra alá, amely visszautasította a váradi önkormányzatban kétharmados többségbe került liberálisok ajánlatát az ennek nyomán tökéletesen súlytalan alpolgármesteri tisztségre vonatkozóan, ehelyett a szociáldemokratákkal kötött szövetséget, akik cserébe a megyei közgyűlés elnöki tisztségét kínálták.
Az ügy cseppben a tenger alapon képezi le az országos viszonyokat is, hiszen épp most kiabálnak kígyót-békát a szakértői, tehát elvileg pártfüggetlen kormányra, amiért az még a parlamenti választások előtt megrendezi az iskolaigazgatók kinevezéséről szóló versenyvizsgákat.
A szociáldemokraták az RMDSZ támogatásával halasztást kérnek – a minden bizonnyal nem teljesen megalapozatlan vádak szerint azért, mert azt szeretnék, ha a versenyvizsgákat már egy politikai kormány írná ki, így az igazgatókat is politikai pártok jóváhagyásával jelölnék. Ami bennünket, magyarokat közvetlenül érint: a magyar, illetve vegyes tannyelvű iskolák igazgatóinak és igazgatóhelyetteseinek az RMDSZ illetékes megyei szervezete jóváhagyásával is rendelkeznie kell, ami meglehetősen sajátos képet fest az oktatás és a politikum romániai szétválasztásának helyzetéről.
Persze az RMDSZ ilyen esetekben rendszerint azzal védekezik, hogy nem politikai párt, hanem érdekvédelmi szervezet. Ez kényelmes állapot, ám a szövetség magatartásával rendszeresen megcáfolja. Hiszen a híres kacsaanalógia alapján – miszerint ami úgy néz ki, mint egy kacsa, és úgy hápog, mint egy kacsa, az minden bizonnyal kacsa – az a szervezet, amely úgy politizál, mint egy párt, úgy indít jelölteket a választásokon, mint egy párt, úgy folytat negatív kampányt az ellenféllel szemben, mint egy párt, és úgy jut a voksolás nyomán önkormányzati és parlamenti képviselői mandátumokhoz, mint egy párt, az bizony nehezen tekinthető másnak, mint pártnak.
Ennek folyományaként kettős minőségében – „összmagyar” érdekvédelmi szervezetként tetszelegve, de pártlogikát alkalmazva szól bele az oktatási, kulturális és sajtószakmai szervezetek ügyeibe is, rendszerint a hozzá közel álló embereket hozva helyzetbe, és a neki tetsző összetételű testületeknek juttatva apanázst az érdekvédelmi szervezetként kapott pénzekből.
Félreértés ne essék: egy csöppet sem örülünk, hogy az RMDSZ váradi koppanása nyomán most egy másik magyar párt jelöltjei kerültek helyzetbe. A lényeg ugyanis éppen az lenne, hogy ne pártszimpátiák alapján nevezzenek ki embereket olyan tisztségekbe, amelyek nem politikaiak. Hajmeresztő, hogy az ilyen kinevezések politikai alkuk alapján dőlnek el, így most, hogy a váradi polgárok megvonták a bizalmat az RMDSZ-től, amely történelmileg alacsony eredményt ért el a városban, mégis örülnünk kell, hogy volt alternatíva, és nem románokat küldtek a magyar iskolák vezetőségébe.
Tudjuk, menthetetlenül idealisták vagyunk, de mégiscsak úgy véljük: az ilyen méltatlan helyzetek csakis akkor lennének elkerülhetőek, ha igazi érdekvédelmi szervezetek dönthetnének a kinevezésekről. Igazi érdekvédelmi szervezet alatt pedig az olyanokat értjük, amelyek szakmai alapon szerveződnek, és a lehető legkevésbé függnek a politikumtól, a politikai háttéralkuktól.
Balogh Levente |
Krónika (Kolozsvár)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 28. (részletek)
A hatalmi harcok és a számtalan túlkapás, visszaélés ellenére – legalábbis közvetlenül a kommunizmus berendezkedése után – anyanyelvű iskolahálózattal, kiadók létesítésével, sajtótermékek indításával támogatták a magyarság etnikai-kulturális identitásának megőrzését, és a magyarok képviseletet nyertek a párt és állam felső vezetésében, a különböző területi intézményeknél is.
Lekerült napirendről a szórvány korábbi nemzedékeinek két fő problémája, az iskola és a templom, az érdeklődés a munkásosztály hatalmát fenntartó propagandaakciók irányába tolódott el. Mivel a kommunista hatalom ferde szemmel nézett a templomba járókra, és a legtöbb magyar immár „pártvonalon” került a fővárosba, ők messze elkerülték az egyházakat.
Sokszor állították, hogy Romániára a kommunizmust a kisebbségek erőszakolták rá, de a Kommunista Párt 1947-es nyilvántartása szerint a tagság 79,59 százaléka román, 12,35 százalék magyar és 4,16 százalék zsidó volt. Nagyjából ugyanezek az arányok 1949-ben a Securitaténál is: 83 százalék román, 6 százalék magyar és 10 százalék zsidó. Lucian Nastasă szerint ezek a statisztikák is bizonyítják, hogy a magyarok és zsidók „szövetségesek voltak, de semmiképp sem a kommunizmus hatalomra kerülésének fő mozgatói”.
Igaz, hogy a magyarok jó része a két világháború között balos beállítottságú volt, ennek egyik oka azonban az akkori román politikai pártok velük szembeni ellenséges magatartásában keresendő. Sok, a különféle román kormányok nacionalista politikájával elégedetlen magyar szimpatizált a kommunistákkal, többeket be is zártak, ezért járt az a szóbeszéd, hogy a doftanai börtönben több magyar szót hallani, mint románt. Fontos szerepe volt a magyarság baloldaliságában a Szocialista Internacionálénak is, amely a nemzeti kisebbségek jogegyenlősége mellett állt ki. Voltak harcostársak, románok és magyarok, akik a börtönben ismerkedtek meg, például Gere Mihály és Nicolae Ceauşescu. Gere Mihály (1919−1997) szegény, hétgyerekes családból származó kőműves volt, kommunizmus iránti szimpátiája szegénységéből és antifasiszta beállítottságából eredt. Az illegalitásban nyolc év börtönre ítélték. Nem volt buta ember, némettudása mellett a börtönben franciául is megtanult. Egy másik munkásszármazású illegális mozgalmi, Mogyorós Sándor (Alexandru Moghioroş) tíz évet ült börtönben. Régi, még 1945-béli párttag volt Fazekas János (1926−2004) is; a székelykeresztúri tanítóképzőt járta ki, magas párt- és államfunkciókat töltött be, 1965 és 1982 között miniszterelnök-helyettes volt.
Kostyál István (1920−2013) már tizenéves korában megjárta a börtönt kommunista meggyőződéséért. 1954-ben a román hadsereg tábornoka lett, és a Szovjetunióban végzett szakirányú tanulmányokat; egész életében oroszbarát mAradt, annak ellenére, hogy 1941−1948 között Szibériába deportálták. Nicolae Ceauşescu helyettese volt a hadsereg felső politikai igazgatóságánál, de szervezkedni kezdett ellene, ezért 1970-ben megfosztották rangjától, és 1984-ben börtönbe zárták. Kulcsszerepet játszott a Ceauşescut megbuktató összeesküvésben, amiért 1989 végén visszakapta tábornoki rangját, az új hatalomban azonban már nem jutott szerephez.
A zsidó is elnyomott kisebbség volt a két világháború között, ráadásul a romániai fasiszta mozgalmak is a kommunista doktrína felé sodorták őket; sokan váltak közülük a Kommunista Párt tagjává. A magyarok mellett zsidókkal teltek meg a börtönök és lágerek; itt kerültek kapcsolatba a román kommunistákkal. Gh. Gheorghiu-Dej még héberül is megtanult hosszú ideig tartó zsidó kapcsolatai során. Az egyik legismertebb zsidó kommunista Valter Roman, azaz Neuländer Ernő, a Nagyváradi rabbi fia volt. A spanyol polgárháború veteránjaként 1944 után tábornok lett és az RKP KB-tagja, 1954-től pedig a Politikai Kiadó igazgatója; az ő fia Petre Roman, az első december utáni miniszterelnök. Voltak meggyőződéses kommunista zsidók, akik mégsem mélyedtek el a politikában, például Gáll Mátyás (1920–?), egykori politikai fogoly, egy ukrajnai megsemmisítő tábor túlélője. A külügyminisztériumban és az Agerpresnél dolgozott szerény beosztásban, majd a hetvenes években emigrált; 1989 után kiadta román nyelvű emlékiratait. A zsidók sorsáról az Antonescu-rendszer alatt Andrei Voinea ortopéd orvos is írt, akinek ugyancsak voltak magyar felmenői. Nem volt ritka a vegyes házasság sem az olyan magyarok, románok és zsidók között, akik közül egyik vagy mindkettő börtönviselt pártaktivista volt. A rettegett magas rangú pártaktivista, Vass Gizella, eredeti mestersége szabólány, Ana Pauker barátnője (mindketten besszarábiai zsidók) Vass László magyar illegalista felesége lett; ők voltak a nagyszülei annak a Bogdan Olteanunak, aki a liberális kormányzás idején (2004−2008) a képviselőház elnöki tisztségét töltötte be. Luka László, aki vasutasként az RKP Brassói (1924−1929), majd jászvásári (1932) szervezetének titkára volt, később a moszkvai legfelsőbb Szovjet tagja és Csernovic alpolgármestere (1940−1944) lett, Elisabeta Birnbaumnak, Ana Pauker titkárnőjének volt a férje; 1933−1938 között börtönben ült.
Egy másik illegális mozgalmi harcos, aki többször is ült börtönben, Grigore Preoteasa volt; felesége a kommunista-szimpatizáns Fehér Katalin, Fóris István rokona. Fehér Katalin édesanyja nyújtott menedéket 1944-ben Tatrangon Ceauşescunak két hétig, miután az a zsilvásári lágerből szabadult. 1944 után Preoteasa különböző vezető állásokat töltött be, még külügyminiszer is volt (1956−1957), felesége pedig a Párt Központi Bizottságának aktivistája lett. Leányuk, Ilinca Bartolomeu Adrian Năstasehoz ment férjhez, aki később, 2000−2004 között Románia miniszterelnöke volt; válásuk után újra férjhez ment, és negyed évszázada az Egyesült Államokban él.
Egy másik pártaktivista, a hírhedt kegyetlen belügyminiszter, Alexandru Drăghici felesége Czikó Mária volt, Elena Ceauşescu jó barátnője, illetve a Czikó testvérek, Nándor és Lőrinc nővére (ők a Magyar Népi Szövetség vezető káderei voltak, utóbbit 1948-ban a tanügyminiszter főtitkárává nevezik ki). Az 1989-es események után az óvatos Drăghici Magyarországra menekült, ott is halt meg 1993-ban. Magyarként különféle felelős beosztásban (követ, miniszter, miniszterhelyettes, a Securitate egységeinek vezénylő tábornagya, az RTV Nemzeti Tanácsának tagja stb.) volt Vincze János (Ion Vinţe) is (1910−1996), akinek felesége Constanţa Crăciun kulturális miniszter volt. Könyvelői végzettséggel, 21 éves korában lett párttag.
A magyar források nem említik Fejes Iuliu (1940−), egyetemi tanárt, az RKP KB tagját (1969−1989), aki különféle vezető beosztásban volt az RTV-nél és a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsánál. Néhány magyart likvidáltak a hatalmi harcok során, köztük Fóris Istvánt, az RKP 1940–1944 közötti főtitkárát, akit Gheorghiu-Dej veszélyes ellenfélnek tartott. Rövid idővel meggyilkolása után, 1946-ban édesanyját is megölték, élettársa, a besszarábiai illegalista, Victoria Sârbu 11 évig ült börtönben. A magyarság renegátnak tartott több vezető állású kommunista magyart: Bank József erdőmunkást, Ceauşescu sakkpartnerét, és a Kolozsvári Péterfi István akadémikust, az Államtanács tagját. Ceauşescu környezetében akadtak magyarok is, elit szakemberek, például két pilóta: Imre Sándor és Suba Gyula. Egy olyan, az állam- és pártvezetés rendelkezésére álló különleges egység tagjai voltak, amelynek feladata a repülőgépes vagy helikopteres szállítás volt. Suba Gyula fia, Árpád repülőgépekre szakosodott mérnök lett, Brassóban él.
Az ötvenes évek során nemzettársai védőjeként lépett fel két magyar nómenklatúra-tag pártaktivista: Fazekas János és Gere Mihály. Fontos szerepet töltöttek be a párt nemzetiségpolitikájának irányításában, legalábbis a Ceauşescu-féle nemzeti kommunizmus brutális megnyilvánulásáig. Akit irredentizmussal vádoltak, az ő segítségükkel ezt akár meg is úszhatta, hisz volt egy döntési pozícióban lévő nemzettársa, aki szót emelhetett érdekében, aki az ügyet megfelelő megvilágításban tálalhatta. Például egy erdélyi városkában Petőfi tiltott verseit szavalták, és az ügyészség azonnal nyomozni kezdett. A pártaktivista Fazekas közbelépett, az alábbi érveléssel: igaz, hogy a résztvevők hibáztak, nem kellett volna ilyen verseket szavalniuk, de ha külföldön értesülnek arról, hogy a magyarokat azért is letartóztatják, mert a legnagyobb költőjük verseit szavalják, ez nagy fekete pont lenne Romániának. Az érvelés hatására a nyomozást felfüggesztették, és a vádakat ejtették. A Ceauşescu-diktatúra utolsó évtizedében, amikor a Securitate visszaélései elszaporodtak, nagyon sokan börtönbe kerültek, olyanok, akik – úgymond − túl sokat jártatták a szájukat. Fazekas kényszernyugdíjazása után többé nem volt, aki megvédje őket. Közismert a sepsiszentgyörgyi színész, Visky Árpád esete, aki a rendszert kritizálta sorban állás közben; barátai nem tudták megmenteni, és a rahovai börtönbe került.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Anyám fekete rózsa
Csoóri Sándor (1930–2016) emlékére
Hosszan tartó, súlyos betegség után, 2016. szeptember 12-én hajnalban elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, prózaíró, politikus, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.
