Párbeszéd nemzetről, nemzetköziségről
Jelen kötetünkben sikerült számos munkatársunkat, a világ különböző részein élő magyarokat, s mellettük néhány román szakembert is megszólítanunk arról, hogyan látják, hogyan élik meg a nemzeti identitást a maguk környezetében, a politikai életben, a történelemben, a kultúrában, a gazdaságban – otthon és a nagyvilágban – olvasható a Párbeszéd a nemzetről, nemzetköziségről című, a kolozsvári Kom-press kiadásában megjelent kötet előszavában, amelyet múlt szerdán mutattak be a Deus Providebit Házban.
A társadalmi párbeszéd éles viták középpontjában áll Európa-szerte, Kelet- Közép-Európában különösen, és így a magyar közbeszédben is a nemzet, a nemzetközösség kérdése. A Korunk immár 87 éves történetében változó hangsúlyokkal, meg-megújuló intenzitással folyik ez a diskurzus: az első szakasz (1926-1940) Dienes László, majd Főként Gaál Gábor szerkesztői idejében az internacionalizmus érveit állította előtérbe, az 1957-től számítható második folyam, a szigorú pártellenőrzés és cenzori tiltások valamelyes könnyebbülésekor, a hetvenes években már felmutatja a nemzeti önismeret (legalábbis közvetett) kérdéseit: 1990 óta már nincs külső akadálya, hogy időről időre súlypontos lapszámainkban vagy rovatainkban rákérdezzünk: mit jelent ma a nemzeti hagyomány, mit az európaiság, hogyan harcolnak egymással (hangzanak össze) a nacionalizmusok, miképpen működnek a nemzetek fölötti intézmények – áll az előszóban.
A beszélgetésen az erdélyi értelmiség olyan jeles képviselői vettek részt, mint Buchwald Péter vegyész, politikus, Egyed Péter író, kritikus, Kántor Lajos, a Korunk volt főszerkesztője, Kötő József professzor, politikus, Láng Zsolt, a Látó szerkesztője. Az est házigazdája és moderátora Markó Béla költő, politikus volt, aki felvezetőjében elmondta, a kötet szerzői sokan vannak, mind fontos írók, közírók, szociológusok, filozófusok, esztéták, és feltette a kérdést: kinek lenne fontosabb ez a közös, kollektív meghatározása a nemzetnek, amely ebből a sokszálú kötetből kibontakozik, mint számunkra, hiszen a szerzők a nemzet, közösség fogalmát úgy közelítik meg, hogy külön határozzák meg a nemzetet és az államot egy közös Európában.
A térség jelenkori drámájának nevezte azt, hogy megpróbálják konglomerálni a nemzetet és az államot, ami tragikus következményekkel jár, ha valaki nemzetállamot akar létrehozni. Fontosnak tartja a könyvet, "amely fontos olvasmánya lehet minden, a sorsunkról gondolkodó, olvasó embernek".
Kántor Lajos a kötet születéséről beszélt, arról, hogy mi indokolta a létrejöttét. Elmondta, hogy 49 szerző kapcsolódott be a Korunk nagy ankétjába, de tanulmányok is születtek a kérdés kapcsán. A beküldött anyagokon nem változtattak, a válaszok nagyon sokfélék, a kötetnek van egy tanulmányi része is.
Egyed Péter az elmélet szemszögéből közelítette meg a kérdést: fontosnak tartja, hogy minél többen szólaljanak meg. Mint mondta, a nemzet az a közösség, amiben mindenkinek lehet szava. Fontos érzelmi kapocs, miért szeretjük ezt a nemzetet, melyek a hibái, milyen összetartó és széthúzó erők vannak ebben a közösségben. A nemzettudat részünkké vált, ahogy mi magunkat látjuk, az a reformkornak köszönhető, amikor a Kárpát- medencében a magyar nemzet politikai vezetői amellett döntöttek, hogy egy modern, európai nemzetet hoznak létre. Ebben döntő szerepe volt az 1948-as forradalomnak, a 12 pontnak: Mit kíván a magyar nemzet?
Ezért fontos, hogy mindenki elmondja, mit gondol erről, kinyilváníthassa az opcióját. Ezt hatalmi módszerekkel nem lehet megvalósítani.
Láng Zsolt arról beszélt, hogy nem fontos minden pillanatban opciót nyilvánítanunk. Az emlékezetről is szólt, hogy kevés az, amire emlékszünk. "Az emlékezet kérdéses dolog, baj van vele. A modern nemzetek mindig valamilyen katartikus élmény nyomán alakultak ki: Amerikában az észak–dél háború, Franciaországban a nagy francia forradalom, Németországban a második világháború. Véleménye szerint a haza tekintetében nagy zavar van a magyar szépirodalomban. Meglátása szerint 1989 egy olyan katarzis volt, ami mind az erdélyi, mind a romániai magyarok és románok, mind a magyarországi magyarok közös élménye volt, aminek az irodalomban azonban kevés nyoma van: Trianonról regények jelennek meg, 89-ről nem vesznek tudomást.
Kötő József számára a nemzet egy konstrukció, a kötet igazi kulcsszavának a közösségi identitást nevezte. Figyelmeztetett: változó korban élünk, ahol újraértékelődnek a fogalmak. Más, integráló térségben élünk, aminek politikai és gazdasági okai vannak, ami átrendezi szokásainkat, másfajta identitást diktál. Nem szakadhatunk le az európai folyamatról, de nem adhatjuk fel az identitásunkat sem. Megoldásnak nevezte kisebbségi sorban a gazdasági és kulturális konszolidációt. Mint mondta, figyelni kell a nyugati civilizált világ értékeire, de ugyanakkor figyelmet kell szentelni a saját népi kultúránknak is. Stratégiát kell kidolgozni arról, hogy a hagyományőrzést és modernizációt hogyan lehet beépíteni a nemzetépítésbe. Akkor konszolidálódik a magyar identitástudat, amikor kialakítja a kisebbségi intézményrendszert. Véleménye szerint ez a fajta struktúra alkalmas arra, hogy versenyképes közösséget tudjunk teremteni. A versenyképes közösséget csak akkor tudjuk megteremteni, ha egyfajta nemzeti konszenzus van abban, hogy milyen stratégia szerint építsük a közösségünket. Szerinte Cs. Szabó példáját kell követni: nyitottság a világra, de figyelni saját kultúránk mélységeire. Változó világban keresni identitásunkat.
Buchwald Péter vegyészként kakukktojásnak nevezte magát ebben a társaságban, aki "földhözragadt" megközelítésben azt mondta: az a magyar, aki akkor is vállalja magyarságát, ha nincs haszna belőle. Véleménye szerint a magyar–magyar kérdést itthon kell megoldani, a politikai pluralizmust "luxusnak" nevezte, mert ha nem leszünk parlamentben, tragédia lesz. Tisztázni kell az anyaországgal való viszonyunkat is: erdélyi entitás vagyunk, ne tekintsenek minket szavazás-utánpótlásnak. Meg kell szüntetni a gyűlöletláncot, ha normális viszony alakulna ki Magyarország és a szomszédai között, annak legnagyobb nyertesei a határon túli magyarok lennének.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Karácsonyi hangulatú irodalmi ülés Lippán
Kedden délután a lippai katolikus parókia hittantermében, a helybeli Degré Alajos Olvasókör megtartotta decemberi ülését, a karácsony szellemében.
A megjelenteket ft. Andó Attila plébános köszöntötte, majd a karácsony, a Megváltó megszületésének az ünnepét méltatta. A továbbiakban Czernák Ferenc a karácsony eredetéről, a karácsonyi szokásokról beszélt. József Attila, Ady Endre, Petőfi Sándor, Márai Sándor, illetve Fülöp Lídia, karácsonyi témájú költeményeiből olvasott fel egy csokorra valót Igna Ilona, Détári Katalin és Tóth Emil, miközben Czernák Ferenc elszavalt néhányat a jelzett költeményekből.
A decemberi irodalmi ülés kellemes hangulatban, agapével zárult.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Toró T. Tibor: A "hidegbéke" éve után a "forróbéke" évére készül az EMNP
A "hidegbéke" évét zárta és a "forróbéke" évére készül az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) - jelentette ki Kolozsváron tartott csütörtöki évértékelő sajtóbeszélgetésen Toró T. Tibor, a párt elnöke.
A 2013-as évet azért minősítette a "hidegbéke" évének, mert míg az EMNP folyamatosan tárgyalni szeretett volna politikai vetélytársaival, az erdélyi magyarság többsége által támogatott Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) folyamatosan "le akarta taszítani a Néppártot a politikai pályáról".
Toró T. Tibor szerint a jövő év forróságát a magyarországi országgyűlési, majd az európai parlamenti, végül pedig a romániai elnökválasztás adja. Kijelentette, hogy a magyarországi országgyűlési választás előtt az EMNP-nek a részvételre való buzdítás a feladata.
Az európai parlamenti választásokon azt tartja a párt feladatának, hogy biztosítsa Tőkés László számára a lehetőséget a Brüsszelben elkezdett munka folytatására. Toró lehetséges, de nem kívánatos "kamikázerepülésként" írta le azt az alternatívát, hogy az EMNP önálló jelöltlistát állítson az EP-választásokra.
"Nagyon extrém dolognak kellene történnie, hogy egy ilyent bevállaljunk. Azt sem szeretnénk viszont, hogy ajándékba adjunk a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek százezer szavazatot" - tette hozzá.
A pártelnök megerősítette, azzal az alternatívával is számolnak, hogy Tőkés László a Fidesz európai parlamenti jelöltlistáján szerezzen újabb brüsszeli mandátumot. Úgy vélekedett, Tőkés László olyan "nemzeti intézmény", akit nem lehet mással helyettesíteni.
Az MTI kérdésére válaszolva nem tartotta valószínűnek, hogy a Fidesz erdélyi személyiséget is feltegyen az országgyűlési képviselőjelölt-listájára. "A néppárt elképzeléseiben ugyan benne van, hogy legyen egy ilyen szószóló a magyar parlamentben. (...) Tőkés László pedig talán jobban meg tudná jeleníteni Budapesten a kárpát-medencei magyar ügyet, mint Brüsszelben, de legyen ez a Fidesz problémája" - jelentette ki az elnök.
Toró T. Tibor a 2014 végére várható romániai elnökválasztást arra tartaná jó lehetőségnek, hogy ismertessék meg jobban a közvéleménnyel Románia - román politikusok által jelenleg tabuként kezelt - föderális berendezkedésének elképzelését.
Toró T. Tibor a magyarországi választások előtti konjunktúrának tulajdonította a Fidesz az RMDSZ közötti jó viszonyt. Hozzátette, a Fideszre szövetségesként tekintenek, és elfogadják, hogy az folyamatosan "pacifikálni" próbálja az erdélyi magyar politikai viszonyokat
Gazda Árpád, MTI

Számvetés a pusztulással – Böszörményi Zoltán legújabb kötete
„Hercegem, a költők mind kihaltak!” – ezzel a felütéssel kezdődik Böszörményi Zoltán új kötete, a Katedrális az örök télnek, és kár tagadni, igaza van, legalábbis a versbeli logika szintjén, hiszen az utódok vagy utánzók felelőssége nem a múlt fölös csodálata, hanem mindig egy új világteremtés ígérete, amely irányt szabhat minden poétai erőfeszítésnek, legalább is a remek nyitó ballada szerint:
„Pedig itt elélhettek volna még, Az örök lugasban méla kedvvel, Hol rózsák hamvasztó tüze ég, tudás és sziporka ihlet leng el…” (Sorsunk délibábja) A szerző eddigi életművét nem lehet a szokásos irodalmi kategóriákba sorolni, mert más az indíttatás, a külső körülmények összhatása, és nem utolsó sorban másféle élményekből, versbeli kötőanyagokból építkezik ez a líra, mint a legtöbb kortárs költő esetében. A szerző messziről indult és hatalmas utat járt be, az életrajzi adatok szerint pályája kezdetén, Rejtővel szólva, egyszerre volt „kőfaragó és balett-táncos”, aztán filozófia szakos hallgató a Föld túloldalán, majd világjáró üzletember, és végül, de persze nem utolsó sorban számos regény és verseskötet szerzője. Ebből is következik, hogy ha látszólag ugyanolyan szavakat, motívumokat használ, mint bármelyik mai magyar költő, a háttér és az élményanyag horizontálisan kiterjedtebb, hiszen ő nem fantáziájából előbukkanó kellékként emlegeti a távoli egzotikus helyszíneket, a karibi estéket, a pálmafákat. A szinte cendrars-i kalandozások az „ötcsillagos luxusversek” esetében egy valóban megélt élményvilág realisztikus motívumai. A nyelvhasználat és a stíluskeveredések szintjein is felfedezhetőek nála azok a sajátosságok, amelyek még izgalmasabbá tehetik ezt a költészetet. Például akár Juhász Gyula vagy egy másik első világháború előtti költő is kezdhette volna így ezt a jelen felé indázó verset: „A dolgok költészete itt végtelen, Hallom, sír a parti fa, a búba font. A lélek bár átsegít még sok telen, Akácrügyet a tavasz ereje bont.” (De artis poeticae naturae) A parti fa „búba font” ─ a kifejezés archaikussága megütheti a mai olvasó fülét, de aztán hirtelen egy létértelmező, filozofikus, egzisztenciális problémákat felmutató költeményt kapunk: „Anima mundi a polifóniám, / Még sincs, ki értem a pokolra szállna. / Csak a líra, ha a sodrában állok…” Böszörményi jól játszik a beszédmódokkal, pályája kezdetén inkább az avantgárdhoz vonzódott, aztán kipróbált rengeteg műfajt és formát, írt szonettkoszorút, a jelen kötetben pedig találhatunk balladákat, hagyományos és modern hangszerelésű darabokat, és érdekes formai kísérletként egy hosszú, tercinákból álló verset is. Ebben a könyvében is megmaradt amolyan egykori-mai „disszidens költőnek”, akinek elege lett minden kelet-európai diktatúrából. Időzónák között otthonosan mozog, mégsem világpolgár, nagyon is magyar és lokálpatrióta egyszerre, a San Franciscó-i reggelekről, a Vörös tér turistakellékeiből összeállt benyomásokról, illetve aradi mindennapokról ír csevegő stílusban és enigmatikus mélyértelműséggel, és a Katedrálisban találhatunk politika feletti haza-verset is. A Katedrális az örök télnek négy részből áll (Délibáb, Ujjrács, Képeslap, Katedrális), köztük olyan motívumokkal, amelyeket a költő eddigi lírájából – például Majorana-verseiből – már ismerhetünk. A kötetadó cím pesszimisztikus, és a közéleti mondanivaló a trianoni tragédia máig nyomasztó utóhatásait vetíti elénk. Böszörményi sokat foglalkozik a magyar múlttal, a hazavesztéssel. A saját sors és az országos pusztulás szomorú és őszinte számvetésekre készteti. Megszólalásain nemcsak az aggodalom hallatszik át, hanem poétikailag szerencsés módon a nyolcvanas évek erdélyi költészete is: „A tömény éjben megfogan a félelem, a köd burkában nagyra nő, annyira, hogy már felejthető, kinek szavát őrzöm.” ( …) „azóta is szégyent gyűrünk egyre, s valami nosztalgiát keverünk…” (Katedrális az örök télnek) „Akik mindenüket feláldoznák egy órányi semmittevésért, ott sereglenek a lehetőségek homokhullámain…” (Márai ébresztése) Érdemes figyelni az ajánlásokra, hiszen Zalán Tibort, Jónás Tamást szólítják meg, az egyik Majorana-vers pedig Faludy Györgyöt. A Zalánnak ajánlott költemény szintén egy nem e tájon honos természeti képből kerekít metafizikai ihletettségű parabolát: „…Láttam kihunyni tüzet, vulkán láváját hason csúszni. éhes a fény, lángfű, bálvány, istenség. A láthatatlan hűség is szellem-én.” (Létem pora) A régies nyelvezetű tercinákban a szöveg tükrözései közt felsejlő témák és variációk ismételt hangütései izgalmas, sokértelmű költői anyaggá állnak össze: „…nincs menekvés, aki lázadt, halott ma. Marék porát széthordják vad telek, Vissza nem jő, ki a mának adózna. A szeretet lankáin pőre hegyek, Leselkedjen, ki álmot állít eléd A szórványban, a védtelen végeken.” (Kilenc oktáv) A kötet egyenletes színvonalát tekintve néha előfordulnak olyan megoldások, melyek megtorpanásra, újraolvasásra késztetik az embert, például a záróversben egy furcsa képet fedezhetünk fel: „most, hogy rád találtam, / ha kell, ringatlak / sok bajt látott karomban…” (Megtaláltalak) Továbbá szükségtelen túlzásnak tűnnek a Cérnára fűzve kezdősorai: „Csontomban még a folyékony idő. / (Mész lesz belőlem, és hahotázó köd.”) – pedig igazán jól folytatódik a vers: „tenger nyaldossa lábam. Próbám merő / gondolat, bennem sző. Szövetébe köt, / tétovázom. A szabadságom erő…” Sok érvényes felismerés gazdagítja a kötetet, amelyek a versekben megbújva azt bizonyítják, hogy érdemes figyelmesen, az apró mozzanatokra koncentrálva olvasni az egyes darabokat. Itt van például egy Ezra Pound által már idejekorán jelzett, találó hasonlat: „a pénz hatalmi tőke / nemi szerve van / virtusa az enyészet” (Majorana Moszkvában a Vörös téren). Vagy például a következő izgalmas, modern kép: „Aki az érvek hálójából szabadulni igyekszik, / irgalmat sugároz, / foghíjas térképet rajzol / a tudat merevlemezére.” (Márai ébresztése) Böszörményi Zoltán legújabb kötete kellemes és kalandos olvasmány, sokhúrú líra egyedi megoldásokkal, valamint Részegh Botond valóban ötcsillagos illusztrációival. Szép és tanulmányozásra érdemes könyv.
Böszörményi Zoltán: Katedrális az örök télnek. Kalligram, 2013.
Boldogh Dezső
irodalmijelen.hu
Erdély.ma

