„Közösségi életünk egyik gyöngyszeme”
Néptáncosok találkoztak az Ika váránál
A fenti találó kifejezéssel illette Csernáton elöljárója a hétvégén, augusztus 6–7-én megszervezett Ika-vári néptáncfesztivált. Valóban, egyenként is gyöngyszem volt minden egyes, tájegységének megfelelő népviseletbe öltözött fiatal, akik fellépését megtekinteni megnyugtatóan népes közönség gyülekezett vasárnap az Ika vára alatti téren felállított színpad elé.
Tizenhat együttes és a helyi férfi dalkör állt sorra színpadra, a programot kézművesek kiállítása, a Haszmann Pál Közművelődési Egyesület által tartott játszóház is színesítette, a bátrabbak a Malomferedőben hűsültek, mások a hideg sört vagy fagyit választották erre a célra.
– 1972-ben indult az Ika-vári néptáncfesztivál hagyománya, amelyet évről évre megszerveztek a 90-es évek közepéig, ám akkor megszakadt a folytonosság. 2011-ben sikerült újraindítani, előbb a faluközpontban, aztán felköltözött a jelenlegi helyszínre – részletezte kérdésünkre Mágori István, a szervező IKA Ifjúsági Egyesület elnöke.
Az újraindítás Ágoston József kezdeményezésére történt, az egyesület és az önkormányzat közös munkája révén valósult meg, a polgármesteri hivatal továbbra is társszervező mAradt. Az IKA Ifjúsági Egyesület 2005-ben alakult, jelenleg 26 tagja van, biztosítja a Pántlikácska Tánccsoport jogi hátterét, az utóbbi években a néptáncra, népzenére fókuszál. Erre fogékony a község, gyerek, ifjúsági és felnőtt tánccsoport is működik, összesen négy. Pünkösdre és András-napra rendszeresen tematikus műsorral készül az egyesület a tánccsoportok közreműködésével, éppen utóbbi lesz a soron következő nagyobb rendezvény, amire készülnek – avatott be Mágori.
– Amiben a rendezvény talán különbözik a hasonló fesztiváloktól, hogy hangsúlyosabban igyekszünk bevonni a szórványt – ismertette Fákó Alpár, az IKA-egyesület titkára. – Az elmúlt években a csernakeresztúriak voltak a vendégeink, akikkel aktív kapcsolatot alakítottunk ki. Csernakeresztúr Déva mellett fekvő település, közigazgatásilag hozzá tartozik, róluk tudni kell, hogy bukovinai székely ivadékok, amikor Bukovinából visszatelepítették a székelyeket, akkor kerültek oda. Idén nem lehettek itt, mivel Bonyhádon éppen zajlott a bukovinaiak találkozója. Tavaly kapcsolódtak be a magyarlapádiak (Fehér megye), idén hívtuk a kóstelekieket (Bákó megye) – a Háromszéki együttesekkel együtt 340 gyereket sikerült megmozgatni. Az idei, negyedik találkozó hasznos hozadéka volt, hogy a szombati napot a szórványból érkezőkkel való ismerkedésre szántuk, tematikus délután keretében bemutatkoztak egymásnak, néprajzi témájú dokumentumfilmet néztünk, táncházat tartottunk. Környékbeliek és a szórványból érkezettek, mintegy 140 fiatal barátkozhatott, építhetett ki kapcsolatot – tudhattuk meg a részleteket.
A rendezvény főtámogatója a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. volt, támogatói: Kovászna Megye Tanácsa, a Communitas Alapítvány, a Nemorosa Kft. és a csernátoni Screw-Bolt.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mi történik, ha nem lépi át az 5%-os küszöböt az RMDSZ?
kérdezett: Kertész Melinda
llyés Gergely politológus szerint a mandátumok számából jelentősen nem veszítene a szövetség, de gyengülnének tárgyalópozíciói.
- Az RMDSZ az önkormányzati választásokon nem érte el az 5%-os küszöböt. Azzal összevetve, hogy az önkormányzati választáson nagyobb a választási hajlandóság, viszont a Kárpátokon túli megyékből nem érkezett most szavazat, mi vetíthető elő: eléri vagy sem a parlamenti választáson az RMDSZ az 5%-os küszöböt?
Illyés Gergely: – A legutóbbi parlamenti választásokon, 2012-ben az RMDSZ képviselőjelöltjeire a szavazatok 5,13 százaléka, a szenátorjelöltjeire pedig 5,23 százaléka érkezett, ezért már az akkori eredmények fényében is felmerült, hogy a következő választásokon nem lesz meg az 5 százalék. Összességében a trend egyértelműen csökkenő, ezért a válasz igen, elképzelhető, hogy az idei parlamenti választáson az RMDSZ nem éri el az 5 százalékot. Ugyanakkor az önkormányzati választások eredményei, valamint az a tény, hogy sok Székelyföldi településen egyetlen jelölt volt a polgármesteri tisztségre – ami demobilizált – továbbra is lehetségessé teszi az 5 százalék meghaladását. Az RMDSZ a bekerülési küszöbön táncol, tulajdonképpen megjósolhatatlan, hogy kicsivel fölötte vagy alatta végez majd.
- Megállja a helyét egy olyan retorika, amely veszélyként tünteti fel az RMDSZ küszöb alá kerülését? Befolyásolná a szavazat-visszaosztási folyamatot?
– A törvényben szereplő alternatív küszöb miatt az RMDSZ bejutása nem kérdés. Ez a küszöb azt jelenti, hogy mindazok a választási szereplők, amelyek legalább négy megyében megkapják a szavazatok legalább 20 százalékát, bekerülnek a parlamentbe. A jelenlegi etnikai arányok mellett elképzelhetetlen, hogy az RMDSZ ezt a feltételt ne teljesítse. Azok a választási szereplők, amelyek átlépik a bekerülési küszöböt – akár az 5 százalékot, akár az alternatív megoldást – részt vesznek a mandátumkiosztási folyamatban. Tehát egy 4,9 százalékos eredmény alig jelent kevesebbet, mint az 5,1 százalék, az adott szervezet ugyanúgy részt vesz a mandátumok elosztásának folyamatában, azaz ez a kimenetel nem azt jelentené, hogy nagyságrendileg kevesebb képviselővel és szenátorral rendelkezne az RMDSZ, mint akkor, ha hajszállal átlépné az 5 százalékot. Természetesen néhány mandátummal kevesebb jutna így, de ez igaz akkor is, ha 5,5 százalék helyett 5,3-at kap.
- Mégis erősen tematizálják az 5%-os küszöb átlépésének a fontosságát. Milyen jelentőséggel bír az 5%-os küszöb? Fogalmazhatunk úgy, hogy pszichológiai jelentősége van?
– Igen, az 5 százalékos küszöbnek lehet egyfajta pszichológiai jelentősége, az RMDSZ kevésbé erős szervezetként tűnhet fel mind saját választói, mint a román társadalom számára, sőt, akár nemzetközi kapcsolataiban is visszaüthetne egy ilyen eredmény. A legközvetlenebb következménye azonban akkor mutatkozhatna meg, amikor egyes román pártok megpróbálnák az alternatív küszöb törvényből való kivételével fenyegetni a szervezetet, esetleg egy későbbi törvénymódosítás során el is törölnék ezt a rendelkezést. Amennyiben a román pártok úgy éreznék, hogy csupán az ő döntésük következménye az RMDSZ parlamentbe jutása, az károsan befolyásolná az érdekérvényesítési lehetőségeket. - Az EMNP a megegyezés, együttműködés lehetőségét vetette fel az RMDSZ-nek. Miről szólhat egy ilyen felvetés, ha összevetjük azzal, hogy egy koalícióban való indulás esetén feltételezhető módon nem lehet igénybe venni az alternatív küszöböt, és ehhez még hozzájönne az is, hogy az emelt küszöb érvényesülne, ami két szereplő esetén már 8%?
– A választási törvény küszöbre vonatkozó rendelkezései között külön bekezdésben szerepel a választási szövetségekre vonatkozó emelt küszöb, amely két szereplő esetén már 8 százalék. Ebből következtethető, hogy az alternatív küszöb választási szövetségekre nem vonatkoztatható, mivel ez a lehetőség ebben a bekezdésben nem szerepel. Ezt a magyar választási szereplők is így gondolják, ezért nem egy formális szövetségről tárgyal az RMDSZ az MPP-vel, hanem arról, hogy egyes MPP-s politikusok az RMDSZ listáin befutó helyeket kapnak. Az EMNP vonatkozásában ugyanerről lehetne tárgyalni, ám ezt láthatóan egyik fél sem akarja igazán.
- Az önkormányzati választási törvény kapcsán az RMDSZ arra hivatkozott, hogy érdekvédelmi szervezetként nem indulhat koalícióban egy párttal, mert a törvény ezt nem teszi lehetővé. Van olyan cikkely a parlamenti választási törvényben, amely esetleg kérdésessé tenné az együttműködés lehetőségét? – A formális együttműködés nem lehetséges a fenti okok miatt, amennyiben az RMDSZ listáin valósul meg ez az együttműködés, akkor nincs olyan következménye, hogy megváltozna a bekerülési küszöb. Az a bizonyos rendelkezés, hogy egy érdekvédelmi szervezet csak saját megnevezése és választási jelképe alatt indulhat, ebben a törvényben csak azokra a kisebbségi szervezetekre vonatkozik, amelyek nem jutnak be a törvényhozásba, ám könnyített feltételek teljesülése esetén jogosultak egyetlen mandátumra. A törvény kissé zavaros, hiszen egy későbbi fejleménytől – a parlamentbe való bejutástól – tesz függővé egy korábbi feltételt – azt, hogy csak saját megnevezésük és választási jelképük alatt vehetnek részt a választásokon.
- Az EMNP bejelentette, hogy indul a választáson. Ez hozza magával azt a tényt, hogy a magyar szavazatok egy részét ők fogják megkapni. Elvonatkoztatva attól, hogy a hagyományosan nem RMDSZ-szavazók voksait viszi el a Néppárt, az elmúlt választások eredményeiből az rajzolódik ki, hogy ez a részesedés a magyar szavazatokból nem elég egy áttöréshez. Most sem előrevetíthető, hogy megfordul a trend, így az a kérdés merül fel, hogy a parlamenti választásokon mire lesz elég az EMNP-re leadott szavazatszám. Miért indulhat az EMNP? Mit szeretne elérni? Beszélhetünk arról, hogy gyengítheti az RMDSZ eredményeit?
– A korábbi választási eredményekből egyértelmű, hogy az EMNP nem fogja elérni az alternatív küszöböt. A pártra leadott szavazatok száma azt mutathatja meg, hogy a szervezet fennmAradása és fenntartása életszerű-e, növekvő vagy csökkenő tendenciát mutat a párt fejlődése. Nagy meglepetésre és jelentős szavazatszám növekedésre lenne azonban ahhoz szükség, hogy megváltozzon a párt pozíciója az erdélyi magyar politikában, ennek esélyét én ma minimálisnak látom.
Ha a párt célja a mandátumszerzés, akkor sokkal logikusabb lenne független jelölteket támogatni: egyet-egyet a jelentős magyar lakosságú megyékben, mivel ezek a jelöltek az adott megye választási koefficiensének elérésével parlamenti mandátumhoz jutnának – természetesen függetlenként. Ez maga után vonná, hogy a párt nem állítana listát ezekben a megyékben, mivel ezzel saját jelöltjének esélyeit csökkentené. A választási koefficiens az összes, az adott megyében érvényesen leadott szavazat és az adott megyében megszerezhető képviselői, illetve szenátori mandátum hányadosát jelenti. Ez a képviselői mandátum tekintetében Hargita megyében a szavazatok 20, Kovászna megyében 25 százalékát, Marosban 12,5 százalékát jelentené, ami természetesen így sem lenne könnyű feladat. Az is kérdéses egy ilyen stratégia kapcsán, hogy a párt támogatása inkább segítené vagy inkább hátráltatná az adott jelöltet, akinek a személyes ismertsége és megítélése a legfontosabb kérdés természetesen.
Transindex.ro

Beszélgetés Koreck Aladár mérnökkel
„Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak!” (1.)
„Elnézést kérek a város, a megye vezetőitől, mert mind a barátaim, tisztelem őket, de szerintem nem üzletemberek. Amerikában azért mennek jobban a dolgok, mert üzletemberek vezetik azokat, de legalábbis vannak jó üzletemberek, akik a vezetők mögül irányítanak.”
„A régi rendszerben én mindenkivel jóban voltam. Nem engedhettem meg magamnak ellenséget.”
„A politikában a fiatalokat nem szabad elhagyni, hogy egyedül vezessenek. Én fiatalpárti vagyok, de a munkahelyemen is tudtam, hogy támogatni kell őket – tanácsokkal, véleménnyel stb.”
Ezeket a gondolatokat szeretném előrebocsátani mai beszélgetésünk kezdetekor.
– Mint egy igazgató a gyűlés indításakor. Hol voltál te igazgató?
– Az Arad Megyei Építő-szerelő Vállalatnál (ICMJ). 1965-ben vettek fel, 1978-ban neveztek ki igazgatónak és 2008-ban mondtam fel az igazgatóságot.
– Tehát, harminc évig vezetted ugyanazt a nagyvállalatot.
– Több mint tíz évig a szocializmusban, tíz évig az átmeneti időszakban, a ’90-es években és csaknem tíz évig a magánszektorban – egy Nagyváradi privát cég vette meg a vállalatot. Ők az osztályvezetőktől kezdve minden vezető beosztású személyt kidobtak. Egymagam mAradtam. Miért? Mert mindig megcsináltam azt, amit kellett. Megbíztak bennem. Gyakorlatilag három rendszerben vezettem a vállalatot… Így van ez a magyar üggyel is. Minden alkalmat meg kell ragadni s tenni kell, akarni kell, hogy megmAradjunk… Gyerekként, tizennégy évesen szembe találtam magam a rendszerrel. Két lehetőség közül választhattam: 1. ellenségként viselkedni, nyíltan, 2. behódolni a rendszernek. Később még megjelent egy harmadik lehetőség: hagyni magadat beszervezni besúgónak. A negyedik lehetőség volt megpróbálni együtt élni ezzel a rendszerrel, akár egy rossz házasságban: nem szeretjük egymást, de megvagyunk együtt.
– Mikor volt ez?
– A múlt rendszerben, az ötvenes évek végén.
„’56 őszén alkalmam volt kezet fogni és beszélgetni Tamási Áronnal”
– Mondanál valamit tanulmányaidról?
– Dicsérő oklevéllel fejeztem be a középiskolát.
– Hol?
– Aradon, a Magyar Vegyes Líceumban.
– Voltak-e kedvenc tanáraid?
– Elsősorban Ficzay, aki megszerettette velem az irodalmat. Osztályfőnököm Fábián volt. Nem a kedvencem, én sem az övé. Őszintén szólva, nem szerettem sem a fizikát, sem a kémiát. A rendszer faragott mérnökké, nem más… Calvasina, a Csoszi is nagyon jópofa tanár volt – szerettem a történelmet.
– Hova jártál elemi iskolába?
– Az első osztályt Aradon végeztem, utána falun.
– Melyik faluban?
– Körösztúron, pontosabban Pusztakeresztúron. De pár hétig egy kicsi faluban, Bolgártelepen is meg kellett húzódnunk bátyámmal. Az első, második és harmadik gimnáziumot Szentmiklóson jártam. Utána kerültem Aradra a Magyar Vegyes Líceumba. Következett volna az egyetem, de lebetegedtem, vesztettem egy évet. Aztán már nem fogadták el a dicsérő oklevelemet. Akkor én, aki nyolcéves koromban még egy mukkot sem tudtam románul, taktikáztam egy nagyot.
– Miben állt a taktikád?
– A román jogra kértem a felvételemet, a Babeș Egyetemre. Ezeregyszázan voltunk száz helyre. Négyessel lehetett bejutni, négyesem lett. De elutasítottak. Egy szerbbel, egy némettel és egy volt papnövendékkel együtt kiestünk. Nem támogatták a kisebbségeket. Akkor írtam egy levelet a miniszternek, s vázoltam a történteket. A miniszter utasította, hogy mind a négyünket vegyenek fel. Attól kezdve nem volt politikai problémám a Babeș Egyetemen.
– Mikor történt ez?
– ’55-től ’58-ig. Magyar kollégáim a Bolyairól haragudtak rám, azt mondták, elárultam a magyarokat. Megmondtam nekik: ha egy magyar hozzám fog jönni, és én védem, az megnyeri, ha egy magyar hozzátok megy, az biztosan elveszti. Szegény Tokay Gyuri volt az egyetlen, aki azt mondta, igazam van.
– Volt-e az egyetemen valami hátrányod amiatt, hogy magyar nyelven végezted el a középiskolát?
– Az óvodától kezdve egészen az érettségiig minden iskolámat magyar nyelven végeztem. Ennek ellenére, az egyetemen, ahol románul folyt az oktatás, semmilyen hátrányom nem volt emiatt. A felvételi vizsgán én írtam a legjobb dolgozatot nyelvtanból. A román nyelvű jogi egyetemet tiszta jelessel végeztem el.
– Egyetemista éveid idején mit nyújtott neked Kolozsvár?
– Az Aradi Magyar Vegyes Líceum olyan fegyvert adott a kezembe, amelynek segítségével Kolozsváron mint román egyetem hallgatója bekerültem egy úgynevezett irodalmi elit társaságba. Két házigazdám volt: Péró Sándor orgonaművész és György Dénes szavalóművész. Ők vezettek be a társaságba. Vonzott a költészet, írtam is néhány jó verset. Az egyik legvisszahúzódóbb költő, Bartalis János nagyon szimpatizált engem. Azt mondta: „Írjál azt, ami neked jön. Ha az nem jó, akkor ne írj többet!” Kapcsolatba kerültem még Olosz Lajossal, akinek a fia felettem járt a Magyar Vegyes Líceumban. Méliusz Józsefet is megismertem, aki kollégája volt édesapámnak. ’56 őszén alkalmam volt kezet fogni és beszélgetni Tamási Áronnal.
– Amikor igazgatóként dolgoztál, nem írtál?
– Mikor? Reggel héttől este tízig bent voltam a munkahelyen.
– Szóval elvégezted a jogi egyetemet.
– Nem éppen. Ugyanis utolsó év előtt eltávolítottak. ’58-ban, amikor Kádárék elítélték Nagy Imrét, az egyetemekről, de a hivatalokból is kezdték elküldeni a magyarokat úgy, mint az ötvenes évek elején. Ellenséges elemnek tituláltak bennünket.
– Mit tettél miután eljöttél a jogról?
– Elmentem volna dolgozni, de hónapokig nem kaptam semmilyen állást. „Osztályellenséget” nem vettek fel. Abból éltem akkor, hogy felkészítettem az egyetemre diákokat a Magyar Vegyes Líceumból. Végül felvettek, protekcióval, az Autobazához, egy tiszta román céghez. Két évig dolgoztam ott különféle beosztásban. Azután sikerült elérnem a vállalatnál, hogy küldjenek egy ajánlást az egyetem címére, amelyben kérték, vegyenek vissza, hogy megszerezhessem a diplomámat. Aláírta a párttitkár meg a szakszervezet elnöke is. Sajnos, senki sem vállalta az egyetem vezetői közül, hogy visszavegyenek, érvényben volt ugyanis egy rendelet, amelynek értelmében a jogra csakis a munkásosztály képviselőinek gyermekeit vehették fel. Azt javasolták, jelentkezzem a műszaki egyetemre, ajánlást is adtak. Így kerültem Temesvárra, építőanyagok szakra.
– A diplomavizsga után idejöttél Aradra?
– Egy év után az előregyártott elemek üzemében a minőségellenőrzés főnöke lettem. Akkor, 1970-ben történt egy tragédia: az UTA téren összeomlott egy négyemeletes új ház. Éjjel fél háromkor. Tizenöten haltak meg.
– Mi okozta ezt a szörnyűséget?
– A gyors, felületes, olcsó munka nem lehet jó minőségű. A leggyengébb betont használták az építkezésen. De a mai napig nem tisztázódott, hogy tulajdonképpen miért dőlt össze ez a tömbház... Akkor behívott a megyei első titkár, és kinevezett a minőségellenőrzés teljhatalmú főnökének. Még előtte, ’67-ben kaptam egy levelet a jogi egyetemről, és meghívtak, hogy fejezzem be levelezésin. Úgyhogy megszereztem a jogászi diplomát is. Később mindkét diplomával a tarsolyomban, kineveztek igazgatónak. Nem volt könnyű. Gyerekkoromban megtanultam, azután igazgatóként is alkalmaztam: mindent jól meg kell gondolni, és tenni kell valamit. Nem várni, nem félni! Mindig úgy kell tenni, ahogy az ellenség tenné, vagy ahogy kell nekünk. S még annyit: a tapasztalat nagyon fontos. Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak! Nem játszhatjuk meg a hősöket. Mert nálunk nincs miért. Manapság a hősiességgel nem tudsz csinálni semmit.
