Kutyafarka
Nem panaszkodhatunk, hogy az anyaországiak nem törődnek velünk. Miután a szocialisták igyekezete, hogy a globalizáció színeire átfestett internacionalizmussal (nesze semmi, fogd meg jól) oldja meg a határon túli magyarok problémáit, csődöt mondott, az új kormány egyből és határozottan a tettek mezejére lépett.
Lám a Fidesz, a magyar összetartozás törvényével és a kettős állampolgárság megadásával, sok évszázados vágyainkat teljesítve, a nemzet keblére ölelt bennünket.
A Jobbik sem akar lemaradni, ezért át-át küldi a Magyar Gárdát, hogy megvédjen bennünket az oláhok rúgásaitól. Egy új nemzeti szervezet, a Kétfarkú Kutya Párt (KKP) ingyen bort és pálinkát ígér a határon túli magyaroknak. Már csak ez hiányzott, hogy az eddigieknél sokkal jobban zsibbadjunk, a választás szabadsága nevében keményebben gyomrozzuk egymást és egy pofon helyett kettőt-hármat adjunk vissza a kötekedő románoknak. A több pálinka hatására megfogadjuk Kövér László egy régebbi tusványosi tanácsát és olyan bátran harcolunk az autonómiáért, mint a dél-tiroliak, vagyis tratata-ratata...
De az is lehet, a KKP ennek éppen az ellenkezőjét akarja, vagyis hogy igyuk le magunkat a sárga földig és fogjuk be a pofánkat, hogy se Romániának, se Magyarországnak ne okozzunk semmiféle gondot. Mivel a politika útjai kifürkészhetetlenek, nincs kizárva, hogy Romániából átszivárgott szélsőségesek fészkelődtek be a magyar nagypolitikába és az ortodoxiára jellemző fifikával, kétkulacsossággal hozták létre ezt a különös politikai alakulatot.
Mindenesetre, a magyar közvélemény kedvezően fogadra a kétfarkú kutyások színrelépését, annak ellenére, hogy kitalálói csak jópofa viccnek szánták, ami egyértelműen kiderült programjuk olyan blöffölő ígéreteiből, mint az ingyen sör vagy az örök élet. Be is jegyezték a pártot, így indulhat az őszi helyhatósági választáson, s ha lesz néhány polgármesterük, akkor csakugyan számíthatunk az ingyen borra és pálinkára. De jó dolgunk lesz, örömünkben kiugrunk a bőrünkből.
Ha csak, ha csak az OTV televízió tulajdonosának, Dan Diaconescu üstökösként feltörő politikai szervezete, a Román Nép Pártja nem ver rá a kétfarkú kutyára. Az OTV most megejtett közvélemény-kutatása szerint az új alakulat több mint biztos, hogy megoldja a román–magyar problémákat, mivel az igen szavazatok száma tizenötször felülmúlta a nemekét, ami, valljuk be, nagy reményekre ad okot.
Várhatjuk, ha Dani Diák pártja kerül hatalomra, akkor Romániában nem a kutya csóválja farkát, hanem a farok a kutyát!
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Irredentagyanús székely határkő
Augusztus derekán Marosfőn ismét elsiratták a Székelyföldre telepedett románok „tragikus" sorsát. A sirámok egyikét Ioan Lăcătuşu, a Kovászna és Hargita Megyei Európai Tanulmányok Központjának vezetője fogalmazta meg.
Idézem Simó Erzsébet írását: „a román megnevezéseket és jelképeket itt, a Székelyföldön folyamatosan mellőzik. Vajon melyek is azok?" Nos, érdekes volna folyóméterben felmérni Sepsiszentgyörgy román és magyar nevet viselő utcáinak hosszát, és hamar kiderülne e hazugság hossza-mértéke. Ami pedig a jelképeket illeti, nézzük meg az illyefalvi címerben levő egyik jelkép értelmezését.
Az illyefalvi címer ― a román Hivatalos Közlönyben 2010 májusában jóváhagyott ― magyarázatában olvasható az „ezüsthatárkő" megnevezés. Bár egyértelműen két történelmi tájegység: a Székelyföld és a Barcaság határát szimbolizáló megnevezésről van szó, mégis nacionalista indulatokat váltott ki. A székelyföldi román civil szervezetek számára e „határkő" irredentagyanússá vált, mivel Székelyföld határát jelképezi! Ez eléggé gyanús körülmény, nem csoda, ha a közénk telepedett első, másodgenerációs románság vezetőinek némely része azonnal megbolydult, rögtön a haza területi egységének megvédésére szólították fel a miniszterelnököt, a belügyminisztert, követelve a kormányhatározat azonnali visszavonását, mert az sérti a román alkotmány első cikkelyét, amely kimondja, hogy „Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam".
Úgy tűnik, hogy a román demokrácia nagy dicsőségére, az ún. kisebbségi jogok példás romániai biztosításának szemléltetésére ― a hivatalos okmányban ― ki fogják cserélni a hagyományos, a mintegy nyolcszáz éves Székelyföld és Barcaság megnevezést az alig 44 éves múlttal bíró Kovászna és Brassó megyére. Kit érdekel olyan apróság, hogy Székelyföld nem azonos a Kovásznára átkeresztelt Háromszék megyével, a Barcaság egy történelmi táj, régió, és nem egy közigazgatási egység neve.
Mivel már korábban ismertettem a Székelyföld megnevezés használatának történelmi gyökereit, ez alkalommal a címerben látható„határkő" szimbólum történelmi megalapozottságát, jogosságát mutatom be. A címerkészítésben járatlanok számára megemlítem, hogy minél régebbi gyökerekre támaszkodik egy címer, annál értékesebb. Ezt vette figyelembe Illyefalva címerének összeállítója, Szekeres Attila István heraldikus is. Ő arra törekedett, hogy az új címerbe átmentse a hajdani Illyefalva évszázados városi jogállását bizonyító címer-pecsét szimbólumainak némely részét. Idézem Szekeres erre vonatkozó sorait: „Illyefalva község címere az egykori Illyefalva mezőváros címerének egyszerűsített változata. A régi jelképből csupán a Székelyföld és Barcaság határát jelképező határkő és keresztbe tett két szablya került át a mai címerbe. A nap és a hold azt mutatja, hogy említett határ székely oldalán fekszik a község. A három csillag a közigazgatási egységet alkotó három falura utal."
Amikor a heraldikus a hagyományok tiszteletben tartására beemelte az új címerbe a régi határkőszimbólumot, nem sejtette, hogy a zavaros gondolkodású, elképzelt, kitalált történelmi múlt emlőin ringó honfiakban ez lelki traumát fog előidézni. Honnan sejthette volna, hogy a betegesen intoleráns gondolkodású egyénekben, egy helyi, egy községi címerben szereplő határkő szimbóluma ilyen riadalmat fog kelteni? Honnan gondolhatta volna, hogy a Székelyföld nevétől megremegő bús lovagok egy községi címer több száz éves múltú szimbólumában az ezeréves magyar országhatár rémképét látják? E demokraták többsége, friss telepes lévén, honnan tudhatná, hogy Illyefalva nemcsak határos volt a Barcasággal, hanem a régió határvonalán fekvő Olt-hídon, a Vámoshídon (Podul Olt) vámszedési joggal rendelkezett? E jogkört Illyefalva Aldobollyal együtt ― évszázadokon keresztül ― gyakorolta. Természetesen, az Olton átvezető híd jó karbantartása, vámosok fogadása, fizetése pénzbe került. Bizonyára a régiók közötti kereskedelmi útvonalon szedett vám fedezte a költségeket. Mivel a Székelyföld és a Barcaság Erdélyország területén helyezkedett el, ezért a címerben szereplő határkő sohasem volt országhatár-értelmű jelkép, hanem a szász jogállású Barcaság és a székely jogállású Székelyföld határának szimbóluma. Ha e sorok írójának nem hisznek, akkor bele kell lapozni a Sepsiszentgyörgyi Állami Levéltár Illyefalva városára vonatkozó gyűjteményében szereplő számadáskönyvbe, amely tartalmazza a település 18. és 19. századi költségvetésének nyilvántartását. Mivel a vámosok fogadását áldomásivás követte, ennek költségeit feljegyezték az illyefalvi számadáskönyvbe. Néhány példa: 1789-ben a vámos fogadása 24 krajcárba került. 1796-ban „az Vámos Hídhoz vámost fogadván áldomásra 1 Rft. 14 krajcárt", 1798-ban, 1799-ben és 1801-ben évenként egy rajnai forintot fizettek. Az áldomásivás a mindennapi élet állandó kísérőjeként jogérvényesítő jellegű volt. Az adásvételeket, a szerződéseket, a pásztorok, a mészárosok, a vámosok fogadását, szerződtetését csak akkor tartották megkötöttnek, ha azt áldomásivás követte, amelynek megvolt a külön ceremóniája.
E sorok írója sajnálattal állapítja meg, hogy 2010-ben is súlyos érzelmi károkat okoz ― a román–magyar együttélésre nézve ― az imaginárius történelmi szemléletből fakadó türelmetlenség. Kérdem, mikor ihatunk áldomást arra, hogy kölcsönös tiszteletben élünk? Mikor valósul meg az együttélés, amely nem azonos az egymás mellett éléssel? Mikor lesz vége annak, hogy e hely szellemétől idegen szemléletű emberek határozzák meg egy székely magyar település népének azt, hogy használhatja-e szülőföldjének hagyományos nevét, berajzolhatja-e szülőfalujának címerébe az elődei által ― évszázadokon keresztül ― használt szimbólumokat?
Kádár Gyula, Háromszék. Erdély.ma

Növelték a tandíjakat az állami egyetemek
Emelkedtek az állami egyetemek tandíjai, de azok, akik a Hargita megyei vagy a háromszéki kirendeltségeken akarnak tanulni, általában nem kell többet fizessenek – tudtuk meg az érintett egyetemektől. Az egyetlen kivétel a Lucian Blaga egyetem csíkszeredai tagozatának jogi kara, ahol 1800 lejről 2100 lejre emelték az évi tandíjat. A Sapientia diákjainak sem kell többet fizetniük.
„Nincs rendjén, hogy a tandíjak emelkednek olyan körülmények között, amikor a legtöbb szülő jövedelme csökken. Az oktatás minősége sem javult, a tanárok teljesítménye ugyanaz, mint korábban, sok egyetemi jegyzet pedig már régi” – nyilatkozta az Evenimentul Zilei napilapnak Cristian Hatu, a Román Tudományos Akadémia oktatási szakértője. Hatu szerint az egyetemek autonómiája nem hozta magával az oktatás minőségének javítását, mert nem épült fel annak ellenőrzési mechanizmusa.
A Román Hallgatói Szervezetek Szövetségének (ANOSR) egyik felmérése szerint Romániában az egyetemi hallgatók mintegy 15 százaléka szakítja félbe tanulmányait anyagi okok miatt. Daniela Alexe, a szervezet elnöke szerint az egyetemi rendszer egyre inkább gazdasági alapelveken működik. Többek között akkor is, amikor egyes egyetemek tandíjas helyeket hirdetnek meg, de nincsenek felkészülve azok infrastrukturális kiszolgálására. A diákliga vezetője szerint az egyetemek a lehető legegyszerűbb megoldást választották az anyagi források kiegészítésére, a tandíjak emelése viszont kihat a felsőoktatáshoz való hozzáférés esélyeire, az oktatás minőségére, és sokakat a tanulmányok felfüggesztésére kényszerít. Cristian Hatu, az Akadémia szakértője szerint az egyetemek különböző mesteri képzésekkel is igyekeznek kiegészíteni bevételeiket, ezek a képesítések a hallgatók számára viszont vajmi kevés pluszlehetőséget jelentenek. Nem sikerült hallgatóközpontúvá reformálni a felsőoktatást – fogalmazott az Evenimentul Zileinek Hatu.
A Bukaresti Egyetem valamennyi fakultásán évi 3100 lej a tandíj, a Közgazdaságtani Akadémia iránt érdeklődők 2500 és 3000 lej közötti tandíjjal kell számoljanak fakultástól függően. A bukaresti Műszaki Egyetemen az évi 4500 lejt is elérheti a tandíj az idegen nyelvű mérnöki karokon. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) 2000 lejtől 5500 lejig emelkedhetnek az évi tandíjak. Utóbbi a színház és filmművészeti fakultás tandíjszabása.
Hargita megyében a BBTE gyergyószentmiklósi kihelyezett tagozatán nem emelkednek az előző tanévhez viszonyítva a tandíjak. Az ugyancsak állami Lucian Blaga Egyetem csíkszeredai tagozatán a közgazdasági képzés tandíja változatlan marad, a jogi karon viszont 1800 lejről 2100 lejre emelték az évi tandíjat. A sok Hargita megyei fiatal által is látogatott BBTE sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatának közigazgatási szakán szintén nem változik a tandíj – tudtuk meg Ciprian Loránd dékántól. Hargita Népe (Csíkszereda)

Mi történt 1989 decemberétől 1990 májusáig?
Ismeretlenek tüntették el az iratanyag egy részét, egyesek máig ódzkodnak mesélni az egyes településeken történtekről: a 89-kutatás résztvevőivel beszélgettünk.
A hiányos dokumentumok és a máig az emberekben élő félelem is akadályozza az 1989 végén és 1990 elején több erdélyi városban történtek rekonstruálását, az egyesek által forradalomnak, mások szerint puccsnak nevezett eseménysor kapcsán. Idén indult a Kisebbségkutató Intézet és a Progress Alapítvány közös kutatási projektje a '89-es események kapcsán Bárdi Nándor történész kezdeményezésére. A kutatás többek közt azt célozza, hogy a még meglévő dokumentumokat – újságokat, plakátokat, fényképeket, videó- és hangfelvételeket, iratokat, jegyzőkönyveket stb. – összegyűjtse, és ezek alapján rekonstruálja az 1989 végétől 1990 májusáig történt események kronológiáját, elsősorban a romániai nemzeti kisebbségek szemszögéből. A különböző városok a temesvári események visszhangjára reagálva mind-mind megélték a maguk „kis forradalmait”; több helyen is halálos áldozatokat követeltek az események, lincselések is voltak. Ebben az öt hónapos intenzív periódusban alapították meg a Nemzeti Megmentési Front helyi szervezeteit, az RMDSZ-t, a MADISZ-t, illetve számos kisebbségi szervezetet is. A marosvásárhelyi etnikai konfliktus, a fekete március kihatott más településekre, az ottani magyar-román viszonyokra. Ennek visszhangjára, illetve a máig tisztázatlan, háttérben folyó események, szerepek felderítésére is fókuszál a kutatás; a vizsgált periódus záróeseménye az első szabad választás 1990 májusában.
A kutatás során a fontosabb erdélyi városokban, municípiumokban, ahol jelentős számú kisebbség él, egy-egy helyi kutató igyekszik összegyűjteni a fellelhető dokumentumokat. Gondot jelent, hogy több erdélyi városból is a kilencvenes évek elején ismeretlenek elvitték felsőbb utasításra a Nemzeti Megmentési Front irattárát. „Elsősorban magyar szempontú kronológiák készülnek, de igyekszünk a jelentősebb kisebbségekre is odafigyelni, elsősorban Temesváron, Aradon, Szatmáron, Nagyváradon, Nagybányán, ahol több nemzetiség is együtt él. Elsősorban megyeközpontokat választottunk, illetve van néhány olyan kisebb város, amely bár nem megyeközpont, de fontos, hogy megjelenjen. Remélhetőleg sikerül a 89-es események magyar értelmezését is bevinni a román történeti diskurzusba” – vázolta az elképzelést Gidó Attila, aki Novák Csaba Zoltánnal együtt kutatásvezetőként koordinálja a helyi kutatók munkáját. A kutatás kiemelten figyel arra, hogyan vesznek részt már a kezdetektől vagy lépnek be utólag a kisebbségek képviselői a hatalmi struktúrákba. A dokumentumokból összeállt településspecifikus kronológiákat ezért interjúkkal is kiegészítik, amelyeket a helyi kutatók olyan személyekkel készítenek, akik cselekvő részesei voltak az eseményeknek a szóban forgó időszakban. Azokban a városokban – eddig összesen 13 településen –, ahol már tavasztól dolgoznak a helyi kutatók a témán, már elkészült az eseménykronológia. „A kutatás első fázisából néhány érdekességet már megállapíthatunk, bár természetesen ezt nem tekinthetjük végeredménynek, hiszen a történelemről való vélekedés szubjektív dolog. Kísérleteztünk az események szakaszolásával, és úgy gondolom, nemcsak az általam kutatott Marosvásárhely esetében érvényes ez, hanem a többi városnál is” – magyarázta kérdésünkre Novák Csaba Zoltán. „Négy szakaszt azonosíthatunk be: a temesvári eseményektől a Ceaușescu-házaspár meneküléséig tartana az első, december 16-22. között. Van egy nagyon rövid időszak, az új hatalmi szerkezet kiépülése december 22-től körülbelül január elejéig. A december 29-től február elejéig tartó időszakot a Nemzeti Megmentési Front határozza meg, majd február elején alakulnak meg a nemzeti egység ideiglenes tanácsai, amelybe már a Fronton kívüli szervezetek is beépülnek: újjászervezett politikai pártok vagy frissen alakult szervezetek. A Nemzeti Ideiglenes Tanács tevékenysége egészen a májusi választásokig alkotja a negyedik időszakot” – mondta. Forradalom volt-e vagy puccs 1989-ben? „Én úgy látom, kettős folyamat találkozik valahol térben és időben. Semmiképp sem hanyagolható el a népmozgalmi része, nagyobb erdélyi városokban – Temesvárhoz hasonlóan Kolozsváron, Szebenben, Brassóban, Marosvásárhelyen – még a diktátor bukása előtt is van nagyobb tömegmegmozdulás, illetve több esetben számos halálos áldozatot követelő beavatkozás a hadsereg részéről. Mindenképp van tehát forradalmi tömegjellege az eseményeknek” – tette hozzá. Ebben az időszakban nagy a kádermozgás; január végére, február elejére olyan struktúra alakul ki, amely gyakorlatilag alárendelt Bukarestnek. Ám azelőtt viszont napokra megszűnik a központi hatalom befolyása, a Securitate visszahúzódik, a régi pártstruktúrák szétesnek, gyakorlatilag az egyedüli erő a hadsereg. „Egyre többen látják úgy bukaresti szemszögből is kutatók, hogy a hadseregnek nagyon fontos szerepe volt, sokkal fontosabb, mint gondolnánk. Merem állítani, gyakorlatilag a hadsereg döntötte el, melyik legyen az az új politikai struktúra, amely Romániát a változás útján viszi. Ők fogadják el az Iliescu által vezetett új hatalmi struktúra működését, éspedig azért, mert ennek a csoportosulásnak van olyan praxisa, amely lehetővé teszi, hogy az állam működése gyakorlatilag folytatódjon. Nagyon sokan a nomenklatúra tagjai voltak a 60-as, 70-es években, majd valamilyen ok miatt a Ceaușescu-féle pártvezetésből kikerültek” – magyarázta Novák. A székelyföldi városokban egyértelműen magyar szervezésben alakulnak ki az új hatalmi struktúrák. Marosvásárhely érdekessége, hogy ellentétben a többi nagyobb erdélyi várossal, ahol a magyarság viszonylag későn, december 22. után épül be a hatalmi szerkezetbe, itt párhuzamos struktúrák alakulnak ki. A hadsereg minden más nagyobb városban uralja a helyzetet, Marosvásárhelyen azonban az első napoktól kezdve Király Károly révén egy erős magyar mag alakul ki. Novák Csaba Zoltán szerint ez a kettős hatalmi megosztás a fő oka annak, hogy később az indulatok elszabadulnak, nem sikerül stabilizálni a helyzetet.
Néhány kronológiakészítővel az általuk kutatott városokban tapasztalt helyi specifikumok kapcsán a szelterszi társadalomtudományi táborban beszélgettünk, miután a kutatásvezetők bemutatták a projektet a tábor résztvevőinek. Kolozsváron rengeteg halálos áldozatot és sebesültet szedett a forradalom. A magyarság szinte az első percektől képviseltette magát a hatalmi struktúrákban, a politikai, egyházi és diákszervezetek révén is – mondta el kérdésünkre Fodor János történész. A fekete március után, főleg mivel időközben itt is megalakult a Vatra Românească, érezhető volt egy etnikai konfliktus kiéleződése, amelyet azonban sikeresen csillapítottak a városban – tette hozzá a kolozsvári kronológia készítője. A kutatónak szerencsére rendelkezésére álltak a Kolozsvári Rádió korabeli hangfelvételei, az írott sajtó archívuma is megvan. Hátravan még az egyházi, RMDSZ-iratok átvizsgálása. Bár a kutatók nagy része fiatal, és mondhatni gyerek vagy kamasz volt a szóban forgó események idején, Fodor János nem tapasztalt emiatt akadályokat, nem akarták „megmondani neki a tutit” azok, akik felnőtt fejjel érték meg 1989-et. „Mindenhol segítőkész emberekre találtam, különösebb magyarázkodás nélkül sikerült megszereznem a kívánt dokumentumokat, remélhetőleg ez nem változik az adatgyűjtés további fázisaiban sem” – mondta a Transindexnek.
Szatmárnémetiben teljesen békésen zajlott le a forradalom, egy tüntetés volt december 23-án. Megyei és városi szinten is a hadsereg volt az, amely minden fontos tisztséget és pozíciót betöltött, a magyarság képviselőinek csak december végén sikerült bekapcsolódniuk a Nemzeti Megmentési Frontba – mondta el a Transindexnek a szatmári kronológia készítője, Sárándi Tamás. 1990 februárjában a magyarság helyi vezetői megelégedetten nyilatkoznak az elért eredményekről, teljesen békés átmenetként zajlik a magyar nyelvű oktatás visszaállítása, a Kölcsey Ferenc Gimnázium már januárban megkezdi működését. Március elején azonban helyi szinten is megalakul a Vatra Românească, nekik „köszönhetően” zajlik le Erdélyben a Marosvásárhely után a második legnagyobb összetűzés március 15. kapcsán, és a békés folyamat megtorpan – tette hozzá. Szatmárnémetiben igen nehéz összegyűjteni a dokumentumokat, nemhogy a Front irattára, de még a helyi újság korabeli lapszámai sem voltak fellelhetőek. Ami maradt, az az RMDSZ-nél fellelhető csekély anyag – sorolta a buktatókat a kutató, felhívva a közvélemény figyelmét, hogy akinek birtokában van bármilyen kordokumentum, bocsássa rendelkezésre, ezzel is segítve az események megértését. Hargita megyében ebben az időszakban elég sok lincselés történt, így Székelykeresztúron is – itt egy rendőrt öltek meg a tüntetők. Itt is megalakultak a Front, az RMDSZ helyi szervezetei, érdekességként pedig a Székely Ifjak Fóruma, amelynek képviselője később be is jutott a parlamentbe – mesélte Vass Réka. A kisvárosban megoszlanak a vélemények, hogy népfelkelés történt-e, vagy – mint ahogy sok vezető beosztású ember gondolja – megrendezték a „forradalmat”. „Azt tapasztaltam, hogy az emberek készségesek egy bizonyos pontig, érdeklődéssel fogadnak, hiszen ez a témát senki nem kutatta eddig Keresztúron. Ám van egy pont, ahol egyszer csak bezárulnak a kapuk, nem hajlandók se nyilatkozni, sem pedig forrásokat vagy anyagokat a rendelkezésemre bocsátani. Arra szoktak hivatkozni, hogy ha nem is ők, de a családjuk veszélybe kerülhet. Én próbálom mindenkivel tisztázni, hogy nem igazságot tenni jöttem, és nem értékítéleteket megfogalmazni, a kutatásnak ugyanis nem ez a célja. Minden alkalommal hangsúlyozom a Kisebbségkutató Intézet diszkrécióját, azt, hogy ezek az anyagok kutatók számára lesznek hozzáférhetőek” – mondta a helyi kronológia készítője. Kézdivásárhelyen Miklós Katalin készíti a kronológiát. Itt is egy lincselés áll az események középpontjában: Aurel Agache őrnagyot megölik, és a milícia épületét is felgyújtják 1989-ben. Mivel egy román nemzetiségű személy hal meg, a későbbiekben a román hatalom, illetve egyes politikai pártok támogatásával sikeresen kreálnak belőle etnikai ügyet. Miközben máshol az országban a hasonló lincseléseket vagy nem vizsgálják ki, vagy a tettesek általános amnesztiát kapnak, Kézdivásárhelyen öt embert vádolnak. „Az ügynek máig ható következményei vannak, a népharag áldozatául esett őrnagy halála után fotók és tanúvallomások alapján összeállítanak egy vádiratot, amit 1997-ben véglegesítenek, 1999-ben pedig ítélet születik a feltételezett elkövetők ellen. Akik nem menekülnek el, 4-7 évi börtönbüntetést kapnak, illetve pénzbeli kártérítés kifizetésére kötelezik őket. Ám 2002-ben is perek sorozata indul. Végül Strasbourgban mindkét félnek – a vádlottaknak és az ifjabb Agache-nek is – kártérítést ítélnek meg, előbbieknek azért, mert diszkriminatív módon volt összeállítva a perirat, a családnak pedig az ítélet miatti késedelemért” – foglalta össze röviden Miklós Katalin. Nagybányán a hatalomátvétel aránylag békés zajlott. December 23-án nagy tömeg gyűlt össze a város központjában, melynek tetemes részét a környék vállalatainak munkásai adják, és bár az indulatok elszabadultak a megyeháza „bevételénél”, az eseményeknek nem volt súlyosabb sebesültje. A közigazgatási szervekben a katonaság hangsúlyos jelenléte tapasztalható – vázolta kérdésünkre az eseményeket a nagybányai és zilahi kronológia készítője, Kiss Ágnes. A nagybányai fejlemények különlegessége a bányaipari alkalmazottak részvétele, akik tüntetéseket és sztrájkokat szerveznek; követeléseiket Bukarest fokozatosan teljesíti (például béremelés, különböző juttatások). Hálájukat a Nemzeti Megmentési Front és Iliescu-párti tüntetéseken való részvétellel fejezik ki több alkalommal is. További érdekesség, hogy korán megalakul a környezetvédő mozgalom, tüntetéseket és aláírásgyűjtést szerveznek a környezetszennyező anyagokat kibocsátó gyárak ellen. Még december folyamán megalakulnak Máramaros megyében a magyar és német kisebbségi szervezetek, februárban pedig az ukrán (RUSz). Jelentős többségi-kisebbségi konfliktusra nem kerül sor. Zilahon a hatalomátvétel teljesen békésen zajlott. A rendőrség, katonaság, Securitate villámgyorsan átállt. Jelentős többség-kisebbség konfliktusra nem került sor, bár provokációnak minősíthető események akadtak. Például március 15-re virradó éjszaka ismeretlenek festéket öntenek a zilahi Wesselényi-szoborra – foglalta össze Kiss Ágnes. A zilahi kutatást akadályozza, hogy nyoma veszett a megyei Ideiglenes Nemzeti Megmentési Front iratanyagának; elkallódott az a pár múzeumhoz beküldött élménybeszámoló is, amelyek Cornel Grad történész, Gheorghe Şişeşteanu szociológus és Bajusz István muzeológus felhívására érkeztek. A tervek szerint a kronológiákat önálló kötetben jelentetik meg jövőre, illetve egy konferenciát is szerveznek ebben a témában. A kutatás anyaga várhatóan az interneten is elérhető lesz majd az Adatbankban.
Bakk-Dávid Tímea. Transindex.ro

