Mi történt ’44-45-ben Észak-Erdélyben?
Észak-Erdély 1944 végén - 1945 elején címmel tartott előadást Marosvásárhelyen a Bernády Házban Nagy Mihály Zoltán történész a Kós Károly Akadémia Alapítvány történelmi előadássorozata keretében.
A meghívottat Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke mutatta be. Mint mondta, olyan szempontból „kilóg a sorból”, hogy erdélyi történész, nem magyarországi, mint a korábbi előadók. Nagy Mihály Zoltán az a fiatal kutató, aki a közelmúlt eseményeit elemzi, hiszen a második világháború utáni időszak még mindig értelmezésre szorul.
Nagy Mihály Zoltán előadását térképekkel illusztrálta, bemutatta, hogy milyen területeit szerezte vissza Magyarország 1940. szeptemberében és melyek voltak Románia veszteségei a második világháborúban, illetve milyen változások következtek be 1944 végén, 1945 elején az országhatárok változtatása és a politikai helyzet szempontjából. Beszélt az amerikai és francia, illetve a brit elképzelésekről, a Szovjetunió megjelenéséről, Erdélyről, mint Románia számára kompenzációs eszközről, valamint az önálló Erdély lehetőségéről.
A különböző politikai erők, pártok megalakulása kapcsán az előadó felvázolta az erdélyi magyarság helyzetét, kilátásait, a kisebbségi jogok deklaratív módon történő működését, a román és a szovjet elképzeléseket. Beszélt például az Erdélyi Magyar Tanácsról, vagy a marosvásárhelyi politikai szervezkedésekről, a Magyar Demokrata Szövetségről, amely önálló Székelyföldben gondolkodott.
A következő hetekben további rangos történészek adnak elő jelenkor történeti témában: Romsics Ignác, Stefano Bottoni és Novák Csaba Zoltán. A szervezők mindenkit szeretettel várnak.
Antal Erika
maszol.ro

„Tiszta” Romániát! (15.)
Gyilkosságok Erdély-szerte
A kivégzések módja, brutalitása Erdély-szerte hasonló a korábban bemutatott szárazajtaihoz. A Maniu-gárdák és az önkéntesek a kivégzésekre rendszerint mondvacsinált kibúvót keresnek és találnak. Az atrocitásokra az ürügy gyakran a helyi magyar és román közösségek közti gazdasági érdekellentét. Mindezek mellett a nemzetiségi sérelmek teljesen eltörpülnek.
A kutatások nyomán egyértelmű, hogy az Észak-Erdélyben berendezkedő román hatalom árnyékában tevékenykedő önkénteseknek, voluntároknak nevezett félkatonai szervezetek garázdálkodásának legfőbb célja a magyarság megfélemlítése.
A szárazajtai mészárlások utáni napon, szeptember 27-én a Gavrilă Olteanu tartalékos kapitány vezette Maniu-gárdák folytatják véres menetelésüket Székelyföld belsejébe, Csíkszereda irányába. Útjukat rablás és fosztogatás jelzi. Erre ürügyként használják fel a partizánok és az elrejtett fegyverek kutatását. A gárda szeptember 29-én a jórészt elnéptelenedett Csíkszeredában több helybeli székely-magyart félholtra verve mutatkozott be. Október 4-én már három halálos áldozattal büszkélkedhetnek, majd október 6-tól kezdve közel egy hétig terrorizálják Gyergyószentmiklós népét. A szárazajtaihoz hasonló vérengzésre Csíkszentdomokoson került sor. Ezúttal Olteanu önkénteseihez – a fegyvertelen civil lakossággal, a csíkszentdomokosiakkal szemben – a békási, a dámuki és a tölgyesi románok csatlakoztak. Az ellenségeskedés forrása nem nemzetiségi jellegű, hanem a havasi legelők tulajdonjogáért folyó vita a székely faluközösség és a románok között. Miután Olteanuék október 27-én alaposan kirabolják a települést, a gárdisták október 8-án összeterelik a magyar lakosságot, és hidegvérrel tizenegy személyt, köztük egy 81 éves asszonyt gyilkolnak le. Hogy mennyire jogosan, mennyire alapos kivizsgálás után? Erre jó példa az egyik áldozat, akinek csupán annyi volt a vétke, hogy neve a kiszemelt személy nevével volt azonos. Ez mutatja, hogy itt is a szárazajtaihoz hasonló kivizsgálási módszereket alkalmazták. Szárazajtán is megesett, hogy olyan bűnért végeztek ki ártatlan embert, amelyet egyszerűen azért nem követhetett el, mert a frontról még nem ért haza.
A sikeres csíkszentdomokosi vitézkedés után Gavrilă Olteanu Gyergyószentmiklóson tervez nagyobb méretű rendteremtést, mészárlást. A szentmiklósiak szerencsések, mert a szovjet városparancsnokság értesül a partizánok elleni harcra szerveződött gárda magyarirtó tevékenységéről. A szovjeteket arról értesítik, hogy e fosztogató gyilkosokká süllyedt banda a téglagyár területén már három személyt megölt, és készül a másnapi tömeges kivégzésre, harminc ártatlan civil lemészárlására. A városparancsnok e félkatonai fegyveres alakulatot azonnal kiutasítja a város területéről. Az orosz fellépés annyira hatékonynak bizonyul, hogy a fegyvertelen lakossággal szemben oly harcias honfiak a Kelemen-havasokba menekülnek.
Az önkéntesek, a voluntárok más osztagai főképp Kolozs és Szolnok-Doboka vármegye vegyes lakosságú településein gyilkolnak, tartják rettegésben a magyar lakosságot. A Magyar Népi Szövetség által összeállított jegyzőkönyv szerint csak itt ötvennyolc gyilkosságra kerül sor. A csendőrök és a helybeli románok Egeresen tizenhat, Bánffyhunyadon tizenegy magyart ölnek meg. A levéltári források szerint az Erdély-szerte legyilkolt magyarok száma 100–150 főre becsülhető. A magyar lakosság terrorizálásának híre nemcsak Bukarestben és Magyarországon vált ismertté, de a nyugati országokban is. Időközben a román hadsereg és a román politikai élet néhány meghatározó személyisége rádöbben, hogy a magyar lakossággal szemben alkalmazott terror a közelgő béketárgyalásokon negatívan befolyásolhatja Észak-Erdély hovatartozásának kérdését, ezért leállítják a szabadcsapatok további vérengzéseit. A Szovjetunió október 24-én – politikai meggondolásból, biztonsági okokra hivatkozva – Kolozs, Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód megyében orosz katonai adminisztrációt vezet be, majd november elején Bihar, Szilágy és Szatmár megyében is. Végül november 12-én V. I. Vinogradov szovjet tábornok, a Romániai Szövetséges (Szovjet) Ellenőrző Bizottság helyettes alelnöke kiutasítja a román közigazgatást Észak-Erdély területéről. Visinszkij kiutasítási parancsa 1944. november 14-én lép érvénybe. E kiutasítás mögött elsősorban a szovjet nagyhatalmi érdek áll. Csak a posta és a vasút maradhat Bukarest ellenőrzése alatt. Internálások Észak-Erdélyből – a felszabadító szovjet és román hadsereg elől – 400 ezer magyar menekül el. Csík vármegye 140 ezer lakójából 1944 végén csupán 60 ezer személy marad otthon. Tömegesen menekülnek az anyaországba és a környező hegyekbe. Az internálások áldozatainak túlnyomó többsége a magyar hadseregből hazatért katona volt, és azok a fiatalok, akik még koruknál fogva nem vonultak be. Lényegében minden magyar ember nemre, korra való tekintet nélkül veszélyeztetetté vált. Kivizsgálatlan feljelentés alapján bárki az internálótáborba kerülhet. Csak Kolozsvárról ötezer magyart hurcolnak el, Maros-Torda megyéből négyezret, köztük 450 kiskorút. Ez utóbbiak hathatós közbenjárás után, csak decemberben mehetnek haza. A Szovjetunióba elvitt magyar munkaszolgálatosok száma 40 ezer főre becsülhető, közülük csak kevesen térnek haza.
A körülmények a harminchat romániai internáló fogolytáborban nem egyformák. A Magyar Népi Szövetség felmérése szerint a foglyok fele életét vesztette a földvári és más fogolytáborokban az éhínség és tífuszjárvány, az embertelen körülmények miatt. A Brassó melletti földvári tábor a legkegyetlenebb fogolytáborok egyike, utólag haláltáborként vonul be a köztudatba. Az itt elpusztultak száma 3500–4000 főre taksálható. A Târgu Jiuban kiépített barakktábor a körülményeket tekintve azon kevés kivételek közé tartozik, ahol kezdetben még az ellátás is tűrhető.
Észak-Erdély román uralom alá kerül
1944. augusztus 23-a után egyértelművé vált, hogy Észak-Erdély ismét román uralom alá kerül. Egyértelmű az is, hogy az égvilágon senkit nem érdekel az etnikai és a történelmi jog. Erdély etnikai helyzetét vizsgálva megállapítható, hogy 1940 és 1944 között a román többségű Dél-Erdély tovább románosodik, a magyar többségű Észak-Erdély magyarosodik. Észak-Erdélyben a népesség száma 3 011 000, ebből magyar nemzetiségűek száma 1 867 000 (62%) fő, míg a románoké 1 036 000 (34,4%). Egyértelmű az is, hogy nemcsak etnikai szempontból, de a történeti jog szerint is igazságtalan Észak-Erdély Romániához csatolása. A szeptember 12-én aláírt fegyverszüneti egyezmény azonban Románia számára lehetővé teszi Észak-Erdély nagyobb részének bekebelezését, megszerzését. Semmisnek nyilvánítja a bécsi döntést. A békeszerződésben olvasható, hogy „utólagosan történő jóváhagyástól föltételezetten Erdély (vagy annak nagyobb része) adassék vissza Romániának”. Sztálin Észak-Erdély hovatartozásának kérdését a szovjet politika céljainak rendeli alá. Zsarolással arra kényszeríti Mihály királyt, hogy Petru Grozát nevezze ki miniszterelnökké.
Párizsban Magyarországgal a trianoni békediktátumnál igazságtalanabb békeszerződést íratnak alá 1947. február 10-én. Ez alkalommal túlnyomó többségű magyarlakta területeket adnak a németeket kiszolgáló fasiszta Szlovákiának, a Tito partizánjai uralta Szerbiának, valamint a németeket a magyarokhoz mérve többszörös haderővel támogató Romániának. Akárcsak Trianonban, most sem kérdezik meg – népszavazás útján – a lakosságot arról, hogy melyik országban szeretne élni, feje fölött döntenek. Pedig megvolt a lehetőség, hogy az etnikai elv alapján érvényesítsék Magyarország és a szomszédos országok közt kialakult határokat, és arra is, hogy Észak- és Dél-Erdély területén a kölcsönösség elve alapján szervezzék meg e két régió románságának és magyarságának életét. A két nyelv hivatalossá tételével, a vezetésben való számarányok tiszteletben tartásával, kantonális autonómiával rendezni lehetett volna a nemzetiségi kérdést. Azonban Romániát és a nagyhatalmakat nem érdekli a kétmilliós magyar közösség sorsa. Ehhez hasonló a helyzet 2013 októberében is, amikor a székely nép, bár az általa lakott történelmi területen közel nyolcvan százalékarányt képez, kénytelen 120 ezer fős tömegben tüntetni megmaradásáért, mert a román nacionalizmus a nemzetállamot hirdető alkotmányra hivatkozva kisebbséggé akarja tenni. Ennek eszköze a székelység olyan régióba gyömöszölése, amelyben nem kerülheti el a szórványosodást, és teljesen kiszolgáltatott lesz.
Észak-Erdély 1944 őszén
Mihály király és a nagyvezérkar főnöke 1944. augusztus 23-án, a román kiugrás napján kiáltványban, illetve hadparancsban utasítja a román hadsereget Észak-Erdély elfoglalására, ahol a IX. kolozsvári hadtest és a Székely Határvédelmi Erők állomásoznak. Dálnoki Veres Lajos altábornagy – mint a 2. magyar hadsereg parancsnoka, vezérezredesi rangban – és Horváth Ferenc vezérőrnagy augusztus 30-tól kezdve szervezi a Keleti-Kárpátok szorosainak védelmét. Erre nagy szükség volt. A tordai csatában – a szeptember 13. és október 9. között folyó hősi harcokban – a magyar haderő egy bő hónapra megakadályozza az egyesült szovjet–román haderő Magyarország belső területeire való özönlését. Veress Lajos altábornagy, hogy megkímélje Kolozsvárt a rombolásoktól, 1944. október 8–9-én megkezdi a magyar csapatok visszavonását a térségből, Torda környékéről.
Az észak-erdélyi magyarság vezetői 1944 augusztusának végén, szeptember első felében több alkalommal tanácskoztak arról, hogy a szovjet és a román katonai előnyomulás időszakában hogyan lehetne fenntartani Észak-Erdélyben a közrendet, és miként akadályozható meg az intézmények leszerelése és elszállítása. Felkérik Horthy Miklóst, Magyarország kormányzóját, hogy kezdje meg a fegyverszüneti tárgyalásokat az oroszokkal, és szervezze meg Magyarország kiugrását a szovjetellenes háborúból, mert csak így gátolható meg Észak-Erdély hadszíntérré alakulása. Időközben az erdélyi magyar értelmiségiekből, egyházi vezetőkből és politikusokból megalakul az Erdélyi Magyar Tanács. Tevékenységük eredménye: sikerül Kolozsváron megszervezni az egyetem, a gyárak, a különböző intézmények helyben maradását.
Az idegen hadseregek előnyomulása, a voluntárok kegyetlenkedése Észak-Erdélyben pánikhoz vezet. Szerencsére az orosz hadvezetés nem engedélyezi a román közigazgatás bevezetését Észak-Erdély nagy magyar városaiban, így Kolozsváron és Szatmárnémetiben. A szovjet katonai parancsnok néhány napi működés után Nagyváradról is kiutasítja a román adminisztrációt. A városok és a falvak döntő többsége azonban nem ússza meg a román adminisztráció berendezkedését. Október 10-én megalakul az Erdélyi Területek Közigazgatását Irányító Kormánybiztosság, és azonnal hozzáfog a román adminisztráció észak-erdélyi újjászervezéséhez a restitutio in integrum elve alapján. Ez azt jelenti, hogy visszaállítják az 1940. augusztus 30-i, a bécsi döntés előtti állapotokat. Visszatérnek a korábbi, többnyire bosszúszomjas tisztviselők, a csendőrség és a rendőrség, visszaállítják a román tannyelvű iskolákat stb. Egyértelműen megállapítható, hogy a magyarság számára a háború vége, a front elvonulása nem hozott nyugalmat. (folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy magyar ezredes könyve
Mindennek, csak szokványosnak nem nevezhető a Sepsiszentgyörgyön élő Bedő Béla nyugalmazott ezredes életpályája. Még rendhagyóbb, ahogy nyolcvanadik születésnapját a Mentor Kiadó által a napokban megjelentetett, Magyar tiszt a román hadseregben című emlékiratával megünnepelte hozzátartozói és unokái nem kis örömére.
A nagyon jó tollú szerző mesélő kedve engem évekkel korábban is, amikor riporterként megismertem, elbűvölt, s most, könyvét olvasva, csak örvendeni tudok annak, hogy az emlékezés korába érve volt kitartása elvégezni a számadás munkáját. A szerző ugyanis több tekintetben kiemelkedőt alkotott. Miközben a kötet olvasmányként is megállja helyét, s átlagon felüli íráskészségnek és erkölcsi tartásnak adja bizonyítékát, alkalmanként, követve egy cseppet sem hétköznapi szakmai életút meandereit, mélyen bevilágít egy fontos intézmény belső életébe és annak társadalmi környezetébe, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek román társadalma működésébe.
Még azt megelőzően nagyon élvezetes a háromszéki Sepsikőröspatakon eltöltött gyermekkor története, a hagyományos székely világ alkonyának saját élményeken átszűrt szemléletes, jó humorú leírása. A jófejű kisfiú, aki 1940-ben lett első osztályos, a Székely Mikóban cseperedett kiskamasszá, majd bekerülve az iparosítás örvényébe, a brassói Fémipari Műszaki Középiskolában érettségizett. Itt érdemes egy idézet erejéig a kor később egyre fokozódó és sokasodó abszurd válogatási kritériumaira kitérni. Az erőszakos kollektivizálás idején a szülőket gyerekeik érvényesülési lehetőségeinek manipulálásával zsarolta a diktatúra. Hogy fiát ne csapják ki a líceumból, „édesapám megfogta édesanyám kezét, elmentek és megírták a belépési nyilatkozatot »önkéntes« alapon. Annyira mégis szerencséjük volt, hogy bár mindent elvettek, a 3,1 hektár földterületből (!) és 1,7 hektár erdőrészből csak 0,58 hektár szántóterületet írtak be, különben bekerültek volna a veszélyes kategóriába”, és ennek a fiúk iskoláztatása látta volna kárát.
Innen vált új és nagyon érdekfeszítő vágányra a narrátor sorsa, amikor a kor „internacionalista” kurzusának megfelelően magyarként távolról sem egyedül román tiszti iskolába kerül, majd ott átlagon felüli oktatói, pedagógusi pályát fut be, s közben a ranglétrán is előrehalad egy egyre elfogultabb, mostohább nacionálkommunista légkörben. Erről szóló, nagy tisztánlátással, minden részrehajlás és szószátyárkodás nélkül megírt vallomásával egy azóta méltán megbukott rendszer koronatanújává emelkedik a humánum, az örök felperes fellebbezésének perében.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Honfoglalók nyomában
Egy újságoldal terjedelme szűk keret, hogy a honfoglalók nyomdokain a Kárpát-medence északi részét, Kárpátalját közösen bejárjuk, hiszen történelmi emlékekben annyira gazdag ez a hányatott sorsú térség, hogy minden "szegelet" egy-egy állomás lehetne. Számos épület mellett kellene elidőzni és fejet hajtani a dicső múlt szereplői előtt. A marosvásárhelyi Thomas Hux utazási irodának sikerült olyan kirándulást szerveznie – nem először –, amelyen az érdeklődők a magyar vonatkozású történelmi színhelyeket körbejárták. Ezért indultunk el mi is a honfoglalók nyomában, szippantani a múltból és feltöltődni a kárpátaljai magyarsággal való sorsközösségből, egészen a Vereckei-hágóig.
Ungvár
Akik az unióban megszokták már, hogy útlevél nélkül, a személyi felmutatásával lehet átlépni a határt, kissé furcsa számukra, hogy a halmi határátkelőnél útlevélvizsgálattal kezdődik az ukrajnai kirándulás. Gond egy szál se, hiszen a határőrök nem húzzák sokat az időt, pár perc alatt lezajlik az útlevélvizsgálat és átengednek. Falvak következnek, valamennyi magyar, mint Tiszabökény, Tiszapéterfalva, Nagypalád, Fertősalmás, Forgolány, Batár, Nevetlenfalu, Szőlősgyula s így tovább. Bár a vidék hivatalos neve 1946-tól Ukrajna Kárpátontúli Területe, a magyar köztudatban Kárpátaljaként szerepel. A megye 13 közigazgatási járásra oszlik: a beregszászi, a perecsenyi, a huszti, a raboti, az ilosvai, a szolyvai, a munkácsi, a técsői, a nagybereznai, az ungvári, a nagyszőlősi, a volóci és az ökörmezői. A megyeszékhely Ungvár, ahol turistabuszunk először megáll. Az ungvári sétálóutcákat járva, nincs lényegesen eltérő feeling egy erdélyi és egy kárpátaljai magyar város kisugárzása között. S hogy első perctől otthonosan éreztük magunkat – marosvásárhelyi, szászrégeni és csíkszeredai kirándulók –, az annak is köszönhető, hogy ottani vezetőnk, Molnár László bejelentette, ő nem idegenvezető, nem idegenekhez beszél, hanem honismertető. Szakszerű vezetésével látogattuk meg az ungvári Drugeth- várat, amely Kárpátalja leghíresebb műemlékei közé tartozik. Először a Gesta Hungarorumban említik, 1691-től Bercsényi Miklós birtoka lett. Ma itt található a honismereti múzeum. A várkertben öntöttvas szobrok láthatók: Héraklész a lernai hidrával és a Pihenő Hermész. A gyerekeket azonban jobban érdekelte a turulszobor, nemcsak azért, mert a Rákóczi-szabadságharc jelképe, hanem azért is, mert a legenda szerint, ha a csőrét megfogják és kívánnak valamit, teljesül a vágyuk. Így ezt a momentumot senki sem hagyta ki. Rejtély megfejtve: ettől ilyen aranysárga a turul csőre.
Ugyancsak a várhegy érdekes látnivalója a XVIII- XIX. század népi építészetét bemutató tájmúzeum, is vagy a görög katolikus püspöki palota. Ungváron érdemes megnézni még az Ung folyó mellett Európa leghosszabb hársfasorát is.
Munkács
Történelmünk újabb jelentős helyszíne, sok látnivalóval. Az impozáns vár 68 méter magas sziklahegyen található, odavonzza a turistákat, akiknek a legtöbbje magyar. Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc tették halhatatlanná. A Habsburg- ellenes mozgalmak korában volt nagy jelentősége. Zrínyi Ilona vezetésével a várőrség utolsóként adta meg magát a kuruc-szabadságharc idején. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején ismét a szabadság vára volt. A vár jelenleg műemlék, benne múzeum működik. A turisták szívesen időznek a Petőfi-szobában vagy a 90 méter mély kút mellett, melyhez számos legenda fűződik. Kellemes meglepetésben volt részünk, hiszen a vár udvarán élőzene szólt, amikor meghallották, hogy magyarul beszélünk, a klasszikusról az Ott, ahol zúg az a négy folyó-ra váltottak.
Munkácson nem hagyhattuk ki a Rákócziak nyári rezidenciáját, a Fehér házat, a Munkácsy Mihály szülőházának emlékét megörökítő emléktáblát, a sétálóutcán található mellszobrát, amit a halottak napi virágárusok sátrai kissé eltakartak ugyan, de azért meg tudtuk nézni.
A Vereckei-hágó
Mielőtt még a hágóra értünk volna – göröngyös úton, de szép napsütésben –, elidőztünk a Vereckei- szorosnál, ahol az egykori Árpád-vonal, a Magyar Királyi Honvédség második világháborús védelmi rendszere húzódott. Aztán egy tiszta ruszin faluban, Felsőgerebenben, a Verecke vendégházban igazi magyaros ebédre voltunk hivatalosak, amit Csizmár Béla vendégfogadós és felesége szolgált fel. Az itteni emberek erős magyarságtudatával feltarisznyálva indultunk a hágónak, ahol a honfoglaló magyarok többsége 895-ben a Kárpát- medencébe érkezett. A hányatott sorsú emlékműnél átszellemülve hallgattuk végig az előző emlékművek sorsát, azt az óriási ellenszegülést, amellyel a magyar történelmi emlékhelyek megjelölését gáncsolták. Talán éppen emiatt is nagyobb a ragaszkodás és kiállás: nem hagyhatjuk, ami a miénk! Matl Péter munkácsi szobrászművész millecentenáriumi emlékművét éppen ezért keresik fel gyakrabban a Kárpát-medencei magyarok. Mi, marosvásárhelyiek nemcsak a himnuszokat, hanem Balázs Erzsébet zenetanárnő énekét is elénekeltük… Mert volt már bánatunk és sok mindent tudunk, de legfőképpen azt, hogy összetartozunk!
Beregszász
Huszonhatezres magyar közösség városa, a kárpátaljai magyarság szellemi központja. Itt található a Bethlen–Rákóczi-kastély, ahol a lelkes múzeumalapító és tárlatvezető kísért végig. Nem olyan a város, mint amilyennek itthon elképzeltük. Épületeit sorra felújítják, de nem is ez a szembetűnő, s számunkra, marosvásárhelyiek számára irigylésre méltó, hanem az, hogy magyar személyiségekről elnevezett tereken, utcákon sétálhattunk. Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, Páva étterem, Rákóczi tér és így tovább. Sőt, a felújított Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola homlokzatán rövidesen leleplezik azt a címert, melyen a magyar Szent Korona látható kétoldalt angyallal. Hol állunk mi ettől? Persze, tudjuk, ott sem ment könnyen, de kitartással, bátorsággal, erős és nem véka alatt rejtegetett magyarságtudattal ment. Még annyit, hogy Beregszászon öt önálló magyar iskola működik, Marosvásárhelyen csak egy! Ezért is érdemes volt elmenni, hogy a látottak viszonyítási alapul szolgáljanak. Nem elég emlékezni, könnyezni, láthatóvá és érezhetővé kell tenni, hogy vagyunk.
A Thomas Hux utazási iroda ezzel nem zárta le történelmi témájú kirándulásainak szervezését, legközelebb a Hunyadiak nyomdokain indulnak el. Ezt idejében meghirdetik, s aki teheti, csatlakozzon, megéri.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Egy államférfi, akinek példáján négyszáz év múltán is okulhatunk
Bethlen Gábor: a fejedelem, aki nemcsak szeretett, tudott is uralkodni
400 éve választották Erdély fejedelmévé Bethlen Gábort, aki egy évtized leforgása alatt európai jelentőségűvé emelte kifosztottan megörökölt kis országát. Politikai, diplomáciai megvalósításai négy évszázad távlatából is elismerésre méltóak, mi több, példamutatóak lehetnek a ma közszereplője számára. Összeállításunkban Bethlen korának három neves kutatója elemzi és értékeli a jövőbe látó, tehetséges államférfi tevékenységét, aki uralkodásával a fejedelemség történelmének egy olyan időszakát teremtette meg, amelyre ma is szeretünk hivatkozni: Erdély aranykorát. Bethlen megvalósításairól R. Várkonyi Ágnes professzort, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) rendes tagját, Oborni Terézt, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézetének főmunkatársát, az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszékének habilitált docensét, valamint Kovács Andrást, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem művészettörténet professzorát, az MTA külső tagját kérdeztük.
– Miért tartotta fontosnak, és hogyan vezette fel Erdélyt Európa színterére Bethlen Gábor?
R. Várkonyi Ágnes: – A fejedelem tudatában volt annak, hogy Erdély csak európai jelenlétében tudja önállóságát biztosítani. Bekapcsolódott a nagy európai küzdelmekbe, és létrehozott egy konföderációt, amelynek értelmében a cseh, morva, a sziléziai és a magyar rendek közösen léptek volna fel a harmincéves háborút lezáró békeszerződések feltételeinek kidolgozásában, és közös fizetőeszközzel is rendelkeztek volna. A szövetség nem valósult ugyan meg a csehek fehérhegyi veresége folytán, de a Közép-Európában gondolkodó Bethlen a továbbiakban is kapcsolatot igyekezett teremteni a szomszéd államokkal.
1626-ban Bethlen belépett az Anglia, Dánia és Hollandia által előkészített Hágai szövetségbe, hogy az osztrák és spanyol Habsburgok túltengő hatalmával szemben az európai egyensúlyt biztosítsák. A koalíció megszűnt, de Bethlen törekvései nem voltak eredménytelenek, mivel a háborút lezáró békébe Erdélyt is belefoglalták.
– Milyen elméleti felkészültséggel rendelkezett a fejedelem?
– A régi irodalom véleménye Bethlenről, miszerint ösztönös politikus volt, nem helytálló. Tizenkét éves volt, amikor bekerült Báthory Zsigmond itáliai műveltséggel áthatott udvarába, járt Prágában, ahol Rudolf császár egy közép-európai művészeti központot alakított ki, és a pozsonyi országgyűlésben 1609-ben. Nagyon szerette a könyveket, köteteit hadjárataira is magával vitette, bevezette a politikai levél műfaját. Gyönyörű könyvtárat hozott létre Gyulafehérváron, ismerte kora abszolutista államelméletét.
Korszerű államberendezésének alapvető ismérve volt a jól működő kormányzat, a fizetett hadsereg, a merkantilista gazdaságpolitika. Felismerte, hogy egy ország gazdasága abban az esetben működik jól, ha az emberek jó viszonyban vannak egymással. Befogadta Erdélybe az anabaptistákat, és a zsidókat is. Folytatta és továbbfejlesztette az erdélyi toleráns valláspolitikát, visszafogadta a jezsuitákat, méltányolva az oktatásban elért eredményeiket. Nagyon fontosnak tartotta, hogy országának jól képzett fiatalsága legyen, Erdély jövőjének kiépítésén munkálkodott.
Egyszerre lenni rókának és oroszlánnak
– Hogyan jellemezné Bethlen Gábor államférfiúi tevékenységét?
Oborni Teréz: – Bethlen Gábort Erdély legnagyobb fejedelmének nevezném. Uralkodásával egy olyan aranykor érkezett el, amelyet nem véletlenül minősítünk annak. Gazdasági, anyagi sikereket ért el, békés éveket biztosított Erdély lakossága számára. Külföldi szereplése nem volt teljes mértékben sikeres, de Erdély az ő uralkodói zsenijének köszönhetően emelkedett az európai országok színterére; kiváltképpen az európai protestáns országok tekintették egyenrangú félnek azt a fejedelemséget, amely a Mohács utáni évtizedekben kényszerből, a szultáni nyomás folytán jött létre.
– Melyek voltak Bethlen legkiemelkedőbb tulajdonságai?
– Mindenekelőtt gyors észjárását, helyzetfelismerő képességét emelném ki: a körülményeket figyelembe véve, rendkívüli rugalmassággal tudott változtatni lépésein. A nagyravágyás és ambíció mellett jellemezte az önmérséklet is. A politikában kifejezetten előnyére vált a realitások érzelemmentes megvizsgálásának képessége, a tudatosság. Rugalmassága ugyanakkor soha nem vezetett elveinek feladásához. Kormányzási módszereiben a rendkívüli szigort és elszámoltatást alkalmazta.
Magánéletében, udvarában a zenekedvelő Bethlen nem bizonyult szigorú, szikár embernek: szerette az állatokat – nagy szeretettel viszonyult névről is ismert kutyáihoz, lovaihoz. Kifejezetten szerelmi házasságot kötött Károlyi Zsuzsannával, és több elemzés szerint második feleségébe, Brandenburgi Katalinba is beleszeretett. Összetett személyiség volt, akinek képességei az államférfi minősítést teljes mértékben kiérdemlik.
– Mit tanulhatna a ma embere, egy közéleti szereplő a nagy fejedelemtől?
– Elsősorban a távlatokban való gondolkodást, ami az erdélyi politikai életben egyébként szerintem jelen van, talán jobban is, mint másutt. Másrészt, a tudomány, a művészetek, az oktatás pártolásának fontosságát. Követhetnénk nagyvonalúságának példáját is; amint Bethlen írja, „senki ne keresse a maga privátumját”, hanem nagyobb célok érdekében vesse be tehetségét. Talán bizarr a gondolat, de Bethlen napjainkban is ragyogó politikus lenne. Amint Kemény János megjegyzi, „emberi gyengeségektől ő sem volt mentes”, de sokoldalú, tehetséges személyiség volt. Diplomáciai lépéseit a korabeli németalföldi, angliai sajtóban nemegyszer ellenségesen ítélték meg: „rókának”, „oroszlánnak” nevezték. Ugyanakkor, a korabeli politikai irodalom szerint a fejedelemnek egyszerre kell ravasznak, bátornak és ügyesnek lennie – ő ennek teljesen megfelelt, ezért ellenfelei kiismerhetetlennek tekintették.
Rugalmasság és az elvekhez való ragaszkodás
– Milyen szempontoknak megfelelően szervezte újjá az erdélyi kormányzatot?
– Bethlen alapvető változtatásokat nem eszközölt, de megszigorította minden kormányzati intézmény működését, pontosabb elszámolásra kényszerítette. Szükség esetén megbízható, szigorúan ellenőrzött személyeket nevezett ki egy-egy kormányzati ág irányítására. Nagy felismerése és újítása volt, hogy „árus emberektől gazdagodik az ország”. Újító, kreatív ötleteit koncentrált, erős fejedelmi hatalommal tudta véghezvinni. Korabeli források szerint kedvére való volt az uralkodás, és igen szerencsés módon ez tehetséggel is párosult.
– Melyek voltak az elvek, amelyekből országa érvényesülése tekintetében nem engedett?
– Bethlen uralkodói tehetsége talán abban tudott legjobban kibontakozni, hogy két nagyhatalom szorításában miként őrizte meg Erdély önállóságát. Minden politikusi és diplomáciai tehetségét országa megtartására használta, amelyet egy levelében „birodalmacskának” nevezett. Zseniális volt a diplomáciai hadviselésben: bár Erdély a Porta vazallusállama volt, mint maga is írja, „ellenség lova lába nem taposta a haza földjét” amíg uralkodott. Sikeresek voltak igyekezetei, hogy török hadjáratok ne vezessenek Erdélyen keresztül, hogy azokban magyar hadak ne, vagy csak formálisan vegyenek részt. 1615-re kiegyezett a Habsburg magyar királlyal, II. Mátyással, erről az oldalról is biztosítva saját országát. Megfelelő kompromisszumkészséget tanúsított, hogy béke és nyugalom legyen az országban, de alapelveit nem adta fel. A nagyszombati egyezséghez vezető tárgyalások során például a Habsburg udvar erősen követelte Váradot és a hozzá tartozó részeket, de ezeket nem adta át.
Példaadó eredményei uralkodásának minden egyes részletében megmutatkoztak. Hogyan tette mindezt? Nem tudjuk... Négyszáz év távlatából csodálkozva szemléljük, hogy mire volt képes a fejedelem néhány megbízható embere segítségével.
Az Erdélyi Fejedelemség legfényesebb korszaka
– Művelődéstörténeti és művészettörténeti szempontból hogyan értékelhetőek Bethlen Gábor megvalósításai?
Kovács András: – Bethlen Gábor uralkodása az Erdélyi Fejedelemség közel másfél évszázados történetének a legragyogóbb korszaka. Erdély történetével kapcsolatos mai képünket a rendelkezésünkre álló források határozzák meg. Annak ellenére, hogy a 16. századra vonatkozóan nagyon sok esetben csupán feltevésekre támaszkodhatunk, a 17. század második felének kiadatlan forrásait pedig még alig ismerjük, határozottan állítom, hogy az a tizenhat esztendő, ami a „nagy fejedelem” uralkodását jelenti, a legfényesebb korszaka volt ennek az államocskának.
A kérdéséhez igazodva, nagyarányú megújulást jelez másfél évtizednek a mai szemlélő számára elképzelhetetlen pusztításai után az ország művelődésében és művészetében elengedhetetlen gondolkodó emberek, értelmiségiek viszonylagos sokaságának az újratermelődése, az idegenből érkezett értelmiségieknek, művészeknek a jelenléte. Ők az Európa-szerte a protestantizmus védelmezőjeként és toleranciájáról (ez nagyon nagy szó a harmincéves háború idején) ismert fejedelem hívására érkeztek, és az általa kínált lehetőségek és jelentős anyagi juttatások csábították őket e félelmetesen távoli, a törökök közelsége miatt veszélyesnek tekintett végvidékére a korabeli latin Európának.
– Milyen helyet foglalnak el a fejedelem építkezései Erdély késő reneszánsz építészetében?
– A késő reneszánsz Európának ezeken a tájain sokkal hosszabb életű volt, mint a 17. század elején már a barokk művészetet alakító Itáliában. A fejedelmi reprezentáció nyelve itt nálunk továbbra is a késő reneszánsz maradt. Bethen Gábor akaratából épülnek fel Erdély legjelentősebb reneszánsz kastélyai, Alvincen, Váradon (a fejedelmi palota), Radnóton és Balázsfalván. Ezeknek nyomán, ezek mintájára, hihetőleg a fejedelem udvari építészének, a vernai (Como) Giacomo Restinek tervei szerint épülnek meg a fejedelem főembereinek (a fejedelemség kormányzásában főszerepet vállaló elit tagjainak) a rezidenciái Aranyosmedgyesen (Lónyai Zsigmond), Fehéregyházán (Haller István), Gyergyószárhegyen (Lázár István), Csíkszeredában (Mikó Ferenc), Szentdemeteren (Balási Ferenc). Az itáliai késő reneszánsz építészetben kidolgozott, tiszteletet parancsoló bástyákat utánzó saroktornyokkal alakított belsőudvaros épülettípusról van szó, amely Erdélyben is az új, korszerű életforma elterjedését jelezve váltja fel a 2–3 helyiségből álló korábbi lakóépületeket.
– Milyen mértékben sikerült Bethlen Gábornak megvalósítania a fejedelmi székváros kiépítését? Milyen hozadékai vannak elképzeléseinek elődeihez képest?
– A püspöki palotából a 16. században kialakított gyulafehérvári fejedelmi palotában 1603-ban, két ostrom és tűzvész után mintegy tíz lakható helyiség maradt. Báthory Gábor úgy próbált segíteni ezen, hogy csalárd módon elfoglalta Nagyszebent. Utóda, Bethlen Gábor fejedelem uralkodása alatt az eredetileg egyetlen belső udvart kerítő épületegyüttest két további udvarral toldották ki, s létrehozták az emeletes, mintegy 200 m hosszúságú, lényegében ma is álló, egységes főhomlokzatot a szintén helyreállított, udvari templom gyanánt használt székesegyház szomszédságában.
A vár déli oldalán megépítettek két hatalmas olaszbástyát (ezek a 120 méteres homlokfalú monstrumok egy évtized alatt épültek meg), egyet a fejedelem, a másikat a szász székek költségén. Földbe süllyesztett cserépcsövekből összeállított több kilométer hosszú vízvezeték szállította a külvárosba, a várba és a palota csorgóiba a nyugati szőlőhegyek forrásainak egészséges vizét. Újraindíttatta Erdély legnagyobb manufaktúrájának, a gyulafehérvári ágyúöntőháznak a működését, s 1629-ben 24 újonnan öntött ágyú alá készültek lafettát építeni. A falakon belüli várost romjaiból újjáépíttette, és a megújult székváros díszeként megépült a Collegium Academicum ma is álló, Európának ezen a részén kivételesen igényes épülete, amelyben a fejedelem által meghívott híres német professzorok oktatták az ifjúságot.
– Milyen üzenetet hordozhat a fejedelem tevékenysége, eszmerendszere a mai erdélyi ember számára?
– A 16–17. századforduló mérhetetlenül nagy pusztulásai után Bethlen Gábor fejedelem mutatott utat a polgárháborúban kivérzett erdélyi társadalomnak a kibontakozás felé: ez az út pedig a békés munka, építés, tanulás irányába vezetett. Erdély négy évszázaddal ezelőtt megválasztott, azóta sem feledett nagy fejedelmét én a társadalmi összefogást támogató kiegyensúlyozottság, a lehetőségeket bölcsen mérlegelő tettrekészség, az előrelátás és a jövő számára építkező derűlátás példájaként állítanám honfitársaim elé.
Zay Éva
Szabadság (Kolozsvár)

