Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. október 20.
Száznyolcvan kopjafa
„Valamikor a télen unalmamban eszembe jutott, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója lesz idén, és faragok hatvan darab hatvancentis kopjafát. Valahova, nem tudtam, hogy hova, csak gondoltam, hogy elkezdem, megfaragom, és majd valakinek oda fogom ajándékozni” – kezdi Balázs Antal a száznyolcvan kopjafa történetét. Mert a hatvanból időközben háromszor annyi lett, hiszen az ötlet megtetszett másoknak is – Bács-Kiskun megye déli szegletében így hát három településen: Kiskunmajsán, Csólyospáloson és Szankon lesz egyedi ’56-os kopjafaemlék. És talán itthon, Sepsiszentgyörgyön is – bár erre senki nem kérte Anti bácsit, de ő úgy gondolja, az ’56-os forradalomnak és városának is tartozik ennyivel.
Jelentkezik az ’56-os múzeum
A nyolcvanadik életévét betöltött, de továbbra is nyughatatlan Balázs Anti bácsi elkezdte hát a télen megfaragni a kopjafákat. Közben elmondta itt-ott ötletét, hogy hátha talál rá „vevőt“ – és nem is kellett sokat várnia. A tavasz jóformán még be sem köszöntött, amikor telefonált Grezsa István miniszteri biztos, hogy a hatvan kopjafának megvan a gazdája: a kiskunmajsai ’56-os múzeum szívesen ad helyet egy ilyen egyedi emléknek.
Mielőtt a hatvanból száznyolcvanná lett kopjafák történetébe belevágnánk, ismerkedjünk kicsit a kiskunmajsai múzeummal. Magyarország első – és tavalyig egyetlen – ’56-os kiállítóhelyét a kényszerű száműzetéséből 1990-ben hazatért Pongrátz Gergely, a Corvin köz egykori főparancsnoka alapította. Az épület valamikor tanyasi iskola volt, két termében korabeli relikviák tekinthetőek meg: zászlók, fegyverek, térképek, fényképek, újságok, szabadságharcosok személyes tárgyai. A múzeum udvarán a Hadtörténeti Intézet és Múzeum jóvoltából különböző harci eszközök, köztük egy T-55-ös orosz tank is látható. Az 1999-ben megnyílt múzeum mellett Pongrátz Gergely egy kápolnát is építtetett, a 2002-ben felavatott kápolna egyik tornya a győztes forradalmat, a másik – romos – tornya a vérbe fojtott szabadságharcot jelképezi. Védőszentje Kapisztrán Szent János, akinek ünnepe október 23-án van. A kápolna belső falára helyezték el azoknak a névtábláját, akiket a forradalomban és szabadságharcban való részvételük miatt a kommunista hatalom kivégeztetett, és a kápolnában helyezték végső nyugalomba – kívánságának megfelelően – Pongrátz Gergelyt. A múzeumot a Pongrátz Gergely Alapítvány működteti.
’56 fénye ma is világít
Érdekes formát talált ki Balázs Antal a kiskunmajsára kerülő kopjafakompozíciónak. A hatvan faragott tölgyfa oszlopocska nem mind hatvan centiméter hosszú: ahogy érlelődött a terv, úgy alakult is, végső változatában fele-fele arányban készültek a lámpásban, illetve a tulipánban végződőek: a faragott mintakincsben a lámpás csúcs a férfiak, a tulipán – a termékenység – a nők jelképe. A férfiaké 60, a nőké 56 centi hosszúságú, és egymást váltva, egy kétméteres átmérőjű kört alakítva szerelik fel egy korong köré.
– Napot fognak képezni, a kopjafák lesznek a sugarai, jelképezve azt, hogy ’56 fénye ma is világít, mondja Balázs Antal, és sebtében meg is mutatja. – A középső korongra ragasztjuk, szintén kör formában az ugyancsak tölgyfából kivágott betűket: felül Gloria, középen ’56, alatta Victis. A kopjafasugarú nap nem a múzeum falára kerül, hiszen az nem megfelelő háttérnek, hanem a múzeummal szembeni tábor épületének hatalmas fehér falára – a tábor és a múzeum amúgy is összetartoznak, nyaranta ott tartják az ’56-os ifjúsági tábort, bejárata pedig egy székely kapu.
Megfaragom nektek is
Balázs Antal ’56-os emlékötlete tehát könnyen gazdára talált. A bonyodalmak azonban ezután következtek. – Azzal nem is volt baj, hogy odaígértem Kiskunmajsára a hatvan kopjafát, csak Szent György-napkor itt járt Ábrahám Fúrús János csólyospálosi és Patkós Zsolt szanki polgármester, s amikor meglátták, hogy mit csinálok, és elmondtam, hogy mi céllal faragom a kopjafákat, azonnal lerohantak, hogy nekik is kell, meséli Anti bácsi. – Mondtam, gyerekek, semmi baj, én Kiskunmajsának visszamondani már nem tudom, de ette fene, megfaragom a hatvan-hatvanat nektek is. És akkor kezdődött a versenyfutás az idővel. A laikus azt gondolná, a kis-méretű kopjafát könnyebb megfaragni, mint a nagyot – de épp ellenkezőleg. Kisméretben az arányosan csökkentett minta is kicsi, a fa pedig könnyen megpattan, nem is kell hozzá egy rossz mozdulat, és máris messzire ugrik a kivésett forma valamelyik sarka. Olyankor meg kell keresni az elugrott darabkát, visszaragasztani a helyére, megvárni, míg megszárad, lecsiszolni, a javítás nyomait eltüntetni – sok időt és hatalmas türelmet igénylő munka. Anti bácsi azonban nemcsak konokul kitartó, hanem munkabírása is lankadatlan. Mondom is neki viccesen, fiatal még, alig nyolcvanéves.
– 81 leszek januárban, ha megérem, válaszolja nem dicsekedve, csupán mint aki megállapít valamit. – Ezzel még nincs baj, az a fele a rossz, hogy egyre több a munka, a megrendelés, és azt bírni kell. Felszereltünk a nyáron egy székely kaput Virágoskútra, a Hortobágyon, kapu kell még az idén Csehétfalvára, szülőfalumba, és kapu kell Árapatakra a temető bejáratához, az is egy ügy. Mindenre nem jut időm, mert ez a 180 kopjafa annyi időmet elrabolta, sokszor volt úgy, hogy nem aludtam itt, ebben a kicsi műhelyben, de itt ébredtem fel: mikor eljöttem otthonról, még olyan korán volt, hogy itt ébredtem meg a műhelyben. De meg kellett csinálni.
– Te sok ügy mellé álltál éltedben, ezt is ügyként kezeled.
– Teljes egészében. Én, ha nem ’56-ról van szó, változzak lepcsegős varasbékává, ha megcsináltam volna. – Miért oly fontos neked ’56?
– Mert a magyar történelemben kevés az olyan küzdelem, ami tényleg a szabadságért történt. A pozsonyi csata, utána nagy szünet Dózsa Györgyig, majd a Rákóczi-szabadságharc, a ’48-as szabadságharc és ’56. Valakinek vagy valakiknek támogatni kell ezt az ügyet. Tenni kell azért, hogy azok, akik utánunk jönnek, lássanak valamit, mert hallani hallanak az iskolában róla, az egy dolog, de a vizuális ismeretszerzés tartósabb. Ha valaki kopjafát farag pénzért a temetőbe, az nem ügy. Az csak egy emlék annak, akit eltemettek. Ez pedig felidézi ’56-ot és azokat, akik abban az eseményben részt vettek. Minden kopjafára felírhattam volna valakinek a nevét, lett volna mit felírni. De minek, úgyis tudjuk, hogy kik voltak a hősök, nézzünk rá, s válasszuk ki, hogy melyiket kinek szánnók. Ezt nem tartottam lényegesnek, sőt, azt sem, hogy felírjam a készítés évszámát, mert aki hatvanig el tud számolni, az számolja meg a kopjafákat, s számítsa ki, ’56-tól mikor volt a 60. évforduló. Dolgozzon másnak is az agya, ne csak az enyém. Persze, biztos kerül mindig valaki, aki el fogja mondani, mit jelent az a nap formában elhelyezett hatvan kopjafa, hogy az is tudja, miről van ott szó, aki csak néz, de nem lát. Valószínűnek tartom, hogy fognak majd tenni valahova egy táblát is, s én mindenképpen követelem, hogy írják rá, ez Székelyföldön, Sepsiszentgyörgyön készült. Az én nevemet ne írják oda, nem ez a lényeg, hanem hogy elkészült, és Sepsiszentgyörgyön készült, ez nemcsak nekem, hanem minden sepsiszentgyörgyinek dicsőség.
Hosszú az emlékév
A Kiskunmajsára kerülő, napot formázó kopjafák mindenike tölgyfából készült. Első változatban úgy tervezte Anti bácsi, a hatvan kopjafát hatvan különböző fajta fából faragja meg, ezek készítéséhez fogott hozzá a tél végén. A csólyospálosi és szanki felkérést követően azonban változtatott elképzelésén: mivel Kiskunmajsán kültérre kerül a kopjafa-kompozíció, szükséges levédeni, a pác alatt nem érvényesülne annyira a különböző fafajták mintája, erezete. Szankon viszont benn, a polgármesteri hivatalban alakítanak ki egy ’56-os sarkot a kopjafákból – hát ide kerülnek a sokféle fából készült, természetes színében meghagyott oszopok.
A kopjafák elhelyezése a három helyszínen nem egyforma: Kiskunmajsán a nap sugarait formázzák egymást váltva az 56 és 60 centis faragott farudak, Szankon a mennyezetről lóg alá az 56 nem egyforma méretű kopjafa, különböző magasságokban.
– Ez a sajátos elhelyezése a kopjafáknak arra utal, hogy az ’56-os áldozatok közt voltak kiemelkedőbb személyek, és voltak kevésbé híresek – de mind ott voltak, életüket adták a szabadságért, magyarázza Anti bácsi.
Csólyospáloson most, október 23-án még nem állítják fel a kopjafákat. Ott ugyanis a település központjában lévő park átalakítására kerül sor olyképpen, hogy egy új ’56-os emlék is helyet kapjon benne – erre pályáztak jó eséllyel a helyiek, ezért a kivitelezésre csak jövőben kerül sor. Ami nem jelent gondot, hiszen az ’56-os emlékezési év 2017. március 31-éig tart.
A csólyospálosi ’56-os emlékmű egy hosszú, romos tetejű fal lesz, rajta nagy-nyílású vakablak, ebben kap helyet a hatvan kopjafa, egycentis távolságra egymástól. Az ide szánt kopjafák diófából készülnek, mert „a nóta szerint diófából nem csinálnak koporsót, de kopjafát igen, ilyen kicsikét, mert érdekes fa a dió, jó faragni” – mondja Anti bácsi.
Otthon és itthon
Kiskunmajsára felajánlással, Csólyospálosra és Szankra felkérésre készítette Balázs Antal a kopjafákat – de vajon itthon, Sepsiszentgyörgyön, lesz-e hasonló ’56-os emlék?
– Hát nem tudom. Gondolkozni gondolkodtam rajta, van is egy tervem, azt viszont még nem árulhatom el. Mert Szentgyörgyön is lesz valahol, és biztos, hogy beleegyezést is kapok, akitől kell, de azt egyelőre nem mondom el, hogy hol, mert nem beszéltem meg senkivel, és nem illik, hogy rákényszerítsem bárkire is az elképzelésemet. De lesz, hogy mikor, pontosan nem tudom, de ebben az évben szeretném megcsinálni. Erről még senkinek nem mondtam egy szót sem, de biztos, ha élek, Szentgyörgyön is lesz egy olyasmi, mint a kiskunmajsai, csak sokkal kisebb kopjafákkal, mert a hely, amit kinéztem, nem engedi akkora méretben. És nem is akarok akkorát csinálni, legyen az egy, ez egy másik, hasonlítani fog hozzá, de mégsem olyan lesz, mert én valami olyan dolgokat viszek bele, amitől más lesz, mint a kiskunmajsai. A forma ott, amikor megláttam a falat, azonnal beugrott, nagyon elismerően nyilatkoztak a kiskunmajsaiak, kérdezték is, hogyhogy ilyen hamar kitaláltam. Mondtam, nem tudom, mert nekem vagy beugrik hirtelen egy ötlet, vagy egyáltalán. De rendszerint beugrik, nem tudom, hogy mi az oka ennek, valószínű, hogy amikor gyúrt engem sárból az Úristen, akkor azt mondta, hogy na, ennek adjunk egy olyan adottságot, hogy hamar lásson meg valamit. Ránézni és tudni. Szívesen faragtam ezeket a kopjafákat, bár sok volt a száznyolcvan, de hadd lássák, hogy itt is élnek magyarok, és valami láthatót is tudnak tenni. Ha nem is nagy dolog, de fel tudom mutatni, hogy kérem, én ezt a magyar nemzetért tettem. Azért a nemzetért, amelynek fiai puskát fogtak ’56-ban, és 1848-ban is, és ha az életüket odaadták, akkor legalább mi emlékezzünk meg róluk. Emberi módon, tisztességgel, mindenhol, ahol magyar él a világon.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
„Valamikor a télen unalmamban eszembe jutott, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója lesz idén, és faragok hatvan darab hatvancentis kopjafát. Valahova, nem tudtam, hogy hova, csak gondoltam, hogy elkezdem, megfaragom, és majd valakinek oda fogom ajándékozni” – kezdi Balázs Antal a száznyolcvan kopjafa történetét. Mert a hatvanból időközben háromszor annyi lett, hiszen az ötlet megtetszett másoknak is – Bács-Kiskun megye déli szegletében így hát három településen: Kiskunmajsán, Csólyospáloson és Szankon lesz egyedi ’56-os kopjafaemlék. És talán itthon, Sepsiszentgyörgyön is – bár erre senki nem kérte Anti bácsit, de ő úgy gondolja, az ’56-os forradalomnak és városának is tartozik ennyivel.
Jelentkezik az ’56-os múzeum
A nyolcvanadik életévét betöltött, de továbbra is nyughatatlan Balázs Anti bácsi elkezdte hát a télen megfaragni a kopjafákat. Közben elmondta itt-ott ötletét, hogy hátha talál rá „vevőt“ – és nem is kellett sokat várnia. A tavasz jóformán még be sem köszöntött, amikor telefonált Grezsa István miniszteri biztos, hogy a hatvan kopjafának megvan a gazdája: a kiskunmajsai ’56-os múzeum szívesen ad helyet egy ilyen egyedi emléknek.
Mielőtt a hatvanból száznyolcvanná lett kopjafák történetébe belevágnánk, ismerkedjünk kicsit a kiskunmajsai múzeummal. Magyarország első – és tavalyig egyetlen – ’56-os kiállítóhelyét a kényszerű száműzetéséből 1990-ben hazatért Pongrátz Gergely, a Corvin köz egykori főparancsnoka alapította. Az épület valamikor tanyasi iskola volt, két termében korabeli relikviák tekinthetőek meg: zászlók, fegyverek, térképek, fényképek, újságok, szabadságharcosok személyes tárgyai. A múzeum udvarán a Hadtörténeti Intézet és Múzeum jóvoltából különböző harci eszközök, köztük egy T-55-ös orosz tank is látható. Az 1999-ben megnyílt múzeum mellett Pongrátz Gergely egy kápolnát is építtetett, a 2002-ben felavatott kápolna egyik tornya a győztes forradalmat, a másik – romos – tornya a vérbe fojtott szabadságharcot jelképezi. Védőszentje Kapisztrán Szent János, akinek ünnepe október 23-án van. A kápolna belső falára helyezték el azoknak a névtábláját, akiket a forradalomban és szabadságharcban való részvételük miatt a kommunista hatalom kivégeztetett, és a kápolnában helyezték végső nyugalomba – kívánságának megfelelően – Pongrátz Gergelyt. A múzeumot a Pongrátz Gergely Alapítvány működteti.
’56 fénye ma is világít
Érdekes formát talált ki Balázs Antal a kiskunmajsára kerülő kopjafakompozíciónak. A hatvan faragott tölgyfa oszlopocska nem mind hatvan centiméter hosszú: ahogy érlelődött a terv, úgy alakult is, végső változatában fele-fele arányban készültek a lámpásban, illetve a tulipánban végződőek: a faragott mintakincsben a lámpás csúcs a férfiak, a tulipán – a termékenység – a nők jelképe. A férfiaké 60, a nőké 56 centi hosszúságú, és egymást váltva, egy kétméteres átmérőjű kört alakítva szerelik fel egy korong köré.
– Napot fognak képezni, a kopjafák lesznek a sugarai, jelképezve azt, hogy ’56 fénye ma is világít, mondja Balázs Antal, és sebtében meg is mutatja. – A középső korongra ragasztjuk, szintén kör formában az ugyancsak tölgyfából kivágott betűket: felül Gloria, középen ’56, alatta Victis. A kopjafasugarú nap nem a múzeum falára kerül, hiszen az nem megfelelő háttérnek, hanem a múzeummal szembeni tábor épületének hatalmas fehér falára – a tábor és a múzeum amúgy is összetartoznak, nyaranta ott tartják az ’56-os ifjúsági tábort, bejárata pedig egy székely kapu.
Megfaragom nektek is
Balázs Antal ’56-os emlékötlete tehát könnyen gazdára talált. A bonyodalmak azonban ezután következtek. – Azzal nem is volt baj, hogy odaígértem Kiskunmajsára a hatvan kopjafát, csak Szent György-napkor itt járt Ábrahám Fúrús János csólyospálosi és Patkós Zsolt szanki polgármester, s amikor meglátták, hogy mit csinálok, és elmondtam, hogy mi céllal faragom a kopjafákat, azonnal lerohantak, hogy nekik is kell, meséli Anti bácsi. – Mondtam, gyerekek, semmi baj, én Kiskunmajsának visszamondani már nem tudom, de ette fene, megfaragom a hatvan-hatvanat nektek is. És akkor kezdődött a versenyfutás az idővel. A laikus azt gondolná, a kis-méretű kopjafát könnyebb megfaragni, mint a nagyot – de épp ellenkezőleg. Kisméretben az arányosan csökkentett minta is kicsi, a fa pedig könnyen megpattan, nem is kell hozzá egy rossz mozdulat, és máris messzire ugrik a kivésett forma valamelyik sarka. Olyankor meg kell keresni az elugrott darabkát, visszaragasztani a helyére, megvárni, míg megszárad, lecsiszolni, a javítás nyomait eltüntetni – sok időt és hatalmas türelmet igénylő munka. Anti bácsi azonban nemcsak konokul kitartó, hanem munkabírása is lankadatlan. Mondom is neki viccesen, fiatal még, alig nyolcvanéves.
– 81 leszek januárban, ha megérem, válaszolja nem dicsekedve, csupán mint aki megállapít valamit. – Ezzel még nincs baj, az a fele a rossz, hogy egyre több a munka, a megrendelés, és azt bírni kell. Felszereltünk a nyáron egy székely kaput Virágoskútra, a Hortobágyon, kapu kell még az idén Csehétfalvára, szülőfalumba, és kapu kell Árapatakra a temető bejáratához, az is egy ügy. Mindenre nem jut időm, mert ez a 180 kopjafa annyi időmet elrabolta, sokszor volt úgy, hogy nem aludtam itt, ebben a kicsi műhelyben, de itt ébredtem fel: mikor eljöttem otthonról, még olyan korán volt, hogy itt ébredtem meg a műhelyben. De meg kellett csinálni.
– Te sok ügy mellé álltál éltedben, ezt is ügyként kezeled.
– Teljes egészében. Én, ha nem ’56-ról van szó, változzak lepcsegős varasbékává, ha megcsináltam volna. – Miért oly fontos neked ’56?
– Mert a magyar történelemben kevés az olyan küzdelem, ami tényleg a szabadságért történt. A pozsonyi csata, utána nagy szünet Dózsa Györgyig, majd a Rákóczi-szabadságharc, a ’48-as szabadságharc és ’56. Valakinek vagy valakiknek támogatni kell ezt az ügyet. Tenni kell azért, hogy azok, akik utánunk jönnek, lássanak valamit, mert hallani hallanak az iskolában róla, az egy dolog, de a vizuális ismeretszerzés tartósabb. Ha valaki kopjafát farag pénzért a temetőbe, az nem ügy. Az csak egy emlék annak, akit eltemettek. Ez pedig felidézi ’56-ot és azokat, akik abban az eseményben részt vettek. Minden kopjafára felírhattam volna valakinek a nevét, lett volna mit felírni. De minek, úgyis tudjuk, hogy kik voltak a hősök, nézzünk rá, s válasszuk ki, hogy melyiket kinek szánnók. Ezt nem tartottam lényegesnek, sőt, azt sem, hogy felírjam a készítés évszámát, mert aki hatvanig el tud számolni, az számolja meg a kopjafákat, s számítsa ki, ’56-tól mikor volt a 60. évforduló. Dolgozzon másnak is az agya, ne csak az enyém. Persze, biztos kerül mindig valaki, aki el fogja mondani, mit jelent az a nap formában elhelyezett hatvan kopjafa, hogy az is tudja, miről van ott szó, aki csak néz, de nem lát. Valószínűnek tartom, hogy fognak majd tenni valahova egy táblát is, s én mindenképpen követelem, hogy írják rá, ez Székelyföldön, Sepsiszentgyörgyön készült. Az én nevemet ne írják oda, nem ez a lényeg, hanem hogy elkészült, és Sepsiszentgyörgyön készült, ez nemcsak nekem, hanem minden sepsiszentgyörgyinek dicsőség.
Hosszú az emlékév
A Kiskunmajsára kerülő, napot formázó kopjafák mindenike tölgyfából készült. Első változatban úgy tervezte Anti bácsi, a hatvan kopjafát hatvan különböző fajta fából faragja meg, ezek készítéséhez fogott hozzá a tél végén. A csólyospálosi és szanki felkérést követően azonban változtatott elképzelésén: mivel Kiskunmajsán kültérre kerül a kopjafa-kompozíció, szükséges levédeni, a pác alatt nem érvényesülne annyira a különböző fafajták mintája, erezete. Szankon viszont benn, a polgármesteri hivatalban alakítanak ki egy ’56-os sarkot a kopjafákból – hát ide kerülnek a sokféle fából készült, természetes színében meghagyott oszopok.
A kopjafák elhelyezése a három helyszínen nem egyforma: Kiskunmajsán a nap sugarait formázzák egymást váltva az 56 és 60 centis faragott farudak, Szankon a mennyezetről lóg alá az 56 nem egyforma méretű kopjafa, különböző magasságokban.
– Ez a sajátos elhelyezése a kopjafáknak arra utal, hogy az ’56-os áldozatok közt voltak kiemelkedőbb személyek, és voltak kevésbé híresek – de mind ott voltak, életüket adták a szabadságért, magyarázza Anti bácsi.
Csólyospáloson most, október 23-án még nem állítják fel a kopjafákat. Ott ugyanis a település központjában lévő park átalakítására kerül sor olyképpen, hogy egy új ’56-os emlék is helyet kapjon benne – erre pályáztak jó eséllyel a helyiek, ezért a kivitelezésre csak jövőben kerül sor. Ami nem jelent gondot, hiszen az ’56-os emlékezési év 2017. március 31-éig tart.
A csólyospálosi ’56-os emlékmű egy hosszú, romos tetejű fal lesz, rajta nagy-nyílású vakablak, ebben kap helyet a hatvan kopjafa, egycentis távolságra egymástól. Az ide szánt kopjafák diófából készülnek, mert „a nóta szerint diófából nem csinálnak koporsót, de kopjafát igen, ilyen kicsikét, mert érdekes fa a dió, jó faragni” – mondja Anti bácsi.
Otthon és itthon
Kiskunmajsára felajánlással, Csólyospálosra és Szankra felkérésre készítette Balázs Antal a kopjafákat – de vajon itthon, Sepsiszentgyörgyön, lesz-e hasonló ’56-os emlék?
– Hát nem tudom. Gondolkozni gondolkodtam rajta, van is egy tervem, azt viszont még nem árulhatom el. Mert Szentgyörgyön is lesz valahol, és biztos, hogy beleegyezést is kapok, akitől kell, de azt egyelőre nem mondom el, hogy hol, mert nem beszéltem meg senkivel, és nem illik, hogy rákényszerítsem bárkire is az elképzelésemet. De lesz, hogy mikor, pontosan nem tudom, de ebben az évben szeretném megcsinálni. Erről még senkinek nem mondtam egy szót sem, de biztos, ha élek, Szentgyörgyön is lesz egy olyasmi, mint a kiskunmajsai, csak sokkal kisebb kopjafákkal, mert a hely, amit kinéztem, nem engedi akkora méretben. És nem is akarok akkorát csinálni, legyen az egy, ez egy másik, hasonlítani fog hozzá, de mégsem olyan lesz, mert én valami olyan dolgokat viszek bele, amitől más lesz, mint a kiskunmajsai. A forma ott, amikor megláttam a falat, azonnal beugrott, nagyon elismerően nyilatkoztak a kiskunmajsaiak, kérdezték is, hogyhogy ilyen hamar kitaláltam. Mondtam, nem tudom, mert nekem vagy beugrik hirtelen egy ötlet, vagy egyáltalán. De rendszerint beugrik, nem tudom, hogy mi az oka ennek, valószínű, hogy amikor gyúrt engem sárból az Úristen, akkor azt mondta, hogy na, ennek adjunk egy olyan adottságot, hogy hamar lásson meg valamit. Ránézni és tudni. Szívesen faragtam ezeket a kopjafákat, bár sok volt a száznyolcvan, de hadd lássák, hogy itt is élnek magyarok, és valami láthatót is tudnak tenni. Ha nem is nagy dolog, de fel tudom mutatni, hogy kérem, én ezt a magyar nemzetért tettem. Azért a nemzetért, amelynek fiai puskát fogtak ’56-ban, és 1848-ban is, és ha az életüket odaadták, akkor legalább mi emlékezzünk meg róluk. Emberi módon, tisztességgel, mindenhol, ahol magyar él a világon.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 20.
Valaki van mögöttem... (Egy megfigyelt család, 28.)
Sok szót vesztegettünk a nyomorult besúgókra. Ellenük fordult a haragunk, amikor gondosan rejtett titkainkra fény derült, és rákérdezett a Securitate kihallgatásunkat vezető tisztje: „hogy is történt, mit is mondott X-nek, és még ki hallotta? Tagadni – meggyőződhetett róla –, nincs értelme!”