Évadnyitó
Augusztus 30-án tartotta évadnyitó társulati ülését a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata. Kövesdy István művészeti aligazgató, a Tompa Miklós Társulat vezetője meglehetős malíciával „jókedvű évad”-nak tervezi a 2010/2011-es színházi szezont, amikor úgymond „a saját nyomorúságunkon kacagunk”. Ennek jegyében ismertette a repertoártervezetet és vetítette elő a jelentős rendezvényeket. A tervezett bemutatók: Jaroslav Hasek – Spiró György: Svejk (rendező: Kincses Elemér), Anton Pavlovics Csehov: Platonov (rendező: Harsányi Zsolt), Georges Feydeau: Bolha a fülbe (rendező: Kövesdy István), Dorotha Maslowska: Két lengyelül beszélő szegény román (rendező: Theodor Cristian Popescu), Bagossy László: A sötétben látó tündér (rendező: Patkó Éva), William Shakespeare: A makrancos hölgy (rendező: Sorin Militaru), Marius von Mayenburg: Lángarc (rendező: Király István), de lesz Piaf-sanzonest és felolvasó-színházi sorozat is. Az évad kiemelkedően jelentős rendezvénye a Tompa Miklós- centenárium, melyre 2010 decemberében, a társulat névadója születésének 100. évfordulója kapcsán kerül sor. És természetesen a tervek között szerepel az immár hagyományos színészbál, amelyet a színházi világnap tiszteletére a Székely Színház Egyesülettel közösen 2011 márciusában szervez a Tompa Miklós Társulat.
A műsorrendben a meghirdetett premierek mellett korábbi évadok sikeres előadásainak felújítása is szerepel. A terveket erősen befolyásolja az intézmény gazdasági helyzete, a válság kivetülése a kultúrára.
A menedzselési gondokról Kárp György ügyvezető igazgató tájékoztatta a társulat tagjait. A művészek hozzászólásaiból kitűnt, hogy az elégedetlenség jellemzi az általános hangulatot, ugyanakkor több jobbító szándékú javaslat is elhangzott.
Kiss Éva Evelyn irodalmi titkár. Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi fotográfiai múzeum létesülhet
Régi katonai fotográfiák Csíkmenaságról címmel nyílt kiállítás a csíkszeredai megyeháza galériájában csütörtökön a Magyar Fotográfia Napja alkalmából, Hargita Megye Tanácsa, a Hargita Megyei Kulturális Központ és az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület szervezésében.
Régi katonai fotók
A kiállítás anyagát nagyított és eredeti, katonai fényképek képezik. Az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület gyűjteményéből először láthatók eddig még ki nem állított magyar és egyetemes fotótörténeti ritkaságok: Orbán Balázs, Veress Ferenc, Szathmári Pap Károly, Balogh Rudolf, Országh Antal, Erdélyi Mór, valamint Eugene Cuvelier, Nadar, Giacomo Caneva, Bonfils, Roger Fenton fotográfiái. Károly Veronka, a csíkmenasági Művelődési Ház igazgatója korabeli leveleket olvasott fel, amelyet a frontról vagy hadifogságból írtak a távol levő katonák. Molnár Attila, az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület elnöke elmondta, hat éve indult a kezdeményezés, hogy megszülethessen ez a kiállítás. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke kifejtette, a megyei önkormányzat nem véletlenül karolta fel a kiállítás megszervezését, hisz közös végső cél az erdélyi fotográfiai múzeum létrejötte. „Talán a leendő múzeum becses darabjaiból láthatunk itt néhányat: eddig még soha ki nem állított ritkaságokat” – mondta a tanácselnök. A tárlat szeptember 15-ig tekinthető meg.
Fiatalítana a fotóklub
A Magyar Fotográfia Napján szervezett piknikkel egybekötött kiállítást a középkori várerőd udvarán a marosvásárhelyi Fotóklub vasárnap. A rendezvény ötletgazdája, Török Gáspár fotóművész elmondta: a fő cél az, hogy azokat a fiatalokat, akik kiállításon még nem merik bemutatni fotóikat, megnyerjék a rendezvénynek. „Ide nyugodtan elhozhatták a képeket, hiszen itt oldott a hangulat” – mondta el Török. A tavalyi első piknik óta gyarapodott a fotóklubtagok száma, több fiatal is csatlakozott az egyesülethez. A Fotóklub jelenlegi elnöke, Incze István kifejtette, idén több érdekes kiáltással lepték meg a vásárhelyi érdeklődőket, a Várgalériában kéthetente cserélődnek a tárlatanyagok. Mint mondta, a vásárhelyi fotósok hamarosan Brazíliában állítják ki fotográfiáikat. Török Gáspár azt is kifejtette, hogy november 2-án, a FIAP (Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség) 60 éves születésnapján meghívásos kiállítást szerveznek Marosvásárhelyen a Romániában élő összes olyan fotóművésszel, akiket kitüntetett a FIAP. A Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége (MAFOSZ) 2003-ban kezdeményezte a fotográfia napjának megünneplését; választásuk azért esett augusztus 29-re, mert 1840-ben Vállas Antal matematikus, fizikus és földrajztudós ezen a napon mutatta be a Magyar Tudós Társaság ülésén a fényképezés, a dagerrotípia készítésének módját. Krónika (Kolozsvár)

Földvári Golgota (Boros Ernő: "Hogy a magyar pusztuljon")
„A földvári temetőben
Sok magyar sír van egyvégtében
Minden sírra fel van írva:
»A szenvedés vitt a sírba«."
E sorokkal kezdődik "a foglyok ajkáról leírt" s a közemlékezet által megőrzött Sirató, amely az 1944 októbere és 1945 márciusa között az ottani internálótáborban ítélet nélkül megsemmisülésre ítéltetett Szatmár megyei magyarok és svábok golgotás szenvedését örökítette meg, tizenöt versszakban. Mi is történt Földváron, abban a gyűlölet szülte táborban, amely több száz, a román csendőrség által elhurcolt székely és partiumi magyar számára a dantei pokol kínjait jelentette? Az igazság feltárásának és a hivatalos elhallgatás ködének oszlatása erkölcsi kényszerétől/parancsától indíttatva kezdett oknyomozó munkába Boros Ernő nagykárolyi újságíró. Legújabb könyvével * az ott szenvedett, valamint az ott elhunyt szatmáriak százainak kíván lerombolhatatlan, ércnél is maradandóbb emléket állítani.
Az erdélyi valóságirodalomban ismert utakon jár. Az előtte járók közül Gazda József köteteire hivatkozhatunk, amelyek a közelmúlt és a jelen népélet igen fontos eseményeire, jelenségeire hívják fel az olvasó figyelmét. Szólhatunk továbbá Beke György csodálatos "barangoló-könyveiről", különösen azok magyarországi újrakiadásairól, amelyek a történelem sodrába beágyazottan, műfajteremtő erővel tárták fel az erdélyi magyarság életét.
Ezen az ösvényen jár Boros Ernő is. Az említettektől abban tér el, hogy koncentráltabban, egy-egy témára kiterjedően ássa be magát választott témája rengetegébe. Előző munkája - "Volt minekünk jó éltünk, van most nekünk jaj" (2005) - a szatmári svábok 1945 januárjában történt deportálásának állít emléket. A most megjelent könyvében a "málenkij robot"-ra a Szovjetunióba hurcoltak szenvedéstörténetét megelőző gaztettre irányítja a figyelmet. A korabeli dokumentumokra és a túlélők, valamint a már elhunytak közeli hozzátartozói - a megszólalás félelmének görcséből még évtizedek távolából is nehezen szabaduló - tanúságtételére épülő kötet lapjairól a köztudatban és a személyes beszélgetések szintjén egyaránt tabutémának számító földvári internálótábor borzalmas világa tárul fel. A kötet írója annál is tovább lép. Az okok és okozatok összefüggésének bemutatásával a történelmi háttér földerítésével keresi a választ a mindmáig megválaszolatlan - morálisan és jogilag egyaránt indokolhatatlan, megválaszolhatatlan - kérdésre: miért?... Miért a mérhetetlen szenvedés, miért a sok éves hallgatás, miért a kegyelet megtagadása, miért a kárpótlás elmaradása, bár egy bocsánatkérés erejéig is?
Megválaszolatlan? Boros Ernő könyve a választ keresi. Előbb a túlélők megszólaltatásával. A kevesekével, akik a XX. század utolsó éveiben még éltek. A huszonnegyedik órában kopogtat be hozzájuk, kérdezi, faggatja őket, tükröt állítva a ki-kihagyó emlékezetnek, fölszaggatva az átélt borzalmak okozta, évtizedek múltán is sajgó sebeket. A valamikori internáltak, családtagjaik szavaiból az erdélyi magyarság szenvedései freskójának egy eddig homályban maradt szegmentuma körvonalazódik: a halálra szánt százak és ezrek földvári kálváriája. "...e könyv híján mindaz, ami a romániai Szatmár megyéből 1944 novemberében a dél-erdélyi Brassó-Földvárra elhurcolt emberekkel megesett, olyan lenne, mintha meg se történt volna."
A miért-re adandó válasz keresésekor nem hagyhatta ki a történelem mostoha széljárását sem: a Trianonban a magyarság sorsa fölött kimondott kíméletlen és kegyetlen ítéletet, a darabokra szaggattatást; az utódállamok összehangolt támadását a kisebbségbe sodort magyar nemzettestek ellen. Az elűzetés, a határ menti régiók nemzetiségi összetételének - betelepítés útján történő - megváltoztatása felülírta a wilsoni önrendelkezési elveket, esélyt sem adva annak alkalmazására.
Szatmár megye Romániába eső részein, a trianoni határon tucatnyi falu létrehozásával tették meg az első lépéseket a vidék elrománosítása felé. A nagykárolyi járás főszolgabírója, dr. Ioan Gherman 1937-ben megjelent könyvében így szól erről: "...a határövezet románokkal való intenzívebb betelepítésének a román államnak nem csak nagy gazdasági, de nemzeti érdekei is fűződnek.". Nyolcvan év múltán már bebizonyosodott, hogy mit is takart/jelentett ez a nem titkolt szándék: azért kellett máshonnan románokat idetelepíteni, hogy megváltoztassák a lakosság etnikai összetételét, ezáltal elősegítve a térség mielőbbi mesterséges elrománosítását.
A második világháborúból való kiugrás hónapjaiban, az etnikai szempontok szerint meghúzandó határoktól való félelmükben, a békekötést megelőzően újabb biztosítékokat kívántak szerezni a trianoni határok visszaállítása, megerősítése érdekében. Ennek egyik bevált módszere a megfélemlítés. Az Erdélyt elözönlő szovjet és román csapatok nyomában ott vonultak a hírhedt Maniu-gárdisták - a halál önkéntesei -, kiknek kegyetlenségeiről a szárazajtai, csíkszentdomokosi, egeresi vérengzések tanúskodnak. A seregeket követően telepítették vissza a román adminisztrációt, az 1940 előtt Észak-Erdélyben szolgáló csendőröket, hivatalnokokat, kiknek minden tettét a bosszú vezérelte. A bosszúé, amelynek a bukaresti román lapok adták meg a hangot: "...a magyarok most meg fognak fizetni a Kárpátok és a Tisza között élő testvéreink ellen ezer év alatt elkövetett kegyetlenségeikért." (Desrobirea, 1944. szeptember 23.) "Regnálásuk"-at a visszavonuló magyar seregekből szülőföldjükön leszakadt, civillé vált férfi lakosság internálásával kezdték. Százával, ezrével sorakoztatták őket s vitték "partizánokként" - többek közt - a földvári koncentrációs táborba. Az oda begyűjtött 32 000 férfi három negyedét tovább indították szovjet munkatáborokba, mintegy nyolcezernek viszont Földvár jelentette a poklok poklát, a szenvedés leírhatatlan fájdalmát, a halált. Ez lett az osztályrésze a Szatmár megyéből elhurcoltaknak is. A borzalmak áradatát a szovjet katonai parancsnokság szakította meg: 1944 novemberében Észak-Erdélyből kiparancsolta a román adminisztrációt, minden tartozékával együtt.
A szerző a visszaemlékezők szavaiból rekonstruálja a Földváron uralkodó állapotokat: a tábor "egy szögesdrót kerítéssel körülvett marhalegelőn volt (...) minket a domboldalba ásott, náddal fedett bunkerekben helyeztek el (...) ugyancsak földből kialakított ágyakon feküdtünk, és nagyon fáztunk (...) mindenki állandóan szörnyen éhes volt..." Életrontó hely volt, ahol egyre több volt a temetés. A megszólalók emlékezései, a táborból írott, s a hozzátartozók által megőrzött levelek megannyi örökmécsként emlékeztetnek a Földvárra hurcolt börvelyi, csanálosi, mezőpetri, csomaközi, berei, domahidai, gencsi, kaplonyi, kálmándi, szilágylelei, krasznaszentmiklósi, kismajtényi, nagymajtényi, nagyszokondi, szaniszlói, tasnádi, túrterebesi, szatmárudvari férfiak által átélt borzalmakra, az otthon maradt családok megkeserített életére. Szemléltetésképpen idézzük a kaplonyi Hevele Pál 1945. február 10-én kelt levelét. "Szeretett kedves jó feleségem, soraim friss és jó egészségben találjanak, három kis árvánkkal együtt. Én, drágám, nagyon el vagyok gyengülve, már 7 hete állandóan megy a hasam mint a víz, közben 2-3 nap az erőltetés kínoz. Gondold meg szívem, itt a koszt káposzta teljesen zsírtalan, egy olyan darab lóhús hozzá, ami 2 éves Tónika fiunk szájába belefér, apró, fagyos krumpli hajastól, mosatlanul, mint a moslék. Míg evvel félbe nem hagytak, minden nap 8-10 halott volt, most javítottak egy kicsit, és a krumplit meg kell hámozni. Két napja megkaptam a csomagot, amit küldtek, de két almán kívül még egyebet nem kóstoltam belőle, nem tudok enni. Gondold meg drágám, olyan lázas a belsőm, ha vizet látok, reszketek, annyira kívánom, de itt olyan rossz a víz, hogy ha valaki meg akar halni, hát csak lakjon jól belőle, hamar a sírba kerül. (...) Valikám, kislányom, írod, hogy kisöcséd, Palika jól tanul, örvendek neki, vigyázzatok egymásra, fogadjatok szót és imádkozzatok sokat, hogy a Szűzanya és a jó Isten segítsen haza hozzátok. Nagyon szeretlek benneteket, de most már abbahagyom az írást, mert a görcs húzza a kezem..." Hevele Pál két hét múlva maga is a halottak közé került, ott nyugszik a névtelen sírok egyikében.
A román kormány ennél is tovább kívánt lépni. Bizonyíték erre az a Román Miniszterelnökség által Nat. I./197//450-VIII. jelzéssel kibocsátott dokumentum, amely arra utasítja a végrehajtó szerveket, hogy "...a jelenleg román közigazgatás alatt élő összes magyar nemzetiségieket utasítsa ki. Indok: fasiszta magatartás, rémhírterjesztés, izgatás, oroszokkal való összeférhetetlenség, szabotázs stb. (...) Újságokban publikálandó a magyar nemzetiségiek soviniszta magatartása, amellyel lehetetlenné teszik az itt élő népek békés fejlődését és megélhetését."
Boros Ernő megszólaltatottjai arról sem feledkeznek meg, hogy a borzalmak idején is akadtak emberséges megnyilvánulások. A mezőfényi, bogdándi és a szilágyszegi román csendőrőrmester figyelmeztető üzenetének köszönhetően számosan elkerülték a Földvárra hurcoltatást, a szenvedést, a halált. Szólnak a Nagykárolytól Gyulafehérvárig gyalog menetelőket megszánó lakosságról, az éhezőknek általuk nyújtott, erőt adó falatokról. A kötetben fejezetnyi szöveg állít emléket a táborral szomszédos Hídvég református lelkészének, Lőrincz Árpádnak, szól a község csodálatos asszonyai által a foglyoknak és az őket látogató családtagoknak nyújtott segítségről. Rendkívül súlyos veszteség, hogy a lelkész által az elhunytakról, a sírok helyéről, az Oroszországba tovább hurcoltakról vezetett füzetei később megsemmisültek, velük az erdélyi magyarság szenvedéstörténete földvári fejezetének pótolhatatlan kordokumentumai enyésztek el.
A Brassóban megjelenő Népi Egység című lap 1945. február 11-i számában fölveti a kérdést: "Meddig tart még az emberirtás a földvári táborban?" Pár napra rá közli a lap Kurkó Gyárfásnak, a Magyar Népi Szövetség elnökének a kormánynak címzett nyílt táviratát, melyben többek közt az alábbiak olvashatók: "Az e táborban uralkodó állapotok a fasiszta haláltáborokra emlékeztetnek, nagyobb mértékben, mint a hírhedt munkatáborok." A Szatmár megyei internáltak számára 1945 március elején jött el a szabadulás órája. A szöges dróttal övezett táborból a túlélők kiszabadulhattak, de az ott átélt borzalmakról évtizedekig hallgatniuk kellett.
Joggal gondolhatnánk arra, hogy a 89-es fordulatot követően eljött az ideje annak, hogy a hallgatás zsilipjei kinyíljanak, hogy a földvári, többnyire jeltelen sírokban nyugvóknak emléket állítsanak, hogy az ott sínylődők, illetve utódaik kárpótlást nyerjenek. Ennek kettős aspektusa van: a történtek reális föltárása, az őszinte szembenézés a román és a magyar nép közti megbékélést szolgálná; az érintett személyek és utódaik számára lelki megnyugvást hozna, kibeszélésével megszabadulnának attól a súlyos lelki tehertől, amelyet évtizedek óta hordoznak, Földváron, jórészt ismeretlen, jelöletlen sírba nyugvó hozzátartozóiknak megadhatnák az őket megillető végtisztességet. Ehelyett mi történik? Az 1987-ben emelt obeliszket a kilencvenes években ledöntik. Ugyane sorsra jut a hídvégiek által emelt szikla-emlékmű, melyet Földvár polgármestere traktorral rántat le talapzatáról. Az elszenvedett hónapokért őket megillető kárpótlást azon a címen tagadják meg tőlük, hogy ők "csak vizsgálati fogságban voltak". E kötet íróját névtelen levélben fenyegetik. Tényfeltáró munkáját a nacionalizmus, a sovinizmus és a magyar revizionizmus megnyilvánulásaként aposztrofálják. "Nem leszel elfelejtve és nem lesz elengedve a büntetésed."
A kötet dokumentumértékét növeli a Szatmár megyei "földváriak" helységenként összeállított névsora, közte az ott elhunytak neve. A helységnévtár, valamint a falulexikon segíti az olvasót, hogy megismerje azt a vidéket, amelyről a könyv lapjain oly sok szó esik. Az utolsó lapokon közölt fotóanyag növeli a kötet olvasásakor bennünk felhalmozódó fájdalmat és együttérzést.
A győzők táborához szegődöttek és a kisebbségi lét sorsában osztozók "igazsága" közt mind a mai napig mély, áthidalhatatlan szakadék tátong. "...a múltat be kell vallani" - olvashatjuk József Attila gyönyörű szép versében. E nélkül nincs, nem lehet tovább lépni, megérni azt a kort, megoldani azt a feladatot, melyet költőnk a Duna mentén élő népek elé cselekvési programként álmodott: "A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk nem is kevés."
* Boros Ernő: "Hogy a magyar pusztuljon" (1944 vége - 1945 eleje: Szatmár megyeiek a földvári haláltáborban). Második bővített és javított kiadás. Szemtanú könyvek, Státus Kiadó, Csíkszereda, 2009. Hitel

