Húsz éve segít Erdélyben a Segítő Nővérek Kongregációja
Húsz éves erdélyi jelenlétüket ünnepelték a segítő nővérek az elmúlt szombaton Marosvásárhelyen. A római katolikus egyházhoz tartozó Segítő Nővérek Kongregációja – amelynek tagjai a jezsuitákhoz hasonlóan Loyolai Szent Ignác lelkisége szerint élnek – a világ 24 országában van jelen, többek között négy erdélyi településen.
Elsőként Csíkszentdomokoson telepedtek le, majd Gyergyószentmiklóson és Marosvásárhelyen is házat vásároltak, legfiatalabb állomásuk Brassó. „Bármilyen emberi biztonságot kereshetünk, végső soron, ami igazán biztonságot ad, az az Isten nagylelkűsége. Ezt tapasztaltuk a húsz év alatt és az előkészületek idején is” – jellemezte az erdélyi jelenlétet Bereczki Silvia nővér, aki szerint a rend a tisztulás útját járó élőket és holtakat hivatott segíteni. Az ünnepségen Margarete Pieber közép-európai tartományfőnöknő németül emlékezett a kezdetekre, noha a marosvásárhelyi rádió reggeli adásában magyarul szólalt meg. Ezt követően az erdélyi segítő nővérek felváltva, képes bemutató segítségével elevenítették fel az elmúlt húsz évet. Benedek Ramóna, a nagyváradi Szent László Gimnázium hittantanára beszámolt arról, hogy az elmúlt két évtizedben mindössze egyszer nem vett részt a segítő nővérek által szervezett lelkigyakorlaton, amikor gyermekének adott életet. Élete annyira összefonódott a szent ignáci lelkiséggel, hogy nászútjának is része volt egy háromnapos lelkigyakorlat.
A segítő nővérekre jellemző, hogy ott segítenek, ahol kell, jelen vannak a plébániákon, a szociális szférában, egészségügyben, iskolákban. Együtt élnek a közösséggel, ezt példázza az is, hogy Darvas Piroska nővér együtt néptáncolt a csíkszentdomokosi fiatalokkal, a meglepetésnek szánt előadáson. A nap második felében alternatív tevékenységek keretében ismerkedhettek meg jobban a segítő nővérek mindennapjaival, a követett szent ignáci lelkiséggel. Alkalom nyílt spontán beszélgetésre, a döntést segítő imára, másik két csoportban a szentek közösségével, valamint a tisztulás útjával foglalkoztak, az indiai misszióban megélt tapasztalatairól mesélt Both Vanda, és a vásárhelyi rendházba is ellátogathattak az érdeklődök.
Az ünnepséget hálaadó szentmise zárta, amelyet Jakubinyi György érsek celebrált, de jelen volt Tamás József püspök is az egyházmegye több papjával együtt. Ünnepi beszédében Bara László plébános a boldogságkeresést az ember teremtettségének céljával hozta összefüggésbe. A jubileumon nemcsak Erdélyből, hanem Magyarországról, Ausztriából és Németországból is érkeztek nővértársak.
Mihály Noémi
Krónika (Kolozsvár),

Merre tovább, szövetség?
Minden jel arra mutat, miszerint az RMDSZ májusi kongresszusa vagy a megújulást hozza a szövetségnek, vagy az „Ez volt, nincs tovább” helyzetet fogja eredményezni rövid vagy középtávon.
A jelek egyike és talán legsúlyosabbika az az óriási hitelvesztés és támogatottság-csökkenés, amelyeknek jelenleg tanúi vagyunk. Ez nem véletlen. Ok-okozati összefüggéseit kell keresni ennek a helyzetnek, és ha ezt megtesszük, férfiasan be kell ismernünk: mindez annak az eredménye, hogy gazdaságélénkítő, munkahelymegőrző és -teremtő, esélyegyenlőségre, társadalmi szolidaritásra és szociális érzékenységre, valamint egy méltányos közteherviselésre épülő politika, egy modern, európai szintű szociális piacgazdaság kiépítését célzó elképzelés felvállalása helyett valami egészen más, a bérből és fizetésből élők, munkavállalók, kisvállalkozók, nyugdíjasok, szóval a nagy többség érdekeit figyelmen kívül hagyó, elsikeredett, szinte megfoghatatlan vonalvezetés uralkodott el a szövetség politikájában. Ugyanakkor az elmúlt időszak kormányzási hibáiért, hiszen a rendszerváltástól errefele kormányon voltunk néhány röpke kis időszakokat leszámítva, a felelősségvállalás mindezidáig elmaradt. Márpedig a hibákért felelősséget kellene vállalni, mert ez így lenne ildomos és helyénvaló. Nem boszorkányüldözésről lenne itt szó, csupán kiállni, nem testületileg, csupán az, aki úgy érzi, és elmondani legalább azt, hogy „Uraim és hölgyeim, elnézésüket kérem, sajnálom, de tévedtünk.”
Ezek a lemorzsolódás valós okai. Ami ebből adódott, a 2012-es választási eredmények, az azt mutatja, miszerint a magyar választóknak alig több mint egyharmada járult az urnák elé, és adta szavazatát az RMDSZ-re. Az adatok ismertek, 380 000. szavazat a körülbelül 900 000 lehetségesből. Lehet ezt magyarázgatni a rossz időjárással, gyenge mozgósítással, amelyért a helyi vezetés a hibás, és így tovább. Valójában a szavazókat nem a noszogatás, unszolás, a bűntudat sarkallja szavazásra, hogy „már tizedszer szóltak, végül csak elmegyek szavazni, legalább a béke kedvéért...”. Nem ezeknek a „hívószavaknak” kell elvinniük az urnához a választót, hanem az a meggyőződés, hogy: „ Igenis, el kell mennem szavazni, mert akikre én szavazni akarok, azok engem és a családom érdekeit képviselik, és én így fejezem ki bizalmam irántuk.” Ha ez nem így van, és nem így működik, nem jól van, és nem működik.
Alternatív megoldást arra a sok problémára, ami ezidáig fölhalmozódott, nem kínál a két újabb politikai alakulat sem. Sajnos, nem is úgy néz ki, miszerint a közeljövőben egy jobb, járhatóbb utat lenne képes fölvázolni, mutatni valamelyikük. Az egymással való meddő vitatkozás, ujjal mutogatás, egymás lejáratása, sárba tiprása, nevetségessé tétele, a kiszorítósdi azok a fő irányvonalak, amelyek mentén haladnak, sajnos elég sokan a politikusok közül. És eközben az egyszerű ember csak amúgy kapkodja fejét a megszorító intézkedések, újabb elbocsátások, drágulások láttán. És akkor, hogy látása ne legyen túl éles, vagy hogy ezeket a gondokat ne is lássa, valakik elővesznek, teremtenek egy ügyet, jelen esetben a székely zászló ügyét, azt felduzzasztják, felhevítik, nacionalizmussal elmérgesítik a közhangulatot és lám, máris elterelik a figyelmet és vele a népet, az istenadta népet. A hátterében pedig az áll, hogy nemsokára új választási kampány veszi kezdetét, Romániában is közelegnek az europarlamenti választások, az elnökválasztás. Tudvalévőleg a veszély érzete, a félelem egy akolba tereli mindenütt a világon a megrettent nyájat is, és mi több, ez a nyáj még akár azt a jelszót is elfogadja, hogy „Most tenni kell, nem enni.” Az így adódó tehetetlenségi erő mindig meghozza a várt eredményt: az ellenállás a minimálisra csökken, és „A kutya ugat, a karaván halad” örök igazsága győz.
Feltevődik a kérdés, hogy ezt az egész tragikomédiát milyen célból csinálják velünk, egyszerű halandókkal? Mi csak itt vagy ott vagyunk, utasításra mozdulunk-lódulunk erre-arra? Ott vagyunk mind, kivétel nélkül, megosztottan, kiábrándultan és csupán lelkünk mélyén él még, talán pislákol, egy kis reményparázs miszerint lesz majd még egyszer jobb is, emberszámba vesznek majd egyszer minden embert. De vajon mikor jön már el az a „majd”?
Hangsúlyosan tevődik föl tehát: Májusban vagy lesz megújulás az RMDSZ-ben, valós visszatérés az egyénhez, az emberekhez vagy a lemorzsolódás folytatódni fog és végül lefuthat a függöny szövetségünk előtt. Ebből adódik az a legfájóbb kérdés mindenikünk számára: ha ez bekövetkezik, akkor vajon mi lesz, hogy lesz tovább, csupán a káosz lesz az úr?
Kira Miklós Az RMDSZ Szociáldemokrata Tömörülés platform ügyvezető elnöke
Szabadság (Kolozsvár),

Közlemény
Ma tartják az RMDSZ Maros megyei szervezetének tisztújító közgyűlését.
Mi, az antidemokratikus városi tisztújítás ellen tiltakozók, akik február 12-én mintegy 300-an a Bocskai- teremben adtunk hangot elégedetlenségünknek, akkor nem éleztük ki a helyzetet, megelégedtünk a városi elnökjelöltünk, illetve a megyei tisztújító közgyűlés küldöttjelöltjeinek megnevezésével. Tettük ezt annak reményében, hogy kéréseink meghallgatásra találnak.
Február 14-én kelt beadványunkban az országos vezetőséghez fordultunk a helyzet orvoslása végett. Az alapszabályzatban lefektetett 30 nap eltelte után sem kaptunk semmiféle választ.
A TKT-tagsággal bíró körzeti elnökök meghívást kaptak ugyan a megyei tisztújító közgyűlésre, amit azonban kénytelenek vagyunk visszautasítani. "Minden magyar számít" – szól a közismert választási jelszó, most megbizonyosodhattunk afelől, hogy nem így van, hiszen az alternatív 300-ak véleménye egyáltalán nem számít.
Ezek után azt kell mondanunk, nem tudunk részt venni egy antidemokratikus módon megszervezett, előre lefutottnak számító megyei tisztújításon.
Dr. Kovács István, a Bocskai-teremben összegyűltek nevében
Népújság (Marosvásárhely),

Romániai holokauszt
Volt, vagy nem volt romániai holokauszt: ez itt a kérdés.
A lehetséges válaszok: 1. volt, 2. nem volt, 3. valami volt, de az nem holokauszt.
A kérdés Vladimir Iliescu történész (a névrokonságon kívül semmi köze a volt román államfőhöz) február 14-én a Román Akadémián tartott előadásának, de főleg az ezzel kapcsolatos, most felszínre került értesülés kapcsán merült fel, miszerint az Aacheni Egyetem (Németország) azonnali hatállyal elbocsátotta 87 éves professzorát amiatt, hogy az kijelentette: Romániában nem volt holokauszt.
A holokauszt (Wikipédia) görög eredetű, „teljesen elégetett”, ti. égőáldozat jelentésű görög szó, ami arra utal, hogy a második világháború idején mintegy hatmillió európai zsidót semmisítettek meg náci táborokban. A holokauszt tagadása, azaz nemlétezőként, kitalációként való kezelése számos európai országban a tényeket (tendenciózusan, készakarva) figyelmen kívül hagyó bűncselekménynek számít.
Iliescu professzor az Akadémián tartott előadásában elismerte ugyan, hogy Romániában kb. 20 ezer zsidó meghalt a II. világháború idején, de ennek semmi köze a holokauszthoz, ami Romániára vonatkoztatva „óriási hazugság”: tömeges kivégzés csak Németországban és Magyarországon volt, és az Antonescu marsall által (a háború idején elfoglalt Moldovából – szerk.) időlegesen Erdélybe telepített zsidók később visszatértek a normális életbe. (A mai Románia északkeleti részein progromokban meggyilkolt zsidókról nem esik szó.)
A cernăuţi-i (Csernovitz, jelenleg Moldova Köztársaság) származású professzor, aki a II. világháború idején menekült Romániába, a Román Akadémia aulájában sok hazai akadémikus, köztük az akadémia elnökének jelenlétében tartott és megtapsolt (a szerinte nem lézető román holokausztról is szóló könyvének bemutatóján tartott) előadásában azt állította: az ország hírnevét szennyezik be a romániai holokausztról beszélők.
Véleményét azonban nem mindenki osztja, a professzor úr kijelentései nem maradtak visszhang és válasz nélkül.
A Romániai Származású Zsidók Nemzetközi Kulturális Szervezete pár nappal később Shlomo Leibovici Laish, a történelemtudományok doktora révén azt kérdezte: „Quo vadis Academia?” – azaz: merre tartasz, (Román) Akadémia? Ha Romániában 120-130 ezer zsidó szenvedett, az nem volt holokauszt? Nem jösztök rá, kérdezte, hogy szakadékba viszitek Romániát? Hazai civilszervezetek egész sora – Demokráciáért Alapítvány, Kultúra és Szabadság, Transparency International, Pro Democraţia stb. – és neves magánszemélyek is felemelték szavukat Iliescu professzornak az Akadémia aulájában elhangzott beszéde és elmélete ellen.
A háború általában mindig, mindenkor pusztulással, rombolással, ártatlanok halálával jár. Nem egyszer azonban etnikai, vallási és egyéb közösségek szándékos, emberellenes és értelmetlen irtásával – a holokauszt ennek klasszikus elrettentő példája.
A múlt kellemetlen, kedvezőtlen vonatkozásait – ilyen, sajnos, valamennyi nép történelmében előfordul – nem könnyű bevallani. Enélkül viszont lehetetlen a nemzeti önismeretben és önértékelésben tiszta lapot nyitni.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),

Turizmusra szakosodott ENSZ-diplomata
Szórványban nem mindig magyar szervezeteknél, intézményeknél bukkan fel egy-egy magyar név, legtöbbször román, vagy nemzetközi szervezeteknél is tevékenykednek talpraesett, okos, lelkes magyar fiatalok.
Saszet Brigitta nevét egy civilszervezetnél fedeztem fel olyan minősítésben, mely mellett nem tudtam elmenni: ENSZ-diplomataként utazik Bukarestbe, hogy ott Aradot képviselve belekóstoljon a parlamenti döntéshozatali szimulációba.
Nem kis dolog, el is gondolkodtatott, hogyan érheti el valaki azt, hogy 26 éves korában egy ilyen felelősségteljes küldetésben legyen része.
Megkerestem Brigit, aki készséggel, kedvesen állt a rendelkezésemre.
– Ki az a Saszet Brigitta? Honnan indult? Mivel foglalkozik?
– Egy fiatal, lelkes, tenni akaró lány, aki változtatni szeretne a világon, amelyben él. Gazdasági profilú egyetemet végeztem, majd üzleti turizmusból és vállalkozói ügyintézésből mesteriztem. Turizmus profilú vállalkozást indítottam öt évvel ezelőtt, amely azóta is igen jól működik, emellett aktívan tevékenykedek az Aradi Mozgalomnál, és egyéb önkéntes munkálatokban is részt veszek.
Tagja vagyok a Vezetőképző Aradi Akadémiának, ez az Aradi Mozgalom egy projektje, mely városunk leendő vezetőgenerációját kívánja kinevelni.
Amire büszke vagyok, hogy Adrian N. Sereş kollégámmal közösen több eseményt szerveztünk, bonyolítottunk le, valamint egy dokumentumfilmet is készítettünk a Hirschl Színház megmentése érdekében.
Már a líceumban részt vettem mindenféle vitákon, szerettem szónokolni, mindig jót akartam tenni környezetemnek, ebből is adódik, hogy szívvel-lélekkel szeretek önkénteskedni. Úgy érzem, hogy eléggé megdolgoztam azért, amit ez idáig sikerült elérnem az életemben, de én is lent kezdtem, lépésről lépésre haladtam az úton. Nem volt könnyű, de a sok-sok elégtétel és a hálás köszönetek kárpótolnak mindenért.
– Mesélj erről a projektről, kinevezésről – ha úgy tetszik…
– Jelenleg egy nagyon érdekes projekt része lehetek: Bukarestben az Emberi Jogi Tanács keretében UNESCO-képviselőként veszek részt egy ENSZ döntéshozatali szimulációban (a fennebb említett Adrian N. Sereş is részt vesz az eseményen – szerk. megj.).
A BISMUN-projekt március 20–25. között zajlik Bukarestben a parlament épületében. Eredetileg egy hosszú angol címe van – BISMUN 2013 – Bucharest International Student Model United Nations – és számos nemzetközi ifjúsági egyesület, szervezet képviselteti magát.
A BISMUN-projekt egy európai döntéshozatali szimuláció, lehetőséget biztosít a világ minden részéről érkező fiatalnak, hogy megismerhessék a döntéshozatal menetét.
– Miért éppen te?
– A jelentkezés online történt, számos jelentkező közül választottak ki. Nagyon megtisztelő és motiváló ez az esély, ami megadatott most nekem, hiszen ebben a projektben a világ minden tájáról lesznek jelen fiatalok, akiknek már tapasztalata van ezen a területen.
– Miről lesz szó Bukarestben?
– Idén az emberiség két óriási problémája lesz terítéken ezen a konferencián: az éghajlati viszonyok változásainak tulajdonítható kivándorlás, valamint az eutanáziához és az öngyilkossághoz való jog.
Nagy erőkkel és minden energiámmal készülök erre a küldetésre. Az UNESCO képviselőjeként óriási felelősséggel és fontossággal bír ez, biztos vagyok benne, hogy sok hasznos tapasztalattal térek majd haza a fővárosból.
Jelenleg nagyon izgatott vagyok az előttem álló esemény miatt, türelmetlenül várom már, hogy megérkezzek és szívjam magamba a rengeteg információt, valamint ismerkedjek, barátkozzak, és igazi diplomatává váljak.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),