Ritkán esik azonban szó a kommunista diktatúra „falkavezéreiről”, akik megszervezik, elkötelezik és fegyelemmel, fenyegetéssel, ígéretekkel tartják szolgálatukban a beszervezett informátorokat. Ezeknek az akaratukat és önálló cselekvésképességüket feladó szerencsétleneknek a háta mögött a tartótiszt áll. Évtizedekig irányította ellenem ordasait Vasile Mesaroşiu, a politikai rendőrség (Securitate) főhadnagya. Ezeknek – a többnyire valóságot jelentő – befogott gyáváknak a kilétét ma sem ismerem, esetleg sejtem. De nem láttam (vagy ha igen, nem tudtam, hogy ő az) Mesaroşiut sem. Kilétét „jó embereim” és mindenekelőtt Váncsa Jenő barátom árulta el, akit megpróbált ellenem beszervezni, persze eredménytelenül.
Nemrég Mesaroşiu egyik követettje kérésére a Securitate aktáit tároló intézmény a következőket közölte erről az emberről, akinek a feleségét ismertem, és csupán két lépcsőházzal tovább laktak tőlünk. Vasile Mesaroşiu 1949. november 10-én a Brassó megyei Herszény (Hirseni) községhez tartozó Sebes faluban született és 1981-től a Kovászna megyei Securitate 1-es ügyosztályán (belső hírszerzés) főhadnagyként dolgozott. Tevékenységéről is tájékoztatott az intézmény. A legtöbb jelentést az én 12242-es számot viselő, 1981–1989 közötti időszakban keletkezett dossziém tartalmazza. A jelzett dokumentum szerint Gazda József kovásznai tanár és dr. Nagy Lajos rétyi körorvos is megfigyeltjei közt volt. Leghűségesebb informátora az én esetemben „Málnási”, aki munkatársam volt a növényvédelemnél (biztos vagyok kilétében, de mert nincs róla írásos bizonyítékom, nem adhatom meg ennek a mértéktelenül italozó technikusnak a nevét). A másik, „Kemény” a Pro Natura-táborokban való részvételemről jelentett. (Szintén sejtem a nevét.) A harmadik, „Popescu” kollaboráns (együttműködő) volt. A rólam alkotott kép hitelesebb megformálásában (és adatgyűjtésben) Mesaroşiut segítette Chiorean őrnagy, Székely őrnagy, Aulich alezredes, Ştefănescu hadnagy.
Különös eseményt kell megemlítenem Mesaroşiuval kapcsolatban rögtön az 1989. december végi fordulat napjaiban. Néhai Antal Dezső mezőgazdasági mérnök (a kollektív gazdaság elnöke) Gidófalván közel állt hozzám, mert nehéz napjaimban segített élelemmel. A sakk iránti közös szenvedélyünk határozta meg barátságunkat. Otthonában, szépen megmunkált sakkasztalán nemegyszer vívtunk „csatát”. Azokban a napokban tudtam meg, éppen Antaltól, hogy Mesaroşiu „vigyázott” rám, nehogy a „reakció” szövetségeseként elvesszek a szocialista haza számára. Az okos és kitűnő szakember, Dezső, mértéktelenül italozott, emiatt balesetet is szenvedett motorjával. Jön hozzánk 1989. december utolsó napjaiban, italt kér a feleségemtől. Természetesen Éva már tudta, hogy Dezső számára „nincs” semmi szeszes italunk. Dühében – balesete miatt sántikálva – rohanni akart a szomszédos lépcsőházba, hogy megöli a hitvány Mesaroşiut. Nagy nehezen visszatartottuk, aztán, amikor megnyugodott, elsántikált. Azt hiszem, italozó gyengéjét Mesaroşiu annak idején kihasználta, és amit én a várható örökségemről mondtam, elmesélhette a zsarunak is.
Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Sok szót vesztegettünk a nyomorult besúgókra. Ellenük fordult a haragunk, amikor gondosan rejtett titkainkra fény derült, és rákérdezett a Securitate kihallgatásunkat vezető tisztje: „hogy is történt, mit is mondott X-nek, és még ki hallotta? Tagadni – meggyőződhetett róla –, nincs értelme!”
Ritkán esik azonban szó a kommunista diktatúra „falkavezéreiről”, akik megszervezik, elkötelezik és fegyelemmel, fenyegetéssel, ígéretekkel tartják szolgálatukban a beszervezett informátorokat. Ezeknek az akaratukat és önálló cselekvésképességüket feladó szerencsétleneknek a háta mögött a tartótiszt áll. Évtizedekig irányította ellenem ordasait Vasile Mesaroşiu, a politikai rendőrség (Securitate) főhadnagya. Ezeknek – a többnyire valóságot jelentő – befogott gyáváknak a kilétét ma sem ismerem, esetleg sejtem. De nem láttam (vagy ha igen, nem tudtam, hogy ő az) Mesaroşiut sem. Kilétét „jó embereim” és mindenekelőtt Váncsa Jenő barátom árulta el, akit megpróbált ellenem beszervezni, persze eredménytelenül.
Nemrég Mesaroşiu egyik követettje kérésére a Securitate aktáit tároló intézmény a következőket közölte erről az emberről, akinek a feleségét ismertem, és csupán két lépcsőházzal tovább laktak tőlünk. Vasile Mesaroşiu 1949. november 10-én a Brassó megyei Herszény (Hirseni) községhez tartozó Sebes faluban született és 1981-től a Kovászna megyei Securitate 1-es ügyosztályán (belső hírszerzés) főhadnagyként dolgozott. Tevékenységéről is tájékoztatott az intézmény. A legtöbb jelentést az én 12242-es számot viselő, 1981–1989 közötti időszakban keletkezett dossziém tartalmazza. A jelzett dokumentum szerint Gazda József kovásznai tanár és dr. Nagy Lajos rétyi körorvos is megfigyeltjei közt volt. Leghűségesebb informátora az én esetemben „Málnási”, aki munkatársam volt a növényvédelemnél (biztos vagyok kilétében, de mert nincs róla írásos bizonyítékom, nem adhatom meg ennek a mértéktelenül italozó technikusnak a nevét). A másik, „Kemény” a Pro Natura-táborokban való részvételemről jelentett. (Szintén sejtem a nevét.) A harmadik, „Popescu” kollaboráns (együttműködő) volt. A rólam alkotott kép hitelesebb megformálásában (és adatgyűjtésben) Mesaroşiut segítette Chiorean őrnagy, Székely őrnagy, Aulich alezredes, Ştefănescu hadnagy.
Különös eseményt kell megemlítenem Mesaroşiuval kapcsolatban rögtön az 1989. december végi fordulat napjaiban. Néhai Antal Dezső mezőgazdasági mérnök (a kollektív gazdaság elnöke) Gidófalván közel állt hozzám, mert nehéz napjaimban segített élelemmel. A sakk iránti közös szenvedélyünk határozta meg barátságunkat. Otthonában, szépen megmunkált sakkasztalán nemegyszer vívtunk „csatát”. Azokban a napokban tudtam meg, éppen Antaltól, hogy Mesaroşiu „vigyázott” rám, nehogy a „reakció” szövetségeseként elvesszek a szocialista haza számára. Az okos és kitűnő szakember, Dezső, mértéktelenül italozott, emiatt balesetet is szenvedett motorjával. Jön hozzánk 1989. december utolsó napjaiban, italt kér a feleségemtől. Természetesen Éva már tudta, hogy Dezső számára „nincs” semmi szeszes italunk. Dühében – balesete miatt sántikálva – rohanni akart a szomszédos lépcsőházba, hogy megöli a hitvány Mesaroşiut. Nagy nehezen visszatartottuk, aztán, amikor megnyugodott, elsántikált. Azt hiszem, italozó gyengéjét Mesaroşiu annak idején kihasználta, és amit én a várható örökségemről mondtam, elmesélhette a zsarunak is.
Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 20.
Húszéves az Ügyes Kezek Alapítvány
Magukra találtak a sérült fiatalok
Fennállásának 20. évfordulóját ünnepelte a múlt hét végén a marosvásárhelyi Ügyes Kezek Alapítvány, amely immár két évtizede áll a fogyatékkal élő fiatalok szolgálatában. Bár rögös, akadályokkal teli út vezetett idáig, a lelkes csapat helytállt, és a mai napig azon munkálkodnak, hogy önállóságra ösztönözzék a fogyatékkal élőket, és elejét vegyék állapotuk romlásának. A nappali központjukban ötven fiatal felnőtt vesz részt a fejlesztő foglalkozásokon, különféle programokba kapcsolódnak be, nem szigetelődnek el a világtól, hanem aktív, teljes életet élnek.
"Az alapítvány számunkra áldás. Ez az a hely, ahol nem néznek le, nem sajnálnak, hanem elfogadnak, és szeretetük igazi mély megértésből fakad. A közösségben a lányom jól érzi magát, megtalálta a helyét, és úgy látom, boldog. Erre a kicsi családra nagy szükségünk van, hogy el tudjuk fogadni a múltat, megérthessük a jelent és bízni merjünk a jövőben" – fogalmazta meg rendkívül találóan egy fogyatékkal élő lány édesanyja mindazt, amit nyújtott az Ügyes Kezek az elmúlt két évtized alatt a sérült fiataloknak és családjaiknak. Hiszen húsz évvel ezelőtt a szülők álmodni sem mertek azokról a lehetőségekről, amelyeket példaértékű összefogással és kitartással sikerült megteremteni mára felnőtté vált gyermekeik számára.
Az elmúlt húsz évet, a kezdeteket Simó Ágnes, az alapítvány egyik alapító tagja, egy fogyatékkal élő lány édesanyja elevenítette fel.
– 1993-ban ismerkedtem meg néhány olyan szülővel, akiknek szintén sérült gyerekeik voltak, valamint Pethő Mária doktornővel. Ekkor derült ki az is, hogy a Kárpátok sétányon a bölcsődében délutánonként foglalkoznak fogyatékkal élő fiatalokkal. Elmentünk oda is, és ott hallottam először a Hit és Fényről, ami egy nemzetközi mozgalom, értelmi sérültek és családjaik lelki közössége. Havonta egyszer volt találkozójuk. Itt alakult ki az a mag, akik majd elindítottuk az alapítványt, mert mi szülők rájöttünk, hogy ezeknek a gyerekeknek mennyire jó egy közösséghez tartozni. Dr. Pethő Mária, aki később az alapítvány elnöke lett, kapcsolatba került Kathy Teddel, az angol Joy Alapítvány képviselőjével, akik kezdtek támogatni minket ceruzával, papírral, ami kellett a délutáni foglalkozásokhoz.
Egy kis csoport fiatal nekifogott dolgozni egy kis műhelyben, képeslapokat készítettek, például úgy, hogy az ujjukat belemártották a festékbe, és rányomták a lapra. Innen jött az ötlet, hogy legyen az alapítvány neve Ügyes Kezek. Az elején a kis csoport a Kárpátok sétányon, a bölcsődében működött, de azt a helyszínt el kellett hagyjuk. Akkor jött a nagy segítség a Máltai Szeretetszolgálat részéről, megengedték, hogy délelőtt az ő székházukban tevékenykedjen a kis csoport.
Ebbe a csoportba szellemileg sérült, de mozgásképes fiatalok jártak, viszont kiderült, hogy vannak mozgássérült fiatalok is, és részükről is igény lenne valamiféle tevékenységre, ezért ’98-ban a Talentum Alapítvány székhelyén elindult egy másik csoport. A két csoport tehát két külön helyszínen működött, így egyre hangsúlyosabbá vált, hogy szükség van egy saját székhelyre. Az angol és francia támogatóink segítségével 2000-ben megvettük az Ojtúz utcában egy házat, amit fel kellett újítani, átalakítani, akadálymentessé tenni. Ez elég hosszadalmas volt, két évig tartott. Voltak pillanatok amikor anyagilag holtponton voltunk, de valahogy a Jóisten mindig adott olyan támogatókat, akik kisegítettek a bajból. 2002-ben végre "összeköltözött" a két csoport, akkor már 25 fiatalunk volt. Később a holland támogatóknak köszönhetően kibővítettük az épületet – foglalta össze nagyvonalakban az elmúlt évek történéseit az édesanya.
A "sorstársak" nagy családja
A fogyatékkal élő gyereket nevelő családok számára óriási támaszt jelentett az alapítvány keretében kialakult közösség, hiszen itt mindenki ugyanazokkal a gondokkal küszködött, itt nem kellett szembenézniük a megvető pillantásokkal, amikor gyerekük éppen nem úgy viselkedett, amint azt elvárnák tőle. – ’89 előtt nagyon sok család szégyellte, hogy sérült van a családban, a fiatalok elszigetelődtek, a négy fal között telt az életük. Sok család tapasztalta meg, hogy idővel elmaradt a baráti kör, mert az anya a gyereke nélkül nem ment, és így már nem is hívták, mert a gyerek hangos volt, nem illeszkedett be. Az alapítvány csodás lehetőség volt kitörni a magányból, társakra találni, a sérült fiataloknak és szüleiknek egyaránt. 15 éve szülőklubunk van, itt már csak az sokat jelent, hogy el tudom mondani azt, ami fáj, és nem fog senki kinevetni, mert ők is ugyanabban a helyzetben vannak. Én itt jöttem rá, hogy nekem nagyon jó dolgom van, mert az én lányom jár, rá lehet bízni kisebb feladatokat. A legtöbb szülőnek sokkal nehezebb. Ha nem is javul az állapotuk, a szinten tartás nagyon fontos. Csodálatos volt az évek során megtapasztalni, hogy a fiatalok megnyíltak, megtanultak bizonyos szabályokat, fegyelmet. A legnagyobb érdeme a tevékenységünknek, hogy ezek a fiatalok magukra találtak – mutatott rá Simó Ágnes.
Úszni, lovagolni járnak
Magdó Orsolya, az alapítvány igazgatója hasonlóképpen vélekedik. Mint mondta, felnőtt fogyatékkal élőkről lévén szó, a hangsúlyt az önállóságra való nevelésre fektetik.
– Ötven sérült jár hozzánk. Az a cél, hogy legalább abban a szűk körben, ahol megfordulnak, állják meg a helyüket. Például tudjanak szóba állni az újságárussal vagy a postással, vagy tanulják meg, hogyan kell viselkedni, ha kimegyünk az utcára vagy elmegyünk színházba. A szülők visszajelzései arra utalnak, hogy a foglalkozások hatására tapasztalnak viselkedésbeli változásokat gyerekeiknél. Például van, aki eddig nem mert köszönni, de most megteszi. Ugyanakkor a szülőknek óriási segítség, hogy legalább délelőtt, amíg a fiatalok a nappali központban vannak, kissé felszabadulnak – mutatott rá a foglalkozások előnyeire az igazgatónő. A nappali központban van egyéni és csoportos gyógytorna, pszichológus foglalkozik a fiatalokkal. Délelőttönként foglalkozásterápia zajlik: képeslapkészítés, gyertyaöntés, makramé, suba, valamint kerámiatárgyak készítése, illetve védett egységként szerződésük van egy gyógyszergyártó céggel, amelynek használati utasításokat tűrögetnek. Ezen tevékenységeknek köszönhetően a sérült fiataloknak lehetőségük nyílik arra, hogy hasznosnak érezzék magukat, örvendjenek kezük munkájának és fejlődjék az önbecsülésük. És az sem mellékes, hogy az évek során szoros barátságok alakultak ki, ha valaki nem jelenik meg a foglalkozáson, társai már hívják telefonon, hogy érdeklődjenek felőle. Magdó Orsolya igazgatónő munkatársaival együtt gondoskodik arról, hogy a kézműves-foglalkozások mellett színes és szórakoztató programokat szervezzen számukra. Például rendszeresen járnak lovagolni, úszni, mert a fiatalok részéről igény mutatkozik erre. Emellett rendszeresen színházba, kirándulni mennek, tehát – korlátaik ellenére – az alapítványnak köszönhetően kinyílt előttük a világ. A holland támogatóktól adományként kapott két kisbusszal meg tudják oldani a sérültek szállítását. A külföldi jótevők a kezdetektől kitartottak mellettük, és a mai napig meghatározó szerepet töltenek be az alapítvány életében, az angol és svéd támogatók havi rendszerességgel segítik őket, a hollandok pedig nagyobb beruházások esetén nyújtanak segítő kezet.
Saját fészek, az önállósodás első lépése
Az egyik legfontosabb kérdés, ami a sérültek szüleit foglalkoztatja, hogy mi történik majd a gyermekeikkel, amikor ők már nem lesznek. Ezért vált szükségessé egy lakóotthon létrehozása.
Simó Ágnes elmondta, az alapítvány képviselői a ’90-es évek végén Magyarországon jártak és ott ismerkedtek meg egy fészekotthonnal, ahová a sérültek beköltözhettek, miután a családból kikerültek, vagy meghaltak a szüleik. Ekkor fogalmazódott meg, hogy mekkora szükség lenne itt is egy hasonló otthonra. 2007-ben már konkrét elképzelések voltak ezen a téren, és végül tíz család vállalta, hogy összepótol, mivel szeretné, ha már az átmeneti időszakban, azaz amikor még él a szülő, gyerekeik önállósodnának.
– Találtunk egy telket Nagyernyében, 10 ezer euróért megvettük az öt ár területet, a tíz család adta össze a pénzt. Majd kerestük a pályázati lehetőségeket, mert a külföldi jótevőink részéről nem is mertünk ilyen méretű támogatást remélni, hiszen már az is óriási dolog volt, hogy segítenek a nappali foglalkoztató működésében. Végül ismét ők álltak mellénk, és nekik köszönhetően 2013 márciusában elkezdődött az építkezés, majd 2014 novemberében a tíz fiatal beköltözött a háromszintes Péter lakóotthonba. Itt nagy családként élnek együtt, mindenkinek megvannak a személyre szabott feladatai, van, aki nagyon ügyes zöldségpucolásban, van, aki a virágokat öntözi, van, aki kertészkedik.
Magdó Orsolya elmondta, újabb telket vásároltak a nagyernyei ház szomszédságában, ahová egy újabb lakóotthont terveznek, viszont ez egyelőre távlati terv.
Menyhárt Borbála Népújság (Marosvásárhely)
Magukra találtak a sérült fiatalok
Fennállásának 20. évfordulóját ünnepelte a múlt hét végén a marosvásárhelyi Ügyes Kezek Alapítvány, amely immár két évtizede áll a fogyatékkal élő fiatalok szolgálatában. Bár rögös, akadályokkal teli út vezetett idáig, a lelkes csapat helytállt, és a mai napig azon munkálkodnak, hogy önállóságra ösztönözzék a fogyatékkal élőket, és elejét vegyék állapotuk romlásának. A nappali központjukban ötven fiatal felnőtt vesz részt a fejlesztő foglalkozásokon, különféle programokba kapcsolódnak be, nem szigetelődnek el a világtól, hanem aktív, teljes életet élnek.
"Az alapítvány számunkra áldás. Ez az a hely, ahol nem néznek le, nem sajnálnak, hanem elfogadnak, és szeretetük igazi mély megértésből fakad. A közösségben a lányom jól érzi magát, megtalálta a helyét, és úgy látom, boldog. Erre a kicsi családra nagy szükségünk van, hogy el tudjuk fogadni a múltat, megérthessük a jelent és bízni merjünk a jövőben" – fogalmazta meg rendkívül találóan egy fogyatékkal élő lány édesanyja mindazt, amit nyújtott az Ügyes Kezek az elmúlt két évtized alatt a sérült fiataloknak és családjaiknak. Hiszen húsz évvel ezelőtt a szülők álmodni sem mertek azokról a lehetőségekről, amelyeket példaértékű összefogással és kitartással sikerült megteremteni mára felnőtté vált gyermekeik számára.
Az elmúlt húsz évet, a kezdeteket Simó Ágnes, az alapítvány egyik alapító tagja, egy fogyatékkal élő lány édesanyja elevenítette fel.
– 1993-ban ismerkedtem meg néhány olyan szülővel, akiknek szintén sérült gyerekeik voltak, valamint Pethő Mária doktornővel. Ekkor derült ki az is, hogy a Kárpátok sétányon a bölcsődében délutánonként foglalkoznak fogyatékkal élő fiatalokkal. Elmentünk oda is, és ott hallottam először a Hit és Fényről, ami egy nemzetközi mozgalom, értelmi sérültek és családjaik lelki közössége. Havonta egyszer volt találkozójuk. Itt alakult ki az a mag, akik majd elindítottuk az alapítványt, mert mi szülők rájöttünk, hogy ezeknek a gyerekeknek mennyire jó egy közösséghez tartozni. Dr. Pethő Mária, aki később az alapítvány elnöke lett, kapcsolatba került Kathy Teddel, az angol Joy Alapítvány képviselőjével, akik kezdtek támogatni minket ceruzával, papírral, ami kellett a délutáni foglalkozásokhoz.
Egy kis csoport fiatal nekifogott dolgozni egy kis műhelyben, képeslapokat készítettek, például úgy, hogy az ujjukat belemártották a festékbe, és rányomták a lapra. Innen jött az ötlet, hogy legyen az alapítvány neve Ügyes Kezek. Az elején a kis csoport a Kárpátok sétányon, a bölcsődében működött, de azt a helyszínt el kellett hagyjuk. Akkor jött a nagy segítség a Máltai Szeretetszolgálat részéről, megengedték, hogy délelőtt az ő székházukban tevékenykedjen a kis csoport.
Ebbe a csoportba szellemileg sérült, de mozgásképes fiatalok jártak, viszont kiderült, hogy vannak mozgássérült fiatalok is, és részükről is igény lenne valamiféle tevékenységre, ezért ’98-ban a Talentum Alapítvány székhelyén elindult egy másik csoport. A két csoport tehát két külön helyszínen működött, így egyre hangsúlyosabbá vált, hogy szükség van egy saját székhelyre. Az angol és francia támogatóink segítségével 2000-ben megvettük az Ojtúz utcában egy házat, amit fel kellett újítani, átalakítani, akadálymentessé tenni. Ez elég hosszadalmas volt, két évig tartott. Voltak pillanatok amikor anyagilag holtponton voltunk, de valahogy a Jóisten mindig adott olyan támogatókat, akik kisegítettek a bajból. 2002-ben végre "összeköltözött" a két csoport, akkor már 25 fiatalunk volt. Később a holland támogatóknak köszönhetően kibővítettük az épületet – foglalta össze nagyvonalakban az elmúlt évek történéseit az édesanya.
A "sorstársak" nagy családja
A fogyatékkal élő gyereket nevelő családok számára óriási támaszt jelentett az alapítvány keretében kialakult közösség, hiszen itt mindenki ugyanazokkal a gondokkal küszködött, itt nem kellett szembenézniük a megvető pillantásokkal, amikor gyerekük éppen nem úgy viselkedett, amint azt elvárnák tőle. – ’89 előtt nagyon sok család szégyellte, hogy sérült van a családban, a fiatalok elszigetelődtek, a négy fal között telt az életük. Sok család tapasztalta meg, hogy idővel elmaradt a baráti kör, mert az anya a gyereke nélkül nem ment, és így már nem is hívták, mert a gyerek hangos volt, nem illeszkedett be. Az alapítvány csodás lehetőség volt kitörni a magányból, társakra találni, a sérült fiataloknak és szüleiknek egyaránt. 15 éve szülőklubunk van, itt már csak az sokat jelent, hogy el tudom mondani azt, ami fáj, és nem fog senki kinevetni, mert ők is ugyanabban a helyzetben vannak. Én itt jöttem rá, hogy nekem nagyon jó dolgom van, mert az én lányom jár, rá lehet bízni kisebb feladatokat. A legtöbb szülőnek sokkal nehezebb. Ha nem is javul az állapotuk, a szinten tartás nagyon fontos. Csodálatos volt az évek során megtapasztalni, hogy a fiatalok megnyíltak, megtanultak bizonyos szabályokat, fegyelmet. A legnagyobb érdeme a tevékenységünknek, hogy ezek a fiatalok magukra találtak – mutatott rá Simó Ágnes.
Úszni, lovagolni járnak
Magdó Orsolya, az alapítvány igazgatója hasonlóképpen vélekedik. Mint mondta, felnőtt fogyatékkal élőkről lévén szó, a hangsúlyt az önállóságra való nevelésre fektetik.
– Ötven sérült jár hozzánk. Az a cél, hogy legalább abban a szűk körben, ahol megfordulnak, állják meg a helyüket. Például tudjanak szóba állni az újságárussal vagy a postással, vagy tanulják meg, hogyan kell viselkedni, ha kimegyünk az utcára vagy elmegyünk színházba. A szülők visszajelzései arra utalnak, hogy a foglalkozások hatására tapasztalnak viselkedésbeli változásokat gyerekeiknél. Például van, aki eddig nem mert köszönni, de most megteszi. Ugyanakkor a szülőknek óriási segítség, hogy legalább délelőtt, amíg a fiatalok a nappali központban vannak, kissé felszabadulnak – mutatott rá a foglalkozások előnyeire az igazgatónő. A nappali központban van egyéni és csoportos gyógytorna, pszichológus foglalkozik a fiatalokkal. Délelőttönként foglalkozásterápia zajlik: képeslapkészítés, gyertyaöntés, makramé, suba, valamint kerámiatárgyak készítése, illetve védett egységként szerződésük van egy gyógyszergyártó céggel, amelynek használati utasításokat tűrögetnek. Ezen tevékenységeknek köszönhetően a sérült fiataloknak lehetőségük nyílik arra, hogy hasznosnak érezzék magukat, örvendjenek kezük munkájának és fejlődjék az önbecsülésük. És az sem mellékes, hogy az évek során szoros barátságok alakultak ki, ha valaki nem jelenik meg a foglalkozáson, társai már hívják telefonon, hogy érdeklődjenek felőle. Magdó Orsolya igazgatónő munkatársaival együtt gondoskodik arról, hogy a kézműves-foglalkozások mellett színes és szórakoztató programokat szervezzen számukra. Például rendszeresen járnak lovagolni, úszni, mert a fiatalok részéről igény mutatkozik erre. Emellett rendszeresen színházba, kirándulni mennek, tehát – korlátaik ellenére – az alapítványnak köszönhetően kinyílt előttük a világ. A holland támogatóktól adományként kapott két kisbusszal meg tudják oldani a sérültek szállítását. A külföldi jótevők a kezdetektől kitartottak mellettük, és a mai napig meghatározó szerepet töltenek be az alapítvány életében, az angol és svéd támogatók havi rendszerességgel segítik őket, a hollandok pedig nagyobb beruházások esetén nyújtanak segítő kezet.
