Könyv a vásárhelyi Kultúrpalotáról
A magyar szecesszió legnevesebb épülete a marosvásárhelyi Kultúrpalota – hangzott el többek között a százéves épületről szóló könyv bemutatóján.
A Vásárhelyi Forgatag keretében megtartott rendezvényen bemutatott A marosvásárhelyi Kultúrpalota 1908–1913 című kötet lényegében az első átfogó szakmai kiadvány, amely az épületről szól. A Kultúrpalota kisterme zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel, akik a Marosvásárhely ékességének számító épület történetére voltak kíváncsiak.
„Az évtizedeken át halogatott feladat most, az épület százéves évfordulóján kötelességgé vált” – mutatott rá a kötet szerkesztője, Oniga Erika művészettörténész. A gazdagon illusztrált könyv szövegeit Keserü Katalin, Oniga Erika és Várallyay Réka művészettörténészek írták, a fotókat Plájás István készítette. A könyv egyrészt építészeti szempontból mutatja be a Kultúrpalotát, de megtaláljuk a kiadványban az épület reprezentatív termeinek ismertetését, valamint a palotába beköltözött intézményekről is szó esik.
„Ez a százéves épület is mutatja, mit jelent, ha egy városvezető nem a mának él vagy a holnapnak, hanem hosszú távra tervez. Ilyen volt Bernády György polgármester, aki olyat alkotott Marosvásárhelyen, ami méltán nevezhető a magyar szecesszió legnevesebb épületének” – mondta Soós Zoltán a Vásárhelyi Forgatag fesztiváligazgatója. Az épületet Bernády felkérésére a budapesti Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte, építésének eredetileg 400 ezer korona volt a tervezett költségvetése, a végösszeg azonban kétmillió koronára rúgott.
A Kultúrpalotát építtető polgármestert méltatta a Dr. Bernády György Alapítvány kuratóriumának elnöke, Borbély László is. „Újból és újból rá kell, hogy jöjjek, milyen nagy ember volt. Bernády igen makacs volt, sokat veszekedett a tanácstagokkal, mert azok úgy gondolták, nem bírja meg a város költségvetése a palota felépítését. Bernády azonban kitartott” – mutatott rá Borbély László.
Szász Cs. Emese
Krónika (Kolozsvár)

Unió Moldovával?
Alig több, mint egy hónap leforgása alatt Traian Băsescu államfő és Victor Ponta is levizitelt Moldova Köztársaságban. Az államfői látogatás volt – természetesen – a visszhangosabb, miután az ország elnöke kilátásba helyezte, hogy megszerzi a moldvai állampolgárságot is. Hogy mi szüksége lenne rá, azt nem tudom, mert ugyancsak ő azt nyilatkozta, hogy a két ország egyesülésére – az Európai Unió keretei között – hamarabb sor fog kerülni, mint gondolnánk. Az államfő értelmezésében az egyesülés egyetlen feltétele az, hogy a moldovai lakosság kérje azt.
Az elnök stratégiai értékű megnyilatkozásával összhangban – ám annál, ha lehet, még egyértelműbben – beszélt az egyesülés megvalósíthatóságáról az egyik román napilapnak adott interjújában Stoica Cristinel Popa politológus, több külföldi egyetem ösztöndíjasa, aki a hazai közönség számára majdhogynem ismeretlen. A szakértő szerint Románia és Moldova Köztársaság egyesülésének a német modellt követve kellene megtörténnie, szerinte meg is fog történni, s ezt az ő generációja hajtja majd végre (az atyafit a fényképe alapján, olyan harmincasnak nézem, ami azt jelentheti, hogy az elkövetkezendő húsz-harminc évben valósulna meg az unió – ez egybecseng azzal, amit ugyancsak Traian Băsescu mondott három évvel ezelőtt, miszerint huszonöt év alatt egyesül a két ország (bár nem tudjuk, hogy ez sokkal hamarabb van-e annál, mint amennyinek gondoljuk). Popa fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy Románia az egyesülés után is nemzetállam marad.
Az első észrevételem Románia és Moldova egyesülésének megvalósíthatóságára vonatkozik, illetve arra, hogy az NSZK és az NDK egyesülésének modellje követhető-e Románia és Moldova vonatkozásában. E tekintetben sokkal szkeptikusabb vagyok, mint hivatkozott forrásaim. Mindenekelőtt azért, mert – bár a második világháborút követően kialakult határok megváltoztathatóságára több példa is volt Európában (Németországon kívül gondoljunk csak Csehszlovákia vagy a volt Jugoszlávia esetére) – Moldova Köztársaságot Oroszország a saját befolyási övezetének tekinti. Mint ismeretes, 1991-ben – amidőn a Szovjetunió épp szétesett, és Moszkva a jelenleginél gyöngébb volt – már történt egy kísérlet Moldova Romániával való egyesítésére, ami polgárháborúhoz és a Dnyeszteren túli terület de facto elszakadásához vezetett a szomszédos államban. Másfelől Románia – különösen a Nabucco gázvezeték tervének bedőlése után – rá van utalva az orosz energiahordozókra, mindenekelőtt a földgázra. Ami pedig a német modellt illeti, az már csak azért sem járható út, mert Románia nem rendelkezik sem olyan gazdasági, sem politikai potenciállal, mint Németország.
A második észrevételem: a valódi kérdés nem ez! Tegyük fel, hogy én tudom rosszul, az egyesülés kivitelezhető (hamarabb, mint ahogyan nem gondolnám), és ezt az Európai Unió és Oroszország is készséggel elfogadná, sőt üdvözölné. Ez azonban annak a bizonysága lenne, hogy mindaz, amit kiművelt emberfők itt több mint húsz éve üzengetnek, nevezetesen, hogy a történelmi sérelmekre nem a határok megváltoztatása, hanem azok légiesülése a helyes válasz, s hogy majdan úgyis egyek leszünk az Európai Unióban – egy nagy humbug. Az egyesülés a XIX. századi nacionalista, etnicista nemzetállami megoldás prioritását szentesítené a XX. század végének globalista, internacionalista megoldásával szemben.
Ez egyben azt is jelentené, hogy nemcsak Bukarest, de Brüsszel értelmezésében is megváltozott az az elvi referencia, amelyet mindeddig hirdettek. A történelmi igazság (valós vagy vélt) helyreállításának igénye felülírja a kialakult status quo elfogadását és egy közös értékrend alapján olyan nemzetközi szabványok kialakítását, amelyek garantálnák a nemzeti és nemzetiségi jogok betartását.
Egy ilyen unió ugyanakkor, ha nem is legitimálná, de mindenképpen erősítené azokat a törekvéseket, amelyek a kisebbségi kérdés megoldásának útját is a határok megváltoztatásában keresik.
Székely Ervin
Maszol.ro

Megváltoztatni a változatlanság társadalmát
Az árkosi Európai Tanulmányok Központjában 2008 nyarán – másfél évvel az uniós csatlakozásunk után – arról beszéltünk, hogy „egy hathatós fejlesztési stratégiához politikai akaratra, szakmai megalapozottságra és társadalmi aktív részvételre van szükség.” Akkor Bíró A. Zoltán professzor, a Sapientia Társadalomtudományi Intézet dékánja így fogalmazott: „először látok nyitottságot a politikum részéről arra, hogy a politika partner akar lenni a szakmával az együtt munkálkodásban.”
Így igaz, a teremben egymást érték még akkor a politikusok. Sőt, 2008 januárjában Csutak István által közzétett vitairat megjelenése után (Székek földje – Székelyföld?, Hargita Népe, Háromszék, Szabadság 2008. január 8.) még politikusok is tollat ragadtak. Képviselők, szenátorok, Kovászna megye politikus tandemje, Antal és Tamás cikkezett a témáról, megszólalt Székely István, az RMDSZ orákuluma is. Salat Levente is jelezte Kolozsvárról: igenis, fontos a téma! Beleszóltak újságírók, és mások is, amiből kiderült: érdemes Székelyföld fejlesztési stratégiájáról vitázni.
Nem egypártos buli
Ezek után 2008. szeptemberében mintegy 120 érdeklődő vett részt a Hargita és Kovászna megye tanácsa, a Sapientia EMTE, a KAM – Antropológiai kutatások Központja valamint a Székelyföld Fejlesztési Intézet által szervezett Vidék és tudás konferencián. Azon a rendezvényen az akadémiai szféra mellett a politikum valamint a sajtó is jelentős arányban képviseltette magát.
2009 júliusában a Hargita és a Kovászna Megyei Tanács már a Sikeres Székelyföld című fórumsorozat első rendezvényére hívta meg az érdeklődőket Csíkszeredába. A vitaindító természetesen a Székelyföldi Fejlesztési Intézet berkeiből származott, de ahogyan haladtunk előre a sikerek fórumsorozatával, lassan gyakorlattá vált, hogy az első hozzászóló már a helyi illetékes párttitkár legyen, aki mintegy alapszervezeti beszámolóban eldicsekedte magát. S az is gyakorlattá vált, hogy a tényleges vitán a párttitkár már ne vegyen részt. Nota bene: az RMDSZ-es párttitkár. Mert azért akkoriban sem szerették különösebben egymás rendezvényeit magyar pártjaink, holott – ha figyelmesen elolvasták volna a korábban megjelent írásokat – tudhatták volna, hogy egy székelyföldi fejlesztési stratégia közel sem egypártos buli. Ha rosszindulatú lennék, azt írnám, hogy politikai akaratra igen, ilyen politikusokra azonban nincs szükség e stratégiák kidolgozásához.
Pedig a vitairatokban elhangzott elég sok nyugtalanító kijelentés. Elsősorban a diplomata módon fogalmazó Bíró A. Zoltán tollából, aki már 2008 januárjában leírja, hogy 2008-ig nem telepítettek a térségbe olyan intézményeket, amelyek autoritásukkal és pragmatikusságukkal megtörik az amúgy anakronisztikus „széki paradigmát”, nem indítottak be olyan, térségre szabott információs és egyéb szolgáltatásokat, amelyek lehetővé tették volna a sok-sok pontszerű fejlesztési modell mögött álló szakember egymáshoz kapcsolódását, hatékony projekt-elitté formálódását.
Hiányzó Székelyföld-stratégia
Már öt évvel ezelőtt megfogalmazódott, hogy – virtuális vagy valóban létező Székelyföldről légyen szó – a kifejezés egy védekező, a változásokat lassan elfogadó társadalmi szerkezetet takar. Egy olyan társadalomét, amelyik a változatlanságra játszva az elmúlt másfél évszázad folyamán következetesen megemésztette vagy csak megszelídítette a modernizációs törekvéseket, kikényszerítve valamiféle kiegyezést – még akkor is, ha ezeknek a kiegyezéseknek a számláját még nem is tisztáztuk eléggé.
Erre a hazai magyar politikának stratégiája nincs. Ha lett volna, nem elképzelhető, hogy mostanában is még rejtegetnék, tehát vissza kell kanyarodnunk az aktív társadalmi részvétel esélyeihez, leszűkítve a közösség szerepéhez, és fel kell kutatnunk, mit akar az erdélyi magyar, szűkebben a székelyföldi magyar közösség. Civilizált életfeltételeket, versenyképes gazdaságot, felzárkózást legalább a fejlettebb román vidékek szintjére?
Jó kérdések ezek, és aligha lehet őket kikerülni, ezért is volt fontos a Kárpát Régió Üzleti Hálózat sepsiszentgyörgyi irodája által szervezett árkosi konferencia, amelyikre ugyanott, az Európai Tanulmányok Központjában került sor a közelmúltban. Az ökoszemléletű közösségi vállalkozások lehetőségeiről Kilián Imre, a Gyűrűfű Egyesület elnöke és a Pécsi Tudományegyetem oktatója, T. Kovács Áron, a GEN Europe Romániai nagykövete és Kolumbán Gábor, az Élő Szövet Alapítvány és a Civitas elnöke (portrénkon) beszélt. Az utóbbi előadását azért is tartottuk különösen érdekesnek, mert alternatíváról beszélt, közösség alapú, szolidáris gazdaságról.
– Mindenki egyetért azzal, hogy közösség alapú életet kell élni, azzal, hogy a közösség fontos, ez gyűjtött bennünket ide – mondta az előadó. Éppen ezért fontos lenne tisztázni, hogy mit értünk közösségen, ugyanis a fogalom átalakulóban van.
A közösségi élet alapelve, a hűség
Kolumbán szerint a közösséget elsősorban egy minőség határozza meg, ez pedig a hűség. Ahol nincs hűség, ott nincs közösség – terítette axiómaként a hallgatóság elé. És két definíciót is említett. Egy etológusét, a közismert Csányi Vilmosét, miszerint a hűség „az, amikor a közösség érdekeit a tag egyéni érdekei elé hajlandó helyezni”. Egy racionálisabb, lexikoni meghatározással is előrukkolt a Pallas Nagylexikonból: a hűség „állandó, tudatos, szeretettel való ragaszkodás azokhoz, kikhez kötelezettségeink csatolnak bennünket.”
Kolumbán szerint, ha valaki tudni szeretné, tartozik-e valahova, egyszerű próbával megoldható. Fel kell tennie magának a kérdést: hű vagyok-e ahhoz a közösséghez? Hajlandó vagyok-e egyéni érdekeimet a közösség érdekei után helyezni? Ha e kérdésekre nemleges válaszokat adunk, akkor nem vagyunk tagjai a közösségnek vagy nincs közösség.
Ha száz évvel ezelőtt egy közösségi tag nem volt hű, akkor azt a személyt különböző módszerekkel megleckéztették: a kiharangozástól a házfelégetésig. A székely rendi társadalomban voltak morális-etikai törvények, amelyek segítségével a közösség gondoskodott az egyénről, aki cserében ezért hűséggel tartozott a közösségnek.
Ezt a gondolatmenetet tovább folytatva és levonva a mára érvényes következtetéseket Kolumbán arra szűkítette le a közösség meghatározását, hogy annak csupán az életet kell szolgálnia, mert az a legfontosabb. És ugyanennek a gondolatmenetnek az alapján ki is bontja a közösségnek, mint helyi, regionális és globális együttműködés önszerveződési rendszerének a jellemzőit is. Meglátása szerint a közösség nevű entitást, amelyik a remény forrása, csakis a hűség tartja egyben, és képes a gazdaságot és a természeti környezetet társadalmi ökológiai szerveződésbe integrálni. Képes kölcsönösségek komplex hálózatát működtetni – biztonságos és kiszámítható feltételek mellett –, s az erőforrások végességének tudatát átalakítja vagy lefordítja morális kényszerekre, amelyek az emberi magatartás és gazdálkodás számára motiváló erővel hatnak.
Így jut el a közösség alapú szolidáris gazdaság modelljének a megvillantásáig, amiről már eddig is kiderült, hogy aktív társadalmi részvételből épülhet ki. Csak önvizsgálatra van szükségünk.
Willmann Walter
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tanévkezdés előtti beszélgetés Kocsis Attila Leventével, a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum igazgatójával
Egy osztállyal „túlteljesítettek”
Bő héttel a tanévkezdés előtt minden iskolában lázasan folyik a munka: épületjavítás, osztály-meszelés, katedra-elosztás…
Szórványvidéken, kisebbségi oktatásban nem ritka, hogy ilyenkor toborozzák az „osztálymentő” diákokat: azt az egy-két gyereket, akinek beíratásával engedélyezhetővé válik egy önálló osztály. A Téglás Gábor Elméleti Líceumban azonban úgy tűnik, idén nem kell a hegy alatt abrakolni. Kocsis Attila iskolaigazgató szerint a beiskolázási számok idén a vártnál jobban alakultak.
– Az idei tanév beiskolázási szempontból nagyon jónak ígérkezik a mi iskolánkban. Eredetileg egy előkészítő osztályt terveztünk Déván és egy harmad osztályt Csernakeresztúron. Ellenben olyan sikeres beiratkozási kampányunk volt, hogy két osztályt kellett kérnünk, és meg is kaptuk rá az engedélyt a tanfelügyelőségtől. 40 előkészítős diákunk lesz, ebből 35 ebben az épületben 5 pedig a csernakeresztúri iskolába. Itt tehát egy kerek osztályt nyertünk. Ugyanakkor az összes többi osztály megmaradt. Az ötödikeseknél egy pici keserűséget okozott, hogy nem sikerült párhuzamost indítani. Először fordul ilyen elő az iskolánkban. De idén egy negyedikünk végzett, és sajnos Szászvárosról, illetve Csernakeresztúrról nem tudtunk annyi gyermeket toborozni, hogy még egy osztályt kérhessünk.
– A középiskolai osztályok viszont már júliusban feltöltődni látszottak. Hogy alakult a végső létszám?
– A reál–humán vegyes osztályunk, ami egyedülálló az országban, jó kínálatnak bizonyult. A matematika–informatika szak 14 diákkal betelt, a filológia szakra pedig 12 diák jelentkezett, tehát ez is működőképes. Emellett a tizedik osztálytól induló szakoktatásban is sikerült 13 diákkal osztályt indítani.
– Pedagógusok szempontjából hogy áll az iskola?
– Minden katedrára idén is szakképzett pedagógust tudunk biztosítani. Ámbár a tanfelügyelőség által szervezett három rendbéli versenyvizsga, illetve kihelyezés rajtunk nem sokat segített, viszont most, a negyedik alkalmazási időszakban sikerült megtalálnunk azokat a leendő kollégákat, akik ha másképp nem, akkor óraadó tanárként, vagy szakképzett helyettesítőként fognak tanítani.
– Néhány napja említette, hogy 30 ezer lejes önkormányzati támogatást kapott idén az iskola. Milyen javításokat sikerült ebből megvalósítani?
– Eredetileg a járólapok cseréjére pályáztuk a támogatást, de végül a belső udvar szorult leginkább javításra. Az önkormányzati pénzt erre fordítjuk. Az osztálytermeket önerőből próbáljuk rendbe tenni. Viszont elég komoly gondunk van az iskolapadok terén. Elég sok pad került már használhatatlan állapotba. Mi nem új padokkal kezdtünk – nyolc-kilenc évvel ezelőtt, az iskola indulásakor adományba kaptuk a padok nagy részét. Többnyire külföldi használt, de akkor még relatív jó állapotban lévő padokat. Ezek most már folyamatosan mondják fel a szolgálatot. Idén csak az előkészítő osztályba tudtunk új padokat biztosítani. Remélem, hogy a tanév folyamán még sikerül tennünk valamit e téren. A legnagyobb gondunk az volt, hogy egy újabb osztálytermet is be kellett rendeznünk, amire nem számítottunk, de valójában ez az idei tanévkezdés legnagyobb öröme is.
Gáspár-Barra Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kisebbségi szemináriumot szervez a Bernády Alapítvány
Európa szinten is az elmúlt ötven esztendő legfontosabb kisebbségi törekvésének számító kisebbségi polgári kezdeményezésre építi immár hagyományos kisebbségi szemináriumát idén a Dr. Bernády György Kulturális Alapítvány, szeptember 11-12 között. Az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) és az RMDSZ által közösen megfogalmazott kezdeményezés a régiók Európájában a regionális kisebbségi és nyelvi értékeket kívánja védeni és népszerűsíteni.
A szemináriumot, amelynek idén is a Bernády Alapítvány székháza ad otthon (Horea utca, 6 szám) Kelemen Hunor, RMDSZ elnök és Borbély László, politikai alelnök nyitja meg, előadást tartanak a romániai kisebbségi szervezetek vezetői, a meghívottak között pedig a FUEN elnökségi tagjai (Hans Heinrich Hansen elnök, Halit Hapiblogu, Dieter Paul Küssner, illetve Vincze Lóránt alelnökök), az RMDSZ Maros megyei képviselői, szenátorai és megyei elöljárói szerepelnek.
„Míg elvi szinten az Európai Unió büszkén vállalja hivatalos jelmondata által az „Egységet a sokféleségben”, gyakorlati, illetve jogi szinten a dolgok kevésbé rendezettek. Így, a kisebbségi ügyek a tagállamok kompetenciakörébe vannak besorolva, maga az Unió csak egy pár általános jellegű előírásra korlátozódik. A kezdeményezés, amelynek elsődleges szándéka a kisebbségi téma iránti EU-s közöny felszámolása, azt az immár általános jellegűvé vált asszimilációs és identitásvesztési folyamatot szeretné megakadályozni, melynek kisebbségi polgárok milliói vannak kitéve az Európai Unión belül” – fogalmazott Borbély László, marosvásárhelyi képviselő, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának elnöke.
Az előadások, amelyek szerdán, szeptember 11-én délután 15:00 órától kezdődnek, a szeminárium teljes ideje alatt nyitottak a sajtó képviselői számára, csütörtökön pedig, szeptember 12-én 13:00 órától a szervezők sajtótájékoztató keretén belül összegzik az előadások témáit, következtetéseit.
Erdély.ma

Magyar állami kitüntetéseket adományoztak erdélyi személyiségeknek
A magyar államalapítás ünnepe alkalmából Áder János köztársasági elnök a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozta a Fehér megyei Türben szolgáló Kémenes Lóránt Zoltán római katolikus plébánosnak és a Gyergyószentmiklóson élő Kis Portik Irén néprajzkutatónak.
Áder János a Magyar Érdemrend Középkeresztje polgári tagozata kitüntetést adományozta dr. Brassai Attila Miklósnak, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem tanszékvezető egyetemi tanárának, a Kolozsváron élő Dávid Gyula irodalomtörténésznek, szerkesztőnek.
Ugyancsak kitüntetésben részesült a Csíkszeredában élő Beder Tibor nyugalmazott tanár, a Julianus Alapítvány elnöke, a Marosvásárhelyen élő Csíky Boldizsár zeneszerző, a Csernátonban élő Haszmann Pál nyugalmazott muzeológus, helytörténész, a Marosvásárhelyen élő Kovács Levente rendező, színészpedagógus, a Marosvásárhelyen szolgáló Papp László római katolikus plébános és a Sepsiszentgyörgyön élő Szilágyi Zsolt zenei író, előadóművész, karnagy. Nekik a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje polgári tagozata kitüntetést adományozta a magyar államfő.
A kitüntetések ünnepélyes átadására Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának a Lázár Házban található dísztermében (Gál Sándor utca, 9 szám) kerül sor ma, szerda délután 6 órától.
Szintén erdélyi kitüntetett még a Svédországban élő, de kolozsvári származású Tar Károly, a Magyar Liget és az Ághegy című skandináviai magyar családi, irodalmi, művészeti lap alapítója és szerkesztője, aki szintén a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje polgári tagozata kitüntetésben részesül. Forrás: net.jogtar.hu
Erdély.ma