Brassai Zsombor az új megyei elnök
Küldöttgyűlést tartott az RMDSZ megyei szervezete
Tegnap délután az RMDSZ megyei küldöttgyűlése, miután dr. Kelemen Atilla nem kívánt újabb mandátumért indulni, 215 érvényes szavazatból 206 igen, 9 ellenszavazattal Brassai Zsombort választotta a szervezet megyei elnökévé, aki egyetlen jelöltként indult a választáson. A küldöttgyűlésen jelen volt Kelemen Hunor szövetségi elnök, Markó Béla szenátor, Frunda György, Victor Ponta tanácsadója.
Brassai Zsombor elmondta, hogy tizenkét éve tevékenykedik az RMDSZ megyei szervezetének ügyvezető elnökségben. Dr. Kelemen Atilla megyei elnök 2001-ben kérte fel az ügyvezető elnöki tisztség betöltésére, ebből 2005-ben személyes okok miatt visszalépett és szervezésért felelős ügyvezető alelnökként dolgozott tovább. Ezalatt alkalma nyílt megismerni a megye minden térségét, önkormányzatát, települését, helyi szervezetét, tisztségviselőjét, illetve a Maros megyére jellemző politizálási körülményeket. Foglalkozott szervezetépítéssel, önkormányzati programokkal, vidékfejlesztési koncepciókkal és projektekkel, szervezeti és politikai kommunikációval, különböző népszavazási és választási kampányokkal. A helyi és megyei képviselőtestületekben képviselte az RMDSZ-t vagy az elnökséget politikai és közösségi rendezvényeken, pártközi egyeztetéseken, konferenciákon, megyei és országos testületi üléseken, sajtóban, szakmai grémiumokkal folytatott tanácskozásokon. Munkáját, jelentette ki, a magyarság érdekében végzett szolgálatként fogta fel.
Ugyanakkor megköszönte Kelemen Atillának a bizalmát, és azt, hogy lehetővé tette, hogy osztozzék vele a munkában, tapasztalatokban, eredményekben és sikerben is, és mint mondta, az RMDSZ megyei szervezetének több mint félezer tisztségviselőjével együtt kívánja folytatni, amit 2001-ben Kelemen Atillával elkezdtek.
A tavalyi év választási eredményeit elemezve hangsúlyozta: a viszonylag jó eredmények ellenére az RMDSZ kiszorult a kormányzásból. Ez a térvesztés új helyzetet teremtett, megváltoztatta mind a megyei, mind a helyi politizálás feltételeit, és politikai-cselekvési stratégiánk újragondolására készteti. A 2016-os választásokig tartó "kényszerpihenő" alatt elkezdik a kampányt, erősítik a szervezetet, következetesen építik a Maros megyei magyarság közösségi hálózatát. Prioritásként kívánja kezelni egyebek között a 2016-os választásokra való felkészülést, erős szervezeti háttér kiépítését, az RMDSZ képviseleti arányának növelését, a megyei tanácselnöki tisztség visszanyerését, illetve a korábban elveszített vidéki és városi polgármesteri tisztségeket.
Az RMDSZ léte a magyarság eszmei létkérdése
Dr. Kelemen Atilla leköszönő elnök azt hangsúlyozta, hogy a Maros megyei szervezet az RMDSZ legerősebb megyei szervezete, mindig a szövetség zászlóvivője volt, és ennek megfelelően kellett viselkedni eddig is, és kell viselkedni ezután is. Mint mondta, az elmúlt közel húsz évben voltak könnyebb és nehezebb periódusok, sok kritika érte őt is, egyesek szerint "durván szigorú" volt, de mindig az RMDSZ programját követte, nem önös, hanem kizárólag közösségi érdekből. Arról is szólt, hogy ünnepelni való dolgok is történtek a szervezetben, de olyanok is, amelyekből le kell vonni a megfelelő tanulságokat. Fontos, hogy az önkormányzatok erősek legyenek. Bár nagyon fontos, hogy pénzt tudjanak biztosítani az önkormányzatoknak, kijelentette: az RMDSZ léte nem pénzkérdés, hanem a magyarság eszmei létkérdése.
Visszavonulásáról azt mondta, nem megunta az RMDSZ-t, nem akar mást támogatni, de úgy gondolja, húsz év elég volt. Azonban felajánlotta a segítségét, hogy "ez az RMDSZ tovább éljen".
A továbbiakban Szabó Árpád ügyvezető elnök számolt be az ügyvezető elnökség négyéves tevékenységéről, illetve Borbély László, a TKT elnöke tartott beszámolót, majd bejelentette, a továbbiakban semmiféle tisztséget nem vállal a megyei szervezetben.
Kelemen Hunor szövetségi elnök megköszönte Kelemen Atillának és csapatának a munkáját, hozzátéve, bízik abban, hogy Kelemen Atilla az elkövetkezendőkben is az RMDSZ meghatározó politikusa marad, akinek a munkájára számítanak.
Markó Béla szenátor kijelentette: a választott útról lemondani nem szabad, az erőt fel kell mutatni, de – utalt a március 10-i autonómiatüntetésre – egy tüntetést nem lehet alternatívának nevezni. Véleménye szerint Kelemen Atilla stabil, kiegyensúlyozott vezetést biztosított a kollégáival együtt, igazi vezető volt, aki nem a közvélemény- kutatások eredményei alapján dolgozott, hanem ő maga kereste meg a megoldásokat. Ezt ajánlotta figyelmébe az új vezetésnek is.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Marosvásárhely fekete márciusáról (Dokumentumfilm)
A felejtés ellen született Miholcsa Gyula tizenegy órás dokumentumfilmje Marosvásárhely fekete márciusáról, a rendszerváltás utáni kegyetlen magyarellenes pogromról.
A román közszolgálati televízió magyar műsorának szerkesztője a Bernády György Közművelődési Alapítvány által gyűjtött írott és filmes hagyatékot dolgozta fel, s dacára annak, hogy mai napig zároltak a hivatalos dokumentumok, tehát a korabeli hatalom gépezetének működését még mindig homály fedi, az elmúlt több mint két évtized alatt készített filmeket és visszaemlékezéseket feldolgozó megrendítő filmsorozat újra rádöbbentett, előre kitervelt, pontosan kidolgozott manipuláció révén, aljas politikai célból sikerült egymásnak ugrasztani a város és a környék magyar és román lakosságát. A március 19-i eseményeket feldolgozó rész Kincses Előd lemondatását, az RMDSZ székházának ostromát és a Sütő András elleni rettenetes, előre kitervelt gyilkossági kísérletet elevenítette fel. S azt a katonai és rendőri passzivitást, illetve felbujtó szerepet, melynek születési körülményeit csak sejtjük, de pontosan dokumentálni máig nem lehet. Homály fedi, kinek-kiknek a parancsát teljesítette Ioan Judea ezredes és társai, de tény, a Görgény-völgyi leitatott és félrevezetett románok beszállításában kiemelt szerepet játszottak. Az is már akkoriban kitetszett, hogy az Iliescu–Petre Roman-féle hatalom a magyarok megfélemlítésére játszott, s a hírhedett, azóta kimúlt, de szellemében minden román pártban tovább élő Vatra Românească, a helyi rendőrség, a fel nem oszlatott Securitate Erdély elszakításával riogatta a románságot, s nem kevesebbet, mint a magyarság szellemi vezetői: Sütő András, Kincses Előd, Király Károly, Smaranda Enache és Tőkés László megöletését tervezte. Az már a dolgok tragikomikus alakulása, hogy a capinákat és fejszéket igen jól forgató, leitatott hodákiak és ibánfalviak Bolyait is felakasztották volna. A lényeg: a román hatalom katonai és titkosszolgálati segédlettel móresre akarta tanítani a néhány nappal korábban mozgolódó szatmáriakat is, s március idusa után a néma könyves tüntetésen méltósággal felvonuló magyarságot. Mindeközben Marosvásárhelyen tartózkodott a román parlament két tagja, N. S. Dumitru és Verestóy Attila, előbbi jó ideje elhunyt, utóbbi mai napig Székelyudvarhely szenátora. A dokumentumokból kiderül: a köztudottan tragikus események idején este kocsiba ült, visszahajtott Bukarestbe. Miközben a 2500 román ostromolta RMDSZ-székházban a padlásra szorult hetvenkét embert csak a csoda mentette meg a tűzhaláltól, Verestóy, pisztollyal az oldalán, Isten a megmondhatója, merre járt, kivel tárgyalt, de személyes jelenlétével az égadta világon semmit megakadályozni nem akart vagy nem tudott. És Király Károly sem, aki akkoriban a Nemzeti Megmentési Front első alelnöke volt, s akit óránként hívtak az RMDSZ padlásán rekedtek, személy szerint Káli Király István, s aki csak annyit tudott tanácsolni nekik, forduljanak a helyi katonasághoz, illetve rendőrséghez. Kértek ők segítséget, de süket fülekre találtak mind a helyi, mind a bukaresti hatóságok részéről, mi több, Judea ezredes szabályosan a felbőszült tömeg közé vezette Sütő Andrást és társait. Öt halottja, háromszáz sebesültje volt a pogromnak. A román hatalom mai napig „sajnálatos marosvásárhelyi eseményként” emlegeti, s csak Mihăiţă Cofariut, a hodáki parasztembert siratja, aki a „barbár magyarok” áldozatává vált. Az ő sebesüléséért Cseresznyés Gyula börtönbüntetést szenvedett, s rács mögé került jó pár magyar cigány is, aki Ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok! kiáltással – egy nappal később, még a katonaság közbeavatkozása előtt – eldöntötte a főtéri csata sorsát. A román karhatalom és hadsereg csak akkor avatkozott a véres küzdelembe, amikor a felbujtott román támadókat már félig kiverték a főtérről. Most Marosvásárhely szoborállítással kíván elégtételt szolgáltatni Sütő Andrásnak, aki hosszas külföldi kezelés után talpra állt ugyan, folytatta a küzdelmét is, de az 1990. március 19-i gyilkossági kísérlet nyomait haláláig viselte. Miholcsa kitűnő munkát végzett, filmje bennünk ama napok szorongásait eleveníti fel, s hozzásegít néhány új igazság felismeréséhez. És ha akadna olyan román – országos szórásban – közvetítő televízió, mely az Erdély Televízión kívül vállalná bemutatását, talán a román politikusok, szélsőségesek vagy kevésbé azok is rájönnének: ma is veszélyes a nemzeti nacionalizmus, sovinizmus tüzével játszani.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Beszélni kellene a román és magyar történetírás érzékeny pontjairól
Interjú Rüsz-Fogarasi Enikő egyetemi docenssel
A székelység története kézikönyv körüli vita hevében azt a kérdést igyekszünk körüljárni, hogy a történelemtanításban jelenleg használt, különböző típusú tankönyvek információi alapján milyen kép alakulhat ki egy magyar, és milyen egy román tanulóban a másik nemzetről, annak történelméről. Történészekkel – oktatókkal, kutatókkal – készített összeállításunkban választ keresünk többek közt arra, lehet-e úgy történelmet oktatni a mai didaktikai anyagok segítségével, hogy a többé-kevésbé tudatos félreértelmezés, a valamilyen irányban elfogult megközelítés helyett a szakmaiság és tudományosság kritériumai érvényesüljenek.
A jelenleg oktatott történelemtankönyvek információi alapján milyen képet alkothat a középiskola elvégzését követően egy magyar, és milyet egy román tanuló a másik nemzetről, annak történelméről?
– Bonyolult kérdés, ugyanis több alternatív tankönyv is közkézen forog és nagyon változatos lehetőségek állnak a gyerekek előtt. Vegyük csak a magyar gyerekeket, akiknek egyetemes, Románia, illetve a magyar kisebbség történetét bemutató tankönyvek állnak rendelkezésükre. Egyesek ezek közül már rég megértek az újragondolásra. A magyar gyerekeknek az iskolai program és tankönyv alapján megadatik a lehetőség, hogy az egyetemes történetbe beágyazzák Románia történetét, és megtalálják a helyét a romániai magyar kisebbség történetének. Egy szó mint száz, a magyar gyerek korának megfelelő, egységes képet alkothat a román nemzet történetéről.
A román gyereknek adottak az egyetemes történeti tankönyvek, a Románia történetét oktató könyvek, és amennyiben az iskola és tanárai igénylik, opcionális tárgyként felvehetik a Romániai kisebbségek történetét. Nincsenek arról szóló adataink, hányan, hány gyereknek tanítják a kisebbségek történetét. Ebben a kisebbségekről szóló tankönyvben mindenik nagyobb romániai kisebbség története külön fejezetben kerül bemutatásra. Nyilvánvaló, hogy a tankönyv keretei szerint a magyar kisebbségről szóló fejezet terjedelmi, formai okok miatt elég tömör. Amennyiben a román iskolákban nincs igény a kisebbségek történetének oktatására, a román diákok szinte semmit sem hallanak a magyar vagy más kisebbségek történetéről.
– Milyen viszony állapítható meg egyrészt a hivatalos, másrészt az alternatív, a magyarság/székelység történetével foglalkozó és a román történelemkönyvek között? Kiegészítik, fedik, vagy adott esetben ellentmondanak egymásnak a közvetített információk?
– Hadd öntsünk tiszta vizet a pohárba. A gyerekek első alkalommal negyedikben találkoznak a történelem tantárggyal, öt, hat és hetedikben egyetemes történelmet tanulnak a kezdetektől napjainkig. Nyolcadikban Románia történelmét, kilenc és tizedikben egyetemes történelmet tanulnak, majd tizenegyedik osztályban történelemnek nevezett tárgy keretén belül társadalomtörténettel, nemzetközi kapcsolatokkal stb. ismerkednek, és végül utolsó évben Románia történetével zárják. Ezen tantárgyak oktatása a meglévő elfogadott román tankönyvek valamelyikének lefordított változata alapján történik. Mindezek mellett hatodik és hetedikben a kisebbségi iskolákban lehetőség van a kisebbség történetét oktatni. Nyilvánvaló, hogy a magyar tannyelvű iskolákban a magyarságtörténetet ismerhetik meg a gyerekek. Az iskolai tankeretek ezenfelül lehetőséget nyújtanak arra, hogy opcionális tantárgy keretén belül helytörténetet tanuljanak a diákok. A székely tankönyv azzal a szándékkal született tudtommal, hogy helytörténeti opcionális gyanánt oktassák a székelyföldi iskolákban. A kisebbségtörténet és székelységtörténet tankönyv az akkor oktatott történelemtárgyak ismeretében készült, ezek kiegészítésére szolgál. Valójában egyre közelebb viszi a gyereket a nagy történelemtől a származási helyének történetéhez. A pontatlanságok, hibák sokszor a fordítás minősége és lektorálás hiányának tudhatóak be. Ez nyilván azzal magyarázható, hogy valahányszor elindul egy tankönyv írása, vagy fordítása, a lényegi dolgokra jut a legkevesebb idő, mivel nagyon hosszú adminisztrációs folyamat előzi meg. Sokszor már második korrekturára nem is kerül sor. Ahhoz, hogy jó tankönyvek szülessenek, szükségesek lennének a szakmai viták, nem csupán a tankönyvírók csoportjában, hanem külső szakemberek bevonásával és nem csupán a szövegek esetén, hanem a grafikai megjelenítéssel kapcsolatosan is.
Érzékelhetően az utóbbi időben az illetékesek egyre jobban odafigyelnek arra, hogy a tankönyvszövegeket kellőképpen lektoráltassák és összhangba hozzák. Azonban még hosszú út vezet oda, hogy minden szempontból megfelelő tankönyvek kerüljenek a gyerekek elé. A tankönyvírás mindenképpen a szakmai berkekben kell hogy maradjon, a politikum szerepe az anyagi és adminisztrációs keretek biztosítására kellene szorítkozzon, egyébként a tankönyvek támadhatóvá vállnak.
– Szempont volt-e a tankönyvírók számára, hogy a tankönyvekben ismertetett történelem alapján hogyan alakul az úgynevezett ellenségkép? Visszafogják, vagy ellenkezőleg, táplálják a másik nemzet negatív megítélését?
– A tankönyvírók szempontjait nem ismerem, de szerintem az egyedüli előttük álló cél egy tudományosan megalapozott, diákok számára érthető, szerethető tankönyv megírása volt. Ez a székelyek történetéről szóló, iskolások számára készült tankönyv ízig-vérig „székely termék”, benne van az igazi székely virtus, ezért, aki nem ismeri a székelyeket, annak bizonyára nehezebben érthető. Egyébként minden nézőpont kérdése, az biztos, hogy belülről, a székelyek szemszögéből minden a legnagyobb rendben van, de ha figyelembe akarom venni a mellettem élőt, akkor néhol talán körültekintőbb megfogalmazás segített volna. Nem is olyan régen az iskolákban az egyik tankönyv címe a Románok története volt, ebből tanulták Románia történetét a kisebbségi iskolákban is, de ez már szerencsére a múlté. Számos kis lépést tettek a felek a közeledésben, de még hosszú út vezet a másik elfogadásáig.
Ami pedig a mostani és az 1989-es tankönyveket illeti, óriási különbségek vannak, szemléletben, tartalomban, kivitelezésben egyaránt. Akkor a tárgyi ismeretekre tették a hangsúlyt, a diáknak kellett felnőni a tankönyvhöz és anyagához. Az alternatív tankönyvek bevezetése nagyon sokszínűvé tette a tankönyvpiacot, éppen ezért a diákok történeti ismeretei a tanárok által választott és tanított anyag függvényében alakul. Ennek köszönhetően a diákok történelmi tudása nagyon változó. Valójában mindenik tankönyv a szakmaiság és tudományosság igényének kívánt megfelelni több-kevesebb sikerrel. A változások után az alternatív tankönyveket a diákok szintjére próbálták szabni, azonban ez olyan nagy kihívásnak bizonyult, amelyre nem minden esetben sikerült kellőképpen válaszolni. Néhol ez a tartalom rovására ment, máskor meg rengeteg információt kapott a diák a könyvben, már-már zavaróan sokféle szerkesztésben. Mindezeken túl, a változások után jól érzékelhető a tankönyvek és íróik azon törekvése, hogy a tankönyvek diákközpontúak legyenek.
Meg vagyok győződve, hogy a tankönyvek készítésében a döntő szerepe a középiskolai tanároknak kell hogy legyen, hiszen ők találkoznak nap mint nap a gyerekekkel, azonban minden csapatban ott a helye az egyetemi oktatónak, vagy kutatónak, akivel a tankönyv koncepcióját megbeszélhetik, és aki a kész kéziratot tudományos szempontokból átvizsgálja és kijavítja. Egy másik alapvető elvárás lenne, hogy a mindenkori módszertanos egyetemi oktató is részt vegyen az ilyen feladatokban, így több szem többet lát alapon jobban ki lehetne szűrni a hibalehetőségeket.
– Ez a folyamat mennyire függ a politikai akarattól, a szakemberek nyitottságától, a román történetírásban körvonalazódó, a tudományosságra, valósághűségre törekvő trendtől?
– Valóban, most már sokkal nyitottabbak a román és magyar történetírásban, felnövőben van egy nagyon aktív, jól képzett, világot látott nemzedék, aki kiválóan megállja a helyét szakmai téren, és előítéletek nélkül tud kényesebb témákban is szakvéleményt mondani. A politikában történt nagy változásokat követően az új történésznemzedéknek egyre jobban sikerül magát a politikumtól függetleníteni. De minden nyitottság ellenére a párbeszéd még nagyon kezdeti fázisban van. A különböző érzékeny pontok megmaradtak és ezeket csak folyamatos kommunikációval lehetne oldani, amit sajnos nincs, aki megszervezzen, kézben tartson. Pár évvel ezelőtt az egyházak közötti megismerést és megbékélést szolgáló Healing of Memories név alatt futó, évekig tartó program indult, ennek következtében az egyházak közötti kapcsolatok terén jelentős javulás észlelhető, legalábbis a programban részt vevők soraiban. Egy ehhez hasonló programot kellene elindítani, amely a román és magyar történetírás érzékeny pontjait átbeszélje, és ezzel még jobban segítse a közeledést. Minden történelemtankönyv esetén nagyon fontos lenne megvizsgálni, hogy mennyire vannak jelen a kisebbségekről, vagy a román többségről szóló adatok és azok mennyire érintik érzékenyen a másik félt. Ehhez egyszerűen olyan bizottságra lenne szükség, amely felhívná a figyelmet az esetleges pontatlanságokra és találóbb, elfogadhatóbb fogalmazási módokat tudna ajánlani.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár),

Közgyűlés és honismereti találkozó
A Partiumi Magyar Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PMMET) múlt szombaton tartotta meg 18. honismereti találkozóját, illetve közgyűlését.
A nagyváradi Ady Endre Líceum dísztermében szombaton délelőtt tíz órától kezdődő esemény első részében a honismereti találkozó előadásait hallgatták meg a megjelentek. Péter I. Zoltán, lapunk egykori munkatársa id. Rimanóczy Kálmán mozgalmas életéről tartott érdekes, vetített képes előadást. Péter I. Zoltán bejelentette, hogy rövidesen egy könyv jelenik meg a tollából, melyben idősebb és ifjabb Rimanóczy Kálmán életútját és munkásságát fogja bemutatni. A következő előadó Mihálka Nándor volt, aki a váradi középkori püspöki székesegyház területén végzett kutatásokról beszélt, melynek eddigi talán legjelentősebb lelete egy 160 x 80 centiméteres mészkőből készült, feliratos sírkő. Mihálka Nándor hozzátette, hogy a feltárt leletek a helyszínen kialakítandó vármúzeum részét képezik majd. A honismereti találkozón előadást tartott még Pásztai Ottó Beöthy Ödönről, Széll Kató Széchenyi Zsigmondról, Wilhelm Sándor a hagyományos érmelléki halászeszközökről, Nagy Aranka pedig a Kárpát-medencei kis jégkorszakról.
Közgyűlés
A közgyűlés során Dukrét Géza elnök beszámolt a társaság elmúlt évi tevékenységéről, Nagy Magda pedig a szervezet pénzügyi helyzetéről tartott beszámolót. A közgyűlés mindkét beszámolót elfogadta. Vita alakult ki viszont az ún. Wesselényi-tégla tervével kapcsolatban. Az eredeti felvetés úgy szólt, hogy öt lejes értékjegyeket bocsátana ki a társaság, és a Wesselényi-tégláknak nevezett értékjegyek eladásából származó összegből fel kellene újítani a zsibói Wesselényi kriptát, illetve egy szobrot, vagy emlékművet kellene állítani Wesselényi Miklósnak. Péter I. Zoltán először azt kifogásolta, hogy ezeket az értékjegyeket nem csak öt lejes áron kellene árusítani, később pedig jelezte, hogy először pontosan meg kellene határozni, hogy mit szándékozik végezni a társaság, és utána gyűjtsenek pénzt rá. Dukrét Géza elmondta, hogy tudomása szerint a Wesselényi kripta olyan rossz állapotban van, hogy az már nem helyrehozható, ezért egy emlékművet kell állítani a magyar államférfinak, viszont többen erősködtek, hogy egy emlékmű helyett mégis inkább a kriptát kellene felújítani. Ebben a kérdésben végül nem született döntés a közgyűlésen. A jelenlévők azonban elfogadták azt, hogy a Fényes Elek díjat az idén Kovács Jenő, Nagykároly polgármestere és Nagy Magda, a társaság könyvelője kapják meg. A közgyűlés végén felszólalt Sárközi Zoltán, a nagyváradi helyi tanács RMDSZ-es tanácsosa is, tudatva azt, hogy a nagyváradi önkormányzat összeállítja a város leendő utcáinak névlistáját, de ezen a 85 névből szereplő listán mindössze öt magyar név szerepel. Mivel a város lakosságának 25 százaléka magyar, ezért ennek az aránynak az utcanévlistában is tükröződnie kell, így az RMDSZ összeállít egy alternatív listát, melyben magyar személyiségek nevei szerepelnek majd. A tanácsos felkérte a jelenlevőket, hogy javaslataikkal segítsék a lista összeállításának munkáját.
Pap István
erdon.ro,

