Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. május 18.
F.J. KEREKASZTAL A kérdés: beszállunk-e egy bombázóba, amelynek a pilótafülkéjében Putyin is ott van?
A kettős állampolgárságról tartott kolozsvári kerekasztal-beszélgetésen sziporkázott egy történész, egy szociológus és egy sor politológus.
- az az antinacionalista beszédmód és az az alkotmányos patriotizmus, amit a magyarországi mainstream baloldal a nyolcvanas-kilencvenes években útként kijelölt magának, az eleve kulturális és nyelvi alapon szerveződő kisebbségi közösségek számára eredendően idegen és egy más entitást képvisel - attól, hogy 2010-ben létrejön a honosítási törvény, a magyarországi társadalomnak a határon túli magyarokkal kapcsolatos kérdésékben alkotott véleménye nem változott meg - a 2004-es, kettős állampolgárság-ellenes kampánnyal, a modernizációs retorika és a jóléti sovinizmus összecsúsztatása révén lényegében a bal-liberális értelmiség nyitotta meg az utat a szélsőjobb narratívák kibontakozása előtt - az kisebbségi magyar elitek kilencven éve nem voltak ilyen legitimációs válságban - az RMDSZ-nek nem sikerült a román nemzetépítéssel szemben doktrínát megalkotnia - gyakorlatilag az RMDSZ-ből és az RMDSZ körül eltűnt az etnikai identitás tőkésítése, az azt szervező réteg; hiányoznak azok a hajszálerek, amelyek a szakmát összekötnék egy intézményi rendszerrel - a Fidesz folyamatos erdélyi térfoglalása és a magyar állampolgárság kiterjesztése eljuttatott oda, hogy gyakorlatilag a kisebbségi elitek, mint önálló politikai entitás, nem jelennek meg a magyar kormányzati politikában, funkciótlanná váltak: nem részesei ennek a dolgok, a magyar állam a fejük fölött építette ki a politikáját.
Ezek voltak a legfontosabb megállapításai Kiss Tamás szociológusnak a Magyar Kisebbség nemzetpolitikával és a kettős állampolgárság kérdésével foglalkozó új számában megjelent írásában. Az írást röviden méltató Bárdi Nándor történész még Korhecz Tamás állítását emelte ki: a kettős állampolgárság megadása révén a kisebbségvédelem helyett a magyar pártpolitikai küzdelmek kihelyezése történt a kisebbségi magyar közösségekbe, és a kisebbségvédelmet, a kisebbségi társadalomépítést nem pótolhatja a kettős állampolgárság kérdése.
Az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia (ETDK) keretében, a Sapientia EMTE épületében pénteken, Állampolgárság téma a Magyar Kisebbség új számában címmel megszervezett kerekasztal-beszélgetést Bárdi Nándor történész moderálta. Meghívottjai Bakk Miklós, Bodó Barna, Kántor Zoltán, Salat Levente és Toró Tibor politológusok, valamint Kiss Tamás szociológus voltak.
Ezek voltak a legfontosabb megállapításai Kiss Tamás szociológusnak a Magyar Kisebbség nemzetpolitikával és a kettős állampolgárság kérdésével foglalkozó új számában megjelent írásában. Az írást röviden méltató Bárdi Nándor történész még Korhecz Tamás állítását emelte ki: a kettős állampolgárság megadása révén a kisebbségvédelem helyett a magyar pártpolitikai küzdelmek kihelyezése történt a kisebbségi magyar közösségekbe, és a kisebbségvédelmet, a kisebbségi társadalomépítést nem pótolhatja a kettős állampolgárság kérdése.
Az alábbiakban kivonatolva közöljük a beszélgetés során elhangzott lényeges megállapítások egy részét: Bakk Miklós
- a nacionalizmus-elméletek mentén a román-magyar történelmet újra kell gondolni, és azt is, hogy hogyan játszik a magyar és a román politika a határon-túliság kérdésével és, hogyan teszi át ezt taktikai regiszterbe
- a magyar politikában a leszakadt részek kérdésében a meghatározó az, hogy az akkor következett be, amikor a magyar nemzetépítés éppen csúcsra volt járatva. Éppen ezért a magyar nemzetpolitika a mai napig nem tud differenciáltan tekinteni erre, hanem ennek az egységeszménynek az újraértelmezését próbálja megvalósítani .
- a román államépítés és a határon túli románok viszonya ettől különböző, ugyanis az akkor még nem országrészek közösségei nagyon különbözőképpen kapcsolódtak be a nemzetépítésbe. Így a bukovinai és az erdélyi kicsit másképp valósult meg, a moldáv pedig egy alternatív nemzetépítés volt, sőt vannak olyan román tömbök, amelyek soha nem voltak részei a román nemzetépítésnek (pl. a Timok völgye)
- ha a kettőt szembeállítjuk, akkor azt látjuk, hogy az utóbbi nemzetépítési koncepció jóval nagyobb politikai és taktikai mozgásteret ad a kisebbségi közösségeknek
Kántor Zoltán
- nem egyetlen nemzetkoncepció van, hanem egy homályos nemzetkoncepció, amire az emberek hivatkoznak, (azt gondolnánk, hogy a politikusok többsége alapos olvasottság után tesz így, de ez nem így van). A nemzetépítés olyan, mint a La Sagrada Familia templom, épül, de nem tudjuk, hogy milyen lesz, nem látjuk a végpontját a folyamatnak, folyamatosan változik, alakul
- az egyének véleménye nagyon sokat számít: 500-600 ezernél tart a kettős állampolgárságot felvevők száma, de meg lesz az egymillió is. Persze van, akinek a magyar állampolgárság igénylése túl sok, van aki feleslegesnek érzi és van olyan is, aki protesztből nem teszi meg ezt.
Kiss Tamás
- egy olyan nyelvet próbál keresni, amelyen elmondhatóak olyan jelenségek, amelyekről nehéz beszélni, mert rájuk van telepedve egy „máz, kulimász”. Ilyen például a kettős állampolgárság kérdése, de az RMDSZ klientúraépítése is.
- a kettős állampolgárság megadásával nem zárult le semmi, a kategorizációs küzdelem folyik tovább
Salat Levente
- kérdés az, hogy a szakembereket, akik a kérdéssel hivatásukból adódóan foglalkoznak, mentesíti-e valami az alól a felelősség alul, hogy próbáljanak értékelni, állást foglalni a várható következményeket illetően
Kitérő
Salat feltette a kérdést, hogy van-e esély arra, hogy a politikai döntésekről, opciókról tudományos igényű megállapításokat tegyünk és, hogy van-e tudományos alapja annak, hogy a nagy horderejű politikai döntéseket illetően nyíltan állást foglaljanak és ítélkezzenek azok helyességéről. Két példával árnyalta a kérdést.
1. Pólya György pályafüggőség modellje: adott egy urna, benne egy piros és egy fehér golyó. Két játékos, egy-egy urnával, amelyekben csak piros és a másikban csak fehér golyó van. A játék: szerre kivesznek egyet és visszatesznek egy ugyanolyant. Mi lesz ennek a kimenetele? Azt gondolhatnánk, hogy fele-fele arány lesz a végén, de nem, az esetek nagy többségében ez 90 %-os eltolódást fog mutatni ide vagy oda. Ez egy olyan kumulatív logika a kétesélyes kérdések esetében, ami azt mutatja, hogy nem lehet tudni, hogy merre fog hangsúlyosan eltolódni az esélyek közül a végeredmény. 2. Egy elmélet szerint sündisznó és róka típusú elemzők vannak. A sündisznó típusú nagy rendszerekbe, összefüggésekben lát, míg a róka kis és ellentmondó részletekbe. Az érdekes tapasztalat ezekkel az, hogy a rókának nagyobb az esélye, hogy megjósolja a rövidebb távú politikát. Salat szerint ő sündisznó típusú kutató és a kettős állampolgárság kérdéskörében csak olyan információk állnak a rendelkezésére, amelyek a rókáknak játszanak a kezére.
- szerinte a kettős állampolgárság története röviden: a Fidesz és Orbán Viktor úgy dicsőült meg, hogy a történet kezdetén nagyon határozottan ellenezte az állampolgárság kiterjesztését, majd 2004-ben a „nagyon szerencsétlen” népszavazást követő politikai hisztériában - nem utolsó sorban választói megfontolásból -, felállt a kettős állampolgárságot követelő hullám tetejére. Majd amikor megnyerte a 2010-es választást, abban a helyzetben találta magát, hogy nem maradt más választása: annak ellenére, hogy nem tudhatta, mi lesz belőle, tovább kellett menjen a vállalással. Ettől a pillanattól kezdve létrejött egy olyan helyzet, ahol a szereplők sodródnak ezzel a jelenséggel, létrehozták ezt a Pólya logikájához hasonló eseményt, attól függetlenül, hogy mit gondolnak erről az egészről.
- szerinte azt képzelhetnénk, hogy az RMDSZ-nek volt elképzelése arról, hogy mi lesz ennek a következménye. Habár Kiss Tamás a szövegében utal rá, hogy az RMDSZ-ben volt egy törésvonal ennek az értékelésével kapcsolatban, Salat úgy véli, hogy a nagy törésvonal nem Markó Béla, illetve Antal Árpád és Tamás Sándor között van (eredetileg Antal-Tamás formában hangzott el, a szövegben először tévesen Antal Attila neve szerepelt, javítottuk - szerk. megj.) Szerinte annak vagyunk a szemtanúi, ahogy az RMDSZ-nek, annak ellenére, hogy látja, hogy rossz vége is lehet a dolognak, nincs ereje szembefordulni az áramlattal és ő is felül erre a vonatra.
- Salat úgy véli, hogy ezzel ellentétben az EMNP, meg a holdudvarához tartozó szervezetek részéről azt látjuk, hogy amellett, hogy közvetlen haszonélvezői az eseményeknek, szerintük az autonómia és a kettős állampolgárság kérdése nem összeegyezhetetlen. Azonban arra, hogy miért, nincs válaszuk vagy érvük.
- Salat beszélt Borbély Zsolt Attilának a kötetben megjelent szövegéről is, amelyben az egyik elképzelés az, hogy meg kell győzni a románokat arról, hogy legyen autonómia, de akár rá is lehet kényszeríteni őket az autonómia megadására. Salat szerint ez rég ott lebeg a nyilvánosság előtt és szerinte annak, aki ezt képviseli, ezt előbb-utóbb fel kell vállalnia. Ez a kérdés szerinte azért érdekes, mert nem világos, hogy ezt akkor is beszabad-e vagy érdemes-e vállalni, ha már nem egy vonatról van szó, hanem "arról a bombázóról, amelynek a pilótafülkéjében Putyin is ott ül."
- Salat ugyanakkor kijelentette, hogy ez nem a végkövetkeztetés, ugyanis nem tudja, hogy mire lehet számítani a kérdésben
Bárdi Nándor
- Bárdi elmondta, hogy ő, mint történész, a nemzetiesítést egy társadalomtörténeti jelenségként gondolja el. Szerinte Magyarországról nézve a kérdés úgy tevődik fel, hogy egy nemzetiesítési folyamat mikor torzul el.
Két példa
Bárdi két példával illusztrálta, hogy mit ért ez alatt. Szerinte a „Fölszállott a páva” hihetetlen sikere a politikai támogatásra gyakorolt szakmai szűrőnek is köszönhető, valamint annak, hogy mindezek mellett valamire építkezett (táncház-mozgalom).
Ezzel szemben a „Szeretünk Magyarország” program ott bukott el Bárdi szerint, hogy nem ment át szakmai szűrőn és éppen ezért nem épült a valóságra. A kormány által meghirdetett program nem tudott versenyezni a falu hagyományos ünnepeivel, és hiába lehetett pályázni rá 250 000 forintnyi összeget, a program összeomlott, vagy nem lett belőle semmi vagy egy giccsé vált
szerinte az a kérdés, hogy egy döntéshez van-e olyan szakpolitikai háttér, ahol kontrollálható? Bárdi szerint Magyarországon sokszor mindent felülír a pártpolitikai megfontolás.
- Magyarország megértésére a plebejus nemzet fogalmat hozta fel, amelyet a Kádár-korszak felfogásával illusztrált: az életszínvonal a nemzeti érdek és a feszültség elkerülése a cél. Ezenkívül a Kádár-rendszer lényegéhez tartozik a jóléti sovinizmus is.
- szerinte ki kell mondania azt, hogy történészként úgy látja, hogy a kettős állampolgárság esetében a párhuzamos nemzetépítések felszámolásáról van szó, amihez az is hozzájárul, hogy a négy nagy magyar kisebbségi közösségben a helyi nemzetépítő elitek nem tudták a maguk önálló politikai közösségét intézményesíteni
- szerinte történelmi perspektívából nézve teljesen világos, hogy Magyarországról szemlélve a jelenségeket a népességáramlás a Kárpát-medence közepébe folyik. Bárdi szerint ezért 1918-ban azt gondolták, hogy még ötven év és mindenki magyar identitású lesz, az alapján, hogy mi történt 1880-1918 között. Akkor az a vélemény uralkodott, hogy az iparosítás ezt meg fogja oldani. Tudjuk, hogy teljesen más történt és végül a szocialista iparosítás révén fordult a kocka. Bárdi szerint a politikusok 2010-ben megnyitották a kapukat, azt üzenve, hogy a magyar elitek most vannak szinkronban és ezáltal „a nyűglődés helyett van egy kapu”, amit ki lehet használni. - ha túl sokat foglalkozunk a következményekkel, akkor elsiklunk az egyik lényeges kérdés fölött: „Miért van az, hogy a lövétei bácsika Zsoltikát, Viktort emleget? Miért van ez a megszólíttatási igény?” - Bárdi elmondta, hogy ő úgy gondolja, hogy azt a diszkrepanciát, hogy a külhoni magyarok a 2004-es népszavazás után nagyon kritikusak voltak a magyarországiakkal szemben, az emberek úgy dolgozzák fel, hogy úgy kezelik, mintha személyesen Orbán Viktortól kapták volna meg ezeket a jogokat, ő lenne személyesen az, aki ilyen értelemben emancipálta őket.
- Bárdi szerint ezzel az a probléma, hogy a romániai magyar kisebbségi elit ehhez képest nem sokat tesz a megszólításért, a kisebbségi hálózatok üzemeltetéséért. „És ez azért megkerülhetetlen kérdés, mert létfontosságú az otthon maradó közösség megerősítése.”
- Bárdi kérdése az volt, hogy a székely vezetők az autonomista retorika közben vajon hányszor ültek le megbeszélni a dolgaikat? Bárdi egy kérdést felvetve illusztrálta ezt: "vajon miért nem áll a marosvásárhelyi reptéren egy busz, ami elvinné az embereket Csíkszeredába, amikor tudjuk, hogy hasonlókból áll össze egy kisebbségi hálózat?". Transindex.ro
A kettős állampolgárságról tartott kolozsvári kerekasztal-beszélgetésen sziporkázott egy történész, egy szociológus és egy sor politológus.
- az az antinacionalista beszédmód és az az alkotmányos patriotizmus, amit a magyarországi mainstream baloldal a nyolcvanas-kilencvenes években útként kijelölt magának, az eleve kulturális és nyelvi alapon szerveződő kisebbségi közösségek számára eredendően idegen és egy más entitást képvisel - attól, hogy 2010-ben létrejön a honosítási törvény, a magyarországi társadalomnak a határon túli magyarokkal kapcsolatos kérdésékben alkotott véleménye nem változott meg - a 2004-es, kettős állampolgárság-ellenes kampánnyal, a modernizációs retorika és a jóléti sovinizmus összecsúsztatása révén lényegében a bal-liberális értelmiség nyitotta meg az utat a szélsőjobb narratívák kibontakozása előtt - az kisebbségi magyar elitek kilencven éve nem voltak ilyen legitimációs válságban - az RMDSZ-nek nem sikerült a román nemzetépítéssel szemben doktrínát megalkotnia - gyakorlatilag az RMDSZ-ből és az RMDSZ körül eltűnt az etnikai identitás tőkésítése, az azt szervező réteg; hiányoznak azok a hajszálerek, amelyek a szakmát összekötnék egy intézményi rendszerrel - a Fidesz folyamatos erdélyi térfoglalása és a magyar állampolgárság kiterjesztése eljuttatott oda, hogy gyakorlatilag a kisebbségi elitek, mint önálló politikai entitás, nem jelennek meg a magyar kormányzati politikában, funkciótlanná váltak: nem részesei ennek a dolgok, a magyar állam a fejük fölött építette ki a politikáját.
Ezek voltak a legfontosabb megállapításai Kiss Tamás szociológusnak a Magyar Kisebbség nemzetpolitikával és a kettős állampolgárság kérdésével foglalkozó új számában megjelent írásában. Az írást röviden méltató Bárdi Nándor történész még Korhecz Tamás állítását emelte ki: a kettős állampolgárság megadása révén a kisebbségvédelem helyett a magyar pártpolitikai küzdelmek kihelyezése történt a kisebbségi magyar közösségekbe, és a kisebbségvédelmet, a kisebbségi társadalomépítést nem pótolhatja a kettős állampolgárság kérdése.
Az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia (ETDK) keretében, a Sapientia EMTE épületében pénteken, Állampolgárság téma a Magyar Kisebbség új számában címmel megszervezett kerekasztal-beszélgetést Bárdi Nándor történész moderálta. Meghívottjai Bakk Miklós, Bodó Barna, Kántor Zoltán, Salat Levente és Toró Tibor politológusok, valamint Kiss Tamás szociológus voltak.
Ezek voltak a legfontosabb megállapításai Kiss Tamás szociológusnak a Magyar Kisebbség nemzetpolitikával és a kettős állampolgárság kérdésével foglalkozó új számában megjelent írásában. Az írást röviden méltató Bárdi Nándor történész még Korhecz Tamás állítását emelte ki: a kettős állampolgárság megadása révén a kisebbségvédelem helyett a magyar pártpolitikai küzdelmek kihelyezése történt a kisebbségi magyar közösségekbe, és a kisebbségvédelmet, a kisebbségi társadalomépítést nem pótolhatja a kettős állampolgárság kérdése.
Az alábbiakban kivonatolva közöljük a beszélgetés során elhangzott lényeges megállapítások egy részét: Bakk Miklós
- a nacionalizmus-elméletek mentén a román-magyar történelmet újra kell gondolni, és azt is, hogy hogyan játszik a magyar és a román politika a határon-túliság kérdésével és, hogyan teszi át ezt taktikai regiszterbe
- a magyar politikában a leszakadt részek kérdésében a meghatározó az, hogy az akkor következett be, amikor a magyar nemzetépítés éppen csúcsra volt járatva. Éppen ezért a magyar nemzetpolitika a mai napig nem tud differenciáltan tekinteni erre, hanem ennek az egységeszménynek az újraértelmezését próbálja megvalósítani .
- a román államépítés és a határon túli románok viszonya ettől különböző, ugyanis az akkor még nem országrészek közösségei nagyon különbözőképpen kapcsolódtak be a nemzetépítésbe. Így a bukovinai és az erdélyi kicsit másképp valósult meg, a moldáv pedig egy alternatív nemzetépítés volt, sőt vannak olyan román tömbök, amelyek soha nem voltak részei a román nemzetépítésnek (pl. a Timok völgye)
- ha a kettőt szembeállítjuk, akkor azt látjuk, hogy az utóbbi nemzetépítési koncepció jóval nagyobb politikai és taktikai mozgásteret ad a kisebbségi közösségeknek
Kántor Zoltán
- nem egyetlen nemzetkoncepció van, hanem egy homályos nemzetkoncepció, amire az emberek hivatkoznak, (azt gondolnánk, hogy a politikusok többsége alapos olvasottság után tesz így, de ez nem így van). A nemzetépítés olyan, mint a La Sagrada Familia templom, épül, de nem tudjuk, hogy milyen lesz, nem látjuk a végpontját a folyamatnak, folyamatosan változik, alakul
- az egyének véleménye nagyon sokat számít: 500-600 ezernél tart a kettős állampolgárságot felvevők száma, de meg lesz az egymillió is. Persze van, akinek a magyar állampolgárság igénylése túl sok, van aki feleslegesnek érzi és van olyan is, aki protesztből nem teszi meg ezt.
Kiss Tamás
- egy olyan nyelvet próbál keresni, amelyen elmondhatóak olyan jelenségek, amelyekről nehéz beszélni, mert rájuk van telepedve egy „máz, kulimász”. Ilyen például a kettős állampolgárság kérdése, de az RMDSZ klientúraépítése is.
- a kettős állampolgárság megadásával nem zárult le semmi, a kategorizációs küzdelem folyik tovább
Salat Levente
- kérdés az, hogy a szakembereket, akik a kérdéssel hivatásukból adódóan foglalkoznak, mentesíti-e valami az alól a felelősség alul, hogy próbáljanak értékelni, állást foglalni a várható következményeket illetően
Kitérő
Salat feltette a kérdést, hogy van-e esély arra, hogy a politikai döntésekről, opciókról tudományos igényű megállapításokat tegyünk és, hogy van-e tudományos alapja annak, hogy a nagy horderejű politikai döntéseket illetően nyíltan állást foglaljanak és ítélkezzenek azok helyességéről. Két példával árnyalta a kérdést.
1. Pólya György pályafüggőség modellje: adott egy urna, benne egy piros és egy fehér golyó. Két játékos, egy-egy urnával, amelyekben csak piros és a másikban csak fehér golyó van. A játék: szerre kivesznek egyet és visszatesznek egy ugyanolyant. Mi lesz ennek a kimenetele? Azt gondolhatnánk, hogy fele-fele arány lesz a végén, de nem, az esetek nagy többségében ez 90 %-os eltolódást fog mutatni ide vagy oda. Ez egy olyan kumulatív logika a kétesélyes kérdések esetében, ami azt mutatja, hogy nem lehet tudni, hogy merre fog hangsúlyosan eltolódni az esélyek közül a végeredmény. 2. Egy elmélet szerint sündisznó és róka típusú elemzők vannak. A sündisznó típusú nagy rendszerekbe, összefüggésekben lát, míg a róka kis és ellentmondó részletekbe. Az érdekes tapasztalat ezekkel az, hogy a rókának nagyobb az esélye, hogy megjósolja a rövidebb távú politikát. Salat szerint ő sündisznó típusú kutató és a kettős állampolgárság kérdéskörében csak olyan információk állnak a rendelkezésére, amelyek a rókáknak játszanak a kezére.
- szerinte a kettős állampolgárság története röviden: a Fidesz és Orbán Viktor úgy dicsőült meg, hogy a történet kezdetén nagyon határozottan ellenezte az állampolgárság kiterjesztését, majd 2004-ben a „nagyon szerencsétlen” népszavazást követő politikai hisztériában - nem utolsó sorban választói megfontolásból -, felállt a kettős állampolgárságot követelő hullám tetejére. Majd amikor megnyerte a 2010-es választást, abban a helyzetben találta magát, hogy nem maradt más választása: annak ellenére, hogy nem tudhatta, mi lesz belőle, tovább kellett menjen a vállalással. Ettől a pillanattól kezdve létrejött egy olyan helyzet, ahol a szereplők sodródnak ezzel a jelenséggel, létrehozták ezt a Pólya logikájához hasonló eseményt, attól függetlenül, hogy mit gondolnak erről az egészről.
- szerinte azt képzelhetnénk, hogy az RMDSZ-nek volt elképzelése arról, hogy mi lesz ennek a következménye. Habár Kiss Tamás a szövegében utal rá, hogy az RMDSZ-ben volt egy törésvonal ennek az értékelésével kapcsolatban, Salat úgy véli, hogy a nagy törésvonal nem Markó Béla, illetve Antal Árpád és Tamás Sándor között van (eredetileg Antal-Tamás formában hangzott el, a szövegben először tévesen Antal Attila neve szerepelt, javítottuk - szerk. megj.) Szerinte annak vagyunk a szemtanúi, ahogy az RMDSZ-nek, annak ellenére, hogy látja, hogy rossz vége is lehet a dolognak, nincs ereje szembefordulni az áramlattal és ő is felül erre a vonatra.
- Salat úgy véli, hogy ezzel ellentétben az EMNP, meg a holdudvarához tartozó szervezetek részéről azt látjuk, hogy amellett, hogy közvetlen haszonélvezői az eseményeknek, szerintük az autonómia és a kettős állampolgárság kérdése nem összeegyezhetetlen. Azonban arra, hogy miért, nincs válaszuk vagy érvük.
- Salat beszélt Borbély Zsolt Attilának a kötetben megjelent szövegéről is, amelyben az egyik elképzelés az, hogy meg kell győzni a románokat arról, hogy legyen autonómia, de akár rá is lehet kényszeríteni őket az autonómia megadására. Salat szerint ez rég ott lebeg a nyilvánosság előtt és szerinte annak, aki ezt képviseli, ezt előbb-utóbb fel kell vállalnia. Ez a kérdés szerinte azért érdekes, mert nem világos, hogy ezt akkor is beszabad-e vagy érdemes-e vállalni, ha már nem egy vonatról van szó, hanem "arról a bombázóról, amelynek a pilótafülkéjében Putyin is ott ül."
- Salat ugyanakkor kijelentette, hogy ez nem a végkövetkeztetés, ugyanis nem tudja, hogy mire lehet számítani a kérdésben
Bárdi Nándor
- Bárdi elmondta, hogy ő, mint történész, a nemzetiesítést egy társadalomtörténeti jelenségként gondolja el. Szerinte Magyarországról nézve a kérdés úgy tevődik fel, hogy egy nemzetiesítési folyamat mikor torzul el.
Két példa
Bárdi két példával illusztrálta, hogy mit ért ez alatt. Szerinte a „Fölszállott a páva” hihetetlen sikere a politikai támogatásra gyakorolt szakmai szűrőnek is köszönhető, valamint annak, hogy mindezek mellett valamire építkezett (táncház-mozgalom).
Ezzel szemben a „Szeretünk Magyarország” program ott bukott el Bárdi szerint, hogy nem ment át szakmai szűrőn és éppen ezért nem épült a valóságra. A kormány által meghirdetett program nem tudott versenyezni a falu hagyományos ünnepeivel, és hiába lehetett pályázni rá 250 000 forintnyi összeget, a program összeomlott, vagy nem lett belőle semmi vagy egy giccsé vált
szerinte az a kérdés, hogy egy döntéshez van-e olyan szakpolitikai háttér, ahol kontrollálható? Bárdi szerint Magyarországon sokszor mindent felülír a pártpolitikai megfontolás.
- Magyarország megértésére a plebejus nemzet fogalmat hozta fel, amelyet a Kádár-korszak felfogásával illusztrált: az életszínvonal a nemzeti érdek és a feszültség elkerülése a cél. Ezenkívül a Kádár-rendszer lényegéhez tartozik a jóléti sovinizmus is.
- szerinte ki kell mondania azt, hogy történészként úgy látja, hogy a kettős állampolgárság esetében a párhuzamos nemzetépítések felszámolásáról van szó, amihez az is hozzájárul, hogy a négy nagy magyar kisebbségi közösségben a helyi nemzetépítő elitek nem tudták a maguk önálló politikai közösségét intézményesíteni
- szerinte történelmi perspektívából nézve teljesen világos, hogy Magyarországról szemlélve a jelenségeket a népességáramlás a Kárpát-medence közepébe folyik. Bárdi szerint ezért 1918-ban azt gondolták, hogy még ötven év és mindenki magyar identitású lesz, az alapján, hogy mi történt 1880-1918 között. Akkor az a vélemény uralkodott, hogy az iparosítás ezt meg fogja oldani. Tudjuk, hogy teljesen más történt és végül a szocialista iparosítás révén fordult a kocka. Bárdi szerint a politikusok 2010-ben megnyitották a kapukat, azt üzenve, hogy a magyar elitek most vannak szinkronban és ezáltal „a nyűglődés helyett van egy kapu”, amit ki lehet használni. - ha túl sokat foglalkozunk a következményekkel, akkor elsiklunk az egyik lényeges kérdés fölött: „Miért van az, hogy a lövétei bácsika Zsoltikát, Viktort emleget? Miért van ez a megszólíttatási igény?” - Bárdi elmondta, hogy ő úgy gondolja, hogy azt a diszkrepanciát, hogy a külhoni magyarok a 2004-es népszavazás után nagyon kritikusak voltak a magyarországiakkal szemben, az emberek úgy dolgozzák fel, hogy úgy kezelik, mintha személyesen Orbán Viktortól kapták volna meg ezeket a jogokat, ő lenne személyesen az, aki ilyen értelemben emancipálta őket.
- Bárdi szerint ezzel az a probléma, hogy a romániai magyar kisebbségi elit ehhez képest nem sokat tesz a megszólításért, a kisebbségi hálózatok üzemeltetéséért. „És ez azért megkerülhetetlen kérdés, mert létfontosságú az otthon maradó közösség megerősítése.”
- Bárdi kérdése az volt, hogy a székely vezetők az autonomista retorika közben vajon hányszor ültek le megbeszélni a dolgaikat? Bárdi egy kérdést felvetve illusztrálta ezt: "vajon miért nem áll a marosvásárhelyi reptéren egy busz, ami elvinné az embereket Csíkszeredába, amikor tudjuk, hogy hasonlókból áll össze egy kisebbségi hálózat?". Transindex.ro
2014. május 19.
A hallók és látók városa
85 éves a Barabás Miklós Céh
Különleges, nívós, gazdag és változatos tárlattal várja a képzőművészet kedvelőit a marosvásárhelyi Bernády Ház. Pénteken délután az alapításának 85. évfordulóját ünneplő Barabás Miklós Céh vásárhelyi alkotóinak közös kiállítása nyílt meg, a jeles alkalom előtti tiszteletadásként.
A romániai magyar képzőművészek érdekvédelmi, szakmai szervezete másfél évtizedes tevékenység után a II. világháború hozta változások nyomán szűnt meg, majd a rendszerváltozást követően 1994-ben alakult újra. Jelenlegi tagjainak száma meghaladja a százat, és közülük több mint húsz marosvásárhelyi, illetve Maros megyei alkotó. A tárlaton együtt állítanak ki elismert mesterek és pályájuk elején járó művészek: festők, grafikusok, szobrászok, textil-, üveg- és fotóművészek egyaránt. Az igencsak nívós alkotások egy része korábbi kiállításokról volt ismerős, más munkákat eleddig nem láthattunk. A szépszámú közönséget vonzó tárlatnyitón Nagy Miklós Kund méltatta a művészeket és alkotásaikat.
– Színvonalas, sokrétű, élménydús kiállítást láthatunk, amelyre mindannyian büszkék lehetünk. Öt évvel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön egy nagyszabású kiállítással és tudományos ülésszakkal ünnepeltük a céh nyolcvanadik évfordulóját. Én akkor átfogó dolgozatot írtam, amelyben megemlítettem Berde Mária, a céh egyik elindítója korabeli, Marosvásárhelyt érintő szavait: nem vagyunk képváros. Hiszen 1929-ben alig volt képzőművész, kritikus, avagy galéria Marosvásárhelyen. Az emberek szerették ugyan a zenét, a művészetet, irodalmat, színházat, mégis, a hallók, és nem a látók városa voltunk. 85 évnyi idő elteltével azonban mindez megváltozott, és Vásárhely a képek és a szobrok városává is vált. E tárlat bizonyítja: még mindig erősek vagyunk. A Barabás Miklós Céh központja Kolozsváron van, de a vásárhelyi közösség mindig ezen alakulat egyik erőssége lesz. Így volt ez az első tizenöt évben is, amikor Bordi András tett ez ügyben igen sokat. 1942-ben Vásárhely volt az első kihelyezett gyűlés színhelye, ezt '43-ban egy nagy sikernek örvendő kiállítás követte. 1944-ben a céh megszűnt, majd az újjáalakulás után, 1994-ben, egy őszi tárlattal ismét vendégül látta Marosvásárhely az ország képzőművészeit. Ez alkalommal is olyan válogatást kapunk a vásárhelyi festészetből, szobrászatból, textilművészetből, amely valójában reprezentatív. A 85 éves Kolozsvári Puskás Sándortól a huszonéves Kuti Botondig minden generáció, stíl, műfaj jelen van ezen a nagyon szép kiállításon, amelyre feltétlenül érdemes ellátogatni.
Knb. Népújság (Marosvásárhely)
85 éves a Barabás Miklós Céh
Különleges, nívós, gazdag és változatos tárlattal várja a képzőművészet kedvelőit a marosvásárhelyi Bernády Ház. Pénteken délután az alapításának 85. évfordulóját ünneplő Barabás Miklós Céh vásárhelyi alkotóinak közös kiállítása nyílt meg, a jeles alkalom előtti tiszteletadásként.
A romániai magyar képzőművészek érdekvédelmi, szakmai szervezete másfél évtizedes tevékenység után a II. világháború hozta változások nyomán szűnt meg, majd a rendszerváltozást követően 1994-ben alakult újra. Jelenlegi tagjainak száma meghaladja a százat, és közülük több mint húsz marosvásárhelyi, illetve Maros megyei alkotó. A tárlaton együtt állítanak ki elismert mesterek és pályájuk elején járó művészek: festők, grafikusok, szobrászok, textil-, üveg- és fotóművészek egyaránt. Az igencsak nívós alkotások egy része korábbi kiállításokról volt ismerős, más munkákat eleddig nem láthattunk. A szépszámú közönséget vonzó tárlatnyitón Nagy Miklós Kund méltatta a művészeket és alkotásaikat.
– Színvonalas, sokrétű, élménydús kiállítást láthatunk, amelyre mindannyian büszkék lehetünk. Öt évvel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön egy nagyszabású kiállítással és tudományos ülésszakkal ünnepeltük a céh nyolcvanadik évfordulóját. Én akkor átfogó dolgozatot írtam, amelyben megemlítettem Berde Mária, a céh egyik elindítója korabeli, Marosvásárhelyt érintő szavait: nem vagyunk képváros. Hiszen 1929-ben alig volt képzőművész, kritikus, avagy galéria Marosvásárhelyen. Az emberek szerették ugyan a zenét, a művészetet, irodalmat, színházat, mégis, a hallók, és nem a látók városa voltunk. 85 évnyi idő elteltével azonban mindez megváltozott, és Vásárhely a képek és a szobrok városává is vált. E tárlat bizonyítja: még mindig erősek vagyunk. A Barabás Miklós Céh központja Kolozsváron van, de a vásárhelyi közösség mindig ezen alakulat egyik erőssége lesz. Így volt ez az első tizenöt évben is, amikor Bordi András tett ez ügyben igen sokat. 1942-ben Vásárhely volt az első kihelyezett gyűlés színhelye, ezt '43-ban egy nagy sikernek örvendő kiállítás követte. 1944-ben a céh megszűnt, majd az újjáalakulás után, 1994-ben, egy őszi tárlattal ismét vendégül látta Marosvásárhely az ország képzőművészeit. Ez alkalommal is olyan válogatást kapunk a vásárhelyi festészetből, szobrászatból, textilművészetből, amely valójában reprezentatív. A 85 éves Kolozsvári Puskás Sándortól a huszonéves Kuti Botondig minden generáció, stíl, műfaj jelen van ezen a nagyon szép kiállításon, amelyre feltétlenül érdemes ellátogatni.
Knb. Népújság (Marosvásárhely)
2014. május 20.
Országos képzéshétvége középiskolásoknak
A Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége tizedik alkalommal szervezte meg a nagy népszerűségnek örvendő Országos képzéshétvégét május 9–11. között. A hagyományt követve idén is a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium és a Salamon Ernő Gimnázium Diáktanácsa volt a rendezvény házigazdája. Viszont sok változás is észrevehető volt az eddigi évekhez képest, mint például a rendezvény hirdetése, a játékok típusa, illetve a képzés témája.
Az Országos képzéshétvége a MAKOSZ egyik legnagyobb képzése a Közéleti Diák- és Ifjúsági Akadémia (KÖDAK) valamint a Diákönkormányzati Szabadegyetem (DÖKSZAB) után, amelynek lényege, hogy egy alapszintű tudást adjon a választott képzés témájában, és motiválja a diákokat a fejlődésre és a civil szervezeti életben való tevékenykedésre.
Mivel a MAKOSZ a diákok érdekképviseletére fektetné a hangsúlyt a következőkben, az OKH képzésének témája is ehhez igazodott. Emberi jogokról, gyermekjogokról és gyűlölet- bűncselekményről tartott interaktív tevékenységet az Amnesty International Magyarországtól érkezett két képző, Pénzes Judit és Grunzó Zsófia. Szó esett az iskolában és a diáktanácsokban felmerülő érdekvédelmi problémákról is, a résztvevők elképzelt helyzetekre dolgoztak ki megoldásokat.
A MAKOSZ-nak idén is sikerült az Országos képzéshétvége által megmozgatni több mint 60 embert, minőségi képzést nyújtani és motiválni a diáktanácsokat. Ugyancsak a hétvége eredménye a virágzó kapcsolat az Amnesty International Magyarország és a MAKOSZ, illetve tagszervezetei között.
Köszönet a rendezvény megvalósításában a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek, a Communitas Alapítványnak, a Sprint- Molnak, a Bagoly Logisticnek, a Salamon Ernő Gimnáziumnak és igazgatójának, Lakatos Mihálynak.
MAKOSZ-sajtóiroda. Népújság (Marosvásárhely)
A Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége tizedik alkalommal szervezte meg a nagy népszerűségnek örvendő Országos képzéshétvégét május 9–11. között. A hagyományt követve idén is a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium és a Salamon Ernő Gimnázium Diáktanácsa volt a rendezvény házigazdája. Viszont sok változás is észrevehető volt az eddigi évekhez képest, mint például a rendezvény hirdetése, a játékok típusa, illetve a képzés témája.
Az Országos képzéshétvége a MAKOSZ egyik legnagyobb képzése a Közéleti Diák- és Ifjúsági Akadémia (KÖDAK) valamint a Diákönkormányzati Szabadegyetem (DÖKSZAB) után, amelynek lényege, hogy egy alapszintű tudást adjon a választott képzés témájában, és motiválja a diákokat a fejlődésre és a civil szervezeti életben való tevékenykedésre.
Mivel a MAKOSZ a diákok érdekképviseletére fektetné a hangsúlyt a következőkben, az OKH képzésének témája is ehhez igazodott. Emberi jogokról, gyermekjogokról és gyűlölet- bűncselekményről tartott interaktív tevékenységet az Amnesty International Magyarországtól érkezett két képző, Pénzes Judit és Grunzó Zsófia. Szó esett az iskolában és a diáktanácsokban felmerülő érdekvédelmi problémákról is, a résztvevők elképzelt helyzetekre dolgoztak ki megoldásokat.
A MAKOSZ-nak idén is sikerült az Országos képzéshétvége által megmozgatni több mint 60 embert, minőségi képzést nyújtani és motiválni a diáktanácsokat. Ugyancsak a hétvége eredménye a virágzó kapcsolat az Amnesty International Magyarország és a MAKOSZ, illetve tagszervezetei között.
Köszönet a rendezvény megvalósításában a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek, a Communitas Alapítványnak, a Sprint- Molnak, a Bagoly Logisticnek, a Salamon Ernő Gimnáziumnak és igazgatójának, Lakatos Mihálynak.
MAKOSZ-sajtóiroda. Népújság (Marosvásárhely)
2014. május 22.
kérdezett: B. Z.
EMLÉKÉV Gidó Attila: a magyar és a román emlékezetpolitikák ütközőzónájában élünk
A csütörtökön Kolozsváron előadó kutatóval a megemlékezések visszásságairól, a különböző nézőpontok mentén szerveződő történelemszemléletről beszélgettünk.
Gidó Attila holokausztkutató a Szabadelvű Kör platform csütörtökön, május 22-én megrendezésre kerülő A holokauszt erdélyi vonatkozásai hetven év távlatából. Tények, viszonyulások és emlékezetpolitika című rendezvényének az egyik előadója. Az eseményre 17 órától kerül sor a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében (Jókai (Napoca) utca, 16. szám).
Hogyan látja kutatóként 2014-ben, hetven év után a holokausztot? Melyek azok a tények, amelyeket Ön szerint mindenkinek ismernie kéne, és melyek azok, amelyeket Ön szerint kevesen ismernek, amelyekre fel szeretné hívni a figyelmet?
A 70. évfordulónak emlékezésre, de ugyanakkor múltunk egy dicstelen darabjával történő szembenézésre is kell sarkallnia minket. A holokauszttal, a zsidóság tragédiájával kapcsolatos tényeket bárki megismerheti, aki hajlandó kézbe venni az utóbbi évek nálunk is hozzáférhető szaktudományos publikációit, vagy végigböngészni a szakszerűség szabályait betartó internetes honlapokat. A könyvek közül elég csak megemlíteni a 2008-ban megjelent Az észak-erdélyi holokauszt földrajzi enciklopédiája című kiadványt, vagy Tibori Szabó Zoltán könyveit (Élet és halál mezsgyéjén, 2001, valamint Árnyékos oldal, 2007). Az internetes felületek közül pedig egy digitális tananyagot tartalmazó honlapra (http://www.holokausztmagyarorszagon.hu/) és a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság 1945/1946-os felméréseit digitálisan elérhetővé tevő oldalra (http://www.degob.hu/) hívnám fel a figyelmet. Az év elején indult a budapesti csillagos házakat térképre kivetítő projekt is (http://www.csillagoshazak.hu/), amelyhez egy blogot is csatoltak. Ezen a naponként frissülő blogon keresztül lehet végigkövetni a magyarországi zsidóság megsemmisítésének menetét, az 1944-es deportálásokat (http://menetrend.postr.hu/). Hogy bibliai parafrázissal éljek, Akinek van füle, hallja, akinek van szeme, látja. Nem lehet tehát azt állítani, hogy a társadalmunk azért tájékozatlan a holokausztot illetően és azért nem receptív a magyar zsidóság tragédiájával szemben, mert nincs lehetőség a tájékozódásra.
A holokauszt nem csak a zsidóság ügye, hanem a mi ügyünk is, hiszen az 1944-es eseményeknek, de az azt megelőző kirekesztő és jogfosztó időszaknak részesei voltak a felmenőink. Fontos lenne tehát, hogy mindenki tisztában legyen azzal, hogy a második világháború idején Észak-Erdélyben 164 000 olyan személy élt, akit zsidó származása miatt üldöztek. Nagy részük magyar anyanyelvű és magyar kultúrájú volt. Közülük több mint 131 000 főt 1944. május-június folyamán Auschwitzba deportáltak a magyar hatóságok, és itt többségüket legyilkolták. A gettósítások és a deportálások pedig az akkori keresztény lakosság nagy részének a közönye mellett történtek, alig voltak néhányan, akik segíteni próbáltak.
A deportálásokat megelőző jogfosztásokat, a megsemmisítés menetét többé-kevésbé ismerjük. Mégis számtalan fehér folt van a holokausztkutatásban. Egyelőre még nagyon keveset tudunk például a keresztény egyházak viszonyulásáról. Ismerjük Márton Áron példaértékű kiállását az üldözöttek mellett, de alig ismerjük a zsidókérdéshez, a deportálásokhoz való viszonyulást az alsópapság körében. Számos egyéb jellegű forrás vár feltárásra a kutatók számára csak néhány évvel ezelőtt megnyitott Bad Arolsen-i ITS (International Tracing Service) levéltárban. Itt több, észak-erdélyi vonatkozású irat is található.
Történetileg mire vezethető vissza az antiszemitizmus, mi zajlott le a holokauszt előtt, és hogyan dolgozta fel a zsidóság a holokauszt tragédiáját?
Hosszú lenne az antiszemitizmus ókori gyökereitől végigvezetni a holokausztig a történelmi vonalat. Azt viszont föltétlenül érdemes kihangsúlyozni, hogy a második világháborút megelőző korok antiszemitizmusából nem következnek egyenesen a holokauszt borzalmai. Hitlernek és az általa irányított náci gépezetnek a zsidóság totális kiirtására tett kísérlete tehát nem egyenes következménye a korábbi zsidóellenességnek. Mint ahogy például a két világháború közötti erdélyi antiszemitizmusnak sem kellett volna föltétlenül az észak-erdélyi zsidóság deportálásához vezetnie. Az viszont bizonyos, hogy a korábbi idők antiszemitizmusa alapozta meg a holokauszt alatt kialakult közönyt, vagy éppenséggel a cselekvésig eljutott zsidóellenességet.
Amennyiben az erdélyi előzményeket nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy a két világháború között, de főleg a 30-as években, megnőtt a zsidóellenesség mind a román, mind a magyar lakosság körében. Román részről ez tettlegesség formájában is megnyilvánult, mint például az 1927-es diákrombolások, vagy Borsa zsidók által lakott részének a felgyújtása 1930-ban. Magyar részről a zsidóellenesség és antiszemitizmus elsősorban a sajtónyilvánosságban kapott teret. Itt most csak az 1932-ben indult Erdélyi Lapokra utalok, amely fokozatosan a szélsőjobboldali eszmék irányába tolódott el.
Mindezek mellett, a kirekesztés állami szinten is megnyilvánult. Az állampolgárságok 1924-es és 1938-as felülvizsgálata során több tízezer erdélyi zsidót fosztottak meg a román állampolgárságától. Észak-Erdély Magyarországhoz történő 1940-es visszacsatolásával a román időszakban megkezdett jogfosztások tovább folytatódtak. Életbe léptek a magyarországi zsidótörvények, amelyek kizárták a zsidóságot a közélet, valamint a gazdasági, kulturális élet minden területéről. 1941-től a férfiakat munkaszolgálatra vitték, ahol tömegesen pusztultak el az embertelen bánásmód és a rossz életviszonyok következtében. Így lényegében, 1944-ben, a gettósítások idejére a hátországban élő zsidóság alig rendelkezett olyan eszközökkel, amelyekkel hatékonyan meg tudta volna védeni magát a deportálásokkal szemben. Akik pedig túlélték a holokausztot, a semmiből kellett új életet kezdjenek. Az elszenvedett traumák hatása alatt pedig sokan szakítottak végleg a magyarsággal, de sokan a zsidósággal is, és inkább a nemzetfeletti ideológiákban kerestek menedéket.
A magyarországi holokauszt 70. évfordulója alkalmából az idén számos megemlékezésre került sor, és a következő hetekben is folytatódnak a rendezvények.
A megemlékezések több síkon és eltérő emlékezetpolitikák mentén szerveződtek és szerveződnek. Ezt azért fontos kihangsúlyozni, mert sajnos a napi politika is begyűrűzött a holokauszt-megemlékezésekbe. Ez pedig minket is érint, mert itt Erdélyben a magyar és a román emlékezetpolitikák ütközőzónájában élünk.
A holokauszt idején Észak-Erdély Magyarországhoz tartozott, és így az itteni zsidóság a magyarországi zsidóság sorsában osztozott. Magyar, illetve magyarországi részről a megemlékezések lényegében három nagyobb és több kisebb intézményi keretben zajlanak. A három nagy keretet a magyar állam, a Mazsihisz (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) és a tudományos szféra jelenti. Természetesen a három között összefonódások is léteznek, és maga a tudományos szféra is megoszlik kormány által támogatott részre és valamelyest független, vagy ellenzéki oldalra.
A magyar állam a kormányközeli szakintézményeken keresztül már több megemlékezést is szervezett. Ezek közül most csak a budapesti Holokauszt Emlékközpontban megrendezésre került január 27-i tudományos emlékülésre és a Terror Házánál tartott április 27-i megemlékezésre szeretnék utalni.
A kormány által szervezett eseményeket viszont rendre botrányok kísérik, amelyek megkérdőjelezik az ilyen fajta emlékezetpolitika jószándékát és jóhiszeműségét. Volt olyan előadásra felkért kutató, aki a január 27-i emlékülést bojkottálta, ezzel tiltakozva a kormány azon emlékezetpolitikája ellen, amely a magyar hatóságok által a zsidó népirtásban betöltött felelősséget igyekszik csökkenteni.
Ez az időszak egyébként, amikor a frissen alakult VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója, Szakály Sándor idegenrendészeti eljárásnak nevezte az 1941-es kamenyec-podolszkiji deportálást, és ekkor derültek ki részletek az azóta is sokat vitatott Szabadság-téri német megszállási emlékműről is.