Nincsen hős a szigeteken
A Mentor kettős könyvbemutatójáról
Kettős könyvbemutatónak adott otthont szerda este a Bernády Ház – a Mentor könyvkiadó két, újonnan megjelent kötetét mutatták be az érdeklődőknek: Sebestyén Mihály marosvásárhelyi történész Midway- szigetek című novelláskötetét, valamint Méliusz Anna Nem hősökről beszélek című emlékiratát. Az előbbi kötetből B. Fülöp Erzsébet színművésznő olvasott fel egy – közönségi felröhejekkel bőven tarkított – részletet, Káli Király István kiadóigazgató üdvözlőbeszéde után.
Vidám kudarctörténetek
– Ha az ember Időtárat készít, abból oly sok témát lehet meríteni, hogy ilyen szellemes, eseményekben gazdag elbeszélések születnek – mondta a méltató Nagy Miklós Kund. Az olvasó nevet, avagy mosolyog. Nagyszerű játékok vannak a kötetben, az író idősíkokat és tereket hoz össze New Yorktól Tófalváig, az ókortól napjainkig. Rendkívüli nevek sokaságával találkozhatunk, amelyek önmagukban egy egész jellemet ábrázolnak: Dzsingás Béla, Munczingerné, Gazetta elvtársnő avagy Endokrinulescu ezredes. A kötet olvasásakor időnként Rejtőre gondoltam, de Rejtőnél nincs meg ez a sok egymásba olvadó, emberekből folyó történet. És Sebestyén Mihály kötetében benne van Marosvásárhely, Erdély, Románia, Európa, a világ és a világegyetem is. Egybefolyik a Monarchia, a boldog békeidők kora az átkossal, majd a mostani abszurddal. Családtörténet, várostörténet is. Misi a nagy vásárhelyi anekdotázók közé tartozik, írás közben is biztos remekül szórakozott. Ő maga is gyakran benne van a történetekben, időnként kikacsint az olvasóra. A kötetet nem lehet egyből elolvasni, időnként elő kell venni. 40 novellát tartalmaz, ha ezekből naponta kettőt elolvasunk, már jó napunk van és jól fogunk aludni.
– Az Isten nem közvélemény, de az Isten rákérdezhet: akarsz-e róla mesélni? Adtam neked tehetséget, nyelvi leleményt, környezetet, tüneményes segget. Mit teszel vele? És a szerző cédulázik, ír és válaszol: igen, akarok róla mesélni. Hihetetlen mennyiségű eszköztárat mutat fel Sebestyén Mihály ebben a kötetben. Párat olvastam a novellák közül a Múzsában, akkor nem ragadtak meg annyira. Amikor egyben, kiadandó szövegként elolvastam az egészet, hülyére röhögtem magam, és nagyon örültem, hogy a kötetet én szerkeszthetem. A másodszori olvasatra már nem röhögtem annyit. Felfedeztem, hogy Misi nem Az előretolt helyőrség, hanem A csontbrigád. A szomorú valóság, kiröhögve és kiröhögtetve. A harmadszori olvasáskor már ismét nevettem. Felszabadultam. A kérdés, hogy van-e tenger Rubinháza alatt? Ehhez vissza kell mennünk a Monarchiába, amikor kialakult egy nemzet. Sebestyén Mihály e nemzet részének tartja magát, és megérzi azt, hogy mikor mit és hol rontottunk el – tette hozzá Káli Király István.
– A szerző kiírta magát – szólt Sebestyén Mihály. – A kötet három év munkája volt. Az első 20 mondat mindig csodálatosan megy, utána jön a gond, a szereplők sorsgörbéje, mindaz, ami a szerzőn múlik. E novellák vidám kudarctörténetek. Mint a magyar, kudarcos néplélek, amelyből építkeznek és amely erénnyé válik. Csattanó van ugyan, de a pof is csattan. A szerző e novellákat 2-3 hétig érleli, aztán megírja. A Tenger Rubinháza alatt című írásomat a városi és megyei tanácsosságom éveinek tapasztalata szülte: az, hogy a hivatal dolgozik, a mókuskerék, a hatalom viszonyulása, a fölösleges jelenlét és az előre eldöntött játszmák érzete. A kötetet nagy szeretettel ajánlom a közönségnek, jó volt dolgozni vele, jó hogy a szerkesztő kezébe került, örvendek, hogy van egy Mentor könyvkiadó, amelyhez ragaszkodom. A szómagyarázathoz Káli Király István ragaszkodott. Ez tudományossá teszi a kötetet, holott távol áll attól – sokkal inkább fikció.
Akit liftaknába dobtak
A második kötetet az első szerzője méltatta. Mint Sebestyén Mihály elmondta, Méliusz Anna könyve nehezen olvasható kötet, egy tragikus eseménysor megjelenítése. – A szerző nem hivatásos tollforgató. Méliusz József költő második felesége volt, a család történetének azt a fejezetét meséli el, ami tragédiák sorozatához vezetett. Méliusz temesvári, horvát származású ember volt, nagy műveltségű, nagyon jól felkészült író, amikor találkozott a kommunista mozgalommal. Úgy várta az oroszokat, mint hívő a Messiást. És ők '45-ben letartóztatták. Kiszabadul, majd a kommunista diktatúra kezdetén egymás után kap fontos megbízásokat. Aztán újra letartóztatják, és tárgyalás nélkül fogva tartják hat évig. Ezek után még mindig meggyőződéses baloldali marad. Első felesége, Klára, a Méliusz hatása alatt szintén baloldalivá válik és elkezdi a férje igazát keresni. Mindenütt falakba ütközik, majd letartóztatják Kolozsváron. Továbbra is kitart az igaza mellett, rendkívül kényelmetlen tanú. Liftaknába dobják, összetörik a csontjait, majd Méliusznak azt mondják, hogy felkötötte magát. Valójában – miután rájöttek, hogy a csonttöréseiből felépül – a Securitate egyik embere fojtotta meg. A fia, Péter, beleőrül ebbe, anya és apa nélkül nő fel. Rajta lobotómiát hajtottak végre...
Rettenetes, ógörög sorstragédia. És a költő ezek után is képes hinni a pártban?! Történészként felfogom, de emberileg képtelen vagyok rá.
A kötet a korszak bukaresti stílusában íródott. Sok idegen szót tartalmaz. Vádolja azokat, akik nem segítettek, másokról csodálatosan szépeket mond. Utóbbiak között magyarok nincsenek, csak Szilágyi Domokosról ír a szerző valami jót. A kötetet ajánlom. Erős idegzettel, sok kritikai érzékkel lehet olvasni. Egy nézet arról, hogy mi történhetett az ötvenes években velünk. Akár kis senki voltál, akár pozícióban voltál, bárhogy kikezdhettek, és nem volt ahova menekülni. Érdekes, hogy Méliusz számára Ceausescu a megmentő volt. Én ezt nem tudom elfogadni. Mindez, akárcsak a kötet egésze, a XX. század elmebajának egyik lenyomata.
– A modern kort kutató történészek, valamint Sebestyén Mihály véleménye egybecseng: '45 és '89 között egy hiteles mondat sem jelent meg a hazai sajtóban. Miről írjon a történész, hol van a hiteles világkép? – véli Káli Király István. – De minden embernek megvan a saját története, és ezen magántörténelmek egymás mellé rakásával kulcsot kaphatunk a korról, a külső és belső rendszerekről. Ezért indítottuk el az Emberek – Életek címet viselő sorozatunkat. Bokor Péter rendező, Méliusz Anna fia küldte el Kanadából ezt a szöveget. Nagyon sok mindenre következtetni kellett, de megértettem, hogy a stíluson nem szabad változtatni, csak közérthetővé kell tenni a szöveget. Javítás közben végig hidegrázást éreztem. A kötet példát ad egyféle emberségből, ízelítőt az embertelenségből. Méliusz Anna kiderítette: nem Klára volt az egyetlen ember, akit liftaknában ölt meg a Securitate. Én betege voltam a könyvnek és vagyok mindmáig.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

;;;?Négyszáz éve lépett Erdély trónjára Bethlen Gábor
A fejedelem tiszteletére rendezett emlékünnepélyek
Az enyedi szoborbizottság felhívása rövid idő alatt a magyarországi részekre is eljutott. 1900. október 4-én lezajlott sárospataki nagygyűlésen az enyedi felhívás ismertetése után Nagy István IV. éves teológiai hallgató – egykori enyedi diák – intézett lelkes hangú beszédet a főiskolásokhoz a szoboralap támogatása végett. A tulajdonképpeni Bethlen-ünnep pedig 1900. december 8-án zajlott le az intézmény keretében, mely alkalommal Baksy István főiskolai szenior és ifjúsági elnök megnyitóbeszéde után Novák Lajos tanár tartott rendkívül tartalmas ünnepi szónoklatot: Bethlen szobrok címmel, amelyből érdemes terjedelmes részeket leközölnünk:
„Bethlen szobor! Milyen is legyen az? Az álmodó művész lelke ezzel a gondolattal vívódik és mennél tovább vívódik, annál jobban elszorul a szíve. Káprázat vagy bűvölet? Neki egy Bethlen Gábor kellene s raja forog előtte a Bethlen Gáboroknak... Egyik pillanatban fejedelem, a másikban király, itt hadvezér, ott meg diplomata, innen szabadsághős, onnan békebarát, emitt gubernátor, amott reformátor, most a lelkiismeret héroszának, majd zsarnokának látszik. Innen nézve török, onnan nézve német, mégis mindig magyar. Itt oroszlán, ott meg galamb. Kálvinista lenne s pápistát is mutat. Maga tudós s mégis csak mecénás? Innen építkező, onnan gazda, amonnan meg kalmár. Emitt bibliás keresztyén, amott pogány táltos... maga mindig olyan, mint az, akivel szemben áll s mégis sohasem az, mindig csak önmaga s mindig túljár azon. Te álmodó, töprengő művész! Melyiket fogadod el? Melyiket választod?”
A lelkes hangú szónok pedig két Bethlen-szobor fölállítását szorgalmazta. Az egyiket Budapesten, a másikat Nagyenyeden kellene elhelyezni. Előbbit így képzelte el: „Ha én lennék a művész, az enyémből lovasszobor alakjában vágtatna ki! Lovas Bethlen-szobor! Ez lenne a hozzáillő, nem mindent, de sokat, a nagy igazságot kifejező... Magyarország és Erdély címerével ékesített tömör, de erősen rongált bástyatalapzaton rúgtató paripán ülne Bethlen Gábor, paripáját nem a kantárszárral, hanem azzal kormányozva, hogy rajta ül, kitelik az, ki kell annak telnie egy negyvenéves férfiútól, aki magyar is, vezér is, fejedelem is, ki kell annak telni egy Bethlen Gábortól. Öltözete korhű, fejedelmi. Arcán, ez oroszlánarcon önbizalom, elszántság és eszély harmóniája. Jobbjában kivont kard középtartásban, támadásra is, meg védelemre is készen! Baljában zászló... no igen, a zászló!... Végül jön a süveg! Forgójának foglalója kicsiben majd olyan, mint a magyar királyi korona...”
A leendő enyedi szoborról pedig így vélekedett: „Ez a szobor már nem lovasszobor, álló szobor lenne. Bethlen Gábor fejedelem magas érc tetején állana, jelképül annak, hogy kinőtt Erdélyből, hogy világtörténelmi alak. Úgy állna ott a fejedelem, mint aki indulni akar. Feje olyan helyzetben, tekintete oly kifejezéssel, mint a messze, téren látónak, akinek figyelmét mi sem kerüli el. Lelke a támadásra kész oroszlán lelkét tükrözze s éppen ezért ne fejedelmi buzogányt, hanem félig kivont kardot tartson mind a két kezével, egyik a hüvelyen, a másik a markolaton. Fejedelmi rangját feltünteti majd a fejedelmi tartás s korhű öltözet. Ennyi lenne csak a szobor, de gondolom, illő mind Bethlen Gáborhoz, mind a nagyratörekvő művészhez. És ha a kegyelet még több ércre lenne váltható, jönne néhány relief, az érctalapzat oldalára. Talál ehhez tárgyat a művész Erdély egykori politikai, gazdasági, közművelődési, hadászati állapotaiban, vagy Gábor fejedelem tetteiben, udvarában eleget. Úgy gondolom azonban, hogy a nagyenyedi szobornak, ha egyebet nem, hát Bethlen tudományápolását, talán a Bethlen-főiskolát megfundáló nagy tettét mindenesetre meg kell örökítenie, már csak azért is, hogy jel legyen az erdélyieknek s nekünk is, amelyben győzhetünk. Aztán ezzel nekünk, patakiaknak is ércbe öntetnék egy édes-bús emlékünk. Hiszen bujdosásba űzött múzsafiainknak az ő gyulafehérvári főoskolája adott egy időre menedéket...”
E nagyszabású beszéd után Zombori Andor szavalja Bethlen Gábor emlékezete c. alkalmi ódáját, majd befejezésül az enyedi kollégiumból érkezett Bodrogi János tanár mondja el ünnepi beszédét. Ugyanaz a Bodrogi megy el a továbbiak során 1913 novemberében, Bethlen Gábor fejedelemmé választásának 300. évfordulóján, több mint 100 enyedi diák társaságában Kolozsvárra, mely alkalommal a Kolozs Vármegyei Általános Tanítóegylet, az Országos Középiskolai Tanáregyesület Kolozsvári Köre, és az Erdélyrészi Tanító Egyesületek Szövetsége által rendezett emlékünnepségen tart nagyszabású méltatóbeszédet. Ugyanő tervezi már 1908-ban, hogy a leendő enyedi szobor 1913-ban, fejedelemmé választásának 300. évfordulóján kerüljön fölavatásra Enyed város főterén. Elképzelése szerint a Magyar utca hossztengelyébe eső, a manapság tetőzet nélkül búslakodó Mészárosok bástyája előtti teret szemelte ki a szobor helyéül, hol annak idején az Obert-féle gyógyszertár és a Balla-féle üzletek állottak. Nézete szerint azok eltávolítása által kialakult nyílt tér lett volna a legmegfelelőbb hely a szobor elhelyezésére. Bodrogi véleményét és álláspontját Szilágyi Farkas helybeli református lelkipásztor és közismert enyedi krónikás taglalja a továbbiak során, aki a Közérdek hasábjain pontosítja véleményét. Ő pedig – sajnálatos módon – a közeli Bethlen Kastély lebontása által igyekszik tágabb teret javasolni a szobor számára, minek eredményeként a szomszédos 1849-es sírkertre, valamint a református templom udvarára is tágabb kilátás nyílna. A lebontás viszont örvendetes módon elmaradt, s a kastély immár fizikailag megújuló formájában őrködik a szemközti kollégium szellemisége fölött.
Míg Enyeden így zajlanak a vélemények és pótvélemények, a pénzbeli adományok összege hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre állandó jellegű gyarapodást mutat. Így az első világháború hajnalán már 100 000 korona szerepelt a szoborbizottság bankszámláján. A tervet nem sikerülvén végül is kivitelezni, ez az összeg is – sok egyéb enyedi értékkel egyetemben – a világháború áldozata lett – s ezzel a szobor ügye is odaveszett.
Nem szünetelnek viszont – az impériumváltozás következtében sem – a Bethlen Gábor emlékét felidéző nagyenyedi rendezvények. 1922-ben a kollégium fennállásának 300. évfordulóján lezajlott ünnepségek alkalmával szintén Bodrogi János kezdeményezésére, domborművet helyeznek el a fejedelem emlékére a kollégium belső falán, élete utolsó papírra vetett szavait: „Si Deus nobiscum, qui contra nos”, vésve a márványlapra. Ugyanekkor írja és szavalja el Áprily Lajos, a tanár és a költő A fejedelemhez című nagy horderejű alkalmi ódáját. 1935-ben Bethlen nevével fémjelezett Téli Gazdasági Iskolát indítanak a közeli Csombordon, amelynek bejáratát az 1948-as államosításig uralta a falra erősített impozáns Bethlen-címer. 1941–1945 között Bethlen-nyomda működött Enyeden. A kollégium cégtáblájáról viszont a kommunista rezsim a háború végén eltüntette a fejedelem nevét, amely azonban 1958-ban, névadóünnepség keretében, ismételten visszakerült eredeti helyére, miközben még „Magyar Vegyes Líceum”, „2. sz. Középiskola”, „Ipari Líceum” felirat is szerepelt a kollégium főhomlokzatán. 1972-ben, az intézmény 350. évfordulóján Sütő András kollégiumi véndiák emlékezik a Bethlen-szellemiségre, s idézi föl a mindenkori „tűzfelelősök” nagyszerű feladatait. 1980-ban, a fejedelem születésének 400. évfordulóján szoborállítással akar kedveskedni az akkori hatalom, amelynek fölállítására viszont csupán két évvel később, 1982 júliusában kerít sort, zárt körű, rögtönzött ceremónia közepette.
Az 1989-es fordulat új lehetőségekkel gazdagította a Bethlen-megemlékezések sorozatát Nagyenyeden. A kollégium tanári utcája a Bethlen Gábor nevet vette föl, 1992-ben, Benke Mihály budapesti szobrász jóvoltából Bethlen-mellszobor fölavatására került sor a kollégium udvarán. 1997-ben, az intézmény 375 éves évfordulóján, a kollégium ünnepséggel, a Bethlen Könyvtár szimpóziummal elevenítette föl a fejedelem nagyságát. Néhány éve pedig a kollégium nagyszabású Bethlen-bál keretében – félezernél több felnőtt résztvevővel – adózik emlékének.
Befejezésül ismételten Novák Lajos sárospataki professzor hajdani szavaiból idézek:
„I. Károly angol király nem merte feltenni a kalapját Bethlen követe előtt, mert attól félt, hogy Bethlen követe is felteszi a magáét... Én is leveszem a kalapom és meghajolok Bethlen jelleme, szelleme előtt! Meghajolok koronás királyunk nagy szíve, nemzeti érzése előtt! Meghajolok mindazok előtt, akik a Bethlen-kultuszt szívökben hordozzák, tényleg gyakorolják... A nemzet szentegyháza ez, melyben a magyar haza nagyságáért, boldogságáért és halhatatlanságáért imádkozom”!
A leendő enyedi szoborról pedig így vélekedett: „Ez a szobor már nem lovasszobor, álló szobor lenne. Bethlen Gábor fejedelem magas érc tetején állana, jelképül annak, hogy kinőtt Erdélyből, hogy világtörténelmi alak. Úgy állna ott a fejedelem, mint aki indulni akar. Feje olyan helyzetben, tekintete oly kifejezéssel, mint a messze, téren látónak, akinek figyelmét mi sem kerüli el. Lelke a támadásra kész oroszlán lelkét tükrözze s éppen ezért ne fejedelmi buzogányt, hanem félig kivont kardot tartson mind a két kezével, egyik a hüvelyen, a másik a markolaton. Fejedelmi rangját feltünteti majd a fejedelmi tartás s korhű öltözet. Ennyi lenne csak a szobor, de gondolom, illő mind Bethlen Gáborhoz, mind a nagyratörekvő művészhez. És ha a kegyelet még több ércre lenne váltható, jönne néhány relief, az érctalapzat oldalára. Talál ehhez tárgyat a művész Erdély egykori politikai, gazdasági, közművelődési, hadászati állapotaiban, vagy Gábor fejedelem tetteiben, udvarában eleget. Úgy gondolom azonban, hogy a nagyenyedi szobornak, ha egyebet nem, hát Bethlen tudományápolását, talán a Bethlen-főiskolát megfundáló nagy tettét mindenesetre meg kell örökítenie, már csak azért is, hogy jel legyen az erdélyieknek s nekünk is, amelyben győzhetünk. Aztán ezzel nekünk, patakiaknak is ércbe öntetnék egy édes-bús emlékünk. Hiszen bujdosásba űzött múzsafiainknak az ő gyulafehérvári főoskolája adott egy időre menedéket...”
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)