Sipos Zoltán
ÍGY AVATUNK MI
Mi rejlik a magyar-román szobor- és táblacsaták mögött? Jakab Albert Zsolt szerint a konfliktusok oka, hogy a magyarok és a románok ugyanúgy emlékeznek. A néprajzkutató a kolozsvári emlékállítások történetét, a megemlékezési gyakorlatokat kutatta tíz évig, ebből született könyv.
/Jakab Albert Zsolt: Ez a kő tétetett… Az emlékezet helyei Kolozsváron (1440–2012). Adattár, Kriza János Néprajzi Társaság - Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár, 2012./
Emlékállításról szóló könyved bevezetőjének a legelején írod, hogy Kolozsvár főtere egy különleges hely, ahova vissza-vissza térsz. Amikor ezt olvastam, arra gondoltam, hogy ha a könyvet ezzel kezded, biztosan van valamilyen jelentősége a kutatás szempontjából. Igaz ez?
Jakab A. Zsolt: – Valóban a Főtérrel kezdődik az első mondat, mondjuk úgy, ez a város metaforája. Mindig úgy válogattam az albérleteimet, hogy a munkahelyemre vagy az egyetemre indulva utam átvezessen a Főtéren. Ez a középkori város közepe, az emlékállítási gyakorlatok – hogy a kutatási témámra térjek – itt kezdődtek el, majd a város növekedésével együtt térben is elterjedtek.
Nem vagyok ezzel egyedül, szerintem minden kolozsvári úgy érzi, hogy ha nem megy a Főtér fele egy ideig, akkor hiányérzete támad, attól fél, hogy lemarad valamiről. Ez volt az a tér, amit mindig átformáltak, átépítettek, felástak, mindig itt zajlottak a különféle események, ünnepségek, tüntetések, élőláncok, ez volt és ez maradt a legfontosabb tere a városnak.
A Főtér amiatt is érdekes számomra, mert mindig itt találkoztam a külföldről – többnyire Magyarországról – érkező turistacsoportokkal. Korábban hobbiként, baráti segítségként turistavezetéssel is foglalkoztam, és mindig itt történtek olyan dolgok, amelyek miatt úgy láttam, hogy Kolozsvár más.
A könyv azonban többről szól, mint a Főtér.
Hogyan kezdődött ez a kutatás?
– Ez ismét a Főtérhez kapcsolódik. 1998-ban, a Funar-korszak közepén kerültem Kolozsvárra, és akkoriban a Főtéren mindig zajlottak az események: mindig volt valami forrongás, folyton emléktáblákat, emlékműveket avattak akár a téren, akár a közeli kis utcákban.
Székely városból érkeztem, és egy ideig furcsállottam ezt a világot, mivel itt az együtt élő etnikumok olyan dolgokat engedtek meg maguknak egymással szemben, ami az én szülővárosomban objektív okok miatt sem történhetett meg.
Számomra Kolozsvár volt a pluralizmusba, többnyelvűségbe szocializálódás terepe. Mindig kérdezgettem a kolozsváriakat, kollégáimat, hogy a különféle eseményeket hogyan értelmezik. Ekkor jöttem rá, hogy annak megélése, amit tágan a múltértelmezés, múlthasználat, kollektív emlékezet kategóriájába sorolunk, mennyire eltérő tud lenni az egyes embereknél: a vehemenciától az elutasításig vagy akár a közömbösségig, a megnyilvánulásoknak mennyire széles skálája van.
Emlékszem meglepett, hogy olyan emberekkel is találkoztam, akiket egyáltalán nem érdekeltek ezek a szimbolikus machinációk. Voltak olyan, egyébként a társadalmi problémákra érzékeny ismerőseim is, akik azt mondták, hogy az éppen zajló balkáni polgárháborúhoz képest az, ami Kolozsváron történik, nem kell, hogy elérje az emberek ingerküszöbét.
Közben részt vettem néhány emléktábla-avatáson, elkezdett foglalkoztatni Kolozsvár helytörténete. Meglepődve tapasztaltam, hogy az, ami az emlékállítási gyakorlat, múltértelmezés, szimbolikus tér- és időhasználat kérdéskörébe tartozik, nagyrészt a helytörténészek szakterületén belül marad. Meglepő volt látni, hogy ez a labda nem a társadalomtörténészek, kultúrakutatók térfelén pattog.
Hogy a nagy, látványos eseményeket – például a Főtér vagy Mátyás-szobor körüli szimbolikus harcokat leszámítva – a helyi emlékezési kultúrát nem nagyon kutatták, nem értelmezték. 2002-ben kezdtem el a magiszteri dolgozatomban a kolozsvári emlékállításokról írni, mai szemmel nézve csak egy elnagyolt, vázlatos kutatói beszámoló lett belőle.
Doktori kutatásom során is ezt a témát folytattam, a kolozsvári emlékállítások történetét, megemlékezési gyakorlatokat kutattam tíz évig. A kutatás nagyon egyszerűen zajlott: végigjártam a várost, bekukkantottam minden bérház, középület udvarára, a kapualjakba, van-e ott valami emléktábla, szobor, felirat. Elkezdtem olvasni a helytörténeti irodalmat, a kolozsvári sajtóanyagot, hogy az egyes emlékállítások társadalmi-politikai mikrokontextusát megismerjem, hogy a gyűjtéseimet kiegészíthessem. Végül egy adatbázist építettem fel.
Tehát nem volt korábban hasonló jegyzék?
– Voltak kezdeményezések. Egy 1734-es városleírás után 1818-ban Letavay Sándor írt a „kő írások”-ról, mint kuriózumokról. Egyébként a 19. század első harmadától figyelnek ezekre az emlékezési alakzatokra. Ekkor nőtte ki a várfalakat a terjeszkedő város, így a városfalakat, várkapukat és vártornyokat elkezdték lebontani.
A helyi értelmiségiek úgy vélték, veszélybe került a múlt egy része. Nagyajtai Kovács István egy John Paget nevű, Angliából ideszármazott úriemberrel együtt készített egy jegyzék-formát a többrendbeli sétáik alapján megtalált tárgyi emlékekről, Vándorlások Kolozsvári várfalai körül 1840-ben májusban címmel. A művészettörténész Eszterházy János az 1860-as években készített leírásokat, az építész Pákey Lajos a századfordulón készített rajzokat, felméréseket.
Aztán a századfordulóra elszaporodtak a városkalauzok, ismertetők: ezekben mind helyet kaptak azok a nevezetes helyek, ahol emléktáblák, szobrok voltak, amelyeket érdemes számon tartani, az idegeneknek felkeresni. Ennek a témának tehát volt egy turisztikai irodalma, ugyanakkor a művészettörténészek esztétikai szempontból értékelték azokat az épületeket, amelynek része volt az emléktábla vagy a felirat.
A legnagyobb közlés a Lőwy Dániel–Demeter V. János–Asztalos Lajos által jegyzett Kőbe írt Kolozsvár volt 1996-ban. Ennek a könyvnek erőssége az, hogy a szerzők művelődéstörténeti, lexikoncikk-szerű történeteket gyűjtöttek össze egy-egy emléktábláról, emlékműről vagy szoborról, illetve a hozzájuk kötődő személyekről vagy eseményekről. Az én munkám viszont az emlékállítások regisztrálását tekintetve jóval nagyobb.
Egészen későn, 1989 után kezdtek történészek, antropológusok, szociológusok is ráállni erre a témára. Ez természetesen összefügg a forradalom után a közélet szintjén is újra felvetődő nagy kérdésekkel: kié itt a tér, kinek van hozzá legitim története, ki beszélhet erről stb. Ugyanakkor az interetnikus értelmezések mellett megjelent, erősödött egy másik szemlélet is: a felhalmozott múltat, a hagyományt örökségként kell kezelni. (Ehhez kapcsolódik Keszeg Vilmos interjúja az örökségesítési folyamatról – így válik ma patrimóniummá az, amit elődeink felhalmoztak.)
Közéletben, nyilvános eseményekre járatos kolozsváriak számára valószínűleg ismerős vagy. Úgy ismernek, mint egyfajta újságírót, akinek van egy fényképezőgépe, és ott van, megfigyel, de mégsem újságíró, hanem valami más. Te magad hogyan írnád le azt a munkát, amit elvégeztél?
– Ha szakterületem felől közelítem, azt mondom, ez néprajzi-antropológiai terepmunka. Egyébként mostanában, mivel a fényképezőgépek eléggé elszaporodtak, már nem vagyok annyira csodabogár ezeken az eseményeken, mint kezdetben. De például egy Funar-féle megemlékezésen, miután a szónok minden jelenlevő hatalmasságot a protokollnak megfelelően köszöntött, felém fordult, és engem is köszöntött: „atotputernica presă” – mondta. Többször névjegykártyákat kaptam a résztvevőktől, hogy legyek szíves a megjelölt címre nekik is képet küldeni.
Mindig van nálam fényképezőgép, diktafon, ez hozzátartozik a „terepen való élésemhez”. Ezekkel az emlékállításokkal legtöbbször a városban járva-kelve találkoztam. Bár naponta átnézem a helyi sajtót, sokszor ezekről a megemlékezésekről nem adnak hírt csak utólag.
És ha látsz egy összegyűlt tömeget, akkor odamész, és megnézed miről van szó.
– Igen. Készítek néhány képet, hangfelvételt, beszédbe elegyedek velük. Gyakori eset, amikor a vezető fotón a helyi napilapban ott van a szónok, a tömeg, és közöttük ott állok én. Nem tudtam elkerülni, hogy ennyire látható legyek a terepen. Ugyanakkor látni kell, hogy sok eseményen több a sajtós, mint a résztvevő: egyre inkább a média fele orientálódnak ezek az események, nekik szólnak, mert ők nagyobb tömegnek közvetítenek.
Csak nekem tűnik úgy, hogy csak az idősebb generációk számára fontosak ezek a megemlékezések, a fiatalok jóval kisebb mértékben jelennek meg egy-egy ilyen eseményen?
– Tudni kell, hogy ezeken a megemlékezéseken – akár magyar, akár román rendezvényekről van szó – vannak visszajáró résztvevők. A kisebb rendezvényeken már látásból ismerjük egymást, sőt, vannak olyan „belterjes” megemlékezések, ahol csak ez a „kemény mag” jelenik meg: ő szervezi, ő vesz részt rajta, ő írja meg az eseményről beszámoló újságcikket.
De vannak nagyobb események, ünnepek, ahol tömegek gyűlnek össze. Az, hogy mennyire lehet mozgósítani az időseket és fiatalokat, nem csak az ünnepnapról szól, hanem az ünnepnap körüli társadalmi-politikai kontextusról is, a megemlékezés aktuálissá tételéről, annak újraértelmezéséről is. Valamiért a kolozsvári március 15-e tömeges részvétel szempontjából szerencsés helyzetben van, mert előtte mindig leterhelődik a közélet, ami érdekeltté teszi a magyarságot. Idén például a székely zászló-ügy és az autonómiatüntetés körül generált nagypolitikai feszültségek voltak ilyenek, de volt év, amikor a Bolyai Egyetem körüli nyilatkozatok miatt mentek el sokan, vagy amikor a magyarországi eredménytelen népszavazás vitte az utcára az embereket. Máskor csak azért volt nagy tömeg, mert végre nem Funar a polgármester.
Valahogy ennek az ünnepnek mindig megvannak az aktualitásai. Mert egy ünnep nem csak a múltról szól: a szónokok folyton újraaktualizálják ezeket a nagy történeteket, elmondják, mire emlékezünk, hogyan emlékezünk, mit mond ez az esemény ma nekünk, akik itt állunk a Szent Mihály-templomban vagy a Biasini-szálló előtt. Paul Connerton, aki az emlékezés nyilvános akcióinak szerkezetét elemzi, ezt az állandó gesztust az újraelőadás retorikájának nevezi.
Vannak ugyanakkor más események, amelyekről nagyon kevesen tudnak: ilyen például Baba Novac emléknapja február 5-én, Horea, Cloşca és Crişan február 28-ai emléknapja stb. Azon 5-10 ember vesz részt: létezik egy társaság, amely kizárólag azzal foglalkozik, hogy ezeket a megemlékezéseket megszervezi, a koszorúkat elhelyezi és meghív a következő hasonló eseményre.
Van különbség magyar és román megemlékezések között?
– A magyar megemlékezések a fent említettek miatt sokkal impulzívabbak, a magyarok számára sokkal fontosabb a jelentéses múlttal való kapcsolattartás, illetve az, hogy a nyilvános térben rituálisan megjelenjenek. A január 24-i (ekkor a román fejedelemségek egyesülését ünneplik), vagy pedig a december 1-i nemzeti ünnep nem vonz nagy tömegeket, főleg ha azt nézzük, mekkora a város román lakossága.
Nincsenek nagy tömegek előtt mondott beszédek, az egész kimerül egy koszorúzásban, illetve a katonai díszmenetben, amely elvonul a helyi vezetőség és a polgárok előtt. Úgy látom, próbálják a látványosság irányába eltolni az ünnepet, a szokásos díszmenetelés és tűzijáték mellett újabban a harckocsis felvonulás, a szabadtéri történelmi színjáték, a hórázás és az esti könnyűzenei koncert is az ünnep kínálatához tartozik. Az emberek valahogy nem motiváltak részt venni ezeken az ünnepségeken, nincs akkora szimbolikus tétje, nincs akkora tömeg – ez persze lehet a tél miatt is.
Egy helyen azt írod, hogy ha egy csoport visszaszorul a hatalomból, akkor lassan a nyilvános térből is visszaszorul. Az, hogy a magyarok ragaszkodnak ahhoz, hogy nyilvános téren megjelenjenek, vajon nem egy fajta reakció arra, hogy úgy érzik, a hatalomból visszaszorulnak, így próbálván demonstrálni azt, hogy nagy számban vannak jelen a városban?
– Itt két dologról van szó. A tér egyrészt a hatalom tere, másrészt a nyilvánosság tere. A küzdelem – akárha szimbolikus is – a nyilvánosságért folyik. Mindenfajta ünnepnek a nyilvánosság a lényege, a fő utcán, fő téren, templomkertben, hősök emlékművénél, a település centrumában kell azt megejteni. Akié a tér, azé a hatalom. Aki a nyilvános térben meg tud jelenni, az jelen van, zárt térben ünnepelni csak kvázi-nyilvánosságot jelent. Ilyen egyszerű ennek a logikája.
Azt sem kell elfelejteni, kié az adminisztratív hatalom, ugyanis engedélyre van szükség ahhoz, hogy ki lehessen menni a térre. Az emléktábla- és szoborállításnak is van egy procedúrája, azt be kell jelenteni, engedélyt kell kérni, el kell küldeni a felirat szövegét, méretét, egy fantomképet, hogyan fog majd kinézni. Törvénytelenül csinálni sok értelme nincs, a Mátyás-szoborra törvénytelenül kitett tábla két órát állt.
Tehát a térért folyik a harc, az emlékállítás akkor sikeres, ha nagy tömegeket vonz, megjelenik a térben, maradandó nyomot hagy. Ha ez nem lehetséges, akkor azokban az etnikailag homogén terekben – templomokban, iskolaudvarokon – kezdenek emléket állítani, ahol a hatalom nem befolyásolhat. Ezért van az, hogy a kolozsvári evangélikus, unitárius templomok, iskolák udvarán, belsejében annyi emléktábla van. De ezzel az emlékezetközösség partikuláris marad.
A kutatásod a 15. századtól napjainkig tartalmazza a különféle emléktáblákat, szobrokat, emlékműveket. Lehet-e különféle periódusokat megállapítani, aszerint, hogy mit találtak fontosnak felírni a ház falára, milyen fajta emlékművek, milyen témák jelennek meg?
– A datálás, nyomhagyás, emlékeztetés történetiségükben változó kategóriákat jelentett, más-más konnotációja volt a különböző korszakokban, ugyanakkor más-más viszonyulás, magatartás kapcsolódott hozzájuk. A vizsgálat szempontjából van egy közös sajátosságuk: ezek a nyilvánosságnak vagy kvázi-nyilvánosságnak szánt objektumok és gesztusok a társadalmi időt tagolták, a mindenkori társadalmaknak az időkezelését és – főként a későbbi korokra érvényesen – a múlthasználatát reprezentálták. A datálás és emlékállítás tartalmairól, történeti funkcióváltozásairól akkor néhány szóban beszélnék.
1440-ből datálható az első adat, a római-kori feliratokkal nem foglalkozom. Kezdetben a jelent örökítették meg. Az embereknek biztosan mindig volt valamilyen fajta múlttudata, bár ennek írásbeliségben nincsen nyoma. Az első emlékállítások arról szólnak, hogy az egyén (polgár, egyházfő, városbíró, tanácsos) vagy a kisebb-nagyobb csoport (klérus, városi tanács, egyházközség) itt és most létrehozott valamit. Házat, templomot épített, várfalat, -tornyot, -kaput, középületet emelt. Történt egy esemény, és akkor azt datálták. Ez az első.
Ez is egy idő után kezd bonyolultabbá válni, jelmondatok, közmondások, szállóigék, bibliaidézetek jelennek meg a tárgyakon, épületelemeken. Általában az ajtó- és ablakkereteken, ezek készültek kőből, ezért is maradtak meg. Volt egy ilyen kor, hogy azon kívül, hogy megemlékeztek saját magukról és tetteikről, felmutattak egyfajta ideált a közösségnek. A kegyest, a lovagiast, a műveltet, a városlakóét, a polgárét.
A későbbiekben, a reformkortól a kolozsvári közösségi eseményeknek kezdtek emléket állítani, itt járt, megszállt nálunk a király, a császár, a császárné, nálunk járt ez vagy amaz a személyiség. A 19. századtól van meg az, amikor az emlékező jelen és a megemlékezett esemény között nagyobb az időbeli távolság, amikor a hét vezérről emlékeznek meg, ami egy iszonyú nagy távolság.
Ez a jelenben felismert múlt szemléletéhez képest – ami a korábbi korokat jellemezte – már egy történetibb szemlélet. A felhalmozott múltat, a hosszú időtartamot (Fernand Braudel fogalma) láttatja. Amikor az évfordulókról kezdenek megemlékezni, Kolozsvár társadalma elkezd differenciálódni, mindenféle egylet, társaság létrejön, ezek elkezdik a saját múltjukat felmutatni, hogy már 10-20-50 éve ezt csinálták, ezeket az utókor csodálatára és tiszteletére számot tartó teljesítményeket hagyták maguk után.
Megjelennek ebben a panteonban az uralkodók mellett a neves személyiségek, akikről nem tudnánk, hogy neves, ha nem lenne emléktáblája, szobra. Elkezdik észrevenni, hogy a jelen és a múlt között voltak történések, ahogy nekünk is van múltunk, vissza lehet vezetni minket az időben, ezt a hosszú időtartamot megteremtik. Ez hívja fel a figyelmet arra, hogy már 150-200 évre vagyunk mi a saját történetünk kezdetétől.
A 19. század végére már egyre inkább a nemzeti teljesítményekre kezdenek figyelni. Már nem az a fontos, mint az előző korokban, hogy itt járt az osztrák uralkodó (aki egyébként a legnagyobb szegénység, éhínség idején járt Kolozsváron, gondolom, nem véletlenül), hanem hogy a mi nemzeti hősünk, Rákóczi itt sebesült meg Kolozsvár mellett.
Ott nem állítunk emléktáblát, messze van, ezért a város határában, 2,5 kilométerre a történés helyétől helyezzük el a táblát, hogy ezt az eseményt a mi terünkhöz tudjuk kötni. A kiegyezés után az 1848-49-es eseményeket is térbeliesíteni lehetett. Ez a periódus tehát az életművek, nemzeti teljesítmények bemutatása a város terében.
A 20. század is hosszú volt, lezajlott két világháború, közöttük Trianon, a hatalom is többször átrendeződött, kétszer etnikai, majd ideológiai alapon. Az újabb hatalmak más múltakat jelenítettek meg, a számukra illegitim emlékezetet, a múlt előző reprezentációit mellőzték, felszámolták, átértékelték. És saját múltjukat, emlékezetüket jelenítették meg a térben, azaz hasonlóképpen emlékeztek. Mindig nagy tévedésnek tartom, amikor azt mondják, a magyarok és a románok másképp emlékeznek, nem, egyformán emlékeznek, ugyanúgy, ebből vannak a konfliktusok. Ha másképp emlékeznének, nem lennének konfliktusok. Itt jegyezném meg azt is, hogy a két említett eljárás, a lebontás és állítás az emlékezet szervezésének két vetületét jelenti, a felejtést és az emlékezést – ezek ugyanannak a kulturális viselkedésnek a két vetülete: az emlékezés azt jelenti, hogy használjuk, a felejtés, hogy nem használjuk a múltról való reprezentációkat, a múlttal kapcsolatos tudást. A román fennhatóság alatt eltüntetik azt, ami számukra nem bír legitimitással, a saját történetüket építik fel, jelenítik meg a térben. Az első román emlékmű a Mátyás-szoborral szemben felállított latinitás szobra, ami ugye arról szól, hogy volt itt ugyan magyar honfoglalás meg úgymond magyar történet, de azért a dákoromán kontinuitás, eredetmítosz nagyobb időbeli távolságot jelent, és legitimmé teszi a románság jelenlétét.
Felépítik tehát ők is a saját történetüket, a saját személyiségeiknek állítanak emlékművet. Mihai Eminescunak állították az első ilyen köztéri szobrot. Az Egyetem épülete elé állították, ahol csak néhány hétig volt látható, mert a művészietlensége miatt elszállították a Botanikus Kertbe. Azt láthatjuk, hogy ez egy szimbolikusan leterhelt tér, az Egyetem épülete meg maga a Farkas utca a tanintézményeivel, itt kellett megmutatni hogy nekik is vannak ilyen kulturális szereplőik, kulturális eredetmítoszaik. A „kis magyar világ” alatt, ami egy sajátos korszak, visszarendeznek, visszaállítanak emlékműveket amelyeket korábban leromboltak. Restaurálják a múltat, mert az ebben a szemléletben téves irányt vett fel illetve az előző meg az éppen zajló világháború hőseinek állítanak emlékeket. 1945 után ismét a román hatalom birtokolja a múltról való nyilvános beszélést, egy másik ideológia, a szocialista-kommunista rend eredetmítoszát építik fel, ez már a proletariátust jeleníti meg, a kommunista hősöket, személyiségeket, a munkássztrájkokat.
Majd bekövetkezik az 1989-es rendszerváltás, amikor egész Kelet-Európára jellemző módon rögtön elindul a történelem és emlékezet újraszerkesztése, a közgondolkodás és közpolitika egyik legérzékenyebb területe ismét a kollektív emlékezethez való viszonyulás lesz. A kollektív emlékezet befolyásolására, szervezésére tett kísérletek a múlt szimbolikus és morális lezárásaként, illetve a nemzeti identitások újragondolásaként is értelmezhetők. Az elmúlt évtizedek is arról szóltak, hogy kié itt a tér, a múltról való beszélés joga.
Lassan felnő az a generáció, amely a hagyományos terek helyett elsősorban kibertérben mozog. Mit gondolsz, 50 év múlva ezek a szimbolikus térfoglalások még mindig hasonló módon fognak működni, vagy valami más lesz?
– Ez alól a kérdés alól könnyen kibújhatnék azzal, hogy nem a jövőt kutatjuk. Nézd, ez így ment Kolozsváron 550 évig. Igen, lezajlottak itt nagy kulturális forradalmak, és egyértelmű, hogy az internet átszervezi a nyilvánosságot, a közösségeket. Egy Facebook-csoport tagjaként közösségben tudunk lenni valakivel, akitől 1000 kilométerre vagyunk. De a fizikai helyszínekre továbbra is szükség van, mert bár a tüntetéseket, ünnepségeket a Facebookon is szervezik, azokra továbbra is a valós térben kerül sor. Ha a megemlékezés eszköztárát a felvonulás, a szimbólumok viselése, díszbeszéd, koszorúzás stb. jelenti, akkor ennek továbbra is az utcákon, tereken lesz a helye.
A fizikai tér a leghatásosabb módja annak, hogy a konfliktusainkat, véleményünket megjelenítsük. Az persze elképzelhető, hogy a múltról való tudás, a múlttal kapcsolatos ideológiák, attitűdök módosulnak. De ezt majd 50 év múlva tudnám megmondani.
(Jakab Albert Zsolt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar-néprajz szakán szerzett diplomát, 2011-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen védte meg doktori dolgozatát. Szakterülete: városantropológia, identitásdiskurzusok és identitásstratégiák, kollektív és kulturális emlékezet, írott populáris kultúra. A Kriza János Néprajzi Társaság elnöke, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa.)
Transindex.ro,