Tiltakozásként ugyancsak az év első felében mondta vissza a Mazsihisz, számos magyarországi és erdélyi zsidó hitközség, valamint szervezetek és magánszemélyek a Civil Alap által már megítélt támogatásokat. (A Civil Alap másfél milliárd forintot irányzott elő 2014-es Holokauszt Emlékévhez kapcsolódó tudományos, ismeretterjesztő rendezvények és kutatások támogatására.)
Ez azt jelenti, hogy a magyar kormánynak a Holokauszt Emlékév során szervezett rendezvényei teljes mértékben kompromittálódtak?
Ezt nem mondanám, de a botrányok, a kétértelmű megfogalmazások, az állandó szerecsenmosdatás nem használ az ügynek. Ezt maga a civil szféra és a tudományos világ is érzékelte, és reagált rá. Kimondottan ilyen, az emlékezet, a kegyelet és a múlttal való szembenézés kérdéséhez eltérően viszonyuló kormánytól független esemény volt például egy néhány nappal ezelőtt Szegeden megrendezett konferencia. Innen csak egy előadást, a Majsai Tamásét emelném ki, aki pont a hivatalos emlékezetpolitika visszásságairól beszélt, legnagyobb problémaként azt emelve ki, hogy államideológiai hitvallássá vált az a nézet, miszerint a magyar holokauszt tragédiájáért elsősorban az 1944-es német megszállók a felelősek.
Nálunk, Erdélyben, milyen megemlékezések zajlanak?
Az erdélyi megemlékezések több településen is helyi kezdeményezésből fakadnak, de a legfőbb szervezőerőt a hitközségek és a bukaresti Elie Wiesel Holokausztkutató Intézet jelentik. Kezdjük talán a helyi kezdeményezésekkel, amelyek többé-kevésbé a helyi zsidó közösség bevonásával, azzal együttműködve valósultak meg.
Gyergyószentmiklóson például a városvezetés, a Tarisznyás Márton Múzeum és a Prefektúra szervezésében emlékeztek meg május 9-én a gyergyói zsidóság deportálásáról. Az eseményen a helyi zsidóság és a bukaresti hitközségi föderáció képviselői is jelen voltak.
Sepsiszentgyörgyön a helyi önkormányzat a zsidó szervezetekkel közreműködve állított emlékművet a deportálások 70. évfordulója alkalmából.
Kolozsváron május 26-27. között lesznek nagyszabású megemlékezések. A helyi zsidó hitközség több más intézménnyel közösen, többek között a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet közreműködésével is tudományos konferenciát rendez az észak-erdélyi holokausztról. Ugyancsak ekkor kerül átadásra a Kolozsvár városa által emelt holokauszt-emlékmű is a Caragiale-parkban. Nagyváradon május 29-30. között rendez a helyi egyetem és a Heyman Éva Zsidóságtörténeti Kutatóközpont konferenciát.
Az erdélyi megemlékezéseknek ugyanakkor van egy árnyoldala is, amit az utóbbi napok sajtópolémiái hoztak a felszínre. A bukaresti Elie Wiesel Holokausztkutató Intézet és a Közlekedésügyi Minisztérium emléktáblákat állít azokon az észak-erdélyi vasútállomásokon, ahonnan zsidókat deportáló vonatszerelvények indultak Auschwitz irányába. A táblák szövegét magyar részről nagyon sokan magyarellenes támadásként és a történelmi tények elferdítéseként értelmezték. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy az emléktáblák számadatai történelmi tényeket tükröznek, mint ahogy az is, hogy a zsidók deportálásában a helyi adminisztráció mellett a magyar csendőrség működött közre. Problematikus viszont az emléktáblák terminológiája. De ez elsősorban a központ, jelen esetben Bukarest erdélyi viszonyokkal szembeni és az erdélyi magyar közösséggel szemben tanúsított érzéketlenségéről, valamint egy más nézőpontok mentén szerveződő történelemszemléletről tanúskodik. Transindex.ro
EMLÉKÉV Gidó Attila: a magyar és a román emlékezetpolitikák ütközőzónájában élünk
A csütörtökön Kolozsváron előadó kutatóval a megemlékezések visszásságairól, a különböző nézőpontok mentén szerveződő történelemszemléletről beszélgettünk.
Gidó Attila holokausztkutató a Szabadelvű Kör platform csütörtökön, május 22-én megrendezésre kerülő A holokauszt erdélyi vonatkozásai hetven év távlatából. Tények, viszonyulások és emlékezetpolitika című rendezvényének az egyik előadója. Az eseményre 17 órától kerül sor a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében (Jókai (Napoca) utca, 16. szám).
Hogyan látja kutatóként 2014-ben, hetven év után a holokausztot? Melyek azok a tények, amelyeket Ön szerint mindenkinek ismernie kéne, és melyek azok, amelyeket Ön szerint kevesen ismernek, amelyekre fel szeretné hívni a figyelmet?
A 70. évfordulónak emlékezésre, de ugyanakkor múltunk egy dicstelen darabjával történő szembenézésre is kell sarkallnia minket. A holokauszttal, a zsidóság tragédiájával kapcsolatos tényeket bárki megismerheti, aki hajlandó kézbe venni az utóbbi évek nálunk is hozzáférhető szaktudományos publikációit, vagy végigböngészni a szakszerűség szabályait betartó internetes honlapokat. A könyvek közül elég csak megemlíteni a 2008-ban megjelent Az észak-erdélyi holokauszt földrajzi enciklopédiája című kiadványt, vagy Tibori Szabó Zoltán könyveit (Élet és halál mezsgyéjén, 2001, valamint Árnyékos oldal, 2007). Az internetes felületek közül pedig egy digitális tananyagot tartalmazó honlapra (http://www.holokausztmagyarorszagon.hu/) és a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság 1945/1946-os felméréseit digitálisan elérhetővé tevő oldalra (http://www.degob.hu/) hívnám fel a figyelmet. Az év elején indult a budapesti csillagos házakat térképre kivetítő projekt is (http://www.csillagoshazak.hu/), amelyhez egy blogot is csatoltak. Ezen a naponként frissülő blogon keresztül lehet végigkövetni a magyarországi zsidóság megsemmisítésének menetét, az 1944-es deportálásokat (http://menetrend.postr.hu/). Hogy bibliai parafrázissal éljek, Akinek van füle, hallja, akinek van szeme, látja. Nem lehet tehát azt állítani, hogy a társadalmunk azért tájékozatlan a holokausztot illetően és azért nem receptív a magyar zsidóság tragédiájával szemben, mert nincs lehetőség a tájékozódásra.
A holokauszt nem csak a zsidóság ügye, hanem a mi ügyünk is, hiszen az 1944-es eseményeknek, de az azt megelőző kirekesztő és jogfosztó időszaknak részesei voltak a felmenőink. Fontos lenne tehát, hogy mindenki tisztában legyen azzal, hogy a második világháború idején Észak-Erdélyben 164 000 olyan személy élt, akit zsidó származása miatt üldöztek. Nagy részük magyar anyanyelvű és magyar kultúrájú volt. Közülük több mint 131 000 főt 1944. május-június folyamán Auschwitzba deportáltak a magyar hatóságok, és itt többségüket legyilkolták. A gettósítások és a deportálások pedig az akkori keresztény lakosság nagy részének a közönye mellett történtek, alig voltak néhányan, akik segíteni próbáltak.
A deportálásokat megelőző jogfosztásokat, a megsemmisítés menetét többé-kevésbé ismerjük. Mégis számtalan fehér folt van a holokausztkutatásban. Egyelőre még nagyon keveset tudunk például a keresztény egyházak viszonyulásáról. Ismerjük Márton Áron példaértékű kiállását az üldözöttek mellett, de alig ismerjük a zsidókérdéshez, a deportálásokhoz való viszonyulást az alsópapság körében. Számos egyéb jellegű forrás vár feltárásra a kutatók számára csak néhány évvel ezelőtt megnyitott Bad Arolsen-i ITS (International Tracing Service) levéltárban. Itt több, észak-erdélyi vonatkozású irat is található.
Történetileg mire vezethető vissza az antiszemitizmus, mi zajlott le a holokauszt előtt, és hogyan dolgozta fel a zsidóság a holokauszt tragédiáját?
Hosszú lenne az antiszemitizmus ókori gyökereitől végigvezetni a holokausztig a történelmi vonalat. Azt viszont föltétlenül érdemes kihangsúlyozni, hogy a második világháborút megelőző korok antiszemitizmusából nem következnek egyenesen a holokauszt borzalmai. Hitlernek és az általa irányított náci gépezetnek a zsidóság totális kiirtására tett kísérlete tehát nem egyenes következménye a korábbi zsidóellenességnek. Mint ahogy például a két világháború közötti erdélyi antiszemitizmusnak sem kellett volna föltétlenül az észak-erdélyi zsidóság deportálásához vezetnie. Az viszont bizonyos, hogy a korábbi idők antiszemitizmusa alapozta meg a holokauszt alatt kialakult közönyt, vagy éppenséggel a cselekvésig eljutott zsidóellenességet.
Amennyiben az erdélyi előzményeket nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy a két világháború között, de főleg a 30-as években, megnőtt a zsidóellenesség mind a román, mind a magyar lakosság körében. Román részről ez tettlegesség formájában is megnyilvánult, mint például az 1927-es diákrombolások, vagy Borsa zsidók által lakott részének a felgyújtása 1930-ban. Magyar részről a zsidóellenesség és antiszemitizmus elsősorban a sajtónyilvánosságban kapott teret. Itt most csak az 1932-ben indult Erdélyi Lapokra utalok, amely fokozatosan a szélsőjobboldali eszmék irányába tolódott el.
Mindezek mellett, a kirekesztés állami szinten is megnyilvánult. Az állampolgárságok 1924-es és 1938-as felülvizsgálata során több tízezer erdélyi zsidót fosztottak meg a román állampolgárságától. Észak-Erdély Magyarországhoz történő 1940-es visszacsatolásával a román időszakban megkezdett jogfosztások tovább folytatódtak. Életbe léptek a magyarországi zsidótörvények, amelyek kizárták a zsidóságot a közélet, valamint a gazdasági, kulturális élet minden területéről. 1941-től a férfiakat munkaszolgálatra vitték, ahol tömegesen pusztultak el az embertelen bánásmód és a rossz életviszonyok következtében. Így lényegében, 1944-ben, a gettósítások idejére a hátországban élő zsidóság alig rendelkezett olyan eszközökkel, amelyekkel hatékonyan meg tudta volna védeni magát a deportálásokkal szemben. Akik pedig túlélték a holokausztot, a semmiből kellett új életet kezdjenek. Az elszenvedett traumák hatása alatt pedig sokan szakítottak végleg a magyarsággal, de sokan a zsidósággal is, és inkább a nemzetfeletti ideológiákban kerestek menedéket.
A magyarországi holokauszt 70. évfordulója alkalmából az idén számos megemlékezésre került sor, és a következő hetekben is folytatódnak a rendezvények.
A megemlékezések több síkon és eltérő emlékezetpolitikák mentén szerveződtek és szerveződnek. Ezt azért fontos kihangsúlyozni, mert sajnos a napi politika is begyűrűzött a holokauszt-megemlékezésekbe. Ez pedig minket is érint, mert itt Erdélyben a magyar és a román emlékezetpolitikák ütközőzónájában élünk.
A holokauszt idején Észak-Erdély Magyarországhoz tartozott, és így az itteni zsidóság a magyarországi zsidóság sorsában osztozott. Magyar, illetve magyarországi részről a megemlékezések lényegében három nagyobb és több kisebb intézményi keretben zajlanak. A három nagy keretet a magyar állam, a Mazsihisz (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) és a tudományos szféra jelenti. Természetesen a három között összefonódások is léteznek, és maga a tudományos szféra is megoszlik kormány által támogatott részre és valamelyest független, vagy ellenzéki oldalra.
A magyar állam a kormányközeli szakintézményeken keresztül már több megemlékezést is szervezett. Ezek közül most csak a budapesti Holokauszt Emlékközpontban megrendezésre került január 27-i tudományos emlékülésre és a Terror Házánál tartott április 27-i megemlékezésre szeretnék utalni.
A kormány által szervezett eseményeket viszont rendre botrányok kísérik, amelyek megkérdőjelezik az ilyen fajta emlékezetpolitika jószándékát és jóhiszeműségét. Volt olyan előadásra felkért kutató, aki a január 27-i emlékülést bojkottálta, ezzel tiltakozva a kormány azon emlékezetpolitikája ellen, amely a magyar hatóságok által a zsidó népirtásban betöltött felelősséget igyekszik csökkenteni.
Ez az időszak egyébként, amikor a frissen alakult VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója, Szakály Sándor idegenrendészeti eljárásnak nevezte az 1941-es kamenyec-podolszkiji deportálást, és ekkor derültek ki részletek az azóta is sokat vitatott Szabadság-téri német megszállási emlékműről is.
Tiltakozásként ugyancsak az év első felében mondta vissza a Mazsihisz, számos magyarországi és erdélyi zsidó hitközség, valamint szervezetek és magánszemélyek a Civil Alap által már megítélt támogatásokat. (A Civil Alap másfél milliárd forintot irányzott elő 2014-es Holokauszt Emlékévhez kapcsolódó tudományos, ismeretterjesztő rendezvények és kutatások támogatására.)
Ez azt jelenti, hogy a magyar kormánynak a Holokauszt Emlékév során szervezett rendezvényei teljes mértékben kompromittálódtak?
Ezt nem mondanám, de a botrányok, a kétértelmű megfogalmazások, az állandó szerecsenmosdatás nem használ az ügynek. Ezt maga a civil szféra és a tudományos világ is érzékelte, és reagált rá. Kimondottan ilyen, az emlékezet, a kegyelet és a múlttal való szembenézés kérdéséhez eltérően viszonyuló kormánytól független esemény volt például egy néhány nappal ezelőtt Szegeden megrendezett konferencia. Innen csak egy előadást, a Majsai Tamásét emelném ki, aki pont a hivatalos emlékezetpolitika visszásságairól beszélt, legnagyobb problémaként azt emelve ki, hogy államideológiai hitvallássá vált az a nézet, miszerint a magyar holokauszt tragédiájáért elsősorban az 1944-es német megszállók a felelősek.
Nálunk, Erdélyben, milyen megemlékezések zajlanak?
Az erdélyi megemlékezések több településen is helyi kezdeményezésből fakadnak, de a legfőbb szervezőerőt a hitközségek és a bukaresti Elie Wiesel Holokausztkutató Intézet jelentik. Kezdjük talán a helyi kezdeményezésekkel, amelyek többé-kevésbé a helyi zsidó közösség bevonásával, azzal együttműködve valósultak meg.
Gyergyószentmiklóson például a városvezetés, a Tarisznyás Márton Múzeum és a Prefektúra szervezésében emlékeztek meg május 9-én a gyergyói zsidóság deportálásáról. Az eseményen a helyi zsidóság és a bukaresti hitközségi föderáció képviselői is jelen voltak.
Sepsiszentgyörgyön a helyi önkormányzat a zsidó szervezetekkel közreműködve állított emlékművet a deportálások 70. évfordulója alkalmából.
Kolozsváron május 26-27. között lesznek nagyszabású megemlékezések. A helyi zsidó hitközség több más intézménnyel közösen, többek között a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet közreműködésével is tudományos konferenciát rendez az észak-erdélyi holokausztról. Ugyancsak ekkor kerül átadásra a Kolozsvár városa által emelt holokauszt-emlékmű is a Caragiale-parkban. Nagyváradon május 29-30. között rendez a helyi egyetem és a Heyman Éva Zsidóságtörténeti Kutatóközpont konferenciát.
Az erdélyi megemlékezéseknek ugyanakkor van egy árnyoldala is, amit az utóbbi napok sajtópolémiái hoztak a felszínre. A bukaresti Elie Wiesel Holokausztkutató Intézet és a Közlekedésügyi Minisztérium emléktáblákat állít azokon az észak-erdélyi vasútállomásokon, ahonnan zsidókat deportáló vonatszerelvények indultak Auschwitz irányába. A táblák szövegét magyar részről nagyon sokan magyarellenes támadásként és a történelmi tények elferdítéseként értelmezték. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy az emléktáblák számadatai történelmi tényeket tükröznek, mint ahogy az is, hogy a zsidók deportálásában a helyi adminisztráció mellett a magyar csendőrség működött közre. Problematikus viszont az emléktáblák terminológiája. De ez elsősorban a központ, jelen esetben Bukarest erdélyi viszonyokkal szembeni és az erdélyi magyar közösséggel szemben tanúsított érzéketlenségéről, valamint egy más nézőpontok mentén szerveződő történelemszemléletről tanúskodik. Transindex.ro
2014. május 22.
Az autonómia „utazósebessége”
Erdélyi összmagyar szempontból Székelyföld ügye a kardinális kérdés – tartja Bakk Miklós, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem politológia szakának tanára. Ha sikerül Székelyföld számára autonómiamegoldást létrehozni, az lesz az a minta, amely alapján ki lehet alakítani egy más régiókban is alkalmazható mintakövető magatartást.
– Számítástechnikai szakembernek tanult, aztán mi lett belőle... Hol roppant meg a hite, s váltott egy komoly szakmáról politológiára?
– Az én történetem a hetvenes-nyolcvanas évek egyik tipikus képlete. A társadalomtudományok iránt érdeklődő fiatalok akkor ritkábban választottak érdeklődésüknek megfelelő szakot, mivel a kihelyezések rendszere megnyomorította ezeket a karriereket. A műszaki pálya azonban viszonylag szabadabb utat kínált, s a társadalomtudományok és történelem iránt érdeklődő, de matematikával is jó barátságban levő diákként én is ezt a „stratégiát” alkalmaztam.
– Temesvár jó helyszínnek ígérkezett a hasonlóan széles érdeklődésű emberek számára?
– Teljes mértékben, másodéves koromtól be is kapcsolódtam a magyar kulturális diákéletbe. A diáknegyed heti egy órás magyar adást is sugárzó vezetékes rádiójának, az M Stúdiónak voltam a rovatvezetője, de nagy élmény volt számomra, a Székelyföldről érkező diák számára a kulturális-világnézeti vitafórumnak számító, idén negyvenéves Látóhatár Kör, ami egyfajta világra való nyitást, univerzalizmust kínált. Akkor alakult, az alapító nemzedékéhez tartozom. Diplomázás után 14-15 évet lehúztam a szakmában, rendszermérnökként és programozóként dolgoztam, legtöbbet Lugoson, közben szabadegyetemet szerveztem a József Attila irodalmi kör keretében, így eléggé egyenes út vezetett oda, hogy a rendszerváltás után szinte azonnal pályát váltottam.
– A rendszermérnökség és informatika már csak az egzisztencia megteremtéséhez kötődő emlék?
– Annál azért több, a rendszermérnökség és programozás ugyanis rigorózus formát adott a gondolkodásomnak. Korábban nem is gondoltam volna, hogy a programozásnak ilyen jelentős strukturáló hatása van a gondolkodásra, de ma úgy érzem, meghatározó írásaim rendszerszerűségében. A mai számítógép-programozás persze már bőven meghaladta az én akkori tudásomat, s ha most kellene visszalépnem a szakmába, nagy bajban lennék.
– Ma a Babeş-Bolyai Tudományegyetem politológia szakának tanára. Mennyi látszott ebből a karrierből, amikor 1991-ben becsapta maga mögött a lugosi számítóközpont ajtaját?
– Kevés. Szabadságot éreztem, amit ki kell használni, hogy azt csinálhassam, amit igazán szeretek. Mindenek előtt írni. Politizálgattam is, helyi önkormányzati képviselő voltam, az RMDSZ országos választmányának tagja. Az 1993-as brassói kongresszus után felálló ügyvezető elnökség politikai alelnöke, Bodó Barna aztán úgy döntött, hogy az általa vezetett politikai főosztály stratégiai osztály lesz, ahol a szövetség hosszú távú politizálását meghatározó tervezetek és tanulmányok készülnek. Ez nekem nagyon tetszett, ott is feladatot vállaltam, párhuzamosan a Hét című folyóiratnál végzett munkámmal. Nagyon gyorsan eldöntöttük, hogy az RMDSZ dokumentumain túl külön is foglalkoznunk kell az autonómia kérdésével: egyrészt tanulmányozni a különböző példákat, másrészt levonni – akár tervezetek formájában is – a ránk vonatkozó tanulságokat.
– Autonómiatervezetek ügyében lehet fejlődési trendekről, ütemről beszélni?
– Az autonómiatervezetek esetében inkább változó politikai funkciókról beszélnék, három ilyet tudok megkülönböztetni. Az elsőben, 1991–1995 között az autonómiatervezetek a politikai közösségképzés identitáselemei voltak. Mivel az RMDSZ önkormányzati modellt hirdető ernyőmozgalomként alakult meg, és viszonylag kevesek számára volt nyilvánvaló, hogy párt lesz belőle – alávetve mindazoknak a szabályoknak és kényszerűségeknek, amelyek adott politikai kontextusban meghatározzák egy párt „viselkedését” – az első tervezetek célokat, viselkedés- és beszédmódokat jelöltek ki, hogy miként kell megszólítani a közösséget: nemcsak nemzeti, hanem a politikai identitás tekintetében is.
– Szükségszerűen így kellett ennek történnie?
– Ne feledjük, hogy az RMDSZ megszületése egy diktatúra utáni pillanatnyi állapot tükre. A Ceauşescu-diktatúrából kilépő romániai magyarságnak első élménye az volt, hogy egyénként és közösségként is megvallhatja magyar identitását, és ez olyan átfogó közösségi horizontot vázolt fel, amelyen belül az autonómia problematikájának tagoltsága még nem volt látható. Emellett az alapítók elsősorban kulturális-értelmiségi elithez tartoztak, amelynek éppen a kulturális nemzetépítő koncepciók megfogalmazásában volt jártassága. Ebben az időszakban, az ernyőszervezet megalapításakor az autonómiakoncepciók tehát fontos politikai döntéshozó, ideológiai szerepet töltöttek be. Kidolgozói abban már nem voltak érdekeltek, hogy részletesen lebontsuk ezeket a koncepciókat, megvizsgáljuk, milyen konzekvenciák adódnak ezekből a közigazgatás és közpolitika terén. Tulajdonképpen innen származnak az autonómiamozgalom megkettőződésének okai is.
– És ez a „kettős látásmód” jelenti ma is a legnagyobb törésvonalat.
– Induljunk onnan, hogy ’93-ban az RMDSZ benyújtotta a kisebbségekről és autonóm közösségekről szóló törvénytervezetét – amely elvont formában megfogalmazta az autonómia keretét is –, és a parlament egyetlen mozdulattal lesöpörte ezt az asztalról. Amikor ’96-ban felmerült az RMDSZ kormányra lépése, a vezető elit felmérte – immár pártként –, hogy jobb ma egy kis közpolitikai eredmény, mint holnap egy „autonómiatúzok”. A szövetségen belül maradt egy kisebb csoport, amelynek tagjai úgy tartották, tovább kell presszionálni a román hatalmat, még alaposabban ki kell dolgozni az autonómiatervezeteket. Az erőteljesebb, pragmatikusabb szárny viszont talonba tette az ügyet, s később csak akkor vette elő, ha a szervezet politikai identitásának megerősítése szükségessé tette. Nagyjából itt zárult az első időszak. Az autonómiatervezetek második periódusa Tőkés Lászlónak és híveinek 2003-as kiválásával kezdődött. Ők az autonómia ügyének újra napirendre tűzésével nemcsak vissza akarták hozni az előző időszak félbeszakadt logikáját, hanem politikai funkciót is adtak neki: ez lett az RMDSZ elleni kritika legfontosabb fegyvere, és ez egyben a második politikai funkció is, vagyis a politikai kritikáé.
– De 2003-ban lehetett onnan folytatni, ahol a kilencvenes évek derekán valami megszakadt?
– Szerintem nem, bár részben ez történt. Csapó József ’95-ben elkészítette Székelyföld autonómiastatútumát, amellyel szemben több szakmai kifogás is megfogalmazható volt, ugyanakkor politikai képviselhetősége eléggé hamar gettósíthatóvá vált. A belső önrendelkezés elvére épített, úgy gondolta, hogy a román nemzetállam érintetlenül hagyásával, csak Székelyföldre nézve, kül- és belpolitikai nyomással elérhető Székelyföld autonómiája. A tervezet, amellyel 2003-ban a Székely Nemzeti Tanács indult, ezt a logikát képviselte, és ez alkalmas is volt egy mozgalom, az SZNT megalapozásához. Ugyanakkor azidő tájt került előtérbe a regionalizmus kérdése is, és én úgy gondoltam, hogy megerősödik ennek a politikai jelentősége. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácson belül kialakított másik alternatívánk az lett, hogy a területi autonómiaelképzeléseket be kell építeni ebbe a regionalizációs kontextusba. Székelyföld autonómiáját olyan politikai alternatívaként kell felépíteni, amely Románia egészének régiós alapú modernizációját célozza, nem pedig olyan politikai törekvésként, amely lyukat akar ütni a román nemzetállam közepébe. Az aszimmetrikus regionalizmus koncepciója erre a belátásra épülve fogalmazódott meg először.
– Most akkor beszéljünk az autonómiáról keményen, székelyesen, vagy csomagoljuk be mindenféle kontextuális leplekbe? Mindkét szempontnak vannak hívei és ellenzői egyaránt...
– A politikai beszédben az autonómia fogalmát ma már nem nagyon lehet különböző szinonimákkal helyettesíteni, az erdélyi magyar vitatérben ez rögtön kritikákat szül. Ugyanakkor ebben a lecsupaszított formában, terminus technicusként nem prezentálható a román politikai közvélemény előtt, szükség van valami közvetítő fogalmi együttesre. Az autonómiatervek erdélyi képviselőinek tudniuk kell elmagyarázni a választóknak, hogy az autonómia fogalmi kontextusának beillesztése a romániai közigazgatás konceptuális rendjébe nem jelenti a terv feltétlen lefokozását. A román partnereknek pedig azt kell elmagyarázni, hogy az autonómia nem egy, az államtól idegen cél, hanem jelzője, minősítője annak a nagy közigazgatási átalakításnak, modernizációnak, amelyre Romániának tulajdonképpen szüksége van.
– Ehhez képest az emberek óriási többsége számára az autonómia továbbra is érzelmi kérdés. Az elmagyarázókban van a hiba, vagy a tömegek tudáshiányával van gond?
– Az autonómia természeténél fogva ugyanolyan homályos fogalom, mint a politika legfontosabb mozgósító jelszavai. Egyfajta jelölő, amellyel emocionális viszonyt alakítottunk ki a politikai viták szintjén úgy, hogy közben mindenki más tartalmat gondol mögéje. Hogy az autonómia tartalmát miként határozzuk meg, az politikai küzdelem tárgya is. Az autonómia fogalmának nem lesz konkrétabb tartalma, míg meg nem születnek a legfontosabb politikai kompromisszumok.
– Milyen kompromisszumokra gondol?
– Egy – ugyancsak általános – meghatározás szerint az autonómia az az eszköz, amely lehetővé teszi egy etnikai vagy más, külön identitásra igényt tartó közösségnek, hogy közvetlenül irányítsa sajátos ügyeit, miközben az átfogóbb entitásnak, az országos többségnek lehetőséget ad arra, hogy a közös érdekek fölötti hatalmat gyakorolja. A legfontosabb kompromisszum, megegyezés arra vonatkozik, hogy hol s hogyan határolhatók el a sajátos ügyek a közösektől. Ezt pedig alkotmányos szinten kell megfogalmazni. De a politikai viták szintjén a szimbólumok is fontosak, mert a szimbólumok kölcsönös elismerése lényegében a közösségek elismerését jelenti. Minden egyéb – hatáskör, jogkör, mechanizmus – folyamatosan javítható, finomítható a már működő, kölcsönös elismerésen alapuló autonómiákon belül.
– Mivel magyarázza, hogy az autonómia kérdése az erdélyi magyarságot is megosztja?
– Az autonómia kérdése politikai kérdés, és azok mindig megosztók. Az erdélyi magyarság egyetlen közös autonómiája követhetetlen cél. Nem érhető el az autonómia Székelyföld, a Partium vagy a szórvány számára is megfelelő, közös „utazósebessége”. Az RMDSZ politikai stratégiája sokáig ezen alapult: előbb az erdélyi magyarság kérdését kell megoldani, azon belül csupán részkérdés Székelyföld ügye. Én úgy gondolom, hogy erdélyi összmagyar szempontból Székelyföld ügye a kardinális kérdés. Ha sikerül Székelyföld számára autonómiamegoldást kialakítani, az lesz az a minta, amely kisugárzik a többi régióra. Valahogy úgy, ahogy Spanyolországban is történt: az egyes régiókban elért, eredményes megoldások mintakövetésre késztették a többi régiót is.
– Hogyan ítéli meg az RMDSZ-nek az Erdélyi Napló által közölt „titkos” autonómiastatútumát?
– Fontos, hogy a dolog nyilvánosságot kapott. Sok kritikai észrevételem lenne, de mégis egy pozitívumot emelnék ki: végre az RMDSZ is szembenézett a kérdés komplexitásával. A statútum szövegéből világosan kiérződik, keresik a megoldást olyan kérdésekre, mint például: mi érhető el, mi készíthető elő az alkotmányos keretek módosítása nélkül? Mikor és milyen alkotmánymódosítást kellene elérni? Mi építhető a jelenlegi regionalizációs trendre, a fejlesztési régiókra? A dilemmák tudatosításának azonban csak akkor lenne igazi haszna, ha tényleg elindulna a nyilvános vita.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Erdélyi összmagyar szempontból Székelyföld ügye a kardinális kérdés – tartja Bakk Miklós, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem politológia szakának tanára. Ha sikerül Székelyföld számára autonómiamegoldást létrehozni, az lesz az a minta, amely alapján ki lehet alakítani egy más régiókban is alkalmazható mintakövető magatartást.
– Számítástechnikai szakembernek tanult, aztán mi lett belőle... Hol roppant meg a hite, s váltott egy komoly szakmáról politológiára?
– Az én történetem a hetvenes-nyolcvanas évek egyik tipikus képlete. A társadalomtudományok iránt érdeklődő fiatalok akkor ritkábban választottak érdeklődésüknek megfelelő szakot, mivel a kihelyezések rendszere megnyomorította ezeket a karriereket. A műszaki pálya azonban viszonylag szabadabb utat kínált, s a társadalomtudományok és történelem iránt érdeklődő, de matematikával is jó barátságban levő diákként én is ezt a „stratégiát” alkalmaztam.
– Temesvár jó helyszínnek ígérkezett a hasonlóan széles érdeklődésű emberek számára?
– Teljes mértékben, másodéves koromtól be is kapcsolódtam a magyar kulturális diákéletbe. A diáknegyed heti egy órás magyar adást is sugárzó vezetékes rádiójának, az M Stúdiónak voltam a rovatvezetője, de nagy élmény volt számomra, a Székelyföldről érkező diák számára a kulturális-világnézeti vitafórumnak számító, idén negyvenéves Látóhatár Kör, ami egyfajta világra való nyitást, univerzalizmust kínált. Akkor alakult, az alapító nemzedékéhez tartozom. Diplomázás után 14-15 évet lehúztam a szakmában, rendszermérnökként és programozóként dolgoztam, legtöbbet Lugoson, közben szabadegyetemet szerveztem a József Attila irodalmi kör keretében, így eléggé egyenes út vezetett oda, hogy a rendszerváltás után szinte azonnal pályát váltottam.
– A rendszermérnökség és informatika már csak az egzisztencia megteremtéséhez kötődő emlék?
– Annál azért több, a rendszermérnökség és programozás ugyanis rigorózus formát adott a gondolkodásomnak. Korábban nem is gondoltam volna, hogy a programozásnak ilyen jelentős strukturáló hatása van a gondolkodásra, de ma úgy érzem, meghatározó írásaim rendszerszerűségében. A mai számítógép-programozás persze már bőven meghaladta az én akkori tudásomat, s ha most kellene visszalépnem a szakmába, nagy bajban lennék.
– Ma a Babeş-Bolyai Tudományegyetem politológia szakának tanára. Mennyi látszott ebből a karrierből, amikor 1991-ben becsapta maga mögött a lugosi számítóközpont ajtaját?
– Kevés. Szabadságot éreztem, amit ki kell használni, hogy azt csinálhassam, amit igazán szeretek. Mindenek előtt írni. Politizálgattam is, helyi önkormányzati képviselő voltam, az RMDSZ országos választmányának tagja. Az 1993-as brassói kongresszus után felálló ügyvezető elnökség politikai alelnöke, Bodó Barna aztán úgy döntött, hogy az általa vezetett politikai főosztály stratégiai osztály lesz, ahol a szövetség hosszú távú politizálását meghatározó tervezetek és tanulmányok készülnek. Ez nekem nagyon tetszett, ott is feladatot vállaltam, párhuzamosan a Hét című folyóiratnál végzett munkámmal. Nagyon gyorsan eldöntöttük, hogy az RMDSZ dokumentumain túl külön is foglalkoznunk kell az autonómia kérdésével: egyrészt tanulmányozni a különböző példákat, másrészt levonni – akár tervezetek formájában is – a ránk vonatkozó tanulságokat.
– Autonómiatervezetek ügyében lehet fejlődési trendekről, ütemről beszélni?
– Az autonómiatervezetek esetében inkább változó politikai funkciókról beszélnék, három ilyet tudok megkülönböztetni. Az elsőben, 1991–1995 között az autonómiatervezetek a politikai közösségképzés identitáselemei voltak. Mivel az RMDSZ önkormányzati modellt hirdető ernyőmozgalomként alakult meg, és viszonylag kevesek számára volt nyilvánvaló, hogy párt lesz belőle – alávetve mindazoknak a szabályoknak és kényszerűségeknek, amelyek adott politikai kontextusban meghatározzák egy párt „viselkedését” – az első tervezetek célokat, viselkedés- és beszédmódokat jelöltek ki, hogy miként kell megszólítani a közösséget: nemcsak nemzeti, hanem a politikai identitás tekintetében is.
– Szükségszerűen így kellett ennek történnie?
– Ne feledjük, hogy az RMDSZ megszületése egy diktatúra utáni pillanatnyi állapot tükre. A Ceauşescu-diktatúrából kilépő romániai magyarságnak első élménye az volt, hogy egyénként és közösségként is megvallhatja magyar identitását, és ez olyan átfogó közösségi horizontot vázolt fel, amelyen belül az autonómia problematikájának tagoltsága még nem volt látható. Emellett az alapítók elsősorban kulturális-értelmiségi elithez tartoztak, amelynek éppen a kulturális nemzetépítő koncepciók megfogalmazásában volt jártassága. Ebben az időszakban, az ernyőszervezet megalapításakor az autonómiakoncepciók tehát fontos politikai döntéshozó, ideológiai szerepet töltöttek be. Kidolgozói abban már nem voltak érdekeltek, hogy részletesen lebontsuk ezeket a koncepciókat, megvizsgáljuk, milyen konzekvenciák adódnak ezekből a közigazgatás és közpolitika terén. Tulajdonképpen innen származnak az autonómiamozgalom megkettőződésének okai is.
– És ez a „kettős látásmód” jelenti ma is a legnagyobb törésvonalat.
– Induljunk onnan, hogy ’93-ban az RMDSZ benyújtotta a kisebbségekről és autonóm közösségekről szóló törvénytervezetét – amely elvont formában megfogalmazta az autonómia keretét is –, és a parlament egyetlen mozdulattal lesöpörte ezt az asztalról. Amikor ’96-ban felmerült az RMDSZ kormányra lépése, a vezető elit felmérte – immár pártként –, hogy jobb ma egy kis közpolitikai eredmény, mint holnap egy „autonómiatúzok”. A szövetségen belül maradt egy kisebb csoport, amelynek tagjai úgy tartották, tovább kell presszionálni a román hatalmat, még alaposabban ki kell dolgozni az autonómiatervezeteket. Az erőteljesebb, pragmatikusabb szárny viszont talonba tette az ügyet, s később csak akkor vette elő, ha a szervezet politikai identitásának megerősítése szükségessé tette. Nagyjából itt zárult az első időszak. Az autonómiatervezetek második periódusa Tőkés Lászlónak és híveinek 2003-as kiválásával kezdődött. Ők az autonómia ügyének újra napirendre tűzésével nemcsak vissza akarták hozni az előző időszak félbeszakadt logikáját, hanem politikai funkciót is adtak neki: ez lett az RMDSZ elleni kritika legfontosabb fegyvere, és ez egyben a második politikai funkció is, vagyis a politikai kritikáé.
– De 2003-ban lehetett onnan folytatni, ahol a kilencvenes évek derekán valami megszakadt?
– Szerintem nem, bár részben ez történt. Csapó József ’95-ben elkészítette Székelyföld autonómiastatútumát, amellyel szemben több szakmai kifogás is megfogalmazható volt, ugyanakkor politikai képviselhetősége eléggé hamar gettósíthatóvá vált. A belső önrendelkezés elvére épített, úgy gondolta, hogy a román nemzetállam érintetlenül hagyásával, csak Székelyföldre nézve, kül- és belpolitikai nyomással elérhető Székelyföld autonómiája. A tervezet, amellyel 2003-ban a Székely Nemzeti Tanács indult, ezt a logikát képviselte, és ez alkalmas is volt egy mozgalom, az SZNT megalapozásához. Ugyanakkor azidő tájt került előtérbe a regionalizmus kérdése is, és én úgy gondoltam, hogy megerősödik ennek a politikai jelentősége. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácson belül kialakított másik alternatívánk az lett, hogy a területi autonómiaelképzeléseket be kell építeni ebbe a regionalizációs kontextusba. Székelyföld autonómiáját olyan politikai alternatívaként kell felépíteni, amely Románia egészének régiós alapú modernizációját célozza, nem pedig olyan politikai törekvésként, amely lyukat akar ütni a román nemzetállam közepébe. Az aszimmetrikus regionalizmus koncepciója erre a belátásra épülve fogalmazódott meg először.
– Most akkor beszéljünk az autonómiáról keményen, székelyesen, vagy csomagoljuk be mindenféle kontextuális leplekbe? Mindkét szempontnak vannak hívei és ellenzői egyaránt...
– A politikai beszédben az autonómia fogalmát ma már nem nagyon lehet különböző szinonimákkal helyettesíteni, az erdélyi magyar vitatérben ez rögtön kritikákat szül. Ugyanakkor ebben a lecsupaszított formában, terminus technicusként nem prezentálható a román politikai közvélemény előtt, szükség van valami közvetítő fogalmi együttesre. Az autonómiatervek erdélyi képviselőinek tudniuk kell elmagyarázni a választóknak, hogy az autonómia fogalmi kontextusának beillesztése a romániai közigazgatás konceptuális rendjébe nem jelenti a terv feltétlen lefokozását. A román partnereknek pedig azt kell elmagyarázni, hogy az autonómia nem egy, az államtól idegen cél, hanem jelzője, minősítője annak a nagy közigazgatási átalakításnak, modernizációnak, amelyre Romániának tulajdonképpen szüksége van.
– Ehhez képest az emberek óriási többsége számára az autonómia továbbra is érzelmi kérdés. Az elmagyarázókban van a hiba, vagy a tömegek tudáshiányával van gond?
– Az autonómia természeténél fogva ugyanolyan homályos fogalom, mint a politika legfontosabb mozgósító jelszavai. Egyfajta jelölő, amellyel emocionális viszonyt alakítottunk ki a politikai viták szintjén úgy, hogy közben mindenki más tartalmat gondol mögéje. Hogy az autonómia tartalmát miként határozzuk meg, az politikai küzdelem tárgya is. Az autonómia fogalmának nem lesz konkrétabb tartalma, míg meg nem születnek a legfontosabb politikai kompromisszumok.
– Milyen kompromisszumokra gondol?
– Egy – ugyancsak általános – meghatározás szerint az autonómia az az eszköz, amely lehetővé teszi egy etnikai vagy más, külön identitásra igényt tartó közösségnek, hogy közvetlenül irányítsa sajátos ügyeit, miközben az átfogóbb entitásnak, az országos többségnek lehetőséget ad arra, hogy a közös érdekek fölötti hatalmat gyakorolja. A legfontosabb kompromisszum, megegyezés arra vonatkozik, hogy hol s hogyan határolhatók el a sajátos ügyek a közösektől. Ezt pedig alkotmányos szinten kell megfogalmazni. De a politikai viták szintjén a szimbólumok is fontosak, mert a szimbólumok kölcsönös elismerése lényegében a közösségek elismerését jelenti. Minden egyéb – hatáskör, jogkör, mechanizmus – folyamatosan javítható, finomítható a már működő, kölcsönös elismerésen alapuló autonómiákon belül.
– Mivel magyarázza, hogy az autonómia kérdése az erdélyi magyarságot is megosztja?
– Az autonómia kérdése politikai kérdés, és azok mindig megosztók. Az erdélyi magyarság egyetlen közös autonómiája követhetetlen cél. Nem érhető el az autonómia Székelyföld, a Partium vagy a szórvány számára is megfelelő, közös „utazósebessége”. Az RMDSZ politikai stratégiája sokáig ezen alapult: előbb az erdélyi magyarság kérdését kell megoldani, azon belül csupán részkérdés Székelyföld ügye. Én úgy gondolom, hogy erdélyi összmagyar szempontból Székelyföld ügye a kardinális kérdés. Ha sikerül Székelyföld számára autonómiamegoldást kialakítani, az lesz az a minta, amely kisugárzik a többi régióra. Valahogy úgy, ahogy Spanyolországban is történt: az egyes régiókban elért, eredményes megoldások mintakövetésre késztették a többi régiót is.
– Hogyan ítéli meg az RMDSZ-nek az Erdélyi Napló által közölt „titkos” autonómiastatútumát?
– Fontos, hogy a dolog nyilvánosságot kapott. Sok kritikai észrevételem lenne, de mégis egy pozitívumot emelnék ki: végre az RMDSZ is szembenézett a kérdés komplexitásával. A statútum szövegéből világosan kiérződik, keresik a megoldást olyan kérdésekre, mint például: mi érhető el, mi készíthető elő az alkotmányos keretek módosítása nélkül? Mikor és milyen alkotmánymódosítást kellene elérni? Mi építhető a jelenlegi regionalizációs trendre, a fejlesztési régiókra? A dilemmák tudatosításának azonban csak akkor lenne igazi haszna, ha tényleg elindulna a nyilvános vita.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. május 24.
Balaton Petra
Regionális gazdaságfejlesztés: a székely akció (1902-1920)
A nagyarányú kivándorlás és a romániai munkavállalás megfékezése céljából nagyszabású program indult a leszakadó régió felzárkóztatására.
Székelyföld gazdasági, társadalmi és kulturális fejlesztésének szükségességére a XIX. század végén figyelt fel a magyar közvélemény a nagyarányú székely kivándorlás és a romániai munkavállalás miatt. A hagyományos székely társadalom és intézményrendszer, valamint az ahhoz kapcsolódó ún. „megtartó” életmód – amelynek alapja az örökös katonai szolgálat és a családi önfenntartó gazdálkodás volt – a XIX. század közepén nagy átalakuláson ment keresztül a modernizáció és a polgári átalakulás hatására.
A termelési-értékesítési stagnálás, a hitel- és értékválság nagymértékben a liberális gazdaságpolitika intézkedéseinek (birtokrendezési törvények, különösen az erdőtörvény, a tagosítás és az arányosítás) következtében alakult ki, amely megváltoztatta a falu belső munkarendszerét és stabilitását.
Különösen az öt hold alatti, illetve birtoktalan réteg megélhetése került végveszélybe. Magyarország „keleti védőbástyája”-ként emlegetett Székelyföld szerepe geopolitikai fekvése miatt nemzeti szempontból is felértékelődött, és a regionális érdekek mellett az összmagyarság nemzetpolitikai érdekével kapcsolódott össze.
Állami és társadalmi szerepvállalás Székelyföld fejlesztésére
A leszakadó régiók fokozatos felzárkózása a Kereskedelemügyi Minisztérium állami iparfejlesztésének köszönhetően az 1880-as évektől megindult, amit az 1890-es években az európai gabonaértékesítési válság elhúzódása következtében a mezőgazdaság fokozottabb állami támogatása követett.
Az 1889-ben létrehozott önálló agrártárca költségvetése évről évre emelkedett (az állami összkiadások 4,6%-5,7%-ra), reformok egész sora született az agrárgazdaság területein. Az 1890-es években alakuló központi kormányszervek mellett azonban későn és kellő koordináció nélkül, több esetben hiányosan épültek ki a tárca külső szakigazgatási szervei. Így a feladatok egy részét az önkéntes társuláson alapuló különböző társadalmi szervezetek (egyesületek és szövetkezetek) látták el. Darányi Ignác miniszter (1895-1903 és 1906-1910) ismerte fel, hogy nagyobb és közvetlenebb szerepet kell vállalnia a fejlődésben elmaradt térségek felzárkózásának elősegítésében.
A közép-európai térségben nem volt újkeletű a leszakadó régiók állami fejlesztése, hiszen Ausztriában is kormányzati beavatkozás segítette elő a magas hegyvidéki területeken az alpesi tejgazdálkodás megteremtését.
Az agrártárca gazdaságpolitikai fordulatára az 1896. évi képviselőválasztások után került sor: a megválasztott szabadelvű országgyűlési képviselők a legsúlyosabb gazdasági és szociális helyzetű peremterületeken, Székelyföldön és Kárpátalján emlékiratokban sürgették az állami fejlesztést.
A székely akció fogalmát és megindítását Sándor József, az EMKE főtitkára javasolta először 1896 októberében. A Földmívelésügyi Minisztérium együtt kezelte a két vidék akcióját, és az emlékiratok tanulmányozása után úgy döntött, hogy Kárpátalján egy állami (rutén, később hegyvidéki) segélyakciót indít. Darányi miniszter a beavatkozást „a Kárpát hegyvidék egész láncolatára kiterjesztendő későbbi ténykedés kiindulópontjának” tekintette.
A székely társadalom mozgalmat indított az állami támogatás beindítása érdekében, és a marosvásárhelyi értelmiségiek agitációjának köszönhetően mintegy félszáz székely társaság alakult országszerte. A magyar (Országos Magyar Gazdasági Egyesület) és erdélyi egyesületek (Erdélyi Gazdasági Egyesület, Erdélyi Kárpát Egyesület) nagyszabású kongresszus megrendezésével kívánták a székely akció elindítását sürgetni.
Darányi nem várta meg az egyesületek vitája miatt 1902 nyarára elhalasztott kongresszust, hanem az 1902. évi költségvetésben elkülönített 108 ezer Korona pénzösszeg felhasználására egy megyei hatóságok felett álló bizalmas szervet, az ún. „székely kormánybiztosságot” hozott létre Marosvásárhelyen június 1-jétől.
Nagy visszatetszést váltott ki Sándor János kormánypárti főispán kinevezése a függetlenségi elveket valló székely társadalom élére. Általános vélemény volt, hogy a birtokviszonyok, jogbizonytalanság megszüntetése és a telekkönyvek rendezése előtt egy céltudatos gazdaságfejlesztő program keresztülvitelére nem lehet gondolni Székelyföldön (Maros-Torda, Udvarhely, Csík, Háromszék megyékben).
A székely akció gazdaságfejlesztő politikája és munkaprogramja
A kormánybiztosság a helyi viszonyok figyelembevételével a központi kezdeményezések, a támogató beavatkozás végrehajtó hivatala lett. A meghatározott, folyamatosan növekvő költségvetési kerettel rendelkező, szigorú elszámolási rendszer alapján működő, általános feladatkörű hivatal helyzetfeltáró, javaslattevő, falvakkal kapcsolattartó, felvilágosító és tanácsadó feladatkörrel is bírt.
A gazdaságfejlesztő program sikeressége a kirendeltségi vezető (Sándor János 1903 novemberéig, Koós Mihály 1917. július 14-ig) mellett a kulcsfeladatokat ellátó gazdasági tisztviselőktől függött (Bíró János, Drexler Béla, Auffenberg Ágoston, Rédiger Béla, Csérer Lajos, Szemere Bertalan, Kiss Tibor).
A helyi megbízottak (1911-től gazdasági felügyelők) a megyékben az akció minden részletére kiterjedő feladatkörrel rendelkező kulcsfigurákká váltak (Benkő Pál Háromszék, enesei Dorner Béla, Székelyhidy Viktor Udvarhely és Kiss Ernő Csík megyékben). A közép- és nagybirtokosok érdekeit képviselő megyei gazdasági egyesületek a helyi elit nagyobb bevonását és érdekeik figyelembevételét hiányolták. Problémát jelentett, hogy a hivatal viszonya rendezetlen volt a tárca többi külső szakigazgatási szerveivel is.
