Gondolkodók felelőssége
Néhány szubjektív elmélkedés a fellángoló türelmetlenség kapcsán
A jelek szerint lassan-lassan beteljesednek azok a félelmek, amelyeket szakértők a válság kapcsán – már az elején – megfogalmaztak. Nevezetesen, hogy nagy hiba (volt) csak gazdasági válságról beszélni, hiszen a kísérőjelenségek eredményei talán súlyosabbak lesznek, mint az ökonómiai mutatók romlásának, a termelt javak és szolgáltatások értékbeli zsugorodásának materiális következményei. A politikum folyamatosan eltekintett a lehetséges (de időközben bekövetkezett) társadalmi természetű válságok reális esélyétől, így kizárólag gazdasági jellegű megoldásokat foganatosított (mint a lakossági jövedelmek csökkentése, beruházások értékének visszaszorítása, állami kiadások mérséklése). Mivel formálisan „nem ismerte el” más természetű krízisek létét (elsősorban a racionalitás és legitimációs válságot), ezekre semmilyen ellenlépést sem dolgozott ki (például konszenzusépítő dialógust, racionális érvelést, kompromisszum-keresést a politikai és a többi társadalmi szereplők között). Ennek – most így utólag – a jelek szerint nagy ára van/lesz, nem csupán nálunk, hanem az egész térségben.
Véleményem szerint az év eleji romaellenes megnyilvánulások (Bayer-cikk, temesvári sterilizálási „ötlet”, több helyi feszültség felszínre kerülése) is szorosan kapcsolódnak mindehhez. A tüneti válságkezelésnek (auszteritás, amit egy felvállalt nyugat- és korporáció-ellenesség kísért) igencsak nagy ára volt: a lakosság többsége által alig támogatott gazdasági lépések szisztematikusan erodálták a társadalom legfontosabb kötőanyagát, a bizalmat. Az egymásba és a társadalmi intézményekbe vetett bizalom mindenhol drasztikusan csökkent, ami morális válságot gerjesztett: a társadalom széles rétegei elveszítették a fennálló társadalmi rendbe vetett hitüket, és ami még súlyosabb, erodálódott a mindennapok szintjén az a motivációs rendszer, ami a szabályok és normák betartására ösztönöz. Egyszerűbben fogalmazva, társadalmi rétegek radikalizálódtak, konformálódási hajlandóságuk megingott. A közhiedelemmel ellentétben elsősorban a bizonytalan egzisztenciával szembesülő alsó-közép rétegre jellemző mindez, akik hirtelen a „kivülálló” státussal vagy a lecsúszás reális rémével találták szembe magukat. Ők felelősöket is keresnek. A történelmi tapasztalat és kutatások jelzik, hogy az ebbe a helyzetbe kerülők fogékonyakká válnak az intoleráns, címkéző és stigmatizáló üzenetekre, a mindenféle rendet felvillantó, meglebegtető ígéretekre.
Ebbe a sorba és logikába illeszkedik az év eleji dicstelen magyarországi cikk is, ami a gyűlöletbeszéd ideáltipusa: a (jó) Mi-re és a (gonosz) Ők-re osztja, tagolja a világot, kollektíven illesztett és erős askriptív jelzőket tulajdonít a Másoknak (idegeneknek), „cáfolhatatlan” tényeket mutat be, egy (vagy pár) esetből általánosít, illetve radikális megoldást kínál, dehumanizál – tehát a felelősség alól is felmenti az olvasót. Mellesleg: az Ők (Idegen) szerepét rendszerint a kisebbségekre osztják, mindenhol. Így járt el Goebbels a harmincas években, Vadim és Meciar a rendszerváltás után, Bayer most, nagyon hasonló kontextusokban: rendszerváltás után, válságok közepette. A Bayer-cikk nem tünet: egy komplex problémakör szerves része, a morális válság közvetlen megnyilvánulása, egy izmosodó véleményklíma eredménye. A cikkre adott kommentek tartalma – határon innen és túl –, mennyisége, jellege jól jelzi, hogy a cikk központi üzenetének társadalmi támogatottsága számottevő.
Mi a baj mindezzel? Hát, cseppet sem elegáns... Cseréljük ki a címkézett csoportok megnevezését – például magyarra – és akkor mindenki a maga bőrén érezheti, milyen, ha bármilyen többség kollektíven bűnbaknak nézi a másik származási csoportjának egészét. A gyűlöletbeszéd „csavarja” abban áll, hogy szándékosan összemossa néhány szerencsétlen és megtörtént esemény körülményeit és szereplőit az adott közösségre kiterjesztett kulturális jegyekkel és jellemvonásokkal, a kettő közötti ok–okozati viszony felállítása révén.
Kétségtelen, hogy a mindennapok szintjén egyre inkább elszaporodnak a roma és nem-roma közösségek egyes tagjai között a feszültségek, konfliktusok. Ahogy ez utóbbi időben elszaporodtak a munkavállalók és alkalmazottak, vállalkozók és bürokraták, adóhivatalnokok, politikusok és igazságszolgáltató szervek, munkanélküliek és segélyezők, betegek és kezelőik közötti konfliktusok is, pontosan ugyanazoknak az okoknak betudhatóan: a válság miatt az erőforrások mennyisége beszűkült, az értük folyó küzdelem éleződött (csak egy példa: egy negyedbeli postai állásra 102-en jelentkeztek, egy általam közelről ismert alapítvány referensi pozíciójára 301-en!). A korábban egymással alig érintkező társadalmi csoportok tagjai hirtelen ugyanabban a nichében találják magukat, tetejében konkurensként!
A romák és a korábban is szegények helyzete kritikussá vált: mivel a marginális erőforrások megcsappantak, a leszakadtak kénytelenek olyan társadalmi területekre is „bemerészkedni”, ami korábban tabunak számított. A romák közösségén belüli feszültségek is azért erősödtek fel (lásd a gyergyószentmiklósi roma–roma konfliktust), mert nincsen elegendő vas, hulladék, papír, műanyag, élelem-maradék, ami mindannyiuknak „elég lenne” – mert a nem-roma gyergyói népesség is szegényebb lett a válság miatt, kevesebb hulladékot dob el... Ilyen körülmények között (amikor a többség életminősége romlott, az erőforrások volumene lecsökkent, tehát egyeseknek egyszerűen alig jut valami), a rend igérete és a bűnbakok felmutatása vonzóvá válik azok számára, akik felelősöket keresnek helyzetük miatt.
A gondolkodók, az értelmiség társadalmi szerepe válságos helyzetekben felértékelődik. Rajtuk is múlik, hogy a társadalom számára milyen megoldási alternatívákat mutatnak fel: az emberi méltósággal és közérdekkel egybevágó, a valós okokra vonatkozó megoldásokat, vagy pedig a történelem során csődösnek minősült, kirekesztő és a társadalom szövetét szétfeszítő, érzelmi-indulati, intoleráns és álmegoldást.
PÉTER LÁSZLÓ
A szerző szociológus
Szabadság (Kolozsvár),

Határon túli magyar színházi műhelyeket bemutató sorozat indul
Hagyományteremtő céllal szervezi meg február első napjaiban a Vendégváró Fesztivált a budapesti Bethlen Téri Színház. A sorozatban határon túli magyar színházi műhelyeket mutatnak be a közönségnek, az első meghívott a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház lesz, amely három előadást mutat be.
Vendégváró Fesztivál elnevezéssel határon túli magyar színházi műhelyeket bemutató sorozat indul a budapesti Bethlen Téri Színházban február elején. A Bethlen Téri Színház határon túli kulturális szervezetekkel kezdeményezett együttműködést.
„Az idei évet február 1-jén egy hagyományteremtő célú, a határon túli színházakat bemutató sorozattal indítjuk” – olvasható a színház közleményében. A Bethlen Téri Színház vendége három napon át a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház lesz.
„Erdély hetedik magyar nyelvű színháza, az egyetlen, amely alapításától fogva hangsúlyozottan kísérleti programmal rendelkezik. Egyszerre próbál megfelelni kísérletező hagyományainak és a 20 ezer lakosú kisváros elvárásainak. A kis létszámú társulat arra törekszik, hogy e két, egymással látszólag ellentétes elvárást ötvözze, így mára – a színházi nyelv megújítását célzó törekvések mellett – felnőtteknek és gyerekeknek szóló bérletes előadások is szerepelnek repertoárjukban” – áll a közleményben.
A fesztivál programjában, február 1-jén Bicskei István rendezésében az Utolsó pillanat (Beckett-parafrázis) című előadás szerepel, ezt követően, február 2-án Katona Imre rendezésében A téboly hétköznapjai című álomjáték lesz műsoron, míg az utolsó napon, február 3-án Goda Gábor rendezésében az Arany-légy című produkciót tekintheti meg a budapesti közönség. Az utolsó előadás után közönségtalálkozót tartanak: a Kritikus Óra című beszélgetésen az alkotókat Sebestyén Rita kérdezi.
A fesztiválhoz kapcsolódva február 1-jén Nagy Melinda Ablak Erdélyre című fotókiállítását Katkó Tamás nyitja meg a Bethlen Galériában. A teátrum közlése szerint a fiatal tordai fotográfus képei betekintést engednek az erdélyi életbe. A gyergyószentmiklósi közönség egyébként vasárnap este 7 órától láthatja ismét Katona Imre népszerű rendezését, A téboly hétköznapjai című előadást.
„A produkció műfaja álomjáték, mely következetesen vonja maga után a történések közti kuszaságot, következetlenséget. Egy pillanatig sem kényszerít a realitás rekonstrukciójára: megeleveníti az álomképeket, belehelyez egy komikus világba, mely abszurd helyzetei révén nevettet, miközben ott húzódik a lét lényegének egyfajta keresése is” – írja a Figura Stúdió Színház ajánlójában. Az Arany-légy című produkciót tavaly februárban, az Utolsó pillanatot októberben, míg A téboly hétköznapjait 2011 februárjában mutatta be a gyergyói alternatív társulat.
Krónika (Kolozsvár),

Mesterházy Erdélyben – elemzés a MSZP nemzetstratégiai programjának margójára
Mesterházy Attila 2013. január 16-án egy népes szocialista vezető politikusokból álló küldöttség élén Kolozsvárra látogatott, ahol kihelyezett elnökségi gyűlést tartottak, valamint az RMDSZ egyik háttérintézményeként működő Kós Károly Akadémia Alapítvány vendégeként előadást tartott az MSZP nemzetpolitikai stratégiájáról.
Külön érdekesség, hogy a küldöttség tagja volt Szanyi Tibor is, aki Gyurcsány Ferenc és Molnár Csaba mellett egyike volt azoknak, akik nemmel voksoltak a kettős állampolgársági törvény parlamenti szavazásán. Emellett a szocialista párthoz közeli Táncsics Mihály Alapítvány és a Kós Károly Akadémia Alapítvány vezetői stratégiai együttműködési megállapodást írtak alá. Az esemény három szempontból elemezhető. Egyrészt a látogatásnak van egy szimbolikus vetülete, látszólag Mesterházy szakít az eddigi szocialista vezetők nemzetpolitikai stratégiájával. Másrészt maga a bemutatott dokumentum az eddigi politikai stratégiák és nemzetpolitikai irányvonalak függvényében elemezhető. Harmadrészt a kérdés körüljárható az RMDSZ és az erdélyi magyar politika és a közelgő 2014-es magyarországi választások, valamint a Fidesz–RMDSZ-viszony szempontjából is.
Mesterházy látogatásának szimbolikus vetülete
Kétségtelen, hogy az MSZP látogatásának szimbolikus szempontból gesztusértéke van. Egyrészt, a szocialista párt elnöke nyilvánosan bocsánatot kért pártja 2004. december 5-én tanúsított magatartása miatt, egyben látványosan szakítva az addigi nemzetpolitikával és cáfolva azt a tézist, hogy az MSZP-t nem érdeklik a határon túli magyarok. Ezt erősítette az a tény is, hogy történetében először a párt az úgynevezett „elcsatolt országrészek” egyikén tartott kihelyezett elnökségi gyűlést. Másrészt a látogatásnak belpolitikai szempontból is van töltete. Az MSZP elnöke beszédében hangsúlyozta, hogy nemzetpolitikája nemcsak a Fidesznek és magyar jobboldalnak lehet, hanem igenis a magyar baloldalnak is kell hogy legyen ebben a kérdésben véleménye. Ez azért is fontos, mert az eljövendő választások tekintetében az MSZP akár más – a határon túli magyarok szavazati jogát ellenző vagy ignoráló – stratégiát is választhatott volna. Továbbá az MSZP határon túli magyarok felé tett gesztusa a magyar bal- és jobboldal által elfogadott és hangoztatott nemzetkoncepciók közelítéséhez, akár közös megújításához is vezethet.
Az MSZP nemzetpolitikai programjának elemzése
A Kolozsváron bemutatott dokumentumnak három elvi sarokpontja és hat stratégiai célkitűzése van. Egyrészt az MSZP a határon túli magyarok támogatásában az egyenlő közelség elvét alkalmazná: úgy támogatni, a határon túli magyarság célkitűzéseit, hogy ne erőltesse rá saját vízióját. Továbbá tárgyalna valamennyi, a magyarságot legitim módon képviselő szervezettel, amelyeket nem alárendeltként, hanem partnerként kezelne. Másrészt kiemelt fontos elv a szülőföldön való megmaradás és boldogulás. Más szóval az MSZP nem támogatja a határon túli magyarok áttelepülését elősegítő rendelkezéseket. A nemzetpolitika harmadik elvi pillére a környező országokkal való jószomszédi viszony visszaállítása vagy kialakítása.
A célkitűzések a következőképpen összegezhetők:
1. Hosszú távú Kárpát-medencei stratégia kezdeményezése, egy tízéves Kárpát-medencei fejlesztési program Romániával és Szlovákiával való közös kidolgozása. 2. Új oktatási stratégia bevezetése, az információs és kommunikációs technológiákon alapuló magyar közoktatás bevezetése, az összmagyar kulturális és történelmi örökség elektronikus formában való gyűjtése. 3. A határon túli média támogatása, a Duna Tv eredeti szerepének visszaállítása, önállóságának mind intézményes, mind költségvetési biztosítása. 4. A közös kormányülések gyakorlatának visszaállítása és annak kiterjesztése Szerbiára, Szlovákiára és Ukrajnára is. 5. A határon túli magyarok számára juttatott támogatáspolitika átalakítása. Ez a határon túli szakértők bevonását jelentené az előkészítésbe és döntéshozatalba, másrészt a nyílt pályázati rendszer kibővítése úgy, hogy a költségvetés 95%-a nyílt pályázati úton kerüljön kiosztásra. 6. A nyelvi jogokért való küzdelem felkarolása, a magyar nyelv egyenrangúságának szorgalmazása a hivatalos nyelvhasználaton túl a kereskedelemben és a gazdaságban is.
A bemutatott stratégiával kapcsolatban több következtetés is megfogalmazható. Először, az elvek alapját az úgynevezett Markó-doktrína Magyarországgal kapcsolatos tézisei képezik, mely szerint a magyar–magyar kapcsolatokat az egyenlő közelség, a kölcsönös tisztelet, a függetlenség és az egyenlő partneri viszony kellene hogy meghatározza. Másodszor: problematikus, hogy kit tekint az MSZP legitim határon túli szervezetnek. Az eddigi gyakorlat azt mutatta, hogy minden olyan szervezet, amelyik megválasztott önkormányzati vagy parlamenti képviselőkkel rendelkezik, a határon túli magyarság legitim képviselőjének számít, azonban a Kolozsváron megtartott beszédből arra lehet következtetni, hogy az MSZP nem számít a két kisebb romániai magyar párt partneri viszonyára.
Ezt támasztja alá az a tény is, hogy az MSZP-elnökség kizárólag az RMDSZ-nél tett látogatást, nem egy olyan rendezvény keretében valósult meg, ahová az EMNP és az MPP vezetői is meghívást kaptak. Harmadszor a célkitűzéseket figyelembe véve a program nem hoz újdonságot az eddigi szocialista kormányok gyakorlatához képest. A célkitűzések jelentős része a Magyarország és a szomszédos államok kapcsolata felől közelíti meg a kérdést, a kormányközi kapcsolatok eszközével próbálja a problémát megoldani. Ez akár az Antall-kormány örökségének is tekinthető, hiszen egyensúlyban akarja tartani a jószomszédsági viszonyt a magyar kisebbségek érdekeinek, jogainak védelmével. Továbbá a Kárpát-medencei közös fejlesztés eszméje a Sólyom-féle Határon túli magyarság a XXI. században című konferenciasorozaton kapott először konzisztens megfogalmazást.
Negyedszer: fontos elem a Duna Tv visszaállításának és a határon túli média támogatásának kiemelése. Ennek két olvasata is van. Egyrészt belpolitikai szempontból ellenzi a Fidesz által elképzelt centralizált közmédia-birodalmat, kinyilvánítva a Duna Tv innen való kiemelését és függetlenítését. Másrészt visszaállítva a Fidesz által megszüntetett médiatámogatásokat, vélhetőleg azoknak a médiaorgánumoknak juttatna támogatást, amelyek nem részei a Fidesz által létrehozott „médiabirodalomnak”. Ötödször: a bemutatott célkitűzések legproblematikusabb része a Bethlen Gábor Alapra és a határon túli támogatáspolitikára vonatkozó rész. A javasolt megoldás feleleveníti a Gyurcsány-kormány által bevezetett döntési mechanizmust, mely szerint a határon túli szervezetek döntenek a határon túlra juttatott támogatás elosztásáról.
Ugyanakkor Mesterházy kritizálta a jelenlegi rendszert, azt állítva, hogy a határon túlra jutatott támogatásnak mindössze 5 százaléka kerül nyílt pályázatos kiosztásra. Az MSZP célkitűzési szerint 95 százalékát szeretné az összegnek nyílt pályázati úton kiosztani. A tervezettel kapcsolatban több probléma merül fel. Egyrészt a támogatás egy jelentős része (Sapientia EMTE támogatása, nemzeti szempontból kiemelt intézmények normatív támogatása, oktatási-nevelési támogatás) nem pályázati alapon kerül kiosztásra, és ezek a tételek a jelenlegi költségvetés jelentős részét képezik és vélhetően ezekhez egy potenciális szocialista kormányzat sem nyúlna hozzá. Más szóval a fenti kijelentés kivitelezése mindenképpen problémás, hiszen az említett 95 százalékos arány nagyon túlzottnak tűnik, vagy pedig az évek óta működő normatív támogatások vélhető megszüntetését jelzi előre.
Mindent egybevetve az MSZP nemzetpolitikai programtervezete nem hoz sok újat az eddigi szocialista kormányok gyakorlatához képest, inkább összefoglalja az eddig működtetett közpolitikai gyakorlatokat. Ugyanakkor fontos elem, hogy az autonómiatörekvések támogatása nem jelenik meg külön célkitűzésként. Az előadás keretében ez a határon túli magyar szervezetek programjának támogatása címen került említésre. Más szóval a szocialista párt csak abban az esetben szállna síkra az autonómiáért, amennyiben a legitim határon túli magyar politikai szervezetek ezt célként megfogalmazzák.
Mesterházy látogatása a magyar–magyar viszony szempontjából
Az MSZP kolozsvári látogatását és az RMDSZ háttérintézményét képező Kós Károly Akadémia Alapítvánnyal aláírt együttműködési megállapodás a magyar–magyar kapcsolatokat figyelembe véve két szempontból elemezhető. Egyrészt aszerint, hogy hogyan illeszkedik a Markó Béla által meghirdetett „egyenlő közelség elvéhez”, másrészt figyelembe véve, hogy miként fogja befolyásolni a Fidesz–RMDSZ-viszonyt.
Az elmúlt években az RMDSZ Fidesz-szel szembeni fő kritikája az volt, hogy a Fidesz nem tartja be a magyar kormány azon felelősségét, hogy egyenlő távolságot tartson a határon túli szervezetektől, és azzal, hogy bizonyos szervezeteket kiemelten támogat, nemcsak exportálja az anyaországi szembenállásokat, de beavatkozik a határon túli magyar közösségek politikai belügyeibe is. Az RMDSZ minden magyarországi párttal és a mindenkori magyar kormánnyal jó viszonyt szeretne ápolni.
Kovács Péter politikusi blogján és Markó Béla az eseményt megnyitó beszédében a tolerancia felől közelítette meg a kérdést, azzal érvelve, hogy az MSZP mostani vezetősége nem ugyanaz a gárda, amelyik a december 5-i népszavazási kampányt levezényelte, ezért felelősségünk tudatában, pontosan az egyenlő közelség elvéből kiindulva kötelességünk meghallgatni más pártok koncepcióit is, hiszen a nemzetpolitika nem pártpolitikai kérdés. Hozzá kell tennünk, hogy ebben a kontextusban a Kós Károly Akadémia által szervezett előadás bizonyos fenntartásokkal beilleszthető az RMDSZ által hangoztatott politikába, amennyiben az elkövetkező periódusban a többi magyarországi parlamenti és parlamenten kívüli párt is meghívást nyer álláspontja ismertetésére. Az aláírt együttműködési nyilatkozat azonban túlmutat az egyenlő közelség elvén: már partnerségi kapcsolatot feltételez.
A találkozó tárgyalható még a problémamentesnek nem mondható Fidesz–RMDSZ-viszony és a közelgő magyarországi választások szempontjából is. Az RMDSZ MSZP-hez való közeledése a Fidesz felé leadott jelzésként, függetlenségi szándéknyilatkozatként is értelmezhető. Az RMDSZ ezzel azt üzenheti a magyarországi kormánypártnak, hogy „amennyiben nem rendezitek a viszonyotokat velünk, mi elég erősek vagyunk ahhoz, hogy magunk döntsük el, hogy kivel barátkozunk”.
Az ilyen típusú politika azonban nem biztos, hogy célravezető, hiszen az erdélyi magyarok a legutóbbi közvélemény-kutatások tükrében körülbelül 100 ezer szavazatot hozhatnak a magyarországi választásokon, amely legjobb esetben a mandátumok 3-4 százalékának sorsáról dönthet. Ugyanakkor, ismerve az erdélyi magyarok erős Fidesz-szimpátiáját, az RMDSZ számára csak akkor lenne célravezető részt venni az MSZP mellett a kampányban, amennyiben a szocialista pártnak reális esélye lenne a választások megnyerésére.
Más szóval az RMDSZ MSZP felé tett gesztusa könnyen a Fidesz további eltávolodását válthatja ki a kényszerített közelítés helyett. Ugyanakkor a látogatás nehezen értelmezhető szavazatmaximalizáló lépésként, hiszen a szocialista párt nem számíthat túl sok szavazatra a határon túl, sőt a bocsánatkéréssel elvetette a határon túli magyarok ellen folytatott belső szavazatmaximalizáló kampány lehetőségét is. Ugyanakkor az erdélyi magyar belpolitika szempontjából az RMDSZ számára sem hoz új szavazatokat az MSZP-vel való barátkozás, sőt mi több, új támadási felületeket nyit meg saját ellenzéke számára.
Összefoglaló
Az MSZP-vezérkar és Mesterházy Attila pártelnök kolozsvári látogatása fontos szimbolikus mérföldköve a magyar nemzetpolitikának, hiszen a szocialista párt látszólag szakít az eddig hangoztatott szimbolikus politizálásával, egyben bocsánatot kérve a 2004. december 5-én megszervezett népszámlálás kapcsán kifejtetett tevékenysége miatt. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy sokkal hatásosabb lett volna, ha Mesterházy már rögtön pártelnökké választása után teszi meg ezt a lépést, és nem várja meg vele a magyarországi választások közeledtét. A bemutatott nemzetpolitikai program nem hoz újdonságot az eddig megszokott szocialista kormányok gyakorlatával szemben, hanem csupán összefoglalja, és újra meghirdeti azt. Továbbá a látogatásnak aktuálpolitikai vetülete is van, hiszen a közeledő magyarországi választások tükrében gyökeresen megváltoztathatja a jelenlegi magyar–magyar viszonyokat.
Egyrészt a találkozó kapcsán aláírt együttműködési nyilatkozat nem fér össze az eddigi RMDSZ-gyakorlattal, eltávolítja a szövetséget az eddig gyakorolt vagy legalábbis hangoztatott egyenlő közelség elvétől. Természetesen ez részben az RMDSZ és a Fidesz megromlott viszonyának számlájára írható.
Másrészt az RMDSZ szempontjából a találkozó úgy is értelmezhető mint kísérlet a saját mozgástér növelésére, a Fidesz felé leadott jelzésként is olvasható: amennyiben a Fidesz nem változtat az RMDSZ-szel szembeni politikáján, az RMDSZ a Fidesz ellenzékét támogathatja a választásokon. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy ez a stratégia mennyire lesz célravezető, hiszen a határon túli szavazatok vélhetően kismértékben fogják csak befolyásolni a magyarországi választások kimenetelét, valamint a kormánypárt jelenlegi térvesztése ellenére nehezen valószínűsíthető egy választást nyerni képes ellenzéki alternatíva kiépülése.
Mensura Transylvanica Politikaelemző Csoport
Krónika (Kolozsvár)