Saját fészek, az önállósodás első lépése
Az egyik legfontosabb kérdés, ami a sérültek szüleit foglalkoztatja, hogy mi történik majd a gyermekeikkel, amikor ők már nem lesznek. Ezért vált szükségessé egy lakóotthon létrehozása.
Simó Ágnes elmondta, az alapítvány képviselői a ’90-es évek végén Magyarországon jártak és ott ismerkedtek meg egy fészekotthonnal, ahová a sérültek beköltözhettek, miután a családból kikerültek, vagy meghaltak a szüleik. Ekkor fogalmazódott meg, hogy mekkora szükség lenne itt is egy hasonló otthonra. 2007-ben már konkrét elképzelések voltak ezen a téren, és végül tíz család vállalta, hogy összepótol, mivel szeretné, ha már az átmeneti időszakban, azaz amikor még él a szülő, gyerekeik önállósodnának.
– Találtunk egy telket Nagyernyében, 10 ezer euróért megvettük az öt ár területet, a tíz család adta össze a pénzt. Majd kerestük a pályázati lehetőségeket, mert a külföldi jótevőink részéről nem is mertünk ilyen méretű támogatást remélni, hiszen már az is óriási dolog volt, hogy segítenek a nappali foglalkoztató működésében. Végül ismét ők álltak mellénk, és nekik köszönhetően 2013 márciusában elkezdődött az építkezés, majd 2014 novemberében a tíz fiatal beköltözött a háromszintes Péter lakóotthonba. Itt nagy családként élnek együtt, mindenkinek megvannak a személyre szabott feladatai, van, aki nagyon ügyes zöldségpucolásban, van, aki a virágokat öntözi, van, aki kertészkedik.
Magdó Orsolya elmondta, újabb telket vásároltak a nagyernyei ház szomszédságában, ahová egy újabb lakóotthont terveznek, viszont ez egyelőre távlati terv.
Menyhárt Borbála Népújság (Marosvásárhely)
2016. október 20.
Kiállították a Hunyadiak 15. századi birtoklevelét
Első ízben emlékeztek meg Vajdahunyad várában Luxemburgi Zsigmond magyar király 1409. október 18-án kelt adományleveléről, melyben Hunyadi János apjának, Serbe fia Vajknak (Woyk filii Serbe) adományozza Hunyadvárat a birtokaival együtt. Az adománylevelet, mely Vajk testvéreit, Magast és Radolt (Wo(y)k militi et p(er) eum Magas (e)t Radol), valamint az ugyancsak Radol nevű unokatestvérét is megemlíti, másolat formájában állították ki ez alkalomból Vajdahunyad várában. A korhű másolat mellett az adománylevél román, magyar és angol fordításban is megtekinthető. Az évfordulós rendezvény alkalmával a vajdahunyadi várban székelő múzeum rövid történelmi játékot is rendezett a Hunyadi lovagrend bevonásával, melyre meghívást kaptak a helyi tanintézmények diákjai is. – A rendezvényen mintegy hetven diák és pedagógus vett részt, figyelemmel követve a lovagi tornát. E kezdeményezést, melyben a polgármesteri hivatal támogatását élveztük, folytatni szeretnénk, és az év folyamán több olyan rendezvényt készülünk megszervezni, mely a Hunyadi család életéhez kötődő fontosabb eseményeket eleveníti majd fel. Az iskolákkal is szeretnénk szorosabbra fűzni a kapcsolatot, hogy a diákok minél több helytörténeti információ birtokába jussanak – fogalmazott Sorin Tincu múzeumigazgató. A kedden zajlott esemény végre kézzelfogható bizonyítéka, hogy Vajdahunyad önkormányzata komolyan gondolja a valós történelmi események előtérbe hozatalát az egyre népszerűbb lovagvárban. Miután az utóbbi években sikertelennek bizonyult a Drakula-kultusz bevezetése Vajdahunyadon, idén egyre több rendezvény eleveníti fel a Hunyadiak emlékét. A 600 éves adománylevél most kiállított másolata részévé válik a múzeum állandó kiállításának.
Gáspár-Barra Réka Nyugati Jelen (Arad)
Első ízben emlékeztek meg Vajdahunyad várában Luxemburgi Zsigmond magyar király 1409. október 18-án kelt adományleveléről, melyben Hunyadi János apjának, Serbe fia Vajknak (Woyk filii Serbe) adományozza Hunyadvárat a birtokaival együtt. Az adománylevelet, mely Vajk testvéreit, Magast és Radolt (Wo(y)k militi et p(er) eum Magas (e)t Radol), valamint az ugyancsak Radol nevű unokatestvérét is megemlíti, másolat formájában állították ki ez alkalomból Vajdahunyad várában. A korhű másolat mellett az adománylevél román, magyar és angol fordításban is megtekinthető. Az évfordulós rendezvény alkalmával a vajdahunyadi várban székelő múzeum rövid történelmi játékot is rendezett a Hunyadi lovagrend bevonásával, melyre meghívást kaptak a helyi tanintézmények diákjai is. – A rendezvényen mintegy hetven diák és pedagógus vett részt, figyelemmel követve a lovagi tornát. E kezdeményezést, melyben a polgármesteri hivatal támogatását élveztük, folytatni szeretnénk, és az év folyamán több olyan rendezvényt készülünk megszervezni, mely a Hunyadi család életéhez kötődő fontosabb eseményeket eleveníti majd fel. Az iskolákkal is szeretnénk szorosabbra fűzni a kapcsolatot, hogy a diákok minél több helytörténeti információ birtokába jussanak – fogalmazott Sorin Tincu múzeumigazgató. A kedden zajlott esemény végre kézzelfogható bizonyítéka, hogy Vajdahunyad önkormányzata komolyan gondolja a valós történelmi események előtérbe hozatalát az egyre népszerűbb lovagvárban. Miután az utóbbi években sikertelennek bizonyult a Drakula-kultusz bevezetése Vajdahunyadon, idén egyre több rendezvény eleveníti fel a Hunyadiak emlékét. A 600 éves adománylevél most kiállított másolata részévé válik a múzeum állandó kiállításának.
Gáspár-Barra Réka Nyugati Jelen (Arad)
2016. október 20.
Sebastian Bodu az RMDSZ képviselőjelöltje lehet
Sebastian Bodu nem kívánta kommentálni a Krónikának azokat a sajtóértesüléseket, miszerint az RMDSZ Konstanca megyei képviselőjelölt-listáján készül indítani őt a decemberi parlamenti választásokon. Kovács Péter ügyvezető elnök megerősítette, hogy tárgyalnak a román politikussal.
Sebastian Bodunak az RMDSZ színeiben való esetleges szerepeltetéséről bukaresti lapok és hírügynökségek számoltak be meg nem nevezett forrásokra hivatkozva. Az Adevărul napilap úgy tudja, hogy a politikus a szövetség képviselőházi jelöltlistáját vezetné Konstanca megyében, tekintve, hogy a 45 éves Bodu a tengerparti városban született.
Miközben az érintett a központi lapnak sem kívánta kommentálni az értesülést, Szabó Ödön bihari parlamenti képviselő úgy nyilatkozott, hogy egyelőre nem született végleges döntés az ügyben. Ami egyértelműen arra enged következtetni, hogy a magyar alakulat tárgyalásokat folytat ez irányban a román politikussal. Amúgy Szabó szerint az RMDSZ kész román nemzetiségű jelölteket támogatni, ha ezek felvállalják a szövetség által képviselt elveket és értékeket.
Sebastian Bodu szerdán lapunk megkeresésére leszögezte: egyelőre semmilyen formában nem kívánja kommentálni az esetleges indulásáról szóló sajtóhíreket. „Majd ha lesz miről, szívesen beszélgetek önökkel" – jelentette ki a jogász-politikus. Aki ugyanakkor kérdésünkre elmondta, nem támogatja – az RMDSZ programjában is szereplő – területi autonómiát, hanem a közigazgatási decentralizáció híve. „Határozottan támogatom a központosítás leépítését, az én irányításom alatt addig példátlan decentralizációt hajtottunk végre az adóhivatalnál. A személyes véleményem az, hogy az etnikai alapú autonómia hasztalan, mindenki számára egyforma decentralizációra kell törekedni" – nyilatkozta a Krónikának Sebastian Bodu.
Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke lapunknak megerősítette, valóban tárgyalnak arról, hogy Sebastian Bodu a szövetség Konstanca megyei képviselőjelölt-listájának élén méretkezzen meg a parlamenti választáson. Erről a szövetség elnöksége várhatóan a hét második felében fog végleges döntést hozni. „Úgy gondoljuk, hogy Sebastian Bodu egy olyan rutinos politikus, aki tiszteli az RMDSZ értékrendjét, a karrierje során soha nem volt olyan nyilatkozata, amiben kifogást találnánk. Az országos adhatóság (ANAF) volt elnökeként komoly tapasztalatra tett szert, és úgy gondoljuk, hogy a kampányban gazdasági vonatkozású témákat tud majd képviselni, elsősorban a kis- és középvállalkozókat tudja megszólítani" – mondta el Kovács Péter.
Kérdésünkre, az RMDSZ tervezi-e, hogy más Kárpátokon túli megyékben is indít román nemzetiségű jelölteket, Kovács Péter azt mondta, erre korábban is volt már precedens, egyelőre azonban még nem született döntés a kérdésben. Az Adevărul napilap felvetésére, miszerint az RMDSZ-nek azért van szüksége rutinos román politikusok bevetésére, hogy biztosan át tudja lépni a parlamenti küszöböt, Kovács Péter úgy reagált: „a szövetségnek mindenkire szüksége van, az önkéntesektől a jelöltekig."
A jogász végzettségű, 2005 és 2007 között az Adó- és Pénzügyi Hivatalt (ANAF) irányító Sebastian Bodu 2007-ben európai parlamenti képviselői mandátumot nyert az egykori Demokrata Párt (PD) színeiben, majd 2009-ben újraválasztották. A PD-nek a Nemzeti Liberális Párttal (PNL) való egyesülése után nézeteltérése támadt az alakulat vezetőségével, és az idén júniusi helyhatósági választáson már függetlenként kívánta megpályázni Bukarest 6. kerületi polgármesteri tisztségét, ám a választási bizottság elutasította a jelöltségét.
Egyébként a román politikusnak nem sok esélye lenne mandátumot szerezni, ha azt vesszük figyelembe, hogy Konstanca megye lakosságának mindössze 0,1 százaléka, 407 személy vallotta magát magyar nemzetiségűnek a 2011-es népszámláláson. Bodu azonban méltán számíthat a többségi lakosság támogatására, amivel bizonyára az RMDSZ is tisztában van. Egyébként a 2012-es és 2008-as parlamenti választásokon alkalmazott egyéni választókerületes rendszerről Románia idén visszatér a kiszámíthatóbb megyei pártlistás, arányos választási rendszerhez, amelynek köszönhetően korábban is volt rá példa, hogy az RMDSZ Kárpátokon túli megyékből szerezzen mandátumot. A 2000-ben rendezett megmérettetésen például bukaresti listán lett képviselő Pataki Júlia, míg Vajda Borbála călăraşi-i szenátor. Arra ugyanakkor még nem volt példa 1990 óta, hogy a szövetség román nemzetiségű jelöltet indítson listavezetőként képviselő- vagy szenátorjelöltjei között
Gyergyai Csaba, Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár)
Sebastian Bodu nem kívánta kommentálni a Krónikának azokat a sajtóértesüléseket, miszerint az RMDSZ Konstanca megyei képviselőjelölt-listáján készül indítani őt a decemberi parlamenti választásokon. Kovács Péter ügyvezető elnök megerősítette, hogy tárgyalnak a román politikussal.
Sebastian Bodunak az RMDSZ színeiben való esetleges szerepeltetéséről bukaresti lapok és hírügynökségek számoltak be meg nem nevezett forrásokra hivatkozva. Az Adevărul napilap úgy tudja, hogy a politikus a szövetség képviselőházi jelöltlistáját vezetné Konstanca megyében, tekintve, hogy a 45 éves Bodu a tengerparti városban született.
Miközben az érintett a központi lapnak sem kívánta kommentálni az értesülést, Szabó Ödön bihari parlamenti képviselő úgy nyilatkozott, hogy egyelőre nem született végleges döntés az ügyben. Ami egyértelműen arra enged következtetni, hogy a magyar alakulat tárgyalásokat folytat ez irányban a román politikussal. Amúgy Szabó szerint az RMDSZ kész román nemzetiségű jelölteket támogatni, ha ezek felvállalják a szövetség által képviselt elveket és értékeket.
Sebastian Bodu szerdán lapunk megkeresésére leszögezte: egyelőre semmilyen formában nem kívánja kommentálni az esetleges indulásáról szóló sajtóhíreket. „Majd ha lesz miről, szívesen beszélgetek önökkel" – jelentette ki a jogász-politikus. Aki ugyanakkor kérdésünkre elmondta, nem támogatja – az RMDSZ programjában is szereplő – területi autonómiát, hanem a közigazgatási decentralizáció híve. „Határozottan támogatom a központosítás leépítését, az én irányításom alatt addig példátlan decentralizációt hajtottunk végre az adóhivatalnál. A személyes véleményem az, hogy az etnikai alapú autonómia hasztalan, mindenki számára egyforma decentralizációra kell törekedni" – nyilatkozta a Krónikának Sebastian Bodu.
Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke lapunknak megerősítette, valóban tárgyalnak arról, hogy Sebastian Bodu a szövetség Konstanca megyei képviselőjelölt-listájának élén méretkezzen meg a parlamenti választáson. Erről a szövetség elnöksége várhatóan a hét második felében fog végleges döntést hozni. „Úgy gondoljuk, hogy Sebastian Bodu egy olyan rutinos politikus, aki tiszteli az RMDSZ értékrendjét, a karrierje során soha nem volt olyan nyilatkozata, amiben kifogást találnánk. Az országos adhatóság (ANAF) volt elnökeként komoly tapasztalatra tett szert, és úgy gondoljuk, hogy a kampányban gazdasági vonatkozású témákat tud majd képviselni, elsősorban a kis- és középvállalkozókat tudja megszólítani" – mondta el Kovács Péter.
Kérdésünkre, az RMDSZ tervezi-e, hogy más Kárpátokon túli megyékben is indít román nemzetiségű jelölteket, Kovács Péter azt mondta, erre korábban is volt már precedens, egyelőre azonban még nem született döntés a kérdésben. Az Adevărul napilap felvetésére, miszerint az RMDSZ-nek azért van szüksége rutinos román politikusok bevetésére, hogy biztosan át tudja lépni a parlamenti küszöböt, Kovács Péter úgy reagált: „a szövetségnek mindenkire szüksége van, az önkéntesektől a jelöltekig."
A jogász végzettségű, 2005 és 2007 között az Adó- és Pénzügyi Hivatalt (ANAF) irányító Sebastian Bodu 2007-ben európai parlamenti képviselői mandátumot nyert az egykori Demokrata Párt (PD) színeiben, majd 2009-ben újraválasztották. A PD-nek a Nemzeti Liberális Párttal (PNL) való egyesülése után nézeteltérése támadt az alakulat vezetőségével, és az idén júniusi helyhatósági választáson már függetlenként kívánta megpályázni Bukarest 6. kerületi polgármesteri tisztségét, ám a választási bizottság elutasította a jelöltségét.
Egyébként a román politikusnak nem sok esélye lenne mandátumot szerezni, ha azt vesszük figyelembe, hogy Konstanca megye lakosságának mindössze 0,1 százaléka, 407 személy vallotta magát magyar nemzetiségűnek a 2011-es népszámláláson. Bodu azonban méltán számíthat a többségi lakosság támogatására, amivel bizonyára az RMDSZ is tisztában van. Egyébként a 2012-es és 2008-as parlamenti választásokon alkalmazott egyéni választókerületes rendszerről Románia idén visszatér a kiszámíthatóbb megyei pártlistás, arányos választási rendszerhez, amelynek köszönhetően korábban is volt rá példa, hogy az RMDSZ Kárpátokon túli megyékből szerezzen mandátumot. A 2000-ben rendezett megmérettetésen például bukaresti listán lett képviselő Pataki Júlia, míg Vajda Borbála călăraşi-i szenátor. Arra ugyanakkor még nem volt példa 1990 óta, hogy a szövetség román nemzetiségű jelöltet indítson listavezetőként képviselő- vagy szenátorjelöltjei között
Gyergyai Csaba, Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár)
2016. október 20.
Szilágyi Árpád: Áldozat 1956
Hatvan éve robbant ki a 20. század európai történelmének legpozitívabb megítélésű eseménye: az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc. A budapesti történések kivívták a világ közvéleményének elismerését, a megtorló intézkedések az áldozatokkal való együttérzést váltottak ki. Mindenhol szolidarizáltak a magyarországi történésekkel, az utódállamok magyarsága nem maradt ki sem az eufóriából, sem a retorzióból. Összeállításunkban Szilágyi Árpád Áldozat 1956 című, a Pallas–Akadémia Könyvkiadónál a napokban megjelent kötetéből vett részlet a megtorlás mértékéről.
A visszaemlékezés először 1996-ban angol nyelven (The Victime) jelent meg az Egyesült Államokban, miután első helyezettje és nagy sikere lett az évi Nemzetközi Irodalmi Pályázat 1956-os témakörének. Szilágyi Árpádot 1957-ben húsz év kényszermunkára ítélték hazaárulásért – lényegében egy levélért. Bűne valójában az volt, hogy kolozsvári egyetemistaként nyíltan szolidarizált az 1956-os magyar forradalommal. 1961-ben rendszerellenes tevékenységgel vádolták meg mint a gyergyói Fekete Kéz nevű „szervezet erkölcsi felelősét” és újra elítélték – ez alkalommal egy kézzel írt, évekkel azelőtti plakátért. Politikai fogolyként megjárta Románia legkegyetlenebb börtöneit… a kínzások miatt nemegyszer állt a halál küszöbén. Ma ő a Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szövetségének elnöke, aki tisztségét nagy felelősségtudattal, töretlen közösségi hűséggel tölti be, és ez így természetes a számára: ifjúkorától áldozatos következetességgel vállalta magyarságát és római katolikus hitét.
…
Az idő nagyon lassan telt, de csak elérkeztünk ahhoz a dátumhoz, amely híressé vált a szamosújvári börtön történetében: 1958. július 14-hez. Szép, napsütéses reggel volt. A börtönépület fedelének kupáscserepein a galambok ugyanúgy turbékoltak és ugyanúgy járták násztáncukat, mint eddig. A nap ugyanúgy kezdődött a börtönben, mint máskor, csupán a központi fűtés vezetékein a rabok által leadott Morse-jelek sokasága tűnt kissé szokatlannak.
Úgy tíz óra tájt különös morajlás rázta meg az egész börtönt. Eleinte gyengén hallatszott, de fokozatosan erősödött, mígnem tisztán kivehetővé vált egy lázadó tömeg vad ordítása. Lázadás tört ki a börtönben. Nagyon megrendítőnek és rémisztőnek tűnt a mintegy tízezernyi rab elszabadult, vad kiabálása, ordítása. A lázadás általános oka a börtönőrök brutális bánásmódja és a mind elviselhetetlenebbé váló börtönviszonyok. A lázadás kiváltó oka pedig az a körülmény volt, hogy a börtön egyik nagy cellájában – ahová több mint száz ember volt bezsúfolva – a vécét befalazták, és helyette csebreket tettek be, arra kényszerítve a rabokat, hogy azokat használva elégítsék ki fiziológiai szükségleteiket. A rabok hangot adtak elégedetlenségüknek, amiért az őrök az egyik rabot csúnyán elverték. Erre a cella rabjai egy emberként álltak ki jogtalanul megvert társuk mellett. A tiltakozás és elégedetlenség híre a Morse-jelek és néma ábécé segítségével gyorsan elterjedt az egész börtönben. A rabok most már más természetű sérelmeiket is kifejezték hangos kiabálással és ordítozással. Délelőtt tizenegy óra körül megszólalt a börtön szirénája, túlsüvítve a rabok haragos kiabálását. A fellázadt emberek ledobálták az ablakokra szerelt faredőnyöket. A sziréna közben egyfolytában szólt, de a tízezer rab vad lármája mind félelmetesebben hullámzott át az egész börtönön, túlharsogva néha a sziréna ijesztő zúgását. Egy adott pillanatban megjelent az udvaron Goiciu, a börtön igazgatója, akit a rabok szidalmazni kezdtek. „Le Goiciuval! Le a gyilkossal!” – kiabálták a felbőszült rabok, akik ugyan a cellájukban voltak, mert kitörésre nem volt lehetőségük, de lázadásuk mind erőteljesebbé és félelmetesebbé vált.
A mi cellánkban a sziréna hallatára mindenki a földre vetette magát, kivéve Nagy Jóskát, aki most nem volt szívbajos, nekirohant az ablaknak, hogy ledobja a redőnyöket. Pop Nicolae és Falk Hans alig tudták az erőszakoskodó fiatalembert eltávolítani az ablaktól. Munteanu, egy negyven körüli rabtársunk is azon a véleményen volt, hogy szolidaritást kell vállalni a többi rabbal, és a redőnyöket le kell dobálni az ablakokról. Mivel a vélemények ebben a kérdésben megoszlottak, az ügyet szavazás alá bocsátották; a többség úgy döntött, hogy nem kell azokat eltávolítani. Pop és Falk elmondta, hogy a szovjet börtönökben szerzett tapasztalataik alapján biztosra vehető, hogy a rabok nem fognak semmit elérni ezzel az akciójukkal. Közben járművek zúgása és szirénázása hallatszott. Erősítést hoztak Kolozsvárról. Állig felfegyverzett katonák ugráltak le a gépkocsikról, akik körbevették az egész börtönt. A rabok félelmetes kiáltozásai, mint a vihartól felkorbácsolt tenger vad morajlása, ismétlődő hullámokban zúgott át a cellákon. Mindenki a földre hasalva feküdt. A cement hidege nem űzte el a szívemben és tudatomban támadt félelem lázát. Próbáltam megnyugtatni magam, hiszen cellánk rabjai nem csatlakoztak a felkeléshez; a józan ész kerekedett felül, és megőrizte cellánk rendjét. A szirénázás is végre megszűnt. Vezényszavak hallatszottak, majd sietős léptek zaja szűrődött be a folyosókról. Az újonnan érkezett katonaság megszállta a börtönt. Később egy magas rangú tiszt érkezett a börtön udvarára, és próbálta a fellázadt rabokat csillapítani, amire azok még hangosabban kiabálták követeléseiket: „Le Goiciuval!”, „Adjatok több kenyeret!”, „Emberibb körülményeket, jobb bánásmódot!” Újabb vezényszó hallatszott, majd gépfegyver ropogása rázta meg a börtön levegőjét. A sziréna ismét megszólalt, amibe most már a rabok kétségbeesett kiáltozása vegyült, majd újból elhallgatott, s kis idő múlva a fegyverropogás is elült. Jajgatások és segélykiáltások hallatszottak. A védtelen rabok közé lőttek, sokan közülük meghaltak, mások súlyosan megsebesültek. Vihar utáni csend telepedett a börtönre, amit most már csak a végső tusájukban vergődő és haldokló rabok jajgatása és hörgése tört meg. A kiáltozás teljesen elhalt, és cellánk rabjai az ablakhoz tolultak. – Ni, ott a gépfegyver! – mondták ijedten. Miután mindenki megnézte a gyilkos fegyvert és utána ismét a padlóra feküdt, én is az ablakhoz siettem. Éppen vissza akartam menni a helyemre, amikor hirtelen kivágódott a cella kis ajtaja és rám kiabált az őr: – Mi van veled, te egyetemista, talán meguntad az életed?!
Megijedtem, de reméltem, hogy ennyivel megúszom. Közben az ajtók vad nyitogatása és az őrök ordítozása hallatszott. (...)
– Milyen szerencse, hogy mi nem dobtuk le a redőnyöket – jegyezte meg valaki közülünk. Az ajtók hangos zakatolása és az őrök dühös kiáltozása összevegyült a rabok jajgatásaival, s a zaj félelmetesen közeledett cellánkhoz. Egyszer csak nagy robajjal kicsapódott az ajtó, s betódult rajta hat fegyveres katona, élükön Tudoránnal, a börtön alparancsnokával, akinek a kezében egy szétvert asztal vaskos lába volt, amelyről csepegett a vér.
– Ki dobta le a redőnyt? – kérdezte dühösen Tudoran.
– Alázatosan jelentem, mi nem dobtuk le a redőnyöket – szólalt meg Pop, a cellafelelős.
– Melyik közületek az egyetemista? – ordította Tudoran, és szemei szikráztak a gyűlölettől.
– Én vagyok – feleltem és felálltam.
– Takarodj ki a cellából, te büdös bandita, mert rögtön szétzúzom a fejed!! – ordította az alparancsnok, és rám sózott egyet a véres asztallábbal. Az egyik fegyveres katona megfogta a karomat és valósággal kilódított a folyosóra.
– Le a földszintre! – kiáltotta utánam Tudoran.
Próbáltam a dühödt katonák és őrök sorai között minél hamarabb a lépcsőhöz érni, miközben azok fegyvereikkel agyba-főbe ütlegeltek. Sok ütést kaptam, fejemből és karjaimból ömlött a vér. Egy tagbaszakadt őrmester megragadta a karomat és levezetett a lépcsőn – talán azzal a szándékkal, hogy megmentsen a további ütlegeléstől. Leértünk az első emeletre, ahol a börtön segédorvosa mészárosi szakértelemmel darabolta, aprította a kezébe került rabokat. Amikor megpillantott, villámokat szórt gyilkos tekintete, s így ordított az őrmesterre: – Hagyd csak nekem azt a büdös banditát! Valósággal kiráncigált az őrmester kezéből, és elkezdett ütni agyba-főbe a kezében tartott vasdoronggal. Ömlött ismét a vér a fejemből, a karjaimból és a lábamból, megtépázott ruhám cafatokban lógott rajtam, de a kommunizmus e hősies védelmezője csak akkor hagyta abba a verést, amikor beleunt, s akkor mocskos, véres csizmájával akkorát rúgott belém, hogy félájultan összecsuklottam. Egy őr megragadta a lábamat, s úgy húzott le a lépcsőn – már annyi erőm sem volt, hogy a fejemet feltartsam, hogy ne verjem bele minden lépcsőfokba. Az ájulás környékezett, de eszméletemet nem veszítettem el, s így láthattam, hogy mi történik lent, a földszinten, ahol körülbelül 250-300 összevert rab feküdt a cementen. Testük minden porcikájából csurgott a vér. Voltak olyanok is, akiknek a fogait is mind beverték, másoknak a szemüket ütötték ki vagy a fülüket hasították le. Ennyi vért még nem láttam soha életemben, pedig egy alkalommal voltam a kolozsvári vágóhídon is, de ami itt elém tárult, felülmúlt mindent. Egy halom halálra vert rab, egy óriási vértócsa, a falak is telespriccelve vérrel... A halálukon lévő rabok halálhörgése és az őrök becstelen káromkodása borzalmassá és felejthetetlenné tette ezt a napot, a szörnyű látványt. (...)