Megfélemlített városrész
A derítőállomás közelében élő cigányok ellen kilenc pontba foglalt panaszt tartalmazó felhívást intéztek hétfőn a csíkszeredai Fürdő, Halász és Tavasz utcák lakói a polgármesteri hivatalhoz, amelyből egy-egy példányt eljuttattak a prefektúra mellett a csendőrségre, a rendőrségre, valamint Korodi Attila képviselőhöz és Tánczos Barna szenátorhoz is. A lakók célja, hogy véget vessenek az általuk tarthatatlannak ítélt állapotoknak. Halvány remény lehet a cigánysorra tervezett néhány kamera.
Nem tudni pontosan hányan vannak, honnan jöttek, hová tartanak
„Sokan arra kényszerülnek, hogy eladják házaikat, telkeiket, és elköltözzenek, mert rettegnek attól, hogy kárt tesznek bennük a jogtalanul felhúzott építményekben élő cigányok” – számolt be hétfőn egyik olvasónk, miközben átnyújtotta a 237 szignóval ellátott panaszlevelet.
Kilenc kifogásolt pont a változásért
Az említett utcák lakóinak felhívásában mindenekelőtt az szerepel, hogy a korábban békés környék „a polgármesteri hivatal meggondolatlan döntése nyomán terror uralta övezetté változott”, mivel a 2005-ben a derítőállomás környékére költöztetett cigányok száma az évek során megsokszorozódott, így „mindennapossá váltak a fenyegetések, verekedések, csendháborítások és lopások”.
A kilenc pontba szedett panaszlistán szerepel, hogy a Lipován- és Bot-földekről rendszeresen termést lopnak, arra kényszerítve a területtulajdonosokat, hogy felhagyjanak a termőföld megművelésével. Nehezményezik ugyanakkor, hogy a cigányok éjszakánként a lovaikat magánterületekre hajtják legelni, sőt, napi rendszerességgel behatolnak az udvarokra, pincékbe, melléképületekbe, „elemelve mindent, ami kezük ügyébe kerül”. A panaszok között helyet kapott, hogy a fakerítéseket letörik, tüzelőnek használják, a lopásokból származó pénzből pedig alkoholt vásárolnak és „egész éjjel randalíroznak”. A lakók azt is kifogásolják, hogy „bármilyen engedély hiányában, önkényesen építkeznek, következmény nélkül”, emellett a bandába verődött kiskorúak fenyegetései is mindennaposak. A felsorolásban sérelmezik, hogy a derítőállomásról rendszeresen felszereléseket, berendezéseket tulajdonítanak el, végül pedig, hogy a „hatalmas mennyiségű szemétből és rendezetlenségből fakadóan a környék egy fertőzési gócponttá változott”.
„Betelt a pohár”
„Betelt a pohár. Egyetlen megoldást fogadunk el a városvezetés részéről: költöztessék el minél távolabb a cigányokat, legkésőbb jövő év tavaszáig” – közölte a panaszosok képviselője. Hozzáfűzte, amíg konkrét lépés történik, felkérik a csendőrség és rendőrség képviselőit, hogy biztosítsanak állandó járőrözést a városrészen. Amennyiben „süket fülekre találnak”, a lakók „a legfelsőbb szintekig is hajlandók elmenni”.
„Nem mi, hanem ők”
A helyzetet bonyolítja, hogy a Tavasz utcában két különálló cigánytelep található. Megközelítőleg százan élnek a tizenkét házból és barakkból álló, közvetlenül a szennyvíztisztító állomás mellett lévő kolónián. Az építményekben hét-nyolctagú családok zsúfolódnak össze, több családtag is a földön alszik – szemléltette a Tavasz utcai körülményeket Ráduly Ferenc udvarfelelős. Az ottani cigányok vezetőjét nem érte meglepetésként a panaszlevél. „Nem mi vagyunk a hibásak, hanem ők” – mutatott a közeli, néhány száz méterre lévő, „az övétől teljesen független” cigánytelepre. „Az én cigányaimnak tudok parancsolni, ők nem lopnak. Ha valamire készülnek, rájuk szólok, sőt, a lakók is fordulhatnak hozzám” – hangsúlyozta. Szerinte „az innen-onnan összeverődött felsősök” a problémák okozói.
Veszélyes „erősítés nélkül" terepezni
Az udvarfelelőssel azonos véleményen volt Jancsi Sándor, a Hargita Megyei Roma Szövetség csíkszeredai tagja is, aki személyesen kísért a Ráduly telepénél is népesebb cigánysor közelébe – azt azonban nem javasolta, hogy „erősítés nélkül” túl közel merészkedjünk.
Az általunk megkérdezett környékbeliek szintén úgy nyilatkoztak, hogy a nyolc éve a Petőfi Sándor és a Nagy Imre utcákból a derítőállomás melletti barakkokba költöztetett „tősgyökeres csíki cigányokkal” nincs probléma, sőt, amikor szükség van rájuk, napszámosként örömmel állnak be dolgozni a mezőn. „A felfordulást a megszámlálhatatlan, egymás hegyére-hátára épített viskókban tengődő cigányok okozzák” – pontosítottak.
„A lovakat mindennap kicsapják a magánterületekre, néhányan villanypásztorral, szögesdróttal vagy nagy testű kutyákkal kénytelenek védekezni. A fakerítést több száz méteren teljesen lebontották” – mutatta egy gazda. A faanyag mellett a kerítés vasoszlopait is kiásták és „értékesítették”. Jancsi Sándor úgy véli, csak úgy tudják elejét venni a rongálásoknak és lopásoknak, ha megerősödik a rendőri jelenlét.
A polgármesteri hivatalnak lépnie kell
„Nagyon súlyos a Tavasz utcai helyzet” – ismerte el Joni Géza, a Hargita Megyei Roma Szövetség elnöke. Mint mondta, a cigányok által megvásárolt területeken, valamint a „bármiféle jóváhagyás nélkül használt részeken” rengeteg a törvénytelen építkezés, a lakók pontos számát pedig megtippelni sem lehet a folyamatos vándorlás miatt. „Laknak ott Gyergyóból, a Kászonokból, Csíkszentdomokosról és ki tudja, még honnan. A legtöbb cigánynak nem oda szól a személyi igazolványa, jönnek-mennek az emberek” – tette hozzá. Szerinte a városvezetőknek mihamarabb le kell ülniük beszélni a cigányokkal, sürgősen kidolgozva egy tervet a helyzet rendezésére.
Az üggyel kapcsolatban megkerestük Jean Adrian Andrei Hargita megyei prefektust, azonban az említett levél még nem jutott el hozzá, így az abban foglaltak ismeretének hiányában nem kívánt nyilatkozni, de ígérete szerint az elkövetkező napokban visszatér a témára.
A városvezetés álláspontja
Részben visszadobta a városvezetés a labdát a rendőrség térfelére – vonható le a következtetés a polgármesteri hivatal álláspontjából. A városellenőrzési és kényszervégrehajtó osztálytól kapott válasz alapján „nincs, ahová költöztetni a cigányokat, mivel a település nem rendelkezik erre fordítható földterülettel”. Szőke Domokos alpolgármester „kényes ügynek” nevezte a cigánykérdést, s bár a levél még nem jutott el hozzá, az általunk felvázolt helyzet ismeretében a rendszeres hatósági jelenlétet tartja a legjobb gyorsmegoldásnak.
Meglepően kevés törvénysértés
Az elmúlt közel négy év alatt egyébként mindössze öt, Tavasz utcai cigányokhoz köthető törvénysértés szerepel a – meglehetősen foghíjas – rendőrségi statisztikákban. Ezek alapján 2010 tavaszán kaszákkal és fejszékkel heten csaptak össze a cigánysoron, aminek nyomán ketten sürgősségi ellátásra szorultak. Két évvel később tizenöt személy között tört ki tömegverekedés, a nézeteltérés következtében az egyik „részvevőt” súlyos sérülései miatt a marosvásárhelyi kórházba kellett szállítani. Tavaly nyáron szintén heten estek egymásnak, négyen kórházi ellátásra szorultak. A karácsonyi ünnepek előtt nagy felháborodást keltett a Halász utcában történt tyúkol-fosztogatás, amikor a cigányok egy idős házaspár udvarára illetéktelenül behatolva elloptak három tyúkot, három baromfit pedig helyben feldaraboltak. A legutóbbi eset idén júliusban történt, akkor egy alkoholfogyasztás után kialakult verekedés eredményeképpen hárman a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház sürgősségi osztályán kötöttek ki.
„A rendfenntartás a csendőrség és rendőrség hatásköre” – mutatott rá az elöljáró. A helyzet orvoslásához szerinte hozzájárulhat a hamarosan megvalósuló térfigyelő rendszer kiépítése is. „Ez a városrész rajta van azon a listán, amely fokozott odafigyelést igényel, ennek megfelelően oda csoportosítjuk a város több pontjára hamarosan felszerelendő kamerák egy részét is” – mondta el Szőke Domokos. Csíkszereda alpolgármestere szintén azt ígérte, hogy hamarosan visszatér az ügyre.
Két és fél évvel ezelőtt egyébként az Amnesty International emberjogi szervezet elmarasztalta a polgármesteri hivatalt, mert „nem biztosítanak a Tavasz utcai cigányoknak emberhez méltó lakhatási körülményeket”. A szervezet több kontinensről összegyűjtött harminchatezer levéllel próbálta nyomatékosítani kampányát, azonban kiderült, hogy nemcsak a távoli aláírók, hanem az Amnesty International képviselői is csupán felszínesen ismerik a Tavasz utcai cigányok helyzetét. Sőt, a sajtó azon felkérését is elutasították, hogy közösen látogassák meg a cigánytelepeket.
„Nem korlátozhatjuk a cigányokat szabad mozgásukban”
A Hargita Megyei Csendőr-felügyelőség szóvivője, Gheorghe Suciu a panaszlevéllel kapcsolatban kifejtette, elsősorban a városvezetés feladata a helyzet rendezése, de „az észrevételt természetesen vezetőségi szinten is elemezni fogja a csendőrség”. Ugyanakkor az állandó járőrözés véleménye szerint nem megoldás, mivel „egyrészt nincs rá kapacitás, másrészt a cigányokat napközben nem lehet korlátozni szabad mozgásukban”. Azt viszont valószínűnek tartotta, hogy – amennyiben tényleg indokolt – „a kritikus napszakokban erősített járőrcsapatok fognak vigyázni az együttélés szabályainak betartására”.
Ezzel szemben a lakók biztonságérzetének növelését ígérte Gheorghe Filip, a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság szóvivője. „Közismert a Tavasz utcai állapot. Eddig sem utasítottuk vissza a környék lakóit, ha segítséget kértek, ezután sem fogjuk” – hangsúlyozta a sajtóreferens. Hozzátette, ha arra van igény, akkor a helyzet szakértők általi felmérését követően akár a huszonnégy órás rendfenntartói jelenlét is megoldható. „Együttműködünk a csendőrséggel, elsősorban vegyes közbiztonsági járőregységekkel kivitelezhető a közrend megőrzése” – emelte ki.
Pinti Attila
Székelyhon.ro