Szocialista hakni Erdélyben
Mea culpa és leporolt programok
Még az RMDSZ-vezetőket is megosztja a Magyar Szocialista Párt (MSZP) múlt heti kolozsvári „performansza”. A volt magyar kormánypárt története során első alkalommal rendezett kihelyezett elnökségi ülést, ez alkalommal Mesterházy Attila nyilvánosan elnézést kért a külhoni magyaroktól a 2004-es „nem”-ekért. A gesztus őszinteségét kissé kétségessé tette, hogy a mea culpa második felében mindjárt másokat is hasonlóra szólított fel.
A botrányos elemeket sem nélkülözte az MSZP kolozsvári fellépése, a párt vezetőit ugyanis hosszú perceken át feltartóztatták az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) tagjai és a Kolozsvári CFR labdarúgócsapatának magyar szurkolói. Atiltakozók kendőzetlen üzenetekkel fogadták a látogatókat – gazembereknek, nemzetárulóknak nevezve őket –, a táblákon többek között ilyeneket olvashattunk.: „Nem bocsátunk meg 2004. december 5-ért, nem felejtünk”, vagy „Ne mosdassuk a nemzetárulókat!” Bocsánatkérés félszájjal
Pedig az MSZP újszerű „ajándékot” hozott Erdélybe: új alapokra kívánja helyezni a külhoni magyarsággal kapcsolatos politikáját, a bocsánatkérést pedig a folyamat első elemének nevezte Mesterházy Attila pártelnök. Elismerte, hogy a nemzetpolitika sem a szocialista kormányok, sem az MSZP politikájában nem kapott korábban megfelelő hangsúlyt, ezért jogosnak nevezte a baloldal kritizálását. „2004. december 5-én az MSZP egy rossz politikai kérdésre rossz választ adott, kárt okozva ezzel a magyar-magyar kapcsolatoknak, olyan érzést keltve, amely joggal sértette a határon túl élő honfitársainkat. Ez téves politikai döntés volt, amiért elnézést szeretnék kérni mindenkitől, akit ezzel megsértettünk” – jelentette ki Mesterházy. Hozzátette azonban, hogy más politikai tényezőknek is épp így kellene elnézést kérniük – például a Fidesznek, derült ki rákérdezés nyomán –, indokként azonban csak belpolitikai kritikákat tudott felhozni, ami igen testidegennek hatott a pillanat nemzetpolitikainak szánt közegében.
Ezzel együtt meglepetésként hatott a baloldali mea culpázás, illetve az a kijelentése, hogy az MSZP felismerte: a nemzetpolitika nem csak problémamegoldó technikákból, pragmatikus viszonyulásból áll, hanem érzelmi üzenetekről, gesztusokról is szól. A nóvumok sora ezzel le is zárult, hiszen a szocialisták nemzetstratégiai programjának sarokpontjai legfeljebb árnyalatokban különböztek az elmúlt két évtized internacionalista lózungjaitól. Sőt, a békés egymás mellett élés, a jószomszédi viszony, a belügyekbe való be nem avatkozás elveit akár régebbről is kölcsönözhették volna. Új elemként legfeljebb annyit emeltek be, hogy az MSZP nem kívánja az anyaország határain túli régiókba „exportálni” a magyarországi belpolitikai vitákat, az egyenlőség elvét akarja érvényesíteni a kapcsolattartásban a határon túli magyarság legitimen választott képviselőivel, szervezeteivel. Némi józanságról árulkodik Mesterházy következő kijelentése: „Nagy a lemaradásunk, sokat kell tennünk azért, hogy elnyerjük a magyarok bizalmát. De realisták vagyunk, és nem gondoljuk, hogy hirtelen tömegesen fognak ránk szavazni a külhoni magyarok”.
„Összebútorozás”? Az erdélyi baloldali felvonulás házigazdája az RMDSZ volt. Az „összebútorozás” szimbolikus jellegén túl a két szervezet közös Kárpát-medencei program kidolgozásáról és végrehajtásáról tárgyalt. Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára szerint abban állapodtak meg, hogy szakpolitikai kérdésekben megosztják egymással tapasztalataikat, átadják egymásnak a két párt műhelyeiben készült tanulmányokat. Együttműködési megállapodást írt alá az RMDSZ által alapított Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Magyar Szocialista Párt Táncsics Mihály Alapítványa is. A felek megállapodtak abban, hogy közös rendezvényeket, konferenciákat, találkozókat szerveznek, különös tekintettel az oktatás, a tudomány és a kultúra területére.
Inkább a Fidesz
Az MSZP erdélyi túrája természetesen élénk reakciókat váltott ki határokon innen és túl. A Fidesz szerint a szocialisták már a határon túli magyar településeket is képmutatással és gyűlöletkeltéssel akarják elárasztani. Selmeczi Gabriella Fidesz-szóvivő szerint „Erdélyben bocsánatkérést színlelnek, itthon pedig listázzák és románozzák az erdélyi magyarokat.” „Mesterházy Attila MSZP-elnök, illetve a párt vezetőségének kolozsvári látogatása az RMDSZ meghívása nyomán megerősíti azt, amit az Erdélyi Magyar Néppárt korábban is hangsúlyozott: összenő, ami összetartozik – fogalmaz az EMNP közleménye. – Az MSZP és az RMDSZ »egymásra találásának« – amit formálisan a pártalapítványaik, a Szabó Vilmos által vezetett Táncsics Alapítvány, illetve a Markó Béla elnökletével működő Kós Károly Akadémia Alapítvány között született megállapodás rögzít – pozitív hozadéka az, hogy elősegíti az erdélyi magyar közösség tisztánlátását: az RMDSZ azokkal vállalt nyílt közösséget, akik a 2004-ben a szomszédos országokba szakadt magyarok kettős állampolgársága ellen kampányoltak.”
Megoszlanak a vélemények az RMDSZ-en belül is. Miközben Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester arról beszélt, hogy a székelyföldi RMDSZ számára a Fidesz a szimpatikusabb, a Hargita megyei tanácselnök, Borboly Csaba szerint ebben a kérdésben nem kell pártfegyelem. A nagyváradi Szabó Ödön sem kampányolna az MSZP-nek, inkább elindítaná az RMDSZ-t a magyarországi választásokon.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Farizeusok a színen (Békési levelek)
Állítólag egy amerikai filozófus fogalmazta meg anno az alább következőket. Mint minden alapfelismerés, ez is időtlennek bizonyul, azt hiszem. Az örökös hatalom uralomra jutásának és maradásának technikáját mutatja be tulajdonképpen. Magyarország lassan három éve már, hogy megszabadult egy ilyen guvernációtól (gubernációtól?).
Most utódaik úgymond bocsánatot kérnek a határon túli magyaroktól (Erdélyben az RMDSZ szíves asszisztálásával), közben a Közel-Keletről ismét Magyarországra érkező Ron Werber vezérletével elindult a gyűlöletkampány. Első célzottjai a Magyarországra telepedett határon túliak. Ismét. Figyeljünk hát, ismét a hírhedett népszavazás szellemének felélesztése a cél. Hisz álbocsánatkérő farizeusok lennének, nem? De nézzük, mint mond a filozófus, mik az eszközeik.
Az emberek figyelmét el kell vonni a valós és súlyos szociális gondokról, le kell foglalni őket harmadrangú, kis társadalmi jelentőségű problémákkal, de amelyek érzelmileg erősen megérintik őket. A bulvársajtó ebben hű szolgájuk lesz. A népnek úgy kell tekintenie politikai vezetőire, mint a nemzet megmentőire. Ennek érdekében a média révén hamis riasztásokat és álfenyegetéseket kell rájuk zúdítani, amelyek miatt aggódni, szorongani kezdenek. Ha ez elérte a kritikus szintet, közbe kell lépni és meg kell oldani a nem létező, gerjesztett problémákat. Hálásak lesznek, s önmaguk fogják kérni szabadságjogaik csorbítását. A nemzetnek mindig készen kell lennie arra, hogy valami rosszabb következik. Erre fel kell használni a „fehér” propagandát (kormány irányította médiumok), a „szürkét” (csak részben kormánybefolyásoltak) s a „feketét” (senki sem gondolná, hogy a hatalmat szolgálják). Ezek egy olyan kormány képét vetítik elő, amely erőfeszítve munkálkodik azon, hogy a sötét fellegeket elhessentse a nemzet feje fölül. A megszorító intézkedéseket fokozatosan kell bevezetni, így az emberek hozzászoknak a rosszhoz, sőt: örülnek, hogy még mindig nem a legrosszabb következett be. Meg kell győzni őket, hogy minden rossz, ami most történik, az csak a szebb jövőért van, a gyerekeikért. Az emberek reménytelenül idealisták és hiszékenyek, akik ezt az érvet („majd a gyerekeinknek sokkal jobb lesz, ezért kell áldozatot hoznunk”) évszázadokon keresztül hajlandók benyelni. Le kell szoktatni őket a gondolkodásról, ezért már-már infantilis módon, minimális szókinccsel, rövid mondatokban kell fogalmazni. Így megszokják a felületességet, naivak és beetethetőek lesznek. Mindig az érzelmeikre kell hatni, nem az ésszerű gondolkodásukra. Az érzelmeket sokkal könnyebb manipulálni, mint az értelmet. Tudatlanságban és műveletlenségben kell tartani őket, le kell butítani az oktatást, így az iskolarendszer a közvélemény manipulálásának ideális eszköze lesz. A népet el kell zárni az objektív, korrekt és teljes tájékoztatástól. Pénzelni kell azokat a médiumokat, amelyek butítják és félretájékoztatják az embereket, és el kell lehetetleníteni azokat, amelyek ennek ellenkezőjét próbálják elérni. A nyájszellem erősítése elsődleges! Az egyénben fel kell ébreszteni a szégyen- és tehetetlenségérzetet, s választandó lehetőségként szembe kell állítani az igazodási, csatlakozási kényszert. Az egyéniségeket nélkülöző nyájat mindig könnyebb irányítani, ellenőrizni és befolyásolni. Mindent meg kell tenni az egyének megismerése érdekében. Titkos nyilvántartásokat kell vezetni az egyén különféle – ízlésbeli, politikai, ideológiai, viselkedési – szokásairól, teljes pszichológiájáról. Jobban kell ismerni őket, mint ahogy ők ismerik önmagukat. Titokban fel kell használni a társadalomtudományok legújabb vívmányait ennek érdekében. Nos, eddig a javaslatsor. Erősen lerövidítettem a filozófus „tanácsait”, de így is félelmetesek és nagyon ismerősek, ugye? S a felismert ellenség félig már legyőzött is, ugye? Akkor jó. Csak szóltam, hogy ne feledjük ezeket. És őket. Pálmai Tamás
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Az elsodort város
Székely város-e Székelyföld egykori fővárosa, Marosvásárhely? – merült fel a kérdés a minap egy alternatív történelemkönyv vásárhelyi bemutatóján. „A vásárhelyi magyar lakosság eredetét tekintve világos, hogy többségében ma már nem székely származású a közösség” – vélekedett a témában jártas kiváló szakember. Nos, ebből következően megválaszolhatnánk a kérdést akár egyszavas kijelentéssel is… Ehelyett talán helyénvalóbb lenne elgondolkodni azon, hogy a földrajzilag Kolozsvár és Székelyudvarhely közötti félúton fekvő egykori Székelyvásárhely merre sodródik, a tömbmagyarság vagy a szórvány felé?
Az 1989-es politikai fordulat pillanatában, s még a 90-es évek derekán is úgy tűnt, hogy Vásárhely az erdélyi magyarság szellemi, gazdasági és politikai központjává válhat. Reménykedésre adott okot a kezdeti „forradalmi” hevületben támadt lelkesültségen túl, hogy a város, az erőszakos betelepítések ellenére, megőrizte magyar többségét. Igaz, 1990 fekete márciusa után megtört a remény, felgyorsult a kivándorlás. (Amihez a román-magyar „vasfüggöny” megszűnte is hozzájárult.) Ennek ellenére, még az 1992-es népszámlálás adatai szerint is, a magyar lakosság jelentette a többséget. A kilencvenes években sorra magyar polgármesterek álltak a város élén, el egészen 2000-ig, amikor először került demokratikus úton, azaz szabad választások révén román nemzetiségű politikus a tisztségbe. Ekkor fordultak át az etnikai arányok a románság javára, legalábbis a 2002-es népszámlálás adatai szerint.
Az ezredforduló jelentette a fordulópontot, ekkortól vált nyilvánvalóvá, gyorsult fel a magyarság háttérbe szorulása. A 2000-es helyhatósági választások kudarca, a polgármesteri szék elvesztése után Markó Béla akkori RMDSZ-elnök még Vásárhely-stratégia kidolgozásáról, intézményépítésről, fiatal szakemberek, egyetemi oktatók idevonzásáról beszélt. Maradtunk a szavakkal. No meg az RMDSZ-politikusok vagyonosodásával, pereputtyuk helyzetbe hozásával.
Az ezt követő helyhatósági választásokon sorra buktak meg a „Szövetség” polgármesterjelöltjei, név szerint Kelemen Atilla, Borbély László s legutóbb Frunda György. A város magyarsága, az állandósult kudarcélmények hatására, folyamatosan hátrál, mára már elért a falig. Egyesek szerint azon is túl… Az idősebbek, különösen a nyugdíjasok belefásultak a túlélésért folytatott napi küzdelembe, elfordultak a közélettől, a politikától, a fiatalok pedig azt keresik, hol, merre, a világ mely táján találhatják meg egyéni boldogulásukat.
Ezek után ha azt kérdeznék, merre tart Vásárhely, azt kellene válaszolnunk, hogy egyre távolodik a Székelyföldtől, a tömbmagyarságtól és feltartóztathatatlanul sodródik Kolozsvár, a szórvány felé.
Szentgyörgyi László
Szekelyhon.ro

Bernádyra szavazott az iskolaszék
Január 24-én ülésezett a 2-es számú általános iskola iskolaszéke; többórás vita után végül egyszavazatnyi különbséggel elfogadták, hogy az oktatási intézmény felvegye a dr. Bernády György nevet. Mint ismeretes, a névadás körüli politikai csatározás 2011 decemberétől tart. Az ügy többször megrekedt, s amikor úgy látszott, hogy végre sikerül a névadás, az új tanügyi törvény miatt az eljárást elölről kellett kezdeni.
Az RMDSZ kezdeményezésére a helyi tanács 2011 decemberében elfogadta a 430-as határozatot, amelyben jóváhagyták a névadást. Akkor a tanácsi határozatot a főispáni hivatal jogosnak ítélte, hátravolt hát a végrehajtás. Közben az eljárásnak megfelelően a polgármesteri hivatal kikérte a megyei névadó bizottság véleményét, azonban a 60 napos határidő alatt nem véleményezték, így hallgatólagosan elfogadottnak tekintették a határozatot. 2012 áprilisában a megyei tanfelügyelőség véleményezését is kérték, innen sem jött válasz a törvényes 30 napos határidőben. Közben az RMDSZ 2012 áprilisában hivatalosan kérte, hogy váltsák le Baciut igazgatónőt, mivel a kétnyelvű tábla adományozásakor visszaélt hatalmával. Mindezek ellenére június 13-án megszületett az iskolaszéki döntés, és a szóban forgó igazgatónő is aláírta az erre vonatkozó jegyzőkönyvet. 2012 augusztusában a városi tanács és a polgármesteri hivatal kijelölte képviselőjét az iskolaszékben. Novemberben a Dr. Bernády György Alapítvány saját költségére elkészíttette az iskolanévtáblát, és ezt a szülői bizottságnak adományozta. Ezen a kerekasztal-megbeszélésen a Bernády-névadás kezdeményezői, valamint az RMDSZ politikusai, Benedek István, Borbély László, Frunda György, Kerekes Károly megegyeztek abban, hogy az új tanügyi törvény előírásainak tiszteletben tartása érdekében a 2-es iskola névváltozási eljárását elölről kell kezdeni. S azt is megígérték a politikusok, hogy a parlamenti választásokat, illetve az ünnepeket követően ismét terítékre kerül az ügy.
Végül ennek megfelelően, a 2012–2013-as iskolai év első iskolaszéki ülését sok halogatás után 2013. január 17-re tűzték ki, amikor dr. Benedek István (az önkormányzatot képviseli az iskolaszékben) javasolta az iskolanévadást is, de ezt a napirendi pontot az iskolaigazgató kérésére január 24-ére elnapolták. A január 17-i gyűlésen a vezetőségi tanács román tagjai aggodalmukat fejezték ki, hogy a magyar személyiségről elnevezett iskola azt jelentené, hogy a román tagozat megszűnik ebben az iskolában, sőt az is felmerült, hogy vezetőségváltás lesz, amelynek célja, hogy magyar legyen az oktatási intézmény vezetője. A szülők ezt a hamis vádat visszautasították, és beadványban kérték az iskola álláspontját a magyar tagozatot érintő sértő megnyilvánulásokkal szemben. Annak ellenére, hogy a szülői akciócsoport személyes tárgyalása nyomán Borbély László és Markó Béla ígéretet tettek arra, hogy a névadásnak nem lesznek politikai vetületei, a január 24-i iskolaszéki ülésen az iskolaigazgató továbbra is ellenezte a névadást, sőt megkérdőjelezte az iskolaszék megalakulásának jogosságát.
Az iskolaszéki ülésen jelen levő Csegzi Sándor (a polgármesteri hivatal megbízottja az iskolaszékben) lapunknak elmondta, valóban nehéz döntés született, hiszen el kellett oszlatniuk az oktatási intézmény vezetőségének aggodalmait az iskola jövőjét illetően, azt, hogy az iskolából nem helyezik át a román tannyelvű osztályokat, és nem kerül az intézmény élére magyar igazgató. Azzal érveltek, hogy a Marosvásárhelyen levő 13 középiskola közül egy sem viseli magyar személyiség nevét, s mi sem lenne méltóbb, mint az, hogy a várost korszerűsítő dr. Bernády György neve olyan épületre kerüljön, amit ő építtetett. Arról is biztosították az oktatási intézmény képviselőit, hogy az iskolaszék, a polgármesteri hivatal, illetve a helyi tanács képviselői felvállalják az ügyből fakadó konfliktuskezelést a tanárok-szülők, diákok-diákok, tanárok-tanárok között. Végül 5-4 arányban sikerült megszavaztatni, hogy a 2-es számú iskola dr. Bernády György nevét viselje, a testület elutasította, hogy a tanintézet iskolaközpont legyen.
Dr. Benedek István, a városi tanács RMDSZ-es frakcióvezetője elmondta, a következő lépésben össze kell üljön a helyi tanács névadó bizottsága, itt nem akadályozza majd meg senki az elnevezést, utána a korábbi eljárásnak megfelelően konzultatív jelleggel a megyei névadó bizottság elé terjesztik az iskolaszéki döntést. A tanácsos ígéretet tett arra, hogy megsürgeti az eljárást, mert szeretné, ha a helyi tanács februári soros ülésén napirendre tűznék a névadást. A politikus reményét fejezte ki, hogy a tanácsban lesznek olyan józan gondolkodású kollégák, akik az RMDSZ mellé állnak és megszavazzák a határozattervezetet. Mindezek ellenére, a tanügyi törvénynek megfelelően, hivatalosan az iskola az új tanévben szeptember elsejétől veheti fel a dr. Bernády György nevét.
A Szülői akciócsoport a Bernády György névadásért, illetve a CEMO polgárjogi szervezet szerint az iskolaszéki határozat hatalmas áttörést jelent a marosvásárhelyi általános iskolák szintjén. Az elmúlt 20 év során eddig soha egyetlenegy általános iskolában sem sikerült a vezetőségi tanácstagoknak magyar személyiség nevét megszavazni, sőt még javasolni sem. "Szilárd meggyőződésünk, hogy a sikeres szavazás elsősorban a szülők eddigi, több mint egyéves harcának köszönhető, lévén, hogy a szülői bizottság az elmúlt időben azonnal reagált, mikor törvénytelenséget vagy a magyar gyerekeket érő diszkrimináló intézkedéseket tapasztalt" – áll többek között a szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményükben. A kezdeményező civilek azt is kérték a politikusoktól, hogy három hónapon belül kerüljön a névadás a városi tanács elé, és fogadják el az iskolaszéki döntést, hogy a gyerekek a Dr. Bernády György Általános Iskolában kezdjék az új tanévet.
A jelek szerint az ügy végre sínen van…
(vajda)