Csoóri Sándor 1930. február 3-án született Zámolyon (Fejér megye), református parasztcsaládban. A Pápai Református Kollégiumban érettségizett 1950-ben, majd Budapesten folytatta tanulmányait az ELTE Orosz Intézetében. Betegsége miatt már az első éven ott kellett hagynia az egyetemet, és korán újságírásra adta fejét. Előbb a Pápai Néplapnál és a Veszprém megyei Népújságnál dolgozott, majd az Irodalmi Újság munkatársa (1953-54),és az Új Hang versrovatszerkesztője (1955- 56) lett. Az 1956-os események után tisztviselőként helyezkedett el a Lakatosipari Vállalatnál. 1958-tól szabadfoglalkozású író. Az 1960-as évek elején a Budapesti Műszaki Egyetem újságjának szerkesztő munkatársa, később pedig húsz éven (1968–1988) át volt a Mafilm dramaturgja.
Első versét 1953-ban közölte, amelyben bírálta a Rákosi-korszakot. Rá egy évre jelent meg első kötete, a Felröppent a madár, amely meghozza az első József Attila- díjat (a másodikat 1970-ben kapta).
A hatalom nem igazán kedvelte, sőt évekig volt megfigyelés és szilencium alatt. A Kádár-korszak egyik legmarkánsabb ellenzéki harcosa volt. Már fiatal korában barátkozott Konrád György íróval, Jancsó Miklós filmrendezővel, Orbán Ottó íróval, Kósa Ferenc rendezővel.
A hatvanas évektől megnőtt a népszerűsége, előadásai nagy tömeget vonzottak, jelentős szerepet töltött be a Kádár- korszak megbuktatásában. 1967-től forgatókönyvíróként közreműködött Kósa Ferenc (Tízezer nap, Ítélet, Hószakadás, Nincs idő) és Sára Sándor (Vízkereszt, Nyolcvan huszár, Elátkozva a hatodik napot, Tüske a köröm alatt) filmjeiben. 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum egyik alapító tagja volt, majd később a párt elnökségi tagja. 1988-ban részt vesz a Hitel folyóirat elindításában, melynek előbb szerkesztőbizottsági elnöke, majd 1992-től főszerkesztője lett. 1991-ben a Magyarok Világszövetségének elnökévé választják, e funkciót 2000-ig tölti be. Ebben a beosztásában kezdeményezte 1992 nyarán a Duna Televízió létrehozását, a világban szétszóródott magyarság televízióját, mely azon év karácsonyától sugározza adásait.
Legnagyobb méltatói így jellemzik életművét: "Zrínyi kezéből vette ki a kardot, s Kosztolányi selyemsálát csavarta a nyakára" (Szakolczay Lajos); "költőként az a legnagyobb irodalomtörténeti érdeme, hogy összetéveszthetetlenül egyéni színnel vitte tovább költészetünknek azt a fő vonulatát, melyet elődei és kortársai Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig megteremtettek" (Görömbei András).
***
Csoóri Sándor gyakran járt Erdélyben, kiváló kapcsolatokat ápolt az erdélyi írókkal, művészekkel, közéleti személyiségekkel.
1994. augusztus 18-án részt vett a Székelyszentistvánon tartott első Szent István Napok ünnepségen, mely alkalommal beszédet is mondott. Marosvásárhelyen és Budapesten többször találkozott Sütő Andrással, akihez közeli, meghitt barátság fűzte. Sütő András temetésekor – épp tíz éve! – a Marosvásárhelyi Vártemplomban mondott beszédet a ravatalnál, amit a Duna TV élőben közvetített.
A Sütő András Baráti Egyesület által szervezett, 2009. június 27-28-án megtartott Sütő- megemlékezésen olyan személyiségek társaságában érkezett Marosvásárhelyre, mint Dobos László felvidéki író, Szakolczay Lajos irodalomtörténész és Pálfy G. István író-szerkesztő. Ez volt Csoóri Sándor utolsó erdélyi irodalmi útja. Előadásának címe: Beszélgetések és álmok – amelyben kiemelte, hogy a "trianoni mocskos ügynek" a mai napig érezhetők a következményei.
A kétnaposra tervezett megemlékezés első napján beszéltem vele a Bernády Házban, s kértem, hogy a közelgő 80. születésnapja alkalmából (2010. február 3.) adjon egy interjút, amit a hazai magyar sajtóban szeretnék közölni. Kérésemet elfogadta, de – bokros teendőire hivatkozva – másnapra "csúsztattuk". Akárcsak a Dobos Lászlóval való beszélgetést, aki szintén 2010-ben töltötte a 80. életévét. Sajnos sem a Csoóri-, sem a Dobos-interjú nem jött össze, ti. Dobos közbejött betegsége miatt hamarabb vissza kellett utazniuk Budapestre, így elmAradt a másnapra tervezett, pusztakamarási templomozáson való részvétel is. De addig, amíg tartott az intentisztelet, a Marosvásáráhelyről később érkező írócsapat autója – Pálfy G. István volt a sofőr –, miután utasai meglátogatták a Sütő-házat, a pusztakamarási templom előtti téren, a Magyar utcában állt meg, ahonnan jól lehetett hallani az orgonahangot, az együtt éneklést. Templomból való kijövetelünk után értesültem a korábban tervezett együttlét megváltoztatásának okáról.
Az interjúkérdéseket – mint megegyeztünk – végül is 2010. január elején küldtem át neki interneten, amire január 25-én válaszolt: Kedves Ferenc! Sajnos, az irodalmi életben is vannak karambolok, torlódások, ugyanúgy, mint a valóságos életben. Amikor tavaly nyáron megegyeztünk abban, hogy szívesen válaszolok a kérdéseire, január táján, ugyanis a születésnap kínált igazi alkalmat erre a beszélgetésre. És mi történt? A 2009-es év végén Kuvaitba utaztunk, a lányunk családjához. Ott voltunk Karácsonykor és szilveszterkor, majd január elején hazajöttünk. Nagyon jó volt együtt lenni a kisunokánkkal. Hóvári János, a vőnk, az ottani magyar nagykövet. Hazaérkezésünk után tapasztaltuk, hogy nincs internet-kapcsolatunk. Ennek a kijavítása hetekbe tellett, mert én nem értek hozzá, Balogh Juli pedig január első hetében eltörte a bokáját: műtét, fekvőgipsz stb., így csak ma második napja, hogy elolvashattuk egy havi üzeneteinket – 520 db e-mailt… De ettől még megcsinálhatnám az interjút, de napok óta mindenki ezzel gyötör: lapok, rádiók, televíziók, így nem tudok leülni az íróasztalom mellé, hogy a kérdéseire válaszoljak.
Két javaslatom van: Csendes Csaba készített velem egy interjút a Nagyítás c. új hetilapnak, ezt átküldhetnénk, hogy megjelenjen a születésnapra vagy miután elmúlik ez a "rohamozás", akkor tudok válaszolni átküldött kérdéseire. Várom a döntését! Baráti kézszorítással, Csoóri Sándor.
Még aznap válaszoltam. Döntésem: várjuk meg a nagyrumli végét…
Egy későbbi, március 21-én küldött levelemre aznap a következő válasz érkezett: Kedves Ferenc! Egyelőre Kuvaitban örvendezünk a 30 fok feletti meleg időnek, s még egy ideig ez így is mArad. Választani, természetesen, már otthon leszünk! Akkor jelentkezem majd. Addig is minden jót kívánunk, Júlia és Sándor.
Ez volt Csoóri Sándor utolsó nekem küldött levele. Az interjú – most már biztos! – végleg elmAradt. Életem egyik nagy szomorúsága… 1988-ban jelent meg aBreviárium c. kötete, melynek kezdőverse Anyám fekete rózsa. Utolsó szakasza így szól: "Anyámnak fáj a feje,/ anyámnak fáj a semmi,/ anyám fekete rózsa,/ nem tud kiszínesedni./ Egy éjjel földre roskad,/ megtört lesz majd, kicsi –/ Bejön egy madár érte/ s csőrében elviszi". Csoóri Sándort, aki rajongásig szerette édesanyját, hajnalban vitte el a madár.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

A magyar dráma napján
Kísérlet az üzenet dekódolására
A magyar dráma napját ünnepelte szeptember 21-én a világ magyarsága, Marosvásárhelyen a hagyományos eseménysorozatot ez esztendőben egy további évfordulóval is összekapcsolták: tíz éve, 2006. szeptember 30-án hunyt el Sütő András, a honi drámairodalom kimagasló alkotója. Sütő és a színházművészet viszonyát bemutatni, ismertetni szükségtelen, e két évforduló – Madách Imre Az ember tragédiájának 1883-as bemutatója és Sütő András tíz évvel ezelőtti halála – nívós tiszteletadást eredményezett.
A szerdai eseménysorozat délben a Bolyai Farkas Elméleti Líceum – Református Kollégiumban kezdődött, amelynek dísztermében Farkas Ernő tartott előadást Sütő műveinek 2016-os recepciójáról, 17 órától pedig a Bernády Házban, telt házas közönség jelenlétében folytatódott a műsor. Itt Demeter József református lelkipásztor, friss nyugdíjas köszöntötte a jelenlévőket, aki elmondta: Nagy Pál után ő vette át a Sütő András Baráti Társaság elnöki tisztjét. – Tíz nap múlva lesz 10 éve annak, hogy elhunyt Sütő András, és egy éve távozott közülünk Nagy Pál. Amikor elkezdtük szervezni a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal közösen ezt a napot, Gálfalvi Zsoltot kértük fel előadást tartani, de betegsége miatt nem jöhetett el. 1982-ben azonban nagyon szépen írt Sütőről, írása ma sem elavult – mondta a házigazda, majd Kilyén Ilka színművésznő olvasta fel Gálfalvi Zsolt szóban forgó írását: Sütő két drámáját, a Perzsákat és Szuzai menyegzőt magába foglaló, a Kriterion könyvkiadónál megjelent kötethez írt fülszövegét.
A Domahidi kvartett fellépését követően Demeter József mutatta be a délutáni előadót, dr. Buzogány Dezső teológiai tanárt.
– 1957-ben született, 1981-ben végezte el a teológiát, tíz évig lelkipásztor, később teológiai tanár, 2001-től a Bolyai Tudományegyetem tanára, számos más egyetemen vendégtanár. Kálvin Institúciójának mai magyar nyelvre fordítója, ezért aranygyűrűs kitüntetést kapott a magyarországi zsinattól. Közkedvelt tudós-lelkész. Most következő tanulmányában olyan üzeneteket próbál megfejteni, melyek a Csillag a máglyán című Sütő-dráma kapcsán elevenednek meg: mit mondott Kálvin Sütőnek 420 év után, és mit mondhat Szervét liberalizmusa ma nekünk?
A Csillag a máglyán – kísérlet az üzenet dekódolására című értekezése során dr. Buzogány Dezső elmondta: hosszú évekig élt benne a Kolozsvári premier után a teológián szervezett fórum emléke. – A fórum hangulata mAradt meg bennem, miszerint Kálvint súlyos támadás érte. Ezzel az előérzettel olvastam újra nemrég a drámát. Nem Sütő teljes életművét próbálom értékelni és a drámairodalomnak sem vagyok szakembere. A mű nagy tehetséggel megírt munka, hihető és valószerű mindaz, amit írója a szereplők szájába ad. Sütő beismeri, hogy dramaturgiai megoldásai nem mindig egyeznek a valós történelmi helyzettel, de ezt szerzőként nyilvánvalóan megteheti, nem történelmi szaktanulmányt írt. Emiatt a dráma nem veszíti hitelét, üzenete nem csorbul. A jellemrajzok azonban bekerültek a közgondolkodásba, és nem mindegy, hogy milyen nyomot hagynak a társadalom emlékezetében. Meglehet, hogy emiatt a főszereplőkről torz kép alakul ki. A szerző elképzelt párbeszédekkel megteremti a dramaturgiai helyzetet – például a kezdetekben Szervét agyondicséri Kálvint, hogy a végén Kálvin máglyára küldje őt. Más párbeszédek reálisak, például azok, amelyek a máglyahalált tárgyalják – elég, ha a hugenották példáját nézzük. Kálvin és Szervét párbeszéde tárgyszerű, de nem valószerű – Kálvinnak nem volt hatalma Genfben házkutatást elrendelni, és senkit sem végeztek ki azért, mert gúnyiratot írt ellene. Sütő jól ismerte a történelmi helyzetet, kimondatja, hogy Kálvin csak látszólagos ura a városnak – amelynek törvényeit a nagytanács és a polgárokból álló közgyűlés hozta, a törvényeket pedig a közösség önként fogadta el. A párbeszédekből úgy tűnhet, hogy Genfet a konzisztórium vezette, de ennek a valóságban nem sok beleszólása volt a város vezetésébe. Az egyik jelenetben említett gályarabokat az ellenreformáció vetette rabságba a drámákban történtek után 150 évvel – ez a momentum sem kimondottan érthető. Az üzenet megpróbál ugyan eljutani a nézőhöz, de a színpadi játék elhomályosítja az áthallásokat és burkolt üzeneteket, amelyek egy helyre gyűjtve igen ütőképes koncentrátumot képeznek. "A falak is besúgók", házkutatás utólagos parancslevéllel, "még a templomok is alá vannak ásva a besúgók patkányi állataival", "a szabadság tökéletes állapota az emberi álom – az egyetlen jog, ami megmAradt". Az első felvonásnak az 1970-es, ’80-as évekhez intézett üzenete direkt és nem félreérthető. A második és harmadik felvonás ezeknél sokkal kifinomultabb rejtett üzeneteket tartalmaz. Itt a kulcsszó a tévelygés. Már nem az arctalan diktatúra kiszolgálói igyekeznek csörtetve – Kálvin és Szervét párbeszéde tűnődés, igazságkeresés: mindkettőnek igaza van a maga rendszerében. Akár három értelmiségi típust is el tudunk különíteni. A diktatúrát kiszolgáló: Fárel. Az elveihez hűséges, konzervatív idealista: Kálvin. A minden tekintélyt elvető szabadelvű: Szervét. És a recepciók, kritikák szerzőiként előléptek azok az értelmiségiek, akik a ’70- es, ’80-as években kiszolgálták a rendszert, avagy ellene lázadtak – szerintük Kálvin máglyára küldi Szervétet, így inkvizítor lesz: a műről végtelenül leegyszerűsítő írások jelentek meg. A korabeli kritika a történelmi helyzet köldöknézéséből nem tudott kilépni. Szerzőik ezért is hallanak – talán szándékosan – egyházellenes üzenetet ki belőle. Talán sokan a rendszer iránti lojalitásukat azzal akarták hangsúlyozni, hogy a dráma ezen vonását erősítették és szándékosan félretájékoztattak, ezzel a nézőt az egyházellenesség felé terelték. De milyen kérdéseket vet fel ma a Kálvin- jelenség? Ma a vallás magánügy, a főhős korában azonban a legégetőbb közügy volt. Ezt a mai társadalom nagy része nevetségesnek tartja, ma már nem létkérdés. Akkoriban a hit, a vallás, a felekezet nélkülözhetetlen részei voltak az üdvözülésnek. A mai és akkori kor társadalmi rendje között nincsen átjárhatóság. Ami a korszellemet és történelmi tényeket illeti, Kálvin Genfben nem érvényesíthette az akaratát. A politika akkor is politika volt. A hatalmon lévő libertinusok Szervét megítélésével Kálvint akarták lejáratni. Sütő abban téved, hogy egy nyugati polgári demokratikus intézményre ráhúzza egy balkáni ország parancsuralmi rendszerének a mezét. A svájci demokráciát feláldozza, hogy a romániai diktatúra jellemrajzát elkészítse. A két rendszer szubsztanciája nem azonos, és a szerző nem utal arra, hogy e kettő alapjaiban különbözik egymástól. Dramaturgiailag ezt nyilván nem tehette meg, mert akkor odavész az üzenet. De találhatott volna ennél sokkal találóbb analógiát a hazai, akkori viszonyok érzékeltetéséhez.