Mi történt a romániai forradalom főszereplőivel?
Az 1989. évi, élőben közvetített decemberi „forradalom” képei bejárták az egész világot. Főszereplői többnyire a semmiből érkező, ismeretlen vagy a párthierarchia második, harmadik vonalához tartozó „forradalmárok”, költők, színészek voltak. Közülük többen immár ismét eltűntek a semmiben, néhányan azonban ma is meghatározó politikusokká váltak. Mi lett a sorsuk ezeknek a „forradalmároknak”?
A jelmondat: „tégy úgy, mintha dolgoznál”
1989. december 22-én, röviddel azt követően, hogy Nicolae és Elena Ceauşescu a helikopter fedélzetén elhagyta a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának épületét, a „szabaddá lett” román televízióban a „forradalmárok” között ott volt a Ceauşescu-rendszert bíráló és ezért házi őrizet alá helyezett Mircea Dinescu. Az akkor 39 éves költő nyomban azt követően érkezett e televízió székházához, hogy a házát őrző securitatások kereket oldottak.
1989 decemberét követően Mircea Dinescu az Írószövetség elnöki tisztségét töltötte be 1990 és 1993 között, 2006-tól pedig a Securitate Levéltárát Átvilágító Országos Tanács tagjaként működött, e tisztségéből azonban 2012-ben távoznia kellett, mivel két kereskedelmi társaság igazgatótanácsi tagjaként összeférhetetlennek nyilvánították. Jelenleg 80 hektáros szőlővel rendelkezik a Dolj megyei Cetate községben – ez a második legnagyobb területű szőlészet Olténiában a segarceai után, Bukarestben pedig övé a Lacrimi si Sfinţi nevű étterem.
A tévé képernyőin, a maratonira nyúlt „élő forradalmi közvetítés” elején, szintén rögtön a diktátor távozása után, Dinescu mellett megjelent az ismert színész, Ion Caramitru, aki híressé vált az idő előtt bekapcsolt mikrofonban elhangzott mondatáért, amelyben azt tanácsolta Dinescunak, tegyen úgy, mintha dolgozna. (A mondat akár jelképe is lehetne az eseményeknek, amelynek szereplői szintén „forradalmasdit” játszottak).
Ion Caramitru amolyan hadvezére lett a „forradalomnak”, 22-én este egy páncélos csapatszállító tetejéről irányította a tüzet a királyi palotában rejtőzködő „szekusokra”. „terroristákra”. Tagja volt a Nemzeti Megmentési Frontnak. Viszonylag hamar azonban lelkiismeret-furdalása támadt, és már 1990 november 15-én, egy tüntetésre összegyűlt mintegy 100 ezer ember előtt bocsánatot kért mindezért, szakítva Ion Iliescuékkal.
Az eseményeket követően Caramitru az UNITER elnöke lett. A Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt tagjaként 1996 és 2000 között művelődési miniszter volt a Ciorbea-, Radu Vasile- és Isărescu-kormányban, 2005 óta pedig a bukaresti Nemzeti Színházat vezeti. Jelenleg hét földterülettel, házzal rendelkezik Moeciu de Sus faluban és Predeálon. A „forradalomban” betöltött szerepére visszaemlékezve, nem titkolja, ma már mindez szégyennel tölti el.
A puccsisták vezére
1989. december 22-e délutánján megjelent a televízióban maga a „főszereplő”, Ion Iliescu is. Az ekkor 59 éves politikus a Műszaki Könyvkiadót vezette, mivel Ceauşescu a KGB-vel való összeesküvés gyanúja miatt elszigetelte a politikától. Korábban a kommunista diákszervezet elnöke, a kommunista párt Központi Bizottságának osztályvezetője, a KISZ KB első titkára, a Központi Bizottság propaganda osztályának főnöke, ifjúságügyi miniszter, a Temes majd a Iasi megyei pártbizottság titkára volt.
Ion Iliescu a Victor Atanasie Stănculescu által vezetett hadsereg segítségével vette át a hatalmat 1989 után. 1990 és 1996, majd 2000 és 2004 között Románia elnöke, 2004 és 2008 között a Szociáldemokrata Párt szenátora volt. Jóllehet hivatalosan visszavonult a politikai élettől, politikai megfigyelők jelenleg is a szociáldemokraták szürkeeminenciásának tartják a 83 éves politikust.
A Bukarestet feldúló bányászokat behívó Ion Iliescu mindvégig úgy tartja, hogy 1989-ben „spontán forradalom” tört ki, nem pedig államcsínyt követtek el. A 24 évvel ezelőtt eseményekre emlékező idei ünnepségek alkalmával is többen követelték felelősségre vonását a halottak miatt, ami – az alkotmánybíróság döntése értelmében – immár lehetséges lenne.
A „katonai vonulat”
Victor Atanasie Stănculescu tábornok részt vett a temesvári forradalom elfojtására tett kísérletben. A menekülő Ceauşescuék annyira bíztak benne, hogy gondjaiba ajánlották gyermekeit. Stănculescu azonban Ceauşescuék menekülését követően átállt Iliescuék oldalára, ott volt a diktátort házaspárt halálra ítélő bíróság tagjai között is. A kivégzést követően gazdasági, majd később honvédelmi miniszter lett.
Az 1989. decemberi események miatt bíróság elé állították, 1999-ben 15 év börtönre ítélték. A döntést azonban a főügyész, Tănase Joiţa által benyújtott fellebbezés következtében 2004-ben semmisnek nyilvánították. A pert később újra felvették, a 2007-ben hozott, ugyancsak 15 évi börtönre szóló ítéletet 2008-ban vált véglegessé A Legfelsőbb Bíróság ez alkalommal elrendelte katonai rangfokozatától való megfosztását is.
A forradalom legelső napján a tévében megjelent a Hemingway-kinézetű Gelu Voican Voiculescu is, aki az első időszakban meghatározó szerepet játszott az eseményekben. Voiculescut 1970-ben és 1985-ben két alkalommal is elítélték, egyszer szolgálati titkok kifecsegéséért, gazdasági kémkedésért, egyszer pedig a társadalmi rend elleni izgatás miatt.
Ő maga is részt vett Ceausescuék „perén”, majd Ion Iliescu miniszterelnök-helyettesnek nevezte ki, illetve a titkosszolgálatok felügyeletével bízta meg. Utóbbi tisztségét 1990 márciusáig, a Román Hírszerző Szolgálat megalakulásáig látta el. 1990 és 1922 között a Nemzeti Megmentési Front parlamenti képviselője volt, majd Románia Románia tunéziai és marokkói nagykövetévé nevezték ki. 2010-ben 9400 négyzetméternyi telket örökölt Târgu Ocna városában, miután sikerült meggyőznie a bírókat arról, hogy ő Mihail Sturdza herceg és Costahe Negri leszármazottja.
A kerítésmászó kormányfő
Románia 1989 utáni első miniszterelnöke, az akkor 43 éves Petre Roman szintén már december 22-én megjelent a televízióban. A politikus a Politikai Könyvkiadót vezető Walter Roman fia, apja jelentősen hozzájárult a romániai kommunista rendszer megszilárdításához. Walter Roman egyébként részt vett a spanyolországi szabadságharcban. A nacionalista beállítottságú Petre Roman már 1989 decemberének végén ellenezte a Bolyai Egyetem visszaállítását, kormányfőként több magyarellenes intézkedést fogadott el, pénzelte Corneliu Vadim Tudor Romania Mare című lapját.
Az 1991. szeptemberi bányászjárás alkalmával a kormányszékházra támadó feldühödött bányászok elől az épületet övező kerítésen átmászva menekült el. Ez jelentette miniszterelnöki pályafutása végét is, mivel korábban már rossz viszonyba került Ion Iliescuval. 1999 és 2000 között külügyminiszter volt az Isărescu- kormányban, jelenleg a Szociál-Liberális Szövetség szenátora.
A „forradalom” rendezője
A „forradalom” megrendezését szakemberre, Ceauşescu kegyeltjére, Sergiu Nicolaescu filmrendezőre bízták. Hírek szerint már hat hónappal korábban tudott a romániai eseményekről. Ő volt az, aki a diktátor menekülését követően milliós tömegeket akart az utcán látni, és aki a Prahova megyei harckocsizó egységet Bukarestbe rendelte, a „terroristák” elleni harcra. Elmondása szerint Ceauşescu utolsó beszéde alkalmával maga robbantott fel a Palota-téren néhány gránátot, kiváltva ezzel az általános riadalmat.
1989 után a szociáldemokraták részéről több alkalommal is szenátor lett, ő vezette az 1989. decemberi események kivizsgálására felállított, utólag az igazság meghamisításával vádolt bizottságot. 1989 után is rendezett filmeket, ilyen vonatkozásban többször megvádolták azzal is, hogy ismeretségét kihasználva törvényellenes úton jutott pénzekhez filmjeihez. Sergiu Nicolaescu idén januárban halt meg.
Az ideológus és a vasököl
A „vátesz” Silvu Brucan. Tévedett: 20 évnél több kell az európaiasodáshoz
A Nemzeti Megmentési Front ideológusa Silviu Brucan volt. Nagy szerepe volt Ceauşescuék halára ítélésében, Petre Roman kormányfővé való kinevezésében, ugyanakkor viszont megakadályozta azt, hogy a Securitatét – némi „átcsoportosítás” után – ismét életre keltsék. A kilencvenes évek közepétől Próféciák a múltról című műsorával rendszeresen szerepelt a televízióban. Nagy felzúdulást keltett kijelentésével, miszerint „az ostoba népnek legalább 20 évre lenne szüksége” az európai felzárkózáshoz. Tévedett – ennél jóval nagyobb időre lesz szükség. 2006-ban halt meg.
A Nemzeti Megmentési Front „vasökle” viszont Dan Iosif volt. 1989 előtt az országba becsempészet farmernadrágok, kávé, cigaretta eladásával foglalkozott. A Központi Bizottság épületébe behatoló első „forradalmárok” között volt. Alapos a gyanúja annak, hogy ez alkalommal jelentős dollármennyiségre tett szert. Hírek szerint mindenkit lelőtt, akit az épület alagsorában talált.
1989 után 19 éven át ő volt a „forradalmár-szervezetek” tulajdonképpeni vezére. Szenátorként, Ion Iliescu államfő elnöki tanácsadójaként, államtanácsosként tevékenykedett, 2004-ben a Szociáldemokrata Párt képviselője volt. Benne volt a dák aranykarperecek csempészésében is. 2007-ben halt meg – így már nem várhatta meg, ameddig elkészült fekete-tengeri szállodája.
A rémhírterjesztő és a „forradalmár-gyártó”
Cazimir Ionescu volt 1989 decemberében a rémhírek egyik fő terjesztője. December 22-én a televízióban elhangzott bejelentése szerint például harckocsibrigád közeledik Piteşti-hez, azzal a szándékkal, hogy elfoglalja az ottani atomkutató létesítményt, a kőolaj-finomítókat, a ciánnal telt tartályokat és a Curtea de Argeş-i gátat. „Ha ez megtörténik, estére Piteşti eltűnik a térképről! Kérjük a hadsereg segítségét!” – hangzott vészjóslata.
1992-ben nem sikerült elnyernie Bukarest főpolgármesteri címét. Több mandátumot is letöltött a parlamentben, majd a Securitate Levéltárát Átvilágító Országos Tanács tagjaként ellenezte a papok átvilágítását az új pátriárka megválasztása alkalmával.
Bebe Ivanovici 1989 előtt az Electroaparataj vállalat alkalmazottja volt. „Forradalmárrá” úgy lett, hogy orvosi igazolványt szerzett arról, hogy állon vágták és eltört az egyik ujja. Ion Iliescuval nyomban jó viszonyba került, így ő lett a Forradalmárok Államtitkárságának vezetője. Ebben a minőségében jó pénzért bárki kaphatott, jelentős anyagi előnyökkel járó forradalmár-igazolványt. Hírek szerint 40 ezer igazolványt nyomattatott. 2003-ban szolgálati visszaélés vádjával 1 év börtönre ítélték, de egyetlen napot sem ült le, kegyelemben részesült. Jelenleg több gépkocsival, telekkel és bukaresti luxuslakással rendelkezik.
B.T./ evz.ro
maszol. ro

Karácsonyi esti ima
Karácsony van. Alázattal, szeretettel arra kérlek Istenem, hogy népem nagy Karácsonyfája alá ajándékként a Bátorság erényét tedd. Azt a bátorságot, mellyel kétezer évvel mint védtelen kis- gyerek közénk jöttél, s mellyel ránk mosolyogtál. Mint Isten tudtad, hogy mi lakik az emberek fiaiban, hogy mennyi háború, ke- gyetlenség, kapzsiság, önzés és gőg lakik a marék porból született ember szívében. Tudtad, és te mégis egyedül, üres kézzel eljöttél közénk, hogy egy új világot álmodjál velünk, a szeretet, a jóság, az irgalom világát. Mertél embereket megszólítani és hívni, hogy társaid legyenek e csodálatos új világ teremtésében. Csodálom ezt a hihetetlen bátorságot, mellyel szembe mentél minden gonddal, nyomorúsággal, emberi gyarlósággal. A kudarcok, árulások nem torpantottak meg, még a nagycsütörtök, nagypéntek sem törte meg bátorságodat, hisz húsvét hajnalán újból szeretettel szemünkbe mosolyogtál, és elkezdted bátran összegyűjteni nagycsaládodat, tovább építeni álmodat, a Te országodat köztünk.
Uram Istenem, tudom, hogy egy bátortalan, félénk lélek nem tudja megfogni a Te teremtő kezedet, az előtte álló szép pályát nem meri befutni, a teáltalad neki felkínált csodálatos ajándékokat nem meri kibontani. Ezért is kérem tőled Istenem, a bátorság ajándékát. Ragyogtasd fel gyermekeid arcán a Te isteni arcod egyik legszebb vonását, a bátorságot!
Szeretettel kérem a bátorság kegyelmét gyermekeinknek, hogy merjenek szembe menni az iskolában, de az élet minden percében a saját korlátaikkal, félelmeikkel. A nagyra nőtt fiataloknak is ugyanezt a bátorság erényét kérem, hogy merjenek otthont teremteni, családot alapítani, gyermeket vállalni, nevelni szeretettel. És magunk számára, a felnőtt korosztály számára is ugyancsak a mindennapok bátorságát kérem tőled Istenem. Azt az isteni bátorságot, mely felragyogott Árpád vezérben, mikor megálmodta itt a Kárpát-medencében a közös otthonunkat. Szent István bátorságát, mellyel hitet és hazát adott népünknek. Azt a bátorságodat, mely Szent László királynak erőt adott kiállni Erdély ostromlott népéért. Domokos Kázmérnak, 1661-ben a szörnyű törökdulás után te adtál bátorságot, hogy a romokon mindent újra kezdjen. Márton Áron szentéletű püspökünkben ugyancsak a te bátorságod lángolt fel, mikor egyedül is szembe mert menni a kommunizmus kegyetlen, mindent leőrlő gépezetével. Ragyogjon hát fel bennünk is, a huszonegyedik századi gyermekeidben, szép isteni tulajdonságod, a sötétséget legyőző Bátorság.
Alázattal kérem a bátorság kegyelmét népemnek, az emberiségnek, ennek a csodálatos szép nagy világnak. Soha ilyen lehetőségek nem voltak a tovább tanulásra, önmagunk képzésére, kibontakoztatására, közös álmaink megfogalmazására, és azoknak hittel, kemény munkával való megvalósítására! Adj bátorságot Istenünk, hogy ne torpanjunk meg! Emberi kishitűségünk, a félelmeink, végtelenre nyitott szárnyalásunkat ne törje meg. Ne álljunk ijedezve, egy – egy árnyék, a gonosz lélek torz, csalóka fintorai miatt elbizonytalanodva, remegve a félelem vakvágányára. Mindaz a tudományos, technikai vívmány melyet oly sok elme az évezredek alatt fáradhatatlanul létrehozott, s mely ma a kezünkben van, s melyekkel alázattal élhetünk, szolgálhatunk, csak arra vár, hogy bátran megfogalmazzuk álmainkat, azokat bizalommal egyeztessük, és a világot tovább teremteni akaró Istennek bátorságával elinduljunk. Olyan lehetőségeink vannak, melyről a történelem nagyjai nem is álmodhattak. Az egyetlen kérdés: merünk-e élni velük?
Istenünk, mi a te képedre és hasonlatosságodra születtünk, ragyogtasd fel a szeretet, a jóság, a világot tovább teremteni akaró szabad ember bátorságát gyermekeid arcán!
Kisebb testvéri szeretettel,
Csaba testvér
Erdély.ma