Közben megkezdődött a rabok leltározása, összeírása. Mindenkinek felvették a személyi adatait. A rabok szorosan egymáshoz préselve a földön hasaltak, az őrök pedig a rabok hátán tapostak, és aki az összeírásra került, annak a fejét vagy a hátát rugdosták. Az összeírás után a földszinti cellákban helyeztek el mindenkit, s hogy majd a terror véres nyomait eltüntessék, elsősegélynyújtásban részesítették a súlyosan sebesülteket. Sajnos sokaknak nem volt már arra szükségük; sérüléseikbe belehaltak. Egy teljesen üres cellába vittek, ahol még egy ágy sem volt. Az estét és az éjszakát sétálva és felváltva a vécékagylón ülve vagy a falnak támaszkodva töltöttük el. Nem hagyták, hogy leüljünk vagy lefeküdjünk a földre. Az átkínlódott éjszaka után tiszta égboltú vasárnapra „ébredtünk”. Mintha semmi nem történt volna az előző napon, mély csend ülte meg a hatalmas börtönépületet. (...) A pirkadat jelei még nem mutatkoztak, amikor a börtön csendjét szívhasító jajgatások törték meg. E rémítő jajgatásokba az ajtók vad zakatolása, az őrök csúnya káromkodása és a sűrű lépések zaja vegyült. Ijedten figyeltünk minden zajra. A jajgatások nagy hangerővel törtek fel, majd egyre halkultak, míg végül teljesen elültek. Világossá vált, hogy megkezdődtek az újbóli verések, hogy elérkezett az igazi leszámolás ideje. Mindannyiunkat gyötrő félelem fogott el. A zaj mind közelebbről hallatszott... Idegeink pattanásig feszültek; tudtuk, hogy mindegyikünkre sor kerül. (...) Újabb ajtózörgetés, újabb lépések és újabb kétségbeesett jajgatások. A szívem a torkomban dobogott. Szombaton kapott sebeim még be sem száradtak, hasam tompán fájt a kemény rúgástól, s íme, újabb kínzások előtt állok. A teljes kiszolgáltatottság, az a tudat, hogy az őrök akár agyon is verhetnek, növelte eddigi félelmemet. Végre kinyílt a cellánk ajtaja. Dühödt őrök rohantak be, megragadták az ajtóhoz legközelebb álló rabot és elhurcolták. Hiába dugtuk be a fülünket, a jajgatás az agyunkat, a szívünket, a lelkünket marcangolta. A megkínzott rabot nem hozták vissza. Hogy minél hamarabb átessek az elkerülhetetlen tortúrán, az ajtó közelébe álltam, amely durva zakatolással ismét kicsapódott. A káromkodó őrök megragadtak, és úgy hurcoltak ki, hogy még a lábam sem érte a földet. Az őrök a fürdőbe vittek, amelynek a közepén egy véres pad hevert, és körülötte, illetve a két oldalán három-három őr állt, kezükben hosszú doronggal.
– Feküdj arccal a padra, te büdös bandita! – hangzott a durva parancs. Ráfeküdtem. Az őrök valósággal nekem estek, s a fejemtől a talpamig erős ütéseket mértek rám. Úgy éreztem, mintha úthenger haladna át rajtam. Nem lehetett jajgatás nélkül kibírni. Amikor éreztem, hogy tovább már nem bírom elviselni az ütéseket, leugrottam a padról.
– Vissza, te rohadék! – ordították majdnem egyszerre. Visszafeküdtem. Kíméletlen ütések zápora árasztotta el görcsökben vonagló testemet, s újból leugrottam a kínzópadról. Az ütlegelést most már lent a földön folytatták. Igyekeztem karjaimmal a fejemet védeni, de már alig volt erőm. Az egyik őr addig ütötte a cipőm talpát, amíg az le nem esett a lábamról, s utána a csupasz talpamra mérte ütéseit. Már jajgatni sem tudtam, csak valamilyen hörgés jött ki a torkomon. Karjaimat, lábaimat erős görcsök kínozták, az egész testem remegett. Kínzó hányinger környékezett, s úgy tűnt, az egész helyiség forog velem együtt. Egy adott pillanatban úgy éreztem, hogy egy hatalmas űrbe zuhanok. Az őrök eltorzult arcvonásait mind elmosódottabban láttam, majd sötét árnyék borult rám s a kis helyiségre. Egy vödör vízzel öntöttek le... az hozott vissza a kegyetlen valóságba. Újból érzékelni kezdtem a vizes-véres falakat, megjelentek az őrök torz alakjai is, és fokozatosan megelevenedett körülöttem a környezet. Kínzóim, megelégedve a verés mennyiségével, azt parancsolták, hogy álljak fel. Megpróbáltam feltápászkodni, de a görcsök annyira rángatták az egész testem, de főleg a lábaimat, hogy nem bírtam felemelkedni. Miután látták, hogy képtelen vagyok a magam erejéből felállni és elindulni, kezembe nyomták a cipőmet, és karjaimnál fogva kihurcoltak a fürdőből, el egészen a lépcsőkig. Ott letettek és azt mondták, menjek fel a cellámba, amelyik a negyedik emeleten volt. Próbáltam talpra állni, de nem tudtam; a sok ütéstől teljesen bedagadt, több helyen kihasadt és folyt belőle a vér. Megtépázott ruhámról cafatokban fityegtek a rongydarabok, amelyekből mocskos, szürke lé csurdogált, összevegyülve sebeimből áradó vérrel és verejtékkel. Szívem az agyamban lüktetett, és kegyetlenül fáztam. Annyira, hogy reszkettem belé. Összeszorítottam véres ajkamat, s megfeszítve minden erőm, elindultam fel a lépcsőn, négykézláb. Segíts, jóságos Atyám! – fohászkodtam magamban. Minden egyes lépcsőfok megmászása hatalmas erőfeszítésembe került, így nagyon lassan haladtam felfelé...
***********
Fülöp Sándor
Verős ébresztő
Szamosújvárt (Az 1958-i börtönlázadás megtorlása)
Quanga-varanga-quanga-varanga… Éled a börtön, szaggató hangra. Vége az alvó égi világnak. Pokolra ébren új kínok várnak:
Mundéros ördög, szadista őrök verik a gongot, verik a foglyot, verik a testet, őrlik a lelket.
Quanga-varanga-quanga-varanga. Éled a börtön szaggató hangra. Vége az égi alvó világnak. Pokolra ébren új kínok várnak…
1958 nyarán
(A szamosújvári börtönben született veréseket a szerző szappanlapra írta, dróttűvel karcolta fel. Megjelent az Elindultam Kolozsvárról, megérkeztem Clujra c. kötetben.) Hargita Népe (Csíkszereda)
Hatvan éve robbant ki a 20. század európai történelmének legpozitívabb megítélésű eseménye: az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc. A budapesti történések kivívták a világ közvéleményének elismerését, a megtorló intézkedések az áldozatokkal való együttérzést váltottak ki. Mindenhol szolidarizáltak a magyarországi történésekkel, az utódállamok magyarsága nem maradt ki sem az eufóriából, sem a retorzióból. Összeállításunkban Szilágyi Árpád Áldozat 1956 című, a Pallas–Akadémia Könyvkiadónál a napokban megjelent kötetéből vett részlet a megtorlás mértékéről.
A visszaemlékezés először 1996-ban angol nyelven (The Victime) jelent meg az Egyesült Államokban, miután első helyezettje és nagy sikere lett az évi Nemzetközi Irodalmi Pályázat 1956-os témakörének. Szilágyi Árpádot 1957-ben húsz év kényszermunkára ítélték hazaárulásért – lényegében egy levélért. Bűne valójában az volt, hogy kolozsvári egyetemistaként nyíltan szolidarizált az 1956-os magyar forradalommal. 1961-ben rendszerellenes tevékenységgel vádolták meg mint a gyergyói Fekete Kéz nevű „szervezet erkölcsi felelősét” és újra elítélték – ez alkalommal egy kézzel írt, évekkel azelőtti plakátért. Politikai fogolyként megjárta Románia legkegyetlenebb börtöneit… a kínzások miatt nemegyszer állt a halál küszöbén. Ma ő a Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szövetségének elnöke, aki tisztségét nagy felelősségtudattal, töretlen közösségi hűséggel tölti be, és ez így természetes a számára: ifjúkorától áldozatos következetességgel vállalta magyarságát és római katolikus hitét.
…
Az idő nagyon lassan telt, de csak elérkeztünk ahhoz a dátumhoz, amely híressé vált a szamosújvári börtön történetében: 1958. július 14-hez. Szép, napsütéses reggel volt. A börtönépület fedelének kupáscserepein a galambok ugyanúgy turbékoltak és ugyanúgy járták násztáncukat, mint eddig. A nap ugyanúgy kezdődött a börtönben, mint máskor, csupán a központi fűtés vezetékein a rabok által leadott Morse-jelek sokasága tűnt kissé szokatlannak.
Úgy tíz óra tájt különös morajlás rázta meg az egész börtönt. Eleinte gyengén hallatszott, de fokozatosan erősödött, mígnem tisztán kivehetővé vált egy lázadó tömeg vad ordítása. Lázadás tört ki a börtönben. Nagyon megrendítőnek és rémisztőnek tűnt a mintegy tízezernyi rab elszabadult, vad kiabálása, ordítása. A lázadás általános oka a börtönőrök brutális bánásmódja és a mind elviselhetetlenebbé váló börtönviszonyok. A lázadás kiváltó oka pedig az a körülmény volt, hogy a börtön egyik nagy cellájában – ahová több mint száz ember volt bezsúfolva – a vécét befalazták, és helyette csebreket tettek be, arra kényszerítve a rabokat, hogy azokat használva elégítsék ki fiziológiai szükségleteiket. A rabok hangot adtak elégedetlenségüknek, amiért az őrök az egyik rabot csúnyán elverték. Erre a cella rabjai egy emberként álltak ki jogtalanul megvert társuk mellett. A tiltakozás és elégedetlenség híre a Morse-jelek és néma ábécé segítségével gyorsan elterjedt az egész börtönben. A rabok most már más természetű sérelmeiket is kifejezték hangos kiabálással és ordítozással. Délelőtt tizenegy óra körül megszólalt a börtön szirénája, túlsüvítve a rabok haragos kiabálását. A fellázadt emberek ledobálták az ablakokra szerelt faredőnyöket. A sziréna közben egyfolytában szólt, de a tízezer rab vad lármája mind félelmetesebben hullámzott át az egész börtönön, túlharsogva néha a sziréna ijesztő zúgását. Egy adott pillanatban megjelent az udvaron Goiciu, a börtön igazgatója, akit a rabok szidalmazni kezdtek. „Le Goiciuval! Le a gyilkossal!” – kiabálták a felbőszült rabok, akik ugyan a cellájukban voltak, mert kitörésre nem volt lehetőségük, de lázadásuk mind erőteljesebbé és félelmetesebbé vált.
A mi cellánkban a sziréna hallatára mindenki a földre vetette magát, kivéve Nagy Jóskát, aki most nem volt szívbajos, nekirohant az ablaknak, hogy ledobja a redőnyöket. Pop Nicolae és Falk Hans alig tudták az erőszakoskodó fiatalembert eltávolítani az ablaktól. Munteanu, egy negyven körüli rabtársunk is azon a véleményen volt, hogy szolidaritást kell vállalni a többi rabbal, és a redőnyöket le kell dobálni az ablakokról. Mivel a vélemények ebben a kérdésben megoszlottak, az ügyet szavazás alá bocsátották; a többség úgy döntött, hogy nem kell azokat eltávolítani. Pop és Falk elmondta, hogy a szovjet börtönökben szerzett tapasztalataik alapján biztosra vehető, hogy a rabok nem fognak semmit elérni ezzel az akciójukkal. Közben járművek zúgása és szirénázása hallatszott. Erősítést hoztak Kolozsvárról. Állig felfegyverzett katonák ugráltak le a gépkocsikról, akik körbevették az egész börtönt. A rabok félelmetes kiáltozásai, mint a vihartól felkorbácsolt tenger vad morajlása, ismétlődő hullámokban zúgott át a cellákon. Mindenki a földre hasalva feküdt. A cement hidege nem űzte el a szívemben és tudatomban támadt félelem lázát. Próbáltam megnyugtatni magam, hiszen cellánk rabjai nem csatlakoztak a felkeléshez; a józan ész kerekedett felül, és megőrizte cellánk rendjét. A szirénázás is végre megszűnt. Vezényszavak hallatszottak, majd sietős léptek zaja szűrődött be a folyosókról. Az újonnan érkezett katonaság megszállta a börtönt. Később egy magas rangú tiszt érkezett a börtön udvarára, és próbálta a fellázadt rabokat csillapítani, amire azok még hangosabban kiabálták követeléseiket: „Le Goiciuval!”, „Adjatok több kenyeret!”, „Emberibb körülményeket, jobb bánásmódot!” Újabb vezényszó hallatszott, majd gépfegyver ropogása rázta meg a börtön levegőjét. A sziréna ismét megszólalt, amibe most már a rabok kétségbeesett kiáltozása vegyült, majd újból elhallgatott, s kis idő múlva a fegyverropogás is elült. Jajgatások és segélykiáltások hallatszottak. A védtelen rabok közé lőttek, sokan közülük meghaltak, mások súlyosan megsebesültek. Vihar utáni csend telepedett a börtönre, amit most már csak a végső tusájukban vergődő és haldokló rabok jajgatása és hörgése tört meg. A kiáltozás teljesen elhalt, és cellánk rabjai az ablakhoz tolultak. – Ni, ott a gépfegyver! – mondták ijedten. Miután mindenki megnézte a gyilkos fegyvert és utána ismét a padlóra feküdt, én is az ablakhoz siettem. Éppen vissza akartam menni a helyemre, amikor hirtelen kivágódott a cella kis ajtaja és rám kiabált az őr: – Mi van veled, te egyetemista, talán meguntad az életed?!
Megijedtem, de reméltem, hogy ennyivel megúszom. Közben az ajtók vad nyitogatása és az őrök ordítozása hallatszott. (...)
– Milyen szerencse, hogy mi nem dobtuk le a redőnyöket – jegyezte meg valaki közülünk. Az ajtók hangos zakatolása és az őrök dühös kiáltozása összevegyült a rabok jajgatásaival, s a zaj félelmetesen közeledett cellánkhoz. Egyszer csak nagy robajjal kicsapódott az ajtó, s betódult rajta hat fegyveres katona, élükön Tudoránnal, a börtön alparancsnokával, akinek a kezében egy szétvert asztal vaskos lába volt, amelyről csepegett a vér.
– Ki dobta le a redőnyt? – kérdezte dühösen Tudoran.
– Alázatosan jelentem, mi nem dobtuk le a redőnyöket – szólalt meg Pop, a cellafelelős.
– Melyik közületek az egyetemista? – ordította Tudoran, és szemei szikráztak a gyűlölettől.
– Én vagyok – feleltem és felálltam.
– Takarodj ki a cellából, te büdös bandita, mert rögtön szétzúzom a fejed!! – ordította az alparancsnok, és rám sózott egyet a véres asztallábbal. Az egyik fegyveres katona megfogta a karomat és valósággal kilódított a folyosóra.
– Le a földszintre! – kiáltotta utánam Tudoran.
Próbáltam a dühödt katonák és őrök sorai között minél hamarabb a lépcsőhöz érni, miközben azok fegyvereikkel agyba-főbe ütlegeltek. Sok ütést kaptam, fejemből és karjaimból ömlött a vér. Egy tagbaszakadt őrmester megragadta a karomat és levezetett a lépcsőn – talán azzal a szándékkal, hogy megmentsen a további ütlegeléstől. Leértünk az első emeletre, ahol a börtön segédorvosa mészárosi szakértelemmel darabolta, aprította a kezébe került rabokat. Amikor megpillantott, villámokat szórt gyilkos tekintete, s így ordított az őrmesterre: – Hagyd csak nekem azt a büdös banditát! Valósággal kiráncigált az őrmester kezéből, és elkezdett ütni agyba-főbe a kezében tartott vasdoronggal. Ömlött ismét a vér a fejemből, a karjaimból és a lábamból, megtépázott ruhám cafatokban lógott rajtam, de a kommunizmus e hősies védelmezője csak akkor hagyta abba a verést, amikor beleunt, s akkor mocskos, véres csizmájával akkorát rúgott belém, hogy félájultan összecsuklottam. Egy őr megragadta a lábamat, s úgy húzott le a lépcsőn – már annyi erőm sem volt, hogy a fejemet feltartsam, hogy ne verjem bele minden lépcsőfokba. Az ájulás környékezett, de eszméletemet nem veszítettem el, s így láthattam, hogy mi történik lent, a földszinten, ahol körülbelül 250-300 összevert rab feküdt a cementen. Testük minden porcikájából csurgott a vér. Voltak olyanok is, akiknek a fogait is mind beverték, másoknak a szemüket ütötték ki vagy a fülüket hasították le. Ennyi vért még nem láttam soha életemben, pedig egy alkalommal voltam a kolozsvári vágóhídon is, de ami itt elém tárult, felülmúlt mindent. Egy halom halálra vert rab, egy óriási vértócsa, a falak is telespriccelve vérrel... A halálukon lévő rabok halálhörgése és az őrök becstelen káromkodása borzalmassá és felejthetetlenné tette ezt a napot, a szörnyű látványt. (...)
Közben megkezdődött a rabok leltározása, összeírása. Mindenkinek felvették a személyi adatait. A rabok szorosan egymáshoz préselve a földön hasaltak, az őrök pedig a rabok hátán tapostak, és aki az összeírásra került, annak a fejét vagy a hátát rugdosták. Az összeírás után a földszinti cellákban helyeztek el mindenkit, s hogy majd a terror véres nyomait eltüntessék, elsősegélynyújtásban részesítették a súlyosan sebesülteket. Sajnos sokaknak nem volt már arra szükségük; sérüléseikbe belehaltak. Egy teljesen üres cellába vittek, ahol még egy ágy sem volt. Az estét és az éjszakát sétálva és felváltva a vécékagylón ülve vagy a falnak támaszkodva töltöttük el. Nem hagyták, hogy leüljünk vagy lefeküdjünk a földre. Az átkínlódott éjszaka után tiszta égboltú vasárnapra „ébredtünk”. Mintha semmi nem történt volna az előző napon, mély csend ülte meg a hatalmas börtönépületet. (...) A pirkadat jelei még nem mutatkoztak, amikor a börtön csendjét szívhasító jajgatások törték meg. E rémítő jajgatásokba az ajtók vad zakatolása, az őrök csúnya káromkodása és a sűrű lépések zaja vegyült. Ijedten figyeltünk minden zajra. A jajgatások nagy hangerővel törtek fel, majd egyre halkultak, míg végül teljesen elültek. Világossá vált, hogy megkezdődtek az újbóli verések, hogy elérkezett az igazi leszámolás ideje. Mindannyiunkat gyötrő félelem fogott el. A zaj mind közelebbről hallatszott... Idegeink pattanásig feszültek; tudtuk, hogy mindegyikünkre sor kerül. (...) Újabb ajtózörgetés, újabb lépések és újabb kétségbeesett jajgatások. A szívem a torkomban dobogott. Szombaton kapott sebeim még be sem száradtak, hasam tompán fájt a kemény rúgástól, s íme, újabb kínzások előtt állok. A teljes kiszolgáltatottság, az a tudat, hogy az őrök akár agyon is verhetnek, növelte eddigi félelmemet. Végre kinyílt a cellánk ajtaja. Dühödt őrök rohantak be, megragadták az ajtóhoz legközelebb álló rabot és elhurcolták. Hiába dugtuk be a fülünket, a jajgatás az agyunkat, a szívünket, a lelkünket marcangolta. A megkínzott rabot nem hozták vissza. Hogy minél hamarabb átessek az elkerülhetetlen tortúrán, az ajtó közelébe álltam, amely durva zakatolással ismét kicsapódott. A káromkodó őrök megragadtak, és úgy hurcoltak ki, hogy még a lábam sem érte a földet. Az őrök a fürdőbe vittek, amelynek a közepén egy véres pad hevert, és körülötte, illetve a két oldalán három-három őr állt, kezükben hosszú doronggal.
– Feküdj arccal a padra, te büdös bandita! – hangzott a durva parancs. Ráfeküdtem. Az őrök valósággal nekem estek, s a fejemtől a talpamig erős ütéseket mértek rám. Úgy éreztem, mintha úthenger haladna át rajtam. Nem lehetett jajgatás nélkül kibírni. Amikor éreztem, hogy tovább már nem bírom elviselni az ütéseket, leugrottam a padról.
– Vissza, te rohadék! – ordították majdnem egyszerre. Visszafeküdtem. Kíméletlen ütések zápora árasztotta el görcsökben vonagló testemet, s újból leugrottam a kínzópadról. Az ütlegelést most már lent a földön folytatták. Igyekeztem karjaimmal a fejemet védeni, de már alig volt erőm. Az egyik őr addig ütötte a cipőm talpát, amíg az le nem esett a lábamról, s utána a csupasz talpamra mérte ütéseit. Már jajgatni sem tudtam, csak valamilyen hörgés jött ki a torkomon. Karjaimat, lábaimat erős görcsök kínozták, az egész testem remegett. Kínzó hányinger környékezett, s úgy tűnt, az egész helyiség forog velem együtt. Egy adott pillanatban úgy éreztem, hogy egy hatalmas űrbe zuhanok. Az őrök eltorzult arcvonásait mind elmosódottabban láttam, majd sötét árnyék borult rám s a kis helyiségre. Egy vödör vízzel öntöttek le... az hozott vissza a kegyetlen valóságba. Újból érzékelni kezdtem a vizes-véres falakat, megjelentek az őrök torz alakjai is, és fokozatosan megelevenedett körülöttem a környezet. Kínzóim, megelégedve a verés mennyiségével, azt parancsolták, hogy álljak fel. Megpróbáltam feltápászkodni, de a görcsök annyira rángatták az egész testem, de főleg a lábaimat, hogy nem bírtam felemelkedni. Miután látták, hogy képtelen vagyok a magam erejéből felállni és elindulni, kezembe nyomták a cipőmet, és karjaimnál fogva kihurcoltak a fürdőből, el egészen a lépcsőkig. Ott letettek és azt mondták, menjek fel a cellámba, amelyik a negyedik emeleten volt. Próbáltam talpra állni, de nem tudtam; a sok ütéstől teljesen bedagadt, több helyen kihasadt és folyt belőle a vér. Megtépázott ruhámról cafatokban fityegtek a rongydarabok, amelyekből mocskos, szürke lé csurdogált, összevegyülve sebeimből áradó vérrel és verejtékkel. Szívem az agyamban lüktetett, és kegyetlenül fáztam. Annyira, hogy reszkettem belé. Összeszorítottam véres ajkamat, s megfeszítve minden erőm, elindultam fel a lépcsőn, négykézláb. Segíts, jóságos Atyám! – fohászkodtam magamban. Minden egyes lépcsőfok megmászása hatalmas erőfeszítésembe került, így nagyon lassan haladtam felfelé...
***********
Fülöp Sándor
Verős ébresztő
Szamosújvárt (Az 1958-i börtönlázadás megtorlása)
Quanga-varanga-quanga-varanga… Éled a börtön, szaggató hangra. Vége az alvó égi világnak. Pokolra ébren új kínok várnak:
Mundéros ördög, szadista őrök verik a gongot, verik a foglyot, verik a testet, őrlik a lelket.
Quanga-varanga-quanga-varanga. Éled a börtön szaggató hangra. Vége az égi alvó világnak. Pokolra ébren új kínok várnak…
1958 nyarán
(A szamosújvári börtönben született veréseket a szerző szappanlapra írta, dróttűvel karcolta fel. Megjelent az Elindultam Kolozsvárról, megérkeztem Clujra c. kötetben.) Hargita Népe (Csíkszereda)
2016. október 20.
„A családba fogadtuk a püspök urat”
Fiatalember volt, amikor elkezdte a gyűjtőmunkát és meglett férfi, amire elkészült A Hegy című öt és fél órás, rendhagyó, képes-hangos, egyedülálló monográfia Márton Áron püspök életéről. Nagy Zoltán székelyudvarhelyi mérnök, hitoktató több mint két évtizedet szentelt a gazdag és példás életút kutatásának, feltérképezésének. Értékes munkáját Orbán Balázs-díjjal ismerték el. A díjazottat Lázár Emese kérdezte.
– Sok ezer kilométer Székelyudvarhelytől Rómáig, megszámlálhatatlan találkozás, képes és írott dokumentumok százai – Márton Áron püspök életútjának stációit kitartóan, 23 éven át önzetlenül, minden anyagi támogatás nélkül és jutalmat nem várva kutatta. A Hegy – Mozaikképek Márton Áron életéről – ezt írja ezen a DVD-n, amelynek borítóján Márton Áron közismert fotója van, háttérben az Egyeskő. Miért éppen Márton Áron? Mi késztette az életút felkutatására és pontosan mikor és miként kezdődött ez a szinte mesébe illő történet?