Kérdés, hogy a műnek van-e ma aktualitása? Az önkritika a diktatúra idején elvárt polgári gesztus volt, de egyéb kritika már nem. Az üzenet kommunikálása az összekacsintásra épül, mert ez a rendszer vette körül a nézőt nap mint nap. De a helyzet azóta megváltozott, és ezzel odalett az üzenet megfejtésének a kulcsa. Kérdés, hogy ennek hiányában a mai néző vagy olvasó milyen üzenetet kap a drámában? Ebben nagy szerepe van az éppen aktuális előadásnak, hiszen az előbbiek okán ma már akár a félretájékoztatás veszélyét is hordhatja a dráma. Ha ma kerülne bemutatásra, mindenképpen hozzá kellene kapcsolni a kort, amelyben született, mert a valós üzenet csak így juthat el a mai nézőhöz. A dráma annak a helyzetnek a része, és részeként kell mAradnia, mert csak vele együtt van mondanivalója – mondta történelmi, drámairodalmi részletekben gazdag előadása során dr. Buzogány Dezső, majd a Domahidi kvartett játéka zárta a rendezvényt.
Este fél héttől Aranka György szobránál vette kezdetét a hagyományos koszorúzás, amelynek keretében Berekméri Katalin színművésznő olvasta föl a Sütő András színházi üzenete a mának című szövegösszeállítást, este 7 órától pedig premierre került sor – a Nemzeti Kistermében Sütő András A szuzai menyegző című drámájának Sebestyén Aba által rendezett felolvasószínházi bemutatóján vett részt a nagyérdemű.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi magyar dekatlon
Hiánypótló irodalomkritikai kötet
Félúton ég és föld között címmel, Identitásalakzatok a második világháború utáni erdélyi lírában alcímmel jelent meg nemrég dr. Szilveszter László Szilárd, a Babes-Bolyai Tudományegyetem irodalomtanárának negyedik kötete. A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Intézete és a L’ Harmattan kiadó gondozásában nemrég Budapesten megjelent könyv "szubjektív szempontok szerint" kiválasztott szerzők életművén keresztül a második világháború utáni erdélyi költészetet vizsgálja, feltérképezve azokat a fő motívumokat, amelyek a transzszilvanizmus eszmetörténeti horizontjától az 1950 és 1989 közötti kommunista diktatúra poétikai törekvésein át a kortárs erdélyi líra jellegzetességeihez vezettek. A kötetről a szerzővel beszélgettünk.
– Nem az első tanulmányköteted látta meg a napvilágot, hiszen a XX. századi, kortárs magyar líra kutatójaként, a 2008-ban megszerzett doktori címet követően, 2009-ben már kiadtál egy könyvet.
– Az első kötet a Mentor Kiadónál jelent meg 2009-ben Festett az arcom nékem is… – Irónia a modern és posztmodern költészetben címmel. Ebben azt vizsgáltam, hogy miként jelenik meg az irónia a 20. századi és a mai költészetben. Hasonló témával foglalkoztam Az irónia nyelve a két világháború közötti magyar lírában címmel 2012-ben kiadott második könyvemben is. A harmadik kötet, az Értékválság és értékváltás… Szemelvények az elmúlt száz év magyar költészetéből 2013-ban jelent meg, válogatás a különböző folyóiratokban, tudományos kiadványokban publikált írásaimból. A nemrég napvilágot látott kötet a ’40-es évek közepétől kezdődően napjainkig kizárólag az erdélyi lírával foglalkozik, és tíz szerző életművén keresztül vizsgálja a korszak költészetének alakulását. Úgy van felépítve, hogy minden nagyobb korszak költői alkotásainak elemzése előtt van egy társadalomtörténeti, irodalompolitikai ismertető, majd következik sorban Kányádi Sándor ’50-es, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Király László, Farkas Árpád ’60-as években kiadott verseinek, Balla Zsófia és Szőcs Géza 1968-tól, illetve az 1970-es években kibontakozó lírájának, majd kiegészítve az 1980-as években jelentkező Kovács András Ferenc és a rendszerváltás utáni nemzedék képviselői közül Lövétei Lázár László és Demény Péter alkotásainak elemzése. Nyilván a korábban már bemutatott szerzők líráját is követem napjainkig.
– Az erdélyi magyar irodalomban a két világháború között jelentkezett a transzszilvanizmus, amely válasz volt arra, hogy Erdélyt elszakították Magyarországtól, és ebben az új helyzetben keresett identitást a többségből kisebbségi sorsba rekedt magyaroknak. A helikoni írók nagy része is ezt az irányzatot követte. Hogyan jelentkezik a transzszilvanizmus a második világháború utáni költészetben?
– Nyilvánvalóan az 1940-es, 1950-es években a kibontakozó szocialista-kommunista diktatúra megváltoztatja Közép-Kelet- Európa irodalmi életét. Az a Gaál Gábor, aki a második világháború után hazakerül a hadifogságból, ugyan meghívja a helikoni írókat, Kós Károlyt, Tompa Lászlót, Bánffy Miklóst például, hogy az általa létrehozott Utunkban közöljenek írásokat, de ezek a szerzők aztán egyre inkább háttérbe szorulnak. Megjelenik a proletkult, internacionalista attitűd, amely a népek közötti testvériséget, az imperialisták elleni közös harcot vállalta fel. Az irodalmi retorika egyre jobban az egyértelműségre, arra törekedett, hogy az irodalmi szöveg ideológiailag megfelelő, politikai üzenetként is dekódolható legyen.
A korabeli magyarországi kultúrpolitika pedig annyira vigyázott arra, hogy "ne sértse a testvérnépek érzékenységét", hogy például Szabolcsi Miklós Magyarországon, az Akadémiai Kiadónál megjelent irodalomtörténeti kötetében a ’60-as években Kolozsvár Clujként és Pozsony Bratislavaként van feltüntetve. A transzszilvanizmus azonban nagyon sok mindenben visszatér az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elejétől Kányádi Sándor, Király László vagy Farkas Árpád költészetében. De nyilván van egyfajta kritikai szellem is ezzel szemben, akár ugyanazon szerzőknél, és új beszédmódok is kialakulnak, amelyek hagyományt teremtenek. A transzszilvanizmus eszmeiségét illetően – az erdélyi identitás sajátosságainak hangsúlyozása mellett – napjainkig egyre inkább a Magyarországhoz való viszonyra összpontosítanak a szerzők.
– El kell ismerjük így utólag is, hogy közvetlenül a második világháború után az 1950–1960-as években egyfajta emberarcú szocializmus volt, ami a világégést követően társadalmi biztonságot, szociális védelmet nyújtott. S ez a viszonylagos szabadság némiképpen a kultúrpolitikában is jelentkezett. Mennyire érződik a kötetben elemzett költők verseiben, hogy az új ideológiát azért vállalták fel, mert hittek benne, vagy már volt egyfajta kényszerhelyzet, amely arra irányította az alkotókat, hogy ne sértsék meg azokat a kulturális kánonokat, amelyeket megszabott az új rendszer politikája?
– Az 1950-es évek erdélyi irodalma bizonyos szempontból "szabadabb" volt, mint a magyarországi Rákosi-korszakbeli kultúrpolitikához alkalmazkodó irodalom. Ugyanakkor nem kell elfelejteni azt sem, hogy ebben az időszakban bizonyos szerzőket megpróbálnak kiszorítani a kánonból. Számos – ma már anekdotaszámba menő – történet született arról, hogy milyen viták voltak az ’50–’60-as években Arany János Toldija vagy akár Dsida Jenő posztumusz kötetének megjelentethetősége kapcsán. Gaál Gábor úgy tartotta, hogy "a régi polgári költőnek" el kell tűnnie a történelem süllyesztőjében. Ebben az időszakban nálunk is vannak koncepciós perek, és nagyon sok baloldali gondolkodású embert – mint Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár vagy Jordáky Lajos, akik az 1945 utáni kultúrpolitikát irányították – bebörtönöznek. Az 1956-os magyarországi forradalom után újabb retorzió következik az erdélyi magyarsággal szemben. 1965-től megint van egyfajta nyitottság, és csak Ceausescu 1971-es észak-koreai látogatása után következik be a nagyon erős fordulat a személyi kultusz irányába. Tulajdonképpen nehéz kideríteni, hogy az 1950-es években ki az, aki őszintén ír politikai témájú verseket és ki az, aki nem. Az tény, hogy ebben az időszakban az írók, költők körében – akár Kányádi Sándor első kötetében vagy Szilágyi Domokos verseiben – van egyfajta töretlen hit arra vonatkozóan, hogy ez egy új világ, nagyon sok minden megváltozik, és a tökéletlenségek ellenére van jövője a szocialistakommunista ideológiának. A 1960-as évek közepéig nem jelenhetett meg olyan verseskönyv, amiben ne lett volna legalább egy olyan ciklus, amely a párthoz szól. Majd a ’60-as évek közepétől lassan újra teret kap a lírában az egyéni identitás, a szubjektív szféra. Király László vagy Farkas Árpád első kötetében nincsenek pártversek vagy nagyon határozott politikai irányultságú költemények. Kányádi Sándornál és Lászlóffy Aladárnál is teljesen háttérbe szorul ez a vonulat. Kétségtelen, hogy ebben az időszakban, ahhoz, hogy publikálni lehessen, kompromisszumokat kellett kötni. Azonban akkor a fiatalabb költőknél sokkal erőteljesebb a Székelyföldhöz, az erdélyiséghez való vonzódás, mindenféle cenzúra ellenére. Mert az ’50-es években is megjelentek ugyan bizonyos kötetek, de azokból a cenzúra miatt nagyon sok mindent kihúztak, vagy egyszerűen nem kerülhettek be bizonyos versek az akkori könyvekbe. Kányádi Sándor Sirálytánc című, második kötetét be is zúzatták és a költővel fizettették meg a kiadás költségeit.
– A diktátor ominózus észak-koreai látogatását követően bekeményített a rendszer. Ebben a szoruló helyzetben kialakult egyfajta belső disszidens irodalom, amely azt a kettős nyelvezetet vállalta fel, hogy a sorok között, hasonlatokba burkolva közöltek, üzentek az olvasóknak, a hatalomnak. Miként jelentkezett ez a retorika a kötetben elemzett költők verseiben?
– Valóban, az 1970-es évek közepétől történik egyfajta radikális fordulat, ekkor már egyre jobban odafigyeltek arra, hogy vannak- e a nemzeti történelemre, identitásra vonatkozó utalások, ezek nyilván megtalálhatók Kányádi Sándornál, vagy akár Király Lászlónak a Székelyföldről írt verssorozatában, de Farkas Árpád költészetében is. Az a vonulat, amely a korábbi irodalom, a Tamási Áron, Tompa László által kitaposott hagyományokra építkezett, megpróbálja fenntartani az identitáshoz való viszonyulást abban az időszakban, amikor nemcsak a kommunista ideológiai elnyomás erősödött, hanem a nacionalista politika is, amely erőteljesen háttérbe szorította az erdélyi magyarság történelmi múltjának, irodalmának a megjelenítését. És emiatt kialakult egy kettős beszéd, amelyik egy kicsit ironikusan, játékosan próbált asszociálni azokra a kérdésekre, illetve olvasói elvárásokra, amelyek keresték a fogódzókat a magyarságtudat erősítésének irányában. Tudjuk azt, hogy az 1980-as években megtiltják, hogy az újságokban vagy az irodalmi művekben magyarul jelenjenek meg a helységnevek. Király Lászlónak, de Lászlóffy Aladárnak is vannak olyan versei, ahol utalásokat találhatunk erre a helyzetre. Nem tragikus, patetikus ez az irányultság, inkább játékos-ironikus, kész arra, hogy válaszoljon a kommunista rendszer abszurdumaira. Persze ezeket az utalásokat csak azok az olvasók értik, akik bizonyos eseményeket vagy helyszíneket ismernek. Sokkal elvontabban jelennek meg bizonyos kérdések. Főként a szabadsághoz való viszony érdekli a kor költőjét, illetve az, hogy a költőnek érdemes-e alkotnia az adott körülmények között, és hogy milyen lehetőségek vannak az önkifejezésre.
– Nem volt könnyű felvenni a harcot a cenzúrával szemben. A lehetőségek között mégis mennyire jellemző a versekre a kombativitás, a hatalommal való szembenállás akár Szőcs Géza lírájában, aki egyik szerkesztője volt a diktatúrát bíráló Ellenpontoknak?
– Nemcsak Szőcs Gézának, hanem Kányádi Sándornak, Lászlóffy Aladárnak, Király Lászlónak is vannak olyan költeményei, amelyek a hatalommal való viszonyra utalnak. Balla Zsófiának a ’80-as évekbeli versei is egyén és hatalom kapcsolatát taglalják, azt, hogy mennyire lehet élni az alkotói szabadsággal. Szőcs Gézának az emigrálás utáni verseit (pl. Indián szavak a rádióban) a hatalommal való "párbeszéd" sajátos példáiként ismerjük, de ugyanez a fajta attitűd jelentkezik Kovács András Ferencnél is, a Tengerész Henrik intelmei kötet verseiben. Ebben a sajátos lírai közegben "üzenetként" ugyan jelen van a hatalommal való szembehelyezkedés, de ezeknek a szövegeknek nyilván teljesen más olvasata is lehet. És ez természetes a maga módján, mivel egy művészi szöveg többértelmű. Persze ehhez értőbb közönség is kellett, amelyik erre érzékeny, odafigyel a finom árnyalatokra.