Nemzedékváltás Csernátonban
Hivatalosan muzeológus a besorolása, szeptembertől ő foglalja el a Csernátoni Haszmann Pál Múzeum szűkre szabott tisztijegyzékében édesapja helyét. Haszmann Orsolya tehát nem a kívülről jöttek bizonyításvágyával, mindent másképp tenni akarásával, egy új korszak megnyitásának szándékával vette át a tájmúzeum irányítását, hanem a feladatába belenevelődött, ebben a sajátos felfogású közegben felnevelkedett, az alapító gondolkodásmódját átvevő és továbbvivő küldetéstudattal, de fiatalos lendülettel és hatalmas elszántsággal. Amire bizony szüksége is lesz, mondja Haszmann Pál, aki akár eddig, úgy ezután is azon igyekszik, hogy megfelelőképp feltarisznyálja utódját.
Úgy belenevelődtem
Haszmann Orsolya magyar–néprajz szakot végzett Kolozsváron, 2004-ben mesterizett néprajzból. Rövid kitérőt követően (erről később még szó lesz) otthon, Csernátonban tanított három évet, ez a megalapozás és a családalapítás időszaka is volt.
– Tulajdonképpen mindig is arra készültem, hogy hazajövök. Már az egyetem utolsó évén besegítettem édesapámnak, legfőképpen azért, hogy tanuljak. És bizonyára tudatosság is volt a részéről abban, hogy kezdett átadni nekem dolgokat, levelezéseket előbb, így kezdtem belelátni abba, hogy milyen kapcsolatrendszer alakult ki a múzeum körül, kit mivel keresnek meg. A leveleket először úgy válaszoltam meg, hogy vele megbeszéltem, vagy az ő válaszait begépeltem, aztán fokozatosan már sok mindent magamtól, és ebbe szépen úgy belenevelődtem. Azt el kell mondani, hogy mi mindannyian itt nőttünk fel, kisgyerekkorunk óta mindenben benne voltunk, az életünk itt zajlott, nekünk a nyár sosem olyan volt, mint más családoknál, hogy elmennek a horvát tengerpartra, vagy ahová tehetik, nekünk a nyár munkával telt mindig, édesapámnak az élete annyira a múzeum, hogy ő, azt lehet mondani, a negyven év alatt sosem volt szabadságon. Ő ebben él, ezáltal mi is itt nyaraltunk, jöttek ide az emberek, mindig változott a társaság, változtak a tevékenységek, és ez így érdekes volt. Ez mind jó volt arra, hogy nemcsak én, hanem az unokatestvéreim is belenevelődtünk ebbe az életformába.
A nagy család
Családról esvén a szó, egy kis kitérőt kell tennünk. Idős Haszmann Pál népes családot hagyott maga után, felettébb érdekes, hogy a harmadik generáció hogyan örökölt sokszínű egyéniségéből. Haszmann József Budapestről került Kommandóra mérnökként, tőle örökölhette műszaki érdeklődését fia, idős Haszmann Pál; néptanítóként, tanárként a szemléltetve oktatás elvét alkalmazta, de zongorázott és hegedült, gyönyörűen rajzolt, festett, faragott, és szellemi tevékenységet is magas fokon művelt. Cseh Idával hat gyerekük született, öt érte meg a felnőttkort, közülük egy fiatal korában elhunyt, négyen élnek még a mai nap is, három fiú- és egy lánytestvér, aki Kolozsvárra ment férjhez. Akik itthon maradtak, mindannyian az udvarban, a Cseh-kúria körül, mint egy nagy család élnek: Lajos és az ikrek, József és Pál. Lajosnak két fia, egy lánya van: ifjabb Lajos – aki Tóniként ismert – ezermester, már gyerekkorában is állandóan szerelt, nem lehetett elszedni a gépek mellől, a családban úgy mondják, a keze aranyból van. László szintén műszaki beállítottságú, a múzeum körül minden javításra szorulót megold, a fafaragást magas szinten műveli. Testvérük, Ildikó Sepsiszentgyörgyön él. Józsefnek négy lánya van, Gabika 2010-ben megkapta a népművészet ifjú mestere elismerést, ő a múzeumban a bútorfestést oktatja, a háromszéki festett bútorok motívumkincsét viszi tovább; Évike Csíkszeredában él, Réka Sepsiszentgyörgyön rajztanár, Ágota pedig Marosvásárhelyen a zeneművészeti egyetemen tanul. Pálnak, mindenki Pali bácsijának Orsi az egyetlen gyermeke – bár Székelyföldön a gyermek fiút jelent. – Valahogy úgy alakult a családban, és ez nagyon jó, hogy mindenki valami máshoz ért – foglalja össze Haszmann Orsolya. – Csodákra is képes egy ilyen család, ha ezt a sok mindent összeteszi: egyik fest, a másik a motort szereli, a harmadik gyönyörűen farag, a negyedik kiadványokat szerkeszt, olyan szépen össze tud ez állni.
Lelkecském... – Idős Haszmann Pál, ha most szólhatna hozzád, tudom, úgy kezdené mondanivalóját, hogy lelkecském, kedvenc szavajárása lévén – mit mondana, mit üzenne neked? – Érdekes az én és a Nagyapám kapcsolata, hiszen én nem ismertem őt, 1977-ben ő elhunyt, én 1979-ben születtem. A sorsom alakulásában vannak olyan pontok, amelyek megerősítik ezt a – lehet, kissé romantikus, lányregényes – kapcsolatot. Például, amikor elvégeztem a tanítóképzőt, Kommandóra kaptam állást, tizenkilenc évesen elképzeltem, a fenyvesek között milyen szép lesz, ott akarok én is élni, ahol ő született, mintha követném az ő útját, és ekkor még erősebben megfogalmazódott bennem, hogy mit akarok az életben. Aztán úgy alakult, hogy csak egy hónapot tanítottam Kommandón, a következő évben mentem egyetemre. Hogy mit mondana? Sokszor az ember elkeseredik vagy elfogy az ereje, én olyankor mindig rá gondolok, ezt nem tudom megmagyarázni, de tudom, érzem, hogy valahol van és vigyáz, és figyel, és ebben én hiszek, és ez akkora erőt ad, hogy olyan lehetetlen helyzetekben, amikor más ember azt mondaná, nem lehet, én akkor is azt mondom, hogy de igen. Tavaly, nagyapám születésének száztizedik évfordulójára nagy ünnepséget szerveztünk, háromszáz meghívott, ennyi embert csak az udvaron lehet fogadni. Egész héten esett az eső, vannak sátraink, de nem annyi, hogy mindenki elfért volna alattuk. Mondtam mindenkinek, az ünnep napján nem fog esni, és addig mondtam, hogy aznap tényleg sütött a nap. Én hiszek abban, hogy fenn, lenn valahol minket nagyon szeretnek, mert mindig olyan szépen tudnak így az időjárással kapcsolatban is alakulni a dolgaink. A tavalyi ünnepségen meg is fogalmazódott, hogy ha nagyapám lenéz, akkor bizonyára örül, és van is, minek, egyrészt ott a családja, másrészt az ő álma mégiscsak valóra vált, mert sokan hittek benne, és nem hagyták cserben, és utána a fiai is akkora lélekkel, szívvel csinálták, ezt másképp nem lehetett volna.
Hogyan tovább?
– Ahogy itt az évtizedek során bevett szokás volt, ahogy fogadják a látogatókat, ahogy édesapám tud a látogatók nyelvén beszélni, az annyira sajátos, hogy épp úgy senki nem fogja tudni csinálni. De talán nem is az a cél, nem vagyunk egyformák, nekem is vannak elképzeléseim, másik generáció vagyok, aki másképp él meg már dolgokat. Természetesen messzemenően tiszteletben tartom, amit ők megalkottak és megálmodtak, ezekhez igazodva szeretném mindazt továbbvinni, ahogy eddig volt, beleértve akár az egész napos nyitva tartást is. Én 2012-től beiratkoztam doktori képzésre, a múzeum története a doktori disszertációm témája, egy ilyen negyvenéves múlttal rendelkező intézménynek nagyon időszerű lett most már megírni a történetét, idős Haszmann Pál munkásságát, aztán a további éveket, hogy az akkori politikai viszonyok között hogyan jöhetett létre egy ilyen intézmény, milyen kapcsolatrendszerek működtek, számomra ez nagy kihívás.
Azontúl raktárakra lenne szükségünk a tárgyak szakszerű tárolásához. Jó lépés volt az őszi gépésztalálkozó, felbecsülhetetlen, amit a magyarországi barátaink tettek, önzetlen segítségüknek köszönhetően beindult két traktor, amelyek nagyon romos állapotban kerültek a gyűjteménybe. Nagyon fontos lenne minél több régi tárgyat használatba helyezni ilyen szinten, a múzeum nemcsak attól lesz élő, ha az emberek itt alkotnak, vagy egyszerűen csak bejönnek ide, hanem hogy a tárgyak is újra meg tudnak szólalni. A szövőszékek például a székely házakban állandóan fel vannak vetve, és annyi lehetőséget kínál még az udvar és a park, időszerű terv többek között egy kemencét építeni, ahol kenyeret lehet sütni, és vannak még olyan dolgok, amik itt vannak a kezünkben, és még jobban ki kell aknázni, hogy haszna legyen az idelátogatónak belőle.
Vagy a múzeumpedagógia. Az iskolákkal való kapcsolattartása a múzeumnak mindig is jó volt, de még nagyobb hangsúlyt fektetünk erre, mint eddig, és ezután is szervezünk közös programokat. A faluhoz az iskolán keresztül lehet leginkább közeledni, ha valamit szervezünk, ahol a gyerek részt vesz, elhozza a szülőt is. Azt szeretném, ha a csernátoni azt érezné, hogy ő itthon van, nem kell kopognia a kapun, bármikor bejöhet, hozza el a vendégét, találja fel magát az udvarban. Mi kaptunk egy feladatot, senkinek, aki itt dolgozik, ez nem munkahely, hanem életforma, ezt én őszintén és lelkemből, semmi külső kényszer nélkül felvállaltam, és ebben hiszek. Hogy mire jutok, majd elválik, vannak tervek, célok és jó erős akarat, gondolom, hogy amit hátrahagyunk, az pont olyan hiteles lesz, mint amit mi kaptunk.
Pali bácsi intelmei
E jövőfaggató írás belső felépítése igazából azt követelné meg, mielőtt Haszmann Orsolyát kérdeztük volna terveiről, elképzeléseiről, előbb Haszmann Pállal mondassuk el, miért éppen Orsira testálta a jövő építését. A sorrendet azonban tudatosan cseréltük fel, hiszen Pali bácsi szavai, bár konkrétan a múzeum jövőjére vonatkoznak, minden magyar számára megszívlelendő intelmek. – Nem is én döntöttem abban, hogy Orsi folytassa a munkánkat, hanem ő maga ennek a hivatásnak él, szereti, érdekli, itt nőtt fel velünk, de hát végül is minden gyerek, bármelyik vihetné tovább. Én talán Orsiban látom azt az utódot, aki a többieket maga mellé fogva, egyiket sem kizárva, együtt viszik tovább. Bízom abban, hogy mindazt, amit próbáltunk idáig a magunk módján, szerény lehetőségeink és tudásunk szerint építeni, ennek a talán még félig fel nem épített háznak a derekát meg tudja rakni, és valaki majd egyszer befedi ezt a jelképes épületet, mert akkora munka áll előtte, hogy ő sem fogja tudni. Rárak ő is egy tetőt, de én mindig azt mondtam, hogy valamikor ezt az építményt színes zsolnai cseréppel kellene befedni. Hogy ez az intézmény, aminek megszületett, aminek eleink kigondolták, úgy éljen. Töltsék meg tartalommal, a múzeumpedagógiai tevékenységgel csalogassák be a gyerekeket, mert valamikor magunk is így örököltük édesapánktól, hogy bizony ide el kell hozni a fiatalokat, meg kell szerettetni velük a múltat, megismertetni gyökereiket, az értékeket. A tárgyi emlékek mesélnek, csak meg kell szólítani őket, de ahhoz, hogy megszólíthassák, tudni kell róluk sokat.
Mindig fel kell ismerni azokat a pillanatokat, amikor egyet lehet előre lépni. Ez sem könnyű, ezekben a nehéz időkben sem könnyű, mert úgy meglódult ez a világ, én már csak tapasztaltam az elmúlt húsz év alatt, az azelőtti nyomorúságos kényszer után hirtelen egy nehéz ruhát vetett le az ember, és rá kell döbbennie arra, hogy más módszerekkel, rafináltabban, de ugyanazt a nehéz ruhát akarják ránk visszaöltöztetni, azt a súlyt rárakni a székely-magyarság vállára, hogy húzza. Még mindig azokért az időkért kell dolgozni, melyek majd egyszer valóban teljesen szabaddá teszik az embert gondolkodásában, lelkében, cselekvésében, és azt teheti a maga jó elgondolása, hite szerint és úgy cselekedve, hogy hasznára lehessen a közösségének, nemzetének, fajtájának. Annyi mindent kaptunk szüleinktől, bár még többre hallgattunk volna annak idején, de hát ez így van minden ember életében, hogy mire éppen megvilágosodna annyira, akkor elmennek a drága jó emberek, elmennek az élet rendje szerint, de amivel minket feltarisznyáltak, abból szeretnénk most átadni. Szélesíteni kell a kört, bekapcsolni a Kárpát-hazát, itt állandóan pezsgő művelődési életnek kell lennie, mert láthatjuk-tapasztalhatjuk, mekkora nagy bajban van a nemzet, közömbösségre nem lehet székely-magyar jövőt építeni.
Minket nem tudnak elküldeni nyugdíjba. Most is azon törjük a fejünket, hogy mivel gazdagítsuk a gyűjteményt, annyi mindent meg lehet még menteni az ócskavas éhes szájából. És nem arról van szó, hogy mi tulajdonoljuk a legnagyobb gyűjteményt, nem. A múltkor is valaki azt mondta, milyen gazdag, mennyi mindene van. Mondtam, nem, ez nem az enyém, ez nem az öné, ez a székely-magyar nemzeté, ennek ön is, én is részesei vagyunk. Örülünk, hogy ezek mellett a fiatalok mellett még itt lehetünk, támogathatjuk a jó gondolataikat, egyeztetve, ez persze sokszor még vitákat is szül, nemzedékek között a gondolkodási különbség érthető, de csak buta ember, aki ezzel vitázik, az okos ember azt mondja, bizony igaza van, csak most álljak mellé, hogy nehogy magára borítsa a kerítést, el lehet mellette menni fogódzkodva is. Nem fogom vissza a fiatalos, jó gondolataiban, hevületében, tudásában és energiájában, azt nem tenném meg, és nem tenném meg egyik gyerekkel sem, hanem arra a csapásra szeretnénk irányítani őket, amiről azt gondoljuk mi, hogy jó. De lehet, hogy mellette egy másik csapás jobb, hát akkor menjen azon, csak jó helyen likadjon ki az erdőből, ahogy a székely mondja.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vándorszékely hazatalál – Egy ragaszkodás története (15.)
Az évfordulóra való tekintettel nem időrendi sorrendben, hanem a ’89-es forradalom kézdivásárhelyi eseményeivel folytatjuk sorozatunkat. Ezekben Boldizsár Béla fontos szerepet játszott.
Forró december
Fő információs forrásunk persze a Szabad Európa Rádió volt azokban a napokban is. Én azt sokat hallgattam, főleg éjszaka. Akkor már a városgazdálkodási vállalatnál dolgoztam. A lépcsőházban is kommentáltuk az eseményeket, hogy valami nincs rendben, még a milicistával is bizalmasan, aki felettem lakott, és utóbb is jóhiszemű embernek bizonyult. Temesváron már napok óta zajlottak az események, Kézdin még semmi mozgolódás nem volt, de a munkahelyünkön is összedugtuk a fejünket, mondtuk: ömlik a vér Temesváron.
Nagy felháborodásomat jegyzetfüzetemben papírra is vetettem: Ceauşescut le kell váltani – írtam a december 20-i dátum alá. Akkor délelőtt kimentem a blokk elejébe, és azt ordítottam, hogy emberek, gyertek a központba, Ceauşescut le kell váltani! Ekkor tanácsolta a szomszéd milicista, ma már nyugdíjas: Béla, vigyázz, mert nagy baj lehet belőle, nézd meg, innét-onnat hány embert összeszedtek már. A gyermekeid fogják ezt megszenvedni, megkérlek, ne folytasd. De én nem tudtam benn ülni, hallgattam a rádiót, mindenről tudtam, ami Temesváron történik, és a munkahelyemen is próbáltam az embereket buzdítani, menjünk ki a központba. És tiltakozzunk, mert tűrhetetlen, ami történik. Azt mondták, üljek a fenekemen, már vertek meg ’83-ban, nem tanultam belőle?
Ellenőrzések Valóban rajtam volt a szemük. Nekem mint kapusnak minden hónapban gyűlésen kellett részt vennem a rendőrökkel, én ott is fel-felszólaltam, és megjegyzett személy voltam a szemükben, mert valakit mindig védelmembe vettem, ha valami rosszféleséget rá akartak bizonyítani. Emiatt nem jártam vendéglőbe sem, tudtam, csapdát állíthatnak, mert mindenre képesek. Megkülönböztetett figyelemben részesültem, egy éjjel többször is ellenőriztek, próbáltak rajtakapni, hogy nem alszom-e virrasztás helyett. De a székely ember milyen? Gyerekek, mondtam, nektek még sok iskolát kell kijárnotok, hogy ti engem megbüntessetek. Az IGO előtt az utcát keresztülkötöttem egy selyemcérnával, az ablakot keresztülfúrtam, a cérnát bevezettem, és a végére egy kulcscsomót erősítettem. Amikor a zsaruk jöttek, azt a cérnát a kutya vagy a kocsi, ping!, elszakította, én felszöktem, és mire bejöttek, már a székben ültem. Csak néztek: Te Béla, örökké ilyen éber vagy? Hát örökké ilyen éber voltam, mert nem azért volt az embernek feje, hogy az ingnyaka ne csússzon fel, hanem hogy gondolkozzon.
Sorsdöntő huszonkettedike
Visszatérve, bennem nagyon főtt december 20-án, hogy valamit kéne csinálni, de nem sikerült különösebbet. Következő nap, 21-én a gyárak előtt végigmenve orosz rendszámú autókat láttam. Egyikből tőlem két és három óra között tört románsággal kérdezték meg, tudjuk-e, mi történt Bukarestben és Temesváron. Hihetetlen? Sokan alátámaszthatják, hogy orosz rendszámuk volt. Egymás közt oroszul beszélgettek. Ha más nem, én hiszem, hogy bejöttek, olvashattunk is erről később. Na de 22-ére virradó éjjel én már nem aludtam nyugodtan. A franc evett meg, hogy annyi vér folyt, s hogy Temesváron a tankokat is bevetették állítólag. 22-én 9 órakor elindultam a Petőfi Sándor-iskola felé, s az úton hangosan ordítottam: Le Ceauşescuval! Szabadságot akarunk! Az ablakból kikiáltott egy Kovács Pista nevű barátom: Gyere fel, Béla, igyunk meg egy bort. Ne hülyéskedj, ebből nagy bajod lehet, hogy mersz ilyet tenni? Ez 10 óra előtt lehetett. Elfogadtam a meghívását, megittunk egy pohárral, és mentem tovább.
A Szabadság utcában is ugyanazt kiáltottam. Az emberek néztek: Ez a Béla biztos, megbolondult. Hogy meri? Elértem a szigetelőgyárig, s akkor jött ki a szentléleki Komsa (Molnár Benedek), mindenki így ismeri. Mondom neki: Ember, bé kéne menjünk délre mind a központba, gyülekezzünk ott! Kicsoda? Fiatalember volt, és nem félt ő sem senkitől. Sokszor összeverekedett a milíciával, és tartottak tőle.
Komsától elválva hazatértem, gondoltam, a családdal még találkozzam, csillapodjak egy kicsit, mert az adrenalinszintem, éreztem, hatalmasan felment. Azt forgattam magamban, Kézdin is kéne valamit csinálni most, az elnyomókkal el lehetne számolni. Amikor beérek a blokk elé, jön a milicista szomszéd, hogy Béla, nagy baj van! Feljött a rendőrparancsnok Szentgyörgyről, s az összes fegyvert le kellett adnunk, de ügyelj, mert kettőnél ott maradt. Ezt arrafel, hogy délre felmegyünk a központba, és egy órakor tüntetni fogunk a főtéren. Ezért közölte velem bizalmasan, hogy kettőnél fegyver maradt. Semmi gond, jegyeztem meg, legalább ötszázan leszünk, csak nem mernek kijönni!
A menet
Én biztos voltam, hogy sokan leszünk, mert 10 órakor végigmentem a szigetelőgyár, a csavargyár és a keményítőgyár előtt, mindenüvé bekiabáltam, de ordítva: Emberek, gyertek be a központba! Ezt hallották, mindenki tanúsíthatja. A régi csavargyárral szembeni kantinban is elkiáltottam, hogy Gyerünk, mert Komsa viszi a zászlót – egy fekete zászlót vett magához a gyárában –, gyülekezzünk a főtéren, tüntessünk, mert Temesváron vér folyik! Volt, aki lehülyézett, de olyan húszan-huszonöten felálltak, és kijöttek a vendéglőből utánam.
Komsa ekkor már a tükör elé ért az útkereszteződésnél öt-hat személlyel. A villamosművek előtt értük utol, legalább ötvenen lehettünk. Megállt egy kisautó mellettünk, és felhangosította a rádióját. Ez tizenkét óra valahány perckor történt, bemondta Bukarest, hogy Ceauşescu a Központi Bizottság épületéből elmenekült. Ettől lendületet kaptunk, s fontos volt az is, tudtam, a milíciát lefegyverezték. Komsa olyan határozottan haladt elöl, őt nem lehetett megállítani, hiába próbáltam arra rávenni, ne igyekezzen annyira, most jönnek ki az emberek, a szigetelőből is árad a tömeg, legyünk minél többen. Na de elöl ő csak ment. A főtér felé elhaladtunk a milícia új épülete előtt. Abba szinte be lehetett volna már költözni. Néztük, tudtuk, minek szánták. Gondoltuk, nem ártana beverni az ablakait, ne üljenek belé, de csak nem csinált senki semmit.
Beértünk a milícia (a mai Székely vendéglő) elé, Komsa előttünk vagy húsz méterre a fekete gyászlobogóval. Már legalább hetvenen lehettünk. Kezdtünk mérgelődni, hogy a milicek fentről, az ablakból olyan gúnyos mosollyal néztek le ránk. Jobban tették volna, ha meghúzzák magukat, és nem provokálják ki gúnyos mosollyal a későbbieket. Na de kiértünk a főtérre, a szökőkútnál még álltak vagy húszan. Olyan százan lehettünk összesen. Jobb oldalon menetirányban a néptanács felé indultunk, a fodrászat előtt még harmincan állingáltak. De csak tátották a szájukat, és én rájuk ordítottam: Emberek, álljatok ide be a sorba! Volt, aki csatlakozott, és lehettünk már százhúszan, amikor a néptanács, a polgármesteri hivatal és a pártbizottság elejébe értünk. Megálltunk, és Komsa odalépett a három milicistához, akik az ajtóban őrködtek a polgármesterrel. Kéri Komsa, engedjék meg, hogy a sok temesvári halottért tűzhessük ki a fekete lobogót. Visszautasították, és ekkor csattant el az első pofon aznap Kézdivásárhelyen. Hátulról keményebb legények – én kisebb termetű vagyok, és nem is olyan túl vérmes természetű – elétolakodtak, elkapták az egyik milicistát, és supp! El a másikat, és supp! Aki tudott, futott befelé, s a tömeg be utána. Komsa fel, kitűzte a zászlót az első emeleten.
Öt perc alatt az összes ablakot kinyitották, és az irodákat megürítették, hánytak ki mindent az emberek. A polgármestert vették üldözőbe páran, elbújt egy szekrény mögé, de megtalálták. Megkért, és segítettem kimenekíteni a hátsó csigalépcsőn. Én neki köszönhettem a háromszobás lakásomat, és nem szerettem volna, hogy vér folyjék. Egy kombi Dacia állt be a hátsó udvarra, már nem volt idő, hogy rendesen beültessük, de betuszkoltuk valahogy az autóba, s bár annak az ablakát betörték, az utolsó pillanatban mégis ki tudott húzni az udvarról. Ha nem, ott megölik, annyira fel volt a tömeg bőszülve. Egy fekete zászlót kikaptam egy ember kezéből, felfutottam a padlásra, négy cserepet leütöttem, kimásztam, és a kémény hegyébe egy dróttal kikötöttem a fekete lobogót.
Rendcsinálás a központban
Az üzlet előtt hallom, a milíciát már kezdték ostromolni. Jött a második hullám a gyárakból, olyan két-háromszáz ember. Amikor megyek visszafelé, a református templom elé érek, meglátom a könyvesbolt kirakatában Ceauşescunak a pofáját a könyveken. A fehérnépek, szegények, meg voltak ijedve. Mondom, engedjenek be, mert ezeket innen mind ki kell rakni. Még most is vigyorog az ablakból a gazember? Ki innet, és tüzet neki! Ami Ceauşescu-könyv volt, mind kihordtuk és meggyújtottuk, a másik üzletből is, két szép máglyát raktunk, már nem is jött, hogy a milíciára elmenjek, hogy ott égethetem a könyveket. De azért csak kíváncsi voltam, mire odaértem, a kocsik fel voltak gyújtva, az ajtók be voltak ütve.
Délután mentem hazafelé, s azonnal neki akartam ülni a rádiónak, hogy hallgassam. Jött a szomszéd milicista, hogy légy szíves, fedezzél. Hallotta, ugye, hogy több rendőri lakásba bementek, és hányat meg is vertek, de nagyon. Ő nem kapott, nem volt baj vele. Legalábbis mint szomszéddal, s hálás voltam neki, hogy délelőtt elárulta, lefegyverezték őket, ez bátorságot adott.
A megőrzött zászló
23-án reggel mondom doktor szomszédomnak, Tusa Csabának, a Daciájával vigyen haza Bélafalvára, menjek ki nagymamámhoz, mert azt mondotta volt nekem: eljön a változás, s valami el van dugva, s azt elővesszük. Csaba hitte is, nem is, de lejöttünk Bélafalvára. Drága jó nagymamám azt mondja: az asztalt húzd be a ház közepébe, tégy fel egy széket rá, s nyúlj be oda a gerenda alá, fiam. S benyúltam, és onnan vettem elő ezt a zászlót. Megvan hetvenéves. Akkor dugták el oda, soha nem merte megmondani, mert félt, ha én azt előveszem, akkor bajom lesz belőle. Na, én azt egy rúdra felhúztam, az autó ablakán kidugtam, és Csabával visszaindultunk Kézdire. Minden falu végénél el volt barikádozva az út, polgárőrségek alakultak, várták a terroristákat. Traktorok, fák voltak keresztbe téve az úton, minket, ahogy a zászlóval megláttak, átengedtek. Déli fél egyre értünk a főtérre, körbehordoztuk a zászlót, s mondtam mindenkinek: Emberek, elő a zászlókat, mert most a világ látja, vegyék tudomásul, mennyien vagyunk, ne kelljen később bizonygatnunk. Sajnos, kevés zászló volt Erdélyben, ami előkerült. Még március 15-én is, amikor kitettem az ablakba, azt mondták az emberek: Béla, nagy bajod lehet belőle, ne magyarkodj, gondolj a gyermekeidre.
24-én este megérkeztek a Fidelitas képviselői Kézdire a művelődési házba. Azt kérdeztem: Ettetek-e, fiúk? Ma még semmit! Semmi gond, megyek haza, és hozok zsíros kenyeret. Egy tálcával vittem. Én, a hülye gyerek, azt gondoltam, ha akkor az ajtóban ügyelek, hogy nyugodtan tárgyaljanak, engem ott figyelembe fognak venni. Közben az akkori vezetők, akik a húsosfazék és az én zsíros kenyerem mellé odaültek, szépen feltornászták magukat, a város vagyonát megkaparintották, én pedig ott maradtam, és örökké várom, hátha egyszer eljön az én időm is. Hát eljött, amikor bekerültem a megyei tanácsba, most a községibe, de ez kevés vigasz, mert én sokkal többet szerettem volna tenni a népemért.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Állítsanak szobrot Attilának!
Bár nem ez most a legfontosabb kérdés, amivel a tanácsnak foglalkoznia kellene, de ha Decebalnak szobrot akarnak állítani Marosvásárhelyen, akkor állíthatnának Árpád fejedelemnek, Szent Istvánnak, vagy akár Attilának, legyen mit megtekinteniük az idelátogató külföldieknek – nyilatkozta a december 19-i sajtótájékoztatón Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke.
Áttörésnek nevezte, hogy "bár szerényen, kicsi helyen húzzuk meg magunkat a volt Deák Ferenc, jelenlegi Győzelem tér sarkán, a volt Honvéd, jelenleg Liviu Rebreanu utca találkozásánál egy néhány négyzetméteres ingatlanban, de végre a helyi önkormányzat által kiutalt helyiségbe került az MPP".
Elmondta, hogy ebben a helyiségben működik a továbbiakban az MPP mellett működő állampolgársági iroda, amely a honosítási folyamatból kiveszi a részét, s csak a marosvásárhelyi irodában ötezer dossziét állítottak össze. Munkanapokon 9–17 óra között fogadják az ügyfeleket. Ugyanide térhetnek be segítségért azok, akik a regisztrációs folyamatban elakadnak, és segítségre van szükségük.
A továbbiakban arról beszélt, hogy a szoborállítások kérdése újra meg újra felújuló vitát gerjeszt, és ha egy civil szervezet felajánl egy szobrot, a tanács összeül, és nagy örömmel elfogadja. Ezzel arra utalt, hogy valakik Decebal-szobrot szeretnének állítani. – Nem ez a járható út, Marosvásárhelyen nem ez a legfontosabb kérdés, amit ma a tanácsnak kezelnie kellene. 1992-től folyamatosan választott tisztségviselőink vannak, tanácsosaink, ennek ellenére a magyar emlékművek tekintetében – a paritásos elv hallgatólagos elfogadása mellett – az történik, hogy mi, magyarok a főtérről teljesen kiszorultunk. Bernády György városépítő polgármesternek sikerült a legjobban megközelíteni a főteret, de betörni neki sem sikerült ide. Ezzel szemben szaporodnak a román személyiségeknek állított szobrok Marosvásárhely főterén. Ha a Decebal-szoborra gondolok, akkor mi is elő tudunk állni az egy ide, egy oda alapon ötletekkel, azt mondom, miért ne állítanánk akkor Árpád fejedelemnek vagy Szent Istvánnak Marosvásárhelyen szobrot, de egy barátommal való beszélgetésen elhangzott Attila neve, és azt gondolom, nem lenne rossz, ha szobrot emelnének Attilának Marosvásárhelyen. Attilát ismeri a világ, Hollywoodban filmet forgattak róla, akkor hát legyen egy olyan szobrunk, amit az idelátogató külföldiek is megtekinthetnek – jelentette ki Bíró Zsolt.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Kiegészítés a Marosvásárhelyi Városi, majd Tartományi, mai Maros Megyei Könyvtár 100 éves történetéhez (2. rész)
Már 54. éve örömmel tölt el, hogy annak idején dr. Bernády György városépítő polgármester könyvtárnak is helyett adott a palota építésekor, és az akkori legmodernebb szinten építette, rendeztette be azt. A szervezéssel is törődve dr. Molnár Gábor személyében kiválasztotta a legmegfelelőbb, nagy műveltségű, könyvet szerető és ismerő embert a könyvtár beindítására. Mivel az évfordulós ünnepségen e két jeles férfiúnak csak a neve hangzott el, az utánuk következő könyvtárigazgatóknak és beosztottaknak azonban még a neve sem, a múlt héten kezdődött sorozattal szeretném pótolni a hiányt. A következőkben a kezdetektől 2010. december 31-ig elhunytak életrajzi adatait mutatjuk be a készülő Maros megyei életrajzi lexikon (MMÉL) adatai alapján.
Az igazgatók
Alsócsernátoni Molnár Gábor (1858. nov. 22–1940. dec. 18.)
Jogász, szolgabíró, történész volt, mielőtt a könyvtár élére került volna. A marosvásárhelyi Református Kollégiumban tanult, Kolozsváron volt egyetemen joggyakornok, majd átlépett a vármegye szolgálatába, ahol aljegyzőként, szolgabíróként működött. Később Maros-Torda megye főispánjának, báró Bánffy Zoltánnak lett a titkára, 1890–1908 között a marosi felsőjárás főszolgabírója, 1910-11-ben a Marosvásárhelyen felállított jegyzőtanfolyam első igazgatója. Kiváló várostörténész. A mv.-i Kultúrpalotában létesített Városi Könyvtár (a mai Maros Megyei Könyvtár) első kinevezett könyvtárosa, majd 1913. szept. 1-től 1935. ápr. 1-jei nyugdíjazásáig az igazgatója. Vezetésével 1913. november 15-én kezdte meg működését a könyvtár, de a világháború kitörése miatt az ünnepélyes felavatás elmaradt.
Molnár Gábor 1913-ban Budapesten könyvtártudományi szakképesítésben is részesült. Működése idején jelentős mennyiségű és értékű könyv- és folyóiratadománya gazdagította a könyvtár állományát. Kiadta Petri Nagy György marosvásárhelyi polgár naplója c. munkáját, amelynek kéziratát ilencfalvi Szász Péter, a kollégium preceptora előszóval ellátva, kivonatosan lemásolva hagyta az utókorra. Sokat közölt: helytörténeti, könyvtártudományi és könyvtártörténeti tanulmányokat, színészeti, irodalomtörténeti és közgazdasági cikkeket a Kolozsvár, Évkönyv a mv.- i Székely Társaság 100. összejövetele alkalmával, Vásárhelyi Napló, Maros- Vásárhely [A Kulturház könyvtára, 1912. aug. 15.; 1912. szept. 1.], Székely Lapok, Székely Napló, Ellenőr, Maros-Vásárhely szab. királyi város hivatalos közlönye, Ellenőr, Székely Ellenzék, Napló, Iskolai Ünnepeink, Tükör, Székelyföld című lapokban, s levelezője volt a budapesti Magyar Hírlapnak és a Pesti Hírlapnak is. Tagja volt a Kemény Zsigmond Társaságnak és több más társadalmi egyesületnek. Biás Istvánnal és Kelemen Lajossal egy marosvásárhelyi monográfia kiadását tervezték, de ez nem valósult meg.
Filimon Aurel Vasile (1891. márc. 4–1946. márc. 6)
Tanár, régész, archeológus, könyvtár- és múzeumigazgató. Felesége Ritz Erzsébet leánya F. Veronica. Besztercén és a dévai tanítóképzőben végezte iskoláit. 1910–13 között Felsővisón tanító, ahol etnográfiai gyűjtéssel, irodalmi szövegek és tárgyak gyűjtésével is foglalkozott. A szövegek egy részét Budapesten az Etnographia c. folyóiratban tette közzé. A budapesti egyetemen történelmi, filológiai és természettudományi előadásokat hallgatott, kapcsolatba került a folklórkutató Sebestyén Károllyal, az orientalista Vámbéry Árminnal, a történész Hamper Józseffel. Budapesti tartózkodása idején a Magyar Nemzeti Múzeum etnográfiai osztályának munkatársa (1913), s a M. Néprajzi Társaság, a Királyi M. Természettudományi Társulat, a Magyarhoni Földtani Társulat is tagjai közé választotta. Előadásokat hallgatott a berlini egyetemen is. Bukarestben Al. Tzigara-Samurcas professzor tanársegédje, majd a Román Néprajzi Múzeum titkára (1914–17). Mint az osztrák–magyar hadsereg katonaszökevényét letartóztatták, s a szebeni, majd a kolozsvári börtönben töltötte le büntetését. 1918- ban került Marosvásárhelyre, ahol 1921-ben alapítója és szervezője a történelmi, régészeti és néprajzi múzeumnak. A Kultúrpalotában működő Városi Könyvtár könyvtárosa 15 éven át (1921–36). Mint Molnár Gábor igazgató munkatársa, érintkezésbe lépett az MTA-val, a M. Kir. Külügyminisztériummal és szépszámú magyar nyelvű könyvállományt sikerült szereznie a Városi Könyvtár számára (1931), majd Bukarestben válogatott és hozott a könyvtárnak nagy mennyiségű magyar nyelvű hírlapot, folyóiratot és könyvet. Sikerült 4200 kötet hírlapot és folyóiratot beköttetnie, megmentve ezeket a szétszóródástól. 1936–1940 között a Városi Könyvtár igazgatója, s 1922- től a Maros-Torda vármegyei Román Történelmi és Régészeti Társaság elnöke. 1922-ben kezdeményezte a Történelmi, Archeológiai és Etnográfiai Társaság megalakítását. Kinevezték a társaság titkárának. 1924-ben a Kultúrpalotában archeológiai-történelmi, egyházművészeti és néprajzi állandó kiállítást rendezett be. Több ásatáson vett részt, Marosfelfaluban bronzleleteket talált (1924). Még kutatott Maroskeresztúron Ferenczi Sándor kolozsvári régésszel (1927–28), s Szováta, Déda, Mezőkapus, Mezőkecsed, Nyárádkarácson, Maroslekence, Erdőszentgyörgy, Mezőbánd területén. Munkája nyomán 1935- ben megalakult a román Régészeti és Néprajzi Múzeum Marosvásárhelyen. Déváról és Kv.-ról kapott kiállítási tárgyakat. Népművészeti kiállításokon vett részt Bukarestben (1933, 1936). 1940-ben oda is költözött. Részt vett a román népművészeti vándorkiállítás megszervezésében. A kiállítást Bécsben, Stuttgartban, Kölnben, Frankfurt am Mainban, Velencében mutatták be (1941–43). A bukaresti bombázás után, 1944-ben a Hunyad megyei Nagyrápoltba költözött. Tudományos megfigyeléseit, kutatásainak eredményeit az Anuarul Institutului de Istorie Nationala, Arta si tehnica grafica, Boabe de grâu, Credinta, Etnografie, Convorbiri literare, Daco-Romania, Dacia, Revista de preistorie si antichitati nationale, Glasul Muresului, Etnographia, Volk und Schrift közölte. Népköltési gyűjteménye jelentős. A Királyi M. Természettudományi Társulat valamint a Magyarhoni Földtani Társulat tagja volt. Mv.-en utca viseli a nevét.
(Folytatjuk)
Fülöp Mária
Népújság (Marosvásárhely)