„Rajongtam a pusztáért!”
– Aradon születtél?
– Nem. 1936-ban Valkány községtől 10 kilométerre, Koreckpusztán, a birtokon születtem egy kastélyban.
– Mi alkotta a birtokot?
– Egy kastély és egy kúria. Ezenkívül 20 gazdasági épület tartozott hozzá.
– Mekkora földterületen?
– Édesapám tulajdonában kb. 500 hektár volt. Először úgy tűnt, hogy könnyű, ragyogó gyerekkorom lesz. Nem így történt. Viszont megharcoltam a saját harcomat. Tizenkét éves koromig amennyi időt csak lehetett, a pusztán töltöttem. Rajongtam a pusztáért! Barátaim a béresgyerekek voltak és Tisza nevű kutyám. Na meg István bácsi, az öreg béresgazda, aki 90 évéből 75-öt a mi szolgálatunkban töltött. Igazi magyar, okos parasztember volt. A becsületesség mintaképe. Katonaviselt. Három évig volt huszár… Mi, gyerekek bosszantottuk folyton. „Egri csillagok”-at játszottunk a legnagyobb asztagokon, jött az eső, beáztak… Paraszti, félfeudális demokrácia volt nálunk.
– Aradi emlékeid?
– Arad új kapaszkodási lehetőséget adott. A korzó, amelyen annyiszor végigmentünk, és az Iskola. Berthe, Schőn s a tanárok… A városon kívül ott volt a Hegyalja. Ma is áll Kuvinban egy nagyon szép, kis hétvégi házunk.
– Mély nyomot hagyott benned gyerekkorod?
– Egész Bánság, maga a különleges táj, az árkok, a fák irtóan lekötöttek. Másodsorban pedig az emberek.
– Szóval földbirtokos családból származol. Mondanál néhány szót az őseidről?
– 1741-ben a Mária Terézia-féle nagy betelepítéskor jöttek a Habsburg-birodalomból. Német ajkúak voltak. Ezt a famíliát a nők magyarosították el. Nagyapám volt az első értelmiségi a családban, mint a Berlini Gazdasági Akadémia végzettje. Saját bankot alapított, és több ezer hektáron gazdálkodott. Hét nyelven beszélt, nagyon szerették az emberek. 1927-ben, az első román királyi földreform alkalmával a földje nagy részét elvették, mAradt 800-900 hektár. Nagyapám 75 éves korában a mezsgyén halt meg épp, amikor kijelölték a határt. Aznap délután meghalt nagyanyám is, aki nálánál harminc évvel fiatalabb volt.
– Mi lett a birtokkal?
– Édesapám abbahagyta az egyetemet, megnősült és elkezdett birtokgazdálkodással foglalkozni… De jött a háború, apámat rögtön kivitték a frontra. A vidéki földbirtokos 30 kilót fogyott Oroszországban. Részt vett Ogyessza elfoglalásában. Utána Krivoj Rogig kellett mennie… Jó kapcsolatai révén, anyámnak sikerült elintéznie, hogy hazaengedjék.
– Megnyugodhatott a család.
– Igen. De jött 1945. Mindent elvettek – 50 hektár földet hagytak. Az volt az agrárreform.
– Az épületeket is elvették?
– Nem. Csak a földet. ’49-ben elvették a mAradék földet is, és rá egy hétre az épületeket. Akkor került apám Dévára, kényszerlakhelyre. Tíz évig kellett ott mAradnia. Édesanyám és mi, gyerekek földönfutóvá lettünk. Szerencsénkre, egy egyedülálló idős asszony, Antalfi néni befogadta anyámat egyszobás, alkóvos lakásába – évekig ott lakott. A bátyám bekerült a Magyar Vegyes Líceum internátusába. Én Szentmiklóson mAradtam, mint diák egy kifőzdében. Amikor Pesten élő fiát miniszterhelyettesnek nevezték ki, magához vette Antalfi nénit. A lakást sikerült anyám nevére íratni.
– Édesanyád, egyébként, mivel foglalkozott?
– Különleges, gyönyörű szép, nagyon ügyes, jó hangú asszony volt. Egész életében harcolnia kellett. Tánctanárnő volt. Kodály Zoltán első felesége, aki távoli rokona volt, karolta fel még gyerekkorában. Így Pesten tánctanári diplomát szerzett, amit itt, Aradon a szocializmusban is használt. Nagyon jól tudott bánni az emberekkel.
– Édesanyád Aradi volt?
– Családunkban vele indult el az „Aradi vonal”. Előtte bánsági volt a család.
Juhász Béla
(Folytatjuk)
Nyugati Jelen (Arad), 2016. aug. 13.
Beszélgetés Koreck Aladár mérnökkel
„Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak!” (2.)
– Az őseid után, szeretnék hallani valamit feleségedről, illetve gyerekeidről.
– 1967-ben nősültem. Feleségemet egy balatoni kiránduláson ismertem meg. Főkönyvelőként dolgozott a községgazdálkodási vállalatnál, és három évet a Vegyes egyik jogutódjában, az úgynevezett „Petróleum Líceumban”. Korán nyugdíjba ment… Egyetlen lányunk van. Temesváron ’95-ben elvégezte az orvosi egyetemet, és ott doktorált. Utána kapott egy magyar akadémiai ösztöndíjat. Emiatt időlegesen ’99-ben átment Szegedre. 2006 elejére adjunktusi rangig jutott. Komoly tudományos kutatómunkát folytatott. Dermatológiával foglalkozott, de legjobban az immunológia érdekelte. Kongresszusokon ismerték meg az amerikaiak, és kivitték. Hangsúlyozom: nem emigrált, hanem kivitték. Jelenleg orvosi menedzsmenttel foglalkozik egy orvosi eszközöket gyártó cégnél.
– Melyik városban él?
– San Franciscóban.
– Unokáid vannak-e?
– Van egy nyolcéves fiú unokám. A lányom, aki 2006-ban ment ki, tavaly jött haza először. Idén magával hozta az unokámat is.
– Alkalma volt megismerni a nagyszüleit.
– 2008-ban, amikor állapotos volt, elcsalt minket San Franciscóba, bébiszitternek. Akkor beadtam a lemondásomat a munkahelyemen, otthagytam a vezérigazgatói állásomat, és feleségemmel kimentünk Amerikába. Hat évet mAradtunk.
– Mit csináltál ott ilyen sokáig?
– Ott kezdtem el írni. Na, nem leveleket, hanem Fuimus című regényemet. Az írótollat tulajdonképpen a következőmondat adta a kezembe: „Minden jó és szép elfelejtődik, még a rossz is sokszor.”
– Hogy érezted magad Amerikában?
– Rendkívül idegennek tűnt. A lányom nagyon jól érzi magát, rengeteget dolgozik, de a feleségem meg én idegenül éreztük magunkat.
– Milyen szempontból?
– Az egész élet egészen más ott, pedig Kalifornia Amerika gyöngye. Teljesen más közeg, mint a miénk. Rengeteg a bevándorló, mindenhova csak autóval lehet menni, aki nem tud elég jól angolul, kisebbségi érzése van… És minden olyan nagy! Minden a modern technikára alapszik.
– Magyarokkal, románokkal találkoztál ott?
– New Yorkban, San Franciscóban, kis városokban, mindenütt lehet találkozni magyarokkal vagy románokkal. A nagyvárosokban szalámit, sonkát, minden itthon megszokott ételt megtalálsz, vannak magyar üzletek is.
– Az evés azonban nem minden…!
– Összebarátkoztam egy magyar cisztercita szerzetessel. ’56-ban megalakítottak egy középiskolát, ahol ma az éves tandíj 40 ezer dollár. A kollégiumért még 10 ezer dollárt kell fizetni. Tizenkét országból vannak diákjaik. Úgy folyik ott a nevelés, mint régen a legjobb egyházi iskolákban. Óriási hangsúlyt fektetnek a kultúrára és a sportra.
– Általában milyen a kulturális színvonal Amerikában?
– Van kultúra, de nagyon kevesen kérnek belőle. Amerikában mindenhol a teljesítmény számít. Senkit sem érdekel, ki vagy, mi vagy, honnan jöttél. Ha szükségük van rád, bármilyen fizetést megadnak.
– Hat év távol hazádtól. Nem volt honvágyad?
– Az Aradi utcákra és az Aradi életre vágyódtam nagyon. Hiányzott az, hogy itthon, ha kimegyek az utcára, lépten-nyomon találkozom ismerőssel; több mint tízezer munkatársam volt az évek során, rengetegen ismertek.
– Sokat utaztál hosszú életed során?
– A múlt rendszerben, ahogy lehetett, kétévente mentem át Magyarországra; sok rokonunk él ott. Turistaként jártam Moszkvában és Leningrádban is. A rendszerváltás után eljutottam nem csak a tengerentúlra, de Afrikába és Ázsiába is.
„Tizenhat éves koromban írnom kellett egy regényt”
– Vallásos vagy? Volt kapcsolatod az egyházzal?
– Hithű katolikusnak neveltek, félig-meddig az is mAradtam. De nem a bigott fajtából. A vallás összehozott Szoboszlay Aladárral és dr. Dóczi Györggyel.
– Kapcsolatban voltál más ismert személyiségekkel is, akik hatással voltak életedre?
– Sok fontos embert megismertem Berky Jóskán keresztül, aki a belvárosi minorita templom kántora volt. Megemlíteném Felszegi akadémikust, dr. Bárányi Ferenc egykori minisztert, aki a mai napig legjobb barátaim egyike, Drăgulescu akadémikust a műszaki egyetemről.
– Hogy kerültél kapcsolatba az irodalommal?
– Diákkoromban Ficzay Dénes hatására kezdtem foglalkozni az irodalommal. Tizenhat éves koromban írnom kellett neki egy regényt, amit felolvastam az osztályban.
– Miről szólt?
– Afrikában játszódó kalandregény volt.
– Mondanál pár szót tavaly megjelent könyvedről?
– 2015-ben jelent meg Szegeden. Címe: Fuimus. Családom története 1949-ig. Hamarosan megjelenik második, bővített kiadása. Jelenleg dolgozom egy Aradhoz inkább kapcsolódó, a Magyar Vegyes Líceum tanári karára emlékező köteten. Ezt mindenképpen Aradon szeretném megjelentetni.
„Fiatalkoromban osztályellenségnek tituláltak”
– Vannak igaz barátaid?
– Elég rosszul állok. Legjobb barátom mai napig dr. Bárányi Ferenc, aki, sajnos, nagyon beteg. Igaz barátomnak tartom még Aradról Cziszter Kálmánt, akivel kollégák is voltunk. Tartom a kapcsolatot egykori iskolatársaimmal – én szerveztem az érettségi találkozók egy részét.
– Politikai beállítottságod?
– Fiatalkoromban osztályellenségnek tituláltak. Miután kiharcoltam, hogy diplomákat szerezzek, labdába rúghattam. Mielőtt kinevezhettek volna igazgatónak, be kellett lépnem a pártba.
– Sugallták, hogy be kéne lépned?
– Nem sugallták. Határozottan megmondták. És azt is megemlítették, hogy óriási építkezések lesznek Bukarestben meg másutt, ahol szükség van jó szakemberekre… Nem akartam elhagyni Aradot… Aztán 1990-ben beiratkoztam az RMDSZ-be. Nem tudtam vállalni semmilyen funkciót, de támogattam a szervezetet.
– Hogy állsz egészségileg?
– Általában jól, ha leszámítjuk az apróbb bajokat. Van egy komolyabb szívritmuszavarom, amit akkor kaptam, amikor a vállalat egyik kőbányájában balesetet szenvedett egy tökrészeg munkás, és meghalt.
– Most, majdnem 80 évesen, elégedett embernek tartod magadat?
– Egész életemben megpróbáltam úgy gazdálkodni, hogy öregkoromra ne érjenek kellemetlen meglepetések. Mindent megtettem, amit tudtam. És büszkén állítom, hogy soha az életben nem voltam korrupt. A korrupció nem jó, sem nekem, sem másnak. Olyan, mint egy ragályos betegség: ha egyszer elkaptad, nagyon nehezen tudsz megszabadulni tőle. Ide tartozik, hogy ma is ugyanabban a lakásban lakom, mint 1975-ben. Se palotám, se villám nincs. Pedig lehetett volna, főleg a ’90-es években.
– Mivel töltöd legszívesebben szabadidődet? Mivel szoktál szórakozni?
– Olvasással.
– Miket olvasol?
– Elsősorban Aradi napilapomat, a Nyugati Jelent. Rengeteg folyóiratot, magazint vásárolok, ha Magyarországon vagyok, de itt, Aradon is. Újabban rászoktam a rejtvényfejtésre. De csak a könnyebb, klasszikus rejtvényeket szeretem. Az első regényt, Dumas A három testőrét harmadik osztályos koromban olvastam a pad alatt a kétszázlakosú Bolgártelep iskolájában.
– A zenét szereted?
– Mindig szerettem koncertekre járni, meg operába. Nagyon szeretem hallgatni a zenét, de én nem zenélek.
– Sport?
– Hát, abban sem nagyon „úszkálok”.
– Nézni sem szoktad?
– Szoktam, de ritkán.
– Milyen gondjaid vannak mostanában?
– Huszonöt éve harcolok az állammal egy kárpótlási ügyben. A család kastélyát és az egész birtokot földig rombolták, és semmi kárpótlást sem láttunk.
– Van-e még valami hiányérzeted?
– Több is. Nem tudom, jó vagy rossz lett volna komolyabban foglalkoznom az irodalommal. Más: a hosszú évtizedes bezártság után, túl későn kaptuk meg a szabadságot, hogy kimozduljunk a világba. Talán a legfontosabb hiányérzetem abból származik, hogy túlságosan sokat dolgoztam.
– Mi az, amit másként csinálnál, ha most kezdenéd?
– Nehéz kérdés…Több időt töltenék a családommal, főleg a lányommal. Foglalkoztam vele, vittem a hegyekbe, megtanítottam síelni, de sokszor vasárnap is be kellett mennem a munkahelyemre, akkor sem jutott időm vele lenni. A bátyámra és Bárányira is több időt kellett volna szánnom. Bátyám fedezte annak idején egyetemi tanulmányaim összes költségét. Bárányi máltai lovagot szeretett volna faragni belőlem. A nagyvállalati teendőim mellett nem vállalhattam azt a munkát is.
– El szeretnél-e még mondani valamit, amiről nem kérdeztelek?
– Aradon még jobban kellene vigyáznunk megmAradt örökségünkre! Ezt más is mondta már.
– Sok érdekességet tudtam meg tőled, rólad, családodról.
– Valljuk be, nem volt közönséges életem. Sajnos. Én a hozzáállásommal egész életemben csak olyan engedményt tettem, amit elfogadott a lelkiismeretem. Korosztályom legnagyobb félelme az volt, nehogy beszervezzenek, kötelezzenek arra, hogy besúgó legyek.
– Sikerült ellenállni?
– Sikerült! Annak ellenére, hogy óriási pókhálóként szövődött körénk a besúgók hada; mindenki mindenkiről jelentett. Nem tartóztatták le rögtön az illetőt, mint az ötvenes években, csak gyűjtötték az információkat a dossziéjában, és végül lecsaptak rá. Nagyon kellett vigyázni. És lehetett vigyázni. Nálam a vállalatnál külön irodája volt a szekus őrnagynak. A postaládájába be lehetett ejteni bármit…
– Mire vagy a legbüszkébb?
– Arra, hogy sohasem ragaszkodtam egy teljesen értelmetlen osztályharchoz, sohasem mondtam, hogy majd én megmutatom a kommunistáknak… Úgy gondoltam, hogy a saját eszközeimmel fogok ellenük harcolni, a tanulással és a tisztességes helyezkedéssel. Másképpen másokon sem lehet segíteni. Azzal, hogy én ezt a pályát választottam, és elfogadtam azt, hogy a párt nevezzen ki engem igazgatónak, lehetőséget kaptam arra, hogy Aradon több mint 30 ezer lakás, szállodák és más középületek felépítését felügyeljem. Mi építettük az Astoria (ma Continental) Szállót, a Vagongyár meg a Teba egy részét, a Szakszervezetek Házát, a kürtösi jéggyárat, és még sorolhatnám. S még kihangsúlyoznám: Nem loptam soha! Nem érdemes lopni. Lehet, hogy származásom is segített, hogy erre a véleményre jussak.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Alkotótábor Székelyföld csomópontjában
A tavaly Csernátonban tartott első, nemzetközi ismertséget is szerző vándortábor után a CsomóPont és a KreaKids Stúdió idén augusztus 6. és 14. között második alkalommal Bálványosfürdőt és Torját választotta Székelyföld csomópontjának.
A szervezők célja, amint a Noise tábor neve is sugallja, hogy erősítsék a zajt, az életet Székelyföldön, és értékeinkre felhívják a nagyvilág figyelmét. Az egyhetes alkotótábornak köszönhetően – főtámogatók a Bálványos Resort tulajdonosai – az alkotni vágyó fiatalok kísérletezhetnek az építészet, a dizájn és a divattervezés területén, animáció készítésében, fotó-videózásban. A zömében Háromszéki, mintegy negyven állandó táborlakó szabadon választhatott a műhelymunkák közül. A szervezők ismertetése alapján, a hely szelleméből és a hozzá kapcsolódó változatos legendákból inspirálódva készítették munkáikat. A divattervezők a Szent Anna-tó legendájából ihletődve tizenkét ruhából álló kollekciót terveznek. Az építészeti műhelygyakorlaton részt vevők többek között egy kültéri tusolót és a közeli erdőben található mofettát építenek újra. Péntektől a Budapesti FabLabnak köszönhetően egy 3D-nyomtató műhellyel is bővül a lehetőség. Augusztus 13-án, szombaton az elkészült alkotások nagyközönség előtti bemutatásával, divatbemutatóval, kiállítással és borkóstolóval zárul a tábor, amelyre a szervezők minden érdeklődőt várnak a Bálványos Resorthoz.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szilvássy Carola újra Marosvécsen
Kiállítás egy különleges asszony életéről
A helikoni leszármazottak idei találkozóján báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola újra visszatért a marosvécsi Kemény-kastélyba. Tette ezt Szebeni Zsuzsanna színháztörténész, a Budapesti Színháztörténeti Intézet munkatársának jóvoltából, aki gróf Bánffy Miklós író, politikus, rendező életét és munkásságát kutatva figyelt fel a 20. század kezdetének egyik legérdekesebb, legizgalmasabb, rendkívül művelt, nonkonformista Kolozsvári nőalakjára.
Abból a meggyőződésből kiindulva, hogy szükségünk van női példaképekre, Szilvássy Carola életéről és egyéniségéről Szebeni Zsuzsanna érdekes kiállítási anyagot állított össze – Egy modern társadalmi felelősséget vállaló asszony szerepei a századfordulón címmel –, amelyet először a Budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum Körtermében állítottak ki. Az úgynevezett bolygó kiállítást a Kolozsvári magyar napokon a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház Reményik Sándor Galériájában láthatta a közönség. A Szilvássy Carola életútját dokumentumok, naplórészletek, fotók, vallomások, alapján bemutató tárlat jelenleg a nagyszebeni református templomban és a marosvécsi kastélyban tekinthető meg.
Báró Bornemissza Elemérné nem először "tartózkodik" Marosvécsen, hiszen a helikoni találkozók elmAradhatatlan résztvevőjeként rendszeresen jelen volt a Kemény-kastély vendégei között, s közben a szervezésben is jelentős segítséget nyújtott a házigazdáknak. Állítólag az ő javaslata volt, hogy a szabadtéri tanácskozások színhelye a kastélypark százados tölgyei alatt legyen, ahol Kós Károly terve alapján a Kuncz Aladár emlékére állított helikoni kőasztal helyét is kijelölte. Régi jó ismeretség fűzte gróf Kemény Jánoshoz és feleségéhez, Augustához. Augusta fivérét John Patont, Szilvássy Carola testvére, Szilvássy Margit és férje, gróf Béldi György hívta meg Erdélybe, ahol az angol állampolgárságú férfit az első világháború kitörésekor internálták. Az erdélyi arisztokrata családoknál eltöltött "kényszerfogság" annyira jól telt, hogy 1922-ben egy levitézlett hadi motorkerékpárral újra visszatért Erdélybe, és magával hozta a húgát, Augustát is. A jármű Marosvécsen elromlott, így ismerkedett meg a kastély fiatal ura a lánnyal, s mivel Kemény János anyanyelve is az angol volt, könnyen szót értettek.