Gabriel Catalan: A kommunizmus elítélése
(Részletek egy hosszabb tanulmányból)
Immár közel hét év telt el azóta, hogy Traian Băsescu elnök a Román Parlamentben 2006. december 18-án hivatalosan elítélte azt a kommunista rendszert, amely országunkban volt, vállalva a („Végső”?!) Jelentést, amelyet a Vladimir Tismăneanu által vezetett bizottság szerkesztett. A bizottság hivatalos neve: a Romániai Kommunista Diktatúrát Elemző Enöki Bizottság. Miután az Elnöki Hivatal honlapján hosszasan csíszogatták (többször is változtattak rajta, korrigálták), ez a jelentés 2007 novemberében végre megjelent könyv alakban is a Humanitas Kiadó gondozásában, egy rangos belföldi könyvvásár alkalmából.
2008-ban a Polirom Kiadó tankönyvet jelentetett meg O istorie a comunismului din România (A romániai kommunizmus egyik története) címmel az IICCR – a Romániai Kommunizmus Bűntetteit Kutató Intézet – megbízásából; 2009-ben pedig megjelent e könyv második és javított kiadása, ugyancsak az említett kiadónál. Ez volt a Romániai Kommunista Diktatúrát Elemző Elnöki Tanácsadó Bizottság (2007—2009) egyetlen nagy műve, amelynek az volt a fő feladata, hogy megvizsgálja, miként léptetik életbe a téma feldolgozására létrehozott első elnöki bizottságnak a fentebb említett, Végső Jelentésében megfogalmazott ajánlásokat, valamint hogy tanácsokat adjon az állam elnökének azzal kapcsolatban, hogy hol tartanak az említett ajánlások életbeléptetését illetően, továbbá az, hogy használható megoldásokat kínáljon a menet közben feltárt problémák megoldását elősegítő stratégiák kidolgozásához. Meg kell jegyeznünk, hogy a Bizottság fennállásának egész ideje alatt csupán Vladimir Tismăneanu „helyettesei”, a két koordinátor: Cristian Vasile és Dorin Dobrincu kapott fizetést az Elnöki Hivataltól, olyant, mintha elnöki tanácsadók lettek volna, a többi bizottsági tagnak legfeljebb az utazási és elszállásolási költségeit számolták el.
Úgyszintén meg kell említenünk, hogy 2012-ben a iaşi-i Polirom Kiadónál megjelent egy újabb dokumentumkötet a kommunista időszakról, az első, amelyik a Ceauşescu-időszakkal foglalkozik, Istoria comunismului din România. Vol. II: Documente. Nicolae Ceauşescu (1965—1971) – A romániai kommunizmus története. II. kötet: Dokumentumok. Nicolae Ceauşescu (1965—1971) címmel. A kötet szerkesztői Mihnea Berindei, Dorin Dobrincu és Armand Goşu.
Ugyancsak említésre méltó, hogy 2007 júliusában megváltozott a Romániai Országos Levéltár (ANR) vezetősége, 2010 januárjában pedig a Securitate Archívumát Tanulmányozó Országos Tanácsé (CNSAS) is. Viszont mindaz az előrelépés, amit az ANR-ben Dorin Dobrincu vezérigazgató öt év alatt elért, meglehetősen kevés, rendkívül behatárolt, részleges ahhoz képest, amit a köz elvárt tőle. A kommunizmus időszakára vonatkozó dokumentumoknak csak egy kis részét bocsátotta a kutatók rendelkezésére, miközben azok, amelyeknek valóban nagy történelmi és ugyanakkor igazságszolgáltatási jelentőségük van (beleértve az Államtanács vagy az államfő törvényerejű rendeleteit, a Minisztertanács egyes határozatait illetve utasításait, miniszteri rendeleteket stb.) továbbra is titkosak maradtak, a vigilens levéltárosok és a belügyminisztérium régebbi valamint újabb alkalmazottai elrejtették azokat. Dorin Dobrincu 2009 decemberétől – a Belügyminisztérium átalakítása után – már csak igazgatói rangban végezte munkáját, 2012 júniusának közepéig, amikor Ioan Rus belügyminiszter úgy döntött, hogy nem hosszabbítja meg újabb hat hónappal a Dorin Dobrincu mandátumát, habár azt korábban megtette már kétszer. Ami pedig Dragoş Petrescut illeti, aki 2006 márciusától a CNSAS Kollégiumának a tagja, és akit Románia elnökének javaslatára 2010-ben a Kollégium elnökévé választottak, az általa elért valós sikerek is gyakorlatilag jelentéktelenek.
Semmi esetre sem valósult meg „a második célkitűzést”, nevezetesen: az ANR demilitarizálása, vagyis „a Romániai Országos Levéltár kivonása a Közigazgatási és Belügyminisztériumnak való alárendeltségből, abból az alárendeltségből, amelyet 1951-ben, a sztálini időszak kellős közepén helyezték, vagy legalább a Levéltár lényeges mértékű autonomizálása a Minisztérium vezetőségével való kapcsolatában, amelyben az abszurd titkosítást rákényszerítik”; és az sem valósult meg, hogy „a CNSAS-t segítse a titkosszolgálatokkal való nézeteltérések esetében, az átadni való dokumentumok kérdésben”, ellentétben azzal, miként azt Cristian Vasile úr fellengősen, s az ahhoz illő tudatlansággal és felületességgel állítja egy nemrég megjelent dicsőítő cikkében, amelynek a hivalkodó címe: Öt évvel a Végső Jelentés után. A kommunista rendszer – nem csupán szimbolikus – elítéléséről.
Valójában az ANR továbbra is a Belügyminisztérium keretén belül működő intézet, ugyanúgy miként 2007 júliusa előtt volt, továbbra is katonai egység státusa van, tökéletesen militarizált és gyakran abszurd procedúrák, módszerek, szokások és szabályzatok szerint működik, sőt a vezetősége megőrzött szinte minden együgyű reflexet, amit elődjeitől örökölt. A CNSAS pedig még kevésbé fejlődött jó irányba, pontosan olyan ferdén működik, mint korábban: a Kollégiumban éveken át üresen tátongott két hely (csak 2012-ben sikerült betölteni azokat), a működését meghatározó törvényes előírások továbbra is súlyosan csonkítják az intézmény jogait, viszont a CNSAS-nál továbbra is helye van a nepotizmusnak, a nemtörődömségnek és a hozzá nem értésnek, amit már alapításától fogva megszoktunk tőle (még akkor is, ha az utóbbi években átvett néhány dossziét a Securitate örökébe lépett titkosszolgálatoktól, ezeknek az iratcsomóknak a száma kevés, rendkívüli figyelemmel válogatták ki őket, és nehezen férhetnek hozzájuk az önálló kutatók; sőt a CNSAS birtokában lévő dokumentumok nagy részéről nincs minimális leltár, amely a közönség rendelkezésére állna, és az elemi irattári nyilvántartás is hiányzik, függetlenül attól, hogy a CNSAS mikor vette át a dokumentumokat).
Hát mindössze ennyit produkált egy bő „ötéves terv” alatt a romániai kommunizmus kései és bátortalan elítélése. A jelentés konklúzióiból következő és ott javasolt intézkedések közül egyiket sem léptették életbe. Való igaz, hogy rengeteget beszéltek a kommunista időszakról szóló múzeum létrehozásáról (különösképpen az utóbbi időszakban), de mindmáig nem találtak elegendő pénzalapot hozzá, és megfelelő helyiséget sem; szó volt a hajdani politikai foglyoknak szánt kártérítés növeléséről, és ígéretek is elhangzottak erről; de a lusztrációs törvény tervezetét időtlen időkig halogatják, sőt a rajta végzett módosításokkal lényegében elferdítették a készülő jogszabályt azok a parlamenti tagok, akik szorosan kötődnek, közvetlenül vagy közvetve (értsd: családtagjaik révén) a parancsuralmi múlthoz, a CNSAS pedig újból előszedte (jobban mondva folytatja) az ócska gyakorlatot: az igazság elrejtésének és az „erkölcsi halottak”-nak, vagyis a hazai politikai személyiségek többségnek tisztára mosását.
Érdemes megjegyeznünk, hogy 2008 decemberében meghalt Constantin Ticu Dumitrescu azok után, hogy egész éven át fúrták—faragták, amíg – nyilván negatív értelemben – radikálisan meg nem változtatták, azt a törvényt, amelynek alapján a CNSAS működik. Vagyis lemészárolták a 187/1999. számú törvényt (amely immár csupán halvány maradványa annak a jogszabálynak, amelyet eredetileg a Ticu törvényének neveztek). Az Alkotmánybíróság ugyanis a 2008. január 31-én hozott 51. számú Végzésével részben alkotmányellenesnek nyilvánította azt (lásd az eredményt, a 2008. november 14-i keltezésű 293. számú törvényt, amelyik a 24/2008. számú Sürgősségi Kormányrendelet törvényerőre emeléséről intézkedik. Ez a kormányrendelet az állampolgárnak a saját szeku-dossziéjához való hozzájutásáról és a Securitate dekonspirálásáról szól, s az ezt tartalmazó törvényt a Hivatalos Közlöny 2008. december 3-án megjelent 810. számában tették közzé).
Az hogy 2012-ben új nevek jelentek meg a CNSAS Kollégiumában: a nyolcvanas éveiben járó liberális, Dinu Zamfirescu, az IICCMER (a Kommunizmus Bűntetteit és a Román Száműzöttek Emlékét Feltáró Intézet) ügyvezető elnöke, aki jóllehet önként felfüggesztette liberális párti tagságát, hogy elfoglalhassa ezt a tisztséget a CNSAS Kollégiumában, mégis nyilvánvaló, hogy a törvény megszegésével illetve erőltetett/belemegyarázó értelmezésével lett oda kinevezve; a bukaresti Florian Bichir újságíró és ortodox teológus; Florin Abraham Szilágy megyei történész, aki a totatlitarizmusra szakosodott és Mihai Cioflâncă iaşi-i történész, aki a kommunizmus történetére és az antiszemitizmusra szakosodott, jelenlétükkel semmit, de semmit sem változtattak azon a betokosodott, politizáló és titkolózó módon, ahogyan ez az intézmény működik.
Nem szorulnak kommentárra azok a visszaélések, megkülönböztetések, zaklatások, lemondások, tiltakozások, szabálytalanságok valamint az a lehetetlen légkör, amit az IICCMER-ben az új vezetőség (a Muraru—Oprea—Zamfirescu-hármas) produkált, mert a tények önmagukért beszélnek, és tág teret kaptak a sajtóban valamit a blogokon, beleértve azt is, amit 2012-ben az Amerikai Egyesült Államok Kormányának a Jelentéséről készült összefoglaló ugyancsak megemlített az emberi jogok Romániában való tiszteletben tartásának a helyzetével kapcsolatban.
Sem a politikai pártok sem az államelnök semmit sem lépett előre a kommunista totalitárius múlttal való végleges szakítás ügyében. Ennek köszönhetően tartották meg magas állami tisztségekben a politikai és szekus múltjuk révén „beszennyeződött” személyeket, sőt közülük néhányat még jelentősebb tisztségekbe javasoltak. Példaként említjük egyes magasrangú szekus tisztek katonai előléptetését valamint olyan személyek kitüntetését, akik a kommunista totalitárius rendszer engedelmes kiszolgálói voltak, illetve kollaboráns magatartásuk révén kompromittálódtak (gondolunk itt Antonie Iorgovanra, Teoctist Arăpaşura vagy Dan Iosifra); és mindezt „a kommunizmust elítélő államelnök” aláírásával tették, azéval akinek a szekusdossziéját bezúzták illetve eltüntették, de aki név és szám szerint be van jegyezve a Securitate konstancai irattárában mint a IV. Igazgatóság kollaborátora, ezt bizonyítja több olyan dokumentum, amely a hadügyminisztérium Irattárában található. (Megemlítenénk itt: azoknak az RKP-tagok Jegyzékét, akik engedélyt kaptak arra, hogy a Securitate munkáját segítsék; a Konstancai Haditengerészeti Parancsnokságnak az információs hálózatot nyilvántartó Napló—Jegyzékét; továbbá a 00151392/29.09.1976. számú Átiratot, amellyel Traian Băsescu kollaboráns dossziéját átküldték a konstancai Securitatéhoz, más dokumentumok mellett); valamint hivatkozhatunk a Honvédelmi Minisztérium Hírszerzési Főigazgatóságának 2004—2005-ös levelezésére is, és tesszük ezt, mert legalábbis a SIE-nél és a SRI-nél államfőnkről semmi sem található ... egyelőre.
A Nemzeti Liberális Párt (PNL) mind a Călin Popescu Tăriceanu, mind pedig a Crin Antonescu vezetése alatt tagjai között tartotta, sőt méghozzá vezetői funkciókban, vagy tiszteletbeli vezetői funkciókban, a kompromittálódottakat (holott közülük nem egyet a CNSAS is leleplezett). Így Mircea Ionescu-Quintus a párt tiszteletbeli elnöke, Constantin Bălăceanu-Stolnici pedig a PNL Szenátusának az elnöke volt, és megtűrik őt a pártban azután is, hogy 2007 áprilisában beismerte, együttműködött a Securitatéval – és persze az akadémikusi székét is megőrizte Stolnici úr. Dan Ilie Morega csak 2010 júniusában lépett ki a pártból és mondott le a PNL Gorj megyei szervezetének ideiglenes elnöki tisztségéből, amikor egyébként is lejárt a mandátuma, és független képviselőként továbbra is van jelen a parlamentben. Teodor Meleşcanu (a DIE, a külföldi hírszerzési igazgatóság magasrangú tisztje), akárcak Ioan Ghişe, a brassói „antiterrorista” és igazságtevő képviselő. A DIE másik tisztjét, Daniel Dăianut pedig európai parlamneti képviselővé emelték azon az alapon, hogy gazdasági és pénzügyi téren rendkívül értékes szakember (sőt még a kommunista rendszerrel szembeni ellenállást illetően is!).
Ugyanakkor Marius Gheorghe Oprea és Stejărel Olaru – Călin Popescu Tăriceanu nemzetbiztonsági tanácsosai valamint a Securitate elleni és a kommunista nomenklatúra elleni kampány „élharcosai” – megelégedtek néhány kilátástalan, apró balhéval, s a tiltakozásuk egyre félénkebb lett, kifullasztották azt a magas állami tisztséggel járó előnyök és kiváltságok (pénz, szolgálati lakás, autó, titkárnők, külföldi utak, jelöltség az európa parlamenti helyekre, de a pártbeli tisztségek is, sőt főnöki tisztségek a titkosszolgálatoknál, feltűnés a sajtóban, befolyás a közvélemény terén; egyszóval kiadós támogatást kaptak a gyors politikai karrierhez és nemcsak ahhoz). A Tăriceanu-kormány bukását követően és azután, hogy a PNL kilépett a Demokrata Párttal (PD) való koalícióból, az IICCR-ből IICCMER lett azáltal, hogy a Román Száműzöttek Emlékét Őrző Országos Intézetet (az INMER-t) egybevonták az IICCR-vel, s az intézet élére a „liberális” Marius Oprea és Stejărel Olaru helyébe Vladimir Tismăneanu került valamint a Băsescu-pártiak csapata (Ioan Stanomir, továbbá Mihail Neamţu, aki 2011-ben lemondott és az államfőt támogató politikai mozgalmat alapított, amely reformmozgalom kíván lenni, s a lemondott helyébe Cristian Vasile került, a csapatban pedig még ott van Bogdan Cristian Iacob és Dorin Dobrincu is, többek között).
Miután a Külföldi Hírszerzési Szolgálat (SIE) korábbi igazgatója, Mihai Răzvan Ungureanu által vezetett Demokrata-Liberális Párti (PDL-s) kormány 2012 tavaszán siralmasan beadta a kulcsot, a Socialista—Liberális Unió (USL) által alkotott új hatalom – amelynek a főnökei: Victor Ponta, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke és Crin Antonescu, a PNL elnöke – az IICCMER élére új vezető csoportot nevezett ki, amelynek tagjai: Dan Zamfirescu (aki az INMER főnöke volt 2003-tól, a megalapításától 2010-ig, amikor ezt az intézetet összevonták az IICCR-vel), továbbá az ifjú Dan-Andrei Muraru, Dorin Dobrincu helyettese és közeli munkatársa valamint Marius Oprea „fiacskája”, egy antiszemitizmusra és antikommunizmusra specializálódott másik történész. (Marius Oprea maga is visszatért az intézet Különleges Kutatási Főosztályának igazgatói székébe.) Az ANR vezetőségébe pedig kinevezték (2012 júniusában) Ioan Drăgant és (2012 augusztusában) Alina Pavelescu-Tudort. További változások: a nyugdíjazás előtt álló kolozsvári középkor-szakértő Ioan Drăgan, aki Fehér megyéből származik, 1989 óta a Romániai Országos Levéltár kolozsvári fiókjának volt a főnöke, ő lett a iaşi-i az igazgató Dorin Dobrincu helyett, aki visszatért a régi foglalatosságaihoz és szakmáihoz: a kommunizmus, az antiszemitizmus és a posztkommunizmus történetének kutatásához valamint társult egyetemi tanári beosztásához az Alexandru Ioan Cuza Egyetem Történelemtudományi Karán a Copoura épült városba; Alina Pavelescu pedig, a tanulékony, ambíciózus, opportunista, áskálódó és komformista bukaresti hölgy, akit kezdetben éppen Dobrincu léptetett elő az ANR vezetőségi tagjává, majd 2011 szeptemberében az ANR bukaresti fiókjának a főnökévé, miután aligazgatóként összetűzött vele a korábban Nagy Mihály Zoltán által elfoglalt pozíció miatt. Nagy Mihály Zoltán az RMDSZ pártfogoltja, fiatal, magyar nemzetiségű történész, Szilágy megyéből származik, ugyanabból a faluból mint unokatestvére, Szabó Ödön képviselő, aki ugyanakkor az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke. Nagy Mihály Zoltánt szolgálati érdekből, még idejében, főtanácsosi posztba helyezték át (végrehajtó funkcióba) – s vajon hová? – az ANR nagyváradi fiókjához.
Ugyancsak miután 2009 szeptemberében megbukott a szociáldemokrata és demokrata liberális kormány s 2009 decemberében Traian Băsescut újraválasztották Románia elnökévé, 2011 szeptemberében lefektették Szociálista—Liberális Unió (USL) alapjait, a Demokrata Liberális Párt és a Traian Băsescu elleni szövetségét, Crin Antonescu liberálisai kéz a kézben menetelnek Victor Ponta szociáldemokratáival, és egyáltalán nem restellik, hogy számos nomenklaturista, szekurista vagy besúgó és korrupt személy van e két párt egyikében, másikában, ugyanúgy miként a Dan Voiculescu – konspiratív nevén Félix – szekus által vezényelt Konzervatív Pártban is, amellyel együtt néhány hónappal korábban, 2011 januárjában létrehozták az ACD-t, a Közép-Bal Szövetséget.
Talán érdemes megemlítenünk azt is, hogy milyen rendkívül gyorsan emelkedett a ranglistán két másik fiatal „liberális” és történész, akik nemrég még nagy szájjal harsogták a lusztrációt és a volt kommunisták leleplezését, jóllehet ezen fiatalok KISZ-es múltjuk miatt jobb lett volna, ha hallgatnak. Az egyik Mihai Răzvan Ungureanu, aki Iaşi-ból származik, jelenkori történelemre szakosodott, 1998 és 2001 között államtitkár volt, 2004 és 2007 között pedig külügyminiszter, Mircea Geoană, a hivatásos diplomata után következett ebben a tisztségben (Mircea Geoană 2001 és 2004 között volt Románia külügyminisztere.) M. R. Ungureanu a külügyminiszteri székből a Külföldi Hírszerzési Szolgálat (SIE) igazgatói székébe került, ahol 2007 és 2012 között tevékenykedett, onnan pedig miniszterelnökké léptette őt elő Traian Basescu elnök. Rövid ideig, 2012 februárjában és májusában töltötte be ezt az újabb tisztségét, mert a parlament megszavazta az ellene szóló bizalmatlansági indítványt, és a fiatal miniszterelnöknek távoznia kellett. Jelenleg a Civil Erők nevű párt elnöke valamint a halottaiból föltámasztott Igazságosság és Igazság Szövetségé, amelynek másik tagja a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt. T. R. Ungureanu egyúttal még Arad megyei szenátor és egyik lehetséges elnökjelölt a 2014-es választáson. A másik, ugyancsak szép karriert befutott fiatal „liberális” pedig Adrian Mihai Cioroianu. Ő craiovai, a jelenkori történelem szakértője, újságíró és esszéista, liberális párti szenátor volt, Mona Muscă-val és Mihăiţă Calimentével együtt a lusztrációs törvény kezdeményezője, aztán liberális képviselő volt az Európai Parlamentben és e parlamenti csoport (az ALDE) alelnöke, továbbá egy évig, 2007 és 2008 között a Tăriceanu-kormány külügyminisztere, gyakorlatilag Ungureanut követte ebben a tisztségben. Jelenleg, 2012-től, A. M. Cioroianu a Bukaresti Egyetem Történelemtudományi Karának dékánja. Ungureanu, aki a KISZ Központi Bizottságának póttagja volt, az új rendszerben a román külföldi hírszerző szolgálat igazgatója lett (a SIE-jé, amely szekusokkal megtömött titkosszolgálat, főleg a vezetőségében zsúfolódnak ők); Cioroianu pedig, aki szerényebb kommunista tisztségeket töltött be a líceumban és az egyetemen, külügyminisztersége idején tűnt ki, akkor bizonyította be rátermettségét többször is, hatalmas melléfogásokkal.
A Demokrata Párt megalakulása óta kitartóan folytatja a képmutatást, bekebelezett majminden ideológiainak titulált programot (hol szocialista, hol kereszténydemokrata, hol konzervatív, hol pedig liberális) és számos romániai politikai személyiséget, létrehozva a korrupció fölülmúlhatatlan lecsóját. Jelenleg PDL-nek hívják, miután magába olvasztotta – és eltüntette – a liberális pártból kiszakadt liberális-demokrata csoportot. Ezt a pártot továbbra is ugyanaz a FSN-ből, a Nemzeti Megmentési Frontból maradt klikk vezeti, felerősítve egyéb maradvánnyal: apró, harmad vagy negyedrangú helyi kommunista vezetőkkel, kommunista diákszövetségiekkel vagy KISZ-esekkel (mint Emil Boc, Vasile Blaga, Gheorghe Falcă, Cristian Rădulescu – akiket profi módon tisztára mosott a CNSAS). A PDL még tagjai közé emelt időközben üzletemberekké, feddhetetlen kapitalistákká lett szekus tiszteket, akik nemrég az EU és a NATO országaiban kémkedtek (mint Silvian Ionescu), továbbá „tősgyökres/valódi” liberálisokat, Traian Băsescu hűséges híveit, élükön Theodor Dumitru Stolojannal, aki fontos tisztviselő volt a Pénzügyminisztériumban Nicolae Ceauşescu idejében, majd Iliescu idejében is ugyanott folytatta magasba ívelő pályáját, előbb államtitkár lett, aztán pénzügyminiszter, végül pedig még feljebb jutott: 1991 és 1992 között miniszterelnök volt.
S hát a PSD-ről mit lehet még elmondani? Például azt, hogy ott trónol ma is Ion Iliescu a párt tiszteletbeli elnökeként, annak ellenére hogy első rangú nomenklaturista volt. Victor Ponta pedig, akit a „kis Titulescunak” becéznek, a PSD jelenlegi végrehajtó elnöke, politikai tekintetben Adrian Năstase édes gyermeke. Năstase csupán stratégiai megfontolásból vonult vissza egy lépésnyit: jelenleg a párt Országos Tanácsának az elnöke. Erre a PSD imidzsének javítása végett volt szükség, mert Năstase ellen több ügyben is bűnvádi eljárást indítottak (börtönbe is került stb.) Ponta Mircea Geoanăt, Ioan Geoană ceauşista tábornok fiát követte a párt élén, az alelnökök, végrehajtó titkárok és a szocdem vidéki „bárók” között pedig nagyjából ugyanazok a kommunista múltú vagypedig korrupt magatartásuk miatt megvetni való figurák nyüzsögnek, bár néhányan közülük, mint például Nicolae Văcăroiu vagy Octav Cosmâncă háttérbe húzódtak, de az említettek listája még mindig tekintélyes, gondoljunk csak a következőkre: Constantin Niţă, Ioan Chelaru, Liviu Dragnea, Ion Stan, Gheorghe Nichita, Ioan Mircea Paşcu, Constantin Nicolescu, Dan Nica, Marian Vanghelie, Viorel Hrebenciuc, Marian Oprişan, Ion Vasile, Radu Mazăre, Ilie Sârbu. S hozzájuk társultak a fiatal „szocialisták”, az újabb bimbók mint Corina Creţu, Titus Corlăţean, Nicolae Bănicioiu, Robert Negoiţă, Oana Niculescu-Mizil, Dan Şova, Cristian Rizea, Daciana Sârbu-Ponta.
[…]
De a vallási vezetők sem szállnak síkra az igazi lusztrációért, többségük ugyanis még 1990 előtt került magas egyházi tisztségbe. A múlt köde lepi be a legtöbb idősebb egyházi vezető életrajzát, az ortodoxokét, a katolikusokét (sőt a görögkatolikusokét), a protestánsokét (beleértve a neoprotestáns szekták vezetőit is), a CNSAS ugyanis nehezen dekonspirálta néhány ortodox főpap együttműködését a Securitatéval. És a fiatal egyházi vezetők is tartózkodóan viselkednek a lusztrációt illetően, ők politikai okokból teszik ezt, féltik a karrierjüket, vagypedig szolidaritásból illetve rosszul értelmezett papi titoktartásból, egyes esetekben pedig (gondolok itt a főrabbira és a nagy muftira, mindkettő rendkívül fiatal) szóba jöhet a közöny is, illetve a tájékozatlanság. Daniel Ciobotea ortodox pátriárkáról például azt gyanítják, hogy együttműködött a Securitatéval, ugyanis a DIE 36 046-os számú – és ki hitte volna: éppen ő a„konspiráció végett” 1989. december 23-án megsemmisített – egyik dossziéjának a címszereplője (Micsoda balszerencse, mon cher!). Ioan Robu érsek pedig, a bukaresti római katolikus egyházmegye főpapja ugyancsak hasonló helyzetben van, mert annak ellenére, hogy a CNSAS nem talált (vagy nem találhatott) még olyan szekus dossziét, amelynek ő a címszereplője, mindenképpen tekintetbe kell venni azt, hogy Ioan Robut 1983-ban Nicolae Ceauşescu jelölte ki erre a tisztségre, és a kommunizmus utolsó hat esztendejében Robu érsek rendkívül fontos szerepet töltött be a belföldi és a külföldi propagandájában, egyik vezetőségi tagja volt a Szocialista Demokrácia és Egység Frontjának (a FDUS-nak), résztvett a diktátor istenítésében, az USA-val való kereskedelemi kapcsolatban a legnagyobb kedvezmény elvének megőrzésére tett kísérletekben, valamit a nemzetközi közvélemény félretájékoztatásában az országban uralkodó valóságos szociális, gazdasági, politikai és vallásügyi helyzetről.
A romániai civil társadalmat magát is, akárcsak a közvéleményt egyre kevésbé érdekli ez a kérdés, miközben mind az értelmiségieknek, mind az egyszerű állampolgároknak megélhetési gondjaik vannak. A Román Akadémiát és a romániai egyetemeket az „aranykorszakbeli dinoszauruszok és mamutok” ellenőrzik. A hazai civil szervezetek: a Társadalmi Párbeszéd Csoport (GDS), a Polgári Szövetség (Alianţa Civică), a Pro-Democraţia, a Transparency International, az Emberi Jogokat Védő Liga (LADO), a Romániai Akadémiai Társaság, az Emberi Jogok Védelmének Romániai Egyesülete (APDOR-CH) és a többiek mind vérszegények, mozgásképtelenek és teli vannak a Securitate egykori munkatársaival, vagyis hamis disszidensekkel, valamint a civil szféra olyan fiatal vezetőivel, akik unják a romániai társadalom erkölcsi megtisztítását, elsősorban inkább a mai közélet pénzügyi, kulturális vagy sajtóbeli vonatkozásai foglalkoztatják őket vagypedig a diszkrimináció elleni küzdelem jelenlegi tendenciái: a nemi, a szexuális érdeklődéssel kapcsolatos, az etnikai, a vallási és a vallási felfogással szembeni megkülönböztetés megszüntetése, továbbá a sajtó, az igazságszolgáltatás, a rendőrség, a közigazgatás, a börtönök és a politikai élet megfigyelése.
Következésképpen megállapíthatjuk, hogy kommunizmus (kizárólag elméleti, formális) elítélése körüli nagy ricsaj, úgy tűnik, előre megfontolt akció volt, amelynek ugyanúgy alanyai mind a hatalmon lévők, mindpedig az ellenzék szerepében ügyködő hazai politikai erők valamint a Securitatéból született titkosszolgálatok, közös törekvésük az, hogy a választók és a Nyugat számára kipipáljanak egy „tartalom nélküli forma” feladatot, s egyben lejárassanak minden valóban kommunizmusellenes tiltakozást és civil követelést, hogy aztán a jó mioritikus hagyománynak megfelelően a kommunista múlttal való szembenézést, ezt az ország demokratikus jövője szempontjából életfontosságú kérdést viszonylagossá tegyék és minimalizálják, vagyis elföldeljék végképp.
Utóirat. Hozzátenném, hogy nem vagyok híve a kommunizmusellenességel és a Tismăneanu Jelentéssel kapcsolatos baloldali elméleteknek, negativista vagy relativizáló kritikáknak illetve vélekedéseknek, miként nem értek egyet a kommunizmusról való nosztalgiázással (a nomenklaturistáknak, a szekusoknak valamint a marxizmus bármelyik típusának a szimpatizánsaival) sem.
Fordította: Zsehránszky István
Maszol.ro