A hivatal gazdaságfejlesztő politikája keretében az egyszerű anyagi segítségnyújtáson túl a térség önerejéből történő talpra állítását, a jövedelmező gazdasági rendszer meghonosítását célozta a társadalmi önsegélyezésre és kezdeményezésre is számítva.
A vezetőség államsegéllyel mindig csak a közösségeket vagy a közösség javára szolgáló intézményeket támogatta: egyrészt olcsó kamatú (2,5-4%-os), 1,5-3 év alatti visszafizetési kötelezettségű kölcsön formájában, másrészt készpénzfizetés ellenében 10-30%-os árkedvezménnyel.
Az állami támogatás feltétele volt a hozzájárulási kötelezettség (pénz, kézi- és igáserő, telek, épület) teljesítése. A hivatal egyéni alkalmi segélyezéssel csak rendkívüli esetben foglalkozott.
A székely akció a gyakorlati tapasztalatok hiánya és az állandóan felmerülő újabb feladatok miatt folyamatosan fejlődő, alakuló kormányprogramnak tekinthető.
Ennek jele, hogy a hivatal fennállása alatt átalány-költségvetéssel rendelkezett. A kormányprogram az 1902. augusztus 28-30-án Csíktusnádon tartott első székely kongresszus gazdaságfejlesztő javaslatait tekintette kiindulási alapnak, amely nagyarányú állami beavatkozás szükségességét fogalmazta meg.
Molnár Józsiás függetlenségi országgyűlési képviselő „ellenkongresszust” szervezett szeptember 13-án Kézdivásárhelyen, amely határozataival a kormányzat és a kirendeltség arányosításra, tagosításra és erdőügyre vonatkozó programjára akart hatást gyakorolni.
Sándor János kormánybiztos és Koós Mihály segédtitkár azonban a tusnádi kongresszus – elsősorban mezőgazdaságra vonatkozó – határozatainak figyelembevételével dolgozta ki a kirendeltség munkaprogramját 1904 márciusára, 27 ívnyi (218 oldal) terjedelemben.
Az akció célközönsége a parasztságnak mintegy 30%-át kitevő, családi gazdálkodást folytató, árutermelésbe bekapcsolódó, korszerűsítéseket is eszközlő kis- és középparaszti réteg volt. A jobbmódú és értelmesebb gazdák, falvanként 40-50 fő, a XX. század elejére felismerte a gazdasági korszerűsítés szükségességét a hagyományos gazdálkodást fenntartó romantikus szemlélet helyett. A helyi vezetők (lelkészek, tanítók, jegyzők és szolgabírák) mellett a hangadó gazdák megnyerése nélkülözhetetlen volt a gazdasági akció kivitelezésében, a községszintű ügyek lebonyolításában.
Sokrétű feladatkör
A hivatal munkáját a felülről jövő modernizáció és a tapasztalati tudás, hagyomány konfliktusa kísérte. A bizalmatlanság különösen az első 3-4 évben volt nagy. A fejlettebb, nyitottabb régiókban több eredmény született, mint az archaikusabb, elzártabb vidékeken.
A kirendeltség az első években felkarolt tevékenységek tömegével nem tudott megbirkózni (infrastruktúra, tutajozás, ipar, bányászat, gyermekvédelem, fürdőügy, vadászat, halászat) és a kezdeti sokrétű, rendkívül komplex, „teljesíthetetlen” és naivnak tűnő programcsomagból 1905 után a mezőgazdasági tárcára háruló feladatok kerültek előtérbe.
Így a belterjes mezőgazdaság és az állattenyésztésen alapuló gazdálkodási rendszer meghonosítása, valamint a falusi társadalom megszervezése.
A Magyar Gazdaszövetség kötelékébe tartozó gazdaköri lefedettség különösen Udvarhely megyében volt magas (90%), ahol a tanítókar aktivitására már a korszak sajtója is felfigyelt. Minden megyében voltak „kiemelt”, élenjáró és sok támogatást élvező gazdakörök, például Udvarhely megyében Siménfalva, Homoródszentpál vagy Háromszék megyében Felsőcsernáton és Gidófalva. A gazdakörök keretében szerveződött meg a gyakori perlekedések ellensúlyozására a falusi békebírák intézménye 1907-től.
Az Országos Központi Hitelszövetkezet (1898) kötelékében alakult hitelszövetkezetek (68-90%-os lefedettséggel a megyékben) az uzsorakamatot visszaszorították ugyan, de a hiteligényeket nem tudták kielégíteni. A Hangya kötelékében alakult fogyasztási szövetkezetek az infrastruktúra hiányosságából adódó kereskedelmi verseny miatt születtek meg, elsősorban a falvak saját kezdeményezésére. Az értékesítő szövetkezetek kedvezőbb eladási lehetőséget biztosítottak Székelyföld termékeinek a Magyar Gazdák Vásárcsarnok Ellátó Szövetkezete segítségével, illetve a gazdasági szükségletek beszerzésében (vetőmag, gazdasági gépek). Maros-Torda megyében és a Homoród-mentén tejszövetkezetek alakultak, és az első magyarországi állatbiztosító szövetkezet is Székelyföldön alakult meg.
A fejlettebb településeken a gazdatársadalmi szervezetek közös otthonának népházak (szövetkezeti házak) épültek az 1910-es években.
A falumodernizációt és vidékfejlesztést szolgáló épületek több mint negyedét a magyar szecessziós építészet egyik legjelentősebb alakja, Toroczkai Wigand Ede (1870-1945) tervezte. A székely akció „hivatalos építészének” szociális célzatú tervei a külföld figyelmét is felkeltették.
A kiépülő népkönyvtárhálózat, a gazdasági ismeretek közvetítését célzó elméleti (téli gazdasági előadások, mintagazdaságok, a tordai alsóbb gazdasági iskola) és gyakorlati tevékenység (határbejárás, tanulmányutak szervezése) a (szak)ismeretszerzés szempontjából hoztak eredményeket. Az ingyenes jogsegély keretében fizetett ügyvédek díjmentesen nyújtottak tanácsot a jelentkező kisgazdáknak.
A gazdaságfejlesztő program segítő közegként közreműködött a tenyészcélok megállapításában, valamint a megfelelő mennyiségű és minőségű tenyészállatok beszerzésében, fajtaváltással, illetve frissítéssel összekötve.
Az állatlétszám terén nem történt áttörés, sőt a kulcsfontosságú szarvasmarha-tenyésztésben nagyarányú visszaesés következett be. Koós Mihály az agrárfejlődés velejárójának (a tagosítás okozta legelőhiány, a haszonelvű gazdálkodás megjelenése) tartotta a sok kritikával kísért nyugati marhafajták terjesztését.
A tartásmódban sem történt minőségi változás, bár az állatdíjazások és kiállítások révén elkezdődött a szemléletváltozás. A húsfogyasztás növelését, valamint keresetkiegészítést szolgálta a baromfi- és nyúltenyésztés propagálása.
A Magyarországon először végzett szervezett legelőjavításoknak köszönhetően javult az állatállomány eltartásának lehetősége, és számos mezőgazdasági kísérletre is sor került. A rendszeres legelőgazdálkodás keretében csordaitatók hálózata jött létre Udvarhely és Háromszék megyékben, illetve országos viszonylatban is jelentős eredmény született a vízmosáskötések terén Udvarhely vármegyében. 1907-től kezdetét vette a szegény székely községek vízellátásának megoldása vízvezeték-hálózat kiépülésével és kutak fúrásával.
Az ellenőrzött, jó minőségű vetőmagok szervezett kiosztásának köszönhetően a terméshozam javult, és új növényfajták, köztük a takarmánynövények meghonosodása vette kezdetét. Az akció a szőlőterületek felújítása, a gyümölcstermelés és zöldségtermelés mellett a tejgazdálkodás és a méhészet fejlesztésével bővítette a megélhetés lehetőségeit.
A gazdasági gép- és eszközkiosztás révén eddig ismeretlen és elérhetetlen gépek kerültek gazdaköri használatba, még ha számuk nem is volt sok. A (mű)trágyázás terjesztése viszont lassan haladt.
Sok vita kísérte a hivatal 1909-ig végzett munkásközvetítő tevékenységét. Nosztalgikus elemnek tekinthető a keresetkiegészítést szolgáló háziipar „erőltetése”, amely nem tudta felvenni a versenyt a gyáripar konkurenciájával szemben.
A gazdasági akció egyénileg sokat adott, de a társadalmi és szociális problémák terén (hitelügy, parcellázás és birtokrendezés) nem hozott elmozdulást.
A vezetőség munkaprogramja 1908-tól, az akció területi kiterjesztésével megingott, mert a szórványmagyarság (Kolozs és Szilágy megyék, Alsófehér megye 58 magyar községe) gazdasági támogatása, az eltérő gazdasági, társadalmi és földrajzi régiók fejlesztése meghaladta erejüket.
Ettől kezdve az erdélyrészi gazdasági akció illetékessége nemcsak megyékre (1911-től Hunyad, 1912-től Szolnok-Doboka megyékre), hanem egyes település(ek)re is kiterjedt, így Héjjasfalvára (Nagyküküllő megye), 1911-től Beszterce-Naszód vármegye öt Sajó menti községére.
A román képviselők az elmaradott Torda-Aranyos vármegye topánfalvi járásának bevonását sürgették 1906-tól, a Román Nemzeti Párt a románlakta területek segélyakcióba bevonását 1910-től.
A kirendeltség vezetősége 1907-1910-re elszigetelődött a társadalmi közegektől (egyesületek, társaságok), viszonya megromlott a marosvásárhelyi székhelyű Székely Társaságok Szövetségével, amely a magyar kormányok nemzetiségi politikájával elégedetlen, főleg nemzeti érzelmű, középosztálybeli értelmiségieket tömörítette.
Segélyakciókból középfokú szakhivatal
A hivatalt váratlan gazdasági és politikai események, mint az 1912-1913. évi esős időjárás okozta országos segélyakció lebonyolítása, illetve az első világháború, majd a katonai megszállások előre nem látható feladatok elé állították.
Serényi Béla földművelésügyi miniszter (1910. jan. 17-1913. június10.) 1912 végén bejelentette a törvényhozásnak, hogy a hegyvidéki, erdélyrészi és felvidéki kirendeltségek elveszítik ínségakció jellegüket és rendszeres munkakörrel bíró középfokú szervekké alakulnak.
Az 1913. április 28-i szervezeti és működési szabályzat rendezte a hivatalok helyzetét és rögzítette feladatukat. A tárca külső hivatalai és szakközegei – az oktatási és tudományos intézetek (iskolák, kísérleti állomások), állami birtokok, országos lótenyésztési ügyek, kincstári fürdők és nyaralótelepek, erdészeti és vízügyi szervek, valamint az állami vagyon kezelésére rendelt hivatalok és közegek kivételével – az illetékes tárcakirendeltségek közvetlen hatósága (felügyelete és ellenőrzése) alá kerültek.
A kirendeltségek feladata lett a külhivatalok működésének összehangolása, a minisztériummal és a vidékkel való kapcsolattartás. A hivatalok figyelemmel kísérték a gazdasági viszonyokat, előmozdították a mezőgazdaság fejlesztését, törvények és rendeletek végrehajtását, támogatták a gazdatársadalmi szervezetek működését. A miniszter az erdélyrészi kirendeltséget marosvásárhelyi (Brassó, Csík, Háromszék, Kisküküllő, Maros-Torda, Udvarhely megyékre) és kolozsvári kirendeltségekre (Alsófehér, Hunyad, Kolozs, Krassó-Szörény, Szolnok-Doboka és Torda-Aranyos megyékre) osztotta.
Serényi azt is tervezte, hogy a kirendeltségi szervezetet fokozatosan az ország egyéb részeire is kiépíti, majd kerületi földművelésügyi igazgatóságokká alakítja át. A júniusban megalakult Tisza-kormány (1913. június10. – 1917. június15.) azonban nem tartotta keresztülvihetőnek ezt, ellenben a gazdasági akciókat – a magyar állameszmével szimpatizáló – nemzetiségi kisbirtokosságra is kiterjesztette. A kirendeltségi rendszer 1914 tavaszára 31 megyére, a történeti Magyarország csaknem felére kiterjedt. A hivatalok megszűnéséről nincs pontos adat: a kolozsvári hivatal 1919. október 15-én szűnt meg és Marosvásárhelyre települt át, 1920 elején azonban onnan is kiutasította a román hatalom. A kiegyezés kori magyar kormányok gazdaság- és nemzetiségpolitikájában a regionális gazdasági akciók bizonyultak a leghatásosabb pozitív intézkedéseknek, amelyek az ellátási, foglalkoztatási gondokon kívántak enyhíteni. A segélyakciók nemzetiségi célja egyrészt a magyar kis-, közép- és gazdagparasztság gazdasági megerősítése volt, másrészt a nemzetiségi birtokosok körében végzett pozitív gazdasági tevékenység.
Balaton Petra történész
1974-ben született Budapesten. 1998-ban szerzett diplomát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar történelem-kommunikáció (rádiós) szakán. Doktori fokozatot 2007-ben nyert el a Debreceni Egyetemen. 2002-2010 között a Károli Gáspár Református Egyetem, Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékén tanársegédként, 2010 óta egyetemi adjunktusként dolgozik. Oktatási területe az 1790-1914 közötti magyar gazdaság- és társadalomtörténet. 2009-2012 között a MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj keretében végzett kutatásokat az „Állami akciók a leszakadó régiók felzárkóztatására a dualizmus korában” témakörben. Kutatási területe a dualizmuskori gazdaság- és társadalomtörténet, különös tekintettel Székelyföldre és a leszakadó régiókra.
Fontosabb publikációk:
Balaton Petra: A nemzeti jövedelemszámítás magyar módszeréről. In: Ezredforduló–századforduló–hetvenedik évforduló. Ünnepi tanulmányok Zimányi Vera tiszteletére. Szerk.: Újváry Zsuzsanna. Piliscsaba, 2001. 245–267.
Balaton Petra: A székely akció előzménye és története. Székelyföld, 6. (2002) 6:62–91.
Balaton Petra: A székelyföldi (erdélyrészi) kirendeltség tevékenységéről (1902–1920). Magyar kisebbség, 8. (2003) 2–3:82–92.
Balaton Petra: A székely akció története. I. Források, 1. Munkaprogram és kirendeltségi jelentések. Cartofil, Bp., 2004.
Balaton Petra–Reisz T. Csaba: A székelyföldi ipari akció. Levéltári Közlemények, 77. (2006) 2:55–122. Balaton Petra: Székelyföldi tabló (Közéleti személyiségek emlékiratai Székelyföld fejlesztésére a XIX. század utolsó évtizedeiben). Csaba királyfi elárvult népe. Szerk.: Takács Péter. Székely Konferencia. Debrecen, 2009. 285-306.
Balaton Petra: A székely társadalom önszerveződése: a székely társaságok (Törekvések Székelyföld a XX. század elején). I. rész. Korunk, 2010. 3. (2010) 1: 78-85., II. rész. Korunk, 2010. 3. (2010) 2: 71-78. Balaton Petra: A Brassói Kereskedelmi és Iparosegylet szerepe az erdélyi iparvédő mozgalomban. Trianoni Szemle, 3. (2011) 3 (július–szeptember):54–65.
Balaton Petra: Szterényi József erdélyi pályafutása. Levéltári Közlemények, 82. (2011) 2. sz. 146-170. Balaton Petra: A Földmívelésügyi Minisztérium kirendeltségi szervezete és a temesvári hivatal tevékenysége (1913–1914). Archivnet, 11. (2011). 6. sz.
Balaton Petra: A székely falusi társadalom közösségi színtere. Népházak, szövetkezeti házak. Orpheus Noster, IV. (2012), 2. 30-46.
Balaton Petra: A feudális székely társadalom változásai a polgári átalakulás korában. Discussiones Neogradienses,11. Feudális társadalom? Szerk.: Szirácsik Éva. Salgótarján, 2011. 101-127.
Balaton Petra: Állami akciók a lemaradó régiók fejlesztésére a dualizmus korában. In: Bartha Miklós és kora. Regionális fejlesztések. Székelyudvarhely, 2013. 69-81. Transindex.ro
Regionális gazdaságfejlesztés: a székely akció (1902-1920)
A nagyarányú kivándorlás és a romániai munkavállalás megfékezése céljából nagyszabású program indult a leszakadó régió felzárkóztatására.
Székelyföld gazdasági, társadalmi és kulturális fejlesztésének szükségességére a XIX. század végén figyelt fel a magyar közvélemény a nagyarányú székely kivándorlás és a romániai munkavállalás miatt. A hagyományos székely társadalom és intézményrendszer, valamint az ahhoz kapcsolódó ún. „megtartó” életmód – amelynek alapja az örökös katonai szolgálat és a családi önfenntartó gazdálkodás volt – a XIX. század közepén nagy átalakuláson ment keresztül a modernizáció és a polgári átalakulás hatására.
A termelési-értékesítési stagnálás, a hitel- és értékválság nagymértékben a liberális gazdaságpolitika intézkedéseinek (birtokrendezési törvények, különösen az erdőtörvény, a tagosítás és az arányosítás) következtében alakult ki, amely megváltoztatta a falu belső munkarendszerét és stabilitását.
Különösen az öt hold alatti, illetve birtoktalan réteg megélhetése került végveszélybe. Magyarország „keleti védőbástyája”-ként emlegetett Székelyföld szerepe geopolitikai fekvése miatt nemzeti szempontból is felértékelődött, és a regionális érdekek mellett az összmagyarság nemzetpolitikai érdekével kapcsolódott össze.
Állami és társadalmi szerepvállalás Székelyföld fejlesztésére
A leszakadó régiók fokozatos felzárkózása a Kereskedelemügyi Minisztérium állami iparfejlesztésének köszönhetően az 1880-as évektől megindult, amit az 1890-es években az európai gabonaértékesítési válság elhúzódása következtében a mezőgazdaság fokozottabb állami támogatása követett.
Az 1889-ben létrehozott önálló agrártárca költségvetése évről évre emelkedett (az állami összkiadások 4,6%-5,7%-ra), reformok egész sora született az agrárgazdaság területein. Az 1890-es években alakuló központi kormányszervek mellett azonban későn és kellő koordináció nélkül, több esetben hiányosan épültek ki a tárca külső szakigazgatási szervei. Így a feladatok egy részét az önkéntes társuláson alapuló különböző társadalmi szervezetek (egyesületek és szövetkezetek) látták el. Darányi Ignác miniszter (1895-1903 és 1906-1910) ismerte fel, hogy nagyobb és közvetlenebb szerepet kell vállalnia a fejlődésben elmaradt térségek felzárkózásának elősegítésében.
A közép-európai térségben nem volt újkeletű a leszakadó régiók állami fejlesztése, hiszen Ausztriában is kormányzati beavatkozás segítette elő a magas hegyvidéki területeken az alpesi tejgazdálkodás megteremtését.
Az agrártárca gazdaságpolitikai fordulatára az 1896. évi képviselőválasztások után került sor: a megválasztott szabadelvű országgyűlési képviselők a legsúlyosabb gazdasági és szociális helyzetű peremterületeken, Székelyföldön és Kárpátalján emlékiratokban sürgették az állami fejlesztést.
A székely akció fogalmát és megindítását Sándor József, az EMKE főtitkára javasolta először 1896 októberében. A Földmívelésügyi Minisztérium együtt kezelte a két vidék akcióját, és az emlékiratok tanulmányozása után úgy döntött, hogy Kárpátalján egy állami (rutén, később hegyvidéki) segélyakciót indít. Darányi miniszter a beavatkozást „a Kárpát hegyvidék egész láncolatára kiterjesztendő későbbi ténykedés kiindulópontjának” tekintette.
A székely társadalom mozgalmat indított az állami támogatás beindítása érdekében, és a marosvásárhelyi értelmiségiek agitációjának köszönhetően mintegy félszáz székely társaság alakult országszerte. A magyar (Országos Magyar Gazdasági Egyesület) és erdélyi egyesületek (Erdélyi Gazdasági Egyesület, Erdélyi Kárpát Egyesület) nagyszabású kongresszus megrendezésével kívánták a székely akció elindítását sürgetni.
Darányi nem várta meg az egyesületek vitája miatt 1902 nyarára elhalasztott kongresszust, hanem az 1902. évi költségvetésben elkülönített 108 ezer Korona pénzösszeg felhasználására egy megyei hatóságok felett álló bizalmas szervet, az ún. „székely kormánybiztosságot” hozott létre Marosvásárhelyen június 1-jétől.
Nagy visszatetszést váltott ki Sándor János kormánypárti főispán kinevezése a függetlenségi elveket valló székely társadalom élére. Általános vélemény volt, hogy a birtokviszonyok, jogbizonytalanság megszüntetése és a telekkönyvek rendezése előtt egy céltudatos gazdaságfejlesztő program keresztülvitelére nem lehet gondolni Székelyföldön (Maros-Torda, Udvarhely, Csík, Háromszék megyékben).
A székely akció gazdaságfejlesztő politikája és munkaprogramja
A kormánybiztosság a helyi viszonyok figyelembevételével a központi kezdeményezések, a támogató beavatkozás végrehajtó hivatala lett. A meghatározott, folyamatosan növekvő költségvetési kerettel rendelkező, szigorú elszámolási rendszer alapján működő, általános feladatkörű hivatal helyzetfeltáró, javaslattevő, falvakkal kapcsolattartó, felvilágosító és tanácsadó feladatkörrel is bírt.
A gazdaságfejlesztő program sikeressége a kirendeltségi vezető (Sándor János 1903 novemberéig, Koós Mihály 1917. július 14-ig) mellett a kulcsfeladatokat ellátó gazdasági tisztviselőktől függött (Bíró János, Drexler Béla, Auffenberg Ágoston, Rédiger Béla, Csérer Lajos, Szemere Bertalan, Kiss Tibor).
A helyi megbízottak (1911-től gazdasági felügyelők) a megyékben az akció minden részletére kiterjedő feladatkörrel rendelkező kulcsfigurákká váltak (Benkő Pál Háromszék, enesei Dorner Béla, Székelyhidy Viktor Udvarhely és Kiss Ernő Csík megyékben). A közép- és nagybirtokosok érdekeit képviselő megyei gazdasági egyesületek a helyi elit nagyobb bevonását és érdekeik figyelembevételét hiányolták. Problémát jelentett, hogy a hivatal viszonya rendezetlen volt a tárca többi külső szakigazgatási szerveivel is.
A hivatal gazdaságfejlesztő politikája keretében az egyszerű anyagi segítségnyújtáson túl a térség önerejéből történő talpra állítását, a jövedelmező gazdasági rendszer meghonosítását célozta a társadalmi önsegélyezésre és kezdeményezésre is számítva.
A vezetőség államsegéllyel mindig csak a közösségeket vagy a közösség javára szolgáló intézményeket támogatta: egyrészt olcsó kamatú (2,5-4%-os), 1,5-3 év alatti visszafizetési kötelezettségű kölcsön formájában, másrészt készpénzfizetés ellenében 10-30%-os árkedvezménnyel.
Az állami támogatás feltétele volt a hozzájárulási kötelezettség (pénz, kézi- és igáserő, telek, épület) teljesítése. A hivatal egyéni alkalmi segélyezéssel csak rendkívüli esetben foglalkozott.
A székely akció a gyakorlati tapasztalatok hiánya és az állandóan felmerülő újabb feladatok miatt folyamatosan fejlődő, alakuló kormányprogramnak tekinthető.
Ennek jele, hogy a hivatal fennállása alatt átalány-költségvetéssel rendelkezett. A kormányprogram az 1902. augusztus 28-30-án Csíktusnádon tartott első székely kongresszus gazdaságfejlesztő javaslatait tekintette kiindulási alapnak, amely nagyarányú állami beavatkozás szükségességét fogalmazta meg.
Molnár Józsiás függetlenségi országgyűlési képviselő „ellenkongresszust” szervezett szeptember 13-án Kézdivásárhelyen, amely határozataival a kormányzat és a kirendeltség arányosításra, tagosításra és erdőügyre vonatkozó programjára akart hatást gyakorolni.
Sándor János kormánybiztos és Koós Mihály segédtitkár azonban a tusnádi kongresszus – elsősorban mezőgazdaságra vonatkozó – határozatainak figyelembevételével dolgozta ki a kirendeltség munkaprogramját 1904 márciusára, 27 ívnyi (218 oldal) terjedelemben.
Az akció célközönsége a parasztságnak mintegy 30%-át kitevő, családi gazdálkodást folytató, árutermelésbe bekapcsolódó, korszerűsítéseket is eszközlő kis- és középparaszti réteg volt. A jobbmódú és értelmesebb gazdák, falvanként 40-50 fő, a XX. század elejére felismerte a gazdasági korszerűsítés szükségességét a hagyományos gazdálkodást fenntartó romantikus szemlélet helyett. A helyi vezetők (lelkészek, tanítók, jegyzők és szolgabírák) mellett a hangadó gazdák megnyerése nélkülözhetetlen volt a gazdasági akció kivitelezésében, a községszintű ügyek lebonyolításában.
Sokrétű feladatkör
A hivatal munkáját a felülről jövő modernizáció és a tapasztalati tudás, hagyomány konfliktusa kísérte. A bizalmatlanság különösen az első 3-4 évben volt nagy. A fejlettebb, nyitottabb régiókban több eredmény született, mint az archaikusabb, elzártabb vidékeken.
A kirendeltség az első években felkarolt tevékenységek tömegével nem tudott megbirkózni (infrastruktúra, tutajozás, ipar, bányászat, gyermekvédelem, fürdőügy, vadászat, halászat) és a kezdeti sokrétű, rendkívül komplex, „teljesíthetetlen” és naivnak tűnő programcsomagból 1905 után a mezőgazdasági tárcára háruló feladatok kerültek előtérbe.
Így a belterjes mezőgazdaság és az állattenyésztésen alapuló gazdálkodási rendszer meghonosítása, valamint a falusi társadalom megszervezése.
A Magyar Gazdaszövetség kötelékébe tartozó gazdaköri lefedettség különösen Udvarhely megyében volt magas (90%), ahol a tanítókar aktivitására már a korszak sajtója is felfigyelt. Minden megyében voltak „kiemelt”, élenjáró és sok támogatást élvező gazdakörök, például Udvarhely megyében Siménfalva, Homoródszentpál vagy Háromszék megyében Felsőcsernáton és Gidófalva. A gazdakörök keretében szerveződött meg a gyakori perlekedések ellensúlyozására a falusi békebírák intézménye 1907-től.
Az Országos Központi Hitelszövetkezet (1898) kötelékében alakult hitelszövetkezetek (68-90%-os lefedettséggel a megyékben) az uzsorakamatot visszaszorították ugyan, de a hiteligényeket nem tudták kielégíteni. A Hangya kötelékében alakult fogyasztási szövetkezetek az infrastruktúra hiányosságából adódó kereskedelmi verseny miatt születtek meg, elsősorban a falvak saját kezdeményezésére. Az értékesítő szövetkezetek kedvezőbb eladási lehetőséget biztosítottak Székelyföld termékeinek a Magyar Gazdák Vásárcsarnok Ellátó Szövetkezete segítségével, illetve a gazdasági szükségletek beszerzésében (vetőmag, gazdasági gépek). Maros-Torda megyében és a Homoród-mentén tejszövetkezetek alakultak, és az első magyarországi állatbiztosító szövetkezet is Székelyföldön alakult meg.
A fejlettebb településeken a gazdatársadalmi szervezetek közös otthonának népházak (szövetkezeti házak) épültek az 1910-es években.
A falumodernizációt és vidékfejlesztést szolgáló épületek több mint negyedét a magyar szecessziós építészet egyik legjelentősebb alakja, Toroczkai Wigand Ede (1870-1945) tervezte. A székely akció „hivatalos építészének” szociális célzatú tervei a külföld figyelmét is felkeltették.
A kiépülő népkönyvtárhálózat, a gazdasági ismeretek közvetítését célzó elméleti (téli gazdasági előadások, mintagazdaságok, a tordai alsóbb gazdasági iskola) és gyakorlati tevékenység (határbejárás, tanulmányutak szervezése) a (szak)ismeretszerzés szempontjából hoztak eredményeket. Az ingyenes jogsegély keretében fizetett ügyvédek díjmentesen nyújtottak tanácsot a jelentkező kisgazdáknak.
A gazdaságfejlesztő program segítő közegként közreműködött a tenyészcélok megállapításában, valamint a megfelelő mennyiségű és minőségű tenyészállatok beszerzésében, fajtaváltással, illetve frissítéssel összekötve.
Az állatlétszám terén nem történt áttörés, sőt a kulcsfontosságú szarvasmarha-tenyésztésben nagyarányú visszaesés következett be. Koós Mihály az agrárfejlődés velejárójának (a tagosítás okozta legelőhiány, a haszonelvű gazdálkodás megjelenése) tartotta a sok kritikával kísért nyugati marhafajták terjesztését.
A tartásmódban sem történt minőségi változás, bár az állatdíjazások és kiállítások révén elkezdődött a szemléletváltozás. A húsfogyasztás növelését, valamint keresetkiegészítést szolgálta a baromfi- és nyúltenyésztés propagálása.
A Magyarországon először végzett szervezett legelőjavításoknak köszönhetően javult az állatállomány eltartásának lehetősége, és számos mezőgazdasági kísérletre is sor került. A rendszeres legelőgazdálkodás keretében csordaitatók hálózata jött létre Udvarhely és Háromszék megyékben, illetve országos viszonylatban is jelentős eredmény született a vízmosáskötések terén Udvarhely vármegyében. 1907-től kezdetét vette a szegény székely községek vízellátásának megoldása vízvezeték-hálózat kiépülésével és kutak fúrásával.
Az ellenőrzött, jó minőségű vetőmagok szervezett kiosztásának köszönhetően a terméshozam javult, és új növényfajták, köztük a takarmánynövények meghonosodása vette kezdetét. Az akció a szőlőterületek felújítása, a gyümölcstermelés és zöldségtermelés mellett a tejgazdálkodás és a méhészet fejlesztésével bővítette a megélhetés lehetőségeit.
A gazdasági gép- és eszközkiosztás révén eddig ismeretlen és elérhetetlen gépek kerültek gazdaköri használatba, még ha számuk nem is volt sok. A (mű)trágyázás terjesztése viszont lassan haladt.
Sok vita kísérte a hivatal 1909-ig végzett munkásközvetítő tevékenységét. Nosztalgikus elemnek tekinthető a keresetkiegészítést szolgáló háziipar „erőltetése”, amely nem tudta felvenni a versenyt a gyáripar konkurenciájával szemben.
A gazdasági akció egyénileg sokat adott, de a társadalmi és szociális problémák terén (hitelügy, parcellázás és birtokrendezés) nem hozott elmozdulást.
A vezetőség munkaprogramja 1908-tól, az akció területi kiterjesztésével megingott, mert a szórványmagyarság (Kolozs és Szilágy megyék, Alsófehér megye 58 magyar községe) gazdasági támogatása, az eltérő gazdasági, társadalmi és földrajzi régiók fejlesztése meghaladta erejüket.
Ettől kezdve az erdélyrészi gazdasági akció illetékessége nemcsak megyékre (1911-től Hunyad, 1912-től Szolnok-Doboka megyékre), hanem egyes település(ek)re is kiterjedt, így Héjjasfalvára (Nagyküküllő megye), 1911-től Beszterce-Naszód vármegye öt Sajó menti községére.
A román képviselők az elmaradott Torda-Aranyos vármegye topánfalvi járásának bevonását sürgették 1906-tól, a Román Nemzeti Párt a románlakta területek segélyakcióba bevonását 1910-től.
A kirendeltség vezetősége 1907-1910-re elszigetelődött a társadalmi közegektől (egyesületek, társaságok), viszonya megromlott a marosvásárhelyi székhelyű Székely Társaságok Szövetségével, amely a magyar kormányok nemzetiségi politikájával elégedetlen, főleg nemzeti érzelmű, középosztálybeli értelmiségieket tömörítette.
Segélyakciókból középfokú szakhivatal
A hivatalt váratlan gazdasági és politikai események, mint az 1912-1913. évi esős időjárás okozta országos segélyakció lebonyolítása, illetve az első világháború, majd a katonai megszállások előre nem látható feladatok elé állították.
Serényi Béla földművelésügyi miniszter (1910. jan. 17-1913. június10.) 1912 végén bejelentette a törvényhozásnak, hogy a hegyvidéki, erdélyrészi és felvidéki kirendeltségek elveszítik ínségakció jellegüket és rendszeres munkakörrel bíró középfokú szervekké alakulnak.
Az 1913. április 28-i szervezeti és működési szabályzat rendezte a hivatalok helyzetét és rögzítette feladatukat. A tárca külső hivatalai és szakközegei – az oktatási és tudományos intézetek (iskolák, kísérleti állomások), állami birtokok, országos lótenyésztési ügyek, kincstári fürdők és nyaralótelepek, erdészeti és vízügyi szervek, valamint az állami vagyon kezelésére rendelt hivatalok és közegek kivételével – az illetékes tárcakirendeltségek közvetlen hatósága (felügyelete és ellenőrzése) alá kerültek.
A kirendeltségek feladata lett a külhivatalok működésének összehangolása, a minisztériummal és a vidékkel való kapcsolattartás. A hivatalok figyelemmel kísérték a gazdasági viszonyokat, előmozdították a mezőgazdaság fejlesztését, törvények és rendeletek végrehajtását, támogatták a gazdatársadalmi szervezetek működését. A miniszter az erdélyrészi kirendeltséget marosvásárhelyi (Brassó, Csík, Háromszék, Kisküküllő, Maros-Torda, Udvarhely megyékre) és kolozsvári kirendeltségekre (Alsófehér, Hunyad, Kolozs, Krassó-Szörény, Szolnok-Doboka és Torda-Aranyos megyékre) osztotta.
Serényi azt is tervezte, hogy a kirendeltségi szervezetet fokozatosan az ország egyéb részeire is kiépíti, majd kerületi földművelésügyi igazgatóságokká alakítja át. A júniusban megalakult Tisza-kormány (1913. június10. – 1917. június15.) azonban nem tartotta keresztülvihetőnek ezt, ellenben a gazdasági akciókat – a magyar állameszmével szimpatizáló – nemzetiségi kisbirtokosságra is kiterjesztette. A kirendeltségi rendszer 1914 tavaszára 31 megyére, a történeti Magyarország csaknem felére kiterjedt. A hivatalok megszűnéséről nincs pontos adat: a kolozsvári hivatal 1919. október 15-én szűnt meg és Marosvásárhelyre települt át, 1920 elején azonban onnan is kiutasította a román hatalom. A kiegyezés kori magyar kormányok gazdaság- és nemzetiségpolitikájában a regionális gazdasági akciók bizonyultak a leghatásosabb pozitív intézkedéseknek, amelyek az ellátási, foglalkoztatási gondokon kívántak enyhíteni. A segélyakciók nemzetiségi célja egyrészt a magyar kis-, közép- és gazdagparasztság gazdasági megerősítése volt, másrészt a nemzetiségi birtokosok körében végzett pozitív gazdasági tevékenység.
Balaton Petra történész
1974-ben született Budapesten. 1998-ban szerzett diplomát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar történelem-kommunikáció (rádiós) szakán. Doktori fokozatot 2007-ben nyert el a Debreceni Egyetemen. 2002-2010 között a Károli Gáspár Református Egyetem, Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékén tanársegédként, 2010 óta egyetemi adjunktusként dolgozik. Oktatási területe az 1790-1914 közötti magyar gazdaság- és társadalomtörténet. 2009-2012 között a MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj keretében végzett kutatásokat az „Állami akciók a leszakadó régiók felzárkóztatására a dualizmus korában” témakörben. Kutatási területe a dualizmuskori gazdaság- és társadalomtörténet, különös tekintettel Székelyföldre és a leszakadó régiókra.
Fontosabb publikációk:
Balaton Petra: A nemzeti jövedelemszámítás magyar módszeréről. In: Ezredforduló–századforduló–hetvenedik évforduló. Ünnepi tanulmányok Zimányi Vera tiszteletére. Szerk.: Újváry Zsuzsanna. Piliscsaba, 2001. 245–267.
Balaton Petra: A székely akció előzménye és története. Székelyföld, 6. (2002) 6:62–91.
Balaton Petra: A székelyföldi (erdélyrészi) kirendeltség tevékenységéről (1902–1920). Magyar kisebbség, 8. (2003) 2–3:82–92.
Balaton Petra: A székely akció története. I. Források, 1. Munkaprogram és kirendeltségi jelentések. Cartofil, Bp., 2004.
Balaton Petra–Reisz T. Csaba: A székelyföldi ipari akció. Levéltári Közlemények, 77. (2006) 2:55–122. Balaton Petra: Székelyföldi tabló (Közéleti személyiségek emlékiratai Székelyföld fejlesztésére a XIX. század utolsó évtizedeiben). Csaba királyfi elárvult népe. Szerk.: Takács Péter. Székely Konferencia. Debrecen, 2009. 285-306.
Balaton Petra: A székely társadalom önszerveződése: a székely társaságok (Törekvések Székelyföld a XX. század elején). I. rész. Korunk, 2010. 3. (2010) 1: 78-85., II. rész. Korunk, 2010. 3. (2010) 2: 71-78. Balaton Petra: A Brassói Kereskedelmi és Iparosegylet szerepe az erdélyi iparvédő mozgalomban. Trianoni Szemle, 3. (2011) 3 (július–szeptember):54–65.
Balaton Petra: Szterényi József erdélyi pályafutása. Levéltári Közlemények, 82. (2011) 2. sz. 146-170. Balaton Petra: A Földmívelésügyi Minisztérium kirendeltségi szervezete és a temesvári hivatal tevékenysége (1913–1914). Archivnet, 11. (2011). 6. sz.
Balaton Petra: A székely falusi társadalom közösségi színtere. Népházak, szövetkezeti házak. Orpheus Noster, IV. (2012), 2. 30-46.
Balaton Petra: A feudális székely társadalom változásai a polgári átalakulás korában. Discussiones Neogradienses,11. Feudális társadalom? Szerk.: Szirácsik Éva. Salgótarján, 2011. 101-127.
Balaton Petra: Állami akciók a lemaradó régiók fejlesztésére a dualizmus korában. In: Bartha Miklós és kora. Regionális fejlesztések. Székelyudvarhely, 2013. 69-81. Transindex.ro
2014. május 26.
Erőltetett emlékeztetés
A bukaresti Elie Wiesel Nemzeti Holokausztkutató Intézet és a közlekedési minisztérium emléktáblákat helyezett el 12 vasútállomás homlokzatán az onnan deportált zsidók emlékére. Rendkívül szomorúnak tartom, hogy az emléktáblák „a fasiszta Horthy rezsimre” emlékeztető szövegük által magyargyűlöletre és történelemhamisításra szólítanak fel, ráadásul a táblaavató akció csupán Észak-Erdély vasútállomásaira vonatkozik.
Még elszomorítóbb, hogy mindez akkor történik, amikor európai parlamenti választásokra készül Románia is, ráadásul az RMDSZ kormányzati szerepvállalása mellett asszisztenciájával és egyelőre tiltakozása nélkül.
Fájdalom és ítélet társítása
A holokauszt hetvenedik évfordulója alkalmából Marosvásárhely és annak lakossága is újabb emléktáblával „gazdagodott”. Ezúttal a nagyállomás kétnyelvű felirata közelében szintén román és magyar nyelven hirdeti a szöveg az utazó vagy az emléktábla iránt érdeklődő számára az észak-erdélyi holokauszt fájdalmát és egyúttal az akkoriban hatalmon lévő horthysta-fasiszta magyar csendőrség embertelenségét.
A pontos szöveg: „A magyar csendőrség a Horthy-rezsim fasiszta jellegű uralma alatt álló Észak-Erdélyből 131 639 zsidót – férfiakat, nőket, gyerekeket – deportált 1944 május-júniusában. A náci hatóságoknak átadott zsidók többsége haláltáborokban pusztult el. Marosvásárhely vasútállomásáról 1944. május 27-én és 30-án összesen 6386 zsidót deportáltak. Emlékezetünkben őrizzük e szörnyű tragédiát a jövő generációk okulására. Elie Wiesel Romániai Holokausztkutató Intézet – 2014. május”.
A közösségi fájdalom és a közösségi ítélet társítása nem idegen a marosvásárhelyiek számára. A Kossuth (bocsánat: Călăraşilor) utcában, nem messze a világszabadság diadalában bízó Petőfi szobrától, a 2003. május 3-án felállított holokauszt-emlékmű, a zsidó származású Izsák Márton szobrászművész alkotása mellett román nyelvű fekete márványtábla emlékezik meg a marosvásárhelyi és környékbeli zsidó áldozatokról, „akiket a fasiszta Magyar kormány deportált 1944 tavaszán”.
Megjegyzendő: bár a tavalyi emlékmű-felújításkor az illetékesek eltüntették az eredeti gyalázó szöveget, és úgy tűnt, hogy „lemondanak róla”, mindez csak az ígéret megszokott be nem tartásának bizonyult. És ha visszamegyünk az időben, egyéb emléktáblák már román közösségi hősiességről és fájdalomról szólnak, miközben szándékos társításképpen a magyargyűlölet éppúgy közvetlenül felsejlik bennük. Horthysta-fasiszta ősei bűneiről a Bernády György polgármester által építtetett egykori városháza, mai megyeháza bejárati falára elhelyezett „emléktábla-gyűjtemény” emlékezteti az egykori székely főváros arra haladó magyar polgárait.
A főbejárat két oldalán elhelyezett két márványtábla az első és a második világháborúban a nemzet újraegyesítéséért küzdő román katonáknak állít emléket. Mivel 1918. december elsején még nem lehetett szidni sem Horthyt, sem a magyarok fasiszta ideológiáját, ezért az emléktábla felállítói szokatlan „bravúros húzással” csempészték üzenetüket a szöveg utolsó részébe.
Azt tudatván, hogy az emlékművet 1919. december 2-án állították fel Marosvásárhely polgárai, majd 1940 őszén megsemmisítették a horthysták, végül 1991. szeptember 28-án újraállították. Ugyanaznap, egyszerre avatták a második világháborús emléktáblát, amelynek főszövegébe már be lehetett írni a „horthysta terror” és a „4 év megaláztatás” üzeneteit.
Érdekes egybeesés, hogy egy héttel a marosvásárhelyi holokauszt-emlékmű avatása előtt jelent meg egy újabb tábla a megyeházán. Ez az itt raboskodó 35 román személynek állít emléket, miközben nem felejtkezik el megemlíteni, hogy az eredetileg 1936-ban, a szomorú esemény húszéves évfordulóján emelt táblát a horthysták 1940 szeptemberében megsemmisítették. Hogy a megnevezettek léteztek-e, vagy sem, azt nem tudom, de valószínűleg azok állíthatták az emléktáblát, akik akkoriban negyvenezer román áldozatot sirattak el a kossuthista (-horthysta-fasiszta) magyar kormány bűneként. Érdekes egybeesések, szomorú hasonlóságok...
Kivándoroltak „népszámlálása”
Kérdem én: az emléktábla-állíttatók számára mi volt fontosabb: az őszinte megemlékezésre, „a jövő generációk okulására” való felhívás vagy a horthysta gyökerű-ősű magyarok, a leszármazottak számára frusztráló üzenet megfogalmazása? Szeretném hinni: az előbbi volt az indíték. De miért van szükség Marosvásárhelyen, az együttélés és együttgondolkodás szempontjából amúgyis „beteges” városban a hasonló szöveg- és képzettársításokra?
Akár akarva, akár – legyünk jóhiszeműek – akaratlanul, a válasz borítékolható: mert az 1992 és 2011 közötti népszámlálások huszonötezres vesztesége ellenére még mindig sokan élünk magyarok ebben a városban. Vagy más szavakkal: a legtöbb magyar egy tömbben még mindig Marosvásárhelyen él a magyar államhatárokon túl.
Esetleg továbbgondolva: miközben nekünk minden itthon maradt magyar számít, addig a román nacionalizmus azokat számlálgatja, akik tudatos-tudattalan megalázottságukban, frusztráltságukban, másodrendűségükben örökre elhagyják a várost. Akik nem azért akarnak gyermeket maguknak, hogy emléktáblák szövegei üzenjenek számukra az idők végtelenségéig, felelevenítve nagyapáik, dédapáik, ükapáik bűneit.
A román grandomán, történelemhamisító, hangulatkeltő törekvéseket már jól ismerjük. A legnagyobb nemzeti zászló birtokosaként Guiness-rekorderek lettünk, kétezer-ötszáz éves történelmet kreáltunk, kitaláltuk a kontinuitáselméletet és az utólag tudatosult nemzetegyesítő törekvéseket – sorolhatja büszkén az elmúlt száz év propagandapolitikáján nevelkedett hazafi. Sajnos kevesen hallgatnak az eszükre a szívük helyett.
Pedig nemcsak a román állampolgárokról kialakított külföldi összkép szégyellnivaló időnként, hanem az is szegénységi bizonyítvány, hogy a román nemzeti hősökre leadott szavazatok listáján 4. helyezett Nicolae Ceauşescu, 6. Vlad Ţepeş és 10. Ion Antonescu.
Bár a történelem egy rendkívül képlékeny és politikafüggő tudományágazat, engedtessék megjegyezni, hogy azért történelmi tények is léteznek. Ilyen vitathatatlan történelmi tény, hogy Ion Antonescu tábornokot háborús bűnösként kivégezték. De az is, hogy miközben Nürnbergben a fasiszta bűnösök felett ítélkeztek, a német, majd amerikai fogságba került Horthy Miklóst tanúként hallgatta ki a nemzetközi törvényszék.
Sokféle érzés, vélemény fogalmazódhat meg románnak, magyarnak, zsidónak, németnek, cigánynak a szívében és az agyában, de aki a történelmi tényeket nem tiszteli, vagy legalábbis nem veszi figyelembe, akár Antonescuról vagy Horthyról legyen szó, az történelemhamisító. Képviselhet bármely hatalmat, mégis saját árnyékának a korlátai között él.
De lépjünk csak ki városunk nacionalista, az európaiságtól távol álló szűklátókörűségéből! Vajon az Európai Unió világháborút viselt országainak a vasútállomásai és megyeházai a fasiszta terror túlkapásaira figyelmeztetik lépten-nyomon saját lakosaikat és egyúttal az európai polgárt, a világpolgárt is? Vagy közelebbről: hol található vagy mikor lesz felállítva az Észak-Erdély nélküli Románia zsidó áldozatainak az emléktáblája?
Hirsch Lili hajtincsei
Nemrég jártam a Suceava megyei Radócon (Rădăuţi), és megcsodálhattam a Tăriceanu-kormány által felújított zsinagógát – másokat gyalázó emléktábla nélkül.
Az éjszakát Hadikfalva utolsó zsidó lakosánál, a bukovinai magyar értékeket mentő Furman Radunál töltöttem, vendégszeretetét és barátságát élvezve. Jeruzsálembe is elzarándokoltam, keresztyén emberként Krisztus útját járva.
De nem feledkeztem el magammal vinni néhány kavicsot az udvarunkról, melyeket az Aranykapu megnyitására, a Messiás érkezésére váró holtak sírjára helyeztem el.
És elérzékenyültem a Yad Vashem Holokausztmúzeumban, amikor Radnóti Miklós kézírását és a szilágysomlyói Markovits család szomorú történetét olvastam, de legfőképpen akkor, amikor a tizenkét éves marosvásárhelyi kislány, az ártatlan áldozat, Hirsch Lili gyönyörű hajtincseit szemléltem a tárlóban.
Horthyról sem Jeruzsálemben, sem Auschwitzban nem írnak annyi rosszat, mint Marosvásárhelyen. Még ott is elismerik, hogy amíg ő volt az ország valós ura, az 1944. március 19-ei német megszállásig a zsidók viszonylagos biztonságban, bár kétségtelenül hátrányosan megkülönböztetve élhettek Magyarország területén. Az erőskezű tengernagy kormányzói gyengesége ütközött ki, amikor a nyilas hatalomátvételig elfogadta a kompromisszumot és annak deportálási szörnyűségeit, képtelen volt kitörni ebből a kényszerhelyzetből. Vajon az ő helyében más mit tehetett, mit tett volna?