Kulturális (pár)bajok – Beszélgetés Szőcs Gézával
Versírásról, bizalomról és bizalmatlanságról, politikáról, pornó- és giccsadóról, a Julianus-, és a Márai-programról, az NKA sorsáról, vidék és Budapest viszonyáról, és a jövőről alkotott képéről beszélgettünk Szőcs Gézával a Tokaji Írótáborból Budapest felé autózva.
Írsz-e még verset mostanában, vagy már csak népdalokat – ahogy ezt a városi legenda tartja Budapesten? – Nem írtam mostanában verset, de ez nincs feltétlenül kapcsolatban a mintegy három hónapja tartó megbízásommal, aminek a lényege, hogy a kulturális intézményrendszer ügyes-bajos dolgaival foglalkozom. Volt már rá példa az életemben, hogy nagyon stresszes, leterhelt hónapokban is tudtam verset írni, de arra is, hogy hosszabb nyaralás, pihenés nem hozta meg az inspirációt. Ihlet kérdése minden. Ha az emberben épségben megőrződik a lírai-én, akkor bármikor megszólalhat.
Az utóbbi időben több, veled készített interjút is közöltek, illetve a megbízatásod elején a Nagyításban jelent meg egy összeállítás. Én két beszélgetésre utalnék most: a szinte hírhedtté lett Indexes megjelenésre, illetve legutóbb a Magyar Narancsban olvasható interjúra. Két dolog volt bennük közös: hogy nem ismerték a Nagyítás-beli összeállítást, illetve a támadó hangnemük. Te miben látod az okát?
A bizalmatlanság, a barátságtalan hang, az ellenségesség a mai helyzetben Magyarországon szinte természetes. A társadalmat, ideértve az írástudói réteget is, törésvonalak osztják meg, de legalább egy nagy törésvonal, amelyet fontosnak tartok megszüntetni, áthidalni. Ilyen körülmények között nem is képzelhető el, hogy a művészvilágnak legalább egy része ne legyen ellenséges azzal a kormányzattal szemben, amelyet nem az ő preferált pártjai alkotnak.
A te esetedben ez konkrétan mit jelent?
Esetemben összetalálkoznak a Fidesszel, mint párttal, és a Fidesz-kormánnyal mint közép-jobb vagy polgári párttal szembeni előítéletek, sértettségek, ellenérzések. Azután jelen vannak a velem, mint magánszeméllyel szembeni ellenséges érzületek. Ez utóbbiak részben politikai hátterűek, hiszen azok, akik a – nevezzük így – politikai-szellemi ellentáborba tartoznak, eleve gyanakodva figyelik, amit csinálok, mondok, gondolok; de nem felelne meg az igazságnak, ha azt mondanám, hogy csakis ilyen ideológiai-politikai szekértábor-reflexek működnek velem szemben. „Alanyi jogon” is sok ellenséget szereztem az életben, és ezek olykor összeadódnak, mint például most. Ettől úgy tűnhet, mintha nagyon komoly erők állnának szemben akár velem, akár az általam megvalósított kultúrpolitikával szemben. Számottevő ellenállást nem érzékeltem, bár erről természetesen mást is olvashatunk egy-két lapban vagy internetes fórumon. De nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy a munkámat akadályozná egy megkerülhetetlen, agresszívan fellépő erő. Talán egyetlen dolog van, amelyet magamban is átgondolva meghátráltam, legalábbis elnapoltam a kérdését. Konkrétan a pornóadó és a giccsadó megvalósítását. Nemrég épp’ az Origón válaszoltam arra a kérdésre, hogyan látom ezeket a dolgokat három hónap elteltével. A pornónál, ugye, ismerjük a klasszikus meghatározást, miszerint nem határozható meg szabatosan, hogy mi a pornó. A giccsről meg nem csikarható ki általános konszenzus…
Csak a tisztánlátás kedvéért: itt arról az elképzelésről van szó, hogy adózni kellene a pornó és a giccs után. – Amikor ezt felvetettem, nem tudtam, hogy ilyen erős és mély beágyazottságú Magyarországon a pornóipari lobbi. Azóta szembesülnöm kellett vele, hogy a pornóiparban igenis nagyhatalomnak számítunk. Ami a giccset illeti, rá kellett jönnöm, hogy a magyar társadalomban mély és komoly igény van a giccs iránt, amitől nem lehet megfosztani egyik napról a másikra. Ha így van, tudomásul veszem, és anélkül, hogy okafogyottnak tekinteném a kezdeményezést, inkább úgy tekintem, mint aminek még nem jött el az ideje.
A másik nagy port kavart kezdeményezésed a Julianus-program.
– Itt nem akarok meghátrálni, bár igen kemény és ostoba ellenérvek születtek. Egész odáig merészkedtek, hogy meggyanúsítottak: hogy fajelméleti megfontolásokból tartom a programot helyesnek, meg különbséget akarok tenni magyar és magyar között. Ezek a vádak képtelenségek. Azt gondolom, a történelemtudomány lényegéhez tartozik, hogy primer ismeretekhez jusson a megelőző korokkal kapcsolatban. Az én hitvallásom változatlan az emberben munkáló kíváncsiságról, érdeklődésről, tudásról. Ha úgy tetszik, hiszek az ész-vallásban, és ebben a dologban egy tapodtat sem kívánok meghátrálni. Örülök annak, hogy olyan országban lehetek kormánytisztviselő, ahol következmények nélkül elhangozhat, hogy „az államtitkár úr ostoba és veszélyes játékot játszik”. De ha én tiszteletben tartom mindenki véleményét, azt várom el, hogy mások is így tegyenek. Mindenekelőtt pedig várjuk meg a kutatási eredményeket.
– Összefoglalnád röviden, mi a Julianus-program célja?
– Hogy tiszta vizet öntsünk abba a pohárba, amelybe a magyarság származásával kapcsolatos legkülönösebb elméletek kerültek az elmúlt évszázadok során, különösen felgyorsult tempóban az elmúlt évtizedekben. A dolog természetéből fakadóan ezek az elméletek egyrészt spekulatívak vagy bizonyíthatatlanok, másfelől alkalmasak arra, hogy az önképünkkel kapcsolatos alapokat aláássák. Úgy gondoltam, hogy a mai magyar népességet alkotó komponensek megnevezése, azonosítása semmiképpen nem ellentétes a tudomány, a közerkölcs lényegével. Az egyik válasz, ellenérv ezzel kapcsolatban úgy hangozhat, hogy ez egy rendkívül kevert népesség. Senki nem állítja azonban, hogy létezik egy úgymond érintetlen, senkivel nem keveredett magyar népesség. Azt meg főleg nem, hogy ha mégis van egy ilyen, akkor azt igazibb vagy mélyebb magyarnak kell tekinteni. Elég csak Petőfire gondolni. A magyarságnak hallatlan asszimiláló ereje van. A legnagyobb bűnt a magyarság ellen mindig azok követték el, akik megpróbálták osztályozni, illetve kiszorítani a magyarság kebeléből azokat, akik úgymond idegenek, jöttmentek, máshova valók. Erre ma is szigorúan oda kell figyelni. De mindennek tudomásul vétele, szem előtt tartása nem jelentheti azt, hogy ne volna szabad kíváncsinak lenni arra, hogy a mai magyar népességnek mennyi a finnugor, a szláv, a germán, a türk vagy iráni eleme. Olyan tudományos programot kell elindítani, amely minden olyan népességet, amely a magyarsággal evidens kapcsolatban állt, feltérképez. – A Könyvhéten sokan fehér szalagot viseltek a Márai-program elhalálozása miatt. Várható-e a folytatása, vagy valami hasonló program?
– Mint a Parlament Kulturális Bizottsága előtt bejelentettem: szeptember elsejére feldolgozzuk és összegezzük a Márai-programmal kapcsolatos szakmai javaslatokat, kialakítva a Márai-program egy átdolgozott változatát, amely összhangban áll a kultúrpolitikai elképzelések egészével. Ez nem jelent drámai felfordulást, a program célkitűzéseinek lecserélését, hanem inkább hangsúlykorrekciókat. – Meg lehet akadályozni, hogy a program ne nagy könyvkiadók lobbija legyen? – Jobban oda kellene figyelnünk a kortárs magyar írók érdekeire. Ez egy szellemi tápláléklánc, amelynek egyik végén ott áll a szerző, aztán a könyvkiadó, a kereskedő, a könyvtár és az olvasó következik. Azt lehet megakadályozni, hogy a nagy pénzeket a nagy cápák nyeljék el. A cél, hogy a támogatás haszonélvezői ne a közvetítők, hanem a szerzők és az olvasók legyenek. Ezt persze lehet vitatni, mondván: a kereskedő megteremti az érdekegység megvalósulásának feltételeit. De a fordítottja is igaz: a kereskedőnek sem érdeke, hogy az írók kivérezzenek. – Sokakat megrémített a hír, hogy 2 milliárdot zároltak az NKA pénzéből, mondják, a szervezet működésképtelen lesz, kivonják a pénzt a kultúrából. – Akik most jajveszékelnek, nem fognak ekkora hangerővel ünnepelni, amikor kiderül, hogy még sincs igazuk. Lehet, hogy egy-két film nem fog megszületni, vagy bizonyos produkciókra, célokra kevesebb pénz fog jutni. Ha ez így lesz, akkor ezért nem a mostani kormányzat a felelős, hanem azok a kormányzatok, akik az elmúlt években az országot ebbe a helyzetbe juttatták. Részben túlzottnak, részben igazságtalannak érzem ezt a mutogatást annak kapcsán, hogy egy új kormány, amely épphogy csak szembesült a katasztrofális pénzügyi helyzettel, meghoz olyan intézkedéseket, amelyeknek nyilvánvaló célja: a működőképességet biztosítani. Ha ezekből a megszorításokból a kulturális területnek is ki kell venni a részét, érthető, hogy berzenkedést szül. Mi is úgy gondoljuk, hogy ez így nem mehet tovább, bízunk a gazdaság erejében, amely majd elő tudja teremteni a forrásokat. Az elosztás persze rögtön felveti a disztribúció alapelveinek kérdését, illetve hogy ezeket kik és hogyan valósítják meg. A művészvilágban nyilvánvalóan él az autonómia igénye, a művészek maguk tudják, hogy a pénz hogyan használható fel a legértelmesebben. Csakhogy a művészvilág sem egységes, más-más megfontolások ütköznek benne. Például a filmes támogatások esetében láttuk, hogy a legdemokratikusabban választott filmes testületre bízva az elosztást, mégis sok művész érezte úgy, hogy kiszorították. Kiszorult vagy bele sem került abba a körbe, ahol helye lett volna. Remekművek sem születtek olyan számban, ami várható lett volna a támogatások értékét tekintve, és el is tűnt jó néhány milliárd. Ez csak illusztráció ahhoz a dilemmához, hogy a művészekre kell bízni az elosztást, vagy az adminisztrátorokra. Ez utóbbi ellen is számos argumentum hozható fel. A kormányzati cél, hogy több pénz jusson a magyar művészeknek. A zárolás szó eleve azt jelenti, hogy a pénzt nem vonták el, nem költötték el egyébre, csak éppen hozzáférhetetlenné tették. De annak a pénznek előbb utóbb ugyanott meg kell jelennie. – Két fiatal költővel készítettem idefelé jövet interjút. Mindketten arról a már-már közhelyes problémáról beszéltek, hogy értelmiségiként, művészként szinte csak Budapesten lehet bármit is tenni, lehetőségekhez jutni, de írásból még ott sem lehet megélni. A vidék–Budapest ellentétre van-e olyan terv, ami ezt a helyzetet egy kicsit árnyalná? – Budapest relatív súlyának növekedése folyamatosan súlyosbodó probléma, amely előrevetíti egy Budapest-ország utópia képét. Ez ellen decentralizálással lehet védekezni. Jelentős kulturális központokat kell létrehozni, ezek lehetnek nagyvárosok, például Debrecen, vagy kisebbek, mint mondjuk Kecskemét, vagy fürdővárosok, mint például Balatonfüred – azokat említem, amelyek már viszonylagos sikertörténetekké lettek az elmúlt években. A nagy egyetemi központokban a kulturális kínálatot kell színesebbé tenni. Lecserélődött lassan egy modell, amely a művelődési házak Magyarországát jelentette. A népművelők helyett ma kulturális menedzserek ténykednek, és a művelődési házak kulturális eseményeinek (amelyek sokszor esküvők vagy szüreti bálok voltak) modelljét felváltotta egy másik, amely fesztiválokban jeleníti meg az egyes régiók művészeti potenciálját. Ha jól szétnézünk az országban, alig van olyan területe Magyarországnak, amelyhez valamilyen többé-kevésbé sikeres fesztivál ne kapcsolódna. Egyeseknek ez már sok is, azt vallják, hogy a fesztiválok országa lettünk, ennyi jó fesztivált képtelenség rendezni, de ha lehetne, az sem lenne jó, mert az ember nem tud mindenhová eljutni. Ez jellegzetesen fővárosi szemlélet. A Miskolci Operafesztivált vagy a Kaposvári Zenei Fesztivált, vagy a veszprémit, a szombathelyit nem feltétlenül úgy kell tervezni, hogy a fővárosból mindenki mindenhová el tudjon jutni. Sokkal inkább arról van szó, hogy Budapesttől független kulturális centrumok jönnek létre, amelyek egyfajta értékcserét is megvalósítanak: új stílus, szemléletmód, hangnem, teljesítmény jelenik meg. A kulturális energiákat hordozó szellemi csatornarendszer révén ez eljut mindenhová, az egész Kárpát-medencébe. Vagyis nem félek attól, hogy Budapest túldagadása miatt eljutnánk addig, hogy Pécs, Debrecen, Győr, Kolozsvár vagy Kassa kiürülnének és érdektelenné válnának. Gondoljunk csak a Győri Balettre: egy táncosnak legalább akkora rang, mint az Állami Operaház tagja lenni. Nem félek a „túl sok fesztivál, túl sok folyóirat, túl sok egyetem” rémképektől. – És mit gondolsz a múltról? Hogyan látod: jogos-e a bűnök felszínre kerülése, érdemes-e a múlttal szembesülni, vagy az egészet felejtsük el, lépjünk tovább? Nemrég kérdeztük Sára Sándort többek között a Biszku Béla-filmről is. Sára amellett érvelt, hogy a filmet be kellett mutatni, sőt Biszkut el is kellett volna számoltatni.
– A közelmúlt mindig a legkritikusabb a történészek és a köztudat számára is. A rendszerváltás idején nagytakarításról beszélt az ország, aztán az érdeklődés alábbhagyott, miután olyan emberekről derült ki, hogy együttműködtek az államhatalom antidemokratikus szerveivel, akikről senki nem feltételezte volna, még a legjobb barátaik sem. Így a közvélemény egy kicsit meg is csömörlött, a múlt tisztázásának jogi eszközrendszere is nagyon komótos, körülményes lett. A bürokrácia és az érdektelenség kölcsönösen gerjesztették egymást. Ez a kontextus magyarázza, hogy a film alkotói jogállamban aggályosnak számító módon készítették el a filmjüket. Jelzem, ha be akartak volna tartani minden jogszabályilag meghatározott és kötelezővé tett lépést, ez a film nem született volna meg. Itt most a jogi alapú szemlélet és egy önismeretet szolgálni kívánó akció közötti konfliktus eredményének egy egész társadalom örülhet, még akkor is, ha a jogkövető érzékenység sérült. Hasonló dolog mindig elő fog fordulni ott, ahol a szabályozás, a bürokrácia lemarad a valós igényekkel szemben. Ez esetben lemaradt. A tanulság nem az, hogy nincs többé a magánéletnek szentsége és bele lehet tiporni bárki személyiségébe. Ott nem fognak ilyen dolgok történni, ahol jól működik a társadalom önismeretét, önreflexióját szolgáló eszközrendszer. Ha valamivel baj van, akkor ezzel. Ezen kell javítani, nem arról huhogni, hogy mi lesz majd ebből. Ezek a jogvédő hangok megkerülik a kérdést, hogy hány millió ember sorsába avatkozott bele a legbrutálisabban az a hatalom, aminek a működéséről szerezhettünk ismeretet egyik meghatározó figurájának személyiségébe belepillantva.
– A kérdés költői, bizonyos értelemben: lehetséges-e adómentessé tenni az költők számára a versek publikálását? – Ha ez csak a kulturális minisztériumtól függene, akkor nyilvánvalóan igen lenne a válaszom, de a kérdés alapvetően pénzügyi. Romániában például jóval kedvezőbbek a művészek adózási viszonyai. De nem lehet kiemelni és átvenni egy másik adórendszer egyetlen elemét, legfeljebb példaként hivatkozni rá.
– Milyennek szeretnéd látni a magyar kulturális életet négy év múlva? – Amelyben új Ady Endrék, Bartók Bélák, Csontváryk, Kosztolányi Dezsők, Krúdy Gyulák, Weöres Sándorok tudják kibontakoztatni tehetségüket, fantasztikus remekművek sorozatával gazdagítva a magyar és egyben európai kultúrát. Mindezt abban az egységes szellemi térben képzelem el, amely a Kárpát-medencét jelenti, benne erdélyi, felvidéki és minden utódállam-beli magyar művésszel, Kiskolozsvártól nagy-Kolozsvárig. Nem tudom, tudsz-e róla, de Dél-Burgenlandban a Németújvári járásban van egy nagyon pici falu, mai nevén Glasing, amely hajdanában a Kis-Kolozsvár nevet viselte. Ha én ezt tudtam volna, amikor emigrálnom kellett Kolozsvárról Nyugatra, akkor biztosan ezt a helyet választottam volna. Már csak azért is, hogy ha bárki feltette volna azt a kérdést, hová való vagyok, mondhassam azt, hogy kolozsvári. Weiner Sennyey Tibor. Erdély.ma

Iskolakezdés előtt
Nagy a forgalom ezekben a napokban a megyei tanfelügyelőségen, ahol az iskolakezdés előtti utolsó teendőket rendezik. A pontos összkép, ahogy általában lenni szokott, az első iskolai napok, hetek után tisztázódik, de a főbb erővonalakat már látni lehet. Ezekről kérdeztük Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettest. A válaszokból az derült ki, hogy kevesebb gyerek, kevesebb osztály indul az idén, néhány kicsi iskolát bezárnak, fiatalítják az iskolák vezetőségét és vannak a versenyvizsgán sikeresen szerepelt pedagógusok, akiknek nem tudtak állást biztosítani. Ugyanakkor azt a szándékot is meg kell említenünk, hogy a lehetőségek függvényében a működő tagozatok, osztályok megőrzésére törekedtek.
A prefektúra kollégiumi ülésén hangzott el a napokban, hogy 26 oktatási intézményt szüntetnek meg az új iskolai évtől, a kisteremi elemi osztályt, a csöbi I-IV. osztályt, a várhegyi elemit, a marosvásárhelyi 21-es számú óvodát. Köztük a szépen rendezett szakadáti iskolát, amelyet mintaként emlegettünk, vagy a bözödi felső tagozatot, ahonnan nem lesz könnyű Erdőszentgyörgyre ingázni, Feketelakról Bándra pedig még nehezebb, mivel elemista gyerekekről van szó. Miért kellett lemondani ezekről az iskolákról, tagozatokról?
Elsősorban azért, mert nagyon leapadt a gyermekek száma, másrészt az épületek fenntartása a gyereklétszámhoz képest nagyon költséges, és a helyhatóságok iskolabusszal rendelkeznek. Az I-IV. osztályt ott szüntettük meg, ahol négy alá csökkent a kisiskolások száma. Véleményünk szerint a központi iskolában jobb körülményeik lesznek a tanulásra.
Mi a helyzet Marosvásárhelyen?
Kezdő osztályokat (V., IX.) 20-as létszám alatt nem indíthatunk, a többi megmaradhat kevesebb diákkal is ebben az iskolai évben. Néhány esetben kénytelenek voltunk kivételt tenni, így például az 1-es számú iskolával, mivel abban a városrészben nincs más oktatási intézmény, amelybe átirányíthattuk volna a gyermekeket.
A szakhatóság 29 olyan tanintézményről készített jegyzéket, amelyek nem rendelkeznek közegészségügyi működési engedéllyel. Miért nem kaphatták meg az engedélyt és mit tett, tesz a tanfelügyelőség a helyzet rendezése érdekében?
Az ellenőrző bizottságokban a helyhatósá-gok, az iskola-egészségügyi szakemberek mellett a tanfelügyelőség képviselői is részt vettek. A listán szerepelő vásárhelyi óvodák tömbházakban működnek, a vidéki iskolák gondját a polgármesteri hivataloknak kellett volna megoldani, amit néhány településen meg is tettek, és reméljük, ezek az iskolák, óvodák a napokban lekerülnek a listáról. A legnagyobb gondot számunkra továbbra is a marosvásárhelyi Művészeti Líceum jelenti, mivel a szakmai gyakorlótermeket kénytelenek voltunk átköltöztetni a bentlakásba, ahol be kellett volna már szerelni a villanyt. Bár többször kértük, figyelmeztettük, érthetetlen számunkra a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal hozzáállása.
Egy sor tanintézményben az ideiglenesen kinevezett igazgatók, aligazgatók helyébe új pedagógusok kerültek az iskolák vezetőségébe. Miért volt szükség a cserére, amely ellen többen is tiltakoznak?
Frissíteni, fiatalítani akartuk az iskolák vezetőségét, hogy az újonnan kinevezett tisztségviselők a versenyvizsgára időben felkészülhessenek. Sok helyen nem akarják elfogadni a változást, a kollégák közül pedig egyesek nem merik vállalni a tisztséget.
Köztudott, hogy a napokban zajlik a pótérettségi. Milyen eredményekre számítanak a diákok eddigi teljesítménye alapján?
Reméljük, hogy ötven százalékon felül lesz a sikeresen vizsgázók aránya.
Betöltötték-e a pedagógusi helyeket, maradtak-e még üres állások?
Mind a 9.201 állás betelt, de ma még lehetőségük van a címzetes tanároknak az egymás közötti cserére.
Lesz-e elegendő tankönyv az idén?
Mivel az idén kevesebb a gyerek, és kaptunk új könyveket is, minden tanuló megkapja a tankönyvcsomagot. A nehéz helyzetben levő gyerekeknek járó tanfelszerelés biztosítása érdekében most van folyamatban a versenytárgyalás.
Leépítésekre kényszerülnek a tanfelügyelőségen is. Kinek kell távoznia?
A 27 tanfelügyelői állás megmarad, az adminisztratív személyzet számát kell 15-ről tízre csökkenteni, erre keressük jelenleg a megoldást.
Az iskolai év szeptember 13-án elkezdődik, és arra szeretnék biztatni valamennyi kollégát, hogy merjék vállalni a felelősséget.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)

Dióhéjban a Szövétnekről
Két centenáriumról is olvashatunk a Szövétnek legfrissebb, augusztusi számában: a százéves aradi közíró, filozófus, a mai aradiaknak a történelemhez élő kapcsot jelentő Kövér Gábor születésnapi köszöntőjén kívül (az ünnepeltnek egyik idei írása is megtalálható a folyóiratban) a vele egyidős aradi vashíd történetéről is ír Ujj János felelős szerkesztő.
A városvédő és -féltő írások mellett a nyár idei aradi – vagy Aradhoz kötődő – irodalmi terméseit is csokorba gyűjti az aradi kulturális szemle: egyebek mellett Böszörményi Zoltán Halálos bűn című novelláskötetéről, Puskel Péter Aradi sikertörténetek című helytörténeti könyvéről, Pávai Gyula kölcseys színdarabgyűjteményéről (Színről színre)és Sarusi Mihály Végig a Corvinkán című önéletrajzi művéről is olvashatunk recenziót, értékelést, méltatást. Kiemelnénk Csanádi János nyelvművelő dolgozatát és a békebeli magyar sajtó társasági rovatát idéző Puskel-cikket (Aradi nemesi családok és „fekete bárányaik”).
Az irodalmi-történelmi kuriózumok (Dinyés László: Aradi felségsértési per és Pávai Gyula: Egy kétnyelvű aradi írónő a századelőn) is azt bizonyítják, hogy a Szövétnek szerkesztői nem ismerik az uborkaszezont. Az Arad megyei paptanárokról szóló sorozatban dr. Gerinczy Pál prépostprelátust és Hutás Pongrác Zoltánt mutatja be Pásztai Ottó, Berecz Gábor és Sztoi Demeter pedig Fazekasvarsánd történelmi pecsétjének vadászati elemeit járja körül.
Dióhéjban ennyit a Szövétnekről, mindemellett számos tartalmas írást olvashatnak a helytörténet, az irodalom, a közművelődés iránt érdeklődők.
Pataky Lehel Zsolt. Nyugati Jelen (Arad)