Borbély László: a nemzetállamok ideje lejárt
Jól sikerült a 14-ik alkalommal megrendezett kisebbségi szeminárium – vonta le a következtetést Borbély László, a rendezvényszervező Dr. Bernády György Alapítvány elnöke, aki elmondta, a jelenlevő romániai nemzeti kisebbségek pozitívan fogadták az RMDSZ kezdeményezését az európai kisebbségi jogokra vonatkozóan, támogatásukról biztosították a szervezőket.
Premiernek nevezte Borbély László a napot, amikor mindenki anyanyelvén beszélhetett a Bernádyban, ahol magyar, román, német és angol nyelven szólt a sajtótájékoztató. Az újságíróknak Borbély arról beszélt, hogy most az útnak egy nagyon fontos állomásánál tartanak, órák kérdése és az Európai Bizottság választ ad a kezdeményezésre. Ezt követően lesz szükség az egy millió aláírás összegyűjtésére hét uniós tagállamban. Százmillió európai uniós állampolgárról van szó, akiknek külön identitásuk, külön anyanyelvük van, amellyel Európát színesítik. A Bernádyban jelenlevő kisebbségek képviselői megígérték, vállalják az aláírásgyűjtést saját közösségeiken belül, hiszen nem magyar, vagy nem roma kérdésről van szó, hanem ennek a száz milliónak a sorsáról saját hazájában. A tanácskozáson részt vett Görögországból a trákiai török kisebbség képviselője is, aki többek közt arról beszélt, hogy iszlám kisebbségnek nevezhetik magukat csupán, ugyanis Görögországban hivatalosan nem léteznek nemzeti kisebbségek.
Borbély elmondta, külön találkozót szeretne a határon túli román közösségekkel is, hiszen ők is kisebbségben élnek Magyarországon, Szerbiában, vagy Ukrajnában. A politikus ugyanakkor aggodalmának is hangot adott, az Európában manapság egyre gyakrabban tapasztalható koncepció miatt, amely a nemzetállamok megerősítését szorgalmazza és nem egy nagy, föderatív Európát, ahol mindenki egyenlő. „A nemzeti identitás nagyon fontos, de a nemzetállamok ideje lejárt” – hangsúlyozta Borbély László.
Vincze Lóránt a két napos szeminárium lényegét összefoglalva sikeresnek nevezte, hogy a romániai kisebbségek itt találkoztak Marosvásárhelyen és egyetértettek abban, hisz szükség van Európában a kisebbségvédelemre, a jogbiztonságra.
Hans Heinrich Hansen, a FUEN elnöke arról beszélt, hogy a nemzeti államok sikertelennek bizonyultak, ezért változtatni kell, a szubszidiaritás elvét gyakorolni, vagyis a döntéseket regionális szinten hozni és nem fent, az érintettek fölött. A dániai németek képviselőjének alkalma adódott a romániai magyar közösségekkel való ismerkedésre is, beletekintett a kétnyelvűség gyakorolásába, illetve annak csupán nyilatkozatokban történő tolerálására, a marosvásárhelyi magyar és román közösségek közötti feszült viszonyokba. „Egy nyelvet ismerni nem elégséges” – mondta, hangsúlyozva, hogy egyértelműen párbeszédre van szükség. Az első lépést a többségieknek kell megtenniük, de a kisebbségiekben is meg kell hogy legyen a nyitottság annak befogadására.
Maszol.ro

Markó: az EU gondolja újra a kisebbségpolitikáját
„Eljött az ideje annak, hogy az Európai Unió újragondolja a kisebbségi jogok védelmével kapcsolatos politikáját, és ne hárítsa át ezt a kérdést az Európa Tanácsra, hiszen ennek a szervezetnek nincs megfelelő ereje a kisebbségi normák érvényesítéséhez” – jelentette ki Markó Béla szenátor csütörtökön, Marosvásárhelyen. Az RMDSZ volt elnöke a Bernády György Kulturális Alapítvány által szervezett kisebbségi konferencián beszélt az erdélyi magyar közösség és az európai nemzeti kisebbségek helyzetéről, törekvéseiről, ezen belül az európai kisebbségek jogvédelmét szolgáló európai állampolgári kezdeményezésről, amelyet az RMDSZ indított el.
Markó Béla kifejtette: jelenleg az Európai Uniónak nincs egyértelmű és erős kisebbségvédelmi szabályrendszere, ami főként azzal magyarázható, hogy maguk az államszövetséget létrehozó nyugat-európai országok többsége sem rendelkezik olyan keretszabályozással, amelyek megfelelő módon rendezné saját kisebbségeik védelmét. Úgy látja, az unió az Európa Tanácsra hárítja a kisebbségvédelem kérdéskörét, holott ennek sem kellő ereje, sem eszközei nincsenek arra, hogy a kisebbségi jogokat betartassa a tagországokkal. Ezért, tette hozzá, függetlenül attól, mi lesz az RMDSZ által elindított európai állampolgári kezdeményezés sorsa, önmagában az, hogy az európai kisebbségek összefogtak egy közös kisebbségi keretszabályozás létrehozása érdekében, már jelentős siker.
Markó Béla elmondta, az elmúlt több mint két évtizedben lehetősége volt cselekvő módon részt venni a romániai és az európai kisebbségvédelmi szabályozások kialakításában. E tekintetben külön kiemelte a 20 évvel ezelőtt, 1993-ban benyújtott Memorandumot, amely tételesen tartalmazta az erdélyi magyarság jogbővítésére irányuló célkitűzéseket. Mint mondta, ez volt az RMDSZ első és máig legjelentősebb nemzetközi színtéren elért sikere: az Európa Tanács ugyanis az ország tagfelvételét szentesítő dokumentumába az RMDSZ által megfogalmazott összes közösségi célkitűzést beemelte, és feltételként szabta meg Románia számára többek között az anyanyelvű oktatás megteremtését, az anyanyelvhasználat intézményesítését és a közösségi javak visszaszolgáltatását.
A kétnapos marosvásárhelyi szemináriumon a romániai nemzeti kisebbségek számos képviselője vett részt, de jelen voltak az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) elnökségi tagjai, Hans Heinrich Hansen elnök, valamint Halit Hapiblogu, Dieter Paul Küssner és Vincze Lóránt alelnökök is.
Az elmúlt húsz év tapasztalata azonban azt mutatja, hogy a régió kisebbségi problémáinak rendezését, stabilizálását célzó kezdeti pozitív hozzáállás után az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok figyelme csökkent, és ennek nyomán ez a folyamat megszakadt. „Eljött az ideje annak, hogy az Európai Unió újragondolja ezt a kérdéskört és vállalja fel a kisebbségi kérdés rendezését Európában. Könnyű azt hinni, hogy az Európai Unió válsága a gazdasági válság megoldásával rendezhető: ez fontos, de hosszú távon az Unió jövője, sorsa a közösségek, a nemzetek, kultúrák együttélésének rendezésétől függ majd” – hangsúlyozta Markó Béla a konferencián.
Az eseményen Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke kifejtette: a hatékony kisebbségvédelem alapfeltétele a nemzeti közösségek közötti szolidaritás és egységes fellépés, amely remélhetőleg – immár európai mintára – a romániai kisebbségek között is erősödik majd.
Maszol.ro

Százmillió európai kisebbségi ügye
Sajtótájékoztatón vonták le a következtetéseket Borbély László, a Bernády Alapítvány elnöke, Hans Heinrich Hansen, a FUEN elnöke, Vincze Lóránt és Halit Habiplogu, a FUEN alelnökei az alapítvány székhelyén tartott kétnapos kisebbségi konferencia végén.
Külön fejezet a határon túli románoknak
Borbély László hangsúlyozta, hogy a kétnapos szeminárium témája az európai polgári kezdeményezés volt. – Két évvel ezelőtt az RMDSZ elképzelte, tudatosan végigvitte, támogatókat keresett és talált. A FUEN pozitívan válaszolt a kezdeményezésre, akárcsak a Dél-tiroli Néppárt vezetősége.
Fontosnak nevezte a beadványt, amelyet százmillió, Európában kisebbségben élő európai állampolgár vállalhat. A két és fél hónapja beadott kezdeményezésre hétfőn kell választ adnia az Európai Bizottságnak, utána következik a neheze, amikor egymillió aláírást kell összegyűjteni legalább hét uniós tagországból.
Örült annak, hogy tizenegy romániai kisebbség vett részt a szemináriumon, akiktől pozitív visszajelzések érkeztek, és reméli, hogy szolidárisak lesznek, mert, mint mondta, ez nem magyar-, nem német-, de nem is szerb- vagy romakérdés, hanem százmillió európai kisebbségi ügye.
Elmondta, hogy külön fejezetet szentelnek a tervezett programban a határon túli románoknak, és reméli, hogy Románia is szolidáris lesz, mert felelősséget vállalt a határain kívül élő románokért. Ugyanakkor aggodalmának is hangot adott, mivel az Európai Unió szintjén egyre inkább felüti a fejét az a koncepció, hogy erősíteni kell a nemzetállamokat, és nem egy régiókon alapuló Európát kell elfogadni. Az RMDSZ ezt nem fogadja el, a nemzetállamok ideje lejárt, jelentette ki Borbély, ezért reméli, hogy minél többen csatlakoznak a kezdeményezéshez.
Jogérvényesítés és jogbiztonság
Vincze Lóránt elmondta, hogy az Európai Bizottság válaszára a végső határidő hétfő. Véleménye szerint sikeresen mutatták be, hogy a Romániában élő nemzeti kisebbségeknek az európai polgári kezdeményezést, és mindannyian értékelték, hogy az európai szolidaritás által, a FUEN ernyője alatt, az RMDSZ kezdeményezésére létrehozott javaslatba őket is be próbáljuk vonni.
Felsorolta azt a hat területet, amelyre a Minority SafePack csomag vonatkozik: az identitáshoz kapcsolódó terület az első és a legfontosabb a mi olvasatunkban, ez a kultúrára, nyelvre és oktatásra vonatkozó javaslat, a második a regionális politikánk, amelybe a kisebbségi és történelmi dimenziót szeretnénk bevonni a jövőben, a harmadik terület a közképviselet, tehát a nemzeti kisebbségek megfelelő képviselete az európai uniós intézmények mellett, a negyedik a diszkriminációmentesség és egyenlőség, amelyeknek hangsúlyosabban kellene védeniük a nemzeti és vallási kisebbségeket Európában, az ötödik terület az audiovizuális média és a digitális tartalom, amely tulajdonképpen az egységes európai szerzői jogi piac megteremtését célozza, a hatodik a kisebbségek állami és regionális támogatása.
A FUEN alelnöke elmondta, hogy ebben a kezdeményezésben egyesítették az európai nemzeti kisebbségek legfontosabb törekvéseit. A várakozások két csoportba oszthatók: a jogérvényesítés, vagyis olyan jogi eszközök, szabályozások biztosítása a nemzeti kisebbségek számára, amelyek előreviszik az ügyüket az adott országban, és az EU gyakorolna majd védelmet a továbbiakban. A másik a jogbiztonság, hogy a meglévő jogokból ne veszíthessenek az európai nemzeti kisebbségek a politikai széljárás függvényében. A párbeszéd a megoldás
Hans Heinrich Hansen szerint a FUEN szempontjából érdekes tapasztalat volt ez a szeminárium, sok mindent megtudott a romániai etnikai sokszínűségről, örült, hogy a romániai kisebbségek támogatják a kezdeményezést. Elmondta, hogy a FUEN jövőre lesz 56 éves, és már megalakulásakor a régiók Európájának tervét támogatta. Mint mondta, a szubszidiaritás elvét kell alkalmazni, a döntéseket minél közelebb kell vinni az állampolgárokhoz. A marosvásárhelyi feszültségekre utalva jelentette ki, hogy a FUEN egyetlen megoldásnak a párbeszédet tartja, de ehhez az első lépést a többségnek kellene megtennie.
Mózes Edith
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

Erdély a huszadik században
Új történelmi eseménysorozatot szervez Marosvásárhelyen a Kós Károly Akadémia Alapítvány Erdély a huszadik században címmel. A sorozat első előadására péntek délután, teljes telt házas közönség jelenlétében került sor a Bernády Ház földszinti termében, ahol Szász Zoltán, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének nyugalmazott igazgatója tartotta meg Impériumváltás 1918–19-ben és a trianoni békeszerződés című értekezését.
A meghívott előadót, a közönséget, valamint az előadást követő beszélgetés moderátorát, Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történészt az alapítvány elnöke, Markó Béla üdvözölte. Mint mondta, az új eseménysorozat első értekezése rendkívül fontos előadás. – A Kós Károly Akadémia Alapítvány idén több jeles magyarországi és erdélyi történészt lát vendégül. "Hozott anyagból" dolgozunk, a sorozatot a nagyváradi Szacsvay Akadémia tervezte meg, az eseményeket összehangoljuk. Az előadás-sorozat témája Erdély a huszadik században, annak elejétől a végéig. Az első előadás a huszadik század elejéről, az impériumváltásról, illetve Trianonról szól. Szász Zoltán rendkívül jelentős történész és tudós, Erdély történetének és történelmének közeli ismerője, az Erdély története című, mindannyiunk által jól ismert kiadvány egyik szerkesztője volt. Azé a kiadványé, amely komoly polémiát szült a magyar és román történészek között – mondta Markó Béla, majd átadta a szót az előadónak.
– Kolozsvárt születtem, majd tizenkét évet az életemből Nagybányán töltöttem, utána kerültem Budapestre – kezdte előadását Szász Zoltán. – A huszadik század eleje a magyarság története szempontjából nagyon szerteágazó dolog, mert az a történelem sűrűsödési pontja. Az alapkép mindenki előtt ismeretes. A merénylet okán – amelynek kapcsán a Monarchia büntetőexpedíciót szervezett Szerbiába – senki sem gondolt arra, hogy többéves világháború következik, amelynek végén a kifáradt birodalomban élő nemzetiségek a Nyugat segítségével szétbontják a Monarchiát. Ezt a versailles-i, majd a trianoni béke pecsételte meg. Ez a magyarság legtragikusabb sorsfordulója, amely kapcsán a lelki béke máig sem alakult ki, és ma is a politikum részét képezi. Előadásomat több vitás kérdéskör köré építettem fel: a világháborús felelősség problémája, a vereség felelőssége, a Károlyi-kormány kudarcai, a román megszállás, az esetleges román–magyar unió, a bűnbakkeresés, illetve a békefeltételek.
1918 utolsó negyedében omlik össze a Monarchia. A világháború kitörését Ausztria- Magyarország indította el, az egyetlen ország, amelynek nem voltak területi követelései. A vezető politikusok közül mindennek egyetlenegy komoly ellenzője volt, gróf Tisza István, Magyarország miniszterelnöke. De német nyomásra ő sem ellenezte túl sokáig. Rövid háborúra gondolt mindenki. A Monarchia 51 milliós birodalom volt, amelyet 11 nemzet lakott. Mindez nem volt feszültségmentes, ennek ellenére tartós közösség alakult ki a határai között, a Monarchia erősebbnek bizonyult, mint azt az antant gondolta volna – négy évig állta a háborút, úgy, hogy nem számolt sem Itália, sem Románia támadásával, hiszen azok a szövetségesei voltak. Tisza a románokkal kapcsolatosan nem volt hajlandó engedményekre, az 1916-os támadás okaként az erdélyi románok elnyomását tüntették fel. A támadás döntő csapást mért a magyar belpolitikára, Tiszára haragudott mindenki, holott nem rajta múlt. A parlamentben meglévő háborús béke ezzel véget ért. És mindez a magyarság lejáratásával kombinálódott. Igaz, Magyarország tekintélyének elvesztése már a világháború előtt elkezdődött. ’48 után még igen jó volt Magyarország európai renoméja, a kiegyezés után pedig úgy vélekedtek róla, hogy az alkotmányos monarchiának az európai közösségbe történő bepasszírozásával a hosszú távú béke letéteményese. Mindez a XX. század elején kezdett megváltozni. Amint a magyarországi belpolitikai béke felborult, a presztízsszint lezuhant. Az addig stabilizáló tényező az 1902-es krízis után zavaró tényezővé vált. A belpolitikában Tisza rendszerét túl merevnek tartották, a külpolitika esetében pedig úgy vélték, a magyar nemzet elnyomja a kisebbségeket, és közben megpróbálja felbontani a Monarchiát. Ilyen körülmények között ért minket a háború.
Az őszirózsás forradalom kitörésekor már több nemzetiség bejelentette önrendelkezési igényét. Tisza meggyilkolása illúzió volt abból a szempontból, hogy ezzel megmentik az országot. Károlyi kormányának nem volt hadserege és az antantra kellett hagyatkoznia. A keleti Svájc program, amely szerint kantonokra osztanák az országot, nem keltett nagy visszhangot, a románok pedig nem fogadták el az ajánlatot, ők el akartak szakadni. Károlyiék fő hibája az antant irányában lévő határtalan jóhiszeműség volt. A jóhiszemű politikus rossz politikus. Az 1918 közepén megkötött szerződés nagyon súlyos szerződés volt (25.000 ló, vagonok, munkaszolgálatosok), de elismerte a jogot, hogy a Marostól délre lévő területeken a közjog a magyar állam kezében marad. Ez alkalmat nyújtott az illúzióhoz, miszerint az antanttal lehet tárgyalni. A magyar nemzet esetében pedig bekövetkezett a csodavárás időszaka. A csodavárásé, amely Kelet-Európában valóságos történelmi kategória – mondta részletes, hosszú, de érdekes előadása első részében Szász Zoltán Marosvásárhelyen.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Helytörténeti konferencia Szovátán
A Teleki Oktatási Központ, Szováta Város Önkormányzata és a Bernády Közművelődési Egylet a Sóvidék Kulturális Folyóirat Szerkesztőségével együttműködve második alkalommal rendezi meg a Szovátai Helytörténeti Konferenciát, melynek címe: 100 éves a Városháza. A konferencia szeptember 21-én 9 órakor kezdődik a Városháza nagytermében. A szakmai találkozó lehetőséget ad, hogy számba vehessék, bemutathassák a Sóvidék kisrégióra vonatkozó tudományos kutatásokat, ugyanakkor kifejezett céljuk a szakmai kapcsolatok erősítése, kialakítása a különböző területeken dolgozó szakemberek között – áll a szervezők közleményében. A részletes program elérhető a Teleki Oktatási Központ honlapján.
(hírszerk)
Transindex.ro

Az EP környezetvédelmi bizottsága elé kerül a verespataki bánya ügye
Az Európai Parlament (EP) környezetvédelmi bizottsága elé viszi a cianidos bányászati technológia kérdését Bánki Erik Fideszes EP-képviselő – tudatta szerdán a képviselő irodája.
A bizottság a jövő héten meg is tartja az ezzel kapcsolatos első vitát, amelyben arra szeretne választ kapni az Európai Bizottság képviselőitől, hogy a brüsszeli testület miért nem kezdeményezte mindezidáig a cianidos bányászati technológia betiltását az egész Európai Unióban, noha az EP 2010 tavaszán határozatban szólította fel a bizottságot, hogy kezdeményezzen ilyen jogszabály-módosítási javaslatot.
„A széleskörű politikai és civil támogatottság ellenére azonban Janez Potocnik környezetvédelemért felelős uniós biztos mindezidáig nem tett eleget a határozatban foglaltaknak – kárhoztatja a késlekedésért a bizottság illetékes tagját közleményében Bánki.
A fideszes politikus úgy véli, hogy a román kormány törvényjavaslata, amely biztosítaná a verespataki aranybánya megnyitásának lehetőségét, újra „felerősítette a cianidos bányászat uniós tilalmáért küzdők hangját". Emlékeztetett arra, hogy szeptember elején Tőkés Lászlóval és Sógor Csaba romániai magyar néppárti képviselőkkel együtt levelet is írt Potocniknak, hogy megtudakolja, miért nem tesz eleget a bizottság az EP-határozatnak, majd személyesen is egyeztettek az ügyben a biztossal a múlt héten Strasbourgban. „Janez Potocnik elmagyarázta nekik, hogy 2010 óta kapcsolatban vannak a románokkal az ügy miatt, de mi nem tilthatjuk be a cianidot" – tudatta akkor az MTI-vel Joe Hennon, a környezetvédelmi biztos szóvivője, s rámutatott, hogy a biztos ellátja törvényes feladatát, az uniós jogot be fogja tartatni. Potocnik szerint a cianidos kitermelésnek van ugyan alternatívája, de a többi lehetőség még nagyobb kockázatokat hordoz.
Bánki szerint európai napirenden kell tartani a verespataki ügyet „hiszen a romániai belpolitikai színjáték ellenére továbbra is van esély, hogy a verespataki bányaberuházás megvalósul".
MTI
Erdély.ma

Évadnyitó az aradi Tóth Árpád Irodalmi Körben
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör szeptember 17-én, kedden délután tartotta évadnyitó ülését a megyei könyvtár Concordia termében.
A rendezvény első részében Kiss Anna és Hevesi József kellemes őszi hangulatot teremtettek Arany János és Petőfi Sándor költeményeivel, majd Kölcsey Ferencre emlékeztek a költő halálának 175. évfordulója alkalmából.
Dr. Brauch Magda tanár, irodalomkritikus részletesen ismertette a reformkort, a népek nemzetté válásának korát, a magyarság öntudatra ébredésének időszakát. Bemutatta a klasszicizmus ellenhatásaként jelentkező romantikát s az irányzat különféle megnyilvánulásait a festészetben, zenében, irodalomban. Megismerhettük a romantika óriásait a világirodalomban és a magyar költészetben, majd Kölcsey Ferenc életművének részletes bemutatása következett. Elhangzott néhány kitűnő verse (Vanitatum vanitas, A Szabadsághoz, Rebellis-vers, Emléklapra), s néhány rövid részlet prózai írásaiból (Nemzeti hagyományok, Parainesis Kölcsey Kálmánhoz) Katona Béla, Lovász Miklós, Czernák Ferenc, Kolumbán Zsolt és Hevesi József előadásában.
A rendezvény végén Czernák Ferenc olvasott fel részletet Illyés Gyula Kölcsey Hymnusáról szóló tanulmányából, majd a Hymnus előadása zárta a műsort.
Szeretetvendégség és baráti beszélgetés tette teljessé a jó hangulatú irodalmi délutánt.
Regéczy Szabina Perle
Nyugati Jelen (Arad)