– 1989 után radikálisan megváltozott ez a helyzet, nem kellett átvitt értelemben üzenni a hatalomnak. Hogyan érződik ez az ideológiai váltás azoknál a költőknél, akik a kommunista időszakban és utána is alkottak?
– Az 1989-es decemberi változások utáni euforikus hangulat érződik a társadalomban, és meghatározza az 1990-es évek elejének költészetét is. A korábbiakhoz képest más témák is megjelentek: Lövétei Lázár László Víkend, Saláta, Moszkva tér címmel lírai riportot ír a vendégmunkáslétről, az idősebb generáció verseiben, Kányádi Sándornál vagy Lászlóffy Aladárnál pedig tapasztalható a magyarországi értelmiségiekkel való viszony átrendeződése. Mint ismeretes, főleg a ’90-es évek elején az anyaországiakban kialakultak bizonyos sztereotípiák az erdélyiségre vonatkozóan, nevezetesen arról, hogy Magyarországról mit látnak erdélyinek, mit várnak el egy erdélyi írótól és költőtől. Ezekre a kérdésekre mutatnak rá játékosan, (ön)ironikusan bizonyos szerzők. De újabb témaként ott van a média egyre erősödő hatalmára való utalás is, amely többrétűen jelen van az erdélyi magyarság életében.
– A könyv címe Félúton ég és föld között – ez utalás arra, hogy a kötetben vizsgált időszakban az erdélyi magyarság a mennyország és a pokol közötti létállapotban lebegett, vagy más értelme van?
– Arra utal, hogy a nemzethez, a történelemhez, a hagyományokhoz, a közösséghez való viszony mellett a második világháború utáni erdélyi lírában jelen van az Istenhez való viszony is. Érdekes, hogy ez már az 1960-as évek költészetében is nagyon erősen visszaköszön, akár Király Lászlónál vagy Lászlóffy Aladárnál, de a mai generációnál is megjelenik. És azt tapasztaltam – olvasva a szakirodalmat –, hogy ez a korábbi irodalomtörténészek számára nem volt ugyan tabutéma, de nem sokat foglalkoztak vele. Király Lászlónál például az első kötetétől kezdődően, Kányádinál Sándornál pedig a ’80-as években jelenik meg a transzcendenciához való kapcsolódás. Paradox módon akkor, amikor a legkevésbé lehetett szólni ezekről a dolgokról. Balla Zsófia az 1968-ban megjelent könyvében egy egész olyan ciklust publikált, amelyben a saját létkérdései között veti fel az Istenhez fűződő kapcsolatát. Szilágyi Domokos sem tud szabadulni ettől, hiába materialista. Az ő metaforáiban negatív értelemben jelenik meg a vallás, a hit, de ebből is az tűnik ki, hogy ateistaként is foglalkoztatja a téma. A fiatalabb nemzedék képviselőinél, Lövétei Lázár Lászlónál és Demény Péternél pedig az identitás egyik elemeként jelenik meg az istenhit.
– Mennyire volt kihívás a kötet szerzőjének az, hogy olyan költők írásait is elemezte, akik még élnek, alkotnak?
– Bizonyos szempontból vitaindítónak szánom a kötetet, arra vagyok kíváncsi elsősorban, hogy van-e még valamiféle létjogosultsága az erdélyi irodalomról való beszédnek, a hagyományos irodalomtörténeti megközelítéseknek. Másrészről pedig úgy látom, hogy kevés a középiskolai tananyag a kortárs irodalomról, holott szükség lenne arra, hogy ez is hangsúlyozottabban jelenjen meg, fontos lenne, hogy a fiatalok jobban ismerjék és megértsék a mostani világ történéseit, akár a költők, írók szemszögéből is.
– Kiknek szól tulajdonképpen ez az átfogó kötet, amelybe fél évszázad lírájának szemelvényei kerültek be?
– Azon igyekeztem, hogy az általam mondottakat az az olvasó is megértse, aki nem irodalmár, de ajánlom az elmúlt bő fél évszázad költészete iránt érdeklődő fiataloknak is.
– Hol lehet megvásárolni a kötetet?
– Magyarországon minden jelentősebb könyvkereskedő-hálózat, könyvesbolt kínálatában megtalálható, Marosvásárhelyen a Gutenberg könyvesbolt forgalmazza, és meg lehet rendelni interneten a Bookline-on is.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Civil kezdeményezés tőkebefektetéssel a Bethlen-kollégiumért
A Két Fűzfa Egyesület az iskola hosszú távú fejlesztésén dolgozik
A Nagyenyedi véndiákok által 2015-ben alapított egyesület egyetlen célja: anyagi támogatást nyújtani a kollégiumnak az oktatás magas színvonalon tartásához és az épület folyamatos javításához. A szeptember 18-i ünnepségen saját toborzó standot állított fel az udvaron, és éves közgyűlését is ehhez az alkalomhoz kötötte az elnevezésében Jókai közismert művének címére utaló egyesület.
A komoly kezdeményezés egy fiatal, tavaly 15 éves osztálytalálkozóját ünneplő véndiákokból álló csoport részéről jön, akiket a viszontlátás öröme, illetve az akkor felújítás alatt levő kollégium látványa ihletett cselekvésre. Bitai László, az egyesület elnöke jártas a bankárszakmában, pénzügyi elemzőként dolgozik Kolozsváron, ő ismertette lapunkkal az egyesület céljait: „A Bethlen Gábor Kollégium az erdélyi magyar oktatásban mindig is kiemelkedő helyet foglalt el, és sok jó diákot, szakembert nevelt ki az évszázadok során, jelenleg az egyetlen számottevő magyar kultúrközpont Nagyenyeden és környékén. Nem támaszkodhat kizárólag állami forrásokra, mert az ilyen jellegű támogatások ingadozó és kiszámíthatatlan jellege miatt kiszolgáltatottá válik, és nem lehet hosszú távra tervezni, ezért az egyesület tagjainak (véndiákok, tanárok és az alma matert szívügyüknek tekintő személyek) hozzá kell járulniuk egy alternatív támogatási forrás létrehozásához. Ugyanakkor a kollégium folyamatosan számos más kihívással is szembenéz, amelyek kiváltó okai többrétűek, mint például: a tudományok gyors fejlődése, a szakmák iránti igények változása a munkapiacon, pénzforrások végessége, gyereklétszám csökkenése stb. Ilyen körülmények között az iskolának folyamatos küzdelmet kell vívnia ahhoz, hogy megfeleljen szerepének.”
BASA EMESE
Szabadság (Kolozsvár)

Nem könnyű lemondani a napi politizálásról
A közelgő romániai parlamenti választások kapcsán nagyon sok kérdőjel fogalmazódik meg az RMDSZ jövőjét illetően. Egyelőre csak annyi biztos, hogy a Bukaresti parlamentből olyan személyiség fog hiányozni, aki a rendszerváltás óta meghatározta a romániai, és nagymértékben befolyásolta a Kárpát-medencei kisebbségi politizálást. Markó Bélát Budapesti könyvbemutatója előtt kérdeztük visszavonulásáról, és arról, hogyan látja mindazt, ami ma körülöttünk zajlik.
- Második könyvbemutatója lesz Budapesten az idén. Hosszú ideig nem igazán jelentek meg kötetei. Mi változott?
- Újabban próbálom megváltoztatni az életemben a politika és irodalom arányát. Nem mostani elhatározás ez, valamikor a kétezres évek elején döntöttem úgy, hogy túlságosan hosszú ideig nem éltem az eredeti hivatásomnak. Azóta fokozatosan, lépésről lépésre próbálok változtatni ezen. Bevallom, van bennem egy sietség is, hogy azt, amit elmulasztottam, pótoljam, hogy azt, amit nem írtam meg akkor, amikor egyébbel, politikával foglalkoztam, írjam meg most. De azt hiszem, ez nem lehetséges. Azt kell megírnunk, ami most foglalkoztat. Persze, hogy még mindig a vers áll hozzám a legközelebb, de egyre inkább leköt az esszé, és nagyon érdekes, hogy megszerettem a publicisztikát, amit sem 1989 előtt, de azután sem nagyon műveltem. Valószínűleg azért írok most rendszeresen publicisztikát, mert legalább a magam számára próbálom kötelezőnek tartani azt, amit egyébként minden értelmiséginek nagyon ajánlanék, hogy bele kell szólni a körülöttünk zajló folyamatokba.
-2017-től értelmiségiként fog beleszólni a társadalmi folyamatokba? Nem indul újra a decemberi romániai parlamenti választásokon. Bírni fogja a pálya szélén, amelyen 26 évig aktív játékos volt?
- Azt gondolom, nem mi döntjük el, hogy értelmiségiek vagyunk-e. Mi legfeljebb törekedhetünk erre. Meg kell mondanom, nem könnyű lemondani a napi politizálásról. Most megjátszhatnám magam, állíthatnám, hogy miután meghoztam egy döntést ezelőtt öt évvel, amikor nem vállaltam újabb RMDSZ elnöki mandátumot és jeleztem, hogy néhány év múlva a parlamentből is vissza fogok vonulni, attól kezdődően ez mindenféle kétely nélkül érvényesült az életemben.
- De akkor még nagyon távlati volt az egész?
- Persze. A dilemmáimat nem nagyon láthatta kívülről senki. Nyugodtan modhatnám, hogy nem gond, el kell határozni, és minden rendben van. De nem így van. Nagyon nehéz nyilván lemondani arról, hogy nap, mint nap beleszólhat az ember a döntésekbe, az a benyomása, hogy fontos kérdéseket válaszolhat meg, az egész társadalmat, vagy legalábbis az erdélyi magyar közösséget befolyásolhatja. Azért fogalmazok feltételes módban, mert azt is másnak kellene később megítélnie, hogy én magam mennyire befolyásoltam azt, ami körülöttünk volt. Nekem az volt a benyomásom, hogy hatással voltam – nem egyedül, hanem másokkal együtt – a saját közösségem sorsára. Ez nem ugyanaz, mint amikor íróként, értelmiségiként valamilyen formában véleményt mond az ember. Annak is lehet közvetve hatása, de ez mégiscsak más. Úgyhogy egyáltalán nem volt könnyű, de azért utólag is állítom, hogy helyesen döntöttem. Én több mint egy negyedszázadon át politizáltam. Azt gondolom, hogy amit 1989-ben, ugyancsak másokkal együtt vállaltunk, abból azt, amit a politikai körülmények lehetővé tettek, teljesítettük. Ezzel azt is mondom, hogy nem mindent. De azért alapvetően más jogi kereteket teremtettünk Romániában az erdélyi magyarság számára, mint amitől indultunk 1990-ben. És szerintem az utánunk következő nemzedékeknek egyrészt az a feladatuk, s egyben nagy felelősségük, hogy ezeket a törvényeket és a létrehozott intézményeket stabilizálják, megvédjék. De ezen kívül, mivel számos kérdést nyilván nem tudtunk megoldani, nekik tovább kell haladniuk az intézményépítés, illetve az új jogok megszerzése, az önkormányzatiság megerősítése és bővítése útján. Van teendőjük elegendő.
- De van még esélyük az utódoknak továbbvinni ezt a munkát?
- Csak azt mondhatom el, hogy én mit gondolok. Meglehetősen gazdag és talán fontos tapasztalattal lépek ki a politikából, holott erre senki és semmi nem kényszerített. És energiám is lett volna folytatni. Ugyanakkor azt hiszem, miután nem magányos harcos voltam, hanem van egy szervezet, erős, tehetséges politikusgárdával, az RMDSZ sorsa ma már nem múlhat személyeken. Nem szabad személyeken múlnia. Nem hiszek abban sem, hogy a politikában nem számítanak a személyiségek, hogy egy-két ember nem tudja a dolgokat egészen más irányba terelni. De ismétlem, ma már nem szabad ezen múlnia annak, hogy mi lesz az RMDSZ-el és mi lesz az erdélyi magyar közösséggel. Ugyanakkor nem tagadom, hogy a prognózisomban az is ott volt, hogy akkor már éreztük mindannyian, hogy egyfajta állóháború alakul. Akár az ideológiák között, akár az etnikumközi kapcsolatokban, olyan korszak következik, amikor nehéz lesz továbblépni, nehéz lesz valamerre kitörni, és minden bizonnyal azt kell megvédeni, amit addig elértünk. Ugyanúgy az is jól látható volt akkor is, és most már nap, mint nap érzékelhető, hogy a politika nem az, ami volt a 90-es években. Azért akkor jól vagy rosszul, illúziókkal vagy azok nélkül, de mégiscsak programokat dolgoztunk ki és azokat próbáltuk érvényesíteni. Én ezt most nem látom sehol. A társadalom egésze szempontjából sem látom, sem Romániában, sem Magyarországon. Az égvilágon semmiféle vita, véleményütköztetés nincs arról, milyen típusú társadalmakat kellene építeni. A kilencvenes években folyt erről gondolkodás.
- Visszakanyarodva kicsit az RMDSZ és az utódok esélyeihez… A júniusi helyhatósági választás, amelyen 4,8 százalékon végzett az RMDSZ, nem sok jót ígér a parlamenti képviselet tekintetében.
- Az önkormányzati választások tapasztalata valóban nem túl jó, ami a szavazatarányt illeti. De ehhez hozzá kell számolni, hogy ezek önkormányzati választások voltak, a tömbvidéken nem volt konfrontációs helyzet, és emiatt nem volt nagy késztetés a részvételre. Ez úgymond a negatív tapasztalat. De van egy fontos pozitív tapasztalat is. Annak ellenére, hogy Romániában az utóbbi években nőtt a magyarellenesség mértéke, amit főképp Székelyföldi, de más konfliktusok is igazolnak, mégis, amikor a politikai érdekek úgy kívánták, a román pártok hajlandók voltak egyezséget kötni az RMDSZ-el. A részvétel nem volt jó, az utólagos tárgyalások viszont igen. Az RMDSZ a két székely megyén kívül, - ahol többségben vagyunk és nyilvánvaló, hogy tudtunk magyar többségű vezetést és megyei elnököket választani-, még három másik, Maros, Bihar, Szatmár megyében, ahol nem vagyunk többségben, szintén magyar elnök van. Mert a politikai érdekek fölülírták egy adott pillanatban a magyarellenes nacionalizmust, létrejöhettek ezek a helyi koalíciók. Ez azt bizonyítja, hogy amennyiben van egy működő demokrácia, amennyiben van artikulált politikai élet, amikor kialakítható többség és kisebbség egy politikai testületben, akkor, ha mi viszonylag jó súllyal rendelkezünk – mert azért kellett ehhez a helyi súly is – akkor tudjuk a céljainkat érvényesíteni. Való igaz, jelen pillanatban attól félek, hogy ilyen artikulált politikai élet inkább van az említett megyék önkormányzatában, mint Bukarestben, a parlamentben.