Megálljt a kisebbségi jogok mímelésének!
A vásárhelyi tanács RMDSZ-csoportjának frakcióvezető-helyettese tegnap kijelentette, remélhetőleg a tavaszi vakációig kihelyezik a dr. Bernády György iskola-névtáblát.
A tanácsos elmondta, hogy a városi tanács RMDSZ- frakciója a soron következő (mai sz.m.) tanácsülésre benyújtott egy tanácsi határozat-tervezetet, amely a tanintézmények kétnyelvű elnevezéséről, illetve ezeknek a tábláknak a kihelyezéséről szól. Utalt a 2001-es helyi közigazgatási törvényre, illetve kormányhatározatra, amely kimondja, hogy a helyi közigazgatási egységek polgármesteri hivatalai kilencven napon belül kötelesek kihelyezni a kétnyelvű feliratokat azokban a helységekben, ahol a kisebbséghez tartozó lakosság számaránya meghaladja a 20%-ot.
Azóta eltelt 12 év, de Marosvásárhelyen szinte semmi sem történt ebben az ügyben, jelentette ki. – Az elmúlt mandátum alatt, 2011-ben született a 8-as számú helyi tanácsi határozat a tanintézmények kétnyelvű tábláinak kihelyezéséről, még költségvetési forrást is rendeltünk hozzá, ennek ellenére nem történt semmi. "Szerencsénkre", 2012-ben a tanügyminisztérium rendelete alapján egységesítették a tanintézmények elnevezését, ennek megfelelően a 2012–2013-as tanévtől kezdődően az új, egységesített elnevezések kellene szerepeljenek a tanintézmények homlokzatán. Kihasználva, hogy a táblákat amúgy is ki kell cserélni, nyújtottuk be újra ezt a tanácsi határozatot, ezúttal mellékeltük a hivatalos fordítást is, a félreértések és félreértelmezések elkerülése végett, mondta.
Beszámolt arról is, amiről egyébként a Népújság kedden már részletesen tájékoztatott, hogy a 2-es iskola iskolaszéke január 24-én többségi szavazattal eldöntötte, hogy az iskola felveszi dr. Bernády György városépítő polgármester nevét. A tanácsos nagyon fontos mozzanatnak, egy hosszú folyamat eredményének nevezte. Hangsúlyozta, hogy a városi tanács, illetve az RMDSZ-frakció támogatása nélkül nem születhetett volna meg a döntés. – Azt gondolom, hogy a civil szféra, a tanügyi káderek és a politikum közötti szerencsés együttműködés eredménye ez a döntés, mondta Peti.
Kijelentette: Marosvásárhely mindenhol teret veszít a környező nagyvárosokkal szemben. 2007-ben Nagyszeben elnyerte Európa kulturális fővárosa címet, amely nyomán rengeteg beruházás ment oda, 2015-re Kolozsvár Európa ifjúsági fővárosa címet nyerte el, oda is rengeteg beruházás megy. Véleménye szerint a Félsziget fesztivált Marosvásárhely a nem megfelelő magatartás, hozzáállás miatt veszítette el. – Megálljt kell mondanunk a kisebbségi jogok betartásának a mímelésére, valós kisebbségi jogokat kérünk Marosvásárhelyen és ennek érdekében mindent meg fogunk tenni, jelentette ki Peti András. Újságírói kérdésre válaszolva mondta, hogy remélhetőleg a tavaszi vakációig felkerül a 2-es iskola homlokzatára a dr. Bernády György iskolanévtábla.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely),

Telítettek az erdélyi temetők
Erdély-szerte gondot jelent, hogy zsúfoltak a sírkertek és egyre kevesebb a temetkezési hely, az önkormányzatok különböző módon próbálják orvosolni a problémát. Egyesek szerint erre krematóriumok működtetése jelenthetne megoldást, de az egyetlen erdélyi, nagyváradi létesítménynek az ortodox egyház bojkottjával is meg kell birkóznia.
Kolozsváron jelenleg mintegy 55 ezer sírhely található a temetőkben, a Házsongárd és a Monostori temető a legzsúfoltabb, ezért az önkormányzat fontolóra vette újabb sírkertek létrehozását – tudtuk meg Kinizsi Zoltántól, a városháza szakreferensétől.
Elmondta: több lehetséges helyszínt is számba vettek, végleges döntést várhatóan idén nyáron hoznak, amikor a helyi tanács elfogadja az általános városrendezési terv (PUG) végleges változatát. Mint részletezte: ahhoz, hogy egy új temetőt hozhasson az önkormányzat, tisztázni kell a telkek tulajdonviszonyát. Kinizsi szerint előfordulnak olyan esetek is, amikor valaki rendelkezik ugyan érvényes sírbérlettel, viszont a sírhelyek már megteltek, mert az érintett családban viszonylag rövid idő alatt több haláleset is történt.
Ilyen esetben a temetőigazgatóság köteles új sírhelyet biztosítani a bérlőnek. A szakreferens szerint tavaly összesen 1748 temetés volt Kolozsváron, és 285 esetben új sírhelyekbe temetkeztek. „Ez a szám valószínűleg nagyobb lett volna, viszont létezik egy olyan tendencia, hogy sokan vidéken helyezik örök nyugalomra hozzátartozóikat, ugyanis a városban egy 2010-es tanácsi határozat következtében a sírhelyek bérleti díja” – nyilatkozta Kinizsi Zoltán.
Üzlet lett a sírhelyvásárlás Marosvásárhelyen
Bár az utóbbi évtizedekben újabb temetők nyíltak meg, egyre kevesebb a temetkezési hely Marosvásárhelyen is. A történelmi egyházak sírkertjei – római katolikus, református, görög katolikus, ortodox és izraelita temetők – régóta megteltek, de hasonló a helyzet az egykori szegények és öngyilkosok temetőjével, valamint az önkormányzat kezelésében lévő létesítményekkel is. „Két évvel ezelőtt telekfelvásárlással a jeddi úti temetőt bővítettük, de annak az új része is kezd betelni. Decemberben a református egyházzal írtunk alá egy egyezséget, miszerint átadnak egy telket a remeteszegi városi temető szomszédságában, amelyet majd mi adminisztrálunk, a bevételek meg őket illetik” – vázolta a részmegoldásokat Peti András helyi tanácsos, elismervén, hogy a város rosszul áll a temetkezési helyeket illetően. Kérdésünkre, hogy ilyen körülmények között ésszerűnek tartaná-e egy krematórium építését, az RMDSZ politikusa nem óhajtott válaszolni.
Annyit mondott, hogy az önkormányzatban eddig nem volt szó ilyen kezdeményezésről. Dorin Florea polgármester több ízben is felvetette, hogy a városháza szívesen támogatna egy vállalkozót, aki krematóriumot építene, de konkrét lépések ez irányban nem történtek. Addig is a megmaradt sírhelyek felvásárlása bizonyul a legjobb befektetésnek. Ezt egy neve elhallgatását kérő ingatlanügynök is megerősítette lapunknak, aki maga is közel kétezer lejt fektetett egy ilyen üzletbe. Mint mondta, ha holnap el kellene adnia a néhány négyzetméteres területet, a befektetett összeg kétszeresét nyerné.
Magántemetők nyílnak Szatmárnémetiben
Szatmárnémetiben a magánvállalkozók is jó befektetésnek vélik a temetőnyitást – miután a régi sírkertek kezdenek megtelni, két cég is jó üzletet látott a sírkert üzemeltetésében. Az önkormányzat tulajdonában egyetlen temető van, az amaci úti, melynek befogadóképessége lassan a határához ér. A régi sírkerteket a különböző felekezetek adminisztrálják, azonban két-három éve az egyházak is jelezték: kezdenek betelni temetőik. A városban 2010 őszén nyílt az első magántemető a Károlyi úton, ahol a beruházó szerint 8 hektáron közel 10 ezer férőhelyet biztosítanak.
Az ökumenikus sírkertben az összes, temetéssel kapcsolatos szolgáltatás igényelhető, és rendelkezik egy 300 helyes, urnák elhelyezésére kialakított részszel is. Az említett vállalkozás mellett egy újabb magántemető is nyílhat a városban, lapunk értesülései szerint a beruházás hamarosan elkészül. Mindemellett az ortodox egyház is nyújtott be kérelmet az önkormányzathoz temetőnyitás engedélyezésére, így hamarosan megoldódhatnak a temetkezési gondok. Szatmárnémetiben egyébként sem a hatóságok, sem magánszemélyek nem foglalkoznak hamvasztással.
Ortodox bojkott a váradi krematórium ellen
Nagyváradon ellenben a krematórium jelenheti a megoldást a temetkezési gondokra. A Rulikowski temető területét ugyanis az elmúlt évtizedben kétszer is bővítették, ám a hely még így is szűkösnek bizonyul, és további bővítésekre bajosan lesz lehetőség, mivel az évek folyamán a temetőt teljesen körbenőtte a város. A legutóbbi bővítéskor, 2011 nyarán 57 500 négyzetmétert csatoltak hozzá a köztemetőhöz.
Működőképes megoldásnak tűnne a hamvasztások számának növelése, ám az ortodox egyház befolyása miatt ez a szokás még mindig nem elterjedt Váradon. A város első, az ország második humánkrematóriuma tavaly nyáron nyílt meg a Borsi úton. A Phoenix magáncég tulajdonosa, Dorin Gherghev épp a fentebb felsorolt okokra építette vállalkozását, felismerve, hogy a hagyományos, koporsós temetések a világ többi országához hasonlóan itt is lassan háttérbe szorulhatnak gyakorlati okokból. A vállalkozó szerint havonta több tíz hamvasztást végeznek a Svédországból importált, modern felszereléssel. Az elhunytakat hozzátartozóik nemcsak Váradról, hanem egész Erdélyből ide hozzák, hiszen csak Bukarestben van hasonló létesítmény.
Dorin Gherghev szerint a Sergiu Nicolaescu román filmrendező halála és hamvasztása körüli médiahisztéria csak jót tett vállalkozásának, hiszen felhívta a figyelmet az alternatív megoldásra. A vállalkozó jó kapcsolatokat ápol a református és a római katolikus egyházakkal, az ortodox egyház azonban nem hajlandó elfogadni, hogy egyesek a hagyományos temetés helyett a hamvasztást választanák – egyes ortodox papok állítólag felajánlották, hogy eljönnének a krematóriumba kérésre megtartani a gyásszertartást, de csak titokban, ez pedig számára nem elfogadható.
Azok a családok egyébként, amelyek vallási szertartást szeretnének a hamvasztás helyszínén, megszervezhetik azt az elhunyt egyházközségéhez tartozó lelkésszel, vagy megbízhatják a szervezéssel a krematórium vezetőjét – ez utóbbi esetben a fugyivásárhelyi református vagy római katolikus pap jön el Váradra. Gherghev egyébként biztos benne, hogy az ortodox egyház anyagi okokból bojkottálja a krematóriumot: egy hamvasztás költségei ugyanis koporsóval együtt sem haladják meg a 950–1000 lejt, míg egy hagyományos temetés esetében már csak a koporsó ára 1000–1500 lej, a szertartásért az ortodox egyháznak fizetett összegről nem is beszélve.
A katonaság az akadály Sepsiszentgyörgyön
Sepiszentgyörgyön a katonaság lőtere miatt nem tudják bővíteni a temetőket. A helyi önkormányzat régóta kéri a hadügyminisztériumtól a református és a köztemető mellett levő lövészeti gyakorlótér területét. Évekkel ezelőtt a magyar történelmi egyházak és az ortodox egyház képviselői is aláírták a kérést, hogy a minisztérium legalább azt a 27 hektáros területet adja át az önkormányzatnak, amit legelőnek adtak bérbe a városnak. Erre azért volna szükség, hogy orvosolják a felekezetek temetkezési gondjait, a templomkertekben kialakított temetőkben ugyanis kevés a hely.
A Szemerja negyedi református templom kertjében már nincs hely új sír létrehozására, ezért hat évvel ezelőtt 1,4 hektáron új temetőt alakítottak ki, a Makovecz Imre által tervezett új ravatalozóház körül, ahol 1500 örökléthely fért el. A katonai lőtér szomszédságában levő Vártemplom temetőjében már alig van bérelhető hely. A múlt század elején létrehozott, az önkormányzat által működtetett közös temetőben egyelőre nincsenek gondok. A négy hektáron elterülő sírkertben mintegy tízezer sírhely van, és még legalább tíz évig folyamatosan biztosítani tudják az örök nyugvóhelyet.
Új temetők létesülnek Székelyudvarhelyen
Székelyudvarhelyen is beteltek a belvárosi egyházközségek által adminisztrált temetők, sem a reformátusoknál, sem az unitáriusoknál nincs megvásárolható sírhely. Gede Mátyás, a belvárosi református egyházközség lelkésze elmondta, hogy hamarosan a város szélén levő, a Jézus szíve kápolna mögötti, 2,5–3 hektáros területet is temetővé alakítják. Így valószínűleg jövőtől már ide lehet temetkezni. Hasonló helyzetben van a belvárosi unitárius egyházközség is. Két évvel ezelőtt megtelt a Tábor lakótelepi temető, így a város szélén, a szombatfalvi református és római katolikus temető szomszédságában alakítottak ki temetőt.
Kedei Mózes, a belvárosi unitárius egyházközség lelkésze közölte, hogy a szombatfalvi temetőben remélhetőleg fél évszázadra elég sírhely lesz. A Szent Miklós-hegyi katolikus temetőt nemrégiben bővítették ki, ugyanis a plébánia tulajdonában van a szomszédos telek, a Pap-kert is, ahol még 20–30 évre elegendő sírhelyet tudnak kialakítani – tudtuk meg Derzsi Andrástól, a plébánia gondnokától.
A temetők bővítését tervezik Csíkszeredában is, a Kalász lakótelepi temető bővítésére vonatkozóan ugyan elkészült a megvalósíthatósági tanulmány, de ezt a tanácsnak is jóvá kell hagynia, így a beruházásra várni kell. Szőke Domokos alpolgármester szerint a dokumentumot ki kell egészíteni, ezért csak a következő időszakban kerülhet a testület elé. Elfogadása után elkezdődhet a tervezés, majd a kivitelezés, amely akár több szakaszban folyhat, a rendelkezésre álló források függvényében.
Krónika (Kolozsvár),

Marosvásárhely történetének kezd irodalma lenni
A Mentor Könyvkiadó két frissen megjelent, történelmi tematikájú tanulmánykötetét mutatták be csütörtökön este Marosvásárhelyen a Bernády Házban. A Marosvásárhely történetéből és A Maros megyei magyarság történetéből című könyvnek a harmadik kötete látott napvilágot, ezeket ismertette a szerkesztők és szerzők jelenlétében Spielmann Mihály történész, a kiadó megbízottja, maga is egyike a szerzőknek.
Marosvásárhely történetének kezd irodalma lenni – hangzott el a bemutatón, hiszen olyan történészei vannak a városnak, mint Pál-Antal Sándor nyugalmazott levéltáros, Szabó Miklós történész, illetve az őket követő fiatal történész kutatók, régészek, akiket érdekel a város múltja, akik nem „kötelező" témákról írtak, olyasmiről, amiről eddig nem írt senki, vagy, ami „divatos", hanem ami érdekli őket, amit kutatnak.
A Marosvásárhely történetéből című kötet szerzői közül Berekméri Árpád Róbert arról az ispotályról ír, amelynek iratai a református egyház levéltárában találhatók, Rüsz-Fogarasi Enikő a vagyon-örökítés témáját járta körül a Fejedelemség-kori Marosvásárhelyen, Simon Zsolt a Marosvásárhely késő középkori piackörzetéről végzett kutatásait teszi közzé, Takács Péter a régi Vásárhely piacszervező erőterét, Tamási Zsolt a felsővárosi állami elemi iskolák első évtizedeiről, Zepeczáner Jenő azokról a marosvásárhelyiekről közöl tanulmányt, akik a székely fürdőkön üdülnek.
Szabó Miklós a marosvásárhelyiek külföldi egyetemjárásáról, Fodor János Bernády György második polgármesterségéről, Pál-Antal Sándor Marosvásárhely Bernády általi vízművesítéséről közöl tanulmányt, Sebestyén Mihály a marosvásárhelyi Bethlen Gábor Szabadkőműves Páholy Anyakönyvéről értekezik.
A tanulmánykötet a sorozat harmadik darabja, a Mentor Kiadónál megjelent, várostörténeti írásokat tartalmazó gyűjtemények közül sorrendben a negyedik – ismertette Szőcs Katalin, a kiadó munkatársa. A szerzők, erdélyi és magyarországi kutatók, segítséget nyújtanak szakmabelieknek és laikusoknak egyaránt, hogy részleteiben is jobban megismerjék és megértsék a város múltját.
A Maros megyei magyarság történetéből című kötet 17, az eredeti témához kapcsolódó tanulmányt tartalmaz. Néhány ezek közül az Erdély közép-és újkori történetében jelentős szerepet játszó családok történetét, illetve birtokviszonyait ismerteti. Úttörő kutatás a középkori erdélyi magyar nemesség életmódjára, birtokszerzésére vonatkozó, a gazdaságtörténeti vizsgálódások, piackörzetek megállapítása, vagy a főrdőkultúra kialakulása Maros és Udvarhely megyében. Ugyanakkor magyarázatot nyújt a magyar királyok székelyföldi kultuszára is, feltárja például a nyárádszeredai fejedelemválasztás körülményeit, helyet kap a kötetben a két világháború közötti oktatás-, egyháztörténeti-, szakrális múzeum-történeti, pestis-járvány történeti és az első világháborús sajtó által végzett tájékoztatást vizsgáló tanulmány is.
A tanulmányok szerzői: Balázs Lajos, Boér Hunor, Csáki Árpád, Egyed Ákos, Garda Dezső, Gidó Csaba, Józsa András, Koszta István, László Márton, Nemes Gyula, Pál-Antal Sándor, Szekeres Attila István, Takács Péter, Tamási Zsolt, Weisz Szidónia, Zepeczáner Jenő.
A két kötet szerkesztője Pál-Antal Sándor és Simon Zsolt, akik a szerzőkkel együtt dedikáltak a könyvbemutató után.
Maszol.ro,

Negyvenéves a Haszmann Pál Múzeum
A Csernátoni Haszmann Pál Múzeum és Népfőiskola idei első rendezvénye február 5. és 7. között zajlik, amikor 10–14 óráig csoportonként kétórásra tervezett múzeumi tevékenységre várják az I–VIII. osztályos tanulókat, akik ez idő alatt a háromszéki farsangi szokásokról hallhatnak vetített képes előadást – tudtuk meg Dimény-Haszmann Orsolya muzeológustól.
Azt is közölte: filmvetítés is lesz, amely a híres csernátoni lovas maszkázás múltjába enged betekintést. A kézműves-foglalkozáson farsangi álarcok, maszkok, kiegészítők készülnek különféle technikákkal, de a régi fonóházak életével is lehet ismerkedni.
Április 1. és augusztus 31. között Haszmann László és Haszmann Lajos irányításával folytatódik a székelykapu-faragó mesterek képzése (ez a 2009-ben megkezdett program folytatása), melybe minden érdeklődő mester bekapcsolódhat. Április 2–5. között Gyermekvilág régen és ma címmel múzeumi órát, múzeumpedagógiai foglalkozást tartanak. A költészet napján, április 11-én a Tollforgató – Betekintés írók, költők műhelyébe nevű rendezvényt szervezik meg. Május 18-án tartják a Betekintő az alkotóműhelybe – bútorfestés, fafaragás, nemezelés című bemutatót, illetve nyitott műhelyfoglalkozást. Május 31-én gyermeknapot ünnepelnek a múzeumkertben a kézdivásárhelyi Bóbita Játszóház közreműködésével.
Június 22-én idén is megszervezik a Múzeumok éjszakáját. Augusztus 17-én nyílik a múzeum anyagából a Csipkecsodák című időszakos kiállítás. Szeptember 6–8. között második alkalommal szervezik meg a Vakációbúcsúztató / KaPoCs, amely összeköt, Élő népművészet a Kárpát-medencében nevű tevékenységüket.
A múzeum idén ünnepeli fennállásnak 40. évfordulóját, melynek jegyében több rendezvényt is tartanak az év során. Az évfordulós ünnepségsorozat kiemelt programjai szeptemberben lesznek: 20–21-én Csernátoni burrogtató címmel állandó kiállítás nyílik a mezőgazdasági szerszám- és gépgyűjtemény felújított, újra beüzemelt darabjaiból, az eseményt gépésztalálkozóval kötik össze. Szeptember 22-én fotókiállítással és könyvbemutatóval, Múltba néző címmel elevenítik fel a Haszmann Pál Múzeum múltját. A téli hónapokban sem áll meg az élet, próbálnak minél több olyan programot szervezni, amivel a gyerekeket, felnőtteket egyaránt becsalogatják a múzeumba: lesz adventikoszorú-készítés, majd decemberben kézműves- foglalkozások során karácsonyi alkotóműhelyt működtetnek. Ezek mellett továbbra is rendszeresen megjelenik a Csernátoni Füzetek időszakos kiadvány, amely az indulása óta eltelt több mint húsz év alatt hatvan lapszámot ért meg.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Vásárhelyről, vármegyéről
Kettős könyvbemutató a Bernády Házban
A marosvásárhelyi Mentor Kiadó két új, hiánypótló és jelentős kötetét mutatták be csütörtök délután a Bernády Házban. Mindkét kiadvány városunkhoz köthető, hiszen a köteteket – A Marosvásárhely történetéből III., illetve A Maros megyei magyarság történetéből III. című könyveket – felkért történészek tanulmányai alkotják. A kiadó képviseletében Szőcs Katalin üdvözölte a telt házas közönséget, a két sorozat legújabb köteteit a társszerző Sebestyén Mihály méltatta a szerkesztők – Pál Antal Sándor és Simon Zsolt jelenlé-tében.
– Marosvásárhelynek kezd irodalma lenni, az utóbbi 15 évben számos, a várossal foglalkozó kiadvány jelent meg, egyre több várostörténeti munkát láthatunk a könyvespolcokon. Pál Antal Sándor az utóbbi húsz évben aratja le több évtizedes levéltári munkásságának, kutatásának babérjait. És az utóbbi húsz évben felnőtt egy történésznemzedék, amelynek tagjai ugyancsak kutatják a város történelmét. A harmadik kiadvány elegáns kötet, amely nem muszájtémákról szól. Meglehetősen széles spektrumú, a tanulmányok terjedelmesebbek, minden történelmi kort magukba foglalnak. Berekméri Árpád Róbert például hadtörténész, de ezúttal Marosvásárhely első szociális intézményéről, az ispotály történetéről értekezik, Rusz Fogarasi Enikő pedig az örökösödési perekkel foglalkozik, ezekből a fejedelemségek korának mindennapjai bontakoznak ki. Simon Zsolt tanulmánya Vásárhely középkori piackörzetéről szól. Újabb történet a XX. század, amely egyre fontosabb lesz, hiszen most válik az anyag hozzáférhetővé. Pál Antal Sándor például a huszadik század eleji vízművesítésről ír, amelynek 1908-as elkészültével Vásárhely belépett a civilizált városok sorába. Fodor János Bernádyt dolgozta fel – nem a sikeres polgármestert, hanem azt, akinek a Trianon utáni Romániában kellett megállnia a helyét. Ismét a polgármesteri székbe került, de ezek nem voltak sikeres évek. A kudarctörténet oka a román rendszer idegenkedése a Bernády-féle gondolatoktól. Szabó Miklós a vásárhelyiek külföldi egyetemjárásával foglalkozik, Tamási Zsolt a vásárhelyi iskolákkal a Bernády-korszakban, míg Zepeczaner Jenő a XIX. század második felének fürdőéletével.
A Maros megyei magyarság történetéből című kiadványban az előzőnél is több tanulmány (16, míg a Marosvásárhely történetéből című könyv esetében 10) szerepel. Balázs Lajos a szent királyok kultuszát és a székelyeket, illetve e kettő viszonyát kutatja, Weisz Szidónia középkort tanulmányozó történész Somkeréki Antalról, Luxemburgi Zsigmond egy közeli hűbéreséről értekezik karriertörténeti munkásságában, Egyed Ákos a nevezetes nyárádszeredai fejedelemválasztást taglalja – ahol mindenki ott volt, csak a fejedelem, Bocskai hiányzott. Garda Dezső a Lázár család marosszéki ágáról, Gidó Csaba a nyárádmenti kisvasútról szól, az utolsóról, ami a Monarchiában elkészült. Józsa András pedig arról értekezik, hogy az Anghelescu-féle törvénnyel hogyan sorvasztották el a sóvidéki oktatást. László Márton krimiszerűen ír a vadadi kulákgyilkosságról, Nemes Gyula nagyernyei helytörténész a marosszéki sírfeliratokkal foglalkozik, Pál Antal Sándor a legnagyobb székelyföldi pestisjárványt kutatta. Szekeres Attila István Radnótról és az ottani kastélyról ír, míg Tamási Zsolt a katolikus alsópapságnak az 1848-as forradalomban betöltött szerepét, törekvéseit vizsgálja. Zepeczaner Jenő tanulmányának második részét ebben a kötetben olvashatjuk, itt Maros-Torda vármegye fürdőéletéről van szó a dualizmus korában.
E kötet is igen komplex, átfogó kiadvány, eltűnnek a fehér foltok, és helyettük ott vannak az újabb adatok – mondta részletes méltatásában Sebestyén Mihály, majd Pál Antal Sándor szólt a kötetek előéletéről, a két sorozatról és a 12 esztendő alatt megjelent három-három kiadványról.
Az estet Simon Zsolt felszólalása zárta, a társszerző-szerkesztő történész a tanulmányok sokszínűségét, a választott témák gazdagságát emelte ki, és megemlítette: a mesterképzősöktől a nyolcvanéves akadémikusokig terjed a szerzői gárda, az írások legtöbbje eddig nem vizsgált kérdésekről szól.
– A XV. századi nemességről alig van szó, ez esetben három tanulmány is foglalkozik a témával, és megemlítendő Spielmann Mihály munkája is: ő a marosvásárhelyi szabadkőművességgel, annak lajstromával foglalkozott – hallottuk az érdekes könyvbemutató végén, a szerzői dedikációk előtt.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),