Mi, hol, mikor?
Ünnep Csernátonban
A csernátoni Haszmann Pál Múzeum fennállásának negyvenedik évfordulóján ma 13 órától ünnepi rendezvénnyel emlékezik a múzeumalapításra. A megnyitó után bemutatják A csernátoni Haszmann Pál Múzeum című albumot, majd a rádiókiállítás működőképes darabjait szólaltatják meg. 15 órától a Codex régizene-együttes koncertje, 16 órától pedig a Csernátoni burrogtató című gépésztalálkozó, régi gépek bemutatója várja az érdeklődőket.
A Nemzetközi Néptáncfesztivál és Őszi Vásár programja
Ma: 11 órától a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban borvízkóstolás; a színpadon táncegyüttesek műsora; 13 órától vásári bábjáték: Szegény ember királysága (Cimborák bábszínház); 15 órától népviselet-bemutató a külföldi néptánccsoportok közreműködésével; 15.30 órától táncegyüttesek műsora; 17.30 órától a Nemzetközi Néptáncfesztivál gálája: Világok tánca – a fesztivál résztvevőinek közös produkciója; 18.30 órától Fabatka és meghívottai (Sepsiszentgyörgy); 21 órától Nadara zenekar; 21.30 órától táncház, nemzetközi folkest a Bástya vendéglőben. Holnap: 11 órától Tökfesztivál a vásártéren: töklámpáskészítés, tökszobrászat, tökínyencségek felszolgálása (záróra: 16 óra) – a Gyermekek Palotájának környezetvédelmi köre és a Dr. Kovács Sándor Cserkészcsapat; 12 órától a színpadon gyermektáncház a Folker együttessel; 17 órától Párbeszédek az udvari zene és a népzene, valamint az udvari táncok és a népi táncok között – muzsikál a Codex együttes (Sepsiszentgyörgy–Csíkszereda), közreműködik a Háromszék Táncegyüttes és a Passeggio Historikus Táncegyüttes (Kolozsvár); 18.30 órától menasági énekek és táncok – Repülj, Madár Hagyományőrző Egyesület; 20 órától Muzsikás együttes (Budapest). Állandó programok: 10–20 óráig őszi termény- és kézművesvásár a Szabadság téren; 11–20 óráig borvíztörténeti kiállítás – a Kulturális Örökségnapok részeként az Erzsébet parkban; 11–17 óráig népi gyermekjátékok – a Guzsalyas Alapítvány, a Caritas Családsegítő Szolgálata, a Dr. Kovács Sándor Cserkészcsapat, a Tanulók Palotája, valamint a Vöröskereszt közreműködésével a Szabadság téren; 11–17 óráig történelmi játékok – Toma és csapata (Tolna) az Erzsébet parkban; 14–15 óráig Jó ebédhez szól a muzsika – István Ildikó és zenekara zenél a vásári csárdában; 13–15 óráig vásári csárda hagyományos étkekkel és borkert; 18–20 óráig estebédhez szól a muzsika – István Ildikó és zenekara zenél a vásári csárdában. További részletek a www.sepsi.ro oldalon találhatók. Béke-világnap Kézdivásárhelyen
A Zöld Nap Egyesület és a kézdivásárhelyi sportiroda immár ötödik alkalommal emlékezik meg a béke világnapjáról ma 18 órától. Kérik a lakosságot, hogy ma délután alkossák meg velük a békejelt a városi sportcsarnok és a stadion között. Ha lehet, mindenki fehér felsőben menjen a rendezvényre. Bővebb információ a zoldnap.info/web/bekenapja_otodszor honlapon.
Civil konferencia
A sepsiszentgyörgyi Lábas Házban Nyelv és közösség, nyelvi jogaink című konferenciával folytatódik ma a Civil Napok programja. 9.30 órától a Civilek Háromszékért Szövetség elnöke, Bereczki Kinga köszöntője, után a következő előadások hangzanak el: A nyelvi közösség szolgálata. Tudunk-e élni a joggal? – Tulit Ilona, a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács alelnöke; Gyakorlati jogérvényesítés az anyanyelvhasználat terén – Horváth Kovács Ádám, a Civil Elkötelezettség Mozgalom elnöke; Kétnyelvűség az intézményekben és a vállalatoknál – Szőcs Csongor, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom elnöke; Anyanyelvhasználat Székelyföldön – Helyi kezdeményezések és projektek bemutatása – Soós Gyula önkéntes; Jogok a jogtalanságban – Gazda József szociográfus és művészeti író; A magyar nyelv védelmében Háromszéken – Bereczki Kinga. 12 órától a konferencia zárása.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bernády György és a Magyar Polgári Demokratikus Blokk története (1930-1933)
Bernády politikai tevékenysége a második polgármesterségének befejeztével (1929) nem maradt abba. Mint városi tanácsos, és rövid ideig ideiglenes alpolgármesterként, továbbra is meghatározó személyisége maradt a marosvásárhelyi politikai életnek.
Előtörténetként egész 1927-ig mehetünk vissza, amikor Bernády György kilépett az Országos Magyar Pártból, aki ekkor parlamenti képviselőként, az OMP Intéző Bizottsági tagjaként, valamint a marosvásárhelyi szervezet vezetőjeként, továbbá a város polgármestereként tevékenykedett. Kiválásával az OMP-ben pártszakadás nem következett be, viszont Bernády György országos politizálása ezzel a lépéssel lezárult. Habár a későbbiekben volt rá lehetőség, hogy a parlamenti választásokon, különböző listákon induljon, ezt minden alkalommal visszautasította.
Polgármesterként megmaradva, a helyi ügyekre koncentrált, amíg a városi politikum egy része is elpártolt mellőle. Az eltávolodás azonban elsősorban nem az országos politizálása miatt történt, ugyanis a helyi OMP éléről való távozása után ez a tisztség 1928.december 25-éig betöltetlen maradt. Ez egyben azt is jelentette, hogy a belső harcok és választási eredmények által megtépázott OMP elvesztette a marosvásárhelyi politikai elitjét, s melynek újjászervezését csak azokkal tudta később megoldani, akik elpártoltak Bernádytól. Bernády György második polgármesterségéről (1926-1929) már írtunk, megbuktatása hozzájárult ahhoz a politikai légkörhöz, amelyben a helyi OMP Bernádyval szembe menve újraszervezte magát. Válaszreakcióként Bernády részéről pedig, látszólagosan civil, alulról jövő kezdeményezésként megalakult a Magyar Polgári Demokrata Blokk. A „köztes időszaknak” is nevezhető 1929-es év Bernády számára elsősorban önreflexióval, vádaskodással és védekezéssel telik, melynek végét az 1930 márciusában rendezett helyhatósági választások és a közvetlen előtte, az OMP-t egyensúlyozni kívánó Magyar Polgári Demokrata Blokk megjelenése jelentette. Erre a periódusra jellemző, hogy Bernády közvetlenül a tanács felbomlása után beteg kislányával foglalkozott, valamint a tanács sikertelen visszaállításával. A városi ügyek rendezésének elmaradásával felszabadult energiáit folytonos cikkírásra, a múlt eseményeinek tisztázására és pártépítésre fordította. Az 1930-as községi választásokra az OMP szabad kezet adott tagozatainak, hogy önállóan, a többi kisebbségekkel együtt, vagy más politikai pártokkal kötött választási megegyezés alapján vegyék fel a választási küzdelmet. Egyedül a liberális és kommunista párttal való megegyezés lehetőségét zárták ki a tagozatok számára. Ezzel magyarázható a marosvásárhelyi tagozat egyezsége a Román Nemzeti Parasztpárttal (Adrian Popescuékkal), illetve egyrészt az ezzel szembeni elégedetlenséget használta ki Bernády új pártépítéshez. A másik ügy a munkásság problémáinak a tematizálása volt. Az iparosodás (Marosvásárhelyen a század elején kezdődő gazdasági fellendülés következtében) megteremtette az ipari munkásságot (becslések szerint Erdély szerte mintegy 400 ezres lélekszámban), amely lassan osztállyá formálódott, külön gazdasági, politikai és társadalmi felfogással. A felerősödő baloldali mozgalmak elsősorban a gazdasági világválság egyre inkább érezhető hatásai miatt is aktívabbá váltak, amely gyakori tüntetések és letartóztatások sorozatához vezetett. Korabeli adatok szerint, 1931-ben a városi munkanélküliek száma 7000 volt. Ez hatalmas növekedést jelentett, ahhoz képest, hogy 1927-ben mindössze 625 munkanélkülit tartottak számon. A korabeli helyi szakirodalom szerint a marosvásárhelyi mesteremberek politikai nézete polgári maradt, amíg a gyári munkásság a marxi tanításokra volt fogékonyabb. Így a polgárság és munkásság között politikai nézetből fakadó különbségek adódtak. Az önálló kisiparos büszkén vallotta magát magyarnak, így a két világháború közötti időszakban az OMP-nek stabilabb szavazóbázisa volt, míg a szocialista tanokat valló munkásságra „alig lehetett magyar szempontból számítani.” A román megszállást követően fokozatosan kiszorítódtak a hivatalokból a magyar nemzetiségű tisztviselők, ugyanakkor ezek az érdekek csak gazdasági téren érvényesülhettek, amely egy új lendületet adott, az amúgy román elnyomás alatt tartott gazdaságnak. A gazdasági világválság rányomta a bélyegét a város gazdasági életére, ez elsősorban a nagy- és középpolgári rétegeket érintett súlyosabban, ugyanis a kisiparos és munkásrétegek kisebb fellendülést értek meg. Például 1919-1936 között a megye területén a gyári alkalmazottak száma 3477-ről 4633-ra emelkedett. A válság alatt több gyár, nagyvállalkozás tönkrement, a válság sújtotta évek után némi fellendülés következett, melynek eredményeként konszolidálódni látszott az a kispolgári és munkásréteg, amelyek szavazataira Bernády számíthatott a Magyar Polgári Demokrata Blokk által. Ezt azért fontos kiemelni, mivel az elszegényedő nagypolgári réteg, bár hű szavazója volt a városi OMP-nek, már kevés gazdasági potenciállal bírt, ugyanakkor az OMP paktumpolitikájából kiábrándultak szavazataira is számított Bernády. Tulajdonképpen a nemzetiségi kártyát próbálta oly módon kijátszani az OMP ellen, hogy miközben színmagyar listát, illetve a városi magyarság elsőbbségét hirdette, próbált odafigyelni azokra a szociálisan érzékeny tömegekre, amelyeket az OMP elhanyagolt. Bernády még második polgármestersége alatt is tanúságot tett szociális érzékenységéről, a válság még akkor nem éreztette jeleit, viszont intézkedéseivel támogatta a munkásotthon, a népkonyha és a városi szociális juttatások létrehozását. Jó kapcsolata később, második polgármestersége után is fennmaradt a baloldallal, annak ellenére, hogy a karhatalom legtöbb esetben erőszakkal próbálta megakadályozni akcióikat. Simó Géza (helyi kommunista mozgalmista) és csoportja a fentebb említett nehézségek (és olykor az ő személyét is érintő letartóztatások) ellenére folytatta szervezkedését, megalapítva az Ifjú Harcos című kommunista lapot, valamint egy saját formációval, a Dolgozók Blokkjával (vagy nevezték Munkásblokknak is a korabeli sajtóban) indult a közigazgatási választásokon.
Bernády számára fontos volt, egyrészt hogy egy ideig titokban tartsa a politikai akciót, másrészt pedig úgy állítsa be a szervezetét, mint egy spontán, (mondhatni civil) alulról jövő kezdeményezés, amely a város szociáldemokrata munkásságát, a kisiparos polgárságát tömöríti, és elsődleges célja a város magyar vezetésének visszaállítása. A Blokk megalakulását március elején harangozta be a sajtó. A szervezet élén ekkor Petri Zsigmond elnök, Kassai Imre főtitkár álltak, akik a Blokk alapítói és követőik társaságában keresték fel lakásán Bernádyt, hogy kérjék fel pártjuk listavezetőjének. A nyilván színlelt meglepődést és meghatottságot eljátszó Bernády az őt támogató sajtó számára a következő napokra anyagot szolgáltatott, amikor közölte, hogy elvállalta a felkérést és azt is, hogy fogalma sem volt a szervezetről: „Beteg vagyok, alig érintkezem a világgal s ezért sejtelmem sincs arról, hogy kik és hányan vannak a pár nap előtt alakult polgári és demokrata blokkban.” Bernády minden bizonnyal tudhatott a kezdeményezésről, hogyha nem is az ő kérésére történt volna meg, akkor is több cikkében utalt arra, hogy saját csoportosulása volt. A sajtóban különféle reakciókat váltott ki a Bernády-Blokk megjelenése, elsősorban a felháborodás volt érzékelhető, mivel az OMP ellenében indult. Az OMP-t támogató lapok általában hibás lépésként, valamint baloldaliként állították be a szervezetet. Az OMP hevesen ellenezte, a magyarság megbontásának és politikai erkölcsökbe ütközőnek nevezte a Bernády Blokk létrejöttét. Nem ez volt az egyetlen ellenzéki alternatív szervezet: Balázsfalván és Szamosújváron is voltak hasonló ellenakciók az OMP pártközpontjával szemben. A Bernády-Blokk céljait, programját az 1931─32-es évek folyamán, elsősorban a választások előtti felkészüléskor határozták meg. A Blokk szerepét Bernády az OMP-vel való viszonyulás mértékeként határozta meg. Ebben hosszútávon szerepelt a kibékülés lehetősége és a város magyarságának lehetséges egységes képviselete is. Tervei szerint a Blokk nem foglalkozott és nem is fog „ún. nagy, vagy országos politikával” és kisebbségi politikával sem, csak ami Vásárhely „városi nemzeti jellegét, tovatartozandóságát, közigazgatásai és gazdasági kérdéseit érinti.” Bernády elképzelése szerint város magyar jellegének és Székelyföldhöz való tartozásának kiemelésével a Blokknak azon kellene dolgoznia, hogy a magyarság számarányának megfelelően képviselve legyen a városi tanácsban, a város élén magyar ember álljon, a városi tisztikarban és városi alkalmazottak sorában a magyarok számarányuknak megfelelően legyenek alkalmazva.
Az OMP-vel való béketárgyalások lassú és körülményes mivolta miatt Bernády árnyaltabban is megfogalmazta a Blokk létrejöttének célját, várható eredményeit. Szerinte a Blokk létrehozásának fő oka az OMP és a Nemzeti Párt közötti paktum volt, ami veszélyeztette a város magyar polgárainak az érdekeit. Bernády közlése szerint a községi választások előtt polgárok százai keresték fel őt lakásán, kérve hogy vezesse a Blokkot, mert ha nem, a kommunistákra fognak szavazni. Békülési szándékát az is jelezte, hogy nem avatkozott be túlságosan a Blokk vezetőségi ügyeibe, egyfajta „szürke eminenciásként,” inkább a háttérből mutatta az irányvonalat. Ebből fakadóan a szervezet adminisztrációs és egyéb tevékenységeit a Blokk tulajdonképpeni vezetősége látta el, elsősorban az 1932 júniusában bekövetkezett haláláig, Petri Zsigmond, őt pedig Jakab Béla, Kassay Imre és Krón Ernő segítették aktív tagokként. A Bernády-Blokk és az OMP közötti konfliktusban elengedhetetlen a két főszereplő, Bernády György és Jaross Béla viszonyának elemzése. Bár Jaross az 1926-os polgármester választáskor konkurense volt Bernádynak, ekkor még jó viszonyban voltak. Kapcsolatukban az első törést Bernádynak az OMP-ből való kilépése, illetve a liberális lista támogatása okozta. Tény, hogy végeredményben a Bem-szobor körüli vita vetett véget véglegesen barátságuknak, kettejük vitája az OMP-MPDB vitája mellett a városi (politikai) befolyás vitája is volt a katolikusok és reformátusok között. A vita végeredményben Jaross Béla lemondásával Bernády győzelmével zárult, aki érdekérvényesítését a neki nem tetsző személyek elmozdításával valósította meg. A Jarossra nehezedő politikai nyomás, vádaskodás, Bernády gyakori személyeskedése komoly kihatással volt a politikából való visszavonulására ebben az időszakban. Bernády olykor alpári hangnemben való támadása („sikerült megakadályozni Jaross Béla beteges rögeszméjének beteljesülését, hogy Adrian Popescu megválasztott polgármestere legyen a városnak.”) a látszat ellenére megviselte Jarosst. Az apátplébánost támogató Molter Károly is elismerte, hogy sokszor támadták jogtalanul, de a párt ##„tárgyilagos és temperamentumos elnöke” inkább „járatlansága és szónoki lendületében elkövetett galoppirozásai borzolták fel ellenfeleit.” A Bernády Blokknak az OMP-vel való béketárgyalásainak akadozásai egyik, vagy másik fél személyes sértettsége miatt következtek be. Az ún. békekötés végeredményben valódi okai részben tisztázatlanok, a városi lapok is ködösítettek. A közlemények szerint a városi fiatalság vette kézbe a tárgyalás folyamatait, az egyezség körülményeiről, feltételeiről pedig szintén nincs ismeretünk, csupán az ünnepélyes aktusról: fiatalság a béketárgyalások után felkereste Paál Gusztáv, Joós Andor, és küldöttsége Bernádyt. Felkérték, hogy lépjen vissza az OMP-be.
"Kérésüket teljesítem s a belépési nyilatkozatot kész vagyok aláírni" (a tollat a Polgári Párt a Református Kollégium díszszekrényébe tették, megőrzésre). 1933. június 20-án a Polgári Párt közleményben adta tudomásul megszűnését, illetve egybeolvadását az Országos Magyar Párttal. Július 1-én és 2-án Marosvásárhelyen tartották az OMP Intézőbizottságának ülését, Bethlen Györgyöt megerősítve elnöki tisztségében. Ekkor Bernády még nem volt jelen, viszont július 12-én, az OMP városi tagozatának ülésén, ahol először jelentek meg az új intézőbizottsági tagok, ezúttal már Bernádyval, megtörtént az ünnepélyes visszafogadás. Üdvözölték Bernádyt, aki beszédében kiemelte, hogy „Ezt a várost sokan a túloldalról nem akarják magyar városnak tekinteni, pedig ennek a városnak rendkívüli szerepe lesz, az előbb-utóbb végrehajtandó székely autónómia keretében. Komoly aktivitást kell kifejteni ennek az autónómiának az előkészítésére és dokumentálni, hogy a székelyföld kulturális vezetésében döntő szerepe van, volt és lesz Marosvásárhelynek.” Bernády 1934-től újra szerepelt az OMP vezetőségében, továbbá városi tanácsi munkássága sem maradt abban, ezek azonban egy lehetséges új tanulmány fejezetei, egy más elemzés keretei lehetnének. Bernády György politikai tevékenysége és a Magyar Polgári Demokrata Blokk létezése igaz, komoly konfliktusok és személycserék árán, elérte a célját. A város magyarságát egy párt képviselte. A tanulmány mottójában szereplő idézet jól ábrázolja Bernády különutas politikájának működését. Bernády társadalomszervezői kísérlete ilyen szempontból sikeresen zajlott, mivel felhívta a figyelmet azon kisiparos és munkásrétegek integrálására (az OMP-be utólag), akiket az addigi magyar politikai kurzus nem vett figyelembe. Megfigyelhető, hogy Bernády pártalapítása tulajdonképpen egyben szakítás is az akkor már gazdaságilag hanyatló nagypolgári, nemesi rétegekkel. Ezért is feltűnő, hogy Bernády korábbi politikai munkatársai, követői (Teleki Arthur, Toldalaghi Mihály) már nem játszottak szerepet a politikai akciókban. Továbbá a pártalapítási kísérlet egyben Bernády személyes győzelme az OMP hivatalos álláspontját képviselő Jaross Béla felett, melyet bizonyos szempontból, városi szinten katolikusok és reformátusok közötti párharcként is lehetne értelmezni.
Részlet a Magyar Kisebbségben Bernádyról megjelent gyászszövegből
Bernády György szeretett önálló utakon járni, felfogását nehezen rendelte a másoké alá. De amikor észrevette, hogy különjárása a magyar közérdek kárára lehet, odaállt, azok alá rendelte magát, akiket az egyetemes akarat élre tett.
Fodor János
Transindex.ro

Vasárnap több mint 15 ezren tüntettek Bukarestben Verespatak védelmében
Folytatódtak vasárnap Romániában a verespataki ciántechnológiás bányaberuházást ellenző és támogató tüntetések: a projekt ellen Bukarestben több mint 15 ezren vonultak utcára, Verespatakon viszont több száz helybéli szorgalmazta a kitermelés mielőbbi megkezdését.
A beruházást ellenzők sorozatban a huszonkettedik napja vonul- tak utcára vasárnap. A tüntetők hétvégén vettek részt nagyobb számban a megmozduláson. Szombaton például mintegy 5-6 ezer fiatal vont élőláncot a román parlament köré a beruházás elleni tiltakozásként.
A tüntetések szeptember 1-jén kezdődtek azt követően, hogy a román kormány a parlament elé terjesztett egy törvénytervezetet, amely elősegíti a tervezett ciántechnológiás bányaberuházást.
Vasárnap Bukarestben 15 ezren tiltakoztak a beruházás ellen, de más romániai városokban is szerveztek hasonló megmozdulásokat, így összesen több mint 20 ezren kérték a bányanyitási terv elutasítását.
Verespatakon több száz bányász szorgalmazta a beruházás jóváhagyását, és a kitermelés mielőbbi elkezdését. Az erdélyi településre látogatott vasárnap Valeriu Zgonea, a román képviselőház szociáldemokrata párti elnöke, aki a beruházást ellenzőket felszólította arra, hogy javasoljanak konkrét és életképes alternatívát a verespataki emberek megélhetésére, hiszen az erdélyi településen nagyon magas a munkanélküliség. A helyszínen a beruházást tervező Rosia Montana Gold Corporation illetékesei elmondták, hogy a beruházás több mint 2 ezer munkahelyet biztosít a környéken élő embereknek, emellett a beruházó vállalta, hogy kétszeresére növeli a környezet rehabilitálására fordítandó pénzösszeget, amely 56 millió euró lesz, de pénzt fordít a kommunizmus idején végzett kifejtés nyomán keletkezett, és azóta is folyatódó környezetszennyezés felszámolására, akárcsak a térség örökségének megóvására.
A 70 százalékos parlamenti többséggel kormányzó Szociáldemokrata Szövetségben (USL) megoszlanak a beruházással kapcsolatos vélemények: a szociáldemokraták támogatják a bányaprojektet, a liberálisok ellenzik. inforadio.hu
Erdély.ma