Miért emlékeztetnek engem mások büntetlenül az őseim állítólagos bűneire? Éppen ott, ahol élek. És ha igen, számukra – legyenek keresztyének vagy zsidók – miért nincs bűnbocsánat? A győztes szégyenét meddig kell még elhordoznia a vesztesnek? Vajon a valós megbékélést vagy a szélsőjobboldali eszmék ellenreakciószerű terjedését szolgálják az ilyen és ehhez hasonló tettek, emléktábla-avatások?
Mi, észak-erdélyi és dél-erdélyi magyarok nem ilyen egyenjogúságot és nem ilyen kétnyelvűséget akarunk! A „strada Gării utcán” nem óhajtunk olyan kétnyelvű táblát, amilyet a minap avattak! Mint jogállamban élők, uniós tagország polgárai nem szeretnénk az elítélteket összemosni a tanúkkal. Mélységesen szégyelljük, közösségünkre nézve rendkívül megalázónak tartjuk, hogy negyedszázados demokrácia és tizenöt éves kormányzati szereplés után Ion Antonescu és nemzeti költőnk-írónk, Wass Albert közzé még ma is egyenlőségjelet tesznek: háborús bűnösök mindketten!
Nem hinném, hogy nekünk is provokáló emléktáblákat kellene felállítanunk, vagy eltüntetett szobrainkat lépten-nyomon megjelölnünk olyan feliratokkal, miszerint a nacionalista román kormányzat semmisítette meg azokat. Sokkal inkább békességre, szeretetre, egymás tiszteletére kellene felszólítanunk embertársainkat. Nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül. Békességet! Shalom!
Dr. Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár. Krónika (Kolozsvár)
A bukaresti Elie Wiesel Nemzeti Holokausztkutató Intézet és a közlekedési minisztérium emléktáblákat helyezett el 12 vasútállomás homlokzatán az onnan deportált zsidók emlékére. Rendkívül szomorúnak tartom, hogy az emléktáblák „a fasiszta Horthy rezsimre” emlékeztető szövegük által magyargyűlöletre és történelemhamisításra szólítanak fel, ráadásul a táblaavató akció csupán Észak-Erdély vasútállomásaira vonatkozik.
Még elszomorítóbb, hogy mindez akkor történik, amikor európai parlamenti választásokra készül Románia is, ráadásul az RMDSZ kormányzati szerepvállalása mellett asszisztenciájával és egyelőre tiltakozása nélkül.
Fájdalom és ítélet társítása
A holokauszt hetvenedik évfordulója alkalmából Marosvásárhely és annak lakossága is újabb emléktáblával „gazdagodott”. Ezúttal a nagyállomás kétnyelvű felirata közelében szintén román és magyar nyelven hirdeti a szöveg az utazó vagy az emléktábla iránt érdeklődő számára az észak-erdélyi holokauszt fájdalmát és egyúttal az akkoriban hatalmon lévő horthysta-fasiszta magyar csendőrség embertelenségét.
A pontos szöveg: „A magyar csendőrség a Horthy-rezsim fasiszta jellegű uralma alatt álló Észak-Erdélyből 131 639 zsidót – férfiakat, nőket, gyerekeket – deportált 1944 május-júniusában. A náci hatóságoknak átadott zsidók többsége haláltáborokban pusztult el. Marosvásárhely vasútállomásáról 1944. május 27-én és 30-án összesen 6386 zsidót deportáltak. Emlékezetünkben őrizzük e szörnyű tragédiát a jövő generációk okulására. Elie Wiesel Romániai Holokausztkutató Intézet – 2014. május”.
A közösségi fájdalom és a közösségi ítélet társítása nem idegen a marosvásárhelyiek számára. A Kossuth (bocsánat: Călăraşilor) utcában, nem messze a világszabadság diadalában bízó Petőfi szobrától, a 2003. május 3-án felállított holokauszt-emlékmű, a zsidó származású Izsák Márton szobrászművész alkotása mellett román nyelvű fekete márványtábla emlékezik meg a marosvásárhelyi és környékbeli zsidó áldozatokról, „akiket a fasiszta Magyar kormány deportált 1944 tavaszán”.
Megjegyzendő: bár a tavalyi emlékmű-felújításkor az illetékesek eltüntették az eredeti gyalázó szöveget, és úgy tűnt, hogy „lemondanak róla”, mindez csak az ígéret megszokott be nem tartásának bizonyult. És ha visszamegyünk az időben, egyéb emléktáblák már román közösségi hősiességről és fájdalomról szólnak, miközben szándékos társításképpen a magyargyűlölet éppúgy közvetlenül felsejlik bennük. Horthysta-fasiszta ősei bűneiről a Bernády György polgármester által építtetett egykori városháza, mai megyeháza bejárati falára elhelyezett „emléktábla-gyűjtemény” emlékezteti az egykori székely főváros arra haladó magyar polgárait.
A főbejárat két oldalán elhelyezett két márványtábla az első és a második világháborúban a nemzet újraegyesítéséért küzdő román katonáknak állít emléket. Mivel 1918. december elsején még nem lehetett szidni sem Horthyt, sem a magyarok fasiszta ideológiáját, ezért az emléktábla felállítói szokatlan „bravúros húzással” csempészték üzenetüket a szöveg utolsó részébe.
Azt tudatván, hogy az emlékművet 1919. december 2-án állították fel Marosvásárhely polgárai, majd 1940 őszén megsemmisítették a horthysták, végül 1991. szeptember 28-án újraállították. Ugyanaznap, egyszerre avatták a második világháborús emléktáblát, amelynek főszövegébe már be lehetett írni a „horthysta terror” és a „4 év megaláztatás” üzeneteit.
Érdekes egybeesés, hogy egy héttel a marosvásárhelyi holokauszt-emlékmű avatása előtt jelent meg egy újabb tábla a megyeházán. Ez az itt raboskodó 35 román személynek állít emléket, miközben nem felejtkezik el megemlíteni, hogy az eredetileg 1936-ban, a szomorú esemény húszéves évfordulóján emelt táblát a horthysták 1940 szeptemberében megsemmisítették. Hogy a megnevezettek léteztek-e, vagy sem, azt nem tudom, de valószínűleg azok állíthatták az emléktáblát, akik akkoriban negyvenezer román áldozatot sirattak el a kossuthista (-horthysta-fasiszta) magyar kormány bűneként. Érdekes egybeesések, szomorú hasonlóságok...
Kivándoroltak „népszámlálása”
Kérdem én: az emléktábla-állíttatók számára mi volt fontosabb: az őszinte megemlékezésre, „a jövő generációk okulására” való felhívás vagy a horthysta gyökerű-ősű magyarok, a leszármazottak számára frusztráló üzenet megfogalmazása? Szeretném hinni: az előbbi volt az indíték. De miért van szükség Marosvásárhelyen, az együttélés és együttgondolkodás szempontjából amúgyis „beteges” városban a hasonló szöveg- és képzettársításokra?
Akár akarva, akár – legyünk jóhiszeműek – akaratlanul, a válasz borítékolható: mert az 1992 és 2011 közötti népszámlálások huszonötezres vesztesége ellenére még mindig sokan élünk magyarok ebben a városban. Vagy más szavakkal: a legtöbb magyar egy tömbben még mindig Marosvásárhelyen él a magyar államhatárokon túl.
Esetleg továbbgondolva: miközben nekünk minden itthon maradt magyar számít, addig a román nacionalizmus azokat számlálgatja, akik tudatos-tudattalan megalázottságukban, frusztráltságukban, másodrendűségükben örökre elhagyják a várost. Akik nem azért akarnak gyermeket maguknak, hogy emléktáblák szövegei üzenjenek számukra az idők végtelenségéig, felelevenítve nagyapáik, dédapáik, ükapáik bűneit.
A román grandomán, történelemhamisító, hangulatkeltő törekvéseket már jól ismerjük. A legnagyobb nemzeti zászló birtokosaként Guiness-rekorderek lettünk, kétezer-ötszáz éves történelmet kreáltunk, kitaláltuk a kontinuitáselméletet és az utólag tudatosult nemzetegyesítő törekvéseket – sorolhatja büszkén az elmúlt száz év propagandapolitikáján nevelkedett hazafi. Sajnos kevesen hallgatnak az eszükre a szívük helyett.
Pedig nemcsak a román állampolgárokról kialakított külföldi összkép szégyellnivaló időnként, hanem az is szegénységi bizonyítvány, hogy a román nemzeti hősökre leadott szavazatok listáján 4. helyezett Nicolae Ceauşescu, 6. Vlad Ţepeş és 10. Ion Antonescu.
Bár a történelem egy rendkívül képlékeny és politikafüggő tudományágazat, engedtessék megjegyezni, hogy azért történelmi tények is léteznek. Ilyen vitathatatlan történelmi tény, hogy Ion Antonescu tábornokot háborús bűnösként kivégezték. De az is, hogy miközben Nürnbergben a fasiszta bűnösök felett ítélkeztek, a német, majd amerikai fogságba került Horthy Miklóst tanúként hallgatta ki a nemzetközi törvényszék.
Sokféle érzés, vélemény fogalmazódhat meg románnak, magyarnak, zsidónak, németnek, cigánynak a szívében és az agyában, de aki a történelmi tényeket nem tiszteli, vagy legalábbis nem veszi figyelembe, akár Antonescuról vagy Horthyról legyen szó, az történelemhamisító. Képviselhet bármely hatalmat, mégis saját árnyékának a korlátai között él.
De lépjünk csak ki városunk nacionalista, az európaiságtól távol álló szűklátókörűségéből! Vajon az Európai Unió világháborút viselt országainak a vasútállomásai és megyeházai a fasiszta terror túlkapásaira figyelmeztetik lépten-nyomon saját lakosaikat és egyúttal az európai polgárt, a világpolgárt is? Vagy közelebbről: hol található vagy mikor lesz felállítva az Észak-Erdély nélküli Románia zsidó áldozatainak az emléktáblája?
Hirsch Lili hajtincsei
Nemrég jártam a Suceava megyei Radócon (Rădăuţi), és megcsodálhattam a Tăriceanu-kormány által felújított zsinagógát – másokat gyalázó emléktábla nélkül.
Az éjszakát Hadikfalva utolsó zsidó lakosánál, a bukovinai magyar értékeket mentő Furman Radunál töltöttem, vendégszeretetét és barátságát élvezve. Jeruzsálembe is elzarándokoltam, keresztyén emberként Krisztus útját járva.
De nem feledkeztem el magammal vinni néhány kavicsot az udvarunkról, melyeket az Aranykapu megnyitására, a Messiás érkezésére váró holtak sírjára helyeztem el.
És elérzékenyültem a Yad Vashem Holokausztmúzeumban, amikor Radnóti Miklós kézírását és a szilágysomlyói Markovits család szomorú történetét olvastam, de legfőképpen akkor, amikor a tizenkét éves marosvásárhelyi kislány, az ártatlan áldozat, Hirsch Lili gyönyörű hajtincseit szemléltem a tárlóban.
Horthyról sem Jeruzsálemben, sem Auschwitzban nem írnak annyi rosszat, mint Marosvásárhelyen. Még ott is elismerik, hogy amíg ő volt az ország valós ura, az 1944. március 19-ei német megszállásig a zsidók viszonylagos biztonságban, bár kétségtelenül hátrányosan megkülönböztetve élhettek Magyarország területén. Az erőskezű tengernagy kormányzói gyengesége ütközött ki, amikor a nyilas hatalomátvételig elfogadta a kompromisszumot és annak deportálási szörnyűségeit, képtelen volt kitörni ebből a kényszerhelyzetből. Vajon az ő helyében más mit tehetett, mit tett volna?
Miért emlékeztetnek engem mások büntetlenül az őseim állítólagos bűneire? Éppen ott, ahol élek. És ha igen, számukra – legyenek keresztyének vagy zsidók – miért nincs bűnbocsánat? A győztes szégyenét meddig kell még elhordoznia a vesztesnek? Vajon a valós megbékélést vagy a szélsőjobboldali eszmék ellenreakciószerű terjedését szolgálják az ilyen és ehhez hasonló tettek, emléktábla-avatások?
Mi, észak-erdélyi és dél-erdélyi magyarok nem ilyen egyenjogúságot és nem ilyen kétnyelvűséget akarunk! A „strada Gării utcán” nem óhajtunk olyan kétnyelvű táblát, amilyet a minap avattak! Mint jogállamban élők, uniós tagország polgárai nem szeretnénk az elítélteket összemosni a tanúkkal. Mélységesen szégyelljük, közösségünkre nézve rendkívül megalázónak tartjuk, hogy negyedszázados demokrácia és tizenöt éves kormányzati szereplés után Ion Antonescu és nemzeti költőnk-írónk, Wass Albert közzé még ma is egyenlőségjelet tesznek: háborús bűnösök mindketten!
Nem hinném, hogy nekünk is provokáló emléktáblákat kellene felállítanunk, vagy eltüntetett szobrainkat lépten-nyomon megjelölnünk olyan feliratokkal, miszerint a nacionalista román kormányzat semmisítette meg azokat. Sokkal inkább békességre, szeretetre, egymás tiszteletére kellene felszólítanunk embertársainkat. Nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül. Békességet! Shalom!
Dr. Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár. Krónika (Kolozsvár)
2014. május 28.
Voksolás Háromszéken
Orbán Viktor is megköszönte
„Büszkék lehetünk arra is, hogy a felvidéki Magyar Közösség Pártja (MKP) és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) is bejutott az EP-be, így minden eddiginél erőteljesebben lesz képviselhető Brüsszelben a magyar nemzet” – jelentette ki Orbán Viktor magyar miniszterelnök vasárnap este. A szövetség sikeréből természetesen Kovászna megye is kivette a részét – de lássuk, mely települések vitték a prímet.
A megye szavazati joggal rendelkező lakosságának 30 százaléka vett részt az EP-választáson, ami valamivel elmarad az országos átlag (32%) mögött, de a képet némileg árnyalja, hogy a bodzavidéki románoknak csak 21 százaléka (3285 érvényes szavazat) járult a szavazóurnákhoz, ez pedig nem az RMDSZ mozgósításán múlott. A székek közül Kézdiszék és Orbaiszék áll az élen 33-33 százalékkal (14 857, illetve 6925), a sorban Erdővidék (31%, 5734) és Sepsiszék következik (27%, 21 339). A városok rangsora: Kovászna (32%, 2950), Barót (28%, 2078), Sepsiszentgyörgy (25%, 13 120), Kézdivásárhely (23%, 3899) és Bodzaforduló (21%, 1413).
Ami a községeket illeti, Szacsva és Sepsimagyarós áll az élen 81-81 százalékos részvétellel, ám az egyikből 81-en, a másikból 61-en szavaztak. További, 50 százalék fölött „teljesítő” falvak: Futásfalva (76), Kurtapatak (72), Uzonfüves (67), Oltszem (65), Hatolyka (60), Zalánpatak (58), Esztelnek (54), Hilib (53), Kézdimartonfalva (51), Málnásfalu (50).
A részvételnél is lényegesebb viszont, hogy hol hány százalékot kapott az RMDSZ. A városoknál itt Barót vezet 91,4 százalékkal, megelőzve Kézdivásárhelyt (89), Sepsiszentgyörgyöt (74) és Kovásznát (60). A falvak közül Kálnok, Bardoc, Csernáton, Kézdialmás, Kézdikővár és Alsólemhény lakosságának több mint 95 százaléka támogatta a szövetséget. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Orbán Viktor is megköszönte
„Büszkék lehetünk arra is, hogy a felvidéki Magyar Közösség Pártja (MKP) és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) is bejutott az EP-be, így minden eddiginél erőteljesebben lesz képviselhető Brüsszelben a magyar nemzet” – jelentette ki Orbán Viktor magyar miniszterelnök vasárnap este. A szövetség sikeréből természetesen Kovászna megye is kivette a részét – de lássuk, mely települések vitték a prímet.
A megye szavazati joggal rendelkező lakosságának 30 százaléka vett részt az EP-választáson, ami valamivel elmarad az országos átlag (32%) mögött, de a képet némileg árnyalja, hogy a bodzavidéki románoknak csak 21 százaléka (3285 érvényes szavazat) járult a szavazóurnákhoz, ez pedig nem az RMDSZ mozgósításán múlott. A székek közül Kézdiszék és Orbaiszék áll az élen 33-33 százalékkal (14 857, illetve 6925), a sorban Erdővidék (31%, 5734) és Sepsiszék következik (27%, 21 339). A városok rangsora: Kovászna (32%, 2950), Barót (28%, 2078), Sepsiszentgyörgy (25%, 13 120), Kézdivásárhely (23%, 3899) és Bodzaforduló (21%, 1413).
Ami a községeket illeti, Szacsva és Sepsimagyarós áll az élen 81-81 százalékos részvétellel, ám az egyikből 81-en, a másikból 61-en szavaztak. További, 50 százalék fölött „teljesítő” falvak: Futásfalva (76), Kurtapatak (72), Uzonfüves (67), Oltszem (65), Hatolyka (60), Zalánpatak (58), Esztelnek (54), Hilib (53), Kézdimartonfalva (51), Málnásfalu (50).
A részvételnél is lényegesebb viszont, hogy hol hány százalékot kapott az RMDSZ. A városoknál itt Barót vezet 91,4 százalékkal, megelőzve Kézdivásárhelyt (89), Sepsiszentgyörgyöt (74) és Kovásznát (60). A falvak közül Kálnok, Bardoc, Csernáton, Kézdialmás, Kézdikővár és Alsólemhény lakosságának több mint 95 százaléka támogatta a szövetséget. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. május 29.
Csata után, csata előtt
Átrendeződni látszik a román politikai élet: új szövetségek, táborok születnek, alig járt le az európai parlamenti választás, máris az őszi megmérettetésre hangolnak a legfontosabb szereplők. Régi ellenfelekből lehetnek új társak, ádázul ugatnak egymásra tegnapi barátok. Ahogyan Romániában már megszokhattuk, az ideológia kevéssé számít, a pillanatnyi érdek mindent felülír.
Vasárnap átütő győzelmet aratott a baloldal, ám az is kiderült, hogy az elért 37 százalék kevés lehet egy őszi államfő-választási diadalhoz. Főként, hogy ez az arány felső határnak tűnik, a bizonytalanok hatalmas táborából keveseket tudnak már meggyőzni, egyetlen esélyük a megosztott jobboldal lenne. Ám úgy tűnik, a liberálisok hirtelen irányt váltottak, és számukra már nem Traian Băsescu az egyes számú közellenség, hanem a „vörös veszedelem”. Crin Antonescu még az európai liberálisok táborát is hajlandó odahagyni, és besorolná pártját az Európai Néppártba, csak hogy megkaparintsa az államfői széket. Egymásra találni látszanak a demokrata-liberálisokkal, elkezdődtek az egyeztetések az egykori DA Szövetség újraalakításáról. Ha maguk mellé állítják a néhány százalékot elért kis pártokat is, arányuk közelíthet a szociáldemokraták által elért eredményhez, és komoly alternatívává nőhetik ki magukat őszig. Egyelőre kevés szó esik Traian Băsescuról, úgy tűnik, a két nagy tábor figyelemre sem méltatja. Frissen kreált pártja nem szerepelt túl fényesen, csakhogy Băsescut nem úgy ismerjük, mint aki könnyen feladja, tervei vannak még a román politikai életben, visszavonulása nem valószínű. Bomlasztani fog, kérdés, hogy jobb- vagy baloldalon, ádáz ellenségeinek melyik táborát próbálja majd felőrölni. Kézenfekvő volna az alakuló Blaga–Antonescu szövetséghez csatlakoznia, ám kevéssé valószínű, hogy tárt karokkal fogadják. Sikerül-e olyan elnökjelöltet találni, akit ő is emberének tekinthet? Ez még a jövő zenéje. Hónapok óta rebesgetik, hogy az őszi elnökválasztáson az RMDSZ lesz a mérleg nyelve, és ezt az elméletet erősíteni látszik a körvonalazódó helyzet, amely új kihívások elé állítja a szövetség vezetőit. A szociáldemokratákkal közösen kormányoznak, így adná magát, hogy ősszel is melléjük álljanak. Csakhogy az erdélyi magyarság inkább jobboldali, és már bizonyította, hogy nem terelgethető nyájként: 2008-ban például Markóék minden felhívása dacára sem voksolt Năstaséra, s nem valószínű, hogy most hajlandó Victor Ponta mögé felsorakozni. Kiderülhet, korai volt februárban csatlakozni az SZDP-kormányhoz, komoly alkupozíciót áldoztak fel az RMDSZ irányítói hataloméhségük miatt. Elúszhat ismét egy igen kedvező lehetőség, amelyet okosan, jól taktikázva, a magyar közösség javára fordíthatnának.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Átrendeződni látszik a román politikai élet: új szövetségek, táborok születnek, alig járt le az európai parlamenti választás, máris az őszi megmérettetésre hangolnak a legfontosabb szereplők. Régi ellenfelekből lehetnek új társak, ádázul ugatnak egymásra tegnapi barátok. Ahogyan Romániában már megszokhattuk, az ideológia kevéssé számít, a pillanatnyi érdek mindent felülír.
Vasárnap átütő győzelmet aratott a baloldal, ám az is kiderült, hogy az elért 37 százalék kevés lehet egy őszi államfő-választási diadalhoz. Főként, hogy ez az arány felső határnak tűnik, a bizonytalanok hatalmas táborából keveseket tudnak már meggyőzni, egyetlen esélyük a megosztott jobboldal lenne. Ám úgy tűnik, a liberálisok hirtelen irányt váltottak, és számukra már nem Traian Băsescu az egyes számú közellenség, hanem a „vörös veszedelem”. Crin Antonescu még az európai liberálisok táborát is hajlandó odahagyni, és besorolná pártját az Európai Néppártba, csak hogy megkaparintsa az államfői széket. Egymásra találni látszanak a demokrata-liberálisokkal, elkezdődtek az egyeztetések az egykori DA Szövetség újraalakításáról. Ha maguk mellé állítják a néhány százalékot elért kis pártokat is, arányuk közelíthet a szociáldemokraták által elért eredményhez, és komoly alternatívává nőhetik ki magukat őszig. Egyelőre kevés szó esik Traian Băsescuról, úgy tűnik, a két nagy tábor figyelemre sem méltatja. Frissen kreált pártja nem szerepelt túl fényesen, csakhogy Băsescut nem úgy ismerjük, mint aki könnyen feladja, tervei vannak még a román politikai életben, visszavonulása nem valószínű. Bomlasztani fog, kérdés, hogy jobb- vagy baloldalon, ádáz ellenségeinek melyik táborát próbálja majd felőrölni. Kézenfekvő volna az alakuló Blaga–Antonescu szövetséghez csatlakoznia, ám kevéssé valószínű, hogy tárt karokkal fogadják. Sikerül-e olyan elnökjelöltet találni, akit ő is emberének tekinthet? Ez még a jövő zenéje. Hónapok óta rebesgetik, hogy az őszi elnökválasztáson az RMDSZ lesz a mérleg nyelve, és ezt az elméletet erősíteni látszik a körvonalazódó helyzet, amely új kihívások elé állítja a szövetség vezetőit. A szociáldemokratákkal közösen kormányoznak, így adná magát, hogy ősszel is melléjük álljanak. Csakhogy az erdélyi magyarság inkább jobboldali, és már bizonyította, hogy nem terelgethető nyájként: 2008-ban például Markóék minden felhívása dacára sem voksolt Năstaséra, s nem valószínű, hogy most hajlandó Victor Ponta mögé felsorakozni. Kiderülhet, korai volt februárban csatlakozni az SZDP-kormányhoz, komoly alkupozíciót áldoztak fel az RMDSZ irányítói hataloméhségük miatt. Elúszhat ismét egy igen kedvező lehetőség, amelyet okosan, jól taktikázva, a magyar közösség javára fordíthatnának.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. május 30.
Félezren tüntettek Kézdivásárhelyen a székely zászlók védelmében
Mintegy ötszázan vettek részt tegnap este a székely zászlók védelmében zajlott tüntetésen Kézdivásárhely főterén, a város lakói mellett Felső-Háromszék községeiből is érkeztek tiltakozók. A szervező vármegyések mellett az Erdélyi Magyar Ifjak, a Minta, a Kézdiszéki Székely Tanács, a Kézdivásárhelyi Székely Tanács, az Erdélyi Magyar Néppárt tagjai és szimpatizánsai voltak jelen, az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt, valamint a városvezetés távol maradt a tüntetéstől.
A főtéri tüntetést megelőzően a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi szervezetének tagjai a Kézdiszéki Székely Tanáccsal közösen ötven székely zászlót helyeztek el a Gábor Áron téren álló épületek homlokzatára. A zászlókat és zászlótartókat ingyen adták azon magánszemélyeknek, akik beleegyeztek, hogy a vármegyések kitűzzék ingatlanjaikra a székely jelképet. A tüntetők egy része székely zászlót is vitt magával a megmozdulásra. A Gábor Áron-szobor talapzatára kifeszítették a Székelyföld nem Románia! molinót. Két táblán a Területi autonómiát Székelyföldnek! és a Nem, nem, soha! Szabadságot Székelyföldnek! szöveget lehetett olvasni.
A székely lobogó védelmében tartott tiltakozó megmozduláson elsőként Beke István szólt a tömeghez a vármegyések képviseletében, azt hangsúlyozva, hogy „az lesz a miénk, amit ki tudunk harcolni magunknak”. „E zászlónak lobognia kell, és fog is lobogni. A levételre ítélt három lobogó helyett ma ötvenet tűztünk ki a Gábor Áron térre, és ha kell, akár ötszázat is kitűzünk” – mondotta a tömeg tapsa közepette a vármegyések szónoka. Bejelentette: a kézdivásárhelyi akcióval egy időben Nyíregyházán is tüntetnek a székely zászló eltávolítása ellen.
Felszólalását követően Tóth Bálint, a HVIM erdélyi szóvivője kemény hangú beszédben ítélte el a román hatalom és igazságszolgáltatás hadjáratát a székely szimbólumok ellen. Az ifjúság nevében Incze Johanna EMI-elnök, a Minta nevében annak országos elnöke, a csíkszeredai Tőke Ervin mondott beszédet. A Székely Nemzeti Tanács üzenetét Péter János alelnök tolmácsolta, felkérve a város lakóit, tűzzék ki lakásaik homlokzatára a székely zászlót. Mike Bernadett Wass Albert A láthatatlan lobogó című versét, Sebestyén Rita pedig Székely a Golgotán című saját költeményét szavalta el.
A beszédek után a tömeg percekig skandálta az Autonómiát! jelmondatot. Beke István arra kérte a jelenlevőket, tekintsenek a múzeum melletti épület homlokzatára, ahol abban a pillanatban egy hatméteres székely lobogót húztak ki. A negyven percig tartó rendezvény a székely himnusz közös eléneklésével ért véget. A csendőrség, a rendőrség és a titkosszolgálat diszkréten, de nagy erőkkel volt jelen a Gábor Áron téren, filmezték és fényképezték a résztvevőket. A rendezvényen rendbontás nem történt.
Iochom István
Háromszék. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Mintegy ötszázan vettek részt tegnap este a székely zászlók védelmében zajlott tüntetésen Kézdivásárhely főterén, a város lakói mellett Felső-Háromszék községeiből is érkeztek tiltakozók. A szervező vármegyések mellett az Erdélyi Magyar Ifjak, a Minta, a Kézdiszéki Székely Tanács, a Kézdivásárhelyi Székely Tanács, az Erdélyi Magyar Néppárt tagjai és szimpatizánsai voltak jelen, az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt, valamint a városvezetés távol maradt a tüntetéstől.
A főtéri tüntetést megelőzően a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi szervezetének tagjai a Kézdiszéki Székely Tanáccsal közösen ötven székely zászlót helyeztek el a Gábor Áron téren álló épületek homlokzatára. A zászlókat és zászlótartókat ingyen adták azon magánszemélyeknek, akik beleegyeztek, hogy a vármegyések kitűzzék ingatlanjaikra a székely jelképet. A tüntetők egy része székely zászlót is vitt magával a megmozdulásra. A Gábor Áron-szobor talapzatára kifeszítették a Székelyföld nem Románia! molinót. Két táblán a Területi autonómiát Székelyföldnek! és a Nem, nem, soha! Szabadságot Székelyföldnek! szöveget lehetett olvasni.
A székely lobogó védelmében tartott tiltakozó megmozduláson elsőként Beke István szólt a tömeghez a vármegyések képviseletében, azt hangsúlyozva, hogy „az lesz a miénk, amit ki tudunk harcolni magunknak”. „E zászlónak lobognia kell, és fog is lobogni. A levételre ítélt három lobogó helyett ma ötvenet tűztünk ki a Gábor Áron térre, és ha kell, akár ötszázat is kitűzünk” – mondotta a tömeg tapsa közepette a vármegyések szónoka. Bejelentette: a kézdivásárhelyi akcióval egy időben Nyíregyházán is tüntetnek a székely zászló eltávolítása ellen.
Felszólalását követően Tóth Bálint, a HVIM erdélyi szóvivője kemény hangú beszédben ítélte el a román hatalom és igazságszolgáltatás hadjáratát a székely szimbólumok ellen. Az ifjúság nevében Incze Johanna EMI-elnök, a Minta nevében annak országos elnöke, a csíkszeredai Tőke Ervin mondott beszédet. A Székely Nemzeti Tanács üzenetét Péter János alelnök tolmácsolta, felkérve a város lakóit, tűzzék ki lakásaik homlokzatára a székely zászlót. Mike Bernadett Wass Albert A láthatatlan lobogó című versét, Sebestyén Rita pedig Székely a Golgotán című saját költeményét szavalta el.
A beszédek után a tömeg percekig skandálta az Autonómiát! jelmondatot. Beke István arra kérte a jelenlevőket, tekintsenek a múzeum melletti épület homlokzatára, ahol abban a pillanatban egy hatméteres székely lobogót húztak ki. A negyven percig tartó rendezvény a székely himnusz közös eléneklésével ért véget. A csendőrség, a rendőrség és a titkosszolgálat diszkréten, de nagy erőkkel volt jelen a Gábor Áron téren, filmezték és fényképezték a résztvevőket. A rendezvényen rendbontás nem történt.
Iochom István
Háromszék. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. május 30.
Valóság és legenda
Középkori várak Háromszéken
Egy régóta kutatott, viszonylag mégis kevésbé ismert témáról, Háromszék középkori várairól tartott vetítéssel egybekötött, értékes, szigorúan tudományos alapokon nyugvó előadást a minap Bordi Zsigmond régész, a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. A szerzővel Kádár Gyula történész beszélgetett.
Amint a szakembertől megtudtuk, bár az erőteljes feltárási munkálatoknak köszönhetően, szinte könyvtárnyi irodalma van ennek a területnek, viszonylag mégis kevés idevágó ismerettel rendelkezünk. A háromszéki tudományos várkutatás tulajdonképpen 146 ével ezelőtt, Orbán Balázs Székelyföld leírása című munkája, III. kötetének a megjelenésével kezdődött. Ebben a szerző 46 várat, illetve erődítményt sorol fel vidékünkön, melyeket székely ősváraknak tartva, kialakítja a székely várrendszerről szóló elméletét. Azóta három régész nemzedék fésülte át az általa megjelölt helyeket, és kiderült, hogy Orbán Balázs többször is tévedett, ugyanis kiugró sziklafokokat is várromoknak feltételezett, de az erődítményekről szóló mondák is sok esetben alaptalannak bizonyultak. Végül megállapítást nyert, hogy Háromszéken 13 olyan épületrom van, melyek valóban a középkorban épült várak maradványai, ezek közül 12 a megye területén, 1 pedig, Bodzavár, Prahova megyében található, mivel Székelyföld a középkorban a Kárpátok külső feléig nyújtózkodott.
A tárgyalt területen a középkorban 3 fontos várépítési időszakot lehet megkülönböztetni, melyek közül a legkorábbi a 13. századra tehető. Ekkor 4 várat emeltek, az erősdi Csókást, a szacsvait, a málnási Herec és sepsibükszádi Vápa-várat. Szerepükre vonatkozóan a vélemények megoszlanak. Egyesek szerint, támadás esetén a környék lakosságának szolgáltak menedékként, ennek azonban ellentmond, hogy ilyenkor a székelység az erdőkbe húzódott, mert itt egy bekerített területnél nagyobb esély volt a túlélésre. Ugyanakkor, mivel a településektől távol, lakatlan vidékekre építették őket, az elérésükig is túl hosszú utat kellett megtenni. Egy másik feltételezés az ojtozi út védelmével ruházza fel ezeket, ehhez viszont túl távol épültek az úttól. Legvalószínűbb, hogy máshol haladt az akkori főút, ugyanis madártávlatból szemlélve e várak elhelyezkedését, érzékelhető, hogy egy vonalban találhatók, vagyis úgy tűnik, hogy egy észak-dél irányú, Erdélyből, Erdővidéken át a Bodzai-szoros felé tartó út mentén sorakoznak.
A 14. század háromszéki erődítményépítészetére, amint azt a Lemhényen felüli Almás vára, Bálványosvár, a Felső Csernáton után található Ika-vár, és az Olt menti (Sepsibükszád) Sólyomkő vára romjai igazolják, a lakótornyos magánvárak voltak jellemzőek, melyeket az előkelő székely nemesi családok, például az Aporok és Mikesek emeltek.
A 15. században bekövetkezett török támadások hatására, a Kárpátok átjáróit tették várakkal védhetővé Bodza vára, és a helytelenül Rákóczi várnak nevezett Ojtoz vára felépítésével. A Lécfalván fejedelmi parancsra felhúzott Várhegy vára a székelyek kordában tartását, míg a 17. században Lemhény mellett épült és császári katonaságnak helyet adó Hajdúk vára, a sócsempészet megakadályozását volt hivatott megoldani.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Középkori várak Háromszéken
Egy régóta kutatott, viszonylag mégis kevésbé ismert témáról, Háromszék középkori várairól tartott vetítéssel egybekötött, értékes, szigorúan tudományos alapokon nyugvó előadást a minap Bordi Zsigmond régész, a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. A szerzővel Kádár Gyula történész beszélgetett.
Amint a szakembertől megtudtuk, bár az erőteljes feltárási munkálatoknak köszönhetően, szinte könyvtárnyi irodalma van ennek a területnek, viszonylag mégis kevés idevágó ismerettel rendelkezünk. A háromszéki tudományos várkutatás tulajdonképpen 146 ével ezelőtt, Orbán Balázs Székelyföld leírása című munkája, III. kötetének a megjelenésével kezdődött. Ebben a szerző 46 várat, illetve erődítményt sorol fel vidékünkön, melyeket székely ősváraknak tartva, kialakítja a székely várrendszerről szóló elméletét. Azóta három régész nemzedék fésülte át az általa megjelölt helyeket, és kiderült, hogy Orbán Balázs többször is tévedett, ugyanis kiugró sziklafokokat is várromoknak feltételezett, de az erődítményekről szóló mondák is sok esetben alaptalannak bizonyultak. Végül megállapítást nyert, hogy Háromszéken 13 olyan épületrom van, melyek valóban a középkorban épült várak maradványai, ezek közül 12 a megye területén, 1 pedig, Bodzavár, Prahova megyében található, mivel Székelyföld a középkorban a Kárpátok külső feléig nyújtózkodott.
A tárgyalt területen a középkorban 3 fontos várépítési időszakot lehet megkülönböztetni, melyek közül a legkorábbi a 13. századra tehető. Ekkor 4 várat emeltek, az erősdi Csókást, a szacsvait, a málnási Herec és sepsibükszádi Vápa-várat. Szerepükre vonatkozóan a vélemények megoszlanak. Egyesek szerint, támadás esetén a környék lakosságának szolgáltak menedékként, ennek azonban ellentmond, hogy ilyenkor a székelység az erdőkbe húzódott, mert itt egy bekerített területnél nagyobb esély volt a túlélésre. Ugyanakkor, mivel a településektől távol, lakatlan vidékekre építették őket, az elérésükig is túl hosszú utat kellett megtenni. Egy másik feltételezés az ojtozi út védelmével ruházza fel ezeket, ehhez viszont túl távol épültek az úttól. Legvalószínűbb, hogy máshol haladt az akkori főút, ugyanis madártávlatból szemlélve e várak elhelyezkedését, érzékelhető, hogy egy vonalban találhatók, vagyis úgy tűnik, hogy egy észak-dél irányú, Erdélyből, Erdővidéken át a Bodzai-szoros felé tartó út mentén sorakoznak.
A 14. század háromszéki erődítményépítészetére, amint azt a Lemhényen felüli Almás vára, Bálványosvár, a Felső Csernáton után található Ika-vár, és az Olt menti (Sepsibükszád) Sólyomkő vára romjai igazolják, a lakótornyos magánvárak voltak jellemzőek, melyeket az előkelő székely nemesi családok, például az Aporok és Mikesek emeltek.
A 15. században bekövetkezett török támadások hatására, a Kárpátok átjáróit tették várakkal védhetővé Bodza vára, és a helytelenül Rákóczi várnak nevezett Ojtoz vára felépítésével. A Lécfalván fejedelmi parancsra felhúzott Várhegy vára a székelyek kordában tartását, míg a 17. században Lemhény mellett épült és császári katonaságnak helyet adó Hajdúk vára, a sócsempészet megakadályozását volt hivatott megoldani.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. június 1.
Lezsák: nemzetpolitikai feladat a határon túli magyar iskolák segítése
A kormány nemzetpolitikai feladatának tekinti, hogy a határon túli településeken segítse a magyar nyelv tanítását, támogassa a magyar iskolákat és a magyar egyházakat - mondta Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke vasárnap a Lakiteleki Népfőiskolán.
A magyar diákoknak szülőföldjükön kell biztosítani a tanulás és a megélhetés feltételeit, ehhez a lehetőségekhez képest anyagi támogatást is biztosítani kell - hangsúlyozta a Lakiteleki Népfőiskola alapítója a Nemzetpolitika és a határon túli magyar iskolák fontossága címmel a Burg Kastl közösség által támogatott határon túli magyar oktatási intézmények első találkozóján tartott előadásában. A Rimaszombatról, Muzsalyról és Gyimesfelsőlokról érkezett tanárok és diákok előtt arról beszélt, ha nem sikerül vonzóvá tenni a szülőföldön maradást, akkor sokan Magyarországra járnak majd át tanulni, és ez a határon túli iskolák elsorvadását okozza. Emlékeztetett arra, hogy 2013 a kisiskolák éve volt, amikor több százmillió forintot költöttek az iskolák támogatására.
Lezsák Sándor az Összetartozás-összetartás elnevezésű rendezvényen rámutatott: nemcsak a határon túli, hanem a határokon belüli kisiskolák megmaradására is figyelmet kell fordítani. Az Országgyűlés alelnöke fontosnak nevezte a hungarikumtörvény elfogadását, mert az értéktárak felállítása, a helyi értékek felkutatása mozgósító erő, és hatással van az iskolákra is. Mint mondta, tizenéves diákok értékőr-munkacsoportokat szerveznek, igazi közösséggé alakulnak, ez is lehet a kisiskolák megújulásának egyik erőforrása.
Lezsák Sándor szólt arról: az országgyűlési választás eredménye alapot ad arra, hogy a kormánynak a következő években folytatandó politikája a nemzetpolitika további erősítését szolgálja. Ezt a politikát támogatta a külhoniak 98 százaléka is - emlékeztetett a Fidesz-KDNP listájára a határon túlról leadott szavazatok arányára.
Reményét fejezte ki, hogy a Délvidéken látványosan javul a magyar iskolák helyzete az elkövetkezendő években. A külhoniaknak kell eldönteniük, hogy mi lehet a támogatás legmegfelelőbb formája - jelentette ki.
A kommunizmus elől menekült magyar emigráns értelmiség által létrehozott Magyar Iskolaegyesület alapította meg a Kastl Európai Magyar Gimnáziumot és Internátust. Ez az intézmény gyakorlatilag a nyugat-európai és tengerentúli szórvány-magyarság egyik szellemi bástyája volt. A németországi Burg Kastl közösség egykori magyar gimnazistái évtizedek óta segítik a külhoni magyar iskolákat. A gimnázium megszűnése után a tablók és egyéb ereklyék Lakitelekre kerültek, ahol a tárgyakból emlékszobát is berendeztek. hirado.hu
A kormány nemzetpolitikai feladatának tekinti, hogy a határon túli településeken segítse a magyar nyelv tanítását, támogassa a magyar iskolákat és a magyar egyházakat - mondta Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke vasárnap a Lakiteleki Népfőiskolán.
A magyar diákoknak szülőföldjükön kell biztosítani a tanulás és a megélhetés feltételeit, ehhez a lehetőségekhez képest anyagi támogatást is biztosítani kell - hangsúlyozta a Lakiteleki Népfőiskola alapítója a Nemzetpolitika és a határon túli magyar iskolák fontossága címmel a Burg Kastl közösség által támogatott határon túli magyar oktatási intézmények első találkozóján tartott előadásában. A Rimaszombatról, Muzsalyról és Gyimesfelsőlokról érkezett tanárok és diákok előtt arról beszélt, ha nem sikerül vonzóvá tenni a szülőföldön maradást, akkor sokan Magyarországra járnak majd át tanulni, és ez a határon túli iskolák elsorvadását okozza. Emlékeztetett arra, hogy 2013 a kisiskolák éve volt, amikor több százmillió forintot költöttek az iskolák támogatására.
Lezsák Sándor az Összetartozás-összetartás elnevezésű rendezvényen rámutatott: nemcsak a határon túli, hanem a határokon belüli kisiskolák megmaradására is figyelmet kell fordítani. Az Országgyűlés alelnöke fontosnak nevezte a hungarikumtörvény elfogadását, mert az értéktárak felállítása, a helyi értékek felkutatása mozgósító erő, és hatással van az iskolákra is. Mint mondta, tizenéves diákok értékőr-munkacsoportokat szerveznek, igazi közösséggé alakulnak, ez is lehet a kisiskolák megújulásának egyik erőforrása.
Lezsák Sándor szólt arról: az országgyűlési választás eredménye alapot ad arra, hogy a kormánynak a következő években folytatandó politikája a nemzetpolitika további erősítését szolgálja. Ezt a politikát támogatta a külhoniak 98 százaléka is - emlékeztetett a Fidesz-KDNP listájára a határon túlról leadott szavazatok arányára.
Reményét fejezte ki, hogy a Délvidéken látványosan javul a magyar iskolák helyzete az elkövetkezendő években. A külhoniaknak kell eldönteniük, hogy mi lehet a támogatás legmegfelelőbb formája - jelentette ki.
A kommunizmus elől menekült magyar emigráns értelmiség által létrehozott Magyar Iskolaegyesület alapította meg a Kastl Európai Magyar Gimnáziumot és Internátust. Ez az intézmény gyakorlatilag a nyugat-európai és tengerentúli szórvány-magyarság egyik szellemi bástyája volt. A németországi Burg Kastl közösség egykori magyar gimnazistái évtizedek óta segítik a külhoni magyar iskolákat. A gimnázium megszűnése után a tablók és egyéb ereklyék Lakitelekre kerültek, ahol a tárgyakból emlékszobát is berendeztek. hirado.hu
2014. június 2.
Versgyűjtemények hangzó csodái
Számos könyvbemutató, közönségtalálkozó, koncert várta a felnőtt és gyerekközönséget a hét végén Kolozsváron a több helyszínen, az RMDSZ főtitkársága, a Romániai Magyar Könyves Céh és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által szervezett, 4. Ünnepi Könyvhéten.
A korábban a Mátyás király szülőháza előtti téren zajló vásárnak azért is változtatták meg a fő helyszínét, mert a szervezők a Bánffy-emlékév programjaiba is bekapcsolódtak: konferenciát tartottak Bánffy Milkós (utó)életei címmel. A könyves standokat a Szépművészeti Múzeumnak otthont adó impozáns főtéri ingatlan emeletén állították fel, ahol a kiadók gazdag kínálata várta a közönséget.
A nátha mint ihletforrás
A rendezvény egyik kiemelt meghívottja idén a gyermek- és felnőttverseiről, illetve színpadi műveiről egyaránt ismert és népszerű budapesti Varró Dániel volt, aki pénteken délután lépett fel a Bánffy-palota udvarán található színpadon.
A „fiatalítás” jegyében egyébként a fiatalok körében egyre népszerűbb slam poetry műfaj helyi és budapesti képviselői is felléptek ugyanott.
A leginkább az évszakok változása, a szerelem és a nátha azok az ihletforrások, amelyek versírásra késztetik – jelentette ki a József Attila-díjas költő, műfordító a közönségtalálkozón.
A 4. Kolozsvári Ünnepi Könnyhét keretében megrendezett eseményre a borús időjárás ellenére szép számú érdeklődő volt kíváncsi a felolvasásra. A költő hűséges olvasói pedig megragadták az alkalmat, hogy dedikáltassák könyveiket. Náthájára hivatkozva Varró Dániel ezúttal inkább „nátha-verseiből olvasott” fel. Mint tréfásan kifejtette: a versíráshoz meg kell legyen egy kicsit zavarodva az ember feje, és mivel ő nem fogyaszt szeszes italt, maradt számára e célra a nátha.
A szellemes rímeivel a laikus nézőkből is mosolyt kicsaló költő többek közt felolvasta 1999-ben írt első, nátháról szóló versét. Ezt követően pedig a Boci, boci, tarka gyerekdal kortárs költők stílusában átírt változataival szórakoztatta közönségét Varró Dániel.
Két felolvasás közt elmesélte, kritikusai a posztinfantilizmus előfutárának nevezték, majd ötsoros, csattanóval végződő versek, úgynevezett limerickek következtek. Varró Dániel a vers „gyakorlati felhasználhatóságát” bizonyítandó elmondta, amikor újszülött kisfiát a szülészeten a kezébe adták és sírt, egy Ady vers nyugtatta meg. Sajnos épp a Párizsban járt Ősz jutott eszébe, viszont egy csecsemőnek mégse Adyval kellene kezdeni – jegyezte meg.
Lászlóffy Aladár „repülőszőnyege”
Lászlóffy Aladár személyiségét elevenítette, költői pályáját vázolta fel az a beszélgetés, amelyet szintén a könyvhét keretében tartottak a hét végén. A 2009-ben, 72 éves korában elhunyt Kossuth-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő verseiből a Kriterion kiadásában megjelent, Séta két kor között című kötetet a kiadvány szerkesztője, a költő pályatársa, barátja, Kántor Lajos mutatta be.
A Kolozsvár társaságnál tartott rendezvény keretében személyes emlékeket idézett fel az irodalomtörténész a költőről a Golyószórásban, repülőszőnyegen – kettős portrék Lászlóffy Aladárral című, általa írt kötet vonatkozásában. A Lászlóffy-életmű alkotásai, levelek és személyes emlékek alapján született könyv irodalomtörténeti, politikatörténeti, közéleti vonatkozásokra összpontosít a két tollforgató mély, több évtizedet felölelő barátsága tükrében.
Mint H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója fogalmazott, Kántor Lajos ezzel a két kötettel mintegy elindítja a halhatatlanság felé a Lászlóffy életművet. „A kötetek szerkesztésekor, illetve írásakor természetesen nem tudtam kikapcsolni a személyességet, hiszen megannyi szálon kapcsolódott össze az életünk” – fogalmazott Kántor, aki közös középiskolás éveiktől, emlékeiktől kezdve az első hivatalos, 1958-ban történt irodalmi jelentkezésükön, az egyetemi időszak alatt elmélyülő emberi, költői barátságukon keresztül egészen Lászlóffy késői, Budapesten töltött éveiig, illetve haláláig tartó időszakot elevenítette fel.
Az irodalomtörténész többek között szólt a Forrás-sorozat, illetve a Forrás-nemzedék indulásáról, a pályatársakról – Szilágyi Domokosról, Lászlóffy Aladár szintén költő testvéréről, Lászlóffy Csabáról, Veress Zoltánról, Bálint Tiborról, Jancsik Pálról, a köztük költészeten innen és túl szövődött barátságokról éppúgy, mint Lászlóffy költészetének jelentőségéről, életműve esztétikai megítélésének változásairól.