A találkozás szerelemmel és a Béldi család mezőségi lakhelyén, Gyekén megkötött házassággal végződött – számol be a nem mindennapi történetről Marosi Ildikó Versailles- i repkény című könyvében. A vécsi kastélyban megnyílt emlékkiállításon megtekinthető egy régi keresztelőről készült fénykép, amelyen a Kemény család elsőszülött gyermekét, a korán elhunyt Jánoskát keresztanyaként báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola tartja az ölében. Tisztségeit hosszú felsorolni, aktív közéleti tevékenysége során "a Kolozsvári Nőszövetség elnöke, a Marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság tagja, az Erdélyi Színpártoló Társaság alelnöknője, az Erdélyi Helikon védasszonya, az Óvári Szalon mozgatórugója, az Erzsébet Rend kitüntetettje, a diakonisszamozgalom első számú támogatója" volt. Szerteágazó tevékenységéhez hasonlóan gazdag egyénisége is – derül ki arról a tablóról, amelyen kortársai vallomását olvashatjuk. Alakját regényekben, képzőművészeti alkotásokban (portréban, rajzban, szoborban) örökítették meg. Bár gróf Bánffy Miklóssal való kapcsolatából (ez utóbbi apjának az ellenállása miatt) nem lett házasság, ötvenöt éves barátság fűzte őket egymáshoz.
"17 éves volt, amikor először láttam, egész életemen át ismertem és becsültem. Az Erdélyi történet Adrienne-jében sok vonást felhasználtam belőle, egész irodalmi pályámban érvényesült a befolyása…" – olvasható Bánffy Miklós vallomásában.
A Szilvássy Caroláról alkotott kép nem volt egyértelmű a korabeli Kolozsváron, erről Kuncz Aladárt idézi a kiállítás kurátora: "Ha igaz, amit a városban beszélnek róla, (...) akkor "M." grófnő valóságos démon. Házasságokat, eljegyzéseket bont fel. Hódolói vannak Európa mindegyik nagyvárosában. Színészeket fogad a lakásán… Még ápolónőnek is kiképeztette magát. Szeszélyes, nyugtalan, s aki leírhatatlan hatáskörének bűvkörébe kerül, azt, legyen férfi, nő, gyerek, vagy öreg ember, biztosan pusztulásba is kergeti. Ezt és hasonlókat beszélnek róla a városban. Klára meg van győződve, hogy mindez túlzás".(Felleg a város felett, 1931)
"Aligha ismertem nőt, aki Carolánál gyakrabban szolgált volna meglepetésekkel. Szenvedélyesen tudott gyűlölni, és ugyanolyan szenvedéllyel tudott jó lenni. Szerette az életet, mindig érdekesnek, izgalmasnak, még a legnehezebb pillanataiban is szépnek tartotta. Nem félt senkitől és semmitől, megingathatatlan volt fatalista hitében. (Ne tévesszük ezt össze a protestáns egyházak predesztináció-tanával.) Az élet csúcsain álló emberek között nagyon sok ellenséget szerzett magának harcos szókimondásával, de egyre több és több barátot, csodálót az elesettek, az igazi nyomorultak és szerencsétlenek között…" – jellemezte Karácsony Benő. Franyó Zoltán verset írt róla.
Keresztfia, Óváry Zoltán, a New York-i egyetem világhírű kutatóorvosa Emlékeimből című memoárkötetében (Kriterion, 2004) nagy szeretettel idézi fel Szilvássy Carola alakját. Édesanyja, Óvári Elemérné Purjesz Olga híres Kolozsvári szalonjában "lágy szépségével" mindenkinek a figyelmét magára vonta. Ráadásul a legelegánsabban öltözködő nő volt az egész Osztrák- Magyar Monarchiában – állítja a keresztfiú, majd hozzáteszi, hogy kivételesen jártas volt az irodalomban és a művészetekben, a magyaron kívül beszélt még németül, franciául, angolul és olaszul. Az év legmelegebb hónapját Velencében töltötte, ahol a régi velencei családok mindig szívesen fogadták.
Az egyik tablón unokahúga, Siemers Ilona emlékírása olvasható Carola szüleiről, gyermek- és fiatalkoráról, esküvőjéről, szivágyi vadászkastélyukról.
Szilvássy Carola 1876-ban született Szilvássy Béla hadrévi földbirtokos és báró Wass Antónia házasságából. A család minden telet Bécsben töltött, ahol lakásuk volt és a két lányukat iskoláztatták. Amikor befejezték tanulmányaikat, a család visszatért Kolozsvárra, hogy Carolát bevezesse az úri társaságba, ahol azonnal nagy sikert aratott. Hasonlóképpen Velencében is megfordultak utána, és egy olasz szobrász márvány mellszobrot készített róla.
"Carola időközben szép és érdekes lánnyá serdült. Magas, karcsú alakja és szép járása volt. Természetes göndör haja sötétszőke. Nagy szeme tengerzöld színű. Bőre inkább sötét árnyalatban játszott. Arccsontja kissé előreugrott, mint a régi magyaroknak. Szája nagy és kifejező. Szellemes, élénk és temperamentumos lány volt. (…) Kivételesen szórakoztató és intelligens …, és ezt az erényét idős korban is megőrizte, akárcsak különc természetét."
Szilvássy Carola 1896-ban ment feleségül báró Bornemissza Elemér szilágycsehi földbirtokoshoz, aki a Károlyi grófok tiszttartója és ügyintézője volt. Ő mentette meg a grófi családot a csődtől. Színpompás esküvőjüket a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tartották. A jó gazdaként és üzletemberként ismert férj rövid időn belül figyelemre méltó vagyont szerzett, ebből Szivágyon vadászkastélyt épített, amit gondosan rendeztek be. Ott született kisfiuk, Hubert, akit Carola nagy szeretettel nevelt. A szép és okos kisgyermek 1903-ban skarlátban meghalt. Attól kezdve élete végéig feketében járt – emlékezik Siemers Ilona.
Szilvássy Carola bécsi színházi élményei hatására már gyermekkorától vonzalmat érzett a drámai jelenetek iránt. A kortárs kritika szerint Janovics Jenő színházigazgató pártfogoltjaként mély átéléssel játszott a Kolozsvári színpadon, többek között Ibsen Nóráját. Színészi pályája mégsem teljesedhetett ki, ugyanis beszédhibáját (érezhetően raccsolt) nem lehetett korrigálni. A filmezéssel is próbálkozott. 1913-ban Hetényi Elemérrel közösen forgatták Az apacs nő szerelme című moziszkeccset, amelyet a Kolozsvári nőegylet bazárján mutattak be. Az indián történet első helyszíne, az apacstanya után az erdélyi valóságot mutatta be a New York kávéházban filmezett jelenettel. Az apacs nőt ő maga, a többi szerepet arisztokrata ismerősei játszották. Keresztfia, Óváry Zoltán visszaemlékezése szerint Szilvássy Carola volt a világon az első nő, aki repült. Amikor 1909-ben a francia repülőgép- feltaláló, Louis Blériot Budapesten mutatta be találmányát, a tengernyi kíváncsiskodó között a házaspár is jelen volt.
Mivel a feleség kérését a francia feltaláló nem akarta teljesíteni, állítólag csillagászati összeget, 10.000 aranykoronát kért, hogy eltántorítsa szándékától. A pénzt azonban báró Bornemissza Elemér fél órán belül kifizette. Arról, hogy Carola valóban felrepült-e a levegőbe, "ami a női egyenjogúság felé tett első lépésének tekinthető", nincsen dokumentum. Életének meghatározó szakasza, hogy az első világháborúban önkéntes ápolónőként dolgozott. Hivatalosan is elvégezte a bábaképző főiskolát, majd sebészorvos mellett asszisztálva gyűjtött tapasztalatot. Két évet töltött az orosz–lengyel fronton, s amikor hazatért, legfontosabb hadiélményei nem a csatákról, hanem emberekkel való találkozásairól szóltak. Ápolónői ruhában készült fényképe, aláírása és egy hálás ápoltjának a köszönőlevele is látható a kiállításon. Emlékkönyvébe katonák, politikusok, előkelőségek és hétköznapi emberek írtak emléksorokat különböző nyelveken, mások rajzokkal, kis festményekkel, versekkel emlékeztek meg találkozásaikról. "Hans Eder brassói szász festő az első világháború alatt merész háborúellenes képeket rajzolt és festett. Egyik eredetije megtalálható ebben az emlékkönyvben. Carola szép kezét ábrázolja, amint egy haldokló német katona fejét simogatja…"– írta Karácsony Benő.
Háborús naplója, amelybe félmondatos feljegyzéseit írta, a kutató számára is bőven ad munkát, számolt be Szebeni Zsuzsanna a napló megfejtése közben tett felfedezéseiről. Szivágyi kastélyukat az 1918-as erdélyi bevonuláskor kifosztották. Bornemissza Elemér, akit politikai okokból üldöztek, a birtokait is elveszítette. A határon átszökve Magyarországon kezdett új életet. A két világháború között Szilvássy Carola figyelme az irodalmi élet felé fordult. Nagy segítségére volt a Kemény családnak a helikoni találkozók szervezésében. Bár egyik prózai próbálkozása olvasható a kiállításon, ő maga nem volt író, szervezőként azonban kiváló. Szerkesztői munkájának minőségét jelzi, hogy Szerb Antal kéziratait ő olvasta el először, és szerkesztette Szántó György és Bánffy Miklós könyveit is. Kemény Augustának a vendéglátásban segített, feltehetően konyhaművészeti tudományának is a hasznát vették.
Szakácskönyve Marosi Ildikó szerkesztésében jelent meg (Kipróbált receptek. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2009). Az amúgy is testes Szántó György író panaszolta, hogy meghízik Marosvécsen, olyan jól főznek, ezért Carola mindennap megsétáltatta a már nem látó írót. A Kolozsvári nőegylet elnökeként kivételes szociális érzékenységéről tett tanúbizonyságot, jótékonysági, segítségnyújtási célokból rengeteg levelet írt. Gondja volt például, hogy a mezőgazdasági minisztertől segítséget kérjen a tanítóképzőbe járó lányoknak, akiknek nem volt cipője. A református püspökkel való levelezésében fontosnak tartotta a gyermekek nevelését. Korán elhalt kisfia emlékére 1933-ban jelentős adománnyal segítette a Kolozsvári Magyar utcai aggmenház melletti kisdedóvó kiépítését, ami több mint 30 gyermek napközi gondozását tette lehetővé. A református leánygimnázium jó előmenetelű tanulóit könyvvel jutalmazta, amit személyesen adott át. Életének utolsó éveiben együttműködött a diakonisszákkal, és lakását is rájuk hagyta.
A második világháború kezdetén gróf Bánffy Miklóssal, gróf Bethlen Istvánnéval és egy bécsi orvossal húsz szekéren 60 árva kisgyermeket mentettek ki az ostrom alá vett Nagyszebenből. Ez olyan hősies tett volt, ami további kutatásokat érdemel – fogalmazott Szebeni Zsuzsanna. Szilvássy Carola szerencsés módon menekült meg attól, hogy az Óvári család tagjaival és vendégeivel együtt megöljék. 1944. október 11-én, amikor a szovjet csapatok elfoglalták Kolozsvárt, szokás szerint vacsoravendég volt a közelében lakó családnál, amikor a komornája értesítette, hogy az orosz katonák be akarnak törni a lakásába. Bátorságát jelzi, hogy hazaszaladt, miközben azon este vagy éjszaka az Óvári házaspárt és két vendégüket titokzatos módon meggyilkolták, és csak a cselédlánynak sikerült elmenekülnie. Ma sem lehet pontosan tudni, hogy kik követték el a mészárlást. Élete 1948-ban 72 éves korában, kórházi ágyon, nagy szenvedések között ért véget. Egyszerű sírja a Házsongárdi temetőben van, amelyre utolsó kívánsága szerint temetésekor Bánffy Miklós helyezett el egy nagy csokor rózsát.
– Akit a kettőjük kapcsolata érdekel, sokkal jobban jár, ha Nyáry Krisztián könyve helyett (Így szerettek ők), amelynek megírásakor nem dokumentálódott megfelelően, Bánffy Miklós Erdélyi történetének első kötetét (Megszámláltattál) olvassa el. Egy finom művészi szűrőn átengedve életükből sok elem köszön vissza a könyvben, ami úgy jelent meg, hogy a szerző minden sorát felolvasta Szilvássy Carolának, aki egy múzsánál sokkal többet jelentett számára – zárta szavait Szebeni Zsuzsánna. A kiállítás a Sipos Gábor vallástörténész vezette Erdélyi Református Levéltár eredeti anyagainak felhasználásával készült. A marosvécsi Kemény-kastélyban naponta 10-18 óra között tekinthető meg, a családi fotók, Kemény János dolgozószobája, a helikoni dokumentumok, kéziratok, az írókról készült filmrészlet, valamint a Nagy Pál képzőművész vázlatait és dr. Madaras Sándor népi feliratos falvédőit bemutató kiállítások szomszédságában. Szebeni Zsuzsánna mellett, aki a kiállítás ötletgazdája és kurátora, külön köszönet illeti Marosi Ildikót, továbbá Siemers Ilonát, aki megírta a Wass-kor című kötetet számos adattal Szilvássy Carola gyermekkorára vonatkozóan, valamint Deésy Anikót, aki az anyaggyűjtést és a Carola Egyesületet, amely a kiállítás megvalósulását támogatta. A Házsongárdi temetőben a Bethlen-kripta, Bánffy Miklós végső nyughelye közelében Tőkés Erzsébet áldozatos munkája nyomán immár Szilvássy Carola sírhelye is látogatható.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Szászrégeni Magyar Napok
Az RMDSZ szászrégeni szervezete, a Kemény János Művelődési Társaság, a Humana Regun Egyesület, a Szászrégeni Ifjúsági Szervezet, a Rákóczi Szövetség szászrégeni szervezete, az RMDSZ szászrégeni nőszervezete és a Csillag Egyesület szervezésében augusztus 18-án, csütörtökön kezdődik a IV. Szászrégeni Magyar Napok rendezvénysorozata. Csütörtök délután 6 órakor a radnótfájai református kistemplomban bemutatják a Bernády, a városépítő című könyvet. Meghívottak: Borbély László, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumi elnöke, Nagy Miklós Kund, Pál-Antal Sándor, Fodor János szerkesztők. Ugyanitt péntek délelőtt 11 órakor kezdődik a középiskolás diákok Réges- Régen című történelmi vetélkedője. Délután 3 órakor Nagy Attila tanár történelmi sétára hívja az érdeklődőket, gyülekező az evangélikus templom előtt. Délután 6 órakor Magyarságunk régen és ma címmel gálaműsor kezdődik az Eugen Nicoara művelődési ház nagytermében. Ekkor díjazzák a vetélkedő nyerteseit, és kiosztják az idei életműdíjakat, majd a történelmi egyházak képviselőinek jelenlétében kenyéráldásra kerül sor, végül a nagykőrösi Kőris kamarakórus mutatja be díszelőadását. Szombaton reggel a Lendület sportpályán kispályás labdarúgó-bajnokság kezdődik.10 órakor a művelődési ház nagytermében a Kicsi vagyok én, majd megnövök én... című előadásra kerül sor, a magyarrégeni 37-es számú Koós Ferenc cserkészcsapat szervezésében pedig cserkésznap kezdődik. Délután 5 órakor a DIO Ház tárlatnyitónak és zongorakoncertnek ad otthont. Az érdeklődők Kalabér Tímea másodéves egyetemista festészeti kiállítását tekinthetik meg, zongorázik Osváth Hunor, a Kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia negyedéves hallgatója. Este 7 órától a szervezők klubestre hívják a szászrégenieket a radnótfáji volt kultúrotthonba (Crizantema étterem). Vasárnap reggel 9 órakor gulyásfőzés, 10 órakor sportversenyek kezdődnek a sportpályán. Délelőtt 10 órakor tartják a radnótfáji nagytemplomban az elszármazottak találkozóját. Délután 1 órakor a sportpályán szászrégeni néptánccsoportok lépnek színpadra. Este 7 órakor a Republic koncertezik, majd lampioneregetéssel zárul a program.
Népújság (Marosvásárhely)

Hat évvel az európai átlag alatt a várható élettartam Romániában
Romániában a születéskor várható élettartam 75 év, derül ki azokból az adatokból, amelyeket a hónap elején tett közzé az Eurostat. Ez majdnem hat évvel kevesebb az uniós átlagnál, de még a szerbiai mutatóknál is alacsonyabb. Ha Románia komolyan azt akarja, hogy az európai ranglistán minél feljebb kerüljön, és minél hamarabb érje el az uniós átlagot, radikálisan kell javítania egészségügyi rendszerén – áll abban az elemzésben, amit a cursdeguvernare.ro tett közzé csütörtökön.
Az adatok szerint az európai uniós országok listáján Románia hátulról a negyedik helyen áll a születéskor várható élettartamot illetően, és utolsó előtti helyen a 65 évesek várható élettartamát tekintve, közvetlenül Bulgária előtt. Az idős férfiak várható élettartamát illetően Románia hátulról az ötödik helyen van, megelőzve Magyarországot, ahol az adatok szerint ebben a kategóriában még rosszabb a helyzet.
Az Európai Unió tagállamainak felében a 65 évesek várható élettartama átlagosan húsz év. Franciaország áll a legjobban: itt a 65 éves kort elértek még hátralevő éveinek átlagos száma 22 év. A francia férfiak átlagosan 84,7 évig élnek, és 19,7 évig élvezik a nyugdíjukat, a nők pedig 89 évig, és 24 évig, közel negyed századig nyugdíjasok.
Szabadság (Kolozsvár)

Apa-fia sátortábor Csernátonban
A Férfiak Klubja apa-fia Sepsiszentgyörgyi és Kézdivásárhelyx köre második alkalommal szervezte meg az Apa-fia sátortábort augusztus13–15. között Csernátonban.
Első táborukat egy éve a Szent Anna-tónál tartották meg, de a medveinvázió miatt idén más helyszínt kerestek, s így esett a választásuk Csernátonra, a Pro Schola tábor és a Malomkert közötti helyre, ahol sátraikat is felhúzták. A kedvezőtlen időjárás miatt a tábor nem pénteken, hanem szombat délelőtt kezdődött, a részt vevő családok a Haszmann Pál Múzeum udvarán találkoztak. Az idei táborban tizenhat apa és fiúgyermekeik vettek részt, a legkisebb táborlakó két és fél éves volt. Barta Vilmos vállalkozó, a Kézdivásárhelyi Nexxon cég vezérigazgatója táborszervezőként számolt be lapunknak arról, hogy sikerült betartani az előre megbeszélt programot. A délelőtti múzeumlátogatást követően délután két szekéren bementek Csernátonba, és meglátogattak egy kis gazdaságot, ahol a gyermekek tehenet is fejtek. Vasárnap a Csókás-feredőnél és a Malomkertben jártak, ahol a darát kóstolták meg. Este népdaléneklést tartottak egy harmonikás kíséretében, majd ifj. Mihály Ernő és Orosz Ákos szórakoztatta a táborlakókat. Tegnap délelőtt Felsőcsernátonban ifj. Kovács László kovácsműhelyét látogatták meg, ahol élőben figyelhették meg a patkókészítést és a lópatkolást. A tábor ideje alatt az ebédet az apák közösen készítették el, reggelre és estére mindenki otthonról vitt hideg ételt. A táborbontásra és hazautazásra tegnap délután került sor. Jövőre ismét megszervezik a tábort – mondotta Barta Vilmos.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Keresztény lovas tábor Szentegyházán
A Marosvásárhelyi Előre Sportegyesület, a radnótfájai egyházközség, valamint a Marossárpataki Újjászületés Egyesület közösen szervezte meg Szentegyházán augusztus első hetében a IV. keresztény lovas tábort. A hét napon át zajló, mozgássérülteknek szóló eseményen közel 100 személy vett részt Maros, Hargita és Szatmár megyéből. A nagyszabású eseménynek a mozgatórugói, éltetői ezúttal is a közismert és közkedvelt Marosvásárhelyi Jancsó István és Kovács Szabolcs voltak, akiknek szívügyük a fogyatékkal élő személyek sorsának könnyebbé tétele, így mindezért kitartóan munkálkodnak. A tábor jelszava és tematikája ezúttal az összetartozás volt, amelyet a tapasztaltak és a látottak alapján a szervezők nagyon is találó módon választottak. Az összetartozást a tábor hét napján, a hétfő reggeli elindulástól a vasárnap délutáni hazaérkezés pillanatáig mindvégig érezni lehetett. Mi, enyhébb vagy súlyosabb mozgáskorlátozott személyek összetartozunk és összetartunk! S nem csupán mi, hanem a bennünket sokszor önfeláldozóan, lelkesen, határtalan türelemmel, szeretettel gondozó hozzátartozóink és szívélyes önkénteseink is! A szervezők nap mint nap igyekeztek érdekes és változatos programokat, tevékenységeket nyújtani a résztvevőknek. Mindez sikerült is… A táborban nagy hangsúlyt fektettek az élménylovaglásra, a gyógymasszázsra, valamint a különféle úgynevezett kiscsoportos beszélgetésekre és foglalkoztatásokra. A szentegyházi lovas táborban a napi kétszeri élménylovaglás hatalmas népszerűségnek örvendett a mozgáskorlátozottak körében. A lovaglás óriási és feledhetetlen élményt nyújtott mindenki számára! Erről Simon András marossárpataki lótulajdonos, Dohi Zoltán Szatmárnémeti misszionárius, Kovács Szabolcs, valamint hozzáértő és segítőkész lovászai gondoskodtak. Ugyanakkor hathatós és elengedhetetlen segítséget nyújtott az élménylovaglás zökkenőmentes lebonyolítása érdekében Fekete Attila, Gáspár András, valamint lelkes munkatársa, Renáta. Mindhárman a Marosvásárhelyi hegyimentő-szolgálat alkalmazottai, akik immár második éve, hogy a táborozók élménylovaglását elősegítik. A sérült személyek nagyra értékelték a gyógymasszást is. Duda Mária-Magdolna kiváló masszőz vezetésével Márkos László, Szekeres Kinga, valamint Nagy Mónika remekül egészítették ki a gyógymasszázst végző csapatot. A táborozók lelki feltöltéséről Székely György radnótfájai református lelkipásztor, Rád András önkéntes, valamint Kádár Zoltán- János református teológus gondoskodott.