Ünnep Csíkszeredában
Két marosvásárhelyi kitüntetettje van az idei március 15-i ünnepnek – számoltunk be a csíkszeredai Lázár-ház dísztermében tartott ünnepségről, amelyen Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Érdemrend Aranykeresztjét adományozta Fülöp G. Dénesné Suba Ilonának, a vártemplomi diakóniai központ Lazarenum Alapítványa intézetvezetőjének, Gálfalvi György író, a Látó című irodalmi folyóirat nyugalmazott főszerkesztője a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét vehette át. A nyolc székelyföldi kitüntetett munkásságát, érdemeit, akik közül sokan születési helyük, iskoláik vagy munkásságuk révén megyénkhez is kötődnek, Zsigmond Barna Pál főkonzul, Szarka Gábor és Tóth Bernadett konzulok méltatták.
Összeállításunkban a kitüntetettek laudációját és az ünnepségen elhangzott válaszokat olvashatják.
"Szerencsés embernek érzem magam"
"Gálfalvi György író 1942. április 28-án született Marosvásárhelyen. Középfokú tanulmányait a Bolyai Farkas középiskolában végezte, az Unirea–Egyesülés középiskolában érettségizett, majd 1965-ben a Babeş–Bolyai Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát. Öt éven át az Ifjúmunkás című lap szerkesztőségében dolgozott Bukarestben, 1970-től az Igaz Szó szerkesztője lett. A sajtóban először irodalmi kritikákkal jelentkezett, majd a riport műfajához fordult, és további pályáján ez maradt fő írói megnyilatkozási formája. Az Ifjúmunkás abban az időszakban vált a riport és a publicisztika egyik megújító műhelyévé a romániai magyar irodalomban, amikor e rovatok irányítója és rendszeres szereplője volt. Ebben a korszakban írt riportjaiból állította össze bemutatkozó kötetét, a Forrás sorozat első riportkönyvét, Szülőföldön világszélén címmel. A második Forrás-nemzedék 11 képviselőjét szólaltatta meg a Marad a láz? című interjúkötetében. Riportjaiban az életet alakító, bajokat lebíró vagy küzdelemben elbukó kemény embereket ábrázolja előszeretettel, egyéni életutakat és közösségi sorsmozzanatokat vetít egymásra, mindig úgy, hogy az egyéni tett, helytállás, munka vagy hősiesség közösségi igazolást nyerhessen. Legfőbb írói erőssége az életes emberábrázolás és a hiteles sorsérzékelés. Gálfalvi György a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője, főszerkesztő-helyettese majd főszerkesztője volt. Közéleti és közpolitikai munkásságával, magyarországi kapcsolatrendszerével részt vett a magyarországi és a romániai rendszerváltó folyamatban. Közel két évtizeden át a Duna Televízió kuratóriumának tagja. 1991 óta a Lakitelek Alapítvány és a Lakitelek Népfőiskola Alapítvány kurátora. Gazdag irodalmi munkásságáért, a magyar nemzet érdekében végzett sokoldalú, példaértékű közéleti tevékenysége elismeréseként Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést adományozza – hangzott el a méltatásban, amelyre a kitüntetett a következőképpen válaszolt:
– Köszönöm, hogy a laudációban doktorrá emeltek, de szeretném elmondani, hogy egy egyszerű szerkesztő voltam – pontosított Gálfalvi György, akit a doktori címet viselő kitüntetettek között szintén ezzel a címmel illettek. Édesapám, dr. Gálfalvi György valóban viselte a doktori címet, és örvendek, hogy ő is szóba került ebben a formában. Biztos furcsán nézne most rám, hogy egykori neveletlen fiából ki lett.
Szeretném elmondani, hogy zavarban vagyok. Úgy érzem, hogy valami szereposztási tévedés történt. Én ugyanis egész életemben díjakat adtam át mint szerkesztő, mint írószövetségi tisztségviselő, mint alapítványi elnök, és nem voltam hozzászokva, hogy én kapjak díjakat.
… Nagyon szerencsés embernek érzem magam, mert lelki alkatomnak, vágyaimnak megfelelően élhettem, szerkeszthettem, írhattam, szervezhettem, fiatalokkal tartottam a kapcsolatot, figyelhettem a fejlődésüket. Ma is a fiatalok kibontakozása jelenti számomra a legnagyobb örömöt. Ezért értékelem a Székelyföld című folyóiratot, s a köréje kiépülő fiatal alkotócsoportot. Igen, ezt kell tenni, s az én búcsúzó nemzedékemet az a tudat erősíti meg, hogy van jövőnk, s van erő abban az irodalomban, amely így "dobja fel" a tehetségeket, és amely mindig meg tud újulni – tette hozzá kérdésre válaszolva.
"Sok a tennivaló"
Fülöp G. Dénesné Suba Ilona 1947. augusztus 25- én született Gegesen. Az erdőszentgyörgyi középiskolában érettségizett, s 1995-ben szerzett felsőfokú diplomát a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet vallástanár szakán. 1966-ban kötött házasságot Fülöp G. Dénessel, a börtönből és kényszermunkából szabadult református lelkésszel, amely házasság egész hátralevő életét meghatározza. Férjének 2005-ben bekövetkezett haláláig hűséges társaként Gegesen, Hármasfaluban és a szászrégeni református gyülekezetben végezték szolgálatukat, majd 1984-ben Marosvásárhelyre költöztek, miután férjét a Vártemplom lelkészévé választották meg. Fülöp G. Dénes a marosvásárhelyi magyar közösség kiemelkedő szellemi és lelki vezetője volt. 1989 sok változást hozott Fülöp Ilona és férje életében. Közös kezdeményezésükre alakult meg 1990-ben az ökumenikus szellemiségű Kántor- tanítóképző Főiskola illetve a Calepinus Alapítvány keretében működő nyelviskola, melyben tízezer diák – köztük orvosok, munkások, üzleti életben dolgozók – tanulhattak angolul, németül, franciául, hollandul, magyarul és románul. 1990-ben hozták létre a Lazarenum Alapítványt a szegény és árva gyermekek megsegítésére, magányos idősek gondozására és nagycsaládok támogatására. Ennek keretében 1993-ban nyitotta meg kapuit a Lídia Gyermekotthon. 1996 és 2000 között felépült a Vártemplom Diakóniai Otthona, amely az idősek gondozása mellett erdélyi magyar közművelődési célokat is szolgál. 1996-ban az alapítvány megszerezte harmadik ingatlanját is az elhagyott utcagyermekek gondozására. A Pici Ház is Ilona asszony elképzelései és felügyelete alapján működik.
Fülöp G. Dénesné Suba Ilona jelenleg is a meglévő intézmények megerősítésén, bővítésén fáradozik. Az öregotthon Bocskai Terme előadások, konferenciák helyszíneként hiteles módon tölti be a magyar ház szerepét.
Fáradhatatlan munkájának és mindennapi harcos vállalásainak köszönhetően Marosvásárhelyen a diakóniai szolgálat egyik példaértékű központja működik.
Fülöp G. Dénesné Suba Ilonának, a Vártemplomi Diakóniai Központ Lazarenum Alapítvány intézetvezetőjének az erdélyi magyarságért végzett sokoldalú munkájáért, az elesett, hátrányos helyzetű emberek támogatása érdekében végzett fáradhatatlan, áldozatos tevékenysége elismeréseként Áder János, Magyarország államfője a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozza"– hangzott el a laudációban.
– Köszönöm a megtiszteltetést, de ha magamba nézek, csak a dolgom végzem, amit szolgálatul kaptam Istentől megboldogult férjemmel egyetemben. Szegények mindig lesznek közöttetek – mondta Jézus, …de magunk sem gondoltunk ekkora nyomorúságra, amikor a változás bekövetkezett. Két világháború, szibériai Gulág, a Duna-deltai fogság pokla után azt gondolhattuk, hogy már nem lehet több emberi megaláztatás és szenvedés. Sipos Domokos sírjára az van felírva: Ne engedelmeskedjetek, csak a szeretetnek, csak a szeretetnek, csak a szeretetnek! …
Valamikor úgy neveltek bennünket, hogy korán kelni, aratni, dolgozni kellett, ami mindkettőnk életét meghatározta. A férjem gyakran elmesélte, hogy gyermekkorában sokat kaszált a sófalvi réteken, s az tartotta meg a börtönben is az erejét. …Meg kellene őrizni ma is, hogy olyan értelmiségi legyünk, aki nem szakad el a paraszti életformától, mert bírni kell a gyűrődést, a munkát. Sajnos, túl sok a lepusztult, koravén értelmiségi fiatal, tömbházakba zárt idős testvérek… Ha összehasonlítjuk a svájci, hollandiai világgal a mi életünket, akkor azt kell gondolnunk, hogy valami nagy baj van velünk, mert Erdélyben már alig vannak állataink, jó földműveseink, holott a gazdagság ezzel kezdődik egy nemzet életében. Sok a tennivaló. Valaki azt mondta, hogy elég volt az okosságból, tanuljunk meg újra érezni. Szeretethiány jellemzi mai világunkat, nagyon sok ember attól szenved, hogy nem kap szeretetet, s erre is jobban oda kellene figyelnünk, mert túlságosan elszakadtunk, elidegenedtünk egymástól. Köszönjük a magyar kormánynak azt a sok áldozatos szeretetet, amit óvodáskorú gyerekektől iskoláskorúakon át az egyetemi hallgatóknak nyújt… 150 nagycsaládot gondozunk, s látjuk, hogy a pénz, amit kapnak, milyen sokat jelent az életükben, mekkora hálával, reménységgel várják, nemcsak az értéke miatt, hanem mert érzik azt, hogy gondoskodó szeretet veszi őket körül. Köszönjük, hogy ilyen hosszú megaláztatás, vagyonunkból való kifosztás után úgy érezhetjük, hogy otthon vagyunk lelkiekben is. Fel kell ismernünk egymásban a maradék erőnket és számítani kell a mi erőnkre is. Köszönöm ezt a nagy megtiszteltetést – mondta Fülöp G. Ilona, majd megemlítette, hogy Zsigmond Barna Pál főkonzul dédapja, dr. Farczády Elek, a Teleki Téka munkatársa nagyon szép könyvet írt a vártemplomi egyházközség történetéről.
Meglepetés ez a díj, érdemen felüli nagy megtiszteltetés, hisz úgy érzem, hogy csak a dolgomat végzem, s mindennap úgy kelek fel és úgy fekszem le: köszönöm, uram, hogy ez is megtörténhetett – mondta Fülöp G. Ilona a március 18-i ünnepségen, a díj átvétele után.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),

Inkább a negatív eseményekre, ellentétekre tevődik a hangsúly
Történészekkel készített interjúsorozatunkban elsősorban arra a kérdésre szerettünk volna választ kapni, mennyire elfogultak a történelemoktatásban jelenleg használt különböző típusú tankönyvek, az iskolában elsajátított ismeretek mennyire befolyásolják a magyar, illetve a román fiataloknak a másik nemzetről alkotott képét. Korábbi lapszámainkban Rüsz-Fogarasi Enikő egyetemi docenssel, Novák Csaba és Orbán Zsolt történészekkel, a székelység történetéről szóló kézikönyv társszerzőivel közöltünk interjút. Az alábbiakban további véleményeket olvashatnak ebben a témában.
„A székelység történetéről szóló tankönyvben nem tapasztalható az Erdélyben élő egyik népcsoport elleni uszítás sem, a tényközlés szintjén mozog a narratíva, az érzelmek nyílt kifejezését kerülve. A tankönyv elsősorban a székelységre és a magyarságra koncentrál, így a környező népekkel való interakciók a háttérbe szorulnak, ez azonban a felvállalt nemzeti történetírás hagyományába beleillik. Ha módosításra kerül a tankönyv, annak nem a románság elleni uszítás az oka, ilyet én nem találtam az elolvasott fejezetben. Az lenne a cél, hogy a székelységről is teljesebb kép bontakozzék ki egy szélesebb, erdélyi, vagy kelet-közép-európai összefüggésbe ágyazva.
Két rövidebb megjegyzés: bár a dualizmus és a két háború közötti fejezet is beleillik a tárgyilagos tényközlés kategóriájába, az első világháború kapcsán szükséges volna a románság nehezedő helyzetének tárgyalása, mert ez megmagyarázná a román hadsereg ellenséges fellépését a Székelyföldön, illetve az Erdélyből elhurcolt magyarok szenvedéseit is. A tankönyv megáll 1916-nál, holott a visszafoglalás után, 1916–1918 között a Magyarországon maradt román elitre, pl. a papságra nehéz sors várt, a románok gyanússá váltak, az egyes falvak románjait igazoló eljárásnak vetették alá, ami sok sérelmet és magyarellenességet szült. A felhalmozódott román sérelmek bemutatása magyarázná a radikalizálódó román Erdély-politikát is 1918–1920 között. A tankönyv a ’20-as, ’30-as éveket a románosítás időszakaként említi, de erre forrásként a korabeli románok által is vitatott objektivitású 1930-as cenzust hozza, valószínűleg a magyar és német gazdasági és demográfiai pozíciók megőrzése nagyobb mértékű volt, mint amilyennek a cenzus beállítja.”
(Rigó Máté, történész, doktorandusz az Amerikai Egyesült Államokban)
„A székelység történetét feldolgozó alternatív tankönyv ellen indított sajtótámadások egyértelműen jogtalannak tekinthetőek. A román sajtó ellenszenve, elsősorban a tankönyv történeti és pedagógiai értelemben vett korszerűsége miatt indokolatlan. A szerzők által kitűzött célok egyike a székely történelem objektív, azaz nemzeti mitológiáktól mentes bemutatása volt. A szerzők másik célja a korszerű pedagógiai elvek figyelembe vétele, illetve gyakorlatba ültetése volt. Ennek során igyekeztek olyan tankönyvet írni, amely a VI. és VII. osztályos diákok részéről is felkelti az érdeklődést a székelység múltja iránt, hiszen az érdeklődés felkeltése megkerülhetetlen tényező az oktatás során.
Véleményem szerint a 2012-ben kiadott székelységtörténeti tankönyv által megfogalmazott célok iránymutatóak, vállalhatóak és követhetőek a romániai történelemtankönyv-kiadás számára. Ez nem azt jelenti, hogy a székelységtörténeti tankönyv hibátlan és tökéletes (hiszen ez egyáltalán nem igaz), hanem azt, hogy a romániai viszonyokat figyelembe véve, jelen körülmények között a legjobb történelmi tárgyú tankönyvnek tekinthető mind a küllem, az objektivitás, mind a pedagógiai elvek tekintetében.
A tankönyvvel szemben megfogalmazható negatív kritika közül e helyen talán a talán túlságosan erőteljesen is jelenlévő militáns szemléletet emelném ki, amely hangsúlyosan háttérbe szorítja a székely történelem kulturális, gazdasági és társadalmi aspektusait. Orbán Dezső egyik Imreh Istvánnak címzett levelében a szóban forgó témával kapcsolatban felteszi azt az általa meg is válaszolt kérdést, mely szerint „[...] a székelységnek, mint katonanépnek milyen történelme lehet, ha nem hadi?” Véleményem szerint a hadtörténet a székely történelem esetében – éppen úgy, mint más népek történelmének az esetében is – csupán egy szegmense a történelmi múltnak, még akkor is, ha jelentősége kiemelkedő fontossággal bír.
(Both Noémi Zsuzsanna, többszörös TDK-díjas mesteris hallgató, a BBTE Történelem-Filozófia karának Jelenkor és Nemzetközi kapcsolatok képzésén)
„Egyéni és tanári véleményem az, hogy a használatban levő történelemtankönyvek, sem román nyelven, sem magyar nyelven (túlságosan hű fordításuk miatt) nem teszik lehetővé azt, hogy a 12 osztály elvégzése után a magyar vagy a román tanuló egy átfogó, valós képet tudjon kialakítani a másik nemzetről és annak a történelméről. Ennek több oka is van: nincs pontosan bemutatva a magyar vagy román nép történelmi szerepe, sok a buktató, a hamis információ, nem egyeznek meg az általunk ismert és a román történészek által használt adatok, több esetben az egyik nép történelmi múltja ellentétbe kerül a másik nép múltjával. A magyarok és románok szemszögéből a hangsúly inkább a negatív eseményekre, ellentétekre tevődik, és nem a közös történelmi múlt és értékek kiemelésére. Az órákon az események értékelésében, a tankönyvek hamis információi mellett, a tanár egyéni felfogása, előadása, magyarázata, álláspontja is befolyásolhatja a másik nemzetről kialakított képet. Ezért volna szükség szerintem egy politikamentes, egyéni és közösségi érdekeket mellőző, a valós történelmi múltra támaszkodó történelemoktatásra, és ennek megfelelő történelemkönyvekre. Sajnos egy bizonyos, mindkét népet érintő esemény értékelésekor nemzeti öntudatunk, sőt gyakran pártállásunk szerint fogalmazzuk meg az értékelést, írjuk meg a könyveinket. így a diákban az a kép alakulhat ki, hogy csak az én népem, közösségem történelme értékes és nem a másiké. Én személyesen arra törekszem, hogy a tankönyvekből csak az igazán valós, helyes és hasznos információkat vegyem ki, és mindkét nép történelmi értékeit emeljem ki, megmagyarázva, hogy minden népnek van értékes történelme, úgy ahogy minden nép történelmében vannak talán értéktelen, de megtörtént és a jelenkor által rossz irányba felhasznált események. Úgy gondolom, hogy csak a valós, értékes és hasznos, igazi történelem segítheti elő azt, hogy a másik népről kialakított képünk megfeleljen a valóságnak. Tagja vagyok egy könyvszerkesztő bizottságnak, amelynek az a feladata, hogy a románokkal megismertesse a Románia területén élő kisebbségek történelmi múltját, értékeit, személyiségeit, és úgy gondolom, hogy ez által is közelebb kerülhetünk majd ahhoz, hogy tankönyveink üzenete azonos legyen, és nem az ellenségképet, hanem az együttműködést, a közös múlt értékeit hasznosítsák.
1989 után sok minden megváltozott, jó és rossz irányban egyaránt. És ez tapasztalható a történelemkönyvek írása terén is. Sikerült átszabni a történelemkurrikulumot, de talán nem eléggé. Egyre kevesebb hely jut a XX. századi romániai történelemnek, túlságosan európai ízű történelmet tanítunk, elfelejtjük az emberiség számára fontos ókori történelem értékeinek megfelelő ismertetését, és egyre nagyobb hangsúlyt helyezünk talán olyan eseményekre, amelyek fontosak, de nem meghatározóak. A szakmaiság jelen van, beszélhetünk egy fejlődési folyamatról, tudományosságról is, de talán azt mondanám, hogy ezzel még az elején tartunk. Csak akkor lesz majd igazi fejlődés, szakmaiság és tudományosság, ha megértjük, hogy a történelem nem egy egyéné, nem egy nemzeté, hanem mindannyiunk értéke, és annak ismerete mindannyiunk előrehaladását segítheti.
A román és a magyar nyelvű tankönyvek szerzői, azokat a kritériumokat követik, amelyeket a minisztériumi kurrikulum bizottság határoz meg. Egy tankönyv csak akkor fogadható el, ha megfelel ezen kritériumoknak. És sajnos ezen kritériumok egyike a nemzeti történelem által védeni a nemzeti eszmét, a valós vagy valótlan, de nemzeti szempontból hasznos információk kiemelése. Ezt nem mindig nyíltan fogalmazzák meg, de sajnos a tankönyvek sorai között ott van, olvasható ez a trend is. És ez a szakmaiság, a tudományosság rovására is megy. A magyar fordítások sem mentesek ettől, mert a tükörfordítás igénye nem teszi lehetővé a tudományos alapokra helyezett valós múlt ismertetését. Ezért van szükség magyarok által megírt, szakmailag és tudományosság szempontjából megfelelő, ellenségképtől és hamis információktól mentes tankönyvekre, amelyek a román nyelvű tankönyvekhez hasonlóan használhatóak legyenek.
(Farkas Ferenc igazgató, Kézdivásárhely, Református Kollégium)
Szabadság (Kolozsvár),