MSZP: visszalépett a holtvágányra helyezett Tabajdi
Lemondott a Magyar Szocialista Párt (MSZP) kül- és nemzetpolitikai tagozata elnöki posztjáról Tabajdi Csaba európai parlamenti képviselő. A politikus gesztusa minden bizonnyal azzal áll összefüggésben, hogy alakulata már nem indítja a jövő évi EP-választáson.
Az MSZP európai parlamenti delegációjának pénteki, az MTI által idézett közleménye szerint pénteki rendkívüli ülésén a kül- és nemzetpolitikai tagozat Van magyar jövő címmel fogadott el kiáltványt. A tíz pontból álló dokumentum első pontjában az áll: „Magyarország váljon újra megbecsült országgá! Legyen sikeres, nemzetközileg megbecsült állam! Ez valamennyi honfitársunk érdeke határainkon innen és túl. A demokrata hazafiság legfőbb mércéje a teljesítmény, az értékteremtő munka. Ez a polgárok, a nemzeti közösség boldogulásának alapja." A kiáltványban egyebek mellett szerepel a szociális sorsközösség, a méltányos közteherviselés, a nemzeti összefogás, valamint a „társadalmi megbékélés" fontossága.
Az MSZP közleménye szerint a leköszönő tagozatvezető, Tabajdi Csaba az ülésen szólt arról, hogy az ellenzéki párt fél éve elkészült nemzetpolitikai programja leszögezte: a nemzeti összetartozás és a társadalmi igazságosság programja egymástól elválaszthatatlan. A politikus kiemelte, a demokratikus ellenzék részéről hiteles nemzeti alternatívára van szükség, amely a demokrata hazafiságot és az európaiságot szorosan összekapcsolja. A közlés szerint Tabajdi az ülésen elmondta azt is, hogy az európai parlamenti munkát nem önszántából kell befejeznie, hanem az MSZP vezetésének döntése nyomán.
Az alakulat választmánya októberben fogadta el a szocialisták országgyűlési, illetve európai parlamenti listáját, előbbit Mesterházy Attila pártelnök, utóbbit pedig a külhoni magyarokat több alkalommal sértegető Szanyi Tibor elnökségi tag vezeti. Bár pályázott erre, nem szerepel a listán a 2004 óta EP-képviselőként tevékenykedő Tabajdi Csaba, aki a szocialisták nemzetpolitikai szakértőjének számít. Mesterházy Attila korábban úgy nyilatkozott, tíz év után változtatni akarnak a brüsszeli delegáció összetételén.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Székely Könyvtár – Hermányi Dienes József: Nagyenyedi Demokritus
Hermányi Dienes József 1758 őszén kezdi írni Emlékiratát, néhány hónappal később, 1759 közepén viszont már Nagyenyedi Demokritus című anekdotás kötetén dolgozik. Vajon miért hagyta abba Emlékiratát diákévei tárgyalásánál, és miért váltott át az anekdota műfajára? Legalább háromféle válasszal próbálkozhatunk: 1. Az Emlékirat írása közben talán megsejtette, hogy a XVIII. század eseménytelensége még neki, az „enyedi első papnak” sem nyújtott emlékiratba kívánkozó élményanyagot.
2. Született szépíróként talán ösztönösen megérezte, hogy az erdélyi nagy barokk memoárirodalom eljutott fejlődése végére, s immár az egyértelműen szépirodalmi műfajok következnek. Nagyon beszédes ebből a szempontból, hogy az Emlékirathoz csatolt Toldalékban csupa olyan anekdota sorjázik, amelyik nem fért be a kronologikus emlékezés nagyobb eseményei közé.
3. S ha már egyszer rákapott az anekdota ízére, született szépíróként talán azt is megsejtette, hogy micsoda írói szabadsággal szolgál az anekdota műfaja, hiszen a Nagyenyedi Demokritusban klasszikus „egypercessel” éppúgy találkozhatunk (21., 56., 97., 159., 314., 317. számú anekdoták), mint Hemingway-féle „vignettával” (54., 89., 260. számú anekdoták), sőt, a poligámiában bűnös, világhírű orvos Köleséri Sámuelről szóló, 196. számú anekdotában egy nagyregény tökéletes szinopszisát olvashatjuk…
Világhírű orvos, „fergeteges és jádzi gonosz székely”, „bakbűz” asszony, „bormoslék” férfiú, pap, paraszt és polgár, diák és professzor, püspök és arisztokrata, azaz: a korabeli társadalom szinte minden szereplője ott nyüzsög a Nagyenyedi Demokritus 339 anekdotájában – korántsem a legszebb arcát mutatva az olvasónak. Egyáltalán: aki a XVII. század végi, XVIII. század eleji Erdély sötét oldalára kíváncsi, haszonnal forgathatja Hermányi anekdotakötetét.
Zajlik az örök emberi komédia, pápisták és protestánsok, magyarok és szászok, magyarok és „oláhok” (a román népnevet majd csak az Erdélyi Iskola ténykedése nyomán kezdi használni a közbeszéd), székelyek és nem székelyek piszkálják egymást („szegény székely praeceptor kedvetlenségébe esék a vénasszonynak, [aki] arra fakadt ki, hogy parasztnak, rossz embernek, s ami a legnagyobb vétke volt a boldogtalan praeceptornak, székelynek is mondotta”) – s csak pislákoló fény a sötétségben, hogy a határőrség szervezésekor az erdélyi gubernátornak, Kemény Lászlónak (Hermányi neveltjének!) van mersze egyet nem érteni Béccsel.
„Rút dolog, de lám, felfogja a heverő penna” – mondja Hermányi a 73. számú anekdota végén. „Kár, ha valaki le nem írta vagy le nem írja annak az embernek életét. De az is rossz, ha a szépit írja, s a rútját elhallgatja a szokás szerént. Én nem tudom mindazt, ami erre tartoznék, de leírom, amiket tudok, s ha rosszak lesznek is nagyobbára, én róla nem tehetek” – olvashatjuk egy másik anekdotában, tehát mindazok, akik még manapság is a kritikai szellemet hiányolják a székelységből, Hermányi kötetének elolvasása után nyugodtan kicserélhetik a pontot egy csinos kérdőjelre kijelentő mondataik végén. És még egy kérdést ajánlok közös megválaszolásra: Vajon törvényszerű volt-e, hogy épp ez a „Hermányi székelyfi” (ahogy a 182. számú anekdotában a szerző egyes szám harmadik személyben önmagát nevezi) írta meg a magyar próza első épkézláb anekdotagyűjteményét?
Lövétei Lázár László
Erdély.ma

Az autonómia Európa legdemokratikusabb intézménye
Az autonómia, és az európai kisebbségi jogok tekintetében is áttörésben kell gondolkodni, mert negyedszázada, a romániai fordulat is úgy valósult meg, hogy kevesen hittek akkor ott a kommunizmus bukásában – ezekkel a gondolatokkal várja az új évet Tőkés László EP képviselő, az EMNT elnöke.
Moszkovits Jánosnak Tőkés a tavalyi év politikai kiértékelésekor három évfordulóról is beszélt, amelyek a maguk módján összefüggésbe hozhatók az autonómiával. Ilyen a 1993-as neptuni botrány – ami az erdélyi magyar politika „bűnbeesését”, és az autonómia politikájuk eltérítésének kezdetét jelentette – a 2003 február elsején tartott királyhágómelléki egyházi közgyűlés, ahol felvállalták az autonómia-politikát, ez volt az a nap, amikor Tőkés Lászlót megfosztották az RMDSZ tiszteletbeli elnöke tisztségétől. Az EMNT elnökének megítélése szerint az RMDSZ kormányba való belépésével végképp alulmaradt az önálló erdélyi magyar politika ügye, ezért az EMNT folyamatosan olyan alternatívát próbált biztosítani, ami „helyére teszi” az erdélyi magyar politikát. Az erdélyi autonómiatörekvésekkel kapcsolatosan az EP képviselő kijelentette: minden romániai ellenállás, visszautasítás ellenére, amikor megérik a helyzet, akkor a román hatalom kénytelen lesz számításba venni a mi jogos célkitűzéseinket. Hozzátette, hogy az autonómia az egyesült Európa legdemokratikusabb intézménye.
A 2013-as év a közösségszervezés és a közösségépítés éve volt a Székely Nemzeti Tanács számára, fogalmazott Izsák Balázs, a szervezet elnöke, aki László Edit Zsuzsannával, a Kossuth Rádió munkatársával beszélgetett.
2013-ban rendeztük saját sorainkat, tisztáztuk belső viszonyainkat, és az autonómia zászlaja alá felsorakoztattuk a szervezeteket, a pártokat és a magánszemélyeket – jelentette ki Izsák, utalva a Székely Szabadság Napjára szervezett marosvásárhelyi eseményre, illetve a Székelyek Nagy Menetelésére, amely a rendszerváltás után az erdélyi magyarság legnagyobb megmozdulása volt.
A 2014-re szóló terveikről Izsák azt mondta, hogy amennyiben Bukarest elutasítja a párbeszédet, akkor sokasodni fognak és erősödni fognak a tiltakozó megmozdulások.
Izsák Balázs nagy érdeklődéssel várja, hogy az RMDSZ bemutassa az autonómia-tervezetét.
Kossuth Rádió
Erdély.ma,

Székely autonómiát (Siculicidium-évforduló)
A székely jövőben az autonómiának nincs alternatívája, ez az egyetlen lehetőség a történelmi hagyományok, az anyanyelv és a magyar kultúra megőrzésére – mondta a magyar Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának elnöke tegnap a magyarországi Bonyhádon, ahol a 250 évvel ezelőtt történt madéfalvi veszedelemre emlékeztek. Potápi Árpád János a város székely emlékparkjában rendezett ünnepségen hangoztatta: a bukovinai székelyek támogatják erdélyi székely testvéreik autonómiáért folytatott politikai küzdelmét.
A madéfalvi veszedelem tanulsága az, hogy az idegen hatalmak végső célja soha nem változott – mondta Bonyhád polgármestere az önkormányzat és a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének közös emlékünnepségén.
Több száz évi történelmi tapasztalat mutatja: ha védtelenné válik a székelyek közössége, minden alkalmat megragadnak kitaszítani őket a szülőföldjükről – hangoztatta Potápi. Ma Erdélyben a veszedelem nem közvetlenül az életek kioltásával fenyeget, hanem a félelem rögzítésével, az anyanyelv kitagadásának, a jelképek, a hagyomány eltörlésének, a tanulási lehetőségek visszaszorításának programjával – fogalmazott a politikus, hozzáfűzve, hogy a mai hatalom is képes egy zászló, felirat, jelkép miatt állami haragot zúdítani a székelységre. A megemlékezés előtt a bonyhádi Szeplőtelen Fogantatás-templomban tartott misén Illés Albert jezsuita szerzetes pap arról beszélt, hogy a székelység nem felejtette el szabadságát. Isten igazságai közé tartozó érték, hogy a nép minimális szabadságát élje, használja anyanyelvét, ezen a nyelven tudjon imádkozni, megszólítani gyermekeit, tanulni, bontakozzon ki kultúrája – mondta.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A Kárpát-medence népeiről a Kós Károly Akadémián
Az idén is folytatja nagy sikerű, történelmi tárgyú előadásait a Kós Károly Akadémia Alapítvány Marosvásárhelyen. Az „Erdély a huszadik században” elnevezésű 2013-as előadássorozat után, ez évben a Kárpát-medencei népek demográfiai változásait mutatják be a magyar honfoglalást megelőző időszaktól napjainkig. Az Akadémia kezdeményezésének célja, hogy Kós Károly szellemiségét követve, megteremtse az erdélyi magyar történelmi gondolkodás fontos, tudományos igényű fórumát Marosvásárhelyen.
A januártól novemberig tartó, tizenöt előadást magába foglaló sorozat keretében a jelenkori magyar történelem-kutatás olyan kiváló magyarországi és erdélyi képviselői tartanak előadást, mint Bálint Csanád, Tóth Endre, Fodor István, Hermann Gusztáv Mihály, Zsoldos Attila, Gebei Sándor, Kalmár János, Kövér György, Pap József, Szász Zoltán, Gyáni Gábor, Romsics Ignác, Paksa Rudolf, Kállai Ernő és Bárdi Nándor.
A sorozat első előadására január 16-án, csütörtökön 5 órától kerül sor a marosvásárhelyi Bernády Házban (Horea u. 6 sz.), amelyen Bálint Csanád egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja „A Kárpát-medence népei a honfoglalás előtt” címmel tart előadást.
maszol.ro,