Továbbá nagyon örvendetes tény, hogy a radnótfájai egyházközség ifjai önkéntesekként – noha kezdetben kissé félénken, ám a napok múlásával egyre bátrabban és lelkesen – bizonyították segítőkészségüket, hathatós támaszt nyújtva a rászoruló mozgássérülteknek. Szinte tökéletes volt az összhang és a harmónia. A kiscsoportos beszélgetések nyíltak és őszinték voltak. Kiemelendő tény, hogy mindez az ifjaikra is érvényes. Olyan kiváló és lelkes csoportvezetők álltak melletünk, mint Székely György, Dohi Zoltán, Rád András, Kádár Zoltán-János és Fehér Árpád. Mindenki felszabadultan érezte magát. Ami talán a legfontosabb, az a gátlások megszűnése volt. Mindez hatalmas feloldódást és megkönnyebbülést jelent számunkra… Örömmel és óriási megelégedéssel tapasztaltam, hogy a tábor ideje alatt rengeteg ismeretség és igaz barátság szövődött. Ez alkalommal számtalan szívmelengető és követendő példát láthattunk, ami az önzetlen segítőkészséget bizonyítja: egy mindössze tizenöt esztendős ifjú lelkesen, ám ugyanakkor példamutató módon gondozott egy har-minchárom éves tolókocsiba kényszerült sérültet. Egy alig tizenkét esztendős fiúcska készséggel teljesítette súlyosan mozgássérült nagybátyja minden kérését.
Hálás köszönet Jancsó Istvánnak, továbbá Kovács Szabinak, az elkötelezett táborrendezőnek, aki szívvel-lélekkel munkálkodott a rendezvény sikerének érdekében, Budai Evódiának, a Barnabás Alapítvány elnök asszonyának a hathatós támogatásért, Joó Erikának és Joó Zoltánnak a kiváló körülmények biztosításáért.
Támogatóink: a Maros megyei Tanács, a Communitás Alapítvány, tizennyolc kiváló csernátoni család, kereskedelmi cégek, valamint a Maros-Mezőségi Református Egyházmegyétől 13 egyházközség, a Marosi Református Egyházmegyétől 14 egyházközség, a Küküllői Református Egyházmegyétől 23 egyházközség, valamint a Görgényi Református Egyházmegyétől 10 egyházközség.
Szabó Antal-Loránd
Népújság (Marosvásárhely)

Hol a gelencei templom kulcsa? (Vendégforgalmi adatbázis készül)
Több rendben is elhangzott már különböző fórumokon, hogy Háromszék egyik komoly potenciállal rendelkező gazdasági ágazata az idegenforgalom – ennek ellenére jelenleg a megye gazdasági forgalmának két százalékát teszi ki a turizmus. A kereskedelmi és iparkamara ezen az arányon szeretne változtatni kezdésként egy turisztikai adatbázis létrehozásával, mely révén össze lehet hangolni az ágazatban működő szállásadók, alternatív szolgáltatók tevékenységét, illetve egy letisztultabb kommunikációra alapuló rendszert lehet kialakítani.
Édler András, a Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke szerint a turizmusról sokat beszélünk, de tény, hogy továbbra is csak húzóágazata lehetne Háromszéknek. Ezen kívánnak változtatni a kamarán belül nemrégiben létrehozott turisztikai, illetve a panziósokat tömörítő szakosztállyal. Az elnök szerint a térségben valóban rengeteg a látnivaló, amelyek mellett a helyiek sok esetben elmennek, nem ismerve a bennük rejlő lehetőségeket. Ez a megállapítás a szállásadókra is igaz – ők is kevés információval rendelkeznek. Édler szerint az állapotokat jól jellemzi a gelencei Árpád-kori templom helyzete (fotó), amelybe a bejutás nem is olyan könnyű az egyszerű turista számára, hiszen először elő kell keríteni azt a személyt, aki a kulcsot őrzi. De hasonló a helyzet a kúriáknál is, melyek jó része magántulajdonban van, és nem biztos, hogy az ott lakók minden alkalommal értékelik a turistaáradatot. Ezért hasznos lenne, ha előre tudnánk, hogy melyek azok az épített örökség részét képező ingatlanok, amelyek állandó jelleggel látogathatók, illetve milyen program szerint tehetik meg ezt. László Endre, a Turisztikai Irodák Országos Szövetségének középrégióbeli képviselője, a kereskedelmi kamara alelnöke szerint egy másik alapvető probléma, hogy a kommunikáció vonatkozásában is komoly hiányosságok tapasztalhatók. Ha valakinél teltház van, a szállásadók sok esetben inkább elutasítják a vendéget, semhogy másik lehetőséget ajánljanak fel neki egy közeli panzióban, szállodában, hostelben. Ha emígy járnának el, az számukra is hasznos lenne, hiszen a vendégek részéről pozitív vélemény alakulna ki a szolgáltatásokról. Az idegenvezetés is alapos átszervezésre szorulna, hiszen jelenleg az a személy sem rendelkezik szakirányú végzettséggel, aki a legjobbnak tekinthető a megyében, miközben az idegenforgalmi vállalkozások csak ilyen emberekkel dolgozhatnak hivatalosan. Az eseménynaptárak összeegyeztetésében is van javítanivaló, mivel nemegyszer egymásra szervezik a rendezvényeket, így állnak elő olyan helyzetek, hogy rövid ideig a szállásadók, vendéglátók le vannak terhelve, máskor pedig teljes a pangás. A felsoroltak mindenekelőtt az információáramlás hiányosságaira vezethetők vissza, ezért kezdeményezték egy megyei turisztikai adatbázis létrehozását a kamara égisze alatt, mely a szálláslehetőségeken, a látnivalókon kívül tartalmazna minden olyan adatot, mely révén mind a turizmusban érdekelt vállalkozások, mind a vendégek számára hasznos lenne (idegenvezetők, járműbérlés, vendéglátó-egységek, útvonalak, szórakozási lehetőségek stb.). A szükséges szoftvert már megtalálták, első lépésként összeállítottak egy kérdőívet, melyet a megye törvényesen működő szállásadóihoz eljuttattak. A kamara képviselői szerint egy újabb problémát máris sikerült azonosítani: egyesek nem tudták a kért okiratokat – így például a működési engedélyt – elektronikus formában továbbítani, mivel nem rendelkeznek a szükséges eszközökkel, de sokan még használható fényképfelvételeket sem tudtak küldeni a szálláshelyről. A népszerűsítés hiánya is jellemző, ezért ebben is segítséget nyújtanak. Háromszéken jelenleg 154 vállalkozás biztosít szálláshelyeket: 16 szálloda, hat motel, három hostel, 105 panzió, hat kemping, illetve 18 kiadó szóba vagy apartman. Ez 2515 szobát és 5595 ágyat jelent. László Endre elismerte: ez kevés olyan körülmények között, amikor a kovásznai szállodák egy része szinte kizárólag szociális (gyógy-) turizmusra rendezkedett be. Így az államilag támogatott idegenforgalom a rendelkezésre álló ágyaknak 42 százalékát foglalja le. MArad nagyjából háromezer, amelyen a többiek osztoznak, ez 46 százalékát teszi ki a megye teljes vendégforgalmának. Érdeklődésünkre a kezdeményezők kifejtették: rendelkeznek a szükséges összeggel, illetve a megfelelő emberekkel, akik az adatbázist kezelik majd. A különböző vállalkozások közötti együttműködés kialakítása végett pedig találkozókat kezdeményeztek, ahol már kisebb eredményeket elértek. László Endre hozzátette: hosszú folyamat a vendégforgalom ágazatként való felfejlesztése, valahol viszont el kell kezdeni, az adatbázis is egy lépés.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyáli diákok Kézdivásárhelyen
Tegnap reggel érkezett meg a céhes városba a magyarországi Gyál város Zrínyi Miklós Általános Iskolájának tizenhét tanulója két pedagógus kíséretében. A Kézdiszéki Székely Tanács első alkalommal látja vendégül a gyáli gyermekeket, akikkel már három alkalommal közösen táboroztak a Kézdivásárhelyeik Révfülöpön.
A vendégeket a Gábor Árok Szakképző Líceum felújított bentlakásában szállásolták el. Délután a városháza dísztermében Derzsi Gyula alpolgármester fogadta a gyáli tanulókat, akik ezután meglátogatták az Incze László Céhtörténeti Múzeumot és Tolvaj József fafaragó műhelyét. Este a Zöld Nap Egyesület önkéntesei tartottak előadást, majd zöld játékokat készítettek. A mai nap programjában csernátoni múzeumlátogatás, ikavári kirándulás, a Kézdivásárhelyi Gyűjtemények Házának a megtekintése szerepel. Holnap vendéglátóikkal együtt a perkői búcsún lesznek jelen, vasárnap Gelencére, Zabolára, Kovásznára, Csomakőrösre és Zágonba, hétfőn a Nyergestetőre és Bereckbe kirándulnak. Péter János, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke, a tábor házigazdája elmondta: a gyáli gyermekek hazatérésük után egy-egy dolgozatban írják le kézdiszéki élményeiket, amelyeket szerkesztőségünk újságírói bírálnak majd el. A három legjobb írás szerzőjét Gyálon díjazzák.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Oktatás a dombok mögött – tapasztalatok egy Székelyföldi falusi iskolában
Egy nagyobb Székelyföldi várostól 20-30 kilométerre található az a falu, ahová egy évvel ezelőtt csöppent egy fiatal tanár. Az anonimitását megőrizni óhajtó oktató a tapasztalatait, gondolatait egy éven át rögzítette a Dombok mögött című blogban. A Maszolnak adott interjúban arról beszél, hogy milyen környezetbe csöppent és hogyan élte meg a román oktatási rendszer visszásságait.
A blogban sem, de most sem akarsz arról beszélni, hogy milyen településen tanítottál. Mi az, amit elmondhatsz a faluról?
Sűrűn vannak arra buszjáratok, így könnyen megközelíthető, szemben sok más, hasonló faluval. Ahogy beérsz, a házakon, a főúton nem látszik, hogy szegény volna a település, van is egy szűk réteg, amelyik eléggé jómódú, és a gyerekek is tudják ebben a körben, hogy például milyen végzettsége volt a nagymamának… A többiek viszont nagyon szegények, és a két réteg között nem igazán van átmenet.
Most építettek óvodát, de egyre kevesebb a gyerek: I-IV-ben és V-VIII-ban is van összevont osztály. Egyre több a cigány gyerek, ami azért gond, mert a figyelem és a pedagógusok felkészültségének hiánya miatt lemorzsolódnak. A társadalmi különbségek egyre inkább látszanak, pedig a cigány gyerekek minőségi foglalkoztatása fontos volna a közösség jövője számára is.
A blogot azért kezdtem írni, hogy megosszam az élményeket. Azt a falat látom most is magam előtt, amelyen még 1919-es propagandaújságból, de a negyvenes évekből is voltak újságkivágások, fényképek. Ezek ott mAradtak az iskolában úgy, hogy azóta volt már meszelés, de mindent visszatettek a helyére. Már az elején tudtam, hogy érzékeny dolgokról kell írnom, amivel megsérthetek embereket – ezért mAradtam anonim. Ugyanakkor nekem abban a (tanári és szülői) közösségben kellett dolgoznom, így fontos volt – legalább látszat szinten – fenntartani a hangulatot. Mindössze egyetlen kolléganőm tudja, hogy én vagyok a Dombok mögött blog szerzője.
Ez volt az első éved. miért akartál tanítani?
Meg akartam tudni, hogy van-e értelme számomra az oktatási rendszerben gondolkodni, hogy milyenek valójában a körülmények, lehet-e változtatni, annak, aki szeretne, bármit is tenni. Igazából a városban szerettem volna tanítani, egy jó iskolában, de már az elején meglepetések értek: a kiírt helyek eltűnnek, nem ajánlották, hogy megpályázzam stb. Eleinte ki is zártam a távolabbi településeket, mert túl sok energiát vesz el az utazás a gyerekekre szánt időből – de végül a tanfelügyelő meggyőzött azzal, hogy az ilyen településeken is kell valakinek tanítania. És ebben nagyon igaza van.
Milyen történetekkel találkoztál?
Minden blogbejegyzés egy vagy több gyerek története, ezek beágyazása, elhelyezése a rendszer működésében. Legutóbbi például egy negyedikes gyerekről írtam, akit az osztályomba járó bátyja által ismertem meg. Nagyon szeret focizni, barátságos, jólelkű gyerek, és amikor filmvetítéseket szerveztünk a kollégámmal, ő is gyakran eljött, de nem volt pénze teát venni sem – ilyenkor kisegítettük őt. Fontos volt, hogy senki ne érezze magát kirekesztve, senkit ne hagyjunk magunk után. Az évzárón két csokor virággal jött oda hozzánk úgy, hogy otthon senki nem kérte erre.
Most azon dolgozom, hogy anyagi fedezetet találjak számára ahhoz, hogy két faluval arrébb járhasson fociedzésekre. Egész évre körülbelül hétszáz lejre volna szükség buszjegyre, ezen kívül öltözékre, kiegészítő kellékekre (a további részletekről a blogon lehet olvasni, hamarosan pedig a gyűjtőakcióról is írunk – a szerk.). Felmerül persze a kérdés, hogy mi alapján dönthetem el, kin segítek? – ez az egész tanév alatt folyamatos kérdés volt, hogy kinek, mikor és hogyan érdemes segíteni, megmutatni egy lehetőséget. Ezen a kérdésen még nem tudtam magam átrágni: minden gyerek megérdemeli a maga kis személyre szabott lehetőségét, esélyét.
Milyen kapcsolatot ápoltál a kollégákkal?
Nincsenek nyílt konfliktusok, mert létezik egy korlát. Amikor például a tanáriban a menekültekről folyt a beszélgetés, többek minden együttérzés nélkül nyilatkoztak, olyan is volt, aki közben Hitler befejezetlen munkáját idézte fel. Én ilyen helyzetekben egyszerűen kimentem, mert érzem, hogy többé nem tudnánk leülni egy asztalhoz, ha élesben ütköznénk és kiderülne, hogy teljesen megférhetetlenek vagyunk.
Többször téma volt az, amit a kollégák fenyítésnek hívnak, én pedig gyermekbántalmazásnak. Az a baj az oktatási rendszerrel, mondták többen, hogy a tanárok már nem verhetik meg a gyereket (vagy enyhébb módon nem fenyíthetik), mert jön a rendőrség. Erre pedig mindenkinek volt személyes hozzáfűznivalója: őt is megverték, mikor gyerek volt, és milyen hasznosnak bizonyult ez. Ők mind gyerekek voltak valaha, és ezt hozták magukkal, ugyanakkor szakemberként az észérveket a gyerekkori (tév)hitek elé kellene tudni helyezni, az oktatási rendszer minősíthetetlen állapotát pedig elválasztani a személyes traumáktól.
A nyílt rasszizmus, a cigányozás is mindig előjött. Azt nem tudom pontosan, hogy az órán hogyan viselkednek a gyerekekkel, mert ahogyan a családon belüli erőszakot is sokszor a magánszférárén belülinek látjuk, úgy mintha az iskolában is működne egy hallgatólagos egyesség: nem szólunk bele, hogy ki mit tesz a saját óráján. Ez nagyon rossz, az együttműködést például teljesen ellehetetleníti. A gyerekek persze sokmindent elmondanak, viszont nem mindig látják helyesen, és gyakran egyetértenek a tanárral.
Nem beszéltünk még a szülőkről. Milyen viszonyba kerültél velük?
Fontosabb volt a szerepük, mint gondoltam. Az osztályomban a gyerekekkel kezdtem el például egy túrát szervezni, és a szülők elégedetlenek voltak, mert nem vontuk be őket. Az év alatt kezdett látszani, hogy mennyire fontos a szülő véleménye, például amikor minősíti a tanárokat, mert ez a gyerek hozzáállását is befolyásolja.
Milyen lehetőségeid voltak alternatív megoldásokra és milyen fogadtatásban részesültek ezek?
Nem egy kész tervvel fogtam a dolgokhoz. Bár szeretnék, szerettem volna olyan bátor lenni, hogy teljesen letérjek a megszokott útról. Hiába nem akartam, élt bennem egy kényszer, hogy a tantervet, a tankönyvet, a szövegeket, a módszertant kövessem, megpróbáltam eltérni ettől, de közben nem voltam biztos abban, hogy jó, ahogy próbálkozom. A kollégák részéről azt hallottam, hogy a modern pedagógiai módszerek rosszak: túl sok minden van kinyomtatva, mindent készen kapnak a gyerekek, ők bezzeg be kellett magolják és tudták is kívülről…
Azt is mondták, hogy kooperatív módszerekkel nem lehet elérni sokat. Valójában ezek a kritikák nem a módszerre, hanem a helytelen alkalmazására vonatkoztak. A kooperatív tanulásszervezést könnyű elrontani, sok időbe és energiába is kerül megvalósítani. Olyan csoportmunkákról van szó, amelyben mindenki kap feladatot, és ha nem végzi el, a közös eredmény sem születik meg, és fordítva: az elkészítéshez egymást kell segíteniük a tanulóknak. Volt ahol ez működött és volt ahol nem. Látszott, hogy a szociális kompetenciák hiánya, az előítéletek miatt nehézségekbe ütközünk: nem tudtak társaikkal beszélgetni, zavarba jöttek, ha valakinek a közelébe kellett üljenek, nehéz volt nem egyéni munkában és versengésben gondolkodni.
Drámapedagógiai módszerhez is nyúltam, ahol dramatizáltunk, olvastunk, eljátszottuk a jeleneteket – és az a gyerek is örvendett, aki csak egy sort kellett megtanuljon, mert számára az volt kihívás, ugyanakkor sikerélmény is. Jól szórakoztunk a két hét alatt, és közben sokat tanultunk az együttműködésről, a türelemről vagy arról, hogy megfogjuk a másik kezét.
maszol.ro

Hullámoktól védett helyen (Beszélgetés Vetró András Kézdivásárhelyi szobrászművésszel)
Hálás a sorsnak, hogy Kézdivásárhelyre vetette, még ha az utóbbi időben kegyvesztettnek is érzi magát. Vetró András szobrászművész, Felső-Háromszék tiszteletbeli székelye édesapjával, Vetró Artúrral vallja: az alkotói tett a lényeg, nem pedig az, hogy „látva lássanak”.
– Az tartják, csak az a szobrász „látszik” igazán, akinek köztéri szobrai vannak. Osztja ezt a nézetet? – Nem vagyok a nagy méretű szobrok gyakorlója, nincsenek is monumentális munkáim. Ezzel együtt, amikor 1973-ban Kézdivásárhelyre érkeztem, talán önző módon, de örömmel nyugtáztam, hogy itt egyetlen szabadtéri szobor van, a Gábor Ároné. Már korábban is hallottam szép dolgokat a városról, többek között apósomtól, aki a Herbák cipőgyár számára Felső-Háromszékről szerezte be a faanyagot. A végső lökést azonban az a Sepsiszentgyörgyi küldöttség adta – tagjai között Sylvester Lajossal –, amely 1973-ban bejött az egyetemre apám műtermébe. Valaki biztosan megsúghatta nekik, hogy ott van az Integető lány című szobor, amelyet egyszerűen elkértek a városnak. Sokáig állt a Bodok Szálló előtt, nemrég az EMŰK elé „költözött”. Akkor mondták nekem, gyere, mert szükség lesz rád.