Leépítések a székelyföldi színházakban
Ha a székelyudvarhelyi önkormányzat megszavazza a tervezett leépítéseket, a Tomcsa Sándor Színház 32 alkalmazottjából 11-et kénytelen lesz elbocsátani, így azonban Nagy Pál, a teátrum igazgatója szerint hosszú távon lehetetlenné válna a munka. A Csíki Játékszín négy, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház pedig két alkalmazottól vált meg, a költségvetés 20 százalékos lefaragása pedig minden székelyföldi színházban gondot okoz, a legtöbb intézmény pályázati forrásokból pótolná a hiányt.
„Fizetésmegvonás, leépítések, a költségvetés 20 százalékos csökkentése. Amúgy is szűkös volt a keret, ezt nehezen fogjuk átvészelni” – öszszegezte a Krónikának Nagy Pál, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház igazgatója. A helyi önkormányzat még nem döntött a leépítésekről, ezért fennáll a veszély, hogy zárolják a polgármesteri hivatal számláit, amelynek következtében a színház alkalmazottai is fizetés nélkül maradhatnak. Felmérve a lehetőségeket az igazgató azt is elmondta, hogy ha a leépítéseket megszavazzák a mai rendkívüli tanácsülésen, akkor hosszú távon nem tudják majd működtetni a társulatot. „Megkérdeztem a polgármestertől, hogy ha valóban leépítések lesznek, akkor legalább a jövő évtől számíthatunk-e arra, hogy visszakapjuk ezeket az állásokat, ő pozitívan viszonyult ehhez a dologhoz, de ez attól függ, hogy sikerül-e kilábalnia az országnak a válságból. Nem vagyok derűlátó” – mondta Nagy Pál. Ha végül leépítések nem is lesznek, akkor viszont zárolják az önkormányzat számláit és ez maga után vonja, hogy szeptemberben nem lesznek fizetések. Az igazgató viszont már most biztosítja a színház dolgozóit, hogy személyesen fog gondoskodni arról, hogy ebben a hónapban is mindenki megkapja havi juttatását, amit elmondása szerint nem lesz nehéz összegyűjteni, hiszen így is kevesen dolgoznak a színháznál és alacsonyak a bérek. Jelenleg 32 alkalmazottja van a színháznak, a mai döntéstől függően elképzelhető, hogy közülük 11 embernek felmondanak.
Minden nehézség ellenére, a beütemezett tervek szerint már elkezdődtek a próbák – tudtuk meg Szarvas Zsuzsanna közönségszervezőtől. Az idei évadban összesen 5 nagyszínpadi produkciót láthat a közönség, elsőként Frank Wedekind A tavasz ébredése című gyerekelőadást tűzték műsorukra Szabó K. István rendezésében. Ugyancsak a nagyszínpadon láthatják Kiss Csaba De mi lett a nővel? című darabját Tóth Árpád rendezésében, de a programban szerepel Pozsgai Zsolttól a Liselotte és a május Tapasztó Ernő rendezésében. A hagyományos szilveszteri műsort Csurulya Csongor művészeti vezető rendezi, idén Breffort és Monnott Irma, te édes! című zenés vígjátékára esett a választás. Az idei évad újdonságai között szerepel, hogy a stúdió-előadásokon kívül egyéni előadások is lesznek, és minden nehézség ellenére megpróbálják tartani tavalyi áraikat, csupán a bemutatóbérletek ára emelkedik.
Leépítések Csíkszeredában és Gyergyószentmiklóson
„A Csíki Játékszín 65 állásából 49 volt eddig betöltve, de így is meg kellett válnunk 4 alkalmazottól, miután a közalkalmazottak számát csökkentő kormányrendelet miatt csak 45 embert alkalmazhatunk. Emellett csökkentek a fizetések, és a produkciók költségéből is lefaragtak 20 százalékot, így számunkra most ezeknek a megszorításoknak a kezelése a tét” – mondta lapunknak Parászka Miklós, a csíkszeredai intézmény igazgatója. Hozzátette: 20 százalékos áremelésre kényszerültek, de bíznak a nézők szolidaritásában, és abban, hogy a jegyárak emelése ellenére is nőni fog a nézőszámuk az utóbbi évekhez hasonlóan. A Magyar Dráma Napján, a Színház Világnapján és a Magyar Költészet Napján egyébként alkalmi produkciókat mutat be a színház, ezekre a belépés ingyenes lesz. „Az évadban bemutatandó darabok között szatirikus alkotásokat találunk, olyanokat, amelyek napjaink problémáit is felvetik, gyakorlatilag így reagálunk a válság okozta gondokra” – mondta Parászka. Először Shakespeare Macbeth című tragédiáját mutatja be az intézmény, majd Jevgenyij Svarc A sárkány című művének Parti Nagy Lajos átírta változatát, de gyerekelőadást is láthat a közönség: Budaházi Attila Mint sót az ételben című művét vitték színre a kicsiknek. Az intézmény vezetője elmondta, fontos szempont számukra, hogy minél szélesebb réteget szólítsanak meg produkcióikkal, így a kísérleti színháztól a klasszikusokig és a populárisabb műfajokig minden megtalálható a repertoárban, így például idén operettet is színre visznek: Zerkovitz Béla és Szilágyi László Csókos asszony című művét, és Tasnádi István kortárs drámaíró Magyar zombiját is láthatja a közönség. Az igazgató elmondta: a válság ellenére is színvonalas évadra számíthatnak a csíkszeredaiak.
A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház szintén kénytelen volt megszüntetni három állását, ezek közül az egyik egy betöltetlen színészi állás volt, két alkalmazottat pedig elbocsátottak. Béres László, a színház igazgatója elmondta: lefaragták a költségvetésüket, ráadásul márciustól a színház megkapta a művelődési központ épületét, amelyben a társulat játszik, így a rossz állapotban lévő épület felújításáról is nekik kell gondoskodniuk. „A gondok ellenére azonban színvonalas évadot kívánunk tervezni, hiszen ez lesz a Figura 20. éve, 1990 októberétől működik hivatásos színházként. Ennek megünneplésére olyan alkotókat hívtunk meg rendezőként, akik korábban dolgoztak a Figuránál” – mondta az igazgató. Így Barabás Olga rendezi Goldoni A hazug című művét, Török Zoltán pedig a Figurának írt darabot Nagy nyavalya címmel, ezt Béres rendezi. A két nagyszínpadi előadás mellett a nézők két kísérleti előadásra és egy gyerekelőadásra is számíthatnak. „2005 óta a műsorpolitikánkat egyfajta kettősség jellemzi, hiszen számunkra hagyomány a kísérletezés, igyekszünk megújítani a színházi nyelvet, így évente két mozgás- vagy táncszínházi előadást viszünk színre, ugyanakkor a hagyományos színházat kedvelőkre is gondolunk, nekik minden évben rendezünk két előadást a nagyszínpadon. Gyermekelőadást évente rendezünk, így mi vagyunk az egyetlen erdélyi magyar résztvevői a Bukarestben évente megrendezett Nemzetközi Gyerekszínházi Fesztiválnak, ahonnan már különdíjat is hazahoztunk” – mondta az igazgató. Idén októberben egyébként a Figura harmadik alkalommal szervezi meg a dance.movement.theater elnevezésű nemzetközi táncszínházi fesztivált, amelyre romániai és magyarországi társulatok mellett török, francia és szerb előadásokat is meghívtak. A színház jubileumára való tekintettel a fesztivál három helyett négynapos lesz, esténként pedig koncertek is lesznek, olyan zenészeket hívnak meg, akik már írtak zenét figurás produkcióhoz, így például Lajkó Félixet.
Tamási-darabbal kezdenek Kézdivásárhelyen
Tamási Áron Tündöklő Jeromos című darabja lesz a Kézdivásárhelyi Városi Színház idei évadjának első bemutatója, tudtuk meg Csapó Györgytől, a társulat vezetőjétől. Csapó a Krónikának elmondta, a kézdivásárhelyi színház következő évadjának költségvetése 750 ezer lej. Ennek az összegnek egyharmadát a színházat működtető Vigadó Kulturális Alapítvány állja, az alapítványt a helyi önkormányzat hozta létre. A költségvetés kétharmadát magyarországi és uniós pályázati pénzek teszik ki, illetve a helyi üzletemberek is támogatják a színházat. Mivel a színháznak nincs állandó társulata, a leépítések sem fenyegették, sepsiszentgyörgyi és marosvásárhelyi vendégszínészeket hívnak meg egy-egy előadás erejéig. Csapó György ugyanakkor elmondta, a színházi bérletek ára nem emelkedik. Erdély legfiatalabb színháza a most kezdődő évadban összesen négy nagyszínpadi előadást, két stúdió-előadást és egy szilveszteri kabarét tűz műsorra. December harmadikán mutatják be Sütő András Advent a Hargitán című művét. December 31-én a szilveszteri kabarét mutatják be, amelyet Brassótól Gyergyóig összesen 26 településen játszanak el a továbbiakban. Az évad utolsó bemutatója egy musical lesz, de egyelőre nem lehet tudni, melyik darabot adják elő. Csapó György elmondta, ez attól függ, mennyi pénze marad tavaszra a színháznak. Ha jól jön ki a lépés, akkor az Adamis Anna és Presser Gábor örökzöldje, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról kerül műsorra, ha kevesebb pénzük marad, Horvát Péter Ciao Banbino című művét adják elő.
Bocsárdi László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója későbbre ígért válaszokat, a színház alkalmazottai jelenleg is kényszerszabadságon vannak, a város másik színháza, az M Studio vezetője, Uray Péter pedig elmondta: az önkormányzat csak pénteken dönt arról, hogy mekkora lesz a színház költségvetése, így csak azután tudnak végleges évadtervet kidolgozni. Krónika (Kolozsvár)

Etnikai tisztogatás volt?
A múlt héten megtartott versenyvizsga után kiderült: a mezőgazdasági igazgatóság kötelékében maradó 29 alkalmazott között egyetlen magyar nemzetiségű sincs. Azok között, akiknek meg kell válniuk állásuktól, vagy akik kényszernyugdíjba mennek, olyan elismert szakemberek vannak, akik huszonöt-harminc éve az intézmény alkalmazásában állnak, kisujjukban vannak a megyei mezőgazdaság helyzetével kapcsolatos adatok. Nagyon kevés mérnök marad az átszervezés után az igazgatóságon, ezzel szemben számos olyan előadói munkakört hoznak létre, amelyek jóformán feleslegesek. Ilyen lesz például a termelői csoportosulásokat felügyelő előadó, akinek nem tudni, mi lesz a dolga, lévén hogy Szatmár megyében egyetlen hivatalosan elismert, teljes jogú gazdatársulás sincs bejegyeztetve. A PD-L gondolkodásmódjának megfelelően, a leépítés nem érinti a sajtószóvivői munkakört – a jó szakemberek elbocsátása mellett megtartja az intézmény ezt az állást. Közben nem sikerült a versenyvizsgája Szatmár megye egyetlen borászati és szőlészeti felügyelőjének – akkor, amikor többszáz hektárral nő a szőlőterületek nagysága, az EU-s programnak tulajdoníthatóan. Mindenki tudta, hogy a hivatalos mezőgazdasági adatok eddig is igencsak sántítottak – hozzávetőlegesek voltak –, ezután egyáltalán nem kaphatunk majd képet a tájegység mezőgazdasági helyzetéről, lévén hogy ezt az osztályt teljesen felszámolták. Hogy a minisztériumhoz ezután minek alapján jutnak majd el a különféle statisztikai adatok, nem tudni. A mezőgazdasági igazgatóságon megtartott versenyvizsgával az RMDSZ megyei vezetése is foglalkozik. Csehi Árpád Szabolcs megyei elnök szerint az érdekvédelmi szervezetnek kötelessége fellépni akkor, amikor úgy tűnik, hogy csorbul a kisebbség érdeke. – Számunkra több mint gyanús, hogy egyetlenegy magyar alkalmazott sem maradt a mezőgazdasági igazgatóságon. A megyei szervezet hivatalosan értesítette erről a helyzetről a központi vezetést, és átiratot fogunk intézni a Mezőgazdasági Igazgatósághoz. Mindenképpen utána fogunk járni annak, ami történt, hiszen úgy gondoljuk, a magyar szakemberek se nem gyengébbek, se nem képzettebbek román társaiknál. Felül fogjuk vizsgálni a versenyvizsga eredményét. Egyelőre ennyit mondhatok az üggyel kapcsolatban – nyilatkozta lapunknak Csehi.
Fodor I. Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)

Gyergyószárhegy: írók keresnek olvasót
„Tanácskozásunk hozadéka az, hogy megteremti az utat, amiről együtt gondolkodhatunk” – állítja a VII. Gyergyószárhegyi Írótábor kapcsán Egyed Péter író, egyetemi tanár, aki immár harmadszor volt a tábor szakmai vezetője.
A Gyergyószárhegyi Kulturális Központ és a Hargita megyei tanács szervezésében, az elmúlt hét második felében lezajlott rendezvényen mintegy harmincöt, író, költő, művészettörténész kerített sort arra, hogy a magyar irodalom utóbbi két évének jelenségeivel, témáival, fontosabb könyveivel, tehetséges alkotóival, de vitáival is foglalkozzon, jeles meghívottaik előadásai alapján. Ugyanakkor mindenről szó esett, ami az erdélyi írókat foglalkoztatja, alkotásban, kiadásban, érdekvédelemben.
„Az első napon mindig születik egy helyzetkép a magyar irodalomról, a későbbi tanácskozások, az eszmecserék pedig tulajdonképpen erre épülnek” – mesélte lapunknak Egyed Péter. Az idei tábor tematikája a költészet és a zene körül forgott, de mint minden tábor alkalmával, most is nagy hangsúly fektettek az olvasás kérdéskörére is.
Egyik előadásból például kiderült, hogy napjainkban rendkívül problematikus az olvasás helyzete, ugyanis ma már nem léteznek azok a korosztályok, akik profi olvasónak számítanak, vagy szó esett a fiatalok olvasási szokásairól is, ugyanakkor nagy érdeklődés övezte többek között Gálfi Zsolt kritikus előadását, aki az írói munka emberközpontúságáról beszélt.
„Egyes témáknál olykor erős vita bontakozott ki, és így született meg a következő találkozónk témája is, mégpedig a hagyomány és a virtuális világok viszonya, aminek a leképzése a valóságban a könyv és az elektromos irodalom” – mondta a tábor szakmai vezetője, aki szerint úgy tűnik, hogy az írótáborra továbbra is szükség van, hisz fontos, hogy szem előtt tudják tartani az írói öntudat művelését.
A kétévente megrendezett írótalálkozó idén kicsit eltért az eddigiektől, hisz most először a tábor életében díjazásra is sor került, pontosabban Csiki László-díjjal jutalmazták egy fiatal erdélyi irodalmár eddigi tevékenységét. Karácsony Zsolt kolozsvári költő, műfordító az emlékplakett mellett ezer eurós pénzjutalmat is átvehetett a Lázár-kastélyban tartott ünnepségen.
Az írótáborban látogatást tett Markó Béla miniszterelnök-helyettes és Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter is. Mindketten többkötetes szerzők, gyakorló irodalmárok, így tárgyszerűen tudtak bekapcsolódni a Gyergyószárhegyen folyó beszélgetésekbe. Jelenlétükben elsősorban a könyvkiadás és annak támogatása került terítékre. Kelemen Hunor kifejtette, az államnak a jelenleginél jóval nagyobb részt kell vállalnia a kultúra finanszírozásában, hiszen nem lehet kizárólag a civil szférára hárítani a mecénatúra feladatát.
Baloga-Tamás Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

A történelemhamisítás fellegvárai
Húsz évvel a rendszerváltás után is folytatódik a történelemelferdítés Erdély két leglátogatottabb várkastélyában. Noha mind Törcsváron, mind Vajdahunyadon történt némi áttörés a kastélyok történelmének hitelesebb bemutatása terén, a világszerte ismert két épület magyar jellegére elvétve mindössze néhány mondat utal. Míg a törcsvári „Drakula-kastélyban” a történelem jóformán 1920 után, a román királyi párral kezdődik, a vajdahunyadi vár falai között is sűrűbben találkozni a véres kezű és -szájú, mitikus román gróffal, mint Hunyadi Jánossal vagy fiával, Mátyással. A történelmi csúsztatások és féligazságok nem csak a magyar látogatókat zavarják; a jelenlegi helyzetet a Krónikának nyilatkozó Stelian Arcadie Mândruţ tudományos kutató is élesen bírálta. (Erdély védelmét szolgálta Törcsvár. A törcsvári kastély több évszázadon át a mellette elhaladó fontos kereskedelmi út ellenőrzésére és Erdély védelmére épült. Az I. Lajos magyar király engedélyével 1377-ben épült erőd, fekvéséből adódóan, a nehezen bevehető várak közé tartozott. 1498-ban II. Ulászló zálogba adta a várat Brassónak, majd 1528. január 25-én II. Lajos király meghosszabbította a zálogot 25 évvel azzal a kikötéssel, hogy a vár várnagya mindenkor magyar legyen.
1568-ban a kastély végleg Brassó fennhatósága alá került, aminek következményeként 1660-ban II. Rákóczi György, a Mikes Mihály vezette székely katonákkal elfoglalta a várat. A brassói szászok 1916-ban visszaajándékozták IV. Károly királynak, aki feleségének, Zita királynénak adta a várat. Trianon után, 1920-ban Karl Schnell brassói polgármester ismét elajándékozta, ezúttal Mária román királynénak.
Az uralkodó felesége átépítette és romantikus kiegészítésekkel restauráltatta, majd lányának, Ilona hercegnőnek hagyta örökségül, aki 1931-ben ment férjhez Habsburg Antalhoz. A házaspár később Ausztriába költözött, s 1948-ban – a királyi család száműzetése után – a törcsvári kastély a román állam tulajdonává vált. Az államosítás után nem sokkal ódon falai között múzeumot rendeztek be. A visszaszolgáltatási törvények alapján 2009-ben a kastély visszakerült Ilona hercegnő leszármazottaihoz.
Vajdahunyad – erősségből lovagvár Az apjától örökölt kicsiny erősséget Hunyadi János építette ki kormányzói rangjához méltó lovagvárrá. Később két jelentős építési periódus formálta: eleji és Zólyomi Dávidné század közepi átalakításai. A 18. század első felében, 1725-től a kincstári uradalom hivatalai is kaptak helyet. Első komolyabb felújítását két évszázaddal ezelőtt, 1807-ben látogatásakor rendelte el. A munkálatoknak tizenegy esztendővel később egy villámcsapás okozta tűz vetett véget. 1854-ben ismét tűz pusztított. Az erődítményben korábban is ütött ki tűz, de akkor az ellenség okozta.
Például 1601-ben, amikor az „országegyesítő” Mihály vajda (Mihai Viteazul) megrohamozta és felgyújtatta. Az évtizedekig elhúzódó helyreállítást 1868-ban népszerűsítő kampány nyomán, közadakozásból kezdték el. A restaurálást vezető Schulcz Ferenc és Steindl Imre, a kor felfogása szerint, egységesen gótikussá próbálta „visszaalakítani” a várat. Egyes részeket megsemmisítettek vagy kiemeltek és helyükre újakat toldottak be.
A tudományos igényű helyreállítás csak a múlt század elején kezdődött, amikor 1907 és 1913 között munkájával nem a kor divatját, hanem az eredeti rajzokat próbálta követni. A kommunista érában és az azt követő húsz évben a várat olykor nagyon lassú, máskor valamivel gyorsabb iramban, szinte folytonosan restaurálják.)
Drakula és a playboykirály
Tájékozatlan turistának nem ajánlatos a Nagy Lajos magyar király által épített kastély iránt érdeklődni, mert ilyesmiről tíz járókelőből kilenc sem Brassóban, sem a közeli Törcsváron nem hallott. A kérdésre általában kétféle válasz érkezik: az egyik egy unott vállvonogatás, a másik egy inkább turistabarátnak nevezhető pótajánlat. „Ilyen kastély nálunk nincs – mondja egy jól öltözött, angolul folyékonyan beszélő középkorú brassói hölgy, akit kíváncsiságból éppen a Kapu utcában állítunk le. – De ha valami érdekeset akarnak látni, érdemes kiruccanniuk Törcsvárra, ott van Drakula kastélya.”
Miért is lepődünk meg, hisz már a magyarországi turisták is Drakula-kastély néven kezdik emlegetni. Ami nem is csoda, hisz a történelemhamisítók nem alusznak. Legalábbis azok, akik a kastély alatti nagy bazárban szinte minden egyes portékájuk által a véres grófot népszerűsítik. Nem is akad olyan emléktárgy, amelyből ne készült volna drakulás változat. „Ezek mennek a legjobban, ezt kérik a turisták” – magyarázza az egyik idősebb elárusító, majd amikor hallja, hogy magyarul beszélünk, bizalmasan a fülünkbe súgja: „még a magyarok is”.
Pedig aligha hihető, hogy minden egyes magyar turista vámpírlátogatásra érkezne Törcsvárra, és a kastély I. Lajostól IV. Károly Zita nevű feleségéig tartó több évszázados történelme egyáltalán ne érdekelné. A szuvenírbolt könyvrészlegén azonban csak egyiptomi és görögországi útleírások sorakoznak magyar nyelven, vagy esetleg recepteskönyvet lehet vásárolni. „Valami történelmi jellegű írás nincs? Akár románul vagy angolul…” – fordulunk az eladóhoz.
A férfi arca felvillan, és máris gratulál. „Maguk komoly emberek lehetnek. Akkor Paul D. Quinlan, II. Károly román királyról szóló kötetét ajánlom” – mondja, és rámutat a Regele Playboy című kötetre. Ha belegondolunk, hogy a még életben lévő Mihály király édesapja volt a történelem egyetlen uralkodója, aki kétszer is lemondott királyságáról szerelmei, Zizi Lambrino, majd Elena Lupescu miatt, a Humanitas Kiadónak és szerzőjének nem is kellett különösebben elbulvárosítania az uralkodó sztoriját.
Mielőtt beérnénk a kastélyba, komoly tömegen kell átverekednünk magunkat. A legtöbben hazai látogatók, de a csoportok között vannak angolul, héberül vagy akár japánul beszélő turisták is. Rögtön a bejárat után magyarokkal is találkozunk, akik a közeli Székelyföldről léptek át a Barcaságba. Tekintetünk egyből megakad a falra rögzített ismertetőn, ahol néhány mondat erejéig szó esik a várkastély magyar vonatkozásáról is.
Legutóbbi látogatásunkhoz képest újdonságként hat, hogy Öreg Mircea neve mellett megjelenik a Sigismund de Luxemburgnak nevezett magyar király, Luxemburgi Zsigmond, majd Iancu de Hunedoarának keresztelt Hunyadi János, illetve Bethlen Gábor és II. Rákóczi György, szintén elrománosított változatban. Az ismertetőtábla szövege még így is előrelépésként hat az elmúlt évek teljesen egyoldalú feliratához képest.
Ám Zita magyar királynéról egyetlen mondatocska sem esik, még a múzeum alkalmazottai sem tudják megmutatni, melyik volt az ő szobája. Miután összenéznek, meg is vallják, hogy ők „életükben nem hallottak erről a nőről”.
A falakra kiaggatott korabeli képek csak a kastély későbbi tulajdonosáról, Mária román királynéról tanúskodnak. Az idegenvezetők is őt emlegetik mindegyre és nagy előszeretettel. Az egyik teremben pergő képsorok is csak a román királyi családról szólnak – mintha előttük emberfia nem tette volna be a lábát a kastélyba. A termek ismertetőjéből is csak az derül ki, melyik volt Mária könyvtára, Ferdinánd hálója, Miklós kitagadott herceg szobája vagy Mircea herceg kápolnája.
Meghalt Mátyás, oda az igazság
Vajdahunyadon, a Mikszáth által a várak királyának nevezett Hunyadiak váránál egy picivel másabb a helyzet. A történelemelferdítési kísérletek itt is már a bejáratnál megmutatkoznak, igaz, nagyjából ennyiből ki is merülnek. Ott Decebalnak és Avram Iancunak szentelt, gipszből készült domborműveket csodálhat meg a látogató, akit kétnyelvű köszöntőtábla fogad.
Sajnos a logika meg a várakozás ellenére a második nyelv nem a magyar, hanem az angol. Bent, a falakon meg az érintős képernyőn viszont már több minden olvasható magyarul is. Nem annyi, mint románul, pedig a helyiek szerint 2000-ig minden egyes tábla kétnyelvű volt.
A restaurálást követően azonban már nem helyezték vissza ezeket, s mára csak imitt-amott láthatunk egy-egy magyar feliratot. Az emléktárgyakat árusító boltokban is a vérszomjas Drakula jelentős fölényben van Mátyással, az igazságossal szemben.
Az egyik pultnál hűtőmágnes után érdeklődünk, de a bárányt, gombát vagy teknősbékát ábrázolók közül egyiket sem választhatjuk vajdahunyadi szuvenírnek. A dákok harci zászlaját pedig nem a magunkfajta látogatóknak kell kínálni. „Jó lenne valami magyar jellegű tárgyakat is árusítani, én kértem is, de még nem kaptam” – panaszkodik a pult túlsó oldaláról az egyik középkorú kereskedőnő, miután egyértelmű csalódottságot olvas le arcunkról.
Hogyisne szomorodna el az ember, amikor a kínai mütyür vagy a Drakulás csésze helyett inkább egy magyar nyelvű turisztikai könyvet vagy legalább egy útikalauzt választana. „Csak Erdély háromnyelvű térképével szolgálhatok.
De egy hét múlva lehet, hogy könyvem is lesz” – próbálja kiengesztelni potenciális, ám egy hét múlva biztos vissza nem térő vásárlóit az eladó. A magyar nyelv azért még sincs teljes egészében száműzve a Hunyadiak várából. Ha az ismertető feliratokon ritkán fellelhető, a falfirkák révén annál sűrűbben. „Itt járt Kovács Mária és Farkas Zoltán” – olvasható egyik helyen. Másutt Lázár Sándorné állított emléket önmagának. Valamivel odébb a felsőmarosmenti Disznajót juttatta be a falu egyik szülötte Mátyás király otthonába.
Dézsi Attila Hunyad megyei prefektus belátja, hogy annak ellenére, hogy a vajdahunyadi lovagvár látogatói mintegy 80 százalékban hazai vagy anyaországi magyar nemzetiségű turisták, az illetékesek aligha próbálnak a látogatók kedvében járni.
„Sok-sok év után annyit értünk el, hogy alkalmaztak egy magyar idegenvezetőt” – könyveli el az egyetlen sikert Dézsi. Ottjártunkkor, egy szombat délelőtt, amikor egyik magyar csoport a másik után érkezett, azonban nyoma sem volt a látogatók anyanyelvén is kommunikálni képes idegenvezetőnek.
Hamarosan kiderült: turista idény ide, látogatók igénye oda, az új alkalmazott a hatodik napot ünnepli, vallását pedig szentnek tekinti. „Szerettük volna, ha mindenüvé kikerülnek a magyar feliratok, amit eddig csak részben értünk el. Érződik, hogy a vár mint ingatlan a hunyadi önkormányzathoz tartozik, a műemlékvédelmi része pedig a művelődési tárca fennhatósága alatt áll. Ez a kétfejűség hátránya” – állítja a kormánybiztos.
Érzelem és tudomány
A helyzeten mielőbb változtatni kell, véli Stelian Arcadie Mândruţ történész, egyetemi tanár. A kolozsvári George Bariţiu Történelmi Intézet tudományos kutatója maga is meglepődve tapasztalta a falakon megjelenő útmutatók hiányosságait.
„Véleményem szerint az ismertetőket feltétlenül ki kellene egészíteni – nem érzelmi, hanem tudományos módon. Semmiként nem szabad letagadni vagy minimalizálni a középkor és az akkor épült erdélyi kastélyok magyar jellegét” – fejtette ki lapunknak a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanult történész.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Verset olvasva...
Mikor annyi eszköz áll rendelkezésükre, hogy belelássanak népek lelkébe, megkérdezném én is a társadalomtudósokat (ha egyáltalán elfogadnák tudományosnak a kérdést), hogy adataik szerint merre tekintenek a székelyek?
Inkább a jövendőt fürkészik, vagy itt tervezni még bátrabb dolog, mint emlékezni? Talán itt állunk idők és terek metszéspontján tanácstalanul, nem tudva, merre lépjünk, nem tudva, hogy a múlt vagy a jövő oltárán áldozzunk? Vajon megtalálja újra ez a nép is a mértéket, ami alapján tekintete vidáman ugrálhat múltról jövendőbe és vissza, anélkül, hogy ezek mélységébe beleszédüljön? Anélkül, hogy annak jelentését, amit lát, ne kérdőjelezze meg? Manapság emlékezni, de tervezni sem lehet anélkül, hogy véreink egy része azonnal el ne bizonytalanodna. És sokszor az emlékezés közös, de a tervek egyéniek – közösen kitalálni magunkat olyan feladat, amit kevesen mernek vállukra venni. (Meg is átkozzák érte őket a kétkedők, de ez az ő dolguk.) Új tatárhad és kufárhad özönlötte el a tájat, és mi sajgó bizonytalansággal éljük át mindezt. Túl merész remények, túl dacos emlékek tömkelege, nem tudjuk kibogozni őket. Nem tudjuk megzabolázni bálványainkat, ráébreszteni őket, hogy csupán agyaglábon állnak.
Egy megemlékezés miatt most újra civakodás lett és lesz, a „nem most, nem erre, de most, de mindenre” érvei alapján. Minden cselekedetünkből, amit nagynak, merésznek szánunk, hiányzik a magabiztosság, a mérték ismeretének derűje, ami nélkül nem tehetünk egy tapodtat sem, ami nélkül futó homokok, népek, házak, nem fognak Magyarországgá összeállni többé.
Megvannak még váraink, amiket fegyver le nem rombolhat? Bírjuk nyelvünket, éljük hitünket, olyan erősen, hogy az elszakíthatatlan kapcsot képezzen mindegyikünk között?
Emlékezni szabad, és senki nem vonhatja kétségbe erre való jogunkat. De cselekedni kötelességünk, és semmilyen indokkal nem bújhatunk ki ezen kötelességünk elől. „Elkél éltünknek minden ékessége, elmúlik, mint az árnyék és az álom.” (90. genfi zsoltár), és mit szólnak majd azok, akik megmérik súlyunkat itt a földön, akiknek örökségét most építjük? Ha majd ők emlékeznek ránk, azt fogják mondani, hogy megtették, amit megtehettek?
„Mert ha sehol is: otthon állok
mert az a való, mit én látok,
akkor is, ha mint délibábot,
fordítva látom a világot.
Így maradok meg hírvivőnek
őrzeni kincses temetőket.
Homlokon lőhetnek, ha tetszik,
mi ott fészkel, égbemenekszik.”
(Illyés Gyula: Haza a magasban)
Isán István Csongor. Hargita Népe (Csíkszereda)