Haszmann Pál megvalósult álma (Negyvenéves a csernátoni múzeum)
Idős Haszamnn Pál sokat dédelgetett álma negyven esztendeje kapott intézményes keretet, megvalósulása e négy évtized alatt beteljesedett, hiszen a csernátoni múzeum tárgyi örökségünk páratlan gyűjteményét mondhatja magáénak, a körötte kialakult szellemi műhely a magyar nyelvterület minden kis szegletében ismert. A csernátoni Haszmann Pál Múzeum fennállásának negyvenedik esztendejét ünnepelte szombaton, ahogy illik, és ahogy kell: saját értékeinek felmutatásával, az ínséges időkben is jövőépítő szellemiség kisugárzásával.
Erős zaj riasztotta szombat reggel a csernátoniakat, olyasféle burrogás, amire még az öregek jól emlékeznek: bő fél évszázada vagy inkább egy szűkebb emberöltő ideje még mindennapos volt az ilyen zaj. Most csak a mezőkövesdiek által az ünnepségre elhozott traktorok vonultak végig a falun, mintegy hívogatóként az ünnepségre. Ami különösebben nem is szükségeltetett, merthogy a déli harangszó után már szép számban gyülekeztek helyiek és vendégek a Damokos-kúria udvarán, csodálták a sorba állított régi masinákat, és sandán kémlelték az eget. A Székely Nemzeti Múzeum olyan, akár egy öreg fa, száznegyven éves gyökerekkel és életerős hajtásokkal – ezek egyike az intézmény csernátoni részlege, mely legenda, az élő múzeum példája, egy nyitott műhely, ahol olyan a hely szelleme, amilyent sehol máshol nem találni – mondta az ünnepi rendezvény megnyitóján Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja emlékeztette az egybegyűlteket, idén ifj. Haszmann Pál a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetésben részesült. A múzeum szerepére felhívva a figyelmet kiemelte: a tárgyi örökség fontos identitásképző elem, de hogy ezek megmaradjanak, a tudást is át kell adni, és ebben kiemelten fontos szerepet töltött be és tölt be most is a múzeum. Tamás Sándor megyeitanács-elnök bonyolult múzeumi rendszerünk gyöngyszemének nevezte a csernátoni részleget, mely élő múzeumnál is tágabb, kisugárzása mindenkit magával ragadó. Köszöntőjében azt kívánta, a múzeum alkalmazottjainak jó sok munkájuk legyen, olyan, aminek értelme, haszna és gyümölcse van. Bölöni Dávid múlt, jelen és jövő összefogójaként méltatta a múzeumot, melynek alapítója és az őt követők értéket hagytak, ezáltal erőt adva a közösségnek – a község polgármestere megköszönte nekik, hogy kultúránk megőrzésének ezt az útját választották. A köszöntőbeszédekre reagálva D. Haszmann Orsolya kiemelte: idős Haszmann Pál álmának valóra válása csak úgy történhetett meg, hogy sokan hittek álmában, a múzeumalapító szellemi örökségének továbbvitele, akár édesapjának, neki is kötelessége, így hát számukra, a család mindenikének számára a múzeumban dolgozni nem munkahelyre járást jelent, hanem életformát. Ennyi szép beszéd hallatán az idő is elpityeregte magát, az ünneplő közönség a kúriába szorult hát, ahol a Jakab Árpád vezette falukórus mutatkozott be. Kinda István néprajzos A csernátoni Haszmann Pál Múzeum című képes albumot, a Székely Nemzeti Múzeum legújabb kiadványát mutatta be, a D. Haszmann Orsolya által írt könyv a múzeum gyűjteményeinek ismertetése mellett az alapító életrajzát is tartalmazza. A rádiógyűjteményt ismertető és méltató előadások már ismét a szabad ég alatt hangozhattak el, zenei keretben: előtte az Ágoston József vezette férfidalkör, utána a Codex régizene-együttes borús-derűs koncertje szórakoztatta a közönséget (felvételünk). Az ünnepség fénypontját kétségkívül a burrogtató jelentette, erre apróságtól hajlott hátú idősig mindenki kíváncsian várt. A mezőgazdasági szerszám- és gépgyűjteményben található, a mezőkövesdi és gyöngyösi szakemberek önzetlen segítségével feljavított traktorok és stabil motorok beindítása nem kis erőfeszítést és türelmet igénylő munka, ha egy-egy gép megkutyálja magát, máris jön a gépész magyarázata: darabos a benzin. De a kitartás mindig meghozza gyümölcsét, minden működőképes motor előbb-utóbb elkezd pöfögni, melyik duruzsolóan, melyik ritkákat rotyogva, és némi előmelegítés után az egyik, Magyarországról ez alkalomra hozott öreg traktor is berobban, a szó legszorosabb értelmében, hogy hangjánál csak füstje nagyobb. Kádár Zoltán, a mezőkövesdi Mezőgazdasági Gépmúzeum igazgatója, majd Lévay Sándor vállalkozó, gépgyűjtő nemcsak a gépészszakma rejtelmeire, de a magyar technikai históriára is kitérő magyarázatai közben megszólal aztán szerény hangon a csernátoni gyűjtemény öreg McCormick traktorja is, és a sok búgás és brummogás közt végül a temető kapujából visszahozott Hofherr, melynek gyönyörűen restaurált édestestvére pár perccel korábban a füsttől és bűztől menekülők tapsát mégis kivívta. Ez a Hofherr traktor, mely sok éven át nyakig a mocsárban rejtőzött, a legtöbb munkát igényelte, beindítani is csak egy nappal az ünnepség előtt sikerült a magyarországi gépészeknek, hangját hallva a közönség öröme és lelkesülése nekik is, de a múzeum közösségének is szólt. És napnyugtáig burrogtak a gépek, és duruzsoltak az emberek, míg a nóta is fel nem hangzott.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Százéves a szovátai városháza
II. helytörténeti konferencia
A Teleki Oktatási Központ, Szováta város önkormányzata, a Bernády Közművelődési Egylet a Sóvidék kulturális folyóirat szerkesztőségével közösen immár második alkalommal szervezte meg szombaton a fürdővárosban a szovátai helytörténeti konferenciát, amelynek tematikája volt: 100 éves a városháza. Az egynapos szakmai rendezvényen helyi és vendégkutatók, történészek a Sóvidékkel kapcsolatos tudományos munkáikat mutatták be.
Szolláth Hunor, a Teleki Oktatási Központ igazgatója és a Sóvidék kulturális folyóirat főszerkesztője lapunknak elmondta, a konferencia célja az, hogy a Sóvidékkel kapcsolatos tudományos kutatásokat – legyen szó bármely szakterületről, néprajzi, régészeti kutatásról – a nagyközönség elé tárják, hogy ne csak különböző szakfolyóiratokban jelenjenek meg, amelyekhez esetleg nem, vagy csak nehezen lehet hozzáférni. Ez két úton valósult meg, egyrészt szombaton meg lehetett hallgatni az előadásokat, akiknek erre nem volt lehetősége, az majd elolvashatja a konferencia anyagából összeállított kötetet, amelyet az év végére a Sóvidék folyóirat ad ki a helyi önkormányzat anyagi támogatásával. A másik fontos cél, hogy teret biztosítsanak a kutatóknak, szakembereknek a találkozásra, tapasztalatcserére. A főszervező kifejtette, a tavalyi, első konferenciát a 75 éves Fekete Árpád és Márton Béla valamint a 85 éves Derzsi Ferenc tiszteletére szervezték, akik sokat tettek a Sóvidék múltjának a kutatása terén; az idén, mivel adott volt a kerek évforduló, 100 éve épült a szovátai városháza, úgy gondolták, legyen ez a tematika. Helyi szakemberek, kutatók, helytörténészek érkeztek Korondról, Marosvásárhelyről, Szovátáról, de Magyarországról is.
Eleve községházának épült
A konferencia első előadója Józsa András szovátai pedagógus, kutató volt, aki Százéves a szovátai városháza című előadásában ismertette a felépítés történetét. A szakember elmondta, a hét végi konferenciának is otthont adó épület eleve községházának épült, és mai ismereteink szerint a felülete ugyanekkora volt, mint most. Később, ahogy a város nőtt, és egyre több teremre volt szükség, a kezdeti, tágas helyiségeket mind kisebbekre szűkítették. – Az akkori vezetők tapasztalták, hogy rövid időn belül duplájára, sőt triplájára nőtt Szovátának a lakossága, a legnevesebb fürdőhellyé vált, így ők már a majdani városnak építkeztek. Ezt onnan tudjuk, hogy az első világháború idején rengeteg új intézmény, bizottság, többek között a Vöröskereszt foglalkozott árvák, özvegyek megsegítésével, hadisegélyek kiosztásával, és ezeknek mind tudtak helyiséget biztosítani. Ez a nagy terem, ahol a konferencia tartatik, eleve gyűlésteremnek épült, a képviselőtestület – így nevezték akkor a település vezetőségét – itt tartotta a gyűléseit és a demokrácia jegyében itt hallgatták meg a község lakóit a települést érintő dolgokról – fogalmazott Józsa András.
Egy érdekességről is szó esett, Szováta rendtartó székely falunak egykor volt egy épülete, amely a történelmi iratok szerint a hónap 29 napján kocsmaként, egy napig pedig községházaként működött. Ennek a hátterében az áll, hogy akkor nem volt állami segély, sem uniós pénz, a község pedig fenn kellett tartsa magát, emellett a lakók mindenhez közmunkával hozzá kellett járuljanak. Építkezésekhez, hídépítéshez, piactér kialakításához, ki szekérrel, ki lapáttal, mindenki hozzájárult. Józsa András a szovátai városházával kapcsolatban még egy érdekességet elárult: amint Vásárhelyen a Kultúrpalota hangversenytermét egy időben az akkor a technika csodájának számító mozivetítésnek szentelték, úgy az 1910-es években, amikor a legnépszerűbb fürdőhelynek számított Szováta, akadt egy élelmes vállalkozó, aki jelentkezett, hogy állandó moziteremként működtetné a városháza gyűléstermét. A képviselőtestület akkor megvitatta, hogy anyagilag milyen hozadéka lett volna ennek, ám írásos emlék nincsen arról, hogy ez végül megvalósult-e vagy sem – magyarázta a kutató.
Fekete Árpád az örmény eredetű szovátai magyarokról értekezett. Elhangzott, hogy a környéken élő örmények megélhetési forrása a kereskedelem volt, fakereskedéssel foglalkoztak, kocsmákat működtettek, sokan mészárosok voltak. Ma a környéken élő leszármazottaik nem beszélik a nyelvet, viszont a közösségtudat annál erősebben él bennük, örmény eredetű magyaroknak vallják magukat.
Fábián Gabriella a Szovátán élő vallási közösségek múltjáról tartott előadást, Ambrus Lajos pedig Az Erdélyi Magyar Unitárius Egyház 1841-es korondi zsinatának határozatai az anyanyelvű oktatás kiteljesítésében címmel érkezett. Ez utóbbiban elhangzott, hogy Brassai Sámuel polihisztor, aki részt vett a zsinaton, megállapította, hogy annyira rosszak a tankönyvek, hogy azokból lehetetlen jól oktatni, ezért a zsinat elhatározta, hogy jobb tankönyveket kell biztosítani. Egy másik határozat szerint kötelezni kellett a szülőket, hogy iskolába küldjék a gyerekeket, mivel akkor száz gyerekből hatvan nem járt iskolába – fejtette ki előadásában a kutató.
Szolláth Hunor a városról szóló fürdőkalauzok, tájékoztató kiadványok időbeni alakulását ismertette, tartalmi, illetve esztétikai megközelítés alapján. A felkutatott anyagból egyértelműen az derül ki, hogy az I. világháború előtt megjelent első kiadványok óta ezek egyre színesedtek, külsőre egyre mutatósabbá váltak, viszont tartalmi szempontból idővel leszegényedtek, szinte kizárólag reklámcélokat szolgálnak. A továbbiakban Mester Zoltán, Szi-lágyi Zsolt, Pánczél Szilamér, Pál-Antal Sándor, Berekméri Róbert, Mihály Ferenc, Nemes Gyula, Márton Béla, Zepeczaner Jenő és Tófalvi Zoltán Szováta, illetve a Sóvidék történetével kapcsolatos szakmai előadásaival folytatódott a konferencia.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Folytatódnak a zászlóperek Háromszéken
Újabb támadást indított a Kovászna megyei prefektúra a székely zászló ellen: ezúttal Kovászna Megye Tanácsát és Sepsiszentgyörgy önkormányzatát perelte be a székházaik homlokzatára kitűzött lobogó miatt.
Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke szombaton közölte, a napokban kapta meg a bírósági értesítést a prefektúra keresetéről. Dumitru Marinescu prefektus a Mediafax hírügynökségnek elmondta, korábban mindkét önkormányzatnak küldött felszólítást, hogy távolítsák el a szerinte törvénytelenül kitűzött kék-arany lobogót, s mivel nem tettek eleget a kérésének, a bírósághoz fordult.
A prefektus meglátása szerint a közintézményeken csak a törvény által előírt zászlók, szimbólumok és feliratok használhatók. A kormányhivatal eddig öt háromszéki polgármestert perelt már be, mert a felszólítása ellenére nem vették le a székely zászlót: májusban Kézdivásárhely és Kökös, júliusban Barót, Lemhény és Árkos ellen kezdeményezett bírósági eljárást. Bár Marinescu úgy tudja, a csernátoni, gelencei, ozsdolai, vargyasi és kovásznai elöljárók eleget tettek a zászló eltávolítására vonatkozó felszólításának, a polgármesterek ezt cáfolják. Tamás Sándor hangsúlyozta, nem veszik le a zászlót, azt csak karhatalmi erőkkel távolíthatja el a prefektus.
A háromszéki politikus emlékeztetett, közeleg az 1918 december elsejei gyulafehérvári nyilatkozat centenáriuma, s száz év után Romániának számot kell adnia, biztosította-e a nemzeti kisebbségeknek a nyilatkozatba foglalt jogokat. „A számvetés során kiderül, hogy több gondot okozott, mint amennyit megoldott” – mutatott rá. Tamás Sándor szerint az utóbbi időkben erősödő magyarellenes hisztéria a bírósági döntésekben is megmutatkozik. Egyértelmű, hogy a bíróságokon politikai döntések születnek, ez történt az uzoni önkormányzat ügyében is.
Mint arról beszámoltunk, a múlt héten a brassói fellebbviteli bíróság elutasított az uzoni polgármester fellebbezését, és törvénytelennek nyilvánította a községháza homlokzatára kitűzött székely zászlót. Első ízben született végleges ítélet a polgármesteri hivatalra kitűzött székely zászló ügyében.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Miért sikertelen a kommunizmus elítélése?
Tőkés László 2009-ben megkapta a Románia Csillaga érdemrendet. Most, amikor Traian Bãsescu és Victor Ponta egymásra licitálva szorgalmazza annak visszavonását, alig-alig hallható józan ellenérv a román sajtóban.
Tőkés László 2009-ben megkapta a legmagasabb román állami kitüntetést, a Románia Csillaga érdemrendet. Az 1989-es forradalom 20. évfordulóján adományozott érdemrend egyfajta elismerése kívánt lenni mindannak, amit Tőkés László tett a kommunizmus bukásáért. Most, amikor Traian Bãsescu, a díj adományozója és Victor Ponta egymásra licitálva szorgalmazza annak visszavonását, és az így gerjesztett nacionalista ötletelés felszínre hozza a román közgondolkodás teljes magyarellenes szimptomatológiáját, alig-alig hallható józan ellenérv a román sajtóban. És még kevesebb azok száma, akik arra figyelmeztetnek, hogy e döntés tulajdonképpen annak árulkodó jele, hogy a kommunizmus elítélése mindössze egy pillanat konjunkturális kiaknázásának retorikai játéka volt akkor, 2009-ben.
Mindez azonban nem csupán Romániára jellemző: Kelet-Közép-Európára, sőt az egész Európára érvényes diagnózisként állapítható meg, hogy a kommunizmus elítélése nem tudott átfogóan és radikálisan következetes lenni, következésképpen a konzekvenciák hiánya gyakran morális érzéket sértő valóságként van jelen a mindennapokban.
A nácizmus és az abszolút bűn
Fel kell tennünk tehát a kérdést: miért nem lehetett sikeres a kommunizmus elítélése?
A válasz keresésében jó kontrasztanyagként használhatjuk azt, amit a nácizmus elítélésről tudunk. A nácizmus elítélése ugyanis gyorsan és éles cenzúra megvonásával megtörtént, és ebben – a legtöbb értelmezés szerint – két meghatározó tényező volt. Egyrészt az, hogy a világháború után a győztes hatalmak – mind a nyugati demokráciák, mind a Szovjetunió – a végleges lezárásban együttműködtek, és ennek a pillanatnyi (de világtörténeti kihatású) kiegyezésnek a nürnbergi per egyszerre volt történeti és jogi formája. Másrészt a véglegesség fenntartásában igen nagy jelentőségű volt az is, hogy a nácizmus bűneit, a holokausztot a háború utáni kialakult emlékezési kultúrának és gyakorlatnak sikerült világtörténeti főbűnné, abszolút bűnné emelnie. A nácizmus elítélésében a véglegesség és a megfellebbezhetetlenség morális és intellektuális biztosítékává a holokauszt egyediségének a tana lett.
A kérdés ezek után az, hogy amiképp sikerült 1945 után a nácizmus elítélése, miért nem következhetett be az ilyen egyértelműséggel 1989 után a kommunizmus elmarasztalásában. Miért nem kerülhetett hasonló történeti, jogi és morális dimenzióba a kommunizmus megítélése? Holott köztudott, a kommunizmus áldozatainak száma meghaladja a nácizmuséit. Az alábbiakban néhány szerző (Tony Judt, Stéphane Courtois és mások) nyomán három fő okot gondolok felsorolhatónak a sikertelenség diagnózisához.
Az első ok talán az, hogy a kommunizmus áldozatai sokkal kevésbé “láthatóak”. Tony Judt kiszámította: a kommunizmus körülbelül 100 millió ember elpusztításáért felelős, ez pedig Franciaország, Anglia valamint az Egyesült Államok keleti partján lévő megapolisz lakosságának felel meg. Ez az óriási emberáldozat azonban időben és térben szétszórt, és részben feloldódott a világ kulturális ismeretlenségében. Ki tudja összekapcsolni az olyan távoli helyszíneket, mint Recsk, Kolima (Gulág) vagy Phnompen? Mindezek megismeréséhez, számbavételéhez idő kellett, és – bizony – némi felismerést is igényelt, hogy a különböző kulturális hátterek mögött ugyanazokat a rendszereket lássuk. Tulajdonképpen mind a mai napig vitatott az a tény, hogy mindezeken a “helyszíneken” – például Kambodzsában vagy Etiópiában – tényleg “kommunizmus” volt-e. A kommunizmus bűneit minimalizáló logikáknak egyik érve épp az, hogy ezek a “távoli” diktatúrák tulajdonképpen nem is kommunista diktatúrák voltak, hanem valami mások. Ezekkel az érvekkel szemben Stéphane Courtois azt hozza fel (Annie Kriegel nyomán), hogy a kommunista világrendszer három koncentrikus körben szerveződött: a) a Szovjetunió és a “népi demokráciák” államainak körében; b) a Komintern által egységbe szervezett kommunista pártok körében (több mint 80 párt volt világszerte); c) a kommunista mozgalom által szervezett szövetségi kapcsolatok körében (békemozgalmak, szakszervezeti világszövetségek stb.). Bár az uralmi rendszerek kulturális profilja, azaz a kommunizmus hozzáidomulása a helyi társadalmakhoz – “eltörzsiesedése” – sokféle volt, e három koncentrikus kör egységesítő teljesítménye indokolttá teszi a kommunizmus kifejezés használatát az egyébként nagyon eltérő rendszerekre is.
A második ok: a kommunizmus legyőzésére tulajdonképpen nem is került sor olyan értelemben, ahogy a nácizmus legyőzéséről beszélünk. A kommunizmus magától omlott össze, itt a rendszer társadalmi implóziója helyettesítette Berlin szövetségesek által egyeztetett megszállását. Persze, az implóziót is támogatta a Nyugat, s ez a tárgyalásos-kiegyezéses átmenetekhez való viszonyulásában látható. A vezető nyugati politikusok hatalmi-reálpolitikai megfontolásokból elfogadták demokratáknak azokat a kommunistákat, akik részt vettek az átmenet levezénylésében. 1991-ben Kievben Bush még úgy sóhajtott fel, hogy bár csak ne bomolna fel a Szovjetunió idő előtt. Az átmenetet (és helyenként a felbomlást) levezénylő kommunista politikusok megítélésében ennek folytán nagy különbségek alakultak ki. Más volt az egyes politikusok megítélése a Nyugat szemében, és más a honi társadalmakban. A Szovjetunióban kétségtelen különbség volt Gorbacsov és Jelcin között, Magyarországon pedig Pozsgai és Horn között, jóllehet, ezek a politikusok egyaránt, és a Nyugat által is értékelt módon részt vettek a kommunizmus lebontásában. Érdemeik és múltjuk kongruenciáját, illetve inkongruenciáját azonban másképp látják a Nyugat és országaik honi közvéleményében. Ez a különbség is kihatott a kommunizmus bűneinek a vizsgálatára.
Végül, egy harmadik ok, amelyre szintén Tony Judt hívta fel a figyelmet: a kommunista ideológia tulajdonképpen nem diszkreditálódott a maga teljességében.
Az igaz, hogy a leninizmus és a sztálinizmus primér változatait elutasíttattak, azonban a 90-es években Nyugat-Európa és Amerika számos egyetemén a neomarxista irányzatok ismét eléggé divatossá váltak; Althussert újra felfedezték, és több marxista inspirációjú – egyébként tiszteletre méltó művekkel rendelkező – történész (mint például Eric Hobsbawm) részt vállalt a kommunizmus bűneinek a relativizálásában. 2006-ban az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése elfogadott egy kommunizmust elítélő határozatot (meglehetősen kompromisszumos megfogalmazásban), de ennek is akadtak történész bírálói, akik a források feltáratlanságára hivatkozva próbálták minimalizálni a kommunizmus áldozatainak számát.
Popfilozófiák, divatpólók
Hogy a neomarxista irányzatok sikeresek lehettek, abban kétségtelen szerepe volt a polgári társadalom időnkénti válságainak. Az 1968-as párizsi tavasz vagy a hetvenes-nyolcvanas évek ellenkulturális mozgalmai a kapitalizmus kritikájának olyan szellemi közegét teremtették meg, amelyben a marxizmus egyes irányzatai újabb esélyt kaptak. Ezek az irányzatok popfilozófiákká váltak, és a társadalomkritikai attitűd olyan divatpólójaként szolgáltak, amelyet felöltve a nyugati lázadó fiatalság identitásközösségként léphetett fel. A maoizmus divatja – például – a reflektálatlan, érzületi lázadás ideológiai egyenruhája volt, benne nem kellett különösképpen gondolkodni azon, hogy közelebbről mit is jelent eredeti értelme szerint, de harsányan lehetett bírálni a fogyasztói társadalom minden hibáját. A lázadásnak ez az iskolája mára egy egész nyugati politikai establishmentet tett elnézőbbé a kommunizmussal szemben (gondoljunk például Barroso pályájára). A fiatal nyugati maoista, trockista értelmiség szerepfelfogásáról, életérzéséről és tudásáról egyébként érdemes elolvasni Robert Merle Üvegfal mögött című regényét.
Ha most mindezt a marxizmus ideológiatörténeti perspektívájában vizsgáljuk, akkor Slavoj Žižek szlovén filozófus eszmetörténeti periodizációjához kell fordulnunk. Žižek szerint a marxizmus történetében két nagy politikai innováció volt, amely egyben világos hatalmi érdeket is szolgált: 1) a lenini újítás, mellyel a forradalom helyszíne a legfejlettebb országokból átkerült a “leggyöngébb láncszemre”, azaz Oroszországba (ez annak igazolása volt, hogy miért a Szovjetunió bolsevikjei a “proletár világforradalom” igazi zászlóvivői); 2) a maoi újítás, amely a proletariátus helyébe a parasztságot, a “lényeg nélküli osztályt” ültette, és amelyet a kínai proletáriátus gyöngesége, jelentéktelensége tett szükségessé; Mao a nyugati marxizmus tanaiból kilépve a hunani parasztlázadás mintájára alapozta a kínai kommunista forradalom stratégiáját. Nos, ezekhez mérve számíthatnánk harmadik innovációként a nyugati neomarxista újítást. Itt már nem egyetlen központi ideológiai tézis alkotja az újítás magvát, hanem a minden válságban újragondolt kritika a kapitalizmus ellen. A neomarxista irányzatok kevesebb jelentőséget tulajdonítanak a gazdasági alapoknak, és lemondtak a totális forradalomról. De nem mondtak le egy, a kapitalizmussal szembeni “ellentársadalom” létrehozásáról, és minthogy ennek feltételei mindig másak, a neomarxista irányzatok is változó geometriájú kritikai ideológiaként lépnek fel időnként.
Összegezve az előbbieket, három okát sorolhatjuk fel tehát annak, hogy miért nem lehetett sikeres a kommunizmus elítélése Európában; ezek: a) a kommunizmus áldozatainak nem ismerése, illetve a kommunista népirtások bűneinek bagatellizálása; b) a kommunizmus összeomlásának kompromisszumos támogatása a nyugatiak részéről a “teljes legyőzés” helyett; c) a marxizmus ideológiai továbbélése, elfogadott társadalomkritikai attitűdé válása a kapitalista társadalomban.
Mindezek mellett Románia esetében további sajátos körülmények is szerepet játszottak a kommunizmus elítélésének történelmi sikertelenségében. Kettőt tartok kiemelendőnek.
Az egyik közismert: a romániai átmenet sajátos “forradalmisága”. Általában a forradalmak sikere két kulcsmozzanatban ragadható meg. Egyrészt sikeresen végbe kell mennie a régi rend és képviselői félreállításának. Másrészt szükséges egy “alternatív projekt” is az új rendhez, valamint egy új elit. Nos 1989 decembere tényleg sikeresen félreállította a régi rendet, és annak első vonalbeli képviselőit: Ceausescu hatalmának közvetlen kiszolgálóit. Az új elit azonban, mint közismert, a régi elit második vonala volt, azaz amennyiben nem került volna sor a Román Kommunista Párt felszámolására, tulajdonképpen egy párton belüli radikális elitváltásról lehetett volna csupán beszélni. Ehhez a váltáshoz az alternatív projekt pedig nem az új vezetők “saját projektje” volt (ahogy a forradalmak esetében történik), vagyis nem kellett hozzá históriai invenció. A projekt az európai demokrácia normáinak az átvételét tartalmazta, amelyhez a Nyugat írásos útmutatást is adott az európai integráció dokumentumai révén (az EBEÉ 1990-es Párizsi Chartája, az Európai Tanács határozatai stb.). A régi-új román politikai elit e dokumentumok “gyakorlatba ültetése” során kezdte igazából átértelmezni hivatását, feladatát, politikai identitását. Magától értetődik: mindezt egyfajta mimikri és a kétértelműségek kultiválása kísérte, amely meghatározóvá vált a kommunizmussal való szembenézés lanyhaságára, illetve elodázására nézve is.
A másik sajátos mozzanat egyértelműen kulturális jellegű, nem a kommunizmussal van kapcsolatban, hanem a román közélet ama habituális jellegével, amely régebbi, és amelyet mindmáig legteljesebben Caragiale ábrázolt. Voltaire mondása, hogy “a nevetségesség öl”. És ez érvényes az európai politikára is: a politikai karaktergyilkosságok egyik bejáratott eszköze a nevetségessé tétel. A mai román politikában azonban a nevetségesség pillanatai oly gyakoriak, hogy – paradox módon – a közönség olykor már nem is érzékeli. Caragialei pillanat volt, amikor Vadim Tudor arról panaszkodott, hogy a Ceausescu-korszakban a Szekuritáte üldözte őt, vagy az, amikor Dan Voiculescu furfangos antikommunista cselekedetekként magyarázta az átvilágító bizottság (CNSAS) előtti meghallgatásában a 80-as években vitt külkereskedelmi tevékenységét. A nevetségesség e banalizálódása azonban kihatott az antikommunizmus megítélésére is. A román közvéleményben az antikommunizmusra való hivatkozás ma már csupán gyanús és ellenőrizhetetlen szándékokat sejtet, valamilyen pozíció megváltoztatásának leplezett szándékát.
Kitartani sikertelen ügyek mellett
Mi lehet a végső következtetésünk ezek után?
Két, egymásnak némiképp ellentmondó konklúziót tudok csupán megfogalmazni. Az egyik az, hogy mára egyértelművé vált, a történelmi körülmények logikája sikertelenségre kárhoztatta a kommunizmus elítélésének politikai tervét. A másik gondolatunk viszont mégis az kell legyen, hogy még sem hiábavalóak e törekvések. Van értelme kitartani sikertelen ügyek mellett is, hiszen azok üzenetek a jövőnek. A kommunizmus elítélésére való törekvés azt üzeni, hogy az ember sohasem fokozható le azzá, amit el akarnak fogadtatni vele! Egyébként pedig a reménytelen ügyek vállalása maga is az emberi szabadság mértéke.
Bakk Miklós
Elhangzott szeptember 7-én Aradon, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által a falurombolás elleni tiltakozás 25. évfordulójára szervezett szimpóziumon.
Krónika (Kolozsvár)