– Mit kezdett a várossal, amelynek választásán a kihelyező bizottság tagjai is csak hüledeztek?
– Gyorsan feltérképeztem a tereket, az én javaslatomra kerültek ide-oda a későbbiekben a szobrok. Az első helyen, ahová a lábamat tettem Kézdin, az akkori autóbusz-állomáson – ma szépen kikövezett tér – áll most a Kossuth-szobor.
– Milyen élete volt addig a híres elődök, édesapja és nagyapja árnyékában?
– Ha mAradok az apám mellett inasként, bizonyára nehezen tudtam volna kilépni a nagy fa árnyékából. Apámnak nem esett jól, hogy otthagytam, hiszen nagy segítségére voltam, de továbbra is tanított. Hangkazettákra mondta az „intelmeit”, egyeseket le is írt. Évekkel később találkoztam például egy levéllel, amelynek címe: Andrásnak, a szobrásznak. „A szerszám, az ecset, a véső, a mintázó… Ha jó a szerszám, sokat segíthet. De végül is nem a szerszám dönt, hanem az a kéz, amely irányítja. És még a kéz sem a leglényegesebb, hanem a szem, amelyet a központi hatalmak, a fej és a szív vezérel” – ez állt többek között benne.
– Végbementek-e az apa és fia közötti „kötelező” generációs szakmai viták?
– Én legfeljebb hozzá tudtam szólni az apám monológjaihoz, vele ugyanis nem lehetett vitatkozni. Senkinek sem sikerült, annyira különleges kisugárzású, erős ember volt. Nem is voltam annyira felkészült, hogy vitatkozhassam vele. Hasonlóan sajnálom felkészületlenségemet a filozófiatanárommal, Bretterrel Zoltánnal való kapcsolatomban is. Rengeteget tanultam tőle, de legfeljebb húsz évvel később tudtam volna rákérdezni például, hogy is van az apriori, a különösség kategóriájával. – Milyen anyagba álmodta elsősorban a szobrait?
– Kőbe, ami mindig kéznél volt, ilyenkor úgy is kezeltem a születendő szobrot, hogy na, ez kő lesz. Az aprólékosabb, részletesebb kidolgozást igénylő tervek már bronzot igényeltek. Apámtól viszont favésőket is örököltem, bár ő soha nem faragott fába, máig sem tudom, miért. Tizenvalahány éve elővettem ezeket a vésőket, kezdtem barátkozni a fával, úgy gondolkodni, hogy ne sértsem meg az anyagszerűséget, ne uralkodjam rajta, hanem hagyjam beszélni.
– Az ön kedvéért hozták létre a Kézdivásárhelyi művészeti osztályokban a szobrászat szakot. Milyen tanárnak tartja magát?
– Alapvetően jónak. Felépítettem magamnak egy oktatási szerkezetet, amit máig követek. Másképp, mint ahogy a nagy könyvben van előírva. A gyereknek az elégtétel a legfontosabb, hogy öröme teljen a szobor felépítésében. Mindig úgy tekintettem a gyerekre, mint kis művészre. Sokan az esztétikai nevelést helyezik az előtérbe, nem művészt akarnak nevelni a gyerekből, hanem jó ízlésű, megfelelő arányérzékű embert. Én viszont valamennyi gyerekben a potenciális művészt láttam, az alkotói fázisokat tanítottam meg nekik. Szerencsém is volt azzal, hogy az itteni gyerek védett helyen él, ahová a hullámok később érnek el – jók és rosszak egyaránt.
– Kolozsvári születésű emberként hogyan sikerült „elsajátítania” a székely öntudatot?
– Az érkezésem tájékán, a hetvenes évek első felében nagyon sok máshonnan származó ember jött Háromszékre, többségük itt is ragadt. Nekem nem voltak különösebb gondjaim a beilleszkedéssel, a feleségem is csak a Nemerével nem tudott megbarátkozni. A talpra állás, a helyzetfelismerés tudását vettem át tőlük, ami nekem, a lágy svábnak mindenképpen hasznomra vált. Ma már szinte székelyként vágom ki magam, ha valahol beszorítanak. Egyszer Kovásznán volt egy találkozó, az asztalnál Farkas Árpád, Sylvester Lajos, jómagam, lent a közönség. Kérdem Árpitól: te, mit keresek én itt? Ő meg úgy mutatott be, mint Bánságban született székelyt. A hagyományőrzés iránti vonzalmam talán még onnan ered, hogy az ükapám, Alexy Lajos kassai puskaműves találta fel a hátultöltős puskát, a Hadtörténeti Múzeumban ma is láthatók az eredeti rajzok. Egy anyai ági nagyapám pedig huszárkapitány volt az első világháborúban. A két ősöm emlékére persze hogy elvállaltam, amikor megalakult a Székely Határőrezred második ezrede, és készítettem a fapuskákat. Corneliu Vadim Tudor feketelistájának az előkelő hatodik helyén álltam, büszke is vagyok rá. – Mit gondol, hálás Kézdivásárhely az ön „tanult” székelységéért?
– Fájdalmas kérdés ez, az utóbbi időben ugyanis itthon nem nagyon kellek. Mivel gyakorlatilag Sylvester Lajos ösztökélésére jöttem Háromszékre, amikor felmerült, hogy szobrot állítanak neki Csernátonban, rögtön jeleztem: erkölcsi adósságként kezelem az ügyet, én szeretném megcsinálni azt a szobrot. Haszmann Pál, a csernátoni tájmúzeum igazgatója azonban felvilágosított: Tata, nem te csinálod, mert akkor nem kapunk rá pénzt. Hogyan is állunk akkor a művész politikai besorolásával?
- Feuchtwangernek A hamis Néróban szereplő mondatát vallom: ha a politikai bosszú személyes bosszúvá válik, az már ízléstelen. Szerencsére azonban kellek máshol. Nemrég került egy Dsida Jenő-szobrom és egy Szent István-szobrom a Székelykocsárd közeli Székelyváralja templomába. A Kolozsvár iránti adósságaimat is igyekszem leróni, ott is lesz rövidesen egy Dsida-szobrom.
– Sok „gyereke” között van vállalt kedvence?
– Kicsit kitérek a válasz elől, de csak látszólag. Amikor Farkas Árpád először meglátta a Petőfi-szobromat, hosszasan nézte, szinte összeért az orruk. Aztán félhangosan ezt mondta: Petőfi szívarca lüktet, az ős-kamaszé.
– Témaválasztásában, inspirációban milyen mértékben érvényesülnek a művészetek, azok kölcsönhatása? – Nagyon, Bartóktól Pilinszkyig mindenki itt van körülöttem. Egy Tollas Tibor nevű börtönköltő A törpe hegedűs című versének olvasatán rögtön kész volt bennem a szobor. A történet ugyanis döbbenetes: egy gnóm ember csak úgy képes elviselni a börtönéveket, ha limlomból fabrikál magának egy hegedűt, és azt megszólaltatja. Amikor a börtönőr elveszi tőle és eltapossa, az alkotó öngyilkos lesz. Egyed Péternek a kurszki tengeralattjáró tragédiájából inspirálódott poémája, a Huszonhárom buborék felolvasása után rögtön mondtam: na, Péter, van három domborművem.
– Kettős, Kolozsvári-Kézdivásárhelyi identitással és gondolkodásmóddal rendelkező művészként létjogosultságát látja a formálódó Székelyföldi Művészeti Egyetemnek?
– Székelyföld egyértelműen megérdemelne egy ilyen intézményt. Sepsiszentgyörgyön kialakult az ehhez szükséges közeg – talán részben az én közreműködésemmel is. Azt is el tudnám képzelni, hogy tanítsak ezen az egyetemen. Amikor a Barabás Miklós Céh újraalakult, régiófelelősként megfogalmaztam egy javaslatot a nagy Kolozsvári öregek, Abodi Béláék felé, hogy tanítsanak a főiskolán önkéntes alapon, mert szükség lenne a tudásukra. Lehurrogtak. Pedig nekünk, öregeknek kellene segítenünk az alapok elsajátításánál, mert nem a bukfencezéssel kell kezdeni. Apám is azt mondogatta annak idején, hogy mindent elölről kell kezdenünk, az ábécétől. És azt a mondását sem felejtem, miszerint az alkotói tett a lényeg, nem pedig az, hogy „látva lássanak”. VETRÓ ANDRÁS
Szobrász, Temesváron született 1948. október 14-én Vetró Artúr szobrászművész fiaként. A Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán szerzett diplomát 1973-ban. Azóta Kézdivásárhelyen él és alkot, rajzot és mintázást tanít a Nagy Mózes Líceum képzőművészeti osztályaiban. Pályája kezdetétől érdeklődéssel fordult a történelmi és kultúrtörténeti témák felé. Körplasztikái és domborművei fában, kőben, patinázott gipszben és fémben (gyakran alumíniumban) készülnek. 1973-tól romániai és külföldi (Franciaország, Svájc) kiállítások résztvevője. Számos emlékplakett és köztéri szobor alkotója. A Képzőművészeti Szövetség Sepsiszentgyörgyi fiókjának és a Barabás Miklós Céh tagja. A Nagy Mózes Közművelődési Egyesület Hagyományőrző Társaságának keretében működő 15. Székely Határőr Gyalogezred I. Zászlóalja I. századának parancsnoka.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 23.(Részletek /23.)
A Kárpátokon túli magyarság asszimilációjának megakadályozására egyik párt sem alakított ki stratégiát. Ellenkezőleg. A kor szemtanújától, Nagy Sándortól tudjuk, hogy az internacionalista gondolatok hatására a Bukaresti magyar szocialisták felszámolták a párt magyar tagozatát és könyvtárát, felléptek a magyar nyelvű iskolák ellen, és felkarolták a magyarok vegyes házasságok útján történő beolvasztását.
A Magyar Pártnak az erdélyi magyarság megmentése volt a prioritása, ahol évszázados kulturális intézményeik haldokoltak. A párt álláspontja szerint a magyaroknak semmi keresnivalójuk sem volt Bukarestben, akik ezt nem értették meg, és csak azért is Bukarestbe jöttek, hát mAradjanak csak magukra, tehetetlenül, megalázva, mindenkitől kitaszítva, hadd menjen el a kedvük a Regáttól. Talán ezért sem bízott Nagy egyik pártban sem, ugyanis ,,mint tudjuk, a jellemnek nincs köze a politikához”. Felelősségérzete arra kényszerítette a lelkészt, hogy minden tőle telhetőt megtegyen a rászorulók megsegítéséért és a diaszpórát választó nemzettársai asszimilációjának lassításáért. Bár a sajtóban is és szóban is kérte az erdélyi magyarokat, hogy ne költözzenek Bukarestbe, senkit sem utasított el, aki mégis a fővárosba jött, és a segítségét kérte. 1926-ban csak 6003 lejt tudott adni 26 rászorulónak. A tettek embereként kétségbeesetten kereste a megoldást megmentésükre; hitvallása szerint a nemtörődömség árulással lett volna egyenlő.
A magyarok beolvasztását nemcsak az állami hatóságok siettették rendkívül hatékonyan, de a vegyes házasságok is. Az első – végeredményben mindent eldöntő – lépés a nevek elrománosítása vagy lefordítása volt már az állami anyakönyvbe vezetéskor, ,,ingyen és bérmentve”; a helyreigazítást csak hosszadalmas és drága bírósági eljárás alapján lehetett kérni. Szintén az asszimilációt gyorsította a magyar iskolák háború utáni betiltása. Mégis, megmagyarázhatatlan módon Románia 1925–1928-as évkönyveiben továbbra is szerepeltek az azokban az években még lefoglalt vagy elkobzott, G. G. Cantacuzino, Nicolae Filipescu (volt Scaune) és Sf. Voievozi utcai (ebben az utcában egyenesen két házszám alatt is) katolikus és református iskolák. A magyar gyermekek ezrei jártak tehát román iskolába, ahol románul tanítottak mindent, az ortodox hittan pedig kötelező tantárgy volt; ezek a gyerekek tulajdonképpen már nem is tartoztak a magyar közösséghez, ,,nincsen már mivélünk semmi közösségük”, állapította meg Nagy Sándor. A magyar nép befeketítésén alapuló magyarellenes nevelésnek a magyar gyermekeket sújtó pusztító pszichológiai hatását is elemezte; ezek a gyermekek olyan súlyos lelki traumán estek át, hogy csak az asszimilációban láttak kiutat. A román tankönyvek elhallgatták a magyar kultúra nagy értékeit, a magyarok múltját és jelenét úgy ábrázolták, hogy a tanuló megutáljon és megvessen mindent, ami magyar, így a magyarok örökös ellenséggé, bűnbakká váltak. A magyar ,,vérivó, barbár, ázsiai csürhe nép, mely nyers erejével egy évezredig sanyargatta a derék kisebbségi nemzeteket”. Ez a nevelés meghatározta a románok magyarokról alkotott képét és velük szembeni magatartását, úgyhogy ,,aki csak akarja, nekünk ugrassa és küldje »la Budapesta«, villamosokon, lokálokban, hivatalokban, utcai tumultusban” – állapította meg Nagy. Csak 1930-ban bocsátott ki a Tanügyminisztérium egy körlevelet, amelyben megtiltotta, hogy az oktatási folyamat során sértegessék a nemzeti kisebbségeket, az átirat külön kitért a történelemtankönyvekre. Még a vallás magyar nyelvű oktatása sem volt lehetséges 1929-ig, ugyanis a magyar papokat nem engedték a román iskolákba. Valójában a két református pap nem is tudott volna eleget tenni a felkéréseknek, a fővárosban ugyanis több száz iskola működött, mindegyikben 3–15 magyar tanulóval. 1925-ben sikerült engedélyt szerezni a magyar nyelvű vallásoktatásra, ez azonban csak a háborítatlanul működő német felekezeti iskolákra volt érvényes, ahol mintegy 40 magyar gyermek tanult. A magyar iskolák vagy legalább a román iskolában működő magyar osztályok hiányát a vasárnapi iskola próbálta pótolni. A református egyház legalább tíz ilyen iskolát tartott fenn, szétszórva a város különböző negyedeiben, a Lânăriei, Turda, Ghica-Tei, 13 Septembrie utcában, a Floreasca, Chitilei vagy a Vitan úton stb. Ezeket az iskolákat mintegy 300 gyermek látogatta, ingyen bibliát, zsoltároskönyveket és gyermekkiadványokat kaptak, hittanórákon, de más tevékenységeken is részt vettek.
Az 1929/30-as tanévben engedélyezték az iskola újraindítását a református egyháznak visszaszolgáltatott ingatlanban, ez lett az első világháború után az első Bukaresti magyar iskola. Ugyanebben az évben megjelent a gyülekezet lapja, az Egyházi Újság is (1929–1941). Az iskola felekezeti vegyes magániskolaként működött. Református vagy katolikus, magyar anyanyelvű gyermekek iratkozhattak be; a más felekezetűeket csak tanügyminisztériumi engedéllyel vehették fel. A tanulóknak beiratkozási illetéket és tandíjat kellett fizetniük, ellenben a tankönyveket és a tanszereket ingyen kapták. A tanítás az állami tanterv alapján történt, államilag jóváhagyott tankönyvekből. Az iskola a Sf. Voievozi utcai felújított és újrabútorozott régi épületében működött, és a református közösség finanszírozta; minden külföldi támogatás vagy adomány tilos volt. A tanügyben dolgozóknak román állampolgároknak kellett lenniük, le kellett vizsgázniuk nemcsak román nyelvből, de történelemből, földrajzból és Románia alkotmányából is. Az iskola kettős felügyelet alatt állt: egyrészt a román állam, másfelől az erdélyi református püspökség ellenőrizte, Tőkés Ernő esperes-tanfelügyelő személyében, akit a román állam fizetett. A tanítást 171 tanulóval és négy tanítóval kezdték, az iskola igazgatója Demjén Miklós volt. Az iskola végeztével a tanulóknak le kellett vizsgázniuk román nyelvből egy idegen bizottság előtt. Az 1934. július 27-i 120645-ös számú miniszteri határozat alapján egy különbözeti vizsga után folytathatták tanulmányaikat román iskolákban. Bizonyos járulékos költségek fedezésére (méregdrága villamosbérletek, cipő és ruházat, tízórai) a református gyülekezet karitatív megmozdulásokat kezdeményezett. Az 1932/33-as tanévtől az iskola már hét elemi osztállyal működött. A református vallásoktatás mellett (amit Kányádi Béla lelkész tartott) katolikus hittanórákat is tartottak (dr. Tamás Pál révén), ugyanakkor tanítottak román nyelvet, és a nemzeti tantárgyakat szintén román nyelven. Az iskolának 350 kötetes román és magyar nyelvű könyvtára volt, az iskolaorvosi teendőket Bakk Elek látta el, és két fő foglalkozott az adminisztrációval.
A magyar tanároknak nem volt békés életük Anghelescu minisztersége alatt. 1934-ben bevezették a kötelező tanári képességvizsgákat, amelyeket román nyelven kellett letenni. Az elbukó tanárokat elbocsátották, és megszüntették azokat az erdélyi gimnáziumokat, ahol nem volt már meg a legkevesebb hatfős tanári testület; az elbocsátott tanárok nyugdíjjogosultságukat is elveszítették. Csak az 1938/39-as tanévtől függesztették fel a kötelező románnyelv-vizsgát azok számára, akik állami iskolában végeztek, vagy akik már egyszer sikeresen vizsgáztak. Drasztikus intézkedéseket hoztak az iskolai ünnepségekkel kapcsolatban is: beszédet csak románul szabadott mondani, előzetes tartalmi engedély alapján, és az előadások legalább fele román nyelvű kellett hogy legyen; a tanulóknak még az órák közti tízperces szünetekben is tilos volt magyarul beszélniük. 1937-től a két magyar ajkú gyülekezet elkezdett nyári táborokat szervezni az iskolásoknak; először a református misszió, egy évre rá a katolikus is összesen 300 tanuló nyaraltatását biztosította erdélyi családoknál. Hegyi Mózes (1908–1943) református missziós pap neve is kapcsolódik a nyaraltatásokhoz, habár ő 1938-ban, csak egy évig volt Bukarestben, utána egy erdélyi parókiára nevezték ki. A Koós Ferenc Kör gyűlésein való részvétele kitetszik a sziguránca 1938. július 1-jei jelentéséből is. Korábban Brăilán paposkodott, ahol nagy áldozatok árán sikerült újjászerveznie az iskolát és felújítania a templomot; vidéki paptól szokatlan módon kiadott egy monográfiát is a brăilai magyar gyülekezetről. Neki is köszönhető, hogy Bukarest és Galac után Brăila lett a harmadik (és egyben utolsó) Kárpát-kanyaron kívüli román város, ahol magyar nyelvű lap, a Gyertyafény (1923. febr. 1.–nov. 1.) jelent meg összesen nyolc számmal.
1929-ben végre megszűnt a Cuza Vodă utcai Szt. Ilona római katolikus templomra kivetett zárlat. A magyar katolikus iskolák azonban egyszer s mindenkorra elvesztek, nemcsak Bukarestben, hanem az egész Kárpát-kanyaron kívüli román térségben. A magyar közösség képviselői és Netzhammer püspök bátortalan próbálkozásai ellenére végleg érvényben mAradt katolikus iskolákban a magyar nyelvű tanítást tiltó határozat. A templommal kapcsolatos információtöredékek a Bukaresti Magyarság lapjaiból és kalendáriumából, majd 1935-től a Szt. Ilona-templom lapjából, a Bucureşti-i Katolikus Tudósítóból származnak. Ez volt az egyetlen magyar lap Bukarestben, amely még 1936 után is megőrizte címében a Bucureşti román toponímiát; ebben az évben jelent meg a törvény, amely a sajtóban a helységeknek csak a román megnevezését engedte használni. Az intézkedést később Ceauşescu is bevezette. A templom 1917 és 1924 között bezárva állt, utána is csak kedden, vasárnapokon és ünnepnapokon tartottak, úgy tűnik, kizárólag román nyelvű misét. Mivel nagymértékű karbantartásra szorult, 1930-ban ismét bezárták. Bár még csak nagy vonalakban sikerült felújítani, 1930 karácsonyától a magyarok végre hallgathattak heti három alkalommal magyar nyelvű misét reggel 6 órától, míg a Barátok templomában, ahol két magyar pap is szolgált, csak hetente egyszer, szombatonként volt magyar mise.
1931 áprilisában megalakult az egyháztanács, amely 400 hívő aláírásával kérte a magyar katolikus közösség újraalakítását, és hogy a románok által elfoglalt valamelyik háború előtti magyar iskolában létesítsenek magyar iskolát vagy legalább magyar tagozatot. A kérés teljesítését állandóan halogatták, új és új feltételekhez kötötték. Bár a templomot a magyarok költségén javították ki és nyitották meg, itt csak alkalomadtán misézett egy-egy magyar pap a Barátok templomából. Javítási munkálatok a Barátok templománál is folytak 1932-ben; ekkor helyezték el az oltár bal oldalán Szent István király szobrát, amely a mai napig ott áll, felirat nélkül. A korabeli dokumentumokban sem említik, de a Bukaresti magyar hívek emlékezete megőrizte.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar ünnep félig üres házban
Tíz helyszínen tizenöt rendezvény: negyedik alkalommal tartották meg a hétvégén a szászrégeni magyar napokat.