Fontos szerepet kapnak a történelmi megemlékezések
Szováta
A Bernády Közművelődési Egyesület gazdag programot készített 2014-re. Ezek közül Kiss János, az egyesület titkára a február 15-re tervezett farsangi bált emelte ki elsőként. A hagyományos farsangi bál célja az egylet tagságával, az egylet rendezvényein résztvevőkkel való kapcsolattartás, illetve a valamikori farsangi hagyományok ápolása. A 2014-es évben fontos szerepet kapnak a történelmi megemlékezések: a Dózsa György vezette 1514-es felkelésre, az első világháború kitörésének 100. évfordulójára emlékeznek. Kiss János szerint készülnek az Intermezzo, Fülöp Judit karnagy, az egylet alelnöke által vezetett kamarakórus által szervezett kórusfesztiválra a Bocskai Vince szobrászművész által készített Kálvin János szobor sepsiszentgyörgyi avatójára, de szerepet kívánnak vállalni a néhai Gub Jenő tanár hagyatékának és munkásságának a felleltározásában, ápolásában, amit a Sóvidék kulturális folyóirat kezdeményezett. Mivel a tavalyinak nagy sikere volt, a hagyományos kulturális rendezvények mellett társszervezőként szerepet vállalnak a pedagógustalálkozók megszervezésében. Az év eleje, ahogyan Kiss János fogalmazott, kabarés, színházas időszak, a múlt hét elején a Hahotának volt két előadása, 26-án két előadást tart a GruppenHecc, autóbuszos kirándulást szerveznek a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházba, illetve a szovátai Szarkafészek is egy előadással készül január 24-én. Ugyanakkor említette a játszóházat, amely szintén heti rendszerességgel kezdi szervezni a tevékenységét, illetve az ünnepkörökhöz kapcsolódhat: advent, karácsony, Luca-nap, Márton-nap, amelyek nagy népszerűségnek örvendenek a lakosság körében. Ezeket a tevékenységeket Fábián Gabriella néprajzkutató vezeti. Február 4-re a Székely Nemzeti Tanáccsal közösen terveznek egy előadást, amelynek meghívottja Molnár József magyarországi történészprofesszor.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Balázsi-Pál Előd
MINDENT VISSZA
Kovács Péter: az RMDSZ támogatja a listás szavazást
Az RMDSZ főtitkára szerint a jelenlegi, egyéni választókerületes törvény egy agyrém: kiszámíthatatlan rulett-rendszer, amely nem hozta közelebb a választókhoz a választottat.
Mennyire tekinthető komolynak az USL elképzelése, hogy a parlamenti választásokon visszatérjenek a listás szavazáshoz?
– Ez a kormány a 70 százalékos többségével már nagyon sok bombasztikus ötletet bedobott az elmúlt bő egy évben, és ezek egyikéből sem lett semmi. Vannak persze olyan témák – mint például a régióátszervezés –, amelyek esetében kimondottan örvendünk, hogy nem lett belőlük semmi, illetve dolgoztunk is azért, hogy ne tudják megvalósítani.
Így tekintem ezt a bejelentést is: akkor, amikor a kezek fel kell emelkedjenek a levegőbe, és valamiért ki kell állni, már rögtön kiderül, hogy a 70 százalék két nagy részből áll, és a nyilatkozatok szintjén lehet, hogy egyet tudnak érteni, de amikor megvalósításokra kerül a sor, akkor nem tudnak egységesen fellépni.
A politikai logika mentén miért lenne érdekében az USL-nek egy ilyen választási törvény bevezetése vagy visszavezetése?
– Az ő fejükkel nehezen tudok gondolkodni. Azt viszont el tudom mondani, hogy az RMDSZ ezt az elképzelést teljes mértékben támogatná. Ne felejtsük el, hogy amikor bevezették az egyéni választókerületes rendszert, mi voltunk az egyetlen politikai szervezet Romániában, amelyik azt mondta, hogy ez egy hiba, hiszen a román pártok belelovalták magukat egy populista retorikába, amely szerint ezentúl meg reformálódik a politikai képviselet, sokkal szorosabb lesz a kapcsolat a választó és a választott között. És láthatjuk, hogy nemhogy jó irányba mozdult volna el ez a viszony, hanem teljes mértékben kiszámíthatatlan a mostani rendszer: a parlamentben ülők kétharmada ruletten jött ki, tehát nem lehet tudni, hogy ki jut be, illetve úgy szervezünk Romániában választásokat, hogy nem tudjuk, hány tagja lesz a későbbi parlamentnek. A mostani törvény egy agyrém.
Mi támogatjuk azt is, hogy listás legyen a szavazás, mert ez az arányos választási rendszer legmegfelelőbb változata, és el tudjuk képzelni azt is, hogy 300 fős legyen a képviselőház, természetesen abban az esetben, ha ehhez hozzáadódik a 18 nemzeti kisebbség, hiszen ez egy alkotmányos kötelezettség. Azért kérjük, hogy ez a 18 képviselő hozzáadódjon, mert ha benne lenne a 300-ban, akkor arányossági problémák, aggályok merülnek fel. Ez egy olyan elképzelés, amelyet mi már évek óta támogatunk, amelyre már 2011-ben törvénytervezetünk, írott javaslatunk volt. Lássuk, mi fog ebből megvalósulni?
Az RMDSZ számára miben hozna újat a listás szavazás, miben könnyebbítené vagy nehezítené a munkát? – Két új dolgot hozna. Az egyik az arányosság. Most hiába kaptunk 5 százalék fölötti szavazatot, mandátumban 5 százalék alatt vagyunk, de amennyiben az arányos, listás rendszert visszavezetik, egy 6 százalékos eredmény 6 százaléknyi mandátummal társul.
A másik a kiszámíthatóság. Sokkal valószínűbb az, hogy amennyiben jól szerepel egy illető szervezet, akkor azok a képviselők, szenátorok fognak bejutni, akik a lista elején vannak. A jelenlegi rendszerben például számítottunk arra, hogy Máramaros megyéből bejut egy képviselőnk, de hogy ki lesz az, azt teljes mértékben lehetetlen volt meghatározni. Számítottunk arra, hogy Kolozs megyéből be fog jutni egy szenátorunk, de hogy ki lesz az, az teljes mértékben kiszámíthatatlan volt. Ebből a szempontból nekünk nagyon nagy előny, hogy nem egy rulett lesz, hanem lehet tudni, hogy a közösségi és szervezeti szinten a legnagyobb támogatottságot élvező személy lesz a listavezető, és ő jut be. Ha a szavazatok száma kettőt vagy hármat hoz be, akkor is tudjuk, hogy az első kettő, első három jut be, és nem a mostani kiszámíthatatlan, szerencsén alapuló rendszer lesz.
Az RMDSZ-nek volt egy működő gyakorlata a listák összeállítására. Várhatóan hasonló rendszerben állítják össze a listákat a törvény változása esetén is?
– Az elmúlt választási kampányokban nem módosítottuk a belső szabályozási rendszerünket, vagy nem nyúltunk hozzá lényegesen. Történt egy rangsorolás, és a jelöltek abban a sorrendben, ahogy elnyerték a támogatást, opciójukat fejezték ki arra vonatkozóan, hogy melyik választókerületben fognak indulni. Persze volt olyan, hogy valaki a rangsoroláskor az utolsó helyre jött ki a szervezeten belül, és utána bejutott a parlamentbe – és ez megint a jelenlegi törvény visszássága.
Úgy gondolom, hogy a kiválasztási szabályzatunkon nem kell lényegében változtatni, fogjuk tudni, hogy aki a legtöbb szavazatot kapja a szervezeten belül, az lesz a legesélyesebb, hogy bejusson. Az egyéni választókerületes rendszernek a hibái ellenére volt egy olyan pozitív hozadéka, hogy az emberek kezdtek tisztában lenni azzal, hogy ki az, aki őket képviseli a parlamentben. Ilyen szempontból mennyire lesz visszalépés a listás szavazás?
– Én ezzel az állítással, hogy az emberek tisztában lennének azzal, hogy ki képviseli őket, nem tudok egyetérteni. Az elmúlt időszakban láttam olyan közvélemény-kutatásokat, amelyekben épp arra kérték az embereket, hogy nevezzék meg, hogy az ő körzetükben ki a képviselő vagy a szenátor, és nagyon alacsony volt azoknak az aránya, akik ezt meg tudták tenni. Semmiképpen sincs arról szó, hogy a választó és a választott viszonya jó irányba változott volna, arról nem is beszélve, hogy jelenleg rengeteg egyéni kerületből ketten jutottak be – még az elnevezésben is ellentmondás van. Az RMDSZ szempontjából pedig szó sincs arról, hogy csak az illető körzetben lévő embereket képviselnénk. Vegyük csak a tömbmagyarságot: Hargita megye északi része – ahonnan román képviselő jutott be – le van osztva a magyar képviselők között. Máramaros megye egyetlen magyar képviselője az egész megye magyar közösségét képviseli, nemcsak azét a körzetét, ahonnan bejutott. A tapasztalat szerint az egyéni választókerületes rendszer a nagy pártoknak, míg a listás szavazás a kis pártoknak előnyös. Ilyen szempontból is furcsa a kétharmados többséggel kormányzó USL kezdeményezése. – Azt, hogy ők hogy gondolkodnak, egy politikai elemző bizonyára jobban el tudja magyarázni, mint én. Való igaz, hogy az egyéni választókerületes rendszer hátrányba hozza a kicsiket, főleg az olyan rendszer, mint a nagy-britanniai, ahol a győztes mindent visz. Jelenleg Romániában azért van egy kompenzációs rendszer, tehát nem csak az jut be, aki elnyerte a körzetét, tehát egy bizonyos fokig az arányosság mégis be van tartva. Éppen ezért, ha egy tiszta egyéni választókerületes rendszer lenne, akkor valóban nehéz lenne a politikai logikában megmagyarázni az USL elképzelését, viszont figyelembe véve, hogy most van kompenzációs rendszer, nem annyira egyértelmű, hogy ez a kicsiknek hátrányos és a nagyoknak előnyös.
Úgy gondolom, az ő szempontjukból nagyjából mindegy, viszont az ő szempontjukból is kiszámíthatóbb lesz a rendszer, nem juthatnak abba a helyzetbe, hogy teszem fel a pártelnök nem jut be, mert éppen egy rossz választókerület mellett döntött. A PDL elnöke például majdnem kiesett a parlamentből, ő is csak a visszaosztással, ruletten jutott be – és itt egy közel 20 százalékos pártról beszélünk. Mit jelenthet a listás szavazás visszavezetése a magyar kispártok, az EMNP és az MPP számára? - Amikor valaki a választásokon fél százalék alatt teljesít, nem a választási rendszerrel vagy a választási törvénnyel van baj, hanem a párttal. A jelenlegi törvény szerint be lehetett volna jutni úgy is, hogy nem érik el az 5 százalékos küszöböt, de a számok azt mutatták, hogy a Néppárt – mert ők indultak a parlamenti választásokon – fényévnyi távolságra volt attól, hogy ezt a bizonyos alternatív küszöböt elérje. Sem az MPP, sem az EMNP életére, tevékenységére, támogatottságára, eredményeire semmiféle ráhatással nem lesz, ha megváltozik a választási törvény.
Viszont az RMDSZ-nek is el kellene érnie az 5 százalékos küszöböt – bár az USL még nem hozta nyilvánosságra az elképzeléseit, de valószínűtlennek tűnik, hogy bármilyen alternatív küszöböt határoznának meg.
– Bizonyára nem lesz alternatív küszöb.
Transindex.ro,

Dicsőséglista
Évfordulók, események régi témákat kavarnak fel nyugtalanítóan. Újraolvasom kedves kollégáim írásait és a hozzájuk fűzött kommentárokat ebben a rovatban. Megannyi alkalom a továbbgondolásra.
A sajtóból nem derül ki, hogy a „Don-kanyar” magyar tragédiájának hetvenegyedik évfordulóján, a megemlékezések során hol és hogyan méltatták nagyméltóságú Horthy Miklós kormányzó úr szerepét a történtekben. “Nem a gyász a megfelelő alkalom!” – szinte halljuk. (Hát akkor mi?! Mohács, Világos, Trianon, Sztálingrád... ilyenkor nincs tanulság, csak gyász?) Bizonyos dolgokat mégis el kell mondani, a történelmi hűség kedvéért is, de kegyeletből is a mintegy 100-120 ezer doni halálos áldozat emlékére.
Nyilvánvaló, hogy a veszteség „konkrét” oka az ellenség volt, hiszen ő gyilkolta le minden idők legnagyobb csatájában – igaz, a saját területén, a maga szempontjából jogos honvédő háborúban – az agresszor szerepébe kényszerített 2. magyar hadsereget. Morálisan fő bűnösnek a hitleri Németország tekinthető. Az 1942-es szovjet ellentámadás során elszenvedett vereség arra sarkallta a németeket, hogy az addiginál nagyobb mértékben vegyék igénybe szövetségeseik haderejét. A „meggyőzés” nem a belátásra és a jóindulatra, hanem a kötelezettségekre apellált, s hiába volt a magyar katonák felszereltsége katasztrofális (különösen az orosz télhez mérten, rosszabb egyébként a románokénál is), érvényesült a parancs: ha menni kell, menni kell. Horthy Miklós levélben biztosította Hitlert a magyar hadsereg részvételéről az oroszországi hadműveletekben. Ha halni kell, halni kell.
Horthy Miklós azonban nem volt sem eszelős, sem cinikus. Amikor a fő katonai felelős, a hadseregparancsnok vitéz (mi más?) Jány Gusztáv vezérezredes 1943. január 24-én kiadta a hírhedt „A 2. magyar hds. elvesztette becsületét…” kezdetű hadparancsát, amelyben a katonákat gyávasággal vádolta, és a fájdalmas tragédia után még drasztikus fegyelmező intézkedéseket is kilátásba helyezett, a nemzeti felháborodás hatására Horthy a parancs visszavonására utasította Jányt – már márciusban.
Úgyhogy aki akarja, csak rehabilitálja a maga számára lovas ellentengernagyot otthon, magánban (hivatalosan soha!), de legalább erről a veszteségről ne feledkezzen meg. Persze jó volna egyebekről sem (például arról, hogy Rejtő Jenő 1943 január elsején, Szerb Antal 1945 január 27-én halt meg, hogy most csak a kormányzó úr felügyelte állapotok januári magyar íróáldozatait említsük, jutott bőven más hónapokra is). És legalább ne nevezzék hazafinak Horthyt! Mert újabban egyre többen annak tartják. Miközben például Ady Endrét nem tartják hazafinak. (Amiben annyi logika tényleg van, hogy a kettőt egyszerre nem nagyon lehet.)
Ady egyes jobboldaliak számára azért nem hazafi, sőt hazaáruló, mert nagyon rossz véleménnyel volt a klérus (Egy kis séta, ugye, amelyért ült is egy alapos kijózanodásnyit), de mondhatni általában a haladásellenes, konzervatív jobboldal nézetei, politikája és viselt dolgai iránt.
Persze akár hidegen is hagyhatna, hogy elvakult ragyabunkók Ady Endrét hazaárulónak tartják. Hagyhatna – de mégsem hagy, már a közírói szolidaritás okán sem. És azért sem, mert az ilyen laza atyafffyak lehazaárulózzák (más minősítésekről és fenyegetésekről nem is beszélve) azokat a kortárs publicistákat is, akiknek fáj, ha jelenlegi urai tönkreteszik Magyarországot. Tessék csak kommenteket olvasni.
A magyar szenvedés fájt legjobban az igazi hazafi Adynak is. Hogy mindjárt kitágítsuk az „értelmezési tartományt”, mondanak még valamit azok a sorok, hogy: „Ujjunk begyéből vér serken ki, / Mikor téged tapogatunk, / Te álmos, szegény Magyarország, / Vajon vagy-e és mink vagyunk?”
Ez a végső nagy kérdés. Amely régebbi, mint gondolnánk. A hazaárulózás még csak nem is Adyval kezdődött. A baloldal és a liberálisok kirekesztése a nemzetből a jobboldalnak több mint egy évszázados törekvése. „Kitessékelni” (Illyés Gyula kifejezése) azokat kellett, akik a „haza és haladás" fogalmait nem egymást kizáró, hanem éppenhogy együtt megvalósítható eszménynek gondolták. Nemzetietlennek, hazaárulónak, hazátlan bitangnak bélyegezték a szociáldemokratákat éppen úgy, mint az agrárszocialista szegényparasztok mozgalmait, a társadalmi betegségeket feltáró társadalomtudósokat éppen úgy, mint az új utakat kereső írókat, költőket és más művészeket. A nemzet nevében „fő-fő kitessékelők pedig, a nemzeti koalíció pártvezérei, igazi történelmi nevek viselői voltak: Kossuth Ferenc, Apponyi Albert, Andrássy Gyula." (Litván György: Magyar gondolat – szabad gondolat, 2008, idézi Vásárhelyi Mária.)
Jászi Oszkár már 1907-ben így ír: „...közel van az idő, amikor a hazaáruló jelző megtiszteltetetés lesz ebben az országban". Ady pedig: „Vagyok olyan jó magyar, mint bárki. Csak az országos eszeveszettség idején kell magyar írónak ilyen gyanúsítások ellen védekezni. Nem hazaárulás, ha a magyar kultúrviszonyok valakit nem elégítenek ki. Sőt ez a legmagasabb hazafiság. Mert jelenti azt, hogy ez országot a legnagyszerűbbek között akarja látni az ember". Bizony, a legnagyszerűbbek között! Ott, ahol volt már, és ahol a haza haladásával lészen még, amikor majd bölcsen, világra nyitotta vezetik.
Ugyanettől az eszeveszettségtől szenvedett a húszas-harmincas években a magyar szellemi-művészeti élet nem egy jeles személyisége. 1944-es Naplójában erről ír Márai Sándor – és félve idézem, nehogy emiatt hirtelen őt is balliberális bérencnek bélyegezze valamelyik Horthy-, Wass- vagy Nyírő-rajongó: „Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a »jobboldaliság« címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint keresztény magyar ember előjogokkal élhet e világban (...) joga van tehetség és tudás nélkül jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem »keresztény magyar«, vagy »úriember«. S ez a fajta soha nem tanul. (...)" Bizony, sokan képzelik, hogy előjogokkal élhetnek.
Mintha nem hetven év, hanem kettő sem telt volna el azóta! „Ez a fajta” még mindig nem tanul! És úgy tűnik, nincs mit tenni. A 2010-es választási győzelmét követően a Fidesz a szimbolikus politikát tettekre váltotta: gőzerővel zajlik a köztársaság, a jogállamiság, a nemzeti szellemi örökség lerombolásának folyamata, a kulturális talibanizmus.
Idézzünk tovább Vásárhelyi Mária két évvel ezelőtti esszéjéből: „A szakmai és művészi teljesítménytől független, politikai indíttatású kirúgásokkal és kinevezésekkel, forrásmegvonásokkal, a működési feltételek jogi vagy anyagi ellehetetlenítésével, a baloldali és liberális szellemi elit elleni lejárató kampányokkal. A parlamentben a politikai uborkafára felkapaszkodott, ostoba és műveletlen senkik hazaárulózzák, gyalázzák a magyar szellemi örökség és a kortárs kultúra legkiválóbbjait, koncepciós eljárásokkal, koholt vádakkal, lejárató kampányokkal próbálják diszkreditálni a tudomány, kultúra és a művészet nemzetközileg elismert, autonóm személyiségeit. Miközben nemzetről, hazáról, hagyományról papolnak, jól láthatóan éppen számukra nem jelentenek semmit e fogalmak, eszközök csupán diktatórikus uralmi céljaik eléréséhez. A magyar baloldal és a liberálisok hosszú időre jóvátehetetlen bűne pedig, hogy évszázada hagyják magukat kirekeszteni a nemzetből és a hazából. Szellemi restségből, gyávaságból vagy valamiféle meghatározhatatlan gyökerű bűntudatból leszegett fejjel tűrik, hogy elvitassák tőlük magyarságukat, a haza és a nemzet iránti elkötelezettségüket. (...) Eljött az ideje, hogy a baloldal és a liberálisok – ha útját akarják állni a politikai és kulturális talibanizmus végső győzelmének – ne csak mondják, hanem el is higgyék Ady szavait, hogy vannak olyan jó magyarok, mint bárki.”
Szándékosan nem tértem ki a sajtóra, már azért is , mert feszélyez áldozatainak gyávasága, opportunizmusa, nem ritkán „átállása”.
A fentiek figyelembe vételével is azonban ne higgyük, hogy például a Magyar Krónika indítása amolyan ártatlan, kedélyes akció. Ellenkezőleg – egyik fő végrehajtó szerafinjának együgyű candide-izmusa ellenére – a szóbanforgó kulturális talibanizmus giccses groteszkségében is aggasztó ideológiai propagandaeszköze. További problematikusságai csak ez után következnek.
Ágoston Hugó
maszol.ro,