Kisebbség- és keresztényellenesség az EU-tagjelölt országokban
A Benes-dekrétumokról, a szlovákiai magyarok állampolgárságáról, illetve a kisebbségellenes megnyilvánulásokról is szóltak magyar európai parlamenti (EP-) képviselők a testület strasbourgi plenáris ülésén, a hétfő éjjel elhangzott egyperces felszólalások között. Tőkés László néppárti képviselő kisebbség-, illetve keresztényellenes megnyilvánulásokat tett szóvá.
Törökországi híradások és az Amnesty International közleménye a törökországi örmények ellen elkövetett, nem egy esetben halálos kimenetelű erőszakos cselekményekről számolnak be. „A támadások rávilágítanak arra, hogy mennyire elviselhetetlen örménynek lenni Törökországban” – állapítja meg az egyik kisebbségi örmény forrás. Az előre kiterveltnek mutatkozó, rendszeres és célzott terrorakciók mögött feltehetően azok a török szélsőséges nacionalista erők állanak, melyek az 1915-ös örményellenes genocídium szellemében az ország teljes etnikai „purifikációjára” törekszenek, és ennek céljából a többségi iszlám keresztény-ellenességet provokálják, valamint a védtelen örmény-keresztényeket igyekeznek megfélemlíteni.
A terroristák – jelképes módon – az Isztambulhoz tartozó Samatya települést választották ki célpont gyanánt, mely nyolcezres örmény közösségével az Örmény Ortodox Pátriárkátus székhelyéül szolgál. Hazai vizekre evezve, Szerbiában szintén olyan őshonos kisebbségi – magyar – településeken folytatódik nemzeti közösségünk provokálása és megfélemlítése, mint a délvidéki Temerin. A szerb hatóságok cinkos magatartása közismert. A múlt heti temerini „magyarverés” esetében még attól sem riadtak vissza, hogy magukkal a szerb huligánok által helybehagyott magyar ifjakkal szemben is kivizsgálást indítsanak, ittas állapotban véghezvitt verekedés címén. A szerbiai viszonyok a korábban elkövetett magyar- és németellenes tömeggyilkosságok tekintetében is párhuzamba vonhatók a törökországiakkal.
A két ország márcsak azért is egymás mellé állítható, mivel az Európai Unió két tagjelölt országáról van szó. Tegnap esti, napirend előtti felszólalásában, az EP strasbourgi plenáris ülésén ezt emelte ki Tőkés László európai képviselő, határozottan felemelve szavát a világszerte felerősödött keresztényellenességgel, valamint a térségünkben szűnni nem akaró magyarellenességgel szemben. Az erdélyi képviselő az európai csatlakozás kizáró jellegű előfeltételeként hangsúlyozta a nemzeti és vallási kisebbségek védelmének a megkövetelését – hiszen az Emberi Jogok Európai Egyezménye, valamint a „koppenhágai kritériumok” is ezt teszik kötelezővé. Strasbourg, 2013. február 5.
F E L S Z Ó L A L Á S
Két uniós tagjelölt országból érkeztek hírek kisebbség-, illetve keresztényellenes megnyilatkozásokról. Törökországban az „örmény holokauszt” (1915) gyászos emlékét idézi az, a rendszerint idős, magatehetetlen örmény asszonyok ellenében, Samatya keresztény körzetében elkövetett, erőszakos támadássorozat, mely halálos áldozatokat is követelt.
Szerbiában a véres balkáni háború etnikai tisztogatásaira emlékeztetnek a Temerin magyar városban sorra került, újabb erőszakos cselekmények, melyeknek múlt héten ártatlan magyar fiatalok voltak az elszenvedői.
Mindezek kapcsán, ezúton hívom fel az Európai Parlament, a Bizottság és a Tanács figyelmét arra, hogy – a „koppenhágai kritériumok” értelmében – mindkét tagjelölt ország esetében kizáró jellegű csatlakozási feltételként érvényesítse a nemzeti és vallási kisebbségek védelmének követelményét.
Strasbourg, 2013. február 4.
Tőkés László
EP-képviselő
Erdély.ma,

Közösen Székelyföldért
Az idei Székelyföld-szintű rendezvények menetrendjéről egyeztettek a Kovászna és Hargita megyei önkormányzat vezetői tegnap a megyehatáron, a tusnádfürdői tulajdonban, ám Sepsibükszádon levő Csíki Határ fogadóban.
A megyeháza közleménye szerint egyeztettek a IV. Székelyföldi Napok rendezvénysorozatáról. Ennek nyitóeseménye az első alkalommal megtartandó Székelyföldi Fotóbiennále lesz május 10-én. Az Óriáspince-tető ismét helyet ad a Székely Vágtának, júniusban Csernátonban tartják az Aquarius borvízfesztivált. Közösen szervezik meg az Ezer Székely Leány találkozót Csíkszeredában és Csíksomlyón, a Székelyföldi Kerékpáros Körversenyt és a Székelyföldi Családok Napját. Hagyományteremtő szándékkal megszervezik az első Székelyföldi Önkéntes Tűzoltóversenyt. Az önkormányzatok közös tévéműsorok forgatását is tervbe vették, hogy szélesebb közönségnek mutassák be a régió vendégforgalmi látványosságait, szabadidős programkínálatait, gasztronómiai sajátosságait.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Kétezerötszáz év börtönbüntetés Erdélyben
Tófalvi Zoltán nagysikerű előadása 1956 erdélyi mártírjairól a Budapesti Székely Kör estjén 2013. január 9-én
Amikor az 1956 erdélyi mártírjai című, tíz kötetesre tervezett sorozatot és forráskiadványt 2007-ben elindítottuk, az akkor rendelkezésünkre álló periratok, levéltári dokumentumok alapján – a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadóval teljes egyetértésben – úgy képzeltük el: a tizenkét kivégzéssel, a kiszabott büntetések összeadása révén kétezerötszáz év börtönbüntetéssel záruló, úgynevezett „hazaárulási perek” - csak a Szoboszlai Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett politikai perben a tíz halálos, és végrehajtott ítéleten kívül a további negyvenhét vádlottat ezerháromszáz év fegyházbüntetéssel, életfogytiglani kényszermunkával sújtották – bevezető tanulmányai, papírra rögzített, legépelt tervezetei, elkobzott bűnjelei, kihallgatási jegyzőkönyvei, ítéletei, az életrajzi adatok, a letartóztatáskor készült fotók, a hely- és névmutatók – úgymond – „beleférnek” három vaskos, egyenként 750-800 oldalas kötetbe. A negyedik kötetet pedig a „hazaárulási perek” túlélői visszaemlékezéseinek szenteljük – mondta Tófalvi Zoltán történész előadása kezdetén 2013. január 9-én a Budapesti Székely Kör rendezvényén.
Az idén indított Székely Akadémia első rendezvényén, a budapesti Aranytíz Kultúrház épületében megtartott rendkívül érdekes előadásában a történész hangsúlyozta: – A „hazaárulási perek” néven ismert és a kollektív emlékezetben is ekként aposztrofált bűnvádi eljárások és kirakatperek során 102 személyt ítéltek el. A nagyszámú és rendkívül súlyos ítéletek – a négy „hazaárulási perben” tizenkét személyt ítéltek halálra és végeztek ki, huszonegy személyt életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, hatvanhat személyt pedig négy és huszonöt év közötti börtönbüntetéssel sújtottak – szerves részét képezték az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó, és annak ürügyén 1956. október 24-én kezdődött és 1965-ig tartó retorziónak, megtorlási hullámnak. Egy 1967. évi belügyminisztériumi összesítés szerint politikai okokból 1954 és 1967. december 31-e között összesen 32.840 személyt tartóztattak le.
Tófalvi Zoltán rámutatott: – A Szekuritáté szervei 1950 és 1968. március 31-e között összesen 91.333 személyt tartóztattak le. A magyar forradalom eszméivel való azonosulás, a különböző szervezkedési kísérletek felfedezése, felgöngyölítése kapóra jött és kiváló ürügyet jelentett a belső ellenzék likvidálásához, akár fizikai megsemmisítéséhez is. 1956 és 1962 között, tehát hat év alatt összesen 24.629 személyt tartóztattak le. A retorzió 1958-ban és 1959-ben tetőzött, a „csúcsot” 1959 jelentette – ekkorra göngyölítették fel a szervezkedések, szervezkedési kísérletek döntő többségét –, 8.910 személyt tartóztattak le. Az Állambiztonsági Tanács akkori alelnöke, Constantin Stoica vezérőrnagy által szignált összegzés elismerte, hogy a „belügyi szervek által végrehajtott letartóztatások jelentős része indokolatlan volt”.
Az 1950 és 1968. március 31-e között letartóztatott 91.333 gyanúsított közül 73.636 személyt állítottak bíróság elé. Rajtuk kívül adminisztratív okokból 25.740 személyt internáltak különböző munkatáborokba, megsemmisítő munkatelepekre, 1949-től kezdődően 60.000 személy számára jelöltek ki kényszerlakhelyet. A Nicolae Ceauşescunak szánt összesítés szerint a munkatáborokba internált 25.740 személy közül 4865 paraszt volt – mindannyian az erőszakos kollektivizálás áldozatai -, 4626 munkás, 3423 tisztviselő, 694 kereskedő, 514 volt katonatiszt, altiszt az egykori királyi hadseregben, 857 tanító és tanár, 408 orvos, 218 újságíró és művész, 498 mérnök, 1968 ügyvéd, 33 volt gyáros, 296 nyugdíjas, 45 volt földbirtokos, 2420 foglalkozás nélküli, 315 diák és egyetemi hallgató, 823 pap és 76 egykori rendőr.
Hasonlóan megdöbbentő adatokat tartalmaznak a kiszabott büntetések indokolatlan méretei – mondta Tófalvi Zoltán. A 73.636 bíróság elé állított személy közül 25.441 személyt 1 és 10 év közötti börtönbüntetéssel sújtottak, közülük 2890 legionárus, 1568 az egykori történelmi pártok tagjai, 20.983 más társadalmi kategóriából származó, büntetlen előéletű. 1-25 év közötti börtönbüntetésre 5609 személyt ítéltek, közülük 1682 legionárus, 503 egykori polgári pártok tagjai, 3424 büntetlen előéletű. Életfogytiglani kényszermunkára 290 személyt ítéltek, közülük 71 legionárus, 28 történelmi pártok tagja, 191 büntetlen előéletű. 1950 és 1968. március 31-e között 129 személyt ítéltek halálra, közülük 34 legionárus, 10 egykori történelmi pártok tagja, 85 más kategóriájú és büntetlen előéletű.
A rendkívül súlyos ítéletek mindenike a bukaresti, kolozsvári és jászvásári hadbíróság számlájára írható. Futószalagon hozták az életfogytiglani és halálos ítéleteket. A halálos ítéletekről, kivégzésekről nincsenek pontos adataink. 1958-ban például 34 halálos ítéletet hajtottak végre, de a tényleges adat ennél jóval magasabb. Ezt bizonyítja, hogy 1958-ból 27 nevet említenek, de a Szoboszlai-per tíz kivégzettje közül csak három név szerepel, az érmihályfalvi csoportból kivégzett Sass Kálmán lelkészt és dr. Hollós Istvánt meg sem említik. A túlélők visszaemlékezése szerint a politikai foglyok számára fenntartott börtönökben az életkörülmények a szovjet Gulágokon megtapasztalt állapotoknál is rosszabbak voltak. Ez ellen csak a szamosújvári rabok lázadtak fel 1958. július 14-én, a francia forradalom napján. Ennek a börtönlázadásnak aktív résztvevője, szenvedő alanya volt Szilágyi Árpád, a Bolyai Tudományegyetem IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatója, aki még gimnazista korában, 1952-ben az erőszakos kollektivizálás ellen plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, Gyergyószárhegyen. Ezeken a plakátokon először használta a „Fekete Kéz” aláírást. A magyar forradalom idején egyetemi hallgatóként levelet írt a Budapesten megjelenő Irodalmi Újság szerkesztőségének, és a levéltitok szentségében naivan bízva részletesen beszámolt a Bolyai Egyetemen kialakult lelkes hangulatról, a diákok nagy részének a forradalom melletti elkötelezettségéről. 1956. november 1-jén a karon néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartóztatták le, előbb hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték, később a „Fekete Kéz” nevű szervezetben való részvételéért a Kolozsvári Katonai Törvényszék – a korábbi büntetés „megfejeléseként” – 22 év börtönbüntetéssel sújtotta. 1964. július 27-i szabadulása után Balánbányán dolgozott, 1989-ben politikai menedékjogot kapott az Amerikai Egyesült Államokban, Saint Louisban. Ott írta meg és angol nyelven publikálta a The Victime – Az áldozat - című visszaemlékezését. 2003-ban visszatelepedett Csíkszeredába.
A „Bolyai” tudományegyetemen a forradalom napjaiban kialakult, a budapesti, szegedi, debreceni egyetemeken számtalan visszaemlékezésből, önálló kötetekből már megismert forrongással teljesen azonos hangulatról a Csíkszeredában élő Nagy Benedek (a Bolyai Tdományegyetem első csoportjának perében öt év börtönbüntetéssel sújtották), Páll Lajos korondi festő-költő (a Bolyai harmadik csoportjában perében hat évre ítélték) és Szilágyi Árpád leveléből értesülhetünk. Ezek a levelek teljes terjedelemben és jegyzetapparátussal Tófalvi Zoltán köteteiben látnak napvilágot.
A történész érdekes összefüggésekre világított rá: – A „magyar” vonatkozású, a magyar vádlottak elleni perekben a mellényszabóból gyors talpalással „hadbíróvá” előléptetett Macskási Pál őrnagy, majd ezredes „jeleskedett”. A periratokból, visszaemlékezésekből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy a vádlottakból, elítéltekből a magyar forradalom eszméivel való azonosulásnak még az írmagját is ki akarta irtani. Az általa elnökölt tanács a legszigorúbb ítéleteket hozta. Életútjának, szerepének pontos felderítése további kutatásokat igényel, de a rendelkezésünkre álló adatok bizonyítják: Macskási Pállal végeztették el a janicsár munkát.
A 15 év börtönbüntetésre ítélt báró Bánffy István megőrizte Macskási Pál halálakor a kolozsvári Igazság napilapban megjelent gyászjelentést, amely a „drága jó férj, édesapa, szomszéd, jóbarát” emlékét hivatott idézni. A minden nehézségen felülkerekedő arisztokrata a gyászjelentés oldalára odaírta: „hamarabb is meghalhattál volna!”
P. Ferencz Béla-Ervin Ferenc-rendi szerzetes a börtönből való szabadulása után megkereste Macskási Pál nyugalmazott ezredes sírját a Házsongárdi temetőben – minden „nagy embert” Erdély Pantheonjában helyeznek örök nyugalomra -, és „megköszönte az életfogytiglani kényszermunkát, a mérhetetlen szenvedést, megbocsájtott neki, majd imádkozott üldözőjéért. Macskási Pál „utóéletének” van egy teljesen ismeretlen fejezete, ami engem a szülőfalujához őszintén ragaszkodó korondiként ma is sokkol – mondta az előadó: – Az 1956-os elítéltek hóhérának felesége – bizonyos Bíró Berta - korondi származású volt, s a férje halála után átköltözött Marosvásárhelyre, a Budai Nagy Antal lakónegyedbe, dr. Pál-Antal Sándor történész akadémikus édesanyjának tőszomszédságába. A lányuk pedig az a Macskási Izolda képzőművésznő, akinek az 1990-es évek elején Marosvásárhelyen, Korondon is volt kiállítása, és aki a támogatói között tudhatta a Szeged-csanádi római katolikus megyéspüspököt. Amióta sorra jelennek meg az erdélyi „hazaárulási perek”-et bemutató kötetek, és publikálom az apja által szignált ítéleteket, mintha a föld nyelte volna el, kámforrá változott. „Sic transit gloria mundi” – Az evilági dicsőség múlandó – tartja a latin közmondás.
Bár látszólag a letartóztatás, a nyomozás, a kihallgatások idején nem érvényesült az „etnikai” elv, a „rendszer ellen szervezkedő elemeket” előre meghatározott klisék, sablonok szerint csoportosították – román vasgárdisták, magyar nacionalisták-irredenták, cionisták, történelmi pártok tagjai, imperialista ügynökök -, a letartóztatottak, elítéltek etnikai megoszlása azt bizonyítja, hogy a Szekuritáté a magyarok által lakott régiókban sokkal „aktívabb” volt, mint a román többségű vidékeken – hangsúlyozta az előadó.
Szoboszlai Aladár román-magyar konföderációra vonatkozó tervezete nem deus ex machina-ként, isteni beavatkozásra született, hanem – ahogyan a debreceni, veszprémi program is bizonyítja – „benne volt a levegőben”.
1959-ben felszámolták a romániai magyar értelmiségképzés legfontosabb központját, a Bolyai Tudományegyetemet. Makfalvi Gábor tanulmányának végkövetkeztetése szerint: „az ötvenes években (sem) beszélhetünk önálló, nemzeti külpolitikáról. Moszkva budapesti helytartói habozás nélkül bármikor feláldozták a szomszéd országokban élő magyar kisebbséget – cserébe azért, hogy a szovjet hatalom által elvárt „jószomszédi viszony ne sérüljön”– mondta az előadó. Mindezek ismeretében kapnak – úgymond – történelmi hátszelet azok a tervezetek, elgondolások, amelyek a román-magyar ellentétek, az erdélyi kérdés megoldását sürgették. Bár a „hazaárulási perek” hadbírósági ítéletei nyomán a tervezetek megalkotóinak egy részét kivégezték, másokat életfogytiglani kényszermunkára, vagy 4-től 25 évig terjedő fegyházbüntetésre ítélték, a szervezkedések börtönökben sínylődő tagjait továbbra is a román-magyar kapcsolatok jobbításának szándéka vezérelte, és az 1989 decemberi rendszerváltást követően elképzeléseiknek azonnal hangot is adtak. A túlélők egy része a politizálást választotta. Varga László református lelkészt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, majd mozgalom elnökévé, később tiszteletbeli elnökévé választották. Csiha Kálmán tíz éven át az Erdélyi Református Egyházkerület negyvennegyedik püspöke volt, P. Ferencz Béla-Ervin jelenleg is a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor házfőnöke, rendkívül aktív egyházi vezető. Orbán Péter volt a mozgatója annak az évekig tartó pernek, amelynek során a Szoboszlai-csoport elítélt tagjait felmentették az 1958. május 30-i, 719. számú ítélet hatálya alól. Minden túlélő elsősorban azt szorgalmazta és szorgalmazza, hogy a politikai elítélteket alanyi jogon rehabilitálják. Ugyanis a „hazaárulási perek” a mai napig nem évültek el. Az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István csak évekig tartó pereskedés után 2010-ben kapott kárpótlást a börtönben eltöltött hét esztendőért. A határozat visszamenőleg nem hatályos, tizenkilenc évig egy fitying kárpótlást sem kapott. Dr. Dobai István 1990 után szinte teljesen vakon – imponáló tudásának és műveltségének birtokában – monumentális műveket alkotott. Tófalvi Zoltán köteteiben publikált dokumentumok, mélyinterjúk, beszélgetések nyomán kibomlik előttünk a politikai elítéltek, a Duna-delta munkatáboraiban éveken át szenvedő raboknak, néha a puszta életben maradásért, a túlélésért folytatott küzdelme. Azok maradtak életben – állítják egybehangzóan -, akiknek volt kellő hite és humorérzéke. Szolzsenyicinekre lenne szükség, hogy teljes és hiteles képet alkothassunk a romániai politikai börtönök mintegy százezer ember életét derékba törő világáról.
Tófalvi Zoltán köteteiben közölt dokumentumokból, interjúkból képet alkothatunk a román kommunista diktatúra képmutatásáról, szemfényvesztéseiről is. Nicolae Ceuasescu pártfőtitkár a nemzetközi közvéleményt arról próbálta meggyőzni, hogy 1964 után - amikor amerikai nyomásra Romániában elengedték a büntetés le nem töltött részét (ez volt a hírhedt „gratiere”) - nincsenek politikai foglyok, közben a börtönök tele voltak politikai elítéltekkel.
A letartóztatottak, hónapokon át minden ítélet nélkül vizsgálati fogságban tartottak száma csak a „hazaárulási perek” esetében több százas nagyságrendű. A Szoboszlai-csoport perében kétszáz személyt tartóztattak le és hurcoltak meg. A dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász nevével fémjelzett „ENSZ-memorandum”-perben 1957. március 22-e és július 29-e között letartóztatták Bányainé Szaniszló Ilonát, Jordáky Lajost, Molnár Dezsőt és Sipos Endrét. Tárgyalás és ítélet nélkül 1957 szeptember elejéig vallatták, majd szabadon engedték őket. Jordáky Lajost, a kiváló szociológust, történészt, politikust, írót országos „Canossa-járás”-ra is kötelezték.
A Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészhez kapcsolódó politikai per meghurcoltjaival kapcsolatosan nincs pontos adatunk – mondta az előadó. A beidézett és kihallgatott tanúk száma alapján itt is mintegy száz személy letartóztatásával kell számolnunk. Ha egyáltalán rangsort lehet felállítani a politikai perek hierarchiájában, akkor kijelenthetjük: ez volt a legkegyetlenebb, legkevesebb túlélőt „produkáló” politikai perek egyike. Bár a harmincegy vádlott közül egyik sem beszélt román nyelven, ez az egyetlen per, amelyben még véletlenül sincs magyar nyelvű kihallgatási jegyzőkönyv. Annak ellenére, hogy a vallatásra, kihallgatásra Nagyváradon került sor, az állambiztonsági tisztek igen jelentős része magyar anyanyelvű volt. A periratokból az is kiderül: Wohl Zoltán nagyváradi szekus őrnagy önként jelentkezett Sass Kálmán és dr. Hollós István szamosújvári kivégzésére, mert látni akarta, hogyan múlnak ki. A Szekuritáté részéről ezért „delegálták” őt a halálos ítéletet 1958. december 2-án 14,30 és 15,00 óra között végrehajtó kivégző osztagba. Szadista kéjjel vallatta, kínozta a letartóztatottakat.
Amikor a kutatást Tófalvi Zoltán 1990 elején végre elkezdhette, a harmincegy elítélt közül már csak öten éltek. Amikor az ítéletet kihirdették, a politikai foglyok életében – a letölthetetlennek tartott börtönévek száma, a nyomasztó kilátástalanság, reményvesztés, egyhangúság ellenére – viszonylag csendesebb időszak következett. Ezzel magyarázható, hogy a visszaemlékezések zöme valamelyik börtönt, a Duna-delta poklait, az örökös éhezés emlékeit idézi. Nem véletlen, hogy a börtön-emlékeket idéző kötetek nagy része nem a vizsgálati fogságról, a vallatásról, hanem az ítélet kihirdetése utáni tényleges börtönről szól. Balaskó Vilmos emlékirata az egyetlen olyan dokumentum a börtön-irodalomból, amelyből hitelesen megismerhetjük, rekonstruálhatjuk a romániai siralomházakat. Nincs méltó társa sem a román, sem a német nyelvű börtön-visszaemlékezések körében. Értékét növeli, hogy 1983-ban, a teljes megvakulása előtt – a börtönben elszenvedett kínzások miatt következett be – négy vaskos füzetbe vetette papírra a börtönemlékeit. Pontosan tudta: ha véletlenül házkutatást tartanak nála – amire „minden esélye megvolt” -, végrehajtják az alapfokon kiszabott halálos ítéletet, amelyet nemzetközi hírnevű szobrászművész bátyja, Balaskó Nándor közbenjárására változtattak életfogytiglani kényszermunkára.
A Szoboszlai-per 57 vádlottja közül 10 személyt 1958. május 30-án a temesvári „Május 1” munkásklub nagytermében a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke 719/1958-as számú határozata alapján halálra és teljes személyi vagyonuk elkobzására ítéltek. A fellebbezési procedúra után az alapfokon hozott halálos ítéletet a Román Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma az 1958. július 24-i, 206/1958-as számú végleges döntésével helyben hagyta – jelentette ki az előadó.
A Legfelsőbb Törvényszék Katonai Kollégiuma a tíz halálra ítélt ügyében formálisan 1958. július 25-én fellebbezési kérelemmel fordult az ország akkori törvényhozó szervéhez, a Nagy Nemzetgyűléshez, ahol akkor 44 magyar anyanyelvű képviselő „bólogató Jánosként” minden előterjesztést gondolkodás nélkül megszavazott. A Nagy Nemzetgyűlés elnöksége 1958. augusztus 22-én egyhangú döntéssel a halálbüntetés megváltoztatására irányuló kérést, kéréseket visszautasította. A tíz halálra ítéltet – ahogyan azt Tófalvi Zoltán sorozatának első kötetében a hazai román és magyar történetírásban először publikált kivégzési jegyzőkönyvek bizonyítják – 1958. szeptember 1-jén, éjszaka 23 és 24 óra között a Szekuritáté temesvári börtönében kivégezték. Mégpedig úgy, hogy az emberi méltóság legutolsó lehetőségétől is megfosztották őket: nem nézhettek szembe hóhéraikkal! A szemüket bekötötték, arccal a fal felé, háttal állították a kivégző osztagnak, majd agyonlőtték őket. A „módszer” nagyon emlékeztet a szovjet NKVD által a több mint húszezer lengyel katonatiszt és értelmiségi ellen a Katyn-i erdőben 1940 tavaszán végrehajtott mészárláshoz. Azzal a különbséggel, hogy a Katyn-i mészárlás áldozatainak földi maradványait részben a háború idején, majd a későbbi feltárások során megtalálták, miközben a romániai politikai kivégzettek hozzátartozói ma sem tudják emberhez méltóan eltemetni szeretteiket. Több mint fél évszázada kéréseikkel hiába ostromolják Románia Központi Büntetés-Végrehajtási Intézetének parancsnokságát, mindig elutasító vagy semmitmondó válaszokat kapnak. Holott a kivégzési jegyzőkönyvek szerint a holttesteket a halál beálltának megállapítása után átadták az illetékes börtönparancsnokságnak, akik a tetemeket eltemették, elkaparták. Ennek pedig valamilyen nyilvántartásban nyoma kell legyen! Sajnos a húsz éve folytatott kutatás során ilyen dokumentumra nem bukkantunk – hangsúlyozta az est előadója.
A kivégzési jegyzőkönyvek minden kétséget kizáróan eloszlattak olyan, a hozzátartozók, túlélők körében is elterjedt legendákat, hogy a Szoboszlai-csoport halálraítéltjeit az aradi, esetleg a jilavai börtönben végezték ki. Az aradi helyszín ellen a legfontosabb érv: az aradi börtönnek nem volt kivégzési, azaz pallos joga. Ez csak azokat a börtönöket illette meg, ahol hadbíróság, katonai törvényszék működött. A Kolozsvári Katonai Törvényszék kivégző helye a szamosújvári börtön volt.
Az 1958. szeptember 1-jén a Szekuritáté temesvári börtönében krisztusi korban kivégzett Szoboszlai Aladár az 1955 novemberi genfi konferencia hatásában reménykedett, hitte, hogy a hidegháború után enyhülés következik, hogy Közép és Délkelet-Európában – azaz: a szovjet blokkban is – változások következnek. Ebben a hitében dolgozta ki a keresztény ideológián, a politikai pluralizmuson, a több pártrendszer bevezetésén alapuló Keresztény Dolgozók Pártjának, néhány kitételében ma is alkalmazható programját…
Szoboszlai Aladár az 1958. január 31-i kihallgatási jegyzőkönyvben a román-magyar konföderációra vonatkozó tervezetének keletkezéséről is vallott: – Olyan alternatívát dolgozott ki, amely Kossuth Lajostól kezdve számos, felelősen gondolkodó, az „erdélyi kérdés” megoldását az európai stabilitás szempontjából is halaszthatatlan és elodázhatatlan feladatnak tekintő magyar és román értelmiségit foglalkoztatott:… Ha Confederatios alapon magyarok s románok megegyeznének, megmaradna igazán nemzeti önállóságuk, függetlenül orosztól, némettől, angoltól, mindenkitől függetlenül lehetnének románok, magyarok s megmaradna olajuk, az aranyuk s nemzeti bankjuk. A sovinizmus már rég elrabolta józan látásukat. Kevesen látják, hogy az 1 millió magyarnak Erdélyben kisebb ellenfele a 3 millió román, mint a 180 millió orosz vagy a 80 millió német.”… Szoboszlai nem megreformálni akart, hanem a rendszert teljesen megváltoztatni. Arra kereste a választ: milyennek kellene lennie a társadalomnak, az államnak, hogy a polgárok számára elfogadható legyen, hogyan lehetne a regnáló politikai hatalmat megdönteni, s végezetül: hogyan lehetne a román-magyar kérdésben mindkét fél számára elfogadható megoldást találni? Mintegy válaszként dolgozta ki a Keresztény Dolgozók Pártjának programját, illetve a román-magyar konföderáció tervezetét. Bár torzóban maradt, mégis imponáló életmű. Ugyanez elmondható Sass Kálmán két tanulmányáról, az érmihályfalvi református egyházközség Aranykönyvébe diktált bejegyezéseiről. A rájuk bízott nyájért, az általuk irányított közösségért érzett felelősség munkált minden tettükben… Sass Kálmán kivégzése előtt a börtön siralomházában szolgatársával, Balaskó Vilmossal, és a római katolikus dr. Hollós Istvánnal puliszkával és vízzel minden este úrvacsorát vett. Állandóan azt hajtogatta: „Szétlövik az okos fejemet!” Tudatában volt alkotó, szervezői és vezetői képességeinek – mondta Tófalvi Zoltán.
Szoboszlai Aladár és Sass Kálmán emberi nagysága a kivégzés előtt mutatkozott meg igazán. Szoboszlai Aladártól a kivégzés előtt a fegyőr megkérdezte: „Nem félsz? Meg fogsz halni!” Csak annyit válaszolt: „Miért félnék? Mi, papok hirdetjük a mennyeknek országát!”
Sass Kálmánt a rabtársai által készített papucsban vitték a kivégző osztag elé, mert a vallatások során a talpát addig verték, hogy alig tudott járni. Méltósággal halt meg.
Sass Kálmán tűt nyelt, hogy ne tudják vallatni. Kioperálták a torkából. Utána bolondnak tetette magát. Ekkor a kezeit összekötötték a lábaival, egy vasrúdra akasztották, és egy vasrúddal addig verték a talpát, míg elájult.
Ezért nem tudott a vizsgálati fogság teljes ideje alatt talpra állni.
A kihallgatási jegyzőkönyvek mindenikét aláíratták. Abban senki nem kételkedik, hogy az előre megfogalmazott ítélet prekoncepciójának megfelelően minden kihallgatási jegyzőkönyv tele van nem csak valótlan állításokkal, hanem súlyos vádakkal is. Jószántából senki sem állít magáról ilyen megfogalmazásokat: „irredenta, nacionalista, kommunista ellenes neveltetésemnek köszönhetően…”
Tófalvi Zoltán köteteiben – hazai könyvkiadásban először – éppen ezért a magnószalagra, videokazettára rögzített mélyinterjút, vallomást, visszaemlékezést „összeszikráztatja” a levéltári dokumentumokkal, a kihallgatási jegyzőkönyvekkel. Előbb a visszaemlékezést, utána a levéltári dokumentumot közli. Nem a visszaemlékezés igazságtartalmát kérdőjelezi meg, senkit nem akar dehonesztálni, éppen ellenkezőleg: azt a kort próbálja minél hitelesebben bemutatni, amelyben a „hazaárulási kirakatperek”-et megrendezhették, amelyben a szó jogi értelmében ártatlan embereket – hiszen a vélemény megfogalmazása nem bűncselekmény! – halálra ítélhettek, kivégezhettek. Minden demokrácia alaptörvénye: a vélemény szabadsága. Bár a szovjet blokk országai „népi demokráciaként” definiálták önmagukat, valójában a legsötétebb diktatúrát, az állandó félelem és rettegés légkörét vezették be.
Tófalvi Zoltán kötetei közel fél évszázados, jogfosztással teli, az emberi méltóság gyakori lábbal tiprásáról ismert korszak minél hitelesebb keresztmetszete kíván lenni… Tizenkét elítélt esetében a legdrágábbat, az életüket oltották ki, a „szerencsésebbnek” tartott kilencven egykori politikai fogoly pedig több évi börtönbüntetéssel fizetett. Róluk, értük szól Tófalvi Zoltán hiánypótló könyvsorozata.
Frigyesy Ágnes
szekelykor.hu,