Nacionalista provokáció kontra kiemelkedő nemzetépítő gesztus?
Közvetlenül a rendszerváltás után a nemzetben gondolkodó magyarok többsége még komolyan vette azok érvelését, akik arra intettek, hogy „meggyőzéssel” kell próbálkozni az erdélyi magyar érdekek érvényesítésében, nem tüntetéssel. Hogy előbb demokráciát kell teremteni Romániában, s majd utána jöhetünk elő mi, magyarok sajátos nemzeti követeléseinkkel. Ha viszont megnézzük, hogy kik voltak ők, azt látjuk: kevés kivétellel épp azok, akik képesek voltak az ellenszavazat nélkül elfogadott Kolozsvári (autonómia-)nyilatkozat ellen támadni, s annak visszavonását követelni 1992 novemberében. De ők léptek fel 1997 elején a Bolyai egyetem megteremtésének ugyancsak konszenzusos nemzetstratégiai követelése ellen. Szerintük Wass Albert „immorális”, „gyűlölködő” és „ízléstelen” írásai „ellenségképző sztereotípiákat teremtenek újra”, akiknek Nyirő fasiszta, akik számára giccs a csíksomlyói búcsú és az István, a király – leszámítva, gondolom, az Alföldi-féle verziót.
Anyaországi elvbarátaik léptek fel a kollektív jogok ellen a kilencvenes években, máig őrzök egy fénymásolatot, amelynek eredetijét az SZDSZ terjesztette be a Liberális Internacionálé 1995 végi gyűlésén, amelyben a kollektív jogok helyett az egyéni jogok hangsúlyozását szorgalmazzák – e tényt egyébként simán letagadták az ügyből kiinduló sajtópolémiában. Megpróbálták elméletileg megmagyarázni, hogy nem kell foglalkozni a kollektív jogokkal, mert azok „alanya” meghatározhatatlan, ők forgalmazták a „republikánus”, az anyaországtól elszakított magyar nemzeti közösségektől elszakított magyarokat a nemzeti közösségből „kidefiniáló” nemzetfogalmat az „etnicista” kultúrnemzet fogalmával szemben.
Ellenpontos „elvhűség”
A Székelyek Nagy Menetelése kapcsán ismét hallatták hangjukat a szellemi métely e magyar nyelven kommunikáló képviselői. Ara-Kovács Attila – aki a nyolcvanas években még életét kockáztatva szerkesztette a nemzeti gondolatkörben megmaradt, azóta is hiánypótló lényeglátó tanulmányokat író Tóth Károly Antallal és a nemzeti polgári oldal későbbi politikus költőjével, Szőcs Gézával közösen az Ellenpontok című szamizdatot – a kilencvenes években az autonomista politika harsány ellenfelévé vált, s a minap immár sokadjára támadt annak képviselőire. Ezúttal elhatárolta magát az Együtt 2014 nevű, Bajnai Gordon neve által fémjelzett szerveződéstől is, miután az támogatta a Székelyek Nagy Menetelésével szolidarizáló, a Hősök terétől a román nagykövetségig tartó menetet. „Kaptam egy sajtómeghívót, amiben bejelentik: az Együtt-PM Szövetség támogatja a nagy székely menetelést. A helyük tehát ott van a CÖF mellett. Úgy teszik magukévá a Fidesz nacionalizmusát, amiként a Fidesz a Jobbik rasszizmusát. Forog a gyomrom. Azért írtam e sorokat, nehogy valaki azt higyje, bármi közöm is lenne Bajnai Gordonhoz a jövőben. És szégyellem, hogy a múltban volt valamilyen szinten közöm” – áll Ara-Kovács Facebook-bejegyzésében.
Érthető, ugye? Aki támogatja a székely autonómia melletti nyílt kiállást, „nacionalista”. Kell nekünk Ceauşescu, Iliescu, Năstase, Ponta, hogy középkorinak, szélsőségesnek vagy nacionalista provokációnak bélyegezze jogos törekvéseinket? Ugyan! Itt van a hajdani ellenálló Ara-Kovács, aki ezt megteszi helyettük ingyen és bérmentve, s bizonyára még büszke is „elvhű” kiállására. A Jobbik pedig rasszista, ugye, annak dacára, hogy nem közösségek ellen támad, hanem bizonyos közösségeken belül tapasztalható társadalmi jelenségek ellen.
De Ara-Kovács rávetíteti a rasszizmus rágalmát a Fideszre is, s attól sem riad vissza, hogy a Facebook-bejegyzése alatt kialakult polémia keretében „kompromittált” szervezetnek nevezze a Székely Nemzeti Tanácsot. Mert ezt ma meg lehet tenni a saját táborbeli presztízsveszteség nélkül. A magyar nemzeti oldal bármely képviselője alaptalan rágalmakkal illethető, mert ez megengedett az ellenféllel szemben. Bele lehet beszélni tartalom nélkül a levegőbe, hangulatot lehet kelteni, rágalmazni, hitelt rontani. Már a tárgyszerűség látszatára sem kell ügyelni. Rouchefoucaud szerint „a képmutatás a bűn tisztelgése az erény előtt.” Mára már a nemzetellenes baloldalnak erre sincs belső késztetése. Kálmán C. György még tömörebben fogalmazott az Együtt lépése kapcsán. „Kiaf.szt akarnak ezek nyalogatni? Na, viszlát, Együtt-PM, elment a maradék eszetek.” Persze azok után, hogy Ara-Kovács és Kálmán C. György elvbarátai kitüntették a 2006-os rendőrterror, szemkilövetések és rituális kínzások fő felelősét, Gergényi Pétert, nincs mit csodálkozzunk.
Érdekes viszont az Együtt 2014 kiállása a szolidaritási menet mellett, mint ahogy az MSZP erkölcsi-politikai támogatása is. Csak a Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció határolódott el az akciótól. Világos üzenet: akinek a nemzeti elkötelezettségnek legalább a halvány látszata egy parányi mértékben is számít, az melléállt az ügynek.
Lelepleződés garantálva
A Székely Nemzeti Tanács kezdeményezése azért is zseniális, mert lelepleződés nélkül magyar ember aligha szólhatott ellene bármit. Az sajnálatos módon bebizonyosodott az utóbbi évtizedekben, hogy sok kis engedményből nem lesz az erdélyi magyar szuverenitást körülbástyázó közjog, hogy autonómiát nem lehet titkon elérni, hogy a követelés elrejtése a program egyik zugában nem segíti elő a megvalósítást. Ahhoz minden fórumon a leghatározottabban fel kell lépni, minél több kényelmetlenséget okozni a többségi hatalomnak. A tüntetések alkotmányban biztosított jogával még az RMDSZ is élt, nem egyszer, legutóbb a Magyar Igazság napján, amikor – akárcsak most – a teljes magyar konszenzus épült ki a tüntetés célja körül.
A székely meneteléstől azok határolódtak el, akik zsigerileg ellenszenveznek a magyar büszkeség, a magyar méltóság megnyilvánulásaival és ellenállhatatlan késztetést éreznek arra, hogy hangot adjanak e zsigeri ellenszenvnek – akár politikai érdekeikkel szemben is. A nemzeti oldalon is vannak, akik azt mondják, hogy minél rosszabb, annál jobb, hogy a Fidesz nemzeti álcába bújtatott globalista erő, s mint ilyen, veszélyesebb az MSZP-nél. Éppen ezért minél előbb és minél inkább lejáratódik, annál hamarabb emelkedik fel egy igazi nemzeti erő. Érdekes, hogy e gondolatmenet mentén halad a Jobbikot jobbról előző, s párttá alakulást is bejelentő Magyar Hajnal, amely mindent megtesz a Jobbik hiteltelenítése érdekében, azzal a jelszóval, hogy majd ők győzelemre viszik az igazi radikalizmust. A kérlelhetetlen valóság ezzel szemben az, hogy a Magyar Hajnal még a Jobbikot ellenségnek tekintő jobb- és baloldali média hátszelével együtt is legfeljebb egy-két százalékot kap, és kizárt, hogy parlamenti erő legyen. A Jobbik pedig, amelynek országgyűlési szerepe több okból is igen jelentős nemzetpolitikailag – egyrészt bizonyos mértékben mentesíti a Fideszt attól, hogy a globalista sajtó szemében ő jelenítse meg a paletta jobbszélét, másrészt egyfajta nemzeti kontrollt jelent a kormány politikája felett, harmadrészt a Jobbik és Fidesz együtt jóval nagyobb szeletet tud kivágni magának a választói tortából, mint a Fidesz egyedül –, belátható időn belül aligha kerül kormányra.
Úgyhogy marad a Fideszen belüli nemzeti szárny, mint a nemzetépítésben gondolkodó magyarok fő reménysége. Ők pedig mindig autonómiapártiak voltak, s ezúttal is a budapesti tízezres székely menet fő erejét képezték. Bár néhány nappal korábban, október 23-án már tartottak egy nagy erődemonstrációt nemzeti ünnepünk alkalmából, 27-én ismét sikerült jelentős tömeget az utcára vinniük. Egyelőre minden jel arra vall, hogy nekik áll a zászló. Jó érzés arról olvasni a balliberális sajtóban Tamás Gáspár Miklóstól, hogy miért fog győzni Orbán. Már előre magyarázzák a bizonyítványukat. Hát csak magyarázzák!
Folytatása következzen
Ami pedig a Székelyek Nagy Menetelését illeti, a címbeli költői kérdésre a válasz egyértelmű. A fontos azonban, hogy az akciónak legyen folytatása, nemcsak a szó szoros értelmében demonstratív együttműködésnek, hanem a politikai stratégia kivitelezésének is. A menetelés nemzetpolitikai haszna akkor lenne igazán kiaknázva, ha visszatérnénk a Székely Önkormányzati Nagygyűlés székely előparlamentkénti működtetésének gondolatához, amelybe az RMDSZ-t vagy annak egy részét is bele kell vonni. Mert az ellendrukkerek állításával szemben, miszerint ez csak egy választási akció volt, a cél a székely önigazgatás, önszerveződés, önkormányzat. Az autonómia. A lényeg, hogy a mi sorsunkról ne Bukarestben döntsenek magyargyűlölő román politikusok, hanem mi magunk. Ehhez pedig a székely politikai akaratképzés intézményesítésére van szükség.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ösvények a tankönyvdzsungelben
Egy ideig teljesen ingyenesek voltak, az utóbbi években részben már meg kell vásárolni a szükséges alapköteteket – legtöbben ennyit érzékelünk a hazai tankönyvpiaci mozgásokból. Pedig a tankönyvkiadás helyzete ennél sokkal összetettebb: a bonyodalmas múltat tisztázatlan jövő „tetézi”.
Gyermekünk viszonylag használt könyvet kap tanévkezdéskor. Vajon miért? Több magyarázat is lehetséges. Az első és legkézenfekvőbb, hogy az állam által biztosított tankönyv még forgalomban van, mert kevesebb, mint négy esztendeje számított teljesen újnak – a forgalomból való kivonásig azért ennél jóval több szokott eltelni. Másik változat: gyermekünk iskolája nem kapott megfelelő mennyiségű pótlást az illető kötetből ahhoz, hogy csak az elfogadható minőségű könyveket osszák szét szeptemberben. Hogy miért nem kapott az iskola új könyveket, amivel szinten tartható a különböző tantárgyak kötetállománya? Teljes osztályok számára új könyveket csak új tartalmú tankönyvek megjelenése után biztosít a tanügyminisztérium, egyébként csak a szükségesnek ítélt pótlásról gondoskodik.
A szinten tartó pótlás esetleges elmaradásáért azonban az utóbbi években már nem a minisztérium a közvetlen felelős, hanem az iskola, vagy a megyei tanfelügyelőség, esetleg az illető tankönyvkiadó. Az iskolák által leadott rendeléseket ugyanis a megyei tanfelügyelőség összesíti, és ez alapján kötnek szerződést az érintett tankönyvkiadóval. Romániában ma több mint száz kiadó foglalkozik tankönyvkiadással, nagyjából 15 számít nagy kiadónak és összesen hat-hét kiadó ad ki magyar tankönyveket is. Ha tehát nem érkezik a könyv, vagy az iskola adta le későn a rendelést, vagy a tanfelügyelőség tévedett valahol, vagy az illető tankönyvkiadó. Ez utóbbi azt is válaszolhatja: nem teljesíti a megrendelést, mivel annak mennyisége túl kicsi a gazdaságos nyomáshoz. A magyar nyelvű tankönyvek helyzete így aztán példányszám miatt is bonyolult.
Országos, de nem egyetlen
Kívülállóként joggal gondolhatnánk, hogy az Országos Tankönyvkiadó egészen más, mint a többi, hiszen mégiscsak állami tulajdonú. Dáné Károly igazgatóval (képünkön) beszélgetve azonban kiderül: sokkal több a közös nevező, mint az eltérés. „A kiadó ugyanúgy szereplője a tankönyvpiacnak, mint a magánkézben lévő kiadók, csak épp állami tulajdonban van. Ez azt jelenti, hogy év végén az államkasszába utaljuk a megtermelt profit bizonyos százalékát, de a kiadó alanyi jogon semmiféle támogatást nem kap az államtól. Ezt egy 1995-ben született kormányrendelet szabályozza: abból élünk, amit eladunk. A többi kiadóhoz hasonlóan természetesen igyekszünk élni a különböző támogatási lehetőségekkel, pályázunk, hol nyerünk, hol nem” – vázolta a helyzetet a kiadó igazgatója.
Az Országos Tankönyvkiadó egyike a legnagyobbaknak, piaci részesedése nagyjából tíz százalék, de Dáné szerint még az információk terén sincsenek kivételezett helyzetben a más kiadókhoz képest. Monopolhelyzetben 1994-ig volt, akkor a Világbank finanszírozásában kiírták az első versenytárgyalást az alternatív tankönyvekre. Kezdetben nyilván előnyben volt az addig egyeduralkodó tankönyvkiadó, később azonban atöbbiek is egyre nagyobb szeleteket szakítottak le a piacból. Magyar nyelvű tankönyvekkel is több kiadó foglalkozik: fordítottakkal többen, eredeti magyar nyelvűekkel kevesebben. Az Országos Tankönyvkiadónál mindeddig egyszer fordult elő az a szokatlan helyzet, hogy egy magyar nyelven írt tankönyvet románul is kiadjanak: egy tizenegyedik osztályos matematika tankönyv jelenti a kivételt.
Alternatívák és döntések
„A tankönyveket és a segédkönyveket a tanügyminisztériumnak kell engedélyeznie. Ahhoz, hogy tankönyvvé nyilvánítsanak egy könyvet, a minisztérium időnként versenytárgyalást szokott szervezni. Erre a licitre címenként többen is jelentkezhetnek, és rendszerint nem csak egy nyertest hirdetnek, ez magyarázza, hogy több tankönyv is megjelenik ugyanazzal a címmel: így születnek az alternatív tankönyvek. Azért alternatív, mert a tanár, az iskola vagy a diákok dönthetik el, hogy melyiket választják” – magyarázza Dáné. Azt talán mondani sem kell, hogy konkurens magyar címeket évfolyamonként és tantárgyanként azért lényegesen kevesebbet találunk, mint románt, de ez az arányokat tekintve érthető.
A versenytárgyalás szempontjai is érdekesek. „A könyvek két szempontból versenyeznek: tartalmi és formai, illetve árak kategóriájában. Amelyik tankönyvtervezet eléri az elvárt tartalmi szintet, továbbra is versenyben marad. Ha egy százas skálán hetven pont a minimális elvárt szint, akkor a hetvenkét és kilencvennyolc pontos is tovább versenyez gyakorlatilag egyenlő helyzetben – legalábbis eddig ez volt a gyakorlat –, és ez szerintem nem túl szerencsés. Az árak versenye ugyanis úgy zajlik, hogy megállapítják, melyik a legalacsonyabb árajánlat, és csak azok a könyvek nem hullnak ki a rostán, amelyek ahhoz képest kevesebb, mint negyven százalékkal drágábbak. Ellenkező esetben már nem fogadják el a könyvet államilag támogatott, vagyis a diákok számára ingyenes tankönyvként.” Ezért már az is előfordult, hogy a jobb tartalmú könyv a közpénzzel való takarékoskodás címszó alatt kihullott a versenyből. Az árajánlatok természetesen titkosak, innen a valódi verseny, ami – a fentiek alapján – valamivel előbbre tartja az anyagi szempontokat, mint a minőséget. Mindezzel együtt a liciten kihulló könyveket is ki lehet adni, csak nem ingyenes tankönyvként kerülnek forgalomba, hanem a szabadpiacon. Mint ahogy elviekben az is lehetséges, hogy az ingyenesen igényelhető tankönyveket szabadeladásban megvásárolja a szülő. Annak azonban, hogy megvetessék a diákokkal a tankönyveket – legalábbis a kötelező tíz osztály keretében – viszonylag kevés a valószínűsége. Kivételt főleg a nyelvkönyvek jelentenek: külföldi kiadók igénylik a tankönyvminősítést, de árusítják kiadványaikat.
A segédkönyveket is jóvá kell hagynia a minisztériumnak, de nem licit keretében, mivel azok szabadeladáson vesznek részt: csak minőségi ellenőrzés történik. „A bökkenő a gyakorlatban jelentkezik: a tanügyminisztériumban nincs ezzel foglalkozó állandó bizottság, így aztán sokszor nagy késéssel érkezik akár a pozitív, akár a negatív válasz. A dilemma: kinyomtatjuk és forgalmazzuk a könyvet, még a pozitív válasz megérkezése előtt? A gyakorlatban több kiadó is azt a megoldást választja, hogy az előkészített könyvet még a minisztériumi jóváhagyás előtt kiadja, emiatt aztán az is előfordulhat, hogy nagyon jól sikerült segédkönyveket az érvényes tankönyvek helyett használnak” – vázolta Dáné Károly.
Tizedik után
De mi történik a tizenegy-tizenkettedikes tankönyvek esetében? Hiszen ezek az osztályok már nem részei a kötelező oktatásnak, ezért a szükséges tankönyvek nem is ingyenesek. A minősítés itt is csak tartalmi vonatkozású a tanügyminisztérium részéről, a szabad piacon minden kiadó annyiért adja el a könyvét, amennyiért tudja. „A gyakorlat azt mutatja, hogy a diákok elsősorban olyan könyveket vásárolnak, amelyekből vizsgákra készülnek, így a nem vizsgatantárgyból készült könyv szinte eladhatatlan. Vannak olyan tantárgyak, amelyekből senki nem készít könyvet, mert attól tartanak, hogy képtelenek lesznek eladni. Különösen a szaktantárgyakra érvényes ez, a magyar nyelvű szaktantárgyakra pedig fokozottan, mert veszteségből senki sem tud megélni. A vizsgatantárgyakból pedig – s ez főleg a román nyelvű vizsgatantárgyakra vonatkozik – sokszor dömping van.”
Az idei tanévkezdés előtt az Országos Tankönyvkiadó több mint ötszázezer tankönyvet szállított ki, egy könyv átlagára 4,18 lej. Ebből azonban még le kell számítani tíz százalékot, amit a megyei tanfelügyelőségek az elosztásért visszatartanak az árból. A magyar nyelvű könyvek átlagban valamivel drágábbak, aminek kétféle magyarázata is lehet: fordítás esetében a plusz jogdíjak emelik az árat, de eredeti magyar könyvet is drágább kiadni, mert a kisebb példányszám nyomása többe kerül – ugyanis országos szinten egy évfolyamon átlagosan 12 ezer körüli a magyar diákok száma.
Tankönyvlicitre várva
Elméletileg minden ingyenes tankönyv négy évig van forgalomban, de tartalmilag valamennyi kötet legalább hétesztendős. A legutóbbi tankönyvlicitet ugyanis 2006-ban írta ki a tanügyminisztérium, akkor is csak a negyedik osztályosok számára adtak ki új könyveket. „Ha a tankönyvszerző számára nincs kihívás, egy ideig még csinálgat segédfüzeteket, munkafüzeteket, de aztán beleun. Így tűnnek el lassacskán a tankönyvszerzők” – mondja Dáné. Az Országos Tankönyvkiadónál azért készülnek a licitre, mert az első és második osztály számára új tantervek jelentek meg, mihamarabb szükség volna hát az azokhoz igazodó új tankönyvekre is. „Ráadásul a szaktárcánál szeretnék, hogy a hagyományos, papíralapú tankönyvekkel párhuzamosan az elektronikus, digitális tankönyvek is megjelenjenek, a liciten pedig mindkettőt be kell majd mutatni. Holott ezzel kapcsolatban sem a kiadóknak, sem a szerzőknek nincs tapasztalatuk, de még a minisztériumnak sem. Ezért mindenki egyhelyben toporog. Az elvárások végleges formáját még senki nem látta, nem tudjuk például, hogy mennyire kell elmélyülni a digitális tankönyvek interaktivitása területén, pedig ennek jelentős anyagi vonzata van.” Közben az idő vészesen fogy, rengeteg apróságot, fontos részletet nem tudnak, ezért egyelőre az eddigi tapasztalatok alapján próbálnak készülni. „Egy hagyományos tankönyv előkészítésére a nemzetközi gyakorlat szerint egy évre van szükség, a hazai gyakorlatban azonban fél év sem áll rendelkezésre. Eddig februárban rendezték a liciteket, mert a nyertes kötetek közül a tanároknak ki kellett választaniuk, hogy melyikből tanítanak” – vázolja az igazgató. Dáné Károly egy javaslattal is élt: előbb a papírváltozatokat versenyeztessék, és a nyertes papírváltozatokat digitalizálják. Szerinte azért késik a licit, a szükséges metodológia meghirdetése, mert előzetes tapasztalat híján nagyon nehéz meghatározni az elektronikus könyvek módszertanát. Így lehet az, hogy még november derekához közeledve sem történiksemmi, ezért aztán fennáll a veszély, hogy a jövő tanév is a régi tankönyvekkel kezdődik. Egyelőre egyébként az sem biztos, hogy mely osztályok számára lesz versenykiírás: az első ésmásodikosok számára a legvalószínűbb – hiszen az új tanterv már készen áll –, de lehetséges, hogy az ötödikes új tanterv is elkészül.
A kolozsvári Ábel Kiadóban is a módszertan meghirdetésére várnak és latolgatják az esélyeket. „Úgy tervezik, hogy minden elektronikus legyen. Nagyot akarnak lépni, miközben az is kérdéses, hogy miért kell a kisgyermeknek kütyü felett görnyednie” – fogalmaz Szikszai Attila, az Ábel kereskedelmi igazgatója, aki a szerzői jogok ingoványos terepe miatt is aggódik. További kérdés: hogyan lehet vagy kell animációt, mozgóképet magyar irodalom vagy matematika tankönyvek esetében alkalmazni, mint ahogyan a software háttér sem tisztázott. „Óriási anyagi befektetést igénylő tervekről beszélünk, miközben a tanárok bére is problémát okoz a tanügyminisztériumnak” – vélekedik Szikszai Ildikó, az Ábel igazgatója. Ő úgy látja, hogy a kiadók számára mindenképp hatalmas anyagi befektetést jelent a digitális könyvek elkészítése, miközben az sem biztos, hogy a versenytárgyaláson – tartalmi okokból vagy az ajánlott ár miatt – a termék megfelel majd az elvárásoknak. A kockázat tehát nem kicsi.
Könyvek élete
„A 2000-es indulásunkkor még szabadpiac volt a líceumi oktatásban, aztán 2003-ban tizedik osztályig lett kötelező az oktatás, ez azt jelentette, hogy ingyenes tankönyveket kellett biztosítani a gyerekeknek – idézi fel Szikszai Ildikó. – Ezért a tanügyminisztérium felvásárolta mondhatni papíráron a jóváhagyott tankönyveket. Sok középiskolai könyvünk volt, így ezzel jelentős kárt okoztak nekünk és más kiadóknak is.” A pedagógusszövetség veszteség árán is vállalta könyveik eladását, hisz csak így biztosíthatták a magyar gyerekek magyar nyelvű tankönyveit.
A kiadó helyzete a felvásárlás után sem lett könnyebb, hisz előfordult, hogy azért nem fogadták el tankönyvüket, mert a kiírás nem „Matematiká”-ra, hanem „Matematică”-re vonatkozott, de az alacsonyabb példányszámból adódó valamivel magasabb ár miatt is maradtak már ki licitből. „A magyar nyelvű könyv nehezen fér bele az árba. Olyan is volt már, hogy a román kiadók is »ütötték egymást«, mert az egyik eldöntötte, hogy dömpingáron kínálja a tankönyvét, csak azért, hogy elvigye az egész rendelést, mellette meg eladja a munkafüzetet háromszor annyiért, így pótolva a veszteséget.”
A könyvek „életének” fontos aspektusa az árképzés. A tankönyvek évenkénti változatlan újranyomásakor és újravásárlásakor a tanügyminisztérium minden évben egy százalék körüli inflációval számol. A statisztikai hivatal ugyanis a tankönyvszektorra vonatkozó adatokkal dolgozik, nem pedig a gyártási szféra jóval nagyobb mértékben inflálódó áraival. Voltak kiadók, akik emiatt nem voltak hajlandók az utánnyomásra, inkább a szabadpiacon próbálták értékesíteni könyveiket – tudtuk meg Szikszai Attilától. Tankönyveket ugyanis nem csak a tizenegy-tizenkettedikesek számára árulhatnak a kiadók, hanem a többi osztály diákjainak is.
Az ötödikes magyar nyelv és irodalom tankönyv például 14 éve változatlan, holott a tanmenet lényegesen változott. „Valóban változott, de nem olyan mértékben, hogy új tankönyvre lett volna szükség. A törvény értelmében ugyanis csak akkor kell változtatni a könyvön, ha annak tartalmához képest 25 százalékot meghaladó a változtatás. Ezt a sarokszámot igyekeznek nem meghaladni” – avat be Szikszai Ildikó. Ezért a szülők megveszik a kiegészítő anyagokat, hogy legyen miből tanuljon gyermekük.
Magyarországon például úgy működött az engedélyeztetés, hogy bárkinek bármikor elbírálták a könyvét, aztán jóváhagyták vagy sem. Ha igen, a könyv felkerült a hivatalosan elfogadott könyvek listájára, és a tanárok választhatták azt a könyvet. Nálunk csak kiadó nyújthat be könyvet elbírálásra, és csak akkor, amikor a minisztérium azt mondja, hogy lehet.
Ábel a tankönyvpiacon
Az Ábel Kiadót 2000-ben hozta létre a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége – gyakorlatilag egy krízishelyzet megoldására. A kilencvenes évek közepén elindult tankönyvreform ugyanis csak az akkor kötelező nyolc osztályos oktatásról gondoskodott, a középiskolások számára nem születtek magyar tankönyvek, holott új tanterv volt érvényben. A kiadók ugyanis nem látták kifizetődőnek belépni a románnál jóval kisebb magyar nyelvű tankönyvpiacra. Az Ábel fokozatosan elérte, hogy szinte valamennyi tantárgyból megjelenjen legalább egy magyar nyelvű tankönyv. Ajánlatuk ma már több mint kétszáz címet számlál, főleg középiskolai és felsőoktatásban részt vevők számára kínálnak könyveket, de számos más, az oktatásban fontos könyvet, iskolai segédletet is megjelentettek már. Könyveik részben fordítások, részben pedig erdélyi magyar szerzők eredeti művei.
Román nyelv és irodalom nekünk
Román nyelv és irodalom tankönyveket kiadtak kifejezetten kisebbségek számára, az elemi osztályokban tanulók és öt-nyolc osztályosok számára egyaránt. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy ötödik osztálytól kezdve legtöbbször a román anyanyelvűeknek szánt tankönyveket használják. Hibáztathatnánk a tanárokat, ám szempontjaik érthetők: ha nem a nehezebb tankönyveket alkalmazzák – amelyek sokszor még a román diákok számára sem könnyűek –, sokkal kisebb eséllyel vágnak neki a tanulók a nyolcadik osztályt záró országos felmérő legtöbb magyar diák számára legnehezebbnek számító megmérettetésén. Az elvárások ugyanis egyformák a román és a kisebbségi diákokkal szemben. A nem román anyanyelvűeknek szánt ötödikes és hatodikos román tankönyvet 1999-ben hagyta jóvá a tanügyminisztérium, azóta változatlan a tartalma, mindkettőt az Országos Tankönyvkiadó adja ki. Idén 2594, illetve 2084 példányt rendeltek belőlük. A hetedikes és nyolcadikos román nyelv és irodalom speciális tankönyveket a dévai Corvin Kiadó gondozta, azokat 2002-ben, illetve 1998-ban hagyta jóvá az illetékes minisztérium. „Ezek a könyvek Román nyelv és irodalom a kisebbségek számára címmel készültek, de az új tanügyi törvény szerint már külön tankönyv kell a magyar, német és ukrán gyerekeknek is. A jelenlegi könyveket csak a végén található néhány oldal szótár különbözteti meg egymástól. A könyveket úgy állították össze, hogy nyolcadik osztályig megpróbálja utolérni az általános t