Lakat került a Lázár-kastélyra
„Időlegesen” zárva van a gyergyószárhegyi Lázár-kastély, a kulturális központ nem végez ott tevékenységet, amíg a tulajdonosokkal egyezségre nem jutnak. A mozgatható képzőművészeti alkotásokat a kastélyból a vendégházba szállítják át.
Kiköltöztetik a műalkotásokat a műemlék-épületből. Tulajdonjogi vita
Szerdán reggel gyűlés volt a Schola vendégházban. A Kulturális és Művészeti Központ tizennégy alkalmazottja tárgyalt a megyei önkormányzat küldöttségével és elnökével, Gyergyószárhegy polgármesterével. Új helyzet állt elő, de egyelőre senkit nem bocsátanak el munkahelyéről – tudták meg a Hargita Megye Tanácsához tartozó intézmény alkalmazottai. Munkakörük viszont változik, többségüknek a napokban az a feladata, hogy segítsenek a képzőművészeti alkotások kastélyból vendégházba szállításánál. A továbbiakban meg kell találni a módját, hogy nyereséggel működjön a vendégház, és tisztázni kell a központ pénzügyi helyzetét, hisz az ellenőrzések során rendellenességekre derült fény, derült ki.
„Nem kiköltözés, hanem tevékenység-szüneteltetés”
„Nincs szó arról, hogy a központ kiköltözne a Lázár-kastélyból, csak időlegesen szüneteltetjük ott tevékenységünket” – nyilatkozta Borboly Csaba, a megyei önkormányzat elnöke. Kifejtette: a három kastélytulajdonos egyike pert indított a megyei tanács ellen, bérleti díjat követelve nem csak a hasznos felületekre, hanem a romos részekre is, olyan összeget kérve, amit nem tud a megye megfizetni.
Miután a tulajdonosok visszaigényelték és visszakapták a kastélyt, a megyei önkormányzat bérlőként tevékenykedett az ingatlanban. A jogszabályok értelmében három évig tartott ez az időszak, ami szeptember 7-én járt le. Azóta ingyenesen használták a műemlék helyiségeit, miközben további együttműködés érdekében folytak tárgyalások a tulajdonosokkal, akik viszont nem tudtak közös nevezőre jutni. Az egyesség az volt, hogy tovább tárgyalnak, amíg egy egységes álláspont születik az ingatlan bizonyos helyiségeinek használatára vonatkozóan. A Liphtay család partnernek bizonyult, az ajánlott összeggel viszont elégedetlen volt a Berczely család, legutóbb pedig Vormair fordult bírósághoz, nem értve egyet az ingyenes haszonbérléssel.
„A Peleș-kastélyt Románia 20 ezer euróért bérli, itt évi 100 ezer eurós bér miatt zajlik a jogvita. Bízunk benne, hogy Vormair vissza fog lépni ettől a pertől, tudjuk folytatni a munkát a kastélyban” - nyilatkozta Borboly, hozzátéve, arra is van elképzelés, hogyan lehetne a teljes kastélyt optimálisan kihasználni, kulturális céllal hasznosítani.
„Nem lehet közpénzt költeni olyan felületre, amiről nem tudni, kinek a tulajdona” – mondja az elnök célozva arra, hogy a három tulajdonos egyetértésének hiányában a tulajdont kellene felosztani az őket megillető részekre, ám ez még nem történt meg. „Azt szeretnénk, hogy az ideiglenes tevékenység-szüneteltetés minél rövidebb legyen. Levelezünk a tulajdonosokkal, egyeztetünk Liphtayék ügyvédjével, és lehet, hogy a birtokukban lévő 13/24. részre tudunk kötni egy hosszú távú koncessziós szerződést, átruháznák a megyei tanácsra a használati jogot. Ez szinte a tulajdonjoggal lenne egyenértékű, ha megtörténne, jogi státust nyernénk az intézményben, a megosztási perben is félként vennénk részt. Tehát több olyan kilátás is van, ami miatt én nem beszélnék arról, hogy a kastély el van veszve” – közölte Borboly.
Remélik, nem sokáig lesz zárva a kapu
Lakat van a kastélykapun, de lehet, napokon belül lekerül bejáratáról a zár, újra látogatható lesz. A tulajdonosokkal való tárgyalás hozhat erre megoldást. Lehet, hogy ők biztosítanak személyzetet, amely belépti díjat szed, idegenvezetést végez, de az is megtörténhet, hogy a kulturális központtal kötnek egyességet, a mostanig is ott dolgozó munkatársak folytatják e tevékenységet.
Gábor László polgármester elmondta, nagyon reméli, nem kell sokáig zárt kaput találjanak az érkező turisták, ennek érdekében ül asztalhoz Vormair Istvánnal, az egyedüli Szárhegyen élő tulajdonossal. „Hogy nincs minden rendben, azt tudtam, viszont hogy pereskedés kezdődött, az váratlanul ért. Reméltem, megállapodás fog születni” – nyilatkozta a község első embere, fontosnak tartva elmondani: „A szárhegyiek magukénak tartják a kastélyt. Az tény, és elvitathatatlan, hogy vannak tulajdonosok, de a kastély mai állapota szárhegyi emberek hozzáállásának, közmunkájának köszönhető. Zöld Lajos hathatós irányítása, az emberek hozzáállása nélkül nem hiszem, hogy ma tudnának kastélyról beszélni. Köztudott, hogy az 1960-as évek végén az elhagyatott kastélytól aki érte, hordta el a követ, épületek fundamentumaiba kerültek a kastély falának részei. Zöld Lajos kastélymegmentő munkájával állt meg a folyamat, akkor, amikor a külső falak már alig voltak egy méteresek. Ha nem állítják meg akkor a folyamatot, kétlem, hogy lett volna, amit visszaigényeljenek a tulajdonosok. Tiszteljük a tulajdonjogot, viszont a szárhegyieknek jogos igénye az is, hogy visszaálljon a békesség. Sokat veszítenénk, ha a kastély nem lenne látogatható. Ez igen rossz üzenet lenne a turistáknak”.
Több mint ezer alkotás kerül raktárba
„Az élet megy tovább, tervezzük az évet, szervezzük a programokat az új helyzet adta körülmények között. Időlegesen át kell helyezzük tevékenységünket a kastélyból a vendégházba. Én bízom abban, hogy amíg az alkotótáborok elkezdődnek, megoldás fog születni” – fogalmazott Kassay Péter, a Kulturális és Művészeti Központ igazgatója, tájékoztatva arról is, hogy gondolkodtak már alternatívákon: Szárhegyen vannak kiállításra alkalmas terek, és vannak vendéglátók, szállásadók, e miatt nem kell távol maradjanak a képzőművészek.
A kastélyból azon alkotásokat szállítják el, amelyek könnyen mozgathatóak. „Óriási felelősség, nagyon nagy érték, ha csak arra gondolunk, hogy idén negyven éve, hogy létrejött a művésztelep. Ha nem vagyunk a kastélyban, nem tudjuk felügyelni az alkotások épségét, megmaradását sem. Ezer és egynéhány száz műalkotásról van szó. Elsősorban a vendégház emeleti termeibe kerülnek, ami nem fér, arra a felajánlott felületeket vesszük igénybe” – közölte az intézmény igazgatója. Mint mondta, megállapodás tárgya lesz, ha a tulajdonosok újra megnyitják a kastélyt a látogatók előtt, visszakerülnek-e oda a képek: „Senki sem szeretné, hogy a turisták üres falakat nézzenek” − összegzett Kassay, megnyugtatva mindenkit afelől, a képek szállítására nagyon ügyelnek, hogy ne történjen károsodás az óriási értéket képviselő gyűjteményen. Reméli, sikerül majd egy olyan felületet létrehozni, ahol szakszerűen és megfelelő hőmérséklet biztosításával lehet majd raktározni a műveket.
Az alkalmazottak és vendégház jövője
A probléma nem jár egyedül, hiszen a központ alkalmazottai egy felől a Lázár-kastélyban végzett teendőket nem tudják tovább folytatni, másfelől anyagi megszorításra számíthatnak a vendégháznál is, új forrásokat kell találni.
„A megszorító költségvetési törvények miatt nem költhetünk vendégház működtetésére. Az lehetne megoldás, ha az amúgy is helyi önkormányzattól bérelt ingatlan jól felszerelt konyha részét visszaadnánk Szárhegynek, az önkormányzat működtetné, itt lehetne főzni a napközinek, a művészek vendéglátást is folytathatnák itt” – fogalmazott Borboly, megjegyezve, ennek hivatalos útja, hogy Szárhegy község kérje a konyhaműködtetést, és ez ügyben megszületik egy helyi és egy megyei képviselő-testületi határozat. Gábor László polgármester elmondta, testület elé terjeszti az elképzelést, hisz itt nem csak a napközi számára főzhetnének, a közalkalmazottaknak is tudnának ebédet biztosítani. Mindennek a feltétele viszont egy jó menedzsment. Az alkalmazottak tekintetében arra törekednek, hogy senki ne maradjon munkanélküli.
A központ tizennégy alkalmazottjából ketten dolgoztak csak a Lázár-kastélyban, egy idegenvezetőként, egy pedig teremfelügyelő-takarítóként. Ők a napokban már a kastélyból vendégházba átszállított képek raktározásán dolgoznak, hosszabb távra új munkamegosztási javaslatot állítanak össze a megyei önkormányzat elnökének kérésére.
Tiszta lappal továbblépni
A menedzsment hagy kívánnivalót maga után – erre utalt Borboly is. Elhangzott: a központ működésében is vannak rendellenességek, a menedzsment, pénzügyek terén ellenőrzések történtek. „Intézkedések, számonkérések lesznek, mert az ellenőrök jelentése szerint elég nagy összeg gondatlan kezelésének esete áll fenn. Ezeket is rendezni kell a közeljövőben” − közölte Borboly.
Kassay pedig úgy nyilatkozott, hogy „voltak rendellenességek, de hál' istennek sikerült áthidalni ezeket a helyzeteket. Viszont attól függetlenül, hogy a problémák megoldódtak, az természetes, hogy a számonkérésre sor kell kerüljön”.
Falugyűlés lesz
A Lázár-kastéllyal kapcsolatos kérdésekre kaphatnak választ mindazon szárhegyiek, akik részt vesznek a január 18-án 13 órára meghirdetett falugyűlésen. A község művelődési házában a kastély lesz a fő téma, ugyanekkor tárgyalnak viszont az Alsóerdő őrzésének kérdésköréről is. A falugyűlést Gábor László hívja össze, jelen lesz Borboly Csaba, a megyei önkormányzat elnöke is.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro,

Az EU, az RMDSZ és a magyar érdek
„Az alapvető kérdés nem az, hogy milyen módon értem meg a világot, hanem az, hogy milyen mélyen értem meg.” (Hermann Keyserling)
A 2013-as év a kérdőjelek, a változások és a jövőelképzelések éve volt. A szövetségkötések és a regionális gazdaságpolitikák szerepe megnőtt, s vele együtt térségünk geostratégiai jelentősége is. Amerika, Oroszország, Kína és Európa egyaránt szerepet játszik ma térségünkben, s ha ehhez hozzátesszük az országonként különbözőképpen jelentkező gazdasági válságot, igen színes képet kapunk.
Ami 2014-et illeti, az erdélyi magyarság három veszélynek van kitéve. Ezek: a szélsőbal és a szélsőjobb térnyerése, valamint a maradiságba rejtőzés. Perspektíva tekintetében mindhárom zsákutca. Közös vonásuk a közösségsorvasztás, az önkritikára való képtelenség és a pszeudoismeretekbe való zárkózás. Politikusaink és vezetőink olykor nehezen viselik, hogy mérlegre álljanak. Isten segítse őket, hogy az új esztendőben ezt megtegyék. És adjon bölcsességet az erdélyi magyarságnak, hogy ne üljön fel többé az ismerethiányát kihasználó látszatoknak.
Az EU problémája
2008 után a szabad és közös Európa szépreményű álma szétporladt. „Csalódást hozott az ideál, melybe annyi nép fektette bizalmát, s ezt az európai politika felelőseinek nincs bátorságuk bevallani” – mondta Ivan Krastev bolgár politológus. Ennek nyomán felerősödött az euroszkepticizmus, melyet a lényegi kérdéseket kerülő elitek és a velük összhangban menetelő véleményipar mesterkélt alternatívákkal igyekszik ellensúlyozni.
A mértékadó orgánumok szerint Európa bajaira a politikai unió az egyetlen megoldás. Ez a következtetésük viszont elfogultságra utal többek közt azért, mert nem veszik komolyan az alternatívákat, és a betegség okairól nem vagy legfennebb felületesen értekeznek. Osztjuk a „gyógypirulát”, de nem tudjuk, mitől szenved az entitás. Ez nonszensz, sőt veszélyes attitűd. Mégis ez a fajta mentalitás uralta 2013-ban az európai diskurzust.
A diagnózist nem pótolhatja végzettség, státus, bankszámla vagy hatalmi befolyás. Embereket meg lehet győzni velük, de betegséget aligha. Hiába ígéretes a csomagolás, helytálló diagnosztika nélkül csak erősödni fog a dekadencia. A kérdés inkább az, hogy miért nem értik ezt a trendlovagok? Nem hinném, hogy intelligenciahányadosuk akadályozza őket ebben. Lehet, hogy a karrierjüket féltik, vagy olyan érdekekhez ragaszkodnak, amely gyógyulás helyett uralkodni akar.
Murphy szerint mindenki addig kapaszkodik fel a ranglétrán, amíg eljut egy pozícióba, amelyhez már nem ért, és ott megmarad. Nos az EU fejlődése kétségtelenül elérte ezt a szintet. Ezt támasztja alá, hogy a felelősséget a brüsszeli bürokraták elutasítják. Olyankor sem hajlandók felelni a tetteikért, amikor súlyos dolgokról van szó. Magatartásukra jellemző Neelie Kroes digitális területért felelős biztos asszony viselkedése, aki egy koncepciós perre emlékeztető eljárásban meg akarta publikusan alázni Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettest. Tette csak úgy házisárkány módra.
Minősíthetetlen magatartása felett az Európai Bizottság (EB) – szokott módon – szemet hunyt. Wilfried Martens, az Európai Néppárt volt elnöke azonban lemondásra szólította fel, de a hatalomittas Kroes elnézést sem kért, nemhogy lemondjon. Egy másik példa Olli Rehn gazdasági és pénzügyi biztosé, aki éveken át „nem látta” a pénzügyi tornádók közeledtét vészjelző adatsorokat, összevissza prognosztizált, és rossz gazdaságpolitikájával tetemes károk kialakulásához járult hozzá. Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke lemondásra szólította fel Rehnt, aki szokásos módon válaszolt: nem mond le, hanem továbbra is „függetlenül” végzi feladatát.
Vagy ott van a közismerten kettős mércével operáló Viviane Reding igazságügyi biztos, aki a zárt ajtós Bilderberg-tanácskozáson elmondta – utólag kiszűrődött – tervét, miszerint ha a 2014-es magyarországi választásokon a jelenlegi kormánypártok nyernek, akkor választási csalással fogják őket vádolni. De ne feledkezzünk meg Herman Van Rompuyról, az Európai Tanács elnökéről sem, aki globális fanatizmusától hajtva periodikusan félrebeszél, például hogy az euró stabilitást hozott. És a sor folytatható. Lemondás? Senki.
Brüsszel gordiuszi csomóját az önkényes bürokrata vezetés és a radikalizálódó baloldal jelenti. Ezért aki gyümölcsöző Európában érdekelt, annak a tagállamokra való mutogatás előtt a fejnél kellene kezdenie a takarítást. „Mi a pokolt gondolnak, kik maguk?” – kérdezte tőlük Nigel Farage brit EP-képviselő, aki szerint a bürokraták abbéli kétségbeesésükben, hogy megőrizzék álmukat, el akarják távolítani a demokrácia még meglévő nyomát is a rendszerből. Tegyük hozzá, hogy a rendszer ezt megengedi nekik. És ezt a betegséget ők úgy hívják, hogy demokrácia.
Dávid vagy Góliát Európája?
Ha egy esztelen hitelspirálba került vállalat éveken át félrevezető trükkökkel takargatja veszteségtermelő mechanizmusait, a kitudódás után a vezetésnek mennie kell. A befektetőket hidegen hagyná a régi vezetés perspektívákról és közös erőfeszítésekről szóló további hablatyolása. A 2013-as EU-t a kivizsgálatlan okok, új mesék és régi vezetés jellemzi. Ebben a felállásban a „még több Európát”, „a régiók Európáját”, „politikai uniót”, „Európai Egyesült Államokat” szlogengyűjtemény nem más, mint a „még több kontroll” megannyi formája, mely előremenekülést jelent egy álszent és érinthetetlen EB égisze alatt.
Pedig a felelősségvállalás minden időtálló konstrukció előfeltétele. Az EB felelősségének nyilvános megvitatása a gyógyulást szolgálná. Ahol viszont a hatalom megtartása és a kontroll kibővítése a fő cél, ott ez nem számít. Ilyen helyzetben csak emberidegen konstrukcióról beszélhetünk.
Dávid Európája viszont az élet Európája, mely idegen a szellemi részegségtől. A becsület és egyenesség Európája, mely a hitben megélt valóságról szól. Vele szemben áll a látszat bűvöletébe kapaszkodó önteltség Európája. Ez Góliáté, a struccpolitika hőséé, mely az öncélú hatalomnak ad még több erőt. Eszerint a fej büdösödhet, reformra csak a tagországok szorulnak. És bár a tagállamokban nem ritka, hogy a brüsszeli hibák töredékéért menesztik a minisztereket, a balliberális trendőrök által vezetett véleményiparnak eszébe sem jut az EU-bürokraták helyzetét megkérdőjelezni.
Inkább jobboldali szélsőségesekkel riogatnak, és a nemzetállamokat használják bűnbaknak. Emlékszünk, milyen vehemensen követelte ez a sajtó a plágiumváddal illetett német hadügyminiszter és Schmitt Pál magyar köztársasági elnök lemondását? És milyen halk szavú volt a nagyságrenddel többet plagizáló Victor Ponta román kormányfő esetében? A brüsszeli trend uralkodni akar, és kettős mércével operál. Nem érti, hogy a hatalomcentrált attitűd nem vezet jóra. Mert Góliát napjai meg vannak számlálva. Az agyoncsodált lúzer (vesztes) az idők mérlegén halott. Pihesúlyú senki volt, maradt és lesz. Aki rá fogad, az halottban reménykedik.
Magyar–román békés együttélés
És akkor most nézzünk szét egy kicsit a házunk tájékán. Kezdjük a hozzánk is begyűrűzött nemzetállam-problémával. Ez valójában álprobléma, és a diagnózispótló szlogenvilág részét képezi. Mi szüksége beteg kontinensünknek még több demagógiára? A nemzetállam elavultságáról papoló állítások tudományosan fenntarthatatlanok, a néppárti vonal lejáratásán fáradozó balliberális manipulációk megnyilvánulásai.
Ebben utaznak egyes RMDSZ-es politikusok is, tevékenyen részt vállalva a „mindegy milyen” hatalmi trend meghonosításában. Azt nem tudom, hogy a naivitás vagy a demagógia hitelesebbé tétele az oka, amiért egyenlőségjelet tesznek például a román sovinizmus és a nemzetállam közé. De az köztudott, hogy a korrektség a mesét meseként tünteti fel, nem valóságként. Akik nem ismerősek a kérdésben, a román valóság tapasztalatával a tarsolyukban könnyen elhiszik, hogy itt valami szélsőségesről, rosszról van szó.
Nem így van. A nemzetállam egy természetes keret, mely önmagában se nem rossz, se nem jó. Nem a keret a hibás a román sovinizmusért (1), hanem az abban utazó románok. Na persze a felelősségnek a rendszerre történő áthárítása pillanatnyilag kényelmes megoldást jelent az érintettek számára, de a struccpolitika ártalmas. Mert ha lemegy a nap, a strucc feneke megfázik. Pozitív példát jelent az a nép, mely ezt a természetes keretet a másság és az esélyegyenlőség tiszteletével (pl. az önrendelkezés elfogadása) tölti be. Ezt a közös célt szolgálná, ha százévnyi félretájékoztatás után román etnikumú polgártársaink korrekt információkhoz juthatnának a magyar kérdésben, elősegítendő a két nép békés, értékteremtő együttélését.
RMDSZ-problémák
Murphy szerint nem nagy dolog levinni a lovat a folyóhoz, de arra rávenni, hogy háton ússzék, már valami. Az RMDSZ kis lépések politkája erről szól: „mi majd rávesszük a lovat, hogy háton ússzék”. 24 év alatt ez a politika nem jött be. „Talán holnap…” Szerintem ehhez kevés a jószándék. Kellenek hozzá kötelek meg autósdaru is. És még mindig nem biztos, hogy a ló boldog lesz. Ezért hasznosabb lenne az energiákat praktikusabb stratégiába fektetni.
Fennállása óta az RMDSZ következetesen legitimizálta a román kisebbségpolitika korrektségét a nemzetközi porondon. Ugyanakkor alig tett valamit a médiateret domináló magyargyűlölet ellensúlyozása érdekében. A kerekasztal-beszélgetéseket sugárzó tévéműsorok tele voltak román politikusokkal, ám magyarba legfennebb teliholdkor ütköztünk. Arról nem is beszélve, hogy a 6,5 százalékot képező adófizető magyaroknak továbbra is 1,5 százaléknyi műsoridő (az is hétköznap délután) jut a román köztévében. Egy elszigetelt véleménytől eltekintve nem tudok olyanról, hogy a „minden a hatalom” filozófiájú (2) RMDSZ ezt a diszkriminációt valaha is felvetette volna.
A sajtóban hasonló a kép. Ezért volt feltűnő, hogy Orbán Viktor lejáratására ebben a vérszegény felállásban is került energia. Asztalos Csaba és Magyari L. Nándor ugyanis román nyelven írtak terjedelmes cikkeket a magyar miniszterelnök ellen (3) a budapesti balliberálisok eszköztárával operálva. Üres lózungokkal támadni Magyarország miniszterelnökét a „minden a hatalom” vonatkozásában, ez érthető.
Elvégre a gyűlöletkeltéssel, hamis videók gyártásával és a spekulatív szuperprofitot büdzsésegélyben részesítő balliberális Gyurcsány–Bajnai–Mesterházy-vonal is a Góliát-istenítő érdekcsaládhoz tartozik. Madarat tolláról, embert barátjáról. Akár Bukarestből, akár Brüsszelből füttyent Góliát, a bukaresti RMDSZ demokratikus haptákban ereszkedik fél térdre. Nem csoda, hogy a magyar nemzetért kiálló Dávidot az arrogáns nagyság csicskásai lenézik. „Aki nincs velünk, az nem számít.” Emlékszünk, mikor az RMDSZ főtitkára azt nyilatkozta a májusi kongresszuson, hogy azon mindenki részt vett, aki számít? Kontextus: a kongresszusra a többi erdélyi magyar párt nem kapott meghívót.
Mit kíván a magyar érdek?
Egy bölcs párt meghallja az idők változásra hívó szavát. Tisztában van vele, hogy a rövid távú veszteségeken túl csak nyerhet azáltal, ha önkritikát gyakorol, és az öndicsőítő Góliát magaslatairól szerényen az érvek talajára ereszkedik.
Ideje felébredni. Az erdélyi magyar szavazók létszámának folyamatos csökkenése mély kiábrándulást tükröz és ébredésért kiált. A bukaresti arrogancia nem érti az üzenetet, de az RMDSZ pozitív oldalát alkotó képviselők igen. Mert – elvileg legalábbis – a magyarok nem a morzsaosztogató Góliát kegyeit keresik, hanem Dávid testvéreiként szeretnének élni.
2013 végén az RMDSZ kapitális hibát vétett: a „fekete keddként” elhíresült parlamenti ülésen a frakció együtt szavazott az USL-lel a büntető törvényköny módosítása, a maffiarendszer támogatása mellett (4). Ezzel a parlamenti képviselők történelmi tettet hajtottak végre, rátéve a pontot az i-re. Bekerültek a negatív Ponta-spirálba, és elérték, hogy rájuk is úgy tekintsenek Brüsszelben, mint hiteltelen ágyasokra.
Milyen érdekérvényesítő koefficienssel rendelkezhet ezután egy ilyen vezetés? Hogyan érhetnek el valós eredményeket azok, akik önmagukat lejáratták, zsarolhatók, rossz stratégiát követnek, és a nemzetmegvető balliberális szemléletet promoválják?! Csak a nyaka véres – tartja a mondás. 24 év alatt az RMDSZ minden határt átlépett, mely a dâmboviţai mentalitástól elválasztotta. Személy szerint csak remélni tudom, hogy az erdélyi magyaroknak nem lesz több idejük holtvágány-filozófiákban reménykedni, és önsorvasztó hiábavalóságokat szolgálni. Élni akarunk, vagy Góliát morzsáiért könyörögni? Ez itt a kérdés (2014-ben), válasszatok!
Lőrinczi Lóránd
Jegyzetek:
1 Egy példa: Román világháború (Krónika, 2013. szept. 13.)
2 Részletek: Markó Béla, az EU és az igazság (Krónika, 2013. szept. 6.).
3 Részletek: Mi szükség volt erre? (Krónika, 2013. augusztus 9.)
4 A lépést az EU, az Egyesült Államok, Németország, Nagy-Britannia és Hollandia is kőkeményen elítélte.
Krónika (Kolozsvár),