- Ezt hogy értsük?
- A román parlamentben teljesen egybefolytak az ideológiák, ha egyáltalán léteztek valaha. Ez a hajától előrerángatott ötlet, a szakértői kormány, amely hovatovább egy éve működik, lassan tönkretette a parlamenti demokráciát – nincs deklarált többség a parlamentben, nincs deklarált ellenzék. Tudjuk, kik támogatják inkább a technokrata kormányt és kik állnak szemben vele, de ez nem egy artikulált politikai valóság.
-Hát ez sem teszi könnyűvé az utódok dolgát...
- Hogy ilyen körülmények között milyen lehetőségei vannak egy új politikusnemzedéknek, ezzel kapcsolatosan csak azt tudom mondani, hogy 1990 és 1996 között mi sem igazán tudtunk előrelépni. A magyar jogkövetelések csak az RMDSZ kormányra kerülése után kezdtek megvalósulni. Volt egy kezdeti hat éves időszak, amikor folyamatos konfrontációban voltunk a román nacionalizmussal, de közben tudtunk dolgozni, saját programunkon. Folyamodványok, memorandumok sora bizonyítja milyen intenzív munkát folytatott az RMDSZ. Nemcsak protest megnyilatkozások voltak, hanem dolgoztunk azon, milyen modellt kellene működtetni Romániában. Még akkor is, amikor esetleg nincsenek partnerek a román politikában, ha vannak eszközei egy szervezetnek, van mód arra, hogy lépjen a programalkotásban, készüljön arra a pillanatra, amely fél év múlva, 2 év múlva, nem tudjuk, mikor bekövetkezhet, és akkor továbbvihetjük a megoldásokat.
- Bejut a parlamentbe az RMDSZ az őszi választásokon? Nem az alternatív küszöbre gondoltam, ami nyilvánvalóan mentőöv, hanem az öt százalék teljesítésére.
- Igen, be fog jutni. De öt százaléknál azért több kellene, 2008-ban még hat százalék fölött voltunk. Jó lenne, ha megkerülhetetlenek lennénk a parlamentben, például kormányalakításkor.
- Lehet, hogy jókor hozta meg döntését, jókor fordul újra az irodalom felé?
- Most, 65 évesen nem gondolom, hogy fel fogok építeni egy új irodalmi életművet. Én írtam a magamét évtizedeken át, könyveim sora jelent meg, nem hiszem, hogy most egy új írói pályát kellene építenem. Hozzá kell tennem természetesen ahhoz, amit megírtam. Igen, bizonyos szempontból, lehet, hogy jókor. Ismétlem, ma azt tapasztalom, hogy Európa-szerte, de főképp Európa ezen részén megtorpant a politikáról és a társadalmak jövőjéről szóló gondolkodás. Nagyon sokszor öncélúnak mutatkozik a politika és öncélúak a politikai pályák is, ezért hiszem, hogy például nekem is kötelességem lenne végiggondolni és meg is írni azt, amit az elmúlt 25-26 esztendőben tapasztaltam. Választ kell keresnünk arra, hogy mi miért történt és történik velünk.
- Mi történik?
- Miután kezdtünk itt ezekben az országokban, Romániában is, és Magyarországon is, felépíteni működőképesnek látszó demokráciákat, egyszer csak leállt ez az építkezés, kezdték visszabontani azt, amit addig létrehoztunk. Jól láthatóan autoritárius rendszerek alakulnak ki körülöttünk. Erre nekünk választ kell keresni. Nem nekem feltétlenül, hanem végül is mindenkinek, aki részese volt az elmúlt negyedszázad közéletének. Ami viszont engem közvetlenül érint, és ami számomra a politika volt kezdettől fogva, hogy itt a nemzetek, etnikumok közti viszonyok hogyan alakulnak, hogyan alakíthatók, miért van az, hogy miután a 90-es években kezdtünk élhető modelleket elképzelni, kidolgozni, itt-ott be is indítani, mindez most leállt.
-Ön mondta, hogy autoriter rendszerek épülnek. Nem ezért?
- Az nagyon jól látható, mi épül, csak azt nem tudom, hogy miért nem láthatók az ezzel szemben felmutatott alternatívák, miért nincsenek ezzel ütköztethető markáns vélemények és programok. Romániában teljesen másképpen épül az autoritárius társadalom, mint Magyarországon, de egyformán nincsenek felmutatható alternatívák.
- Mi a különbség a két autoriter rendszer között? A magyar eléggé átlátható, de Romániában ki mozgatja a szálakat? Míg Traian Basescu volt az államfő, úgy tűnt, hogy ő. Most viszont senki sem látszik.
- Traian Basescunak elnökként alapvető hozzájárulása volt ahhoz, hogy sikerült a parlamentet kompromittálni, hogy egy idő után a döntések nem ott születtek, ahol születniük kellett volna, hogy például az ügyészség túlságosan nagy szerepet kapott. Az ő tíz éves tevékenysége arról szólt, ami most már működik is Romániában - kivinni a politikán kívülre a döntéseket. Volt egy erős elnök, aki alkotmány szerint ugyan nem erős, de mégis nagyon nagy erőt gyűjtött össze a kezében és próbált egy olyan rendszert alakítani, ahol ő és a körülötte lévő tanácsadók kormányoznak „a nép segítségével”, a kormány és a parlament pedig ennek a tényleges hatalomnak csak egyfajta függeléke. Az lett a következménye, hogy tényleg kikerült a parlamenten kívülre, tulajdonképpen a pártokon és a politikán kívülre is a döntés. Márpedig az közhely, és azzal mindenki egyetért, hogy többpártrendszer nélkül demokrácia nincsen.
A parlament egyetlen országban sem igazán népszerű, mint ahogy a politikusokról sem igazán jó a vélemény sehol. Basescu elnöksége idején viszont Romániában annyira kompromittálni lehetett a parlamentet, annyira defenzívába lehetett szorítani a politikusokat, hogy ma már hol a közvéleménytől, hol a választótól, hol az ügyészségtől félnek oly mértékben, hogynemigazán hoznak szuverén döntéseket. De tagadhatatlan, hogy most Romániában rá lehetne mutatni egyvalakire, aki mindezt irányítja, aki mindezért felelős. Ezzel szemben úgy vélem, bár nem az én tisztem, hogy a magyarországi rendszert elemezzem, itt az autoriter döntések látszólag a politikán belül maradtak. Van egy olyan parlamenti többség, amely mindent eldönthet. Ezzel a lehetőséggel él, és visszaél a kormány.
- A magyarországi kialakult rendszer személyfüggő vagy pártfüggő? Annak köszönhető, hogy van egy erős párt, vagy annak, hogy van egy erős ember?
- Hogy mi tesz lehetővé egy ilyen rendszert, én nem tudom, és az az igazság, hogy nem is élem meg nap, mint nap. Kívülről úgy látom, nagyon központosított döntési mechanizmus alakult ki, nemcsak informálisan, hanem formálisan is, ami megváltoztatta a rendszert. Például az önkormányzatok igencsak meggyengültek az én tudomásom szerint, miközben nekünk magyaroknak Romániában egy hasonló centralizációs folyamat már-már katasztrofális lenne.
- Tudom, a politikában sincs visszamenőleges „ha”, képzelt szituációkbeli „ha”. De mégis, ha most Ön lenne az RMDSZ elnöke, akkor az RMDSZ a kvótareferendum mellett kampányolna, mint teszi azt a Vajdasági Magyar Szövetség és részben az RMDSZ is? Elnökként is ugyanazt képviselné, mint független értelmiségiként?
- Hogy RMDSZ elnökként miről mit döntenék, azt elég nehéz megmondani, amikor nem RMDSZ elnök az ember. Azt viszont tudni kell, hogy van egy különbség a felelősségben és a gondolkodásmódban is. Az persze baj, ha valaki egy szervezet vezetője, és saját lelkiismeretén esetleg erőszakot kell tennie. De az biztos, hogy a döntésekben nem csak a saját véleménye kell, hogy megjelenjen, hanem egy egész szervezetnek a véleménye.
- És érdeke is?
- Igen, az is. Amíg RMDSZ elnök voltam, akkor is fel lehetett volna tenni ezt a kérdést fordítva, hogy vajon független értelmiségiként ugyanúgy döntöttem volna-e. És meg kell mondanom, hogy sokszor nem. Vagyis nem feltétlenül helyes azt latolgatni, hogy ha az ember másféle felelősséggel bírna, hogyan döntene. Egyébként a kérdésre visszatérve, azt gondolom, hogy az RMDSZ a legnagyobb Magyarországon kívüli magyar szervezet, a legnagyobb Magyarországon kívüli magyar közösséget képviseli, ilyenként minden jelentős nemzetpolitikai kérdésben meg kell próbálnia mérvadó véleményt mondani. Én ezt tudnám ajánlani az utánam jövő politikus kollégáknak. Nekünk sok kérdésben a lehető legnagyobb súllyal kell megszólalni, és ha nem értünk egyet azzal, amit a magyarországi politikusok gondolnak, legyen szó kormányoldalról vagy ellenzékről, azt is a leghatározottabban ki kell mondani. Kezdettől így próbáltunk politizálni, magam is ezt próbáltam érvényesíteni. Ami persze, sokszor konfliktussal járt, nem csak egy politikai párttal, hanem szinte mindegyikkel volt nehéz vitánk, ütköztünk fontos kérdésekben. Úgy hogy akár kvótareferendumról van szó, akár másról, nekünk nem az az elsődleges dolgunk, hogy egyetértsünk. Ha egyetértünk saját meggyőződésünk szerint, az jó, de ha nem, akkor azt ki kell mondani. De én ma már tényleg csak a magam nevében akarok nyilatkozni.
- És mit mondana a saját nevében?
- Azt gondolom, Európa nem tudott még igazi választ adni egy nehéz kérdésre, a menekültkérdésre. A kvóta egyelőre nem válasz, csak pillanatnyi tűzoltás, ezt mindannyian tudjuk. Ráadásul a mostani helyzet kialakulásához Észak-Afrikában, például Irakban, közvetve vagy közvetlenül Európa is hozzájárult annak idején, erről is beszélhetünk, de ez nem azt jelenti, hogy az együttgondolkodás helyett, tehát hogy megpróbáljuk elérni, hogy hosszútávú döntések is szülessenek, ne csak pillanatnyi tűzoltás legyen, ahelyett mi azt a látszatot keltjük, hogy külön utakon járunk, holott ez nem lehetséges sem ebben a régióban, sem másutt Európában. Vagy ha ideig-óráig lehetséges is, nem igazán hasznos. Mellesleg nekem elég egyértelmű véleményem van a határon túli magyar kettős állampolgárok szavazásáról a magyarországi választásokon vagy akár a népszavazáson is. Nem hiszem, hogy helyes olyasmiről szavazni, aminek aztán nem érzi a következményét a saját bőrén valaki. Erre persze, lehet az a válasz, hogy a menekültkérdés vagy akár más is, így vagy úgy bennünket is érint, de én erről egyáltalán nem vagyok meggyőződve. Meg aztán, ami ebben a történetben a legszomorúbb, az a zsigeri kampány, az a felelőtlen gyűlöletkeltés, amit a plakátokon is látni, televízióban vagy rádióban is hallani. Ezzel egy erdélyi magyar mit kezdjen?
- Azt minek tulajdonítja, hogy egy kisebbségi közösség, jelen esetben a teljes Kárpát-medencei magyarság, amely sok diszkriminációt megélt, mégis ilyen empátia nélküli, elutasító álláspontra helyezkedett a menekültkérdésben?
- Nem tudom, mennyire bevándorlásellenes a határon túli magyar közvélemény, de ha igen, annak történelmi okai is vannak. Bár nem a mostani helyzet analógiája, mert Erdélyben mi egészen más etnikai problémákkal találkoztunk a történelem folyamán, a betelepüléstől vagy betelepítéstől való félelem ma is ott van az erdélyi magyarok idegeiben is, és könnyű akár rossz társításokhoz is eljutni. Meg aztán a magyarországi média Erdélyben is hat. Vagyis lehet ennek az okát is magyarázni, de lényeg az, hogy nem feltétlenül jó, ha mi tömegesen mondunk véleményt arról, ami nem minket érint.
Gál Mária
Népszava

Szavazatminimalizáló ellentétek
Nem ígérkezik békés, boldog kapcsolatnak az MPP és az RMDSZ két éve kötött, az idei törvényhozási választásra és a következő parlamenti ciklusra megerősített politikai érdekházassága.
Amelynek szükségességét mindkét alakulat a „násznép", vagyis esetünkben az erdélyi magyar közösség érdekeivel indokolta, azt magyarázva, hogy nem lehet kockáztatni a magyarság Bukaresti parlamenti jelenlétét. (Más kérdés, hogy az alternatív küszöbnek köszönhetően az RMDSZ gyakorlatilag az ötszázalékos bejutási küszöb alulteljesítése esetén is ugyanannyi képviselőt és szenátort juttatna a törvényhozásba, viszont a jelek szerint sosem árt kicsit „ráhozni a frászt" a választókra.)
Még meg sem száradt a tinta a két alakulat vezetői által szeptember 15-én szentesített megállapodáson, és az RMDSZ udvarhelyszéki szervezete egyértelművé tette: nem kér az oda „ejtőernyőzött" Biró Zsoltból, indítsák máshol az MPP elnökét. Valahol érthető is az ágálásuk, miszerint a szövetség vezetősége egyoldalúan, a területi szervezet előzetes konzultációja nélkül döntött az ügyben. Ráadásul az utólagos magyarázatok szerint a döntés egyfajta büntetésként is felfogható amiatt, hogy az RMDSZ elveszítette a helyhatósági választásokat az MPP-vel szemben Székelyudvarhelyen.
Arról nem beszélve, hogy Kelemen Hunorék – vélhetően számolva a későbbi berzenkedésekkel – még a rangsoroló ülések előtt kijelölték azokat a területi szervezeteket, amelyeknek biztosítaniuk kell a polgáriaknak megígért bejutó helyeket. Ilyenformán személyi kérdéssé redukálódott az ügy, amely már nem is arról szól, hogy az RMDSZ melyik területi szervezete húzza a rövidebbet, hanem hogy Biró az udvarhelyszéki Birtalan József vagy a Maros megyei listán harmadik Császár Károly rovására szerez-e képviselői mandátumot. Viszont a döntés mögött meghúzódó rációról maga Verestóy Attila szenátor sem tudta meggyőzni híveit, inkább meglovagolta a széki polgármesterek és küldöttek elégedetlenségét.