„Tiszta” Romániát! (16.)
A magyarellenesség nem szűnik
A korábbiakban nem mutattam be a román hadsereg, a csendőrség, a voluntárok atrocitásainak teljes leltárát, nem írtam a dél-erdélyi magyarságot ért atrocitásokról sem. Csak példaként említem, hogy a 3. román hegyivadász-alakulat és a vele együtt érkező Someşul batalion fix katonai egységei Gyantán, Kishalmágyon és Magyarremetén, a Fekete-Körös völgyében mintegy 88 magyart gyilkoltak le.
A szárazajtai vérengzésről és a Maniu-gárdáról azért szóltam bővebben, hogy érzékeltessem, milyen szörnyűségekhez vezethet a hazugságra épített történelmi tudat alapján gerjesztett idegengyűlölet. A szovjet katonai parancsnokság 1944. november 14-én a front hátországának nyugalmáért és politikai megfontolásból utasítja ki Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan reménykednek, hogy a régióban kialakul egy olyan demokratikus önkormányzat, amely biztosítja az itt élő 62 százalékarányú magyar többség és a 34 százaléknyi román kisebbség egyenjogúságát. A szovjet ellenőrzés alatt álló területeken valóban mérséklődnek az etnikai jellegű atrocitások, de nem érnek véget. Észak-Erdély több, vegyes lakosságú településén a román csendőrség civil ruhába öltözve helyben marad, és tovább terrorizálja a magyar lakosságot. Ahol nincs szovjet helyőrség, ott a rekvirálás, a közmunka elsősorban a magyarokat érinti, a nyílt gyűlölködés is tetten érhető. Így például Maroshévízen a korábban elhelyezett Vorbiţi romăneşte! táblákat nem veszik le. Besztercén, ahol négyezer román mellett 1200 magyar is él, még december közepén is kizárják a magyarokat a népőrségből, a város vezetéséből. Mindezek ellenére – mivel a tömeges terrorizálás megszűnt – a magyarság örömmel fogadja a változásokat, de szenvedései nem érnek véget. 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény értelmében Románia 70 ezer ember küldését vállalja málenkij robotra. A román kormányzat e kötelezettségét etnikai tisztogatásra használja fel. Az egyezség előírása szerint német nemzetiségűeket kell Oroszországba deportálnia, mondván, annak újjáépítésében nekik kell nagyobb részt vállalniuk, mert a legnagyobb rombolást a hitleri német hadsereg okozta. Románia a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől és a szatmári sváboktól szeretne szabadulni, ez utóbbiak közt ötezer magyar identitású lakostól is. Boros Ernőt a szatmári svábok kálváriájának monográfusát idézem: „a szatmári svábok nagy része nem németül, hanem magyarul beszélt, és nem németnek, hanem magyarnak tartotta magát”. A kutatások bizonyítják, hogy a szatmári magyarság Szovjetunióba deportálásának hátterében olyan sovén-nacionalista románok álltak, akik elhitették a szovjetekkel, hogy aki katolikus, az egyúttal sváb nemzetiségű is.
Illúziók és csalódások kora
Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok fenntartása, és a szovjet katonai érdek találkozása tette lehetővé, hogy Észak-Erdélyben szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely (többnyire) kétnyelvű. Észak-Erdély jogállását az 1945. február 13-i jelentés alapján határozhatjuk meg. Ekkor az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Konferenciáján a jogügyi bizottság megállapítja, hogy e régió státusának jogi forrása az 1944. szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény. Eszerint a főhatalmat a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság (a Szovjetunó, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Románia) megbízásából a szovjet katonai vezetés gyakorolja. Beindul egy olyan önszerveződés, amely a területi autonómia kiépítése irányába mutat. Ekkor ereszt gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik Észak-Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoznak. Azonban, ahogy Vincze Gábor történész írja, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. A négy hónap folyamán kialakuló önszerveződés valóban arra mutat, hogy ha Sztálint a méltányosság érdekelte volna, akkor e tartományban valóban léteztek feltételek egy olyan autonóm igazgatás kialakulására, amely az itt élő népek érdekeit szolgálja. 1944. december elsején Észak-Erdély irányítására szerveződik a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testület, amelynek tagjai a különböző politikai szervezeteket képviselik. Bár a 46 fős testületben a magyarság alulképviselt, és e szervezet hatásköre is bizonytalan, mégis örömmel fogadják, mert abban az önkormányzat megteremtésének lehetőségét látják. Észak-Erdély parlamentjének összehívására – 1945. február 12–15. között – Kolozsváron kerül sor. A tizenegy közigazgatási egységből kilenc megye képviselteti magát. Hiányzik Máramaros megye, amelyet a szovjet–ukrán katonai egységek tartanak megszállva. Szilágy megye mint mánista-fészek a Román Demokrata Szövetség irányítása alatt áll, ezért távol tartja magát minden olyan megnyilvánulástól, amely a területi autonómia irányába mutat. A tanácskozáson létrehozzák az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságát, amelynek regionális kormányszerepet szánnak. Vezetőinek választják ifj. Teolfil Vescant elnöki és Jordáky Lajost társelnöki minőségben. Megszervezik a minisztériumok szerepét betöltő tizenegy szakosztályt. Azonban ezek működésére már nem kerül sor, ugyanis mire a tényleges munka március 12-én megkezdődne, a történelem kereke elsodorja Észak-Erdély önállóságának, az itt élők egyenlőségének lehetőségét, mert az ismét Románia uralma alá kerül.
Kolozsvár már az orosz bevonulás pillanatától kezdve Bukaresttől függetlenül intézi ügyeit, és Észak-Erdély fővárosaként tölt be jelentős szerepet. November 8-án – a teljes román közigazgatás kiutasítása előtt egy héttel – id. Teolfil Vescan, az oroszok által kinevezett Kolozs megyei főispán falragaszokon teszi közzé, hogy Kolozsvár és Kolozs megye Észak-Erdéllyel együtt szovjet ellenőrzés alá kerül. Elrendeli a munka felvételét, megtiltja az árucikkek Észak-Erdélyből való kivitelét. November derekán a tartomány egészében új adminisztráció alakul ki. A magyar településeken a Magyar Népi Szövetség, a románokban a Frontul Plugarilor által szervezett gyűléseken jelölik ki a települések vezetőit. Dr. Csillag András bihari alispán nyilatkozata szerint – megyéjében a nemzeti ellentétek semlegesítésére – a jegyzők és a főszolgabírók azt az utasítást kapták, hogy „a vegyes lakosságú falvakban a községi elöljáróságot a nemzetiségek számaránya szerint kell összeállítani”.
Az említett pár hónap alatt szovjet katonai ellenőrzés mellett megkezdik a közigazgatás újjászervezését. Magyar főispán (megyefőnök) intézkedik Háromszéken (Kerekes Béla), Udvarhelyen (Szilágyi Ignác), Csíkban (Rancz Károly). Bár román főispánok állnak az olyan magyar többségű vármegyék élén is, mint Bihar (64 százalék), Maros-Torda (61,5 százalék), Szatmár (55 százalék) és Kolozs (55 százalék), de az adott helyzetben ez részben érthető. Ne feledjük, hogy ekkor a szovjet és a román hadsereg még Magyarország ellen harcol. Az egyenlőség irányába előrelépést jelent azonban, hogy Észak-Erdély legtöbb megyéjében szabadon használhatók a magyarság szimbólumai és a magyar nyelv. A feliratok kétnyelvűek, magyar pengővel és román lejjel is lehet fizetni. A kétnyelvűséget néhány megyében törvényesítik. 1945. január 22-én Victor Groza Maros-Torda és február 10-én Vasile Pogăceanu Kolozs vármegye főispánja ezt nyelvrendelettel szabályozza. Pogăceanu úgy rendelkezik, hogy minden „állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében”. Mindkét nyelv használata érvényes az utca- és településnevekre is. A marosvásárhelyi szabályozás szerint a tisztviselőket a nemzetiségek arányszáma alapján olyan erdélyiek közül kell kinevezni, akik ismerik a magyar és a román nyelvet. Gyárfás Albert, Háromszék alispánja az 1944. november 18-i gyűlésen kijelenti, hogy e vármegye, bár Románia része, de magyarlakta terület, ezért „hivatalos nyelve a magyar és a román egyenlő érvénnyel”.
1944. decemberben beindítják a magyar tannyelvű iskolákat. Kiépülőben a kulturális autonómia, mert a magyar iskolák igazgatására megalakul a kolozsvári központú Magyar Tankerületi Főigazgatóság. A Ferenc József Tudományegyetem Kolozsvári Magyar Egyetem néven indítja az 1944/45-ös tanévet. Jellemző azonban az is, hogy ugyanebben az időben, 1944. végén a magyar többségű Szatmár megyében Ştefan Anderco főispán csak román nyelvű kiadványokra hajlandó választ adni, a tisztviselők pedig parancsba kapják, hogy a vármegyeházban „magyar szónak többé elhangzania nem szabad”.
Megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben kialakuló autonómia inkább rövid illúzió, rövid álom, olyan történelmi esély, melynek megvalósulása nem az itt élőkön múlt.
1945 márciusa
A szovjet külügyi népbiztoshelyettes, Visinszkij, 1945. február 27-én, amikor Bukarestben véres utcai tüntetésekbe torkolló kormányválság uralkodik, a fronton harcoló Vörös Hadsereg biztonságára hivatkozva követeli a Rădescu-kormány menesztését és dr. Petru Groza kinevezését miniszterelnökké. Mivel a király vonakodik ezt megtenni, március 5-én fenyegetve jelenti ki, hogy Románia nemcsak Észak-Erdélyt veszítheti el, de nem garantált független állami léte sem. Így kerül sor március 6-án a Groza-kormány kinevezésére. Ellenszolgáltatásként Sztálin március 8-án táviratban közli, hogy engedélyezi a román adminisztráció bevezetését Észak-Erdélyben. Egyértelmű, hogy e terület hovatartozásának kérdése hatalmi játszma része. Sztálin zsarolással szorítja Romániát arra, hogy baloldali kormányt fogadjon el.
Amikor 1945. március 13-án Kolozsváron nagygyűlés keretében megünneplik Észak-Erdély Romániához csatolását, Demeter János a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében Grozának memorandumot nyújt át. Ebben a két nép egyenjogúságát, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását kérik egész Erdély területén, kiterjesztve azt a vasútra, a postára, a hadseregre is. Azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar, a közigazgatás vezetője legyen magyar. Kérik a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását.
Ifj. Teolfil Vescan – az Országos Demokrata Aracvonal (ODA) Észak-erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében – szintén memorandumot ad át. Legfőbb követelésük: az ODA VB nélkül a román kormány Erdély kérdésében ne hozzon lényegesebb döntéseket, ezért javasolják, hogy kolozsvári központtal – egy minisztérium mellett működő – államtitkárságot állítsanak fel. Javasolják, hogy a székely megyék magyar irányítás alá kerüljenek, más erdélyi régiókban biztosítsák a nemzetiségek arányos részvételét a vezetésben. A demokráciában reménykedő észak-erdélyi magyar és román politikusok hamar rádöbbennek arra, hogy a bukaresti baloldali kormányzat a korábbi reakciós politika folytatója, az „Erdély az erdélyieké” elv nem működik, „visszatért Bukarest mindenhatósága”.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mi(ért) vagy, te város?
Marosvásárhelyi színek, illatok...
Lecsúszott vagy feltörekvő város lett-e a hajdani Novum Forum Siculorumból? Létezik-e egy "megrögzött" Marosvásárhely? Miért volt szükség a városalapításra, minek köszönheti kiváltságait az egykori "székely sziget" , rászolgált-e az évszázadok során a "mártírváros" megnevezésre, minek tulajdonítható kultúrához érto polgárainak jelenlegi rétegződése, illetve mi helyettesíti a hajdani társadalmi érintkezés tereit? – ezekre a kérdésekre kaphattak várostörténeti mozzanatokban gazdag, anekdotákkal színesített válaszokat az Ariel Napok keretében az Élokönyv Színpad rendezvényeként megszervezett eszmecsere résztvevői. Spielmann Mihály művelődéstörténész, író és Király István rendező kérdezz-felelek játékából két nemzedék izgalmas párbeszéde bontakozott ki, amely Marosvásárhely múltjának és jelenének nagy pillanatait előhíva vitát is generált.
Spielmann Mihály a legrégebbi időkig, a városalapításig pergette vissza a történetet – amely nagy valószínűséggel a honfoglaló magyarok utáni első nemzedékkel kezdődik –, majd évszázados léptekkel közelítette meg az egykori Székelyvásárhelyből lett Marosvásárhely közelmúltját.
A szász városokhoz viszonyítva Marosvásárhely nem volt jelentős város. A Maros folyó partján elhelyezkedő településként az átmenő kereskedelem helyszínéül szolgált. Területét a környező falvak megvásárlásával növelte. Polgárai kézművesek, ugyanakkor parasztok voltak, délelőtt csizmát varrtak, délután földet műveltek – hangzott el a történelmi áttekintő során, majd az is megfogalmazódott, hogy a város elsősorban gazdasági érdemeinek köszönhette kiváltságait.
A Dorin Floreától származó "mártírváros" megnevezés kapcsán négy pestisjárványról, illetve négy tűzvészről és a két, ’70-es évekbeli árvízről tettek említést a beszélgetők.
– Sok erdélyi várost értek hasonló csapások, csak nálunk több dokumentum maradt róluk – jegyezte meg a történész, aki még jól emlékszik az 1970-es áradatra – amely "úgy jött, mint a lórúgás," a lakosságot ugyanis nem készítette fel rá a hatóság, csak akkor szóltak, amikor Régen felől vonult az ár –, és az 1975-ös árvízre is, amelyre az emberek még kevésbé számítottak.
– Nagyon bízott magában a város – mondta Spielmann, majd a faluról betelepülőket magához idomító Marosvásárhely lassú, de biztos növekedését részletezte.
– Az 1950-es évekig kialakult a két város fogalma. Létezett egy hivatalos város, a Dandea városa, illetve volt a polgárság városa, amely az 1920-as kivándorlások miatt gyengült, de mégis elég erős maradt ahhoz, hogy a székelység vezető városa legyen. Vásárhely mindig Kolozsvárhoz mérte magát, nem Udvarhelyhez vagy Sepsiszentgyörgyhöz.
Lefejezett virágkor
A továbbiakban az 1945 előtti és utáni városkép körvonalazódott. A kultúra intézményes keretei ’45 után teremtődtek meg, azelőtt a városnak nem volt színháza – különféle "vándortruppok" érkeztek kétes értékű produkciókkal, olyan is volt, hogy egy színigazgatónak pénzt gyűjtött a lakosság, hogy távozzon –, mindössze két mozi és egy irodalmi kör – a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság – működött, illetve egyetem és múzeum sem létezett. A kultúrvárossá fejlődés fontos mozzanatának számít a Székely Színház megalakulása, illetve az orvosi egyetem Marosvásárhelyre költöztetése, melynek következtében a művészet támogatását lelki szükségletnek érző tanárok és diákok kerültek a városba. 1945 után alakult meg a művészeti líceum, amelyben a mai festőnemzedék kinevelődött, illetve a pedagógiai, tanárképző főiskola, amely a művészet újabb pártfogóit hozta a városba. Fontos várostörténeti pillanat következett be 1954-ben is, amikor a kolozsvári Színművészeti és Zene- Konzervatórium Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet néven Marosvásárhelyre költözött.
– Míg Bernády korában a civilizációra, 1945-től a kultúrára tevődött a hangsúly, Marosvásárhely komoly kultúrvárossá lett. A diktatúra évtizedeiben a politikum átvette a szerepet, és elkezdődött a kultúra leépítése. Novák Zoltán kutatása szerint ez 1974-től következett be. Ebben az időszakban nemcsak leépült a kultúra, de a kultúra támogatóinak rétege elhagyta a várost. 1989 decembere a fordulópont. Huszonnégy évvel a rendszerváltás után hiszem, hogy akkor sikerült egy hosszú folyamatot, egy romboló tendenciát megállítani – összegzett a történész.
Mínuszok és pluszok
A beszélgetés legizgalmasabb része természetesen a mai Marosvásárhelyről szólt, a "mi nincs ma?" kérdést járta körbe.
– Korábban működtek irodalmi körök a városban, ezek a diktatúra idején kitörési pontot, menekülési lehetőséget jelentettek. Ma ki irányítja a kezdő tollforgatókat, ki hajol le újra? Létezik ugyan számos civil szerveződés, de ezeket gyakran a politikum dominálja, mintha a politikum fejéből pattanna ki az ötlet az egyes szervezetek létrehozására – jegyezte meg Spielmann, majd a Látó irodalmi csapata kapcsán azt nehezményezte, hogy nem tudni, mekkora közönsége van a folyóiratnak, erre vonatkozó felmérés ugyanis nem készült.
A kultúrakedvelő vásárhelyiek rétegződése, az egyes írók, illetve rendezvények körül kialakuló kis törzsközönségek kapcsán Spielmann így fogalmazott:
– Az emberek már nem mindenevők. De ez jó, ez a nagyváros jellemzője, arra utal, hogy van miből választani. Egymásra tevődnek a rendezvények, a könyvbemutatókon elfogynak a könyvek, a színház épülete nem elég a könyvvásár áradatának befogadásához. Nem szabad előítéletekkel lenni a kultúrjelenségekkel szemben. Marosvásárhelyen van kultúrélet, létezik, csak fel kell fedezni – vonta le a következtetést a történész, majd kétértelműen utalt vissza az előadás címére (Marosvásárhely: flekkenkultúra – kultúrtörténet): – Marosvásárhelyen jól lehet lakni, kitűnő a kínálat.
– Mi helyettesíti a régi korzózást, a teret, amely kiveszett? – kérdezte Király István.
– A főtér megszűnt sétatér lenni. Az embereknek van lakásuk, illetve vannak "korcsomák", kávéházak, egyeseket felkap a divat, másokat leejt. A társadalmi lét régi, jó formája megszűnt, ma már nem "üthetem be" magam valakihez bejelentés nélkül. De vannak kis helyi főterek, agorák, és ezek körül kis közösségek alakultak. A társadalmi élet másik formáját a nagy rendezvények jelentik, azokon valósul meg a nagy társas magány.
Az elkövetkező percekben a közönség bekapcsolódásával a fiatal generációk kulturális létformájáról, illetve nemlétéről fogalmazódtak meg vád-, illetve védőbeszédek. Káli Király István, a Romániai Magyar Könyves Céh igazgatója az ’50-es, ’60-as évek kultúraigényéről, majd a ’90-es évek eufóriáját követő elsivatagosodásról szólt, ugyanakkor viszont azt is hangsúlyozta, hogy a marosvásárhelyi polgárok 19 éve eltartanak egy könyvvásárt, ehhez fogható teljesítménnyel egyetlen város sem büszkélkedhet. Kiss Éva irodalmi titkár a középiskolások gólyabáljaira, illetve a Református Kollégium négyévente átalakuló, színvonalában mégis állandó kórusára hívta fel a figyelmet, és azt üzente a mai nemzedékek bírálóinak, hogy a fiatalokon nem érdemes számon kérni a 30-40-50 évvel ezelőtti struktúrákat, ők ugyanis újrateremtik a kulturális megmutatkozás lehetőségeit. Spielmann Mihály igazi polgári derűvel válaszolta meg a beszélgetés alapkérdését:
– Igen, Marosvásárhely kultúrváros. Amíg én jól érzem magam a város kultúrájában, és nyugdíjasként is fontosnak érezhetem magam, ezt szubjektíven eldönthetem.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Most vajon ki a „s(S)oros”? Pityinger?
Sorban kapják Soros György amerikai–magyar dollármilliárdostól, pénzügyi gurutól a támogatásokat Bajnai Gordon és Gyurcsány Ferenc érdekeltségei. Látható, hogy Soros imádja a balliberális oldalhoz köthető személyeket és pártokat, akik Orbán Viktort és kormányát a pokolba kívánják. Vajon ki kap még pénzt a továbbiakban Soros úrtól? Talán Pityinger Dopeman László? Soros–Pityinger szövetség? Nem hangzik rosszul.
De persze lehet, hogy tévedek, s legközelebb Kónya Péter vagy a szoborgyalázásban szintén részt vett, szolidaritásos Szabó Szabolcs kap érdemi támogatást Soros doktortól. Mindezt azért feltételezem, mert Sorosnál egyértelmű a helyzet: mindenki pénzt érdemel, mégpedig sokat, aki meg kívánja dönteni – az eszközökben nem válogatva – a kétharmados többséggel, tehát igazi és nagy társadalmi legitimitással rendelkező Orbán-kormányt.
Hát ez bizony nem igazán demokratikus, Soros úr!
Tudom, hogy kissé cinikus vagyok, tudom, hogy nagyobb megbecsüléssel kellene írnom a tehetséges pénzügyi gururól. De meg kell mondanom Önöknek: itt egy ország sorsáról van szó, mégpedig hazám, Magyarország sorsáról. És én meg vagyok győződve arról, hogy ennek az országnak a sorsáról nem Soros Györgynek, nem az amerikai balliberális köröknek kell dönteniük, hanem a magyar állampolgároknak
a a jövő évi választásokat nem mi, magyar állampolgárok dönthetjük el, hanem befolyásos pénzügyi-gazdasági körök, Soros György és az ő hazai kollaboránsai, Bajnai Gordon és Gyurcsány Ferenc, akkor 2014 áprilisában-májusában lehúzhatjuk a demokrácia rolóját és nyugodtan tudomásul vehetjük a gyarmati státuszt.
Nyilvánvaló ma már, hogy Bajnai Gordont vezető amerikai liberális körök, Clinton asszony, Charles Gáti, Soros György és „eszmetársaik” (mármint a globális uralomban hívő eszmetársaik) találták ki, s „küldték” Magyarországra, hogy a feladatot – a nemzeti szuverenitásban valóban hívő Orbán-kormány elűzését – végrehajtsák. Hogy Bajnai már eleve itt volt? Ez csak részletkérdés. A Center for American Progress – mely mögött Soros-pénzek is vannak – nagy összegekkel támogatta-támogatja a Bajnai-féle Haza és Haladás (micsoda álságos elnevezés!) Alapítványt, a többi támogatási formáról pedig nem tudunk, de lehetnek sejtéseink.
Gyurcsány Ferenc cégeit is közvetetten Soros György támogatja az általa alapított Open Society Foundationsön keresztül; roppant érdekes jelenség, hogy a „bukott” (bukott?) Ferenc testvérnek, mióta „ellenzékben” van, még annál is jobban mennek a vállalkozásai, mint amikor miniszterelnök volt.
Tudom, tisztában vagyok vele: Soros György jót akar nekünk. Ahogyan jót akart Nagy-Britanniának, amikor sikeres támadást intézett az angol font ellen, ahogyan jót akart néhány éve Szingapúrnak – majdnem tönkre is mentek a jóakarata folytán –, illetve, amikor két éve jót akart a hazai banki szféra magyar zászlóshajójának, az OTP-nek. Jóakarata akkora volt, hogy a döntéshozók nem győzték menteni Sorostól az OTP-t, mielőtt még csődbe vitte volna – színtiszta jóakaratból.
Soros György elméleti, társadalomfilozófiai tárgyú munkásságának legfontosabb mondandója, hogy nyitott társadalmakat akar a világon mindenütt. Lassan már értjük, mit jelent ez konkrétan: előtte nyíljon meg minden ország és állam.
Egyébként, ha szintén filozófia szinten közelítjük meg a modelljét, akkor érdemes kiindulni a piac–állam–társadalom hármasságából, mert megítélésem szerint a mai kor működésmódját ebben az összefüggésben érthetjük meg leginkább. Ideális esetben a piac a profit elve alapján működik, a társadalom a közösségi értékeket és célokat követi, míg az állam a közjót állítja a középpontba, s hatalmi erejével egyensúlyt hoz létre piaci és társadalmi elvek és működésmódok között.
Soros György és „elv-társai”, a világ vezető, látható és kevésbé látható pénzügyi irányítói viszont elégedetlenek az állam meghatározó szerepével, s ezen keresztül a nemzetállamok szuverenitásával, mert a nemzeti függetlenség, valamint az állam közjó iránti elkötelezettsége „akadályozza” a nyitott társadalmak létrejöttét. Értsd: az állam és a nemzet a globális tőke útjában áll.
Mi a megoldás Soros és társai szerint tehát? Az államot a végletekig le kell gyengíteni (emlékezzünk a kommunista tételekre: „az állam elhal”), a nemzeti szuverenitásokat meg kell szüntetni (internacionalizmus), a társadalmakat pedig a közösségi értékekről a piaci profit elvére (induvidualizmus, családok szétrombolása stb.) kell átállítani. S máris kész a nagy mű, ahogyan Horváth Ágnes, Gyurcsány alatti volt egészségügyi miniszter mondá egykoron: az egészségügyben is „minden a profitról szól”. (Mi meg, hülyék, azt hittük, hogy az emberek meggyógyításáról.)
Persze tudjuk, Soros úr, hogy jogilag nem tudunk belekötni az Ön áldásosnak nem mondható támogatássorozatába, amellyel közvetetten beleavatkozik a belügyeinkbe. Csak azt tudjuk mondani, hogy e tárgyú ügyködése a demokratikus normákba ütközik.
Morál és önkorlátozás, Soros úr! Tudja, ez tartja össze a társadalmakat!
S még egyszer: vajon KI a Soros?
Fricz Tamás
MNO

Tóta W.: A történelem vége
NER = lopás + hatalom + babona. Nincs már mit elemezni: nekik így jó, és úgy tűnik, nekünk is.
Hetven év fölött is maradhat alkotmánybíró az ember, még nincs odaírva, hogy csak ha fideszes, de majd a tizennegyedik gránitmódosításban benne lesz. Indoklás nem kell, nincs most sem. Lehetne erről is írni, kajánkodni azon, ahogy ezek a sima, püffedt, gondterhelt vagy pimasz pofák magyarázták a kamerának, de még az uniónak is, hogy azért kell elküldeni a bírákat, mert hatvankét év a korhatár mindenkinek, kivétel nélkül. És most ugyanezek nyomják a gombot, mintha nem volna tegnap. Csodálatos jellemű emberek mind. Bárcsak lenne pokol, legalább számukra, ha már azzal ijesztgetnek mindenki mást.
De a cikket már fölösleges tovább írni, ez ennyi és nem több, újdonság nincsen. Ugyanoda kellene levezetni, mint az előző százat.
A rendszer meg van fejtve.
Annyi a lényege, hogy Magyarországot elfoglalta egy érdekcsoport, kábé mint egy megszálló hadsereg, és két célja van csupán: a saját gazdagodása, meg hogy a hatalmat megtartsa. Ennél nagyobb szabású víziót csak hazudik, de úgy tűnik, ez elegendő a céljai megvalósításához.
Csak egy kicsit kártékonyabbak, mint a szovjetek, mert azoknak legalább tényleg voltak távlati terveik – főleg geopolitikaiak – és ezek miatt nem egyedül a kizsigerelésre hajtottak.
És hát az a rendszer is meg lett fejtve nagyjából. Nemcsak a geopolitika, hanem a helyben hatalmaskodó elvtársak, téeszelnöktől rektoron át az összes kitartott, kontraszelektált, pöffeszkedő bunkóig. A közpénzből, sorkatonákkal építtetett medencés villáig – de az bizony már a vége volt, és a rendszerváltás történelméhez tartozik. Viszont most megint, három év után a közmunkával művelt, lopott fával fűtött nagybirtoknál és a közpénzből épülő stadionos-kisvasutas palotánál tartunk, és a rendszerváltás előszele egyelőre műszeresen sem észlelhető.
Minden egyes intézkedés visszavezethető vagy a nettó nyúlásra, vagy arra, hogy a nyúlást továbbra is lehetővé tegyék, illetve megússzák. Az alkotmánybíróság ügye például a kettes csoportba tartozik, és ahhoz szükséges, nehogy a jövőben visszakérhesse valaki a zsákmányt. A trafikmutyi meg a Közgép az elsőbe, a többit helyezze el a kedves olvasó magának. De erről se publicisztikát kellene már írni, hanem csinálni hozzá flashjátékot vagy harcikártyát, esetleg egy új Gazdálkodj okosan! társasjátékot. Gratulálunk, a kesztyűbábod áthelyezte a büntetőügyedet a Salamon-szigetekre, még egyszer dobhatsz.
Ja, van még egy harmadik kategória: a hiedelmek, fóbiák és komplexusok alapján hozott rendelkezések, amelyeket összefoglalóan keresztény kurzusnak hívunk. Azok is károsak, de még nekik sem használnak, mert Semjén Zsoltnak attól még gond a nemi élet, hogy a másokét megpróbálja megkeseríteni.
NER = lopás + hatalom + babona.
Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza. Ezt elmondhatja magáról az ellenzéki sajtó egésze: akinek kínos lenne szabadságharcos világmagyarázattal sorvasztani az agyát, annak rendelkezésére áll az alternatív megoldás. Nem titok, hogy mire megy ki ez a játék – a szabadságharcos mesével együtt.
Itt a nyakunkon a kisgömböc, nem fog jóllakni soha, és nem látszik a bicskás gyerek, aki széjjelhasítaná. Pedig már szinte csak ez maradt, hogy hátha valaki belülről nem bírja tovább, és borít. De hát megvolt az is, voltak bátor pártütők, milliárdos mutyikra hívták fel a figyelmet. Kínos is volt pár napig, aztán elsimult;. bedobtak gyorsan ezt-azt a fiúk, hogy más legyen a téma. És azóta is szedik a sápot, egyre nyugodtabban, amennyijük van, annyit érnek, és napról napra többet.
Megtanultunk vágyakozni az után, ami a miénk. Nincs már mit elemezni azon, hogy miért lehet életfogytiglan alkotmánybíró a kutyájuk kölyke, miért nehezebb szavazni a magyar állampolgárnak Angliából, mint Erdélyből, és miért nincs eljárás, ha bizonyított a korrupció. Nincs mit kérdezni, és nem maradt senki, akit meg kellene győzni.
Azért, mert nekik ez így jó. És azért, mert nekünk is jó ez így.
Hvg.hu

„Isten tartsa meg az olvasók jó szokását!”
Ma kezdődik a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár
Számos újdonsággal, érdekességgel várja látogatóit a ma kezdődő 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár, amely ezúttal is arra törekszik, hogy minél több kultúraszerető embert a könyvek közelébe vonzzon, és hogy a könyv ünnepét rangos kulturális eseménnyé emelje. A Romániai Magyar Könyves Céh és a Marosvásárhelyi Kulturális Központ által szervezett háromnapos programban minden korosztály megtalálhatja a számára legérdekesebb elfoglaltságot: a gyermekeket és fiatalokat vetélkedőkre, beszélgetésekre, író–olvasó találkozókra és különböző játékokra várják, de lesznek koncertek, színházi előadások, könyvbemutatók és irodalmi estek is, a felnőttek érdeklődésére is számot tartva. A könyvvásár 42 standján több mint 100 hazai és magyarországi kiadó könyvei közül válogathatnak a jelenlévők, félezer kötet először kerül a vásárlók elé. Az idei seregszemle apropóján Káli Király Istvánnal, Zágoni Balázzsal, H. Szabó Gyulával, Dávid Gyulával és Weghofer Ernával beszélgettünk.
– Tavaly magasra tettük a mércét, ezt a szintet pedig idén is tartani szeretnénk: a vásár keretében zajló valamennyi rendezvény a könyvhöz és az irodalomhoz kapcsolódik, minden a könyvért, a szellem hordozójáért és természetesen az olvasókért van – nyilatkozta lapunknak Káli Király István, a Romániai Magyar Könyves Céh vezetője, a Mentor Kiadó igazgatója. Utalt ugyanakkor arra is, hogy az előző évektől eltérően idén az utolsó napon, azaz szombaton adják át a Szép Könyv-díjakat, valamint az újonnan alapított Vásár könyve elismerést, amelyre bármely jelen lévő kiadó pályázhat az utóbbi három évben megjelent kiadványával. A vásár mellett a főszervező a járulékos programokra is kitért, amelyekre érdemes lesz betérni, többek között a Szilágyi Domokos verseiből összeállított Kényszerleszállás című előadást, valamint Páskándi Géza Kalauz nélkül című művének felolvasószínházi változatát említette.
– Isten tartsa meg a marosvásárhelyiek jó szokását, hogy nagyrészt ekkor vásárolják meg a karácsonyra szánt ajándékkönyveket, idén is számítunk rájuk – hangsúlyozta Zágoni Balázs, a Koinónia Kiadó igazgatója. Kifejtette: az emberek általában felkészülten, listával jönnek a vásárra, ahol aztán az eltervezett kiadványok mellett más kötetekre is rátalálnak. Örömét fejezte ki, hogy minden évben sokan érdeklődnek a Koinónia könyvbemutatói iránt, ezúttal szombat déli 12 órára várják a közönséget a Bernády György Közművelődési Központba, ahol Cseh Katalin Amit nem lehet megenni, Horváth Levente Két találkozás között, Horváth Zoltán: Nyelvtörő ABC, Lucian Boia Miért más Románia?, Sikó-Barabási Eszter Kabátvigasz, gombszomor és Tanith Carey Hova tűnt a kicsi lányom? című kötetét ismerhetik meg.
Zágoni Balázs bízik ugyanakkor abban is, hogy a délutáni dedikáláson – 5 órától Cseh Katalin, Horváth Zoltán és Sikó-Barabási Eszter várja a könyvbarátokat – is többen lesznek, mint az előző években, amikor inkább csak két-három személy „lézengett”, holott ezek az alkalmak is kiváló lehetőséget kínálnak a szerzőkkel való találkozásra, beszélgetésre. Érdekesnek ígérkezik továbbá a Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákjainak műsora is, amelyben a Nyelvtörő ABC című kiadvány „elevenedik meg”, Pop Ágnes tanítónő vezetésével.
A Kincses Kolozsvár Kalendáriuma mellett Kristóf György Kritikai szempontok a magyar irodalomtörténetben című kötetét is magával viszi a Kriterion Könyvkiadó a péntek délutáni könyvbemutatóra (15 óra, Nemzeti Színház) – nyilatkozta H. Szabó Gyula igazgató, hozzáfűzve: utóbbi megjelentetése azért is bizonyult hasznosnak, mert legalább ötven éve nem jelent meg kötete Kristóf Györgynek, aki annak idején a kolozsvári Ferdinánd Egyetem magyar tanszékét vezette. A kiadványt Gaal György gondozta, aki a helyszínen az általa végzett munkáról is beszél az egybegyűlteknek.
S hogy milyen elvárásokkal megy a Kriterion a marosvásárhelyi könyvvásárra? – Reménykedem abban, hogy a tavaly óta megújult, igazi fesztiválos hangulatúvá alakított vásárra idén is minél többen ellátogatnak, és persze vásárolnak is a portékáink közül – mondta H. Szabó Gyula, boldogan nyugtázva, hogy a könyvpiac zsugorodása ellenére még mindig jó hangulat jellemzi a marosvásárhelyi seregszemlét. Ez pedig köszönhető a Marosvásárhelyi Kulturális Központ fiatal csapatának is, amelynek tagjai 2012-ben szegődtek először a Románia Magyar Könyves Céh mellé. A gyerekek és a fiatalok számára szervezett programok is jelentős mértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy a megújult vásárhelyi rendezvénysorozatnak a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéthez hasonló „fílingje” legyen mindenki számára. – Egyesek szerint az irodalomról kellene szólnia a könyvvásárnak, és én úgy érzem, erről is szól, jót tett viszont ez a fejlődés – összegezte a Kriterion vezetője.
Öt könyvet mutat be holnap délután 5 órától a Nemzeti Színházban a Polis Könyvkiadó: Bánffy Miklós Emlékezések, Sigmond István Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben, a Kuncz Aladár emlékezete, Sztranyiczki Gábor Bolyongásaim egy felemás világban, valamint a Keresztényi felelet – Hitviták a 16–17. századból című művet. – Nyilvánvalóan szükség van a vásárok keretében szervezett könyvbemutatókra, az utóbbi években tapasztalt szerény érdeklődés viszont némiképp elszomorít ebben a tekintetben – magyarázta Dávid Gyula, a Polis igazgatója. Mint mondta, mostanság sikeresebbnek tűnnek a helyi, kisebb volumenű könyvbemutatók – például az elmúlt időszakban a Minerva-házban és a Protestáns Teológiai Intézetben tartott programok –, hiszen ezek iránt jóval többen érdeklődnek, mint a fesztiválokon, amikor akár több hasonló esemény zajlik párhuzamosan. Ennek ellenére ott kell lenni a vásári alkalmakon, a kiadók mellett a közönség és a szerzők számára is különösen fontos a találkozás, az eszmecsere, amelyre alkalmat teremt a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár.
Weghofer Erna, a kolozsvári Gaudeamus könyvesbolt vezetője szerint egyre inkább a kiadók vására lett a marosvásárhelyi seregszemle, ahol sok esetben akár 30-40 százalékos kedvezménnyel árusítják köteteiket a kiadók. Ez persze jó a vásárlók számára, sőt, a kiadók tekintetében is elengedhetetlen, hogy legalább egyszer egy évben találkozzanak az olvasókkal, a kereskedők viszont jelentős hátrányba kerülnek. – Hiányolom ugyanakkor azt is, hogy még mindig nem sikerült megszervezni egy olyan fórumot, ahol a kiadók és a kereskedők megbeszélhetnék közös dolgaikat – jegyezte meg Weghofer Erna, aki azt is elárulta, hogy a Gaudeamus ezúttal nem vesz részt a vásáron.
A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár programja megtalálható a http://vasarhely.ro/konyvvasar/ oldalon, itt további részleteket találnak az érdeklődők a rendezvényekről.
Szabadság (Kolozsvár)