Bernády: újabb akadály?
Újabb akadályt próbál gördíteni a marosvásárhelyi 2-es számú általános iskola Bernády Györgyről való elnevezése elé a Maros megyei tanfelügyelőség és a Szociáldemokrata Párt (PSD) helyi szervezete. Miután a politikai alakulat egyik vezéregyénisége, Cornel Brişcaru városi tanácsos korábban már perbe hívta az önkormányzatot a több mint egy évvel ezelőtt hozott döntéséért, most a főtanfelügyelő-politikus, Ştefan Someşan próbálja eltántorítani az illetékeseket a döntés meghozatalától.
Annak ellenére, hogy január végén az iskolaszék megszavazta, hogy a belvárosi tanintézet a múlt század eleji polgármester nevét vegye fel, Someşan egy korábbi döntésre hivatkozva kifejtette, hogy az önkormányzatnak mindkét javaslatot szavazás alá kell bocsátania.
„A 2-es iskola vezetősége korábban a Központi Iskola elnevezést szavazta meg, most meg a Bernády Györgyöt. Az iskolának mindkét határozatot fel kell terjesztenie a városházára, a tanács pedig eldöntheti, melyiket választja. Ha senki nem támadja meg a szavazás eredményét, a tanfelügyelőség is elfogadja az új nevet” – nyilatkozta az Agerpresnek a főtanfelügyelő. Claudiu Maior demokrata-liberális tanácsos szerint nem a helyi tanács tiszte eldönteni, hogy melyik változatot támogatja. Szerinte csak az egyik javaslat kerülhet a képviselők asztalára, de erről majd a jogászoknak kell véleményt alkotniuk. RMDSZ-es kollégája, Peti András jogi nonszensznek tartja, hogy az iskola vezetősége, miután felülbírálta a korábbi döntését, most mindkét javaslatot az önkormányzat elé terjessze.
„Az iskolaszék megszavazott egy nevet. Legutóbb a Bernády György nevét. Ez a végső, érvényes döntés, nekünk erről kell majd voksolnunk a tanácsban. Tudok a korábban hozott döntésről is, az azonban az épület falai közt maradt” – szögezte le a Krónikának nyilatkozó, jogász végzettségű Peti. Kérdésünkre, hogy mikor kerül végre a testület elé a névmódosítás problémája, az RMDSZ politikusa nem tudott pontos választ adni. Mint mondta, előbb a városháza keretében működő névadó bizottságnak, majd a prefektúra keretében működő hasonló szervnek kell véleményeznie a javaslatot. Az előbbi testületben a magyar szakemberek, az utóbbiban a románok vannak többsége. Mindkét bizottság véleményezése kötelező, azonban csak konzultatív jellegű.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

A zászlóháború Vásárhelyre is begyűrűzött
Mózes Edith
Tegnap a Bernády Házban tartott sajtótájékoztatóján Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke kategorikus véleményt fogalmazott meg az úgynevezett zászlóháborúval kapcsolatban: a székelyeknek joguk van, hogy kitegyék a székely zászlót! Ezzel szemben Corneliu Grosu prefektus Románia elleni támadásnak nevezte a székely zászlók kitűzését, és máris hivatalos átiratban szólított fel egyes polgármesteri hivatalokat, hogy azonnali hatállyal távolítsák el "a román szimbólumokat sértő" lobogókat.
A székelyeknek joguk van, hogy kitegyék a székely zászlót
– A székelyeknek joguk van, hogy kitegyék a székely zászlót akár a polgármesteri hivatalra. Ez a jog nem tegnaptól, tegnapelőttől lépett életbe, több száz éves zászlóról van szó, ami a mi zászlónk, és ezt egyértelműen jogunk van kitenni és használni, jelentette ki Borbély László.
Sajnálatosnak nevezte ugyanakkor, hogy bár a hatályos román törvénykezés kimondja, hogy "a nemzeti szimbólumainkat különböző rendezvények alkalmával használhatjuk, nem egyértelmű, és egyesek úgy értelmezik, hogy a polgármesteri hivatalokra és a megyei tanácsok épületére nem lenne szabad kitenni. Erről kell beszélnünk a mindenkori román kormánnyal, és meg kell tenni mindent annak érdekében, hogy ne keltsünk feszültséget" – mondta az RMDSZ politikai alelnöke.
Az RMDSZ a kormány döntését, hogy ezelőtt öt nappal leváltotta azt a román prefektust, aki az utóbbi évben huszonöt pert indított ezért Kovászna megyében, a legtöbb esetben teljesen indokolatlanul, pozitív lépésként értékelte. Borbély szerint ebben a helyzetben nem hiszi, hogy fölösleges feszültségkeltésre van szükség.
"Ne exportálják a magyarországi politikai csatározásokat!"
A bukaresti magyar nagykövet nyilatkozatairól úgy véli, "nem használt az ügynek az, hogy szerda este több román tévécsatornán is órákig hagyta, hogy vallassák román nyelven, sokszor provokatív módon". Elmondta, hogy a dologról tárgyalt Németh Zsolt államtitkárral is, és jövő héten találkoznak Budapesten, amikor újra felveti a problémát. Ugyanakkor, tette hozzá, tárgyalt a román külügyminiszterrel is, akinek értékelte "a kiegyensúlyozott véleményét", és reményét fejezte ki, hogy egy-két napon belül ez már nem lesz téma.
Arra a felvetésre, hogy a magyar államtitkár nyilatkozata az ottani választási kampány kezdetét is jelentheti, Borbély László kijelentette: – Mi mindig is kértük a magyarországi politikai pártoktól, ne exportálják az ottani politikai csatározásokat. Jövő évben választások lesznek náluk, és most nyilvánvaló, az új törvény szerint szavazati joggal rendelkeznek azok, akik kettős állampolgársággal rendelkeznek. Ám arra kérjük a továbbiakban is, hogy ha lehet, ne próbálják ezt kampánycélokra használni.
Támadás a román állam ellen
A román állam elleni támadásnak nevezte Corneliu Grosu prefektus a székely zászlók kitűzését, és kijelentette: – Minden erőmmel megvédem a törvényeket, ahogy mindig is tettem, de főleg most, amikor elszabadult a zászlóhisztéria. Nem esett nekem jól, Románia elleni támadásnak tekintem, annál inkább, mivel mélyen sérti a román zászlót, a román himnuszt, a román szimbólumokat.
Véleménye szerint az Európai Unióban is elfogadhatatlan és megengedhetetlen "egy más szervezet zászlójának kitűzése, főleg a román zászló ellenében". Ezért, a törvényesség őre minőségében máris hivatalos átiratban szólította fel az egyik önkormányzatot a székely zászló azonnali eltávolítására. Hogy melyik polgármesteri hivatalról van szó, nem árulta el, azt mondta, több helyen is kitűzték a székely zászlót, nemcsak a polgármesteri hivatal épületére, de iskolákra, templomokra is azok, akik "siettek teljesíteni Budapest utasításait". Ő azonban eleget tesz hivatali kötelességének, és mindenhonnan eltávolíttatja a székely lobogót, mondta, három szabályzóra hivatkozva, amely szabályozza a kisebbségek nemzeti szimbólumainak használatát. "Hosszú időnek kell eltelnie, amíg fejet hajtunk az ilyen parancsok előtt", jelentette ki Németh Zsolt nyilatkozataira utalva. Egyelőre megvárja a felszólított polgármesteri hivatal reakcióját, és ennek függvényében teszi meg a következő lépéseket. "Mese nélkül alkalmazni fogom a törvényt" – jelentette ki Corneliu Grosu.
Népújság (Marosvásárhely),