Magyar kultúra – ami összeköti a Kárpát-medence magyarságát
Budapesten találkoztak a közművelődési kerekasztal szervezetei
„Hétre ma várom a Nemzetinél/ ott, ahol a hatos megáll!/ Este az EMKE cigánya zenél,/ ha nem jön el, szívem de fáj!” Ez a sokak által jól ismert és kedvelt sláger jutott eszembe, amikor néhány hete megkerestek a 125. születésnapját idén ünneplő Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) munkatársai, mondván: ha van kedvem, kísérjem el őket a szeptember 11-én Budapesten esedékes Kárpát-medencei Kulturális Napra. A közel másfél évtizede elindított, évente sorra kerülő rendezvény programpontjait szemlélve örömmel mondtam igent a felkérésnek. Hiszen filmvetítéseket, kézműves foglalkozásokat, zenei műsorokat ígértek a szervezők, a 2008 őszén megalakult Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal tagjai és a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, továbbá Kolozsvár múltjával és jelenével kapcsolatos fényképkiállítást, és több más mellett a Zurboló Táncegyüttes Postakert című előadásának beharangozóját is ott láttam a tervezetben...
Szombat délelőtt 10 óra, Budapest, Corvin tér 8. Az esős, borongós időjárás ellenére már javában gyülekeztek a résztvevők a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, a Hagyományok Háza, valamint a Magyar Állami Népi Együttes székházaként szolgáló Budai Vigadó épületében. – Különösen aktuális ma a mondás, hogy sok jó ember kis helyen is elfér, reményeink szerint nagyon jól fogjuk érezni magunkat ezen a rendkívül színes napon – mondta Tóth Erzsébet, a házigazda Magyar Művelődési Intézet munkatársa, aki kollégájával, Kiss Lászlóval együtt szívélyesen üdvözölte a Kárpát-medence különböző régióiból – Erdélyből, Kárpátaljáról, Felvidékről, Drávaszögből és Muravidékről – érkezőket.
A körmönfonástól a könyvekig
Felnőttekre és gyerekekre egyaránt kacsintgattak a kézműves tevékenységek: Papp Emese, a kolozsvári Waldorf iskola tanítója a körmönfonás rejtelmeibe vezette be az érdeklődőket, a muravidékiek csuhéból készítettek különböző figurákat (kosarakat, babákat stb.), szalvétatartókat, valamint hímes tojást, természetesen a tájegység jellegzetes motívumaival ötvözve azokat. A Vajdaságból, Adáról érkező Balog József segítségével fából készíthettek különböző játékokat és dísztárgyakat a szemlélődők, ugyanakkor egy logikai, a gyermekek szem- és kézkoordinációját is fejlesztő próbába is bekapcsolódhattak.
Kulturális kvízben sem volt hiány, itt a vállalkozóbb kedvűeknek többek között azt kellett tudniuk, hogy milyen szarvasról szól a rege, kinek a címerében szerepelt a fekete holló, honnan származik a kürtőskalács, avagy milyen téren található a Budai Vigadó épülete.
Az egyik budapesti könyves nagykereskedés, a Xantusz képviseletében Bihari Józsefné a határon túli magyar kiadók köteteit kínálta: mint kiderült, a fia által vezetett üzlet szinte valamennyi felvidéki, erdélyi és vajdasági magyar könyvkiadóval partneri kapcsolatban áll, céljuk pedig, hogy az egyes régiókban megjelenő kiadványokat a Kárpát-medence más térségeibe is eljuttassák. Kizárólag az interneten működnek (www.xantusz.hu), ezért a mostanihoz hasonló rendezvények lehetőséget teremtenek számukra a kapcsolatteremtésre, valamint arra, hogy „közszájon forogjanak”. Bihari Józsefné ezúttal a kárpátaljaiakkal is elbeszélgetett, és reménykedik abban, hogy a jövőben velük is sikerül jó viszonyt kiépíteniük. S hogy milyen könyveket vásárolnak mostanság az emberek? Az elszármazottak többnyire az adott régióhoz kapcsolódó köteteket részesítik előnyben, de a történelmi, néprajzi és tudományos kötetek iránt is mutatkozik kereslet – magyarázta.
A lendvai székhelyű Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet munkatársai több tucat muravidéki magyar nyelvű kötetet hoztak el a kulturális napra, a tájszójegyzék mellett különböző verseskötetekbe, valamint a Lendváról szóló monográfiába is belelapozhattunk. Az EMKÉ-sek pedig eseménynaptárt kínáltak, valamint a Szabédi-napok alkalmával elhangzott előadásokat tartalmazó konferenciakötetüket, a Gondolat-kísérletek Szabédi László életművében című könyvet, ezeket ingyen vihették haza a résztvevők.
Filmjében és zenéjében is él a nemzet
Ritkán, vagy eddig még nem látott, a Kárpát-medencében készített rövidfilmek vetítésére is sor került a nap folyamán: a programban dokumentum- és ismeretterjesztő kisfilmek szerepeltek, olyanok, amelyek a szecessziós Szabadkát, a bácsi várat vagy éppen Bicskei István munkásságát mutatták be. Hat vajdasági (A szép Tisza és más, Még oda nem ér az idő, Szivárványkígyó, Testté lett alázat, A szecessziós Szabadka, A bácsi vár), egy muravidéki („Én hittel dolgozom”) és négy erdélyi (Visky Sámuel: Parttalan, Felméri Cecília: Mátyás Mátyás, Visky Ábel: Éjszaka földön, László József: Autóstop) produkciót tekinthettek meg az érdeklődők, ha pedig még nem tettük volna, a filmeket nézve most nyugodtan elkönyvelhettük magunkban: filmjében is él a nemzet.
Az esti gálára való bemelegítés gyanánt, a budapesti Nemes Nagy Ágnes Humán Szakközépiskola drámatagozatos osztályának Hazafelé című mozgásszínházi előadása után a Kárpát-medence zenei terméséből kaptunk egy jókora csokorra valót a felvidéki Hunor Citerazenekar, a Muravidék Citera-együttes, a Triola+1 együttes műsora és a vajdasági B-terv zenekar koncertje révén.
Fotókiállítás, valamint táncegyüttes Kolozsvárról
A délutáni órákban, a kézműves tevékenységek helyszíneként szolgáló aulában került sor az Örökségünk Kolozsvár elnevezésű fényképkiállítás megnyitójára: az EMKE és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) által szervezett tárlatot 2002-ben már láthatta a kincses város közönsége, ezúttal, egy teljes hétig a magyar fővárosban élők is megcsodálhatták azt. Veress Ferenc képein a 19., László Miklós alkotásain pedig a 21. századi Kolozsvár épületei, műemlékei tárulnak a szemünk elé. Az erdélyi fényképészet úttörő mestereként emlegetett Veress Ferenc munkásságát, aki 1859-ben és 1860-ban készített félszáz felvételéből állította össze páratlan értékű Kolozsvár-albumát, Miklósi Sikes Csaba művészettörténész méltatta. Mint kiderült, 1881-ben Veress Ferenc elsőként próbálkozott színes fényképek előállításával, 1884-ben pedig már kielégítő levonatokat tudott készíteni színes diapozitívekről másolókeretben. Méltán emlegetik a magyar fényképészeti szaksajtó megteremtőjeként, a nevéhez fűződik a Fényképészeti Lapok című folyóirat elindítása is. – Veress Ferenc Kolozsváron született és hunyt el, 86 évet élt. Ő az a személy, akit számos tekintetben is úgy emlegethetünk: az első – értékelte a művészettörténész.
Dáné Tibor Kálmán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület történetével ismertette meg a népes hallgatóságot, a mostani Kárpát-medencei Kulturális Nap ugyanis egyúttal a megalapításának 125. évfordulóját ünneplő EMKÉ-t is köszöntötte. – Az alapító erdélyi magyar nemesség és polgárság tőkéjéből sikerült viszonylag gyorsan népiskolákat, népkönyvtárakat és dalkört létrehozni, ami jelentős mértékben megpezsdítette az erdélyi magyar közművelődési életet. Az EMKE sikeresen lépett az erdélyi gazdasági élet pozitív előrehaladásáért, a múlt század fordulójára pedig a magyarság legnagyobb intézményévé, társadalmi szervezetévé nőtte ki magát – mondta Dáné, majd a huszadik század jelentős eseményeinek, valamint az egyesület 1948 és 1990 közötti kényszerű beszüntetésének említése után az elmúlt húsz év megvalósításairól is szót ejtett. 1990-től napjainkig ugyanis az EMKÉ-nek sikerült kiépítenie egy saját közművelődési intézményhálózatot: az egyesület közreműködése révén jöhetett létre tavaly a Magyar Házak Hálózata, amelynek mára már több mint 30 tagja van.
Este 7 óra, színházterem. Az egésznapos gazdag program megkoronázásaként elkezdődött a gálaműsor: a Magyar Állami Népi Együttes, a kárpátaljai, eszenyi Ritmus Népi Táncegyüttes, a felvidéki Aranymetszés Duó és az Alsószeli Magyar Dalkör produkciója mellett a muravidéki Gaál Désire, a Kárpát-medencei versmondó verseny győztese is színpadra lépett. A verses műsor után népdalokat adott elő a vajdasági, bácskertesi Csizmadia Anna népdalénekes, a programot pedig a Zurboló Táncegyüttes Postakert című előadása zárta.
Igyekeznek odafigyelni a fiatalokra Muravidéken
Mialatt a különböző programok zajlottak, volt időm elbeszélgetni a Kárpát-medence különböző térségeiből érkezőkkel, így Kepe Lilivel, a lendvai székhelyű Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet (MNMI) igazgatójával is. A kulturális napon már a kezdetektől részt vesznek, és büszkén teszik ezt, annak ellenére, hogy a Muravidék az egyik legkisebb, magyarok által lakott régió. Intézetük 1994. január 1-je óta működik hivatalosan, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség alapította meg. – Igyekszünk úgy megszervezni magunkat, hogy az emberek megismerkedjenek velünk, ugyanakkor mindig örömmel tölt el, ha régi barátokkal, ismerősökkel találkozhatunk, akikkel valamilyen módon együtt műveljük a magyar kultúrát a Kárpát-medencében – fogalmazott Kepe Lili.
S hogy miként tehetnek otthon, Szlovéniában a magyar kultúra ápolása érdekében? Igyekeznek a hét-nyolcezres magyar közösség javát szolgáló programokat szervezni, minden olyan személyt „célközönségüknek” tekintenek, aki magyarnak érzi magát. – Persze, ezt önerőből nem tudnánk megvalósítani, a szlovén állam már több évtizede pozitív diszkriminációban részesíti mind a magyar, mind pedig az olasz őshonos kisebbséget. Ha nem kapnánk állami támogatást, nem számolhatnánk be ilyen eredményes munkáról – tette hozzá az intézet igazgatója.
Mesélt továbbá arról is, hogy az utóbbi években minden olyan megmozdulást prioritásként kezelnek, amely összefügg a fiatalokkal. A könyvkiadástól a műkedvelésen át a tudományos tevékenységekig, a turizmustól a nagyobb jellegű rendezvények megszervezéséig valamennyi kezdeményezést megpróbálják felkarolni. Ez ugyanis valamilyen szinten ellenpontozhatja, hogy Szlovéniában több mint ötven éve nem működnek magyar tannyelvű iskolák. – A mi esetünkben nem kis dolog, ha évente tíz nyári tábort szervezhetünk, és folyamatosan azon vagyunk, hogy a többi határontúli fiatal is bekapcsolódjon a programjainkba. A munkánk gyümölcsei később érnek majd be, ennek ellenére nap mint nap tennünk kell azért, hogy az egyetemes magyar kultúrának Muravidéken is legyen folytatása – összegezte Kepe Lili.
Országos és regionális rendezvények Felvidéken
Mézes Rudolf, a Csemadok Területi Választmányának országos alelnöke örömmel újságolta, hogy ezúttal közel harmincfős csoport érkezett a Felvidékről: többek mellett a Hunor Citerazenekar és az Alsószeli Magyar Dalkör tagjai, valamint verséneklők kísérték el a Csemadok küldöttségét. – Nálunk, a Felvidéken nagyon népszerű a verséneklés, már jó néhány esztendeje a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Versenyen is összemérhetik tudásukat a verséneklők – hangsúlyozta. Mint kiderült, a vers- és prózamondó vetélkedő egyike azon megmérettetéseknek, amelyeket több más szervezettel közösen, évente szervez meg a Csemadok. Mézes Rudolf az országos rendezvények közül többek között a Falusi Színjátszó Csoportok Országos Fesztiválját, a Citerazenekarok Országos Seregszemléjét, a Verséneklő Együttesek Országos Fesztiválját, az Országos Népművészeti Fesztivált, a Duna Menti Tavasz Gyermek báb- és színjátszó csoportok országos seregszemléjét, valamint a Bíborpiros szép rózsa elnevezésű népzenei versenyt említette.
Emellett számos regionális programot szerveznek a térségben. – Igyekszünk úgy tevékenykedni, hogy ne csupán egyetlen központ fejlődjön, hanem legyenek rendezvények szerte az országban, olyanok, amelyek igazán közel állnak a szívünkhöz – magyarázta lelkesen. Többnyire pályázatokból próbálják finanszírozni ezeket, az országos támogatás ugyanis 1994-ben megszűnt.
Elégedettek a kárpátaljaiak és a budapestiek is
Zubánics László, a két évvel ezelőtt létrejött Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet elnöke szerint az ismerkedés mellett a Magyarországon és a többi határon túli régióban felmerülő igények megbeszélésére is lehetőséget biztosítanak a mostanihoz hasonló alkalmak. Elmondta: Kárpátalján számos nehézségbe ütköznek a magyar kultúra megőrzésén fáradozók, ennek ellenére szép számban vannak művelődési intézményeik, iskoláik és kultúrházaik. Derűlátóan vélekedett ugyanakkor az előkészületben lévő új ukrajnai nyelvtörvényről, amely a magyar nyelv használatát is támogatni kívánja.
Pozitívan értékelte a Kárpát-medencei Kulturális Nap idei kiadását Kiss László, a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus munkatársa is: mint mondta, örömmel tölti el, hogy ily nagyszerű csoportok érkeztek Budapestre a Kárpát-medencéből, „nagyon jó barátok, akik többnyire már ismerik egymást, a viszontlátás öröme pedig mindig jóleső érzéssel tölti el”. – Ez az a nap, amikor megmutathatjuk egymásnak azokat az értékeket, amelyeket képviselünk, és az egyes területek színvonalas műsorait a többiek is megismerhetik. Az a cél, amelyet a kezdetekkor kitűztünk, hogy a Kárpát-medencei magyar kultúrát egységes, szerves egészként szemléljük, megvalósult, és az itt látott produkciók is, bár előadóik különböző régiókból érkeztek, az egyetemes magyar kultúra részét képezik – magyarázta Kiss László. Úgy véli, napjainkban, amikor a hétköznapok inkább a gazdaságról és a globális problémákról szólnak, kellő teret kell szentelni a kultúrának, ellenkező esetben ugyanis az könnyen elsorvadhat. – Ezen belül különösen oda kell figyelni a magyar kultúrára, ezért mi vagyunk felelősek. Legyünk büszkék mindarra, amit a magyar kultúra az elmúlt több mint ezer évben letett a világ kultúrájának asztalára! – hívta fel a figyelmet, ugyanakkor elismerően beszélt a megalapításának 125. évfordulóját idén ünneplő EMKE tevékenységéről.
A szívverésünk és az életünk, hogy kellő mértékben odafigyeljünk a Kárpát-medencei magyar kultúra alakulására, hiszen ez az a szál, amely összeköt bennünket, magyarokat – magyarázta a Magyar Művelődési Intézet képviseletében Hegedűs Kata, az egésznapos program egyik főszervezője. Annak kapcsán, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok megismerjék egymás kultúráját, a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal által szervezett filmes és irodalmi karaván sikerét említette, és reményét fejezte ki, hogy a közeljövőben is számos hasonló csereprogramra kerülhet sor.
EMKE: tartalommal megtölteni az együttműködést
Kolozsvár irányába tartva Dáné Tibor Kálmánt is arra kértem, értékelje az idei Kárpát-medencei Kulturális Napot, és ezen belül az erdélyiek szereplését: nem csalódtam, amikor a rendezvényről, a Zurboló Táncegyüttes produkciójáról, az Örökségünk Kolozsvár kiállításról, Papp Emese kézműves tevékenységéről és a Sapientia–EMTE fiatal filmeseinek alkotásairól egyaránt pozitívan vélekedett. A lehetőséget kihasználva az EMKE jelenlegi terveiről is érdeklődtem. Mint kiderült, a közeljövőben tartalommal kívánják megtölteni az idén márciusban, Sárospatakon létrejött Észak-magyarországi EMKE-képviselettel (élén Csatlósné Komáromi Katalinnal, a Művelődés Háza igazgatójával és Bordás Istvánnal, a Sárospataki Népfőiskolai Egyesület titkárával) való együttműködést. Az elmúlt fél évben Borsod-Abaúj-Zemplén megyei művelődésszervezők érkeztek Erdélybe, hogy megismerjék az itteni Magyar Házak működését, következő lépésként pedig egy itteni Magyar Ház vezetőjét küldik tanulmányútra Sárospatakra. A két város közötti kapcsolat további gyümölcsöztetése érdekében szakmai összejöveteleket is kívánnak szervezni, ezek egyikébe az EMKE társszervezete, a marosvásárhelyi Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület is bekapcsolódik. Jövő tavasszal kerül sor az Erdélyiek Sárospatakon elnevezésű rendezvényre, amelynek középpontjában a tervek szerint Cs. Szabó László élete és munkássága áll majd. – A másik nagy tervünk, amelynek a megvalósítása jelenleg is folyamatban van, az Erdélyi Magyar Közművelődésért Alapítvány bejegyzése lesz Magyarországon, amelynek segítségével megvalósulhat az EMKE társszervezeteinek célirányos támogatása – összegezte Dáné Tibor Kálmán.
„Az abrosz tarkabarka,/ és rajta jó kadarka,/és már az első csók után,/ meglátja, de jó lesz itt Óbudán!” Nos, kadarka és csók nem volt, ennek ellenére mindannyian jól éreztük magunkat szombaton a Budai Vigadó épületében. A Kárpát-medencei Kulturális Nap ugyanis ismét beváltotta a hozzá fűzött reményeket, a kapcsolatteremtésre és a más régiókban élő, ám hozzánk hasonlóan magyarul beszélők kultúrájának megismerésére egyaránt volt lehetőség. Köszönet ezért elsősorban az EMKÉ-nek, valamint a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal más szervezeteinek. Reméljük, hogy a jövőben hasonlóan tartalmas programokról számolhatunk be lapunk hasábjain.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Kettős hatósági mérce a román és magyar szélsőségesek ellen
A vaskeresztet viselő román fiatalok ellen nem indul eljárás
A kolozsvári városi bíróság mellett működő ügyészségnek fél évre volt szüksége ahhoz, hogy eljárjon az RMDSZ Kolozs megyei szervezete által az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) szélsőséges nacionalista szervezet szélsőségesei ellen március 26-án benyújtott feljelentés ügyében. Ştefan Cubleşan ügyész úgy döntött: lévén, hogy a tettesek először követtek el ilyen bűncselekményt, de nem büntetett előéletűek és nem jelentenek veszélyt a társadalomra nézve, nem indít bűnvádi eljárást ellenük, csupán személyenként 400 lejes adminisztratív büntetést ró ki rájuk. Az ügyész elismeri: a 2002-ben elfogadott 31-es számú sürgősségi kormányrendelet értelmében az említett személyek valóban bűncselekményt követtek el. Érdemes megjegyezni, hogy a Székely Gárda fiataljai ellen hivatalból indított nyomozást az ügyészség a március 15-i megnyilvánulásuk miatt, az ügyben pedig még nem született döntés.
Az ügyészségi irat szerint április 4-én ismeretlen tettesek ellen indult nyomozás, azonban az ügyészség kérésére, a RMDSZ Kolozs megyei szervezete által a feljelentéshez csatolt fényképek alapján a kolozsvári rendőrségnek sikerült azonosítania az elkövetőket. Így augusztus 8-án Alexandru Adrian Moldovan, Alexandru Mihai Bradea és Sergiu Cristian Pop ellen bűnvádi nyomozás indult, és valamennyiüket kihallgatták az ügyészségen.
Érdekes módon, az ügyészségi irat szerint a kolozsvári illetőségű, 22 éves, középiskolai végzettséggel rendelkező munkás, Alexandru Adrian Moldovan azt nyilatkozta az ügyészeknek, hogy nem náci jellegű jelvényt viselt a kabátján, hanem egy olyat, amely „az indián tavasz hírnökének szimbóluma”. Hozzátette: a dzsekit egy kolozsvári turkálóban vásárolta, de időközben elajándékozta valakinek, ugyanakkor vétlennek vallotta magát. Ráadásul azt is hozzátette: nem tagja az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) szervezetnek. Az ügyész megállapítja: nem lehet figyelembe venni az elkövető tanúvallomását, a szakirodalom tanulmányozása során ugyanis fény derült arra, hogy Alexandru Adrian Moldovan valóban a második világháború során a nácik által hordott jelképeket viselt.
Ha születésnapi ajándék, akkor vaskereszt
A másik vádlott, az aradi illetőségű, Kolozsváron egyetemi tanulmányait végző Alexandru Mihai Bradea azt nyilatkozta az ügyészségen, hogy születésnapi ajándékként kapta a március 14-én viselt nyakláncot, amelyen szerinte nem vaskereszt lógott. A helyszínen készített felvételekből az ügyész megállapította: igenis vaskeresztről van szó. Az ügyészségen adott nyilatkozatában Alexandru Mihai Bradea továbbá azt állította: a láncot időközben elvesztette, és ő sem érzi felelősnek magát bűncselekmény elkövetésében. Az ügyész megállapítása szerint a vádlott nyilatkozata nem mérvadó, a szakirodalom szerint ugyanis Alexandru Mihai Bradea valóban vaskeresztet viselt az említett dátumon.
Érdekes módon a harmadik vádlott, Sergiu Cristian Pop meg sem jelent az ügyészségen, holott „törvényesen beidézték” – áll a dokumentumban. Az ügyész megállapítja: a bizonyítékként benyújtott felvételekből nem derül ki egyértelműen, hogy a dicsőszentmártoni (Maros megye) illetőségű, 22 éves fiatalember valóban tiltott jelvényeket viselt volna, így esetében nem állapítható meg a bűncselekmény elkövetése.
Ştefan Cubleşan ügyész elrendelte: nem indul bűnvádi eljárás az érintett személyek ellen, de Alexandru Adrian Moldovan és Alexandru Mihai Bradea esetében 400–400 lejes adminisztratív pénzbírságot rótt ki.
Fellebbez az RMDSZ?
Latolgatjuk, hogy fellebbezzünk-e vagy sem. A napokban lesz egy szűk körű vezetőségi gyűlésünk, amelynek keretében megbeszéljük a kérdést – nyilatkozta a Szabadságnak Csoma Botond, a Kolozs megyei RMDSZ-szervezet alelnöke, a büntető feljelentés benyújtásának kezdeményezője.
Amint arról lapunk több ízben beszámolt, március 26-án az RMDSZ Kolozs megyei szervezete nevében Molnos Lajos ügyvezető elnök büntető feljelentést tett az Új Jobboldal március 14-i tüntetése és felvonulása kapcsán. Az iratot és a különböző forrásokból szerzett felvételeket Csoma Botond városi tanácsos, megyei alelnök iktatta az ügyészségen. – Kiderült, hogy a román rendőrség kettős mércét alkalmazott, és nem lépett fel egységesen a szélsőségesek ellen. A birtokomba jutott felvételek alapján egyértelmű, hogy március 14-én az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) tüntetői náci jellegű jelvényeket viseltek – fogalmazott akkor a politikus.
Világos, hogy a hatóságok kettős mércét alkalmaznak, az Új Jobboldal szélsőségesei ellen ugyanis az RMDSZ-nek kellett büntető feljelentést tennei, míg az Új Magyar Gárda Kulturális és Hagyományőrző Mozgalom Győri Wass Albert Zászlóalja székely szakaszának képviselői ellen hivatalból indítottak bűnvádi nyomozást.
A székely szakasz parancsnoka, Balázs Pál Gergely tegnap a Szabadságnak elmondta: nemrég járt az ügyészségen, ahol nyilatkozatot kellett adnia. – Azt mondták, tiltott jelképeket viseltünk, s emiatt 3 hónaptól 5 évig terjedő börtönbüntetéssel sújthatnak. Ugyanakkor azt is sugallták, hogy pénzbírsággal megúszhatom – nyilatkozta lapunknak a „szakaszparancsnok”.
KISS OLIVÉR. Szabadság (Kolozsvár)