– 1990-ben, amikor az első évfolyam indult, beiratkoztam Kolozsváron a teológiára, de ezzel párhuzamosan végeztem a mérnökit is. Amikor a mérnöki diplomámat megszereztem, 1993-ban hazajöttem Székelyudvarhelyre. Akkoriban itt volt Mihály József káplán, aki most jobbágytelki plébános. Tulajdonképpen ketten határoztuk el, hogy végig kellene járjuk azokat a helyeket, ahol a püspök úr járt-kelt, élt, és próbáljunk meg összegyűjteni minél több hanganyagot, fényképet, szólaltassuk meg azokat, akik ismerték őt személyesen. Igazából hittanórára akartunk egy félórás tananyagot összeállítani. Hozzátartozik még, hogy 1980-ban, amikor Márton Áron meghalt dr. Jakubinyi György érsek úr, aki akkor teológiai tanár volt, írt egy összefoglalót az ő életéről. Annak a kis írásnak, ami akkor nem jelenhetett meg, az volt a címe: A Hegy. Megkaptuk ezt a három és fél oldalas szöveget, és tulajdonképpen ezt szerettük volna „felöltöztetni” képpel, hanggal. Ez lett a gondolatmenet gerince, ezt követtük, bővítettük. Akkor, 1993-ban még nem gondoltam, hogy egy ilyen véget nem érő kutatómunka lesz belőle.
– Hol kezdték el a kutatást, mi volt az első állomás?
– Csíkszentdomokoson, a szülőfaluban, rokonokkal, ismerősökkel beszélgettünk, aztán a többi állomás már jött úgymond magától, mert az emberek kézről kézre adtak, tanácsolták, hogy ide menjünk, oda menjünk. Nem voltak ezek az utak megtervezve, mentünk, ahová mondták, ahová gondoltuk, hogy menni kell. Vittük magunkkal a kazettás magnót, a diafilmes fényképezőgépemet, akkoriban ezek az eszközeink voltak.
– A két évtized alatt nemcsak ezek az eszközök tűntek el, de sokan elmentek a filmben szereplő tanúk közül is…
– Igen, például Márton Áron húga, Anna néni, aki akkor 92 éves volt, már beteg volt, forgatták az ágyban, de beszélni még tudott. Vagy Gyulafehérváron találkozhattunk Erőss Lajos kanonokkal, aki nagyon bizalmas embere volt a püspök úrnak. Magatehetetlen volt már ő is, fel kellett öltöztessék, de szellemileg ép volt. Beültették a székbe, mesélt nekünk. Végül is a kész anyagban 47 személy szólal meg.
– Márton Áron életútját alaposan, szó szerint is mérnöki pontossággal, stációtól stációig haladva feltérképezte. Van olyan szakasza a püspök életének, ami még hiányos, úgymond fehér folt?
– Van, főként a gyermek- és ifjúkor, abból a korszakból nincsenek fényképes dokumentumok. Mesélt Anna néni, a húga. De nagyon értékesek azok a kis feljegyzések, amikről a pár hónapja elhunyt Kacsó Júlia szerzetes, szociális testvér beszél. Ő volt az, aki az utolsó időkben gondozta, ápolta, tolókocsiban sétáltatta a püspök urat. Amikor nagyon ritkán megszólalt, beszélt, Júlia testvér azokat mind leírta, stilizálatlanul – ezekről a feljegyzésekről mesél a filmben.
– Legenda és valóság – hogyan tudta ezeket a valós és nem valós történeteket szétválasztani?
– Voltak ismétlődő történetek és voltak olyanok, amelyek nem fedték a valóságot. Utánanéztem mindegyiknek, ami mese volt, azt kihagytam, de mindig vigyáztam arra, senkit ne bántsak meg. Például a néhai székelyudvarhelyi fotográfus, Sztojka Feri bácsi által elmondottak esetében is egyensúlyozni kellett. Ő elmesélte szépen a ’49-es eseményeket, amikor a püspök úr fehér lovon bevonult, aztán átszöktették autóval Udvarhelyre, onnan haza. Feri bácsi erre úgy emlékezett, hogy egyedül ő volt ott, de egy idős paptól tudom, s egyszer Feri bácsi is beismerte, hogy ketten voltak a testvérével, Sztojka Károllyal. Feri bácsi a kocsijával vitte az egyik főpapot, Karcsi bácsi a püspök urat. A Feri bácsi visszaemlékezését benne hagytam a filmben, de hozzátettem az igazság kedvéért, hogy utolsó percben döntöttek úgy, hogy a hatóságokat megtévesztve, két autóval menekítik a püspököt. Úgy vágtam össze az anyagot, hogy senkit ne sértsek meg, senki ne maradjon ki, de az elmondottak hitelesek legyenek. Így, nagyon szűkre szabva is 5 és fél óra lett az anyag. Kérdezte is egy filmes: ki fogja ezt megnézni?
– Erre mit válaszolt?
– Virt Laci (Virt László szociológus, a Nyitott szívvel. Márton Áron erdélyi püspök élete és eszméi című monográfia szerzője – szerk. megj.), akit személyesen ismerek, mesélte, hogy neki szintén feltették a kérdést: a vaskos könyvét ki fogja elolvasni? Ő azt válaszolta: nem képregény-olvasóknak írtam. Az én válaszom ezzel egybevág.
– Ketten indultak el az úton, de végül egyedül járta és megy tovább rajta.
– Mihály József atyával tartjuk a kapcsolatot, Jobbágytelkén be is mutattuk a filmet, de ő már nem vesz részt a kutatásban, egyedül végzem.
– És a gyűjtőmunka csak egy része a feladatnak, hiszen a hatalmas mennyiségű kép- és hanganyagot is egyedül rendszerezte, a vágómunkától a feliratozásig minden technikai feladat is az Ön munkája. Napi nyolc órát dolgozik a gyárban, hitoktató az iskolában, családja van, gyermeke – két embernek is sok lenne ez. Hogyan tudott időt szakítani, ahogy kislánya mondta, „mártonozásra” és a családjára is?
– Igen, a technikát is én csináltam. Több mint 3000 fényképet használtam fel a filmben, ezeket mind ki kellett tisztítani, digitalizálni, a recsegő-ropogó hanganyagokat szintén. Hogy mennyit dolgoztam? Sokat… Általában este 10 óra után ültem a géphez, amikor a kislányom lefeküdt. A 23 év alatt kevés nap volt, amikor 2-3 órát ne foglalkoztam volna ezzel, de a februári kiadás előtti (Márton Áron püspökké szentelésének 77. évfordulóján mutatták be a filmet – szerk. megj.) félévben hétvégenként 10-12 órát is. Próbáltam megfuttatni, biztos, hogy több ezer óra van benne. A családomnak nagyon sokat köszönhetek, türelmesen segítették a munkámat. Most azzal próbálom meghálálni, hogy ahová lehet vinni és ők megtehetik, elviszem magammal a bemutatókra. Velem voltak az október 17-i díjátadón is.
– Önt hallgatva, óhatatlanul is eszembe jut Márton Áron jelmondata: Non recuso laborem – Nem futamodom meg a munkától. Ön sem tette, holott nem kis fába vágta a fejszét. Volt olyan pillanat, amikor úgy érezte, nemcsak az élők, de maga a püspök úr, Márton Áron is segíti a munkáját, úgymond jelképesen fogja a kezét?
– Közel négy éve Budapestre kerültem a szívklinikára, ahol megműtöttek, aortát és szívbillentyűt cseréltek. Akkor egyből Márton Áronra gondoltam, és arra, ha az égiek akarata, hogy ne fejezzem be a munkát, akkor elfogadom. De aztán nem így történt, meggyógyultam, sőt, a kórházban is már tudtam dolgozni az anyaggal, akkor készítettem a felirat egy részét, és még filmbemutatót is tartottam. Nincs nap, amikor Márton Áron ne lenne velünk. Ahogy a feleségem megfogalmazta: a családba fogadtuk a püspök urat. Családtag lett. Az őt ábrázoló festmény, amit ajándékba kaptam, a kislányom kérésére, a szobájában van, az ágyával szemben, a falon. Este mindig elmondjuk a Márton Áron-imát, úgy érzem, hogy velünk lakik, velünk él.
– Jól érzem, hogy még mindig épül, magasodik a Hegy? Ez egy soha véget nem érő misszió?
– Nem szűnt meg a munka, nem lehet és nem is tudom, nem akarom még befejezni. Folyamatosan jönnek az emberek, hoznak fényképeket, történeteket. A filmbemutatókon sokszor odajön valaki hozzám, ezzel, azzal. Sok helyen megfordultunk már. Legutóbb Petrozsényban is így történt. De így jutott el hozzám a sepsiszentgyörgyi bemutatón egy régi papfelszentelési beszéd hanganyaga is. Hozzáteszem, hogy azóta bővült az anyag, hiszen kaptam újabb dokumentumokat. Készen van, megvágva, feliratozva, szerkesztve, de hogy ebből egy bővített kiadás lesz-e vagy egy negyedik DVD, egyelőre nem tudom. A csíkszentdomokosi múzeum igazgatója, Lázár Csilla javasolta, jelenjen meg az anyag nyomtatásban is – remélem, hamarosan az is megjelenik. Könyv lesz vagy füzetecske, még nem tudom.
– Az egyedülálló monográfia elkészült. Pénzbeli fizetség nem járt érte, de gondolom, erkölcsi elégtétel, jutalom a sok-sok találkozás, és méltó elismerés az Orbán Balázs-díj. Jól van ez így?
– Virt László írta méltatásában: soha nem kapott semmit, csak egy szívbillentyűt. Misszió ez, igen, de bárhová mentem bemutatni a filmet, és talán több mint száz helyen voltam már, soha nem kértem pénzt, sem benzinre, sem egyébre. Ha az utamat kifizették, megköszöntem, hálás voltam. Az egyházi áldást a munkámra és érte megkaptam. Az Orbán Balázs-díjra nem számítottam, de meglepett és nagyon jólesett a kitüntetés.
– Fiatalemberként kezdte a munkát, amit immár érett emberként folytat. Mi az a püspöki üzenet, ami a sajátja lett munkája során?
– A püspök úr is folyamatosan dolgozott, soha nem hagyta abba, még ha kilátástalan volt is a helyzet. Van egy mondat, egy pap bácsitól hallottam, és nagyon megfogott: a tiszteletből való félelem. Ez igaz mindenkire, aki Márton Áronnal találkozott. Ezt éreztem mindvégig én is. Személyesen nem találkozhattam vele, de az évek alatt az ő személyének a bűvkörébe kerültem, és ebből nem lehet már kibújni. A film minden másodpercét ismerem, mégis megtörtént már többször, hogy a bemutatón, a meghatódott embereket látva, elsírtam magam. A munkát mindig úgy kezdem, hogy elimádkozok egy rózsafüzér tizedet a püspök úrért, a célért. Ebben a munkában nagyon sok ima van. Úgy érzem, hogy az eltelt két évtized alatt Márton Áron püspök úr az életem része lett. Mi az ő üzenete számomra? Az utolsó csíkszeredai bérmáláskor, 1975-ben mondta: „A keresztény ember két világ polgára. Igazi hazája az égben van, de oda az út a földön át vezet.” Ezt vallom én is: az ember talpa a földön legyen, de ne felejtse el, hogy ez nem minden… Hargita Népe (Csíkszereda)
Fiatalember volt, amikor elkezdte a gyűjtőmunkát és meglett férfi, amire elkészült A Hegy című öt és fél órás, rendhagyó, képes-hangos, egyedülálló monográfia Márton Áron püspök életéről. Nagy Zoltán székelyudvarhelyi mérnök, hitoktató több mint két évtizedet szentelt a gazdag és példás életút kutatásának, feltérképezésének. Értékes munkáját Orbán Balázs-díjjal ismerték el. A díjazottat Lázár Emese kérdezte.
– Sok ezer kilométer Székelyudvarhelytől Rómáig, megszámlálhatatlan találkozás, képes és írott dokumentumok százai – Márton Áron püspök életútjának stációit kitartóan, 23 éven át önzetlenül, minden anyagi támogatás nélkül és jutalmat nem várva kutatta. A Hegy – Mozaikképek Márton Áron életéről – ezt írja ezen a DVD-n, amelynek borítóján Márton Áron közismert fotója van, háttérben az Egyeskő. Miért éppen Márton Áron? Mi késztette az életút felkutatására és pontosan mikor és miként kezdődött ez a szinte mesébe illő történet?
– 1990-ben, amikor az első évfolyam indult, beiratkoztam Kolozsváron a teológiára, de ezzel párhuzamosan végeztem a mérnökit is. Amikor a mérnöki diplomámat megszereztem, 1993-ban hazajöttem Székelyudvarhelyre. Akkoriban itt volt Mihály József káplán, aki most jobbágytelki plébános. Tulajdonképpen ketten határoztuk el, hogy végig kellene járjuk azokat a helyeket, ahol a püspök úr járt-kelt, élt, és próbáljunk meg összegyűjteni minél több hanganyagot, fényképet, szólaltassuk meg azokat, akik ismerték őt személyesen. Igazából hittanórára akartunk egy félórás tananyagot összeállítani. Hozzátartozik még, hogy 1980-ban, amikor Márton Áron meghalt dr. Jakubinyi György érsek úr, aki akkor teológiai tanár volt, írt egy összefoglalót az ő életéről. Annak a kis írásnak, ami akkor nem jelenhetett meg, az volt a címe: A Hegy. Megkaptuk ezt a három és fél oldalas szöveget, és tulajdonképpen ezt szerettük volna „felöltöztetni” képpel, hanggal. Ez lett a gondolatmenet gerince, ezt követtük, bővítettük. Akkor, 1993-ban még nem gondoltam, hogy egy ilyen véget nem érő kutatómunka lesz belőle.
– Hol kezdték el a kutatást, mi volt az első állomás?
– Csíkszentdomokoson, a szülőfaluban, rokonokkal, ismerősökkel beszélgettünk, aztán a többi állomás már jött úgymond magától, mert az emberek kézről kézre adtak, tanácsolták, hogy ide menjünk, oda menjünk. Nem voltak ezek az utak megtervezve, mentünk, ahová mondták, ahová gondoltuk, hogy menni kell. Vittük magunkkal a kazettás magnót, a diafilmes fényképezőgépemet, akkoriban ezek az eszközeink voltak.
– A két évtized alatt nemcsak ezek az eszközök tűntek el, de sokan elmentek a filmben szereplő tanúk közül is…
– Igen, például Márton Áron húga, Anna néni, aki akkor 92 éves volt, már beteg volt, forgatták az ágyban, de beszélni még tudott. Vagy Gyulafehérváron találkozhattunk Erőss Lajos kanonokkal, aki nagyon bizalmas embere volt a püspök úrnak. Magatehetetlen volt már ő is, fel kellett öltöztessék, de szellemileg ép volt. Beültették a székbe, mesélt nekünk. Végül is a kész anyagban 47 személy szólal meg.
– Márton Áron életútját alaposan, szó szerint is mérnöki pontossággal, stációtól stációig haladva feltérképezte. Van olyan szakasza a püspök életének, ami még hiányos, úgymond fehér folt?
– Van, főként a gyermek- és ifjúkor, abból a korszakból nincsenek fényképes dokumentumok. Mesélt Anna néni, a húga. De nagyon értékesek azok a kis feljegyzések, amikről a pár hónapja elhunyt Kacsó Júlia szerzetes, szociális testvér beszél. Ő volt az, aki az utolsó időkben gondozta, ápolta, tolókocsiban sétáltatta a püspök urat. Amikor nagyon ritkán megszólalt, beszélt, Júlia testvér azokat mind leírta, stilizálatlanul – ezekről a feljegyzésekről mesél a filmben.
– Legenda és valóság – hogyan tudta ezeket a valós és nem valós történeteket szétválasztani?
– Voltak ismétlődő történetek és voltak olyanok, amelyek nem fedték a valóságot. Utánanéztem mindegyiknek, ami mese volt, azt kihagytam, de mindig vigyáztam arra, senkit ne bántsak meg. Például a néhai székelyudvarhelyi fotográfus, Sztojka Feri bácsi által elmondottak esetében is egyensúlyozni kellett. Ő elmesélte szépen a ’49-es eseményeket, amikor a püspök úr fehér lovon bevonult, aztán átszöktették autóval Udvarhelyre, onnan haza. Feri bácsi erre úgy emlékezett, hogy egyedül ő volt ott, de egy idős paptól tudom, s egyszer Feri bácsi is beismerte, hogy ketten voltak a testvérével, Sztojka Károllyal. Feri bácsi a kocsijával vitte az egyik főpapot, Karcsi bácsi a püspök urat. A Feri bácsi visszaemlékezését benne hagytam a filmben, de hozzátettem az igazság kedvéért, hogy utolsó percben döntöttek úgy, hogy a hatóságokat megtévesztve, két autóval menekítik a püspököt. Úgy vágtam össze az anyagot, hogy senkit ne sértsek meg, senki ne maradjon ki, de az elmondottak hitelesek legyenek. Így, nagyon szűkre szabva is 5 és fél óra lett az anyag. Kérdezte is egy filmes: ki fogja ezt megnézni?
– Erre mit válaszolt?
– Virt Laci (Virt László szociológus, a Nyitott szívvel. Márton Áron erdélyi püspök élete és eszméi című monográfia szerzője – szerk. megj.), akit személyesen ismerek, mesélte, hogy neki szintén feltették a kérdést: a vaskos könyvét ki fogja elolvasni? Ő azt válaszolta: nem képregény-olvasóknak írtam. Az én válaszom ezzel egybevág.
– Ketten indultak el az úton, de végül egyedül járta és megy tovább rajta.
– Mihály József atyával tartjuk a kapcsolatot, Jobbágytelkén be is mutattuk a filmet, de ő már nem vesz részt a kutatásban, egyedül végzem.
– És a gyűjtőmunka csak egy része a feladatnak, hiszen a hatalmas mennyiségű kép- és hanganyagot is egyedül rendszerezte, a vágómunkától a feliratozásig minden technikai feladat is az Ön munkája. Napi nyolc órát dolgozik a gyárban, hitoktató az iskolában, családja van, gyermeke – két embernek is sok lenne ez. Hogyan tudott időt szakítani, ahogy kislánya mondta, „mártonozásra” és a családjára is?
– Igen, a technikát is én csináltam. Több mint 3000 fényképet használtam fel a filmben, ezeket mind ki kellett tisztítani, digitalizálni, a recsegő-ropogó hanganyagokat szintén. Hogy mennyit dolgoztam? Sokat… Általában este 10 óra után ültem a géphez, amikor a kislányom lefeküdt. A 23 év alatt kevés nap volt, amikor 2-3 órát ne foglalkoztam volna ezzel, de a februári kiadás előtti (Márton Áron püspökké szentelésének 77. évfordulóján mutatták be a filmet – szerk. megj.) félévben hétvégenként 10-12 órát is. Próbáltam megfuttatni, biztos, hogy több ezer óra van benne. A családomnak nagyon sokat köszönhetek, türelmesen segítették a munkámat. Most azzal próbálom meghálálni, hogy ahová lehet vinni és ők megtehetik, elviszem magammal a bemutatókra. Velem voltak az október 17-i díjátadón is.
– Önt hallgatva, óhatatlanul is eszembe jut Márton Áron jelmondata: Non recuso laborem – Nem futamodom meg a munkától. Ön sem tette, holott nem kis fába vágta a fejszét. Volt olyan pillanat, amikor úgy érezte, nemcsak az élők, de maga a püspök úr, Márton Áron is segíti a munkáját, úgymond jelképesen fogja a kezét?
– Közel négy éve Budapestre kerültem a szívklinikára, ahol megműtöttek, aortát és szívbillentyűt cseréltek. Akkor egyből Márton Áronra gondoltam, és arra, ha az égiek akarata, hogy ne fejezzem be a munkát, akkor elfogadom. De aztán nem így történt, meggyógyultam, sőt, a kórházban is már tudtam dolgozni az anyaggal, akkor készítettem a felirat egy részét, és még filmbemutatót is tartottam. Nincs nap, amikor Márton Áron ne lenne velünk. Ahogy a feleségem megfogalmazta: a családba fogadtuk a püspök urat. Családtag lett. Az őt ábrázoló festmény, amit ajándékba kaptam, a kislányom kérésére, a szobájában van, az ágyával szemben, a falon. Este mindig elmondjuk a Márton Áron-imát, úgy érzem, hogy velünk lakik, velünk él.
– Jól érzem, hogy még mindig épül, magasodik a Hegy? Ez egy soha véget nem érő misszió?
– Nem szűnt meg a munka, nem lehet és nem is tudom, nem akarom még befejezni. Folyamatosan jönnek az emberek, hoznak fényképeket, történeteket. A filmbemutatókon sokszor odajön valaki hozzám, ezzel, azzal. Sok helyen megfordultunk már. Legutóbb Petrozsényban is így történt. De így jutott el hozzám a sepsiszentgyörgyi bemutatón egy régi papfelszentelési beszéd hanganyaga is. Hozzáteszem, hogy azóta bővült az anyag, hiszen kaptam újabb dokumentumokat. Készen van, megvágva, feliratozva, szerkesztve, de hogy ebből egy bővített kiadás lesz-e vagy egy negyedik DVD, egyelőre nem tudom. A csíkszentdomokosi múzeum igazgatója, Lázár Csilla javasolta, jelenjen meg az anyag nyomtatásban is – remélem, hamarosan az is megjelenik. Könyv lesz vagy füzetecske, még nem tudom.
– Az egyedülálló monográfia elkészült. Pénzbeli fizetség nem járt érte, de gondolom, erkölcsi elégtétel, jutalom a sok-sok találkozás, és méltó elismerés az Orbán Balázs-díj. Jól van ez így?
– Virt László írta méltatásában: soha nem kapott semmit, csak egy szívbillentyűt. Misszió ez, igen, de bárhová mentem bemutatni a filmet, és talán több mint száz helyen voltam már, soha nem kértem pénzt, sem benzinre, sem egyébre. Ha az utamat kifizették, megköszöntem, hálás voltam. Az egyházi áldást a munkámra és érte megkaptam. Az Orbán Balázs-díjra nem számítottam, de meglepett és nagyon jólesett a kitüntetés.
– Fiatalemberként kezdte a munkát, amit immár érett emberként folytat. Mi az a püspöki üzenet, ami a sajátja lett munkája során?
– A püspök úr is folyamatosan dolgozott, soha nem hagyta abba, még ha kilátástalan volt is a helyzet. Van egy mondat, egy pap bácsitól hallottam, és nagyon megfogott: a tiszteletből való félelem. Ez igaz mindenkire, aki Márton Áronnal találkozott. Ezt éreztem mindvégig én is. Személyesen nem találkozhattam vele, de az évek alatt az ő személyének a bűvkörébe kerültem, és ebből nem lehet már kibújni. A film minden másodpercét ismerem, mégis megtörtént már többször, hogy a bemutatón, a meghatódott embereket látva, elsírtam magam. A munkát mindig úgy kezdem, hogy elimádkozok egy rózsafüzér tizedet a püspök úrért, a célért. Ebben a munkában nagyon sok ima van. Úgy érzem, hogy az eltelt két évtized alatt Márton Áron püspök úr az életem része lett. Mi az ő üzenete számomra? Az utolsó csíkszeredai bérmáláskor, 1975-ben mondta: „A keresztény ember két világ polgára. Igazi hazája az égben van, de oda az út a földön át vezet.” Ezt vallom én is: az ember talpa a földön legyen, de ne felejtse el, hogy ez nem minden… Hargita Népe (Csíkszereda)
2016. október 20.
Nagy István református esperes, a forradalmár prédikátor
Szerda este a Szent László Líceumban szokásos havi találkozójukat tartották a Premontrei Öregdiákok Egyesületének tagjai. Kovács Károly öregdiáktárs tartott előadást forrásmunkák alapján, Nagy István református esperes, a forradalmár prédikátor címmel.
A megjelenteket Vonház Antal egyesületi titkár üdvözölte, Zilahi Bertalan az októberben születés- vagy népnapjukat ünneplőket köszöntötte, míg Miklós Mihály Szabó Lőrinc Lóci óriás lesz című költeményét olvasta fel. Ezúttal Kovács Károly öregdiáktárs tartott előadást forrásmunkák alapján, Nagy István református esperes, a forradalmár prédikátor címmel.
Többek közt elhangzott: Komádiban született 1807. október 30-án, lelkész családból. Iskoláit a Debreceni Református Kollégiumban végezte, ahol jeles professzorok oktatták. Kisebb kitérők után rendes lelkészi állást nyert Kisszántón, az esperes 1836. március 19-én iktatta be hivatásába. Műveltségével, szerénységével és szolgálatkészségével csakhamar megnyerte környezete tiszteletét, tanult, igazi tiszteletes tudós volt, nem fenyegette az a veszedelem, hogy falun begyepesedik. Figyelemmel kísérte korának egyházi és szépirodalmi munkáit, könyvtárát állandóan gyarapította, nem hiányoztak belőle korának neves íróinak művei. Azonban nemcsak a tudomány és költészet barátjának bizonyult, hanem a természetnek is. Híres pomológus volt, gyümölcskertészete ismert volt az alföldön, e téren elért sikereinek híre eljutott a fővárosba, a Magyar Gazdasági Egyesülethez is.
Szoros barátság
Szoros barátságot táplált Beöthy Ödön alispánnal, a múltszázad első felének reformmozgalmaiban vezető szerepet vitt politikussal. Egyházi körökben is egyre nagyobb megbecsülés vette körül Nagy Istvánt, gyakran hívták lelkészi szolgálatra más egyházközségbe. Munkába állította a bihari egyházmegye is, előbb jegyzőjének, majd tanácsbírájának, 1848-ban esperesnek választják meg. A szabadságharc idején az új alkotmányos, vallásügyi miniszterrel tárgyaló küldöttségben a bihari egyházmegye részéről lelkészi tagnak őt választják.
A szabadságharc kitörésekor hadba vonult. A forradalom bukása után, az osztrák önkényuralom elfogatta, a váradi vár börtönébe zárta, majd halálra ítélte. Az ítéletet később várfogságra változtatják, melyet a váradi várban töltött. Fogságának idején az addig is kedvelt famunkával foglalkozott. Fogolytársai között volt Teleki Blanka grófnő, akit azzal gyanúsítottak, hogy összeköttetésben állott az emigráció tagjaival. 1851-ben szabadult a várfogságból, Esztárba internálták, ahol nevelősködéssel tartotta fenn magát. 1855-ben Biharkeresztes megválasztotta papjának, és a közbizalom ebben az évben visszaültette az esperesi székbe, majd Zilahy József halála után, 1863-ban megválasztották Várad-Olaszi lelkésznek.