Székely nép vagy székelyföldi magyar kisebbség?
Mi teszi indokolttá annak vizsgálatát, hogy a székely nép fogalma napjainkra már letűnt történelmi kategória, vagy ma is létező, élő és cselekvésre kész közösség?
Először is a székely nép nehéz, szinte reménytelennek mutatkozó mai helyzete és ennek jövőbeli kilátástalansága. Amennyiben a jelenlegi folyamatok nem vesznek gyökeres és radikális fordulatot, akkor néhány évtized leforgása alatt megvalósul az „erdélyi magyar nemzeti közösség homogenizálódása”, azaz a Székelyföld szórvánnyá változtatása. Ez lesz az ára a székelykérdés elbagatellizálásának, kisebbségi (a szó közjogi és nem a számbeli arányosság értelmében) kérdésként kezelésének, más szóval a székely nép beolvasztásának, átalakításának „székelyföldi magyarsággá”.
Ez természetesen egyet jelent a székely népnek mint történelmi, etnikai és kulturális közösségnek a végleges felszámolásával. A kérdés eldöntése abból a szempontból is sürgető, mivel ez alapvetően befolyásolja, sőt meghatározza és behatárolja a székelyföldi politizálás stratégiáját és a kivitelezés során bevethető eszközöket! Kissé leegyszerűsítve a kérdést, arról van szó, hogy „székelyföldi magyar kisebbségként” vagy pedig a „Székelyföld őstelepes népeként”, más szóhasználattal, nemzeti kisebbségként, vagy önálló múlttal, önigazgatási gyakorlattal rendelkező népként hirdetjük-e meg autonómiaigényünket, azaz önrendelkezési akaratunkat.
Kisebbségi politizálás vagy önrendelkezési stratégia?
Lehetséges stratégiák egy államon belüli kisebbségnek (a romániai magyarságnak) mint nemzeti közösségnek a fennmaradása és közösségi jövője megteremtése érdekében. Hogy egy államon belüli számbeli kisebbség melyik utat választja, az mindenekelőtt attól függ, hogy az illető közösség milyen történelmi feltételek mellett jutott számbeli kisebbségi helyzetbe, de a döntő az, hogy saját magát hogyan határozza meg! Az emberi és egyéni kisebbségi jogokra építő stratégia (kis lépések stratégiája, vagyis a lassú beolvadás vagy aránylag fájdalommentes felszívódás stratégiája) fő eszközei az egységes politikai képviselet, a parlamenti jelenlét és a kormányzati tényezővé válás, egyszóval szerves beépülés az adott ország politikai kultúrájába és gyakorlatába. Kik vehetik ezt igénybe?
Ez az út mindenekelőtt a bevándorló kisebbségek számára kecsegtet sikerrel. Ennek a stratégiának megfelel az erdélyi magyar nemzeti közösség, kisebbségi jogok, egységes magyar képviselet, székelyföldi magyarság, „regionális tudat”, erős parlamenti képviselet, kormányba lépés stb. fogalma. Fő jellegzetessége, hogy folyamatos harcot jelent a többségi hatalommal, és jellege az erőviszonyok helyzetétől függően húzd meg, ereszd meg folyamat.
Ezzel szemben az önrendelkezési jogra építő stratégia az illető ország területén őshonos, erős és öntudatos népi-nemzeti közösségek számára járható és eredménnyel kecsegtető út. Legfőbb eszköze az illető őshonos nép erős nemzeti önazonosság-tudatára, önkormányzati, kulturális (vallási) elkülönülésére, önigazgatási hagyományaira és gyakorlatára építő közösségi akarat kinyilvánítása és közösségi fellépés ennek elérése érdekében, ha kell, áldozatok árán is. Kik vehetik igénybe? Mely közösségek számára járható ez az út? Mindenekelőtt az illető országban élő vagy oda csatolt területek őshonos közösségei számára, melyek önmagukat népként határozzák meg. Eme stratégiának megfelelő fogalmak: „székely nép”, „székely nemzet”, társnemzet, népek önrendelkezési joga stb.
Fő jellegzetessége, hogy a magát népként meghatározó közösség önakaratából táplálkozó és önerejére támaszkodó egységes fellépéssel próbálja célját, területi önigazgatását, függetlenségét elérni, a népek számára nemzetközileg elismert önrendelkezési jogára támaszkodva. Míg utóbbi, a „népstátus” az összetartozás, a saját közösségi értékeink ismeretére, azok megóvására, közösségi jövőnk iránt érzett felelősségtudatra mint erkölcsi értékekre és ezek parancsára alapoz, addig az első (felolvadás-beolvadás) az anyagi érvényesülést, a közösségi értékek mellőzését, a kisebb ellenállás irányába való sodródást, a liberális életfelfogást mint erkölcsi értékeket helyezi védőpajzsként maga elé. Azzal is számolnunk kell, hogy míg a „népstátus” megtartása és erősítése mindenekelőtt a közösség évezredeken át felhalmozódott belső tartalékain alapszik és azok felszínre hozásával erősíthető, addig a felolvadás-beolvadás folyamata kívülről vezérelt, külső források és külső erők bevonását teszi szükségessé, és ezek hatásában bízik (lásd uniós polgári kezdeményezés).
A diktatúra megszűnését követő, több mint két évtized tapasztalata azt mutatja, hogy a romániai magyar politikai elit és értelmiség – megalkotva az egységes erdélyi magyar nemzeti közösség fogalmát – mereven ragaszkodik ennek koncepciójához és az erre felépített „kisebbségi politizáláshoz”. Ha úgy tetszik, közismert nevén a „kis lépések stratégiájához”, vagyis a maga „egységes nemzetállami” koncepciójához. Ezen belül tudomást sem akar venni a székely közösségnek mint „népnek” a létéről. 1990-től vizsgálva az erdélyi magyar politikai életet, majd 2003-as megalakulásától figyelemmel követve a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) tevékenységét, sorsát a 2010. november 19-ei budapesti ülésig, továbbá mai helyzetét, világosan kirajzolódik, hogy „a kis lépések stratégiájában” mint egyedüli célravezető elképzelésben lényegi egyetértés uralkodik, és eredményes együttműködés jött létre a hazai magyar politikai pártok, a magyarországi politikai hatalom, valamint a hozzájuk igazodó egyházak és civil szerveződések körében.
Az is nyilvánvaló, hogy ez az egyetértés egyértelműen hátrányos helyzetet teremtett a székely közösség számára, már-már székelyellenes összefogást eredményezve. Ennek az egyetértésben született stratégiának a kifejezése és megnyilvánulása volt a 2011-ben rendezett népszámlálás szégyenteljes, nemzetáruló propagandája, amelynek során arra biztatták, sőt hazugságokkal ijesztgették a székelyeket, hogy tagadják meg „székely magyar” önazonosságukat, és vallják magukat csak magyarnak. Izsák Balázs SZNT-elnöknek ebben a szégyenteljes kampányban való részvételével veszítette el végérvényesen az SZNT 2003-ban kinyilvánított közképviseleti jellegét, és vált végérvényesen a Magyar Polgári Párt szatellitszervezetévé.
Ennek a politizálásnak a legnagyobb, mondhatni történelmi vesztese maga a székely nép, hisz történelmi lehetőségét szalasztotta el annak, hogy statisztikailag felmutassuk a székely népet. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez a magatartás és az említett erők összefogása volt tetten érhető az erdélyi magyar politizálás minden olyan mozzanatában, mely felcsillantotta a reményét annak, hogy a székelykérdés kikerülhet a kisebbségi politizálás tárgyköréből, és elindulhat az önrendelkezési jogra építő, közösségi akaratot érvényesíteni szándékozó, önálló székely politikai küzdelem.
Kik is a székelyek?
2003-ban az SZNT-t azzal a gondolattal hoztuk létre, hogy kiemelje a székelykérdést a kisebbségi politizálás tárgyköréből, és elindítsa a népek önrendelkezési jogára építő, önálló politizálás útján. Sajnálatos módon 2008-tól kezdve fokozatosan adta fel a szervezet a megkezdett önrendelkezési stratégiáját, és lépett rá lassan a kisebbségi politizálás RMDSZ-es útjára. Ez a fordulat végérvényesen 2010-ben, az SZNT budapesti ülésén vált nyilvánvalóvá, majd teljesedett és csúcsosodott ki a 2011-es népszámlálási kampány során, a székely nép létének nyílt tagadása formájában. „Ha mi magunkat székelyeknek mondjuk – vagy valaki csak így emleget minket –, ezzel csak arra az erkölcsi, nemzeti és népi jelentésre teszünk külön hangsúlyt, amelyet nekünk ez a szent név jelent: magyar” – szerepel az SZNT 2010. november 19-én, Budapesten született határozatában.
„Székely vagyok, annak a népnek a fia, amely Urunk születése után a negyedik században az ősi Dácia területén telepedett meg, és amely ma az Erdélyi Fejedelemségben él” – írta Kőrösi Csoma Sándor, a világhírű székely tudós 1825. január 28-án Kennedy századoshoz, a brit alakulatok parancsnokához írt bemutatkozó levelében. Mi sem mondhatunk mást, hisz számunkra a népi emlékezet nem csak hit, de bizonyosság is. A szkíta–hun származástudat családi örökségként él ma is minden székely családban. A székelység tudja, hogy a Kárpát-medence őstelepes népe. Mindezek felidézését elégségesnek tartom ahhoz, hogy ne legyen kétséges, a székelyek jogosan határozták meg önmagukat népként (nemzetként a fogalom akkori értelmében), és nevezték dokumentumaikban szülőföldjüket, a Székelyföldet „a mü országunknak”. Ez az önmeghatározás szervesen illeszkedett az akkori Magyarország, a Szent Korona országának jogrendjébe, az országszervezés koncepciójába. A székely nép léte tehát a 20. század elején még történelmi valóság: az 1890-ben Csomafalván rendezett népszámlálás során például 62-en magyarnak, 2400-an székelynek vallották magukat.
Orbán Dezső így vall a székelyekről Székely Gesta című írásában: „A székely nép történelme folyamatos harc a megmaradásért és hihetetlen véráldozattal járó küzdelem a szálláshely, a szabadság megtartásáért, a mindenkori központosító hatalommal és idegen hódítókkal szemben.”
Egy ezeréves és annál régebbi időkre visszanyúló múltat akar felejtetni, közösségi önazonosság-tudatot lerombolni a nemzeti egység jelszava mögé bújtatott politikai érdek. A folyamat érdekessége és sajátossága, hogy ebben a törekvésben segítő partnerként jelenik meg a magyarországi politika. Orbán Dezső Székely Gestájában keserűen állapítja meg: „Keserűség fogja el a székely embert, ha az elmúlt 1000 év együttélési tapasztalataira gondol, és próbálja számba venni a kölcsönösség alapján az egymást segítő gesztusokat. A székely nép az elmúlt ezer esztendő során mérhetetlen áldozatokat hozott a magyar állam védelme és fenntartása érdekében. Ezzel szemben magyar részről nemhogy semmit nem kapott, hanem úgy bántak vele, mint a mostohagyerekkel, teljesen megfeledkezve arról, hogy a székely nép a magyar államnak talán legfőbb tartóoszlopa volt, és ha ez elsorvad, annak kárát az egész ország megérzi”.1 Az első világháború végén még feléledt a felismerés, hogy a székelykérdés megoldásának kulcsa az önálló Székelyföld és ennek politikai jogalanya maga a „nemes székely nép” (Székely Nemzeti Tanácsok megalakítása, Rugonfalvi Kiss István, Páll Árpádék, Urmánczy Nándor stb.). Magyar politikai támogatás, sőt ellenséges magatartás következtében (a Székely Hadosztály hátbatámadása és lefegyverzése) természetesen gyorsan kifulladtak. „A magyar nemzetet nem a vér, nem a nyelv, nem az államiság teremtette meg, hanem egy merőben szellemi tényező” – vallotta Joó Tibor 1939-ben. Ennek szellemében született meg a Magyarok VII. Világkongresszusán elfogadott meghatározás, mely megadja a székely nép méltó helyét a magyar nemzet testében: „3.1. A magyar nemzet a Szent Korona közjogi rendje szerinti államot megalkotó nép. A magyar néppel egymást kiegészítő, mellérendelő viszonyban él az ugyancsak magyar anyanyelvű, határőrző székely nép, amelynek tagjai születésüknél fogva nemességet élveztek.”2
Mi a helyzet ma, 2012-ben, a 21. század elején? Létezik-e ma a székely nép fogalma mai értelmezésben mint önmagát meghatározni képes, sajátos identitástudattal rendelkező, önvédelemre képes, cselekvő közösség? A kérdésre határozott igennel válaszolhatunk. A székely nép ugyan önbizalmában megtépázottan, közösségi kohéziójában gyengítetten, értelmisége és politikai vezetői által többszörösen is félrevezetett és elárult közösségként, de ma is létező valóság. A mai Székelyföld 10 ezer négyzetkilométer kiterjedésű területén a 808 739 lakosból a 2002-es népszámlálás alkalmával 609 739 vallotta magát magyar nemzetiségűnek (75,33 százalék) és 175 787 román nemzetiségűnek (21,73 százalék). A székelyek hun eredetét először a 18. században kérdőjelezték meg. Célja megfosztani a székely népet történelmileg kialakult, ősidők óta lelki táplálékként szolgáló ősi önazonosság-tudatától. Sajnos ez a szervezett tudatrombolási folyamat napjainkban is tart. Fő zászlóvivői az úgynevezett „elismert”, a Magyar Tudományos Akadémiához kötődő és a finnugrizmuson nevelkedett történészek, az oktatás irányítói, a szellemi életbe egyre nagyobb szerepet játszó liberális szemléletű internacionalisták, a politikai élet irányítói, az írott és elektronikus sajtó és sok esetben az egyházi szereplők.
Érdemes megvizsgálni azt is, hogyan lát minket a hivatalos magyar politika, a magyar állam. Mennyire illeszkedik ez a magatartás és megnyilvánulás a 2010/XLV. törvényben foglaltakhoz? Az alábbi idézet önmagáért beszél. Schmitt Pál, a Magyar Köztársaság volt elnöke 2010. október 18-án Traian Băsescu román államfővel tartott sajtótájékoztatóján Bukarestből üzent nekünk, határon túliaknak, és az alábbi kijelentést tette: „Arra biztatom a romániai magyar közösség tagjait, hogy elsősorban jó állampolgárként tartsák tiszteletben a szabályokat, gyermekeiket neveljék rendre, legyenek jó adófizető polgárok, és ezek alapján várhatják el az őket megillető kisebbségi jogokat…” Az SZNT néhány tisztségviselője akkor nyílt levelet fogalmazott meg, melyet eljuttatott a budapesti elnöki hivatalba. Ebből egy idézet: „Tisztelt Elnök Úr! Emlékeztetjük, a székelység nem Romániába beszivárgott nemzeti kisebbség, melynek tagjai kisebbségi jogokért kellene folyamodjanak, hanem szülőföldjén őshonos, ma is többséget alkotó NÉP, mely a magyar nemzet részének tekinti magát, és élni akar a népeket megillető önrendelkezési jogával!”3 (A történelmi igazság kedvéért jegyezzük meg, hogy Izsák Balázs SZNT-elnök elutasította a levél aláírását.) Jó úton jár-e a magyar nemzetpolitika, ha a hivatalos állampolitika szintjére emeli a székely nép önazonosság-tudatának gyengítését, veszélybe sodorva ezáltal önrendelkezési esélyeit?
Nézzünk szét itthon, Erdélyben és a Székelyföldön. A székelyföldi szellemi élet egyik, ma is jelesnek tartott képviselője, a Székelyudvarhelyen élő dr. Hermann Gusztáv Mihály történész fennen hirdeti, hogy a székelységnek van egy úgynevezett „virtuális (képzeletszülte) múltja” (a szkíta–hun eredet), és mellette létezik a valós, melyről ugyan semmit sem tudunk, de mindenként valami sárba ragadt, a honfoglaló magyarsághoz tapadt, Erdélybe betelepített népesség lennénk.4 Tulajdonképpen ez a szemlélet dominál a mai szellemi életben és az oktatásban. Hogy ez a népesség hogyan volt képes saját írást alkotni, önigazgatásra alkalmas sajátos jogrendet, katonai és adminisztrációs szervezetet létrehozni, és évezreden át működtetni, arról nem beszél a szerző. A fontos számára „a mítosszal való leszámolás”, az egészséges nemzeti önazonosságtudat lerombolása, sárba tiprása. Megkockáztatom, hogy a székely társadalom értékvesztésének, elbizonytalanodásának, jelenlegi, kilátástalanságot tükröző állapotának előidézésében legfőbb tényező a saját, értsd székely önazonosság-tudattal rendelkező, népe iránt elkötelezett székely értelmiség hiánya. Ennek a kérdésnek a megválaszolása talán a legbonyolultabb az összes tényező között. Miért nincs, ha volt, hová lett, ha meg van, miért hiányzik belőle az elkötelezettség, a tisztánlátás? Ha nincs, milyen módszerekkel lehet újratermelni és csatasorba állítani?
A politikai és közéleti megnyilvánulások
Izsák Balázs SZNT-elnök szerint „a székelység a magyarság legmagyarabb törzse”. A kijelentés – amellett, hogy paradoxon – rendkívül irritáló lehet a magyarországiak és általában a magyarok szemében, ugyanakkora nyílt tagadása a székelységnek mint népi közösségnek. (Ha magyarabb a magyarnál, az már nem magyar, mint ahogy, ami pirosabb a pirosnál, azt már nem pirosnak hívjuk, hanem bordónak.) Ugyancsak Izsák Balázstól származik az alábbi meghatározás arra a kérdésre, hogy ma kit tekint székelynek. „Székely az, aki a Székelyföldön lakik, és magyarul beszél”. Innen már csak egy lépés annak dokumentumba erőszakolása és megszavaztatása, hogy a székely nép olyan közösség, mely egyformán őrzi magyar nemzeti és sajátos regionális önazonosságát,5 azaz a székely önazonosság tudat nem őseinktől örökölt meghatározó tudati elem, hanem a régióban tartózkodás következtében felvett tulajdonság, amely természetesen megszűnik, eltűnik a régióból (értsd a Székelyföldről) történő távozással. Így születik meg a székely nép fogalma helyett, és helyettesíti azt a politikai és közéleti szóhasználatban a székelyföldi magyarok közössége, mint bizonyos regionális önazonossági jegyekkel rendelkező, önrendelkezési jogától megfosztott kisebbség.
Ez képezte, és képezi ma is az elvi alapját a 20 éve folytatott, és egyedi lehetőségnek beállított kisebbségi politizálásnak, más néven a kis lépések politikája egyeduralkodóvá tételének. Ebből következően és ezzel az elvi megalapozottsággal mondanak le a székely nép önrendelkezési jogának követeléséről és érvényesítéséről, hisz a Székelyföld többségi lakosságát nem a székely nép, mint e terület őshonos népe, hanem a székelyföldi magyarok teszik ki. A cél visszautalni a székely önrendelkezés kérdését a kisebbségi jogok területére és ezzel a román hatalom belügyeként annak jóindulatára bízni. És történik mindez az „egységes magyar nemzet”, „az egységes erdélyi magyar nemzeti közösség”eszméjének égisze és jelszava alatt, mely éppúgy nem igaz, mint az úgynevezett „egységes román nemzetállam”.
Hogy mennyire így van, arra a 2011-es népszámlálás előtt kifejtett, összehangolt és hazugságokra alapozott, székelyellenes kampány derített egyértelműen fényt. Az elmúlt 20 év legszervezettebb és legátfogóbb, a székely önrendelkezés elvi alapját támadó, lényegében székelyellenes kampányának lehettünk tanúi. Egyetlen táborba verődtek a magyarországi, az erdélyi politikai pártok, az egyházak és a civil szerveződések jeles képviselői, a lakájsajtó teljes támogatását élvezve, hazug érvekkel beszélni rá a székelyeket arra, hogy tagadják meg székely–magyar kettős identitásukat, és vallják magukat csak magyarnak. Mindezek ellenére a székely nép múltja része történelmünknek, léte pedig mai valóságunknak. Minden közösségi megnyilvánulása azt jelzi, hogy magát a magyar nemzet részének tekinti. A kérdés csak az, hogyan értik, értelmezik, és miként értékelik ezt a kinyilvánított akaratot a felek?
Ilyen körülmények között tehát az alapvető elvi kérdés, aminek eldöntése halaszthatatlan, melynek egyértelmű megválaszolása nélkül lehetetlen székely jövőstratégiát készíteni: létezik-e ma a Székelyföld őshonos, ma is többségi lakosságát alkotó székely nép mint sajátos önazonosság-tudattal rendelkező etnikai-történelmi-kulturális, önigazgatásra és önvédelemre képes közösség, melynek önrendelkezési jogára építhető egy, a megvalósítás reményével kecsegtető jövőkép? A kérdés mind a mai napig megválaszolatlan, holott megválaszolására egyedül és kizárólagosan a székely értelmiség az illetékes, és köteles javaslatot tenni, majd a politikai vezetéssel közösen ebben népi közmegegyezést kialakítani. Ennek a kérdésnek az eldöntését a székelyekre kell bízni. Egyedül csak ők illetékesek. A felelősség tehát mindnyájunké, székely értelmiségieké. Lehet félrehúzódni, lehet értetlenséget mutatni, lehet másokra mutogatni és várni, lehet kifogásokat találni, de ez nem mentesít senkit a történelmi felelősség alól, éljen itthon a Székelyföldön vagy bárhol a világon; legyen fiatal vagy idős.
A felelősség hatalmas. A 2013-as esztendő sorsunk és jövőnk vízválasztó éve lesz. A székelység beolvasztására tett kísérletek, sorozatos lépések (szándékosan nem írtam Székelyföldet, hisz a cél a székelység, nem pedig a Székelyföld) újabb, mondhatni döntő szakaszba érkeztek. A Ponta-kormány eltökélt szándéka véghezvinni az ország közigazgatási átszervezését, előzetesen pedig lezajlik az alkotmánymódosítás vitája a parlamentben. Csak parlamenti eszközökkel ezekre döntő befolyást nem tudunk gyakorolni. Eredményes stratégia semmi másra, csak a székely nép önrendelkezési jogára építhető. Ehhez mindenekelőtt a székely népre van szükség, annak őszinte és hiteles megszólítására, az igazság nyílt és kendőzetlen képviseletére.
Fel vagyunk-e készülve mi, a székely közösség arra, hogy ezt véghezvigyük, vagy kénytelenek leszünk néhány látszatakció kifulladtával és néhány látszatengedmény elfogadásával belenyugodni felszámolásunkba? Egyet biztosan állíthatunk: nem a székely népen fog múlni. A politikusok, értelmiségiek, az egyházak és a sajtó viseli a felelősség 90 százalékát. A 2011-es összefogást kell megismételni, de ezúttal a székelyek érdekében, és nem ellenük. A nép követni fogja a menet élére álló, megválasztott vezetőit.
A nagy kérdés, hogy lesznek-e ilyen vezetők?
Jegyzetek: 1 Orbán Dezső: Székely Gesta
2 Magyarok VII. Világkongresszusa, Budapest, 2012. augusztus 16–20., Nemzetstratégiai Konferencia 3 Nyílt levél Schmitt Pál úrnak, a Magyar Köztársaság elnökének, 2010. október 21.
4 Hermann Gusztáv Mihály: Székely történeti kistükör 1848-ig (rövidebb változata megjelent a Limes 2004 (XVII). 1-2. számában)
5 Elvi nyilatkozat a SZNT történelmi folytonosságáról, Budapest, 2010. november 19.
Borsos Géza József
A szerző a Székely Nemzeti Tanács alelnöke
Krónika (Kolozsvár),

Németh Zsolt: Magyarország a párbeszéden alapuló megoldásban érdekelt
Magyarország a párbeszéden alapuló megoldásban érdekelt Romániával a székely zászlók használatának ügyében – erről beszélt Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára csütörtökön az m1 Az Este című műsorában.
Az államtitkár elmondta, alapvető európai uniós érték, hogy a közösségek szabadon használják szimbólumaikat. Ennek kapcsán megjegyezte: „Magyarország nem arra törekszik, hogy ebből európai ügy legyen. Az egész ügy a Székelyföldről indult és fontos, hogy ez így is maradjon” – jelentette ki Németh Zsolt, hozzátéve, hogy „Magyarország nem kívánja internacionalizálni az ügyet”. Hangsúlyozta, hogy Magyarország abban érdekelt, párbeszéd keretében megoldódjon a kialakult helyzet. Mint mondta: a román kormány és a magyarok között alakult ki nézetkülönbség, Magyarországnak pedig nem áll érdekében a feszültség növelése. „Azon vagyunk, hogy a feszültséget csökkentsük” – tette hozzá.
Szerdán Füzes Oszkárt, Magyarország bukaresti nagykövetét a román külügyminiszter a diplomáciai szokásjog megsértésével vádolta meg, és kilátásba helyezte kiutasítását, ha a nagykövet nem tér vissza „megbízatása keretei közé”. Titus Corlatean az Antena 3 hírtelevíziónak nyilatkozva azt nehezményezte, hogy a magyar nagykövet egy másik hírtelevízió vendégeként, újságírói kérdésre válaszolva Magyarország támogatásáról biztosította a székelyföldi autonómiatörekvéseket. A román külügyminisztérium szerdán bekérette Magyarország bukaresti nagykövetét és közleményt is kiadott, amelyben elfogadhatatlannak nevezte Németh Zsolt külügyi államtitkár "beavatkozását". Németh Zsolt kedden részt vett azon az ünnepségen, amelyen a Budafok-Tétény polgármesteri hivatalára kitűzték a székely lobogót. A Külügyminisztérium parlamenti államtitkára úgy fogalmazott: azáltal, hogy Kovászna megye és Hargita megye kormánymegbízottja körlevélben tiltotta meg a székely zászló kitűzését, ”szimbolikus agressziónak vagyunk szemtanúi”. Az államtitkár arra buzdította a magyarországi önkormányzatokat, hogy szolidaritást vállalva a székelyföldi településekkel, tűzzék ki a székely zászlót. A bukaresti tiltakozásra a magyar külügyminisztérium közleményben reagált, hangsúlyozva: a kisebbségi jelképek használatának akadályozása ügyében kialakult helyzet megoldásának kulcsa Románia kezében van, a romániai magyarságnak jogában áll használnia szimbólumait, ezért Magyarország támogatja a székely zászló használatát. Victor Ponta román miniszterelnök országa belügyének nevezte csütörtökön a kisebbségi jogok tiszteletben tartását. A kisebbségi jogok hazai tiszteletben tartása Románia belügye: „nincs amiért beleszóljon a magyar miniszterelnök, és nem vagyok kíváncsi a véleményére ebben a témában” - jelentette ki arra az újságírói kérdésre, tervez-e miniszterelnöki szintű tisztázást a székely zászlóról kirobbant magyar-román vita ügyében. Budapest, 2013. február 7., csütörtök (MTI) -