Szabó Ödön a HTMP-ről: ötletemet valaki jónak találta
„Lám, azt ötletemet valaki mégis jónak tartotta” – jelentette ki a maszol.ro-nak kedden Szabó Ödön a Határon Túli Magyarok pártjának bejegyzéséről. Az RMDSZ-es képviselőt azért kerestük meg, mert tavaly szintén felvetette egy Magyarországon bejegyzendő határon túli párt létrehozását.
„Én egy olyan kezdeményezésre gondoltam, amit az RMDSZ vállaljon fel, de örülök, hogy ez megfogalmazódott másokban is, ha nem is éppen úgy, ahogy én elképzeltem” – mondta Szabó Ödön, aki a HTMP elnökét, Egri Pétert nem ismeri. A képviselő tudomása szerint a mostani pártbejegyzéshez az RMDSZ-nek semmi köze nincs. Ezt megerősítette a maszol.ro-nak Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára is.
A képviselő szerint a HTMP-t vélhetően azért jegyezték be kezdeményezőik, mert van rá igény: egy évvel a választások előtt a magyarországiak fele nem tudja, hogy melyik pártra szavazzon, és a szavazásra jogosult határon túli magyaroknak sincs túl sok alternatívájuk.
Szabó Ödön úgy véli: az elkövetkező időszakban dől majd el, mennyire komoly ez a kezdeményezés. „Lássuk, milyen személyiségeket, partnereket, programokat tud maga mellé állítani ez a párt. Akkor kiderül, hogy tulajdonképpen egy határon túli esetleges kezdeményezésnek akarták valakik elejét venni, vagy pedig tartalommal akarják megtölteni a HTMP-t” – mondta a politikus.
A képviselő hangsúlyozta, nagyon is komolyan gondolta tavaly júniusban, a Szövetségi Képviselők Tanácsának ülésén elhangzó javaslatát egy Magyarországon bejegyzendő határon túli párt létrehozásáról, amelyre a magyarországi parlamenti választásokon a magyar állampolgárságot szerzett határon túli magyarok szavazhatnának.
A tavaly júniusi SZKT-ülésen Szabó Ödön először arról beszélt, hogy Kövér László erdélyi kampánykörútja Bihar, Szatmár és Kolozs megyében rontotta a magyarság választási esélyeit. „Alapítsunk mi is pártot Magyarországon, lássuk, mit szólnak hozzá!" – jelentette ki a politikus. A felvetéshez hozzászóló Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester szerint a határon túliak magyarországi pártját a magyar állampolgárságot szerzett felvidéki, délvidéki és kárpátaljai magyarokkal közösen lehetne bejegyezni. Ráduly sérelmezte, hogy a magyar választójogi törvény alapján a határon túli magyarok csak pártlistákra szavazhatnak. Markó Béla, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke is kitért a pártalapítás javaslatára. „Megfenyegettük a magyarországiakat, hogy létrehozunk ott egy pártot. Ez nem árt, de még mielőtt a 2014-es magyarországi választásokról beszélnénk, nekünk az őszi parlamenti választásokra kell összpontosítanunk" – jelentette ki Markó, aki helytelenítette, hogy magyar részről „nem követték meg" az RMDSZ-t.
Felvetését azzal indokolta, hogy ha az RMDSZ az erdélyi magyarság képviseletére vállalkozott, akkor ezt a képviseletet el kell tudni látnia a magyarországi parlamentben is. „Ha azt akarja az RMDSZ, hogy az erdélyi magyar közösség képviseletét ellássa, akkor minden olyan térben jelen kell lennie, ahol az erdélyi magyar közösségről döntenek, tehát a budapesti parlamentben is” – fogalmazott Szabó Ödön.
A maszol.ro egyébként kedden a HTMP honlapján megadott telefonszámon megpróbálta szóra bírni a párt elnökét, Egri Pétert, ám nem jártunk sikerrel. Egyelőre e-mailen elküldött kérdéseinkre sem kaptunk választ.
Maszol.ro,

Engedtek a felszólításnak, levették a székely zászlót a három Kovászna megyei településen
Három Kovászna megyei településen a polgármesterek engedtek a prefektus (megyei kormánymegbízott) felszólításának, és levették a székely zászlót a polgármesteri hivatal épületéről.
A Székelyhon portál közlése szerint Dumitru Marinescu prefektus felszólítása nyomán Csernáton és Ozsdola község, valamint Kovászna város polgármestere távolíttatta el a székely zászlót a polgármesteri hivatal épületéről. Minderről maga a prefektus tájékoztatta a sajtót pénteken.
Bölöni Dávid, Csernáton polgármestere a Székelyhon portálnak elmondta, csak ideiglenesen került le a zászló, mert kellett a március 10-i marosvásárhelyi autonómiatüntetésre és a március 15-i ünnepségre. Azt is megjegyezte azonban, hogy a lobogót immár nem a hivatalra, hanem köztérre helyeztetné vissza.
Thiesz János, Kovászna polgármestere ugyanakkor jelezte: ünnepi alkalmakkor visszakerül majd a zászló a hivatal épületére. Ő egyébként a „hajpántügy” miatt kialakult kényes helyzettel magyarázta a zászló kényszerű levételét. A városban működő vegyes tannyelvű Kőrösi Csoma Sándor Iskolacsoportban ugyanis korábban feszültség alakult ki azt követően, hogy román diákok egy csoportja román nemzeti színű hajpánttal tiltakozott a magyar nemzeti ünnepen.
Beperelik azokat, akik nem veszik le a székely zászlót
Dumitru Marinescu prefektus március 4-én jelentette be, hogy azon a héten – még március 10. előtt – lejár a haladék, amelyet a polgármestereknek adott a zászló eltávolítására, és bepereli azokat az elöljárókat, akik nem vétetik le a székely zászlót a hivatal homlokzatáról.
A prefektus által közölt listán Kézdivásárhely és a körülötte fekvő Csernáton, Lemhény, Ozsdola, Gelence községek, az erdővidéki Barót és Vargyas települések, valamint a Sepsiszentgyörgyhöz közeli Árkos és Kökös községek szerepeltek. A listára később Kovászna város is felkerült. Dumitru Marinescu azt is megjegyezte, Sepsiszentgyörgy és Uzon polgármesterét és a Kovászna Megyei Tanácsot már korábban beperelte a prefektusi hivatal.
A Kovászna Megyei Törvényszék eddig egy zászlóperben hirdetett ítéletet. Tavaly novemberben első fokon törvénytelennek ítélte, hogy az uzoni községházán ott leng a székely zászló. Uzon polgármesterének a fellebbezését még nem bírálta el a brassói táblabíróság.
Botrány a székely zászló körül
Február elején vita tört ki Románia és Magyarország között amiatt, hogy a román hatóságok megtiltották a székely zászló kifüggesztését a székelyföldi állami intézményekre. Ezt Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára az erdélyi magyar közösség elleni szimbolikus agressziónak nevezte.
MTI
Erdély.ma,

Barcsay Jenőre emlékeznek
Huszonöt éve hunyt el az iskolateremtő festőművész, a mezőségi község, Katona szülötte. A magyar konstruktivizmus úttörőjeként emlegetett alkotó tehetségét a marosvásárhelyi Teleki Téka egykori őreként is nagy megbecsülésnek örvendő rajztanár, Gulyás Károly fedezte fel, ő indította el a korábban zenei pályára készült fiatalembert a képzőművészet felé. Erről nem olyan rég részletesebben írtunk lapunkban akkor, amikor Barcsay mester és szintén nagy hírű tanítványai munkáiból rendeztek kiállítást a vásárhelyi Bernády Házban. A napokban a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban láthattam ismét a szentendrei festő portréját. A díszterem mellett elhelyezett domborművel egykori diákja emléke előtt tiszteleg az ősi alma mater. E relief létrejöttéhez is igyekeztek hathatósan hozzájárulni Barcsay Jenő jogörökösei, Kónya Márta és Ferenc, akik a Barcsay Jenő Képzőművészeti Alapítvány révén is megragadnak minden alkalmat az alkotó és gyűjteménye népszerűsítésére. Szerkesztőségünknek címzett legfrissebb meghívójuk április 3-ra szól (magyar idő szerint 17 órára). A Barcsay-gyűjtemény székhelyén (Szentendre, Dumtsa Jenő u. 10.) koszorúzási ünnepségre kerül sor. A Ferenczy Múzeum és az említettek által közösen szervezett főhajtás során megkoszorúzzák a mester emlékére állított kopjafát, a Barcsay- életmű jelentőségét dr. Kálnoki- Gyöngyössy Márton múzeumigazgató, dr. Dietz Ferenc polgármester és dr. Feledy Balázs művészeti író méltatja. A megemlékezésen közreműködik Szvorák Katalin Kossuth-díjas énekművész és Németh Ilona versmondó, a Szentendrei Kreatív Színházi Stúdió tagja.
(nk)
Népújság (Marosvásárhely),

Köröstárkány: „Ne osszák meg a közösséget”
Ne szervezzenek “alternatív megemlékezéseket”, mert azok sem a holtak emlékének őrzését, sem az élők jövőjét nem szolgálják, mondta péntek délben Köröstárkányban Patrubány Miklós MVSZ-elnök.
Ahogyan az emlékmű felavatása óta minden évben, 2013. nagypéntekén is megtartották a megemlékezést Köröstárkányban. Mint köztudott – bár a történelemkönyvek még adósak vele – 1919. április 19-én, ami akkor nagypéntek volt, a visszavonuló Székely Hadosztály nyomában előretörő román félkatonai alakulatok Köröstárkányban és Kisnyégerfalván válogatás nélkül gyilkolták a civil lakosságot. A 91 helyi áldozatnak 1999-ben avattak emlékművet Köröstárkányban, ami a sok évtizedes beidegződés nyomán még akkor is sokakban félelmet keltett. Az idei nagypénteken hósapka borította a falut övező magasabb hegycsúcsokat. A délelőtti istentiszteletről kijövőket hideg szél várta, mely erőteljesen lobogtatta az emlékmű előtti kerítésre erősített magyar, román és MVSZ-lobogók mellett a falu zászlaját is. A megjelenteket Gábor Ferenc szervező, a Pro Tharkan Civil Egyesület elnöke köszöntötte. Üdvözölte a vendégeket, akik sorra szót is kaptak, a beszédek között szavalatok hangzottak el az emlékmű előtt sorfalat álló helyi cserkészek tagjaitól, illetve az érsemjéni illetőségű Lajter Márkótól.
Áldozatokra emlékezünk
Elsőként dr.Csapó József korábbi szenátor, az emlékmű védnöke állt a mikrofonhoz, felelevenítve, hogy Tárkány székely-magyar népe nem véletlenül marad meg minden viszontagság között hittel és méltósággal – mint ahogyan az sem véletlen, hogy manapság sokan támadják a székelyek történelméről készült történelemkönyvet, azért mert az az igazságot tartalmazza. Gyüre Csaba, a Jobbik alelnöke úgy vélte, hogy a XX. század megrontotta a magyarságot, Tárkány “csak egy a Kárpát medence sok golgotája között”. Ilyen csapások csak akkor történhetnek, ha egy kormány nem visel felelősséget a nemzete iránt, tette hozzá. Az egységes magyar nemzet megerősödésének lehetőséget abban látja a politikus, ha a magyar állampolgárság megadása mellett minden állampolgárt azonos jogok fognak megilletni. Nem csak a tárkányi, de a Kárpát medence minden áldozatára emlékeznünk el nagypéntekenként, fogalmazott Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) elnöke. Kérést fogalmazott meg a helyi és környékbeli települések illetékesei felé: ne osszák meg a közösséget “alternatív megemlékezések” szervezésével, mert azok sem az áldozatok emlékének ápolását, sem az élők jövőjét nem szolgálják. (Arra utalt, hogy a mindenkor nagypénteki megemlékezés mellett szoktak szervezni egyet a vérengzés dátum szerinti évfordulóján is – szerz.megj.)
Koszorúzás
Az MVSZ-elnök korábbi évekhez hasonlóan szorgalmazta, hogy a magyar kormány adja meg a Mártír Település címet Köröstárkánynak. A beszédek után a koszorúzás következett, melynek során ugyancsak cserkészek segédkeztek a szervezetek, intézmények képviselőinek, majd egy percnyi néma főhajtással emlékeztek az áldozatokra, miközben megszólalt a harang is. Miután Gábor Ferenc megköszönte a jelenlétet “azoknak, akik szükségesnek érezték a megemlékezést” – mintegy 120-an voltak, a Himnuszt és a Székely Himnuszt énekelték el. Az esemény végén meg lehetett vásárolni Gábor Ferenc: Egy falu, melynek nem látni mását című könyvét, mely a szerző utószavában megfogalmazottak szerint “nem egy szokványos monográfia, inkább egy saját szemszögből látott (…) helyszín- és korrajz.”
Rencz Csaba
erdon.ro,

Basescu egy alapítvány köré próbálja gyűjteni a jobboldali szavazókat
Marian Predát, a Bukaresti Tudományegyetem szociológia karának dékánját kérték fel a kezdeményezők annak a Népi Mozgalom elnevezésű alapítványnak a vezetésére, amellyel Traian Basescu román államfő próbálja mozgósítani a jobbközép szavazókat – közölte Cristian Diaconsecu elnöki tanácsadó.
Az alapítvány létrehozását egy hete jelentették be a román elnöki hivatal tanácsadói, miután a Demokrata Liberális Párt (PDL) nem a Basescu által nyíltan támogatott Elena Udreanak, hanem Vasile Blaga eddigi pártelnöknek szavazott bizalmat a párt tisztújító értekezletén.
A látványos kudarc után Basescu videóüzenetben közölte, hogy végleg szakít egykori pártjával, és egy „másik jobboldali megoldásnak" szenteli energiáit.
Néhány napja Basescu egy tévéinterjúban elismerte, hogy ő áll a tanácsadói által kezdeményezett alapítvány mögött, amellyel a választásoktól korábban távol maradt, jobbközép szemléletű választópolgárokat akarja megszólítani.
Az elnök nem zárta ki, hogy a Népi Mozgalom párttá alakulhat, ugyanakkor leszögezte, hogy semmilyen tisztséget nem vállal a szervezetben.
A Népi Mozgalom megalakítását bejelentő Cristian Diaconescu elnöki tanácsadót, volt külügyminisztert azzal kezdték ki ellenfelei, hogy egykori baloldali (volt szociáldemokrata) politikusként nem a legalkalmasabb egy „alternatív" jobboldali politika irányítására.
Hétfőn Diaconescu internetes blogján megerősítette azt a sajtóértesülést, hogy Marian Preda szociológust kérték fel a Népi Mozgalom vezetésére, aki korábban az elnöki hivatal társadalmi és demográfiai kockázatokat elemző szakértői bizottságát irányította.
A Preda-féle bizottság egyebek mellett a könnyűdrogok fogyasztásának (de nem terjesztésének) engedélyezését és a prostitúció legalizálását javasolta, a fertőzések terjedésének könnyebb megakadályozására hivatkozva.
A 49 éves, gépészmérnöki és szociológusi oklevéllel is rendelkező Marian Preda korábban az ENSZ és a Világbank szakértőjeként dolgozott.
MTI
Erdély.ma.