Adakozók a világ oltáránál
Prológus
Hatodszorra is megtörtént. Hatodik alkalommal találkoztak a motorosok Erdély és Magyarország különböző pontjain, hogy szeptember 18-a esőverte szombatjának délutánján találkozzanak és egy, hatalmas csapatként folytassák útjukat – Torockóra. Torockóra, a Dévai Túra végállomásaként. Nincs elírás és paradoxon sincsen: vannak települések, melyek nevei mögül néha kikopik az eredeti jelentéstartalom – a konkrét helységnév –, helyét pedig átveszi a szimbólum, a szellemi érték, a hagyomány. Déva is ilyen: 2005-ben oda indult először a magyar kormány kitüntetését visszautasító Böjte Csaba Ferenc-rendi szerzetes és árvái megsegítésére a Magyarországról verbuválódott adakozó motoroscsapat, majd vissza- és visszatértek. 2009-től a szervezés megoszlott, erdélyi részről ifj. Pálffy Béla székelyudvarhelyi fafaragó csatlakozott főszervezőként, társszervezőként pedig a székelyföldi motorosklubok – MC-k és baráti társaságok egyaránt. A tavalyi túra célpontja a gyergyószárhegyi gyermekotthon, az ideié a torockói volt. Mindet a dévai Szent Ferenc Alapítvány működteti.
Indulás előtt
Párás és hűvös reggel volt a szeptember 18-i, az eső lába végig ott lógott felettünk. Sok jóval nem kecsegtetett a kora délelőtt, miközben a motorokat pakoltuk, hogy háromnegyed tizenkettőkor kiérhessünk a reptér melletti benzinkútig. Idén is úgy volt, mint a tavaly: a székely klubok városukból, megyéjükből toborozták az adakozókat, Vásárhelyen a Plum Brandy Bikers MC hirdette a dévai túrát. Amikor a reptérhez értünk, kellemes meglepetés fogadott: a kevés előzetes visszajelzés ellenére több motor és pár autó már ott parkolt a benzinkútnál, vásárhelyiek, marosszentgyörgyiek és egy nyárádszeredai csapat egyaránt. Összesen mintegy 18 kétkerekű. És nem kellett sokat várnunk: mintegy félóra múltán befutott a SZMÖ (Székely Motoros Összefogás) klubjai által vezetett dübörgő sokaság, szabad motorosok serege és az Independent Eagles MC, a Flagellum Dei MC, a Rebel Wolves MC, a Kászoni Motoros Baráti Kör, a Turul MC tagjai, több kísérőautóval a hátuk mögött, melyekből kürtőskalácsot, üdítőt osztogattak az igencsak megemelkedett lélekszámú sokaságnak. Torda felé, néhol szemerkélő esőben mintegy 50 motorkerékpár indult tovább.
„A világ egy templom, akkor Torockó benne az oltár”
Tordán az autópálya melletti benzinkútnál a túrán idén először részt vevő kolozsvári Seth MC tagjai fogadtak, majd közösen vártuk a Magyarországról érkező csapatot, hogy együtt indulhassunk tovább. Nem kellett sokáig várnunk: fekete sereg tagjai tűntek fel a láthatáron, majd végeláthatatlannak tűnő sorban érkezett a magyarországi csapat – Dombi Ábel főszervező HD-ját kettes sorban követte az adakozók serege, a menetet a magyar mentőszolgálat villogó Harley mentőmotorja és fehér kesztyűs orvosa, majd a társszervező Hunyadi Rend mikrobusza kísérte. A benzinkút megtelt motorokkal és egymást rég nem látott emberekkel, mozdulni is alig lehetett, és az idő lehűlésével fordított arányban emelkedett a jókedv, a várakozás: megpillantani Torockót, a gyönyörű Székelykőt, az arcokat, akiknek egy tank benzin árával segíteni próbálunk. A kút teraszának egyik asztalánál történt a regisztráció. És megtudtuk: 251-en vagyunk, ennyien indulunk tovább Torockóra. A több kilométeres hosszúságú menetoszlop elindult. Az egyik kísérőautóban CB-rádión a minket megpillantó kamionosok beszélgetésére füleltek, az elejtett, hitetlenkedő replikákon sokat nevettünk még aznap este...
A Székelykő alatt
Kriminális minőségű aszfalton tettük meg az utolsó pár kilométert. De a hirtelen felbukkanó Székelykő látványa mindent feledtetett: a sáros, felbombázott utat, az el-eleredő esőt, a bepánikolt és szekerestől a menetoszlopra rontó, majd árokba ugró lovat. Fogadásunkra kisereglett a falu apraja- nagyja, és vastaps közepette parkoltunk a központban lévő gyermekotthon elé. Mindannyian annak udvarára sereglettünk, ahol az otthonban nevelt gyerekek és fiatalok, illetve nevelőik fogadtak. Machovits László a Hunyadi Rend képviseletében, ifj. Pálffy Béla és Dombi Ábel szervezői minőségükben mondtak rövid beszédet és köszönték meg azt, hogy ennyien eljöttünk, majd a gyerekek igen kedves, humorban és szeretetben egyaránt bővelkedő műsora után egyenként dobtuk be adományainkat a Béla Kawasakijára fölszerelt tulipános ládába. Estére páran hazatértek, akik maradtak, vendégül láttak mindannyiunkat: a gyermekotthon teraszán és ebédlőjében bográcsgulyást vacsoráztunk a gyerekekkel, majd fölmásztunk a kert végébe, ahol tábortűz körül melegedtünk. Viccelődtünk és beszélgettünk: Déváról, a túráról, régi és újabb poénokról, történetekről. A tűz lassan kialudt, a falu benépesült: a résztvevők szétoszlottak – volt, aki pihenni tért, volt, aki a Gondűző nevű korcsoma igen jó stílben felhúzott teraszán, volt, aki a Forrás nevezetű borpincében múlatta igen jó hangulatban az időt, hajnalig.
Másnap reggel zsíros kenyérrel vártak a vendéglátók, majd ökumenikus istentisztelet vette kezdetét, melyen a Role együttes zenéjét és elsősorban Böjte Csaba humorban, kedvességben bővelkedő prédikációját hallhattuk. És éreztük: ismét megérte.
Epilógus
Megérte, mert újra bebizonyosodott: nem „fáradt ki” a dévai túra. Nem fásult el, nem szűnt meg, holott az eredeti gárda legnagyobb része már nem vállalja a szervezést. De kerültek és mindig kerülnek mások, akik átveszik a helyüket, folytatják azt az áldásos munkát, amelyet annak idején elkezdtek. Mert igaz, hogy 2006-ban 480-an, idén „csak” 251-en voltunk, de eltelt időközben négy év, elpárolgott a túra szenzáció jellege, kormányváltás történt Magyarországon. Mégis voltunk kettőszázötvenegyen, körülbelül fele-fele magyarországi–erdélyi arányban, ennyi lélek tartotta fontosnak, hogy hol szemerkélő, hol zuhogó esőben motorra szálljon és leguruljon több száz kilométert, hogy segíthesse a rászorulókat. Azokat, akiket Torockón nevelnek, akik szülők és saját gyerekszoba nélkül kell átvészeljék a gyermekkort, akiket nagy szeretettel gondoznak, de akiknek a szülői szeretet melegségéből így is csak kevés juthat. Akiket befogadnak nemzetiség és vallási hovatartozás nélkül, de akiknek becsempészik a szívébe akár a magyar öntudatot, akár a magyarság iránti szeretetet. Most, a motorosok adományaiból vagy a játszóház padlózatát fektetik le, vagy további szállásokat építenek, vagy mikrobuszt vásárolnak, hogy utaztathassák őket. Idén mintegy egymillió-százezer forint – több mint tizenhétezer új lej – gyűlt össze erre a célra.
Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

Ódzsa-színház
Nagyvárad – Portréfilm Szabó József rendezőről a Duna Televízióban.
Szeptember 27-én, hétfőn 21.30 órától közvetíti a Duna Televízió Ódzsa-színház címmel Csáky Zoltán portréfilmjét Szabó József színházi rendezőről.
A nagyváradi színházkedvelők előtt közismert nevén, Ódzsa teremtette meg a ’70-es években Váradon az ún. költői színházat. A közel egyórás portréfilm az ő életútját követi nyomon szülővárosától, Székelyhídtól az írországi Sligóig. Betekintést nyerhetünk rendezői munkásságába, megismerhetjük a színházról, színészekről, irodalomról alkotott véleményét, rendezői ars poétikáját. Közben jeleneteket láthatunk nagyváradi, kolozsvári, veszprémi rendezéseiből és sok-sok Weiss István-fotót. A jeles rendezőről mint mesterről vallanak:
Szilágyi István író, Weiss István fotóművész, Miske László, Varga Vilmos és Hajdu Géza színművész. A filmet rendezte és szerkesztette: Csáky Zoltán, operatőr: Marossy Géza. erdon.ro

Megbélyegezve felnőni (Háromszéki deportáltak)
Hatvan évvel ezelőtt, 1950. szeptember 23-ra virradóra 76 személyt, háromszéki földbirtokos családok tagjait gyűjtöttek össze és szállítottak Dobrudzsába kényszerlakhelyre, kényszermunkára. Tizenhárom és fél évig tartott a száműzetés, sokan meghaltak, megbetegedtek, voltak gyermekek, akik ott nőttek fel, mások hazakerülhettek, de szüleiktől távol cseperedtek, igen nehéz körülmények között jártak iskolába, viselték a nép ellensége bélyeget, szenvedték ennek következményeit.
Ez a sors jutott a dálnoki nagybirtokos Beczásy családnak is. Tánya hétéves volt, testvére, Erzsébet tíz, amikor egy hajnalban kiverték őket az ágyból, és elkezdődött több mint egy évtizedes kálváriájuk. Másfél évvel korábban már államosították dálnoki birtokukat, házukat, és Sepsiszentgyörgyön egy jóakarójuk fogadta be, szerény kis konyhában húzódott meg a család, a szülők erdőkitermelésben, mezőn, fizikai munkával próbálták megkeresni a napi betevőt.
,,Sepsiszentgyörgyön a kulcsos házban laktunk Gecse Laci bácsinál. Ő fogadott be akkor, amikor senki nem merte ezt megtenni, hisz a nép ellenségének számítottunk. Én éppen elkezdtem az első osztályt a Mikóban, s alig egy hét után, 22-ről 23-ra virradó éjszaka dörömböltek a nagy vaskapun. Négy haragos milicista jött, valaki beengedte őket. Mi az emeleten laktunk, hátul az udvarban. Feljöttek, nyitva volt az ablak, beugrottak azon. Édesanyám és édesapám aludt az ablak alatt, mi a testvéremmel egy kinyitható sőberágyon. Egy kicsi konyha volt az egész lakás. Nagy ordibálás volt, a szüleim kiugrottak az ágyból, kérdezték, hogy van, mi van? Én pisis leányka voltam egész életemben, leültem a bilire, de belém rúgtak, hogy gyorsan, gyorsan öltözzünk. Volt, akinek szóltak, adtak egy fél órát, összecsomagolhattak egy párnát, egy paplant, egy darab kenyeret. Nekünk semmit nem engedtek, négyen egy üveg dzsemet és egy negyed kenyeret vihettünk. Se ruhát, se cipőt, semmit, csak, ami rajtunk volt ” — idézi fel a hatvan évvel ezelőtt történteket Beczásy Tánya.
Marhavagonnal Dobrudzsába
Akkor éjszaka hetvenhat személyt gyűjtöttek össze. Volt közöttük hat hónapos csecsemő, egyéves, hatéves, tízéves gyermek, terhes asszony, hetvenéves idős ember. Mindenkit vittek, akit otthon találtak, s megtörtént az is, hogy az egykori földbirtokos helyett a tiszttartóját hurcolták el, mert ő tartózkodott a megadott címen. Hiába magyarázta, hogy nem őt keresik, nem volt akinek, éveket húzott le Dobrudzsában, amíg sikerült tisztáznia a helyzetet, s hazaengedték. ,,Nagy teherautókra raktak, és bevittek Brassóba, a rakodó-pályaudvarra, és onnan kezdődött a gyönyörű utazás — emlékezik Tánya. — Ott álltunk és vártunk Brassóban, szedett-vedett társaság, éhesen, rongyosan, úgy néztünk ki, mint egy halálbrigád. Nem tudtuk, mi vár ránk, találgatták, hogy Szibériába visznek vagy a Duna-csatornához, mert akkoriban ez a két cél volt a magunkfajták számára.”
Ebben a szállítmányban arisztokraták nem voltak, háromszéki földbirtokos családokat szedtek össze, a néhány nappal korábbi gidófalvi események miatt akartak példát statuálni, ott a kollektivizálás miatt robbant ki lázadás, lövöldözéssel, emberhalállal, s ezt próbálták a nagygazdák nyakába varrni. Kézdiszéki, dálnoki, mikóújfalusi, besenyői családokat szedtek össze, olyanokat, akiknek vagyonát már államosították ’49 márciusában.
Két nap vonatozás után érkeztek meg Cataloi-ba, Brăilától 40 kilométerre, egy hatalmas, sok ezer hektáros állami gazdaságba, a semmi közepébe. ,,Nem volt ott egyéb, csak egy hatalmas barakk, amely tele volt egérrel, békával, patkánnyal, kígyóval, ami állat elképzelhető, mindennel. Nagyon nehezen sikerült kiirtani ezeket. Ebben az egyetlen szobában laktunk mindannyian, priccseken aludtunk, alul az idősebbek, felül a fiatalok. Mindenki megpróbálta tenni a dolgát. Nekünk szerencsénk volt, apám, anyám iskolázott ember, anyám hat nyelven beszélt, édesapám románul, németül, így mindig volt egy kis előnyük ebből.”
Szülőktől távol
A szülők megpróbálták legalább gyermekeiket kimenekíteni a dobrudzsai pokolból. Beczásy István is addig járt, míg sikerült két leányát hazaküldenie. ,,Nővéremet, Erzsébetet és engem december 6-án egy harmadik kislánnyal együtt elengedtek. A testvérem ment Brassóba, valami nagynénihez, én Marosvásárhelyre, nagyanyám öreg testvéréhez.” A kényszermunkától, a dobrudzsai nehézségektől megszabadultak, de sorsuk cseppet sem vált könnyűvé. Tánya hétévesen került Marosvásárhelyre, így emlékszik erre az időszakra: ,,Nagyon nehéz életem volt ebben a hat évben, rengeteget éheztem, sokat szenvedtem. A két öreg nem nagyon tudott mit kezdeni egy hétéves gyerekkel, szegények, igyekeztek, de akkor, ’50-ben olyan világ volt, nem volt senkinek semmije. Nagyon keserű időszak volt, s életem egyik legnagyobb frusztrációja is ekkorról származik. Ma már bizonyára nevetségesnek tűnik, de akkor engem rettenetesen bántott, hogy második osztályban nem vettek fel pionírnak. Mindenkit, de egy nyolcéves gyermeket különösen frusztrál, ha megbélyegzik, ha kilóg a sorból. Így voltam ezzel én is, mindenki pionír lehetett az osztályból, csak én nem. Azt az érzést soha nem felejtem el.”
Kényszerlakhelyes vakációk
Erzsébet Brassóban, Tánya Vásárhelyen élt, a szülőkkel három évig csak levélben tarthatták a kapcsolatot. Ezután kicsit enyhült a helyzet, és mehettek vakációzni Dobrudzsába. ,,Mindig került egy ismerős, rokon, aki levitt, és következett három hónap gyönyörűség. Szegények, mindig arra gyűjtöttek, hogy amikor ott vagyunk, mindenünk meglegyen. Csak prézlis csirkét, s más finomságokat ettünk, volt egy nagynéném, aki mindig császármorzsát csinált nekem. Édesanyám és édesapám is 350 lejes fizetést kapott. Ebből 300 lejt elküldtek az én tartásomért, 300 lejt Brassóba a nővéremnek, bentlakásra. Maradt száz lejük, abból anyám elcigarettázott harmincat, a többiből éltek. Ma már ez elképzelhetetlen, de soha panaszt a szájukból nem hallottam.” Ennyi jutott a Beczásy-lányoknak a családi életből, évi három hónap, a többi távol, nehéz körülmények között, sokszor megaláztatással, olykor éhezéssel fűszerezve.
Vásárhelyről Brassóba
,,Hatodikos voltam, amikor az egyik, már elengedett ismerős telefonált anyámnak, hogy a leánykát gyorsan vigyék el Marosvásárhelyről, mert nem lesz jó vége. Nem törődtek velem, nem tanultam, piszkosan jártam. Akkor hoztak el engem is Brassóba a bentlakásba, a testvérem mellé. Egy évig annyit vert, mint a kutyát, hogy valahogy embert faragjon belőlem. Rendetlen voltam, nem tanultam, ő pedig mindig eminens volt. Elvégeztem a hetedik osztályt, nagy nehezen átengedtek, nem a nagy tudásért, hanem mert sajnáltak. Ebben az időszakban is voltak kellemetlen dolgok, melyek nyomot hagytak az életemben. Szerencsére olyan a természetem, hogy nem veszek nagyon a szívemre semmit, de akkor, gyerekként azért megviseltek. Kilencedikben például, amikor arról volt szó, hogy felvegyenek a KISZ-be, ketten alá is írták a papírt, de amikor látta az illetékes elvtársnő, hogy hívnak, elkezdett ordítani: ez egy kulák, mit keresel itt? Kiderült, cseléd volt nálunk, s tudtam, nekem ott már nincs keresnivalóm.” Nehézség tehát bőven akadt. Erzsébetet nem vették fel nyolcadikba, vissza kellett mennie Dobrudzsába, két évig ott dolgozott, amíg sikerült elintézniük, hogy mégis folytassa az iskolát. Tánya közben a bentlakásban szenvedett, felidézi, hogyan nézte falusi társai kolbászokkal teli élelmiszeres ládáját, hogyan próbált bár a szaggal jóllakni. Miként mondta az étkezdében, hogy légy esett az ételbe, azért, hogy otthagyják és megehesse. Közben társai mindebből alig tudtak valamit, vidám gyerek volt, az osztály örökké jókedvű bohóca. Nem vették észre, mennyire bántja, hogy kilóg a sorból. ,,Sose felejtem el, nyolcadikosok lehettünk, s egy születés- vagy névnapon ott volt mindenki, gyönyörűen felöltözve, szép fodros ruhába, én pedig egyenruhában. Nem volt más. Ha kivasaltad, szép volt, s ha nem, nem. Minden hónap bizonyos napján küldték el nekem a 300 lejt. Abból kifizettem a bentlakásért 165 lejt, és maradt 135 lej harisnyára, cipőre, minden egyébre. Az iskolával szemben volt egy cukrászda, én minden alkalommal, ahányszor megkaptam a pénzt, megettem három bombát, ilyen kerek, diós, csokoládés süteményt. Mindig beteg lettem tőle, de minden hónapban megettem, akkor volt az egyetlen alkalom, többet nem engedhettem meg magamnak. Én voltam a rút kiskacsa, s ezt az ember érzi” — emlékezik.
Ellenségeskedés és jóakarat
Később ennél nagyobb bajok is jöttek, de találkozott jóakarattal is: ,,Mikor mentem tizedikbe, kidobtak a bentlakásból azzal, hogy nincs hely. Krizbai papnak a leányával együtt, Imolával álltunk, és néztük, hogy még utánunk vagy ötvenet felvesznek. Ottmaradtam úgy, hogy nem volt, ahol aludnom. A bentlakásba nem szabadott bemennem, de egy osztálytársam, Szentpáli Ildikó vállalta, és beloptak, két éjjel ott aludtam, harmadik nap észrevették, már nem lehetett, s akkor jött a brassói evangélikus papnak a lánya, ő hívott, hogy egy hétre menjek hozzájuk. Végül öt évig laktam náluk. Egész életem legszebb öt éve: szeretetet, jóságot kaptam, tanultak velem, törődtek velem. Most is testvéreimnek tartom őket.” Ennek a családnak köszönheti azt is, hogy elvégezte Brassóban az egészségügyi technikumot, nőgyógyászati asszisztensnő lett, s ez rengeteg szépséget, elégtételt hozott az életébe. Szíve szerint francia—magyar szakos tanárnak tanult volna, de származása miatt esélye sem volt egyetemre bejutni, így nem is próbálkozott.
Dorudzsában felnőni
Családjukban is akadt, aki ,,nem volt ennyire szerencsés” — mondja. „Édesapám testvérének a lánya szenvedett a legtöbbet. Tizenegy éves volt, amikor levittek, és ott volt végig, 13 és fél évet, úgyhogy naponta hatvan veder vizet hordott a disznóknak. Olyan élete volt, hogy azt elmondani sem lehet, annyit dolgozott, mint egy állat, és nagyon szomorú asszony lett. Hozzá képest, amit mi megéltünk, az semmi. Később soha nem beszélt még a gyermekeinek sem arról az időszakról, azt mondta, kitörölte az életéből. Mikor visszakerült is, nehéz volt, csak hat osztályt járt, alig tudtuk elintézni Brassóban, hogy levizsgázzék, és meglegyen a hét osztálya, s valamilyen munkára felvehessék. Nagyon nehéz élete volt. Nagyon megviselte a testvéremet is, nálam sokkal jobban. Nem is szeret beszélni róla, találkozókra sem jön el. Másképp érintette a dolog.
A Beczásy házaspár végül 13 és fél év után szabadult a dobrudzsai kényszerlakhelyről. ,,Édesanyám 13 és fél évig volt ott úgy, hogy soha nem hagyta el a telepet. Nem lehetett jönni-menni, a személyibe beütött D. O. (domiciliu obligatoriu — kényszerlakhely) azt jelentette, hogy a háromosztályos rendőrnek kellett engedélyeznie azt is, hogy valaki Brăilára, az orvoshoz menjen. A szüleim mindenről lemondtak, hogy mi tanulhassunk.” Tizenhárom év maradt ki a közös életükből, tizenhárom döntő esztendő. Felnőttek, boldogultak, de nem múlt el nyomtalanul az az időszak. Beczásy Tánya szerint az egész generációjuk frusztrálttá vált, a család és a mindennapi szeretet hiánya miatt nem alakulhatott ki az a modell, amely összetarthatta volna később saját családjukat. Többnyire elváltak, s még gyermekeiket is kísérti ez, hisz továbbadni sem tudták az igazi családképet. Ma már Dálnokon él, az egykori családi birtokot még a hosszú életet, 99 évet megért édesapjának sikerült visszaszereznie. Derűvel, humorral idézi fel a szomorú történéseket, amelyek gyökeresen megváltoztatták életét, a rendszerre sem haragszik már, amely tönkretette gyermekéveit, fiatalságát.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Történelmi Magazin
Megjelent a sepsiszentgyörgyi Történelmi Magazin szeptemberi száma. Folytatódik Bakó Géza székely múltat ismertető sorozata, amely ezúttal a földművelés székelyföldi kezdeteit mutatja be. Az iskolatörténeti rovatban a Székely Mikó Kollégium 1945―1948 közötti történetéről olvashatunk.
A kultúra-politika rovatban az Egy szekuritátés visszaemlékezései című írás hiteles tükre a politikai rendőrség munkamódszereinek. Bencze Mihály A politika ördögi színjáték című írása a köpönyegforgató román politika múltjába enged betekinteni. Rövid ismertető tájékoztat Cseresznyés Pálnak, az 1990-es marosvásárhelyi magyarellenes pogrom egyik áldozatának bebörtönzéséről. Jósa Piroska Trianonra emlékezik. Asztalos Lajos tanulmánya (Ioan Fadrusz, István, a Szent és a többiek) a kolozsvári magyar múlt meghamisítását, a kulturális elnemzettelenítést ábrázolja. Zonda Attila az irodalom, a kultúra és a politika határvonalán elhelyezkedő memoárelbeszélésében betekintést nyújt az Olténiában katonáskodó székely fiatalok lelkivilágba. A helytörténeti rovatban a szilágysági diákok székelyföldi barangolásáról olvashatunk. Sepsiszentgyörgy jeles személyiségei közül ezúttal Málik Józseffel és Gyárfás Jenővel, valamint a város környékével ismerkedhetnek az olvasók. Tanároknak és diákoknak olyan új rovatok indulnak, amelyek megkönnyítik és alaposabbá teszik a magyar történelem ismeretét, oktatását. Olvashatnak Erdélyország lakóiról, a magyar nép eredetéről, Álmos fejedelemről, a magyarok hitvilágáról. A kis magyar adattár, a magyar mitológiai kislexikon, a magyarság kronológiája mind-mind hozzásegíti a tanulókat és a felnőtteket ahhoz, hogy alaposabban megismerjék népünk történetét. A folyóirat a világtörténelmet kedvelőkről sem feledkezik meg, olyan fogalomtárat is közöl, amelyből nem csak a fogalmak magyarázatát kapja meg az érdeklődő, hanem a legfontosabb történelmi személyiségek és események történetét is. A Hírtallózóban olvashatunk azokról a kiemelkedő kulturális, politikai és sporteseményekről, amelyek az év első felében bontakoztak ki. Kuti János, Simó Edmund vidám tárcái, Forrai Tibor keresztrejtvénye, Mészely József fejtörői, a Jó játék a nyelvi játék!, Korodi Emese Tünde, Kelemen László természetismertetői pihentető kikapcsolódást nyújtanak mindenkinek. A folyóirat borítóján gróf Mikó Imre sepsiszentgyörgyi szobra látható. A Történelmi Magazin megrendelhető a 0740 026 450-es telefonon vagy a gyula.kadar@gmail.com e-mail címen. Példányonként megvásárolható a H—Press lapterjesztő standjain és a sepsiszentgyörgyi Diákboltban. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Határ menti lobbi sztrádáért
Mivel a jövő héten első olvasatban már a kormány elé kerül a 2011-es állami költségvetés tervezete, Cornel Popa szenátor, a Nemzeti Liberális Párt Bihar megyei szervezetének elnöke szükségesnek tartotta, hogy több megyére, sőt az országhatáron túlra is kiterjedő figyelemfelkeltő akcióval sürgesse a végrehajtó hatalmat az észak-erdélyi autópálya megépítésének finanszírozására. A régióbeli fejlesztésre vonatkozó igényt nyomatékosította, hogy Hajdú-Bihar megyei fideszes képviselők is a kezdeményezés mellé álltak. A Berettyószéplakon végződött túrát egy fórum követte, amelyen a résztvevők közös nyilatkozatban szólították fel a kormányt (a bukarestit és a budapestit is) a sztrádák megépítésére.
A Berettyószéplaki Ipari Iskolacsoport szépen rendbe tett díszterme adott otthont az észak-erdélyi autópálya ügyéről szervezett fórumnak, amelyen Hajdú-Bihar, Szilágy és Bihar megyei törvényhozók – fideszesek, RMDSZ-esek és liberálisok –, önkormányzati képviselők, polgármesterek alpolgármesterek vettek részt. Közvetlen tájékoztatást kaphattak a dolgok (szó szerinti) állásáról a kivitelező Bechtel cég projektmenedzserétől, Michael Swinfordtól, a Bihar megyei szakaszt felügyelő Anamaria Savától, illetve az államot megrendelőként képviselő Országos Autópálya és Országút Társaság kolozsvári székhelyű területi igazgatójától, Ion Pantelimontól. Biharból a főszervező Cornel Popa mellé felsorakozott a megyei önkormányzat szintén liberális elnöke, Radu Ţîrle és alelnöke, Dumitru Voloşeniuc, Nicolae Jolţa ugyancsak NLP-s parlamenti képviselő; az RMDSZ-t egyedül Szabó Ödön megyei ügyvezető elnök képviselte, míg Szilágyból Fekete Szabó András szenátor és Seres Dénes képviselő már a terepen, a széplaki viaduktnál csatlakozott a Váradról indult társasághoz. Ott volt még Tiberiu Marc, Szilágy megye tanácsának elnöke és helyettese, Cristian Ionescu, továbbá Zilah polgármestere és city managere, illetve Bihar megyei illetőségű Adrian Miroslav Merka, a Romániai Szlovákok és Csehek Demokratikus Szövetségének parlamenti képviselője. A határ túloldaláról Vitányi István fideszes képviselő és kollégája, egyben Püspökladány polgármestere, Arnóth Sándor, továbbá Muraközy István berettyóújfalui alpolgármester vett részt a találkozón.
Minden részvevő egyetértett abban, hogy a térség gazdasági fejlődését nagyban segítené, ha elkészülne az autópálya. A Boc-kabinet 2008 óta 569 milliót költött erre a sztrádára, ám nem a partiumi részre, mert itt – a széplaki viadukt kivételével – leállt a munka, és lassan a természet visszafoglalja a tőle elhódított területet. Erről „pályabejárásunk” alkalmával meggyőződhettünk. Popa szenátor hosszas utánajárással bebocsátást nyert a látogatók számára a Bechteltől az amúgy üres, de szigorúan őrzött munkatelepre, így Bisztraterebes határától Dólyáig a majdani autópályán gurulhattunk. A tömörített földes-kavicsos útalapon véges végig kiütközött a gyom, akár ki is írhatnák, hogy az autópálya füvére lépni tilos. A kivitelező cég vezetőinek és egyéb notabilitások jelenléte ellenére a térség felvigyázásával megbízott, fekete sisakba, védőruhába, csizmába öltözött vagyonőrök zavaró közelségből követték konvojunkat fekete dzsipjükkel, és állták körül a csoportot egy-egy megállónál.
A pályatest elkészült szakaszán egyébként már meglátszik a természet munkája: a vasbeton pillérek rozsdásodnak, repednek, az esők mély patakmedreket vágtak a töltések oldalába, több helyen földcsuszamlás, suvadás látható, csapadékból vagy talajvízből tavacskák képződtek. Állítólag egy év alatt másfél millió euróba kerülne az állagmegőrzés, de a már szinte félig kész, Széplakig tartó útrész befejezéséhez százmillió euró kellene. A kormány nem ad pénzt, csak a széplak melletti, 1,8 kilométer hosszú viaduktot fejezik be az idén, az az út viszont magában haszontalan, hisz nem visz sehonnan sehová. A határt túloldaláról érkezett vendégek – kettejük az önkormányzati választási kampányban is fontosnak tartotta időt szakítani a rendezvényre – is elsősorban az összeköttetés megteremtését szorgalmazták, hiszen ez az egész térség érdeke.
Csak pénzkérdés – derült ki a fórumon a felszólalásokból, s az is világos lett: az viszont politikai döntés kérdése, hogy a meglévő kevés pénzt az ország mely vidékének fejlesztésére adják. A fórumon megfogalmazott közös nyilatkozatok aláírói ezt a politikai döntést szeretnék a mi térségünk felé hajlítani például azzal is, hogy a közeljövőben esedékes román–magyar közös kormányülés egyik témájának ajánlják a sztrádaépítés finanszírozását. Minden részvevővel együtt reméljük, a kezdeményezést tettek is követik.
Máté Zsófia. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Megalakul az Erdélyi Tehetségsegítő Tanács
Alulírottak kifejezzük arra vonatkozó szándékunkat, hogy a közeljövőben létrehozzuk az Erdélyi Tehetségsegítő Tanácsot.
Az Erdélyi Tehetségsegítő Tanács csatlakozni kíván a Kárpát-medencei hatáskörű Nemzeti Tehetségsegítő Tanácshoz. Ennek a testületnek az lesz az alapfeladata, hogy a kiépítendő hálózat részeként összehangolja, hatékonyabbá tegye és bátorítsa az erdélyi tehetségépítő kezdeményezéseket, a már működő tehetségpontokat és programokat. Úgy gondoljuk, hogy ezzel a munkával jelentős mértékben hozzájárulhatunk az oktatás színvonalának az emeléséhez, tehetséges fiataljaink támogatásához, az erdélyi magyar társadalom jövőjének alakításához. Aláírók:
Bereczki Kinga tanár, Amőba alapítvány, Nemzeti Tehetségsegítő Tanács tag Sepsiszentgyörgy
Dávid Géza tanár, Tamási Áron Főgimnázium, Székelyudvarhely
Demeter Albert tanár, János Zsigmond Unitárius Kollégium, Kolozsvár
Laczkó György igazgató, Tamási Áron Főgimnázium, Székelyudvarhely dr. Péntek János nyelvész professzor, Babes-Bolyai Egyetem, Kolozsvár
Somai József közgazdász, Nyilas Misi Tehetséggondozó Egyesület, Nemzeti Tehetségsegítő Tanács tag Kolozsvár
Szász Zoltán alelnök, Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Varga László igazgató, Márton Áron Főgimnázium, Csíkszereda. erdély.ma