Külön kiemelte a Lászlóffy és Szilágyi Domokos közti barátságot, szoros emberi, költői szakmai kapcsolatot. A Lászlóffy-életműről szólva úgy fogalmazott, a költő igazán jelentőset a történelmi víziójú, erősen gondolati és izgalmas, „áradásos” kompozíciójú beszédmóddal megírt költeményekben alkotott, de kötött versformában írott költeményei közül is sok a jelentős. „A Lászlóffy-örökség valóban fontos részét a 60-70-es években megjelent kötetekben olvasható nagy lélegzetű szabadversek alkotják. Az életműre szükségünk van, és reméljük, nem jár úgy, mint sok erdélyi költő életműve, hogy a feledés homályába vész” – fogalmazott Kántor Lajos.
Visszatérő motívumok és traumák
Az foglalkoztatja, hogy az ember emberségéhez hozzátartozik, hogy jelentőséget ad a fájdalomnak – mondta el Serestély Zalán Feltételes átkelés című verseskötetének bemutatóján, a Bulgakov irodalmi kávéházban. A fiatal költő kötetét bemutató költőtárs, Borbély András vitaindítóként azt ecsetelte, hogy az erdélyi költészet visszatérő motívuma a gyöngyházkagyló, amely Serestély verseiben is felbukkan.
Az Erdélyi Hiradó Kiadó gondozásában megjelent kiadványt ismertető Borbély András ugyanakkor arról értkezett, hogy a keresztény hagyományban a szenvedés út, amely vezet valahová, míg Serestély Zalánnál ez a szenvedés értelmetlen. Ennél a pontnál rövid filozófiatörténeti kitérőt vett a beszélgetés – Borbély ugyanis megjegyezte, hogy a szenvedés értelmetlensége nietzschei gondolat, amelyre Serestély azzal válaszolt, hogy már Spinozánál megjelenik.
Borbély felvetésére, hogy a családtagjainak ajánlott versekkel velük szeretne-e kommunikálni, Serestély határozott nemmel felelt, mondván, családja elég nagy trauma az életében. „Mit kezd az ember a nagyon szép gyerekkori emlékekkel, miközben itt van a csúf jelen?” – tette fel a költői kérdést Serestély.
Mint fogalmazott, Erdélyben a család fogalma válságban van, nincs magától értetődő közösség, hiába tűnik annak a család. Amikor a családi háttér mintegy megfogyatkozott mögüle, akkor jött rá, mint jelentenek a barátságok – vallotta a szerző. Borbély András azt is elmondta, a kötetben olvasható versekben éles politikai kérdések is megjelennek. Végezetül a beszélgetőtársak az irodalomelmélet és az „irodalomcsinálás” vszonyát boncolgatva arra a következtetésre jutottak, hogy a kettő nem választható teljesen külön egymástól: az irodalomelmélet visszahat az irodalomra.
Egy alien „filmversei”
A „hagyományos” líra, a sci-fi irodalom és a filmes látásmód keveredik lapunk volt munkatársa, Papp Attila Zsolt harmadik, Vízimozi című verseskötetében, amelyet szombat este mutattak be a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében a Bulgakov kávéházban. Bár a bemutató számos rendezvénnyel esett egybe – hiszen a kincses városban most zajlik a TIFF, aznap este pedig slam poetry verseny is volt –, számos érdeklődő összegyűlt a kötet ismertetőjén.
Szántai János író ismertetőjében elmondta: bár ez verseskötet esetében számára ritka, együltő helyében olvasta végig a 84 oldalas versgyűjteményt, amely nemcsak remek olvasmány-, de 114 perces (ennyi idő alatt olvasta el a kötetet) moziélménnyel is megajéndékozta.
A szerző elmondta: ebben a kötetben kerültek legközelebb egymáshoz azok a motívumok, amelyeket korábban is előszeretettel használt verseiben: a víz, a Hold, a files látásmód, az űrséták és a földönkívüliek (Papp Attila Zsolt a sci-fi irodalom rajongója is), amelyek a szerkesztőjével, Gáll Attilával való közös munka eredményeképpen álltak össze végül egy jól összerakott feszes kötetté.
A szerző háromgyerekes családapa, a Főtér szemleportál főszerkesztője, a Helikon és a Filmtett szerkesztője, így saját bevallása szerint igen kevés ideje marad versírásra, inkább éjszaka hódol ennek a „szenvedélynek”. Ez azonban szerinte nem lehet kifogás, hiszen „a vers vagy megíratja magát vagy nem”, Szántai kérdésére pedig azt is hozzátette, hogy a verseiben többször felbukkanó alien, földönkívüli lény maga a versek szerzője, vagy az, aki arra ösztönzi a szerzőt, „hogy ilyen haszontalan dolgokkal foglalkozzon”.
Papp – aki politikai, közéleti témákban is igen érzékeny, publicistaként is gyakran hallatja hangját – elmondta: az újabban ismét divatba jött közéleti költészetet mégsem érzi sajátjának, mert a különböző témákhoz szerinte különféle műfajok illenek, „verses pulicisztikát” pedig nem szeretne írni. A közönség több alkotást meg is hallgathatott a szerző előadásában az est során.
Vasárnap este lapunk szerkesztőjének, Varga László Edgárnak első, Cseréptavasz kötetét mutatják be szintén a Bulgakov kávéházban.
Délután kisgyerekes családok, egyetemisták, és idősebbek vettek részt a Hangzó csoda című közösségi versmondáson, amelynek keretében a Bánffy-palota udvarán László Noémi versét olvasták közösen. A könyvhét rendezvényei közt számos koncert is szerepelt, így péntek este a magyarországi Magashegyi Underground koncertjére bulizhatott a közönség – az alternatív zenekar dalait a csíkszentmártoni származású Bocskor Bíborka énekelte nagy sikerrel.
Kiss Előd-Gergely, Kiss Judit, Varga László. Krónika (Kolozsvár)
Számos könyvbemutató, közönségtalálkozó, koncert várta a felnőtt és gyerekközönséget a hét végén Kolozsváron a több helyszínen, az RMDSZ főtitkársága, a Romániai Magyar Könyves Céh és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által szervezett, 4. Ünnepi Könyvhéten.
A korábban a Mátyás király szülőháza előtti téren zajló vásárnak azért is változtatták meg a fő helyszínét, mert a szervezők a Bánffy-emlékév programjaiba is bekapcsolódtak: konferenciát tartottak Bánffy Milkós (utó)életei címmel. A könyves standokat a Szépművészeti Múzeumnak otthont adó impozáns főtéri ingatlan emeletén állították fel, ahol a kiadók gazdag kínálata várta a közönséget.
A nátha mint ihletforrás
A rendezvény egyik kiemelt meghívottja idén a gyermek- és felnőttverseiről, illetve színpadi műveiről egyaránt ismert és népszerű budapesti Varró Dániel volt, aki pénteken délután lépett fel a Bánffy-palota udvarán található színpadon.
A „fiatalítás” jegyében egyébként a fiatalok körében egyre népszerűbb slam poetry műfaj helyi és budapesti képviselői is felléptek ugyanott.
A leginkább az évszakok változása, a szerelem és a nátha azok az ihletforrások, amelyek versírásra késztetik – jelentette ki a József Attila-díjas költő, műfordító a közönségtalálkozón.
A 4. Kolozsvári Ünnepi Könnyhét keretében megrendezett eseményre a borús időjárás ellenére szép számú érdeklődő volt kíváncsi a felolvasásra. A költő hűséges olvasói pedig megragadták az alkalmat, hogy dedikáltassák könyveiket. Náthájára hivatkozva Varró Dániel ezúttal inkább „nátha-verseiből olvasott” fel. Mint tréfásan kifejtette: a versíráshoz meg kell legyen egy kicsit zavarodva az ember feje, és mivel ő nem fogyaszt szeszes italt, maradt számára e célra a nátha.
A szellemes rímeivel a laikus nézőkből is mosolyt kicsaló költő többek közt felolvasta 1999-ben írt első, nátháról szóló versét. Ezt követően pedig a Boci, boci, tarka gyerekdal kortárs költők stílusában átírt változataival szórakoztatta közönségét Varró Dániel.
Két felolvasás közt elmesélte, kritikusai a posztinfantilizmus előfutárának nevezték, majd ötsoros, csattanóval végződő versek, úgynevezett limerickek következtek. Varró Dániel a vers „gyakorlati felhasználhatóságát” bizonyítandó elmondta, amikor újszülött kisfiát a szülészeten a kezébe adták és sírt, egy Ady vers nyugtatta meg. Sajnos épp a Párizsban járt Ősz jutott eszébe, viszont egy csecsemőnek mégse Adyval kellene kezdeni – jegyezte meg.
Lászlóffy Aladár „repülőszőnyege”
Lászlóffy Aladár személyiségét elevenítette, költői pályáját vázolta fel az a beszélgetés, amelyet szintén a könyvhét keretében tartottak a hét végén. A 2009-ben, 72 éves korában elhunyt Kossuth-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő verseiből a Kriterion kiadásában megjelent, Séta két kor között című kötetet a kiadvány szerkesztője, a költő pályatársa, barátja, Kántor Lajos mutatta be.
A Kolozsvár társaságnál tartott rendezvény keretében személyes emlékeket idézett fel az irodalomtörténész a költőről a Golyószórásban, repülőszőnyegen – kettős portrék Lászlóffy Aladárral című, általa írt kötet vonatkozásában. A Lászlóffy-életmű alkotásai, levelek és személyes emlékek alapján született könyv irodalomtörténeti, politikatörténeti, közéleti vonatkozásokra összpontosít a két tollforgató mély, több évtizedet felölelő barátsága tükrében.
Mint H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója fogalmazott, Kántor Lajos ezzel a két kötettel mintegy elindítja a halhatatlanság felé a Lászlóffy életművet. „A kötetek szerkesztésekor, illetve írásakor természetesen nem tudtam kikapcsolni a személyességet, hiszen megannyi szálon kapcsolódott össze az életünk” – fogalmazott Kántor, aki közös középiskolás éveiktől, emlékeiktől kezdve az első hivatalos, 1958-ban történt irodalmi jelentkezésükön, az egyetemi időszak alatt elmélyülő emberi, költői barátságukon keresztül egészen Lászlóffy késői, Budapesten töltött éveiig, illetve haláláig tartó időszakot elevenítette fel.
Az irodalomtörténész többek között szólt a Forrás-sorozat, illetve a Forrás-nemzedék indulásáról, a pályatársakról – Szilágyi Domokosról, Lászlóffy Aladár szintén költő testvéréről, Lászlóffy Csabáról, Veress Zoltánról, Bálint Tiborról, Jancsik Pálról, a köztük költészeten innen és túl szövődött barátságokról éppúgy, mint Lászlóffy költészetének jelentőségéről, életműve esztétikai megítélésének változásairól.
Külön kiemelte a Lászlóffy és Szilágyi Domokos közti barátságot, szoros emberi, költői szakmai kapcsolatot. A Lászlóffy-életműről szólva úgy fogalmazott, a költő igazán jelentőset a történelmi víziójú, erősen gondolati és izgalmas, „áradásos” kompozíciójú beszédmóddal megírt költeményekben alkotott, de kötött versformában írott költeményei közül is sok a jelentős. „A Lászlóffy-örökség valóban fontos részét a 60-70-es években megjelent kötetekben olvasható nagy lélegzetű szabadversek alkotják. Az életműre szükségünk van, és reméljük, nem jár úgy, mint sok erdélyi költő életműve, hogy a feledés homályába vész” – fogalmazott Kántor Lajos.
Visszatérő motívumok és traumák
Az foglalkoztatja, hogy az ember emberségéhez hozzátartozik, hogy jelentőséget ad a fájdalomnak – mondta el Serestély Zalán Feltételes átkelés című verseskötetének bemutatóján, a Bulgakov irodalmi kávéházban. A fiatal költő kötetét bemutató költőtárs, Borbély András vitaindítóként azt ecsetelte, hogy az erdélyi költészet visszatérő motívuma a gyöngyházkagyló, amely Serestély verseiben is felbukkan.
Az Erdélyi Hiradó Kiadó gondozásában megjelent kiadványt ismertető Borbély András ugyanakkor arról értkezett, hogy a keresztény hagyományban a szenvedés út, amely vezet valahová, míg Serestély Zalánnál ez a szenvedés értelmetlen. Ennél a pontnál rövid filozófiatörténeti kitérőt vett a beszélgetés – Borbély ugyanis megjegyezte, hogy a szenvedés értelmetlensége nietzschei gondolat, amelyre Serestély azzal válaszolt, hogy már Spinozánál megjelenik.
Borbély felvetésére, hogy a családtagjainak ajánlott versekkel velük szeretne-e kommunikálni, Serestély határozott nemmel felelt, mondván, családja elég nagy trauma az életében. „Mit kezd az ember a nagyon szép gyerekkori emlékekkel, miközben itt van a csúf jelen?” – tette fel a költői kérdést Serestély.
Mint fogalmazott, Erdélyben a család fogalma válságban van, nincs magától értetődő közösség, hiába tűnik annak a család. Amikor a családi háttér mintegy megfogyatkozott mögüle, akkor jött rá, mint jelentenek a barátságok – vallotta a szerző. Borbély András azt is elmondta, a kötetben olvasható versekben éles politikai kérdések is megjelennek. Végezetül a beszélgetőtársak az irodalomelmélet és az „irodalomcsinálás” vszonyát boncolgatva arra a következtetésre jutottak, hogy a kettő nem választható teljesen külön egymástól: az irodalomelmélet visszahat az irodalomra.
Egy alien „filmversei”
A „hagyományos” líra, a sci-fi irodalom és a filmes látásmód keveredik lapunk volt munkatársa, Papp Attila Zsolt harmadik, Vízimozi című verseskötetében, amelyet szombat este mutattak be a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében a Bulgakov kávéházban. Bár a bemutató számos rendezvénnyel esett egybe – hiszen a kincses városban most zajlik a TIFF, aznap este pedig slam poetry verseny is volt –, számos érdeklődő összegyűlt a kötet ismertetőjén.
Szántai János író ismertetőjében elmondta: bár ez verseskötet esetében számára ritka, együltő helyében olvasta végig a 84 oldalas versgyűjteményt, amely nemcsak remek olvasmány-, de 114 perces (ennyi idő alatt olvasta el a kötetet) moziélménnyel is megajéndékozta.
A szerző elmondta: ebben a kötetben kerültek legközelebb egymáshoz azok a motívumok, amelyeket korábban is előszeretettel használt verseiben: a víz, a Hold, a files látásmód, az űrséták és a földönkívüliek (Papp Attila Zsolt a sci-fi irodalom rajongója is), amelyek a szerkesztőjével, Gáll Attilával való közös munka eredményeképpen álltak össze végül egy jól összerakott feszes kötetté.
A szerző háromgyerekes családapa, a Főtér szemleportál főszerkesztője, a Helikon és a Filmtett szerkesztője, így saját bevallása szerint igen kevés ideje marad versírásra, inkább éjszaka hódol ennek a „szenvedélynek”. Ez azonban szerinte nem lehet kifogás, hiszen „a vers vagy megíratja magát vagy nem”, Szántai kérdésére pedig azt is hozzátette, hogy a verseiben többször felbukkanó alien, földönkívüli lény maga a versek szerzője, vagy az, aki arra ösztönzi a szerzőt, „hogy ilyen haszontalan dolgokkal foglalkozzon”.
Papp – aki politikai, közéleti témákban is igen érzékeny, publicistaként is gyakran hallatja hangját – elmondta: az újabban ismét divatba jött közéleti költészetet mégsem érzi sajátjának, mert a különböző témákhoz szerinte különféle műfajok illenek, „verses pulicisztikát” pedig nem szeretne írni. A közönség több alkotást meg is hallgathatott a szerző előadásában az est során.
Vasárnap este lapunk szerkesztőjének, Varga László Edgárnak első, Cseréptavasz kötetét mutatják be szintén a Bulgakov kávéházban.
Délután kisgyerekes családok, egyetemisták, és idősebbek vettek részt a Hangzó csoda című közösségi versmondáson, amelynek keretében a Bánffy-palota udvarán László Noémi versét olvasták közösen. A könyvhét rendezvényei közt számos koncert is szerepelt, így péntek este a magyarországi Magashegyi Underground koncertjére bulizhatott a közönség – az alternatív zenekar dalait a csíkszentmártoni származású Bocskor Bíborka énekelte nagy sikerrel.
Kiss Előd-Gergely, Kiss Judit, Varga László. Krónika (Kolozsvár)
2014. június 2.
Károk több száz hektáron
A múlt keddi felhőszakadás több száz hektárnyi takarmánynövényben tett kárt a csíkszentmártoni és csíkkozmási mezőgazdasági területeken. A fél óra alatt lehullt, négyzetméterenkénti 50 liter csapadék a pityóka-, illetve a cukorrépatermést károsította meg jelentősen. Ha a továbbiakban is folyamatosan esik az eső, gondot okozhat a gabona levélbetegségeinek megjelenése, amelyek ellen már kellene permetezni.
Az elmúlt hetben megszűnt a talaj eddigi szárazsága, a Csíkszéken napi rendszerességgel lehulló négyzetméterenkénti 5-6 liter csapadék pedig nem tesz kárt a takarmánynövényekben – mutatott rá Török Jenő. A Hargita Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság vezetője hozzátette, a rendszeres esőzés viszont zavarja a mezei munkát, ellehetetleníti a takarmányok kezelésének megfelelő elvégzését. „Ha a továbbiakban is folyamatosan esik az eső, akkor gondot okozhat a gabona levélbetegségeinek megjelenése, amelyek ellen már kellene permetezni. Ilyen időjárási viszonyok között nemsokára a burgonyavész és a kolorádóbogár ellen is ajánlott lesz védekezni” – hívta fel a figyelmet a szakember.
Több száz hektár takarmány károsult
Annak ellenére, hogy a megye legnagyobb területén nem jelentett gondot az elmúlt napok esőzése, a Csíkszentmárton és Csíkkozmás mezőgazdasági területeit érintő keddi felhőszakadás több száz hektáron okozott károkat. A fél óra alatt lehullt négyzetméterenkénti 50 liter csapadék, valamint a zivatarral járó erős szél és jégeső a csíkszentmártoni parcellákon öt hektárnyi pityóka-, illetve húsz hektárnyi cukorrépatermést károsított jelentősen. Emellett negyvenhat hektáron kisebb (10 százalékos) kár keletkezett – tudtuk meg az intézményvezetőtől. „Kozmáson 10 hektárnyi cukorrépában, 410 hektárnyi pityókában és 400 hektárnyi búzában van nagyobb kár” – tette hozzá.
A további esőzés további veszélyeket rejt
Török kiemelte, a közölt adatok az előzetes felmérésből származnak, a végleges vizsgálatot hétfőn végzik el a szakemberek, mivel most mérhető fel pontosan a kárérték. Mint megtudtuk, a legérzékenyebb takarmány – a fejlettségi szintje miatt – a cukorrépa, amelyben valószínű a legnagyobb kárt tehette a jégesővel járó felhőszakadás. Emellett a pityóka is teljesen kiveszhet, ha a sorokat öt-hat napig teljesen ellepi az esővíz. Ha csak a sorok között áll meg a víz és az fel tud szívódni két-három napon belül, akkor a gumók nem rothadnak el a földben – részletezte az illetékes.
„Problémát jelenthet az is, hogy az elkövetkező napokra szintén esőt mondanak, s ha a két eső között nem tudja felszívni a vizet a talaj, s a mélyebb pontokon megáll, akkor valószínű ott ki fog veszni a termés” – vázolta a kedvezőtlen lehetőséget az igazgató.
Százötvenezer lejes kár
Egyelőre még nem tudtak mezőgazdasági gépekkel rámenni a csíkkozmási Nyerges Társulás azon földterületeire, amelyekben kárt tett a keddi zivatar, mivel még nem száradt fel megfelelőképpen a talaj – tudtuk meg Vitos Lászlótól. A társulás vezetője kifejtette, becslésük szerint eddig 150 ezer lejes káruk származik az alig több mint félórás jégesővel és erős széllel járó zivatarból. A cukorrépaföldeken 15-18 hektáron, a lucernával beültetett területekből pedig 6 hektáron valószínűsíthető teljes kár, a pityókaföldek 5-6 hektárán áll a víz, emellett további 10-15 hektárnyi gabona veszett kárba – részletezte.
Újraültetik a parcellákat
Azokat a területeket, amelyen teljesen kiveszik a takarmány, a felszáradásuk után újraszántják és cukorrépával ültetik be – osztotta meg velünk Vitos. Amennyiben nem esik további eső, ezt már a héten meg tudják tenni, így reményeik szerint őszre az érintett területek is teremhetnek.
Kömény Kamilla. Székelyhon.ro
A múlt keddi felhőszakadás több száz hektárnyi takarmánynövényben tett kárt a csíkszentmártoni és csíkkozmási mezőgazdasági területeken. A fél óra alatt lehullt, négyzetméterenkénti 50 liter csapadék a pityóka-, illetve a cukorrépatermést károsította meg jelentősen. Ha a továbbiakban is folyamatosan esik az eső, gondot okozhat a gabona levélbetegségeinek megjelenése, amelyek ellen már kellene permetezni.
Az elmúlt hetben megszűnt a talaj eddigi szárazsága, a Csíkszéken napi rendszerességgel lehulló négyzetméterenkénti 5-6 liter csapadék pedig nem tesz kárt a takarmánynövényekben – mutatott rá Török Jenő. A Hargita Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság vezetője hozzátette, a rendszeres esőzés viszont zavarja a mezei munkát, ellehetetleníti a takarmányok kezelésének megfelelő elvégzését. „Ha a továbbiakban is folyamatosan esik az eső, akkor gondot okozhat a gabona levélbetegségeinek megjelenése, amelyek ellen már kellene permetezni. Ilyen időjárási viszonyok között nemsokára a burgonyavész és a kolorádóbogár ellen is ajánlott lesz védekezni” – hívta fel a figyelmet a szakember.
Több száz hektár takarmány károsult
Annak ellenére, hogy a megye legnagyobb területén nem jelentett gondot az elmúlt napok esőzése, a Csíkszentmárton és Csíkkozmás mezőgazdasági területeit érintő keddi felhőszakadás több száz hektáron okozott károkat. A fél óra alatt lehullt négyzetméterenkénti 50 liter csapadék, valamint a zivatarral járó erős szél és jégeső a csíkszentmártoni parcellákon öt hektárnyi pityóka-, illetve húsz hektárnyi cukorrépatermést károsított jelentősen. Emellett negyvenhat hektáron kisebb (10 százalékos) kár keletkezett – tudtuk meg az intézményvezetőtől. „Kozmáson 10 hektárnyi cukorrépában, 410 hektárnyi pityókában és 400 hektárnyi búzában van nagyobb kár” – tette hozzá.
A további esőzés további veszélyeket rejt
Török kiemelte, a közölt adatok az előzetes felmérésből származnak, a végleges vizsgálatot hétfőn végzik el a szakemberek, mivel most mérhető fel pontosan a kárérték. Mint megtudtuk, a legérzékenyebb takarmány – a fejlettségi szintje miatt – a cukorrépa, amelyben valószínű a legnagyobb kárt tehette a jégesővel járó felhőszakadás. Emellett a pityóka is teljesen kiveszhet, ha a sorokat öt-hat napig teljesen ellepi az esővíz. Ha csak a sorok között áll meg a víz és az fel tud szívódni két-három napon belül, akkor a gumók nem rothadnak el a földben – részletezte az illetékes.
„Problémát jelenthet az is, hogy az elkövetkező napokra szintén esőt mondanak, s ha a két eső között nem tudja felszívni a vizet a talaj, s a mélyebb pontokon megáll, akkor valószínű ott ki fog veszni a termés” – vázolta a kedvezőtlen lehetőséget az igazgató.
Százötvenezer lejes kár
Egyelőre még nem tudtak mezőgazdasági gépekkel rámenni a csíkkozmási Nyerges Társulás azon földterületeire, amelyekben kárt tett a keddi zivatar, mivel még nem száradt fel megfelelőképpen a talaj – tudtuk meg Vitos Lászlótól. A társulás vezetője kifejtette, becslésük szerint eddig 150 ezer lejes káruk származik az alig több mint félórás jégesővel és erős széllel járó zivatarból. A cukorrépaföldeken 15-18 hektáron, a lucernával beültetett területekből pedig 6 hektáron valószínűsíthető teljes kár, a pityókaföldek 5-6 hektárán áll a víz, emellett további 10-15 hektárnyi gabona veszett kárba – részletezte.
Újraültetik a parcellákat
Azokat a területeket, amelyen teljesen kiveszik a takarmány, a felszáradásuk után újraszántják és cukorrépával ültetik be – osztotta meg velünk Vitos. Amennyiben nem esik további eső, ezt már a héten meg tudják tenni, így reményeik szerint őszre az érintett területek is teremhetnek.
Kömény Kamilla. Székelyhon.ro
2014. június 3.
Támogatás a nagysármási szórványbentlakásnak
"Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!"
Reményik Templom és iskola című verse ma talán még aktuálisabbá vált, mint az elmúlt rendszerben. Erdély-szerte meg kellene húzni a vészharangokat: "Figyelem, magyarok, nyelvében él a nemzet! Tanítsátok gyermekeiteket magyarul beszélni, írni, olvasni, imádkozni, énekelni, és főleg magyarként magyarul gondolkodni!"
Zűrzavaros időket élünk: már nemcsak a vegyes házasságokból született gyermekek, hanem sajnos, magyar anya és apa gyermekei is más nyelvű iskolába járnak, s ezek a gyerekek már otthon a családban is más nyelven szólnak a szüleikhez.
Vészharangjainkat meghallotta 2012-ben a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány, amely munkásságával példát mutat már körülbelül 20 éve. A Kallós Zoltán Szórványkollégium otthont és biztonságot nyújt kb. száz gyereknek, akik magyarul akarnak tanulni. Nagy segítséggel fordultak felénk, lehetőséget nyújtva számunkra, hogy ugyanattól a tanévtől a sármási magyar tagozatra három aranylábútusoni és négy mezőzáhi gyerek ingázzon.
Az idei tanévtől kezdve egy kicsit bővült a gyerekek létszáma, mivel egy nagycsoportos óvodás kisfiú Szentmártonból beköltözött egy hétre Nagysármásra az óvó nénihez, hogy lehetősége legyen a magyar nyelvű oktatásra való felkészülésre. Büszkék is vagyunk rá, mivel ő a legkisebb a sorban, de a legbátrabb, példát mutatva más gyerekeknek azzal, hogy egy hétre megválik a családjától, hogy anyanyelvén tanulhasson, beszélhessen, játszódjon, énekeljen, táncoljon. De ezeknek a gyermekeknek nemcsak az ingáztatásával kell számolni, hanem kosztoztatásával és a délutáni tanításukkal is.
A délutáni foglalkozáson három sármási gyerek is szívesen vesz részt, egyrészt, mert vegyes házasságból származnak, és nehezebben boldogulnak a tanulásban, másrészt segítünk nekik egy ingyenebéddel, mivel szociálisan nehezebb sorsú gyerekekről van szó.
Biztosítjuk a Nagysármás környéki falvakban élő, móruczi, báldi, lárgai magyar gyerekek ingáztatását is.
A múlt év folyamán is kaptunk támogatást, s az idén is bővült a támogatók száma. Olyan jóérzésű emberek, akik nélkül ezeknek a gyerekeknek nem lett volna esélyük felkapaszkodni a tudás és tanulás lépcsőjén. Örömmel megemlíteném Konrád Béla nyugalmazott tanárt, aki Nagysármáson tanított kedves feleségével, Konrád Ibolyával a ’60-as években, és aki jelentős összeggel támogatott mindkét tanévben, ifj. dr. Hermann János teológiai tanárt, a "Mezőség apostolaként " emlegetett idős Hermann János fiát. Ifj. Hermann János és kedves felesége, Hannie asszony első beszélgetésünkből megértették, hogy mire és miért van szükség a támogatásra. Nekik is megköszönjük jelentős összegű adományaikat.
Nagy támogatást ajánlott fel a nagysármási adventista egyház, akik közösségként példát mutattak arra, hogy összefogással nagy eredményeket lehet elérni. A közös gyűjtésből származó összeg mellett mind a tavalyi, mind az idei tanévben díjmentesen helyet adtak az imaház termeiben a délutáni foglalkozásoknak. Mások sem feledkeztek meg rólunk, mint például Csergedi György magánvállalkozó, aki az anyagi segítség mellett azon is fáradozott, hogy más támogatókat keressen. Kelemen Bernát magánvállalkozó saját maga ajánlotta fel anyagi támogatását éppen egy olyan pillanatban, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá. Egy másik nagylelkű vállalkozó, dr. Salat Csaba is anyagilag támogatta ügyünket. A marosvásárhelyi alsóvárosi református egyházközség, Lőrincz István lelkésszel az élen szép összeggel ajándékozott meg. A marosvásárhelyi Vártemplom Diakóniai Központja részéről, Fülöp G. Dénesné révén tanszercsomagokat kaptunk iskolakezdésre.
Ugyanakkor köszönjük azoknak a sármási és nem sármási polgároknak, akik adójuk két százalékával próbáltak enyhíteni a problémáinkon.
Szeretném megköszönni lelkész testvéreinknek, akik hittek az ügyünkben és fáradságot nem kímélve útbaigazítottak és elkísértek a szórványban élő magyar családokhoz. Ők is besegítenek a munkánkba azzal, hogy a vallásórákon magyarul is tanítják a szórványban élő gyerekeket. A lelkes fiatal lelkészek között említjük Lakó Jenő mezőzáhi és Kiss Szabolcs uzdiszentpéteri tiszteleteseket.
Dicséret jár azoknak a pedagógusoknak is, akik immár második éve részt vesznek az önkéntes munkában, vagyis tanítanak a délutáni foglalkozásokon, mint például Györfi Apollónia, Bartha Erzsébet, Kovács Emese, Székely Szabina tanítónők, Fekete Erzsébet, Szántó Réka, Nagy Amália, Fazakas Piroska tanárnők, Lukács Melinda és Kecskés Izabella óvónők.
Györfi Apollónia tanítónő kolléganőmmel mertünk nagyot álmodni és találtunk támogatókat, hogy az elképzeléseinket megvalósítsuk.
Reméljük, hogy még találunk olyan rokon lelkeket, akik szívesen adományoznának egy kevés összeget a szórványban élő gyerekek anyanyelvű oktatásának a támogatására. Szívesen fogadunk minden segítséget, nem csak pénzbeli adományokat, lehet ruházat, régi bútor, háztartási eszközök vagy éppen elektronikai cikkek és más olyan tárgyak, amelyeket fel lehetne használni az épülő bentlakás berendezésére.
Ez a bentlakás szintén a Kallós Zoltán Alapítvány támogatásával készül, a sármási régi parókia felújításával lehetőséget nyújtva nemcsak az ingázó gyerekek tanítására, hanem az elszállásolásukra is.
Kötelességem megköszönni Balázs Lajos nagysármási lelkésznek és Szilágyi János nagysármási gondnoknak a megértést és a bentlakás építéséhez való hozzájárulást.
Hisszük, hogy Reményik üzenete megérinti minden erdélyi, és nem csak erdélyi magyar szívét és segíteni fognak nekünk abban, hogy célunkat és feladatunkat továbbra is folytassuk, és esélyt adjunk minden kis faluban élő magyar gyereknek, hogy anyanyelvén tanulhasson.
Őszinte hálával
Györfi Apollónia tanítónő
és Lukács Melinda óvónő, történelemtanárnő. Népújság (Marosvásárhely)
"Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!"
Reményik Templom és iskola című verse ma talán még aktuálisabbá vált, mint az elmúlt rendszerben. Erdély-szerte meg kellene húzni a vészharangokat: "Figyelem, magyarok, nyelvében él a nemzet! Tanítsátok gyermekeiteket magyarul beszélni, írni, olvasni, imádkozni, énekelni, és főleg magyarként magyarul gondolkodni!"
Zűrzavaros időket élünk: már nemcsak a vegyes házasságokból született gyermekek, hanem sajnos, magyar anya és apa gyermekei is más nyelvű iskolába járnak, s ezek a gyerekek már otthon a családban is más nyelven szólnak a szüleikhez.
Vészharangjainkat meghallotta 2012-ben a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány, amely munkásságával példát mutat már körülbelül 20 éve. A Kallós Zoltán Szórványkollégium otthont és biztonságot nyújt kb. száz gyereknek, akik magyarul akarnak tanulni. Nagy segítséggel fordultak felénk, lehetőséget nyújtva számunkra, hogy ugyanattól a tanévtől a sármási magyar tagozatra három aranylábútusoni és négy mezőzáhi gyerek ingázzon.
Az idei tanévtől kezdve egy kicsit bővült a gyerekek létszáma, mivel egy nagycsoportos óvodás kisfiú Szentmártonból beköltözött egy hétre Nagysármásra az óvó nénihez, hogy lehetősége legyen a magyar nyelvű oktatásra való felkészülésre. Büszkék is vagyunk rá, mivel ő a legkisebb a sorban, de a legbátrabb, példát mutatva más gyerekeknek azzal, hogy egy hétre megválik a családjától, hogy anyanyelvén tanulhasson, beszélhessen, játszódjon, énekeljen, táncoljon. De ezeknek a gyermekeknek nemcsak az ingáztatásával kell számolni, hanem kosztoztatásával és a délutáni tanításukkal is.
A délutáni foglalkozáson három sármási gyerek is szívesen vesz részt, egyrészt, mert vegyes házasságból származnak, és nehezebben boldogulnak a tanulásban, másrészt segítünk nekik egy ingyenebéddel, mivel szociálisan nehezebb sorsú gyerekekről van szó.
Biztosítjuk a Nagysármás környéki falvakban élő, móruczi, báldi, lárgai magyar gyerekek ingáztatását is.
A múlt év folyamán is kaptunk támogatást, s az idén is bővült a támogatók száma. Olyan jóérzésű emberek, akik nélkül ezeknek a gyerekeknek nem lett volna esélyük felkapaszkodni a tudás és tanulás lépcsőjén. Örömmel megemlíteném Konrád Béla nyugalmazott tanárt, aki Nagysármáson tanított kedves feleségével, Konrád Ibolyával a ’60-as években, és aki jelentős összeggel támogatott mindkét tanévben, ifj. dr. Hermann János teológiai tanárt, a "Mezőség apostolaként " emlegetett idős Hermann János fiát. Ifj. Hermann János és kedves felesége, Hannie asszony első beszélgetésünkből megértették, hogy mire és miért van szükség a támogatásra. Nekik is megköszönjük jelentős összegű adományaikat.
Nagy támogatást ajánlott fel a nagysármási adventista egyház, akik közösségként példát mutattak arra, hogy összefogással nagy eredményeket lehet elérni. A közös gyűjtésből származó összeg mellett mind a tavalyi, mind az idei tanévben díjmentesen helyet adtak az imaház termeiben a délutáni foglalkozásoknak. Mások sem feledkeztek meg rólunk, mint például Csergedi György magánvállalkozó, aki az anyagi segítség mellett azon is fáradozott, hogy más támogatókat keressen. Kelemen Bernát magánvállalkozó saját maga ajánlotta fel anyagi támogatását éppen egy olyan pillanatban, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá. Egy másik nagylelkű vállalkozó, dr. Salat Csaba is anyagilag támogatta ügyünket. A marosvásárhelyi alsóvárosi református egyházközség, Lőrincz István lelkésszel az élen szép összeggel ajándékozott meg. A marosvásárhelyi Vártemplom Diakóniai Központja részéről, Fülöp G. Dénesné révén tanszercsomagokat kaptunk iskolakezdésre.
Ugyanakkor köszönjük azoknak a sármási és nem sármási polgároknak, akik adójuk két százalékával próbáltak enyhíteni a problémáinkon.
Szeretném megköszönni lelkész testvéreinknek, akik hittek az ügyünkben és fáradságot nem kímélve útbaigazítottak és elkísértek a szórványban élő magyar családokhoz. Ők is besegítenek a munkánkba azzal, hogy a vallásórákon magyarul is tanítják a szórványban élő gyerekeket. A lelkes fiatal lelkészek között említjük Lakó Jenő mezőzáhi és Kiss Szabolcs uzdiszentpéteri tiszteleteseket.
Dicséret jár azoknak a pedagógusoknak is, akik immár második éve részt vesznek az önkéntes munkában, vagyis tanítanak a délutáni foglalkozásokon, mint például Györfi Apollónia, Bartha Erzsébet, Kovács Emese, Székely Szabina tanítónők, Fekete Erzsébet, Szántó Réka, Nagy Amália, Fazakas Piroska tanárnők, Lukács Melinda és Kecskés Izabella óvónők.
Györfi Apollónia tanítónő kolléganőmmel mertünk nagyot álmodni és találtunk támogatókat, hogy az elképzeléseinket megvalósítsuk.
Reméljük, hogy még találunk olyan rokon lelkeket, akik szívesen adományoznának egy kevés összeget a szórványban élő gyerekek anyanyelvű oktatásának a támogatására. Szívesen fogadunk minden segítséget, nem csak pénzbeli adományokat, lehet ruházat, régi bútor, háztartási eszközök vagy éppen elektronikai cikkek és más olyan tárgyak, amelyeket fel lehetne használni az épülő bentlakás berendezésére.
Ez a bentlakás szintén a Kallós Zoltán Alapítvány támogatásával készül, a sármási régi parókia felújításával lehetőséget nyújtva nemcsak az ingázó gyerekek tanítására, hanem az elszállásolásukra is.
Kötelességem megköszönni Balázs Lajos nagysármási lelkésznek és Szilágyi János nagysármási gondnoknak a megértést és a bentlakás építéséhez való hozzájárulást.
Hisszük, hogy Reményik üzenete megérinti minden erdélyi, és nem csak erdélyi magyar szívét és segíteni fognak nekünk abban, hogy célunkat és feladatunkat továbbra is folytassuk, és esélyt adjunk minden kis faluban élő magyar gyereknek, hogy anyanyelvén tanulhasson.
Őszinte hálával
Györfi Apollónia tanítónő
és Lukács Melinda óvónő, történelemtanárnő. Népújság (Marosvásárhely)
2014. június 5.
Feltérképezik a Székelyföld lehetőségeit
Cselekvési alternatívák Székelyföldön címmel szervez térségfejlesztési konferenciát és műhelygyakorlatot Sepsiszentgyörgyön a Domokos Géza Egyesület.
A kétnapos rendezvény csütörtökön 17 órakor kezdődik a megyei önkormányzat épületének kis üléstermében. Domokos Péter, az egyesület elnöke kifejtette: a konferencia célja – a teljesség igénye nélkül – felmérni a székelyföldi térség értékeit, forrásait, mozgásterét, valamint fejlesztési opcióit.
Az esemény emellett találkozási lehetőséget biztosít a különböző szakterületek képviselőinek, és népszerűsíti a régió értékteremtői által elért eredményeket. „A térségfejlesztés témakörével már a kilencvenes évek óta foglalkoznak kisebb műhelyek, politikai pártok. Eredményeiket fel kell mutatni, hiszen javuló életérzést, sőt gyarapodást biztosítanak a közösségnek” – mondta el Domokos Péter.
A konferencián vállalkozók, egyetemi hallgatók, köztisztviselők, civil szervezetek képviselői szólalnak fel, de a rendezvény minden érdeklődő számára nyitott.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)
Cselekvési alternatívák Székelyföldön címmel szervez térségfejlesztési konferenciát és műhelygyakorlatot Sepsiszentgyörgyön a Domokos Géza Egyesület.
A kétnapos rendezvény csütörtökön 17 órakor kezdődik a megyei önkormányzat épületének kis üléstermében. Domokos Péter, az egyesület elnöke kifejtette: a konferencia célja – a teljesség igénye nélkül – felmérni a székelyföldi térség értékeit, forrásait, mozgásterét, valamint fejlesztési opcióit.
Az esemény emellett találkozási lehetőséget biztosít a különböző szakterületek képviselőinek, és népszerűsíti a régió értékteremtői által elért eredményeket. „A térségfejlesztés témakörével már a kilencvenes évek óta foglalkoznak kisebb műhelyek, politikai pártok. Eredményeiket fel kell mutatni, hiszen javuló életérzést, sőt gyarapodást biztosítanak a közösségnek” – mondta el Domokos Péter.
A konferencián vállalkozók, egyetemi hallgatók, köztisztviselők, civil szervezetek képviselői szólalnak fel, de a rendezvény minden érdeklődő számára nyitott.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)
2014. június 9.
Madéfalva gyermekei Gyimesbükkön
Lélekben egyben lenni, lelkileg feltöltődni gyűlt össze több ezer zarándok pünkösdvasárnap Gyimesbükkön. A történelmi Magyarország legkeletibb településén megtartott ünnepségek középpontjában idén a 250 évvel ezelőtt történt madéfalvi veszedelem és azt követően bujdosni kényszerülő székelyek kálváriája állt.
Az 1764-ben történt madéfalvi székelymészárlást követően Moldvába menekült székelyek 1777 és 1786 között öt magyar falut alapítottak Bukovinában, kettő erős vallásosságukról (Istensegíts, Fogadjisten), kettő a számukra kegyelmet kieszközölő gróf Hadik András erdélyi királybiztosról (Hadikfalva, Andrásfalva), egyet pedig II. Ferencz József császárról (Józseffalva) neveztek el. A nehéz körülmények között élő bukovinai székelyek sorsának rendezése többször került a Magyar kormány figyemének középpontjába, ugyanis több hullámban vándoroltak el innen a világ minden tájára.
A történészek a bukovinai székelyek négy főbb áttelepülési mozzanatát jegyezték fel. Elsőként 1883-ban 3520 bukovinai székely települt le Belgrád közelében, ők az al-dunai székelyek. Egy második csoport a 19. század végén, illetve a 20. század elején Déva környékére költözött, ahol megalakult többek között Csernakeresztúr és Sztrigyszentgyörgy, egy harmadik, kisebb csoport pedig 1905-ben Marosludas környékén telepedett le. A negyedik csoport hazatelepítése 1941-ben történt, amikor 13.198 bukovinai székelyt és 1000 főnyi moldvait telepítettek le Bácskában. Ezt a mozzanatot örökítette meg az a fotókiállítás, amely idén pünkösdkor volt látható a gyimesbükki Dani Gergely Általános Iskolában. A Hazatérés Bukovinából, 1941 című fotókiállítás létrejötte Kóka Rozália Magyar Örökség-díjas előadóművész érdeme, a Gyimesbe zarándokoló vendégek 40 darab A2-es méretű korabeli fotón keresztül élhették át az akkori történéseket.
Négy népcsoport énekei, meséi
Óriási tapsot kapott az a közel egy órás előadás, amelynek során a madéfalvi veszedelem után született népcsoportok énekeiből és táncaiból kaptunk ízelítőt. A Kóka Rozália által rendezett előadás során színpadra lépett a Madéfalvi Dalkör, a gyimesbükki hagyományőrzők, a pusztinai Hagyományőrző Együttes, illetve a bukovinai székelyek képviseletében a dél-dunántúli Palotabozsoki Dalkör, valamint Nyisztor Ilona, Fábián Éva és Sebestyén István népdalénekesek. Az Illés házaspár táncot, a rendező Kóka Rozália pedig az idős bukovinai székelyektől gyűjtött, Mária Trézsi (Mária Terézia) idejéből hátramaradt meséket adott elő, az előadás végén pedig közösen elénekelték a madéfalvi éneket, a Nekünk a legszebbik estét... című népdalt.
Fergeteges tapsot kapott az ezt követően színpadra lép Sebő zenekar. Sebő Ferenc Kossuth-díjas énekes gyakori vendég a Gyimesekben, édesapja Sebő Ödön főhadnagy vezette 1944-ben a magyar csapatokat az oroszok elleni harcokban, az ellenség gyűrűjéből való kitörést pedig a nagysikerű, A halálra ítélt zászlóalj c. könyvben örökítette meg. Sebőék ezúttal a magyar költészet gyöngyszemeiből, Tinódi Lantos Sebestyéntől Weöres Sándorig, megzenésített versekből nyújtottak át egy csokorral a zarándokoknak.
Zöld Péter, Márton Áron, Dani Gergely
Az ünnepi szentmise előtt a száz éve, 1914-ben kirobbanó első világháború, illetve hetven éve, 1944-ben lezajlott második világháborús ütközetekben – a környező hegyekben – elhunyt több száz hősi halottra emlékeztek, majd a kontumáci templommal szemben álló, Hitünk Kapuja és a magyarság megmaradását szimbolizáló oszlopok előtt elmélkedtek. Ezt követően Balla Imre gyimesi lelkész az erre az alkalomra elkészült, Xántus Géza képzőművész által festett, közszemlére kihelyezett Gyimesi Boldogasszony oltárkép üzenetét osztotta meg a jelenlévőkkel.
Az ünnepi szentmisét Salamon József gyimesbükki plébános mutatta be, aki prédikációjának első felében a szentlélek ünnepéről, ennek fontosságáról beszélt, majd három híres egyházi személyiség életpéldáját vázolta fel röviden: a Moldvába menekülő székelyek lelki gondozását vállaló Zöld Péter páterét, a 65 évvel ezelőtt éppen ezekben a napokban a Gyimesekben bérmakörúton lévő Márton Áron püspökét, illetve a negyven évvel ezelőtt, a kommunizmus sötét éveiben Gyimesbükkön templomépítésbe kezdő Dani Gergely plébánosét.
Az idei gyimesbükki ünnepet az egykori határtól pár méterre álló, felújított vasúti őrház elé érkező – a Székely Gyorsot és a Csíksomlyó Expresszt vontató – mozdonyok fogadása zárta. Beszédet mondott Deáky András nyugalmazott iskolaigazgató, helytörténész, vállalkozó és Görbe Vilmos gyimesbükki polgármester. A jelenlévők Antal Tibor népdalénekessel közösen elénekelték el a Boldogasszony Anyánk című egyházi éneket és a Székely himnuszt.
Lélekben feltöltődve indultak haza a Gyimesekből a zarándokok. Bizonyára többen észrevették, a szentmise alatt egy fiatal házaspár előtt békésen lobogott egymás mellett a székely és az osztrák zászló
Dobos László. Székelyhon.ro
Lélekben egyben lenni, lelkileg feltöltődni gyűlt össze több ezer zarándok pünkösdvasárnap Gyimesbükkön. A történelmi Magyarország legkeletibb településén megtartott ünnepségek középpontjában idén a 250 évvel ezelőtt történt madéfalvi veszedelem és azt követően bujdosni kényszerülő székelyek kálváriája állt.
Az 1764-ben történt madéfalvi székelymészárlást követően Moldvába menekült székelyek 1777 és 1786 között öt magyar falut alapítottak Bukovinában, kettő erős vallásosságukról (Istensegíts, Fogadjisten), kettő a számukra kegyelmet kieszközölő gróf Hadik András erdélyi királybiztosról (Hadikfalva, Andrásfalva), egyet pedig II. Ferencz József császárról (Józseffalva) neveztek el. A nehéz körülmények között élő bukovinai székelyek sorsának rendezése többször került a Magyar kormány figyemének középpontjába, ugyanis több hullámban vándoroltak el innen a világ minden tájára.
A történészek a bukovinai székelyek négy főbb áttelepülési mozzanatát jegyezték fel. Elsőként 1883-ban 3520 bukovinai székely települt le Belgrád közelében, ők az al-dunai székelyek. Egy második csoport a 19. század végén, illetve a 20. század elején Déva környékére költözött, ahol megalakult többek között Csernakeresztúr és Sztrigyszentgyörgy, egy harmadik, kisebb csoport pedig 1905-ben Marosludas környékén telepedett le. A negyedik csoport hazatelepítése 1941-ben történt, amikor 13.198 bukovinai székelyt és 1000 főnyi moldvait telepítettek le Bácskában. Ezt a mozzanatot örökítette meg az a fotókiállítás, amely idén pünkösdkor volt látható a gyimesbükki Dani Gergely Általános Iskolában. A Hazatérés Bukovinából, 1941 című fotókiállítás létrejötte Kóka Rozália Magyar Örökség-díjas előadóművész érdeme, a Gyimesbe zarándokoló vendégek 40 darab A2-es méretű korabeli fotón keresztül élhették át az akkori történéseket.