Sütő-szobor állítása
Előre- vagy visszalépés?
A marosvásárhelyi tanács legutóbbi soros ülésén Peti András, az RMDSZ frakcióvezetője olyan határozattervezettel állt elő, amelyben javasolta, hogy a Sütő András író szobrának felállítására vonatkozó korábbi helyi tanácsi határozatot egészítsék ki azzal, hogy a szobrot nem a korábban megjelölt helyén, a Marasti, hanem a Színház téren állítsák fel, sőt, elvetve az eddigi álló alakos ábrázolást, egy padon ülő írót képzelt el. A tanács elnapolta a döntést.
Előzmények
2009-ben, miután Sopronban sikerült szobrot állítani Sütő Andrásnak, az író nevét viselő baráti egyesület nevében Nagy Pál, egykori jó barátja kezdeményezte, hogy Marosvásárhelyen is így állítsanak emléket. Hosszas vita után – mint ismeretes, a román pártokban ténykedő tanácsosok Gusa szobrának elhelyezésétől tették függővé a Sütő Andrást ábrázoló köztéri alkotás jóváhagyását – 2009. szeptember 17-én megszületett a tanácsi határozat (377/2009), amelynek alapján hozzá lehetett kezdeni az engedélyek beszerzéséhez, illetve közzétehette a baráti társaság a pályázati felhívást. Az utóbbira öt pályamunka érkezett, amelyek közül a bírálóbizottság egyet sem talált megfelelőnek, így a második körben felkérte a két legjobbnak ítélt alkotás szerzőjét, hogy az ítészek javaslatait figyelembe véve módosítsanak rajtuk. Végül 2011 novemberében Kiss Levente marosvásárhelyi szobrászművész álló alakos szobrának makettjére esett a választás. S bár a helyszínt illetően annak idején is volt némi vita, hiszen több javaslat is elhangzott a baráti társaság és az ügyet felkaroló politikusok részéről (sz. m.: az egyik alternatív helyszín a Teleki Tékával szembeni Bolyai téri park volt), végül úgy döntöttek, hogy a szobrot a Marasti térre helyezik, a telefonpalotához közel. Csegzi Sándor, akit Nagy Pál alpolgármesterként kért fel annak idején, hogy a hivatalban kezelje az okiratokat, a Népújságnak elmondta, akkor az volt az elképzelés, hogy Sütő Andrásnak a térhez közel álló Marasesti utcai hajdani lakóházát a család eladja a baráti társaságnak, és oda múzeumot rendeznek be, ugyanakkor az utcát, vagy akár a teret is az íróról nevezték volna el. A részletes városrendezési tervben szerepel a benzintöltő állomás elköltöztetése és a park átalakítása is, úgy, hogy a szobor hangsúlyos szerepet kapott volna – mondta Csegzi Sándor.
Az ügy továbbvitele már nem a helyi önkormányzattól függött volna, hiszen erre határozat született. A megrendelőnek – a baráti társaságnak – kellett volna szerződést kötnie a művésszel, és megszerezniük a szükséges pénzösszeget. Az utóbbi elmaradt, így, bár sikerült megakadályozni a Gusa-szobor felállítását, Sütő András szobra sem került ki a köztérre, bár ennek gyakorlatilag semmi akadálya, már holnap fel lehetne avatni.
A második nekifutás…
Peti András, az RMDSZ városi elnöke és a helyi tanács frakcióvezetője kezdeményezésére a márciusi soros ülésre benyújtott határozattervezetben tulajdonképpen azt kérték, hogy a korábbi, 377/2009. szeptember 17-i helyi tanácsi határozatot egészítsék ki azzal, hogy Sütő András szobrát költöztessék a Színház térre – a mellékletben igen pontosan megjelölt helyre (sz. m.: gyakorlatilag a színház bejárata mellé). Az indoklásban többek között az szerepel, hogy a baráti társaság már 2012. augusztus 8-án kérte az áthelyezést. "…Az író bevonult az irodalomba drámáival, életének nagy részét Marosvásárhelyen töltötte. Szimbólumokkal és irodalmi képekkel gazdagon illusztrált alkotásaiban az erdélyi multikulturalitást és nyelvi többszínűséget jelenítette meg… Európai szellemiségű íróként beleillik Marosvásárhely jövőbeni multikulturális profiljába.(…)"
Az indokok között szerepel az is, hogy 2020-ban Marosvásárhely megpályázza az európai kulturális főváros címet, ezért egy érvvel több, ha Sütő András szobra méltó helyre, a város központjába kerül.
Úgy tűnik, hogy a sokat hangoztatott multikulturalitás csak a magyarság részéről érv arra, hogy a többségi és a kisebbségi kultúrát közelítsék egymáshoz, mert a határozattervezet azzal a megjegyzéssel került a tanácsülés elé, hogy "a szobor elhelyezése körüli gondok", valamint a szakvéleményezés hiánya miatt halasszák el a döntést. S mindezt annak ellenére, hogy a napirendre tűzést is, mint minden adok- kapok ügyet, politikai egyeztetések előzték meg, amelyek aztán a plénumban felborultak.
Peti András a Népújságnak kifejtette, ugyancsak a baráti társaság kereste meg őt, hogy nyújtsa be a határozattervezetet, mert "rájöttek", hogy a korábbi helyszín nem megfelelő, eldugott, kevésbé látogatott, az író szellemiségéhez, alkotásához méltóbb lenne, ha a felújított Színház téren állna egy olyan padon ülő szobor, ami mellé akár le is lehet ülni, fotókat készíteni, ahogy más országokban – az emberekhez közelebb álló "nagyságok" szobrát elhelyezték.
Megfontoltabb kezdeményezést!
Dana Mihet városi főépítész egyik kifogása az volt, hogy az új helyszínre új részletes városrendezési tervet kell készíteni, mi több, a korábbi, egységes átrendezési tervet csak a tervező módosíthatja. Briscaru Cornel PSD-s tanácsos pedig a művelődési szaktárca engedélyének beszerzését is szóba hozta, bár ez az érv igen sántít, hiszen ehhez valóban kell egy olyan tanácsi határozat, amellyel akár a szaktárca elé lehet állni, de mivel a Színház tér nem műemlék, ez esetben valóban a rosszindulatú gáncsoskodásnak adott burkoltan hangot.
Megfontolandók viszont az építészeti érvek. Bár a korábbi helyszín esetében sem lépett tovább a baráti társaság, ami azt jelenti, hogy nem készült pontos tervrajz a helyszín átalakításáról és az építkezési engedély beszerzéséhez szükséges műszaki tanulmány (memoriu tehnic) sem. Az új helyszín tanulmánya már a határozattervezet része volt. Úgy tűnik, ez sem volt elég. Ennek ellenére érdekes volt Claudiu Maiornak az érvelése, aki PDL-s tanácsosként egyáltalán nem ellenezte az új helyszínt, sőt a vitában Cornel Briscaru is elejtette: ha van engedély, tőle akár Liviu Rebreanu, vagy más, a város életében jelentőséggel bíró román, magyar, szász értelmiséginek is lehet majd szobrot állítani a Színház téren. Szavukon lehetne fogni az érdek szerint néha ellenzéki politikusokat!
Peti András azt nyilatkozta, hogy a következő tanácsülésre ismét napirendre tűzi a határozattervezetet – tegyük hozzá: alaposabb műszaki és nem érzelmi, politikai indoklással kellene legközelebb tálalni a Sütő-szobor ügyet.
Mindezek mellett azonban – a helyszíntől függetlenül – továbbra is kérdés marad, hogy mennyi idő alatt és ki készíti el az újabb szobortervet, hiszen a korábbi, bár elfogadta a baráti társaság által megbízott zsűri, mégsem készül el. S ami ennél is fontosabb: lesz-e annyi pénz, hogy a munkát kivitelezzék, hiszen tudomásunk szerint ez is volt az egyik oka annak, hogy 2009 óta csak elképzelés és parttalan vita tárgya Sütő András marosvásárhelyi köztéri szobra.
Vajda György
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Minden magyar gyermek számít
Körülbelül 55 elsősre számítanak szeptemberben a Hunyad megyei magyar iskolákban, illetve tagozatokon.
A pedagógusok felkeresik a magyar családokat és számos vegyes családot is, hogy magyarázzák el a szülőknek a magyar nyelvű oktatás előnyeit, mert szöges ellentétben a még mindig jelentős közhiedelemmel, az anyanyelvű oktatás igenis előnyt jelent a román nyelvűvel szemben. Mert valóban minden magyar gyerek számít: ez nem szlogen, az RMDSZ mindig is az oktatást tekintette első számú prioritásának, s ez most is így van, hangsúlyozta Winkler Gyula EP-képviselő csütörtökön Déván tartott sajtóértekezletén. A minden magyar gyerek számít egész Erdélyben érvényes, a szórványban pedig különösen.
Néhány év visszaesés után 2011-től Hunyad megyében 1100 körül stabilizálódott a magyarul tanuló diákok száma. Közülük több ötven százalék, olyan 600 a dévai Téglás Gábor iskolában tanul, beleértve annak csernakeresztúri elemi szintű kirendeltségét, a többiek pedig Vajdahunyadon, Szászvároson, illetve három Zsil-völgyi városban: Petrozsényban, Vulkánban és Lupényban. Szeptembertől hasonló diáklétszámra számítanak, szögezte le a megyei RMDSZ elnöke, aki fontosnak tartja az enyhe visszaesés megállítását: 2005 őszén, például, mintegy 1300 diák tanult magyar nyelven a megyében. Jelenleg szakképzett pedagógus-gárda várja a diákokat valamennyi magyar iskolában vagy tagozaton, a helyettesítők száma elenyésző, ami az oktatás folyamatosan korszerűsödő színvonaláról tanúskodik. A széleskörű délutáni és közösségi foglalkozások pedig egy másik fontos érv, amely az anyanyelvi oktatás választás mellett szól a szülőknél.
Ilyen kiemelkedő közösségi program például a „Fogadj örökbe egy emlékművet” kezdeményezés, melyet a Téglás diákjai az elvárásokat meghaladó lelkesedéssel és tenni akarással fogadtak. Április 22-én Déván és a közeli Marosillyén lesz a program erdélyi döntője, melyen mind a 16 erdélyi megye magyar diákjai és pedagógusai részt vesznek. Délelőtt a Téglás iskolában kerül sor a műemlék-felkaroló program kiértékelésére, délután pedig a marosillyei Veres bástyában, Bethlen Gábor szülőhelyén kerül sor az „Örökségünk őrei” összerdélyi kezdeményezés indítóeseményére. Az önkéntesség, főleg fiatalok részéről, fontos lépés Erdély történelmi és kulturális magyar épített örökségének megőrzése, illetve a dicső múlt megismerése és tudatosítása irányába, hangsúlyozta Winkler Gyula.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad).

Török Gáspár: Marosvásárhely a fotográfia városa
Hiánypótló kiadványként megjelent Török Gáspár Marosvásárhely a fotográfia városa című könyve, amelyben a szakterületen közölt, illetve kevésbé ismert írásait foglalta egybe. A könyvet munkatársunk Vajda György április 16-án, kedden 18 órától a Bernády Házban mutatja be. Az alábbiakban Nagy Miklós Kund által írt előszóval ajánljuk az olvasók figyelmébe a kötetet.
Ha a képíró kutatni kezd, abból remek dolgok születhetnek. Akár egy hiánypótló könyv is, amely újabb fehér foltot tüntethet el ismereteink folyamatosan frissítendő térképéről. Török Gáspár rég rájött arra, hogy nem csak a látvány megörökítése válhat szenvedéllyé, a felfedezés öröme is tartós elégtételt nyújt. Akkor különösen, ha könyvtári búvárkodásainak az eredményeit a szélesebb közönséggel is megoszthatja. Így aztán a fotózás és az ehhez szervesen kapcsolódó kiállító tevékenység mellett évek óta arra is időt szakít, hogy beleássa magát a fotográfia múltjába, szóban és írásban tegye közzé, ha valamilyen ritkaságra, a köztudatból hiányzó tudnivalóra bukkan. Természetes, hogy figyelme elsősorban arra irányul, ami a fényképészet, fényképművészet terén szűkebb pátriánkban történt, első fotótörténeti cikkgyűjteménye ezért is erdélyi, vásárhelyi központú. Kötete adatokban, tényekben kellőképpen gazdag, bárkit meggyőzhet, hogy címválasztásában nem lokálpatrióta elfogultság, hanem a helyi realitások alapos ismerete vezérelte. Marosvásárhely valóban a fotográfia városa. Átfogó írásokban bizonyítja, hogy a Református Kollégium polihisztora, Bolyai Farkas még Daguerre világhírűvé vált találmányának a bejelentése előtt foglalkozott a fényképezés lehetőségeivel, technikájával.
A fotográfia úttörői között más marosvásárhelyiek is feltűntek, mindenekelőtt az 1848-as szabadságharcos Szabó Iván, aki emigrációba kényszerülve, skót földön szerzett elévülhetetlen érdemeket a fényképezés terén. Nyilván más erdélyi szellemi központok is méltán hívták fel magukra a figyelmet a fotográfia hőskorában, Török Gáspár nem a könnyebb utat választotta, a több kutatást igénylő, kevésbé ismert jelenségekre, egyéniségekre, például a nagyenyedi képíró kiválóságokra fókuszál.
A fejlődést a XIX. századi Erdélyben neves mecénások is segítették. Nekik is köszönhető, hogy megvalósíthatta nagy művét Orbán Balázs, és lelkes követői is akadtak a Székelyföldön. Említésre méltó nevek sokasága szerepel a könyvben, itt csak jelzem a Horváth Imréét, aki szintén megszállottja volt a fényképészetnek, és része van abban, hogy Marosvásárhelyen elindították a fényérzékeny anyagok gyártását. A szerző ír a hírneves helybeli fotóklubról is, amelyet Marx József fotóművész alapított hat évtizeddel ezelőtt. A fotósutánpótlás nevelését ugyancsak szívügyének tekintő jeles mesterrel 1982-ben készített interjúját is beemelte Török Gáspár a könyvbe. A fotókat ne hiányoljuk a kiadványból. Itt nem ihletett képeit mutatja fel a szerző, azokkal a Kivárt pillanatok című átfogó fotóalbumában és tárlatokon mindegyre találkozhatunk.
Most olyan oldaláról ismerhetik meg a fotó- és könyvbarátok, amelyről eddig kevesebbet tudtak. Ezért is érdemes az elismerésünkre.
Kiss Júlia.
Népújság (Marosvásárhely).

Erdély kulturális sokszínűségét idézendő
Könyvbemutató a szatmári svábok két világháború közötti történetéről
A Kolozsvár Társaság főtéri székházában szerda este újabb könyvbemutatóra került sor, ahol a Kriterion Könyvkiadó újdonsült kisebbségtörténeti kötetét mutatták be. Baumgartner Bernadette, a fiatal szerző a kolozsvári történészképzés csekély számú jelenkorkutatóinak egyike, akinek a szatmári svábok két világháború közötti történetét bemutató, Kisebbség a kisebbségben című könyvét ismertették. Habár a romániai németség a szakmunkákban meglehetősen gazdagon dokumentált, a szatmári svábok két világháború közötti történetét ez idáig indokolatlanul elhanyagolták. Az 1918-as hatalomváltást követően e jelentős mértékben asszimilálódott határ menti kisebbség a magyar, román és német politikai érdekek kereszttüzében találta magát, amit a szerző találóan csak úgy fogalmazott meg, hogy az időszak feltárásával valóságos „hangyabolyba nyúlt”.
Az immár háromszáz éves történetet maga mögött tudó szatmári svábok múltfeltárása egyben rendkívül komplex identitásvizsgálat is – hívta fel a figyelmet Csucsuja István, kolozsvári történész, a szerző egykori tanára. A vonatkozó időszakban a mintegy húszezres lélekszámú szatmári svábok közül (az elmagyarosodott svábokat is beleértve) körülbelül kilencezer főre tehető azok száma, akik még beszélték a sváb nyelvet. Helyzetüket az erdélyi szászokéval összevetve – a velük való kapcsolatot H. Szabó Gyula, a Kriterion igazgatója csak a kutya és a macska viszonyához hasonlította – egy egész más élethelyzet tárul fel előttünk. A középkor folyamán autonómiával rendelkező dél-erdélyi szászsággal szemben a szatmári svábok esetében egy szegény, német öntudatában meggyengült, elmagyarosodott rétegről beszélhetünk, melynek nem volt saját értelmisége, és nem tartván fenn szorosabb kapcsolatot a Német Birodalommal, az irodalmi német nyelv is teljességgel ismeretlen maradt körükben. De mindemellett épp e rurális környezetre hivatkozva, a korabeli svábság beolvadtságát árnyalandó azokat a Bükk-hegység aljában található falvakat is említették, ahol hosszú ideig megőrizhették sajátos nyelvüket és kultúrájukat (párhuzamként a teljességében elmagyarosodott zsidó erdélyi közhiedelmét hozták fel, holott épp a szatmári vidéken jelentős számú közösségek őrizték meg identitásukat).
H. Szabó Gyula kifejezésével élve Nagy-Románia megalakulása nyomán tényleges „harc folyt a lelkekért”, ahol a részben identitást váltott, részben identitások között ingadozó vagy identitásukat megőrző elszigetelt falusi svábok iránt megindult az államok érdekcsatározása. Így a román állam legfőbb érdeke (a legnagyobb számú kisebbség, a magyarság beolvasztása) mellett megpróbálta a kisebbségeket is egymásnak ugrasztani, a magyar állam – revíziós külpolitikai törekvéséhez igazodva – hajthatatlanul magyarnak deklarálta a szatmári svábokat, míg Bukarest és Berlin ellenvetésének adott hangot.
Mind Csucsuja István, mind a szerző kitért arra a paradoxonra, hogy míg az 1920-as években a szatmári svábok erőteljes ellenállást fejtettek ki a német iskoláztatás ellen (kérve, hogy magyar tannyelvű iskolába járhassanak), addig az 1989-es fordulatot követően már a német nyelvet választották, holott a szülők az 1970-es években Németországba emigráltak, a fiatal generáció pedig teljesen elmagyarosodott, de boldogulásuk érdekében kifizetődőbbnek látták egykori anyanyelvük újratanulását.
A kiadóigazgató a (katolikus) egyház elmagyarosításban betöltött szerepére is rákérdezett, és bár a válasz igenlően hangzott, a szerző szerint mégsem lehet erőszakos elmagyarosításról beszélni, hisz a gazdasági és kulturális érvényesülés, a túlnyomórészt magyar környezet (nem beszélve hagyományos magyar államhűségükről) egy természetes beolvadási folyamatnak is előidézői voltak. Noha kétségtelen: az elemi iskola elvégzését követően magyar nyelven tanulhattak, így már a helyi papság is elmagyarosodott svábok közül került ki.
A Volksbund (Magyarországi Németek Népi Szövetsége) ideológiája nem hagyta teljesen érintetlenül a szatmári svábokat, de már az 1920-as évektől kezdve az egyház képviselői is rendszeres délutáni foglalkozásokat tartottak közösségeikben. A politizálástól elhatárolódó szatmári svábság egyetlen feltárt nácista hangvételű levelén kívül nem bukkantak hasonló jellegű dokumentumokra – jegyezte meg a szerző.
Talán sokak számára nem ismeretlen, hogy amint az 1920-as években a román állam a németes hangzású nevek alapján kényszerítette német iskolákba a többnyire elmagyarosodott szatmári svábokat, úgy a második világháborút követően is puszta névsor után vagonírozták be s szállították el őket a szovjet hadifogolytáborokba.
Habár a szerző elmondása szerint részben elmagyarosodott sváb, részben sváb családból származik, mégis a szerző korabeli tanára, csakúgy, mint a Kriterion igazgatója a kötet elfogulatlan szemléletét méltatták, amely kiemelkedik az eddigi – többnyire németországi szerzők tollából született – meglehetősen szubjektív szakmunkák közül. H. Szabó Gyula kiemelte, hogy a kötet magunk identitására nézve is igen jelentős és súlyos tanulságok levonására késztet.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár).