Szerényen, csendben építette meg váradi otthonát, a Körös-parti parókiát (ahol jelenleg a volt püspök lakik). Az udvart parkká alakította át, tele gyümölcsfával, rózsabokrokkal, szabad óráiban, még a várfogságban megszokott, kedvelt munkájával foglalkozott, fúrt, faragott, esztergált. Nem nősült meg, de otthona tele volt árva gyerekek kacagásával. A maga körül áldást munkáló lelkipásztort tisztelettel vette körül a váradi társadalom, felekezeti különbség nélkül. Nagy idők tanúját, Beöthy Ödön bizalmasát látták benne, mint a szabadságharc egyik nemes alakjára tekintettek föl reá, akit a kivégzéstől a halálos ítéletet feloldó kegyelem mentett meg.
Templomtorony és iskola
1870-ben lejárt esperesi megbízatása, és annak ellenére, hogy az egyházmegye túlnyomó többsége újból őt választotta, nem vállalta többé az esperességet. 1882 első presbiteri gyűlésén javaslatot tett, hogy az egyházközség második felállásának századik évfordulója alkalmából, 1884-ben, rendezzenek jubileumi ünnepséget, építsék fel az Olaszi templom tornyát és a református iskolákat állítsák vissza. Álmai megvalósultak, de ő már ezeket nem érhette meg, 1883. június 12-én, 76 éves korában hunyt el. Márványsírkövére, amit 1894. június 14-én lepleztek le az olaszi temetőben, az utókor nem volt hálás Nagy Istvánnak, sírja és emlékműve a temetőpusztításnak esett áldozatául.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
Szerda este a Szent László Líceumban szokásos havi találkozójukat tartották a Premontrei Öregdiákok Egyesületének tagjai. Kovács Károly öregdiáktárs tartott előadást forrásmunkák alapján, Nagy István református esperes, a forradalmár prédikátor címmel.
A megjelenteket Vonház Antal egyesületi titkár üdvözölte, Zilahi Bertalan az októberben születés- vagy népnapjukat ünneplőket köszöntötte, míg Miklós Mihály Szabó Lőrinc Lóci óriás lesz című költeményét olvasta fel. Ezúttal Kovács Károly öregdiáktárs tartott előadást forrásmunkák alapján, Nagy István református esperes, a forradalmár prédikátor címmel.
Többek közt elhangzott: Komádiban született 1807. október 30-án, lelkész családból. Iskoláit a Debreceni Református Kollégiumban végezte, ahol jeles professzorok oktatták. Kisebb kitérők után rendes lelkészi állást nyert Kisszántón, az esperes 1836. március 19-én iktatta be hivatásába. Műveltségével, szerénységével és szolgálatkészségével csakhamar megnyerte környezete tiszteletét, tanult, igazi tiszteletes tudós volt, nem fenyegette az a veszedelem, hogy falun begyepesedik. Figyelemmel kísérte korának egyházi és szépirodalmi munkáit, könyvtárát állandóan gyarapította, nem hiányoztak belőle korának neves íróinak művei. Azonban nemcsak a tudomány és költészet barátjának bizonyult, hanem a természetnek is. Híres pomológus volt, gyümölcskertészete ismert volt az alföldön, e téren elért sikereinek híre eljutott a fővárosba, a Magyar Gazdasági Egyesülethez is.
Szoros barátság
Szoros barátságot táplált Beöthy Ödön alispánnal, a múltszázad első felének reformmozgalmaiban vezető szerepet vitt politikussal. Egyházi körökben is egyre nagyobb megbecsülés vette körül Nagy Istvánt, gyakran hívták lelkészi szolgálatra más egyházközségbe. Munkába állította a bihari egyházmegye is, előbb jegyzőjének, majd tanácsbírájának, 1848-ban esperesnek választják meg. A szabadságharc idején az új alkotmányos, vallásügyi miniszterrel tárgyaló küldöttségben a bihari egyházmegye részéről lelkészi tagnak őt választják.
A szabadságharc kitörésekor hadba vonult. A forradalom bukása után, az osztrák önkényuralom elfogatta, a váradi vár börtönébe zárta, majd halálra ítélte. Az ítéletet később várfogságra változtatják, melyet a váradi várban töltött. Fogságának idején az addig is kedvelt famunkával foglalkozott. Fogolytársai között volt Teleki Blanka grófnő, akit azzal gyanúsítottak, hogy összeköttetésben állott az emigráció tagjaival. 1851-ben szabadult a várfogságból, Esztárba internálták, ahol nevelősködéssel tartotta fenn magát. 1855-ben Biharkeresztes megválasztotta papjának, és a közbizalom ebben az évben visszaültette az esperesi székbe, majd Zilahy József halála után, 1863-ban megválasztották Várad-Olaszi lelkésznek.
Szerényen, csendben építette meg váradi otthonát, a Körös-parti parókiát (ahol jelenleg a volt püspök lakik). Az udvart parkká alakította át, tele gyümölcsfával, rózsabokrokkal, szabad óráiban, még a várfogságban megszokott, kedvelt munkájával foglalkozott, fúrt, faragott, esztergált. Nem nősült meg, de otthona tele volt árva gyerekek kacagásával. A maga körül áldást munkáló lelkipásztort tisztelettel vette körül a váradi társadalom, felekezeti különbség nélkül. Nagy idők tanúját, Beöthy Ödön bizalmasát látták benne, mint a szabadságharc egyik nemes alakjára tekintettek föl reá, akit a kivégzéstől a halálos ítéletet feloldó kegyelem mentett meg.
Templomtorony és iskola
1870-ben lejárt esperesi megbízatása, és annak ellenére, hogy az egyházmegye túlnyomó többsége újból őt választotta, nem vállalta többé az esperességet. 1882 első presbiteri gyűlésén javaslatot tett, hogy az egyházközség második felállásának századik évfordulója alkalmából, 1884-ben, rendezzenek jubileumi ünnepséget, építsék fel az Olaszi templom tornyát és a református iskolákat állítsák vissza. Álmai megvalósultak, de ő már ezeket nem érhette meg, 1883. június 12-én, 76 éves korában hunyt el. Márványsírkövére, amit 1894. június 14-én lepleztek le az olaszi temetőben, az utókor nem volt hálás Nagy Istvánnak, sírja és emlékműve a temetőpusztításnak esett áldozatául.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2016. október 20.
Magyar alprefektusa lett Temes megyének
Marossy Zoltánt Temes megye alprefekusának nevezte ki szerdán a miniszterelnök. A megye másik alprefektusa Izabel Bogdan lett.
Marossy Zoltán már többször betöltötte Temes megye alprefektusi tisztségét, legutóbb múlt év december végéig tartott a megbízatása. Most éppen az utódja, Eugen Dogariu helyét veszi át, aki a Szociáldemokrata Párt (PSD) színeiben indulni készül a parlamenti választásokon.
Ugyancsak szerdán menesztették az Olt megyei alprefektust, Ionel Oproiut, és a Teleorman megyei alprefektust, Alexandru Răzvan Ceciut, helyettük Ionuţ Cotarceát, illetve Liviu Dumitraşcut nevezték ki. maszol.ro
Marossy Zoltánt Temes megye alprefekusának nevezte ki szerdán a miniszterelnök. A megye másik alprefektusa Izabel Bogdan lett.
Marossy Zoltán már többször betöltötte Temes megye alprefektusi tisztségét, legutóbb múlt év december végéig tartott a megbízatása. Most éppen az utódja, Eugen Dogariu helyét veszi át, aki a Szociáldemokrata Párt (PSD) színeiben indulni készül a parlamenti választásokon.
Ugyancsak szerdán menesztették az Olt megyei alprefektust, Ionel Oproiut, és a Teleorman megyei alprefektust, Alexandru Răzvan Ceciut, helyettük Ionuţ Cotarceát, illetve Liviu Dumitraşcut nevezték ki. maszol.ro
2016. október 20.
Jogok, oktatás, infrastruktúra, jólét: ezekre épül az RMDSZ választási programja
Négy pillérre épül az RMDSZ 2016-os parlamenti választási programja, mondta el Kelemen Hunor szövetségi elnök csütörtökön, Kolozsváron. Az első pillér a nemzetpolitika, a magyarság jogainak megerősítése, a második a minőségi oktatás biztosítása, a harmadik az erdélyi infrastruktúra és vállalkozói szféra megerősítése, és a negyedik a jólét, biztonság a családok számára.
A szövetségi elnök elmondta, az RMDSZ szempontjából a 2016-os választás a jövőről, a biztonság megteremtéséről, és a politikai megújulásról szól. Egy olyan Erdélyt építenének, ahol jó élni, ahol a magyar közösség, és általában, az emberi jogok nincsenek veszélyben.
A programot Erdélyre élezte ki az RMDSZ, hiszen itt él az RMDSZ választók zöme, de "ami jó Erdélynek, az jó Romániának is" - fogalmazott a szövetség elnöke.
Elmondta, az utóbbi időszakban egyesek megpróbálták a közösséget elbizonytalanítani, ez Gyergyószentmiklós polgármesterével kezdődött és Kolozsvár alpolgármesterének esete a legutóbbi példa erre. Hangsúlyozta, nem azzal van baj, hogy az ügyészek vizsgálódnak, hiszen ez a dolguk, hanem azzal, hogy a magyar önkormányzati vezetők ellen foganatosított intézkedések aránytalanok a vádakhoz képest.
Kelemen elmondta, új alkotmányra van szükség, nem érdemes ezt foldozni. Annál is inkább, mert 2018-ban Románia az egyesülés centenáriumát ünnepli, és az új alaptörvénynek tartalmaznia kell a száz évvel ezelőtt Gyulafehérváron megfogalmazott ígéreteket.
Az alkotmánynak rögzítenie kell azt, hogy legyen hivatalos a magyar nyelv ott, ahol a magyarság többségben él, és az RMDSZ kiáll amellett a korábban már - az egészségügyben történő anyanyelvhasználattal kapcsolatos törvénytervezetben - megfogalmazott elképzelése mellett, hogy az anyanyelv-használati küszöb 20%-ról 10%-ra csökkenjen. Emellett a nyelvi jogokat ott is ki kell terjeszteni, ahol a kisebbségi lakosság jelentős számban van jelen, azaz ha eléri az 5000 főt.
Az új oktatási törvénynek olyan irányelveket kell tartalmaznia, amelyek a kisebbségi oktatást támogatják: például azt, hogy a kisebbségi diákok 12 éven át speciális tankönyvből tanulják a román nyelvet. Emellett a tananyag csökkentését és a házi feladat eltörlését támogatja választási programjában az RMDSZ.
Az infrastruktúra fejlesztése tekintetében Kelemen elmondta, az RMDSZ-nek prioritás az autópálya-építés, a vasúti infrastruktúra állapota. Az RMDSZ akkor támogatja a leendő kormányt, ha az vállalja a dél-erdélyi és az észak-erdélyi autópályák befejezését.
A mezőgazdaságot stratégiai ágazatnak tekinti az RMDSZ, és fontos számára a családok jóléte: ezért támogatni fogja egy olyan jövedelemadó bevezetését, amely egy családban a gyerekek számának növekedésével arányosan csökkenne.
A minimálbért az 1250 lejes szintről 4 év alatt 2 ezer lejre kell emelni, a nyugdíjak értékállóságát a kormánynak kell garantálnia - vázolta az RMDSZ programjának főbb pontjait az RMDSZ elnöke. (tudósítónktól) Transindex.ro
Négy pillérre épül az RMDSZ 2016-os parlamenti választási programja, mondta el Kelemen Hunor szövetségi elnök csütörtökön, Kolozsváron. Az első pillér a nemzetpolitika, a magyarság jogainak megerősítése, a második a minőségi oktatás biztosítása, a harmadik az erdélyi infrastruktúra és vállalkozói szféra megerősítése, és a negyedik a jólét, biztonság a családok számára.
A szövetségi elnök elmondta, az RMDSZ szempontjából a 2016-os választás a jövőről, a biztonság megteremtéséről, és a politikai megújulásról szól. Egy olyan Erdélyt építenének, ahol jó élni, ahol a magyar közösség, és általában, az emberi jogok nincsenek veszélyben.
A programot Erdélyre élezte ki az RMDSZ, hiszen itt él az RMDSZ választók zöme, de "ami jó Erdélynek, az jó Romániának is" - fogalmazott a szövetség elnöke.
Elmondta, az utóbbi időszakban egyesek megpróbálták a közösséget elbizonytalanítani, ez Gyergyószentmiklós polgármesterével kezdődött és Kolozsvár alpolgármesterének esete a legutóbbi példa erre. Hangsúlyozta, nem azzal van baj, hogy az ügyészek vizsgálódnak, hiszen ez a dolguk, hanem azzal, hogy a magyar önkormányzati vezetők ellen foganatosított intézkedések aránytalanok a vádakhoz képest.
Kelemen elmondta, új alkotmányra van szükség, nem érdemes ezt foldozni. Annál is inkább, mert 2018-ban Románia az egyesülés centenáriumát ünnepli, és az új alaptörvénynek tartalmaznia kell a száz évvel ezelőtt Gyulafehérváron megfogalmazott ígéreteket.
Az alkotmánynak rögzítenie kell azt, hogy legyen hivatalos a magyar nyelv ott, ahol a magyarság többségben él, és az RMDSZ kiáll amellett a korábban már - az egészségügyben történő anyanyelvhasználattal kapcsolatos törvénytervezetben - megfogalmazott elképzelése mellett, hogy az anyanyelv-használati küszöb 20%-ról 10%-ra csökkenjen. Emellett a nyelvi jogokat ott is ki kell terjeszteni, ahol a kisebbségi lakosság jelentős számban van jelen, azaz ha eléri az 5000 főt.
Az új oktatási törvénynek olyan irányelveket kell tartalmaznia, amelyek a kisebbségi oktatást támogatják: például azt, hogy a kisebbségi diákok 12 éven át speciális tankönyvből tanulják a román nyelvet. Emellett a tananyag csökkentését és a házi feladat eltörlését támogatja választási programjában az RMDSZ.
Az infrastruktúra fejlesztése tekintetében Kelemen elmondta, az RMDSZ-nek prioritás az autópálya-építés, a vasúti infrastruktúra állapota. Az RMDSZ akkor támogatja a leendő kormányt, ha az vállalja a dél-erdélyi és az észak-erdélyi autópályák befejezését.
A mezőgazdaságot stratégiai ágazatnak tekinti az RMDSZ, és fontos számára a családok jóléte: ezért támogatni fogja egy olyan jövedelemadó bevezetését, amely egy családban a gyerekek számának növekedésével arányosan csökkenne.
A minimálbért az 1250 lejes szintről 4 év alatt 2 ezer lejre kell emelni, a nyugdíjak értékállóságát a kormánynak kell garantálnia - vázolta az RMDSZ programjának főbb pontjait az RMDSZ elnöke. (tudósítónktól) Transindex.ro
2016. október 20.
Az egyházakban bíznak a romániai magyarok is a leginkább
Rossz irányba haladnak a dolgok az országban a romániai magyarok 70%-a szerint, mindössze 20% vélekedik úgy, hogy a dolgok jó irányba haladnak Romániában - derül ki a Kvantum Research legfrissebb közvélemény-kutatásából, amelyet a Maszol.ro ismertetett. A felmérés szeptember 15. és október 1. között készült 1236 fős mintán, 2,8 százalékos hibahatárral.
2014 novemberében még 40% vélte, hogy jó irányba haladnak a dolgok az országban.
A megkérdezettek 54%-a viszont elégedett a saját személyes életkörülményeivel, ami nagyobb arány, mint előző években.
Az erdélyi magyarok RMDSZ-szel szembeni elvárásai között a legelsők a jólét javításának elemei (az egészségügyi szolgáltatások javítása, a minimálbér növelése, Erdély gazdasági fejlesztése, a lakásfenntartási költségek csökkentése, a gazdák támogatása), ugyanakkor középmezőnyben találhatók a közösségi ügyek.
A válaszadók Kelemen Hunor RMDSZ-elnökben bíznak a leginkább (71%) és Biró Zsolt MPP-elnökben legkevésbé (19%). Szilágyi Zsolt EMNP-elnökben 26% bízik, 2014 szeptemberében pedig 35% volt ezek aránya. A román politikusok közül a válaszadók továbbra is Klaus Johannisban (50,5%) bíznak a leginkább, a második helyezett Dacian Ciolos miniszterelnök (29%). Az államfő megítélése romlott, 2015 márciusában még az erdélyi magyarok 85%-a bízott benne.
A politikai szervezetek közül az RMDSZ-ben (76,7%) bíznak a legtöbben. Az EMNP-ben és az MPP-ben nagyjából azonos arányban (32,4 és 36,7%) bíznak az erdélyi magyarok. Az RMDSZ-be vetett bizalom tíz százalékponttal nőtt az elmúlt másfél évben. Javult ebben az időszakban az MPP megítélése is, az EMNP-é azonban romlott.
A megkérdezettek leginkább az egyházakban (79,6%) bíznak, majd az önkormányzatokban (57,9%), illetve az EU-ban (41,5%). A korrupcióellenes ügyészégben (DNA) 37,4% bízik.
78% szerint fontos, hogy az RMDSZ képviselői ott legyenek Románia parlamentjében, 73,5% szerint pedig az erdélyi magyarságot egyetlen szervezetnek kellene képviselnie a bukaresti törvényhozásban. 54% nyilatkozta azt, hogy elmegy szavazni a december 11-i parlamenti választásokon. A biztos szavazók körében az RMDSZ 78,6, az EMNP 4,6, az MPP pedig 2,3%-os támogatottságot élvez.
A megkérdezettek 40%-a konfliktusosnak tartja a magyarok és a románok kapcsolatát. 30%-uk szerint a viszony romlani fog Erdély és Románia egyesülésének 100 éves évfordulója miatt. (hírszerk) Transindex.ro
Rossz irányba haladnak a dolgok az országban a romániai magyarok 70%-a szerint, mindössze 20% vélekedik úgy, hogy a dolgok jó irányba haladnak Romániában - derül ki a Kvantum Research legfrissebb közvélemény-kutatásából, amelyet a Maszol.ro ismertetett. A felmérés szeptember 15. és október 1. között készült 1236 fős mintán, 2,8 százalékos hibahatárral.
2014 novemberében még 40% vélte, hogy jó irányba haladnak a dolgok az országban.
A megkérdezettek 54%-a viszont elégedett a saját személyes életkörülményeivel, ami nagyobb arány, mint előző években.
Az erdélyi magyarok RMDSZ-szel szembeni elvárásai között a legelsők a jólét javításának elemei (az egészségügyi szolgáltatások javítása, a minimálbér növelése, Erdély gazdasági fejlesztése, a lakásfenntartási költségek csökkentése, a gazdák támogatása), ugyanakkor középmezőnyben találhatók a közösségi ügyek.
A válaszadók Kelemen Hunor RMDSZ-elnökben bíznak a leginkább (71%) és Biró Zsolt MPP-elnökben legkevésbé (19%). Szilágyi Zsolt EMNP-elnökben 26% bízik, 2014 szeptemberében pedig 35% volt ezek aránya. A román politikusok közül a válaszadók továbbra is Klaus Johannisban (50,5%) bíznak a leginkább, a második helyezett Dacian Ciolos miniszterelnök (29%). Az államfő megítélése romlott, 2015 márciusában még az erdélyi magyarok 85%-a bízott benne.
A politikai szervezetek közül az RMDSZ-ben (76,7%) bíznak a legtöbben. Az EMNP-ben és az MPP-ben nagyjából azonos arányban (32,4 és 36,7%) bíznak az erdélyi magyarok. Az RMDSZ-be vetett bizalom tíz százalékponttal nőtt az elmúlt másfél évben. Javult ebben az időszakban az MPP megítélése is, az EMNP-é azonban romlott.
A megkérdezettek leginkább az egyházakban (79,6%) bíznak, majd az önkormányzatokban (57,9%), illetve az EU-ban (41,5%). A korrupcióellenes ügyészégben (DNA) 37,4% bízik.
78% szerint fontos, hogy az RMDSZ képviselői ott legyenek Románia parlamentjében, 73,5% szerint pedig az erdélyi magyarságot egyetlen szervezetnek kellene képviselnie a bukaresti törvényhozásban. 54% nyilatkozta azt, hogy elmegy szavazni a december 11-i parlamenti választásokon. A biztos szavazók körében az RMDSZ 78,6, az EMNP 4,6, az MPP pedig 2,3%-os támogatottságot élvez.
A megkérdezettek 40%-a konfliktusosnak tartja a magyarok és a románok kapcsolatát. 30%-uk szerint a viszony romlani fog Erdély és Románia egyesülésének 100 éves évfordulója miatt. (hírszerk) Transindex.ro
2016. október 20.
Ötvenhatos szabadságvágy Erdélyben
Az 1956-os magyarországi forradalom Erdélyben nem vezetett felkeléshez vagy utcai harcokhoz. Az 1962-ig tartó megtorlási hullám keretében viszont több ezer embert hurcoltak meg, de egyelőre lehetetlen megállapítani, hogy hány halálos ítélet született. A magyar forradalom 60. évfordulóján Erdély-szerte a korabeli eseményekre és az áldozatokra emlékeznek.
Több történész is azon a véleményen van, hogy 1956 őszén Erdélyben azért fulladtak kudarcba a mozgolódások és a forradalmi kezdeményezések, mivel az akkori kommunista hatalom az etnikai kártyát kijátszva lehetetlenné tette megszervezésüket. Október 24-25-én Kolozsváron a Szekuritáté feszültséget szított a magyar és a román diákság között, ugyanakkor „a román lakosság körében is sikeresnek bizonyult az etnikai feszültség gerjesztése és a budapesti forradalom nacionalistaként/revansisztaként történő megbélyegzése” – vélekedik Stefano Bottoni történész. A megmozdulások szerinte egyedül Temesváron csaphattak volna át forradalomba, ám „ezt megakadályozta az állambiztonság rajtaütésszerű intézkedése, és a kétezer résztvevő diák ideiglenes internálása egy üresen álló szovjet laktanyába.”
A magyar forradalom első hírei a rádión keresztül jutottak el az erdélyi lakossághoz. Az erdélyi magyarok többsége a Kossuth-rádióból értesült a budapesti történésekről, és az első tiltakozó megmozdulásokra a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán került sor. Október 24-én a Bolyai Egyetem diákjai – Várhegyi István, Koczka György, Kelemen Kálmán, Nagy Benedek és Páskándi Géza – Mátyás király szülőházában szerveztek gyűlést, és egy új diákszervezet programtervezetét fogalmazták meg (Várhegyit később 7, Páskándit 6, Nagy Benedeket 5, Koczkát és Kelement 3–3 évi börtönbüntetéssel sújtották).
Erdély egyik legnagyobb 1956-os koncepciós pergyártásának esett áldozatul Szoboszlay Aladár temesvári római katolikus lelkész. Szoboszlay és társai már 1955-ben elkezdtek szervezkedni egy konföderáció megvalósítására. Szoboszlaynak a Confederatio című művében kifejtett elképzelése szerint egy Arad központú, közös román–magyar konföderáció jött volna létre. A mozgalom számára egy aradi román ügyvéd, Alexandru Fîntînaru segítségével toboroztak tagokat, és azt tervezték, hogy a magyar forradalommal egyidőben Romániában is népfelkelést robbantanak ki. A Szekuritáté viszonylag hamar tudomást szerzett az eseményekről, és közel 200 embert – magyarokat, románokat egyaránt – letartóztatott. A szabóból lett hadbíró, Macskássy Pál őrnagy elnökletével került sor a hírhedt Szoboszlay-perre. A vádlottak közül tizenegyet golyó általi halálra, többeket pedig hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre ítéltek. A 11 halálraítéltből tízet 1958. szeptember 1-jén végeztek ki, köztük Szoboszlay Aladárt is.
Az 1956-os forradalom erdélyi történéseinek egyik legelhivatottabb kutatója néhai Gagyi Balla István nyugdíjas kolozsvári történelemtanár volt. Az ő közléseiből is tudjuk, hogy nem csak Kolozsváron és Temesváron szervezkedett 1956 őszén az erdélyi magyarság, és a megtorlások sehol sem maradtak el. Brassóban megalakult az Erdélyi Magyar Ifjak Egyesülete: Orbán László társaival együtt gyűjtötte az erdélyi magyarok panaszait, hogy azokat eljuttassa az ENSZ-hez. Ügyükben 77 főt állítottak bíróság elé, míg a csíkszeredai líceum tizenegy tanárát és diákját tiltott iratok terjesztése miatt vontak felelősségre. A galócásiak bűnperében 12 huszonéves fiatalt ítéltek el 5-től 12 évig terjedő börtönre. Gyulakuta hét vádlottjára 7 és 20 év közötti kényszermunkát sózott rá a kommunista bíróság. A forradalom hatására Nagyváradon diákok alapították meg a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét. Összeesküvés vádjával két tanárt 18 évi, három diákot 25 évi kényszermunkára ítéltek. Szászrégeni diákok ügyét fegyveres szervezkedésnek minősítette a bíróság, és 1960-ban a 24 vádlott súlyos börtönbüntetéseket kapott. Szilágysomlyón öt főt ítéltek el. (Az erdélyi törvényszékek által kihirdetett ítéletekről szóló adatokat Gagyi a Magyar Fórum 1995. októberi számában közölte).