A hagyományt nem kell ápolni, hisz az nem beteg, és őrizni sem kell, mert nem rab, a hagyományokat meg kell élni, hogy megmAradjanak – hangzott el a szászrégeni Eugen Nicoara Művelődési Otthonban tartott megnyitó ünnepségen, ahol a félig telt teremben a román himnusszal vette kezdetét hivatalosan is a négy napos rendezvénysorozat.
Az állami himnusz után szólalt meg a nemzeti imánk is, majd Nagy András, az RMDSZ helyi szervezetének elnöke szólt a közönséghez, csalódását fejezve ki, hogy míg a román nemzeti ünnepen zsúfolásig szokott telni a terem, a magyarok ünnepén foghíjasak a sorok, sok régeni magyar ember mAradt távol az ünnepségtől.
Márk Endre alpolgármester, majd Csige Sándor Zoltán, Magyarország Csíkszeredai konzulátusának vezető konzulja köszöntötte az egybegyűlteket. István király államalapításának jelentőségét hangsúlyozta a konzul, arra figyelmeztetve a jelenlevőket, hogy Szent István szellemiségében őrizzék meg az itt élők közötti békességet, ugyanakkor magyarságukhoz is ragaszkodjanak. Az október 2-án esedékes népszavazásra is buzdította Csige a magyar állampolgárokat.
A nemzeti színű szalaggal átkötött ünnepi kenyeret Nemes Árpád nyugalmazott református lelkipásztor áldotta meg.
Az ünnepi rendezvényen díjazták a Réges – Régen című történelmi vetélkedő résztvevőit, akiknek a szászrégeni történelmi családokról kellett kisfilmet készíteniük, előtte pedig kutató munkát végezniük. Székely Rozália és Nagy Attila tanárok vezetésével a diákok a Macskássy, az Éltető, a Huszár és a Farkas család múltját, a társadalomban betöltött szerepét tanulmányozták, könyvtárban, illetve az egykori kúriákban kutatták a múltat, adatot gyűjtöttek, helyszíneltek. A zsűri valamennyi tanulót rendkívüli díjban részesítette.
Végül, mint minden évben, ez alkalommal is átadták az életműdíjakat. Nemes Árpád lelkipásztort Erős Csaba méltatta, Demeter Pál nyugalmazott tanítót pedig Nagy Attila.
A 4. Szászrégeni Magyar Napokon – ahogy Nagy András fogalmazott – remélhetőleg mindenki megtalálta a számára legérdekesebb programot. A péntek esti hivatalos megnyitót megelőzően csütörtökön a radnótfáji református kistemplomban bemutatták Bernády, a városépítő című tanulmánykötetet, péntek délelőtt történelmi sétát vezetett Nagy Attila a városban. Szombat délelőtt kispályás labdarúgó bajnokságot, cserkésznapot és hagyományos kenyérsütési napot tartottak, délután a DIO-Házban megnyitották Kalabér Tímea kiállítását, Osváth Hunor zongorázott. Klubest zárta a napot. Vasárnap a Radnótfájáról elszármazottak találkozójára került sor, majd néptánc- és népdal-előadásokkal folytatódott az ünnepi rendezvénysorozat, amely a Republic együttes koncertjével és lampioneregetéssel ért véget.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Kövessük szent királyunk útját (Perkői búcsú)
Ismét megszólalt szombaton a perkői kápolna kis harangja, búcsúra szólítva Szentföld falvainak hívő katolikus népét. Előző nap a hagyományokhoz híven Kiskászon ifjúsága díszítette fel a Szent István-kápolnát és környékét. Perkői szentbeszédében Csató Béla plébános, pápai káplán, tiszteletbeli kanonok úgy vélekedett, hogy inog az emberileg összetákolt világ, megállíthatatlanul elindult valamiféle világrettenet, amire a megoldást rossz úton keresik.
Az ünnepség 10 órakor a Kézdiszentlélek központjában levő Szent István-szobornál kezdődött mintegy két-háromszáz felső-Háromszéki, erdélyi és határon túlról érkezett zarándok jelenlétében. Kézdiszentlélek testvértelepüléseinek – Budapest-Újbuda XI. kerülete, Alsónyék, Szentgál és Nyéklábháza – küldöttei is együtt ünnepeltek a helyiekkel. Az ünnepséget a helybeli egyházi kórus nyitotta meg Dávid István kántor vezényletével. Balogh Tibor polgármester köszöntötte a zárándokokat, és méltatta államalapító, első szent királyunkat, aki kereszténnyé tette nemzetünket. Cserei Zsolt tanuló, a Magyar Nyelvért Benedek Elek Emlékdíj idei kitüntettje Wass Albert A hontalanság hitvallása című versét mondta el, majd Márton Árpád és Fejér László Ödön alsó-, illetve felső-Háromszéki RMDSZ-es parlamenti képviselő tartott ünnepi beszédet. Ezt követően olyan dal csendült fel, amelynek célja megszólítani a világ különböző pontjain élő magyarságot, s bevonni őket a magyar nyelv megvédését és ápolását, a magyar nyelv megtartását szorgalmazó mozgalomba. A paksi Gyulai István Örökségünk című dalát a kézdiszentléleki gyermekek és ifjak adták elő Ábri Béla zenetanár irányításával. Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusát Hadászi Gabriella konzul képviselte, aki Szent István tetteit és nagy művét, az államalapítást méltatta. „Szent István nagysága abban áll, hogy felismerte, cselekedni kell, hogy népét megmentse az elkerülhetetlen felmorzsolódástól. Ehhez okos politizálásra és erőre egyaránt szükség volt. Nem kérdés azonban, hogy döntésének köszönhetően beszélünk, érzünk, gondolkodunk itt és most magyarul” – mondotta többek között a konzul. Sebestyén Rita A bizonyosság című, erre az alkalomra írt saját költeményét szavalta el. A koszorúzás után a több száz fős tömeg egyházi énekeket énekelve, templomi zászlókkal elindult a szent hegy felé. Útközben elvégezték a keresztúti ájtatosságot a 2012-ben felállított kőkereszteknél. A déli harangszóra mintegy kétezren vonultak a szabadtéri oltár elé, hogy meghallgathassák a másfél órás ünnepi szentmisét, előtte a Dávid István kézdiszentléleki kántor által vezényelt egyházi énekkar szent királyunk emlékét idéző énekeket adott elő. A búcsús szentmise főcelebránsa Csató Béla csíkszentkirályi plébános, pápai káplán, tiszteletbeli kanonok volt, aki a kerület papságának koncelebrálásával mutatta be a szentmiseáldozatot. A bátor szókimondásáról ismert plébános szentbeszédében az RMDSZ csúcsvezetőit sem kímélte. „Nagyon sokat bosszankodtam, amikor adott pillanatban a romániai magyarság vezetősége így fogalmazott: Ezt túl kell élnünk. Ez a kifejezés, hogy túl kell élnünk valamit, nem életcél! Ezért idézem Márton Áron püspök urat, aki azt tanította nekünk, idézem: fiaim, biztassátok a mi fiataljainkat, hogy sokat tanuljanak, mert kevesen vagyunk, és csak akkor becsülnek meg bennünket, ha sokat tudunk. Úgy kell mesterséget tanulnia minden egyes magyarnak, hogy helyettesíthetetlen legyen a saját szakmájában. Amikor szétnézünk jelenlegi életkörülményeink között, népünk életén és az előttünk álló kilátásokon, egyetlen utat jelölhetünk meg: a püspök útját. Sokat kell tanulnunk, becsületesen dolgoznunk, hogy értékesek, megbecsültek lehessünk. És ez a megbecsültségért való munka önbecsüléssel kezdődik” – hangsúlyozta szentbeszédében. A csíkszentkirályi plébános párhuzamot vont Szent István és Márton Áron püspök élete között, s megállapította: mindketten meg nem alkuvók voltak. A szentmise végén Pál Ferenc kézdiszentléleki plébános házigazdaként mondott köszönetet mindazoknak, akik hozzájárultak a szentmise megszervezéséhez és lebonyolításához. Áldás után az ünnepi szentmise a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget. A búcsú idején az ott levők egészségügyi ellátásáról a Sepsiszentgyörgyi Salvatore Egyesület és a megyei Vöröskereszt önkéntesei gondoskodtak. Délután a perkői nyeregben néptánctalálkozóval folytatódtak az előző nap elkezdődőtt kézdiszentléleki falunapok. A kőszínpadon népes közönség előtt lépett fel az alsónyéki Hagyományőrző Együttes, a Szentgáli Táltos Alapfokú Művészeti Iskola és a Szűrös Táncegyüttes, a csernátoni Hagyományőrző Együttes, a Perkő Néptáncegyüttes, a Borsika és a Borsikácska néptánccsoport. Az esti programban a Csíkszeredai Role koncertje, illetve Kaszás Géza A lovasíjász című filmjének levetítése szerepelt.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nagyszabású Szent István-nap Aradon
Az RMDSZ Arad megyei Szervezete augusztus 20-án Szent István király ünnepséget szervezett, amely 17 órától az Arad-belvárosi katolikus templomban ünnepi szentmisével indult államalapító királyunk tiszteletére. A szentleckéből nt. Gyurkózta Aranka börtönlelkész és nt. Józsa Ferenc nyugalmazott református lelkipásztor, az evangéliumból ft. Sándor Tivadar Arad-gáji katolikus plébános olvasott fel, míg a könyörgést Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke olvasta fel a híveknek, köztük az első padsorban helyet foglaló Aradi és megyei elöljáróknak. A gyermekek által az oltárhoz vitt újkenyeret és bort Ns. és ft. Király Árpád kanonok, marosi főesperes, Arad-ségai plébános szentelte meg. Ünnepi prédikációjában a főesperes Szent István királyt úgy jellemezte, mint a nemzet őrének szimbóluma, a végső letelepedés, a jövőépítés jelképe, a magánéletben is példamutató férj, a gyermeke nevelésére sokat áldozó apa megtestesítője. Szent István nemzetben gondolkodott, amelyben a nemzetiségek létét értéknek tekintette. A fiához, Imre herceghez írt intelmeiben is felhívta a figyelmet a nemzetiségek megbecsülésének a fontosságára. Nemzetünk megmAradását a kereszténységre való áttérésben és az abban való megerősödésben, az Istenbe vetett feltétlen hitben látta. Miközben rendületlenül építette, erősítette keresztény országát és nemzetét, az Istenben való feltétlen hitre nevelte nagyreményű gyermekét is, akinek az elvesztése hatalmas csapás volt számára, amit alázattal viselt, Isten akaratának tekintette. Éppen ezért, országa és nemzete sorsát Isten kegyelmébe ajánlotta, Szűz Máriára bízta. A Szent István szellemiségében történő nemzetépítés több mint 1000 év távlatából is követendő példa, parancsoló szükséglet.
Az ünnepélyes szertartás végén a papok a Szent István oltárhoz vonultak, ahol a hívekkel közös könyörgést mondtak államalapító királyunkhoz, nemzetünk jövőjéért. A lélekemelő szentmise nemzeti imánk megszólaltatásával zárult.
Ünnepi beszédek, újkenyér megszegése
Az ünnepélyes szentmise résztvevői átvonultak a Csiky Gergely Főgimnázium udvarára, ahol az elkészített asztaloknál fogyasztották a feltálalt sós süteményt, a bort és az ásványvizet.
Ünnepi beszédében Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke Szent Istvánt a végső letelepedés, a gyökérverés, a jövőépítés szimbólumaként állította hallgatósága elé. E szimbólumnak fokozott jelentősége van manapság, amikor Európa-szerte olyan mozgalmak kelnek életre, amelyek a keresztény államiságot és a munkaalapú társadalmat ássák alá. Mi, magyarok soha nem mondhatunk le sem az állam, sem a nép szuverenitásáról, mert a keresztény független állam Szent István öröksége. A forradalmak a meghurcoltaké, a kitaszítottaké, az üldözötteké, a csökönyös újrakezdőké, a hittel teli újjáépítőké, a szabadságukhoz mindenáron ragaszkodóké – mondta délelőtti beszédében Áder János köztársasági elnök. Ünnepeljünk együtt, mert ez a mi ünnepünk! Ünnepeljük keresztény hitünket, a dolgos, szabadságszerető népet, amelyik ugyanilyen áhítattal és hittel ünnepli a verejtékes munkával megtermelt újbúzát és a belőle sütött új kenyeret! Hisszük, hogy az eltelt több mint 1000 keresztény év, és a naponta, a kereszt jelével az asztalunkra kerülő kenyér megtart bennünket a jövőben is, igaz hitben és szabadságban – fejtette ki Fekete Károly.
A továbbiakban hozzáfűzte: a templomban megszentelt újkenyeret Faragó Péter RMDSZ megyei elnök fogja megvágni. A kenyér és a zsömlék a Horvárth Imre nagygazda által termesztett Aradi búzából, Aradi lisztből származik, Kovács András angyalkúti pékmester sütötte, amiért mindnyájuknak köszönet jár. A zsömlékből mindenki hazavihet.
Ünnepi köszöntőjében Faragó Péter RMDSZ megyei elnök minden résztvevőt nagy tisztelettel és szeretettel üdvözölt az RMDSZ Arad megyei szervezetének augusztus 20-i ünnepségén. Köszönetet mondott a minorita plébánosoknak, illetve a lelkészeknek a minorita templomban tartott lélekemlő szentmiséért, majd arról szólt: ma a világ minden táján élő magyarok megemlékeznek Szent Istvánról, akinek a magyarságunkat, a kereszténységünket köszönhetjük. E napon Aradon is nagyon fontos, hogy mi, magyarok találkozhassunk, együtt lehessünk. Azt kívánta az Arad megyei magyarságnak, hogy minden év augusztus 20-án sokan vegyenek részt az ünneplésen, hogy sokan emlékezzünk Szent István örökségére. Miután megköszönte az Aradi Polgármesteri Hivatalnak és a Városi Tanácsnak, valamint az Aradi Kulturális Központnak a támogatást, átadta Bognár Levente jókívánságait, aki a balestéből még lábadozik. Ezt követően az asztalon lévő megszentelt kenyérre egy nagy késsel keresztet vetett, és ünnepélyesen, a közönség tapsa közepette megszegte. A továbbiakban Czernák Ferenc nagy átéléssel szavalta el Nagy Árpád Simphonia hungarorum című költeményét.
Honfoglalás kori bemutatók
Ezt követően a Marosvásárhelyi Kerecsensólyom Hagyományőrző Egyesület honfoglalás-kori öltözék, illetve fegyverbemutatója, korabeli történetek ismertetése, íjászbemutató és bajvívás következett, de karikás ostorral is pattogtatni lehetett. A korhű hangulatot a táltosdobok megszólaltatása emelte. Ismertették a férfi és a női öltözékek elemeit, a magyarok páncélzatának, fegyvereinek a fajtáit. A közel egyórás előadás után a nézők bemehettek a jurtába, elbeszélgethettek az öt szereplővel. Mivel mi is megtettük, a témára visszatérünk.
Az idei Szent István-napi ünnepség résztvevői sokáig elbeszélgettek, jó hangulatban együtt voltak. Reméljük, a szép közösségépítő hagyomány hosszú élet elé néz.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

A Debreceni Nyári Egyetemről, az Európaiság példaértékű intézményéről román szemmel
Az egységesítő és kiegyenlített korban, amikor mindenki egyformán étkezik, gondolkozik és cselekszik, magyarul tanulni olyan elhatározás, ami az egyetlenből a többes felé nyitást jelenti.
Az egy nyáj, egyetlen nemzetközi közösség, egységes politika, egyetlen lingua franca, egyetlen értékrend (vagy inkább az értéktelenség) helyett a különbségekre, változatosságra, egyéniségekre, egyediségekre, kisebbségekre figyelést. A nagy „világcsalád" azon tagjai számára, akik abban az illúzióban ringatják magukat, hogy 200 szavas „basic English" tudásukkal igényesen kommunikálni, mi több, gondolkodni is tudnak, magyarul tanulni ugyanolyan anakronizmusnak tűnhet, mint a magyarok – a nyugati politikai korrektség dogmája alapján középkori mAradványnak kikiáltott – ama védekezése, hogy ostromlott várként óvják hazájukat a bevándorlók egyre megújuló hullámaival szemben.
Ez az anakronizmus azonban valós értékké válik, immunizáló hatással bír egy olyan korban, amikor a kivétel zsarnokságától szenvedünk, és a demokrácia jelszavait a demokrácia ellen fordítják, amint azt Tzvetan Todorov bolgár filozófus is észrevételezte. Ezekkel a jelenségekkel szemben jelent alternatívát a nemzeti kultúra és a benne kulcsszerepet játszó nyelv értékeinek – történelmi és néprajzi okokból megkövetelt – ápolása az általánossá vált, kiüresedett és manipulálható „tömegember" ellenében. Ma az igazi európaiságot a sokszínűség fenntartása jelenti, de úgy, hogy közben nem mondunk le a saját értékeinkről, és határozottan ellenszegülünk a „tömegek lázadása" lealacsonyító jelenségeinek, melyeket José Ortega y Gasset spanyol filozófus, író zseniálisan meglátott és leírt.
Nemrég alkalmam volt részt venni a Debreceni Nyári Egyetem munkálataiban és megtapasztalni, hogy a magyarok hogyan tudják folytatni a két világháború között indított intézményes kultúraápolást és nemzetközi szinten terjeszteni nyelvüket és nemzeti kultúrájuk értékeit. Ha a Debreceni Egyetem példáját követnék, az európai országok meg tudnák őrizni saját értékeiket egy alkotó sokszínűséggel egyetemben. A világ minden sarkából érkezett, több száz külföldi diáknak tartott nyelvi és kultúratudományi kurzusokon a Debreceni Nyári Egyetem szervezői és tanárai egyszerre tettek tanúbizonyságot hazafiságukról és szakmai tudásukról. A Debreceni Egyetem Magyarországot felírja, méghozzá mértékadóként, az európai kultúra térképére. A Debreceni Nyári Egyetem működésének a magyar kormányzat számára nemzeti prioritást, az európai hivatalosságok számára követendő modellt kell jelentenie.
Valentin Trifescu
A szerző történész
(Fordította: Tapodi Zsuzsanna egyetemi docens, Sapientia)
Krónika (Kolozsvár)

Bakk Pál kilencven éve
Szerencsés véletlennek tartom, hogy Bakk Pál szentkatolnai tanítóval és helytörténésszel megismerkedhettem közel negyven évvel ezelőtt, de az már szükségszerű volt, hogy igazi barátság és termékeny szellemi együttműködés jöjjön létre köztünk az évek és évtizedek során. A helytörténet ugyanis, ami számomra gyermekkori kaland volt, az ő számára életre szóló szenvedélyt, folyamatos gyűjtő- és feldolgozó munkát jelentett, s így atyai barátomnak is köszönhetem, hogy adott pillanatban magam is helytörténeti téma feldolgozásába fogtam.
Tíz évvel ezelőtt, egy júniusi napon Szentkatolna község önkormányzatának rendkívüli, ünnepi ülésén, Bakk Pál díszpolgárrá avatásán mondottam laudációmban, hogy akit a Testület kitüntet, a jó sorsnak köszönhetően ott aratott, ahol a magvetést végezte. A majd’ négy évtizedes oktatói-nevelői munkájának eredménye tükröződik ugyanis abban, hogy a faluközösség egyöntetű megbecsülése és tisztelete övezi személyét, illetve abban, hogy a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége 1996-ban, a millecentenárium alkalmából díszoklevél adományozásával tette országosan is ismertté nevét.
Pedagógusi munkájával mondhatni párhuzamosan végzett művelődési–helytörténeti tevékenységét pedig azzal koronázta meg Bakk Pál, hogy megjelentette a Szentkatolna község enciklopédiájának tekinthető helytörténeti művét (Szentkatolnai krónika. Hely- és művelődéstörténeti dolgozatok. Kézdivásárhely, Ambrózia Kiadó, 2001), amelyet az olvasók legkülönbözőbb rétegei forgathatnak haszonnal, ugyanakkor szakmai körökben is számon tartják, nagyra értékelik.