Pedig nagyon úgy fest, hogy a botrány elharapózása egyáltalán nem használ a közös választási kampányra készülő RMDSZ-nek és MPP-nek. Sőt megjósolható, hogy ha nem sikerül idejében lecsillapítani a kedélyeket, akkor nem maximalizálni, hanem ellenkezőleg, minimalizálni fogják a szavazatokat.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Az online hirdetés a turizmus jövője – Képzés Háromszéken
Az online felületek jelentik a turisztikai és vendéglátó-ipari szolgáltatások népszerűsítésének jövőjét – hívta fel a figyelmet Răzvan Pascu idegenforgalmi szakember, aki a vasárnap véget ért Háromszéki Turisztikai Napok keretében tartott képzést Kovászna megyei vállalkozóknak.
Mint rámutatott: a turizmusban tevékenykedő üzletembereknek ajánlott fokozottan figyelni a Facebook és más közösségi oldalak, illetve a blogok nyújtotta lehetőségekre, egyre inkább az internet lesz ugyanis a növekedés kulcsa. Pascu a képzésen résztvevő vendéglőtulajdonoknak, szálloda- és panzióvezetőknek azt is elmondta: Háromszék tele van kiaknázatlan lehetőségekkel, ezek a turisztikai erősségek egyszerűen nem ismertek országos szinten. A szakember szerint a megye vonzerejét növelik a kézművesek, a hagyományos mesterségeket gyakorló emberek, a fejlődő, minőségi szálláshelyek, az egyedülálló természeti adottságok, a mofetták, valamint a borvízforrások.
Răzvan Pascu fontosnak tartja az előítéletek elleni küzdelmet is, el kell oszlatni például a közbeszédben gyakran felbukkanó hiedelmet, miszerint a Kovászna megyeiek csak magyarul beszélnek, egy román anyanyelvű turista így nem érezheti jól magát ott. A szakember tapasztalatai szerint megfelelő stratégiával az előítéletek hamar eltűnnek. A képzésen azt is elmondta: a Háromszéki idegenforgalom kétszer gyorsabb iramban növekszik, mint az országos – ez szerinte a magánszféra, a közintézmények és a civil szervezetek közös erőfeszítésének eredménye.
„Háromszék valódi borvíznagyhatalom”
Kézdivásárhely adott otthont idén a Háromszéki ásványvizek bemutatására, népszerűsítésére létrehozott Aquarius borvízünnep elnevezésű vándorrendezvénynek, amelyet immár 10. alkalommal szerveztek meg. A Háromszéki Turisztikai Napok keretében megtartott eseményen, Kézdivásárhely főterén 13 kiállító mutatta be ásványvizeit, az érdeklődők pedig borvizes palacsintát is kóstolhattak.
Jánó Szabolcs, a szervező Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület ügyvezető igazgatója rámutatott: a vidéket jogosan nevezik borvíznagyhatalomnak, hiszen számos forrásból csorog folyamatosan a változatos, eltérő gyógyhatású nedű. A borvízünnepen a vizek versenyét is megszervezték: a zsűri a kémiai összetételt, a tisztaságot és az aromát is figyelembe vette.
A Tündérek Bora címet idén az előpataki Remiza forrás nyerte, második lett a mikóújfalusi Bedő forrás, a harmadik pedig a kézdi Fortyogófürdő forrás. A palacsintasütő versenyt Csernáton csapata nyerte, a második Zalánpatak, a harmadik pedig Mikóújfalu lett. Kovászna megyében több ezer borvízforrás bugyog, ezek egy részét palackozzák, és ismert márkanevek, mint a bodoki vagy a bibarcfalvi ásványvíz név alatt árusítják, de olyan kis források is akadak, melyeket csak a helyiek ismernek.
Bíró Blanka |
Krónika (Kolozsvár)

Az Istenben való rendíthetetlen hit jegyében
Százéves templomot szenteltek fel Csernakeresztúron
Ünneplőbe öltözött vasárnap Hunyad megye egyetlen magyar többségű települése, Csernakeresztúr. A bukovinai Székelyek – Csernakeresztúrra való betelepedésüket követően – immár jó száz éve minden szeptember derekán Szent Kereszt-búcsúra gyűlnek össze hálát adni, ünnepelni, további áldást kérni életükre, munkájukra. Idén azonban különleges volt a búcsú, a kívül-belül szépen felújított templom ugyanis századik évfordulóját ünnepelte.
A szomszédos Déváról és Vajdahunyadról is sokan eljöttek, hiszen Csernakeresztúr nemcsak hogy a két város között félúton található, hanem erős rokoni és baráti szálak kötik össze az oda is telepített bukovinai székelyeket.
A magyar és székely zászlókkal feldíszített templom zsúfolásig megtelt, olyannyira, hogy sokan be sem fértek, kintről hallgatták az ünnepi szentmisét.
Különböző megpróbáltatások formájában mindannyiunk életében jelen van a kereszt, az Isteni gondviselés, a krisztusi áldozat és a bűnbocsánat jele. Keresztény embernek nem szabad siránkozva és alkudozva hordoznia, nem kérdőjelezheti meg az isteni akaratot, hangsúlyozta a szentmisét celebráló Jakubinyi György Gyulafehérvári érsek. Minden megpróbáltatás a javunkat szolgálja, az ember azzal kerül közelebb Jézushoz. A tiszta szívvel megélt élet gyümölcse minden szenvedésért kárpótol.
Az érsek felszentelte a felújított templomot, amely a helyi bukovinai székelyek megmAradását és hitét bizonyítja. A templom épületénél azonban fontosabb az élő katolikus közösség, az adja a reménységet. Bíztatással köszöntötte a közösséget Tóth János helyi plébános is, megköszönve mindazoknak, akik anyagiakkal, munkával vagy imákkal segítették a templom felújítását. A plébános úr által vezényelt kórus alkalomhoz illő egyházi kórusművek előadásával tette még ünnepélyesebbé a szentmisét.
Zarándok vendégek
A százéves felszentelési szentmise előtt zarándokok látogatták meg a csernakeresztúri templomot. 120-an voltak, a dévái Szent Ferenc Alapítványtól jöttek Böjte Csaba atya kezdeményezésére. Tulajdonképpen Déváról Vajdahunyadra zarándokoltak el gyalog, hogy a vár 600 éves kápolnájában imádkozzanak békéért, a pappá avatásának 75. évfordulóját szombaton ünneplő 98 éves Bíró Antal atyáért és egy sikeres tanévért. Útközben természetesen megálltak a dévai Szent Antal-templomnál, illetve a nagy ünnepségre készülő csernakeresztúri Szentkereszt-templomnál, ahol alkalomhoz illő dalokat énekeltek, illetve imádkoztak.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Sarokba próbálják szorítani a DNA főügyészét
Önfeljelentéssel próbálja felmelegíteni Laura Codruţa Kövesi korrupcióellenes (DNA) főügyész plágiumbotrányát a bűnvádi eljárás alatt álló Sebastian Ghiţă parlamenti képviselő. A Kolozsvári Egyetemi Reformért és Alternatíváért Csoport (GRAUR) tegnap közölte, ők is plágiumnak tartják Laura Codruţa Kövesi doktori disszertációját. A következtetést saját vizsgálataik alapján vonták le – olvasható a civilek Plagiate.ro honlapon közzétett közleményében.
Ghiţă kedden a legfőbb ügyészség előtt újságíróknak azt mondta: feljelentette magát, amiért 2012-ben állítólag többedmagával a szakértői jelentés meghamisításával segített „elkenni” Kövesi plágiumbotrányát.
A politikus, aki ellen több ügyben is vizsgálódik a DNA, azt állította, a plágiumgyanús doktori disszertációt vizsgáló szakértői testület sosem ült össze, annak jelentését pedig a kormány épületében írták meg, hogy megvédjék – az akkor legfőbb ügyészi tisztségben lévő - Kövesit. Ghiţă szerint erről Kövesi is tudott.
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi panoráma Ópusztaszeren
Az 1849-es nagyszebeni csatáról készült Erdélyi panoráma című festményt bemutató kiállítás nyílt csütörtökön az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban. Ez az első alkalom, hogy együtt látható a két nagy magyar történelmi körkép: az Erdélyi panoráma és a Feszty-körkép.
A kiállítást abból az alkalomból rendezték, hogy Ópusztaszeren tartják az International Panorama Council huszonötödik, jubileumi közgyűlését. Az Erdélyi panoráma, más néven a Bem–Petőfi-körkép 18 darabját, valamint a festmény népszerűsítésére készült két olajnyomatot a lengyelországi Tarnów múzeuma adta kölcsön az emlékparknak.  Jan Styka 1896-ban kapott felkérést arra, hogy készítsen egy körképet az 1848-as forradalom ötvenedik évfordulójára. A megrendelők kérése az volt, hogy a csatakörkép állítson emléket a lengyel–magyar barátságnak, a szabadságharc egy dicsőséges ütközetét ábrázolja, ne sértse az osztrákokat, de azt nem kifogásolták, ha oroszellenes. (Magyar Idők)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Transzszilvanizmus és nemzeti közösségek – elmélet és gyakorlat
Kisebbségi szeminárium a Bernády Házban
Pénteken a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány szervezésében került sor a Transzszilvanizmus és nemzeti közösségek – elmélet és gyakorlat című kisebbségi szemináriumra, amelyet az alapítvány több mint másfél évtizede évente megszervez.
Az előző évi szemináriumsorozat célja konstruktív kommunikációs felület biztosítása volt a többségi és a kisebbségi társadalom képviselői számára a múlt eseményeinek kiértékelésére és közös jövőkép megalkotására. Ennek folytatásaként az idei szeminárium témája a regionalizmus és a régiók nemzetiségi jellemzői, illetve ezen belül a transzszilvanizmus és a nemzeti közösségek volt.
A kerekasztal-beszélgetésen részt vett Gabriel Andreescu egyetemi tanár, politológus, Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke, Amet Aledin államtitkár (Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala), Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke, Pîrvulescu Cristian egyetemi tanár, a Pro Democratia elnöke, Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke, Sigmirean Cornel történész, egyetemi tanár, Vincze Lóránt, a FUEN elnöke, Novák Zoltán történész, Borbély László képviselő, az alapítvány elnöke és a hazai nemzeti kisebbségek, illetve kisebbségi szervezetek képviselői.
Markó Béla a nemzetállam fogalmára és elvére, a nemzetállami törekvések egyre erősödő tendenciájára figyelmeztetett, majd miután felidézte a rendszerváltás utáni időszak kisebbségi vonatkozású eseményeit, rámutatott, hogy bár nem képezi sem hazai, sem európai szinten közbeszéd tárgyát, a transzszilvanizmus témája mindig időszerű. Arról is beszélt, hogy a 2018-ban sorra kerülő, a román nemzetállam létrejötte századik évfordulójának előkészületeiből nem derül ki, hogy mi lehet a tartalma ennek az évfordulónak, és a komoly elemzés szándéka sem, ami a román–magyar együttélést jelenti.
Amet Aledin tatár nemzetiségűként az anyanyelv, a vallás és a nemzeti hagyományok, illetve a nemzeti identitás megőrzésének és egy közös kisebbségi törvény fontosságáról beszélt. Gabriel Andreescu szerint a román hatalom és politikum a transzszilvanizmust Székelyfölddel és az autonómia úgymond veszélyével mossa össze, és ez a folyamatosan visszatérő téma maximális nemzeti feszültséget kreál.
Vincze Lóránt európai szempontból közelítette meg a kisebbségvédelem problematikáját, Cristian Pîrvulescu az illiberalizmus térnyerésének veszélyeire hívta fel a figyelmet, Cornel Sigmirean a román nemzettudat erdélyi vonatkozásairól beszélt.
Smaranda Enache a Népújságnak nyilatkozva fontosnak tartotta, hogy szóljon a transzszilvanizmus politikai dimenziójáról is, megemlített minden olyan kezdeményezést, ami az utóbbi 25 évben történt Romániában, főleg a civil társadalom részéről, a magyar közösség részéről a regionalizáció témájában. "Elég kellemetlen megállapítani, hogy nem sikerült kimozdítani a holtpontról a regionalizációs folyamatokat, és hogy a transzszilvanizmusról, a regionalizációról szóló diskurzus mindig válságban volt, mert a szecesszióval hozták kapcsolatba. A délszláv válság idején, de most is, amikor a geopolitikai helyzet nagyon nehéz, és Oroszországnak új ambíciói vannak, az Európai Unió pedig nem talál megoldásokat, a regionalizációról beszélni nehéz, mert a nemzetállamok az autoritárius utat szeretnék újra követni." Horváth István statisztikai adatokkal próbálta érzékeltetni, Novák Zoltán történelmi szempontból elemezte a transzszilvanizmus fogalmát.
Borbély László a tanácskozást követően kijelentette, folytatni kívánják a szemináriumsorozatot, azt tervezi, hogy a regionalizmus, transzszilvanizmus témájába bevonja a többi történelmi régió – Moldova, Havasalföld, Bukovina, Partium stb. – képviselőit, "hátha tovább tudunk lépni". A Bernády Alapítványon keresztül megpróbál egy olyan keretet biztosítani ennek, ami nemcsak évi egy szemináriumot jelentene, hanem sokkal több megbeszélést, amelybe be kell vonni a többi régiót is, ahová mindenki "jönne a saját hozzáadott értékével, amivel egy kicsit átalakíthatnánk a közbeszédet". Véleménye szerint nem többnapos szemináriumokra lenne szükség, "ahol lenne időnk ebben a rohanó társadalomban egymás szemébe nézni, megismerni egymás értékeit, és a székely zászló nem keltene senkiben gyanút, hogy itt valaki valami rosszat akar".