A résztvevő szemével
A magyar forradalom 55. évfordulóján a tavaly elhunyt Koczka György dramaturg, újságíró, az események közvetlen résztvevője temesvári otthonában idézte fel az Erdélyi Naplónak az 56-os eseményeket, és az azt követő megpróbáltatásokat. Az interjú néhány részletét elevenítjük fel: „1956 nyarán volt valami a levegőben: mi szorgalmasan olvastuk a magyarországi lapokat, akkoriban ugyanis minden magyarországi lapot meg lehetett vásárolni Erdélyben, az Élet és Irodalomtól az Élet és Tudományig, úgyhogy pontosan követhettük, mint válik egyre feszültebbé a légkör, mint követelnek egyre több demokráciát és egyre több szabadságot… Mindenütt – értem ezen a környező »népi demokráciákat« – történtek változások, csak nálunk, Romániában nem történt semmi... Mi a Bolyai Egyetemen a változás jeleként értékeltük, hogy meg akarják alakítani a diákszövetséget. Azt hittük, rájöttek odafenn, hogy az Ifjúmunkás Szövetség (a Kommunista Ifjak Szövetségének elődje) sóhivatallá vált, és hogy fel kell pörgetni a diákok szervezeti életét, mégpedig úgy, hogy azt kevésbé határozza meg a steril politikai aktivitás. Ezért alig vártuk a filológia karon október 24-re kiírt diákszövetségi választásokat. Közben október 23-án Magyarországon kitört a forradalom. A kolozsvári pártvezetés elaludta a dolgot és már nem volt ideje lefújni a filológia kar diákszövetségének a megalakulását. Az alakuló gyűlésre az előző napi budapesti események hatása alatt készültünk. Még nem tudtuk, hogy forradalom az, amiről hallottunk a rádióban. Akkoriban minden erdélyi magyar a budapesti rádiót hallgatta, így mi is innen értesültünk arról, hogy a diákok kivonultak az utcára. Egyetemi reformot követeltek, de nagyon gyorsan szabadságot, függetlenséget és az orosz csapatok kivonását is, amire először sortűz volt a válasz. De a sortüzet nem követte csend. Így aztán október 24-én délután szinte forradalmi volt a hangulat a kolozsvári egyetemen is. Lehet! – mondogattuk egymásnak. A diákszövetség vezetőségébe ezúttal nem úgy folyt a választás, ahogyan megszokhattuk, a jelölteket nem egyeztették az egyetemi pártvezetéssel. Ezt biztató jelnek vettük, ám azt hamar észre kellett vennünk, hogy megpróbálnak sumákolni. Akit a gyűlés levezetésére kiküldtek, feltételként szabta, hogy az egyetemi diáktanács elnöke csak olyan lehet, aki az egyetemi Ifjúmunkás Szövetség vezetőségének a tagja. Így akarták a diákszövetségi tevékenységet az ifjúsági pártszervezet kalapja alá vonni. Mi bíztunk abban, hogy ezt sikerül kijátszanunk, arra gondolva, hogy a diákszövetség amolyan szakszervezet lesz, amelynek minden diák tagja, és amelyet a párt a benne résztvevő párttagokon keresztül befolyásol majd, nem pedig közvetlen módon. Így tanultuk ezt politikai órákon a szakszervezetekről és hittük, hogy ez így is van. Vagy inkább azt reméltük, hogy ez így is lehet. Mint később kiderült, mindez hiú ábrándnak bizonyult.
Nem szabad a kommunista szakszervezet
A per során – amelyben lázítással vádoltak bennünket – vádpontként szerepelt, hogy ki akartuk vonni magunkat a párt irányítása alól. Ami tulajdonképpen igaz is volt. A vizsgálati fogság során kellett megtanulnunk, hogy a kommunizmusban az ember szép lehet, de okos nem. Okos csak a hithű kommunista lehetett, aki vakon követte a pártot. A megválasztott vezetőségnek 16 diák volt a tagja, ez a vezetőség pedig egyetemi reformokat akart. Ezek kidolgozására tizenhatan túl sokan voltunk, és akkor egy hattagú bizottságot neveztek ki, amely kidolgozza a megfelelő javaslatokat nemcsak az egyetemi oktatás reformjára, hanem a diákszövetség statútumára vonatkozóan is: erre a vezetőség megválasztásakor kaptunk mandátumot. A párt kissé elébe vágott a dolgoknak, az alakuló diákszövetségnek nem volt szervezeti szabályzata, ehhez kapcsolódó javaslatok kidolgozására szólítottak fel az alakuló gyűlésen, és mi ezt komolyan vettük. A javaslatokat egyik idősebb kollégánk, a történelem szakos Várhegyi István foglalta írásba és fogalmazta meg, nagy része az ő munkája volt. A többieknél idősebb, tapasztaltabb és hozzáértőbb volt, azon kívül némi nimbusz vette körül, mert 1956-ban vették vissza az egyetemre, amelyről annak előtte eltanácsolták. Felesége, gyermeke volt már. Ő egész szakszerűen fogalmazta meg az elképzeléseket és követeléseket. Nagy szerencsénkre tevékenységünk nem minősült titkos szervezkedésnek, minthogy engedélyezett közgyűlésen választottak meg. De bocsánat akkor sem volt…
Napról napra, óráról órára követtük a budapesti eseményeket. Tizenhárman laktuk a bentlakás egyik hálóját, pénzt gyűjtöttünk, és vettünk egy rádiót, amely éjjel-nappal be volt kapcsolva, és amelyen a Szabad Európát is hallgattuk. Ez a rádiós dolog egy jól megrendezett provokációnak bizonyult…A börtönben sok olyannal találkoztam, akinek egyetlen vétke az volt, hogy a Szabad Európát hallgatta. A Szabad Európából, de a Kossuth Rádióból is értesültünk arról, hogy november negyedikén megindultak a szovjet tankok. A diákszövetségi beadvány kidolgozása és megvitatása mellett azonban sok minden más is történt. Végigéltük a huszadik század legreménytelenebb, de legnagyszerűbb pillanatait, megízleltük a szabadság ízét, elvesztettük a józan ítélőképességünket. Szembeszegültünk a »csehigyulákkal« – így neveztük azokat a tanárainkat, akik megpróbáltak meggyőzni arról, hogy ellenforradalom zajlik Magyarországon. Veszélyben a szocializmus – mondták nekünk –, de addigra mi már nem aggódtunk a szocializmusért. Ugyanolyan gyors politikai változáson estünk át, mint a kommunista Nagy Imre, az egykori csekista, aki október 23. után magáévá tudta tenni egy demokratikus, polgári Magyarország követeléseit, a szabad választásoktól a többpártrendszerig, a magyar függetlenség ügyét a Varsói Szerződés felbontásától a szovjet csapatok visszarendelésének követeléséig. Ezekről folytak lázas beszélgetések órák és szemináriumok helyett. Halottak Napján kivonultunk a Házsongárdi temetőbe, gyertyákat gyújtottunk az írók sírjainál – azoknál, amelyeknek a gondozását felvállaltuk –, gyászoltuk a budapesti utcákon elesett szabadságharcosokat. Nem tudtuk, hogy rövidesen gyászba borul az egész Magyarország, és bőven lesz sírásra való ok Erdélyországban is…
1956. november 17-én egyik Anna nevű kolléganőnk névnapját ünnepeltük. Hajnal felé, 18-án, mentünk haza az egykori Király utcában levő diákotthonba. Reggel kilenc óra tájban felráztak, hogy keresnek a rendőrségről. Két jól megtermett civil állt a szobánkban: azt mondták, hajnaltájt hazafelé tartva zajongtunk az utcán, emiatt feljelentés érkezett csendháborításért, fáradjunk be a rendőrségre tisztázni a dolgot. A dolgon nem sok tisztázni való volt, holtbiztosan nem zavartuk a késő őszi kolozsvári utca csendjét azon az éjszakán, de olyan időket éltünk, amikor ilyen esetekben nem sokat kérdezősködött az ember. A két tagbaszakadt civilen amúgy is látszott, hogy gyorsabban jár az öklük, mint az eszük. Felöltöztünk, elsétáltunk a nem nagyon messze levő rendőrségre, ahonnan aztán kettőnket, engem és Kelemen Kálmán nevű kollégámat autóba ültettek és elvittek a Szekuritátéra. Ott közölték velünk, hogy letartóztatnak lázításért és azonnal le is vittek az alagsorba, elvették a nadrágszíjunkat, a cipőfűzőnket, az iratainkat és bezártak egy cellába. Másnap elkezdődtek a vallatások.”
1956-os tevékenysége miatt Koczka Györgyöt, a Bolyai Egyetem egykori irodalom szakos hallgatóját, három év börtönre és két év kényszerlakhelyen letöltendő büntetésre ítélte a kommunista hatalom.
A forradalom 60. évfordulójának erdélyi eseményei, rendezvényei
Mintegy 40 programpont szerepel a Magyar Szabadság Éve kolozsvári rendezvényei között, melyekre október 12. és november 21. között kerül sor a Kincses Kolozsvár Egyesület koordinálásával. Többek között a forradalommal összefüggő filmek vetítése, beszélgetések, megemlékezések, konferenciák, előadások, hangversenyek szerepelnek a programok között. A rendezvénysorozat nyitányaként 2016. október 12-én 1956-A szabadságért és függetlenségért címmel tablókiállítás nyílt Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának rendezvénytermében. Az esemény végén a kiállítás résztvevői gyertyagyújtással és egyperces néma tisztelgéssel emlékeztek az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozataira, azokra, akiket bebörtönöztek, meghurcoltak, és azokra is, akik elhagyni kényszerültek szülőföldjüket
A magyar forradalom és szabadságharc kitörésének 60. évfordulóján, Nagyváradon a Magyar Polgári Egyesület október 21. és október 23. között folyamatos (éjjel-nappal), 56 órán át tartó megemlékezést szervez. A megemlékezés ideje alatt a forradalomhoz és szabadságharchoz kapcsolódó filmeket vetítenek, eredeti rádiófelvételeket hallgathatnak az érdeklődők, illetve felolvasásokon vehetnek részt. Az 1956-os magyarországi forradalom történéseiről és a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak szervezetéről készült kiállítás október 21-én, déli 12 órakor nyílik meg. A rendezvény támogatója az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott emlékbizottság.
Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Az 1956-os magyarországi forradalom Erdélyben nem vezetett felkeléshez vagy utcai harcokhoz. Az 1962-ig tartó megtorlási hullám keretében viszont több ezer embert hurcoltak meg, de egyelőre lehetetlen megállapítani, hogy hány halálos ítélet született. A magyar forradalom 60. évfordulóján Erdély-szerte a korabeli eseményekre és az áldozatokra emlékeznek.
Több történész is azon a véleményen van, hogy 1956 őszén Erdélyben azért fulladtak kudarcba a mozgolódások és a forradalmi kezdeményezések, mivel az akkori kommunista hatalom az etnikai kártyát kijátszva lehetetlenné tette megszervezésüket. Október 24-25-én Kolozsváron a Szekuritáté feszültséget szított a magyar és a román diákság között, ugyanakkor „a román lakosság körében is sikeresnek bizonyult az etnikai feszültség gerjesztése és a budapesti forradalom nacionalistaként/revansisztaként történő megbélyegzése” – vélekedik Stefano Bottoni történész. A megmozdulások szerinte egyedül Temesváron csaphattak volna át forradalomba, ám „ezt megakadályozta az állambiztonság rajtaütésszerű intézkedése, és a kétezer résztvevő diák ideiglenes internálása egy üresen álló szovjet laktanyába.”
A magyar forradalom első hírei a rádión keresztül jutottak el az erdélyi lakossághoz. Az erdélyi magyarok többsége a Kossuth-rádióból értesült a budapesti történésekről, és az első tiltakozó megmozdulásokra a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán került sor. Október 24-én a Bolyai Egyetem diákjai – Várhegyi István, Koczka György, Kelemen Kálmán, Nagy Benedek és Páskándi Géza – Mátyás király szülőházában szerveztek gyűlést, és egy új diákszervezet programtervezetét fogalmazták meg (Várhegyit később 7, Páskándit 6, Nagy Benedeket 5, Koczkát és Kelement 3–3 évi börtönbüntetéssel sújtották).
Erdély egyik legnagyobb 1956-os koncepciós pergyártásának esett áldozatul Szoboszlay Aladár temesvári római katolikus lelkész. Szoboszlay és társai már 1955-ben elkezdtek szervezkedni egy konföderáció megvalósítására. Szoboszlaynak a Confederatio című művében kifejtett elképzelése szerint egy Arad központú, közös román–magyar konföderáció jött volna létre. A mozgalom számára egy aradi román ügyvéd, Alexandru Fîntînaru segítségével toboroztak tagokat, és azt tervezték, hogy a magyar forradalommal egyidőben Romániában is népfelkelést robbantanak ki. A Szekuritáté viszonylag hamar tudomást szerzett az eseményekről, és közel 200 embert – magyarokat, románokat egyaránt – letartóztatott. A szabóból lett hadbíró, Macskássy Pál őrnagy elnökletével került sor a hírhedt Szoboszlay-perre. A vádlottak közül tizenegyet golyó általi halálra, többeket pedig hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre ítéltek. A 11 halálraítéltből tízet 1958. szeptember 1-jén végeztek ki, köztük Szoboszlay Aladárt is.
Az 1956-os forradalom erdélyi történéseinek egyik legelhivatottabb kutatója néhai Gagyi Balla István nyugdíjas kolozsvári történelemtanár volt. Az ő közléseiből is tudjuk, hogy nem csak Kolozsváron és Temesváron szervezkedett 1956 őszén az erdélyi magyarság, és a megtorlások sehol sem maradtak el. Brassóban megalakult az Erdélyi Magyar Ifjak Egyesülete: Orbán László társaival együtt gyűjtötte az erdélyi magyarok panaszait, hogy azokat eljuttassa az ENSZ-hez. Ügyükben 77 főt állítottak bíróság elé, míg a csíkszeredai líceum tizenegy tanárát és diákját tiltott iratok terjesztése miatt vontak felelősségre. A galócásiak bűnperében 12 huszonéves fiatalt ítéltek el 5-től 12 évig terjedő börtönre. Gyulakuta hét vádlottjára 7 és 20 év közötti kényszermunkát sózott rá a kommunista bíróság. A forradalom hatására Nagyváradon diákok alapították meg a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét. Összeesküvés vádjával két tanárt 18 évi, három diákot 25 évi kényszermunkára ítéltek. Szászrégeni diákok ügyét fegyveres szervezkedésnek minősítette a bíróság, és 1960-ban a 24 vádlott súlyos börtönbüntetéseket kapott. Szilágysomlyón öt főt ítéltek el. (Az erdélyi törvényszékek által kihirdetett ítéletekről szóló adatokat Gagyi a Magyar Fórum 1995. októberi számában közölte).
A résztvevő szemével
A magyar forradalom 55. évfordulóján a tavaly elhunyt Koczka György dramaturg, újságíró, az események közvetlen résztvevője temesvári otthonában idézte fel az Erdélyi Naplónak az 56-os eseményeket, és az azt követő megpróbáltatásokat. Az interjú néhány részletét elevenítjük fel: „1956 nyarán volt valami a levegőben: mi szorgalmasan olvastuk a magyarországi lapokat, akkoriban ugyanis minden magyarországi lapot meg lehetett vásárolni Erdélyben, az Élet és Irodalomtól az Élet és Tudományig, úgyhogy pontosan követhettük, mint válik egyre feszültebbé a légkör, mint követelnek egyre több demokráciát és egyre több szabadságot… Mindenütt – értem ezen a környező »népi demokráciákat« – történtek változások, csak nálunk, Romániában nem történt semmi... Mi a Bolyai Egyetemen a változás jeleként értékeltük, hogy meg akarják alakítani a diákszövetséget. Azt hittük, rájöttek odafenn, hogy az Ifjúmunkás Szövetség (a Kommunista Ifjak Szövetségének elődje) sóhivatallá vált, és hogy fel kell pörgetni a diákok szervezeti életét, mégpedig úgy, hogy azt kevésbé határozza meg a steril politikai aktivitás. Ezért alig vártuk a filológia karon október 24-re kiírt diákszövetségi választásokat. Közben október 23-án Magyarországon kitört a forradalom. A kolozsvári pártvezetés elaludta a dolgot és már nem volt ideje lefújni a filológia kar diákszövetségének a megalakulását. Az alakuló gyűlésre az előző napi budapesti események hatása alatt készültünk. Még nem tudtuk, hogy forradalom az, amiről hallottunk a rádióban. Akkoriban minden erdélyi magyar a budapesti rádiót hallgatta, így mi is innen értesültünk arról, hogy a diákok kivonultak az utcára. Egyetemi reformot követeltek, de nagyon gyorsan szabadságot, függetlenséget és az orosz csapatok kivonását is, amire először sortűz volt a válasz. De a sortüzet nem követte csend. Így aztán október 24-én délután szinte forradalmi volt a hangulat a kolozsvári egyetemen is. Lehet! – mondogattuk egymásnak. A diákszövetség vezetőségébe ezúttal nem úgy folyt a választás, ahogyan megszokhattuk, a jelölteket nem egyeztették az egyetemi pártvezetéssel. Ezt biztató jelnek vettük, ám azt hamar észre kellett vennünk, hogy megpróbálnak sumákolni. Akit a gyűlés levezetésére kiküldtek, feltételként szabta, hogy az egyetemi diáktanács elnöke csak olyan lehet, aki az egyetemi Ifjúmunkás Szövetség vezetőségének a tagja. Így akarták a diákszövetségi tevékenységet az ifjúsági pártszervezet kalapja alá vonni. Mi bíztunk abban, hogy ezt sikerül kijátszanunk, arra gondolva, hogy a diákszövetség amolyan szakszervezet lesz, amelynek minden diák tagja, és amelyet a párt a benne résztvevő párttagokon keresztül befolyásol majd, nem pedig közvetlen módon. Így tanultuk ezt politikai órákon a szakszervezetekről és hittük, hogy ez így is van. Vagy inkább azt reméltük, hogy ez így is lehet. Mint később kiderült, mindez hiú ábrándnak bizonyult.
Nem szabad a kommunista szakszervezet
A per során – amelyben lázítással vádoltak bennünket – vádpontként szerepelt, hogy ki akartuk vonni magunkat a párt irányítása alól. Ami tulajdonképpen igaz is volt. A vizsgálati fogság során kellett megtanulnunk, hogy a kommunizmusban az ember szép lehet, de okos nem. Okos csak a hithű kommunista lehetett, aki vakon követte a pártot. A megválasztott vezetőségnek 16 diák volt a tagja, ez a vezetőség pedig egyetemi reformokat akart. Ezek kidolgozására tizenhatan túl sokan voltunk, és akkor egy hattagú bizottságot neveztek ki, amely kidolgozza a megfelelő javaslatokat nemcsak az egyetemi oktatás reformjára, hanem a diákszövetség statútumára vonatkozóan is: erre a vezetőség megválasztásakor kaptunk mandátumot. A párt kissé elébe vágott a dolgoknak, az alakuló diákszövetségnek nem volt szervezeti szabályzata, ehhez kapcsolódó javaslatok kidolgozására szólítottak fel az alakuló gyűlésen, és mi ezt komolyan vettük. A javaslatokat egyik idősebb kollégánk, a történelem szakos Várhegyi István foglalta írásba és fogalmazta meg, nagy része az ő munkája volt. A többieknél idősebb, tapasztaltabb és hozzáértőbb volt, azon kívül némi nimbusz vette körül, mert 1956-ban vették vissza az egyetemre, amelyről annak előtte eltanácsolták. Felesége, gyermeke volt már. Ő egész szakszerűen fogalmazta meg az elképzeléseket és követeléseket. Nagy szerencsénkre tevékenységünk nem minősült titkos szervezkedésnek, minthogy engedélyezett közgyűlésen választottak meg. De bocsánat akkor sem volt…
Napról napra, óráról órára követtük a budapesti eseményeket. Tizenhárman laktuk a bentlakás egyik hálóját, pénzt gyűjtöttünk, és vettünk egy rádiót, amely éjjel-nappal be volt kapcsolva, és amelyen a Szabad Európát is hallgattuk. Ez a rádiós dolog egy jól megrendezett provokációnak bizonyult…A börtönben sok olyannal találkoztam, akinek egyetlen vétke az volt, hogy a Szabad Európát hallgatta. A Szabad Európából, de a Kossuth Rádióból is értesültünk arról, hogy november negyedikén megindultak a szovjet tankok. A diákszövetségi beadvány kidolgozása és megvitatása mellett azonban sok minden más is történt. Végigéltük a huszadik század legreménytelenebb, de legnagyszerűbb pillanatait, megízleltük a szabadság ízét, elvesztettük a józan ítélőképességünket. Szembeszegültünk a »csehigyulákkal« – így neveztük azokat a tanárainkat, akik megpróbáltak meggyőzni arról, hogy ellenforradalom zajlik Magyarországon. Veszélyben a szocializmus – mondták nekünk –, de addigra mi már nem aggódtunk a szocializmusért. Ugyanolyan gyors politikai változáson estünk át, mint a kommunista Nagy Imre, az egykori csekista, aki október 23. után magáévá tudta tenni egy demokratikus, polgári Magyarország követeléseit, a szabad választásoktól a többpártrendszerig, a magyar függetlenség ügyét a Varsói Szerződés felbontásától a szovjet csapatok visszarendelésének követeléséig. Ezekről folytak lázas beszélgetések órák és szemináriumok helyett. Halottak Napján kivonultunk a Házsongárdi temetőbe, gyertyákat gyújtottunk az írók sírjainál – azoknál, amelyeknek a gondozását felvállaltuk –, gyászoltuk a budapesti utcákon elesett szabadságharcosokat. Nem tudtuk, hogy rövidesen gyászba borul az egész Magyarország, és bőven lesz sírásra való ok Erdélyországban is…
1956. november 17-én egyik Anna nevű kolléganőnk névnapját ünnepeltük. Hajnal felé, 18-án, mentünk haza az egykori Király utcában levő diákotthonba. Reggel kilenc óra tájban felráztak, hogy keresnek a rendőrségről. Két jól megtermett civil állt a szobánkban: azt mondták, hajnaltájt hazafelé tartva zajongtunk az utcán, emiatt feljelentés érkezett csendháborításért, fáradjunk be a rendőrségre tisztázni a dolgot. A dolgon nem sok tisztázni való volt, holtbiztosan nem zavartuk a késő őszi kolozsvári utca csendjét azon az éjszakán, de olyan időket éltünk, amikor ilyen esetekben nem sokat kérdezősködött az ember. A két tagbaszakadt civilen amúgy is látszott, hogy gyorsabban jár az öklük, mint az eszük. Felöltöztünk, elsétáltunk a nem nagyon messze levő rendőrségre, ahonnan aztán kettőnket, engem és Kelemen Kálmán nevű kollégámat autóba ültettek és elvittek a Szekuritátéra. Ott közölték velünk, hogy letartóztatnak lázításért és azonnal le is vittek az alagsorba, elvették a nadrágszíjunkat, a cipőfűzőnket, az iratainkat és bezártak egy cellába. Másnap elkezdődtek a vallatások.”
1956-os tevékenysége miatt Koczka Györgyöt, a Bolyai Egyetem egykori irodalom szakos hallgatóját, három év börtönre és két év kényszerlakhelyen letöltendő büntetésre ítélte a kommunista hatalom.
A forradalom 60. évfordulójának erdélyi eseményei, rendezvényei
Mintegy 40 programpont szerepel a Magyar Szabadság Éve kolozsvári rendezvényei között, melyekre október 12. és november 21. között kerül sor a Kincses Kolozsvár Egyesület koordinálásával. Többek között a forradalommal összefüggő filmek vetítése, beszélgetések, megemlékezések, konferenciák, előadások, hangversenyek szerepelnek a programok között. A rendezvénysorozat nyitányaként 2016. október 12-én 1956-A szabadságért és függetlenségért címmel tablókiállítás nyílt Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának rendezvénytermében. Az esemény végén a kiállítás résztvevői gyertyagyújtással és egyperces néma tisztelgéssel emlékeztek az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozataira, azokra, akiket bebörtönöztek, meghurcoltak, és azokra is, akik elhagyni kényszerültek szülőföldjüket
A magyar forradalom és szabadságharc kitörésének 60. évfordulóján, Nagyváradon a Magyar Polgári Egyesület október 21. és október 23. között folyamatos (éjjel-nappal), 56 órán át tartó megemlékezést szervez. A megemlékezés ideje alatt a forradalomhoz és szabadságharchoz kapcsolódó filmeket vetítenek, eredeti rádiófelvételeket hallgathatnak az érdeklődők, illetve felolvasásokon vehetnek részt. Az 1956-os magyarországi forradalom történéseiről és a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak szervezetéről készült kiállítás október 21-én, déli 12 órakor nyílik meg. A rendezvény támogatója az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott emlékbizottság.
Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. október 20.
A foghíjas erdélyi emlékezet
Mai napig nem tudjuk, hány embert hurcoltak meg, illetve ítéltek el Romániában az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményeinek megtorlásaként. Ahhoz nem fér kétség, hogy a román hatóságok ügybuzgalma legalább annyira erős volt, mint a hatalmat magához kaparintó Kádár János „igazságosztó” kommunista rendszeréé, amelyben 21 668 személyt börtönöztek be, mintegy 17 ezer embert internáltak és legalább négyszáz személy került bitófa alá.
Ma már tudjuk: a román titkosszolgálatok több tucat megbízható erdélyi magyar elvtársat dobtak át a határon, hogy a Szekuritáté parancsai szerint minél jobban feltérképezzék a forradalmi terepet, és információt gyűjtsenek későbbi felhasználásra. Időközben idehaza is bevetettek minden besúgót és szekustisztet a szabadság szele által meglegyintett erdélyi magyar diákok és értelmiségiek gyors lefülelésére. A román hatóságok tehát semmit nem bíztak a véletlenre, Erdélyben éppen emiatt nem bontakozhatott ki forradalom, nem születtek utcai tömegtüntetések, így a fiatalok lelkesedése jórészt a Milícia és a Szekuritáté fogdáiban ért véget, ahol vallatótisztek igyekeztek terhelő vallomásokat kipréselni áldozataikból a későbbi kirakatperekhez.
A hatvan évvel ezelőtti események erdélyi történései körül ma is nagyon sok a kérdőjel. A megtorlásokról megjelent visszaemlékezések foghíjasok,
és alig van olyan átfogó történelmi munka, ami akárcsak megbecsülné a börtönre ítéltek és a kivégzettek nagy számát. Míg az elmúlt években Magyarországon gőzerővel beindult az 56-os forradalom minden részletére kiterjedő kutatómunka – amit legjobban az mutat, hogy immár minden elítéltről pontos adatok vannak –,
Erdélyben ettől még nagyon távol állunk. Pedig a közeli hozzátartozókat, a rokonságot, a szűkebb és tágabb magyar közösséget egyaránt megilletné a méltó emlékezet.
Számarányához képest az erdélyi magyarság óriási árat fizetett a szabadságharc bukásáért. Ebben sorsdöntő szerepet játszott Kádár János pártfőtitkár, aki marosvásárhelyi látogatásán gyakorlatilag szabad kezet adott a román hatóságoknak a magyarsággal szemben elkövethető mindenféle megtorló intézkedésre. Nincs kétségünk afelől, hogy a Szekuritáté e nélkül sem bánt volna kesztyűs kézzel az erdélyi magyarokkal, de ez a legmagasabb szintű „baráti” felhatalmazás csak tovább erősítette állati ösztöneit, hogy bármit megtehet áldozataival.