Tőkés László: Autonómiát a Partiumnak is!
Tőkés László, az EP alelnöke hétfői nagyváradi sajtótájékoztatóján azt nyilatkozta, „a román politikum egyetértésével és kölcsönös megegyezéssel” szeretne területi autonómiát a Partiumban is.
Tőkés a román politikusoknak a nyáron, a Tusványosi Szabadegyetemen elhangzott, a székelyföldi autonómiával kapcsolatos nyilatkozataira érkezett vádaskodásaira válaszolva kifejtette: „Ragaszkodunk a romániai magyar közösség autonómiájához, a területi autonómiához ott, ahol a magyarság többségben van. A demokratikus európai normák szerint jogunk van az autonómiához. Nem akarunk függetlenséget, nem akarunk elszakadást, tiszteletben tartjuk Románia területi egységét” – hangsúlyozta. Hozzátette: nemcsak a Székelyföldön, de az ezen kívül eső részeken is támogatja az autonómiát, például, a Partiumban, ahol relatív többségünk van. Kiemelte, egy ilyen autonómia előnyös lenne az ott élő románok számára is, példaként a Spanyolországi Katalóniát hozta fel, ahova „ezer és ezer spanyol költözik”, mert magas az életszínvonal.
Tőkés László azt is kifejtette, hogy levelet küldött az EP elnökének, Jerzy Buzeknek, amelyben kéri tőle, támogassa a román politikusok támadásainak leállításában, mert ez „az egykori nacionál-kommunista légkör újrateremtéséhez vezet”.
Corina Creţu, PSD-s EP képviselő szeptember elején kérte, váltsák le Tőkés Lászlót az EP alelnöki tisztségéből, mert úgy véli, megválasztása óta felerősödtek a szélsőséges nacionalista üzenetek.
Tőkés László EP-alelnök július 22-én a Tusványosi Szabadegyetemen azt nyilatkozta, hogy, ha egy Koszovó méretű kisrégió autonómiát nyerhet, akkor ugyanezt elérheti Székelyföld is, és, hogy a székelységnek utcára kellene vonulnia. Másnap Tőkés a Kárpát-medencei magyarság számára fogalmazta meg üzenetét, hogy folytatnia kell a küzdelmet az autonómiáért. Kifejtette azt is, a román nacionalisták tévednek, amikor azt hiszik, hogy a magyarok el akarják venni Erdélyt: nem akarnak mást, csak Románia szuverenitásának tiszteletben tartása mellett rendezni saját ügyeiket.
Tőkés nyilatkozatai egy sor bírálatot váltottak ki, a PSD bejelentette: az EP őszi ülésszakának megkezdésekor kéri majd, vonják vissza alelnöki funkcióját, mert a székelyföldi autonómiaigény veszélyezteti Románia stabilitását, nemcsak az ország, hanem egész Európa számára veszélyt jelent. Daniel Constantin, a PC elnöke levélben kérte Jerzy Buzektől Tőkés leváltását.
Theodor Stolojan a PD-L alelnöke ugyanakkor azt nyilatkozta, az EP alelnöki funkciója nem játék, nem lehet egyik nap megválasztani, másnap pedig leváltani valakit. Cristian Preda PD-L-s képviselő is kifejtette, az EP alelnöke csak súlyos kihágások miatt és nem politikai nyilatkozatokért leváltható, ehhez az elnökök háromötödének, az EP-plénum kétharmadának szavazata kellene.
Eddig az EP egyetlen alelnökét sem váltották le vagy helyettesítették mandátuma lejárta előtt, közölte július 27-én a Mediafaxszal az EP sajtóirodája.
(Mediafax) Nyugati Jelen (Arad)

Markó: nem támogatjuk a bizalmatlansági indítványt
Markó Béla RMDSZ-elnök keddi sajtótájékoztatójában bejelentette: a szövetség parlamenti képviselői nem szavazzák meg azt bizalmatlansági indítványt, amelyet nem ők kezdeményeztek.
„Ha majd úgy gondoljuk, hogy ez a koalíció már nem életképes, vagy nem maradhat már ez a kormány, akkor ezt nyíltan kimondjuk, nem egy mások által benyújtott bizalmatlansági indítvány megszavazása révén. Nem támogathatunk egy olyan bizalmatlansági indítványt, amelyet nem mi kezdeményeztünk, jelenleg pedig nem áll szándékunkban ilyesmi” – magyarázta Markó.
Arra a kérdésre, miszerint akadhatnak-e olyan RMDSZ-es képviselők, akik mégis megszavazzák a bizalmatlansági indítványt, Markó nemmel válaszolt. „Többféle híresztelés látott már napvilágot, ami az RMDSZ-t vagy egyes parlamenti képviselőit illeti, de tudniuk kell, hogy amikor döntés született, mi mindig fegyelmezettek voltunk, és az RMDSZ-es kollégák tiszteletben tartották a többségi döntéseket” – mondta Markó.
Markó Béla szerint az ellenzék tagjainak örülniük kellene, hogy nincsenek hatalmon ezekben a nehéz időkben. „Nem sietnék kormányra, inkább örülnék, hogy másokat terhel ez a felelősség” – vélekedett Markó, majd hozzátette: az ellenzéknek nem sikerült bebizonyítania, hogy alternatívát képviselne. Markó szerint, ami a koalíciót illeti, túl sok habozásnak és bizonytalanságnak, túl sok visszavonulásnak, visszalépésnek lehetnek tanúi. „Nehéz helyzetben vagyunk. Ilyenkor mindenki nagyon figyel a közmegítélésre, egyikünk sem lett népszerűbb az elmúlt időben hozott intézkedések miatt, de úgy gondolom, egy stabil, erős koalíció túlteheti magát ezeken a pillanatokon, és lassan-lassan rá kell térnünk a gazdaságélénkítő intézkedésekre” – vélekedett Markó.
„Nem a koalíció bomlasztása a mi érdekünk, hanem a koalíció stabilitásának erősítése, tevékenységének jobbítása a célunk” – szögezte le az RMDSZ-elnök. Szabadság (Kolozsvár)