Most, utólag teszem hozzá, hogy helye lenne eme munka bővített változatának a Sepsiszentgyörgyi székhelyű Háromszék Vármegye Kiadó Székelyföld településeit bemutató könyvsorozatában, lévén, hogy mai napig sincs felkészültebb és elhivatottabb gazdája ennek a területnek. Már az első kiadáshoz írt ajánlásában Antal Árpád Kolozsvári professzor magát a munkát példaértékűnek, szerzőjét meg példaértékű embernek nevezte, s óhajként fogalmazta meg: „Vajha minden nagyobb településünknek vagy ilyesféle faluközösségünknek akadna ilyen kiváló szorgalmú, a voltakat feltérképező, jelennek és jövőnek egyaránt számot adó ’mindenese’!”
Időközben emlékiratait is megírta a jeles helytörténész, Útravaló címmel jelent meg (Kézdivásárhely, Ambrózia Kiadó, 2006) az az elbeszélésfüzére, amelyben megörökítette életének egy-egy sorsdöntő szakaszát, élményszerűen megidézve a számára kedves helyszíneket, régmúlt eseményeket és azok alakját, akiktől ő maga is igazi útravalót kapott egykor.
Bakk Pál betűvetésre tanított nemzedékeket, és a tudás iránti szomjat ébresztette fel bennük, miközben maga is betűvetővé és a helytörténet megbecsült művelőjévé vált az évtizedek során. Írástudó felmenői – mint amilyen a történetíró Bakk Endre volt a 19. században – így folytatódnak az ő munkásságában. De szülőfaluja, illetve a Szentkatolna községet alkotó falvak nagy szülötteinek vagy az itt tevékenykedő hírneves személyiségeknek az emlékét is ő ápolta példaszerű következetességgel és szorgalommal, politikai széljárásoktól függetlenül. Élő szóban és írásban idézte többek között a nyelvtudós Bálint Gábor, a grafikus Bálint Benedek, a nemzet festőjének tartott Barabás Miklós emlékezetét, vagy a múzeumalapító Cserey Jánosné tevékenységét. Hely- és művelődéstörténeti dolgozatai, irodalmi igényű visszaemlékezései rangos folyóiratokban és lapokban (Korunk, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, Művelődés, Székelyföld, Helikon, Háromszék, Csernátoni Füzetek) olvashatók 1969 óta.
Végezetül azt mondhatom, hogy Bakk Pál egy körünkben élő és ma is tevékenykedő kiváló értelmiségi, aki – Arany Jánost parafrazálva – törzsének élt, érette, általa. Én magam a sors ajándékának tartom, hogy atyai barátomnak mondhatom a mai napon a kilencvenedik életévét betöltő Bakk Pált.
Isten éltessen, drága Pali bácsi!
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Negyvenéves a Perkő Néptáncegyüttes
Gazdag, látványos falunap Kézdiszentléleken
Háromnapos, kulturális eseményekben gazdag faluünnepet tartottak a hétvégén Kézdiszentléleken, melynek fő attrakcióját a fennállásának negyvenedik évfordulóját ünneplő Perkő Néptáncegyütteshez kapcsolódó rendezvénysorozat képezte.
Albumban megörökített pillanatok
Pénteken reggel színes, díszes népviseletbe öltözött fiatalok gyülekeztek a Petőfi Sándor Művelődési Ház előtti téren, mintegy versenyezve a helyet ékesítő gyönyörű virágágyásokkal: a Perkő Néptáncegyüttes tagjai és meghívottaik itt adtak találkát egymásnak, hogy gyalogszerrel a templomhoz vonulva részt vegyenek a Pál Ferenc plébános által celebrált szentmisén, ugyanakkor megkoszorúzták Sikó Katalin egykori néptáncos sírját. A szertartás végén a jelenlevők már ízelítőt kaptak az esti gálaest produkciójából, ugyanis a templom előtti téren több táncot bemutattak a fiatalok, akik ezután visszavonultak a művelődési házba, ahol Gergely Orsolya, a Perkő egykori tagja, a Csíkszeredai Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanársegédje bemutatta az általa szerkesztett, Emlékmozaik. Negyven év képekben című képes albumot, előtte Olăraşu-Miklós Éva, a jubiláló együttes egykori tagja népdalt adott elő.
Az igényes kivitelezésű, 48 oldalas kiadvány megkísérelte összefoglalni az elmúlt negyven évet, a könyv szerkesztője szerint kisebb-nagyobb sikerrel. Ennek egyszerű az oka: a régebbi időkben kevés kép készült, de ma, a fényképezős mobiltelefonoknak köszönhetően fotók garmadája állt rendelkezésükre. Érdekesség, hogy a borító belívein a 40 évvel ezelőtt alakult és a jelenlegi tánccsoportról készült fényképek láthatók, így egyfajta időutazásként is felfogható a letisztult grafikai kivitelezésű, jó ízlésről tanúskodó album. Aminek nem volt ára, viszont a szerkesztők szívesen fogadtak „donációba” harminc lejt azoktól, akik úgy döntöttek, hogy ott a helye a könyvespolcon az albumnak.
Délután megnyílt a helyi kézművességet bemutató kiállítás, amely Kanabé Erzsébetnek, a helyi nyugdíjasklub vezetőjének a kezdeményezésére jött létre. A tornateremben kiállított kisebb, faragott kő- és fatárgyak, kézimunkák (hímzések, szőttesek és varrottasok, illetve festett üvegek), gobelinek és festmények, szobrok érdekessége, hogy mind helyi kötődésűek. A mintegy hetven érdeklődő jelenlétében a kezdeményező, illetve Balogh Tibor polgármester nyitotta meg a kiállítást.
Isten éltesse a mindenkori táncosokat!
A nap fénypontját a 18 órakor kezdődő gálaest jelentette, amelyen a születésnapot ülő (pontosabban: táncoló) házigazdák mellett az utánpótlást jelentő Borsika, illetve Borsikácska, az Alsónyéki Hagyományőrző Együttes, a Szentgáli Táltos Alapfokú Művészeti Iskola és a Szűrös Táncegyüttes is színpadra lépett.
A fergeteges és maratoni – mintegy három és fél órát tartó – gálaesten Gergely Orsolya köszöntötte a jelenlevőket. Üdvözölte a vendégeket, majd színpadra kérte édesapját, Gergely Zoltánt, a Perkő Néptáncegyüttes alapítóját, aki könnyek között idézte fel az elmúlt negyven évet.
Ezután sorban léptek fel az együttesek, először az „öregek” mutatták be, hogy bár negyven év soknak tűnik, azért még mindig úgy meg tudják forgatni a menyecskéket, mint a fiatalok. Utánuk a jelenlegi Perkő következett, majd a Borsika és a Borsikácska tanoncai mutatták be a tudásukat, az előadás első részét a vendégek, az Alsónyéki Hagyományőrző Együttes, a Szentgáli Táltos Alapfokú Művészeti Iskola és a Szűrös Táncegyüttes zárta. Mintegy negyedórás szünet után jött egy újabb felvonása a gálaestnek, amit egy rövid, a Perkő tagjainak mindennapjait bemutató filmes összeállítás szakított meg. Ismét láthattuk a jelenlegi Perkőt, majd az előadás második részére több táncossal kibővült szentgáliak és alsónyékiek mutattak be látványos produkciókat. Minden együttes vastapsot aratott, akárcsak az Ábri Béla vezette zenekar.
A gálaest utolsó táncos momentumát az est folyamán fellépett csoportok tagjainak közös tánca képezte. Ezt követően Balogh Tibor elismerő oklevéllel tüntette ki az ünnepelt együttest, majd a vendégcsoportok vezetői adták át jókívánságaikat és ajándékaikat Nagy Balázsnak, a Perkő Néptáncegyüttes jelenlegi vezetőjének, illetve Gergely Zoltán alapítónak. Nagy derűt keltett a jelenlevők körében, hogy a szentgáliak a negyvenedik évfordulóra negyven liter borral lepték meg a Perkő tagjait, és nem hiányzott a hatalmas torta sem. Nagy Balázs emléktárgyat nyújtott át a Perkő Néptáncegyüttes előző generációkhoz tartozó tagjainak, majd az est táncmulatsággal ért véget.
Főhajtás Szent István emléke előtt
Szombaton 10 órakor a központban benépesedett a Székelyudvarhelyi Zavaczki Walter Levente által készített és 2009. augusztus 20-án felavatott Szent István-szobor körüli tér. A nemzeti ünnepen elsőként Balogh Tibor polgármester szólt a jelenlevőkhöz, kiemelve az összmagyarság ünnepségének fontosságát.
„Az alatt az időszak alatt, amely első nagy és szent királyunk uralkodása óta eltelt, sok államalakulat, ország, nép és nemzet tűnt el a történelem semmit nem kímélő, pokoli malmának kerekei között. Hol van már az ókori Róma, Bizánc, a Latin Császárság, a Német-Római vagy a hatalmas Oszmán Birodalom? Az idők tengere elmosta őket. Sőt még az örökéletűnek hitt Szovjetunió is összeroppant a történelem súlya alatt. De Magyarország megmAradt. MegmAradt, túlélt, átélt és reményeink szerint tovább is fog élni. Reménykedésünk nem minden alapot nélkülöző, hiszen mi még mindig itt vagyunk, azon a helyen, ahová minket a Teremtő őrként állított, hogy vigyázzuk a világnak ezt a kicsiny szegletét. Vigyázzuk a bőven termő mezőket, a halkan csobogó patakokat, az őszi szélben susogó fákat, és vigyázzuk egymást, akik még megmAradtunk magyarnak határon innen és túl a zivataros évszázadok alatt. Szükség is van erre a vigyázó erőre, mert bizony újra embert próbáló idők köszöntöttek ránk” – mondotta az elöljáró.
Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Márton Árpád sepsiszéki és Fejér László Ödön kézdiszéki képviselő, majd az ünnepi felszólalók sorát dr. Hadászi Gabriella, Magyarország Csíkszeredai főkonzulátusának konzulja zárta. Az eseményt Cserei Zsolt és Sebestyén Rita szavalata, a kézdiszentléleki gyerekek és fiatalok zenés előadása (betanította Ábri Béla tanár) tette emelkedettebbé, majd a jelenlevők megkoszorúzták a 2,4 méter magas kőszobrot.
Ünnep a Perkőn
A perkői búcsú után a hegytetőn fél négykor kezdődtek a kulturális programok, felléptek a szentgáli, alsónyéki, rozsályi és csernátoni hagyományőrző együttesek, a Perkő Néptáncegyüttes gyerek és felnőtt csoportjai. Este nyolc órától a Csíkszeredai Role zenekar koncertjére került sor, ezt követően pedig levetítették Kaszás Géza A lovasíjász című filmjét, majd 10 órakor tűzijáték zárta a napot. Tegnap délelőtt ünnepi szentmisét tartottak a Perkőn, ezt bográcsolás és gyermekprogramok követték. Este héttől a Black Velvet koncertezett, utána pedig Antal Timi és zenekarának előadása tett pontot a 2016-os falunapokra.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„Megélték” a hagyományokat Szászrégenben
Negyedik alkalommal tartották meg a hétvégén a Szászrégeni Magyar Napokat, a Maros megyei városban négy nap alatt tíz helyszínen tizenöt rendezvény várta az ünneplőket.
„A hagyományt nem kell ápolni, hisz az nem beteg, és őrizni sem kell, mert nem rab, a hagyományokat meg kell élni, hogy megmAradjanak” – hangzott el az Eugen Nicoară Művelődési Otthonban tartott nyitóünnepségen, ahol a félig telt teremben a román himnusszal vette kezdetét a négynapos rendezvénysorozat. Ezután a magyar nemzeti imádság is elhangzott, majd Nagy András, az RMDSZ helyi szervezetének elnöke szólt a közönséghez, csalódását fejezve ki amiatt, hogy míg a román nemzeti ünnepen zsúfolásig meg szokott telni a terem, a magyarok ünnepén foghíjasak a sorok, sok régeni magyar ember távolmAradt az ünnepségtől.
Ezt követően Márk Endre alpolgármester, majd Csige Sándor Zoltán Magyarország Csíkszeredai konzulátusának vezető konzulja köszöntötte az egybegyűlteket. Utóbbi István király államalapításának jelentőségét hangsúlyozva arra figyelmeztette a jelenlévőket, hogy Szent István szellemiségéhez hűen őrizzék meg az itt élők közötti békességet, és magyarságukhoz is ragaszkodjanak. A nemzeti színű szalaggal átkötött ünnepi kenyeret Nemes Árpád nyugalmazott református lelkipásztor áldotta meg, és beszélt a mindennapi kenyér jelképéről és jelentőségéről, a testi és szellemi táplálékról, amelyre mindenkinek szüksége van.
Az ünnepi rendezvényen díjazták a Réges – Régen című történelmi vetélkedő résztvevőit, akiknek a szászrégeni történelmi családokról kellett kisfilmet készíteniük, kutatómunkát végezniük. Székely Rozália és Nagy Attila tanárok vezetésével a diákok a Macskássy, az Éltető, a Huszár és a Farkas család múltját, társadalomban betöltött szerepét tanulmányozták, könyvtárban, illetve az egykori kúriákban kutatták a múltat, adatot gyűjtöttek, helyszíneltek. Végül a hagyományokhoz híven átadták az életműdíjakat: Nemes Árpád lelkipásztort Erős Csaba, Demeter Pál nyugalmazott tanítót pedig Nagy Attila méltatta.
A 4. Szászrégeni Magyar Napokon – ahogy Nagy András fogalmazott – mindenki megtalálhatta a számára legérdekesebb programot. A péntek esti hivatalos megnyitót megelőzően csütörtökön a radnótfájai református kis templomban bemutatták a Bernády, a városépítő című tanulmánykötetet, míg pénteken történelmi sétán lehetett részt venni. Szombaton kispályás labdarúgó-bajnokságot, cserkésznapot és hagyományoskenyér-sütési napot tartottak, a DIO-házban pedig megnyitották Kalabér Tímea kiállítását, Osváth Hunor zongorázott. Vasárnap a Radnótfájáról elszármazottak találkozójára került sor, majd néptánc- és népdalelőadásokkal folytatódott a rendezvénysorozat, amely a Republic együttes koncertjével és lampioneregetéssel ért véget.
Antal Erika |
Krónika (Kolozsvár)

Nemzetközi hadtörténeti szimpózium
Augusztus 28-án Marosvásárhelyen és 30-án Brassóban nemzetközi hadtörténeti szimpózium lesz, amely Románia részvételét taglalja a 100 éve kitört első világháborúban. A rendezvényt a Hitel Erdélyi Szemle szervezi, főtámogatója Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, partnerek: az Erdélyi Múzeum Egyesület, a Budapesti Hadtörténelmi Múzeum és Intézet, a Román Akadémia George Barit Történelmi Intézete, a Román Katonai Múzeum, a Brassói Történeti Múzeum. A Marosvásárhelyi szimpózium 14.40-kor kezdődik a Sapientia EMTE campusában. 15 órakor megnyitják a Kassay János frontképeiből összeállított fotókiállítást. A tudományos előadások 16 órakor kezdődnek. A felvetett témák között szerepel Románia hadba lépésének diplomáciai előzményei (Hajdu Tibor, Budapest), Románia helye az osztrák-magyar vezérkar stratégiai tervezésében. (Pollmann Ferenc, Budapest), a nagy orosz visszavonulás és a román hadba lépés dilemmája (Cosmin Ionita, Bukarest), Románia hadba lépésének hatásai a dunai hajózásra (Krámli György, Budapest), A romániai zsidóság és az első világháború (Nastasa-Kovács Annamária, Kolozsvár), Arthur Arz von Straussenburg vezérezredes katonai pályafutása (Balla Tibor, Budapest), Soha nem látott fényképek az első világháborúból Tulics Kálmán naplójában (Nastasa-Kovács Annamária, Kolozsvár). Szerdán, augusztus 31-én 16 órától a Marosvásárhelyi Bernády Házban A háború megjelenése a határszéli Háromszék vármegye gazdasági mutatóiban címmel tart előadást a Sepsiszentgyörgyi Nagy Botond. Az erdélyi vasúti alkalmazottak a nagy háborúban címmel a Székelyudvarhelyi Gidó Csaba, míg a román hadba lépést követő menekülés kutatásainak forrásairól a Budapesti Veres Emese értekezik. Ugyanott 18 órától bemutatják Koszta István és Marossy Géza Az 1916-os erdélyi elégia (Székely Kálvária) című dokumentumfilmjét.
Népújság (Marosvásárhely)

Népzenei műhelymunka Csernátonban
A Kovászna megyei Művelődési Központ és Kovászna Megye Tanácsa szervezésében vasárnaptól szombatig zajlik a felsőcsernátoni Hanna Panzióban a hatodik Mozsika népzenei műhelymunka.
Mágori István, a művelődési központ munkatársa elmondása szerint a népzenei tábor hosszú távú célja népzenénk, néptáncaink, népszokásaink ápolása, megőrzése, éltetése és a nagyközönség körében történő népszerűsítése, rövid távú célként pedig a népzeneápolást, a népzenei együttesek megalakulásának elősegítését, illetve népi hangszereink megszerettetését tűzték ki. A napi nyolcórás műhelymunka során a harminchat, zömében Hargita és Kovászna megyei tanuló kétféle tevékenységen vesz részt: népdalokat tanulnak István Ildikó, a Sepsiszentgyörgyi Művészeti Népiskola ének- és tánctanára vezetésével, illetve hegedűn, brácsán, nagybőgőn és cimbalmon zajlik népzeneoktatás. A legfiatalabb résztvevő hatéves, a legidősebb huszonéves. Visszatérő résztvevő az Amerikai Egyesült Államokban élő Orbán Anna. A népdaloktatás kis csoportokban történik, míg a népzeneoktatás esetében a résztvevők a műhelymunka első napjaiban egyesével vagy hangszerenként elosztott kis csoportokban, az oktatók szakmai irányítása mellett tanulnak. Ezt követően a műhelymunka további napjaiban egy népi zenekar felépítése szerint gyakorolják a csoportban való zenélést. A résztvevők két tájegység – Sóvidék és Vajdaszentivány – zenéjét tanulják meg kezdő és haladó szinten, zenei ismeretüknek megfelelően. A hangszereken történő oktatást a Sepsiszentgyörgyi Heveder Zenekar tagjai (Fazakas Levente – hegedű, Szilágyi László – brácsa, ifj. Bajna György – nagybőgő, Fazakas Albert – cimbalom) és Román Hunor (hegedű) vezeti. A műhelymunka során szerzett ismereteket a résztvevők a rendezvény zárónapján egyéni, illetve közös előadás keretében mutatják be egymásnak, illetve a nagyközönségnek.
Idén a gálaestet rendhagyó módon nem a Hanna Panzió udvarán, hanem a Kézdivásárhelyi Borudvarban rendezik pénteken 18 órakor az Őszi sokadalom részeként, ennek szervezői pedig a művelődési központ, a megyei önkormányzat, a Kézdivásárhelyi Antanténusz Egyesület és Hegedűs Ferenc vállalkozó, a Borudvar tulajdonosa.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új helyszínen, új programokkal
Felforgatják a Ligetet
Idén először a Liget ad otthont a Vásárhelyi Forgatag legtöbb programjának. Tegnap a szervezők bemutatták az új helyszín sajátosságait, illetve ismertették az idei rendezvénysorozat főbb programpontjait a sajtó képviselőivel.
A sajtótájékoztatón jelen volt Tompos Kátya művésznő is, aki a rendezvénysorozat megnyitóján a Keresztül Európán című előadásával debütál Marosvásárhelyen.
A negyedik Vásárhelyi Forgatagon négy nap alatt 376 egyéni esemény fog zajlani 14 helyszínen. Vannak olyan programok, amelyek az első perctől szerves részei a Forgatagnak, akad olyan, amely az idők folyamán szerveződött az esemény köré. A programpontok megvalósításában 36 partnerszervezet segédkezett, szervezőként 59 ember vett részt a programok kialakításában, előkészítésében.
Az újítók közé sorolható a Borudvar, amely vadonatúj koncepcióval és helyszínnel jelentkezik, a szervezők célja, hogy a borfogyasztás kultúráját népszerűsítsék Vásárhelyen. A Szféra is viszonylag új kezdeményezés, idén másodszorra készül kulturális programokkal.
A kézművesvásáron 42 termelő, illetve kiállító mutatkozik be: a rusztikus ruháktól a különleges ékszereken át a levendula jótékony hatásait bemutató ajándéktárgyakig.
Portik Vilmos főszervező elmondta:
"Marosvásárhely 400 éve szabad királyi város, idén erre koncentráltunk főként.
A Teleki Tékaban a Bethlen Gábor emlékezete kamarakiállítást lehet megtekinteni. Látható lesz Borsos Tamás, a várépítő bíró kézírásos naplója is, amelyet érdemes megtekinteni, hiszen máskor nincs nagyközönség elé tárva ez a dokumentum. Emellett a tematikus séták során olyan helyszíneket ismerhetnek meg a résztvevők, amelyek valamilyen szinten Bethlen Gábor emlékezetéhez kapcsolódnak."