Négy népcsoport énekei, meséi
Óriási tapsot kapott az a közel egy órás előadás, amelynek során a madéfalvi veszedelem után született népcsoportok énekeiből és táncaiból kaptunk ízelítőt. A Kóka Rozália által rendezett előadás során színpadra lépett a Madéfalvi Dalkör, a gyimesbükki hagyományőrzők, a pusztinai Hagyományőrző Együttes, illetve a bukovinai székelyek képviseletében a dél-dunántúli Palotabozsoki Dalkör, valamint Nyisztor Ilona, Fábián Éva és Sebestyén István népdalénekesek. Az Illés házaspár táncot, a rendező Kóka Rozália pedig az idős bukovinai székelyektől gyűjtött, Mária Trézsi (Mária Terézia) idejéből hátramaradt meséket adott elő, az előadás végén pedig közösen elénekelték a madéfalvi éneket, a Nekünk a legszebbik estét... című népdalt.
Fergeteges tapsot kapott az ezt követően színpadra lép Sebő zenekar. Sebő Ferenc Kossuth-díjas énekes gyakori vendég a Gyimesekben, édesapja Sebő Ödön főhadnagy vezette 1944-ben a magyar csapatokat az oroszok elleni harcokban, az ellenség gyűrűjéből való kitörést pedig a nagysikerű, A halálra ítélt zászlóalj c. könyvben örökítette meg. Sebőék ezúttal a magyar költészet gyöngyszemeiből, Tinódi Lantos Sebestyéntől Weöres Sándorig, megzenésített versekből nyújtottak át egy csokorral a zarándokoknak.
Zöld Péter, Márton Áron, Dani Gergely
Az ünnepi szentmise előtt a száz éve, 1914-ben kirobbanó első világháború, illetve hetven éve, 1944-ben lezajlott második világháborús ütközetekben – a környező hegyekben – elhunyt több száz hősi halottra emlékeztek, majd a kontumáci templommal szemben álló, Hitünk Kapuja és a magyarság megmaradását szimbolizáló oszlopok előtt elmélkedtek. Ezt követően Balla Imre gyimesi lelkész az erre az alkalomra elkészült, Xántus Géza képzőművész által festett, közszemlére kihelyezett Gyimesi Boldogasszony oltárkép üzenetét osztotta meg a jelenlévőkkel.
Az ünnepi szentmisét Salamon József gyimesbükki plébános mutatta be, aki prédikációjának első felében a szentlélek ünnepéről, ennek fontosságáról beszélt, majd három híres egyházi személyiség életpéldáját vázolta fel röviden: a Moldvába menekülő székelyek lelki gondozását vállaló Zöld Péter páterét, a 65 évvel ezelőtt éppen ezekben a napokban a Gyimesekben bérmakörúton lévő Márton Áron püspökét, illetve a negyven évvel ezelőtt, a kommunizmus sötét éveiben Gyimesbükkön templomépítésbe kezdő Dani Gergely plébánosét.
Az idei gyimesbükki ünnepet az egykori határtól pár méterre álló, felújított vasúti őrház elé érkező – a Székely Gyorsot és a Csíksomlyó Expresszt vontató – mozdonyok fogadása zárta. Beszédet mondott Deáky András nyugalmazott iskolaigazgató, helytörténész, vállalkozó és Görbe Vilmos gyimesbükki polgármester. A jelenlévők Antal Tibor népdalénekessel közösen elénekelték el a Boldogasszony Anyánk című egyházi éneket és a Székely himnuszt.
Lélekben feltöltődve indultak haza a Gyimesekből a zarándokok. Bizonyára többen észrevették, a szentmise alatt egy fiatal házaspár előtt békésen lobogott egymás mellett a székely és az osztrák zászló
Dobos László. Székelyhon.ro
2014. június 12.
Egy „szabad” verseny margójára
19. IKV
Érdekes és figyelemre méltó, hogy minden évben feltűnik néhány tehetséges diák, aki könnyedén ír (akár egy szonettet is), gondolkodva, szellemesen fogalmaz, kreatív szövegben jelenít meg egy képet, slágerszöveget „komponál”, érdekes, sajátos gondolatvezetéssel fogalmaz esszét. És sorolhatnánk tovább a feladatokat, amelyekkel a 19. (április 11-i) Irodalmi Kreativitás Verseny országos szakaszán részt vevő diákok sikerrel megbirkóztak.
Ahogy tették a korábbi években is azok a fiatalok, akik kötetekkel bizonyították, hogy van, lesz utánpótlása az erdélyi magyar irodalomnak.
Ezért is érthetetlen, hogy a versenyt az eltelt közel 22 év alatt nem sikerült besorolni a hivatalos iskolai vetélkedők közé, amiért pontok, kedvezmény járna a diáknak a felvételi vizsgán. Iskolapolitikusaink, politikusaink, akik között nem egy irodalmár van, segíthetnének, hogy a támogatás idejében megérkezzen.
Az idei IKV megszervezésére két diákszövetség, a bolyais diákoké valamint a brassói Áprily Lajos Főgimnázium Nebulónia diákszövetsége pályázott. Mivel a pénz későn érkezett, a versenyt április 11-e, a költészet napja helyett a tanév vége felé, június 7-én tartották a marosvásárhelyi Bod Péter Tanulmányi és Diakóniai Központban. A vetélkedőre 24 középiskolás diák jött el Erdély négy iskolájából, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum mellett a brassói Áprily Lajos Főgimnáziumból, a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumból és a nagyváradi Ady Endre Líceumból. A korábbi versenyeken sokkal változatosabb volt a kép, most nem minden középiskola küldött résztvevőt. Mivel nem szerepel a hivatalos versenyek között, az utazási költségeket az iskolának kell fedeznie. Ahhoz, hogy az országos szakaszra eljussanak minden helységből, ahol magyar középiskola, osztály működik, meg kellett volna szervezni a vetélkedő megyei szakaszát.
– Ez volt az első verseny, hogy magamból tudtam adni, s nem azt kellett leírni, aminek a bemagolására rákényszerítenek. A magyar nyelv és irodalom tantárgyversenyekre is a kreatív feladatok reményében jelentkezem. Az IKV-n írt dolgozatomban nyugodtan kimondhatom a véleményem, amiért máskor általában elítélnek. Erre a versenyre olyan diákok jönnek, akik nem tudnak beilleszkedni a tantárgyverseny szigorú keretei közé – mondta Markó Orsolya, az Áprily középiskola diákja, aki a szervezésben való részvételt is vállalta, mert szívéhez nőtt ez a vetélkedő, annak ellenére, hogy az orvosi egyetemre készül.
– A tételek jobban tetszettek, mint a korábbi években, a feladatok változatosak voltak, mindenki talált kedvére valót – nyilatkozta Gáll Anna a bolyais szervezők nevében, aki a zsűri diáktagja volt.
– A múlt évben többen jöttek el, több megyéből – tette hozzá, s azt is, hogy csupán azt sajnálja, hogy mindig a szervezők, tételírók között szerepelt, s nem próbálta ki a versenyen való részvételt.
Végül Simon György magyartanárral beszélgettem, aki hosszú évek óta önzetlenül vállalja a szervezést, amelyben Haller Béla tanár a biztos segítsége, és évről évre mindazok, akiket megkér erre a feladatra.
– Jogilag törvényes kereteket kellene biztosítani a szervezés megkönnyítésére, ehhez keresünk támogatókat, hogy pályázhassunk, mert nem lévén jogi személyiség, ezt a feladatot a diákszövetségek kellett felvállalják. Sajnos, vannak olyan középiskolák, ahol hiányzik a jól működő diákszövetség, s ennek a következményét érezzük mi is.
Hamarosan száz kötetet tesz ki az IKV-n részt vett hajdani diákok irodalmi próbálkozásának eredménye. Ezért érdemes folytatni, annak ellenére, hogy a pénzhiány egyre nagyobb akadályokat gördít a szervezők elé.
Az idén is jó dolgozatok születtek, novellát írtak a legtöbben, és sikeres szonettet is díjaztunk, amely a megadott Fiókok címre íródott. Hiányzott viszont a riport, az interjú, a mese, a versfordítás, amit meg is jegyeztek a résztvevők. Szeretnénk emelni a verseny színvonalát, mert ez egy olyan vetélkedő, amely a kifejezés szabadságát biztosítja a versenyzőknek, és látható, mérhető eredményei vannak – mondta Simon György.
Az idei IKV országos szakaszának fődíját, a Mikó András-díjat Kajántó Beátának, a nagyváradi Ady Endre Elméleti Líceum diákjának ítélte a zsűri.
A további helyezések a XI.-XII. osztályosok csoportjában: 1. díj Horváth Beatrix (Bolyai Farkas. E. L.), 2. Kántor Zsolt (Bolyai Farkas E. L.), 3. Markó Orsolya (Áprily Lajos Főgimnázium, Brassó).
A IX.-X. osztályosok csoportjában: 1. díj Nagy Krisztina (Bolyai Farkas E. L.), 2. Ambrus Mózes (Áprily Lajos Főgimnázium), 3. Osváth Egon (Bolyai Farkas E. L.)
Különdíjak: Népújság-díj: Nagy Krisztina (Bolyai Farkas E. L.), a Múzsa melléklet különdíja: Markó Orsolya (Áprily Lajos Főgimnázium), a Látó különdíja: Kántor Zsolt (Bolyai Farkas E. L.), a Dr. Bernády György Alapítvány különdíja: Böjthe Róbert (Bolyai Farkas E. L.), a brassói Nebulónia Diákszövetség díja: Tamási Eszter (Márton Áron Főgimnázium, Csíkszereda), a Bolyai Diákszövetség különdíja: Gere Nóra (Márton Áron Főgimnázium).
BODOLAI GYÖNGYI. Népújság (Marosvásárhely)
19. IKV
Érdekes és figyelemre méltó, hogy minden évben feltűnik néhány tehetséges diák, aki könnyedén ír (akár egy szonettet is), gondolkodva, szellemesen fogalmaz, kreatív szövegben jelenít meg egy képet, slágerszöveget „komponál”, érdekes, sajátos gondolatvezetéssel fogalmaz esszét. És sorolhatnánk tovább a feladatokat, amelyekkel a 19. (április 11-i) Irodalmi Kreativitás Verseny országos szakaszán részt vevő diákok sikerrel megbirkóztak.
Ahogy tették a korábbi években is azok a fiatalok, akik kötetekkel bizonyították, hogy van, lesz utánpótlása az erdélyi magyar irodalomnak.
Ezért is érthetetlen, hogy a versenyt az eltelt közel 22 év alatt nem sikerült besorolni a hivatalos iskolai vetélkedők közé, amiért pontok, kedvezmény járna a diáknak a felvételi vizsgán. Iskolapolitikusaink, politikusaink, akik között nem egy irodalmár van, segíthetnének, hogy a támogatás idejében megérkezzen.
Az idei IKV megszervezésére két diákszövetség, a bolyais diákoké valamint a brassói Áprily Lajos Főgimnázium Nebulónia diákszövetsége pályázott. Mivel a pénz későn érkezett, a versenyt április 11-e, a költészet napja helyett a tanév vége felé, június 7-én tartották a marosvásárhelyi Bod Péter Tanulmányi és Diakóniai Központban. A vetélkedőre 24 középiskolás diák jött el Erdély négy iskolájából, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum mellett a brassói Áprily Lajos Főgimnáziumból, a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumból és a nagyváradi Ady Endre Líceumból. A korábbi versenyeken sokkal változatosabb volt a kép, most nem minden középiskola küldött résztvevőt. Mivel nem szerepel a hivatalos versenyek között, az utazási költségeket az iskolának kell fedeznie. Ahhoz, hogy az országos szakaszra eljussanak minden helységből, ahol magyar középiskola, osztály működik, meg kellett volna szervezni a vetélkedő megyei szakaszát.
– Ez volt az első verseny, hogy magamból tudtam adni, s nem azt kellett leírni, aminek a bemagolására rákényszerítenek. A magyar nyelv és irodalom tantárgyversenyekre is a kreatív feladatok reményében jelentkezem. Az IKV-n írt dolgozatomban nyugodtan kimondhatom a véleményem, amiért máskor általában elítélnek. Erre a versenyre olyan diákok jönnek, akik nem tudnak beilleszkedni a tantárgyverseny szigorú keretei közé – mondta Markó Orsolya, az Áprily középiskola diákja, aki a szervezésben való részvételt is vállalta, mert szívéhez nőtt ez a vetélkedő, annak ellenére, hogy az orvosi egyetemre készül.
– A tételek jobban tetszettek, mint a korábbi években, a feladatok változatosak voltak, mindenki talált kedvére valót – nyilatkozta Gáll Anna a bolyais szervezők nevében, aki a zsűri diáktagja volt.
– A múlt évben többen jöttek el, több megyéből – tette hozzá, s azt is, hogy csupán azt sajnálja, hogy mindig a szervezők, tételírók között szerepelt, s nem próbálta ki a versenyen való részvételt.
Végül Simon György magyartanárral beszélgettem, aki hosszú évek óta önzetlenül vállalja a szervezést, amelyben Haller Béla tanár a biztos segítsége, és évről évre mindazok, akiket megkér erre a feladatra.
– Jogilag törvényes kereteket kellene biztosítani a szervezés megkönnyítésére, ehhez keresünk támogatókat, hogy pályázhassunk, mert nem lévén jogi személyiség, ezt a feladatot a diákszövetségek kellett felvállalják. Sajnos, vannak olyan középiskolák, ahol hiányzik a jól működő diákszövetség, s ennek a következményét érezzük mi is.
Hamarosan száz kötetet tesz ki az IKV-n részt vett hajdani diákok irodalmi próbálkozásának eredménye. Ezért érdemes folytatni, annak ellenére, hogy a pénzhiány egyre nagyobb akadályokat gördít a szervezők elé.
Az idén is jó dolgozatok születtek, novellát írtak a legtöbben, és sikeres szonettet is díjaztunk, amely a megadott Fiókok címre íródott. Hiányzott viszont a riport, az interjú, a mese, a versfordítás, amit meg is jegyeztek a résztvevők. Szeretnénk emelni a verseny színvonalát, mert ez egy olyan vetélkedő, amely a kifejezés szabadságát biztosítja a versenyzőknek, és látható, mérhető eredményei vannak – mondta Simon György.
Az idei IKV országos szakaszának fődíját, a Mikó András-díjat Kajántó Beátának, a nagyváradi Ady Endre Elméleti Líceum diákjának ítélte a zsűri.
A további helyezések a XI.-XII. osztályosok csoportjában: 1. díj Horváth Beatrix (Bolyai Farkas. E. L.), 2. Kántor Zsolt (Bolyai Farkas E. L.), 3. Markó Orsolya (Áprily Lajos Főgimnázium, Brassó).
A IX.-X. osztályosok csoportjában: 1. díj Nagy Krisztina (Bolyai Farkas E. L.), 2. Ambrus Mózes (Áprily Lajos Főgimnázium), 3. Osváth Egon (Bolyai Farkas E. L.)
Különdíjak: Népújság-díj: Nagy Krisztina (Bolyai Farkas E. L.), a Múzsa melléklet különdíja: Markó Orsolya (Áprily Lajos Főgimnázium), a Látó különdíja: Kántor Zsolt (Bolyai Farkas E. L.), a Dr. Bernády György Alapítvány különdíja: Böjthe Róbert (Bolyai Farkas E. L.), a brassói Nebulónia Diákszövetség díja: Tamási Eszter (Márton Áron Főgimnázium, Csíkszereda), a Bolyai Diákszövetség különdíja: Gere Nóra (Márton Áron Főgimnázium).
BODOLAI GYÖNGYI. Népújság (Marosvásárhely)
2014. június 12.
Román író: nem kell Erdély Romániának!
Erdélynek el kellene szakadnia Romániától – ez az üzenete egy caracali születésű, Bukarestben élő román írónak, Liviu Andreinek.
Andrei Facebook-oldalán osztotta meg a nyílt levélként meghatározható írást, amelyben gyakran nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel illeti az erdélyieket.
Már az írás címe – Rakom a f…mat Erdélybe! – is jelzi, hogy hogyan gondolkodik az itteniekről. Leszögezi: azt akarja, hogy Románia fejedelemség legyen, a „mocskos Erdély” nélkül.
Szerinte Erdélyben cigányok, illetve a kolozsvári Sora nagyáruházban zabáló bozgorok élnek, az erdélyi nők pedig mind csúnyák, és prostituáltak. „Erdély csak rosszat hozott nekünk! Vinnék el, zabálnák meg az ördögök, meg Sabin Gherman démonai, mert végül is ezért végezte el a craiovai szekus iskolát!” – írja.
„Vigyék el a magyarok, és adjuk oda nekik a cigány Olténiát is, mert mégsem hagyhatjuk őket búza nélkül! Nem akarom, hogy továbbra is a magyar termékeitekkel etessetek! Nem akarok többé RMDSZ-t a saját fejedelemségemben! Menjetek tengerre a Balatonra, na gyerünk!” – folytatódik az írás.
„Nem érzem itt jól magam. Ez nem Románia!” – állapítja meg. Szerinte erdélyiek írták az összes alternatív tankönyvet, Kolozsvárról, Nagyszebenből és Brassóból indult ki a történelemhamisítás és az értékek kiforgatása.
„Rakom a f…mat Erdélybe és a magyar, szabadkőműves és egyéb, ördögi eredetű történelmetekbe! Nem kell többé! Undorodom! Vigyétek Hargitát és Kovásznát, és dugjátok a seggetekbe! (…) Vigyétek az undorító hegyeiteket, mert a magyarok úgyis elveszik az erdeiteket és a természeti forrásaitokat!” – fogalmaz Andrei, hozzá téve: nem akar „trójai falovat” Romániában.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)
Erdélynek el kellene szakadnia Romániától – ez az üzenete egy caracali születésű, Bukarestben élő román írónak, Liviu Andreinek.
Andrei Facebook-oldalán osztotta meg a nyílt levélként meghatározható írást, amelyben gyakran nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel illeti az erdélyieket.
Már az írás címe – Rakom a f…mat Erdélybe! – is jelzi, hogy hogyan gondolkodik az itteniekről. Leszögezi: azt akarja, hogy Románia fejedelemség legyen, a „mocskos Erdély” nélkül.
Szerinte Erdélyben cigányok, illetve a kolozsvári Sora nagyáruházban zabáló bozgorok élnek, az erdélyi nők pedig mind csúnyák, és prostituáltak. „Erdély csak rosszat hozott nekünk! Vinnék el, zabálnák meg az ördögök, meg Sabin Gherman démonai, mert végül is ezért végezte el a craiovai szekus iskolát!” – írja.
„Vigyék el a magyarok, és adjuk oda nekik a cigány Olténiát is, mert mégsem hagyhatjuk őket búza nélkül! Nem akarom, hogy továbbra is a magyar termékeitekkel etessetek! Nem akarok többé RMDSZ-t a saját fejedelemségemben! Menjetek tengerre a Balatonra, na gyerünk!” – folytatódik az írás.
„Nem érzem itt jól magam. Ez nem Románia!” – állapítja meg. Szerinte erdélyiek írták az összes alternatív tankönyvet, Kolozsvárról, Nagyszebenből és Brassóból indult ki a történelemhamisítás és az értékek kiforgatása.
„Rakom a f…mat Erdélybe és a magyar, szabadkőműves és egyéb, ördögi eredetű történelmetekbe! Nem kell többé! Undorodom! Vigyétek Hargitát és Kovásznát, és dugjátok a seggetekbe! (…) Vigyétek az undorító hegyeiteket, mert a magyarok úgyis elveszik az erdeiteket és a természeti forrásaitokat!” – fogalmaz Andrei, hozzá téve: nem akar „trójai falovat” Romániában.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)
2014. június 12.
Szabadság, igazságosság, méltányosság
A politikai berendezkedés alapgondolata és a kivitelezés gyakran ellentétben áll egymással. Ma is hallani olyan kijelentéseket, hogy a kommunizmus szép elképzelés volt, csak elrontották a gyakorlatba ültetését. Holott erről szó sincs. Ha volt a kommunista ideológiának valamiféle valóságmagja, valamiféle pozitív mondanivalója, akkor az a kapitalizmus kritikája volt. Viszont mindaz, amit köré épített, a dialektikus materializmus, az osztályharcelmélet, a proletárdiktatúra, az osztály nélküli társadalom, a kommunista párt, mint a társadalom élcsapata, a proletár-internacionalizmus mind papírszagú tévképzet, tömeggyilkosságba vezető messianisztikus társadalommérnökség.
Oldalak és gondolatok
Más a helyzet az egyébként oly sokat és joggal bírált angolszász típusú liberál-konzervatív demokráciával. Sokan a liberalizmust és a konzervativizmust egymással szögesen ellentétes elméletekként tartják számon, holott gyökereik a történeti alkotmánnyal rendelkező országokban, mint Nagy Britannia és Magyarország, bizonyos mértékig összefonódnak. A ma már a konzervativizmus apostolaként idézett Edmund Burke nem a tory, hanem a whig párt politikusa volt, de politológus legyen a talpán, aki Széchenyi István vagy Tisza István életművét – amelyben konzervatív és liberális elemek egyaránt megtalálhatók – be tudná sorolni egyik vagy másik „oldalra”. Az a liberál-konzervatív alapgondolat, hogy mindenki szabadsága addig tart, míg nem sérti a másikét, a társadalomelmélet legemberibb, leginkább élhető államrendezkedést ígérő tézise. Levezethető belőle egy olyan állami struktúra és politikai gyakorlat, amely közel optimálisan elegyíti az állami korlátozás és az egyéni szabadság látszólag szembefutó, a valóságban egymást feltételező elvének alkalmazását. Csak az állam biztosíthatja, hogy senki ne terjeszkedhessen saját szabadságának határain túl, és ezt csakis a legitim kényszer monopóliumán keresztül teheti. Állami kényszer nélkül nincs szabadság, csak anarchia. Ami bizony káosz, s nem „hatalom nélküli rend”, mint hirdeti némely, a valóságtól elrugaszkodott széplélek az anarchista társadalomfilozófusoktól a Tankcsapda nevű punkrock zenekarig.
Az utóbbi időben Európában a magát balra soroló politikai tábor egyre közelebb van ahhoz, hogy megszerezze a közvélemény alakításának monopóliumát. A demokrácia és az egyéni szabadság jelszavával törekszik felszámolni a hagyományokat, a nemzeteket, kultiválja a devianciákat, tesz élhetetlenné egyes vidékeket és régiókat a „liberális büntetőjog-politikával”, amely a humanizmus jegyében visszaengedi a társadalomba az antiszociális bűnözőket. A jéghegy csúcsa az a tézis, hogy „a tényleges életfogytiglan embertelen”, ezért alkalmazhatatlan az unióban. Az netán emberi, igazságos és méltányos, hogy lehetőséget adunk többszörös gyilkosoknak újabb gyilkolásra?
Mindez azonban nem jelenti hogy rossz lenne az alapgondolat.
Lopakodó ceauşizmus
Azokban az államokban, ahol a demokráciát importálták, s az nem alakult ki szervesen, mint például a Bukarest hatalma alatt álló területeken, ellenkező irányú túlzásokat tapasztalhatunk. A román közgondolkodásnak soha nem volt alapja a kölcsönös méltányosság, egymás szabadságának kölcsönös tisztelete. Erre vezethető vissza, hogy a román politikusok szemrebbenés nélkül képesek azt állítani, hogy a kisebbségek jogainak érvényesülése sértené a többség jogait, hogy újra és újra olyan javaslatokkal állnak elő, amelyek egyszerre sértik az egyetemes méltányosság elvét, az emberi jogokat és a román alkotmányt. És erre vezethető vissza az is, hogy az éppen kormányzó elit eszközként használja az elvileg politikailag semleges államapparátust saját hatalmi érdekeinek megfelelően, legyen szó a bíróságokról – legismertebb, legkirívóbb a Mikó-ügy, de hosszan lehet sorolni azon eseteket a Batthyaneumtól a temesvári Magyar Házig, amikor a jogos tulajdonosok egyáltalán nem kerülhettek birtokba – vagy a rendőrségről. Bár a rendőrség a kormány irányítása alatt működik, míg a bíróság elvileg a kormánytól független hatalmi ágként, azért vérlázító, hogy rendőröket küldenek egyszerű emberek nyakára azzal az ürüggyel, hogy magyar emberek feljelentése alapján járnak el. Zargatják a békés polgárokat, kihallgatják őket arról, hogy aláírták vagy sem egy politikai párt támogatói ívét. A székely zászlók elleni hadjáratot, a román zászló kitűzésének kierőszakolását színmagyar területeken, a román himnusz iskolákba való napi elénekeltetésének tervezett gyakorlatát elnézve, vagy azt a javaslatot, amely büntetné a területi autonómia követelésének képviseletét és népszerűsítését, azt láthatjuk, hogy a diktátor kivégzése után negyed évszázaddal a közgondolkodás demokratikus deficitjére visszavezethető lopakodó ceauşizmussal van dolgunk.
Jól szeretni
Az állam a maga etnosoviniszta ideológiáját akarja ráerőszakolni más nemzetiségű, más érzésű polgáraira. Nyilvánvaló, attól nem fogja a székely ember jobban szeretni Romániát, ha gyermekei naponta éneklik a román himnuszt, vagy a magyarok által felépített, évszázadokon át megvédett, ma is zömmel magyarok által lakott városokban román zászló leng az állami épületeken. A cél a megalázás: szimbolikus síkon megmutatni nekünk, hogy ki az úr a csellel, fondorlattal általuk megszerzett hazában.
Erre többféle reakció lehetséges magyar oldalról, tapasztalunk is gyakorlatban többféle választ. Van, aki a lassan évszázados megaláztatásba belefáradva fásultan rálegyint, akadnak, akik a Stockholm-szindróma mentén az elnyomókkal azonosulnak. Azt magyarázzák saját véreiknek, hogy nem is olyan rossz itt nekünk, hogy az összmagyar gondolat abszurdum, hogy minden erdélyi magyar román is egy kicsit, hogy legyünk érzés szintjén is lojális állampolgárok, s szurkoljunk a román csapatnak – lásd például Parászka Boróka, Pap Szilárd István vagy Bíró Zoltán politikai publicisztikáit. Vannak, akik kormányról legitimálják e politikát, némi, elektorális okokból kötelező morgás és erőtlen tiltakozás mellett, s persze vannak, akik szerény eszközeikkel felveszik a harcot eme embertelen és demokráciaellenes politikai gyakorlattal.
Nem kétséges, hogy e magatartásformák közül melyik az, amely az egyetemes igazságosság, méltányosság, kölcsönös szabadságtisztelet elvi alapján áll.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A politikai berendezkedés alapgondolata és a kivitelezés gyakran ellentétben áll egymással. Ma is hallani olyan kijelentéseket, hogy a kommunizmus szép elképzelés volt, csak elrontották a gyakorlatba ültetését. Holott erről szó sincs. Ha volt a kommunista ideológiának valamiféle valóságmagja, valamiféle pozitív mondanivalója, akkor az a kapitalizmus kritikája volt. Viszont mindaz, amit köré épített, a dialektikus materializmus, az osztályharcelmélet, a proletárdiktatúra, az osztály nélküli társadalom, a kommunista párt, mint a társadalom élcsapata, a proletár-internacionalizmus mind papírszagú tévképzet, tömeggyilkosságba vezető messianisztikus társadalommérnökség.
Oldalak és gondolatok
Más a helyzet az egyébként oly sokat és joggal bírált angolszász típusú liberál-konzervatív demokráciával. Sokan a liberalizmust és a konzervativizmust egymással szögesen ellentétes elméletekként tartják számon, holott gyökereik a történeti alkotmánnyal rendelkező országokban, mint Nagy Britannia és Magyarország, bizonyos mértékig összefonódnak. A ma már a konzervativizmus apostolaként idézett Edmund Burke nem a tory, hanem a whig párt politikusa volt, de politológus legyen a talpán, aki Széchenyi István vagy Tisza István életművét – amelyben konzervatív és liberális elemek egyaránt megtalálhatók – be tudná sorolni egyik vagy másik „oldalra”. Az a liberál-konzervatív alapgondolat, hogy mindenki szabadsága addig tart, míg nem sérti a másikét, a társadalomelmélet legemberibb, leginkább élhető államrendezkedést ígérő tézise. Levezethető belőle egy olyan állami struktúra és politikai gyakorlat, amely közel optimálisan elegyíti az állami korlátozás és az egyéni szabadság látszólag szembefutó, a valóságban egymást feltételező elvének alkalmazását. Csak az állam biztosíthatja, hogy senki ne terjeszkedhessen saját szabadságának határain túl, és ezt csakis a legitim kényszer monopóliumán keresztül teheti. Állami kényszer nélkül nincs szabadság, csak anarchia. Ami bizony káosz, s nem „hatalom nélküli rend”, mint hirdeti némely, a valóságtól elrugaszkodott széplélek az anarchista társadalomfilozófusoktól a Tankcsapda nevű punkrock zenekarig.
Az utóbbi időben Európában a magát balra soroló politikai tábor egyre közelebb van ahhoz, hogy megszerezze a közvélemény alakításának monopóliumát. A demokrácia és az egyéni szabadság jelszavával törekszik felszámolni a hagyományokat, a nemzeteket, kultiválja a devianciákat, tesz élhetetlenné egyes vidékeket és régiókat a „liberális büntetőjog-politikával”, amely a humanizmus jegyében visszaengedi a társadalomba az antiszociális bűnözőket. A jéghegy csúcsa az a tézis, hogy „a tényleges életfogytiglan embertelen”, ezért alkalmazhatatlan az unióban. Az netán emberi, igazságos és méltányos, hogy lehetőséget adunk többszörös gyilkosoknak újabb gyilkolásra?
Mindez azonban nem jelenti hogy rossz lenne az alapgondolat.
Lopakodó ceauşizmus
Azokban az államokban, ahol a demokráciát importálták, s az nem alakult ki szervesen, mint például a Bukarest hatalma alatt álló területeken, ellenkező irányú túlzásokat tapasztalhatunk. A román közgondolkodásnak soha nem volt alapja a kölcsönös méltányosság, egymás szabadságának kölcsönös tisztelete. Erre vezethető vissza, hogy a román politikusok szemrebbenés nélkül képesek azt állítani, hogy a kisebbségek jogainak érvényesülése sértené a többség jogait, hogy újra és újra olyan javaslatokkal állnak elő, amelyek egyszerre sértik az egyetemes méltányosság elvét, az emberi jogokat és a román alkotmányt. És erre vezethető vissza az is, hogy az éppen kormányzó elit eszközként használja az elvileg politikailag semleges államapparátust saját hatalmi érdekeinek megfelelően, legyen szó a bíróságokról – legismertebb, legkirívóbb a Mikó-ügy, de hosszan lehet sorolni azon eseteket a Batthyaneumtól a temesvári Magyar Házig, amikor a jogos tulajdonosok egyáltalán nem kerülhettek birtokba – vagy a rendőrségről. Bár a rendőrség a kormány irányítása alatt működik, míg a bíróság elvileg a kormánytól független hatalmi ágként, azért vérlázító, hogy rendőröket küldenek egyszerű emberek nyakára azzal az ürüggyel, hogy magyar emberek feljelentése alapján járnak el. Zargatják a békés polgárokat, kihallgatják őket arról, hogy aláírták vagy sem egy politikai párt támogatói ívét. A székely zászlók elleni hadjáratot, a román zászló kitűzésének kierőszakolását színmagyar területeken, a román himnusz iskolákba való napi elénekeltetésének tervezett gyakorlatát elnézve, vagy azt a javaslatot, amely büntetné a területi autonómia követelésének képviseletét és népszerűsítését, azt láthatjuk, hogy a diktátor kivégzése után negyed évszázaddal a közgondolkodás demokratikus deficitjére visszavezethető lopakodó ceauşizmussal van dolgunk.
Jól szeretni
Az állam a maga etnosoviniszta ideológiáját akarja ráerőszakolni más nemzetiségű, más érzésű polgáraira. Nyilvánvaló, attól nem fogja a székely ember jobban szeretni Romániát, ha gyermekei naponta éneklik a román himnuszt, vagy a magyarok által felépített, évszázadokon át megvédett, ma is zömmel magyarok által lakott városokban román zászló leng az állami épületeken. A cél a megalázás: szimbolikus síkon megmutatni nekünk, hogy ki az úr a csellel, fondorlattal általuk megszerzett hazában.
Erre többféle reakció lehetséges magyar oldalról, tapasztalunk is gyakorlatban többféle választ. Van, aki a lassan évszázados megaláztatásba belefáradva fásultan rálegyint, akadnak, akik a Stockholm-szindróma mentén az elnyomókkal azonosulnak. Azt magyarázzák saját véreiknek, hogy nem is olyan rossz itt nekünk, hogy az összmagyar gondolat abszurdum, hogy minden erdélyi magyar román is egy kicsit, hogy legyünk érzés szintjén is lojális állampolgárok, s szurkoljunk a román csapatnak – lásd például Parászka Boróka, Pap Szilárd István vagy Bíró Zoltán politikai publicisztikáit. Vannak, akik kormányról legitimálják e politikát, némi, elektorális okokból kötelező morgás és erőtlen tiltakozás mellett, s persze vannak, akik szerény eszközeikkel felveszik a harcot eme embertelen és demokráciaellenes politikai gyakorlattal.
Nem kétséges, hogy e magatartásformák közül melyik az, amely az egyetemes igazságosság, méltányosság, kölcsönös szabadságtisztelet elvi alapján áll.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. június 12.
Sylvester Lajosra emlékeztek
Plakettet idén, szobrot jövőre avatnak
A csernátoni Sylvester Lajos Községi Könyvtárban vasárnap számos érdeklődő jelenlétében avatták fel az intézmény falán elhelyezett, a névadót ábrázoló plakettet, majd munkásságáról is megemlékeztek.
A Vargha Mihály szobrászművész által készített plakett avatása előtt Bölöni Dávid polgármester nemcsak elöljáróként tartott rövid beszédet, hanem barátként is emlékezett „Szobor Lajira”, aki e melléknevét arról kapta, hogy a diktatúra alatt Háromszék-szerte számos emlékhely-állításnál bábáskodott. Ahogyan ő maga e ténykedésről vallotta: „a kisebbségi létben a jövőt nem tudnám elképzelni szimbólumok nélkül.”
Ezt követően bemutatták a Szobrainkkal szembenézve című kisfilmet, amelyben az ünnepelt Király Károly egykori megyevezetővel beszélget arról a korról, amelyben a kettős szerepvállalás volt az egyetlen járható út ahhoz, hogy Kovászna megye egyfajta erdélyi magyar kisebbségi modellé válhasson. Itt ugyanis a hatalom figyelő szeme ellenére magyar vonatkozású intézményeket hozhattak létre, szobrokat állíthattak elődeink tiszteletére.
Novák Zoltán történész a letűnt korszak tárgyilagos bemutatásával Sylvester Lajos munkásságának jelentőségét tette érthetőbbé. Váry O. Péter újságíró, Sylvester veje az újságíró, közíró közéleti szerepvállalásáról beszélt és arról, hogy 1989 után – visszavonulva a politikától – miként támogatta az utána jövő nemzedékek közéleti képviselőit. Ezt az ifjúságot felkaroló magatartást emelte ki a barátként emlékező Tamás Sándor megyetanácselnök is, elmondva, gyakran a publicistától merítettek erőt a mindennapi munkához. „De nemcsak a szobrok állítására, hanem a közösen kiadott könyvekre is jó érzés visszagondolni, mert ezek mérföldkövek, kordokumentumok az önismeretünkből. A közös anekdotázásokra is szívesen emlékezem, miközben nem szabad elfeledkezni, hogy a legfontosabb, a szoboravatás egyfajta térfoglalás is egyben” – fejtette ki az elöljáró, majd így folytatta:
„Nagy szükségünk van ilyen alkalmakra ma is, mert azok a folyamatok, amelyek a diktatúra ideje alatt mozgatták a közéletet, ha más formában is, de ma is érvényben vannak. Igaz, hogy ma már nem jön utánunk az a bizonyos „fekete kocsi”, mint annak idején az ellenzék megsemmisítésére, de a visszahúzó erők ugyanúgy léteznek, és ezekkel meg kell küzdeni. Ehhez ma is bátorság szükséges.”
Haszmann Pál a tőle megszokott veretes szavakkal ecsetelte Sylvester érdemeit, majd közölte a jelenlevőkkel, hogy régi szép szokás szerint szoborbizottságot hoznak létre, amely azon munkálkodik, hogy egy év múlva szobrot állítsanak a község híres szülöttének. Megjegyezte: az elképzelést a helyi és a megyei önkormányzat is támogatja.
Bagoly Miklós, a Kovászna Megyei Kis- és Középvállalkozók Szövetségének elnöke is megemlékezett Sylvesterről, akivel együtt adták ki a Kézdivásárhelyről elszármazott család sarjaként született Rákosi Viktor könyvét, a Hős fiúkat; ennek egy példányát a könyvtárnak adományozta. Ugyanakkor Ágoston József könyvtárigazgató megköszönte a magyarországi Szilágyi Lászlónak a felajánlott könyvadományt.
Jancsó Katalin
Plakettet idén, szobrot jövőre avatnak
A csernátoni Sylvester Lajos Községi Könyvtárban vasárnap számos érdeklődő jelenlétében avatták fel az intézmény falán elhelyezett, a névadót ábrázoló plakettet, majd munkásságáról is megemlékeztek.
A Vargha Mihály szobrászművész által készített plakett avatása előtt Bölöni Dávid polgármester nemcsak elöljáróként tartott rövid beszédet, hanem barátként is emlékezett „Szobor Lajira”, aki e melléknevét arról kapta, hogy a diktatúra alatt Háromszék-szerte számos emlékhely-állításnál bábáskodott. Ahogyan ő maga e ténykedésről vallotta: „a kisebbségi létben a jövőt nem tudnám elképzelni szimbólumok nélkül.”
Ezt követően bemutatták a Szobrainkkal szembenézve című kisfilmet, amelyben az ünnepelt Király Károly egykori megyevezetővel beszélget arról a korról, amelyben a kettős szerepvállalás volt az egyetlen járható út ahhoz, hogy Kovászna megye egyfajta erdélyi magyar kisebbségi modellé válhasson. Itt ugyanis a hatalom figyelő szeme ellenére magyar vonatkozású intézményeket hozhattak létre, szobrokat állíthattak elődeink tiszteletére.
Novák Zoltán történész a letűnt korszak tárgyilagos bemutatásával Sylvester Lajos munkásságának jelentőségét tette érthetőbbé. Váry O. Péter újságíró, Sylvester veje az újságíró, közíró közéleti szerepvállalásáról beszélt és arról, hogy 1989 után – visszavonulva a politikától – miként támogatta az utána jövő nemzedékek közéleti képviselőit. Ezt az ifjúságot felkaroló magatartást emelte ki a barátként emlékező Tamás Sándor megyetanácselnök is, elmondva, gyakran a publicistától merítettek erőt a mindennapi munkához. „De nemcsak a szobrok állítására, hanem a közösen kiadott könyvekre is jó érzés visszagondolni, mert ezek mérföldkövek, kordokumentumok az önismeretünkből. A közös anekdotázásokra is szívesen emlékezem, miközben nem szabad elfeledkezni, hogy a legfontosabb, a szoboravatás egyfajta térfoglalás is egyben” – fejtette ki az elöljáró, majd így folytatta:
„Nagy szükségünk van ilyen alkalmakra ma is, mert azok a folyamatok, amelyek a diktatúra ideje alatt mozgatták a közéletet, ha más formában is, de ma is érvényben vannak. Igaz, hogy ma már nem jön utánunk az a bizonyos „fekete kocsi”, mint annak idején az ellenzék megsemmisítésére, de a visszahúzó erők ugyanúgy léteznek, és ezekkel meg kell küzdeni. Ehhez ma is bátorság szükséges.”
Haszmann Pál a tőle megszokott veretes szavakkal ecsetelte Sylvester érdemeit, majd közölte a jelenlevőkkel, hogy régi szép szokás szerint szoborbizottságot hoznak létre, amely azon munkálkodik, hogy egy év múlva szobrot állítsanak a község híres szülöttének. Megjegyezte: az elképzelést a helyi és a megyei önkormányzat is támogatja.
Bagoly Miklós, a Kovászna Megyei Kis- és Középvállalkozók Szövetségének elnöke is megemlékezett Sylvesterről, akivel együtt adták ki a Kézdivásárhelyről elszármazott család sarjaként született Rákosi Viktor könyvét, a Hős fiúkat; ennek egy példányát a könyvtárnak adományozta. Ugyanakkor Ágoston József könyvtárigazgató megköszönte a magyarországi Szilágyi Lászlónak a felajánlott könyvadományt.
Jancsó Katalin
2014. június 12.
Romsics: közelíteni kell a meghasadt történelmi tudatot
A huszadik században számos olyan jelenség következett be, amely alakította a történelmet, szerdán délután tartott kolozsvári előadásában Romsics Ignác azonban kettőt emelt ki ezek közül. A neves magyarországi történész a trianoni békeszerződést és a holokausztot, ezáltal két emlékezetet igyekezett közelebb hozni egymáshoz.
Mindkét kiemelt történelmi esemény messziről indul. Trianon kapcsán meg kell jegyezni, a 19. század elején a magyar királyság területén 47-48 százalék magyar élt, Erdélyben ez az arány 36. Míg a feudális társadalomban a származás nem számított, a modern nacionalizmus megjelenésével a nyelvre alapozódó kultúra meghatározó lett, ezért született meg az igény arra, hogy ahol többségben él egy nemzet, ott önigazgatást követel. Ezekkel az igényekkel a magyar és osztrák vezetőség nem foglalkozott, a történész szerint azonban nem biztos, hogy ha a követelések teljesülnek, az ország szétszakadása elkerülhető.
A középkortól jelentős arányú izraelita közösség alakult ki a magyarság mellett, akik a banki szféra, a nagyipar irányító rétegét ötven-hatvan százalékban képviselték, de a szabadpályás értelmiségi körökben is jelentős arányban vannak jelen. A mezőgazdaságban már más a kép, itt az izraelita vallásúak aránya egy százaléka, a közép- és nagybérlők, birtokosok esetén már negyven-ötven. Ez önmagában sikeres felemelkedést jelent a részükről, ugyanakkor óriási hozzájárulás a magyar ipari, gazdasági és kulturális modernizációhoz.
A második világháborút követően komoly szociális problémák sújtották a társadalmat, ezért a düh megtalálta a célpontokat, azaz a zsidóságot. A Károlyi-kormányban már harminc-negyven százalékos az izraelita reprezentáció, a tanácsköztársaság alatt pedig már kétharmaduk izraelita vallású vagy zsidó származású – ez az elitváltás pedig önmagában véve is sokkolja a magyar nemességet és leszármazottaikat, nem szólva a gazdasági-társadalmi hatalmuk megszűnéséről. Ezért aztán megjelenik az újabb antiszemita sztereotípia, miszerint a kommunisták mind zsidók, a kommunizmus zsidó dolog.
A korábbi állampolgári egyenjogúságot az 1920-ban elfogadott numerus clausus csorbítja, amely a különböző származású, vallású csoportok felsőoktatásban levő képviseletét szabályozza. Ez ugyan 1928-ban enyhül, a zsidóság másképp éli meg a harmincas évek végét és negyvenes évek elejét, mint a magyarság, hiszen előbbieket az elnyomásuk, utóbbiakat a területi revízió foglalkoztatja. 1944 tavaszán aztán közel négyszázezer magyarországi zsidót deportálnak, ami felveti a kérdést Romsics szerint, hogy ki is a felelős? A történész úgy értékeli, a deportálásokhoz kellett a német megszállás, de miután a megszállás megtörtént, a magyar közigazgatás végre is hajtja a parancsokat – hozzáteendő, hogy a főispánok, polgármesterek kétharmadának lecserélése, a biztonsági erők internálása után. Horthy mindezt passzívan figyeli, míg július elején leállítja a deportálásokat, megmentve ezzel a budapesti zsidóságot.
Ez a tragédia a korábban vizionált együttélést érvényteleníti, nem szólva a későbbi megtorlásokról, népbírósági perekről, amelyek illuzórikussá teszik, hogy az a fajta emlékezetközösség, amelynek a holokauszt által közvetlenül érintett, találkozzon azzal a fajta másik emlékezetközösséggel, amely másképp éli meg a világháborút. Aki a pesti gettóban van, az felszabadítóként éli meg a szovjet hadsereg érkezését, akinek a gyereke a Kárpátokban harcol, vagy akinek a gyerekét megerőszakolják, megszállóként tekint rájuk.
A két fogalom összehozása Márainak sem sikerült már, a két élményvilág pedig a gyerekeken, az unokákon keresztül a mai napig él. Romsics Ignác szerint csak tudatos, konstruktív, és nem politikai haszonszerzés céljával vezérelt emlékezetpolitikával lehet közelebb hozni egymáshoz a feleket.
Kustán Magyari Attila. maszol.ro
A huszadik században számos olyan jelenség következett be, amely alakította a történelmet, szerdán délután tartott kolozsvári előadásában Romsics Ignác azonban kettőt emelt ki ezek közül. A neves magyarországi történész a trianoni békeszerződést és a holokausztot, ezáltal két emlékezetet igyekezett közelebb hozni egymáshoz.
Mindkét kiemelt történelmi esemény messziről indul. Trianon kapcsán meg kell jegyezni, a 19. század elején a magyar királyság területén 47-48 százalék magyar élt, Erdélyben ez az arány 36. Míg a feudális társadalomban a származás nem számított, a modern nacionalizmus megjelenésével a nyelvre alapozódó kultúra meghatározó lett, ezért született meg az igény arra, hogy ahol többségben él egy nemzet, ott önigazgatást követel. Ezekkel az igényekkel a magyar és osztrák vezetőség nem foglalkozott, a történész szerint azonban nem biztos, hogy ha a követelések teljesülnek, az ország szétszakadása elkerülhető.
A középkortól jelentős arányú izraelita közösség alakult ki a magyarság mellett, akik a banki szféra, a nagyipar irányító rétegét ötven-hatvan százalékban képviselték, de a szabadpályás értelmiségi körökben is jelentős arányban vannak jelen. A mezőgazdaságban már más a kép, itt az izraelita vallásúak aránya egy százaléka, a közép- és nagybérlők, birtokosok esetén már negyven-ötven. Ez önmagában sikeres felemelkedést jelent a részükről, ugyanakkor óriási hozzájárulás a magyar ipari, gazdasági és kulturális modernizációhoz.
A második világháborút követően komoly szociális problémák sújtották a társadalmat, ezért a düh megtalálta a célpontokat, azaz a zsidóságot. A Károlyi-kormányban már harminc-negyven százalékos az izraelita reprezentáció, a tanácsköztársaság alatt pedig már kétharmaduk izraelita vallású vagy zsidó származású – ez az elitváltás pedig önmagában véve is sokkolja a magyar nemességet és leszármazottaikat, nem szólva a gazdasági-társadalmi hatalmuk megszűnéséről. Ezért aztán megjelenik az újabb antiszemita sztereotípia, miszerint a kommunisták mind zsidók, a kommunizmus zsidó dolog.
A korábbi állampolgári egyenjogúságot az 1920-ban elfogadott numerus clausus csorbítja, amely a különböző származású, vallású csoportok felsőoktatásban levő képviseletét szabályozza. Ez ugyan 1928-ban enyhül, a zsidóság másképp éli meg a harmincas évek végét és negyvenes évek elejét, mint a magyarság, hiszen előbbieket az elnyomásuk, utóbbiakat a területi revízió foglalkoztatja. 1944 tavaszán aztán közel négyszázezer magyarországi zsidót deportálnak, ami felveti a kérdést Romsics szerint, hogy ki is a felelős? A történész úgy értékeli, a deportálásokhoz kellett a német megszállás, de miután a megszállás megtörtént, a magyar közigazgatás végre is hajtja a parancsokat – hozzáteendő, hogy a főispánok, polgármesterek kétharmadának lecserélése, a biztonsági erők internálása után. Horthy mindezt passzívan figyeli, míg július elején leállítja a deportálásokat, megmentve ezzel a budapesti zsidóságot.