Édes Erdély, itt vagyunk (Erdélyi bevonulás, 1940)
Ünneplés Kézdivásárhelyen
Új könyvvel jelentkezik a baróti Tortoma Könyvkiadó: a hetven évvel ezelőtti II. Bécsi Döntést követő erdélyi bevonulást eleveníti fel két neves magyarországi hadtörténész, Illésfalvy Péter és Szabó Péter az Erdélyi bevonulás, 1940 című kötetben.
A szerzők nem csak a magyar hadsereg Észak-Erdélybe és Székelyföldre való bevonulását követik nyomon napról napra, hanem annak előzményeit is felvázolják. Feltérképezik a román—magyar viszonyt, annak alakulását a döntést megelőző két évben, nyomon követik a mozgósított magyar haderő felvonulását a román határra, a szörényvári sikertelen tárgyalások utáni lépéseket, a döntést s annak következményeit. Szemléletesen mutatják be Észak-Erdély visszafoglalását korabeli hadi dokumentumok, sajtóhírek és szemtanúk visszaemlékezései alapján. A könyvet igen gazdagon illusztrálták az eseményeket megörökítő fotókkal. Olyannyira, hogy első átlapozásra képeskönyvnek tűnik, ám szakmai megalapozottsága okán tudományos munkát kap az olvasó. Érdekesség, hogy egy-egy városba való bevonulás tárgyalásakor a fejezet különleges illusztrációval kezdődik: egy borítékrészleten a Magyar Királyi Posta által kiadott bélyeget az illető település új bélyegzőjével pecsételték le. Azon a város 1920 előtti címere, az 1940-es évszám, valamint Nagyvárad, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely (s még sorolhatnánk) visszatért felirat olvasható. Mihályi Balázs térképe segíti a könnyebb áttekinthetőséget. Az előszót Szakály Sándor történész, az MTA doktora jegyzi. A könyv kapható a sepsiszentgyörgyi Diákboltban, megrendelhető a kiadó honlapján: www.tortoma.ro.
Hetven éve történt
Az 1940. augusztus 30-i II. Bécsi Döntés eredményét mind a román, mind a magyar fél csalódottan vette tudomásul: a románok sokallták, a magyarok, élükön gróf Teleki Pál miniszterelnökkel kevesellték, ám a tömegek úgy értékelték, a trianoni igazságtalanság részben jóvátétetett. Az előszóban olvashatjuk, a szerzők olyan könyvet szeretnének az olvasók kezébe adni a magyarság számára oly fontos hetven esztendővel ezelőtti eseményről, amely eligazítja az érdeklődőt a kor viszonyai és történései között, bemutatja az egykori szereplőket. Ezek mellett pedig települések, virággal borított harcjárművek, ujjongó és örömükben könnyező emberek jelennek meg a kötet lapjain. Mert vajon milyen érzés foghatta el vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornokot, a magyar királyi 1. honvéd hadsereg parancsnokát, amikor több mint két évtizede nem látott szülőföldjére vezethette csapatait?
Előre, a Kárpátok gerincéig
Horthy Miklós kormányzó szeptember 3-án kiadott hadparancsában útnak indítja a Magyar Királyi Honvédséget, vonja ellenőrzése alá a döntésben megítélt területeket: ,,A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezer esztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szemeitek előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a Keleti Kárpátok gerincéig!"
S a honvédség elindult. A IV. hadtest Szatmárnémeti, a II. hadtest Érmihályfalva, a 3. hadsereg Técső, a VII. és VIII. hadtest Máramarossziget előtt várta a határátlépést, melyet szeptember 5-re időzítettek. A megszállás néhány incidenstől eltekintve — Ördögkút, Szilágyipp, Márkaszék, Omboztelke — rendben zajlott. Fegyelemre intették a bevonulás fogadóit is. A Székely Nép szeptember 8-i számában báró Szentkereszty Béla felhívással fordult Háromszék vármegye magyarságához: ,,A székely önérzetből eredő méltóságteljes magatartás megköveteli, hogy őrizzük meg a rendet, a nyugalmat, és tartózkodjunk a kicsinyes, személyi bosszúállástól a román lakossággal szemben is."
Szeptember 5.
A bevonulás első napján Észak-Nyugat Erdély peremét vette birtokba a magyar hadsereg: Halmi, Óvári, Érmihályfalva, Nagykároly, Szatmárnémeti, Máramarossziget került magyar fennhatóság alá. A halmi készülődésről az Esti Kurír tudósítója jelenti: ,,A tegnapi éjszakát a község 5000 lakosa lázas izgalomban és boldog virrasztásban töltötte el. Gyertyavilágnál egész éjszaka névtáblákat festettek a magyarok, hogy reggelre kelve valamennyi román felírás eltűnjék. Diadalkapukat készítettek, kokárdákat varrtak, lobogókat hímeztek. Alig virradott meg, a boldog magyarok máris megindultak a község határába és szívdobogva várták a felszabadító magyar honvédséget."
Szeptember 6.
Második nap Nagyszalonta, Margitta, Nagyvárad, Felsőbánya, Kapnikbánya köszöntötte a honvédeket. Az előző napi szatmárnémeti bevonulás után Horthy Nagyváradra is lóháton érkezett: ,,Egyetlen fejként fordult az embererdő a kishíd irányába, minden szem arra szegeződik, ahonnan a kormányzót várják. Minden csillog és ragyog ebben a tündöklő őszi napsütésben. A zenekar az Erdélyi indulót játssza, és egy pillanat alatt teljes erejében kibontakozik a még soha nem látott meleg, lelkes ünneplés, mert a Sebes-Körös hídján feltűnt Magyarország kormányzója, aki eljött, hogy újra átvegye ezt az ősi magyar várost, amely szívében sohasem volt más, mint magyar. Büszkén táncol a fehér paripa a hátán altengernagyi díszben lovagló kormányzóval, aki mosolygó arccal, meghatottan fogadja a feléje áradó szeretet ezernyi jelét és tisztelgéssel köszöni meg a szűnni nem akaró ünneplést." — tudósít a Magyar Nemzet másnapi számában.
Szeptember 7.
Többek között Nagybánya, Szilágysomlyó, Bogdánd, Naszód, Élesd, Szelistye, Újnémet, Lecsmér került vissza. Igen érdekes, hogyan viszonyultak színtiszta román települések a határmódosításhoz. A Szelistyére érkező katonák biztosak voltak abban, hogy ott nem lesz ünneplés, ám kellemesen csalódtak: ,,A falu szélén két hatalmas fenyőfát pillantunk meg az út szélébe ásva, mint a karácsonyfa, úgy fel voltak díszítve színes papírossal, almával, szalagokkal, apró fafaragásokkal. Ez volt Szelistye diadalkapuja. Körülötte pedig ott várt a lakosság apraja-nagyja, bocskorban, darócban, hímzett vászoningben és kiáltoztak, integettek a honvédek felé... Szelistye népe kijött a falu végére ünnepelni. Pedig a visszavonuló román katonaság, mint ez később kiderült, azzal rémítette őket, hogy mindenkit megölnek a bevonuló magyarok. Nem volt szónoklat — mindössze hat üveg sör volt a faluban, ezt hozták el és így köszöntötték a bevonuló katonákat."
Szeptember 8.
Vezérkari jelentés a nap történéseiről: Csapataink a mai napra kitűzött menetcélokat — általában Királyhágó, Meszes-hegység gerincvonulata, Zsibó, Dés, Bálványosváralja, Sajómagyaros, Beszterce, Sajóvölgy és a Kelemen-hegység gerincvonulata — elérték. A megszállás tervszerűen folyik. Csapatainkat a lakosság lelkesedéssel fogadta.
Szeptember 9.
Csucsa, Bánffyhunyad, Szászrégen, Ördögkút, Szamosújvár, Désháza került többek között magyar kézre. Igen elhíresült, különösen román körökben, az ördögkúti mészárlás. Szemtanú szerint ,,a négy zászlóaljból álló menetoszlop utolsó zászlóalját a templomtoronyból meglövöldözték, mire a határvadász zászlóalj parancsnoka, Ákosy Károly alezredes megrohantatta egységeivel a templomot, parókiát, s az ott találtakat felkoncoltatta".
Szeptember 10.
Bonchida, Vasasszentgotthárd, Mezőbánd, Marosvásárhely, Nyárádszereda, Nyárádmagyarós, Mezőpanit, Gyergyószentmiklós, Maroshévíz, Parajd, Korond a főbb célpontok. A marosvásárhelyi bevonulásról így ír a Reggeli Újság: ,,Amerre a szem ellátott, mindenütt gyönyörű magyar viseletbe öltözött leányok, férfiak tömege folyta be a főtéri aszfaltot és a házak ablakaiból hatalmas piros-fehér-zöld lobogókat lengetett a szél. Az erkélyeket szőnyegekkel és virágokkal díszítették. Sorban érkeztek a vidéki falusi küldöttségek (...) A mezőmadarasiak koronás zászlóját Bursan Györgyné mentette át a román csendőrség és hatóság árgus szemei elől. Az utóbbi három hónapban dereka köré csavarta és így őrizte meg. (...) Az üdvözléseket vitéz nagybaconi Nagy Vilmos tábornok a következő lendületes szavakkal fogadja: Határtalanul boldog vagyok, hogy mint székely ember, én vezethettem be a magyar hadsereget Erdélybe, melyet a trianoni határ csak elválasztott, de soha el nem szakíthatott."
Szeptember 11.
Kolozsvár, Székelyudvarhely, Csíkszereda kerül vissza. A kolozsvári bevonulásról így ír a Keleti Újság: ,,Tízezrek ajkán csendül fel a Szózat, s mire hangjai elhalnak a kövér esőcseppek kopogásában, megkezdődik a diadalmas felvonulás, amelyhez foghatót soha nem láttunk. Mint egy érchenger dübörgött végig a városon a honvédség beláthatatlan hadoszlopa. Gyalogosok, géppuskások, légelhárító ütegek, tüzérek, huszárok vonultak el fenséges erővel, sziklaszilárd nyugalommal, arcukon az út porával, a visszaszerzett magyar földek áldott porával, mosollyal, ölükben virággal, örömünk, hálánk, boldogságunk, jövendőbe vetett hitünk szerény ajándékaival."
Szeptember 12.
Az Esti Kurír tudósítása a nap eseményeiről: A honvédség ma hajnalban a Csíki-medencében ismét fölkerekedett, és elhagyva Csík vármegyét, birtokába veszi a visszaszerzett erdélyi területek nyolcadik szakaszát. A tegnap birtokba vett Csíkszeredáról és Kányádról indulnak a csapatok, és megszállják a következő nagyobb helyeket: Barót, Nagybacon, Csíkszentgyörgy, Kozmás, Mikóújfalu, Sepsibükszád, Torja.
Szeptember 13. — bevonulás Háromszékre
A bevonulás utolsó napja, befejeződött a hatalomátvétel. Ekkor vonultak be Háromszékre. A jelentősebb települések Bölön, Előpatak, Sepsiszentgyörgy, Uzon, Dálnok, Zágon, Kovászna, Kézdivásárhely, Bereck, valamint az ezeréves határon innen, ma már Bákó megyéhez tartozó Sósmező. (A megyeszékhelyi ünnepségről József Álmos Bevonulás Sepsiszentgyörgyre, 1940 című képes könyvéből tájékozódhatunk részletesebben.) A Székely Újság a kézdivásárhelyi eseményeket idézi: ,,Szeptember 12-én megtisztult a város a román katonáktól, és így egy teljes napon át szabad volt a készülődés. Megindulhatott a nagy sepregetés, elő lehetett venni az eldugott magyar nemzeti lobogókat és leszedni a kertek virágait. Szeptember 13-ára gyönyörű virág és lobogó díszben köszönti a város a falvak zarándokló lakosságát. (...) Déli 12 óra lehet, amikor megérkezik a honvédsereg. Hatalmas gépkocsik. Tankok. Ágyúk. Bámulat és öröm a szemekben. Újra virágeső hull. S a szívekből felszabadult tomboló érzés átfűti az ezrekre menő tömeget. Ünnepi percek. Talán a Magyarok Istene is mosolyogva tekint le a sokat szenvedett népre, melyre szabadulást hoztak a dicső magyar honvédek."
A berecki bevonulásra az akkor tízéves Hankó Ibolya így emlékszik: ,,Szövik, varrják a székely ruhákat, lázban ég mindenki, aki székely. Szeptember 13-án a templom tornyából figyelik a bevonuló hadsereget. Küldöttség megy eléjük a falu végére. A katolikus iskolában szétszedik az osztályokat elválasztó deszkafalakat. A nagyteremben vacsora, kürtős kalács várja a bevonuló gépkocsizó alakulatot. Ilyen örömet csak az érezhet életében, aki ezt megérte. Édesanyám azt mondotta: most haljak meg, ilyen boldog soha nem leszek! (...) Megyünk ünnepelni Sósmezőre, ott van az ezeréves határ."
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az EMI közleménye
A közelmúlt sorozatos botrányai arra kényszerítik az Erdélyi Magyar Ifjak nagyváradi szervezetét, hogy a magyarság képviseletére sokszorosan érdemtelenné vált Bíró Rozália nagyváradi alpolgármestert, az RMDSZ-SZKT elnökét a nagy nyilvánosság előtt szólítsa fel, hogy azonnali hatállyal távozzon Nagyvárad város vezetéséből és alpolgármesteri tisztségéről mihamarabb lemondani szíveskedjék.
Miközben alpolgármestersége elmúlt tíz esztendejében közösségünk mindennapjai a számbeli fogyásról, a gazdasági térvesztésről, a meghiúsult lehetőségekről szóltak, Bíró Rozália megyénk egyik legvagyonosabb személyévé vált, a Fekete-tenger partjától a Hegyközig szerzett több tíz hektárnyi értékes földterülettel, számos egyéb ingatlan és cégrésztulajdon megszerzésével. Szégyenletesnek és erkölcsileg elfogadhatatlannak tartjuk ezt az ellentmondást.
Tarthatatlan, hogy közösségünket olyan személy hiteltelenítse, akinek nevével különböző, a sajtóban megjelenő korrupciós listákon találkozhatunk, aki inkompetenciája okán a román nyelvű bulvársajtó közkedvelt célpontja.
Emlékeztetünk arra, hogy nevéhez fűződnek olyan botrányos események, mint a Matica Slovenska szlovák soviniszta szervezet egykori elnöke, Kozacek kanonok mellszobrának, a város polgárainak nevében való zokszó nélküli átvétele, illetve Bíró Rozália volt az, aki fogadta és méltatta a Magyar Állam, illetve Budapest székes főváros tönkretételéért rövidesen a törvény előtt is számot adó Gyurcsány Ferencet és Demszky Gábort.
Továbbá elfogadhatatlan számunkra, hogy olyan személy oktasson ki minket a kisebbségi joggyakorlás kereteiről és lehetőségeiről, akinek az önkormányzatában egyetlen egy magyar nyelvű formanyomtatványt nem találni és ahol a hatályos törvények ellenére a magyar nyelvű ügyintézés lehetetlen.
Tiltakozunk az ellen, hogy olyan személy feleljen városunk magyar nyelvű oktatásáért, akinek tíz esztendőnyi „érdekvédői”, vezetői munkája után a város középiskolai szakoktatásának csupán 7%-a zajlik magyar nyelven.
Tiltakozunk az ellen, hogy a történelmi magyar utcanevek kapcsán, tetézve a nevéhez fűződő botrányos utcanévfordítás (Bánat utca, Pirostó utca, Galaktikon Gála utca stb.) által okozott kárt, Bíró Rozália ismételten azzal a hazugsággal próbálja félrevezetni közösségünket, hogy „jogi szempontból nem elfogadható, ha más, régebben használt utcanevet tüntetnek fel a kétnyelvű táblákon”, ezzel komolyan hátráltatva az Erdély más városaiban folyó hasonló küzdelmeket is.
Visszautasítjuk, hogy olyan személy rendelkezzen közpénzek elköltése felett, aki a sajtóban ilyen és ehhez hasonló költői kérdésekkel borzolja az adófizetők kedélyeit: „de egy elvégzett szolgáltatást, amiért fizetünk, miért is kellene ellenőrizni?”
És végül, de nem utolsó sorban, valamint a felsorolás teljességének lehetősége nélkül, emlékeztetünk arra, hogy Bíró Rozália az RMDSZ SZKT-jának elnöke, mely politikai alakulat kormánypártként, teljes szociális érzéketlenségről adva tanúbizonyságot, ellenállás nélkül szavazta meg a nyugdíjak és közalkalmazotti bérek példátlan mértékű csökkentését, mit sem törődve magyar családok százezreinek megélhetésével.
Méltatlannak tartjuk, hogy Szent László városában továbbra is a hozzá nem értés, a mellébeszélés, a hazudozás, a politikai opportunizmus és a társadalmi érzéketlenség teszik élhetetlenné mindennapjainkat. Reménykedve a közélet mihamarabbi megtisztulásában,
az Erdélyi Magyar Ifjak
nagyváradi szervezetének elnöksége
Az Erdélyi Magyar Ifjak kolozsvári székhelyű országos vezetősége Soós Sándor elnök aláírásával a fentihez hasonló tartalmú közleményt juttatott el szeptember 28-án a sajtóhoz Magyar érdekvédelmet! Mondjanak le a leszerepelt alpolgármesterek! címmel. Ebben általánosabb érvényű megállapítások, helyzetértékelések is találhatók, mint például: „Négyévente, kampány idején, a politikusok a lehetetlent is megígérik, az ezt követő időben pedig mindent megtesznek, hogy megmagyarázzák, miért nem történt előrelépés, miért maradt minden a régiben.” Az EMI szerint a mai magyar politikusok édeskeveset tettek az erdélyi magyar közösségért, annál többet önmagukért. Ebbe a sorba illeszkedik – a név szerint is említett Biró Rozália mellett – a kolozsvári RMDSZ-es polgármester, László Attila is, aki „tevékenysége során elérte, hogy a Mátyás király-szoborcsoport restaurálása körüli hercehurca átláthatatlanná tette a munkálatokat, és így sejtésünk sincs, mikor láthatjuk régi pompájában az alkotást; a Brassai Sámuel Elméleti Líceum épület nélkül maradt, megnehezítve ezáltal több száz magyar diák mindennapjait, megvonva tőlük az emberi körülmények között zajló, minőségi oktatáshoz való jogukat; ugyanakkor a kolozsvári magyar felíratok és helységnévtáblák ügye is kudarcba fulladt, így kreálva az egykor szebb napokat is megélt városból egy olyan multikulturális olvasztótégelyt, melyből lassacskán eltűnnek a magyar vonatkozású emlékek.”
Az EMI végül felszólítja László Attila és Bíró Rozália alpolgármestereket, hogy tegyenek végre valamit választóik érdekeiért: mihamarabb mondjanak le tisztségükről. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Jutalomjátékok
Nagy előadóművészek különleges fellépéseit nevezik bensőségesen jutalomjátéknak. Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Köllő Margit és Sárosi Csaba kiállításai a képtárban igazi, hamisítatlan jutalomjátékok.
Két művészt sodort egymás mellé a nagy rendező, a véletlen.
S ama elhanyagolhatatlan tény, hogy egy időben jelentek meg albumaik a Pallas-Akadémia Kiadó gondozásában.
Két magányos, de alkotó magányában szívósan építkező művészt, akik — s ezt is fennhéjázás nélkül állíthatjuk műveik ismeretében — nemzedékeik legjobbjai között vannak... Ezt a tényt tudatosította a figyelmes nézőben a két egymás mellé sodródó tárlat, s bizonyítják Gazda József Köllő Margitról és Jánó Mihály Sárosi Csabáról figyelemre méltó empátiával megírt tanulmányai is. Az a körülmény, hogy Köllő Margit is kiállít grafikákat, gyönyörű textíliái mellett, és Sárosi Csaba is válogat grafikáiból, csábíthatna akár az összehasonlításra is, de ennek nincs sok értelme, noha az eltérő technikák ellenére nyilván vannak a művészeknek közös jegyeik, s a világ sorsáért, a környezet romló állapotáért érzett felelősség is rokoníthatja őket, de mégis úgy gondolom, méltányosabb, ha külön beszélünk ezekről a művekről. Nem mindegy ugyanis, miről s hogyan beszélünk, noha egyetérthetünk Ivan Bunyinnal: mindenki, aki él, megérdemli, hogy szóljunk róla, hát akkor azok a művészek, akiknek kiállításait jutalomjátékként minősítettük... Sárosi Csabáról csak szubjektíven szólhatok, elfogultságomat vállalva, tekintve, hogy különös rajzait és elbűvölő könyvét, a Bestiáriumot (azóta sem jelent meg?!) még a hetvenes évek végén láthattam, s azóta figyelem különféle kiállításokon, hova és merre viszik démonai. Jánó Mihály a kiállítás megnyitóján csalafintának nevezte, és megállapította róla, hogy mindent lerajzol. Ezekhez nincs mit hozzátenni. Kétségtelenül fantasztikus rajzkészsége van, s a romániai magyar könyvkiadás egyik nagy hibája, ha nem bűne, hogy illusztrátorként nem foglalkoztatják. Így aztán ő talál ki történeteket magának, rajzai szinte felélednek a nézőben, elkezdik élni külön életüket, történetük van, méghozzá elmesélhető történetük, s ez a tény is rendkívül szuggesztívvé teszi különben is közvetlen rajzait és képeit. Hogy a közvetlenség ilyen fokára elérni mit is jelent, azt legfeljebb egy másik grafikus méltányolhatná... Címeiről is külön lehetne értekezni, irónia és dac van bennük, önirónia és kérlelhetetlenség (Bár szívem fekete, Undor nyála szájamon, Játszma vesztésre, A szék lovag stb.).
Műveiben sok a visszatérő, egymást metsző, továbbvivő, esetleg épp terrorizáló motívum, mégis meglepően egységes képét mutatják annak, ahogyan Sárosi látja ezt a nekünk megadatott leggyönyörűbb világot, s külön érdekessége kiteljesedő művészetének a különféle technikák bravúros alkalmazása és keverése. Ez és a kollázs térhódítása s tudatos alkalmazása is bizonyítja, hogy aszketikus alkata és visszahúzódó természete, magányossága ellenére sem fenyegeti az önismétlés veszélye. Nézzük meg közelebbről két figyelemre méltó művét. A Játszma vesztésre két síkján pereg a nagy közös történet, egy tornyot rohamoz felül egy tank, míg alul karddal esnek egymásnak a vitézek. Igen, a történelem önmagát ismétli, mondhatnánk, de jó, ha időnként ilyen szinten tudatosítják bennünk, mert Sárosi Csabából hiányzik az egyszer volt (hol volt, hol nem volt?) agitátorok vakhitű kételye, ő senkit semmiről nem akar meggyőzni, meglepő empátiával szemléli a lerajzolandó világot. A szék lovagban például egy üres, eléggé rozoga széket láthatunk az előtérben, nyomasztóan, mondhatni, baljósan fekete háttér előtt. Egy üres szék, amivel bármi megtörténhet, bárki helyet foglalhat rajta, lovagjára vár. Jó három évtizede írtam le, humoros, bájos, csalafinta analízisei egy, a világ állapotáról folyamatosan készülő, nyomasztó szintézis irányába mutatnak... A folyamat azóta is tart.
Ha Sárosi Csabáról, bevallottan, szubjektíven szóltam, hogyan beszélhetnék Köllő Margit tragikusabbra hangolt művészetéről? A sors furcsa tréfája, hogy az ő művészete, ha nem is kerülte el figyelmemet — hát hogyan is kerülhette volna el a számtalan csoportos kiállításon látható, kivételes technikai tudással készített textíliája például, vagy összetéveszthetetlen grafikái? —, azon kevés háromszéki művész közé tartozik, akivel nem készíthettem interjút, következésképpen műtermében sem járhattam. Ami késik, remélhetőleg nem múlik, fecsegés helyett inkább a műveiről... Van egy csodálatos rajza, amelyen az alábbi fohász olvasható: ,,Tégy engem, mint pecsétet a szívedre, mint pecsétet a karodra! Bizony erős a szeretet, mint a halál, legyőzhetetlen a szenvedély, mint a sír." A figyelmes néző meglelheti ezt a művet megszőve is, noha a másik teremben érdemes lett volna kipróbálni, hogyan hatottak volna egymás mellett?!
Gondolom, frenetikusabb hatást keltettek volna!...
Noha a hatás felejthetetlen és kivételes, mert igazi nagyságot árasztó mű: a rajz és a szőnyeg esetében is frenetikus, egészen egyszerűen elragad valami mélabús, melankolikus, mégis, tragikusra hangolva is erőt sugárzó és belőlük áradó szenvedély, és nem is ereszt el, velünk marad, amíg a művésznő különös világával ismerkedünk. Pedig igazán lenne, ami elvonja a figyelmünket ettől a fáradhatatlanul és akár egy sivatagban felejtett rádió, kitartóan sugárzó kettős műről, a textíliák közül különösen a döbbenetes hatású, fákat ábrázoló szőnyeg felejthetetlen, benne lüktet a fájdalom a veszteségekért, a természetért érzett s átélt aggodalom...
Köllő Margit tragikus művei a teremtésért, a pusztulás ellen készülnek, noha — s ez is közelíti Sárosi Csabához — benne sincs semmi hajdanvolt agitátorok szenvedélyes hittérítő szelleméből. Nem meggyőzni akar, hanem bemutatja a világot úgy, ahogyan ő látja. Leltározza a világot, az időt, saját elkerülhetetlenül fogyó idejét is, figyelemre méltó Főidő, Részidő, Örökidő című hármas műve, amely a régi tanítást idézi fel dacosan, vonzóan, felejthetetlenül a mindent megzabáló, könyörtelenül elfogyasztó iszonyatos időről... Ha jól értem, erről szól rendkívüli erővel a melankolikus Osonó idő, el nem küldött levelek című szőnyeg is, vagy a Foszladozó repülőszőnyeg. Itt ismét felfigyelhetünk Köllő Margit sajátos, nézőjét mintegy delejező művészi erejére, művei, akár az örvény, szippantanak magukba, nem eresztenek, el lehet veszni bennük, mint egy labirintusban. Végül gyönyörű, s mi másról szól megint, mint az annyiszor megidézett időről, A hervadás vörös virága is, amely szintén fullasztó hatással van nézőjére, de erről érdemben talán csak versben beszélhetnék, ha nem is itt és nem is most. Igen, két kivételes tehetségű, aszketikus művész jutalomjátékát láthatjuk a képtárban. Mindenkinek érdemes megnéznie őket...
Bogdán László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kedves olvasó!
Új fejezethez érkeztünk az Erdélyi Napló húsz éves történetében: több mint egy éves kényszerszünet után a lap megújulva ismét az Olvasó asztalára kerülhet. Köszönhetően a Magyar Nemzet lapkiadó vállalatnak, amely megvásárolta a lapot, új lehetőséget adva ezzel az erdélyi magyar polgári újságírás egyik fontos sajtótermékének.
Áldatlan, nehéz időszakot zárunk le a most kezdődő új Erdélyi Napló sorozattal. Olvasóinknak akár nem is lenne szükséges az elmúlt évek roppant nehéz, lapunkkal szemben ellenséges politikai, közéleti környezetről szólnom, hiszen velem, velünk együtt élték át ezt a korszakot. Amikor tavaly augusztusban a lap súlyos anyagi okok miatt többé nem jelenhetett meg, napokon, heteken át érkeztek a levelek, sokan fölhívtak telefonon, vagy megkerestek személyesen, segítséget ajánlva. Az újraindulás azonban a várnál hosszabb ideig tartott, az új sorozat megjelenése remélhetőleg kárpótolja olvasóinkat a több mint egy éves kényszerszünetért.
A magyar polgári újságírás legjelentősebb médiaintézményéhez tartozó Erdélyi Napló nem csak az anyagi biztonság szempontjából indulhat tiszta lappal, hanem mögötte van az a szakmai háttér is, amely a következő időszakban Erdély egyik vezető lapjává minősítheti hetilapunkat. Ennek a nagy kihívásnak szeretne eleget a szerkesztőség régi-új újságírói gárdája. Tudjuk, hogy mindezt az olvasók hathatós segítsége, támogatása, észrevétele és kritikája nélkül nem sikerül valóra váltani. Arra kérem, kedves olvasóinkat, hogy e nehéz, de mindenképpen a jövőbe mutató úton tartsanak ki mellettünk, legyünk társak e közös vállalkozásban.
Minden lap, amelyik nem öncélú, az olvasónak, az olvasóért készül: az Erdélyi Naplóra ez fokozottan érvényes, hiszen a polgári újságírás elmúlt nyolc szűk esztendeje bebizonyította, hogy a nyomasztó magyarországi és erdélyi baloldali-liberális dominancia megfékezésére szükség van kritikus hangvételű, érték centrikus újságírásra, amely nemzetpolitikailag fontos témákat tud napirenden tartani. Az Erdélyi Napló hosszú évekkel ezelőtt erre vállalkozott, és szűkös anyagi lehetőségeihez mérten tisztességgel állta a sarat. Immár anyagi és szakmai biztonsággal a hátunk mögött, ez a vállalás érdemi kiteljesedésre vár.
Az új lap új arculatot, új szerkesztést, új rovatosítást is jelent. A polgári újságírás terén szerzett másfél évtizedes hagyományainkat megőrizve arra törekszünk, hogy piacosabb külsővel és tartalommal kerüljünk az olvasó asztalára. Igényesen megírt politikai, gazdasági, közéleti elemzések, háttéranyagok, oknyomozó, tényfeltáró riport, szakemberek bevonásával készülő tematikus oldalak (egészségügy, gazdaság, jogrend, gasztronómia, mezőgazdaság, művészetek és sok más téma), a jó értelembe vett bulvár újságírás színes hírei – íme néhány téma az újra induló Erdélyi Napló választékából. A felsorolt témák közül is külön kiemelném az oknyomozó újságírás fontosságát: a politikummal összefonódó romániai magyar sajtó nagy hiányossága e sok munkát igénylő, de igencsak hálás újságírói műfaj feledése. Ezt szeretné poraiból újjáéleszteni az Erdélyi Napló: olvasóink részéről is szívesen fogadunk témajavaslatokat.
Legyen az napi, vagy hetilap, az újság akkor tölti be fontos hivatását, ha idejében eljut az olvasóhoz. Az Erdélyi Napló régi, akadozó terjesztése reményeink szerint a múlté: jövő csütörtöktől az Erdély-szerte szabadeladásban is megvásárolható lapunk többé nem fog napokon át késni, amíg eljut előfizetőinkhez, vagy azokhoz, akik újságosstandokon vásárolják meg szívesebben a lapot. Ebben is olvasóink segítségét kérjük: ügyfélszolgálatunk érdemben és idejében szeretne minden terjesztési panaszt orvosolni.
Mi más kívánhatnék az újraindulás finisében: olvasóink tartsanak velünk e hosszúnak ígérkező utazáson. Legyünk társak e közös utazásban, segítsük egymás munkáját, egymás boldogulását. Makkay József, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Civil fórum – tizenegyedszerre
A Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetsége a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesülettel együttműködve a tizenegyedik alkalommal szervezi meg az erdélyi magyar civil szervezetek fórumát. A konferencia témája: Civil szerepek és partnerségek. A marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében zajló munkálatok tegnap plenáris előadásokkal kezdődtek, ma szekcióülésekre és a Civil Díj átadására kerül sor.
Európában reggel, délben, este a partnerségről beszélnek
A konferenciát dr. Bodó Barna, a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetségének elnöke nyitotta meg, aki bevezetőjében elmondta, hogy át kell gondolni a civil szféra tevékenységét és a közigazgatással való partnerség jegyében kell továbblépni.
Bara Gyula, a romániai Fejlesztési és Turisztikai Minisztérium vezérigazgatója az EU támogatáspolitikáját vázolta fel. Előadásában arról beszélt, hogy miként segíti az unió a partnerségeket, hogyan lehet kiterjeszteni a civil területeket, hiszen az unióban nagy "források" vannak erre a célra. – Reggel, délben, este arról beszélnek Európában, hogy partnerség! A romániai civil szféra viszont nincs felkészülve arra, hogy partnerségeket alakítson ki. A civil szféra eddig a politikummal szembeni kritikát fogalmazta meg, most eljött az idő, hogy részt vegyen a régiós, a transznacionális és a határ menti együttműködésekben. Ezekre a programokra 100 milliárd euró áll rendelkezésre. Például a magyar-román operációs programra 275 millió euró van elkülönítve – mondta a vezérigazgató, aki hozzátette, hogy valamennyi projekt 6-8 hónapi utófinanszírozással történik.
A civil szféra a demokrácia fundamentuma kell legyen!
A román civil szféra az EU-csatlakozás után címmel dr. Cristian Pârvulescu, a Pro Democratia Egyesület elnöke tartott érdekes előadást. Szó volt arról, hogy világos jelei vannak a román állam működőképtelenségének, hogy mennyire megingott a bizalom az államelnöki hivatal intézményében, hogy a válságnak milyen katasztrofális hatása van a demokráciára. Felhozta a nyugati államok – Svédország, Hollandia – példáját, ahol szintén inogni látszik a demokrácia, hogy Belgiumban, ahol az unió fővárosa székel, nem sikerül kormányt alakítani, hogy egyre inkább éleződik a flamand–vallon konfliktus. Csehszlovákia is szétesett, a házasságok megköttetnek és válással végződnek – mondják, de ez más kontextus. Aztán kitért az amerikai válságot előidéző 2008-as bankcsődre, a dollármilliárdok elillanására, ami oda vezetett, hogy most a bankok hadjáratának vagyunk szemtanúi és áldozatai. Jó példa erre a sebezhető Görögország vagy Románia. A gazdasági hatalom megkaparintásában az amerikai elnöknek sem sikerült nyernie a bankokkal szemben. Kérdés: működik-e ez a gazdasági modell? És mi a szerepe a civil szférának? Egyértelmű: a civil szféra a demokrácia fundamentuma kell legyen. Nem a piacgazdaságot, hanem a demokráciát kell megvédeni!
Az utóbbi napok tiltakozó megmozdulásaira kitérve a Pro Democratia elnöke kifejtette, hogy a román vidékeken nincs tiltakozási kultúra, a köztisztviselők inkább az erdélyi városokban adtak hangot elégedetlenségüknek, ezért a hatalom erőtlennek ítéli ezeket. A társadalmi kiábrándultságnak nem tudunk akkora hangsúlyt adni, mint a görögök vagy a franciák – mondta az előadó, aki javaslatot tett egy közös román és romániai magyar civil szövetség létrehozására.
Átadják a Civil Díjat
A munkálatok délután is folytatódtak. Dr. Kiss Dénes a romániai magyar civil szféráról, dr. Bodó Barna Önkormányzati-civil partnerségek az Európai Unióban címmel tartott előadást.
A vitafórum meghívottjai Kolumbán Gábor, Lokodi Edit Emőke tanácselnök, Csegzi Sándor alpolgármester és Antal Attila, Csíkszereda alpolgármestere voltak.
A résztvevők este 7 órakor orgonakoncerten vehettek részt.
A mai munkálatok 9 órától szekcióülésekkel folytatódnak, majd 12.30 órától Latorcai Csaba h. államtitkár a magyar kormány civil stratégiájáról tart előadást. A Civil Díjat 14 órakor adják át.
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)