A Kultúrpalotában bemutatásra kerül a szabad királyi város kiváltságait bizonyító oklevél felnagyított változata.
Az idei Forgatag díszvendége Kecskemét városa. Ennek tiszteletére Kada Elek és Bernády György munkásságát bemutató kiállítással készült a két városa csapata.
A kiállításon párhuzamba állítják a két város polgármesterének életét, munkásságát, megvalósításait. Kecskemét városának csapata rengeteg kulturális programot hoz a Forgatagra, programjaiknak főként a ligeti kisszínpad ad otthon.Ugyancsak a kisszínpadhoz érdemes ellátogatnia annak, aki a néptáncelőadások iránt érdeklődik. A kisszínpadtól nem messze egy harmincméteres sátor ad otthont a kisebb előadásoknak, a fórumbeszélgetéseknek, illetve itt lépnek fel a környékbeli együttesek is, míg az esti koncertek fellépői a nagyszínpadot foglalják el.
A Családi Forgatag programjait a játszótér mellett felállított sátrakban kell keresni.
A helyszínek közötti könnyebb eligazodás érdekében a szervezők térképeket helyeznek ki a Liget területére. A hatóságok arra kérik az érdeklődőket, hogy amennyiben lehetséges, gyalogosan vagy közszállítási eszközökkel érkezzenek a helyszínre. Ha személygépkocsival szeretnének a helyszínre jutni, akkor a Sziget utca irányában keressenek parkolóhelyet.
André Krisztina
Népújság (Marosvásárhely)

Bevonnák az RMDSZ-t is a kormányba
Az év végi parlamenti választások megnyerésére legesélyesebbnek tartott Szociáldemokrata Párt (PSD) a szabadelvű ALDE-val közösen akar kormányt alakítani, amelybe az „eredmények függvényében esetleg az RMDSZ-t is bevonnák” – közölte Florin Iordache, a képviselőház ideiglenes elnöke. A politikus a Radio France Internationale (RFI) adásának nyilatkozva elhárította a Nemzeti Liberális Párttal (PNL) alakítandó nagykoalíció gondolatát. 
Az RMDSZ kormányra hívását Călin Popescu Tăriceanu szenátusi elnök, az ALDE társelnöke is szorgalmazta. Egy kedd esti televíziós interjúban a PNL-ből kilépett, a PSD-vel együttműködő, saját szabadelvű pártot alapító Tăriceanu úgy vélte: a választások után a PSD-nek és az ALDE-nak koalíciós ajánlattal kellene megkeresnie az RMDSZ-t egy szélesebb parlamenti többség kialakítása érdekében.
Szabadság (Kolozsvár)

Elismerik a Székelyföldet, mint turisztikai úti célt
Szóbeli ígéretet kaptak a Háromszéki idegenforgalmi szakemberek a Romániai Idegenforgalmi Hatóságtól (ANT) Székelyföld, mint idegenforgalmi desztináció létezésének elismeréséről, de írásban is kérik a hatóság álláspontját – mondta el a Krónikának Albert Zoltán.
A Székelyföld Desztináció Menedzsment Klaszter vezetője arról tájékoztatta lapunkat, hogy az ANT múlt héten Nagyszebenben szervezett találkozót a desztinációmenedzsment és a fogadóterületekre összpontosító gondolkodás témában, ahol elismerte: Románia soknemzetiségű volta előny az ország idegenforgalmának. A Székelyföldi turisztikai klaszter vezetői szerint ez azt mutatja, megváltozott az idegenforgalmi hatóság nézőpontja, és ki kell használniuk a segítőkész hozzáállást, hogy a térség számára kedvező módon alakíthassák a szabályozást.
A szebeni megbeszélés előzménye, hogy júniusban az Egyesült Nemzetek Világturisztikai Szervezete tartott konferenciát a témában, ahol több fenntartás megfogalmazódott a romániai egyesületi jogrendszer, a finanszírozás, illetve a fogadóterületek meghatározása kérdéskörében. Júliusban a Székelyföldi klaszter a hatóság elnökének, Anca Pavel-Nedeának címzett levélben ajánlotta fel tapasztalatait, és szakmai érvekkel támasztotta alá a bíróság által elutasított Székelyföld turisztikai egyesület létjogosultságát.
A nagyszebeni találkozón az ANT elnöke a decentralizáció mellett foglalt állást, és kifejtette, hogy nem a hatóságok, hanem a piac igényei igazolják egy turisztikai célterület létezését, számolt be Albert Zoltán. Megfogalmazódott, hogy Románia soknemzetiségű volta fontos az ország idegenforgalma szempontjából, és amikor újra felhívták a figyelmet a Székelyföld fogadóterület problémájára, pozitív volt a fogadtatás.
Különben Nagyszebenben az is kiderült, hogy a hatóságnak konkrét tervei vannak az ágazat fejlesztésére, az elképzelés szerint PPP-jellegű (Public Private Partnership), köz- és magán együttműködésre épülő rendszereket kell létrehozni, melyek célirányosan használják fel az idegenforgalmi és reklámadóból befolyt összegeket. Ezek az egyesületek dolgoznák ki a hosszú távú terveket, összehangolnák a reklámtevékenységet, közpolitikákat dolgoznának ki a szezonalitás csökkentésére, a látogatói élmény növelése érdekében, de tanácsadói szerepkört is betöltenének.
Albert Zoltán hangsúlyozta, a széleskörű együttműködés eredményeként hatékonyabban ki lehetne aknázni az erőforrásokat, a sok párhuzamos, de felesleges kezdeményezés helyett kevesebb, de erősebb irányvonalakat kialakítva. Példaként elmondta, jelenleg milliókat elköltöttek turisztikai információs irodák létrehozására, de sok közülük felesleges, hiszen soha nem lépi át a küszöbét egyetlen turista sem.
Keresik Háromszék hét csodáját
Pályázatot hirdet a Kovászna megye Turizmusáért Egyesület Háromszék hét csodájának megtalálására, ezek egyaránt lehetnek az épített örökség elemei vagy természeti látványosságok. A pályamunkáknak fotót és rövid leírást kell tartalmazni, a javaslatokat az irany.haromszek@gmail.com címre várják szeptember 1-ig. A „csodák” rangsorolása közönségszavazással és szakmai zsűri elbírálásával dől el. A kiválasztott turisztikai látványosságok bekerülnek a különböző népszerűsítő anyagokba, és a Háromszéki virtuális túrák állomásai lesznek, reményeik szerint bekerülnek a megye turisztikai körforgásába.
Jánó Szabolcs, az egyesület ügyvezető igazgatója szerint olyan rejtett kincseket szeretnének a felszínre hozni, melyek korábban fontos szerepet töltöttek be, ám mára a feledés homályába vesztek, és csak a helybeliek ismerik. A Bethlen Gábor Alap támogatásával meghirdetett pályázattal kettőst célt szeretnének elérni: tudatosítani a helyiekben a környezetükben levő „csoda” fontosságát, másrészt a turisztikai szenzáció kiépítésével növelnék a térség látogatottságát.
Hat évvel ezelőtt volt egy hasonló kezdeményezés, akkor a gelencei római katolikus templom, az illyefalvi és a bibarcfalvi református templom, a Csernátoni Népművészeti Múzeum, a Kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum, a Csomád–Bálványos természetvédelmi terület és a rétyi Nyír szerepelt a javaslatok között.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Mi, a köztörvényesek és „ők”
Alig több mint három hónap alatt nyugdíjba vonult a helyi és megyei rendőrség vezérkara, ugyanezt tette az udvarhelyi főügyész is. Távozókról vagy jót, vagy semmit, de azért halkan megjegyzem, hiába az agyonhivatkozott bűnözési statisztika – melyben, ugye, Hargita megye és Udvarhely mindig „túlteljesít” –, azért van/lenne mit a most nyugdíjazottak fejére olvasni. Nem teszem, mert megrögzött pozitivistaként reménykedem: tisztább és tökös(ebb) rendőrségi-ügyészségi vezetőkre várok, akik a titkosszolgálatokkal közösen nem annak rendelik alá a (helyi!) bűnüldözést, illetve a közbiztonság kérdését, hogy (mi, Székelyföldi magyarok) mennyire is jelentünk nemzetbiztonsági kockázatot – szerintük.
Ideje végre kinyitni Pandora szelencéjét, már csak azért is, mert rég ismerjük a benne rejlő „titkokat”! Bizalmatlanság volt, van és lesz Székelyföldön, így Udvarhelyen is. A rendőrség, ügyészség és bíróság működésére mindig is kihat, hogy még valamiféle román nemzetbiztonsági szempontokat is figyelembe kell venni. Nekik. Mi meg, az akaratunkon kívüli magyarok, e rendszer tárgyai (máshol csak sima állampolgárok!) szintén bizalmatlanok vagyunk. Pont azért, amiért nemzetbiztonsági kockázatot jelenthetünk. Azért, mert vagyunk, olyanok amilyenek, nem mellesleg őshonos „mások”. Szerintük persze „jövevények”, de ez most mellékszál…
Délibábot kerget, aki azt hiszi, hogy a közeljövőben gyökeresen változna a helyzet. Most, hogy az USA atomfegyvereinek is otthont ad Románia – meg nem erősített hírek szerint –, emberi és közösségi jogainkat még nehezebb lesz érvényesíteni, mert ezután a geopolitika még inkább közbeszól. Nincs az az amerikai vagy Soros-pénzekből eltartott jogvédő(?) szervezet, amely ezután fajsúlyosabban állna ki mellettünk. Valljuk meg, eddig se vitték túlzásba, de ez legyen az ő saruk. De akkor miként tovább – legalábbis közbiztonsági fronton?
Ó, nem várunk nagy dolgokat, dehogy. Amúgy is rá vagyunk utalva, el kell fogadnunk a román(iai) igazságszolgáltatást úgy, ahogy van. Nincs más, bíznunk kell benne, mert ez az egyetlen út. Alternatíva márpedig nincs, és nem is lesz. (Az álomkergetők most hagyjanak!)
Francokat akarok geopolitikai elemzésekbe bocsátkozni. Én csak a Székelyföldi közbiztonságról, illetve saját, tehát magyar köztörvényeseinkről beszélek. A közbiztonság kérdését le kéne már választani az előbbiekben érintett román(iai) nemzetbiztonsági kurzusról, netán gyakorlatról. A titkosszolgálat helyi korifeusainak, de a rendőrségnek is ideje lenne belátni, hogy saját maguk és központi/más küldetésük szempontjából is visszaüthet, ha helyi köztörvényeseket szerveznek be besúgóknak, akik cserébe „előjogokban”, netán elnézőbb bánásmódban részesülnek, ha lyukra futnak. Az ilyen „elnéző kegyességekkel” csak hergelik a törvénytisztelőket, azokat is, akiktől adó formájában a fizetést kapják – jó na, az ún. Székelyföldi „veszélyeztetettségi juttatásokon” túl. Ki kell mondani végre, hogy eddig ez és így zajlott, ezt a gyakorlatot kéne „normális” mederbe terelni.
Persze én is túl vagyok már délibábkergető korszakomon. Mégis, most van némi esély arra, hogy a majdani rendőrségi, ügyészségi vezetők leszámoljanak az eddigi gyakorlattal. Hogy pitiáner, egybites bűnözőknek legyenek előjogaik csak azért, mert sikerül megvezetniük a szerveket s néha odadobnak egy-két koncot, valakit saját bűntársaik közül. Várom a végleges kinevezéseket, várom első lépéseiket, és azt is, hogy a közbiztonság kérdéséhez miként viszonyulnak. Hogy vajon az újonnan kinevezettek mennyire hódolnak be a szép statisztikáknak és áldozzák be saját hivatástudatukat – már ha van/lesz nekik olyanjuk...
Akkor is bizakodón várom, ha krónikus álmodozónak tűnnék. Írni és álmodozni ugyanis szabad. Még
Szőke László
Székelyhon.ro

Tanítók és óvónők tábora
A Csiporkázó Játszóház Egyesület szervezésében augusztus 22–29. között az alsócsernátoni Enikő Panzióban zajlik a kézdiszéki tanítók és óvónők tizennyolcadik tábora.
A szállást a panzió biztosítja, az étkeztetésről az egyesület gondoskodik. Rádu Ibolya tanítónő, táborvezető arról tájékoztatott, hogy ezúttal a cigányoktatás problémái kerültek terítékre. Cigány népdalokat énekelnek, és a cigány konyha jellegzetes ételeit főzik meg. A kézműves-tevékenységek közül a résztevők a szalmafonást és a kilintechnikát sajátítják el. A szakmai felügyeletet Botos Erika, a Tanítók Háza igazgatója biztosítja. Oktatók: Rádu József és Fábián Irma, a két tréner pedig Gábor Judit és Torzsa Ibolya. Tegnap gombásztak, a többi napon elsősorban szalma asztaldíszeket állítanak elő. A cigány konyhát Bágyok Károly Sepsiszentgyörgyi gasztroblogger, a Szabadtűzi Lovagrend Erdélyi Rendjének főkancellárja irányítja, ma cigánypecsenye, gulyásleves és hígpalacsinta készül. Az őrkői cigányiskola és a petőfalvi iskola pedagógusai is beszámoltak a táborozás ideje alatti élményeikről, gyakorlati tapasztalataikról. A tábor folytatásaként a résztvevők minden hónap második csütörtökén találkoznak, megbeszélik gondjaikat, és aznap kézműves-foglalkozásokat is tartanak.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Telt házas Forgatag-megnyitó
Nem csak négy napra miénk a város
Szerda délután negyedik alkalommal indult el a vásárhelyiek színekben, hangokban, ízekben gazdag, nagy találkozásokat, közös élményeket ígérő Forgataga.
A 400 éves szabad királyi város négynapos ünnepének első perceiben a magyar, majd a székely himnuszt énekelte felállva a Kultúrpalota telt házas közönsége. Ezt követően a megnyitó házigazdái, Ritziu Ilka Krisztina és Kinda Szilárd színművészek üdvözölték az anyaországi vendégeket, a helyi vezetés és a történelmi egyházak képviselőit, illetve a sok száz fős nagyérdeműt, majd a Forgatag két főszervezője lépett az egybegyűltek elé.
– Ritkán adatik meg a Marosvásárhelyi magyaroknak, hogy köszönetet mondhassanak a polgármesteri hivatalnak. Azt a gesztust, hogy a Forgatag a város szívébe költözhetett, mi tudjuk értékelni – mondta Portik Vilmos, majd a városvezetéssel folytatott kommunikáció előmozdítóinak köszönte meg a támogatást. A továbbiakban azon reményét fejezte ki, hogy a rendezvény fővédnökeként jelen levő Kövér László, az Országgyűlés elnöke az elkövetkezőkben is Marosvásárhely segítségére lesz.
– Különlege év számomra az idei – kezdte beszédét Soós Zoltán, majd az egyházaknak, civil szervezeteknek és azon szavazópolgároknak mondott köszönetet, akik a polgármesteri választásokon támogatták.
– Egymásra találtunk, és ez óriási eredmény. Ezzel a munícióval négy év múlva senki sem tud megállítani – ígérte Soós, majd azokról a "gesztusokról" szólt – mint például a Bethlen Gábor-szobor állítása – amelyekkel a városvezetés még tartozik Marosvásárhelynek.
A továbbiakban a politikai pártok és civil szervezetek képviselői szóltak a nagyérdeműhöz. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke újra a Székelyföldi területi autonómia megvalósulásának fontosságáról beszélt.Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke az erdélyi városokban megrendezésre kerülő magyar napok szükségességét, közösségössze-tartó erejét hangsúlyozta. Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy a Vásárhelyi Forgatag sikertörténete azt bizonyítja, él még városunkban a közösségi tudat.
– Erős közösséggé elsősorban a kultúra kovácsol – hangsúlyozta Biró Zsolt, végül így zárta gondolatmenetét: – Erős közösségként éljük hétköznapjainkat, azzal a tudattal, hogy nem csak négy napra miénk a szabad királyi város.
Péter Ferenc megyei tanácselnök Kelemen Hunornak, az RMDSZ elnökének üdvözletét tolmácsolta, majd a maga nevében is gratulált a rendezvény szervezőinek.
– A történelem azt mutatja, hogy a város, illetve a térség akkor tudott fejlődni, amikor megvolt hozzá az akarat. Marosvásárhely sokat köszönhet Bethlen Gábor fejedelemnek és Bernády György polgármesternek is, aki új irányt szabott a fejlődésnek... A Forgatagnak első perctől célja megmutatni értékeinket, azt, hogy a magyar közösség képes összefogni egy jó ügy érdekében – mondta a megyei tanács elnöke, végül azt az örömteli hírt közölte, hogy az önkormányzat nemsokára pályázatot nyújt be a Kultúrpalota restaurálására.
"Minden európai polgár kicsit vásárhelyi"
– MAradtunk-e elegen Bernády városában? – tette fel az 1990 márciusa után és most is időszerű kérdést KövérLászló, a Magyar Országgyűlés elnöke. Ennek kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy ma már az 1990-es magyar közösség minden második tagja hiányzik Marosvásárhelyről, és ez a számokban tükröződő valóság nemcsak a román politikai vezető réteg magyarellenességéről, hanem az erdélyi és magyarországi nemzetpolitika teljesítményéről vagy annak hiányáról is vádlón szól. A múltba visszatekintve Kövér László a 400 évvel ezelőtti város kétezer székely lakosának védekezőképességére, majd az 1990-es februári könyves, gyertyás tüntetésre emlékezett, amely ismételten bizonyította, hogy a vásárhelyi magyar közösség "nem a szalmaláng, hanem az el nem alvó gyertyaláng népe." A továbbiakban a Forgatag fővédnöke európai viszonylatban szólt a szülőföldhöz való jog elvesztésének veszélyéről.
– Amikor vannak politikusok, akik a népakaraton nyugvó demokráciából éppen a népet száműzik, minden európai polgárnak kijut a vásárhelyi magyar sors. Minden európai polgár kicsit vásárhelyi, csak még nem tud róla. Előbb- utóbb a román emberek is kénytelenek lesznek szembesülni azzal, hogy őket is kísérti a Marosvásárhelyi, az erdélyi magyar sors: vannak olyan erők és érdekek a nagyvilágban, amelyek hasonlóan el akarják idegeníteni a románokat a szülőföldjüktől, hasonlóan szét akarják zilálni nemzeti önazonosságukat, hasonlóan meg akarják őket fosztani hitbéli kapaszkodóiktól.
Kövér László a közös erdélyi jövő megőrzésének lehetőségét abban látja, hogy Románia végre felismeri, az erdélyi magyarság nem veszélyforrás, Magyarország nem ellenség, hanem érték- és érdekközösségben levő szövetséges. A házelnök Bethlen Gábor végrendeletéből idézve tolmácsolta jókívánságát a vásárhelyieknek: "Az Isten segítsen, igazgasson benneteket az igaz egységre és egymás iránti szeretetre". A Forgatag fővédnöke beszéde végén arra kért minden romániai magyar választópolgárt, hogy a decemberi romániai parlamenti választáson szavazatukkal erősítsék az erdélyi magyar politikát, a kettős állampolgársággal rendelkezők pedig ne feledkezzenek meg az október 2-ai magyarországi népszavazásról, és voksoljanak nemmel az unió által tervezett kényszerbetelepítésekre.
A megnyitó második felét Tompos Kátya Budapesti színésznő, énekesnő és zenekara egy Európán átvezető, könnyed zenei utazással töltötte ki. A nagyérdemű Sepsiszentgyörgyi cigány éneket, megzenésített Váci Mihály-verset, francia sanzont, jiddis, orosz és angol dalt is hallhatott. A Forgatag az est következő órájában a Kultúrpalotából a Teleki Téka udvara felé vette az irányt, ahol a Four Bones harsonakvartett szépszámú közönségnek játszhatott.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Millenniumi villámcsődület
Kis Emese, a Kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző tanára volt az ötletgazdája a szombat délutáni színpad előtti villámcsődületnek, amelyen a résztvevők – a tanítóképző, az Apor Péter Szaklíceum és a kézdiszentléleki Perkő Néptáncegyüttes táncosai – a millenniumi emlékünnepségre emlékeztek annak 120. évfordulója alkalmából. Ugyanis 1896-ban az egész Kárpát-medenceében ünnepeltek. Ezzel együtt a magyar honfoglalást is megidézték az 1120. évfordulón. A táncba a közönség apraja-nagyja is bekapcsolódott. A Kézdivásárhelyi ősbemutató volt az első helyszíne a villámcsődületnek, amelyet szeptember folyamán még tíz helyen – Kézdialmáson, Lemhényben, Zabolán, Kovásznán, Rétyen, Uzonban, Csernátonban, Sepsiszentgyörgyön, Baróton és Vargyason – adnak majd elő. A villámcsődületet a Háromszéki Közösségi Alap támogatta.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)