Ez a tragédia a korábban vizionált együttélést érvényteleníti, nem szólva a későbbi megtorlásokról, népbírósági perekről, amelyek illuzórikussá teszik, hogy az a fajta emlékezetközösség, amelynek a holokauszt által közvetlenül érintett, találkozzon azzal a fajta másik emlékezetközösséggel, amely másképp éli meg a világháborút. Aki a pesti gettóban van, az felszabadítóként éli meg a szovjet hadsereg érkezését, akinek a gyereke a Kárpátokban harcol, vagy akinek a gyerekét megerőszakolják, megszállóként tekint rájuk.
A két fogalom összehozása Márainak sem sikerült már, a két élményvilág pedig a gyerekeken, az unokákon keresztül a mai napig él. Romsics Ignác szerint csak tudatos, konstruktív, és nem politikai haszonszerzés céljával vezérelt emlékezetpolitikával lehet közelebb hozni egymáshoz a feleket.
Kustán Magyari Attila. maszol.ro
2014. június 13.
Nyitott kapuk, nyitott szívek a kolozsvári unitáriusoknál
Zsíroskenyér, arcfestés és minden, ami zene
Műfajtól függetlenül a zene a központi témája az idén második alkalommal, június 11. és 15. között megszervezett Nyitott kapuk a kolozsvári unitáriusoknál rendezvénysorozatnak, amely ezúttal is minden korosztálynak változatos programot kínál.
És bár az ötnapos programsorozat időpontja a tavalyhoz képest változott, a szervezők lelkesedése töretlen – ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az eddig lezajlott rendezvényeik népszerűsége. Hangversenyek, borkóstoló, kiállítások, kórustalálkozó, táncház és családos találkozók is szerepelnek a programban, a tegnap megnyílt unitárius utcában – és az óvodában – pedig számos gyermekfoglalkozással várják az érdeklődőket. Az unitárius utca a rendezvény egész ideje alatt különféle alternatív tevékenységekkel várja a kíváncsiskodókat: míg tegnap arcfestés, könyvbolhapiac, híres unitáriusokról szóló fotókiállítás várta az érdeklődőket, ma a sportoké lesz a főszerep.
(dézsi) Szabadság (Kolozsvár)
Zsíroskenyér, arcfestés és minden, ami zene
Műfajtól függetlenül a zene a központi témája az idén második alkalommal, június 11. és 15. között megszervezett Nyitott kapuk a kolozsvári unitáriusoknál rendezvénysorozatnak, amely ezúttal is minden korosztálynak változatos programot kínál.
És bár az ötnapos programsorozat időpontja a tavalyhoz képest változott, a szervezők lelkesedése töretlen – ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az eddig lezajlott rendezvényeik népszerűsége. Hangversenyek, borkóstoló, kiállítások, kórustalálkozó, táncház és családos találkozók is szerepelnek a programban, a tegnap megnyílt unitárius utcában – és az óvodában – pedig számos gyermekfoglalkozással várják az érdeklődőket. Az unitárius utca a rendezvény egész ideje alatt különféle alternatív tevékenységekkel várja a kíváncsiskodókat: míg tegnap arcfestés, könyvbolhapiac, híres unitáriusokról szóló fotókiállítás várta az érdeklődőket, ma a sportoké lesz a főszerep.
(dézsi) Szabadság (Kolozsvár)
2014. június 16.
Keresztény egyházak helyzete az Európai Unióban
„Hitünkkel, értékeinkkel, kultúránkkal hozzájárulhatunk Európa megújulásához”
A gyárvárosi Új Ezredév Központ gyülekezeti termében június 14-én, szombaton került sor a Keresztény egyházak helyzete az Európai Unióban című konferenciára. Az előadók – Remus Groze baptista lelkipásztor (Temesvár), dr. Juhász Tamás dogmatikus professzor (Kolozsvár), S. Király Béla politológus (Budapest) és Tőkés László EP-képviselő (Nagyvárad-Brüsszel) – az alábbi kérdésekre keresték a válaszokat: Milyen a jelenlegi viszony a keresztény egyházak és az Európai Unió között? Milyen válaszai vannak a keresztény egyházaknak az Unióban érvényesülő ideológiai hatásokra? Milyen kilátásai vannak a kétezer évre visszatekintő kereszténységnek Európában? A temesvári konferenciát a HURO/1101/165/2.1.3 kódszámú, „Ökumenikus vallási útvonalak Temes és Csongrád megyében” elnevezésű, Európai Unió által támogatott projekt keretében szervezte meg az Új Ezredév Református Egyházközség.
A rendezvényt Gazda István házigazda lelkipásztor áhítattal nyitotta meg, majd Groze Remus baptista lelkipásztor tartott előadást Európa keresztény gyökerei címmel. Arról beszélt, hogy Európa valójában a kereszténységgel együtt született meg. Juhász Tamás professzor a Globalizáció és az ökumenizmus című előadásában a pénz, a „disznófejű nagyúr” világméretű hatalmának veszélyeire hívta fel a hallgatóság figyelmét, amelyre az egyik lehetséges válasz az ökumenikus mozgalmakban, az egyházak közötti párbeszédben, az evangélium hirdetésében keresendő. S. Király Béla politológus Keresztény értékek, a hit megújító ereje Európában címmel tartott előadást, amelynek során felvetette annak lehetőségét, hogy a közép-kelet-európai népek (magyarok, románok, lengyelek, stb.) a keresztény értékek és hagyományok közös felvállalásával és következetes képviseletével járulhatnának hozzá az Európai Unió megújulásához. Hogy hová vezethet Nyugat-Európában a hedonizmus és a hagyományoktól való teljes elszakadás, a politológus egy francia kistelepülés példájával szemléltette, ahol egy városról odatelepült házaspár követelésére, akiket zavart a harangzúgás, bírósági ítélettel betiltották a harangszót!
A nemrég újraválasztott EP-képviselő, Tőkés László kicsit keserűen számolt be hét év alatt összegyűjtött nyugat-európai tapasztalatairól. Az európai keresztyénség kilátásai című előadásának bevezetőjében Tőkés László elmondta: jogos kritikával illetik az Európai Uniót azok, akik nem fogadják el a nemzeti létet tagadó Európát, amely az integrációt globalizációként értelmezi, korlátozza a népek és nemzetek szuveranitását, szankciókat helyez kilátásba és jogtalanul megregulázza a tagországokat, a piac mindenhatóságát hirdeti és az érdek, mint lóláb bukik elő egyre-másra egy magát értékelvűnek hirdető Európában. „Az sem tölt el örömmel, hogy a kisebbségi közösségek, mintegy 40 milliónyi kisebbségi európai polgár ügyét háttérbe szorítja az Európai Unió; nem ilyen Európát akarunk” – mondta Tőkés László. Az európai parlamenti képviselő bevallotta: nyugati tapasztalatai nagyon sok tekintetben emlékeztetnek a kommunizmus idején megélt dolgokra. „1989 előtt felnéztünk Európára, amely az emberi jogok, a szabadságjogok, az elnyomottak, az értékelvűség védelmezőjét jelentette a számunkra, a lelkiismeret és a vallásszabadság hazájának véltük. A valóság egészen más volt: a kommunista materializmus helyett szembetaláltam magam a jóléti társadalom vulgáris materializmusával, az ideológiai internacionalizmus helyén a nyugati kozmopolitizmust, az ateizmus helyén a szekularizmust, az elvilágiasodott világ vallástalanságát, az üres templomokat találtam.” Ami Tőkés Lászlót a legjobban megdöbbentette, az Európai Parlament „tömény vallás- és egyházellenessége”. A nyugat-európai tolerancia és sokszínűség jelszavak kizárólag a nem keresztyénekre vonatkoznak, az ő befogadásukra szolgáló ideológiai kulcskifejezések, mondta Tőkés László, a Krisztus-hívőkre nem vonatkozik, a katolikus papokat valósággal vadásszák Európában, a keresztényeket szabadon lehet sértegetni. „Szabad védeni az afrikai keresztyéneket, de Európán belül nem lehet például a kisebbségi egyházak, egyáltalán a kisebbségek védelméről beszélni – mondta Tőkés. Amikor azt kértük, hogy a rasszizmus, xenofófia, iszlamofóbia, cigányellenesség, homoszexuális-fóbia stb. mellett az EU ítélje el a nemzetikisebbség-ellenességet is, azt nem akarták, bennünket más mércével mérnek.” (…) „Keresztény Európát programmal mentem ki Brüsszelbe, de aktualizálva az eredetmítosz történetét, kiderült, hogy Európát elrabolták, és valamilyen módon vissza kellene szerezni a kereszténység számára. „Ebben a folyamatban Közép-Kelet Európa komolyabb szerepet játszhatna, ki kell vennünk a részünket Európa alakításában, gazdagításában – mondta befejezésül Tőkés László. Ha Nyugat-Európa gazdasági teljesítménye, hozzájárulása nagyobb, mi hozhatnánk a hitünket, a kultúránkat, az értékeinket.” Előadását egy Orbán Viktor-idézettel fejezte be: „Európa és Magyarország is csak akkor tud megújulni, ha sikerül visszatalálnia önmagához, az imádság és a munka hagyományát sikerül visszahelyezni életfelfogásának centrumába.”
A Tőkés Lászlóval készült temesvári interjút egyik következő lapszámunkban olvashatják.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)
„Hitünkkel, értékeinkkel, kultúránkkal hozzájárulhatunk Európa megújulásához”
A gyárvárosi Új Ezredév Központ gyülekezeti termében június 14-én, szombaton került sor a Keresztény egyházak helyzete az Európai Unióban című konferenciára. Az előadók – Remus Groze baptista lelkipásztor (Temesvár), dr. Juhász Tamás dogmatikus professzor (Kolozsvár), S. Király Béla politológus (Budapest) és Tőkés László EP-képviselő (Nagyvárad-Brüsszel) – az alábbi kérdésekre keresték a válaszokat: Milyen a jelenlegi viszony a keresztény egyházak és az Európai Unió között? Milyen válaszai vannak a keresztény egyházaknak az Unióban érvényesülő ideológiai hatásokra? Milyen kilátásai vannak a kétezer évre visszatekintő kereszténységnek Európában? A temesvári konferenciát a HURO/1101/165/2.1.3 kódszámú, „Ökumenikus vallási útvonalak Temes és Csongrád megyében” elnevezésű, Európai Unió által támogatott projekt keretében szervezte meg az Új Ezredév Református Egyházközség.
A rendezvényt Gazda István házigazda lelkipásztor áhítattal nyitotta meg, majd Groze Remus baptista lelkipásztor tartott előadást Európa keresztény gyökerei címmel. Arról beszélt, hogy Európa valójában a kereszténységgel együtt született meg. Juhász Tamás professzor a Globalizáció és az ökumenizmus című előadásában a pénz, a „disznófejű nagyúr” világméretű hatalmának veszélyeire hívta fel a hallgatóság figyelmét, amelyre az egyik lehetséges válasz az ökumenikus mozgalmakban, az egyházak közötti párbeszédben, az evangélium hirdetésében keresendő. S. Király Béla politológus Keresztény értékek, a hit megújító ereje Európában címmel tartott előadást, amelynek során felvetette annak lehetőségét, hogy a közép-kelet-európai népek (magyarok, románok, lengyelek, stb.) a keresztény értékek és hagyományok közös felvállalásával és következetes képviseletével járulhatnának hozzá az Európai Unió megújulásához. Hogy hová vezethet Nyugat-Európában a hedonizmus és a hagyományoktól való teljes elszakadás, a politológus egy francia kistelepülés példájával szemléltette, ahol egy városról odatelepült házaspár követelésére, akiket zavart a harangzúgás, bírósági ítélettel betiltották a harangszót!
A nemrég újraválasztott EP-képviselő, Tőkés László kicsit keserűen számolt be hét év alatt összegyűjtött nyugat-európai tapasztalatairól. Az európai keresztyénség kilátásai című előadásának bevezetőjében Tőkés László elmondta: jogos kritikával illetik az Európai Uniót azok, akik nem fogadják el a nemzeti létet tagadó Európát, amely az integrációt globalizációként értelmezi, korlátozza a népek és nemzetek szuveranitását, szankciókat helyez kilátásba és jogtalanul megregulázza a tagországokat, a piac mindenhatóságát hirdeti és az érdek, mint lóláb bukik elő egyre-másra egy magát értékelvűnek hirdető Európában. „Az sem tölt el örömmel, hogy a kisebbségi közösségek, mintegy 40 milliónyi kisebbségi európai polgár ügyét háttérbe szorítja az Európai Unió; nem ilyen Európát akarunk” – mondta Tőkés László. Az európai parlamenti képviselő bevallotta: nyugati tapasztalatai nagyon sok tekintetben emlékeztetnek a kommunizmus idején megélt dolgokra. „1989 előtt felnéztünk Európára, amely az emberi jogok, a szabadságjogok, az elnyomottak, az értékelvűség védelmezőjét jelentette a számunkra, a lelkiismeret és a vallásszabadság hazájának véltük. A valóság egészen más volt: a kommunista materializmus helyett szembetaláltam magam a jóléti társadalom vulgáris materializmusával, az ideológiai internacionalizmus helyén a nyugati kozmopolitizmust, az ateizmus helyén a szekularizmust, az elvilágiasodott világ vallástalanságát, az üres templomokat találtam.” Ami Tőkés Lászlót a legjobban megdöbbentette, az Európai Parlament „tömény vallás- és egyházellenessége”. A nyugat-európai tolerancia és sokszínűség jelszavak kizárólag a nem keresztyénekre vonatkoznak, az ő befogadásukra szolgáló ideológiai kulcskifejezések, mondta Tőkés László, a Krisztus-hívőkre nem vonatkozik, a katolikus papokat valósággal vadásszák Európában, a keresztényeket szabadon lehet sértegetni. „Szabad védeni az afrikai keresztyéneket, de Európán belül nem lehet például a kisebbségi egyházak, egyáltalán a kisebbségek védelméről beszélni – mondta Tőkés. Amikor azt kértük, hogy a rasszizmus, xenofófia, iszlamofóbia, cigányellenesség, homoszexuális-fóbia stb. mellett az EU ítélje el a nemzetikisebbség-ellenességet is, azt nem akarták, bennünket más mércével mérnek.” (…) „Keresztény Európát programmal mentem ki Brüsszelbe, de aktualizálva az eredetmítosz történetét, kiderült, hogy Európát elrabolták, és valamilyen módon vissza kellene szerezni a kereszténység számára. „Ebben a folyamatban Közép-Kelet Európa komolyabb szerepet játszhatna, ki kell vennünk a részünket Európa alakításában, gazdagításában – mondta befejezésül Tőkés László. Ha Nyugat-Európa gazdasági teljesítménye, hozzájárulása nagyobb, mi hozhatnánk a hitünket, a kultúránkat, az értékeinket.” Előadását egy Orbán Viktor-idézettel fejezte be: „Európa és Magyarország is csak akkor tud megújulni, ha sikerül visszatalálnia önmagához, az imádság és a munka hagyományát sikerül visszahelyezni életfelfogásának centrumába.”
A Tőkés Lászlóval készült temesvári interjút egyik következő lapszámunkban olvashatják.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)
2014. június 16.
Tóth Árpád Irodalmi Kör
Véget ért a 2013–2014-es évad
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör június 10-én, kedden délután tartotta évadzáró munkaülését a megyei könyvtár Concordia Termében. A kör alkotóműhelye mutatkozott be verssel (Odry Mária, Mester József Tamás, Kleits Zoltán), prózával (dr. Brauch Magda, Jankó András, Katona Béla, Regéczy Éva, Czernák Ferenc), műfordítással (Regéczy Szabina Perle, Kiss Anna előadásában), képzőművészeti alkotással (Kolumbán Zsolt). E rendezvénnyel tulajdonképpen véget ért az irodalmi kör 2013–2014-es évadbeli tevékenysége.
Milyen is volt az elmúlt időszak? Tekintsünk csak vissza. Az irodalom barátai szeptembertől júniusig 10 foglalkozáson vettek részt. Megemlékeztek Kölcsey Ferencről, Janus Pannoniusról, Balassi Bálintról s a kuruc költészetről. A megemlékezéseken közreműködtek az Erdőhegy–Kisjenői Általános Iskola diákjai (vezető tanár Őzéné Vörös Kinga), az Ágyai Általános Iskola diákjai (vezető tanár Erdős Márta), az Aradi Aurel Vlaicu Általános Iskola diákjai (vezető tanár Szabó László), az Az aradi Csiky Gergely Főgimnázium diákjai (vezető tanár Tóthpál Renáta).
A színvonalas irodalmi esteket Czernák Ferenc, Hevesi József, Katona Béla, Kiss Anna, Kolumbán Zsolt és Lovász Miklós szavalatai, felolvasásai tarkították.
Előadónk legtöbbször dr. Brauch Magda tanár, irodalomkritikus volt, ám Matekovits Mária és Matekovits Mihály tanár-házaspár Matematika a természetben és a művészetekben című előadása is maradandó nyomot hagyott a hallgatóság lelkében.
Az irodalmi kör alkotóműhelye idén is tevékenykedett. Dr. Brauch Magda, Brittich Erzsébet, Mester József Tamás, Ódry Mária, Regéczy Éva, Jankó András, Katona Béla, Hevesi József, Czernák Ferenc tollából sok-sok vers, prózai írás, műfordítás került ki. Bemutatták Dr. Brauch Magda tanár, irodalomkritikus Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban megjelent Személyi igazolvány című novelláskötetét, Ódry Mária képzőművész, költő a Kölcsey Egyesület gondozásában napvilágot látott Színek és szavak című verseket és festményeket tartalmazó könyvét. Ódry Mária, Kolumbán Zsolt, Brittich Erzsébet értékes képzőművészeti alkotásaival is megajándékozta a művészet szerelmeseit.
Reménykedjünk abban, hogy a következő évad tevékenysége még gazdagabb, változatosabb lesz az ideinél.
A szeptemberi viszontlátásra!
Regéczy Szabina Perle műfordító,az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör elnöke. Nyugati Jelen (Arad)
Véget ért a 2013–2014-es évad
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör június 10-én, kedden délután tartotta évadzáró munkaülését a megyei könyvtár Concordia Termében. A kör alkotóműhelye mutatkozott be verssel (Odry Mária, Mester József Tamás, Kleits Zoltán), prózával (dr. Brauch Magda, Jankó András, Katona Béla, Regéczy Éva, Czernák Ferenc), műfordítással (Regéczy Szabina Perle, Kiss Anna előadásában), képzőművészeti alkotással (Kolumbán Zsolt). E rendezvénnyel tulajdonképpen véget ért az irodalmi kör 2013–2014-es évadbeli tevékenysége.
Milyen is volt az elmúlt időszak? Tekintsünk csak vissza. Az irodalom barátai szeptembertől júniusig 10 foglalkozáson vettek részt. Megemlékeztek Kölcsey Ferencről, Janus Pannoniusról, Balassi Bálintról s a kuruc költészetről. A megemlékezéseken közreműködtek az Erdőhegy–Kisjenői Általános Iskola diákjai (vezető tanár Őzéné Vörös Kinga), az Ágyai Általános Iskola diákjai (vezető tanár Erdős Márta), az Aradi Aurel Vlaicu Általános Iskola diákjai (vezető tanár Szabó László), az Az aradi Csiky Gergely Főgimnázium diákjai (vezető tanár Tóthpál Renáta).
A színvonalas irodalmi esteket Czernák Ferenc, Hevesi József, Katona Béla, Kiss Anna, Kolumbán Zsolt és Lovász Miklós szavalatai, felolvasásai tarkították.
Előadónk legtöbbször dr. Brauch Magda tanár, irodalomkritikus volt, ám Matekovits Mária és Matekovits Mihály tanár-házaspár Matematika a természetben és a művészetekben című előadása is maradandó nyomot hagyott a hallgatóság lelkében.
Az irodalmi kör alkotóműhelye idén is tevékenykedett. Dr. Brauch Magda, Brittich Erzsébet, Mester József Tamás, Ódry Mária, Regéczy Éva, Jankó András, Katona Béla, Hevesi József, Czernák Ferenc tollából sok-sok vers, prózai írás, műfordítás került ki. Bemutatták Dr. Brauch Magda tanár, irodalomkritikus Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban megjelent Személyi igazolvány című novelláskötetét, Ódry Mária képzőművész, költő a Kölcsey Egyesület gondozásában napvilágot látott Színek és szavak című verseket és festményeket tartalmazó könyvét. Ódry Mária, Kolumbán Zsolt, Brittich Erzsébet értékes képzőművészeti alkotásaival is megajándékozta a művészet szerelmeseit.
Reménykedjünk abban, hogy a következő évad tevékenysége még gazdagabb, változatosabb lesz az ideinél.
A szeptemberi viszontlátásra!
Regéczy Szabina Perle műfordító,az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör elnöke. Nyugati Jelen (Arad)
2014. június 16.
Kiürült a polgári demokrácia
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS kolozsvári születésű, Budapesten élő filozófussal legutóbb 2012 telén beszélgettünk, azóta Magyarország, Románia, Európa túl van néhány választáson, az eredmények pedig behatóbb elemzésre várnak. A kontinens helyzetéről, a magyar-magyar kapcsolatokról, a baloldal lehetőségeiről Kustán Magyari Attila kérdezte.
Legutóbbi, a HVG-ben megjelent Nyugat-Európa új niggerei című írásában a Nyugatról kialakult képpel megy szembe, mondván, nem is olyan toleráns és liberális Európa másik része. Mi történt a Nyugattal?
Az állami elitek mostanáig szemben álltak a jelenséggel, az intolerancia lehetett reakciója a lumpen, meg kispolgári elemeknek, de az állam a maga racionalizmusával és időnként idegesítő jóindulatával megpróbálta ellensúlyozni ezeket. Most viszont kiderült, ezt nem kell többé tennie, a korlátlan bevándorlás nem igazán kedvez a tőke érdekeinek, tekintve, hogy ha innen el lehet menni a nagyobb bérekért, akkor hosszú távon nem lehet alacsonyan tartani azokat Kelet-Európában. Azok a baloldali erők ugyanakkor, amelyek ellenállhattak volna, antikapitalistává kellett volna válniuk, ezt nem tették meg. Helyette morális érveket sorakoztattak fel, amelyek nélkül persze még rosszabb lenne a helyzet, de ez nem volt elégséges. Ha annyit mondunk csak, hogy csúnya dolog a rasszizmus, de azt nem, hogy egyenlő béreket Európában, akkor mit mondtunk?
Miként értelmezhető az az erős és merev identitásgyártási tendencia, amely az utóbbi években Európa-szerte tapasztalható?
A gazdasági szempontból szükségtelen lakosság, amely a kapitalizmus szerint hulladék, egészen a hetvenes évekig integrálva volt az állam segítségével, ma ez nem így van. Ahhoz, hogy az egyenlőtlenséget a modernség előtti szintekre újra fel lehessen építeni, ahhoz morál kell, ezért azt mondják, hogy az alacsonyabb rendű fajták lusták, nem vesznek részt a munkában, ami az ő hibájuk. Hogy ennek mi az oka, azt megtalálják az etnikai és faji jellegekben, ezáltal a társadalom újramoralizálása történik: visszatérnek az erénytanok, mint a szorgalom, a sikeresség, a vagyonosság, a sokak által szeretett, „lájkolt” ember dicsérete. Ennek köszönhető, hogy a bevándorlástól megrémült populáció azt kezdi mondani, ez a magatartás érthető, jogos és – ami újdonság, hogy – morális. A legföltűnőbb, hogy az áldozatok is elfogadják ezt: a szélsőjobb előretörése oda kellett volna vezessen, hogy a bukaresti francia és brit követség előtt tömegek tüntetnek, ehelyett azt mondják az emberek, „biztosan vannak köztünk potyalesők, meg hát sok a cigány is…”
Mit gondol a PSD legutóbbi kampányáról, amelynek szlogenje a „büszke vagyok románságomra” volt? Papíron mégiscsak baloldali pártról beszélünk, van aki szerint Romániában az ideológiát felülírja a nemzeti büszkeség, mások szerint ez éppen az ideológia hiányát jelzi.
Oly mértékben kényszerül önkorlátozásra a politikum, hogy még egy magát baloldalinak tartó párt is kénytelen nacionalista hangokat hallatni. A PSD a mai viszonyok között balközépnek számít, jobbra a magyarországi baloldaltól, de ezek a nagy néppártok az uralkodó osztály pártjai, árnyalatnyi különbségekkel. A szlogenjük egy hagyományos, demokratikus nacionalizmus jele, amitől nem kell különösebben félni. Megjegyzem, a zsidóknak az egykori Magyarországról való deportálásáról egyetlen tisztességes megemlékezés történt: Kolozsváron, a nemrég felállított holokauszt-emlékmű kapcsán. Tekintettel arra, hogy ez a magyarság részvételével történt, az is elmondható, ezzel a magyarság becsülete meg van mentve.
Milyen jövőt vizionál a következő évekre a magyarországi és külhoni magyar kapcsolatokat illetően, tekintve, hogy a Fidesz láthatóan hosszabb távon kormányon marad?
A Fidesz tetteit nem pusztán lelkiismeretlen számítások határozzák meg, a magyar nacionalizmus hagyományos beállítottságáról van szó, amelynek középpontjában Trianon áll. A baj az, hogy ebben a korban, amikor hittételnek számít, hogy a különböző kultúrájú, fajtájú népességek nem tudnak együtt élni, és nem is helyes az együttélés, ez erőteljesen kihat a magyarországi politikára. Ukrajna kapcsán Orbán Viktor azt mondja, etnikai autonómiát kell létrehozni a magyaroknak – miközben a problémát is az okozza, hogy az orosz kisebbség is saját államot akar –, Tusnádon, tehát egy idegen állam felségterületén, mint a magyar nemzet vezetője beszél arról, mik a Magyar kormány elképzelései azon a területen. Maga a dolog hallatlan, de tükrözi azt, hogy ő valóban úgy gondolja, nem egyszerűen a magyar állampolgárok miniszterelnöke, hanem a magyar etnikumúaké. Felmerül az a kérdés is így, hogy mi a helyzet a nem magyar etnikumú magyar állampolgárokkal?
Egy interetnikus, transzilvanista pártnak volna esélye megszületni és megerősödni?
Késő. Ezt 90’ tavaszán kellett volna létrehozni. Bizonyára lesznek még olyan politikai szervezetek és mozgalmak, amelyekben románok és magyarok is részt vesznek, de aligha lesznek a régi arisztokratikus liberalizmus szellemében transzilvanisták.
Egy nemrég megjelent írásában úgy fogalmaz, Románia Magyarországhoz képest szabad és haladó állam. Milyen szempontok szerint?
Ez nyilván ironikus mondat volt, de az elmondható, hogy Romániában például nincs cenzúra, míg Magyarországon van. Én az utóbbi hat évben egyetlen alkalommal beszéltem magyarul köztelevízióban, a román televízió magyar adásában. Az teljes mértékben elképzelhetetlen, hogy otthon megszólalhassak a közszolgálati médiában. Románia gazdaságilag fejlődik – igaz, hogy nyomorúságos alapról –, ugyanakkor elképesztő kulturális fejlődésen ment át, gondoljunk arra, hogy a román film világmárka, míg Magyarországon masszív, politikailag motivált elbocsátások vannak.
Azt gyakran elmondja, hogy a polgári demokráciának annyi, de miért?
A rendszer fundamentumai, mint a jogegyenlőség, a széleskörű részvétel, az intézményekbe vetett bizalom, az intézményeken keresztül gyakorolt békés reformmozgalmak elfogynak. A politikai szervezetek kiürültek, de a legkonkrétabb érdekképviseleti szerveződések sem működnek – miért nincsenek szakszervezetek? A politikának valamikor jellemzője volt, hogy a vezetőktől számonkérhettük a szavaikkal nem egyező tetteiket, ehhez képest – bár rossz véleményem van az előző rendszerről – ha akkor elkövettek valami szörnyűséget, hamarabb lett következménye. Mindenki azt gondolja, hogy a jelenlegi struktúrák rosszak, alternatíva nem látszik, ennek folytán az emberek egyszerűen csak eltűrik a politikai államot úgy, hogy senki nem szereti, tiszteli, vagy hatékonynak, morálisan elfogadhatónak tartja azt.
Az egyik fő kritika, hogy az antikapitalista baloldal sem kínál konkrét megoldásokat. Így van ez?
A kérdés a bolsevizmus hagyományának erejét mutatja tekintettel arra, hogy a kapitalizmus utáni rendszer kiterjesztését egy politikai-hatalmi aktusnak tekinti. Nem tartom Lenint ostobának, sőt – bár az általa létrehozott rendszerrel nem rokonszenvezem –, de ő és társai azt gondolták, ez pusztán hatalmi kérdés. Ha azt mondjuk, hogy a természetes szükségletek kielégítése is csak a kapitalista államon keresztül valósítható meg, akkor természetesen nincs válasz: annak a társadalomnak, amelynek például vízművekre van szüksége, azon kell gondolkodnia, hogyan építi újjá a technológia után a szükségletek kielégítésének a közvetlen, pénz által nem közvetített, technika által csak minimálisan közvetített módját. Erre a szó klasszikus értelmében vett válaszok – kit kell megválasztani, lelőni, leváltani, kit kell Kossuth-díjasnak megválasztani – nem válaszok. Ha tehát a konkrét válasznak csak a polgári társadalom keretein belül elképzelhető válaszok számítanak, akkor az egésznek nincs értelme. Világossá válik, hogy a magántulajdon alapú gazdasági rendszert, az ezt védelmező államot megette a fene. Az irracionális, hogy az emberek mikor érzik a türelmük végét, de az elnyomás nem tartható a végtelenségig. Erdélyi Riport (Nagyvárad)
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS kolozsvári születésű, Budapesten élő filozófussal legutóbb 2012 telén beszélgettünk, azóta Magyarország, Románia, Európa túl van néhány választáson, az eredmények pedig behatóbb elemzésre várnak. A kontinens helyzetéről, a magyar-magyar kapcsolatokról, a baloldal lehetőségeiről Kustán Magyari Attila kérdezte.
Legutóbbi, a HVG-ben megjelent Nyugat-Európa új niggerei című írásában a Nyugatról kialakult képpel megy szembe, mondván, nem is olyan toleráns és liberális Európa másik része. Mi történt a Nyugattal?
Az állami elitek mostanáig szemben álltak a jelenséggel, az intolerancia lehetett reakciója a lumpen, meg kispolgári elemeknek, de az állam a maga racionalizmusával és időnként idegesítő jóindulatával megpróbálta ellensúlyozni ezeket. Most viszont kiderült, ezt nem kell többé tennie, a korlátlan bevándorlás nem igazán kedvez a tőke érdekeinek, tekintve, hogy ha innen el lehet menni a nagyobb bérekért, akkor hosszú távon nem lehet alacsonyan tartani azokat Kelet-Európában. Azok a baloldali erők ugyanakkor, amelyek ellenállhattak volna, antikapitalistává kellett volna válniuk, ezt nem tették meg. Helyette morális érveket sorakoztattak fel, amelyek nélkül persze még rosszabb lenne a helyzet, de ez nem volt elégséges. Ha annyit mondunk csak, hogy csúnya dolog a rasszizmus, de azt nem, hogy egyenlő béreket Európában, akkor mit mondtunk?
Miként értelmezhető az az erős és merev identitásgyártási tendencia, amely az utóbbi években Európa-szerte tapasztalható?
A gazdasági szempontból szükségtelen lakosság, amely a kapitalizmus szerint hulladék, egészen a hetvenes évekig integrálva volt az állam segítségével, ma ez nem így van. Ahhoz, hogy az egyenlőtlenséget a modernség előtti szintekre újra fel lehessen építeni, ahhoz morál kell, ezért azt mondják, hogy az alacsonyabb rendű fajták lusták, nem vesznek részt a munkában, ami az ő hibájuk. Hogy ennek mi az oka, azt megtalálják az etnikai és faji jellegekben, ezáltal a társadalom újramoralizálása történik: visszatérnek az erénytanok, mint a szorgalom, a sikeresség, a vagyonosság, a sokak által szeretett, „lájkolt” ember dicsérete. Ennek köszönhető, hogy a bevándorlástól megrémült populáció azt kezdi mondani, ez a magatartás érthető, jogos és – ami újdonság, hogy – morális. A legföltűnőbb, hogy az áldozatok is elfogadják ezt: a szélsőjobb előretörése oda kellett volna vezessen, hogy a bukaresti francia és brit követség előtt tömegek tüntetnek, ehelyett azt mondják az emberek, „biztosan vannak köztünk potyalesők, meg hát sok a cigány is…”
Mit gondol a PSD legutóbbi kampányáról, amelynek szlogenje a „büszke vagyok románságomra” volt? Papíron mégiscsak baloldali pártról beszélünk, van aki szerint Romániában az ideológiát felülírja a nemzeti büszkeség, mások szerint ez éppen az ideológia hiányát jelzi.
Oly mértékben kényszerül önkorlátozásra a politikum, hogy még egy magát baloldalinak tartó párt is kénytelen nacionalista hangokat hallatni. A PSD a mai viszonyok között balközépnek számít, jobbra a magyarországi baloldaltól, de ezek a nagy néppártok az uralkodó osztály pártjai, árnyalatnyi különbségekkel. A szlogenjük egy hagyományos, demokratikus nacionalizmus jele, amitől nem kell különösebben félni. Megjegyzem, a zsidóknak az egykori Magyarországról való deportálásáról egyetlen tisztességes megemlékezés történt: Kolozsváron, a nemrég felállított holokauszt-emlékmű kapcsán. Tekintettel arra, hogy ez a magyarság részvételével történt, az is elmondható, ezzel a magyarság becsülete meg van mentve.
Milyen jövőt vizionál a következő évekre a magyarországi és külhoni magyar kapcsolatokat illetően, tekintve, hogy a Fidesz láthatóan hosszabb távon kormányon marad?
A Fidesz tetteit nem pusztán lelkiismeretlen számítások határozzák meg, a magyar nacionalizmus hagyományos beállítottságáról van szó, amelynek középpontjában Trianon áll. A baj az, hogy ebben a korban, amikor hittételnek számít, hogy a különböző kultúrájú, fajtájú népességek nem tudnak együtt élni, és nem is helyes az együttélés, ez erőteljesen kihat a magyarországi politikára. Ukrajna kapcsán Orbán Viktor azt mondja, etnikai autonómiát kell létrehozni a magyaroknak – miközben a problémát is az okozza, hogy az orosz kisebbség is saját államot akar –, Tusnádon, tehát egy idegen állam felségterületén, mint a magyar nemzet vezetője beszél arról, mik a Magyar kormány elképzelései azon a területen. Maga a dolog hallatlan, de tükrözi azt, hogy ő valóban úgy gondolja, nem egyszerűen a magyar állampolgárok miniszterelnöke, hanem a magyar etnikumúaké. Felmerül az a kérdés is így, hogy mi a helyzet a nem magyar etnikumú magyar állampolgárokkal?
Egy interetnikus, transzilvanista pártnak volna esélye megszületni és megerősödni?
Késő. Ezt 90’ tavaszán kellett volna létrehozni. Bizonyára lesznek még olyan politikai szervezetek és mozgalmak, amelyekben románok és magyarok is részt vesznek, de aligha lesznek a régi arisztokratikus liberalizmus szellemében transzilvanisták.
Egy nemrég megjelent írásában úgy fogalmaz, Románia Magyarországhoz képest szabad és haladó állam. Milyen szempontok szerint?
Ez nyilván ironikus mondat volt, de az elmondható, hogy Romániában például nincs cenzúra, míg Magyarországon van. Én az utóbbi hat évben egyetlen alkalommal beszéltem magyarul köztelevízióban, a román televízió magyar adásában. Az teljes mértékben elképzelhetetlen, hogy otthon megszólalhassak a közszolgálati médiában. Románia gazdaságilag fejlődik – igaz, hogy nyomorúságos alapról –, ugyanakkor elképesztő kulturális fejlődésen ment át, gondoljunk arra, hogy a román film világmárka, míg Magyarországon masszív, politikailag motivált elbocsátások vannak.
Azt gyakran elmondja, hogy a polgári demokráciának annyi, de miért?
A rendszer fundamentumai, mint a jogegyenlőség, a széleskörű részvétel, az intézményekbe vetett bizalom, az intézményeken keresztül gyakorolt békés reformmozgalmak elfogynak. A politikai szervezetek kiürültek, de a legkonkrétabb érdekképviseleti szerveződések sem működnek – miért nincsenek szakszervezetek? A politikának valamikor jellemzője volt, hogy a vezetőktől számonkérhettük a szavaikkal nem egyező tetteiket, ehhez képest – bár rossz véleményem van az előző rendszerről – ha akkor elkövettek valami szörnyűséget, hamarabb lett következménye. Mindenki azt gondolja, hogy a jelenlegi struktúrák rosszak, alternatíva nem látszik, ennek folytán az emberek egyszerűen csak eltűrik a politikai államot úgy, hogy senki nem szereti, tiszteli, vagy hatékonynak, morálisan elfogadhatónak tartja azt.
Az egyik fő kritika, hogy az antikapitalista baloldal sem kínál konkrét megoldásokat. Így van ez?
A kérdés a bolsevizmus hagyományának erejét mutatja tekintettel arra, hogy a kapitalizmus utáni rendszer kiterjesztését egy politikai-hatalmi aktusnak tekinti. Nem tartom Lenint ostobának, sőt – bár az általa létrehozott rendszerrel nem rokonszenvezem –, de ő és társai azt gondolták, ez pusztán hatalmi kérdés. Ha azt mondjuk, hogy a természetes szükségletek kielégítése is csak a kapitalista államon keresztül valósítható meg, akkor természetesen nincs válasz: annak a társadalomnak, amelynek például vízművekre van szüksége, azon kell gondolkodnia, hogyan építi újjá a technológia után a szükségletek kielégítésének a közvetlen, pénz által nem közvetített, technika által csak minimálisan közvetített módját. Erre a szó klasszikus értelmében vett válaszok – kit kell megválasztani, lelőni, leváltani, kit kell Kossuth-díjasnak megválasztani – nem válaszok. Ha tehát a konkrét válasznak csak a polgári társadalom keretein belül elképzelhető válaszok számítanak, akkor az egésznek nincs értelme. Világossá válik, hogy a magántulajdon alapú gazdasági rendszert, az ezt védelmező államot megette a fene. Az irracionális, hogy az emberek mikor érzik a türelmük végét, de az elnyomás nem tartható a végtelenségig. Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2014. június 17.
Vissza a természethez
Fesztivállal ünnepelik az Ika vára helyreállítását
A hétvégén Vissza a természethez néven falunapnak is beillő fesztivált tartanak Alsócsernátonban az önkormányzat által felújított Ika vára alatt, a készülő ünnepről és egyéb időszerű munkálatokról beszélgettünk Bölöni Dáviddal, a község polgármesterével.
– Alsócsernáton az aszfaltozott útjával, vízhálózatával, szennyvízrendszerével, szépen rendbe tett könyvtárával mintafalunak tekinthető Háromszéken. A község többi településén milyen munkálatokra készülnek?
– Ikafalván és Albisban írunk ki két közbeszerzési árverést multifunkcionális közösségi házak elkészítésére. A jelenleg használatos helyiségek nincsenek olyan állapotban, hogy oda érdemes volna befektetni javítás céljából, ráadásul az a tervünk, hogy az új építményekben gyűléstermet, orvosi rendelőt és várótermet képezzünk ki. Ezenkívül a LEADER-programon keresztül négy közterületet szeretnénk parkosítani, Alsócsernátonban az ANL-s tömbházak környékén és a központban, egyet az országút melletti piacnál, valamint egyet Felsőcsernátonban, az óvoda melletti területen. Ugyancsak Felsőcsernátonban tervezünk felállítani egy modern hídmérleget a meglevő négy kisteljesítményű helyett, mert nagy igény mutatkozik rá.
– Az Ika vára többé már nem Csonkatorony, befejeződött a helyreállítása.
– A legsürgősebb munkálatot befejeztünk, befedtük a tornyot, hogy megvédjük a további romlástól. Már nagyon régóta tervezzük a vár azon részeinek a feltárását, amelyek nem láthatóak. A délkeleti oldalon pár éve kezdtük el az ásatásokat, és rájöttünk, sok minden másképpen van, mint eddig elképzeltük, olyan részletek kerültek felszínre, amelyeket Orbán Balázs sem láthatott már. Derzsi Sámuel vállalkozó és csoportja, valamint Bordi Zsigmond Loránd régész előbb az erősség környékét tárta fel, majd megerősítették a régi falmaradványok torony körüli részét, visszabontották a torony meggyengült falrészeit, aztán visszaépítették az eredeti formájára. Közben találtak egy olyan kancsót is, amelyhez hasonló a szakemberek szerint csak Buda váránál került elő eddig. Ezek olyan értékek, amelyek arra ösztönöznek, hogy amit az őseink ránk hagytak, azt megbecsüljük. Ezért igyekeztünk, hogy a helyi költségvetésből különítsünk el annyi pénzt, amivel az öregtornyot megmenthessük. Voltak viták a torony befedésének módjáról, mivel erről nem létezik korabeli dokumentum, de a végleges formát a szakértők a korabeli várakkal összevetve alakították ki. Örömmel nyugtázom, többen is megerősítettek véleményükkel, miszerint az új tető beillik a képbe, olyan mestermunka, amely joggal dicséri Varga Ernő vállalkozó és munkacsoportja teljesítményét. Ezzel hosszú időre biztosítottuk a torony további létezését.
Ha az őseink képesek voltak Felsőháromszék legnagyobb alapterületű várát megépíteni az akkori gazdasági, technikai feltételek mellett, akkor nekünk kötelességünk a folytatásról is gondoskodni. Tervezzük az északnyugati torony feltárását és a várfal 60-80 cm magasságban való kiemelését, valamint konzerválását is. Az eddig elvégzett munkát ünnepeljük a hétvégén.
– Merthogy a nyár nemcsak a munkáról szól, hanem a kikapcsolódásról is. Más rendezvényeket is szerveznek az idén?
– Augusztusban az egykori néptánctalálkozót szeretnénk visszahozni az Ika vára alá. De egyelőre beszéljünk a hétvégén zajló eseményről. Mivel az Ika várára nemcsak a helyiek büszkék, hiszen mondhatni egész Háromszék ékessége, ezért a Vissza a természethez nevet viselő fesztiválunkra meghívtuk a szélesebb közönséget is. Reméljük, ezzel az ünneppel hagyományt teremtünk: a háromszéki családoknak szeretnénk a legkisebbektől a legidősebbekig tartalmas, egész napos időtöltést biztosítani. Nem véletlen, hogy június 21-ére, a nyári napforduló napjára időzítettük az ünnepet. Tudjuk, ezen a napon az őseink, még a 19. század elején is, nagy napfordulós, úgynevezett Szent Iván-éji ünnepeket tartottak. Erről még Felsőcsernáton nagy szülöttje, Bod Péter is megemlékezik, egyik munkájában megemlíti: „(…) a tűzugrás alkalmából a tűzbe dobott gyümölcsnek gyógyító erőt tulajdonítottak”. Mivel az Ika vára alatt a háborítatlan természeti környezet adott, többek közt az Erdélyi Konyha és a Boszorkánykonyha lapok szerkesztőivel közösen egy gasztronómiai vetélkedőt szervezünk, melynek témája az ehető vadnövények és gombákból készült ételek. Szerencsés egybeesés folytán a Háromszéki huszártoborzó is erre a napra esik, így annak több mint 150 résztvevőjét is meghívtuk a vár ünnepére, meg is vendégeljük őket a Török Zoltán tábori szakács által készülő huszárgulyással, majd műkedvelő csoportjaink előadását is megtekinthetik. De nemcsak rájuk és a vendégekre számítunk, hanem községünk apraját-nagyját is nagy szeretettel várjuk, hiszen családos napot tervezünk. A gyerekfoglalkozások, színpadi fellépések, természetismereti túrák, távcsöves csillagvizsgálás és sok más program mellett koncerteket hallgathatnak. Éjfélkor pedig az egészséget és életerőt biztosító régi szokással, a Szent Iván-éji tűz átugrásával zárjuk a napot.
Jancsó Katalin
10 órától főzőverseny: vadon termő, ehető növényekből és gombákból készült ételek. Ezenkívül: természetjárás: nyomkeresési, gomba-, rovar-, növényismereti túra a közeli erdőben szakemberek vezetésével. Játszóház az Ika Ifjúsági Egyesület, a Haszmann Pál Múzeum mellett működő Csernátoni Népfőiskola, a MÁRA Egyesület, a Csiporkázó Játszóház, a Székölykök-csapat, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem kézdivásárhelyi tagozata, a Zöld Nap Egyesület, a Nagy Mózes Líceum rajztagozatos diákjai és a kézdivásárhelyi EMI közreműködésével. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Fesztivállal ünnepelik az Ika vára helyreállítását
A hétvégén Vissza a természethez néven falunapnak is beillő fesztivált tartanak Alsócsernátonban az önkormányzat által felújított Ika vára alatt, a készülő ünnepről és egyéb időszerű munkálatokról beszélgettünk Bölöni Dáviddal, a község polgármesterével.
– Alsócsernáton az aszfaltozott útjával, vízhálózatával, szennyvízrendszerével, szépen rendbe tett könyvtárával mintafalunak tekinthető Háromszéken. A község többi településén milyen munkálatokra készülnek?
– Ikafalván és Albisban írunk ki két közbeszerzési árverést multifunkcionális közösségi házak elkészítésére. A jelenleg használatos helyiségek nincsenek olyan állapotban, hogy oda érdemes volna befektetni javítás céljából, ráadásul az a tervünk, hogy az új építményekben gyűléstermet, orvosi rendelőt és várótermet képezzünk ki. Ezenkívül a LEADER-programon keresztül négy közterületet szeretnénk parkosítani, Alsócsernátonban az ANL-s tömbházak környékén és a központban, egyet az országút melletti piacnál, valamint egyet Felsőcsernátonban, az óvoda melletti területen. Ugyancsak Felsőcsernátonban tervezünk felállítani egy modern hídmérleget a meglevő négy kisteljesítményű helyett, mert nagy igény mutatkozik rá.
– Az Ika vára többé már nem Csonkatorony, befejeződött a helyreállítása.
– A legsürgősebb munkálatot befejeztünk, befedtük a tornyot, hogy megvédjük a további romlástól. Már nagyon régóta tervezzük a vár azon részeinek a feltárását, amelyek nem láthatóak. A délkeleti oldalon pár éve kezdtük el az ásatásokat, és rájöttünk, sok minden másképpen van, mint eddig elképzeltük, olyan részletek kerültek felszínre, amelyeket Orbán Balázs sem láthatott már. Derzsi Sámuel vállalkozó és csoportja, valamint Bordi Zsigmond Loránd régész előbb az erősség környékét tárta fel, majd megerősítették a régi falmaradványok torony körüli részét, visszabontották a torony meggyengült falrészeit, aztán visszaépítették az eredeti formájára. Közben találtak egy olyan kancsót is, amelyhez hasonló a szakemberek szerint csak Buda váránál került elő eddig. Ezek olyan értékek, amelyek arra ösztönöznek, hogy amit az őseink ránk hagytak, azt megbecsüljük. Ezért igyekeztünk, hogy a helyi költségvetésből különítsünk el annyi pénzt, amivel az öregtornyot megmenthessük. Voltak viták a torony befedésének módjáról, mivel erről nem létezik korabeli dokumentum, de a végleges formát a szakértők a korabeli várakkal összevetve alakították ki. Örömmel nyugtázom, többen is megerősítettek véleményükkel, miszerint az új tető beillik a képbe, olyan mestermunka, amely joggal dicséri Varga Ernő vállalkozó és munkacsoportja teljesítményét. Ezzel hosszú időre biztosítottuk a torony további létezését.
Ha az őseink képesek voltak Felsőháromszék legnagyobb alapterületű várát megépíteni az akkori gazdasági, technikai feltételek mellett, akkor nekünk kötelességünk a folytatásról is gondoskodni. Tervezzük az északnyugati torony feltárását és a várfal 60-80 cm magasságban való kiemelését, valamint konzerválását is. Az eddig elvégzett munkát ünnepeljük a hétvégén.
– Merthogy a nyár nemcsak a munkáról szól, hanem a kikapcsolódásról is. Más rendezvényeket is szerveznek az idén?