A Népújság felvetésére, hogy ezeken a szemináriumokon mindig olyan személyiségek vesznek részt, akik egyet akarnak, egyetértenek, ugyanazokat vagy hasonló demokratikus elveket vallanak, viszont azokat, akik ellenzik ezeket az elveket, még nem láttuk ezeken a rendezvényeken, Borbély kijelentette: – Ez így van, nyitni kellene a politikum felé, csak persze most megint kampány előtt vagyunk. Be kell vonni a politikumot, ezért is szeretnénk kiadni ennek és a két előző szemináriumnak az anyagát egyelőre román nyelven, és ezt próbálnánk szórni, hogy olvassák el, és értsék meg, hogy miről van szó. Utána bevonni lépésről lépésre a politikumot, ami nem lesz egyszerű dolog, mert, amint látjuk, nem csak Romániában lelhető fel az intolerancia, a másság elutasítása.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Olosz Lajosra emlékeztek egy nagyváradi könyvbemutatón
Csanádi János nagyzeréndi magyartanár, népművelő, helytörténész új könyvének bihari bemutatóján megemlékeztek Olosz Lajos költőről is, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakjáról, kinek születése 125. évfordulója augusztusban volt.
A mai Arad megyei Ágyán 1891-ben napvilágot látott Olosz Lajos jogásznak tanult, de már fiatalon elkötelezte magát az irodalommal, noha Kisjenőn letelepedve távol maradt az irodalmi élet fősodrától. A harmincas években „futott be” az erdélyi irodalmi sajtóban, tagja volt a helikoni közösségnek és egyik alapítója az Erdélyi Magyar Írói Rendnek, továbbá jelentős szellemi vezetője a dél-erdélyi magyarságnak. A II. világháború végnapjaiban internálták a román hatóságok, másfél évig munkatáborban sínylődött. Csak a hatvanas évek végén kezdődött meg „irodalmi rehabilitálása”, ám sokak szerint máig nem foglalhatta el méltó helyét a magyar literatúra panteonjában a szimbolista szabad vers erdélyi prominense. Marosvásárhelyen hunyt el 1977-ben, Erdőhegy-Kisjenőn helyezték örök nyugalomra.
A szeptember 30-án a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban megtartott összejövetelen a múltidézés rendjén Tőkés László püspök, európai parlamenti képviselő méltatta Olosz Lajos korabeli kiállását: az ügyvéd-költő lemondott a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főgondnoki tisztéről, nem akarván aláírásával asszisztálni az egyházi vagyonok erőszakos államosításához. Az egyházkerület közgyűlése 2001 novemberében post mortem Pro Ecclesia-díjjal tüntette ki, Percek közt virágok címmel pedig válogatott verseit adta ki 2014-ben, éppen Csanádi János szerkesztésében és bevezető tanulmányával. Olosz és Csanádi egyébként együtt alapították a nagyzeréndi irodalmi kört, amely a költő halála után munkássága iránti tiszteletből felvette az Olosz Lajos Irodalmi Kör nevet. A magyartanár azóta is vezeti a kört, amely élen jár a költő emlékének ápolásában. A péntek esti rendezvényen részt vett az irodalmi kör több tagja is, akik Olosz Lajos műveiből olvastak föl.
A 75. életévét idén tavasszal betöltött Csanádi Jánost az aradi Kölcsey Egyesület titkára, Berecz Gábor mutatta be a rendezvény elején, aki egyben a most bemutatott új könyv egyik szerkesztője is. A tekintélyes civil szervezet Fecskés könyvsorozatának 32. kötete egy négyszáz oldalas, gazdagon illusztrált válogatása Csanádi János 1982–2014 közötti, folyóiratokban, almanachokban, évkönyvekben megjelent, változatos témájú és műfajú írásainak. Az Eleinkről szól a fáma című könyvet maga a szerző ismertette egy információgazdag kultúrtörténeti előadás keretében, amely ugyanakkor szakmai hitvallásnak is beillett. A Kiáltanak az őseink című fejezet írásai a nemzetmegtartó anyanyelvről szólnak. A Körös partján nem jó elaludni című második fejezetben a szerző folklórkutatásaiból ízelítőt adó írások kerültek be, míg A Körösköz – mint szellembölcső című harmadik fejezet a Fekete- és Fehér-Körös között született személyiségeket igyekszik megismertetni az olvasóval.
Az egyházkerület korábbi püspöke megosztotta a hallgatósággal néhány, a kiváló pedagógushoz, közösségi emberhez fűződő közös emlékét, az erdőháti-körösközi magyarság összefogása és támogatása érdekében többször is alkalmuk volt együtt cselekedni. Tőkés László jó pásztornak nevezte végül – szentírásbeli párhuzammal – a nemzedékeket oktatott-nevelt Csanádi Jánost: „a juhok hallgatnak annak szavára; és a maga juhait nevökön szólítja” (Jn 10,3). Az önmagát csupán a nemzet napszámosának tartó tanárember generációk igazi „lelki pásztoraként” szolgált évtizedeken át a szülőföldjén, a zeréndi magyarok értékelik is kitartó közösségszolgálatát, szerteágazó munkásságát. A püspök az erdélyi, a partiumi „gyökeres lét” hiteles reprezentánsaként méltatta és állította példaképül Csanádi Jánost, akinek egész élete és pályája azt bizonyítja, hogy a magyar értelmiség tudatos szerepvállalásában továbbra is érdemes bízni. itthon.ma 

Egyetemi tanévnyitó Kézdivásárhelyen
A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pedagógia és Alkalmazott Didaktika Intézete kézdivásárhelyi tagozatának óvodai és elemi oktatás pedagógiája szakán tegnap délután a Bod Péter Tanítóképző Nagy Béla Dokumentációs és Információs Központjában tizenkettedik alkalommal nyitották meg az új egyetemi tanévet.
A tagozat vezetője, Zoller Katalin megbízott tanulmányi igazgató elmondta: a három évfolyamon negyvenegy hallgató kezd, közülük tizenegy elsőéves. Több hallgató is második vagy esetenként harmadik oklevelét szerzi meg. „Azt szeretném, és arra buzdítanék mindenkit, hogy formáljuk olyan csoporttá ezt az egyetemi képzés által összekovácsolt közösséget, amely válaszolni tud a térségünk óvodai és elemi oktatásában jelentkező kihívásokra, konkrét lépéseket, alternatívákat képes felkínálni azokra a problémákra, amelyek az itt tanuló gyerekek és pedagógusok sajátjai” – mondotta évnyitó beszédében a tanulmányi igazgató, aki bemutatta az egyetem új tanárait, Rancz Terézt és Már Orsolyát.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Tóth Erzsébet-népdalvetélkedő és gyermek-Gyöngykoszorú-találkozó
Izgalomtól kipirult arcok, csillogó szemek, a napsütésben ragyogó hajfonatok, nyárádmenti, vécsi vagy vidám paniti, csittszentiváni székely ruhás kislányok, kisfiúk, megilletődöttség és sok-sok népdal – nagyon röviden így írhatnám le az EMKE Maros megyei szervezete által megvalósított, Tóth Erzsébetről elnevezett népdalversenyt.
Sok iskola képviseltette magát: a harasztkeréki, ákosfalvi, székelyvajai, göcsi, a körtvélyfájai, az erdőcsinádi, a nyárádgálfalvi Szentiváni Mihály, a nyárádszeredai Deák Farkas, a mezőpaniti Kádár Márton, a marosvécsi Kemény János, a dicsői Traian, a nyárádtői l. Rebreanu, a segesvári A. Mosora, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas, Római Katolikus és Művészeti Líceum, a Dr. Bernády György, az Európa, a Cosbuc, a Dacia általános iskolák, amelyeket a román tükörfordítás szerint gimnáziumnak nevezünk.
Ötvenöt tanuló versenyzett három korcsoportban. A szervezők mindenkitől 5 népdalt kértek. 55X5=275 dal. Ha az ismétlődéseket kizárjuk, elmondhatjuk, hogy a szombati esemény 200 magyar népdal és sok jókedvvel énekelő, csengő hangú kis énekes vetélkedője volt. Elhangzottak szép pentatonok, régi és új stílusú népdalok. Amíg a bírálóbizottságok döntést hoztak, a játék öröme verte fel a Diakóniai Központ udvarának a csendjét. A játékmester segítségével együtt indult a sok gyermek "medvevadászatra".
A vetélkedő szellemisége, színvonala méltó volt névadója, Tóth Erzsébet hajdani népdalénekes nevéhez és azokhoz az értékekhez, amit ő képviselt.
Ezzel a tevékenységgel egy időben zajlott Csittszentivánon a gyermek-Gyöngykoszorú-találkozó, melynek nagy sikere volt. Összesen mintegy százhúsz gyermek vett részt rajta és mutatta be csoportonként játékát, táncát. Eljöttek a csittszentivániak, madarasiak, bándiak, a jeddi és körtvélyfájai citerások. Miután a szebbnél szebb viseletbe öltözött fiatalok felvonultak Csittszentiván főutcáján, kezdetét vette a bemutatkozás a Tollas Jenő kultúrotthonban. A gyermekek nagy érdeklődéssel figyelték egymás táncát, a lépéseket. Élvezettel hallgatták a citeraegyüttesek muzsikáját. Nagy sikert arattak Szöllősy Katalin népdalai, amit kobozzal kísért. A kis énekesek szívet-fület gyönyörködtető népdalokat énekeltek. A tánctanulást Fazakas János irányította. A Bandi Dezső Kulturális Egyesület és a Paniti Polgármesteri Hivatal nyújtott segítséget az EMKE Maros megyei szervezetének a tevékenységek gördülékeny lebonyolításában.
Ajándékcsomag, édesség és könyv, kitűző, részvételi oklevél és finom ebéd volt a jutalma azoknak, akik szeptember 24-én délelőtt részt vettek a gyermek-Gyöngykoszorú-találkozón.
Kiss Julianna Népújság (Marosvásárhely)

Borbély László: negyed évszázad kevés előrelépéssel
Nem túl derűlátó következtetésekkel zárult a Transzszilvanizmus és nemzeti közösségek – elmélet és gyakorlat címmel Marosvásárhelyen megszervezett szeminárium. 
A pénteki kerekasztal-beszélgetés azoknak a szemináriumoknak volt a folytatása, amelyeket a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány már több mint tizenöt éve szervez Marosvásárhelyen. A civil társadalom és a politikum képviselői arra keresték a választ, hogy mit értünk transzszilvanizmus alatt, hogyan tudjuk ezt egy közösség vagy egy bizonyos régió tekintetében meghatározni, illetve ez milyen stádiumban van most Romániában, mit jelent a transzszilván szellem.
„Nem állunk jól, ami a decentralizációt, a demokráciát, az emberi jogokat, az interetnikus párbeszédeket illeti” – foglalta össze a szeminárium következtetéseit Borbély László. A civil társadalmak képviselőinek markáns véleménye van a regionalizmusról, ez a szeminárium lehetőséget adott arra, hogy ki is fejtsék azt. „Aggasztó a konklúzió: 26 év után nagyon kevés előrelépés történt Romániában, ami a decentralizációt illeti, sőt csak bonyolítják a helyi adminisztrációt ahelyett, hogy csökkentenék a bürokráciát” – vonta le a következtetést Borbély László a rendezvény végén tartott sajtótájékoztatón. Megjegyezte, talán jövőre érdekesebb lenne más régiók képviselőit is meghívni a beszélgetésre, például egy bukovinait, egy partiumit, egy máramarosit, akik a regionálisan felépített Romániát képviselnék, amely ma létezik, csak egyesek nem fogadják el – magyarázta.
„Románia történelme azt bizonyítja, hogy egy regionális alapokra épített országban élünk. A régiót be kell vonni a döntéshozatalba, ugyanis erős regionális öntudattal, kultúrával, vallási hagyományokkal rendelkeznek, ami csak gazdagítja az országot” – fejtette ki Borbély László. Hozzátette, a szemináriumról hiányoztak a döntéshozó politikusok, akiket be kell vonni a decentralizációs folyamatokba, hiszen a következő években ők fognak dönteni Románia berendezkedéséről, legyen szó regionalizmusról vagy kisebbségi jogokról – nyilatkozta Borbély. A román többségnek szembe kell néznie a gyulafehérvári kiáltványban rögzített, kisebbségi közösségeknek tett ígéreteivel, választ kell ezekre hamarosan adnia, alkotmányt és regionalizációs törvényt kell módosítania – mondta a Bernády- alapítvány elnöke.
Hajnal Csilla Krónika (Kolozsvár)

Az EMNP az RMDSZ-t hibáztatja az alacsony erdélyi részvételi arányért
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget (RMDSZ) hibáztatja amiatt, hogy az erdélyi magyarok a Magyarországon élőknél kisebb arányban vettek részt a bevándorlási kvótákról vasárnap tartott népszavazáson.
Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke egy keddi nagyváradi sajtótájékoztatón úgy vélekedett, hogy az RMDSZ cserben hagyta az erdélyi magyarokat a népszavazáson. A szövetség - noha a legnagyobb mozgósító erővel rendelkezik az erdélyi magyarok sorában - nem vette ki a részét a mobilizálásból. "Zavart és közönyt váltott ki az emberekből, hogy az RMDSZ vezetői nem nyilatkoztak egyértelműen és kellő időben a kvótanépszavazásról" - idézte a párt közleménye Szilágyi Zsoltot. A pártelnök megjegyezte: bár az RMDSZ a magyar nemzeti érdek legfőbb erdélyi képviselőjének tekinti magát, a népszavazás ügye is bizonyítja, hogy a szövetség nem látja el a feladatát.
Szilágyi Zsolt úgy vélte: a népszavazáson a szavazók "megkerülhetetlen erőt mutattak fel", és ez olyan folyamatokat indíthat be az Európai Unióban, melyek felértékelik a közép-európai térséget.
Zatykó Gyula, az EMNP alelnöke elmondta: a párt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) aktivistái csaknem száz településről közel 40 ezer szavazatot gyűjtöttek be, és juttattak el a magyar külképviseletekre.
Az EMNP vezetői szorgalmazták a levélszavazatok hitelességét szavatoló azonosító nyilatkozatok egyszerűsítését, és annak a mérlegelését, hogy milyen más módszerrel lehetne hatékonyabban kézbesíteni a levélcsomagokat. Szerintük az egyszerűsítésre a sok érvénytelenített levélszavazat miatt, az alternatív kézbesítési lehetőségekre pedig "a román posta kritikán aluli teljesítménye miatt" van szükség.
Szilágyi Zsolt újságírói kérdésre elmondta: az EMNP választmánya pénteken dönt a decemberi "parlamenti választásokon való indulásról".
MTI (Kolozsvár/Nagyvárad)

Magyarok tömegeit hurcolták el németként „három napos” munkára
Az is elegendő okot adott a kényszermunkára, ha valakinek „er”-el végződött a neve, mint Hitlernek.