Kettős játék
Az RMDSZ aggódik, hogy az Európai Unióban egyre inkább felüti a fejét a nemzetállamok megerősítésének igénye. Erről Borbély László politikai alelnök beszélt Marosvásárhelyen, a Bernády György Közművelődési Alapítvány kisebbségi szemináriumán.
A rendezvényt követő sajtótájékoztatón a politikus utalt rá, hogy bizonyos szélsőséges pártok, illetve a gazdasági válság miatt megerősödött az elmúlt időszakban az a nézet, miszerint meg kell erősíteni a nemzetállamokat a nagy európai föderatív régiók kárára. Borbély kijelentette: “Ezt mi nem tudjuk elfogadni. A nemzeti identitás nagyon fontos, de a nemzetállamok ideje lejárt.” Ha ezt egy balliberális szemléletű politikus mondaná, nem volna benne semmi meglepő. De egy keresztény etnikumot képviselő politikus részéről ez a szemlélet szokatlan. Mi a valóság, és mennyiben érint ez minket, Kárpát-medencei magyarokat?
Divatos mese
A nemzetállamtól való elhatárolódás az Uniót domináló szekuláris szemléletet tükrözi. Ez ma a nyugati eszmedivat. A kordivatok sokszor jelentettek zsákutcát a történelemben (legújabban 1989, 2008). A nemzetállam megkérdőjelezése ugyanakkor stratégiai jellege miatt érinti a román és a magyar politikát is. A stratégiai elképzeléseknél pedig igen hasznos az időbeni tisztázás. Az RMDSZ esetében különösen, hiszen a szövetség sokéves tevékenységének eredő vektora az erdélyi magyar politikában való széles körű csalódáshoz vezetett. Roger Scruton brit filozófus a Magyar Tudományos Akadémián tartott előadásában Borbély Lászlóval ellentétes véleményt fogalmazott meg a nemzetállamok kapcsán. Gondolatvezetésében Scruton szembeállította az állam alulról jövő legitimációját az államokra felülről rátelepített szabályozással, mely az egyirányú fogalmak mentén működő EU-t jellemzi. Az Uniót a nemzet ellentéteként megjelenő birodalomként definiálja, különösen problematikusnak tartva, ahogyan az új politikai elit kriminalizálja a nemzetet, félrevezetve ezzel a polgárokat. A “birodalom” felülről erőltetett intézményei – az elvi szubszidiaritás jótékony homályába burkolva – a nemzetállamhoz képest valójában átláthatatlanok és ellenőrizhetetlenek. A filozófus szerint az alulról legitimált nemzetállam nem problémát, hanem éppenhogy megoldást jelenthetne az eszmehiánnyal is küszködő Unió válságában. Abban a válságban, amely – tegyük hozzá – nyilvánvalóvá tette a transzatlanti porondon zajlott politikai kísérletezgetések kudarcát, véget vetve a fogyasztói társadalom álmának.
A szélsőséges pártok az ebből fakadó csalódást és elkeseredést felkarolva erősödhettek meg. Így tértek vissza természetszerűen a nemzeti öntudatok is, mely folyamat leállítására az európai teret domináló szekuláris véleményformálók erőfeszítései kevésnek bizonyultak. Ezért kell nekik új mese, új ideál. És amíg a posztmodern Benedek Elekek az új birodalmi mesét irodáikban megfogalmazzák (jelenleg ezen dolgoznak), addig a “politikailag korrekt” trendőrök és a befolyásos érdekközpontok aggódnak, nehogy visszavegye a terepet a nemzet az Európai Bizottságtól, a remény az álmoktól és a természetesség a mesterkéltségtől.
Isten, nép és család nélkül
A nyugati főáram nem akar nemzetállamot látni. Istent végképp nem, de a férfi-nő egységében meghatározott családot sem tűri. Csak az individum jöhet szóba. A magányos áldozat, a vonzó hölgy és az egyedülálló farkas, akik a titkos mesék hatására meg fogják majd menteni a világot. Ez a szemlélet az internacionalizmusban véli megtalálni a megoldást, miközben tömegekre meg elitekre (amelyek persze ők...) osztja a világot. Ebben a konteksztusban olvasandó Borbély László “aggódása” és a nemzetállamok idejének lejárását hirdető RMDSZ-es állásfoglalás.
Mit ér a nemzet? A szekulárisok számára nem sokat. Körülbelül annyit, mint egy statisztikai elem. Persze ezt így nem jelenthetik ki egyenesen, mert akkor elveszítenék a pozícióikat. Az emberek kiábrándulnának szofisztikus megnyilvánulásaikból, és nem választanák őket újra. Ezért inkább kettős játékot űznek. A nemzetállamok szövetsége helyett egy globális méretű individualista társadalmat akarnak építeni. Egy Münchhausen bárói képességekkel rendelkező meseimádó piramist, mely a spanyolviasz mielőbbi feltalálásában és a saját hatalmában bízva félresepri a keresztény hitet és mindenféle objektív hazugságokkal igazolja meritokratikus önmagát. Aki pedig a föderatívszerű piramisépítést nem pártolja, az maradi, elavult, csökönyös és náci! Ezért sztálinozták és hitlerezték Orbán Viktort, minden eszközzel le akarván járatni, amiért becsüli a magyar nemzetet és promoválja a keresztény értékeket. Góliát csicskásai ezt nem tűrik. Ők azután is náciznak és rezsimeznek, hogy
– amerikai képviselők megdicsérték a magyar kormányfőt az antiszemitizmus ellen folytatott ádáz küzdelméért,
– Köves Slomó vezető rabbi nagyra értékeli a zsidó közösséget pártoló erőfeszítéseit,
– Ilan Mor izraeli nagykövet a magyar zsidó kultúra reneszánszáról beszél,
– a magyar kormány jövőre Holokauszt-évet hirdetett, és a holokauszt gyerekáldozatairól emlékező múzeum felállítását tervezi.
De hát kit érdekel az igazság, mikor a tömeget bármivel lehet etetni! – mondják magukban ezek az önigazolt bölcsek, a “független” és “objektív” illúziókergetők. “A Magyarországon történteket a saját nézőpontjukból értelmezőkre nem érdemes haragudni. Hazudnak, persze, ez kétségkívül igaz (...), de meglepődni ezen talán nem érdemes.” (Orbán Viktor)
Ez a nemzetpolitikát elavultnak tekintő szemlélet alkotta a Tavares-jelentést is, látszatokat szolgáltatva az EU-nak arra, hogy a “szövetséges alapszerződések” világából önkényesen átlépjen a “politikai hatalomgyakorlás” világába. És ezt Markó Béla szerint a magyar kormánynak vakon el kellett volna fogadnia, alávetvén Magyarországot a trendnek. Miért? Mert a trendőröknél a hatalom, és ugye a hatalom... óh! (akit bővebben érdekel, olvassa el a Markó Béla, az EU és az igazság című írást, Szempont, szeptember 6.). Nos itt állunk. A nézetnél, amely jellemzi az RMDSZ politikaformálóit és a Gyurcsány–Mesterházy–Bajnai-vonalat egyaránt. És aminek ellentmond, hogy a nemzetben gondolkodás természetes, a tudományos ismeretek és a keresztény tanítás pedig ugyanazt üzeni, amit Roger Scruton az MTA-nak: szó sincs semmiféle nemzetállami elavultságról!
Néhány tudnivaló a nemzetállamról
Az önszerveződő nép egy természetes entitás. A gond nem a léte, hanem az istenítése. Ez utóbbi olyan erőszakspirált indíthat be, amely nem tűri a másságot. Az erdélyi magyarság ezt 1918 óta a saját bőrén tapasztalja, ezért pontosan tudja, miről van szó. Az önistenítésből fakadó intolerancia jellemző a szekulárisokra is. Erről szólnak az új magyar alkotmány elleni támadások, az Orbán Viktor lejáratására tett sorozatos kísérletek, valamint azok a háttérdöntések és események, melyeket az uniós intézményekben az elmúlt években megfigyelhettünk. A nemzeti és szekuláris szélsőségesség közt nincs alapvető különbség; mindkettő hiábavaló.
A magyar alkotmánynak szerencsére nincs nemzetistenítő jellege. Értelmes emberek alkották, akik az ember helyett a Teremtőt helyezték a trónra. A kormány pedig eredményes gazdaként dolgozik és bátorít, mesék helyett értékeket promovál, antiszemitizmus helyett megbecsüli a zsidókat, és valóságosan törődik a kisebbségekkel. Keresztény szemmel mérve ez egy nemzetállami keretekben működő egészséges út, ellentétben az EU-t jelenleg domináló értéktelenséggel és az önistenítő bukaresti szemlélettel (lásd A Titanic kapitánya vagy a Román világháború című, ezeken a hasábokon megjelent írást). Ezen a téren az EU tanulhatna Magyarországtól. De nem akar, mert kizárólag az embert akarja isteníteni. Ezért maradt ki az alkotmányszerződésből a keresztény múltra való hivatkozás. A büszke Góliát ezt nem tűri. Pedig okos lenne, ha a történelem tanítását meghallgatva átváltozna Dáviddá. A történelem mérlegén ő ugyanis minden látszaterőssége dacára vesztes. Akinek van füle a hallásra, hallja.
A felelősség felvállalása
Az erdélyi magyarok helyzetén senki nem fog javítani, ha az érdekeinkért nem állunk ki bölcsen és határozottan. Az idő hathatósan bebizonyította a kishitűség hiábavalóságát. Ezért – politikai vezetés szintjén legalábbis – az RMDSZ-nek égető szüksége van a megújulásra. Ez elől nem tud többé elrejtőzni. A következményeket fel kell vállalni, ami a muszájdefenzív szemléletű vezetők visszalép(tet)ését, a feltétlen hatalomszolgálat nászágyának feladását jelenti. Ebben pedig benne van a racionális meséktől a magyar néphez és a keresztény értékekhez való visszatérés is. Ha ez nincs, minden hiába. Az autonómia is. A meséket az illúzióvesztett magyarok már megunták. Akárcsak az RMDSZ alternatívájaként mutatkozó amatőrizmust. Pillangókra nincs szükség, bárhonnan is vitézkedjenek. Alapvető változtatás kell, minden oldalon.
Nyílt a pálya, komoly a teszt. Hajrá, magyarok!
Lőrinczi Loránd
Krónika (Kolozsvár)

Kötelékek – kézfogások
Színek, helyszínek
Az augusztus végi zöld még a nyár tartós ígéretét jelentette, ám az erdők nem egyértelműen mondtak igazat. Vonaton, autóval át a Székelyföldön – különben mindenütt a világban, legalábbis a mi tájainkon ezekben a napokban – hideget-meleget megtapasztal az ember; mint ahogy a „melegünk lett” nem feltétlenül jóra mutat, a sepsiszentgyörgyi vagy csíkszeredai hűvös reggelt vagy a kolozsvári, a budapesti esős napot kísérhetik kellemes élmények, pozitívan-emlékezetes történések. Így voltam én is az elmúlt, jellegzetes átmeneti hetekben.
Hideg-meleg. Próbáljon eligazodni az ember.
Képektől a tárgyakig – emberekig
Cseh Gusztáv gyűjteményes grafikai tárlata most már jó néhány hete elkísér különböző helyszínekre. (Vagy én kísérem őt városról városra?) Ha igaz, a kolozsvári helyszínek és a sepsiszentgyörgyi Lábas Ház galériája után következhet Székelyudvarhely és Bukarest. Szentgyörgyi jelenésünknek pedig volt egy rendkívül kellemes, újra élményt adó hozadéka: kilátogatás Alsócsernátonba, a Cseh-rokonsághoz, a Haszmann Pál nevét viselő helytörténeti múzeumba.
Helytörténeti múzeum? Ezt a minősítést rég kinőtte a Haszmann család bámulatos összefogásában, sokfelé figyelő, körültekintő irányításával működő gyűjtőhely, amely miközben a székelység múltját tárja elsősorban a látogatók elé, jóval tágabb kört mutat be, a legkülönbözőbb ágazatokban. Skanzen, népművészet, ipartörténet (és a Cseh Gusztáv rézkarcai révén: képzőművészet). És aki rokonság vagy régi barátság folytán bebocsáttatást nyer, ismételten, a változatlanul lakásként működő hátsó kúriába és a nagy múzeumi telekkel szemközti új házba, a családtörténet örvendetes alakulásáról is tudomást szerezhet, egyúttal pedig a magyar história emlékei közt szemlélődhet. (Közvetlen nyomait találva a kolozsvári egyetem néprajzos végzettje, a ház ifjú asszonya új tudásának, hagyományőrzéssel összeegyeztetett, táguló érdeklődésének.) Ami ritka öröm: a gyermekek, illetve unokák – a múzeumalapító Haszmann Pál felől nézve dédunokák – nyüzsgése ezeken a portákon. Az egyik öreg traktor (működő múzeumi tárgy) beindításában, a műszaki tájékoztatásban nagy szakértelemmel vett részt az idén első osztályba indult önkéntes tárlatvezetőnk, Bagoly Zalán. Jegyeznem kellett volna mondatait, elektronikusan rögzítenem ábeles beszédét, amely egyenesen az erdélyi irodalomtörténetet idézte, láthatóan-hallhatóan minden betanultság nélkül.
Régi és új galériák
Augusztustól, a Kolozsvári Magyar Napoktól (de persze sokkal régebbtől) folyamatosan kísérnek, elkísérnek a képek, a falakra aggatottak vagy csak az üres, omladozó szobákban kialakított látványok, ahogy ezt a lerobbant kolozsvári szállodaépület, a New York (Continental) emeleti traktusában néhány napig regisztrálhattuk. Szabó András másfajta szobabelsőt is megörökít, már-már megszállottan, művészi hitellel; az ő különös, míves-munkás grafikái a Korunk Stúdiógalériájában újra és újra felfigyeltetnek a szakmaiság és a vele egyeztetett hangulatteremtés változatlanul-változóan érvényes voltára.
Az egyre inkább művelődéstörténeti-művészettörténeti tényként számon tartott előd, az 1973-ban elindított Korunk Galéria kezdeteire adódott alkalmam rátekinteni szeptember közepén, Székelyudvarhelyen. (Ha már Sepsiszentgyörgyre most nem jutottam el, a „Szocrelatív” kiállításra, ahol az Állandó Korunk Galéria Fülöp Antal Andor-festménye is megtekinthető, kölcsönben, most épp Udvarhelyről.) De hogy az átmenetek – normális körülmények közt – lehetségesek, azt éppen a szűkös körülmények közt működő udvarhelyi képtárban, a hetvenes évek végén letétbe helyezett, Korunk tulajdonú munkák közt állapítottam meg, magamban; egy nagy méretű, meglepően színes Jakobovits-kép és egy méretre kicsi Jovián György-festmény emlékeztetett rá, hogy bizony a képzőművészeti értékek nem a születési évszám függvényében „elavultak” vagy „modernek” – hozzánk szólók.
Jó volt találkozni a „Nyitott kapuk a kolozsvári unitáriusoknál” elnevezésű rendezvénysorozat keretében a fiatal Felházi Ágnes új festményeivel, abban a kiállítóhelyiségben, amely a közelmúltban a Korunk Galériának többször is teret biztosított. Ráadásul Felházi Ágnes gazdag színvilágú műveire a Korunk ugyancsak felfigyelt már. Külön megjegyzendő, hogy ezúttal az unitáriusok belvárosi tanácsterme egy képzőművészeti tárlat alkalmából zsúfolásig megtelt.
Csíkszeredában pedig, mondhatnám, menetközben, bepillanthattam a Petőfi Sándor utcában székelő Új Kriterion Galéria legújabb kiállítási anyagába, a Budapestről érkezett Nádler István és Szikszai Károly remek tárlatába. Egy nagyon igényes sorozat mai állomásáról van szó, a kurátor Részegh Botond és a Bookart Kiadótól támogatott vállalkozás, a legalábbis kettős igazgatónak nevezhető Hajdú Áron szervezésében. Aligha véletlen, hogy erre az Új Kriterion Galériára, amely – valljuk be – az eléggé kicsi Csíkszeredában nem is olyan rég működik, a nagyhírű Bécs figyelt fel; kitűnő minőségű katalógusaikat igénylik, ezekben pedig helyi magyar fiatalok, bukaresti nagymenők (a grafika professzora, Mircia Dumitrescu, a szobrász Aurel Vlad) s a magyar nyelvterülettől nyugatra élő művészek jelennek meg.
Meccsek, színek, helyszínek
A naiv néző – ha még van ilyen – azt gondolhatná, hogy a futballpályán a meghatározó szín a zöld, mármint a pályát borító gyepszőnyeg színe. Ez nyilván már nagyon régóta nem így van, hiszen a zöld (fehérrel kombinálva) a Fradit jelenti, a lila-fehér az Újpestet, de a lilákon a kolozsvári CFR-t is lehet érteni, mint ahogy az „U”, az úgymond egyetemi csapat fekete-fehér. (Kinek fekete, kinek fehér – vagy inkább piros-sárga-kék, esetleg fordítva sorolva, szív szerint, a román nemzeti színeket.) De hagyjuk az egyesületi csapatokat, kolozsvári nézetben sem az „U”, sem a CFR nem érdemli mostanában az érdeklődést (tapasztalatom szerint a „névrokon” román vasúti társaság sem – Székelyudvarhelytől Kolozsvárig vonaton 9 órát tartott legutóbb az út!!).
Természetesen a két országot lázba, illetve az egyik egészét, a másiknak erdélyi kisebb részét letargiába hozó-taszító eseményt, a magyar–román, román–magyar válogatott mérkőzést akarom föleleveníteni. No nem azt a Bölöni László szerint is mindkét oldalról gyenge játékot, amelynek a bukaresti lelátókon és a tévé előtt ülők tanúi lehettek (és amelyben a román csapat volt az egyértelműen jobb, azaz kevésbe gyenge); a „körítés” az, ami feledhetetlen. A nagyobb szégyen ugyanis a randalírozó szurkolóké – a mindenáron verekedni akarók valójában nem érdemlik ezt a nevet – meg a médiáé (és a politikumé), amely az indulatokat messze az átlagos fölé szította. Biztosan azoknak volt-van igaza, akik szerint ez már nem futball, nem sport, hanem nemzetek egymásnak feszülése, kielégülési vágy, végül is szánalmas kompenzáció. Akkor is igaz ez, ha az úgymond művelt Nyugat-Európa pályáin és a körülöttük lévő kocsmákban hasonlók megtörténnek. (Gondoljunk csak a mérkőzésekről kitiltott angol bőrfejűekre.)
Nem vagyok nézője az amerikai futballnak, egyelőre nem értem a játékszabályait, jóllehet Bálint unokám, maga is eredményes művelője az óceánon túl köztudottan legsikeresebb sportágnak (országos ifjúsági és felnőtt bajnok ő a pesti Duna-parton), kitartóan magyarázza nekem, hogy igazából mit kellene nézni, látni. Szóval nem tudom még értelmezni, hogy a legutóbbi döntőjüket beharangozó reklámlapon mit jelent a neve mellett a WR – de abban a hitben élek, hogy ők, a játékosok legfeljebb egymást rugdalják, ütik, és a nézők nem szállnak be a pálya melletti „férfias” csihi-puhiba. Ha pedig nem tévedek nagyot, akár azt is kívánhatom, hogy az évtizedek óta reménytelenül küzdő (sokszor még csak nem is küzdő – lásd Bukarest, 2013. szeptember 6.!) magyar labdarúgók adják át a helyüket az amerikai futball helyi művelőinek. Hátha ők több örömet szereznek majd nekünk. Legalább egy-két évtized múlva, amikor Amerika nem csupán a filmművészetből-filmiparból szorítja ki Európát, a saját korábbi sikeres pályáról.
Élet vagy halál?
A kérdést nem a futballpályáról hozom át, hanem a színházból. A kolozsvári magyar színház stúdiójából, a vendég Mihai Măniuţiu rendezte előadásból. Valószínűleg kevés olyan néző várta az előbemutatót, aki már hallott Johannes von Teplről, az 1351 és 1415 közt Schüttwában, Saazban, majd Prágában élt német reneszánsz költőről. A Világirodalomi Lexikon (1977) elég részletesen ír róla, illetve Der Ackermann aus Böhmen (A csehországi szántóvető) című művéről, a megözvegyült ember kétségbeesett panaszairól, átkairól, vitájáról a megszemélyesített Halállal. „A mű formája új; az olasz humanistáktól eltanult, gazdagon díszített, széles sodrású dikció, amely A csehországi szántóvetőt a német középkor legszebb prózai művévé teszi” – írja a lexikon. Annak a formája pedig, amit a kolozsvári színpadon Măniuţiu adaptációjában láthattunk A földműves és a halál cím alatt, a legteljesebben új és mai, hiszen TV-musical lett belőle. Ez az átváltozás gyanakvóvá teheti az embert, ám csalódásunk a lehető legpozitívabb. Ki gondolta volna, hogy tűz és víz összebékíthető? A rendezőnek és a színészeknek, a tévéshowt eljátszóknak-eltáncolóknak-eléneklőknek ez sikerült. Nem blaszfémia (az eredeti mű és az örök érzelmek meggyalázása) következett be. Megrendítő előadásban volt részünk. Lehet, túlzónak tűnik a kiemelés, számomra mindenesetre olyan színházi élményt jelentett, amilyet az utóbbi években alig egy-két itteni előadás tudott kiváltani. Nagyszínpadon a csúcsnak tudott Ványa bácsi, Andrei Şerban rendezésében, kiváló színészi alakításokkal. Most a stúdióteremben egy fiatal társulat vizsgázott jelesre.
Úti könyvek
Megőrizve a különírást. Ugyanis nem útikönyvekről akarok beszámolni, hanem önértékű művekről, amelyek utazásokon vagy nyaralónapokon újabban kísértek el. Valójában egyetlen könyvről, a hosszú vonatozást és a csíksomlyói Várdomb panzióbeli néhány szabad órát értelmessé tette, egészen kivételesen. Némi túlzással mégis itt említhetem a két-három balatoni estémet érdekesen kitöltő másik kötetet is, hiszen tulajdonképpen a Putyin börtönében ülő egykori milliomos, várományos ellenzéki politikus, Hodorkovszkij a vele készült interjúkban, Ljudmila Ulickaja itt található leveleiben szintén életről és halálról szól – egy volt birodaloméról, megújítási (gazdasági) kísérletekről, bírósági ítéletekről, arról, amiről hírek, újságcikkek szóltak, és ami ebben a könyvben közvetlenül tárul fel. Nem irodalom, persze, még Ulickaja, a páratlan kortárs orosz regényíró itteni szövegei sem irodalmiak, de a hallgatás-elhallgatás problematikában izgalmas dokumentumhoz jutottam. (Mihail Hodorkovszkij: Harcolok a szabadságért. Írások – Dialógusok – Interjúk. Bp., 2011.)
Merem állítani viszont, hogy az utóbbi idők könyv-szenzációja, magyar olvasó számára bizonyosan, Márai Sándor posztumusz könyve, a Hallgatni akartam. Már az felkeltheti az érdeklődést, hogy az Egy polgár vallomásai tervezett harmadik kötetének elkészült fejezetei (1949–1950-ből, Márai nyugati emigrációjából) kerültek kinyomtatásra – de ha szabad ilyet mondani, ennél jóval többről van szó. Márai Sándor arra vállalkozott, hogy a maga írói-politikai (polgári!) hitelével őszintén megvallja, megtörve a hallgatást – erre utal a Hallgatni akartam cím –, hogy valóságosan milyen volt a magyar (és kelet-közép-európai) történelem 1938, Hitler ausztriai bevonulása és a két bécsi döntés, illetve 1944 között, miképpen alakult a demokrácia a Horthy-korszakban – Budapestről, Kassáról és Kolozsvárról nézve. Magyarország két volt miniszterelnökéről, Bethlen Istvánról és Bárdossy Lászlóról rajzol közelképet, személyes emlékek megidézésével – gondolom, mai józan történészek által igazolható pontossággal, elfogulatlansággal; ugyanígy néz szembe a felvidéki városba érkezett „anyások” (ejtőernyős közhivatalnokok) és öntelt, rosszul nevelt katonatisztek magatartásával. Erdélyi olvasóknak ugyancsak nagyon-nagyon tanulságos szemináriumi alkalom ez a Márai-könyv, javíthatja a demokrácia történelmi és jelenkori állásáról kialakított képünket.
Szeptember az iskolakezdés hónapja. Tanulni pedig sosem késő, akkor sem, ha jóval túlléptük az iskolás kort, és inkább a felejtés ellen kellene küzdenünk.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)