– Augusztusban az egykori néptánctalálkozót szeretnénk visszahozni az Ika vára alá. De egyelőre beszéljünk a hétvégén zajló eseményről. Mivel az Ika várára nemcsak a helyiek büszkék, hiszen mondhatni egész Háromszék ékessége, ezért a Vissza a természethez nevet viselő fesztiválunkra meghívtuk a szélesebb közönséget is. Reméljük, ezzel az ünneppel hagyományt teremtünk: a háromszéki családoknak szeretnénk a legkisebbektől a legidősebbekig tartalmas, egész napos időtöltést biztosítani. Nem véletlen, hogy június 21-ére, a nyári napforduló napjára időzítettük az ünnepet. Tudjuk, ezen a napon az őseink, még a 19. század elején is, nagy napfordulós, úgynevezett Szent Iván-éji ünnepeket tartottak. Erről még Felsőcsernáton nagy szülöttje, Bod Péter is megemlékezik, egyik munkájában megemlíti: „(…) a tűzugrás alkalmából a tűzbe dobott gyümölcsnek gyógyító erőt tulajdonítottak”. Mivel az Ika vára alatt a háborítatlan természeti környezet adott, többek közt az Erdélyi Konyha és a Boszorkánykonyha lapok szerkesztőivel közösen egy gasztronómiai vetélkedőt szervezünk, melynek témája az ehető vadnövények és gombákból készült ételek. Szerencsés egybeesés folytán a Háromszéki huszártoborzó is erre a napra esik, így annak több mint 150 résztvevőjét is meghívtuk a vár ünnepére, meg is vendégeljük őket a Török Zoltán tábori szakács által készülő huszárgulyással, majd műkedvelő csoportjaink előadását is megtekinthetik. De nemcsak rájuk és a vendégekre számítunk, hanem községünk apraját-nagyját is nagy szeretettel várjuk, hiszen családos napot tervezünk. A gyerekfoglalkozások, színpadi fellépések, természetismereti túrák, távcsöves csillagvizsgálás és sok más program mellett koncerteket hallgathatnak. Éjfélkor pedig az egészséget és életerőt biztosító régi szokással, a Szent Iván-éji tűz átugrásával zárjuk a napot.
Jancsó Katalin
10 órától főzőverseny: vadon termő, ehető növényekből és gombákból készült ételek. Ezenkívül: természetjárás: nyomkeresési, gomba-, rovar-, növényismereti túra a közeli erdőben szakemberek vezetésével. Játszóház az Ika Ifjúsági Egyesület, a Haszmann Pál Múzeum mellett működő Csernátoni Népfőiskola, a MÁRA Egyesület, a Csiporkázó Játszóház, a Székölykök-csapat, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem kézdivásárhelyi tagozata, a Zöld Nap Egyesület, a Nagy Mózes Líceum rajztagozatos diákjai és a kézdivásárhelyi EMI közreműködésével. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. június 17.
Sipos Zoltán
PÁLYÁZAT NÉLKÜL
Három év alatt 2,6 millió eurót toltak be a székelyföldi sajtótrösztbe
Magyarországi, állami nagyvállalatok adományaiból építi romániai vállalkozását a Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány.
Az utóbbi három évben bő 800 millió forinttal, mai árfolyamon számolva mintegy 2,6 millió euróval finanszírozta a Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány azt az Udvarhelyi Híradó Kft.-t, mely több székelyföldi városban ad ki napilapot, illetve működtet internetes portált.
Korábbi, az EMNP finanszírozásáról szóló anyagunkban már megírtuk, hogy a Szerencsejáték Zrt. bőkezű adományban részesítette a Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítványt. Jelen anyagunk annyiban jelent újdonságot, hogy közöljük az alapítvány összes támogatóját, illetve a támogatások kedvezményezettjeit. Az Erdélyben és kisebb mértékben Felvidéken elosztásra kerülő pénz magyarországi, állami tulajdonban levő nagyvállalatoktól, többek között a Magyar Villamos Művek Zrt.-től, a Paksi Atomerőmű Zrt.-től valamint a Szerencsejáték Zrt.-től érkezik – derül ki a Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány közhasznúsági jelentéseiből.
Több, kisebb médiaorgánum a támogatottak között
Az utóbbi évek legfőbb támogatottja az Udvarhelyi Híradó Kft.: a pénz mintegy felét ez a vállalkozás kapta. A támogatottak között megtaláljuk még a tavaly indult foter.ro portált kiadó Erdélyi Médiatér Egyesületet, valamint a Háromszék napilap kiadóját, a H-Press Kft.-t. Előbbi 14 millió forintot (45 ezer euró), utóbbi viszont 10 millió forintot (32 ezer euró) kapott.
A támogatottak között szerepel még a Hungarom Média (a Krónika volt tulajdonosa) és a Kalauz SRL (az Erdélyi Napló volt kiadója). Megtalálunk még egy sor felvidéki kiadót, illetve civil szervezetet is a listán.
2010 2011 2012 2013
Udvarhelyi Híradó SRL na 235165 311500 263000
Krónika (Hungarom Média) na 65000 6000 4000
Erdélyi Médiatér Egyesület na 0 0 14471
Kaluz Kft. na 3650 0 0
H-Press Kft. na 6000 0 10000
Pro Civis Polgári Társulás na 0 5846 10654
Danubius Kiadóvállalat na 0 1200 0
Vox Juventae Polgári Társulás na 0 1500 0
Mediaimpress sro na 0 0 39000
Pritom International na 0 0 2500
Összesen (ezer Ft) na 309815 326046 343625
A támogatottak (ezer forintban)
A pénz nagy része saját magánvállalkozására megy
A mellékelt táblázatból azonban kitűnik, az utóbbi három évben a támogatások oroszlánrésze az Udvarhelyi Híradó Kft.-hez került. Magyarországi jogászok szerint legalábbis felveti a törvénytelenség gyanúját az a gyakorlat, hogy egy magyarországi alapítvány saját tulajdonában álló magánvállalkozást támogat.
A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény előírja, hogy az alapítványok alapító okiratainak kötelező elemei közt szerepelniük kell a vagyon felhasználásáról szóló kitételeknek.
Határon túli magyar sajtótevékenységet támogat
A Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány 2010-ben lett megalapítva a Magyar Nemzet kiadója, a Nemzet Lap- és Könyvkiadó Kft. kezdeményezésére, célja a „határon túli magyar sajtótevékenység támogatása”.
Az alapítványnak honlapja nincs, és nem tudunk arról, hogy valaha nyilvános pályázatot hirdettek volna a határon túli magyar sajtótermékek számára.
Az egyik beszámolóban mindenesetre az áll, hogy az „Alapítvány alapvető, stratégiai célja a támogatásban résztvevő, illetve megvásárolt lapok illetve internetes honlapok megmaradása, illetve önfenntartóvá válása. Alapítványunk elsősorban a határon túli, magyar nyelven folytatott sajtótevékenységeknek, sajtószervezeteknek, ilyen tevékenységet folytató újságíróknak nyújt támogatást. A támogatási kérelmek elbírálása, illetve a támogatások odaítélése a Kuratórium feladata.” Az alapítvány kuratóriumi elnöke az a Dr. Korda Éva Judit, aki 2005 és 2007 között a Hír TV-t működtető Hír TV Műsorszolgáltató és Hirdetésszervező Zrt. vezérigazgatója volt, székhelye pedig Budapesten, a Bíró Lajos utca 23. alatt található – ugyanott, ahol az egykori Krónika-tulajdonos Hungarom Média Kft. székhelye is volt.
Az alapítvány alapítása (2010.12.11) után mintegy két héttel (2010.12.27) 250 millió forintos (800 ezer euró) adományban részesül a Szerencsejáték Zrt. jóvoltából. 2011 nyarán aztán 90 százalékos tulajdonrészt szerez az Udvarhelyi Híradó Kft.-ben (10 százalék tulajdonrész a BAP Agency Kft. birtokában van).
Ugyanebben az évben szerez részesedést a Krónika mögött álló Hungarom Média Kft.-ben, illetve az Erdélyi Naplót kiadó Kalauz Kft.-ben (mindkét cég felszámolás alatt jelenleg). A tulajdonosi részesedést jelentő befektetés könyv szerinti értéke ebben az évben 282 millió forint (900 ezer euró), a beszámoló azonban nem részletezi, hogy egy-egy cég megvásárlására mennyit költöttek.
Jelenleg a Krónikát és az Erdélyi Naplót az Udvarhelyi Híradó Kft. jelenteti meg, négy regionális (Udvarhelyi Híradó, a Csíki Hírlap, a Vásárhelyi Hírlap, a Gyergyói Hírlap) lap mellett. A kiadóhoz tartozik még a Szekelyhon.ro hírportál is.
A pénzügyminisztérium honlapján közzétett adatok szerint a cég nettó üzleti forgalma 10 millió lej (2,2 millió euró) volt 2013-ban. Nettó profitja 11 ezer lej (2600 euró), adósságállománya 3,7 millió lejre (850 ezer euró) rúgott. Transindex.ro
PÁLYÁZAT NÉLKÜL
Három év alatt 2,6 millió eurót toltak be a székelyföldi sajtótrösztbe
Magyarországi, állami nagyvállalatok adományaiból építi romániai vállalkozását a Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány.
Az utóbbi három évben bő 800 millió forinttal, mai árfolyamon számolva mintegy 2,6 millió euróval finanszírozta a Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány azt az Udvarhelyi Híradó Kft.-t, mely több székelyföldi városban ad ki napilapot, illetve működtet internetes portált.
Korábbi, az EMNP finanszírozásáról szóló anyagunkban már megírtuk, hogy a Szerencsejáték Zrt. bőkezű adományban részesítette a Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítványt. Jelen anyagunk annyiban jelent újdonságot, hogy közöljük az alapítvány összes támogatóját, illetve a támogatások kedvezményezettjeit. Az Erdélyben és kisebb mértékben Felvidéken elosztásra kerülő pénz magyarországi, állami tulajdonban levő nagyvállalatoktól, többek között a Magyar Villamos Művek Zrt.-től, a Paksi Atomerőmű Zrt.-től valamint a Szerencsejáték Zrt.-től érkezik – derül ki a Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány közhasznúsági jelentéseiből.
Több, kisebb médiaorgánum a támogatottak között
Az utóbbi évek legfőbb támogatottja az Udvarhelyi Híradó Kft.: a pénz mintegy felét ez a vállalkozás kapta. A támogatottak között megtaláljuk még a tavaly indult foter.ro portált kiadó Erdélyi Médiatér Egyesületet, valamint a Háromszék napilap kiadóját, a H-Press Kft.-t. Előbbi 14 millió forintot (45 ezer euró), utóbbi viszont 10 millió forintot (32 ezer euró) kapott.
A támogatottak között szerepel még a Hungarom Média (a Krónika volt tulajdonosa) és a Kalauz SRL (az Erdélyi Napló volt kiadója). Megtalálunk még egy sor felvidéki kiadót, illetve civil szervezetet is a listán.
2010 2011 2012 2013
Udvarhelyi Híradó SRL na 235165 311500 263000
Krónika (Hungarom Média) na 65000 6000 4000
Erdélyi Médiatér Egyesület na 0 0 14471
Kaluz Kft. na 3650 0 0
H-Press Kft. na 6000 0 10000
Pro Civis Polgári Társulás na 0 5846 10654
Danubius Kiadóvállalat na 0 1200 0
Vox Juventae Polgári Társulás na 0 1500 0
Mediaimpress sro na 0 0 39000
Pritom International na 0 0 2500
Összesen (ezer Ft) na 309815 326046 343625
A támogatottak (ezer forintban)
A pénz nagy része saját magánvállalkozására megy
A mellékelt táblázatból azonban kitűnik, az utóbbi három évben a támogatások oroszlánrésze az Udvarhelyi Híradó Kft.-hez került. Magyarországi jogászok szerint legalábbis felveti a törvénytelenség gyanúját az a gyakorlat, hogy egy magyarországi alapítvány saját tulajdonában álló magánvállalkozást támogat.
A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény előírja, hogy az alapítványok alapító okiratainak kötelező elemei közt szerepelniük kell a vagyon felhasználásáról szóló kitételeknek.
Határon túli magyar sajtótevékenységet támogat
A Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány 2010-ben lett megalapítva a Magyar Nemzet kiadója, a Nemzet Lap- és Könyvkiadó Kft. kezdeményezésére, célja a „határon túli magyar sajtótevékenység támogatása”.
Az alapítványnak honlapja nincs, és nem tudunk arról, hogy valaha nyilvános pályázatot hirdettek volna a határon túli magyar sajtótermékek számára.
Az egyik beszámolóban mindenesetre az áll, hogy az „Alapítvány alapvető, stratégiai célja a támogatásban résztvevő, illetve megvásárolt lapok illetve internetes honlapok megmaradása, illetve önfenntartóvá válása. Alapítványunk elsősorban a határon túli, magyar nyelven folytatott sajtótevékenységeknek, sajtószervezeteknek, ilyen tevékenységet folytató újságíróknak nyújt támogatást. A támogatási kérelmek elbírálása, illetve a támogatások odaítélése a Kuratórium feladata.” Az alapítvány kuratóriumi elnöke az a Dr. Korda Éva Judit, aki 2005 és 2007 között a Hír TV-t működtető Hír TV Műsorszolgáltató és Hirdetésszervező Zrt. vezérigazgatója volt, székhelye pedig Budapesten, a Bíró Lajos utca 23. alatt található – ugyanott, ahol az egykori Krónika-tulajdonos Hungarom Média Kft. székhelye is volt.
Az alapítvány alapítása (2010.12.11) után mintegy két héttel (2010.12.27) 250 millió forintos (800 ezer euró) adományban részesül a Szerencsejáték Zrt. jóvoltából. 2011 nyarán aztán 90 százalékos tulajdonrészt szerez az Udvarhelyi Híradó Kft.-ben (10 százalék tulajdonrész a BAP Agency Kft. birtokában van).
Ugyanebben az évben szerez részesedést a Krónika mögött álló Hungarom Média Kft.-ben, illetve az Erdélyi Naplót kiadó Kalauz Kft.-ben (mindkét cég felszámolás alatt jelenleg). A tulajdonosi részesedést jelentő befektetés könyv szerinti értéke ebben az évben 282 millió forint (900 ezer euró), a beszámoló azonban nem részletezi, hogy egy-egy cég megvásárlására mennyit költöttek.
Jelenleg a Krónikát és az Erdélyi Naplót az Udvarhelyi Híradó Kft. jelenteti meg, négy regionális (Udvarhelyi Híradó, a Csíki Hírlap, a Vásárhelyi Hírlap, a Gyergyói Hírlap) lap mellett. A kiadóhoz tartozik még a Szekelyhon.ro hírportál is.
A pénzügyminisztérium honlapján közzétett adatok szerint a cég nettó üzleti forgalma 10 millió lej (2,2 millió euró) volt 2013-ban. Nettó profitja 11 ezer lej (2600 euró), adósságállománya 3,7 millió lejre (850 ezer euró) rúgott. Transindex.ro
2014. június 18.
Vár legyen a Cetății sétány!
A kétnyelvű utcanév-táblák kihelyezéséért szervezett villámcsődületet szerdán délelőtt egy kezdeményező csoport Marosvásárhelyen, sokatmondóan éppen a „B-dul Cetății sétány” feliratú tábla alatt. Üzenetük: valós kétnyelvűséget kérnek, hiszen ez csak szándék kérdése, a törvényes keret adott.
Marosvásárhelyi magyar ajkú lakosok, a Kétnyelvű utcanév-táblákat Marosvásárhelyen civil érdekérvényesítő ügy kezdeményezői szerveztek villámcsődületet, azaz flashmobot szerda délelőtt a Vár sétány alsó részén, a Rákóczi szobornál. Nyakukban a Plătitor de taxe, Protecția minorităților és Votant UDMR, illetve Adófizető, Kisebbségvédelem és RMDSZ-szavazó feliratú táblákkal elmondták: adófizetők, de csak ennyit kapnak a pénzükért; anyanyelvükön nem szerepel az utcanév; itt nem alkalmazzák a romániai példaértékű kisebbségvédelmet. Ezután molinón hirdették az RMDSZ Minden magyar számít szlogenjét, illetve Dorin Florea polgármester Marosvásárhely, a harmónia városa jelmondatát.
A csoport szóvivője, Barabás Miklós a Székelyhon.ro-nak elmondta, az 1989-es politikai fordulat óta, vagyis huszonöt éve még mindig nincs valós kétnyelvűség Marosvásárhelyen, ráadásul az elmúlt egy hónapban – amióta a kezdeményező csoport létrejött – sem történt előrelépés az ügyben. „Az érintett politikusok hárítanak, a sajtón keresztül üzengetnek, de semmi változás nem történt. Az ügynek két vetülete van: a magyar érdekvédelmi szervezet marosvásárhelyi vezetője azt nyilatkozta, hogy a probléma meg van oldva, holott mindenki láthatja a szomorú valóságot, ebből azt következtetjük, hogy ez számukra nem prioritás. Másrészt a polgármester úgy állítja be magát a nyilvánosság előtt, hogy a magyar közösséget is képviseli, de a kétnyelvű utcanévtáblák esetében arra hivatkozik, hogy kihelyezésükre nincs törvényes lehetőség, márpedig van. A közigazgatási törvény és a Románia által ratifikált, 2008. május elsejétől kötelező Európai Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartája is szabályozza ezt a kérdést” – ismertette Barabás Miklós.
A csoport álláspontja szerint Marosvásárhelyen egyfajta „ál-kétnyelvűséget” ültettek gyakorlatba, amelyben az utca, a tér, a sétány felirat ugyan megjelenik magyar nyelven, a köztér neve viszont nincs lefordítva. Marosvásárhely környékén is több településen megoldották ezt a kérdést a hatóságok, Marosszentgyörgyön, Marosszentkirályon, Marosszentannán, Nyárádszeredában, Bihar megyében Élesden, Kolozs megyében Bánffyhunyadon és Kisbácson, de még Hunyad megyében is Csernakeresztúron.
Megkerestük az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnökét, Marosvásárhely alpolgármesterét, Peti Andrást is, aki elmondta: amikor azt mondta, hogy a kétnyelvűség el van intézve, arra célzott, hogy a helyi önkormányzat minden törvényes lépést megtett ezért. „A kétnyelvűségre megvan a törvényes keret. Mai napig érvényes a 2001-es határozat, és 2007-ben hivatalosan is elfogadta a testület a kétnyelvű utcanév-jegyzéket. Azóta mintegy 45 utcának adtunk nevet, és a helyi tanácsi határozatokba mindenik románul és magyarul is bekerült. A kivitelezés az más kérdés, de azon leszek, hogy jövő héttől kikerüljenek a valós kétnyelvű utcanév-táblák” – mondta a Székelyhon.ronak Peti András. Hozzátette, alpolgármesterként ez a kérdés is kiemelten fontos, és az anyanyelvhasználat terén több siker is született: tanulmányi oklevelek, víkendtelepi rádió, tanintézmények kétnyelvű táblái, a 7. és 8. osztályosok felmérése magyar nyelvű kérdőíven, vagy a biztonságos és civilizált közlekedés ismertetői magyar nyelven.
Gáspár Botond. Székelyhon.ro
A kétnyelvű utcanév-táblák kihelyezéséért szervezett villámcsődületet szerdán délelőtt egy kezdeményező csoport Marosvásárhelyen, sokatmondóan éppen a „B-dul Cetății sétány” feliratú tábla alatt. Üzenetük: valós kétnyelvűséget kérnek, hiszen ez csak szándék kérdése, a törvényes keret adott.
Marosvásárhelyi magyar ajkú lakosok, a Kétnyelvű utcanév-táblákat Marosvásárhelyen civil érdekérvényesítő ügy kezdeményezői szerveztek villámcsődületet, azaz flashmobot szerda délelőtt a Vár sétány alsó részén, a Rákóczi szobornál. Nyakukban a Plătitor de taxe, Protecția minorităților és Votant UDMR, illetve Adófizető, Kisebbségvédelem és RMDSZ-szavazó feliratú táblákkal elmondták: adófizetők, de csak ennyit kapnak a pénzükért; anyanyelvükön nem szerepel az utcanév; itt nem alkalmazzák a romániai példaértékű kisebbségvédelmet. Ezután molinón hirdették az RMDSZ Minden magyar számít szlogenjét, illetve Dorin Florea polgármester Marosvásárhely, a harmónia városa jelmondatát.
A csoport szóvivője, Barabás Miklós a Székelyhon.ro-nak elmondta, az 1989-es politikai fordulat óta, vagyis huszonöt éve még mindig nincs valós kétnyelvűség Marosvásárhelyen, ráadásul az elmúlt egy hónapban – amióta a kezdeményező csoport létrejött – sem történt előrelépés az ügyben. „Az érintett politikusok hárítanak, a sajtón keresztül üzengetnek, de semmi változás nem történt. Az ügynek két vetülete van: a magyar érdekvédelmi szervezet marosvásárhelyi vezetője azt nyilatkozta, hogy a probléma meg van oldva, holott mindenki láthatja a szomorú valóságot, ebből azt következtetjük, hogy ez számukra nem prioritás. Másrészt a polgármester úgy állítja be magát a nyilvánosság előtt, hogy a magyar közösséget is képviseli, de a kétnyelvű utcanévtáblák esetében arra hivatkozik, hogy kihelyezésükre nincs törvényes lehetőség, márpedig van. A közigazgatási törvény és a Románia által ratifikált, 2008. május elsejétől kötelező Európai Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartája is szabályozza ezt a kérdést” – ismertette Barabás Miklós.
A csoport álláspontja szerint Marosvásárhelyen egyfajta „ál-kétnyelvűséget” ültettek gyakorlatba, amelyben az utca, a tér, a sétány felirat ugyan megjelenik magyar nyelven, a köztér neve viszont nincs lefordítva. Marosvásárhely környékén is több településen megoldották ezt a kérdést a hatóságok, Marosszentgyörgyön, Marosszentkirályon, Marosszentannán, Nyárádszeredában, Bihar megyében Élesden, Kolozs megyében Bánffyhunyadon és Kisbácson, de még Hunyad megyében is Csernakeresztúron.
Megkerestük az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnökét, Marosvásárhely alpolgármesterét, Peti Andrást is, aki elmondta: amikor azt mondta, hogy a kétnyelvűség el van intézve, arra célzott, hogy a helyi önkormányzat minden törvényes lépést megtett ezért. „A kétnyelvűségre megvan a törvényes keret. Mai napig érvényes a 2001-es határozat, és 2007-ben hivatalosan is elfogadta a testület a kétnyelvű utcanév-jegyzéket. Azóta mintegy 45 utcának adtunk nevet, és a helyi tanácsi határozatokba mindenik románul és magyarul is bekerült. A kivitelezés az más kérdés, de azon leszek, hogy jövő héttől kikerüljenek a valós kétnyelvű utcanév-táblák” – mondta a Székelyhon.ronak Peti András. Hozzátette, alpolgármesterként ez a kérdés is kiemelten fontos, és az anyanyelvhasználat terén több siker is született: tanulmányi oklevelek, víkendtelepi rádió, tanintézmények kétnyelvű táblái, a 7. és 8. osztályosok felmérése magyar nyelvű kérdőíven, vagy a biztonságos és civilizált közlekedés ismertetői magyar nyelven.
Gáspár Botond. Székelyhon.ro
2014. június 21.
Olosz Levente
„TISZTÍTÓ FOLYAMAT”
A háborús bűnösök felelősségre vonása a kolozsvári Népbíróságon Elsődleges cél a románok ellen elkövetett atrocitások kivizsgálása volt, a zsidó ügyek csak második helyen szerepeltek.
A második világháború után a romániai Népbíróság megalakulása és tevékenysége a baloldali erők és a történelmi pártok közötti politikai harc időszakában ment végbe. Így a népbíróságok tevékenységét erősen befolyásolta a Román Kommunista Párt befolyásának növekedése és ideológiája. Az igazságszolgáltató intézmény tevékenységét ily módon nem lehet politikai és társadalmi rendszer átalakulása nélkül vizsgálni.
Romániában, Magyarországhoz hasonlóan az államszocialista átmenet, a Kommunista Párt hatalomszerzésének technikája a szakmai szervezetek átvilágítása, az állami hivatalnokok múltjának vizsgálata és a háborús bűnösök felelősségre vonása voltak.
A romániai népbíróságok az igazságügyi minisztérium által, 1945. április 21-én kiadott 312. sz. rendelet rendelkezései alapján létesültek és tevékenykedtek A romániai Népbíróságot az 1944. szeptember 12-én, Moszkvában aláírt szovjet (szövetséges)-román fegyverszüneti egyezmény 14. szakasza alapján hozták létre.
Ebben – és más nemzetközi szerződésekben – Románia vállalta a háborús bűnösök felelősségre vonását. Két ítélőtáblát állítottak fel, Bukarest valamint Kolozsvár székhellyel. A kolozsvári Népbíróság feladata az észak-erdélyi magyar uralom időszakában elkövetett „bűncselekmények” kivizsgálása volt. A 312-es törvény 15 háborús bűnös kategóriát különböztetett meg. E szerint háborús bűnös többek között azon személy, aki kegyetlen cselekedeteket vagy gyilkosságokat követett el illetve rendelt el, aki gettók és munkatáborok megalakítását rendelte el és valósította meg, aki politikai vagy faji okokból kifolyólag hajtott végre deportálásokat, aki egyéni vagy kollektív repressziót, költöztetést és kivégzés céljából történő deportálást rendelt el vagy valósított meg valamint, aki a fasizmus és hitlerizmus szolgálatába szegődött és segített megvalósítani ezek politikai céljait. A faji alapon véghezvitt deportálások vagy más atrocitások nem csak a zsidókkal szembeni bánásmódra utalnak.
A román etnikumú egyének ellen elkövetett mészárlások, deportálások és más atrocitások elkövetőire szintén alkalmazták. A törvényben nem nevesítettek egyetlen etnikumot vagy nemzetiséget sem. A sértetteket osztályozva négy kategóriát különböztethetünk meg: románok, zsidók, baloldaliak-munkások és szovjet katonák.
Avram Bunaciu közvádló kolozsvári látogatása során világosan megfogalmazta a háborús bűnösök körérét: „Háborús bűnös mindenki, aki háborús büntettet követett el attól az időponttól kezdve, amióta a horthysta magyar seregek a németek mellet háborúba állottak a Szovjetunió ellen. Tehát mindazok, akik terrorcselekményeket, vérengzéseket követtek el faji vagy nemzetiségi szempontból az Erdélyben lakó népek ellen. Tudjuk, hogy ez az erdélyi románok deportálásával, magyarok elhurcolásával valamint a zsidók kirablásával megkínzásával és lágerekbe való küldésével 1944. április és május havában kezdődöttek meg. A Népbíróság természetesen ítélkezni fog az 1944. év augusztus 23. utáni vérengzések elkövetői felett így a sármási valamint a többi gyilkosság és jogtalanság elkövetőin szóval augusztus 23-tól a német-horthysta csapatok kiűzéséig eltelt alatt történt bűncselekmények tárgyában a Népbíróság lesz illetékes.”
A Népbíróság Romániában – más közép-európai államok népbíróságaihoz hasonlóan – laikus bíráskodásra épült.
A néptörvényszék tanácsa egy nyolctagú bíróságból (népbírából) és az elnökből állt. A bíróság tagjai között a „demokratikus” pártok megbízottai foglaltak helyet. A néptörvényszék vizsgálóbírósággal rendelkezett. Miután a vizsgálóbíró összegyűjtötte az adatokat átadta az ügyet a népbíróságnak. A népbíróság előtt a vádat a népügyész képviselte. A népügyész, vagyis a közvádló tisztséget a bukaresti közvádló ajánlásával bármely román állampolgár betölthette, de általában ezek jogi képzettséggel rendelkező szakemberek voltak. A vádlott gondoskodhatott saját védőről vagy elfogadhatta a hivatalból kirendelt védőt.
A kolozsvári Népbíróság
A román közigazgatás észak-erdélyi megjelenése után az Erdély, a Szociáldemokrata Párt lapja arról számolt be, hogy Észak-Erdélyre is kiterjesztik a néptörvényszék rendszerét. A cikk szerint a Néptörvényszék nagyon előnyös, mivel olyan bűntettekért is felelősségre tud vonni embereket, amelyek nincsenek a büntető törvénykönyvben.
Ezen felül a néptörvényszék igazságos, mivel megtehette volna a román állam, hogy hadbíróságokat állít fel és ítélkezik mindenki felett, de helyette a néptörvényszék intézményét állította fel.
Az észak-erdélyi Néptörvényszék megalakítása Lucrețiu Pătrășcanu kommunista igazságügyi miniszter kolozsvári látogatása után érzékelhetően felgyorsult. Június végén Bunaciu bukaresti közvádló a kolozsvári Népbíróság megszervezése céljából Kolozsvárra utazott.
A román kormány szemszögéből az észak-erdélyi Népbíróság szerepe nem csupán a háborús bűnösök felelősségre vonásban merült ki.
Amellett, hogy a Népbíróság volt hivatott felszámolni a háborús etnikai sérelmeket, Bukarest ezzel az intézménnyel kívánta csillapítani a nemzetiségi ellentéteket is. Ezt a szándékot jól példázza Bunaicu közvádló kijelentése, miszerint: „Észak-Erdély részére a néptörvényszéknek mérhetetlen jelentősége van. Ezen a területen a néptörvényszék kötelessége levezetni azt a tisztító politikai folyamatot, amely kiérdemli a nép bizalmát és szeretetét, mert az igazi bűnösök megbüntetésére törekszik.”
A népügyész szerint a Népbíróság felül áll a nemzetiségi érdekeken, bosszún. Mind a bukaresti mind pedig a kolozsvári ügyészek többször hangoztatták, hogy a Népbíróság nemzetiségtől és vallástól függetlenül ítélkezik majd. Bunaciu szerint „háborús bűnös lehet román, magyar, zsidó, német, szerb, vagy más nemzetiségű egyén, aki a fasizmus ideje alatt az erre vonatkozó törvénybe ütköző bűncselekményeket követett el.”
A Népbíróság épületét a Majális utcai Pszichológiai Intézet épületében rendezték be. Az ügyészek és a vizsgálóbírók 1945. június 26-án kezdték meg munkájukat.
Egész Erdélyben megindultak a kihallgatások és letartóztatások.
Először Kolozsváron, majd a partiumi városokban és végül Székelyföldön gyűjtötték be a bizonyítékokat. A nyomozás és az adatgyűjtés egészen 1946 elejéig tartott.
A kolozsvári népbíróság 1946. március 9-én kezdte meg a vádlottak tárgyalását. A Népbíróság kilenc csoportban, tömegperekben tárgyalta az észak-erdélyi háborús bűnösök ügyét. A sajtó a különböző csoportokat különböző nevekkel látta el, aszerint, hogy kik voltak a perek vádlottjai, milyen bűnök elkövetésével gyanúsították őket vagy milyen foglalkozást töltöttek be a múlt rendszerben. Az átláthatóság érdekében felsorolom az említett címkéket: az észak-erdélyi tömeggyilkosságok pere (63); a volt zsidó munkaszolgálatosok vétkes parancsnokai és keretlegényeinek pere (25); a volt katonai parancsnokok és tanácsadóik pere (26); a „sziguráncások” pere (51); a volt jobboldali lapok szerkesztőinek és munkatársainak pere (19); a háborús bűnösök hatodik csoportjának pere (26); a lágerek munkaszolgálatosok és politikai internáltak parancsnokainak pere (22); a gettóper (193). A kilencedik pernek nincs megnevezése, de a gyanúsítottakként wolksbundistákat, nyilasokat, imrédystákat és gestapósokat határozott meg az újság (107). A zárójelben található szám, a sajtó által közölt adat a vádlottak számáról. A kolozsvári Népbíróság határozata szerint 544 vádlott ügyét tárgyalta a kolozsvári Népbíróság.
Többségük nem volt jelen a bírósági tárgyaláson, mivel még a háború alatt Magyarországra vagy nyugat-európai országokba menekültek. A Népbíróság által hozott ítéletek száma és az elítéltek nemzetiségi arányának a megoszlása nem tisztázott. Az eddigi kutatások arra a következtetésre jutottak, hogy a kolozsvári Népbíróság 481 elmarasztaló ítéletet hozott.
Ebből 371 magyar, 83 német, 26 román és egy zsidó nemzetiségű volt. Azonban ennek a számnak az újonnan kutathatóvá vált levéltári források ellentmondanak. A kutatás során 504 elmarasztaló ítéletet találtunk. Egy másik forrás hasonló számadatról tanúskodik: Ghiran Morariu kolozsvári főügyész 1946 augusztusában a Libertate-nak nyilatkozva azt közölte, hogy a népbíróság fennállása alatt 502 elmarasztaló és 33 felmentő ítélet hozott.
Elítéltek 445 magyart és 33 románt. A Népbíróság egyik legfontosabb feladatának a vészkorszak bűnöseinek felelősségre vonását tartotta. A deklarált céloknak megfelelően folytatták le a gettópert, amely a Népbírósági csoportos perek között a legtöbb vádlottat sorakoztatta fel.
Azonban a többi nyolc csoportos perben is szép számmal találunk olyan vádlottakat, akiket a zsidóság ellen elkövetett atrocitásaik miatt kerültek a vádlottak padjára. A kolozsvári Népbíróság vádlottjainak a 60%-át vonták felelősségre olyan tettek miatt, amelyeket részben vagy teljes mértékben zsidók ellen követtek el. Több esetben nem lehet, teljeséggel megállapítani a sértett kilétét, így nagy valószínűséggel még ez a szám sem fedi a teljes mennyiséget.
A vádlottak maradék 40%-át román etnikumúak, szovjet katonák illetve baloldali beállítottságú egyének ellen elkövetett atrocitások miatt vonták felelősségre.
A bizonyítási eljárás nem volt problémamentes. A bűnösök tetteinek felderítéséhez az ügyészség kétféle forrást használt:
tanúvallomásokat és dokumentumokat. Az ügyészség a munkájához elsősorban a lakosság segítségét kérte, így 1945. június 26-tól bárki feljelentéssel fordulhatott a kolozsvári néptörvényszék közvádlóihoz.
A közvádlók is tisztában voltak azzal, hogy a feljelentések és a tanúvallomások akár személyes bosszúból, gazdasági előnyökből vagy más indokból is születhetnek. A perek során többször fordult elő hamistanúzás. Így az is megesett, hogy a per végére a tanú került letartóztatásba.
1946 augusztusában a Népbíróságok hatáskörét megszüntették.
A további háborús bűnösök felett a polgári bíróságok (ítélőtáblák) ítélkeztek. Kivételt képeztek ez alól azon ügyek, amelyeket a népbíróság már letárgyalt, de az ítéletet a vádlott távolétében hozta meg és a vádlott megjelent a Népbíróság előtt.
Ebben az esetben kötelező volt újratárgyalni a vádlott jelenlétében a pert. Ilyen esetekben újból összehívták a Népbíróságokat.
Összességében elmondható, hogy a Népbíróság nem ért el átütő sikert a háborús bűnösök felelősségre vonásában, részben az igazságügy politikai befolyásoltsága, részben pedig a bűnvádi eljárások visszáságai miatt. Romániában csupán két Népbíróság működött. A kolozsvári Népbíróság feladata lett volna mindazon bűnök kivizsgálása, amit a magyar hatóságok és a polgári egyének a második világháború során követtek el.
Kétségtelen, hogy a Népbíróság elsődleges célja, a románok ellen elkövetett atrocitások kivizsgálása és felelőseinek megbüntetése volt. A zsidó ügyek csak második helyen szerepeltek annak ellenére, hogy a Népbírósági perek többségét ezen ügyek alkották.
Összehasonlításképpen Magyarországon 19 ezer embert ítéltek el a népbírósági tárgyalások folyamán. Igaz ezen ügyek nemcsak a háború alatt lezajlott atrocitásokra vonatkoztak. Transindex.ro
„TISZTÍTÓ FOLYAMAT”
A háborús bűnösök felelősségre vonása a kolozsvári Népbíróságon Elsődleges cél a románok ellen elkövetett atrocitások kivizsgálása volt, a zsidó ügyek csak második helyen szerepeltek.
A második világháború után a romániai Népbíróság megalakulása és tevékenysége a baloldali erők és a történelmi pártok közötti politikai harc időszakában ment végbe. Így a népbíróságok tevékenységét erősen befolyásolta a Román Kommunista Párt befolyásának növekedése és ideológiája. Az igazságszolgáltató intézmény tevékenységét ily módon nem lehet politikai és társadalmi rendszer átalakulása nélkül vizsgálni.
Romániában, Magyarországhoz hasonlóan az államszocialista átmenet, a Kommunista Párt hatalomszerzésének technikája a szakmai szervezetek átvilágítása, az állami hivatalnokok múltjának vizsgálata és a háborús bűnösök felelősségre vonása voltak.
A romániai népbíróságok az igazságügyi minisztérium által, 1945. április 21-én kiadott 312. sz. rendelet rendelkezései alapján létesültek és tevékenykedtek A romániai Népbíróságot az 1944. szeptember 12-én, Moszkvában aláírt szovjet (szövetséges)-román fegyverszüneti egyezmény 14. szakasza alapján hozták létre.
Ebben – és más nemzetközi szerződésekben – Románia vállalta a háborús bűnösök felelősségre vonását. Két ítélőtáblát állítottak fel, Bukarest valamint Kolozsvár székhellyel. A kolozsvári Népbíróság feladata az észak-erdélyi magyar uralom időszakában elkövetett „bűncselekmények” kivizsgálása volt. A 312-es törvény 15 háborús bűnös kategóriát különböztetett meg. E szerint háborús bűnös többek között azon személy, aki kegyetlen cselekedeteket vagy gyilkosságokat követett el illetve rendelt el, aki gettók és munkatáborok megalakítását rendelte el és valósította meg, aki politikai vagy faji okokból kifolyólag hajtott végre deportálásokat, aki egyéni vagy kollektív repressziót, költöztetést és kivégzés céljából történő deportálást rendelt el vagy valósított meg valamint, aki a fasizmus és hitlerizmus szolgálatába szegődött és segített megvalósítani ezek politikai céljait. A faji alapon véghezvitt deportálások vagy más atrocitások nem csak a zsidókkal szembeni bánásmódra utalnak.
A román etnikumú egyének ellen elkövetett mészárlások, deportálások és más atrocitások elkövetőire szintén alkalmazták. A törvényben nem nevesítettek egyetlen etnikumot vagy nemzetiséget sem. A sértetteket osztályozva négy kategóriát különböztethetünk meg: románok, zsidók, baloldaliak-munkások és szovjet katonák.
Avram Bunaciu közvádló kolozsvári látogatása során világosan megfogalmazta a háborús bűnösök körérét: „Háborús bűnös mindenki, aki háborús büntettet követett el attól az időponttól kezdve, amióta a horthysta magyar seregek a németek mellet háborúba állottak a Szovjetunió ellen. Tehát mindazok, akik terrorcselekményeket, vérengzéseket követtek el faji vagy nemzetiségi szempontból az Erdélyben lakó népek ellen. Tudjuk, hogy ez az erdélyi románok deportálásával, magyarok elhurcolásával valamint a zsidók kirablásával megkínzásával és lágerekbe való küldésével 1944. április és május havában kezdődöttek meg. A Népbíróság természetesen ítélkezni fog az 1944. év augusztus 23. utáni vérengzések elkövetői felett így a sármási valamint a többi gyilkosság és jogtalanság elkövetőin szóval augusztus 23-tól a német-horthysta csapatok kiűzéséig eltelt alatt történt bűncselekmények tárgyában a Népbíróság lesz illetékes.”
A Népbíróság Romániában – más közép-európai államok népbíróságaihoz hasonlóan – laikus bíráskodásra épült.
A néptörvényszék tanácsa egy nyolctagú bíróságból (népbírából) és az elnökből állt. A bíróság tagjai között a „demokratikus” pártok megbízottai foglaltak helyet. A néptörvényszék vizsgálóbírósággal rendelkezett. Miután a vizsgálóbíró összegyűjtötte az adatokat átadta az ügyet a népbíróságnak. A népbíróság előtt a vádat a népügyész képviselte. A népügyész, vagyis a közvádló tisztséget a bukaresti közvádló ajánlásával bármely román állampolgár betölthette, de általában ezek jogi képzettséggel rendelkező szakemberek voltak. A vádlott gondoskodhatott saját védőről vagy elfogadhatta a hivatalból kirendelt védőt.
A kolozsvári Népbíróság
A román közigazgatás észak-erdélyi megjelenése után az Erdély, a Szociáldemokrata Párt lapja arról számolt be, hogy Észak-Erdélyre is kiterjesztik a néptörvényszék rendszerét. A cikk szerint a Néptörvényszék nagyon előnyös, mivel olyan bűntettekért is felelősségre tud vonni embereket, amelyek nincsenek a büntető törvénykönyvben.
Ezen felül a néptörvényszék igazságos, mivel megtehette volna a román állam, hogy hadbíróságokat állít fel és ítélkezik mindenki felett, de helyette a néptörvényszék intézményét állította fel.
Az észak-erdélyi Néptörvényszék megalakítása Lucrețiu Pătrășcanu kommunista igazságügyi miniszter kolozsvári látogatása után érzékelhetően felgyorsult. Június végén Bunaciu bukaresti közvádló a kolozsvári Népbíróság megszervezése céljából Kolozsvárra utazott.
A román kormány szemszögéből az észak-erdélyi Népbíróság szerepe nem csupán a háborús bűnösök felelősségre vonásban merült ki.
Amellett, hogy a Népbíróság volt hivatott felszámolni a háborús etnikai sérelmeket, Bukarest ezzel az intézménnyel kívánta csillapítani a nemzetiségi ellentéteket is. Ezt a szándékot jól példázza Bunaicu közvádló kijelentése, miszerint: „Észak-Erdély részére a néptörvényszéknek mérhetetlen jelentősége van. Ezen a területen a néptörvényszék kötelessége levezetni azt a tisztító politikai folyamatot, amely kiérdemli a nép bizalmát és szeretetét, mert az igazi bűnösök megbüntetésére törekszik.”
A népügyész szerint a Népbíróság felül áll a nemzetiségi érdekeken, bosszún. Mind a bukaresti mind pedig a kolozsvári ügyészek többször hangoztatták, hogy a Népbíróság nemzetiségtől és vallástól függetlenül ítélkezik majd. Bunaciu szerint „háborús bűnös lehet román, magyar, zsidó, német, szerb, vagy más nemzetiségű egyén, aki a fasizmus ideje alatt az erre vonatkozó törvénybe ütköző bűncselekményeket követett el.”
A Népbíróság épületét a Majális utcai Pszichológiai Intézet épületében rendezték be. Az ügyészek és a vizsgálóbírók 1945. június 26-án kezdték meg munkájukat.
Egész Erdélyben megindultak a kihallgatások és letartóztatások.
Először Kolozsváron, majd a partiumi városokban és végül Székelyföldön gyűjtötték be a bizonyítékokat. A nyomozás és az adatgyűjtés egészen 1946 elejéig tartott.
A kolozsvári népbíróság 1946. március 9-én kezdte meg a vádlottak tárgyalását. A Népbíróság kilenc csoportban, tömegperekben tárgyalta az észak-erdélyi háborús bűnösök ügyét. A sajtó a különböző csoportokat különböző nevekkel látta el, aszerint, hogy kik voltak a perek vádlottjai, milyen bűnök elkövetésével gyanúsították őket vagy milyen foglalkozást töltöttek be a múlt rendszerben. Az átláthatóság érdekében felsorolom az említett címkéket: az észak-erdélyi tömeggyilkosságok pere (63); a volt zsidó munkaszolgálatosok vétkes parancsnokai és keretlegényeinek pere (25); a volt katonai parancsnokok és tanácsadóik pere (26); a „sziguráncások” pere (51); a volt jobboldali lapok szerkesztőinek és munkatársainak pere (19); a háborús bűnösök hatodik csoportjának pere (26); a lágerek munkaszolgálatosok és politikai internáltak parancsnokainak pere (22); a gettóper (193). A kilencedik pernek nincs megnevezése, de a gyanúsítottakként wolksbundistákat, nyilasokat, imrédystákat és gestapósokat határozott meg az újság (107). A zárójelben található szám, a sajtó által közölt adat a vádlottak számáról. A kolozsvári Népbíróság határozata szerint 544 vádlott ügyét tárgyalta a kolozsvári Népbíróság.
Többségük nem volt jelen a bírósági tárgyaláson, mivel még a háború alatt Magyarországra vagy nyugat-európai országokba menekültek. A Népbíróság által hozott ítéletek száma és az elítéltek nemzetiségi arányának a megoszlása nem tisztázott. Az eddigi kutatások arra a következtetésre jutottak, hogy a kolozsvári Népbíróság 481 elmarasztaló ítéletet hozott.
Ebből 371 magyar, 83 német, 26 román és egy zsidó nemzetiségű volt. Azonban ennek a számnak az újonnan kutathatóvá vált levéltári források ellentmondanak. A kutatás során 504 elmarasztaló ítéletet találtunk. Egy másik forrás hasonló számadatról tanúskodik: Ghiran Morariu kolozsvári főügyész 1946 augusztusában a Libertate-nak nyilatkozva azt közölte, hogy a népbíróság fennállása alatt 502 elmarasztaló és 33 felmentő ítélet hozott.
Elítéltek 445 magyart és 33 románt. A Népbíróság egyik legfontosabb feladatának a vészkorszak bűnöseinek felelősségre vonását tartotta. A deklarált céloknak megfelelően folytatták le a gettópert, amely a Népbírósági csoportos perek között a legtöbb vádlottat sorakoztatta fel.
Azonban a többi nyolc csoportos perben is szép számmal találunk olyan vádlottakat, akiket a zsidóság ellen elkövetett atrocitásaik miatt kerültek a vádlottak padjára. A kolozsvári Népbíróság vádlottjainak a 60%-át vonták felelősségre olyan tettek miatt, amelyeket részben vagy teljes mértékben zsidók ellen követtek el. Több esetben nem lehet, teljeséggel megállapítani a sértett kilétét, így nagy valószínűséggel még ez a szám sem fedi a teljes mennyiséget.
A vádlottak maradék 40%-át román etnikumúak, szovjet katonák illetve baloldali beállítottságú egyének ellen elkövetett atrocitások miatt vonták felelősségre.
A bizonyítási eljárás nem volt problémamentes. A bűnösök tetteinek felderítéséhez az ügyészség kétféle forrást használt:
tanúvallomásokat és dokumentumokat. Az ügyészség a munkájához elsősorban a lakosság segítségét kérte, így 1945. június 26-tól bárki feljelentéssel fordulhatott a kolozsvári néptörvényszék közvádlóihoz.
A közvádlók is tisztában voltak azzal, hogy a feljelentések és a tanúvallomások akár személyes bosszúból, gazdasági előnyökből vagy más indokból is születhetnek. A perek során többször fordult elő hamistanúzás. Így az is megesett, hogy a per végére a tanú került letartóztatásba.
1946 augusztusában a Népbíróságok hatáskörét megszüntették.
A további háborús bűnösök felett a polgári bíróságok (ítélőtáblák) ítélkeztek. Kivételt képeztek ez alól azon ügyek, amelyeket a népbíróság már letárgyalt, de az ítéletet a vádlott távolétében hozta meg és a vádlott megjelent a Népbíróság előtt.
Ebben az esetben kötelező volt újratárgyalni a vádlott jelenlétében a pert. Ilyen esetekben újból összehívták a Népbíróságokat.
Összességében elmondható, hogy a Népbíróság nem ért el átütő sikert a háborús bűnösök felelősségre vonásában, részben az igazságügy politikai befolyásoltsága, részben pedig a bűnvádi eljárások visszáságai miatt. Romániában csupán két Népbíróság működött. A kolozsvári Népbíróság feladata lett volna mindazon bűnök kivizsgálása, amit a magyar hatóságok és a polgári egyének a második világháború során követtek el.
Kétségtelen, hogy a Népbíróság elsődleges célja, a románok ellen elkövetett atrocitások kivizsgálása és felelőseinek megbüntetése volt. A zsidó ügyek csak második helyen szerepeltek annak ellenére, hogy a Népbírósági perek többségét ezen ügyek alkották.
Összehasonlításképpen Magyarországon 19 ezer embert ítéltek el a népbírósági tárgyalások folyamán. Igaz ezen ügyek nemcsak a háború alatt lezajlott atrocitásokra vonatkoztak. Transindex.ro