Kádár Gyula: Az erdélyi magyarság (1918–2011) 1.
Székelyföld is veszélyben!
Dióhéjba" tömörítve bemutatjuk az elmúlt kilencvenegy év történelmét, a fő hangsúlyt a nemzetiségi elnyomásra, az asszimilációs politikára helyezve. Miért fontos ennek ismerete?
Mert sokan még mindig nem hiszik el, hogy Székelyföld is veszélyben van, ha nem vívjuk ki a belső önrendelkezés jogát. Ha nem harcoljuk ki Székelyföld területi autonómiáját. Nem hiszik el azt sem, hogy nemcsak gyermekeink, unokáink, hanem mi magunk is megtapasztalhatjuk az erdélyi szórványsors szomorú valóságát. Nem szabad ámítanunk magunkat, tudni kell, hogy az erdélyi színmagyar városokat néhány évtized alatt tették román többségűvé. Az olyan régiókban pedig, ahol számottevő magyarság élt, az számszerű kisebbségbe került. Ennek illusztrálására Barcaság etnikai változását mutatom be. A Háromszékkel szomszédos Brassó lakossága 1910-ben még 70 százalékban magyar és szász többségű volt, míg a román számarány mindössze 28,7 százalék. Mára a helyzet drasztikusan megváltozott: az említett két (többségi) népcsoport elenyésző kisebbséggé vált, alig 8 százalék. Ha Brassó város 1910-es népességi arányait hasonlítjuk össze a mai Sepsiszentgyörgyével, azt látjuk, hogy a nem románok számaránya 71,3 százalék, tehát közel azonos! Brassó megye 1910-ben szintén magyar és német többségű, 64,2 százalékkal. Ma már itt sem sokkal jobb a helyzet, mint a városban.
Az elmúlt évszázad alatt az alig néhány százalékéban román lakosságú észak-erdélyi nagy magyar városok népességi arányai szintén megváltoztak. A népességváltozásra elsősorban az 1950-es és az 1960-as években került sor. Néhány példa: az 1941-es népszámlálás szerint a népességi arányok Észak-Erdély néhány nagy városában a következők: Marosvásárhely magyarságának aránya 95 százalék, a románoké 3,9. Szatmárnémeti magyarságának aránya 92,9 százalék, a románoké 4. Nagyvárad magyar népessége 91,8 százalék, a románoké 5,2. Kolozsvár magyar népessége 86,5 százalék, a románoké 8,9.
Hogy ki kit olvasztott be – magyarosított vagy románosított –, bárki megadhatja a választ a kérdésre. A nagy tatárjárás (1241) utáni 639 év alatt az Erdélybe betelepedő románság nemhogy tömegesen elmagyarosodott volna, de 1880-ban is mindössze 5,7 százalékuk ismeri az állam nyelvét, a magyart.
Ne feledjük: az alkotmányban meghirdetett „egységes és homogén nemzetállam" megteremtésének útjában ma már csupán Székelyföld magyar közössége áll! Nem véletlen az, hogy a hivatalos okmányokban, de még a megyehatáron elhelyezett turisztikai táblákon sem tűrik meg a Székelyföld név használatát! Sokan abban a hitben ringatják magukat, hogy ha az elmúlt huszonegy évben alig észlelhető az etnikai arányok megváltozása, akkor az a továbbiakban sem módosul. Elfelejtik azt, hogy ez a rendszerváltás, a volt szocialista vagyon megszerzésével való elfoglaltság, a nagy gazdasági világválság, valamint Székelyföld tudatos elszegényítésének taktikájával magyarázható. De ha Románia gazdaságilag talpra áll, a veszélyérzet és az önvédelem hiányában „békésen álmodozó" székelységet is gőzhengerként fogják kisebbségbe szorítani, etnikailag fellazítani. Tehát addig kell kiharcolni Székelyföld autonómiáját, amíg nem késő! Ha most nem teszünk meg mindent – természetesen törvényes eszközökkel –, akkor számításaim szerint Sepsiszentgyörgyön már a 2020-as választást nem mi nyerjük meg. Márpedig, ha nincsenek választott vezetőink, akkor – amint Marosvásárhely példája is mutatja – szülőföldünkön mások fognak intézkedni, de nem a mi érdekünkben! Ne feledjük, a Székelyföld akkor már nem a mi otthonunk lesz, nem az a hely, ahol jól érezhetjük magunkat! El kell dönteni: mit akarunk?
A román nacionalizmus 1918 előtt
Ahhoz, hogy a mai agresszív, türelmetlen román nacionalizmust megértsük, ismernünk kell annak mély gyökereit. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy a román nacionalizmus csak most, az elmúlt huszonegy évben nehezedik ránk, illetve annak gyökerei csak a Ceauşescu-diktatúráig vezethetőek vissza. A román nacionalizmus már korábban kialakult. Természetesen ennek elemzése nem célunk, csak néhány példával szeretnénk rávilágítani arra, hogy nem új keletű. Az intolerancia, az idegengyűlölet már a Horea vezette parasztzendülés és magyargyilkolás idején is létező valóság. Hasonlóképp az 1848–49-es erdélyi polgárháborús kilengések, magyarmészárlások is erre mutatnak.
A két román fejedelemség egyesítése előtt (1857-ben) a jeles román politikus, Mihail Kogălniceanu a nem ortodox polgárok jogainak biztosítására, a jogfosztottság felszámolására az ideiglenesnek nevezett országgyűlésen 52 javaslatot terjesztett be. Az 1866-os román alkotmány némi könnyítéseket hoz a nem keresztény idegenek számára, de ellentüntetésekre, pogromokra került sor. Az 1878-as berlini kongresszus arra kötelezi az új és független Romániát, hogy a zsidóknak, a mohamedánoknak biztosítsa az állampolgári jogokat. 1879-ig csak keresztények kaphattak román állampolgárságot.
Amikor 1918-ban Románia megkapta Erdélyt, a nemzetiségek felszámolásában már óriási tapasztalatok birtokában volt. Az 1877-ben megszerzett Dobrudzsa etnikai arányait 1900-ig 19 százalékról 48,2 százalékra emelte. Egy 1900-ban megjelent román kiadvány azt állítja, hogy Dobrudzsában még mindig 51,8 százalékban élnek „idegenek". Több módszert alkalmaztak. Nem adtak politikai jogokat a nem román lakosságnak, hivatalt sem viselhettek, tehát érdekeltté váltak abban, hogy a nyilvántartásokban románként szerepeljenek. Ugyanakkor nagyfokú telepítés folyt az etnikai arányok megváltoztatására. Legfontosabb eszköz az iskolai oktatásnak a román nacionalizmus szolgálatába állítása volt. 1897-ben Spiru Haret közoktatási miniszter körrendeletében nacionalista szellemű oktatásra buzdít: „Legyenek rajta, hogy a gyermekek történelmünk eseményeit sokkal többre becsüljék, mint más nemzetekét..., higgyék, hogy a román nemzet a legvitézebb és a legelőkelőbb minden nemzetek között. Ne féljenek attól, hogy túlzásokba esnek, sőt mentől tovább mennek, annál jobb lesz."
Az óvodák többségét is a románosítás szolgálatába, a román nyelv terjesztésére állították fel. Az 1911-ig létrehozott 168 óvodából 133-at a csángó magyarok és bolgárok településein alapítottak. 1906-ban Konstancán (Küstendže) a gimnázium igazgatója, V. Dumitrescu ezt írja: „Ezen iskolának az oktatáson és nevelésen kívül az ország többi iskoláival együtt az is célja, hogy románokká változtassa át a gyermekeket, akik közül legtöbben otthon a szülőiknél csak görögül, bolgárul, örményül stb. beszélnek."
1900 körül a mintegy 75 000–100 000 főnyi csángó magyarnak nincs egyetlen magyar iskolája. (2011-ben sincs!) Van olyan feljegyzés, amely szerint a csángó gyermek addig ismételte az első osztályt, amíg megtanulta a román nyelvet. Egymás között még a szünetekben sem beszélhetnek magyarul. 1848 után a csángó magyarok közé már olyan papokat küldtek, akik nem ismerték a magyar nyelvet. 1886-tól kezdve a jászvásári papneveldében csak román nyelven oktatnak. Az utolsó magyar papnak, aki még a századfordulón Moldvában működött, a püspök megtiltotta a magyar nyelvű misét. Erdélyben ugyanebben az időben a románoknak több ezer iskolájuk van. Az erdélyi román papok híveikkel nemhogy magyarul nem beszéltek, de 80 százalékban ők maguk sem ismerték az állam nyelvét.
A román nacionalizmus 1913-ban sem esett kétségbe, amikor Romániával „egyesül" a 98 százalékarányban nem románok által lakott Dél-Dobrudzsa. Habozás nélkül fogtak hozzá az új, azaz „ősi román" föld elrománosításához is.
Fegyverszünet és megszállás
Amikor az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. november 3-án Páduában aláírta a fegyverszünetet, elismerték az önálló Magyarországot. Azonban e fegyverszünet aláírását nem tekintették érvényesnek a szövetséges hatalmak, de a magyar területek megszerzését célul tűző országok sem. A történelmi Magyarország és Ausztria területén ekkor még idegen hadsereg nem tartózkodott. Tehát nem beszélhetünk a Monarchia katonai vereségéről. A vereség a fegyverszünet megkötése után alakult ki, amikor a magyar kormány látva a hadseregben terjedő anarchista és bolsevista mentalitást, feloszlatta azt, így akaratlanul lehetetlenné tette az aktív önvédelmet. Az új hadsereg megszervezése azonban nemcsak időigényes volt, de nagyrészt eredménytelen is. Minderre épp akkor került sor, amikor megindult a szerb, a csehszlovák és a román támadás.
A magyar kormány másik nagy tévedése az volt, hogy bízott a győztes nagyhatalmakban, és úgy gondolta, ha Magyarország pacifista magatartást tanúsít, azt a béketárgyaláson méltányolni fogják. A területi egység megőrzésének céljából a magyar államvezetés a bolsevik és a szélsőjobboldali erők szervezkedései között fogott hozzá a svájci mintájú szövetségi államrendszer kiépítéséhez. Erdélyben a román, a magyar, a német és a vegyes önkormányzatú kantonok létrehozása azonban nem érdekelte a Iuliu Maniu vezette Erdélyi Román Nemzeti Tanácsot. De az előrenyomuló román hadsereget sem, sőt, igyekeztek felszámolni minden magyar önrendelkezési jellegű akciót. Ilyen történelmi helyzetben fogalmazódott meg a Székely Köztársaság megteremtésének gondolata. Néhány jeles erdélyi magyar vezető, köztük Paál Árpád politikus és újságíró is – 1918. november derekán, a Székelyudvarhelyen tartott gyűlésen – letette a hűségesküt a Székely Köztársaságra. Azonban a november 28-i marosvásárhelyi székely és a december 22-i kolozsvári magyar nagygyűlés már a magyar állam területi integritása mellett nyilatkozott. E politikai zűrzavarban, amikor az ország hadsereg nélkül maradt, miközben idegen haderők masíroztak, Kratochwil Károly vezetésével létrejött a székely és az erdélyi ezredekből, a székely önkéntesekből az a 12 000 főt számláló Székely Hadosztály, amely kis létszáma ellenére is megpróbálta a lehetetlent, szülőföldje védelmét az idegen hódító hadsereggel szemben. Nekik 1919 januárjában a Királyhágónál sikerült feltartóztatniuk a román királyi hadsereget. A magyarság jövőjének alakítására azonban nagy csapást mért az 1919. március 21-i Magyar Tanácsköztársaság megalakulása. A nagyhatalmak épp akkor vitatták meg a végleges határok kérdését. Úgy tűnik, hogy a bolsevizmus veszélye miatt még jobban büntették a magyar népet, Magyarországot. A székely hadsereggel ellenséges magatartású kommunista hatalom miatt 1919. április 25-én a Székely Hadosztály is feloszlott. A katonák némelyike beállt a Vörös Hadseregbe, és hősiesen harcolt az északi felszabadító hadjáratban, de többségüket a román hadsereg Brassóba internálta. A román hadsereg december 24-én megszállta Kolozsvárt, majd fokozatosan egész Kelet-Magyarországot. A magyarság vezetői hiába követelték Párizsban a határkérdés demokratikus, népszavazás, tehát a helyi lakosság megkérdezése általi meghúzását, kialakítását, hiába ajánlották fel, hogy a népszavazás eredményét, bármilyen is legyen, a magyarság tiszteletben fogja tartani, a magyarság meghallgatása nélkül megszületett a jelenkor történetének egyik legigazságtalanabb békediktátuma. Az 1920. június 4-én aláírt trianoni szerződés eredménye a kompakt magyar területek, köztük Székelyföld elcsatolása lett.
(folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék
Erdély.ma.

Átadták a Székely Szabadság Napján megfogalmazott petíciót támogató aláírásokat
Biró Zsolt a Magyar Polgári Párt elnöke Salamon Zoltán Hargita megyei elnök, Kulcsár-Terza József Kovászna megyei elnök és Bálint József, a sepsiszentgyörgyi szervezet elnöke kíséretében átadta Izsák Balázsnak, a Székely Nemzeti Tanács elnökének azt a közel 3.500 aláírást tartalmazó iratcsomót, amelyet a Magyar Polgári Párt kezdeményezésére gyűjtöttek a Székely Szabadság Napján megfogalmazott és Románia Kormányához címzett petíció támogatására. Az szignókat elsősorban az olyan személyek felkeresésével gyűjtötték, akiknek nem volt lehetősége a világhálón zajló aláírásgyűjtéshez csatlakozni – hangsúlyozta Biró Zsolt.
A Székely Nemzeti Tanács hétvégi sepsiszentgyörgyi ÁB ülésén határoztak arról, hogy a beadványt már hétfőn eljuttatják a Román Kormányhoz, bízva abba, hogy az alig 10 nap alatt összegyűjtött több mint 30.000 aláírás olyan jelzés a Ponta kabinet számára, amelyet komolyan kell vennie.
Az SZNT ülésén egyébként arról is határozott az Állandó Bizottság, hogy a regionalizáció kapcsán zajló vitában egyértelműsíteni kel, hogy az egységes székelyföldi régiónak nincs alternatívája. Biró Zsolt az ÁB ülésen javaslatot tett az autonómia-statútum újbóli beterjesztésére. Amennyiben a politikai képviselet azt nem vállalja, akkor az MPP megkezdi a szükséges lépéseket, hogy civil kezdeményezésként kerüljön a törvényhozók asztalára a kezdeményezés.
Erdély.ma.

Csendesen dörmögő
Molyosodik lelkünk, tudatunk – hitünk
Mindaz, ami jó ideje vélünk, mint nemzeti közösséggel történik, okozat. Okozat pedig ok nélkül nincs. Mi eleddig jobbára csak az okozattal foglalkoztunk, nem válna kárunkra – közösségünk számára semmiképpen nem! –, ha utánanéznénk az okozatokat szükségszerűen kitermelő okoknak is. Van belőlük elég, s egyik-másik majd kiveri az ember szemét.
Na igen, gyarlók vagyunk mi, emberek. (Többnyire ebben is különbözünk az állatoktól s a tárgyaktól.)
Tervezünk, akarunk, cselekszünk, és tévedünk is, melléfogunk, ezt-azt rosszul teszünk, néha okulunk (még) a saját tévedéseinkből (is), s korrigálunk is. Csetlő-botló életünkben a mindenféle kis és nagy áldozathozatalok közepette örömökre is vágyunk, apró sikerekre bár, sikerélmény-permetekre. Ettől vagyunk emberek, vélem. Attól (is), hogy olykor nem vagyunk mindig fennköltek, de indulatainkban hevülékenyek is, s attól is, hogy hagyományainkhoz, örökségünkhöz, jelképeinkhez (nemzeti zászló, egy adott szobor, hagyomány, népi kultúra stb.) makacsul ragaszkodók. Noha tudjuk azt is, hogy „okosnak” – számítónak, hidegfejűnek, érzelemmentesnek – lenni úgymond kifizetődőbb lenne, olykor mégis erőt vesz rajtunk az érzelem, a hév, a makacsság stb.
S mondom: hála Istennek ez is, az is megtörténik vélünk – ösztönszerűen, önmagunkat védőn. Még belegondolni is rossz, hogy mivé fajulhatna az ember, ha cserbenhagynák önvédő reflexei. Hasonlóan a másholi emberekhez, mi, romániai magyarok is ilyenek vagyunk. Gyarlók is, és sikerre, örömre vágyók is. Békességre, nyugalomra vágyók is. Az dobja ránk ezért az ilyenségünkért az első követ, aki, akik…
Ama első követ, persze, régen ránk dobták, s a másodikat, s a harmadikat is. Folyik tovább ma is a kődobálás (miként másholi, még a magyarországi magyarságot illetően is!), már-már reflexszerűen. Valóságos kőhalom gyűlik rajtunk ismét. Ez hidegfejjel, tényként (is) megállapítható, nincs e megállapításban siránkozás, nyavalygás, önsajnálat. A tényeket pedig jó és felettébb hasznos tudomásul venni, már csak a miheztartás végett is. Na igen, szemérmesen félre is fordíthatjuk a fejünket, akár homokba is dughatjuk – de hát a tényeknek az a „rossz” tulajdonságuk, hogy akaratunktól, vágyainktól és vakságunktól, süketségünktől függetlenül léteznek. És tényként kell kezelni, mert tények.
Mindazonáltal a tényeket éppúgy nem kell túldramatizálni, miként alábecsülni sem. Közviselkedésünknek, közcselekvésünknek, politizálásunknak sem amaz, sem pedig emez nem válik hasznára. Önijesztgetéshez vezethet, vagy öngerjesztéshez. Egy Bethlen Gábori mérlegre kellene tennünk őket – ha volna ilyesfélénk. Ám nincs. Még nincs.
Mi, magyarok (erdélyiek is) nem szeretjük a köztes, a „kettő közötti” állapotokat. Azt mondjuk rá: langyos, nem nekünk való. S gyakorta még akkor is ezt mondjuk, ha történetesen, ha az adott esetben, helyzetben éppenséggel a számunkra is hasznos, úgynevezett aranyközépről van szó. Mondom, hiányzik a „mérlegünk”. Hogy különbséget tudjunk tenni a valóban kártékonyan langyos és az ésszerű között. Ebből következnek aztán gyakori rossz helyzetfelismeréseink, cselekvési zavaraink, összevisszaságaink, s aztán a nyűgölődéseink, fanyalgásaink, oktalan düheink is. S mindezenközben molyosodik a lelkünk, a tudatunk, s a hitünk is. Ami ismét tény, s amit (szintén) nem akarunk, vagy nem tudunk észrevenni. (Igaz, a moly ravasz teremtmény. Látszólag nincs is. Csak tüzetes odafigyeléssel fedezhető fel a ruha rejtettebb részeiben. Az ember legtöbbször csak a molylepkét veszi észre, látja, azt hajkurássza, miközben a moly maga köszöni szépen, jól van, ízlik neki a rágnivaló.)
Nemrégiben a mindenféle rendszerváltásról azt olvastam valahol, hogy tulajdonképpen nem rendszerváltásról kellene szólnunk midőn változásról beszélünk, hanem minőségről és minőség-alattiságról. Arról, hogy a minőség irányába történt-e a változás, avagy a minőség-alattiság felé. Jó igazság ez, hiszen az alapkérdés, a lényeg mindig is az volt, s marad továbbra is, hogy a társadalom és ezen belül egy-egy kisebb vagy nagyobb közösség ítélkezéseiben, cselekvési döntéseiben mi a döntő súlyú, a meghatározó: a minőség-e avagy a minőség-alattiság? Ez, nyilván, érvényes a társadalom egyik, napjainkban mindent befolyásoló cselekvésére, a politizálásra is.
Honi társadalmunkat illetően is tehát az a kérdés: cselekvéseiben – s köztük a politikaiban is – a minőség kerekedett-e felül végre, vagy a minőség-alattiság? Képletesen szólva, molyosodunk-e tovább – a látható molylepkéket hajkurászva –, vagy nem? A válaszunk nem igazán lehet szívderítő.
Alighanem önmagunkra nézvést is feltehető a kérdés a minőség és a minőség-alattiság „témájában”. Molyosodunk-e mi is tovább a társadalommal együtt, vagy nem? Huszonvalahány év után ideje volna az önmagunk revíziójára is sort keríteni. Szintén a miheztartás okán. Érdekes tanulságokat lehetne levonni (ugyancsak miheztartásunk jövőjét illetően) közmeggyőződésünket, mindennapi közösségi viselkedésünk milyenségét „górcsövezve”. Közviselkedésünk, közcselekvésünk jövőjét illetően például azt sem volna érdektelen felmérni, felvázolni, hogy milyen lehetőségeink, alternatíváink vannak? (És itt olyan alternatívákra gondolok, amelyek valós alternatívák nemzeti közösségünk számára ebben a számunkra cseppet sem barátságos, sőt, egyre barátságtalanabb honi „környezetben”!)
Igen, szerintem, számunkra is a lényegi kérdés – amelyre érthető, őszinte választ kell(ene) adnunk enmagunknak – milyenek vagyunk minőségileg mi, romániai magyar nemzeti közösség, maholnap száz éve kisebbségi sorban?
Erre a kérdésre tudván a jó és a lehető legpontosabb választ, érthetőbbé válnánk önmagunk számára közösségi viselkedésünket, közösségi cselekvéseinket, politikai habitusunkat illetően is. És akkor talán lényegesen kevesebbet értetlenkednénk, torzsalkodnánk, rögtönöznénk, langyoskodnánk és csodálkoznánk enmagunk milyenségét látván. Bizony, ez a kérdés, a minőségiség, avagy az ez alattiság. De ne arra legyünk kíváncsiak, hogy mi milyennek hisszük, képzeljük el magunkat, hanem arra, tényszerűen, hogy milyenek vagyunk, közösségként. Jelenleg még – avagy már – csak az látható (mint „molylepke”), hogy közösségünk egyre inkább szétdarabolódik különböző „alternatívák” (közöny, kiábrándultság, felelőtlenség stb.) és látszólagos cselekvési, politizálási alternatívák meglehetősen zavaros sodrásában. Holott – állítólag – köztudott még az alternatívák szószólói számára is, hogy egy kisebbségben élő nemzeti közösség számára a szétdaraboltság nem alternatíva, legalábbis a megmaradását, szellemi, anyagi gyarapodását, tényezőként való elismerését és számbavételét illetően semmiképp nem! Tetszik, vagy sem, ahhoz, hogy esélyeink legyenek a jövőben, „vissza” kell térnünk az egységhez, összefogáshoz. De ez – szerintem – nem lesz lehetséges mindaddig, amíg górcső alá nem vesszük több mint két évtizedes politikai cselekvéseinket is, megtalálandó az okát a szétdarabolódásnak, kévénk oldódásának.
Mindaz, ami jó ideje vélünk, mint nemzeti közösséggel történik, okozat. Okozat pedig ok nélkül nincs. Mi eleddig jobbára csak az okozattal foglalkoztunk, nem válna kárunkra – közösségünk számára semmiképpen nem! –, ha utánanéznénk az okozatokat szükségszerűen kitermelő okoknak is. Van belőlük elég, s egyik-másik majd kiveri az ember szemét.
MOLNOS LAJOS
Szabadság (Kolozsvár).