Egyház és hatalom viszonyáról tanácskoznak
Nagyvárad
November 14-15-én Az egyház hatalma - a hatalom egyháza címmel zajlik kétnapos konferencia a nagyváradi Posticum Kulturális Központban. Neves történészek tartanak érdekes előadásokat.
A Bihar Megyei Tanács RMDSZ-frakciójának támogatásával zajló konferencia társszervezői a Posticum Egyesület, a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, a Szacsvay Akadémia és a szegedi Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség. A csütörtök délután kezdődött rendezvényen a Posticum nevében Csernák Béla lelkipásztor köszöntötte az érdeklődőket. Hangsúlyozta: örül annak, hogy a Posticum helyet biztosít egy olyan szakmai iskolának, mely lehetőséget nyújt arra, hogy fészke alakuljon ki egy olyan műhelynek, ami a társadalomban végbemenő változások lakmuszszerű eredményeit mutatja fel. Múltunkkal, az eddig megtett úttal ugyanis egyénileg és közösségi szinten is szembesülnünk kell, ehhez pedig az szükséges, hogy szakemberek bevonásával, elfogulatlanul, szakszerűen és tárgyilagosan tudjunk beszélni a minket érintő problémákról.
Nagy Mihály Zoltán történész, levéltáros arra hívta fel a figyelmet, hogy míg tavaly arról tanácskoztak, hogy az állam miképpen próbálta a szocializmus évtizedeiben befolyásolni, felügyelete alá vonni az egyházakat, az idén mélyebbre ásnak, és azt vizsgálják, hogy az egyházi vezetők, a szerzetesrendek elöljárói és az egyházak vezető testületei hogyan reagáltak az állami egyházpolitika által támasztott kihívásokra, az egyházak milyen magatartást tanúsítottak az állammal szemben: nyílt szembenállást vagy konfrontációt, passzív rezisztenciát, netán kollaborálást. Milyen értékek védelmében vállalták az ellenállást és milyen érvekkel indokolták az együttműködést?
Rendszer-minták
Szabó Ödön történész, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke kiemelte, hogy Nagyváradon és másutt is a kommunista időszakban az egyházak és az állam kapcsolata sokrétegű volt, melyet aztán a rendszerváltozás után egyesek belső leszámolásra használtak fel, vagy nem foglalkoztak vele. Megjegyezte: bár a mostani szimpóziumnak nem az a célja, hogy egy népfőiskola jellegű mozgalmat indítson el, azért lényeges, hogy vitákat gerjesszen annak érdekében, hogy sokkal bátrabban nyúljanak a témához, magyar és román részről egyaránt.
A köszöntőbeszédeket követően a felszólalók a hírszerzésről és az egyházi diplomáciáról, valamint a „rendszer-mintákról” értekeztek, antropológiai és teológiai megközelítésben. Jánosi Csongor, a Babeş- Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző Karának doktorandusza arról beszélt, milyen volt a román-magyar belügyi és állambiztonsági együttműködés református egyházi ügyekben az 1950-es évek végén és a ’60-as évek elején. Bandi István történész-levéltáros a magyar hírszerzésnek a katolikus egyház vezetőinek az 1960/70-es évek fordulóján tett befolyásolási kísérleteire tért ki, Zombori István történész pedig A hatalom egyháza: Magyarország és a Szentszék az 1960-as években címmel tartott expozét. Bánkuti Gábor, a Pécsi Tudományegyetem adjunktusa arról szólt: milyen volt az egyház és a hatalom viszonya Romániában és Magyarországon az ötvenes években, Vörös Géza történész-levéltáros pedig Mindszenty emigrációs éveit ismertette a hírszerzés tükrében.
Ciucur Losonczi Antonius
Erdon.ro

szerk. ESZKÖZVITA? Markó szerint az RMDSZ téved, ha a Nagy menetelést alternatívának tekinti
Az a gyanúm, akik kibicként arról beszélnek, hogy „most vagy soha”, nem autonómiát akarnak, hanem politikai ellenőrzést egy még mindig erős magyar közösség fölött – összegzi Markó Béla.
A budapesti Élet és Irodalomban múlt héten megjelent írásában Markó Béla először tesz az RMDSZ szerepét árnyaló markáns aktuálpolitikai észrevételeket. Véleménye szerint a Nagy menetelés sokaknak egy “itt és most” pillanatot sugallt, ami nem csak megtévesztő, de az autonómia elérése szempontjából egyenesen kontraproduktív.
Nagyobb ostobaságot elképzelni sem tudok, mint visszamenőleg lenullázni, amit eddig elértünk, holott arról kellene vitatkoznunk, hogy sikerült-e tartalommal kitöltenünk a kiküzdött jogi kereteket, és hogy miképpen mehetünk tovább. Mehetünk, de menetelhetünk is természetesen, ha ezt nem az értelmes, mindennapi politikai munka helyett, hanem annak megerősítéseként tesszük.
A minapi „nagy menetelés” viszont nem éppen erről szólt. Nem akarom bántani a menetelő „közembereket”, akiknek igazuk van, ismétlem, ha úgy érzik, hogy végre közvetlenül is véleményt tudnak mondani egy számukra is fontos kérdésben, de őszintén aggaszt, sőt, mi tagadás, rossz előérzetet kelt bennem az a kizárólagosság, amely a halotti igazolványt emlegető férfiú szavaiból kiviláglik [utalás az SZNT elnökre, aki szerint csak az maradjon otthon, akinek hivatalos halotti bizonyítványa van (a szerk. megjegyzése)], és amihez sajnos, asszisztáltak mindazok, akik a társszervezői tisztet vállalták, köztük az RMDSZ is, a romániai magyar közösség érdekvédelmi szervezete, amely a bukaresti parlamentben ellenzéki szerepre kárhoztatva, kezd elbizonytalanodni, pedig tulajdonképpen semmi oka nem lenne rá! – írja Markó, aki fontosnak tartja kiemelni, nem a résztvevők élményét, hanem a szervezők politikai szándékát kérdőjelezi meg:
Akik ott voltak, megtapasztalhatták valóban a közvetlenül kinyilvánított közösségi akarat súlyát, az együttlét felemelő érzését. Joggal gondolhatták, hogy tettek ők is valamit a román kormány – egyébként éppen halódó, de ki tudja, mikor feltámadó – regionalizálási szándékai ellen, illetve Székelyföld autonómiája érdekében.
A következőkben tematikákra tagolva közöljük Markó Béla publicisztikájának erős bekezdéseit.
POZITÍV HELYZETÉRTÉKELÉS
Ha józanul elemzem mostani helyzetünket, azt kell látnom, hogy éppen Székelyföldön minden okunk meglenne az óvatos optimizmusra, hiszen a 2011-es népszámlálás szerint a magyarság aránya az azt megelőző tíz esztendőben végre nem csökkent, hanem stabilizálódott, miközben a szórványvidékeken, sajnos, nem mindenütt lehetünk ilyen bizakodóak, bár országosan szintén nem lett kisebb az arányunk. Az adatok nem olyan rosszak tehát.
MI A BAJ A NAGY MENETELÉSSEL?
Fényképen láttam egy plakátot a „nagy menetelésről”, kísértetiesen hasonlít a motívumrendszere az ötvenes évekre: „el a kezekkel Koreáról”, ha jól emlékszem, vagy valami ilyesmi. De mindez csupán hordalék, azt gondolom, mégsem ez volt a jellemző, talán a menetelők közérzetét sem ez határozta meg. Máshol van a gond, ismétlem: a kizárólagosságban. Abban, hogy ma sok erdélyi magyar hajlandó elhinni, mert sok politikai vezető ezt sugallja, hogy van igazi alternatíva az éppen gyengének ítélt parlamenti vagy netán kormányzati eszközökre. Hogy az elmúlt huszonvalahány esztendő magyar politikája tulajdonképpen nem vezetett sehova, és íme, itt volt mindvégig a kezünkben a lehetőség, hiszen tiltakozó tüntetésekkel kivívható az autonómia. Szó se róla, számos példa hozható fel a világból arra, hogy etnikai kérdésekben az erőszakos fellépés eredményre vezetett. De milyen áron? És milyen eredményre? És milyen politikai kontextusban? Szabad-e egyáltalán ilyesmit latolgatni? Szétnézett-e valaki Erdélyből vagy Magyarországról a Kárpát-medencében, és felmérte-e, mekkora befolyásunk van ma Európában, és mekkora befolyással bírunk itthon? Az a gyanúm, akik kibicként arról beszélnek, hogy „most vagy soha”, nem autonómiát akarnak, hanem politikai ellenőrzést egy még mindig erős magyar közösség fölött.
... Nagyon sokaknak rokonszenves, ha a „nagy menetelés” kiáltványa fellengzősen az annak idején az RMDSZ által nem támogatott, „Gyergyóditrói Nemzetgyűlésnek” nevezett rendezvényre hivatkozik, mert végre nekünk is van egy „nemzetgyűlésünk” vagy egy „népgyűlésünk”, mint a románoknak, és az is tetszik valószínűleg, hogy végre valaki odacsapni látszik: „A mai napot követően vagy érdemi párbeszéd kezdődik a székelység képviselőivel, a székely nép kinyilvánított akaratáról, Székelyföld jövőjéről, vagy sokasodni és erősödni fognak a tiltakozó megmozdulások, beleértve a polgári engedetlenséget is.” Tiszta beszéd, mondhatná valaki. Vége a totojázásnak, a toldozásnak-foldozásnak, vége a teszetosza RMDSZ-politikának. És? Hogyan tovább, kérdem én. A székely himnusz nem ad választ erre, csak annyit mond, hogy: Ki tudja, merre...”, meg azt, hogy: „...porlik mint a szikla...” Erdélyben ma az a magyar politikus igazán bátor, aki józanul mérlegel, és az a megalkuvó, aki lépten-nyomon saját közvéleményének a tetszését keresi, még rá is játszik arra, és amire észrevenné, forog a mókuskerék.
A SZÓRVÁNY ÉS A MENETELÉS
A szórványban élők most könnyen érezhetik úgy, hogy a parlamentben évek óta elfektetett kisebbségi törvénytervezet, tulajdonképpen a kulturális autonómia törvénye, amelynek egy-két elemét a 2011-ben elfogadott oktatási törvénybe már bevittük – többek közt azt is, hogy az iskolaigazgatókat csak az illető kisebbség parlamenti érdekképviseletének egyetértésével lehet kinevezni –, teljesen elsikkad, miközben mindenki tudja, hogy a területi autonómiáig még hosszú az út, ha annak is nem játsszuk el végképp az esélyét. Hamar megfogalmazódhat egyik-másik szórványban vagy kisebbségben élő magyarban is, hogy „vert viszen veretlent, kinek feje töretlen”, hiszen ők vannak igazán veszélyeztetett helyzetben, nekik nehezebb megtartani az identitásukat.
A MAGYAR KORMÁNY SZEREPÉRŐL
Kell az erődemonstráció is, amikor a román kormány prefektusai törvénytelenül megvétóznak törvényes nyelvhasználati jogokat, és megpróbálják betiltatni a saját nemzeti szimbólumok használatát, amit a törvény szavatol. És a bíróságok sorra nekik adnak igazat. Ezek szerint abszurd helyzetben vagyunk ma már: nálunk a törvényesség, de máshol az igazság. Hát ehhez kellene Budapest segítsége, a magyar kormány és a magyarországi politikai pártok egységes fellépése, ehhez kellenének a kétoldalú tárgyalások, amelyek akárhogy nézem, nincsenek.
AZ RMDSZ-RŐL
Tőlünk is függött, a kormánykoalícióval való folyamatos párbeszédünknek is köszönhető, hogy ebbőlaz elképzelésből semmi sem lett. Egyelőre. Mert nem tudni, ez a mindenféle vad jelzővel és vadregényes kiáltvánnyal – afféle: óva intjük Angliát – megspékelt tüntetés nem ad-e rossz irányt a dolgoknak. Ugyanis éppen azt tervezi a kormány, hogy az idén nem regionalizál, hanem decentralizál, több kormányzati alárendeltségű intézményt áthelyez a megyei és helyi önkormányzatokhoz, ami számunkra létkérdés, és már-már lélegzetvisszafojtva várom, hogy valóra is váltsák ezt a végre pozitív (és köztünk szólva, az azelőtti regionalizálási tervekkel ellentétes) elképzelést.
... Nem szívesen mondom, de az RMDSZ-ben sem mindenki vette észre, hogy egy olyan váltásról van most szó, az eddigi politikai eszközök olyan mértékű megkérdőjelezéséről, ami nemcsak egy másik pályára állíthatja ezt a szervezetet, hanem ezáltal fölöslegessé is teszi. Hiszen ki tagadná, hogy az RMDSZ erős Bukarestben, néha erős Brüsszelben is, de pragmatikus politikusai csak csetlenek-botlanak a székely zászlók erdejében. Néztem a tévéfelvételeken, miképpen kínlódnak volt miniszterek, államtitkárok, országvezetésre alkalmas politikusok, hogy hitelesen „meneteljenek”, és hogyan nyilatkoznak elérzékenyülten arról, hogy „itt és most”. Nem ment. Nem fog menni. A tüntetés és tiltakozás hasznos civil eszköz lehet, az önkormányzatokban vagy Bukarestben politizáló magyaroknak is szükségük lehet arra, hogy a mögöttük lévő tömeget láthatóvá tegyék. Bár erre a valóban komoly bizonyíték az volt, hogy a tavalyi parlamenti választásokon is megkapta az RMDSZ a magyar szavazatok kilencven százalékát, és azelőtt félévvel az önkormányzati választásokon is nagyjából ez volt a helyzet.
... Amióta ellenzékben vagyunk, persze azzal kell szembesülnünk, hogy az eddig kivívott jogokat is szívesen megcsonkítanák sokan, viszont még így is föl lehet mutatni olyan rendkívül fontos lehetőségeket, mint például az alkotmánymódosító bizottság által elfogadott javaslatcsomag, amely lényegesen bővítené a kisebbségi jogokat. Azért nevezem lehetőségnek, mert a bizottsági többség tárgyalta ugyan ezeket a javaslatokat, de most úgy tűnik, hogy talán még jövőben sem kerül sor az alkotmánymódosításra. Ennek ellenére már a bizottsági szavazás is példaértékű volt: nem halt el teljesen a szándék a magyarokkal való együttműködésre, és egyáltalán nem vált járhatatlanná az eddigi út.

Romsics Ignác az 1947-es párizsi békeszerződésről
A Kós Károly Akadémia által szervezett Erdély a huszadik században történelmi előadássorozat csütörtök délutáni meghívottja Romsics Ignác Széchenyi-díjas történész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, az Eszterházi Károly Főiskola Történelemtudományi Doktori Iskolájának vezető professzora volt, aki az 1947-es párizsi békeszerződésről, annak előzményeiről, körülményeiről értekezett.
A meghívottat Markó Béla, a Kós Károly Akadémia elnöke mutatta be a Bernády Ház közönségének. Elmondta, a történelmi előadássorozat – amelynek összehangolója Romsics Ignác - hamarosan a végéhez ér, de akkora sikernek örvend, hogy a folytatásán gondolkodnak.
A történész-professzor az 1920-as trianoni békeszerződéssel kezdte előadását, mert mint mondta, annak megkerülésével nem lehet az 1947-es párizsi békeszerződésről beszélni. Romsics Ignác Magyarország 1914-1945 közötti határmódosulásait ismertette, valamint azokat a lehetséges megoldásokat, amelyeket a nagyhatalmak helyeztek kilátásba a határproblémák orvoslására. Elmondta, a határok változtatásának felmerült lehetőségeinél az utódállamok statisztikáit vették figyelembe, hogy az etnikai kérdéseket minél pontosabban kezelhessék. Szlovákia és Kárpátalja esetében ez aránylag könnyűnek is tűnt, viszont Erdély esetében több, hét alternatív megoldás is felmerült. Létezett egy amerikai és egy brit elképzelés, illetve egy szovjet elgondolás is.
Romsics Ignác beszélt az 1945 utáni állapotokról, a háború utáni Magyarországról, Erdélyről, a békekonferenciáról, az ottani tárgyalások eredményeiről, arról, hogy Bibó István megfogalmazta Magyarország, mint anyaország szerepét, miután látta, hogy határrevízióra soha többet még gondolni sem lehet.
Az Erdély a huszadik században című előadássorozat következő előadója Stefano Bottoni, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa, aki Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság címmel tart előadást. A sorozat utolsó előadója, Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész december 13-án A Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikája és a román-magyar államközi kapcsolatok témakörben értekezik.
Antal Erika
Maszol.ro