Civil kurázsi
A hét elején újra hallatott magáról a Civil Elkötelezettség Mozgalom. Ezúttal azt követelte a marosvásárhelyi városházától, hogy változtasson a jelenlegi jogsértő gyakorlaton, s a „multikulturalitás, a megértés, harmónia és békés egymás mellett élés szellemében” eljárva, a román és angol nyelvű dalok mellett, magyar nyelvűeket is játszasson a Ligetben működő korcsolyapályán. A civil szervezet ezúttal sem csak a kifogásolt jogsértésre hívta fel a figyelmet, hanem megnevezte a mulasztót, végeredményben a felelőst is. Tetszik, nem tetszik ez egyeseknek, de ezúttal is a magyar érdekképviseletet ellátó RMDSZ-t, annak alpolgármesterét, név szerint Peti Andrást terheli a felelősség.
„A város RMDSZ-es alpolgármesterének hatásköréhez tartozik a magyar közösség szempontjainak hatékony képviselete a hivatal szolgáltatásainak megszervezése során. Ez esetben elmaradt a magyar érdekképviselet, hasonló mulasztással találkoztunk a karácsonyi díszkivilágítás elindításakor sugárzott zenéknél” – áll a közleményükben.
Az eset kapcsán lehet lekicsinylően legyinteni, az viszont tagadhatatlan, hogy hűen tükrözi mindazt, ami a magyar nyelvhasználat terén történik Marosvásárhelyen. A magyar nyelv szinte teljesen kiszorult a közösségi terekről, előbb a hivatalokból, oktatási intézményekből, majd a boltokból. Emlékszem az amerikai üzletember megjegyzésére, miszerint az utcán, hivatalokban tapasztalt feliratozásból ítélve, nem úgy tűnik, hogy jelentős számú magyar közösség élne a városban. Ezen elrágódtunk egy kevés ideig, s végül arra a következtetésre jutottunk, hogy lehetséges, hogy a magyar közösség még számos, de már nem jelentős. Legalábbis annyira, hogy érdekeit érvényesítse. Az említett helyzeten próbál változtatni a CEMO, közleményükben azt ígérik, hogy idén „monitorizálni fogják a városháza szolgáltatásait, az általa szervezett kulturális és sportrendezvényeket, nyomon követik a magyar közösség szempontjainak megjelenését, a magyar nyelvhasználatot, a promóciós anyagokat, a közpénzeken szervezett reklámkampányokat, az előadások tartalmát, megvizsgálják a város multikulturális jellegének megjelenítését”. S végül, ami a legfontosabb: a monitorizálás eredményeit rendszeresen nyilvánosságra hozzák. A nyilvánosság köztudottan nagy hatalom, a közösség hangulatának befolyásolására kiválóan alkalmas, a politikumra gyakorolt kényszerítő hatása nem elhanyagolható. Ezzel próbál – a jelek szerint eredményesen – élni a CEMO.
Az említett civil szervezet három éve van az átlagember számára is érzékelhetően jelen a város közéletében. Az elszánt, kitartó csapat a nyelvi jogok érvényesítéséért lépett, lép fel sorozatosan. Túlzás nélkül állítható: többet tettek a kétnyelvű iskolai feliratozásért, a Bernády iskoláért, mint a politikum. Ha ők nincsenek, ma Bernády iskolánk sincs, ez tagadhatatlan. Elsősorban nekik köszönhető, hogy az utóbbi időben mintha megélénkült volna a vásárhelyi magyarság, mintha feléledt volna benne a hajlandóság a jogaiért való cselekvő kiállásra. Az általuk demonstrált civil kurázsi, reméljük, követőre talál majd szélesebb körben is.
Szentgyörgyi László
Központ
Erdély.ma,

A Kárpát-medence népei a honfoglalás előtt
A Kárpát-medence népei a honfoglalás előtt volt a címe annak az előadásnak, amelyet Bálint Csanád egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja tartott csütörtökön délután Marosvásárhelyen, a Bernády Házban.
Az előadás a Kós Károly Akadémia 2014-es történelmi előadás-sorozatának első, nyitórendezvénye volt. Az előadó a nép fogalmát boncolgatva próbálta tisztázni, hogy általában kik voltak a népek, miért fontos erről beszélni és tudni, hogyan hasznosítható, illetve gyarapítható ezáltal mai tudásunk. Az előadó beszélt a török-görög konfliktusokról, illetve a konfliktusok lezárását célzó lakosságcseréről a két ország között, amikor a törökországi görögöket Görögországba, a görögországi törököket Törökországba költöztették, ami azonban az elköltöztetett népek számára nem jelentett megoldást.
Beszélt ugyanakkor a hódító gótokról, az avarok feltételezett származásáról, a népek (ki)ala-kulásáról. Ehhez az elmélethez példának a Szent István megkoronázását követő századot hozta fel, amely során a régészek olyan leleteket tártak fel, amelyek mintha egy egészen más népre vonatkoztak volna. Felhívta a figyelmet a tudományos kutatások fontosságára, nehézségeire és buktatóira, amikor nem kellőképpen megalapozott vagy elhamarkodott következtetések nyomán tévhitek alakulhatnak ki, amelyeket szinte lehetetlen utólag eloszlatni. A történelmi előadás-sorozat következő előadását Tóth Endre egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia doktora tartja január 30-án, A dákó-román kontinuitás elmélete címmel.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

800 év Isten kezében
Kiállítás és könyvbemutató a Bernády Házban
Gyergyóalfalu tavaly októberben ünnepelte nyolc évszázados római katolikus templomát. A jubileumi rendezvénysorozat egyik jelentős eseménye a 800 év Isten kezében címmel megjelentetett kötet bemutatója volt. A szép, színes album, amelyben reprezentatív válogatás látható a Vadárvácska művésztelep alkotásaiból, a Sövér Elek Alapítvány kiadványa, sokan összefogtak érdekében, kiadását számos helybeli és távolabb élő, lelkes ember támogatta. A könyvről akkor frissiben szóltunk mellékletünkben, most a marosvásárhelyi közönség is kézbe veheti, alaposabban megismerheti. Január 21-én délután 5 órai kezdettel a Bernády Házban a magyar kultúra napját köszöntve, a bucsini alkotótábor utóbbi éveinek terméséből tallózó kötetet ismertetik, kiállítást is nyitnak az ott megfordult 32 festő, grafikus, szobrász, díszítőművész műveiből. Több mint hetven reprodukciót tartalmaz az album műmelléklete. A rendezvényen jelen lesz a művésztelep létrehozója, Gál Mihály, az alapítvány elnöke és Gyergyóalfalu más képviselői mellett a Vadárvácska alkotótábor törzsgárdájának több vásárhelyi jelese. A vendégek, akik az idén tizedszerre hívják az erdei szállásra és műterembe a képzőművészeket, meglepetést is ígértek az ünnepi estre. 　
Népújság (Marosvásárhely),

Energiatávlat
A napokban került nyilvánosságra: 2019-ig hét romániai hőerőművet zárnak be, mert túlságosan környezetszennyezők. Köztük szerepel a dévai (marosnémeti) erőmű egy 210 MW-os blokkja 2017-ben. A hét erőmű összkapacitása több mint 1200 MW.
Az ország azonban, mondja a kormányhatározat, nem marad fedezetlen, hisz 2020-ig, az elképzelések szerint, 29 erőmű – új vagy a meglévőkben korszerűsített blokokkal – lép működésbe. Ezek között található a Hunyadi Energetikai komplexum parosényi és dévai energiatermelője, de az aradi CET is – az új erőművek, illetve termelőegysége összkapacitása mintegy 4800 MW lesz.
Az energiakérdésekben járatlan embernek ezek a számok keveset mondanak, ezért hozzátesszük: az ország energetikai ellátását valamivel javítják, de távolról sem oldják meg. Románia jelenleg erős energiaéhségben szenved, és nem rendelkezik életképes energetikai stratégiával, amely hosszú távra megszabná e terület (a gazdasággal összhangban lévő) fejlesztési elképzeléseit. Stratégia ugyan van, de szakmabeliek évek óta hangoztatják, hogy újra van szükség, mert a mostani alkalmatlan a jelenlegi, de főleg a jövőbeli problémák kezelésére. Ami biztos: a következő évtizedben az ország ismert kőolaj- és gáztartalékai a felükre csökkennek, és hosszú távon egyre kevésbé lehet rájuk számítani. Vannak azonban nagyon optimista hangok is, egyesek odáig mennek, hogy 2030 tájára Románia nemcsak független lesz az energia szempontjából, hanem nagy exportőrré nőheti ki magát. Optimizmusukat főleg a fekete-tengeri, állítólag hatalmas gáz- és kőolajkészletre alapozzák. A jelenleg egyetlen fúrótorony eredményei „ígéretesek”, de biztosnak aligha lehet elkönyvelni őket. Ezért is kellene az új stratégiában, amely az energiaügyekkel megbízott miniszter szerint idén nyárára készül el, több lábra állítani az ország energiatermelését. Az egyik láb éppen a hőerőművek lennének, köztük a szénnel működők, mert a szénből van a legnagyobb tartalék. A tervekben szerepel a cernavodai atomerőmű újabb két blokkjának megépítése, és egy igen érdekes, pumpáláson alapuló vízerőmű megépítése Kolozsvár közelében, a Meleg Szamoson, amely drága nappali, csúcsfogyasztásban használt villanyenergiát termelne és olcsó éjszakai áramot fogyasztana. Egyelőre azonban sem az atomerőmű bővítésére, sem a vízerőmű megépítésére vonatkozólag nincs biztos határozat. Biztos viszont, hogy az új stratégiát a napi politikától mentesen kellene kidolgozni, amihez aztán bármilyen színezetű jövőbeli kormány tartaná magát.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),

Aki közösségben nő fel, maga is közösségépítővé válik
A kultúra olyan összetevő a közösség lelkében, mint szövetben az aranyszál, díszít, tartást és erőt ad. Annyira fontos, mint a levegő. Pénzbe kerül, de ugyanakkor megfizethetetlen is.
Udvarhelyszéken hosszú évek óta hagyomány, hogy udvarhelyi és környékbeli jeleseket, személyeket és csoportba szerveződött mű(vészet) kedvelőket tüntessenek ki. Idén tizenegyedik alkalommal tartottak a Magyar Kultúra Napja kapcsán díjátadó gálát. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, amikor felsorolták az együttműködő intézményeket és szervezeteket, elmondta, hogy a nem éppen rózsás gazdasági helyzet ellenére is igen színes volt ez a rendezvénysorozat, amelyet az utóbbi héten követhettünk végig Székelyudvarhelyen, és jól körvonalazódott, hogy „a közösen és egyetértéssel végzett munka, a kaláka sokkal eredményesebb”. Idén a díjazottak többnyire a színjátszás és a műkedvelés más műfajait művelők, a néphagyományokat közkinccsé tevők köréből kerültek ki.
A Sinka-házaspárt értékközvetítésért jutalmazták
Sinka Erzsébet és Ignác hosszú éveken át az anyavárosban tevékenykedett. Elévülhetetlen érdemeik vannak az egykori Népszínház létrehozásában. Huszár Sándor Jött egy lány… című darabjával kezdődött. Ez 1977-ben volt, abban az évben, amikor főszerepet játszottak, jegybe léptek és házasságot kötöttek. A komoly sajtóvisszhangot kiváltó előadásokkal előrukkoló székelyudvarhelyi Népszínháznak mindketten szervezői és tagjai voltak. Annak idején, amikor egyre inkább beszűkültek a társadalmi kulisszák, maguk az igazi színfalak alkalmasak voltak még sokáig arra, hogy áttételesen kimondható legyen az igazság. A színpad a magyar nyelv egyik utolsó fóruma volt.
Számos előadás címszerepében váltak a város és környéke kedvelt, közismert személyiségeivé. Sinka Ignác 1985 és 1991 között Művelődési Ház igazgatója is volt, olyan periódusban, amikor a rendszer – az állam, a megye, a város – egy fityinget sem biztosított a kulturális hajlék fenntartására. Muzsikusként is rendkívüli pályát futott be, hiszen a legendás Venyige együttes brácsása volt, részt vett a táncház- és a kalákamozgalom meghonosításában. Ez az időszak az 1970-es évek vége, amikor a Siculus klubban szervezett táncház kinőtte a termet, és ideiglenesen átköltözött a Gábor Áron Munkásklubba. Életük 1991 után gyökeresen megváltozott: mindketten visszatértek a tanügybe. Ócfalvára költöztek. Erzsébet 2000 óta az ócfalvi iskolában tanít. A házaspár nem csak a betűk, hanem a kultúra tágas országába vezeti be az általános iskolásokat. Ignác Felsőboldogfalván, Farcádon, Bögözben, Agyagfalván több száz gyermekkel kedveltette meg a muzsikát – előszeretettel tanítja a furulyázást –, és teljesen magától értetődő módon a színjátszást is megszeretteti vélük. Bögözben népdalvetélkedőket, Felsőboldogfalván gyermekszínjátszó-fesztiválokat szervez.
Lázár Béla értékteremtő munkájáért kapta az elismerést
Valamikor a szentegyházi vasüzem dolgozója volt Lázár Béla, ám az ipari munkát – akárcsak sok falustársával – már rég abbahagyatta véle a változó idő. Hosszú évek óta azonban műkedvelő táncosa, színjátszója, alkalmi újságírója, rendezvényszervezője a községnek. Tizenegy éve, 2003 óta igazgatja az időközben szépen felújított művelődési házat, amelyet Lövétén Népháznak neveznek. És a kultúrház igen sok alkalommal megtelik néppel: farsangi bálokat, kortárstalálkozókat, falunapokat szervez és bonyolít, maga szorgalmazza a műkedvelő előadásokat.
Másfél évtizede szívügyének tekinti a Kákvirág néptáncegyüttest, annak működését, tagságának és repertoárjának frissülését. A talpalávalót húzó zenekarban pedig brácsásként van jelen. A most kitüntetett művelődésszervező azt vallja, hogy nem tett mást, mint megfogadta azt, amit a Lövétén negyvenkét éven át szolgáló egykori pap bácsi mondott. Tornai Gergely esperes-plébános, az 1959-ben őt is keresztelő pap mondta volt annak idején, hogy „aki közösségben nő fel gyermekkorában, az felnőttként is jobban megállja majd a helyét a közösségben, s erre annak a báránynak a példáját említette, amely a sereg körül szaladgál, hiszen könnyebben elkapja a farkas.” Lázár Béla egy másik útravalót is hozott magával, egy olyan tanácsot, amelyet az öregek kórusának egyik tagja mondott. „A kultúra szervezéséért nem kell várni az elismerést, mert azt nem biztos, hogy megkapja az ember, de amennyiben megvan hozzá a tehetsége, ha megadta neki a Jóisten, akkor dolgozzék csak a köz javára, mert ha nem ezt teszi, akkor azt az utókor még számon kérheti rajta.”
Régi idők hangulatát őrzi az alsósófalvi Fonó Hagyományőrző Csoport
Az együttes tizenöt éve működik. Tagjai nem csak színpadokon és alkalmi rendezvényeken, hanem a hétköznapokban is igyekeznek életben tartani olyan szokásokat, amelyek másutt már kimaradtak. Fülöp Noémi tanítónő másfél évtizeddel ezelőtt hagyományőrző órákat vezetett be az iskolában. Mivel a kezdeményezés igen sikeres volt, a „tanórákat” kiterjesztette a falura is. Ma mintegy százfős csoportja van, amelyben gyermekek, fiatal felnőttek és idősek közösségi szinten, együtt éltetik és élik meg a tegnap már-már elfeledett hagyományaikat, gyakorolják a sóvidéki táncrendet, a néhai fonóházak játékait. Autentikus programjaikkal számos hazai és nemzetközi fesztiválra kaptak meghívást az utóbbi években. A Fonósok értékmentésért vehették most át az elismerést.
Elismerték a Napsugár Egyesület munkáját is
A Napsugár Egyesület alternatív óvodai programokat szervez: a közösségért kifejtett magas minőségű pedagógusi munkáért részesült kitüntetésben. Minden olyan készséget és képességet igyekszik feltámasztani a kisgyermekekben, amelyekre a hagyományos tanrendi programok során kevesebb idő és energia jut. Igyekeznek már zsenge korban bemutatni bizonyos kézműves foglalkozások alapfogásait, a népi mesterségek fortélyait játékos formában tanítják. Székhelyük a Bethlen Gábor utca 10. szám alatt lévő napközi otthonban található, de tevékenységük túllépi az intézmény kereteit, hiszen mindig keresik az együttműködést, képzéseket és tapasztalatcseréket szerveznek pedagógustársaik számára, olyan konferenciákat is, amelyeket annak a hitvallásnak a jegyében tartanak, hogy a személyiségfejlesztés alapjait az óvodás korban a néphagyományok útján, azok segítségével kívánják megvalósítani.
Az ünnepi est rangját Farkaslakáról, Oroszhegyről, Székelykeresztúrról, Lövétéről és Agyafalváról érkező műkedvelő színjátszók adták az általuk játszott repertoárból válogatott jelenetekkel.
Simó Márton |
Székelyhon.ro,