Jubilál a Nemzetiségi Színházi Kollokvium
Tizenhárom romániai kisebbségi kőszínház és három alternatív társulat vesz részt a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház által szeptember 27. és október 6. között immár 10. alkalommal megszervezendő Nemzetiségi Színházi Kollokviumon.
Erdély egyik legnagyobb múlttal rendelkező színházi fesztiválját először 1978-ban, Sepsiszentgyörgyön szervezték meg, a gyergyószentmiklósi színház 2001-től ad otthont a kétévente sorra kerülő eseménynek. A hagyománytól eltérően az idei előadások nem versenyprogramban szerepelnek, a szervezők ezúttal inkább a fesztivál találkozó-jellegére fektetik a hangsúlyt. A Kollokvium célja, hogy párbeszédek tere legyen, szemléje azoknak a törekvéseknek, amelyekkel – színházi alkotóműhelyként – Románia kisebbségi teátrumai keresik útjukat közönségük, közösségeik felé. Az elmúlt évekhez hasonlóan, az idei fesztiválra is magyar, német és jiddis nyelven játszó színházak kaptak meghívást, összesen 7 nagytermi, 5 stúdiótermi és 3 nagyszínpadi stúdióelőadás szerepel a programban. A programot pénteken 19 órától a szentgyörgyi társulat Bánk bán című előadása nyitja.
Valamennyi intézmény az általa reprezentatívnak tartott előadást jelölte a Kollokviumra, a találkozón a házigazda intézmény mellett jelen lesz a bukaresti Állami Zsidó Színház, az Aradi Kamaraszínház, Csíki Játékszín, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, a marosvásárhelyi Yorick Stúdió, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata, a szebeni Radu Stanca Színház Német Tagozata, a nagyváradi Szigligeti Színház, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház, a Temesvári Állami Német Színház és a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház. A kőszínházak mellett idén a szentgyörgyi M Studio, a kolozsvári Váróterem Projekt és az Erdélyi Vándorszínház is vendége a Kollokviumnak. Utóbbi társulat a fesztivál keretében a Gyergyói-medence falvaiban is bemutatkozik. A seregszemle egyik különlegessége, hogy Székely Csaba Bánya-trilógiájának két darabja egy napon szerepel a programban. A többszörösen díjazott Bányavirág legelső díját 2011-ben a Kollokviumon kapta, idén ismét megtekinthetik az érdeklődők a Bányavakság mellett.
A délutáni szakmai programok keretében többek között bemutatásra kerül Zsigmond Andrea Mi kritika még? című kötete és az idén ősszel egyéves Játéktér színházi periodika és portál. A Kollokvium koncerteket is kínál, a fellépők között van a sepsiszentgyörgyi sZempöl, Luiza Zan & Jimmy Cserkész Bukarestből, a kolozsvári FUNKorporation, valamint újra hallható lesz Cári Tibor A színház zenéje című zenei projektje. A sepsiszentgyörgyi Malterego Zenei Alakulat filmvetítésekkel (Microcosmos, Wind migration, Home) összekötött koncerttel lépnek fel, de először érkezik Gyergyószentmiklósra Simon Márton magyarországi költő, aki a Polaroidok című kötetét olvassa fel a Gourmand Light zenéje kíséretében. Az előadásokra a jegyek ára egységesen 10 lejbe kerülnek, a 7 nagytermi előadásra szóló Kollokvium-bérlet ára 60 lej. A fesztivál kísérőrendezvényei ingyenesen látogathatók.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Köpönyeg nélkül
A kolozsvári Korunk egykori szerkesztőjének „köpönyegéből nőtt ki az erdélyi magyar társadalomtudomány”, a 60-as–80-as években az akkori ifjúság „gyóntatóatyja” volt, majd egyszer csak eltűnt az irodalmi életből. A jelenleg Budapesten élő Aradi (Schreiner) Józseffel beszélgetve számítástechnikától a Szekuritátéval szemben választott stratégiáig jutunk, de közben azt is megtudjuk, miért (volt) érték az erdélyi interdiszciplinaritás. A kolozsvári Korunk egykori szerkesztőjének „köpönyegéből nőtt ki az erdélyi magyar társadalomtudomány”, a 60-as–80-as években az akkori ifjúság „gyóntatóatyja” volt, majd egyszer csak eltűnt az irodalmi életből. A jelenleg Budapesten élő Aradi (Schreiner) Józseffel beszélgetve számítástechnikától a Szekuritátéval szemben választott stratégiáig jutunk, de közben azt is megtudjuk, miért (volt) érték az erdélyi interdiszciplinaritás.
– Az életrajzát böngészve meglepődtem: magyartanári előképzettséggel lett stratégiai tanácsadó, adatbázis kezelő rendszereket, felhasználói felületeket és szövegelemző rendszereket tervezett.
– Eleve volt ilyen irányú érdeklődésem. Az első ajándék, amit külföldről hozattam, egy kis számítógép volt. Csokoládés dobozban csempészték át nekem. Egy Sinclair ZX81-es volt, „fantasztikusan sok”, 1 kilobájt memóriával, de ezen belül kis programokat lehetett gyártani, sőt, kis adatbázist is lehetett programozni. Ezzel „játszottam”. Egykori fiatal szerzőim közt van például Hajdú Farkas-Zoltán, az ő társadalomtudományi esszéit is közöltem a Korunkban. Belőle úgy lett később heidelbergi komputercég-tulajdonos, hogy amikor nekem el kellett jönnöm Kolozsvárról – mindössze egy hetem volt rá –, ezt a kis számítógépet neki adtam, ő „játszott” vele tovább.
– Hogyan fért meg egymás mellett a társadalomtudomány és az informatika?
– A számítástechnika nem szüntette meg az előzőt, változatlanul érdekelnek bizonyos témák. Leginkább az identitás kérdése foglalkoztatott. Egyfajta köztesség jellemzett: sem ide, sem oda nem tartoztam, közben pedig ide is, oda is egyszerre. A hetvenes-nyolcvanas években nem lehetett engem besorolni, hogy urbánus vagyok-e vagy népi, mert mindkét világgal egyformán közeli volt a kapcsolatom. Az ide is, oda is tartozások nagyon fontossá tették számomra az identitás kérdését, de nem volt identitásválságom. Még attól sem, hogy itt Aradinak ismertek, másutt pedig a Schreinerként, az eredeti családnevemen. De mindenütt, mindig tudták rólam, hogy magyar vagyok, magyarul gondolkodom.
– Miért lett Schreinerből Aradi?
– Először is nagyon vegyes családból származom, vannak sváb, szász, székely és román őseim, bányász nagyapám például egy móc asszony és egy francia mérnök gyermeke volt. Így igen sokféle világ találkozott abban a családban, amelybe én születtem, s amely magyarul beszélt. Magyarul beszélt a román-szász nagyanyám és a burgenlandi származású nagyapám is. Édesapám 1944-ben szovjet hadifogságba esett, ’48 körül halhatott meg, de erről sosem kaptunk hivatalos értesítést. Gyermekkoromat Arad határozta meg, és édesanyám kétségbeesett hite, hogy édesapám mégiscsak hazajön. Később Kolozsváron a Korunkban kezdtem közölni. Egy egyetemistákról szóló pályázati írásommal második díjat nyertem, de ez cenzurális okokból nem jelent meg. Első közölhető írásom Einstein fiatalkori írásairól szólt, és a közléséhez két anekdota is kapcsolódik. Közlés előtt Balogh Edgár behívott a szerkesztőségbe, és kijelentette, hogy a magyar kultúrában nem lehet idegen hangzású névvel közölni. Akkor nem közlök, mondtam. A recenzióm aztán mégis megjelent, Schreiner néven. A másik anekdota szerint – nem tudom, hogy igaz-e – Kohn Hillel, aki fontos erdélyi baloldali személyiség volt, azt írta egy levélben Gáll Ernőnek, hogy egy tehetséges zsidó fiú Einsteinról szóló recenzióját olvasta a Korunkban, támogatni kell a fiatal szerzőt. Telt-múlt az idő, és én jó ideig nem közöltem többet, míg aztán egy számomra nagyon vonzó témáról, a lustaság értelméről – arról, hogy kívülről lustaságnak tűnhet, ha valamin mélyen gondolkodunk – megjelent egy publicisztikám Aradi József név alatt. Kérdeztem Balogh Edgárt, hogy ez mégis micsoda, mire ő azt válaszolta: „ez a te írói neved”. Aztán újságíró lettem, így megszokottá vált számomra az álnév használata. És különben is: tényleg aradi vagyok.
– Itthon Aradiként mutatkozik be?
– Igen, Aradiként, mert itt Aradi Jocóként ismernek. Informatikusként a Schreiner nevet használom. Ez is a köztesség tipikus formája: két kalapom, két nevem van. Szememre is vetették később a Helikonban, hogy „névopportunista” vagyok, aki úgy váltogatta a neveit, mint más a kalapját, aszerint, hogy hol melyik névvel tud érvényesülni.
– 1983-ban hagyta el Romániát. Milyen értékekből táplálkozott nyugaton?
– Külföldön épp az volt az érték, hogy itt, Erdélyben nem szakosodtunk. Abban az időben a különféle területeknek nem voltak saját intézményeik. Ez eredményezhetett olyan helyzeteket, amibe én is kerültem, hogy Gáll Ernő egyik napról a másikra kinevezett a Korunk filozófia-szociológia-társadalomtudományok területeinek szerkesztőjévé, miközben pontosan tudta, hogy egyik területen sem vagyok szakember, hisz magyar szakos tanár voltam. Olyan helyzetek adódtak, amelyek miatt az embernek eleve interdiszciplinárisnak kellett lennie, sok irányból szedte össze az információt, sokszor több nyelven. Számos esetben azért kellett megtanulni egy nyelvet, mert az a bizonyos könyv egy adott nyelven volt elérhető. Az élet olyan helyzeteket teremtett, ami eleve sokoldalúvá tette az embert. Ráadásul felvetett olyan kérdéseket is, hogy miképpen viszonyulnak egymáshoz a különféle területek problémái, hogy tényleg új paradigmák vannak-e a világban. Vagy hogy a paradigmák valóban váltják-e egymást, vagy mindegyik igaz-e. Ez a sajátos erdélyi pozíció olyan gondolkodásra kényszerített, ami nyugaton nagyon értékesnek számított, ott ugyanis mindenki szakosodott.
– A nyolcvanas évek Szilikon-völgye bizonyos szempontból legalább annyira sajátos közeg lehetett, mint a kommunista Románia…
– Olyan csoportban dolgoztam a Stanford-egyetemen, ahol egyetlen amerikai sem volt, kivéve a főnököket. Orvosdiagnosztikai rendszereket építettünk, de a csapatba számos területről érkeztek új kutatók. A brown bag – vagyis barna zacskó – elnevezésű beszélgetések pedig nagyon meghatározók voltak: délben mindenki barna tasakban hozta az ebédjét, és közben arról beszélgettek, éppen ki mit csinál. Másik érdekessége, hogy egyik napról a másikra csak úgy eltűntek emberek. „Hol van John? Tegnap még itt volt. Ja, új céget alapított”. Gyorsan változó, dinamikus világ volt, ahol csak azt nézték, hogy mit tud az ember. Egyetlen európai országban sem juthattam volna olyan helyzetbe, mint ott. Sőt, olyan helyzetbe sem, hogy később vezető legyek, mert ahhoz Európában vállalatvezetői szakdiploma kell, nem mindig a tudás számít. Amerika viszont sokkal lazább és meritokratikusabb.
– A Korunk szerkesztőjeként számos fiatallal ápolt kapcsolatot, a tanácsok mellett könyveket is adott nekik. Honnan tudta, hogy kinek adhat például egy Bibó-könyvet és kinek nem?
– Nemrég vetődött fel bennem, hogy bár az erdélyi kultúra valamennyi fontos szereplőjével találkoztam, a régiekkel is, mint az Erdélyi Fiatalok Debreczeni Lászlójával, hihetetlenül sok emberrel volt kapcsolatom, Mikó Imrével viszont soha nem találkoztam. Miért kerültem például egy Marosi Pétert, Szőcs Istvánt vagy Herédi Gusztávot? Lehet, hogy létezik egyfajta emberismeret-antenna? A diákok közül sokan rögtön hozzám jöttek, amikor behívták őket a Szekuritátéra. Azt kérdezték, mit tegyenek, és én mindig azt mondtam, hogy nem muszáj együttműködni. Bátorság volt-e mindez? Inkább stratégiának nevezném. Abból indultam ki, hogy mindenkiben megbízom, de akiket nem szerettem, azokkal nem tartottam a kapcsolatot. Azt hiszem, még Bukarestből hoztam azt a tapasztalatot, hogy ha valamit nyíltan teszel, akkor kevésbé vagy támadható. Amikor felkerestek például a magyarországi ellenzék tagjai, telefonon beszéltem meg velük a találkozót, hogy a lehallgatók jól hallhassák… Publikusan nem mondtam ellenzéki, bíráló szöveget, magánbeszélgetésekkor viszont sok mindent elmondtam, többek közt azt is, hogy meg lehet tagadni az együttműködést. Engem is többször próbáltak beszervezni, hívtak kávézóba, hogy „beszéljük meg a dolgokat”. Mondtam, hogy nagyon szívesen, jöjjenek be a Korunk szerkesztőségébe, mert Gáll Ernő, a főnököm háta mögött nem mondhatok semmit. Soha nem jöttek.
– Miért hagyta el az országot?
– Személyes, családi okokból. A feleségem angol szakos tanárként Kolozsvártól negyven kilométerre kapott állást. Bánffyhunyadról kellett ingáznia, én oda utaztam hozzá naponta. Ő volt a beszervezés számára a nyomásgyakorlás eszköze: azt mondták, hogy soha nem fog Kolozsváron vagy a város közelében állást kapni, vagy azzal fenyegették, hogy kiteszik a tanügyből. Ő korán fejébe vette, hogy ezt az országot el kell hagyni, nekem meg sem fordult a fejemben. A feleségemet kétszer is külföldre engedték, engem soha. Másodjára kint maradt Németországban. A többi egyértelmű volt: kitettek a Korunktól, és édesapám származása nyomán Németország befogadott.
– Foglalkoztatta valaha a hazaköltözés gondolata?
– ’89 után Amerikában voltam, egy olyan országban, ahol óriási élmény, hogy az embernek nem a diplomái után kutakodnak, hanem az számít, milyen képességei vannak. Ezért nem tűnt akkor alternatívának a visszatérés, de nagyon érdekeltek a hazai dolgok, sok energiát fektettem abba, hogy olyan lapokat szerezzek be, amelyek az itteni helyzetről írtak. És akkoriban indult be az internet is. Írtam az első internetes címekre, leveleztem főleg informatikában jártas emberekkel, mert másoknak még nem volt levelező címük. És ez már az az időszak volt, amikor látni lehetett, hogy igazából nem változtak meg a viszonyok. Jöttek a vásárhelyi események, és amikor San Franciscóban Tőkés Lászlóval találkoztam, elmondta, hogy távolról sem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan otthon elképzelték. De különben sem tudom már a saját korábbi pályámat folytatni, egyszerűen azért, mert eltérítettem magam.
Aradi (Schreiner) József
Költő, szociográfus, szerkesztő, internetstratégiai és társadalmi hálózatok szakértője,nemzetközi stratégiai tanácsadó, 1943. április 18-án született Aradon. A Babes–Bolyai Tudományegyetem filológiai karán végzett magyar szakot, majd újságíróként dolgozott a temesvári Szabad Szónál. 1983-ban Németországba emigrált, de a későbbiekben élt és dolgozott az Egyesült Államokban, Kanadában, Közel-Keleten és Mexikóban is. Informatikus, rendszerszervező és üzletvezetői (MBA) képesítését a müncheni Meteosat Software Institute-ban szerezte. A ’80-as évek végén a Szilícium-völgyben szoftvertervezőként intelligens adatbázis-kezelő rendszereket, felhasználói felületeket és intelligens szövegelemző rendszereket tervezett és fejlesztett, majd a ’90-es években négy éves kutatói ösztöndíjjal a Stanfordi Egyetem ontológiai kutatócsoportjába kapcsolódott be. 1994-től Szaúd-Arábiában töltött be vezető pozíciókat informatikai szakterületeken. Nemzetközi vállalkozások üzletfejlesztési igazgatói, marketing- és kereskedelmi vezetői, ügyvezető igazgatói, informatikai igazgatói és vezérigazgatói pozícióit töltötte be. Budapesten él, két fiú és egy lány édesapja.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szászvároson zárult a VII. Reneszánsz kastélyfesztivál
Zenével, tánccal a műemlékekért
„Vegyeskórus” a Veresbástyában
Szeptember 29-én Szászvároson zárult a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság által szervezett VII. Reneszánsz kastélyfesztivál.
Az évszázados műemléktemplomban helybeliek, Magyarországról és a szomszédos megyékből érkezett érdeklődők előtt mutatta be történelmi táncjátékát a dévai Renaissance együttes. – Idén október 23-án lesz kereken 400 éve annak, hogy kolozsvári országgyűlés Bethlen Gábort fejedelemmé választotta. Méltó tehát, hogy itt, Hunyad megyében, ahol a nagy fejedelem bölcsője ringott, megemlékezzünk Erdély Aranykorának megteremtőjéről – vezette fel a Bethlen Gábor udvarában című táncjátékot a rendezvény főszervezője. Magáról az együttesről, illetve a fesztivál történetéről szólva elmondta: mindannyian, akik a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság égisze alatt tevékenykednek, évek, vagy akár évtizedek óta különböző területeken szolgálják a közösséget, munkálkodnak megmaradásunk érdekében. Ebben fontos helyet foglal el kulturális és épített örökségünk ápolása. – Örömünkre szolgál az, hogy az utóbbi esztendőkben egyre többen fordulnak érdeklődéssel műemlékeink felé és a dél-erdélyi templomok, várak, kastélyok is egyre inkább a figyelem középpontjába kerülnek. És öröm számunkra, hogy ennek a törekvésnek, munkának kezdeményezői között lehettünk és folyamatosan részesei vagyunk – fogalmaztak a szervezők, megköszönve a partnerek, illetve a Communitas Alapítvány idei támogatását.
A műemlékek népszerűsítésének felkarolójaként üdvözölték a rendezvényen Winkler Gyula EP-képviselőt, aki elismeréssel szólt a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság többéves munkájáról, mellyel életre kelti a műemléképületeket. Továbbá örömmel nyugtázta, hogy tavaly, a „Fogadj örökbe egy műemléket” program által a dévai magyar oktatási központ is felzárkózott az épített örökségünket ápolók soraiba: a diákok, fiatalok egyre nagyobb érdeklődéssel fordulnak a műemlékek felé.
A rendezvényen jelen volt Ovidiu Laurenţiu Bălan, Szászváros polgármestere is, aki szintén elismeréssel szólt a reneszánsz kastélyfesztiválról, tágabb körű együttműködést ajánlva fel a szervezőknek. – Büszke vagyok, hogy Szászváros polgára lehetek. E települést, melyben oly harmonikusan fonódtak össze a különböző kultúrák, méltán nevezhetjük Hunyad megye kulturális fővárosának és országos viszonylatban is az itt élők, együttműködésüket tekintve, példaértékű közösségnek számítanak – fogalmazott a polgármester.
A közösségi együttműködés oszlopos tagjaként köszöntötték a szervezők Fülöp Júlia helyi RMDSZ és EMKE elnököt, aki ezúttal is oroszlánrészt vállalt a fesztivál szászvárosi rendezvényének megszervezésében. Továbbá Mihai Căstăian múzeumigazgatót, aki számos magyar közösségi rendezvény résztvevőjeként mindig értékes információkkal szolgál a város, a vártemplom történetéről.
Reneszánsz nap Marosillyén
A sikernek örvendő szászvárosi előadást pénteken a dévai Bethlen kastélynál népes közönség előtt bemutatott táncjáték, illetve régizene-koncert előzte meg.
Szombaton Marosillyén, Bethlen Gábor szülőházában hálaadó szentmisével indult a nap, melyen Marian dévai ferences testvér a reneszánsz korról szólva, az emberi értékekre hívta fel a figyelmet. Dante főműve kapcsán elmondta: a keresztény ember példaértékű magatartásával mások számára is utat kell mutasson, támaszt kell nyújtson a sokféle gyarlóság, megpróbáltatás között. Kun Árpád nyugalmazott református lelkész Bethlen Gábor töretlen hitét állította példaként hallgatósága elé, rávilágítva a fejedelem lelki nagyságára.
A ragyogó napsütésben, a Veresbástya udvarán folyatódott a marosillyei reneszánsz nap. Míg a gyermekek pajzskészítéssel, diótöréssel, nyilazással múlatták az időt, a férfiak jurtakészítésbe kezdtek. Mire a nap lenyugodni készült, a jurta fele már készen állt. Az asszonyok, lányok Csernay Claudia vezetésével varróműhelyt nyitottak, s lelkesen szabták-varrták a reneszánsz ruhákat a Szent Ferenc Alapítvány gyermekei számára. Közben a dévai Lengyel család jókora üstben főzte a babgulyást, amiből kora délután mindenki jóllakhatott. Már szürkülődni kezdett, mire elcsendesedett a Veresbástya udvara, ahonnan ki-ki a közös munka, közös játék jóleső élményével térhetett haza.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

A Maniu-gárdisták gaztetteiről Balánbányán
Péter László csíkszentdomokosi történelemtanár tart előadást Balánbányán a Maniu-gárda szárazajtai és felcsíki mészárlásáról. A történelmi előadásra október 2-án este 7-től kerül sor.
1944 őszén magyarellenes erőszak sepert végig Románián. Az augusztus 23-i átállást követő napokban az akkori hatóságok megkezdték a dél-erdélyi magyarság gerincét képező emberek internálását. Ezzel a tömeges deportálással egy időben a Keleti Kárpátokon átözönlő szovjet csapatok nyomában garázdálkodott Székelyföldön a Maniu-gárdaként ismert paramilitáris alakulat. Raboltak, fosztogattak és gyilkoltak. Szárazajtán 13 személyt gyilkoltak le nagy kegyetlenséggel, utána Csík és Gyergyó fele vették útjukat. 1944 október első napjaiban Felcsíkon garázdálkodtak. Csíkmadarason 2, Csíkkarcfalván 1, Csíkszentdomokoson 11 embert végeztek ki.
A Botorka Közművelődési Órák következő előadása, amelyre október 2-án, du. 7 órakor kerül sor a balánbányai 1-es sz. Általános Iskola konferenciatermében ezeket a tragikus napokat próbálja megidézni. Az előadó Péter László csíkszentdomokosi történelemtanár.
Az előadássorozat támogatói Hargita Megye Tanácsa és a Communitas Alapítvány.
Maszol.ro,