„Tiszta” Romániát! (16.)
A magyarellenesség nem szűnik
A korábbiakban nem mutattam be a román hadsereg, a csendőrség, a voluntárok atrocitásainak teljes leltárát, nem írtam a dél-erdélyi magyarságot ért atrocitásokról sem. Csak példaként említem, hogy a 3. román hegyivadász-alakulat és a vele együtt érkező Someşul batalion fix katonai egységei Gyantán, Kishalmágyon és Magyarremetén, a Fekete-Körös völgyében mintegy 88 magyart gyilkoltak le.
A szárazajtai vérengzésről és a Maniu-gárdáról azért szóltam bővebben, hogy érzékeltessem, milyen szörnyűségekhez vezethet a hazugságra épített történelmi tudat alapján gerjesztett idegengyűlölet. A szovjet katonai parancsnokság 1944. november 14-én a front hátországának nyugalmáért és politikai megfontolásból utasítja ki Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan reménykednek, hogy a régióban kialakul egy olyan demokratikus önkormányzat, amely biztosítja az itt élő 62 százalékarányú magyar többség és a 34 százaléknyi román kisebbség egyenjogúságát. A szovjet ellenőrzés alatt álló területeken valóban mérséklődnek az etnikai jellegű atrocitások, de nem érnek véget. Észak-Erdély több, vegyes lakosságú településén a román csendőrség civil ruhába öltözve helyben marad, és tovább terrorizálja a magyar lakosságot. Ahol nincs szovjet helyőrség, ott a rekvirálás, a közmunka elsősorban a magyarokat érinti, a nyílt gyűlölködés is tetten érhető. Így például Maroshévízen a korábban elhelyezett Vorbiţi romăneşte! táblákat nem veszik le. Besztercén, ahol négyezer román mellett 1200 magyar is él, még december közepén is kizárják a magyarokat a népőrségből, a város vezetéséből. Mindezek ellenére – mivel a tömeges terrorizálás megszűnt – a magyarság örömmel fogadja a változásokat, de szenvedései nem érnek véget. 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény értelmében Románia 70 ezer ember küldését vállalja málenkij robotra. A román kormányzat e kötelezettségét etnikai tisztogatásra használja fel. Az egyezség előírása szerint német nemzetiségűeket kell Oroszországba deportálnia, mondván, annak újjáépítésében nekik kell nagyobb részt vállalniuk, mert a legnagyobb rombolást a hitleri német hadsereg okozta. Románia a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől és a szatmári sváboktól szeretne szabadulni, ez utóbbiak közt ötezer magyar identitású lakostól is. Boros Ernőt a szatmári svábok kálváriájának monográfusát idézem: „a szatmári svábok nagy része nem németül, hanem magyarul beszélt, és nem németnek, hanem magyarnak tartotta magát”. A kutatások bizonyítják, hogy a szatmári magyarság Szovjetunióba deportálásának hátterében olyan sovén-nacionalista románok álltak, akik elhitették a szovjetekkel, hogy aki katolikus, az egyúttal sváb nemzetiségű is.
Illúziók és csalódások kora
Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok fenntartása, és a szovjet katonai érdek találkozása tette lehetővé, hogy Észak-Erdélyben szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely (többnyire) kétnyelvű. Észak-Erdély jogállását az 1945. február 13-i jelentés alapján határozhatjuk meg. Ekkor az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Konferenciáján a jogügyi bizottság megállapítja, hogy e régió státusának jogi forrása az 1944. szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény. Eszerint a főhatalmat a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság (a Szovjetunó, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Románia) megbízásából a szovjet katonai vezetés gyakorolja. Beindul egy olyan önszerveződés, amely a területi autonómia kiépítése irányába mutat. Ekkor ereszt gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik Észak-Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoznak. Azonban, ahogy Vincze Gábor történész írja, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. A négy hónap folyamán kialakuló önszerveződés valóban arra mutat, hogy ha Sztálint a méltányosság érdekelte volna, akkor e tartományban valóban léteztek feltételek egy olyan autonóm igazgatás kialakulására, amely az itt élő népek érdekeit szolgálja.
1944. december elsején Észak-Erdély irányítására szerveződik a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testület, amelynek tagjai a különböző politikai szervezeteket képviselik. Bár a 46 fős testületben a magyarság alulképviselt, és e szervezet hatásköre is bizonytalan, mégis örömmel fogadják, mert abban az önkormányzat megteremtésének lehetőségét látják. Észak-Erdély parlamentjének összehívására – 1945. február 12–15. között – Kolozsváron kerül sor. A tizenegy közigazgatási egységből kilenc megye képviselteti magát. Hiányzik Máramaros megye, amelyet a szovjet–ukrán katonai egységek tartanak megszállva. Szilágy megye mint mánista-fészek a Román Demokrata Szövetség irányítása alatt áll, ezért távol tartja magát minden olyan megnyilvánulástól, amely a területi autonómia irányába mutat. A tanácskozáson létrehozzák az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságát, amelynek regionális kormányszerepet szánnak. Vezetőinek választják ifj. Teolfil Vescant elnöki és Jordáky Lajost társelnöki minőségben. Megszervezik a minisztériumok szerepét betöltő tizenegy szakosztályt. Azonban ezek működésére már nem kerül sor, ugyanis mire a tényleges munka március 12-én megkezdődne, a történelem kereke elsodorja Észak-Erdély önállóságának, az itt élők egyenlőségének lehetőségét, mert az ismét Románia uralma alá kerül.
Kolozsvár már az orosz bevonulás pillanatától kezdve Bukaresttől függetlenül intézi ügyeit, és Észak-Erdély fővárosaként tölt be jelentős szerepet. November 8-án – a teljes román közigazgatás kiutasítása előtt egy héttel – id. Teolfil Vescan, az oroszok által kinevezett Kolozs megyei főispán falragaszokon teszi közzé, hogy Kolozsvár és Kolozs megye Észak-Erdéllyel együtt szovjet ellenőrzés alá kerül. Elrendeli a munka felvételét, megtiltja az árucikkek Észak-Erdélyből való kivitelét. November derekán a tartomány egészében új adminisztráció alakul ki. A magyar településeken a Magyar Népi Szövetség, a románokban a Frontul Plugarilor által szervezett gyűléseken jelölik ki a települések vezetőit. Dr. Csillag András bihari alispán nyilatkozata szerint – megyéjében a nemzeti ellentétek semlegesítésére – a jegyzők és a főszolgabírók azt az utasítást kapták, hogy „a vegyes lakosságú falvakban a községi elöljáróságot a nemzetiségek számaránya szerint kell összeállítani”. Az említett pár hónap alatt szovjet katonai ellenőrzés mellett megkezdik a közigazgatás újjászervezését. Magyar főispán (megyefőnök) intézkedik Háromszéken (Kerekes Béla), Udvarhelyen (Szilágyi Ignác), Csíkban (Rancz Károly). Bár román főispánok állnak az olyan magyar többségű vármegyék élén is, mint Bihar (64 százalék), Maros-Torda (61,5 százalék), Szatmár (55 százalék) és Kolozs (55 százalék), de az adott helyzetben ez részben érthető. Ne feledjük, hogy ekkor a szovjet és a román hadsereg még Magyarország ellen harcol. Az egyenlőség irányába előrelépést jelent azonban, hogy Észak-Erdély legtöbb megyéjében szabadon használhatók a magyarság szimbólumai és a magyar nyelv. A feliratok kétnyelvűek, magyar pengővel és román lejjel is lehet fizetni. A kétnyelvűséget néhány megyében törvényesítik. 1945. január 22-én Victor Groza Maros-Torda és február 10-én Vasile Pogăceanu Kolozs vármegye főispánja ezt nyelvrendelettel szabályozza. Pogăceanu úgy rendelkezik, hogy minden „állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében”. Mindkét nyelv használata érvényes az utca- és településnevekre is. A marosvásárhelyi szabályozás szerint a tisztviselőket a nemzetiségek arányszáma alapján olyan erdélyiek közül kell kinevezni, akik ismerik a magyar és a román nyelvet. Gyárfás Albert, Háromszék alispánja az 1944. november 18-i gyűlésen kijelenti, hogy e vármegye, bár Románia része, de magyarlakta terület, ezért „hivatalos nyelve a magyar és a román egyenlő érvénnyel”.
1944. decemberben beindítják a magyar tannyelvű iskolákat. Kiépülőben a kulturális autonómia, mert a magyar iskolák igazgatására megalakul a kolozsvári központú Magyar Tankerületi Főigazgatóság. A Ferenc József Tudományegyetem Kolozsvári Magyar Egyetem néven indítja az 1944/45-ös tanévet. Jellemző azonban az is, hogy ugyanebben az időben, 1944. végén a magyar többségű Szatmár megyében Ştefan Anderco főispán csak román nyelvű kiadványokra hajlandó választ adni, a tisztviselők pedig parancsba kapják, hogy a vármegyeházban „magyar szónak többé elhangzania nem szabad”. Megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben kialakuló autonómia inkább rövid illúzió, rövid álom, olyan történelmi esély, melynek megvalósulása nem az itt élőkön múlt.
1945 márciusa
A szovjet külügyi népbiztoshelyettes, Visinszkij, 1945. február 27-én, amikor Bukarestben véres utcai tüntetésekbe torkolló kormányválság uralkodik, a fronton harcoló Vörös Hadsereg biztonságára hivatkozva követeli a Rădescu-kormány menesztését és dr. Petru Groza kinevezését miniszterelnökké. Mivel a király vonakodik ezt megtenni, március 5-én fenyegetve jelenti ki, hogy Románia nemcsak Észak-Erdélyt veszítheti el, de nem garantált független állami léte sem. Így kerül sor március 6-án a Groza-kormány kinevezésére. Ellenszolgáltatásként Sztálin március 8-án táviratban közli, hogy engedélyezi a román adminisztráció bevezetését Észak-Erdélyben. Egyértelmű, hogy e terület hovatartozásának kérdése hatalmi játszma része. Sztálin zsarolással szorítja Romániát arra, hogy baloldali kormányt fogadjon el. Amikor 1945. március 13-án Kolozsváron nagygyűlés keretében megünneplik Észak-Erdély Romániához csatolását, Demeter János a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében Grozának memorandumot nyújt át. Ebben a két nép egyenjogúságát, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását kérik egész Erdély területén, kiterjesztve azt a vasútra, a postára, a hadseregre is. Azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar, a közigazgatás vezetője legyen magyar. Kérik a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását. Ifj. Teolfil Vescan – az Országos Demokrata Arcvonal (ODA) Észak-erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében – szintén memorandumot ad át. Legfőbb követelésük: az ODA VB nélkül a román kormány Erdély kérdésében ne hozzon lényegesebb döntéseket, ezért javasolják, hogy kolozsvári központtal – egy minisztérium mellett működő – államtitkárságot állítsanak fel. Javasolják, hogy a székely megyék magyar irányítás alá kerüljenek, más erdélyi régiókban biztosítsák a nemzetiségek arányos részvételét a vezetésben. A demokráciában reménykedő észak-erdélyi magyar és román politikusok hamar rádöbbennek arra, hogy a bukaresti baloldali kormányzat a korábbi reakciós politika folytatója, az „Erdély az erdélyieké” elv nem működik, „visszatért Bukarest mindenhatósága”.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Horthy Miklós: Emlékirataim
Horthy Miklós, Magyarország elfeledésre ítélt kormányzója életének utolsó évtizedében – távol a dokumentálódás minden lehetőségétől – megírta emlékeit, amelyet 1990-ben Magyarországon is kiadtak. Izgalmas olvasmány.
Most, szobrának annyira vitatott avatásakor elővettem könyvtáramból, és újra elolvastam. A mellette és ellene való tüntetést követően a romániai magyar és a magyarországi médiában több egymásnak ellentmondó vélekedés hangzott el, melyek többnyire tájékozatlanságról, a történelmi tények felületes és közvetett ismeretéről árulkodnak.
Éppen ezért valamennyi állásfoglalás, amely az objektivitás igényével hangzik el, a bizonytalanságot jeleníti meg, s azt is, hogy ellentmondásos, megosztó történelmi személyiség volt. Vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója 1909 és 1914 között – ahogy ő maga írja vallomásainak első fejezete címeként – Ferenc József Őfelsége szárnysegédje volt a bécsi udvarban. Emlékezésein végigvonul a mélységes tisztelet példaképe, a kétfejű Monarchia uralkodója iránt. Ez akár nem tetszhet nekünk, akik ismerjük a magyar szabadságharc leverése utáni kegyetlen leszámolást, de Horthy számára a kiegyezés utáni korszak addig nem ismert iparosodását, fejlődését, nyugalmát és viszonylagos jólétét jelenti a 19. század vége és a 20. század első évtizede. És az igazság kedvéért tegyük hozzá, mindez az egyre követelőzőbb cseh, román és szerb elszakadó szervezkedés és bojkott, Ferenc Ferdinánd trónörökös magyarellenes ernyője alatt.
Az első világháború elvesztése a Központi Hatalmak részéről magával rántotta a Monarchia iránt elkötelezett Magyarországot is, s a lesben álló nemzetiségeket francia–angol jóváhagyással történő szabad területrablásra késztette. Meg is indultak minden irányból, úgymond, a wilsoni elvek alapján. A Károlyi-kormány tehetetlensége, majd Kun (Kohn) Béla bolsevik köztársasága a még meglévő katonai erőket is lefegyverezte és általános lett a káosz. A vörös terror halált és rettegést hozott. „A terror a mi kormányunk legerősebb fegyvere” – hirdette pöffeszkedve Szamuelly Tibor, a Rögtönítélő Bizottság elnöke.
Horthy Miklós ebben a zűrzavarban, 1918 novemberében Kenderesre vonult vissza, hogy életének további éveit gazdálkodással töltse családi birtokán. Közben Károlyi Gyula gróf vezetésével az Aradon megalakult ellenkormány, majd Szegeden a minisztertanács úgy döntött, hogy az ellentengernagy Horthy Miklóst kérik fel a nemzeti hadsereg megszervezésére. 1919. november 16-án vonult be Horthy csapatai élén Budapestre.
Emlékiratainak egyik fejezete (Magyarország kormányzójává választanak) kezdő mondatát érdemes idéznem: „Bekövetkezett az, amit mindig el akartam kerülni: belesodródtam a politikába.” A következőkben elismeri, hogy különösen a kommunisták és a zsidók ellen fordultak elő erőszakosságok (Prónay tiszti különítménye ugyanazt tette, mint a vörösök rémuralmuk alatt). Nagyon hamar rendet teremtett Horthy kormánya. A Tanácsköztársaság megszűnt, visszaállt a királyság, és Horthyt a nemzetgyűlés 131 szavazattal a 141-ből Magyarország kormányzójává választotta. Újból idézek: „Megköszöntem az irántam való nagy bizalmat, közöltem azonban, hogy a felajánlott méltóságot nem fogadhatom el...” Azzal indokolta, hogy mint tiszt Őfelségének tett esküt, és most az Alkotmányra és a Nemzetgyűlésre kell esküt tennie. Nincs ebben ellentmondás? Végül, bizonyos megkötésekkel, elfogadta a közakaratot. Úgy vélem, magatartása, amennyiben kormányzóként egyetlen döntést sem hozott önhatalmúan, tiszteletre méltó.
Állításom indokolására újra idézek: „1922 augusztusában politikusok és más vezető személyiségek jelentek meg nálam a gödöllői kastélyban...”, majd idézi Ráday Gedeon gróf képviselő szavait: „A magyarság többsége azt kívánja, ami ezeréves állandó vágyának leginkább megfelel, hogy Szent István koronája és magyar dinasztia alatt élhessen. Fogadja el Főméltóságod a koronát...” Horthy válaszában többek között így érvel: „Ha a korona után nyúlnék, nem lennék többé sem önzetlen, sem tisztességes... Én tehát semmilyen körülmények között, még egyhangú népszavazás esetén sem fogadnám el soha a királyi méltóságot.”
Miközben kormánya több szociális jellegű reformot hozott, több ízben kinyilvánította: „Legfőbb törekvésem arra irányult, hogy békés eszközökkel érhessük el a trianoni szerződés revízióját.” Ennek minden külföldi rokonszenv mellett (a feldarabolt Magyarország iránt) nem látszott a lehetősége, sőt, a kisantant nemzetei (cseh-szlovákok, románok, szerbek) ugrásra készen szövetkeztek Magyarország ellen, amelyet nemcsak kifosztottak, hanem még jóvátétel fizetésére is köteleztek. A Gömbös Gyula vezette kormány 1932 szeptemberében aztán határozott irányt vett a két nagyhatalom, a német Reich és a sztálini Szovjetunió nyomása között, egyre inkább a revízió realitásával kecsegtető hitleri Németország irányába. Gömbös politikája Horthyt is gyanakvásra és óvatosságra késztette, a lakosság pedig a megnövekedett német befolyást nem nézte jó szemmel. Gömbös 1936-ban bekövetkezett halála után a jellegtelen Darányi-kormány idején látogatott el először Horthy Hitlerhez. Érdemes újra idézni. Hitler kérdezi Horthytól: „Mit tenne Főméltóságod, ha hatalmában állna, hogy Németország politikai irányát meghatározza?” Horthy válasza: „...mindent elkövetnék, hogy Németország és Anglia között minél szorosabb barátságot hozzak létre”. Amint az ismert, maga Hitler is ezt akarta (pl. a Mein Kampfban le is írja), mert legfontosabb ellenségének a bolsevista Szovjetuniót tekintette.
Horthy azonban soha nem rokonszenvezett Hitlerrel, sokkal inkább Mussolinival, akinek közbenjárására a két (1938 és 1940) bécsi döntés végül megvalósította a részleges határrevíziót. De már a világháború előszele egyre viharosabban kerekedett Európa fölé. Hitler „étvágya” és hatalmi gőgje nem ismert határt. A két európai demokrácia, Franciaország és Anglia tűrte-tűrte a Harmadik Birodalom gyarapodását, de Lengyelország megtámadását már – tekintélyvesztésük nélkül –, mint garanciát vállalt államok, nem tűrhették. Előbb kényszerszövetség a Szovjetunióval, majd Lengyelország együttes feldarabolása után Hitler 1944. június 22-én megindította csapatait a Szovjetunió ellen. Ezt megelőzően azonban Horthy újból kellemetlen helyzetbe került a német követelések miatt. Ugyanis Jugoszlávia nem kötött szövetséget Hitlerrel, tehát először a Balkánt kellett biztos háttérnek tudni. Jugoszláviával Magyarország barátsági szerződésben állt néhány hónapja. De a német csapatok csak Magyarországon keresztül támadhatták meg a makacskodó déli szomszédot. Ehhez át kellett vonulniuk Magyarországon. Teleki Pál miniszterelnök ezt öngyilkosságával sem akadályozhatta meg. Horthynak címzett utolsó levelében írja: „gazemberekkel szövetkeztünk”. Halála hősies elszántság volt, de már vonultak is át az országon a német csapatok. Következett Bácska magyar megszállása, Horthy szerint az ottani magyarság megvédéséért a partizánakciókkal szemben. Következett Bárdossy László miniszterelnök hadüzenete a Szovjetuniónak, és ezzel az a lavina indult el, amelyben már nem volt többé megállás. Egészen Horthy sikertelen kiugrási kísérletéig 1944 októberében és Szálasy „nemzetvezető” rémuralmáig. Horthyt, aki már két gyermekét vesztette el, a Gestapo Miklós fiának életével zsarolta, majd családjának német „védelem” alá helyezése következett. Horthy nem volt háborús bűnös. A német háborús bűnösök nürnbergi tárgyalásán mindössze a magyarországi megbízott Veesenmeyerről hallgatták ki tanúként. Tito ugyan kikérte „háborús bűnösként” a bácskai megtorlások miatt, de törvény elé állítására a győztes hatalmak nem találtak indokot. Legnagyobb bűneként a zsidók deportálását említik. Tudnunk kell azonban, hogy bár hoztak korlátozó intézkedéseket a zsidók ellen korábban is, de összegyűjtésük csak 1944. március 19. után, akkor kezdődött, amikor a németek megszállták Magyarországot, orvul és teljesen önhatalmúan intézkedtek, letartóztatva a politikusok színe-javát. Viszont Horthy akadályozta meg, amíg tehette, a budapesti zsidók deportálását. Konzervatív politikus volt, de soha nem volt antiszemita. Hatalmát nem mindig gyakorolhatta meggyőződése szerint, nevezhetik gyengekezűnek, de sorsa drámai volt, hazáját forrón szerette, s csak hamvait hozhatták haza tisztelői. Számomra legalábbis ezt tényszerűsítik emlékiratai.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Magyar Szórvány Napja Vajdahunyadon
Vajdahunyadon a református műemléktemplomban ökumenikus istentisztelettel és kulturális műsorral ünnepelte vasárnap a magyar közösség a Magyar Szórvány Napját.
Zsargó János református esperes igehirdetésében Erdély aranykoráról, Bethlen Gábor erdélyi református fejedelem életpályájáról emlékezett meg, kiemelve, hogy fontos felidézni a Tündérkert korát, de a mai időben is szükség van a feladatvállalásra, minden egyes magyar ember feladatvállalására, ha közösségi céljainkat meg akarjuk valósítani. Az istentiszteletet követően a Téglás Gábor Elméleti Líceum népdalcsoportja, Lengyel Izabella vezetésével mutatta be ünnepi műsorát.
Kun Árpád nyugalmazott református lelkész beszédében a szórványban élő közösségek megpróbáltatásaira tért ki, arra ösztönözve a vajdahunyadiakat, hogy bátran használják anyanyelvűket, hiszen kivívott jogaink akkor élnek, ha az a mindennapokban tartalommal töltjük fel.
,,Mi, magyarok a Kárpát-medencében gazdag történelemmel, becses nemzeti értékekkel rendelkezünk, így számos ünnepnapunk is van. Senkinek nem kell eszébe juttatni, hogy mit ünneplünk március 15-én, Szent István napján, januárban a Magyar Kultúra Napján, de új ünnepeket is vezetünk be, a Magyar Szórvány Napját alig harmadik alkalommal ünnepeljük Erdélyben, első alkalommal kiterjesztve a Kárpát-medencére. Indokoltnak tartom, hogy a szórványban élő közösségekre is gondoljunk egy nap kiemelten, és ez a nap november 15-e, Bethlen Gábor erdélyi fejedelmünk születésének napja" – fogalmazott Winkler Gyula ünnepi beszédében.
Az EP-képviselő felidézte a Magyar Szórvány Napjának történetét, amely Hunyad megyéből indult útnak a háromszéki és Hunyad megyei közösségek együttműködésének eredményeként. Az RMDSZ 2011-ben a nagyváradi kongresszusán hozott határozat, valamint a Magyar Állandó Értekezlet szórvány albizottságának idei döntése értelmében egész Kárpát-medencében együtt ünnepelnek a magyarok.
,,Legyen ez az a nap, mikor a magyar nemzet jobban odafigyel a szórványmagyarságra rendezvények, híradások, előadások, konferenciák, közösségépítő programok révén. Bethlen Gábor, Kún Kocsárd és még nagyon sok előttünk járó személyiség nyomdokain haladva komoly esély van arra, hogy az összmagyar szolidaritás megteremtse a magyar nemzet pozitív jövőképét, megeddze a székelység jövőbe vetett hitét, erősítse a szórványmagyarság valós alapokon nyugvó optimizmusát. Ehhez járulhat hozzá a Magyar Szórvány Napja is" – idézte fel az RMDSZ határozatát Winkler Gyula.
Az EP-képviselő ismertette a nagyenyedi szórványkonferencia záródokumentumát, elmondta, hogy a konferencia legfontosabb napirendi pontja a szórványoktatás volt, amely Hunyad megyében is kulcskérdés. ,,Itt, Hunyad megyében is a legfontosabb célkitűzésünk az anyanyelvű oktatási hálózat fenntartása, és bizony, napi gondokkal is meg kell küzdeni. Most legutóbb például a kormány döntésének következtében drasztikusan csökken az ingázó diákok támogatása, ez a következő időszakban komoly gondokat okoz Erdély-szerte a szórványkollégiumok működtetésében. Igyekszünk alternatív támogatási rendszerekkel enyhíteni ezeket a gondokat, de világosan látszik, hogy az RMDSZ ellenzékben elveszít egy sor olyan eszközt, amelyek a közösség gondjait orvosolhatná. Ezért tartom fontosnak, hogy a választások alkalmával az erdélyi magyarok, éljenek a szórványban, interetnikus környezetben vagy tömbben, szolidárisan támogassák szövetségünket, biztosítva ezáltal, hogy nélkülünk ne születhessenek olyan döntések, amelyek befolyásolják közösségünk mindennapjait" – mondta Winkler Gyula.
maszol/MTI/közlemény

Alkotói vágy hatvan év után is
Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész nyolcvanadik születésnapját ünnepelték a hét végén a Bernády Házban.
A Magyar Művészeti Akadémia Koller-díjas tagjának és számos jelentős köztéri mű, illetve kisplasztika alkotójának tiszteletére kiállítást szerveztek, amelyen az ünnepelt munkásságából láthattak ízelítőt az érdeklődők. Zsúfolásig megtelt a kiállítóterem, az előcsarnok is tele volt ünneplő kollégákkal, barátokkal, művészetkedvelőkkel. Nagy tapssal fogadta a közönség a szobrászt, akinek pályafutását Nagy Miklós Kund újságíró méltatta.
Mint elmondta, már pályakezdőként tanúja volt Hunyadi munkásságának, olyan alkotások elkészültének, amelyeket hosszú évek múltán is sokan csodálnak. Példaképekről, mesterekről, múzsákról, modellekről, de nem utolsósorban tanítványokról is szólt a méltatás, akik alakították Hunyadi művészi ízlését, és hozzájárultak munkásságához. Műveinek mondanivalója egyre egyszerűbb és lényegretörőbb lett az évek során, a mintázás pedig nagy erőssége lett. Hatvan évnyi munka összefoglalását láthatták a jelenlévők, és az is kiderült, hogy a művész kedvenc anyaga a Hargitán található szürke bazalt, amelyből legkedvesebb munkái készültek. Mint elhangzott, Hunyadi László 80 évesen is tele van ötletekkel és alkotói energiával, pályafutása nem zárult le.
Becze Dalma
Krónika (Kolozsvár)

Magánszínház mutatkozik be Sepsiszentgyörgyön
Magánszínház társulata mutatkozik be a sepsiszentgyörgyi közönség előtt november 28-án Henrik Ibsen darabjával. A társulat reményei szerint az alternatív színjátszást örömmel fogadja majd a közönség.
A frissen alakult Spectrum Színház mutatkozik be csütörtökön, 19 órától Sepsiszentgyörgyön, az Új Stúdióban. Török Viola magánszínházának társulata Henrik Ibsen A nép ellensége című darabjával lép a nagyközönség elé – tájékoztatott a színház sajtóirodája. A színházalapítás gondolata már évekkel ezelőtt megfogant a rendező Török Viola fejében, de csak most sikerült kivitelezni azt. A rendező elmondása szerint, az alternatív színház kezdeményezésének ötlete egyrészt az ilyen jellegű erdélyi magyar színházak hiányából fakadt. „Ha az alternatív szó azon meghatározásból indulunk ki, miszerint jelentése: más, a megszokottól eltérő, egyedi, eredeti és független – megfigyelhetjük, hogy a marosvásárhelyi Yorick Stúdió, az Ariel Gyermek- és Ifjúsági Színház keretén belül működő Underground, a Stúdió Színház Akadémiai Műhelye és a sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely kezdeményezésein túl egyetlen alternatív színház sem működik Erdélyben. A Spectrum Színház létrehozását tehát elsősorban ezen hiány betöltése motiválta, másrészt a szabad művészi kibontakozás vágyából fakadt” – magyarázta.
A Spectrum Színház célkitűzése, hogy teret biztosítson a szabad művészi kibontakozásnak és kísérletezésnek; küldetése pedig, hogy olyan fórummá váljon, amely felmutatja korunk aktuális társadalmi problémáit, és lehetséges megoldásokat ébreszt. A társulat elsőként Henrik Ibsen A nép ellensége című drámáját viszi színre, melynek középpontjában egy Tomas Stockmann nevű fürdőorvos áll, aki felfedezi, hogy a város anyagi jólétét biztosító gyógyfürdők vize mérgezett. Lelkiismeretes orvos és állampolgár lévén nyilvánosságra akarja hozni felfedezését, de számtalan akadályba ütközik. A napvilágra jutott igazság fénye ugyanis árnyékot vetne a fürdő és a város vezetőinek szakmai tekintélyére és pénztárcáik mélyére. Mi lesz a történet végkifejlete? Hogyan lehetséges tisztának megmaradni egy olyan társadalomban, amelynek szellemi forrásai mérgezettek? Lehetséges-e egyáltalán? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keres választ az előadás.
Bús Ildikó
Székelyhon.ro

Nincs valós kétnyelvűség
Marosvásárhelyen harmincegy elemi és középiskolai oktatási intézményt jelentett fel az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) a kétnyelvű, homlokzati, tájékoztató táblák, értesítők hiánya miatt. A feljelentés nyomán néhány iskolában történtek előrelépések, de a legtöbb iskolaigazgató elhárította a számonkérést.
A legtöbb marosvásárhelyi tanintézetbe belépőket kizárólag román nyelvű értesítő táblák fogadják, annak ellenére, hogy az épületben magyar gyerekek is tanulnak, magyar tanárok, tanítók is oktatnak, és számos magyar szülő is bejár oda. A törvény lehetőséget biztosít arra, hogy az oktatási intézményekben minden feliratot, a faliújságot, a hirdetőtáblán megjelenő értesítéseket románul és magyarul is feltüntessék. Ennek ellenére a legtöbb iskolaigazgató teljesen elzárkózik a kétnyelvűség megvalósításától.
Feljelentések sorozata
A CEMO felmérte a marosvásárhelyi iskolákban a kétnyelvűséget, és megállapította: nemcsak az oktatási intézményekben, de a tanfelügyelőségen is jelentős hiányosságok vannak. Idén májusban az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál feljelentette a Maros Megyei Tanfelügyelőséget, mert nem tartja be a kétnyelvűségre vonatkozó törvényt: mind a hirdetőtáblákon, mind a honlapon csak román nyelven közli a tudnivalókat. A feljelentésre a tanfelügyelőség jogásza azt válaszolta, hogy az általa képviselt intézmény nem közintézmény, így nem köteles mindent a kisebbség nyelvén is közölni.
Idén nyáron a Diszkriminációellenes Tanácsnál feljelentették a teljes marosvásárhelyi iskolai hálózatot, jelezve, hogy a legtöbb kétnyelvű oktatási intézményben hátrányos megkülönböztetésben részesítik a magyar diákokat, tanárokat, szülőket. A feljelentés nyomán a tanfelügyelőség összehívta az iskolaigazgatókat és aligazgatókat, hogy elfogadjanak egy közös álláspontot.
Az igazgatók elzárkóznak
A találkozón voltak olyan igazgatók, akik teljesen elzárkóztak a kétnyelvűségtől, voltak olyanok is, akik arra hivatkoztak, hogy a polgármesteri hivatal kell biztosítsa a kétnyelvű homlokzati táblákat, és nincs pénz arra, hogy a benti feliratokat elkészíttessék. Az iskolák külön-külön kell a tanácsnak választ küldjenek az általunk megfogalmazott panaszra. Tudomásunk szerint sokan követték a tanfelügyelőség példáját, és azt írták, hogy rájuk nem vonatkozik a kétnyelvűségi követelmény, mert a tanintézetek nem közintézmények. A valódi harc csak ezután kezdődik, hiszen egyenként kell meggyőzni az iskolaigazgatókat, aligazgatókat, szülőket, a vezetőségi tanácsban levő önkormányzati képviselőket, hogy a magyar közösség számára fontos, a román közösséget pedig nem sérti, ha a feliratok kétnyelvűek – mondta Szigeti Enikő, a CEMO vezetője.
A prefektúrát sem tisztelik
A jogvédő azt is elmondta: többször kérték a prefektúrától, hogy kérje számon a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivataltól a kétnyelvű iskolai homlokzati táblák kihelyezésére vonatkozó helyi tanácsi határozat életbe ültetését. A prefektúra átiratban kérte is, de eredménytelenül, mert a városháza ezt a határozatot nem alkalmazta. A Vásárhelyi Hírlap érdeklődésére Peti András alpolgármester elmondta, kizárólag a polgármester tudja elrendelni a táblák elkészíttetését, amelyekre a költségvetésben pénz van előirányozva. „Nem értem, hogy a polgármester miért nem akarja sem a kétnyelvű iskolatáblákat, sem a valódi kétnyelvű utcanévtáblákat megrendelni, kihelyeztetni” – fogalmazott Peti András.
Vannak pozitív példák is
A CEMO több éves lobbizás, egyeztető tárgyalás és villámcsődület megszervezése után elérte, hogy idén szeptemberben megvalósult a valós kétnyelvűség a Liviu Rebreanu Iskolában. Mint Horváth Kovács Ádámtól megtudtuk, ezt a tanintézetet már korábban feljelentették a Diszkriminációellenes Tanácsnál, amely úgy határozott, hogy 3 ezer lejes pénzbírságot is fizessenek a törvény be nem tartása miatt. Végül az iskolában száznál több kétnyelvű táblát helyeztek el, ezeket a szülők költségén készítették el.
„Jelenleg valós kétnyelvűség van a Liviu Rebreanu iskolában, az összevont 6-os és 7-es Általános Iskolában, a Dr. Bernády György Általános Iskolában. A szülők kérésének eleget téve megjelent néhány magyar felirat az Európa Gimnáziumban és az Egyesülés lakótelepen működő Alexandru Ioan Cuza Általános Iskolában. A tömeges feljelentések nyomán néhány iskolában, például az Unirea Főgimnáziumban és a Művészeti Líceumban kitettek néhány magyar nyelvű táblát” – számolt be Horváth Kovács Ádám, aki személyesen tartja a kapcsolatot a magyar aligazgatókkal, szülőkkel, tanárokkal, és közösen beszélik meg, találják ki, hogy melyek legyenek a következő lépések a hatékony nyelvi jogérvényesítés érdekében.
Simon Virág
Székelyhon.ro