A román történelem hiányzó ezer éve
A mítoszromboló Lucian Boia nyomában
A hazugságokkal vagy féligazságokkal manipuláló román történetírás nem újdonság számunkra. Egy jeles román történész, Lucian Boia azonban műveiben igencsak kikezdte az évszázados történelemhamisító praktikákat. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa, Lupescu Radu szerint azonban a lényegi változásra még várni kell.
Lucian Boia bukaresti történészprofesszornak a román történetírás mitoszairól szóló legújabb könyvét olvasva az erdélyi magyar középiskolások helyébe képzelem magam, akik tudathasadásos helyzetben próbálnak tájékozódni Románia történelméről. Az olyan magyar családokból induló gyerekek, akik odahaza szüleiktől hallottak már egyet s mást Erdély történelméről, elképedve szembesülhetnek a Románia történelmét oktató iskolai történelemkönyvek és az otthoni útravaló között tátongó óriási szakadékkal. Ilyenkor az erdélyi magyar történelemtanár felelőssége, hogy mind a hivatalos román, mind a magyar történetírás dolgairól érdemben tájékoztassa diákjait. Dr. Lupescu Radu magyar történész, a Sapientia–Erdélyi Magyar Tudományegyetem Jogtudományi és Európai Tanulmányok Tanszékének vezetője szerint történelemtanáraink többsége mindkét álláspontot igyekszik érdemben bemutatni.
Mítoszok országa
A rendszerváltás után jó ideig elképzelhetetlen volt, hogy elismert román történész olyan könyvet írjon, amely alapjaiban kérdőjelezi meg az eddigi román történetírást. Elsőként Lucian Boia, a Bukaresti Egyetem Történelem Fakultásának professzora törte meg a csendet az 1997-ben megjelent Történelem és mitológia a román közgondolkodásban című művével. Az azóta öt kiadást megért könyvet hasonló hangnemű és jól dokumentált kötetek követték, idén pedig Románia miért más? című elmélkedéskötete jutott el az olvasóhoz. A szerzőnek sikerült alaposan felkavarni a román történetírás állóvizeit. Könyvei a történelemhamisítás béklyójában vergődő román olvasó számára újabb és újabb kérdéseket, tisztázatlan korszakokat tárgyalnak egyszerű, közérthető, tudománynépszerűsítő stílusban.
Kissé kényszeredetten, de a román sajtó is felfedezte Boiát: legutóbb az Adevãrul közölt vele interjút arról, hogy lát-e valamilyen kapcsolatot a hazugságokra, féligazságokra épülő román történelemszemlélet és közélet, valamint aközött, hogy Románia immár az Európai Unió tagjaként is minden szempontból az utolsó helyen szerepel. Boia szerint a „román területeknek” a mindenkori Európától való, a 14. századtól napjainkig tartó mérhetetlen elmaradása, leszakadása nem tekinthető véletlennek. A szerző elismeri, hogy a mitológiákra alapuló román történetírás olyan mélyen beágyazódott a román közgondolkodásba, hogy súlyosan befolyásolja az egész nép tisztánlátását, józan ítélőképességét. Ezzel hozható összefüggésbe a kommunizmus bukása után újult erővel feltörő kisebbségellenesség, a másság elutasítása, ami állandó kerékkötője az ország fejlődésének. Legutóbbi könyvében Boia tág teret szentel Erdély elrománosításának. Egyetlen olyan erdélyi város sem volt Nagy-Románia létrejötte után, amelyben a román lakosság meghaladta volna az összlakosság 50 százalékát, fogalmaz a szerző, aki szerint a modernkori Románia megteremtésében nagy szerepet játszó „idegen elemek” eltávolítása, elüldözése a mitológiákra alapozó román közgondolkodás kényszerítő eszközévé vált.
Elfogadhatatlan kontinuitáselmélet
A Boia-jelenség szemlátomást tömegigénynek próbál megfelelni. Lupescu Radu szerint a történelem iránt érdeklődő román lakosság körében egyre több kérdés vetődik fel a kommunizmusban megfogalmazott, eleve vitatható történelmi eseményekkel, „tudományos” állásponttal kapcsolatban.
A magyar történészek által teljes egészében megkérdőjelezett, összességében a legvitatottabb román történelemszemlélet a dáko-román kontinuitás elmélete, amely ma is változatlanul szerepel az iskolai történelemkönyvekben. Lupescu szerint a kontinuitás-kérdést különféleképpen értelmezi a román történészszakma. A kommunizmus előtt a történészek egy része tényként fogadta el, hogy a Dunától délre is létezett neolatin népesség. Tisztában voltak azzal, hogy a korai középkorban a románság jelenléte legalább annyira jól dokumentált a Dunától délre, mint amennyire hiányos a Dunától északra. A kommunista történetírásban a hangsúlyt Erdélyre, illetve Románia területére összpontosították, és régészeti érvekkel próbálták alátámasztani. A történész szerint azonban a kerámiatöredékek nem beszélnek, nem tudjuk megállapítani belőlük, hogy a leletek szláv vagy valamilyen neolatin lakossághoz köthetők.
„A régészet csak akkor segít, ha ebbe az uniformizált történelmi kultúrába becsöppen egy idegen közösség, mint a honfoglaló magyarok. Nekik sajátos kultúrájuk, sajátos temetőik, régészeti leleteik vannak. Ebben a környezetben a magyarokat nagyon könnyen lehet azonosítani” – fogalmaz Lupescu. Szerinte a kontinuitás elméletével az a legnagyobb baj, hogy a rómaiak visszavonulása után, a 3-4. századtól a 14. századig – az első román vajdaság megjelenéséig – ezer év alatt a feltételezett neolatin nép sem államszervezetileg, sem építészetileg nem produkált értékelhető emléket. Ezt az űrt próbálják megmagyarázni olyan tévhitekkel, miszerint a románok felhúzódtak a hegyekbe. „A román történelemírás erősen alávetett a modern Románia születésének. Értelmezésük szerint vannak bizonyos stációk, amelyek nyomán szinte fátumszerűen létre kellett jönnie Nagy-Romániának. Ezek jól megfigyelhetők az Erdély történetét értelmező leírásokban, amelyek Gelu Vlad Menumoruttal kezdődnek, de történészeiket nem érdekli, hogy mi történt utána. Ugranak négyszáz évet, a következő állomásuk a román származásúként elkönyvelt Hunyadi János, utána Mihai Viteazul kora következik. A közöttük levő többszáz évről a román történetírás nagyvonalúan megfeledkezik” – összegzi a legkirívóbb eseteket Lupescu. A keményvonalas román történészek általában azt hangsúlyozzák, hogy Erdély különálló terület volt, nem tartozott a Magyar Királysághoz, hogy a királyság nagyon nehezen tudta megőrizni. Mindez egyféle hivatalos felvezető a „dicső végkifejlethez”, amely szerint elkerülhetetlen volt Erdély egyesülése Romániával. Minden marad a régiben?
A kolozsvári történész szerint hiba lenne Lucian Boia könyveit a román történetírás gyökeres megújításának jeleként értelmezni. Úgy véli, a hivatalos román történetírást továbbra is a keményvonalas tábor képviseli, a kulcsfontosságú pozíciókat ők töltik be, az „alternatív” szemlélettel próbálkozó román történészek egyelőre a szakma perifériáján foglalnak helyet. Jó jel azonban, hogy az új történésznemzedékekben is felbukkannak tehetséges „másként gondolkodók”, akik Boiához hasonlóan mítoszromboló igénnyel közelítenek a történelmi tényekhez. A kolozsvári szakember Adrian Rusut említi, aki a közelmúltban jelentetett meg átfogó munkát az erdélyi középkori várépítészetről az eddigi román történelemszemlélettől merőben eltérő új megvilágításban. Rusu nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a középkori Erdélyben semmiféle román államiság nem létezett. A román történészek által a földvárakat „román erődítményekként” beállító tévhitről Rusu azt írja: azok egyértelműen a magyar vármegyerendszer kiépítésének a tárgyi emlékei. „Rebellis” erdélyi történelem
Tény, hogy az erdélyi magyar és román történészek ma már külön malomban őrölnek. Sok erdélyi magyar régész, történész, művészettörténész tevékenykedik egyetemeken, közintézményekben, őskortól a jelenkorig a teljes spektrummal foglalkozva. Lupescu szerint az erdélyi történészek a román és a magyarországi szakemberközösségnek egyaránt méltó tárgyalópartnerei. A rendszerváltás óta sorozatban jelennek meg a hiányzó erdélyi magyar forrásmunkák. Egyetlen nagy probléma, hogy az erdélyi múltat feltáró forrásmunkák csak magyar nyelven látnak napvilágot, így nem hozzáférhetők a román nyelvű szakma számára. A Sapientia tanára azonban ezt átmeneti állapotnak tartja, a magyar forrásmunkák megjelenését követően rövidesen eljön az az időszak is, amikor az erdélyi múlt hangsúlyosan szerepel majd angol nyelvű szakirodalomként, és román nyelven is hozzáférhető lesz.
Az ördögi körből az erdélyi magyar történészek közreműködésével lehetne továbblépni, ha a szakma komolyan veszi a román és a magyar történetírás közötti híd szerepét. Lucian Boia sikernek örvendő könyvei előkészíthetik a terepet a nyitásra. Más út nincs, mert – ahogy Boia fogalmaz – hazugságokra épített társadalmaknak nincs jövője.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Székely történelemóra a román sajtónak
A székelység történetét bemutató, tavaly megjelent történelemkönyvvel, a székely zászló történetével, székely szimbólumokkal ismerkedett a központi román sajtó képviselőinek egy csoportja péntek este Csíkszeredában.
Egyfajta székely történelemóra zajlott a csíkszeredai Gambrinus Csárdában tartott találkozón, főleg azért, mert jelen voltak Pál Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály és Mihály János történészek, akik nemcsak az alternatív tankönyv elkészültéről, hanem a székelység történetéről is beszéltek.
A román újságírókat a megyei önkormányzat hívta meg Hargita megyébe, a látogatás egyik célja a Csicsóban megrendezett megyei farsangtemetés volt, de nem várt aktualitást adott a székely jelképek tanulmányozásának a székely zászló körül a napokban kialakult hangulatkeltés – mondta házigazdaként Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke.
Pál Antal Sándor szerint az egységes székely azonosságtudat, akárcsak évszázadokkal ezelőtt, most is létezik, ezt a szimbólumrendszer használata is jelzi. Hozzátette, míg az évszázadok folyamán a román fejedelemségeken központi irányítás volt, addig Erdély területén a székelység mellett számos regionális, és helyi autonómiaforma működött. Hermann Gusztáv Mihály ezt példákkal illusztrálta. Hermann beszámolt arról is, hogy az alternatív tankönyv megjelenése után sok támadás érte a szerzőket, a székely radikálisok túl akadémikusnak, a románok túl radikálisnak tartják. „Mi a munkánkat elvégeztük, készül a román nyelvű fordítás is, amely nem azonos az interneten elérhető változattal, mert az sok hibát tartalmaz” – mondta a történész, megemlítve azt is, hogy az újabb kiadások még kiegészíthetők.
Az autonómiát és a függetlenedést összetévesztik, és nem igazán értik a románok – erősítette meg Pál Antal Sándor felvetését Sever Ioan Miu „Olahus”, a Maghiaromania blog szerkesztője, aki szerint kommunikációs zavar van, és nehéz értelmezni az olyan jelzéseket, amikor a sepsiszentgyörgyi autonómiatüntetésen azt kiabálták, hogy Vesszen Trianon!, vagy a találkozónak helyet adó csárdában a Nagymagyarországot ábrázoló térképeket. Dan Tapalagă, a Hotnews.ro szerzője úgy vélte, a jelenlegi politikai kontextus nem segít a közeledésben, mert Magyarországon is választások közelednek, ugyanakkor az RMDSZ korábban kormánytényező volt, most pedig nem az.
Kovács Attila

Jogvédő szolgálat Sepsiszentgyörgyön
Sepsiszentgyörgyön is nyílik kirendeltsége az RMDSZ által kezdeményezett Mikó Imre Jogvédő Szolgálatnak, Markó Attila képviselői irodájában, a Martinovics Ignác utcai székházban működik majd. Több kíván lenni klasszikus jogszolgálatnál, egyfajta magyar Amnesty Internationallá nőheti ki magát, és a „harapós kutya” szerepét szánják neki – jelentette ki az RMDSZ sepsiszentgyörgyi képviselője.
A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat beindítását a hét elején jelentette be Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, kitalálói a háromszéki politikusok. A helyi kirendeltségekből összeálló szolgálat feladata lesz begyűjteni az erdélyi magyarok sérelmeit, összesíteni és továbbítani azokat a román hatóságoknak, de eljuttatják a dokumentációt az európai nagykövetségeknek és a brüsszeli hivataloknak is – ismertette az elképzelést Antal Árpád, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke. Minden bizonnyal egy ilyen iroda hiányának is köszönhető, hogy ma Románia azt állíthatja magáról, példásan megoldotta a kisebbségek ügyét, pedig ez nyilvánvalóan nem igaz – fejtette ki Antal Árpád. A sepsiszentgyörgyi iroda feladata lesz felmérni, hogy a különböző háromszéki hivatalokban mennyire élhetnek nyelvi jogaikkal a magyar emberek, a Bukarestnek alárendelt dekoncentrált intézményeknek ugyanúgy kötelességük a magyar nyelv használatát biztosítani, mint az önkormányzatoknak, és ezért a kormány helyi megbízottja a felelős. Céljuk az összegyűjtött adatok alapján éves jelentést készíteni, amelyet felhasználhatnak a nemzetközi jogvédő szervezetek is romániai helyzetismertetéseik során. Az Amerikai Egyesült Államok például minden évben jelentést készít arról, milyen mértékben tartják be az emberi jogokat Romániában, rendelkezésükre bocsátják majd a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat adatait is – mondta el Antal Árpád. A sepsiszentgyörgyi iroda állandó munkatársa Zsigmond József, és lesznek bedolgozók is, a háromszéki intézmények felmérését pedig már elkezdték egy formanyomtatvány segítségével. Feladatuk elsősorban a beérkező panaszok összesítése, arra bátorítanak mindenkit, bármilyen jogsérelem éri, panaszuk van, jelezzék az irodában. Idővel, ha igény mutatkozik, bővítik a szolgálatot, jogi tanácsadást is nyújtanak majd. Antal Árpád kiemelte: jelenleg Romániában még a létező törvényeket sem tartják be, az adott lehetőséget sem használják ki mindenütt az intézmények, a jogszolgálat tevékenységével hozzá kívánnak járulni a helyzet megváltoztatásához.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Székelyudvarhely polgármestere csütörtökön ismertette 2013-as terveit, ekkor közölte azt is, hogy az általa vezetett hivatal felkért egy komoly szerkesztőgárdát, hogy írja meg Székelyföld történetét.
Tavaly adták ki a Hargita és a Kovászna Megyei Tanács támogatásával, Maros megye korábbi megyei elöljáróinak és számos történésznek, közismert szaktekintélynek a közreműködésével a Székelység története című alternatív tankönyvet, amelyet az általános iskolák VI. és VII. osztályosainak szánnak, illetve azoknak a felnőtteknek, akik érdeklődnek történelmünk iránt. A könyv több ezer példánya jutott el immár az olvasókhoz. A román sajtóban komoly reakciója volt és van ennek a kulturális eseménynek, kedélyeket borzolt.
Bunta Levente polgármester hangsúlyozta, hogy fel kell idéznünk az annak idején Magyarországon megjelent Erdély története című háromkötetes munkát, amely – bár sok vihart kavart – máig ott van minden igényesebb család könyvespolcán. „Három, egyenként legalább ötszáz oldalas, gazdagon illusztrált kötetre kell gondolni. A szerkesztőbizottság elnöke Egyed Ákos professzor, akinek tudásához, szakmai hozzáállásához nem férhet semmi kétség.”
Egyed Ákost nem sikerült utolérnünk ezekben a napokban, de kiderítettük, hogy a munkacsoport egyik koordinátora a Székelyudvarhelyen élő Hermann Gusztáv Mihály történész, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) adjunktusa, aki úgy nyilatkozott: „Elkészült a tervezett tartalom- és tematikajegyzék. A szerzői gárda még nem végleges, és a tartalomjegyzék is kiegészülhet, bővülhet a továbbiakban. Főleg egyes alfejezetek szerzőinél lehet még változás, ezért a fejezetek szigorú, tételszerű emlegetése még korai. Biztos a három kötet és a polgármester által említett legalább háromszor ötszáz oldal, de akár meg is haladható a bruttó ezerötszáz oldal.”
A tervek alapján az első kötet a székelyek őstörténetével és az eredetkérdéssel foglalkozik majd (Kordé Zoltán és Benkő Elek szakértői és szerkesztői közreműködésével), illetve Erdély és a Székelyföld életét tanulmányozza a magyar királyság idején, egészen 1542-ig. A következő, nagyobb tartalmi egység az 1542 és a Rákóczi-szabadságharc bukása (1711) közti időszak, amikor Erdély gyakorlatilag önálló fejedelemségként működött. Feltételezhető, hogy A székelyek és a Székelyföld a 18. században (szerző-koordinátor: Pál-Antal Sándor) című fejezet már a második kötet bevezető részét fogja képezni, amelyet Az abszolutizmustól az 1948–1849-es forradalomig terjedő időszak vizsgálata követ (szerző-koordinátor: Hermann Gusztáv Mihály). Egyed Ákos – saját szakterületén fog dolgozni – A Székelyföld és a székelyek 1848–1949-ben című fejezetet írja és szerkeszti, amelyet A kiegyezés kora címet viselő fejezet követ (szerző-koordinátorok: Pál Judit és Balaton Petra). A második kötetet A Székelyföld és a székelység 1914 és 1918 között című téma zárja (szerző-koordinátor: Csikány Tamás). A hosszú huszadik század elejétől, az első világháborút lezáró békétől napjainkig, a közelmúlt eseményeiig terjed a harmadik kötet. A huszadik századi történéseket feldolgozó fejezeteket Bárdi Nándor, Oláh Sándor és Nagy József, valamint Novák Csaba Zoltán írja és szerkeszti. A tervek szerint a három kötet megjelenésére egyszerre, 2015 októberében fog sor kerülni.
Simó Márton
Székelyföld.ro,

Magyar veszély
Lassan rendeződnek Szatmáron az etnikai viszonyok annak ellenére, hogy az utóbbi időben vészesen degenerálódott a helyzet – a magyarok a románokkal összejártak, előbbiek saját nyelvükön karattyoltak miséken, sőt néha hivatalos helyen is egy-egy „kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok” erejéig, nem is beszélve a vészesen gyakorivá vált vegyes házasságokról.
A normalizálódás kezdetének reménye az egyik szocialista szenátor fáradozása nyomán csillant fel bennem, aki végre elkezdte kongatni a vészharangot, figyelmeztetve a magyar veszélyre.
Az úriember jól látja a dolgokat: valóban keményen büntetni kéne azokat, akik a boltban vagy fodrásznál nem a román nyelvet használják, és abban is igaza van, hogy megelőző csapásként a legjobb az lenne, ha a román hadsereg máris elindulna Budapestet elfoglalni, mert hisz mégiscsak ez jelentené a valódi biztonságot. Tudvalevő, hogy egy társadalom jövője nagymértékben az oktatáson múlik, ezért szerintem komolyabban kellene venni a román történelem tanítását, illetve keményebb módszereket kellene alkalmazni a nemzeti identitás kiépítése érdekében – különös tekintettel a magyar gyerekekre. Alternatív, gyakorlati módszereket is használó történelemórák keretében például ismételten eljátszhatnák a poszádai csatát, ami abból állna, hogy a magyar diákok fejére az emeleti termekből nagyobb súlyú tankönyveket és cserepes virágokat dobálnak. Hogy a Horea vezette parasztfelkelés se menjen feledésbe, a bordásfalra felkötött gyerekeken kéthetente alkalmazhatnák a kerékbetörést, persze csakis úgy, hogy 8 napon túl gyógyuló sérülést ne okozzanak. A bakugrásnál pedig a magyar diákok számára a gumimatrac helyett kihegyezett karókat tehetnének, hogy agyukba vésődjön az igazságos uralkodó, Vlad Ţepeş. A nemzeti emlékezet horizontjának tágítása érdekében továbbá a magyar gyerekeknek nem a szokványos dobozos tehéntejet kellene adni uzsonnára, hanem anyafarkasok csecsét szopogathatnák szünetben, hogy egész életükben emlékezzenek Romulusra és Remusra, a nagy elődökre. De lehet, hogy a legegyszerűbb mégis az lenne, ha a honatya végre elmenne egy jó nevű pszichiáterhez, aki kigyógyítaná a paranoiájából, amit valószínűleg akkor szedett össze, amikor a mamája megfenyegette, hogy nagyon elveri, ha ismét behugyozik a sötétben a kiságyába.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár),

A szórvány igenis megmenthető
Nagyvárad
- Nem igaz, hogy a szórványban élőket nem lehet megmenteni- reagált szerdai sajtótájékoztatóján egy elmúlt hétvégi konferenciára Grim András, az RMDSZ szórványügyi ügyvezető alelnöke.
Az elmúlt hétvégén a Magyar Polgári Egyesület egész napos szórványkonferenciát szervezett, melyen Szilágyi Ferenc egyetemi oktató, az EMNP szakpolitikusa is felszólalt, azon meggyőződésének adva hangot, hogy a szórványban élő nemzeti kisebbségeket nem lehet megmenteni. Erre a kijelentésre reagált szerdai sajtótájékoztatóján Grim András, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének szórványért felelős ügyvezető elnöke, megdöbbentőnek nevezve, hogy egy közéleti szereplő hogy mondhat olyat, hogy a szórványrégiókban élő, ott családokat alapító magyarokat nem lehet megmenteni. Arra hívta fel a figyelmet: az elmúlt három évben az RMDSZ-nek pont a szórványt érintő programja volt a legsikeresebb. Szervezetépítésbe fogtak, tizenkét községben hoztak létre új szervezeteket: Kövesegyházán, Dernán, Oláhszentmiklóson, Cséffán, Mezőbikácson, Váradszentmártonban, Szentandráson, Érábrányban, Vársonkolyoson, Diófáson, Nagyürögdön és Köröskisjenőn. Utána két nyári szórványprogramot indítottak 2011-ben és 2012-ben, több mint 20 településen rendeztek fórumokat, kulturális eseményeket, honosítási ügyintézést, és emellett könyvgyűjtést is meghirdettek, melynek keretében több ezer kiadvánnyal tudták gazdagítani a szórványkönyvtárakat.
Mindezen akciók sikerességét az elmúlt évi önkormányzati választások is jelezték, hiszen olyan helységekben jutottak mandátumhoz a tanácsokban, ahol eddig nem rendelkeztek képviselettel, például Diófáson, Alsóbiharkristyoron, Nagyürögdön, Érábrányban vagy Vársonkolyoson. Ugyanakkor 14 szórványközségben indítottak helyi listát, Telkiben pedig újraindult a magyar oktatás. „Közösségszervezéssel tehát szép eredményeket tudunk elérni a szórványban is. Nyilvánvaló, hogy ehhez szükséges a történelmi magyar egyházaknak, a civil szervezeteknek és az RMDSZ-nek az összefogása”, hangsúlyozta az ügyvezető alelnök. Hozzátette: sajnos negatív példák is vannak, hiszen Váradfenesen az RMDSZ ellen elindult EMNP ugyan nem jutott be a helyi tanácsba, de azért „sikerült” elvinnie egy testületi helyet, és az öt magyar önkormányzati képviselő helyett most csak négy van.
Önfeladás
Grim András azt is kiemelte, hogy a magyar kormány is hisz a szórvány jövőjében, hiszen a Bethlen Gábor Alap által meghirdetett pályázatok kiemelt figyelmet szentelnek ennek. Hangsúlyozta: azért is sajnálja, hogy a szórvánnyal kapcsolatban ilyen negatív attitűdök jelentkeznek, mivel nagyon sok ember dolgozik a tárgyal három régióban- a Sebes Körös völgyében, a Belényesi-medencében és Dél-Biharban- annak érdekében, hogy sikereket érjenek el. „Szilágyi Ferenc az ominózus kijelentésével ezeknek az embereknek a munkáját becsülte alá és vette semmibe, és ez nem jó, hiszen ha mi magunk mondunk le a szórványtelepülésekről, akkor saját magunk húzzuk az etnikai vonalakat még inkább visszafele, és ez hosszú távon ahhoz vezet, hogy önfeladás által valóban eltűnünk”-vélekedett.
Végül az ügyvezető alelnök arra is kitért, hogy az elkövetkezendő időszakban a hangsúlyt a kulturális rendezvényekre szeretnék helyezni, de ezen kívül folytatják a szervezetépítést is a szórványban, új körzeteteket alapítanának Fegyverneken, Esküllőn és Tataroson.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,