Borboly Csaba
TÜKÖRBE NÉZVE
Az összefogás a kulcs
Tőkés László a lista második/harmadik helyén, ötödik helyen pedig egy MPP/SZNT-s jelölt. Borboly Csaba szerint ez nyerő összeállítás lehetne az EP-választásokra.
Áprilisban azt írtam, hogy ötszázezer magyar szavazat kell ahhoz, hogy komoly politikai szereplő maradhasson az RMDSZ. Írásom legfontosabb megállapítása az volt, hogy az RMDSZ-nek be kell látnia: a megalapítása óta folyamatos szavazói lemorzsolódás megállításának egyedüli módja, ha fontos kérdéseket újragondol.
Az a megállapítás, hogy bizonyos dolgokat újra kell gondolni, az adott helyzetben enyhe, tapintatos megfogalmazás. A szervezet folyamatosan távolodik el választóitól, azok is tőle, és ezt a folyamatot meg kell állítani, a távolodást közeledéssé kell alakítani.
Közeledni nemcsak a választókhoz kell, hanem a történelmi egyházakhoz, a civil szférához, a politikai riválisokhoz, a román és magyar sajtóhoz, mindenkihez. Egyre magányosabb az RMDSZ, egyre több az ellensége, egyre többen várják, hogy mikor bukik orra, és ez nagyon nem jó.
Tükörbe kell nézni
Az RMDSZ az egyetlen szereplője a romániai politikának, amely 24 éve változatlanul talpon áll, és amelyben nem voltak törések. Ez önmagában üdvözlendő, és erre büszkék lehetünk, ugyanakkor ez természetes is egy nemzeti kisebbség politikai képviselete esetében.
Az viszont már nem természetes, hogy a szövetség szavazóinak lemorzsolódása folyamatos – ez egyáltalán nem törvényszerű folyamat, ugyanis a kisebbségi, lokális érdekérvényesítés fontossága, mint például a nemzetállami beolvasztási kísérletekre vagy a globalizációra és számos más folyamatra adott válasz egyre erősebb szerte Európában. A kisebbségi pártok reneszánszukat élik máshol, nálunk pedig folyamatos az erózió.
Az, hogy hasonló folyamatok vannak Felvidéken, Vajdaságban, illetve Kárpátalján a magyar érdekképviseletek háza táján, nem lehet magyarázat semmire, már csak azon egyszerű oknál fogva sem, mert 2008 óta Hargita és Kovászna megyében az RMDSZ szavazatvesztési folyamata megállt, megfordult, a versenytársak megjelenése, a gazdasági válság, kivándorlás, népességfogyás és minden egyéb ellenére.
Egy dolgot ehhez még hozzátennék: meggyőződésem, hogy az RMDSZ erősödése e két megyében még látványosabb lehetett volna az elmúlt öt esztendőben, ha nem alkalmazzák a szervezetben oly jól bevált technikákat, mint például: „nehogy már kinője magát, gáncsoljuk már egy kicsit”, vagy „nagy nulla ez a fickó, nem tett le semmit az asztalra, de van egy érdeme, utálja Borbolyt, meg tudná fojtani egy kanál vízben, tehát RMDSZ-es jelöltnek tökéletes”.
Ha nincs a lakossági támogatás, ha nincs 2012-ben a 92 500 szavazat, e technikák alkalmazásába belepusztultam volna, és ezt nemcsak én, hanem más önkormányzati politikusok is elmondhatják. Mindenkinek megvan a maga sztorija, és ezek meglehetősen egy kaptafára készültek.
Mégis elmondhatjuk, hogy megcsináltuk. Nem estünk hasra, nem rinyálunk, fenn a zászló, és megyünk előre. De haladhatnánk jobban is. Emelkedhetne jobban is a léghajó, ha az RMDSZ képes lenne megszabadulni azoktól a hatalomtechnikai ballasztoktól, beidegződésektől, zsigeri reakcióktól, amelyek visszafogják növekedését, és amelyek az erdélyi magyar emberek egyre nagyobb táborát tartják távol a szövetségtől. Ha ballasztokról beszélünk, ezek közül a legnagyobbnak és legsúlyosabbnak azt a felfogást tartom, amely szerint, ami működött az elmúlt 20 esztendőben, az működni fog a következő húszban is. A választási eredmények semmivel nem igazolják ezt a felfogást.
Nincs mese, tükörbe kell nézni. Emlékezzünk csak a december 9-e utáni napokra! Nagy volt a fogadkozás, hogy eddig és ne tovább, és most aztán tényleg alaposan kielemezzük és kivesézzük a dolgokat, és lesz felelősségre vonás meg minden. Az lett, ami a korábbi hasonló fogadkozásokból is, mert hát ugye, az RMDSZ-es megyei szervezetek döntő többségénél, az igazi, a jó RMDSZ-eseknél a bukással felérő kopás esetenként elérte a 20 százalékot a parlamenti választáson, szemben a renitensekkel, akik 2008-hoz képest növelték a szavazatszámot. Ilyen körülmények között emberileg érthető a hallgatás, a visszafogottság, de egy mondást parafrazálva, a bukás felé vezető út jóindulattal van kikövezve.
A problémák szőnyeg alá söprése, a sikertelenségeket követő félrenézés ideig-óráig érthető, mert hát, ugye, mi lenne, ha minden családi veszekedésből válás lenne, de ettől még a problémákat ki kell beszélni, mert ha mindig csak az van a családban, hogy az egyik fél nyel, a másik meg osztja a szitkokat, és mindenben meg akarja mondani, hogy mi legyen, ott biza az, aki tűr, vagy agyvérzést, vagy infarktust kap, vagy világgá fut. Így szokott ez történni. Tehát ha családmodellben gondolkodunk, és elvárjuk egymástól a szolidaritást, akkor várjuk el a kölcsönös tiszteletet és korrektséget is.
Ám, ugye, minden családban az van, hogy ha legalább az egyik fél nem tűr, akkor abból baj lesz, ezért lennie kell egy félnek, aki nyel, és mi, a renitensek, nyelünk és nyelünk, ahogy mondani szokták, mint a torkos borz, és nyelni fogunk továbbra is, de azért szólnánk, hogy most már tényleg ideje lenne odafigyelni arra, amit mondunk.
Meg kellene nézni, mi az, amit mi jól csinálunk, és mások nem, mert ha tovább folytatódnak a 10-20 százalékos szavazatvesztések Maros megyében, Közép-Erdélyben, a Partiumban, azt mi, ha megszakadunk, sem fogjuk tudni kompenzálni. Azt mondjuk, egyre hangosabban, hogy magyar összefogás kell.
Szűkülő érdekérvényesítési képesség
Mérföldkőhöz érkeztünk. Meggyőződésem, hogy aki józanul gondolkodik, az belátja: ahhoz, hogy az erdélyi magyar politikum egyre romló társadalmi presztízsét, támogatottságát visszaállítsuk, elengedhetetlen a magyar összefogás megvalósítása. Ez önmagában nem elegendő, de ennek hiányában nincs mód és lehetőség kimászni abból a bizalmatlansági spirálból, amelybe a szereplők egymást kergették. Minden egyes politikai szereplőnek fel kell tennie két kérdést saját magának: mit akar valójában, és az az út, amelyen most halad, elvezet-e a cél megvalósításához, vagy sem.
Az RMDSZ célkitűzése 1990-től a teljes romániai magyar politikai paletta lefedése, minden egyes erdélyi magyar ember érdekének képviselete a helyi, megyei tanácsokban és a bukaresti parlamentben. Az 1992. évi egymillió szavazattal a háta mögött az RMDSZ e célt tulajdonképpen alapításától kezdve elérte, de azóta az e céltól való eltávolodás folyamatos. Ez mutatkozik meg a folyamatos szavazatvesztésben. A másik két párt közül a polgáriak 2008-ban, a néppártiak pedig 2012-ben próbáltak alternatívát állítani, de mint tudjuk, e kísérletek sem bizonyultak sikeresnek.
Elmondható tehát, hogy az eredeti célkitűzésekhez képest mind a három politikai szereplő leszálló ágban van, egyre jobban távolodik a kitűzött céltól. Feltevődik a kérdés, hogy kinek jó ez a helyzet, kinek jó az, hogy szép lassan, de biztosan fogy a magyar szavazat, folyamatosan szűkül a magyarság érdekérvényesítési képessége Erdélyben, Romániában.
Meggyőződésem, hogy senkinek sem jó az, ami most van, és ennek a megállapításnak az igazságtartalma akkor válik egyértelművé, ha belegondolunk, hogy mire is lehetne menni összefogással a két fontos jövő évi választáson, illetve a 2016-os választási évben.
Nehéz lenne bármely magyar politikai szervezetnek is azt állítani, hogy a 2012-es választási év sikeres volt. Ezért ahelyett, hogy a maga csendességében mindenki nyalogatná a sebeit, és meg akarná magyarázni, hogy a dolgokon miért nem lehet változtatni, szerintem azon kellene közösen gondolkodni és dolgozni, hogy a magyar emberek szemében egyre süllyedő presztízsű erdélyi magyar politikum miként fog kimászni abból a gödörből, amelyet oly szorgosan ásott mostanáig magának.
A múlt év nyarán azt javasoltam az RMDSZ-ben, hogy Hargita megyében az egyik, Kovászna megyében pedig a másik kisebbik magyar párt indítson jelöltet, és a bizonytalan, tehát a kiosztásra kerülő helyeken az önkormányzati választáson kialakult aránynak megfelelően jelölhessenek. Ma 2-4 magyar képviselővel biztosan több ülne a román törvényhozásban, és az RMDSZ-es befutó jelöltek száma sem csökkent volna. Bőven 6 százalék feletti eredményt értünk volna el, szemben a vért izzadva elért öt egész valamennyi százalékkal. Az európai parlamenti választásra készülve most ugyanott állunk, mint múlt év nyarán, a dilemma változatlan, és az előjeleket nézve annak az esélye, hogy az RMDSZ önállóan indulva eléri az ötszázalékos küszöböt, csökkent múlt év december 9-éhez képest is.
Tőkés László bejelentette, hogy közös listán szívesen indulna, akár csak két évre is. Erre a javaslatra nem érkezett érdemi reakció az RMDSZ részéről, amit én nagyon sajnálok. Tőkés László a lista második/harmadik helyén, ötödik helyen pedig egy MPP/SZNT-s jelölt – szerintem ez nyerő összeállítás lehetne jövő tavaszra, reális esélyt biztosítana minden egyes szereplőnek a mandátumra.
Fontos, hogy minél nagyobb számban jelen legyünk az Európai Parlamentben, hiszen láthatjuk, hogy uniós szinten milyen nehéz képviselni az őshonos, számbeli kisebbségben élő közösségek ügyét.
A Régiók Bizottsága keretében elvégzett eddigi munkám, tapasztalataim azt mutatják, hogy a katalóniai népszavazás, a bevándorlók kérdése, a vendégmunkásokkal való problémák mind egybefolynak, amikor kisebbségi kérdésről beszélnek Brüsszelben, és ezeregy érdek az oka annak, hogy a befolyásos, meghatározó tagok nem akarnak hallani rólunk, és nem akarnak foglalkozni velünk.
Az EP-kampány üzenetét tekintve pedig az a véleményem, hogy kampányolni eredményekkel érdemes, és ami a legfontosabb, az embereket érintő kérdésekkel.
Inkább hangzavar legyen!
Nem kétséges számomra, hogy a 2016. évi önkormányzati választáson Hargita és Kovászna megye kivételével mindenhol közös tanácsosi listákkal, polgármesterjelöltekkel és megyeitanácselnök-jelöltekkel kell indulni. Amelyik politikai szereplőnek polgármestere van, ott minden bizonnyal az lesz a közös jelölt. A tanácsosi listák összeállításánál jó kiindulási alap lehet a 2012-es évben elért választási eredmény. Az ezen elvek mentén megalkotott listával kellene nekiindulni a 2016. évi parlamenti választásoknak is.
Tudom, az RMDSZ-ben egyesek felvetik, hogy jó-jó, az összefogás által elhárul a „küszöbfrász”, de ezáltal néppárti, polgári párti jelöltek juthatnak be olyan döntéshozói fórumokba, amelyek munkáját eddig csak a tévéből követhették, és majd lesz akkora hangzavar, szereplés meg egymásra licitálás, hogy csak na. Ennek a veszélye valós.
Mint megyeelnök, 2008-ban megtapasztaltam ennek a tanulási, alkalmazkodási folyamatnak a jó és rossz oldalát egyaránt, de el kell mondanom, hogy a ciklus felére meg tudtuk szokni egymást az MPP-vel, és abban a háromnegyed évben sem adódott probléma, amelyet az új ciklusban mandátumomból elnökként kitölthettem a másik szereplő, az EMNP társaságában.
Én azt mondom, hogy inkább hangzavar legyen az erdélyi magyar politikában, mint az egyre fogyó RMDSZ-es támogatottságból adódóan előbb-utóbb bekövetkező öt százalék alatti szereplést követő mély csend. Ami ma hangzavarnak ígérkezik, az akár néhány éven belül szolid egységgé válhat. Biztos vagyok benne, hogy az új egység létre fog jönni, mert ez a választói elvárás, és a jelen helyzetben ez a racionális. A kérdés nem ez, hanem az, hogy mikor.
A szerző Hargita Megye Tanácsának elnöke
Transindex.ro

"Ez a kar volt, van és lesz"
Gyógyszerészek emlékeznek
Az idén ünnepli megalakulásának 65. évfordulóját a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Gyógyszerészeti Kara. A kerek évforduló emlékére dr. Gyéresi Árpád gyógyszerészprofesszor több hónapos gyűjtőmunkával egy közel 500 oldalas könyvet szerkesztett Azok a szép diákévek címmel, amelynek bemutatóját csütörtökön este tartották a Dr. Bernády György Művelődési Házban. A kötetet, amelyben 58 gyógyszerésznemzedék képviselője emlékezik az egyetemen töltött évekre, a városra, és számol be pályájáról, életéről, dr. Jung János egyetemi tanárkolléga ajánlotta a közönség figyelmébe. A rendezvény befejezéseként Gyéresi Júlia színművésznő, a Művészeti Egyetem tanára, a szerkesztő lánya a salermói orvosi iskola egészségmegőrző tanácsaival oldotta humorosra a Bernády Házat zsúfolásig megtöltő közönség nosztalgiázó hangulatát.
A könyv szerkesztője ballagási-kártya- gyűjteményének a kiadására készülve – gyógyszerész felesége tanácsára – fogott abba a szerteágazó levelezésbe, amelynek során minden évfolyamról talált egy lelkes gyógyszerészt, aki a megadott szempontok szerint megírta emlékeit. Az Albert Attila vezette marosvásárhelyi Bioeel gyógyszercég vállalta a támogatást, s a kötetet a FarmaMedia Könyvkiadó jelentette meg szép kivitelezésben. Gyógyszerész munkatársai mellett mindnyájuknak köszönetet mondott a szerző. A László Réka Imola tervezte címlapon jelképesen az orvosi és gyógyszerészeti egyetemhez vezető égig érő sárga kockaköveket láthatjuk, a hátlapon a gyógyszerészek címerét.
Jung János professzor, aki a szerzővel együtt járta végig az egyetemi pályát, s "volt tanúja a sztálini, majd a Ceausescu-féle diktatúra oktatáspolitikájának, az 1989-es eseményeknek és az azt követő, sokszor érthetetlen, ún. demokratikus intézkedéseknek", a vallomások mellett a gazdag képanyagot is értékelte, amely a volt hallgatókról, tanárokról, találkozókról, tudományos és szórakoztató összejövetelekről, kirándulásokról, az egyetemen folyó művelődési és sportéletről szól. A ballagási kártyák, diplomák, leckekönyv mellett láthatjuk Mihály király 1945. évi 407-es rendeletét, valamint Stefan Voitecnek a magyar nyelvű Bolyai Tudományegyetem megalapítására vonatkozó, 1945 decemberében kiadott alapító levelét is.
A kötet az anyanyelvű erdélyi gyógyszerészképzés tükre, gazdag, változatos összkép-elismeréssel és később bírálattal is. Tartalmazza az alapító tanárok és a dékánok képét, beszélgetést olvashatunk a 95 éves dr. Kovács Endre nyugalmazott biokémia-professzorral, aki az 1953–56 közötti években állt a kar élén. Pályájáról vall dr. Tőkés Béla egyetemi tanár, volt dékán, aki Négymenetes spirális erőtér című művében részletesen megírta emlékeit, s mivel tantárgya, a fizikai kémia a hallgatók számára nehéznek tűnt, neve gyakran olvasható a megemlékezésekben.
Az 58 évfolyamról szóló beszámolókat Jung professzor három csoportba sorolta. Az ötvenes-hatvanas években végzett idős nemzedék napokig felvételizett, a szaktantárgyak mellett román, magyar és orosz nyelvből is, szalmazsákon aludva járta ki a felkészítőt, dialektikus materializmus és tudományos szocializmus előadásokat hallgatott, pártfeladatként vasárnaponként részt kellett vennie a szocialista-ateista nevelésben. A nehézségek és kellemetlenségek ellenére a diákéveket megszépítette az egyetemen folyó színvonalas oktatás, a művelődési élet, a színházi előadások és hangversenyek, s az egykori Vásárhely hangulata, amelyet maga a szerző idéz fel lírai visszaemlékezésében.
A középnemzedék már csak a szaktantárgyakból felvételizett, de marxizmust továbbra is tanult, s a kötelezővé vált mezőgazdasági munkán, menzaszolgálaton vett rész, katonáskodni kellett a lányoknak is, tiltották a templomba járást, s e "szűkített felfogású társadalomban" kevésbé volt mozgalmas a diákélet, de a mozi, színház, hangverseny, a gólyabálok emléke gyakran visszatér. Ennek a nemzedéknek kellett megélni a kar felszámolását 1986-tól kezdődően, amiről a jelenlegi dékánhelyettes, Dr. Sipos Emese előadótanár számol be, az 1990-es újraindítást dr. Balázsi József vallomásában olvashatjuk.
A harmadik nemzedék már tesztek alapján felvételizett, a tanrendből elmaradt az ideológiai nevelés, megalakult a diákszövetség, amely megszervezte a tudományos diákköri konferenciákat neves külföldi professzorok részvételével, kihasználták a nemzetközi kapcsolatok nyújtotta lehetőségeket, s rész vettek az újraalakult Erdélyi Múzeum Egyesület Orvosi és Gyógyszerészeti Szakosztályának évi közgyűlésein. Gyakoribbá váltak a diákbulik, megváltozott a tanár–diák kapcsolat, s megjelentek az oktatás színvonalát, korszerűségét bíráló kritikai megjegyzések, az álláskeresés gondjai, a külföldi munkalehetőség, a magánosítás, a gyógyszerészszakma átalakulása.
Ebben a színes összképben gyakran hangzik el a hála az iskolateremtők áldozatáért, a nagy tanáregyéniségek nyújtotta szakmai színvonalnak, emberi tartásnak, műveltségnek az elismeréseként. Az 58 évfolyam során 2270 gyógyszerészt indított útnak az egyetem. Ballagáskor, találkozókon elhangzott beszédek is bekerültek a könyvbe, illetve beszámolók az egyetem életében jelentős tudományos eseményekről, a külföldi kapcsolatokról, a hajdani művelődési és sportéletről. Elismerés, nosztalgia, az idők sodrásában megszépült emlékek, a vissza nem térő fiatalság varázsa érezhető a végzettek mondataiban, arról a Gyógyszerészeti Karról, amelyet az erdélyi magyar fiatalok számára alapítottak, s ahol a mai elburjánzott demokráciában mindenért sokszorosan újra meg kell küzdeni.
Gyéresi Árpád professzor olyan könyvet szerkesztett, amelynek ott van a helye minden Marosvásárhelyen végzett gyógyszerész könyvtárában, hogy ebben a digitális világban is emlékeztessen arra, ami a miénk volt, és az is kellene maradjon, ahogy Péter László Hajnalka a címben idézett mondatában fogalmazott.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Küküllőszög díszbe öltözött
700 éves Tür
A Fehér megyei, Balázsfalva melletti szórványtelepülésről, Türről nem sokat tudtak az Erdély-szerte még tömbben élő vagy az anyaországi magyarok. Neve az utóbbi években vált ismertté, s a köztudatban Kémenes Lóránt atya ottani jelenlétéhez kapcsolódik, aki plébánosként próbálja felrázni a magyarok hitét, identitástudatát, nemzetiségükhöz, nyelvükhöz való hűségét és ragaszkodását. A település idén 700 éves, a helybeliek közül az atyán kívül senki sem gondolt arra, hogy ez olyan évforduló, amit legalább egy rendezvény keretében meg kellene említeni. Kezdeményezésére mégis méltó ünnepet, háromnapos gazdag rendezvénysorozatot szerveztek, amelyen nemcsak a helyi és küküllőszögi – balázsfalvi, magyarpéterfalvi, búzásbocsárdi, bethlenszentmiklósi, boldogfalvi, küküllővári –, hanem a szórványban élőket hitben és anyagiakban támogató magyarok – székelyföldiek, magyarországiak – is részt vettek. A türi ünnepségen száz marosvásárhelyi is jelen volt, akik főként az alsóvárosi református egyházközség tagjai, s akiket ez alkalommal is Bárdosi Ilona nyugalmazott tanítónő mozgósított. "Erősítésként" indultak Türre, hiszen régi szálak – többszöri látogatások, közös istentiszteleti alkalmak, adománygyűjtés – fűzik őket Lóri atyához, s a harcot, amelyet az atya felvállalt, mindig is támogatták.
Ennyi magyar rég nem volt Türben!
A rendezvénysorozatot nem lehet elválasztani attól a küzdelemtől, amelyet Kémenes Lóránt Zoltán atya vív a türi magyarságért. Hat év küzdelmes munkája után sikerült felújítania a romos templomot és a parókiát, amelyek mostani pompájukban lenyűgözik a látogatót. Sikerült visszaperelnie a magyar iskola volt épületét, s a Magyar Házért fáradozik, amely az itteni elrománosodott magyarság ébresztésének és megmaradásának utolsó esélye lehet. Sajnálattal állapítottuk meg, hogy a magyar közösség nem tud szabadulni a kisebbségi komplexustól, az idős embereken kívül nem szólalnak meg magyarul. A gyerekek illedelmesen köszönnek, de a következő szót már románul ejtik. A nagymama hiába szól magyarul hozzájuk, nevetve elhallgattatják, s nem szólalnak meg. Román iskolába járnak, elszakadtak a magyar kultúrától. Ilyen körülmények között kell dolgoznia az atyának, akinek meggyőződése volt, hogy egy nagyszabású rendezvény egészséges büszkeséggel tölti el az ott lakó magyarokat. Ebben nem csalódott, hiszen a helybeliek mondták: nem is gondoltuk volna, hogy ennyi magyar ember valaha is megfordul Türben! Annyit, mint Lóri atya, senki sem tett értünk! Imádkozik értünk, segít, a gyermekeknek beindította a magyar nyelv oktatását. Mindent vállal, ha kell, cserepet rak a templomtetőre, ha kell, villanyt szerel. Ilyen embert küldött nekünk az Úr! – mondták a türi asszonyok.
Nóta, magyar bál, fényképkiállítás
A rendezvények pénteken kezdődtek a Magyar Házban, ahol előadások hangzottak el, a közönség magyar nótákat hallhatott Gyárfás János, Szilágyi Sándor, Tóth Sámuel és cigányzenekara előadásában. Ekkor nyitották meg Kémenes Lóránt fényképkiállítását is, majd a Halhatatlan élet című színházi ősbemutató következett Kulcsár-Székely Attila színművész előadásában. Az új kultúrházban – amilyen elegánst Maros megyében nem látni! – nótázást, majd hajnalig tartó kosaras bált tartottak, az XYZ marosvásárhelyi zenekar húzta a talpalávalót.
Huszárok, kézműves- foglalkozások
Szombaton – amikor a vásárhelyiek is ott voltak – a baróti Székely Virtus hagyományőrző huszárezred huszárai és katonái járták körbe a település főutcáit. Tofán András mentéjét, zekéjét mindenki megcsodálta. Miközben a parókia udvarán gulyást főztek az asszonyok, a kultúrházban a gyermeksereg szórakozott. Mi is csodálkoztunk, milyen jó hangulatot teremtett a Folker sepsiszentgyörgyi együttes, táncházba hívta a gyermekeket, s nem csak. Élő zenére jókedvvel járta a táncot a balázsfalvi óvodásoktól kezdve a gyulafehérvári gimnazista diákokig mindenki. A marosvásárhelyiek is bekapcsolódtak, s egy-egy kis óvodással ropták a forgatóst. Az alsócsernátoni Csiporkázó játszóház "mesterei" kézműves- foglalkozáson tanították a gyerekeket. Kötelet, ostort fontak, szalmadíszeket, hengerzsinórt készítettek. A balázsfalvi Furus Jutka a mézeskalácskészítés csínját-bínját osztotta meg a gyermekekkel. Volt ruhabörze, könyvvásár, és íjászkodni is lehetett Török Lehellel.
Balázsfalvi óvodások, miskolciak meglepetése
Délután a nagyajtai Áfonya citeraegyüttes, Ilkei Loránd vargyasi népdalénekes szórakoztatta a közönséget. Legnagyobb sikere mégis a kis balázsfalvi óvodásoknak volt, akik néptánccal lepték meg a közönséget. Itt tesszük hozzá, hogy Balázsfalván megszűnt az elemi oktatás, csak V–VIII. (összevont) osztályban tanulnak magyarul. Az óvoda beindítása ad reményt az elemi oktatás visszaállítására. Nagyon szépen táncolt a magyarpéterfalvi Hanga tánccsoport is.
A rendezvény a templomban a vargyasi unitárius Dávid Ferenc Egylet előadásával folytatódott, majd szentmise következett. A miskolci irodalmi kör Éltető haza című zenés-verses előadással mintegy megkoronázta a rendezvénysorozat második napját. Olyan magyarságtudatot ébresztő verseket, énekeket hoztak, amelyek könnyeket csaltak nemcsak az előadók, hanem a hallgatóság szemébe is. A miskolciak egyébként adományt is hoztak, melyet a Magyar Ház javára ajánlottak fel.
Az est borkóstolással és koncerttel, jó hangulatú bulival ért véget.
Tegnap, a rendezvények zárónapján, a szentmise után emléktáblát lepleztek le a plébániatemplomban, és a Gyergyószentmiklósi Ipartestület férfikarának koncertjét hallhatták az ünneplők.
Magyar állami kitüntetés Lóri atyának
Tür ünnepén Kémenes Lóránt Zoltán római katolikus plébánost is ünnepelhettük, amikor a Balázsfalva környéki magyarokért kitartó, odaadó és önzetlen munkájáért átvette a magyar állam magas kitüntetését, a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet. Az eseményen jelen volt Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete, Brendus Réka, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium főosztályvezetője, Magdó János, a kolozsvári főkonzulátus vezetője.
– Hogy itt lehetünk ennyien ezen a kitüntetésen, számunkra kitüntetés. Kémenes Lóránt Zoltánt szeretnénk megünnepelni ezzel, amiért annyit tett a magyarokért. Fáradságos utat vállalva sokan eljöttek, hogy megtiszteljék a türieket jelenlétükkel, programjaikkal – mondta Magdó János, a kolozsvári főkonzulátus vezetője, majd ismertette dr. Áder János, Magyarország köztársasági elnökének határozatát. Füzes Oszkár nagykövet büszke arra, hogy Lóri pap ismerőse és barátja lehet. Örül annak, hogy Balázsfalva környékének következő hétszáz esztendejét kezdték el ünnepelni. Amíg építkezünk, amíg magyar iskoláink és óvodáink vannak, addig nem csak fogyunk, hanem gyarapodunk. A történelem hullámzik, vannak közepes és rosszabb idősza-kok, ezeken túl vagyunk, most a jobb időszak következik – mondta Füzes Oszkár.
Kémenes Lóránt a kitüntetést átvéve elmondta, semmi mással nem dicsekszik, csak Jézus Krisztus keresztjével, az Arany Érdemkereszt számára további feladatot ad, és nem is keveset. Az aranykeresztbe pedig beleírja minden küküllőszögi magyar ember nevét!
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)