Digitalizálják kilenc erdélyi megye telekkönyveit
Egy országos program keretében kilenc erdélyi megye telekkönyveit digitalizálják. Ez megkönnyíti majd az ügyintézést, az adatok tárolását – számolt be az aradihirek.ro Ziarul Financiar alapján.
A feladatra kiírt közbeszerzési pályázatot a Teamnet International romániai részvénytársaság nyerte meg, a kilenc megye digitalizálása 212,4 millió lejre (47 millió euróra) rúg. Ezek szerint egy megye telekkönyvi hivatala (OCPI) anyagának elektronikus formába való mentése körülbelül 5,2 millió euróba kerül. Az összeget a román állam fizeti a központi költségvetésből.
A projektben szereplő első kilenc megye: Bihar, Beszterce-Naszód, Fehér, Maros, Hargita, Brassó, Temes, Krassó-Szörény, az adatokat körülbelül négy év alatt vezetik be az elektronikus naplóba. Az aradihirek.ro úgy véli, az erdélyi településeken a monarchia idejéből származó telekkönyvek jelenléte is lényegesen megkönnyíti ezek digitalizálását.
Ki az a Teamnet International?
A maszol.ro utánanézett: a Teamnet International részvénytársaság az információs technológiák alkalmazásában tevékenykedő romániai vállalat, az ASESOFT csoport tagja, melynek tulajdonosa Sebastian Ghiță PSD-s képviselő, az RTV hírtelevízió tulajdonosa. A részvénytársaság jövedelmének több mint 80 százaléka a gazdasági sajtó szerint a román állammal kötött szerződésekből származik.
A cég honlapja szerint havonta mintegy 450 ezer sürgősségi beavatkozás sikeréhez járulnak hozzá az ország területén, a 12 éves tevékenység során kialakított információs hálózatrendszer segítségével, melyek közt szerepel a foglalkoztatás, ezen belül az alkalmazottak adatainak tárolása és kezelése, infrastruktúrafejlesztés, közbiztonság, mezőgazdaság, szállítás és környezetvédelem.
A Teamnet dolgozta ki egyebek mellett azokat a katasztrófavédelem által is használt informatikai rendszereket, amelyeket a hétfői erdélyi repülőszerencsétlenségben használtak a mentőosztagok – sikertelenül. Az ilyen esetekben használt programok egyikét, ami a mentés szervezését hivatott segíteni, a Romatsa légi forgalomért felelős hatóság vette igénybe, a másik program használata pedig a Különleges Távközlési Szolgálat (STS) kizárólagos hatáskörében van, biztosítva valamennyi telefonhívás egész pontos lokalizálását 5 másodpercen belül (GIS-rendszer) – ennek köszönhetően működik a 112-es sürgősségi hívószám is az ország teljes területén.
Hasonló rendszerek működnek Európa-szerte, internetes források szerint 2009-ben Nagy Britannia és Németország is felajánlotta a Romatsának egy ilyen program ingyenes átadását, ám akkor a légi irányítás vezetősége úgy döntött, a hazai Teamnet cégtől rendeli meg a szoftot, mintegy 415 ezer euró értékben. A 112-es hívószám mögött álló informatikai rendszer kidolgozásáért 2003-ban a román állam 40 millió eurót fizetett a Teamnetnek.
maszol.ro,

Az összetett igazság
Fiatal művészettörténészek tanulmánykötete
Táguló horizont – ez a címe annak a tartalmában igen értékes, tipográfiájában kiváló minőségű kötetnek, amelyet a magyar kultúra napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat keretében mutattak be kedd délután a Kazinczy utcai Bolyai Klub Bernády György-termében. A kiadvány tanulmánykötet: a fiatal művészettörténészek marosvásárhelyi konferenciájának előadásait tartalmazza Kovács Zsolt és Orbán János szerkesztésében.
A tárlatnyitón a teljes telt házas közönséget a Maros Megyei Múzeum igazgatója, Soós Zoltán üdvözölte, aki bevezetőként elmondta: a '80-as években mindössze húsz, román szakon meghirdetett helyre felvételizhetett az, aki történész, művészettörténész kívánt lenni. Emiatt akkora hiány lépett fel, amit a korábbi neves generáció már nem tudott pótolni. A Kovács András által kinevelt fiatal generáció B. Nagy Margit örökségét viszi tovább. A jelenlegi a második, koncepciójában hasonló kötet, sok marosvásárhelyi vonatkozású kutatást tartalmaz. Hosszú még az út, rengeteg a lemaradás, de a jelek biztatóak.
A kötetet Spielmann Mihály mutatta be (méltatása az alábbiakban olvasható), szerkesztőként pedig Orbán János szólalt fel. Mint utóbbi megjegyezte, a kiadvány nem generációs kötet, nem a fiataloknak az idősektől való elhatárolódása miatt született. – Azon konferenciák sorozatát, amelynek a marosvásárhelyi rendezvényén bemutatott tanulmányokat tartalmazza a könyv, fiatalok szervezték, fiataloknak. Azért, hogy lehetőségük nyíljon bemutatni kutatásaikat. A harmadik konferenciának adott otthont a Maros Megyei Múzeum, e kiadvány előzményének pedig a B. Nagy Margit-emlékkötet tekinthető, amelynek koncepciójához e második kötet is csatlakozik. Nagy hálával tartozunk a nyomdának és a tördelőnek, grafikusnak egyaránt, a végeredmény, azt hiszem, önmagáért beszél. Az anyagi hátteret a Communitas Alapítvány, a Bethlen Gábor Alap, kétharmad részben pedig a Maros Megyei Múzeum biztosította. A kötet nagyon kis példányszámban jelent meg, Marosvásárhelyre kétszáz példány jutott, ezért is buzdítunk minden érdeklődőt a megvásárlására.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),

Descriptio Transylvaniae, azaz Erdély leírása
Descriptio Transylvaniae – egy könyv és egy tárlat címe. Petelei Klára Erdély térképeit ismertető könyvét szerdán este, a magyar kultúra napjára időzítve Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban, majd pénteken, Kolozsváron a Minerva ház Cs. Gyimesi Éva termében mutatták be. Ugyanakkor mindkét helyszínen kiállítás is nyílt e térképek másolataiból.
„Túl azon, hogy szép, abból a szempontból is egyedülálló ez a kötet, hogy a teljesség igényével készült: 85 olyan térképét tartalmaz, amelyek Erdélyt önálló régióként mutatják be” – hangsúlyozta Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, aki ezúttal térképgyűjtőként köszöntötte a rendezvényt. A sepsiszentgyörgyi ARTprinter Kiadó gondozásában megjelent Descriptio Transylvaniae című kötetbe 57 szerzőtől kerültek be Erdély-térképek, 1532-től 1848-ig, Johannes Honterustól kezdve Franz Friedig, hiszen a szakma az 1850. év előtt kiadott térképlapokat tekinti régi térképeknek.
Tamás Sándor az eseményt mérföldkőnek nevezte. A könyv beillik abba a sorba, amit Szathmáry Tibor: Descriptio Hungariae – Magyarország és Erdély nyomtatott térképei 1477–1600, továbbá a Szántai Lajos által szerkesztett Atlas Hungaricus 1528–1850 gyűjteményes kiadvány, és a Ion Ciortan–Măriuca Radu–Octavian Ion Penda: Descriptio Romaniae könyvek jelölnek. Hangsúlyozta, a Descriptio Transylvaniae kizárólag olyan történelmi térképeket jelenít meg, melyek Erdélyt önállóan ábrázolják. Különböző magán- vagy közgyűjteményekből kerültek be térképek Párizstól Bécsen át Kézdivásárhelyig, Finnországtól a budapesti Országos Széchényi Könyvtárig, és a Teleki Tékáig.
Tamás Sándor kiemelte, hogy a térképeken egykor előkelő helyen jelölték meg a székelyeket, vagy népcsoportként, vagy közigazgatási egységként (pl. Natione de Siculi, Zeckonland o Ciculianna, sok más helyen Ciculi).
Gróf László, a Brit Királyi Földrajzi Társaság tagja elmondta, a térképeket mindig a kor legjobb tudása szerint szerkesztették, s szerves részük volt az akkori tudománynak, kultúrának. Erdélyt először egy 14. századi hajózási (portolán) térképen tüntették fel. Kiemelte Lázár deákot, az esztergomi érsek titkárát, aki az első – Magyarországot és Erdélyt ábrázoló – 1528-ban kiadott nyomtatott térképet készített. Ezt az egyetlen példányban megőrzött térképlapot az UNESCO a Világ Emlékezete címmel illette.
A könyvet méltatva kijelentette, az nagyon fontos a magyar és az egyetemes kultúra – ezen belül a térképtörténet – számára.
Petelei Klára, a marosvásárhelyi Teleki–Bolyai Könyvtár munkatársa szerényen mondta, hogy csak részben ő a könyv szerzője, mivel nagyon sokan segítettek: „Gróf László, a könyv bevezetőjének szerzője a mentorom. A kiadás ötletgazdája és támogatója Tamás Sándor volt.”
Fontosnak nevezte, hogy a könyv háromnyelvű. A magyar mellett románul és angolul is tartalmaz mindent, így mások is megismerhetik Erdély térképeit, történelmét.
Măriuca Radu a sepsiszentgyörgyi bemutatón jelen lévő román térképtörténész miután őszinte elismerését fejezte ki Gróf László és Petelei Klára munkássága iránt, jelezte, minden térkép mögött van egy történet, mint például az 1596-ban kiadott Custos-féle Erdély-térképen, amelyet Báthory Zsigmond fejedelem és Maria Christierna Habsburg főhercegnő házasságára rendelte Fugger bankár, nyilvánvalóan érdekből – hogy megszerezhessék az erdélyi réz-, arany- és sóbányák kitermelési jogát.
Kovászna Megye Tanácsának sajtóirodája
Erdély.ma,

A szecesszió remekeit mutatták be
A történelmi Marosvásárhely építészeti díszítő művészetéből nyílt vasárnap délben fotó- és designtárlat a Bolyai téri unitárius egyházközség kiállítótermében.
Novák József ötletgazda és grafikai szerkesztő, valamint Plájás István fotóművész a belvárosi csodálatos paloták és középületek részleteit mutatják be a nagyközönségnek, azokat a vásárhelyi vagy Borsos Tamás-féle címereket, a székelység jelképeit, a napot és a holdat, a vitrál üvegablakokat, stukkókat, domborműveket, kovácsoltvasból készült korlátokat, cifra csatornákat, tulipános motívumú díszítéseket vagy éppenséggel harangokat, amelyek mellett a siető gyalogos gyakran úgy halad el, hogy szinte észre sem veszi. A tárlat a város építészeti alfájával és ómegájával, a százéves Kultúrpalotával és annak csodálatos díszítőelemeivel kezdődik, de egy múlt század eleji képről azt is láthatjuk, miként készültek megönteni a Bernády György polgármester által megálmodott Közművelődési palota alapját.
„A kiállítás eredetileg a százéves Kultúrpalotára, annak csodálatos homlokzatára és belső díszítő elemeire korlátozódott volna. Aztán rájöttem, Bernády Marosvásárhelye sokkal több szép szecessziós épülettel büszkélkedhet. A legszebb házak és díszelemek fotózására kértem fel Plájás István barátomat, akinek képei révén olyan kis részletekkel ismerkedhet meg a nagyközönség, amelyek mellett vagy elhalad, vagy a járdáról nincs rálátása” – indokolta indíttatását Novák József.
A valamikor Széchenyi nevét viselő főtér szecessziós remekei között ott láthatjuk a Bányai-palotát, amely a gyönyörű francia-barokk stílusú Toldalagi-ház szomszédságában kirívóan túlnőtte annak magasságát, a bécsi Gärtner Jákob által tervezett zsidó hitközségi kaszinót, a 19. században még László-féle vendéglő és bálteremként ismert későbbi Maros éttermet, a szülészettel szemben lévő sarkon álló impozáns bérházat, a Sanepid-székházként ismert, díszes íves vonalú oromfallal épült Csiszár-villát, a ’70-es évek pionírházát, az egykori Csonka-villát és sok más épületet. Nem maradt ki a sorból a múlt századi városépítő polgármester Szentgyörgy (Forradalom) utca 31. szám alatti emeletes háza sem, melynek homlokzatát, tervezője, Radó Sándor nagyon finom vonalú és rajzolatú díszekkel, íves vonalú erkéllyel ékesítette, hogy annak kiképzése méltó legyen a polgármesteri lakás részére. Bár nem az volt a célja, de a képanyag helyenként az utókor műemlékek iránti tiszteletlenségére is rávilágít. A kommunista rendszerben levert díszítőelemeket és bevakolt címereket az elmúlt negyed évszázad alatt senki nem állította vissza, mi több az építészeti barbarizmust számos ajtó és ablak „termopánosításával” gazdagította.
A kiállításnak – hála az épített örökség kínálta bő nyersanyagnak – folytatása is következhetne, állítja Novák József. Minden a szervező megyei önkormányzaton és múzeumon meg a költségvetési tételeken múlik.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro,

Ennyi esélye van az erdélyi autonómiának
Autonómia általában ott jött létre, ahol biztonságpolitikai probléma volt, és ez a kényszerítette ki a probléma kezelését – többek között erről is beszélt az MNO-nak adott interjújának második részében Bárdi Nándor. Az MTA Kisebbségkutató Intézetének munkatársa szerint a katalán, vagy a dél-tiroli világok évszázados európai kultúrák, nagyon erős a belső demokrácia és kooperációs készség jellemzi, ami sajnos a magyar kisebbségi közösségeken belül nem működik.
A Bárdi Nándorral készült interjúnk első részében bemutattuk a történész legújabb tanulmánykötetét, amelyben az erdélyi magyar politizálás 1919-1944 közötti kereteit ismerteti, valamint kitértünk arra is, hogyan alakult az itthoniak képe a határon túli magyar közösségekről, és a szóba került a kárpát-medencei régiósítás és a korszerű nemzetstratégia is.
– Mennyiben tudtak a magyar kisebbségi elitek beilleszkedni a többségi társadalom által működtetett politikai rendszerbe?
– A határkő 1944, mivel ezt követően önálló magyar kisebbségpolitikáról nem beszélhetünk, hanem az adott ország államszocialista pártján belül lobbiznak a magyar politikusok, értelmiségiek – vélt vagy valós közösségi érdekekért –, akiket természetesen senki sem választott meg. Csak 1989 után, és 1944 előtt létezett önálló kisebbségi stratégia. Ezen a kisebbségi politizáláson belül az egyik az lehetett, hogy valamelyik többségi párton belül politizálnak, de erre nem nagyon volt példa, ráadásul ezek nem voltak túlságosan sikeresek (Nyilvánosság az Erőszak Ellen, Csehszlovákia, Demokrata Párt, Szerbia). A másik alternatíva valamiféle paktumpolitika, vagy koalíciós kormányzás az adott párton belül, amire az 1920-as évektől szükség volt, mivel a magyarok a választási listákra sem kerülhettek föl, ha nem kötöttek megállapodást a választást bonyolító kormánypárttal. A harmadik stratégia az önálló kisebbségi politizálás volt, amivel a két világháború között, majd 1989 után is éltek a magyar pártok. A negyedik lehetőség: a szocializmus körülményei között megpróbálnak érdekeket kijárni különféle szervezetek, intézményi keretek, amelyek egyben támaszai voltak a magyarságon belül a kommunista pártoknak (Magyar Népi Szövetség, Csemadok, Magyar Autonóm Tartomány, Bolyai Egyetem, Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa). Ezek a politizálási módok működtek, de fontos felhívni arra a figyelmet, hogy 1944-et követően nagyon komoly traumák érték a magyar kisebbségeket, amellyel egyben az önálló politizálás keretei is megszűntek. Csonka társadalmak jöttek létre, mivel nagyrészt a középosztály le lett fejezve, később egy új értelmiséget és középosztályt kellett létrehozni, ami alól részben csak Erdély a kivétel épp a Magyar Népi Szövetségnek, Bolyai Egyetemnek, a Magyar Autonóm Tartománynak köszönhetően.
– Az 1989-et követően hogyan alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez a kisebbségi elitek? – Az 1990-es években a külhoni magyar pártok (Cseh)Szlovákiát kivéve először önkormányzatként, kisebbségi közképviseletként, társadalmi ernyőszervezetként képzelték el magukat, majd egyre inkább néppártként kezdtek el viselkedni, végül pedig választási párttá váltak. Ezek a politikai erők alapvetően változtak meg akkor, amikor koalíciós kormányzati pozíciókhoz jutottak (a kilencvenes évek közepétől). A koalíciós részvételig a magyar pártokban döntően a kisebbségi kulturális elit tevékenykedett, de amikor bekerülnek a kormányzatba, akkor olyan politikusokra lett szükség, akiknek van közigazgatási tapasztalatuk, és ekkor már regionális, gazdasági tétje van a döntési pozícióknak, így többről lett szó, mint érdekvédelem. Megjelennek a magyar regionális érdekcsoportok, elkezdőnek az interetnikus alkuk, amelyek keretében pedig sok diszkriminatív politikai kérdést fel lehetett oldani.
Nagyon fontos az, hogy a politikai-jogi ügyintézés vált elsőrendűvé, másrészt a képviselő forrásszerzése a saját közösség számára. Ma a kisebbségi politikust nem a közpolitikai programok, az érdekvédelem, hanem a forrásszerzés, konfliktuselhárítás legitimálja a választók és a nyilvánosság és politikus társai előtt. A magyar etnikai pártok számára kulcskérdésé vált a gazdasági erőforrások megszerzése, miközben leértékelődött a civil társadalom szerepe, és a kapcsolattartás a választókkal. Éppen emiatt kevéssé tudják mozgósítani a magyar választókat, így az emberek jelentős része nem érzi megszólítva magát. Ezért érzékenyek oly sokan a magyarországi megszólíttatásra, amely a médián keresztül folyamatosan jelen van és az állampolgársággal, illetve a szavazati joggal egyfajta megerősítést ad a kisebbségi helyzetben.
A magyar kisebbségi pártok együttműködésétől még nem változott meg a szlovák vagy a román nemzetépítés ki nem mondott egységesítő stratégiája. Bár azt érzékelnünk kell, hogy az utóbbi országban már nem központi identitáspolitikai kérdés a magyar ügy – úgy, mint Szlovákiában vagy az 1996 előtti Romániában 3-4 évtizedre visszamenőleg. Ugyanakkor a posztjugoszláv országokat leszámítva sehol nem valósult meg a magyar kisebbség önigazgatása. (De ezekben az esetekben is felülről történő integrációban működnek a nemzeti tanácsok, folyamatos alkuk révén. Ezeken én az adott ország magyarságpolitikáján belüli politizálás és a kisebbségpolitikai útkeresés egyvelegének látom.) A kormányba lépésekkel, a kormányon kívüli támogatói alkukkal, az önkormányzati pozíciók révén a magyar kisebbségi elitek – különösen Romániában – elérték, hogy a forráselosztásban, a nemzetiségi politikában a saját közösségeiket ellenőrizhetik, integrálhatják. Ugyanakkor Szlovéniát és Ausztriát leszámítva nem alakultak ki a többségi nemzet részéről egy konszociális helyzet stabilizálásához szükséges tiszta képletek, hogy mit is gondolnak a megosztott kultúrájú vagy dominánsan magyarok lakta régióikról.
– Mennyiben történelmi fordulópont, hogy idén először szavazhatnak egy magyar országgyűlési választáson a külhoni magyarok, ez milyen hatást gyakorolhat a szomszédos államok belpolitikájára? – A választójog csak egy részletkérdés, mivel maximum két-három mandátum sorsát befolyásolja majd. Fontos, hogy a baloldali erők mennyiben fogják a jóléti sovinizmus fegyverét bevetni a 2014-es kampányban, de egyelőre úgy tűnik ez nem fog megtörténni. A kulcskérdés a külhoni magyar állampolgárság megadása, amely egy „menekülőutat” jelenthet (a munkavállalás, a mobilitás terén). Mint már említettem a különböző kutatások szerint nagy a támogatottsága és döntően a biztonságérzetet, a magyarsághoz való kötődést erősíti. A többedszerre felvetődő probléma, hogy mi lesz a kisebbségi párhuzamos társadalomépítéssel? Kulcskérdés, hogy a magyar kormányzat a párhuzamos társadalomépítésben, vagy pedig diaszpórapolitikában gondolkozik. Utóbbi esetben Budapest diktálja a feltételeket, és nem alkalmazkodik a kisebbségi elitnek az adott országon belüli folyamatos alkuihoz. Sőt Budapestről lehet megmondani, hogy mi az „igazi magyar érdek”. A kisebbségpolitikában már a húszas években akár Csehszlovákiában akár Erdélyben többször felmerült, hogy az elit helyi „magyar politikában” vagy „magyarországi” politikában gondolkozva hozza meg a döntéseit, de aztán ezen a visszacsatolásokkal túlléptek.
Kovács András
MNO,