A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve alkalmából a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemen szervezett előadássorozat szeptemberi meghívottja dr. Bognár Zalán, a Károli Gáspár Református Egyetem docense volt, aki Hadifogolytáborok és (hadi)fogolysors a Kárpát-medencébencímmel tartott előadást. Mindjárt az előadása elején leszögezte, hogy bár a címben Kárpát-medence szerepel, a hadifogolytáborok mintegy 80 százaléka a trianoni Magyarország területén, ezen belül is főleg a Dunántúlon működött.
Bognár Zalán egy tévedést tisztázott: gyakran elhangzik, hogy mintegy 800 ezer magyart vittek el Gulagra, ami nem állja meg a helyét, hiszen nem a Gulag, hanem a GUPVI internálta a foglyokat. Mivel Szolzsenyicin írása nyomán a Gulag-rendszer vált általánosan ismertté, a köztudatban is így maradt fenn. Az 1930-ban létrehozott Gulag a lágerek főparancsnokságát jelenti, ahova személyes ítéletek alapján hurcolták el és kényszerítették munkára a politikailag üldözötteket és a köztörvényeseket.
Ezzel szemben az 1939-ben, közvetlenül Lengyelország megszállása után alapított  GUPVI hadifogoly- és internáltügyi főparancsnokság már tömegesen gyűjtötte nemcsak a fogságba esett katonákat, hanem a civileket is. A szigorú tervgazdálkodás szerint üzemelt Szovjetunióban a foglyok „leszállítása” is tervszerűen működött: ha hiányos volt a létszám, vagy utazás közben meghalt egy fogoly, civilekkel pótolták a hiányt. A deportáltaknak egyébként egynegyede volt közember. Elvitték azokat, akik korábban katonai szolgálatot teljesítettek, sőt azokat a 12 év fölötti gyerekeket is, akik leventeképzésben részesültek – magyarázta Bognár Zalán.
A kényszermunkatábor-rendszer létrehozásának okai:
a világháborúk hatalmas embervesztesége miatti munkaerőhiány és az erre válaszoló tudatos munkaerő-beszerzés,
illetve az ellenség kollektív büntetése voltak.
Emellett Bognár három speciális indokot is felsorolt:
a hadifogoly létszám kiegészítése,
az etnikai tisztogatás,
és a németként jóvátételi munkára való elhurcolás.
Azt, hogy ki számított németnek, a főparancsnokság döntötte el: esetenként az is elég volt, hogy – akárcsak Hitlernek – „er”-rel végződjön egy magyar polgárnak a neve, máris elhurcolták. Ők internált státuszban más szerelvényeken, más útvonalon, más táborba kerültek a Szovjetunióba. Az átmeneti gyűjtőtáborokban vagy útközben elhunytakról semmilyen nyilvántartást nem vezettek, így csak azokról készült feljegyzés, akik megérkeztek valamelyik szovjet kényszermunkatáborba, és túlélték az első pár hónapot, míg egy hivatalnok fel nem vette az adataikat.
Miután Németország megtámadta a Szovjetuniót, a nyugati hatalmak nyomására a szovjetek is kidolgoztak egy a genfi konvencióhoz hasonló rendeletet, amely a hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozta. Az 1941 július elsején meghozott rendelet szerint hadifoglyoknak minősültek azok a fegyveres személyek, akiket a Szovjetunióval hadban álló ellenséges területeken katonai tevékenység során estek fogságba, de ugyanide sorolták az ezen országokból a Szovjetunió területére internált civileket is.
Maga a rendelet sem fogalmazott világosan arról, hogy kik számítanak hadifoglyoknak.
A jelentéseket meghamisították: az éppen aktuális felsőbb utasításnak megfelelőan az internáltakat egy tollvonássál átnevezték hadifoglyokká, és fordítva, ha éppen az ellenkezőjére volt szükség. Az előadó arra is felhívta a figyelmet, hogy a Magyar Királyi Honvédségben nem voltak nők, mégis tömegesen hurcolták el hadifoglyokként őket, ami szintén azt mutatja, hogy nem csak hadifoglyokat szedtek.
Az etnikai tisztogatás szándéka elsősorban Kárpátalján volt tetten érhető, de például Kolozsváron vagy Tordán is megmutatkozott. Minél nehezebben volt bevehető egy város, a csaták elhúzódásának okát bizonyítva annál több civilt ejtettek fogságba.
Döbbenetes, hogy több héttel egy-egy város eleste után is üldözték a lakosságot
– hangsúlyozta a történész. A leghosszabb ideig Budapest ostroma tartott, aminek a következménye mintegy 100 ezer civil elhurcolása volt. Gyakran az óvóhelyekről szedték össze a leendő internáltakat, hogy emeljék a hadifoglyok létszámát. A Budapesten fogságba esett civileket Gödöllőre, Ceglédre, Jászberénybe, Kiskunfélegyházára, sőt, a közel 200 km-re található Bajára gyalogoltatták, ahonnan marhavagonokba zsúfolták őket.
A visszaemlékezésekből kiderül, hogy a foglyok számára a táborok felé tartó gyalogmenetek voltak a legnehezebbek, hiszen étlen, szomjan és megfelelő ruházat nélkül embertelen távokat tettek meg. Az emberi életnek nem volt értéke, bárkit lelőttek, ha menekülni próbált, de az adott körülmények között még a halál is szabadulásnak számított. A gyűjtőtáborok felé menetelőket sokszor csak az mentette meg, hogy az útjukba eső településeken az asszonyok a kerítéseken keresztül ételt dobáltak nekik. A bátor asszonyok áldozatára emlékezve Albertirsán nemrég emléktáblát is avattak – hívta fel a figyelmet az előadó.
A trianoni Magyarország területén 47 településen 56 hadifogolytábor létesült. Laktanyákat, börtönöket, oktatási intézményeket, vagy kastélyokat kiszolgáló majorsági épületeket alakítottak át lágerekké. Bár többségük szovjet őrizet alatt állt, de voltak románok és bolgárok által felügyelt lágerek is.
Ezek jóformán megközelíthetetlen, könnyen őrizheztő fogolytáborok voltak, amit jól szemléltet az 1945 márciusában, Szegeden történt eset, amikor a Csillag börtönben kialakított hadifogolytábor területén tifuszjárvány tört ki, mely az egész városra átterjedt, a járvány megfékezésével megbízott kormánybiztost viszont nem engedték be a tábor területére. Ebből is kitűnik, hogy a vörös hatalom által 1944-45-ben megszállt
Magyarországon csak árnyékkormány működött, a teljes hatalom a szovjetek kezében volt
– mondta az előadó.
A gödöllői táborról a svájci nagykövetség beszédes jelentéséből tudunk meg részleteket: ebben a nagykövet szögesdrótokkal körbevett koncentrációs tábornak nevezi, ahol 40 ezer internáltat őriznek, akiket kelet felé deportálnak.
A fontos vasúti csomópontként számon tartott Cegléden az egykori huszár- és páncélos laktanyában működött Közép-Európa legnagyobb hadifogolytábora, 1945 májusában például 130 ezer embert tartottak itt fogva a szovjet hatóságok. A megszállt területekről ide szállították a rabokat, és csak azokat vittek tovább, akikről úgy gondolták, hogy kibírják az utat a Donyeck-medencéig vagy Szibériáig, a megüresedett helyeket pedig „friss” erővel pótolták. Hasonló tranzittábor működött Temesváron és Pozsonyban is.
A 46 nyaráig működő ceglédi táborban csak a kommunizmus bukása után vált láthatóvá, hogy a rabok milyen sok nyomot hagytak maguk után.
Az előadó, aki Téglákba vésett történelem címmel könyvet írt erről a ceglédi táborról, az itt készített fényképekkel illusztrálta az elmondottakat. Előadását térképekkel, a táborépületekről készített fotókkal, az áldozatok napló- és levélrészleteivel tette életszerűvé, amit csak fokozott, hogy a rendezvényen a Gulagot megjárt két túlélő is részt vett, akik megosztották a részvevőkkel fájdalmas emlékeiket.
Az előadássorozat ezzel nem ér véget: ahogy korábban már megírtuk a Sapientia Torda úti épületében Gulag-múzeumot hoznak létre. Az átadására október 12-én 18 órától kerül sor, amelyre szeretettel várnak minden érdeklődőt. foter.ro/cikk

Bibó Erzsébet, az elfelejtett nagyasszony
A sepsiszentgyörgyi Magyar Állami Tanítóképző Intézet épületét, amelynek akkori igazgatója Zayzonné Stöger Adél volt, 1919-ben elvette a román állam. A tantestület egy része elhagyta az országot, a másik részét a Református Székely Mikó Kollégium fogadta be a tanulókkal együtt. Így történhetett meg, hogy az 1919–20-as tanévtől a fiúgimnázium mellett tanítóképző, polgári fiú- és leányiskola is volt. A fiúgimnázium tagozataként a négyosztályos polgári leányiskola (későbbi leánygimnázium) működött a Magyar Királyi Állami Polgári Leányiskola jogutódjaként.
Ennek a tagozatnak az élére nevezték ki 1924 januárjában Bibó Erzsébetet, aki Jancsó Gábor fiúiskolai igazgatót váltotta fel, mivel a törvények nem engedélyezték, hogy férfi álljon a leányiskola élén. Húsz éven át vezette Böske néni az intézetet, szerzett elismerést a nőnevelés terén. Karöltve Csutak Vilmossal, a Fiúgimnázium rektor-igazgatójával síkra szállt a leányképzés ügyéért. Mivel a felettes tanügyi szervek kifogást emeltek, amiért a fiúk és a lányok egy épületben tanulnak, mindent latba vetett, hogy különálló iskolaépületet teremtsen a lányoktatás számára. A különálló épület létrehozásának gondolatát Csutak Vilmos 1925-ben terjesztette a kollégium tanári nagygyűlése elé, és a városi tanácshoz fordul ennek érdekében.
Kemény szervezőmunka következett: elvi engedélyeztetés Bukarestben, felhívás a megye lakosságához az anyagi támogatás érdekében. Az anyagi fedezet megteremtése után Kós Károly építész jóvoltából elkészült az új iskola épületének terve, és 1927-ben már áll is az Ujjvárossy-kertben az új épület, a kicsi Mikó (a mai Kós Károly szakközépiskola), majd 1935-ben mögötte szintén Kós Károly tervei alapján az internátus. Ezen tetteivel Csutak Vilmos beírta magát a mai Mikes Kelemen Főgimnázium történetébe.
A tanulólétszám növekedésével az új épület már nem volt elegendő, ezért használták a Székely Tanalap (a mai C. Brâncuşi-iskola) épületét, valamint a Kriza János utca sarkán álló, ma is használt kicsi Mikest. Ezek az évek voltak az iskola történetében a vándorlás kezdetei. De semmi sem törhette meg a tantestület és igazgatója fáradságot nem ismerő munkáját. Olyan nagyszerű pedagógusokat jegyezhetünk ebből az időből, mint Zakariás Erzsébet (későbbi igazgató), Seprődi Anna, akik szívvel-lélekkel álltak Bibó Erzsébet mellé nemes hivatásuk teljesítésében.
De ki is volt Bibó Erzsébet, mindenki Böske nénije?
Csombordon született 1885. október 19-én. A család barátosi eredetű. Iskoláit Hódmezővásárhelyen, Nagyváradon az Orsolyák Intézetében végezte, majd Győrben tanítói oklevelet szerzett. Milyen érdekes. Itt Pálmai Lenke tanítványa volt, akinek később utódja lesz. 1907-ben Budapesten magyar nyelv és irodalomból és történelemből tanári oklevelet szerzett. Pályafutását Baróton kezdi meg, majd Segesvár, Rimaszombat, a bácskai Kula következett. 1918 őszén kerül Sepsiszentgyörgyre a polgári leányiskolához, 1924 januárjában nevezik ki az iskola igazgatójának. Új megbízatása kezdetén fő feladatának a lányoktatást szolgáló megfelelő iskolaépület létrehozását tartotta. Ezt sikerült elérni a fent vázolt körülmények között. Igazgatói tevékenysége nem szorítkozott csupán az épületkérdés megoldására.  Mindenki Böske nénije nagyszerű, de szigorú pedagógus volt, élményszerű órákat tartott, ezért is szerették növendékei. Kollégái tisztelték demokratikus vezetési módszereiért. Igényességét, pontosságát és következetes vezetési eljárásait a felsőbb szervek által hátrahagyott jegyzőkönyvek is igazolják. Ő volt, aki kezdeményezte a leányiskola főgimnáziummá való fejlesztését (ami Zakariás Erzsébet igazgatósága alatt vált jogerőssé). A tanárokon kívül nagy hozzáértéssel tanított színdarabokat (fiatal korában a színészet felé is kacsingatott) diákjainak, de a felnőtteknek is. Nevelői tevékenysége mellett mintegy két évtizeden át a Székely Nemzeti Múzeum könyvtárosa, az Erdélyi Református Egyházkerület Nőszövetségének alelnöke.
1971 februárjában bensőséges ünnepségre került sor az akkori 2. számú középiskolában, majd 1995 novemberében a szemerjai templomban. Az 1971-es találkozón még részt vett Böske néni is. Ez volt az utolsó találkozása volt iskolájával. Beszédében hangsúlyozta, hogy ,,tanító ne legyen az, akiben nincs hivatásszerűség, és nem szereti a gyermekeket...”, és hogy belső adottság szükséges a tanítósághoz. Az ünnepség kezdeményezője – úgy, mint az 1995-ös hálaadó ünnepségnek is – Kelemen József, az iskola egykori tanára és igazgatója volt. Kelemen József köszöntőjében (1971) így jellemezte Böske néni: ,,Életét sohasem szennyezte be az öncélúság, a lelkiismeretlenség, a becstelenség, az igazságtalanság, a rosszindulat.” Szemét mindig a közérdeken tartotta, munkaerejét annak szolgálatába állította, erre serkentvén másokat is.
Sokatmondó néhai Szabó József uzoni református lelkipásztor ,,értékelése”: ,,Sokszor elmondta: mindig a boldog családi élet után vágyódtam, nem adatott meg nekem, de nem panaszkodom, családom volt az iskola, gyermekeim a tanítványaim, s örömöm az ifjúság nevelése.” Pályafutásának 40 évéből huszonkilencet töltött az iskola szolgálatában. 1971. május 22-én halt meg. Sírja a szemerjai régi református temetőben található, 1989-ben aligazgatóként kezdeményeztem az akkori líceum építészeti szakosztályai és a Megyei Építészeti Vállalat anyagi támogatásával felújítását. Emléke legyen áldott halálának 45. évfordulóján is!
Jancsó Árpád Háromszék (Sepsiszentgyörgy)