Maros megyei RMDSZ: Márpedig lesz Bernády iskola!
Olvasva a 2-es számú általános iskola átnevezését szorgalmazó szülői akciócsoport április 12-i állásfoglalását, melyben kizárólagosan az RMDSZ politikusait teszik felelőssé az átnevezés akadozása miatt, mindenekelőtt az a gyanú merül fel bennünk, hogy a tiszteletre méltó kezdeményezés szóvivői elhibázták a célpontot, nem azonosították pontosan a valódi ellenfélt! De reméljük, hogy azok a mozgalmárok, akik részt vettek az április 11-i marosvásárhelyi tanácsülésen, szem és fültanúi lévén a kormányzó pártszövetség, az USL egyes helyi politikusai által megjelenített merev, elutasító és sértő álláspontnak, most már tisztában vannak azzal, hogy nem az RMDSZ politikai akaratán múlik a mindnyájunk által óhajtott és támogatott átnevezés.
Sőt, az ügy a láthatónál is sokkal összetettebb, hiszen azt is tudni kell, hogy az oktatási intézmények átszervezése rendjén olyan elképzelések is lábra kaptak, melyek következtében több marosvásárhelyi iskola nemcsak jogi identitását, de nevét is elveszítené, illetve a névadás esélyét is. Az RMDSZ-nek ezt a veszélyt is ki kell védni! Ha ennek a felismerésnek tudatában értelmezik újra az ügy történetének eddigi epizódjait, minden bizonnyal érthetővé válik két fontos szempont: oktalanság diszkreditációval gyengíteni a politikai érdekvédelmet, lévén a legutóbbi választások alkalmával sem tudtuk megszerezni a helyi tanácstestületben bár az egyszerű többséget, ami valóban számon kérhető politikai tőkét szavatolna az RMDSZ-nek; és ugyanakkor világos, pontosan az előbbi felvetés okán, hogy mi, politikum és civilek, egymásra vagyunk utalva, csakis egymást kiegészítve tudunk eredményesek lenni!
Határozottan elutasítjuk azt az állítást, mely szerint az RMDSZ nem vállal politikai felelősséget a 2-es számú általános iskola átnevezéséért, hiszen az elmúlt időszakban sajnos bebizonyosodott, hogy nem elég sem a kisebbségi oktatásnak kedvező törvény, sem a tiszteletreméltó polgári kezdeményes ahhoz, hogy az iskola felvehesse a marosvásárhelyi magyar közösség által óhajtott Dr. Bernády György nevet. Attól kezdve, hogy sikerült az iskola vezetőtanácsának összetételét úgy kialakítani, hogy a magyarok többségbe kerüljenek, addig el, hogy megszületett az elnevezésre vonatkozó tanácsi határozat, mind az RMDSZ politikai küzdelmének az eredménye.
Az eljárás utolsó szakaszába értünk, hiszen már csak a Főispánság fennhatósága alá tartozó megyei névadó bizottság véleménye kell a procedúra lezárásához, vagyis a kormányzó párt, az USL megyei politikusain múlik, hogy mennyi időn belül fejeződik be a névadási eljárás. Amint erről meggyőződhettünk, a valódi ellenfél kákán a csomót is megkeresve késlelteti ezt a folyamatot. Azt is tudni kell, hogy a marosvásárhelyi iskolahálózatot csak azért nem véglegesítette a Helyi Tanács, mivel az RMDSZ frakciója elutasít minden olyan tervezetet, melyben a 2-es számú általános iskola nem Dr. Bernády György nevét viselő iskolaként van feltüntetve. Mindezek ellenére, meggyőződésünk, hogy most a 2-es számú általános iskolába járó diákok hamarosan a hajdani városépítő polgármester nevét viselő, Dr. Bernády György iskola diákjaiként folytathatják tanulmányaikat. Kérjük a CEMO-t, a szülői akciócsoportot, a marosvásárhelyi magyarokat, higgadt, az idők szavát értők bölcsességével ne gyengítésük, hanem bölcs összefogással erősítsük a marosvásárhelyi magyarok politikai képviseletét.
Brassai Zsombor, megyei elnök
Peti András, marosvásárhelyi elnök
Erdély.ma.

Idén több a magyar előkészítős
Hunyad megyében nem sietik el a szülők gyermekeik iskolába való beíratását. Az április 2 és 22 között zajló beiskolázási időszak felénél, megyei szinten 1463 szülő igényelte gyermeke iskolai felvételét.
1382 esetben ezt már jóvá is hagyták, a további esetekben még nem érkezett válasz a tanfelügyelőség részéről. Nicolae Mateş, az elemi iskolákért felelős Hunyad megyei tanfelügyelő közleménye szerint eddig 340 gyermek esetében volt szükség pszichoszomatikus felmérésre. A jelenlegi tanügyi törvény értelmében ugyanis mindazon gyermekek, akik idén augusztus 31-ig betöltik hatodik, illetve hetedik életévüket iskolakötelessé válnak: be kell iratkozniuk az előkészítő, illetve az első osztályba. Azon gyermekek azonban, akik még idén, de augusztus 31 után töltik be az említett életkort, csupán szakemberi felmérés nyomán iratkozhatnak iskolába. Hunyad megyében eddig közel 340 ilyen eset volt, s a felmérés nyomán 234 gyermeket írathattak be szüleik az előkészítő osztályba, 103-at az elsőbe és 5 gyermek esetében javasolták a további óvodai felkészítést.
A magyar tannyelvű előkészítő osztályokba, tavalyhoz képest 11-gyel több gyermekre számítanak. – Összesen 53 gyermekre számítunk, akiknek szüleik, előzetes beszélgetések során kinyilvánították, hogy magyar nyelven szeretnék taníttatni gyermeküket. Déván 24, Csernakeresztúron 5, Vajdahunyadon 1, Petrozsényban 15, Lupényban 1, Szászvároson pedig 7 gyermekre számítunk – közölte Vlaic Ágnes, kisebbségi tanfelügyelő.
A magyar szülők valamivel fürgébbnek bizonyulnak a megyei átlagnál. A dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumba eddig már 19-en igényelték gyermekük felvételét. – 14 gyermek esetében el is fogadták a kérelmet, 2 gyermeknél életkoruk miatt pszichológiai felmérésre lesz szükség, három gyermek esetében még rendezni kell az iratokat – közölte tegnap Kocsis Attila iskolaigazgató. Továbbá azt is elmondta, hogy a magyar iskolaközpontban már a múlt héten megbeszélést tartottak az előkészítő osztályba iratkozó gyermekek szüleivel. – A szülőknek több mint kétharmada jelen volt a megbeszélésen, ahol Lengyel Izabella előkészítő osztályos tanítónő megosztotta idei tapasztalatait, és a szülőknek alkalmuk volt elbeszélgetni Újfalvi Annamária tanítónővel is, aki idén ősszel veszi át az előkészítő osztályt. Az ilyenkor természetes kérdések mellett, a szülők pozitívan értékelték az iskola által felkínált délutáni foglalkozást, illetve elégedetten vették szemügyre gyermekeik leendő osztálytermét. Reményeink szerint április 22-ig mindenkinek sikerül beiratkoznia – fogalmazott az iskolaigazgató.
Ha valaki mégis kimaradna e beiratkozási időszakból, május 8 és 17 között újabb lehetőség nyílik a beiskolázásra – közölte Vlaic Ágnes, tanfelügyelőnő.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad).

Református templomi kórusok találkozója
A kézdivásárhelyi református egyházközség szombaton a főtéri templomban hét énekkar részvételével szervezte meg a kézdi-orbaiszéki református egyházmegye templomi kórusainak kilencedik találkozóját.
A Beder Imre helybeli református lelkipásztor által tartott istentiszteletet követően a kézdivásárhelyi Hálaadás református dalárda (vezényelt Demény József és Balázs István), a kézdivásárhelyi Boldog Özséb kórus (Gergely Gábor, felvételünk), a pákéi református férfikar (Szántó István), a kézdivásárhelyi Maassluis Nyugdíjasklub Rozmaring énekkara (Héjja István), a felsőcsernátni református énekkar (Ruszka Sándor), az alsócsernátoni kórus (Jakab Árpád) és a kantai Szentháromság-templomi kórus (Fórika Balázs) adta elő repertoárját. A közös énektanulás után a szervezők a kórusvezetőknek emléklapokat nyújtottak át. A kilencedik kórustalálkozó a református egyházpalota étkezdéjében szeretetvendégséggel ért véget.
(iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Bernády-ügy: eredménytelen érdekvédelem
Eredménytelenséggel vádolja az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetét a helyi 2-es számú általános iskola átnevezését szorgalmazó szülők akciócsoportja: újabb nyílt levélben szólították fel a szövetség képviselőit, hogy ne csak látszatmegoldásokkal viszonyuljanak a Bernády-ügyhöz.
„A közösség valódi ellenfelei mindig azok, akik azt hitetik el annak tagjaival, hogy őket képviselik. Ezek pedig Önök, kedves Uraim” – olvasható az RMDSZ-nek címzett, bíráló hangnemű levélben.
Az akciócsoport leszögezi: kizárólag a magyarság érdekvédelmi szervezete, az RMDSZ vonható felelősségre, hogy több be nem tartott politikai ígérete mellett azt sem tudta elérni, hogy a 2-es számú általános iskola vegye fel a volt polgármester, Bernády György nevét. „2011 óta civil csoportunk által kérdőre és felelősségre vont személyek kizárólag az Önök érdekvédelmi szervezetének tagjai voltak, jelenleg is azok, és azok is maradnak. Hiszen Önöknek számos elmulasztott politikai és erkölcsi kötelezettsége fűződik ahhoz, hogy a városban nincs egyetlenegy magyar nevű általános iskola sem – jegyzik meg levelükben a szülők. – Remélem, nem akarják a város és Erdély magyar közösségével elhitetni, hogy Marosvásárhelyen, ahol a legnagyobb számú magyar közösség él, azért nincs magyar nevű általános iskola, mert mi, civilek nem hittünk Önöknek, nem kapták meg szavazatainkat, és nem vártunk hosszú évekig arra, hogy választási kampányaik során tett ígéreteiket teljesítsék.” A szülők megjegyzik továbbá, a 10 román nevet viselő iskola átkeresztelése is szorosan kötődik „a magyarok érdekeit védeni hivatott” szövetséghez. „A román iskolanevek megszületésekor az Önök által kinevezett magyar tanfelügyelő-helyettes is aláírta az intézmények névadását. Következésképpen a marosvásárhelyi iskolaneveket nem a gonosz bukaresti román hatalom döntötte el, hanem ezek a városi, megyei RMDSZ által kinevezett hivatalnokok és helyi tanácsosok közreműködésével történtek” – olvasható továbbá a nyílt levélben. Az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete egyébként legutóbbi közleményében elutasította az iskola átnevezését szorgalmazó szülők állítását, miszerint a szövetség képviselői nem vállalnak politikai felelősséget annak érdekében, hogy a tanintézet felvehesse az egykori iskolaalapító-polgármester, Bernády György nevét. A szervezet hétvégi közleményében rámutat: az elmúlt időszakban bebizonyosodott, hogy nem elegendő sem a kisebbségi oktatásnak kedvező törvény, sem a tiszteletre méltó polgári kezdeményezés ahhoz, hogy az iskola felvehesse a marosvásárhelyi magyar közösség által óhajtott Bernády nevet.
Amint arról korábban beszámoltunk, a marosvásárhelyi 2-es számú általános iskola vezetőségi tanácsának pozitív döntése után februárban a városi önkormányzat névadó bizottsága is elfogadta, hogy a tanintézet felvegye Bernády György nevét. Ezzel azonban még koránt sincs vége az iskola átkeresztelési folyamatának. Február 14-én hét-hat arányban szavazta meg az RMDSZ-többségű városi névadó bizottság a Bernády György Általános Iskola nevet. A javaslatot annak ellenére sikerült elfogadtatni, hogy Cornel Brişcaru, a Szociáldemokrata Párt (PSD) marosvásárhelyi szervezetének tagja, önkormányzati tanácsos kísérletet tett ennek megakadályozására. A városi névadó bizottság döntése után legtöbb hatvan napon belül a megyei névadó bizottságnak is határoznia kell az ügyben. Ha az is az átkeresztelés mellett szavaz, akkor új városi tanácshatározatot kell benyújtani, amelyet az önkormányzati képviselő-testület abszolút többséggel kell hogy elfogadjon.
Krónika (Kolozsvár).

Egyház és politika: nyílt levél Csűry István püspök úrhoz
Tisztelt Püspök úr! Örömmel értesültünk arról, hogy a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, egyfajta „transzszilvanizmus” jegyében, „egy általános erdélyi szellemi és politikai út kijelölésén” fáradozik.
A mai értékvesztett világban szükség is van iránymutatásra. Ha szabad így fogalmazni, ehhez Egyházkerületünknek történelmi joga is van, hiszen 2003-ban, az Ön tevőleges hozzájárulásával, rendkívüli közgyűlés keretében álltunk ki a legszentebb transzszilvanista eszme, az önrendelkezés ügye mellett. Ugyanebben az időben azonban, néhány száz méterrel odébb, a hivatalos RMDSZ-érdekképviselet éppen a szocialista internacionálé jegyében tapsolt az autonómiát megtagadó magyar és román utódkommunistáknak…
Az 1989 óta formálódó, sajátos romániai „demokráciában” sokat megéltünk már. Ezek után azt hittük, hogy minket már túl nagy meglepetés nem érhet, hogy a jelenlegi román balliberális kétharmad szánalmas televíziós szappanoperájánál immár nincsen lejjebb. Tévedtünk. Az Ön által jegyzett körlevélben szereplő, meghívott politikai aktorok névsora láttán nem jutunk szóhoz. Úgy hisszük, az egész világon példa nélkül való, hogy egy egyházkerület gyakorlatilag egy – ilyen – politikai párt platformjává alakuljon át, ráadásul önkéntesen.
Igencsak sajnálatos, hogy a Romániában tapasztalható visszarendeződés mintájára a Királyhágómelléki Református Egyházkerület vezetősége is a fájdalmas emlékű kommunizmusbéli gyakorlathoz tér vissza. Egyházunk ilyen mértékű pártosodására legutóbb 1989 előtt volt példa. Akkor a kollaboráns Papp László püspök a Román Kommunista Pártot és a hírhedt Szekuritátét szolgálta ki szervilis módon. De íme, változott körülmények között, megint itt tartunk: az egyházi törvényekkel ellentétes módon, Varga Attila RMDSZ-es vezető személyében, beejtőernyőzött pártkatonát választottak meg egyházkerületi főgondnoknak. Az Egyházunkat korrupt módon megrövidítő politikusok (lásd Ady-központ) „korreferálnak” az egyházkerület püspökének előterjesztéséről. Az egyházi oktatás ellen valóságos hadjáratot folytatott politikust tesznek oda az ingatlan-visszaszolgáltatásról, ezenképpen az államosított iskoláink helyzetéről előadni. Olyan politikusok díszelegnek a meghívottak között, akik a megelőző időben a magyarországi balliberális erők összes hírhedt figuráját tárt karokkal fogadták vendégül…
Ön a körlevelében az USL pártszövetség nagyarányú győzelmét „kettős teherként” jellemzi. Ennek kapcsán azonban elfelejti megemlíteni azt, a tavalyi parlamenti választások előtt megkötött titkos „paktumot”, amelyet – a történelmi hűség kedvéért muszáj így írnunk – az Ön Pártja az erdélyi magyarság háta mögött ütött nyélbe…
Tisztelt Püspök úr! A nyilvánvaló politikai visszarendeződés jegyeit hordozó tanácskozás vonatkozásában Ön a „transzszilván” hagyományokat emlegeti. Meggyőződésünk azonban, hogy mindennek semmi köze a mi hagyományainkhoz. A nemzetre időről időre rárontó politikusokkal való „kokettálás” – hogy Markó Bélát idézzük a Mesterházy Attila szocialista pártelnökkel történt összeborulása estéjéről – nem az erdélyi-partiumi magyarság útja. És végképp nem a „transzszilvanizmus” nemes hagyománya!
Főtiszteletű Püspök úr! Mindezek ismeretében és tudatában, Ön ténylegesen azt képzeli, hogy helyes irányban keresi a kiutat?
2013. április 17.
Maradunk tisztelettel,
Bordás István presbiter, Nagyvárad
Katona József egyháztag, Gencs
Tőtős Zsuzsa egyháztag, Nagyvárad
Id. Dr. Balogh Árpád egyháztag, Nagyvárad
Pataki István költő, egyháztag, Bihar
erdon.ro.

RMDSZ: nem vagyunk ellenfél
Az RMDSZ nem az ellenfele, hanem az egyedüli partnere és támogatója a marosvásárhelyi magyar közösségnek – szögezi le Peti András, a szövetség vásárhelyi szervezetének az elnöke a helyi 2-es számú általános iskola átnevezését szorgalmazó szülők akciócsoportjának címzett válaszlevelében.
Mint ismeretes, a szülők eredménytelenséggel vádolták az RMDSZ-t, és arra szólították fel a szövetség képviselőit, hogy ne csak látszatmegoldásokkal viszonyuljanak a Bernády-ügyhöz.
„A romániai bürokrácia malmai lassan őrölnek, ennek ellenére az elmúlt hónapokban lényeges és döntő lépéseket sikerült tenni a 2-es számú általános iskola dr. Bernády Györgyről való elnevezése érdekében – írja válaszlevelében Peti András. – A városi RMDSZ eljárt minden olyan törvényes előírás teljesítése érdekében, amely az önkormányzat vagy a polgármesteri hivatal hatáskörébe tartozik. Sikerült rávenni a város polgármesterét, hogy az iskolaszékbe az önkormányzat részéről egy magyar képviselőt nevesítsen, ezáltal a testületben átbillent a nemzetiségi mérleg a Bernády György név felvételét támogatók javára.”
Peti továbbá rámutatott: a polgármesteri hivatal névadó bizottságában elérték, hogy az ügy szempontjából pozitív döntés szülessen. „Teljesült minden olyan kötelezettség, amely az önkormányzat és a polgármesteri hivatal hatáskörébe tartozik. Ezért szavaztuk meg a város 2013-as költségvetését. A törvényes eljárás utolsó fejezetéhez értünk, vagyis a prefektúra hatáskörébe tartozó Megyei Névadó Bizottság konzultatív jellegű döntése maradt hátra” – olvasható még a közleményben. A marosvásárhelyi önkormányzat egyébként épp csütörtökön terjesztette a névadó bizottság elé az iskola átnevezéséről szóló határozatot. A megyei konzultatív bizottság 60 napon belül tűzi napirendjére az előterjesztést.
Amint arról korábban beszámoltunk, a névadást sürgető szülők a hét elején levélben szögezték le: a magyarság érdekvédelmi szervezete, az RMDSZ vonható felelősségre, hogy több be nem tartott politikai ígérete mellett azt sem tudta elérni, hogy a 2-es számú általános iskola vegye fel a volt polgármester, Bernády György nevét.
Krónika (Kolozsvár).