Alternatívák és szimbólumok
A politikai propaganda egyik legfőbb, leghatékonyabb eszköze az ismétlés, a sulykolás, feltéve, ha kellő médiaerővel párosul. Ennek minden bizonnyal a médiatámogatottságnak soha híján nem levő RMDSZ vezetői is tudatában vannak, erre utal legalábbis, hogy Markó Béla és követői az utóbbi tizenöt esztendőben kevés dolgot hangsúlyoztak annyira, mint azt, hogy a politikájuknak nincs alternatívája. Ami persze nem igaz, de jól hangzó, sokfelé bevált szólam. Hallhattuk a tézist SZKT-kon, kongresszusokon, ünnepi beszédekben, interjúkban és esszékben. Legdurvább megfogalmazása Markó nevéhez fűződik, a 2011. február 28-i RMDSZ-kongresszuson a hamis beállítást azzal tetézte a leköszönő RMDSZ-elnök, hogy aki őket „legtöbbet támadta” – itt nyilván Tőkés Lászlóra célzott –, „most ott van az Európai Parlamentben, pártot alapít, és minden bizonnyal román parlamenti jelenlétről, esetleg kormányzásról álmodik.” Amiből Markó szerint az következik, hogy „vagy megalkudott az is, aki minket annyi éven át megalkuvással vádolt, vagy egyszerűen kezdettől fogva nekünk volt igazunk.”
Sajátos út
Holott az EP-képviselet éppenséggel szerves része annak a politikai vonalvezetésnek, amely több, mint húsz esztendeje néhány évre győzedelmeskedett az RMDSZ-politikában. E politika konszenzuális volt, az egész erdélyi magyarság, a civil szféra, a sajtó és az egyházak támogatását élvező stratégián alapult. Ehhez képest jelentett alternatívát az 1996-os távlattalan kormányzati szerepvállalás, az új, önfeladó kurzus, a román kisebbségpolitika külföldi legitimálása apró-cseprő engedményekért cserébe. A Tőkés László ellen a Románia Csillaga érdemrend kapcsán indított hajsza épp annak visszaigazolása, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke jól képviselte közösségének ügyét e magas fórumon, mint ahogy a román politikum ismételt dicsérete az RMDSZ megbízhatóságáról és kiszámíthatóságáról igencsak kétes értékű egy sovinizmussal átitatott, autonómiaellenes politikai közegben.
A pártalapításból sem következik a markói konfrontációkerülő kurzus helyeslése, a párt ugyanis, amint azt megalapítói számtalanszor elmondták, eszköz az autonómia kivívására. Első lépésben arra, hogy az RMDSZ-t rászorítsa saját programja betartására, a nemzeti önkormányzat építésére és az autonómiakövetelés képviseletére. A parlamenti jelenlét sem jelenti automatikusan a távlati célok feladását, ellentétben a kormányzati szerepvállalással, amely esetében viszont elvi problémák merülnek fel, a radikálisnak mondott nemzeti-autonomista oldalon zajlottak is izgalmas elméleti viták arról, hogy lehetséges-e egyáltalában autonómiapolitikát folytatni úgy, hogy az adott közösség politikai érdekképviselete részt vesz a kormányzásban. E kérdésre adott választól függetlenül azonban Markó Béla kitalációja, hogy az EMNP-ből vagy EMNT-ből bárki kormányzati szerepvállalásról álmodna. A lényeg, hogy az erdélyi magyarság sajátos utat választott: ellentétben a maguk korlátozott vagy teljes szuverenitását erőszakos eszközökkel kivívó koszovóiakkal, írekkel és dél-tiroliakkal, az erdélyi magyar érdekképviseleti szervezetek békés eszközöket választottak, s ellentétben az autonómiakövetelés hallatára nem egyszer ügyészséget, bíróságot, börtönt emlegető román hatalom rágalmaival, mindig megmaradtak az alkotmányosság keretein belül. Az alkotmányosság keretein belül azonban nemcsak tájba simuló, Bukarestre kacsintó politika alternatívája elképzelhető. Egyik oldalról létezik egy konfrontációt vállaló törvényes út, amely belső és külső nyomás alá igyekszik helyezni a román hatalmat, illetve létezik olyan út is, amely legalább az elért eredményeket igyekszik maximálisan kihasználni. S persze a kettő ötvözete lenne az optimális.
Mozgástér-perspektívák E tekintetben egyik vesszőparipám: ha az első szabad választás után, 1990 májusában a frissen megválasztott RMDSZ-frakció tagjai nem lettek volna hajlandók megszólalni másként, mint magyarul, előbb-utóbb felszerelik a tolmácsgépeket, és de facto intézményesítik, hivatalosítják az ország kétnyelvűségét. A román hatalom nem engedhette volna meg magának, hogy a vásárhelyi pogrom s a bányászjárások után, a demokratikus teljesítménykényszer alatt ne engedje szóhoz jutni az akkori legnagyobb ellenzéki pártot. Lett volna persze hörgés, fenyegetőzés, átkozódás a román oldalon, de ha az RMDSZ-frakció egységet, megfélemlíthetetlenséget és megvásárolhatatlanságot tanúsít, helyzetet lehetett volna teremteni. S ezzel többet érünk el, mint a közel negyedévszázados gazsulálással. Ehhez képest mit láthatunk a gyakorlatban? Azt, hogy a törvényes lehetőség még az olyan szimbolikus helyszínen is, mint Marosvásárhely, hosszú évekig vonakodtak a magyar képviselők magyarul beszélni – 2013 őszéig csak a néhai Ráduly Levente élt rendszeresen ezzel a lehetőséggel. Most, 2013 őszén is csak tiltakozásképpen kezdtek a magyar tanácsok magyarul beszélni, miután a román hivatalosságok impertinensen, az ember természetes jogait taposva reagáltak Lakó Péterfi Tünde magánakciójára. A vásárhelyi hölgy neve azóta szimbólummá vált Erdélyben, a helytállás, a magyar büszkeség, a méltóság, a jogainkért való kiállás szimbólumává. Összességében, az egyéni példamutatáson túl is sokat köszönhetünk neki. Egyik oldalról az összerdélyi „egybanis” gyűjtőakció közösségi energiákat szabadított fel, közösségi sikerélményt jelentett, másrészt végre azt olvashattuk a sajtóban, hogy a marosvásárhelyi tanácsülésen „valamennyi RMDSZ-es képviselő előbb magyarul fejtette ki álláspontját az ülésen, aztán tolmács hiányában románul is összefoglalta az elmondottakat.” Mindegy, hogy milyen párthoz húz a szívünk, ha magyarul érzünk, akkor csak szurkolhatunk, hogy tartson a szuflából és intézményesedjen a magyar beszéd az erdélyi frontvárosban, ne maradjon az akció egyfajta időszakos tiltakozás. Nem egymást kell legyőznünk, hanem közösségi mozgásterünket kell bejátszanunk s szélesítenünk. No meg törekednünk arra, hogy összefogással, közös erővel rákényszerítsük a többséget jogos követeléseink elfogadására.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Könyvtári centenáriumot ünnepeltek
"A közösség szolgálatában" – de hogy miért csak románul?!
A Kultúrpalota százéves fennállásának alkalmából szervezett ünnepségsorozat része volt a Megyei Könyvtárban és a Kultúrpalota nagytermében tegnap megtartott A Maros Megyei Könyvtár – száz év a közösség szolgálatában című rendezvény. A centenáriumi ünnepség a könyvtár igazgatóinak nevét tartalmazó emlékplakett felavatásával kezdődött, majd a meghívottak, résztvevők átvonultak a Kultúrpalota nagytermébe, meghallgatni a méltatóbeszédeket, jelen lenni az évfordulós emléklapok átadásán. Mindez kizárólag románul zajlott, amint az a szintén csak román nyelvű programban szerepelt.
Annak ellenére, hogy még nyáron, a Kultúrpalota ünneplésére szervezett rendezvénysorozat megkezdése előtt a sajtó már jelezte, hogy a megtervezett plakátok egynyelvűek, illetve kevés magyar vonatkozású rendezvényt tartalmaznak, az RMDSZ megyei képviselői sajtótájékoztatón nyugtatták meg a sajtót: nemzetiségi szempontból kiegyensúlyozott rendezvényekre kerül majd sor, illetve kétnyelvű programfüzeteket, plakátokat, egyéb népszerűsítő anyagokat adnak ki. A tegnapi tapasztalatok azonban ennek homlokegyenest ellentmondtak. A díszbeszédek kizárólag románul hangzottak el, még mutatóban sem hallottunk egy magyarul szóló üdvözlést, a programfüzet egynyelvű volt, a rendezvény szekcióülésein néhány kivétellel román előadók szerepeltek – mindez annak a marosvásárhelyi, ma megyei könyvtárnak az ünnepségén, abban a Kultúrpalotában, amelyet Bernády György építtetett. Annak a könyvtárnak az ünnepségén, amely egyaránt a magyar és román közösség szolgálatában állt mindvégig, amelynek 14 igazgatója közt ott volt Molnár Gábor, Vigh Károly, Rácz Béla, Bartók Ibolya, Halász Borbála (majd 1965 után román nemzetiségűek váltották őket), és amelynek korszerűsítését Lokodi Edit tanácselnökként kiemelten támogatta. A rendezvény a román himnusz eléneklésével kezdődött, ezt követően Monica Avram jelenlegi könyvtárigazgató ünnepi beszéde következett. Felszólalásában történelmi napnak nevezte a tegnapit, hangsúlyozva, hogy 100 év tevékenység, tapasztalat, nehézség áll az évforduló mögött. Méltatta a megyei könyvtárnak a városi közkönyvtárakkal való gyümölcsöző együttműködését, a különböző projekteket, amelyekben együttműködtek több állami intézménnyel.
Az igazgató emléklapot adott át a megyei könyvtárral "szorosan együttműködő" Szászrégen, Dicsőszentmárton, Marosludas, Nagysármás, Mezőtóhát (mind USL-s vezetésű – szerk. megj.) polgármestereinek, illetve a polgármesteri hivatal képviselőjének, majd a Vészhelyzeti Felügyelőség és a Marosvásárhelyi Börtön vezetőinek (a közös projektekben való együttműködés kapcsán). Emléklapot vett át az Amerikai Egyesült Államok bukaresti követségének sajtóattaséja, Kenneth Wetzel, aki felszólalásában hangsúlyozta: nem sok romániai közkönyvtár dicsekedhet százéves múlttal. "A könyvtárosok fontos szerepet töltenek be a közösség életében az oktatás fejlesztése, a kultúra terén, valódi értékek felé irányítva az embereket. A könyvtár nemcsak a tájékozódás, de a tanulás, a kommunikáció, a szocializálódás helyszíne is" – tette hozzá, köszönetet mondva a megyei könyvtárnak, az önkormányzatnak az American Corner program kapcsán a követséggel való együttműködésért. Emléklapot kapott többek közt Ciprian Dobre megyei tanácselnök is, aki a könyvet a "legjobb barátnak" nevezte. "Sem a számítógép, sem más kibernetikai módszerek nem helyettesíthetik a nyomtatott könyvet vagy akár a táblagépen olvasható könyvet. Egy könyv elolvasása után az ember úgy érzi: máris többet tud" – mondta a tanácselnök. A következő kitüntetett Corneliu Grosu prefektus volt, de más meghívottak is – leginkább szakmai szervezetek – lehetőséget kaptak a rendezvényen való felszólalásra, üzenet tolmácsolására. Az "időkapszula" lezárását követték a nap második részében a szekciónkénti ülések.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Tőkés csillaga
Eléggé tudathasadásos állapotok uralkodhatnak a szociáldemokraták soraiban, avagy a párt jelenlegi, ifjabb nemzedékének vajmi kevés tudomása van arról, hogy nagy elődeik annak idején milyen egyezségeket, megállapodásokat kötöttek, és ezek mit is tartalmaznak. Persze, az is előfordulhat, hogy a politikai alakulat képviselői és legfőbb vezetői szándékosan nem akarnak emlékezni az egykoron történtekre, s cselekedeteiket kizárólag a napi pártpolitikai és a személyes érdekek határozzák meg. Merthogy a szociáldemokratákat állítólag Tőkés Lászlónak idén júliusban, a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen tett felvetése – miszerint Magyarország vállaljon védhatalmi státust Erdély felett, ahogyan azt Ausztria tette Dél-Tirol felett – bőszítette annyira fel, hogy Victor Ponta párt- és miniszterelnökkel az élen kezdeményezték a volt temesvári lelkésznek, az 1989-es forradalom huszadik évfordulója alkalmával az államelnök által adományozott állami kitüntetés visszavonását.
Kissé érthetetlen, hogy miért szakadt el éppen most náluk a cérna, hiszen Tőkés László valójában semmi különöset, rendkívülit és szokatlant nem mondott a szóban forgó kijelentésével. Mindezt Tabajdi Csaba – aki paradox módon éppen ahhoz a határokon átívelő ideológiai csoportosuláshoz tartozik, amelynek romániai hívei a kitüntetés visszavonását kezdeményezték – nos, ő sem győzte több alkalommal is hangsúlyozni. Az EP-képviselő már októberben kiállt Tőkés László mellett, a román kormányt pedig önmérsékletre, illetve az eljárás lezárására szólította fel. A magyarországi szocialista politikus az ügy kapcsán kiadott nyilatkozataiban, a Magyarország és Románia között az 1990-es években létrejött alapszerződés egyik szerzőjeként nyomatékosan hangoztatta, hogy szerinte a dokumentum lényegében tartalmazza azt, amiről Tőkés László a nyáron Tusnádfürdőn beszélt, azaz biztosítja Magyarország anyaországi jogosítványait, mintegy védhatalmi státusát a romániai magyarság érdekében. Ugyanakkor Tabajdi azt is hangsúlyozta, hogy az alapszerződés nem zárja ki a kisebbségek kollektív jogait, valamint a különböző autonómiaformákat. Mindehhez csupán annyit tennék hozzá, hogy az 1996. szeptember 16-án, Temesváron keltezett alapszerződést Horn Gyula magyar és Nicolae Văcăroiu román miniszterelnökök írták alá. Az a Nicolae Văcăroiu, aki az országot 1992 és 1996 között irányító szocialista kormány első embere volt!
Nos, hát ennyit egy kétharmados többséget élvező kormánypárt politikai következetességéről, ígéreteiről és komolyságáról. Mindennek fényében meglehetősen furcsa tehát, hogy miért éppen Tőkésnek ez a kijelentése verte ki a biztosítékot a szocialisták háza táján, és tulajdonítottak ennek éppen most ekkora jelentőséget? Másrészt pedig érdekes módon az senkit sem zavar, hogy a szocialista csillagtulajdonosok között jogerősen elítélt személyek is vannak, akiktől hivatalból el kellett volna venni a kitüntetést, lásd például a börtönt is megjáró Adrian Năstase volt szociáldemokrata párti kormányfőt.
A végső döntés meghozatala Traian Băsescu kezében van, aki annak idején méltónak találta Tőkés Lászlót a kitüntetésre, és a Románia Csillagrend érdemrend lovagi fokozatát adományozta a volt temesvári lelkésznek az 1989-es forradalomban játszott történelmi szerepéért. Emlékeztetésképpen jegyezném meg, hogy ugyancsak az ő nevéhez kötődik a kommunizmus elítéléséről szóló jelentés elfogadása, amelyet egyik nyilatkozatában 2004 óta tartó államelnöki mandátumának egyik legfontosabb állomásának tekint. A kérdés ezek után csupán az, hogy Băsescu vajon képes lesz következetes maradni önmagához?
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

Beindult a Magyar Társasjátékosok Romániai Szövetsége
Hivatalosan is bejegyezték Magyar Társasjátékosok Romániai Szövetségét (MATRISZ), amely ennek alkalmából Kolozsváron tartotta nyitórendezvényét a hétvégén. Az egyesület tagjai jelképes tagsági díj fejében játszhatnak a legkülönfélébb társasjátékokkal. A szövetség rendszeresen szervez játékalkalmakat Marosvásárhelyen és Kolozsváron.
Építeni a közösséget, alternatívát nyújtani az igényes szórakozásra: ezek a Magyar Társasjátékosok Romániai Szövetségének (MATRISZ) legfontosabb célkitűzései – jelentette ki Csucsák István elnök a nemrég megalakult szövetség kolozsvári nyitórendezvényén. Hozzáfűzte: terveik szerint tevékenységüket Erdély-, sőt országszerte kiterjesztik, céljuk „visszahozni az emberek életébe a személyes kapcsolatokat.”
Csucsák István a Krónika kérdésre elmondta: a társaság bejegyzését hosszas szervezés előzte meg, fél évbe került amíg valamennyi engedélyt beszerezték, mintegy egy hónapja jegyezték be hivatalosan az egyesületet. „Azért is tartottuk meg ezt a kolozsvári nyitórendezvényt, hogy bejelentsük a nagy közönségnek: létezünk vagyunk” – magyarázta.
Mint mondta, egyesületük már korábban is szervezett rendezvényeket a társasjátékok kedvelőinek Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben és Sepsiszentgyörgyön is, az újdonság abban rejlik, hogy most már bejegyzett jogi személyként tehetik meg mindezt. Kérdésünkre elmondta: csak a kolozsvári Agape étteremben megtartott hétvégi nyitórendezvényen 70 különböző tábla- és kártyajátékot próbálhattak ki a résztvevők.
Hozzáfűzte, igyekeznek a külföldön megjelent legújabb társasjátékokat is behozni Erdélybe, a Carcassonne és Catan nevű stratégiai társasjátékokból például világbajnokságot is szerveznek, így értelemszerűen, helyi és országos bajnokságok is vannak.
Csucsák István ugyanakkor elmondta: a szövetséghez csatlakozó játékosok évi harminclejes tagdíjat fizetnek. Amint rámutatott, az összeg szimbolikusnak is tekinthető, ahhoz képest, hogy több száz lejes játékokkal is játszhatnak a tagok. A játékokat ugyanis az egyesület szerzi be, a helyszínt is ők biztosítják.
A tagdíjakon kívül pályázati forrásokból illetve támogatásokból tartja fenn magát az egyesület. Kérdésünkre kifejtette: Marosvásárhelyen kéthetente, míg Kolozsváron havi egy társasjáték estét szerveznek, a tagság bővülésével azonban ezek az alkalmak is gyakoribbá válhatnak, folyamatosan várják a jelentkezőket. Az érdeklődők az egyesület Facebook-oldalán tudhatnak meg bővebb információt, de a közeljövőbe a www.matrisz.ro internetes oldaluk is elindul.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

A könyvtár a mienk is!
A Maros Megyei Könyvtár vezetőségének felelősségre vonását kéri az Erdélyi Magyar Néppárt, mivel a hétvégén megtartott centenáriumi ünnepségről kiszorult a magyar nyelv és a magyar kultúra, és a jövő nemzedéknek hátrahagyott emlékplakett is kizárólag román nyelvű.
Az igazgatók névsorát tartalmazó ominózus emlékplakett
A Maros megyei önkormányat vezetőségétől kéri az EMNP Maros megyei (Portik Vilmos) és marosvásárhelyi (Jakab István) szervezetének elnöke, hogy járjanak utána és vonják felelősségre azt a személyt, aki elrendelte a magyar nyelv száműzetését a Maros Megyei Könyvtár hétvégi centenáriumi ünnepségéről. Továbbá kérik, hogy az egykori igazgatók névsorát tartalmazó emlékplakettet azonnal cseréljék le kétnyelvűre, „megtisztelve ezzel a marosvásárhelyi és Maros megyei magyarságot”.
Mindezt azért, mert a könyvtár vezetősége az intézmény fennállásának centenáriumi ünnepségén „teljes mértékben mellőzte a magyar nyelv használatát, a szórólapoktól kezdve az elhangzott beszédekig és az utókor számára elhelyezett emlékplakettig mindenhol kizárólag a román nyelv érvényesült. A Könyvtár vezetősége kiszorította a magyar nyelvet és a magyar kultúrát egy olyan intézmény jubileumi ünnepségéről, amely éppen a kultúrát szolgálja, a könyv és az irodalom szeretetét hirdeti, valamint a kultúrák között hidat kíván teremteni. A gesztust a marosvásárhelyi magyarság arculcsapásaként, semmibevételeként, másodrangúságba taszításaként értékeljük, hiszen elfogadhatatlan, hogy egy olyan városban és egy olyan megyében, amelynek lakossága majdnem 50 százalékban magyar anyanyelvű, a közpénzekből fenntartott intézmény ünnepségén egyetlen szó se hangozzék el magyar nyelven. A magyar nyelv módszeres mellőzése annál inkább fájó és sértő közösségünkre nézve, hogy a szecesszió gyöngyszemeként emlegetett marosvásárhelyi Kultúrpalotával egyetemben idén százéves a Könyvtár is, amely szintén Bernády György polgármestersége alatt jött létre 1913-ban, első és 22 évig tisztségben maradó igazgatója a magyar Molnár Gábor volt – akkor, amikor az 1910-es népszámlálás szerint a városnak 25 517 lakosa volt, ebből 22 790 magyar, 1717 román és 606 német” – áll a közleményben, amelyben azt is kifogásolják, hogy az emlékplakett felavatására kizárólag az ortodox egyház képviselőit hívták meg.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro

Belföldi hírek
Magyarul miért nem?
Elfogadhatatlan, hogy az egységes segélyhívó szolgálat ne működjön magyar nyelven is Romániában, amikor ezt a 2008/34-es sürgősségi kormányrendelet 12-es pontja előírja – nehezményezte Kereskényi Gábor, az RMDSZ Szatmár megyei parlamenti képviselője abban a hivatalos kérdésében, amelyet az egészségügyi miniszternek intézett.
Kereskényi ismertette, Románia nyolc megyéjében 41 magyar anyanyelvű alkalmazott dolgozik a segélyhívásokat fogadó szervnél, ha egy vészhelyzet jelentésekor az adott központban épp nem szolgálatos egy magyar anyanyelvű alkalmazott sem, akkor az illetékes központnak kötelessége mielőbb átkapcsolnia a hívást egy másik központba, ahol magyarul fogadják a bejelentő hívását. A képviselő konkrét esetet is ismertetett, amikor a központ nem volt hajlandó magyar anyanyelvű alkalmazotthoz irányítani a segélyhívást, és mentőt sem küldött a helyszínre. Kereskényi az egészségügyi minisztertől írásban és szóban is választ kért annak érdekében, hogy mielőbbi megoldásokat ültessen gyakorlatba a hasonló helyzetek elkerülése végett. Orbán–Kelemen-találkozó A Közép-Kelet-Európa–Kína csúcstalálkozón Bukarestben tartózkodó Orbán Viktor kormányfő tegnap délután megbeszélést folytatott Kelemen Hunorral, melyen az RMDSZ elnöke tájékoztatta Orbánt a szövetség legfontosabb célkitűzéseiről, a Ponta-kormány decentralizációs döntéséről és annak következményeiről. Emellett egyeztettek a jövő évi európai parlamenti választásokra való felkészülésről, amellyel kapcsolatban Kelemen Hunor fontosnak nevezte, hogy a magyarság és ezen belül a romániai magyarság erős képviselete megmaradjon Strasbourgban. Orbán Viktor leszögezte: az erdélyi magyarság és politikai képviseletei ezután is minden ügyben számíthatnak a magyar kormány támogatására és együttműködésére.
Összefogás Kolozsvárért
Együttműködési szerződést írt alá hét Kolozs megyei párt, köztük az RMDSZ, a Nemzeti Liberális Párt, a Szociáldemokrata Párt és a Demokrata-liberális párt annak érdekében, hogy politikailag támogassák Kolozsvárt a 2021-es Európa Kulturális Fővárosa címre. Horea Uioreanu Kolozs megyei tanácselnök felvetette, megpróbálja felvenni a kapcsolatot az északnyugati fejlesztési régió többi megyéjével is Kolozs megye támogatása érdekében. Emil Boc kolozsvári polgármester felelevenítette, az Európai Bizottság az EU legvendégszeretőbb városának minősítette Kolozsvárt, több amerikai lap meg rámutatott, hogy Kolozsvár az első három város között van, amely a kortárs művészet irányzatait diktálja. Florin Moroşanu, a Kolozsvár – Európa Kulturális Fővárosa 2021 Egyesület elnöke kijelentette, a támogató szerződést aláíró pártok arra is kötelezik magukat, hogy az európai politikai családok támogatását is kérjék a projektet illetően.
Băsescu összehívta a védelmi tanácsot
Ma délutánra hívta össze a legfelsőbb védelmi tanácsot Traian Băsescu államfő, a testület napirendjén a nemzetbiztonsági kérdésekkel foglalkozó intézmények költségvetési javaslatának megvitatása, valamint egyéb, a nemzetbiztonsággal kapcsolatos ügyek szerepelnek – közölte az államelnöki hivatal. A tanács ülésén valószínűleg nem tud részt venni Victor Ponta miniszterelnök, neki ugyanis abban az időben előre rögzített találkozói lesznek. Băsescu vasárnap jelentette be, visszautasítja a költségvetési törvényt vagy megtámadja azt az alkotmánybíróságon, amennyiben a kormány nem vonja vissza az üzemanyagok jövedéki adójának növelését.
Kínai segítséggel
Románia kínai segítséggel építené meg a cernavodai atomerőmű hármas és négyes blokkját – ennek reményében egyebek mellett az atomenergetikai együttműködésről írtak alá szándéknyilatkozatot az érintett szakhatóságok vezetői tegnap Bukarestben, Li Ko-csiang kínai és Victor Ponta kormányfő jelenlétében. Li Ko-csiang kormányának több miniszterével és egy csaknem 300 fős üzletember-küldöttséggel érkezett tegnap Bukarestbe, ahol ma rendezik meg a Közép-Kelet-Európa–Kína csúcstalálkozót tizenhat miniszterelnök részvételével.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)