Állásfoglalás
Langymeleg városunk alpári politikai csatározásaiba, tudtán kívül, belecsöppent az egyház is; vallásos közmondással élve, talán így találó: mint Pilátus a Credóba.
Nálunknál szakavatottabb politikusok, szenzációra fogékony újságírók, kívül vagy belül lévő RMDSZ tagok eléggé körbejárták már a marosvásárhelyi RMDSZ újraszervezésének és elnökválasztásának lerágott csontját. Így mi csak egyetlen – minket érintő – vonatkozására reflektálunk. Erre az állásfoglalásra a magyar nyelvű sajtóban megjelent tudósítások késztettek.
Városunkban megjelenő magyar nyelvű hetilap, a Központ egyenesen marosparti „vallásháború”-ról beszél, leosztva, hogy a római katolikus egyház tanácstermében „a központi vezetés támogatását élvező”, míg a reformátusoknál a „mostantól számkivetett belső ellenzék gyülekeztek”. Legolvasottabb megyei napilapunk ugyan tisztázza, „nem felekezeti megosztottság vezérelte őket”, míg az országos napilap, a Krónika tudósítása szerint a „reformátusok tulajdonában levő Bocskai teremben gyűléseztek az elégedetlenek”.
Kedveljük annyira mindhárom újságot és tiszteljük mindhárom (fő)szerkesztőt, hogy nem velük szállunk vitába, hanem a megtörténtek láttán tisztázni és pontosítani szeretnénk pár dolgot.
A Jókai (Eminescu) utcai Diakóniai Otthon és benne a Bocskai terem jogilag és telekkönyvileg valóban a Vártemplomi Református Egyházközség tulajdona, amely Fülöp G. Dénes lelkipásztor idejében épült, sok-sok külföldi és belföldi adományból. Így ma az épületben egy alapítvány működik, amelynek – a hét közül – egyik alapító tagja a református egyházközség. Az alapítók között vannak skótok, írek és nem reformátusok is. A Diakóniai Otthonban működő, nagyon szép szeretetszolgálatot a Lazarenum nevű alapítvány végzi, így a Bocskai terem bérbeadása is a Lazarenum Alapítványt illeti. Ennek alapján egész pontosan így hangzana a tudósítás: a Lazarenum Alapítvány által bérbe adott Bocskai teremben találkozott a „belső ellenzék”.
Mivel még nem regisztráltunk, ezért kívülállókként kérdezzük: a politikai pártok és politikai ellenpártok, miért nem az Ifjúsági Ház vagy a Bernády ház, esetleg a Kultúrpalota vagy a sportcsarnok termeit veszik igénybe tisztújító gyűléseik megtartásakor? Egy gyülekezethez tartozó egyháztagok között mindig vannak „hivatalosak” és „belső ellenzékiek”, elégedettek és elégedetlenek, hűségesek és hűtlenek egyaránt, s így nem egyszer kellemetlenséget okoznak – még akaratlanul is – az egyháznak.
Tisztelettel kérjük, ezután kíméljenek meg a pártok az ilyenfajta „vallásháborúk” előidézésétől!
Marosvásárhely, 2013. február 14-én
Ötvös József Személy Béla
parókus lelkipásztor főgondnok
Krónika (Kolozsvár),

Olvasási trendek a terjesztő szemszögéből
Kereslet és kínálat viszonya a Gaudeamus könyvesbolt sikerkönyvei tükrében
A világirodalmi művek közül Umberto Eco új regénye, A prágai temető vezeti a kolozsvári Gaudeamus könyvesbolt 2012-es eladási listáját, magyarországi szerzők viszonylatában különösen népszerű Ugron Zsolna, az erdélyi témákat feldolgozó köteteket illetően pedig favorit a Kincses erdélyi városok és a Kolozsvár épített kincsei. A gyermekeknek szóló kiadványokat tekintve továbbra is „egyeduralkodó” a Székelyföldi Legendárium, de sokan vásárolták például a Bogyó és Babóca-történeteket, valamint a Barni-sorozatot is. Mindez a Weghofer Erna által kérésünkre készített kimutatásból derül ki, amelynek apropóján keresletről és kínálatról, vásárlókról és trendekről beszélgettünk a könyvesbolt vezetőjével.
Rámutatott: az erdélyi könyvpiac működésére jelentős mértékben rányomja a bélyegét, hogy a kiadók és a kereskedők között immár húsz éve nincs kommunikáció, rendszeres találkozás és eszmecsere nélkül pedig a terjesztők aligha tudnak hosszú távon tervezni.
– A kereslet nagyon gyorsan változik, szinte hangulati, amivel sajnos a kínálat nem mindig tud lépést tartani. Az élet más területeihez hasonlóan a keresletre is rátelepedtek a trendek, összefonódva a hétköznapokkal: Oscar-díjkiosztó környékén például jelentős növekedés figyelhető meg az olyan könyvek eladása terén, amelyeket megfilmesítettek, függetlenül attól, hogy abban az évben vagy tíz évvel korábban készült-e el a film – magyarázza Weghofer Erna, hozzáfűzve: ugyanez Nobel-díjátadókor, vagy más fontos események kapcsán is érzékelhető. Megvannak persze a klasszikusok, amelyeket folyamatosan keresnek, írók és regények tekintetében egyaránt. Tavaly jelent meg A prágai temető című kötet, amely tapasztalataink szerint hozza az Umberto Eco regényekhez fűződő elvárásokat, az összesítés alapján pedig már a világirodalmi lista első helyén áll. A további favoritok ebben a kategóriában: Alef (Paulo Coelho), A Foucault-inga (Umberto Eco), A szürke ötven árnyalata (E. L. James), Lolita (Vladimir Nabokov). Magyarországi szerzők könyveinek mezőnyében örök klasszikus Ugron Zsolna Úrilányok Erdélyben című regénye (Ulpius-ház), akárcsak a Füves könyv (Márai Sándor, Helikon), a Piszkos Fred, a kapitány (Rejtő Jenő, Alexandra), a Sorsról és életről (Müller Péter, Alexandra), az Így szerettek ők (Nyáry Krisztián, Alexandra), a Semmi kis életek (Papp Sándor Zsigmond, Libri) és a Vesztegzár a Grand Hotelben (Rejtő Jenő, Alexandra).
Kedvencek, trendek más kategóriákban is
Elsősorban ajándékozás céljából, többnyire ünnepek – húsvét, karácsony, ballagás – táján veszik tömegesen az Erdélyről szóló könyveket, ilyenkor akár tízszeresére is megnövekedhet a vásárlások száma. Népszerű volt ebben a kategóriában tavaly a Kincses erdélyi városok (Bagyinszki Zoltán és Szász András, Tóth Könyvkereskedés), a Kolozsvár épített kincsei (Asztalos Lajos, Stúdium) és az Erdélyi várak (Csorba Csaba, Tóth Könyvkereskedés), de ugyanakkor az Isten segedelmével udvaromat megépítettem (Bicsok Zoltán és Orbán Zsolt, Gutenberg Kiadó) című album iránt is jócskán érdeklődtek. Árukat tekintve olcsó, ám mutatós kiadványokat keresnek legtöbben, noha ez a két dolog ritkán jár együtt.
Gyermekkönyvek mezőnyében a Székelyföldi Legendárium vezeti az eladási listát. – Azt hiszem, nagyon régóta ez az első olyan erdélyi kiadású gyerekkönyv, amiből tömegesen sikerült eladnunk. Ez a brandnek is köszönhető, s hogy foglalkoznak a termékkel, a terjesztőknek van marketingkoncepciójuk: nem pusztán egy kiadványról van szó, hiszen a székelyudvarhelyi Visus Kulturális Egyesület nagyszabású projektje társasjátékot, rajzfilmet és még sok mindent magába foglal, ez azért elég sokat nyom a latba – értékelte az üzletvezető. A Legendáriumot a Kolozsváros. Milyen város? című műemlék-pedagógiai füzet középkorral foglalkozó része követi, valamint Zágoni Balázs és Máté Angi kötetei (Barni könyve, Barniék tele, Ez egy susogó levél). – Körülbelül három éve jelent meg Bartos Erika Bogyó és Babóca sorozata, nagy vitákat keltve az erdélyi és a magyarországi fórumokon. A könyvek sikere ennyi év után is éppen abban rejlik, hogy a bennük szereplő történetek rövidek, egyszerűek. A gyerekek azonosulni tudnak a hősökkel, ez volt a pro-érv, a kontra pedig, hogy éppen azért, mert egyszerűek, leszűkítik a fantáziavilágukat, nem késztetik őket gondolkodásra és kreativitásra – hangsúlyozza Weghofer Erna. Kérdés persze az is, hogy mire van inkább szükségük a mai gyermekeknek, az viszont nagyon is elgondolkodtató, hogy újabban több iskolában Harry Potter is kötelező háziolvasmány.
S míg a gyerekkönyvek esetében előkelő helyen végzett a Bogyó és Babóca és a Magyar népmesék sorozat is, az ifjúsági irodalom palettáján A kis herceg (Antoine de Saint-Exupéry), a Családom és egyéb állatfajták (Gerald Durrell), A hobbit (J. R. R. Tolkien), valamint a Rosszcsont Peti (Francesca Simon) és az Egy ropi naplója (Jeff Kinney) sorozatok voltak népszerűek tavaly, de emellett például Jules Verne is „reneszánszát éli”. – Úgy tűnik, mintha az irreális, megmagyarázhatatlan jelenségek nem kellenének már az olvasóknak, sokkal inkább a valóságból vett dolgok iránt fogékonyak, az életszerű, mindennapi történetek iránt, amelyekkel a kamaszok azonosulni tudnak. Emellett persze a tömegpszichológia is nagymértékben érvényesül, legszívesebben olyan könyveket vesznek a kezükbe, amelyeket a kortársaik is forgatnak – fejti ki a Gaudeamus vezetője.
Elmozdulás a felnőttek által keresett kötetek terén
A felnőttek körében inkább Umberto Eco és Coelho regényei számítanak úgymond klasszikusnak. Ugrásszerűen megnőtt továbbá a praktikus könyvek kereslete: a szakácskönyvek mellett egyre többen érdeklődnek a szobanövények gondozásával, állattenyésztéssel foglalkozó szakkönyvek iránt. – A technikai fejlődés következményeként, gyakorlatilag azáltal, hogy a világ kinyílt előttünk, az érdeklődési körök is változtak, és nem föltétlenül a fajsúlyos dolgok irányába. Előtérbe kerültek a praktikusabb, mindennapi dolgokkal foglalkozó, jelentős kép- vagy médiaanyaggal rendelkező kiadványok, visszaszorultak viszont az adattárak, a lexikonok, amelyek tartalmát az internetről, naprakész adatbázisként bármikor fellelhetjük. Erdélyi viszonylatban hiányzik viszont a szórakoztató jellegű irodalom, időnként pedig olyan kötetek jelennek meg, amelyekkel egyszerűen nem tudunk mit kezdeni, annyira szűk és speciális rétegeknek szólnak – árulja el, utalva ugyanakkor arra is: az erdélyi könyvkiadás távol áll attól, hogy a piaci elvek szerint működjön, ugyanis sok kiadvány sorsa inkább a pályázatoktól függ. Emiatt tervezni sem igazán tudnak a könyvesboltok.
Hiányosságok, pótolnivalók
– Különösen ad-hoc szakma a mienk, amelyben nagyon kell tudni rögtönözni és gyorsan dönteni, ismerve a vásárlói kört és a cég képességeit. Jelen pillanatban az a legnagyobb probléma, hogy nincs kapcsolat a könyvkiadók és a kereskedők között. 1989 előtt évente összegyűltek ezek az emberek, és egy kétnapos konferencián tárgyalhatták meg a szakma ügyes-bajos dolgait. Ilyesmi lassan húsz éve nem létezik, holott nagy szükség lenne rá – mondja Weghofer Erna. Úgy véli, napjainkban, amikor Kolozsváron három-négy esemény zajlik párhuzamosan, egy-egy „sima” könyvbemutatóra már nagyon nehéz becsalogatni az embereket, éppen ezért egyfajta többletet kell kínálni, ha meg szeretnénk szólítani őket: a szülőknek szóló pedagógiai könyv bemutatóján például a gyermekekre is gondolni kell, akik közben különböző tevékenységekbe kapcsolódhatnak be. Hiszen van erre igény, akárcsak a könyvkiadás területén: időnként nem árt például, ha mesecédé is társul a gyermekkönyv mellé.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár),

Szász Jenő a szórványmagyarság kitelepítését tervezi?
Az erdélyi magyar szórvány kitelepítésének gondolatát vetette fel Szász Jenő, aki a kisebb létszámú magyar közösségek „kontrollált visszavonulásának" lehetőségéről beszélt Budapesten, a Kárpát-medencei Képviselők Fórumán.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője kifejtette: kutatás tárgya lehet annak felmérése, nem jelent-e alternatívát az egyes erdélyi magyar közösségek számára a helyben maradás ösztönzése helyett az „önkéntes területfeladás". Szász Jenő stratégiájának lényege a biztos beolvadásra ítélt kisebb magyar közösségek, köztük az erdélyi szórvány irányított kitelepítése a jelenlegi lakhelyéről, írja a maszol.ro portál.
„Ötlet szintjén is felháborítónak tartom a kisebb létszámú Kárpát-medencei magyar közösségek „kontrollált visszavonulásának” lehetőségét”, mondta el a Sláger Rádiónak Márton Árpád. A háromszéki RMDSZ képviselő tiltakozásként kivonult a Kárpát-medencei Képviselők Fórumának üléséről, majd visszatérve válaszolt Szász Jenő felvetéseire.
„Elmondtam, hogy amikor hatvan évvel ezelőtt a Német Szövetségi Köztársaság hasonló döntést hozott, az nem oldotta meg Németország demográfiai problémáit, ám az erdélyi németség teljes megszűnését eredményezte – fogalmazta meg Márton Árpád, aki szerint akkor a németek átadták a templomaikat az ortodox egyháznak, hogy a műemléképületek ne vesszenek kárba.
„Mi az műemléktemplomok restaurálására próbálunk pénzt szerezni, sőt új templomokat építünk, mert egyházaink erősödnek”- fogalmazta meg Márton Árpád. Az RMDSZ képviselő leszögezte, lehet, hogy ő túl érzékeny ebben a kérdésben, de már a lehetőségnek a mérlegelését is felháborítónak tartotta.
Szász Jenő szavait úgy is lehet értelmezni, hogy Magyarország a szórvány-magyarok áttelepítésével oldaná meg a demográfiai problémáit, de akár úgy is, hogy Erdélyen belül a Székelyföldre telepítenének szórvány közösségeket.
Kovács Blanka
www.slagerradio.ro
Erdély.ma,

Szász: nem telepíteném ki a szórványt
Az erdélyi magyar szórvány kitelepítésének ötletét vetette fel a Kárpát-medencei Képviselők Fórumának ülésén Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke – állítja Márton Árpád RMDSZ-es képviselő. Szász szerint szavait félremagyarázták. Mint mondta: a szülőföldön való boldogulás – ami valójában egyes régiók esetében a szülőföldön való eltűnést jelentette – eddigi több évtizedes politikája mellett egyfajta gyöngyhalász-politikára van szükség: a magyar nyelvcsaládba és kultúrkörbe tartozó, Magyarország határain kívül élő minden magyart számba kell venni.
Vitatott nyilatkozat. Szász kijelentéseit nem mindenki értette
Az RMDSZ képviselői szerint a kisebbségben élő Kárpát-medencei magyar közösségek „kontrollált visszavonulásának” ötletét vetette fel a Kárpát-medencei Képviselők Fórumának pénteki, zártkörű ülésén Szász Jenő, a tavaly alapított Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke. A szövetség képviseletében jelen levő Márton Árpád RMDSZ-es parlamenti képviselő szerint Szász az általa vezetett intézmény céljairól tartott beszámolójában arról beszélt: kutatás tárgya lehet annak felmérése, nem jelent-e alternatívát az egyes magyar közösségek számára a helyben maradás ösztönzése helyett az „önkéntes területfeladás”. Az RMDSZ-es politikus szerint Szász nyilatkozatát úgy is lehet értelmezni, hogy felvetette a már biztos beolvadásra ítélt kisebb Kárpát-medencei magyar közösségek, köztük az erdélyi szórvány irányított kitelepítését a jelenlegi lakhelyéről.
Márton Árpád úgy értelmezi, hogy Szász javaslata szerint a szórványmagyarok áttelepítésével Magyarország megoldást találhat demográfiai problémáinak a kiküszöbölésére, de a politikus szerint a kutatóintézet vezetője akár arra is utalhatott, hogy Erdélyen belül a Székelyföldre lehetne telepíteni a szórványközösségeket. „Ötlet szintjén is felháborítónak tartom a kisebb létszámú Kárpát-medencei magyar közösségek kontrollált visszavonulásának lehetőségét” – jelentette ki a Krónikának Márton Árpád, aki Szász Jenő kijelentései után kivonult a teremből. A politikus elmondta továbbá, amikor visszatért az ülésre, válaszolt Szász felvetéseire. „Elmondtam, hogy amikor hatvan évvel ezelőtt a Német Szövetségi Köztársaság hasonló döntést hozott, az nem oldotta meg Németország demográfiai problémáit, ám az erdélyi szász közösség teljes megszűnését eredményezte. Akkor a németek átadták a templomaikat az ortodox egyháznak, hogy a műemlék épületek ne vesszenek kárba. Mi azonban műemlék templomok restaurálására próbálunk pénzt szerezni, sőt új templomokat építünk, mert egyházaink erősödnek” – közölte Márton. Az RMDSZ-es képviselő leszögezte, lehet, hogy o túl érzékeny ebben a kérdésben, de már a lehetőségnek a mérlegelését is felháborítónak tartja.
„Nem csodálkozom, hogy Márton félreértett”
Szász Jenő a Krónikának tegnap elmondta, a KMKF zárt ülésén arról beszélt, hogy a Kárpát-medencei magyarság legértékesebb erőforrása – megelőzve minden természeti és gazdasági erőforrást – a humánvagyon. „Vagyis a magyar anyanyelvet beszélő, magyar kultúrkörhöz tartozó emberek. Egy évszázad tapasztalata, hogy a magyar állam és a Magyarország határon túli magyar politikai szervezetek nem tudták megakadályozni a határain kívül élő magyar közösségek megfogyatkozását, térvesztését, sőt egyes régiókban teljes asszimilációról, felszámolódásról is beszélhetünk” – magyarázta Szász. Úgy vélte, ahhoz, hogy a magyarságnak esélye maradjon arra, hogy megőrizze, jobb esetben a történelmi jövőben ismét benépesítse ősei szállásterületét, ahhoz a következő évtizedekben a magyar humánvagyon felelős megóvására, gyarapítására van szükség. „A szülőföldön való boldogulás – ami valójában egyes régiók esetében a szülőföldön való eltűnést jelentette – eddigi több évtizedes politikája mellett egyfajta gyöngyhalász-politikára van szükség: a magyar nyelvcsaládba és kultúrkörbe tartozó, Magyarország határain kívül élő minden magyart számba kell venni” – szögezte le a kutatóintézet elnöke, aki szerint Márton Árpád szándékosan rosszul értelmezte az általa elmondottakat. „Én akkor csodálkoztam volna, hogyha megérti mondandóm lényegét. Úgy is fogalmazhatnék, hogy én azért vagyok felelős, amit elmondtam, ő pedig azért, amit megértett belőle” – nyilatkozta Szász Jenő.
Elmondta továbbá, a beszédében említett gyöngyhalász-módszer lényege az, hogy minden egyes magyar embert számba kell venni, bárhol is éljen, aztán pedig törődni kell vele. „Nem biztos, hogy például a Jászvásáron élő magyar anyanyelvű taxis, vagy a galaci magyar vállalkozó, esetleg a petrozsényi magyar bányász vagy a bukaresti, magyar gyökerekkel rendelkező családok ugyanott kell hogy felneveljék a gyermekeiket, akiknek beolvadása így jobban valószínűsíthető. A jelen lévő RMDSZ-es képviselő szándékosan magyarázza félre a mondandómat: például a székelyföldi szórványkollégiumok létrehozásával és működtetésével éppen a gyarapodást segíthetjük elő. Én személy szerint büszke vagyok arra, hogy a múltban több olyan családot is meggyőztem a hazatérésről, akik egyébként már ki költöztek az anyaországba, illetve az Egyesült Államokba. Mi a Kárpát-medencéből nyugatra, Amerikába vagy a világ más országaiba elvándorolt, illetve kivándorolt testvéreink és leszármazottaik hazatérését szeretnénk ösztönözni” – mondta Szász.
Toró: Ferdít az RMDSZ
KMKF ülésén jelen levő Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke a Krónikának elmondta, az RMDSZ rosszindulatúan magyarázza félre Szász Jenő kijelentéseit, szó sem volt az erdélyi szórvány irányított kitelepítéséről. Állítása szerint a Nemzetstratégiai Kutatóintézet terveiről is keveset tudhattak meg a jelenlévők. „Azt látom, hogy az RMDSZ el nem hangzott mondatokat próbál nagy lelkesedéssel kommentálni, vagy pedig szándékosan félreértették a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnökének a nyilatkozatát. Én nem hallottam mást, mint azt, hogy a szülőföldön való megmaradásban kell gondolkodnunk – ebben úgy tűnt, hogy pártállástól függetlenül egyet tudunk érteni” – nyilatkozta lapunknak a néppárt elnöke, aki szerint a szórványkérdést nem szabad kitenni semmiféle pártpolitikai csatározásnak. „A nemzetstratégia kialakításában nincsen helye a pártpolitikának” – szögezte le. Toró szerint meg kell teremteni a szórványstratégia kialakításával kapcsolatos párbeszéd lehetőségét, de semmiképp sem erkölcsös ki nem dolgozott, el nem hangzott javaslatokat kommentálni” – jegyezte meg a politikus.
Bíró Blanka, Gyergyai Csaba

Tőkés elméletben sem ért egyet a szórványkitelepítéssel
Tőkés László még elméleti lehetőségként sem ért egyet azzal, hogy a szórványmagyar közösségek számára a helyben maradás ösztönzése helyett a kitelepítés jelentené az alternatívát – jelentette ki a maszol.ro-nak az európai parlamenti képviselő sajtófelelőse.
Demeter Szilárdot kedden annak kapcsán kérdeztük, hogy a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője, Szász Jenő a múlt héten a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán a kisebb létszámú magyar közösségek „kontrollált visszavonulásának" lehetőségéről, a „gyöngyhalász-gondolatról" beszélt.
„Amikor Tőkés László a szülőföldön való megmaradásról beszél, akkor komolyan is gondolja. Az elmúlt két évtizedes tevékenysége és állásfoglalásai is ezt igazolják. Püspökként az egyik első intézkedése is a királyhágómelléki szórványmisszió létrehozása volt" – szögezte le Demeter Szilárd.
Toró T. Tibor megvédte Szász Jenőt
Tőkés László annak az Erdélyi Magyar Néppártnak (EMNP) a védnöke, amelynek elnöke védelmébe vette Szász Jenőt. A KMKF ülésén szintén jelen lévő Toró T. Tibor a Krónikának azt mondta: az RMDSZ rosszindulatúan magyarázza félre Szász Jenő kijelentéseit, szó sem volt az erdélyi szórvány kitelepítéséről.
„Azt látom, hogy az RMDSZ el nem hangzott mondatokat próbál nagy lelkesedéssel kommentálni, vagy pedig szándékosan félreértették a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnökének a nyilatkozatát" – jelentette ki a politikus.
Toró annak ellenére vette védelmébe Szász Jenőt, hogy az intézményvezető a maszol.ro-nak nyilatkozva maga sem tagadta: Budapesten valóban elhangzott az elméleti felvetése a kisebb magyar közösségek „önkéntes területfeladásáról" és „kontrollált visszavonulásáról". Ezt a KMFK ülésén jelenlévők – köztük Márton Árpád képviselő, aki tiltakozásul ki is vonult az ülésről – a szórvány kitelepítésének lehetősegeként értelmezték.
Utóbb a maszol.ro-nak Szász Jenő arról is beszélt, hogy a szórványkollégiumok Székelyföldre költöztetése javítaná a tömbmagyar régió demográfiai mutatóit.
Pásztor Krisztina