Az erdélyi emlékezet tehát foghíjas, sok-sok tisztázásra váró körülménnyel. Csak abban reménykedhetünk, hogy nem kell újabb kerek évforduló a történelmi tények tisztázásához.
Makkay József | Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Mai napig nem tudjuk, hány embert hurcoltak meg, illetve ítéltek el Romániában az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményeinek megtorlásaként. Ahhoz nem fér kétség, hogy a román hatóságok ügybuzgalma legalább annyira erős volt, mint a hatalmat magához kaparintó Kádár János „igazságosztó” kommunista rendszeréé, amelyben 21 668 személyt börtönöztek be, mintegy 17 ezer embert internáltak és legalább négyszáz személy került bitófa alá.
Ma már tudjuk: a román titkosszolgálatok több tucat megbízható erdélyi magyar elvtársat dobtak át a határon, hogy a Szekuritáté parancsai szerint minél jobban feltérképezzék a forradalmi terepet, és információt gyűjtsenek későbbi felhasználásra. Időközben idehaza is bevetettek minden besúgót és szekustisztet a szabadság szele által meglegyintett erdélyi magyar diákok és értelmiségiek gyors lefülelésére. A román hatóságok tehát semmit nem bíztak a véletlenre, Erdélyben éppen emiatt nem bontakozhatott ki forradalom, nem születtek utcai tömegtüntetések, így a fiatalok lelkesedése jórészt a Milícia és a Szekuritáté fogdáiban ért véget, ahol vallatótisztek igyekeztek terhelő vallomásokat kipréselni áldozataikból a későbbi kirakatperekhez.
A hatvan évvel ezelőtti események erdélyi történései körül ma is nagyon sok a kérdőjel. A megtorlásokról megjelent visszaemlékezések foghíjasok,
és alig van olyan átfogó történelmi munka, ami akárcsak megbecsülné a börtönre ítéltek és a kivégzettek nagy számát. Míg az elmúlt években Magyarországon gőzerővel beindult az 56-os forradalom minden részletére kiterjedő kutatómunka – amit legjobban az mutat, hogy immár minden elítéltről pontos adatok vannak –,
Erdélyben ettől még nagyon távol állunk. Pedig a közeli hozzátartozókat, a rokonságot, a szűkebb és tágabb magyar közösséget egyaránt megilletné a méltó emlékezet.
Számarányához képest az erdélyi magyarság óriási árat fizetett a szabadságharc bukásáért. Ebben sorsdöntő szerepet játszott Kádár János pártfőtitkár, aki marosvásárhelyi látogatásán gyakorlatilag szabad kezet adott a román hatóságoknak a magyarsággal szemben elkövethető mindenféle megtorló intézkedésre. Nincs kétségünk afelől, hogy a Szekuritáté e nélkül sem bánt volna kesztyűs kézzel az erdélyi magyarokkal, de ez a legmagasabb szintű „baráti” felhatalmazás csak tovább erősítette állati ösztöneit, hogy bármit megtehet áldozataival.
Az erdélyi emlékezet tehát foghíjas, sok-sok tisztázásra váró körülménnyel. Csak abban reménykedhetünk, hogy nem kell újabb kerek évforduló a történelmi tények tisztázásához.
Makkay József | Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. október 21.
Garda Dezsőt, Király Zoltánt és Oravecz Imrét díjazta a Székelyföld folyóirat
Átadták a Székelyföld kulturális folyóirat elismeréseit Csíkszeredában: az elmúlt év számainak legjobb alkotóit díjazták csütörtökön a lap szerkesztőségében – számol be Péter Beáta a kronika.ro-n. Az elismeréseket tizenkilencedik alkalommal adták át a kulturális folyóirat szerkesztői, munkatársai.
A Hargita Megyei Tanács, a Hargita Kiadóhivatal, valamint a kulturális havilap szerkesztősége Székelyföld-díjjal jutalmazta Garda Dezső gyergyói történészt és Király Zoltán kolozsvári költőt a folyóiratban 2016-ban megjelent írásaikért.
Szikár, férfias líra
„Minden nép számára fontos a történelmi tudat, az önazonosság, az önmagával való szembenézés. Az identitás lényeges eleme, hogy tudjuk, mi történt a múltban, ez különösen fontos egy kisebbség számára a megmaradás szempontjából is. Kiemelném Garda Dezső precizitásra, fontosságra való törekvését minden munkájában” – fogalmazott laudációjában Molnár Vilmos író. Király Zoltán költészetéről szólva a házigazda Lövétei Lázár László, a folyóirat főszerkesztője úgy fogalmazott, nagyon pontos, szikár, hiteles, őszinte, férfias líra a kolozsvári költőé. „Urbánus ember létére nem restellt visszatérni gyökereihez, Sóváradhoz és szókincséhez. A hajdani rebellis lázadóból, láss csudát, székely költő lett a szó jó értelmében: mívesen, szépen, úriemberként. Ebben is példát mutat” – méltatta Királyt György Attila író.
Székely díj a Kossuth-díjas Oravecz Imrének
Újabb taggal bővült a 11 évvel ezelőtt alapított Székely Bicskarend: Oravecz Imre Kossuth-díjas magyarországi költő, író kapta a Székely bicska elismerést. A díjazottat Fekete Vince költő méltatta, kiemelve Oravecz Imre szellemiségét, költészetének egyediségét. György Attila a rendbe való felvétel dokumentumát olvasta fel: „Mü, Székelyföld redaktorai, írástudói és betűvetői híven tanúsítjuk jelen okirattal, teljes figyelmességünkkel és megfontoltságunkkal, az mi kiváló hívünknek, Oravecz Imrének az nappal, az holddal és csillagokkal ékesített Székely Bicskarend első és utolsó fokozatával való megtisztelését, mellyel sokféle szolgálatait megjutalmazni és a jövőben hűségét megtartani igyekezünk.” Fiatal alkotót is díjaztak
Saját kötettel még nem rendelkező, tehetséges fiatal alkotót jutalmaz évről évre a Szabó Gyula-emlékdíjjal a Romániai Írók Szövetsége Marosvásárhelyi Egyesületének csíkszeredai képviselete és a homoródalmási polgármesteri hivatal. Ebben az évben a sepsiszentgyörgyi születésű Vajda Anna Noéminek ítélték oda a kitüntetést. Szabó Gyula író Homoródalmáson született, szülőföldjére mindig visszatért, írásainak nagy részét ez a vidék ihlette – mondta el Tikosi László, Homoródalmás polgármestere. „Kollégáim úgy gondolták 2010-ben, hogy ezt a ragaszkodást tovább kell vinni. A fiatal íróknak, költőknek ezt a szellemiséget szeretnénk átadni”, mondta a polgármester – írja a kronika.ro. Erdély.ma
Átadták a Székelyföld kulturális folyóirat elismeréseit Csíkszeredában: az elmúlt év számainak legjobb alkotóit díjazták csütörtökön a lap szerkesztőségében – számol be Péter Beáta a kronika.ro-n. Az elismeréseket tizenkilencedik alkalommal adták át a kulturális folyóirat szerkesztői, munkatársai.
A Hargita Megyei Tanács, a Hargita Kiadóhivatal, valamint a kulturális havilap szerkesztősége Székelyföld-díjjal jutalmazta Garda Dezső gyergyói történészt és Király Zoltán kolozsvári költőt a folyóiratban 2016-ban megjelent írásaikért.
Szikár, férfias líra
„Minden nép számára fontos a történelmi tudat, az önazonosság, az önmagával való szembenézés. Az identitás lényeges eleme, hogy tudjuk, mi történt a múltban, ez különösen fontos egy kisebbség számára a megmaradás szempontjából is. Kiemelném Garda Dezső precizitásra, fontosságra való törekvését minden munkájában” – fogalmazott laudációjában Molnár Vilmos író. Király Zoltán költészetéről szólva a házigazda Lövétei Lázár László, a folyóirat főszerkesztője úgy fogalmazott, nagyon pontos, szikár, hiteles, őszinte, férfias líra a kolozsvári költőé. „Urbánus ember létére nem restellt visszatérni gyökereihez, Sóváradhoz és szókincséhez. A hajdani rebellis lázadóból, láss csudát, székely költő lett a szó jó értelmében: mívesen, szépen, úriemberként. Ebben is példát mutat” – méltatta Királyt György Attila író.
Székely díj a Kossuth-díjas Oravecz Imrének
Újabb taggal bővült a 11 évvel ezelőtt alapított Székely Bicskarend: Oravecz Imre Kossuth-díjas magyarországi költő, író kapta a Székely bicska elismerést. A díjazottat Fekete Vince költő méltatta, kiemelve Oravecz Imre szellemiségét, költészetének egyediségét. György Attila a rendbe való felvétel dokumentumát olvasta fel: „Mü, Székelyföld redaktorai, írástudói és betűvetői híven tanúsítjuk jelen okirattal, teljes figyelmességünkkel és megfontoltságunkkal, az mi kiváló hívünknek, Oravecz Imrének az nappal, az holddal és csillagokkal ékesített Székely Bicskarend első és utolsó fokozatával való megtisztelését, mellyel sokféle szolgálatait megjutalmazni és a jövőben hűségét megtartani igyekezünk.” Fiatal alkotót is díjaztak
Saját kötettel még nem rendelkező, tehetséges fiatal alkotót jutalmaz évről évre a Szabó Gyula-emlékdíjjal a Romániai Írók Szövetsége Marosvásárhelyi Egyesületének csíkszeredai képviselete és a homoródalmási polgármesteri hivatal. Ebben az évben a sepsiszentgyörgyi születésű Vajda Anna Noéminek ítélték oda a kitüntetést. Szabó Gyula író Homoródalmáson született, szülőföldjére mindig visszatért, írásainak nagy részét ez a vidék ihlette – mondta el Tikosi László, Homoródalmás polgármestere. „Kollégáim úgy gondolták 2010-ben, hogy ezt a ragaszkodást tovább kell vinni. A fiatal íróknak, költőknek ezt a szellemiséget szeretnénk átadni”, mondta a polgármester – írja a kronika.ro. Erdély.ma
2016. október 21.
Bethlen-szobor: egy másik, és csak jövőre
Kommunikációs hiányosságként értékelte Soós Zoltán a Maros Megyei Múzeum igazgatója, hogy a közvélemény úgy tudta, megvan a felállítandó Bethlen Gábor-szobor, holott a zsűri csak a héten hozta meg végleges döntését. Ennek értelmében valamikor Marosvásárhely főterén Harmath István székelyudvarhelyi szobrászművész Béke jeligés alkotása áll majd.
A Nagy Miklós Kund művészeti író, Keresztes Géza városrendező műépítész, valamint Hunyadi László, Bocskai Vince, Gyarmathy János, Kiss Levente és Gheorghe Mureşan szobrászművészekből álló zsűri eredetileg két pályaművet választott ki a nyolc közül. Ezek Deák Árpád nagyváradi szobrász Aranykor című szobra és Harmath István székelyudvarhelyi szobrászművész Béke jeligés alkotása.
Soós Zoltántól megtudtuk, hogy az alkotókat megkérték, finomítsanak munkáikon, készítsék el őket 1,20 méter magasságban és a fejet életnagyságban. Ezután döntött úgy a zsűri, hogy a székelyudvarhelyi szobrász Béke című munkáját érdemes a főtérre felállítani. Tervek szerint a négy méter magas alkotás a központi parkban áll majd. Soós Zoltán elmondta, hogy az idei költségvetésben van pénz elkülönítve arra, hogy elkezdjék a helyszín kialakítását és leszerződjék a művészt. A szobor kiöntésére versenytárgyalást kell szervezzen a a városháza.
„Ötletgazdaként továbbra is fontosnak tartom, hogy a Bethlen Gábor-szobor mihamarabb álljon Marosvásárhely főterén. Furó Judit városrendezési szakemberrel, tanácsossal a napokban fogunk a városháza illetékeseihez menni kihallgatásra, hogy ellenőrizzük milyen előrelépések történtek a szoborállítás ügyében. Fontos, hogy a jelenlegi tanácsosok szorgalmazzák, hogy a jövő évi költségvetésben is legyen pénz elkülönítve erre a célra” – mondta a Maros Megyei Múzeum igazgatója, aki úgy értékelte, hogy jövő őszre állhat majd a szobor a főtéren.
Simon Virág Székelyhon.ro|
Kommunikációs hiányosságként értékelte Soós Zoltán a Maros Megyei Múzeum igazgatója, hogy a közvélemény úgy tudta, megvan a felállítandó Bethlen Gábor-szobor, holott a zsűri csak a héten hozta meg végleges döntését. Ennek értelmében valamikor Marosvásárhely főterén Harmath István székelyudvarhelyi szobrászművész Béke jeligés alkotása áll majd.
A Nagy Miklós Kund művészeti író, Keresztes Géza városrendező műépítész, valamint Hunyadi László, Bocskai Vince, Gyarmathy János, Kiss Levente és Gheorghe Mureşan szobrászművészekből álló zsűri eredetileg két pályaművet választott ki a nyolc közül. Ezek Deák Árpád nagyváradi szobrász Aranykor című szobra és Harmath István székelyudvarhelyi szobrászművész Béke jeligés alkotása.
Soós Zoltántól megtudtuk, hogy az alkotókat megkérték, finomítsanak munkáikon, készítsék el őket 1,20 méter magasságban és a fejet életnagyságban. Ezután döntött úgy a zsűri, hogy a székelyudvarhelyi szobrász Béke című munkáját érdemes a főtérre felállítani. Tervek szerint a négy méter magas alkotás a központi parkban áll majd. Soós Zoltán elmondta, hogy az idei költségvetésben van pénz elkülönítve arra, hogy elkezdjék a helyszín kialakítását és leszerződjék a művészt. A szobor kiöntésére versenytárgyalást kell szervezzen a a városháza.
„Ötletgazdaként továbbra is fontosnak tartom, hogy a Bethlen Gábor-szobor mihamarabb álljon Marosvásárhely főterén. Furó Judit városrendezési szakemberrel, tanácsossal a napokban fogunk a városháza illetékeseihez menni kihallgatásra, hogy ellenőrizzük milyen előrelépések történtek a szoborállítás ügyében. Fontos, hogy a jelenlegi tanácsosok szorgalmazzák, hogy a jövő évi költségvetésben is legyen pénz elkülönítve erre a célra” – mondta a Maros Megyei Múzeum igazgatója, aki úgy értékelte, hogy jövő őszre állhat majd a szobor a főtéren.
Simon Virág Székelyhon.ro|
2016. október 21.
Történelmünk száz éve interjúkötetben
Oláh-Gál Elvira hétfőn este az olaszteleki Daniel-kastélyban bemutatott Nobile Officium – Az erdélyi magyar történelmi családok XX. századi sorsa című könyve tizennyolc interjút tartalmaz. A közel négyszáz oldalon közölt tizennyolc beszélgetés valójában Erdély és Magyarország utolsó száz évének történelmét foglalja össze, de szólnak a Bethlenek, Bánffyak, Kálnokyak, Mikesek, Aporok és Ugronok politikai-közéleti szerepvállalásáról, és betekintést engednek magánéletük részleteibe is. A tapasztalt rádiós riporternek megnyíló történelmi családok képviselői leginkább a távoli és közelmúlt történéseiről vallanak, de a jövőbe vetett bizakodásuknak is hangot adnak.
A könyvet röviden az interjúk zömének – egy kivételével mind ott jelent meg – helyet biztosító folyóirat, a Székelyföld főszerkesztője, Lövétei Lázár László, majd Molnár Vilmos ajánlotta a kastély ebédlőjében összegyűlt érdeklődőknek. A szerző, Oláh-Gál Elvira empátiával feltett kérdéseit méltatta, és elismerően szólt türelméről is: lábjegyzeteiben röviden, de jól érthetően magyarázza meg a beszélgetések során felmerülő politikai-történelmi történések hátterét, s gondosan göngyölítette fel a kívülálló számára néha igencsak bonyolultnak tűnő családi szálakat is. „Az Oláh-Gál Elvira által megszólaltatottak történetein keresztül felsejlenek azok az idők, amikor a történelmi magyar családok Trianon után néhány esztendővel, az 1921-es román földreformmal elveszítik vagyonuk javát, a két világháború közti évek, majd a közel ötven esztendeig tartó kommunista korszak. A beszélgetések szereplői közül sokan elmentek, s csak évtizedek után jöttek haza – és esetenként újratanulták anyanyelvüket –, de még többen maradtak, s vállaltak megaláztatást, kényszerlakhelyen lakást, a kitelepítést, folyamatos megfigyelést, életük ellehetetlenítését. Közös bennük, hogy a nehézségek ellenére tartásukat megőrizték, s ma – akár hajlott korukban is – készek újból felvenni, folytatni a valamikor elkezdett munkát” – mondotta Molnár Vilmos.
Oláh-Gál Elvira az interjúsorozat kezdeteiről szólva a Székelyföld alapító-főszerkesztőjével, Ferenczes Istvánnal 2008-ban folytatott beszélgetését elevenítette fel. Tisztában voltak azzal, hogy az erdélyi történelmi családok háború utáni sorsáról és tulajdonuk visszaszolgáltatásáért való küzdelmeikről sokan és sokat írtak, mégis úgy érezték, van amit még írni, s akit lehet, meg kell szólaltatni. A felkért alanyok legtöbbje szívesen állt rendelkezésére, s együttműködtek abban, hogy az interjúk pontosak és dokumentumértékűek legyenek. Könyvében kerülte az arisztokrácia kifejezést: Erdélyben jóval kevesebb az ebbe az osztályba sorolható família, s jóval több azon családok száma, akik primorként szolgálták évszázadokon keresztül szűkebb – templomok, iskolák építésén és fenntartásán, tehetséges diákok taníttatását vállalván – és hadvezérként, politikusként, művészetpártolóként tágabb értelemben is a hazát és nemzetet – őket mellőzni hiba, sőt felelőtlenség lett volna. Történetük nemcsak a múltjuk, hanem jelenük miatt is érdekes és tanulságos. A magyarság szempontjából sokatmondóak azok a beszámolóik, amelyek az elmúlt néhány évről szólnak: az olyan nehezen visszaperelt jussukért – akárcsak közösségünknek nemzetiségi jogainkért – újból és újból harcba kell szállniuk az újraállamosító szándékát jóformán alig titkoló román hatalommal. A könyvbemutatóra kilencszáz kilométer távolságból kicsit megkésve érkező Bethlen Farkas köszönte az Oláh-Gál Elvira által elvégzett munkát, és arra biztatta a szerzőt, folytassa, mert minden bizonnyal még sok olyan feltáratlan téma van, ami megörökítésre érdemes. Lövétei Lázár László azt kívánta, a történelmi családok legyenek ismét sikeresek, hogy tovább dolgozhassanak a köz érdekében. A feltörekvő pénzarisztokráciának pedig azt, hogy próbáljanak felnőni a feladathoz: ne csak a maguk, hanem tágabb környezetük érdekét is nézve munkálkodjanak.
Hecser László
Az erdélyi magyar történelmi családok XX. századi sorsa - Oláh-Gál Elvira interjúi /Székelyföld Alapítvány, Csíkszereda, 2016/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Oláh-Gál Elvira hétfőn este az olaszteleki Daniel-kastélyban bemutatott Nobile Officium – Az erdélyi magyar történelmi családok XX. századi sorsa című könyve tizennyolc interjút tartalmaz. A közel négyszáz oldalon közölt tizennyolc beszélgetés valójában Erdély és Magyarország utolsó száz évének történelmét foglalja össze, de szólnak a Bethlenek, Bánffyak, Kálnokyak, Mikesek, Aporok és Ugronok politikai-közéleti szerepvállalásáról, és betekintést engednek magánéletük részleteibe is. A tapasztalt rádiós riporternek megnyíló történelmi családok képviselői leginkább a távoli és közelmúlt történéseiről vallanak, de a jövőbe vetett bizakodásuknak is hangot adnak.
A könyvet röviden az interjúk zömének – egy kivételével mind ott jelent meg – helyet biztosító folyóirat, a Székelyföld főszerkesztője, Lövétei Lázár László, majd Molnár Vilmos ajánlotta a kastély ebédlőjében összegyűlt érdeklődőknek. A szerző, Oláh-Gál Elvira empátiával feltett kérdéseit méltatta, és elismerően szólt türelméről is: lábjegyzeteiben röviden, de jól érthetően magyarázza meg a beszélgetések során felmerülő politikai-történelmi történések hátterét, s gondosan göngyölítette fel a kívülálló számára néha igencsak bonyolultnak tűnő családi szálakat is. „Az Oláh-Gál Elvira által megszólaltatottak történetein keresztül felsejlenek azok az idők, amikor a történelmi magyar családok Trianon után néhány esztendővel, az 1921-es román földreformmal elveszítik vagyonuk javát, a két világháború közti évek, majd a közel ötven esztendeig tartó kommunista korszak. A beszélgetések szereplői közül sokan elmentek, s csak évtizedek után jöttek haza – és esetenként újratanulták anyanyelvüket –, de még többen maradtak, s vállaltak megaláztatást, kényszerlakhelyen lakást, a kitelepítést, folyamatos megfigyelést, életük ellehetetlenítését. Közös bennük, hogy a nehézségek ellenére tartásukat megőrizték, s ma – akár hajlott korukban is – készek újból felvenni, folytatni a valamikor elkezdett munkát” – mondotta Molnár Vilmos.
Oláh-Gál Elvira az interjúsorozat kezdeteiről szólva a Székelyföld alapító-főszerkesztőjével, Ferenczes Istvánnal 2008-ban folytatott beszélgetését elevenítette fel. Tisztában voltak azzal, hogy az erdélyi történelmi családok háború utáni sorsáról és tulajdonuk visszaszolgáltatásáért való küzdelmeikről sokan és sokat írtak, mégis úgy érezték, van amit még írni, s akit lehet, meg kell szólaltatni. A felkért alanyok legtöbbje szívesen állt rendelkezésére, s együttműködtek abban, hogy az interjúk pontosak és dokumentumértékűek legyenek. Könyvében kerülte az arisztokrácia kifejezést: Erdélyben jóval kevesebb az ebbe az osztályba sorolható família, s jóval több azon családok száma, akik primorként szolgálták évszázadokon keresztül szűkebb – templomok, iskolák építésén és fenntartásán, tehetséges diákok taníttatását vállalván – és hadvezérként, politikusként, művészetpártolóként tágabb értelemben is a hazát és nemzetet – őket mellőzni hiba, sőt felelőtlenség lett volna. Történetük nemcsak a múltjuk, hanem jelenük miatt is érdekes és tanulságos. A magyarság szempontjából sokatmondóak azok a beszámolóik, amelyek az elmúlt néhány évről szólnak: az olyan nehezen visszaperelt jussukért – akárcsak közösségünknek nemzetiségi jogainkért – újból és újból harcba kell szállniuk az újraállamosító szándékát jóformán alig titkoló román hatalommal. A könyvbemutatóra kilencszáz kilométer távolságból kicsit megkésve érkező Bethlen Farkas köszönte az Oláh-Gál Elvira által elvégzett munkát, és arra biztatta a szerzőt, folytassa, mert minden bizonnyal még sok olyan feltáratlan téma van, ami megörökítésre érdemes. Lövétei Lázár László azt kívánta, a történelmi családok legyenek ismét sikeresek, hogy tovább dolgozhassanak a köz érdekében. A feltörekvő pénzarisztokráciának pedig azt, hogy próbáljanak felnőni a feladathoz: ne csak a maguk, hanem tágabb környezetük érdekét is nézve munkálkodjanak.
Hecser László
Az erdélyi magyar történelmi családok XX. századi sorsa - Oláh-Gál Elvira interjúi /Székelyföld Alapítvány, Csíkszereda, 2016/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 21.
Visszapillantás 1956-ra
Az alábbi sorok egy értelmiségi családból származó, 19 éves, a Bolyai Tudományegyetem geológia–földrajz szakos hallgatójának életérzését tükrözik az 1956-os esztendőben. Nem volt hős, nem vett részt megmozdulásokban, tüntetéseken – élte a mindennapokat. November 6-án kétségbeesett levelet ír volt kollégájának, a Sepsiszentgyörgyön tanító 23 éves fiatalembernek arról, hogyha ebben a világban akar élni, el kell vesse a neveltetéséből kapott erkölcsi normákat, idomulnia kell a gonosz világhoz, amelyben a szép is, a jó is csak ideiglenes, az állandó a szenvedés és a rossz. Az írás szerzője 2016-ban nyolcvanadik évében jár, gondolatban átélte ’56 mámoros tavaszát, mozgalmas nyarát és tragikus őszének eseményeit, visszaemlékezésének tárgyát. Írását ajánlja korosztályának és a mai huszonéveseknek, hogy jobban megérthessék azt a kort, amelyben szüleik és nagyszüleik éltek.
Valami van a levegőben. Valahogy szabadabban mozgunk, valahogy mindenki vidámabb és kezdeményezőbb. Április elejére esik a húsvét, és hatunknak – zöme negyedéves kolléga – van mersze már pénteken ellógni, és a Vlegyászán ünnepelni a feltámadást. Sehol ember. A csúcson elénekeljük a Himnuszt.
Más. Fantasztikus esemény. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem tanárainak és diákjainak egy csoportja látogatott Kolozsvárra, a Bolyai Egyetemre. Óriási dolog, mert gyakorlatilag a második világháború után határzár volt Románia és Magyarország között. A debreceniek fehér simvédlis sapkájukkal, hol a Sétatéri, hol a Marianum épülete körül voltak láthatóak. A három nap alatt szenvedélyes barátságok, szerelmek kötődtek. Elutazásuk után csendesnek és eseménytelennek tűnt az élet. Ittlétük kézzelfogható bizonyítéka egy-egy elajándékozott DISZ-jelvény volt. Kis méretű piros-fehér-zöld kitűző, amit a szerencsések ajándékul kaptak. Kitűzése nem volt halálos bűn, mert szocialista ország polgáraitól kaptuk, és a piros-fehér-zöld színek jelentését tompította a jelvényben szereplő ötágú csillag. A néhány forintba kerülő kitűző szellemi értéke óriásira nőtt Kolozsváron. Én is büszkén hordtam néhány hétig, aztán a pulóvert jelvényestől egy alkalommal a könyvtárban a székemen hagytam, és a jelvény eltűnt róla. Hát ilyen dolgok is történtek. Nem zászlólopás, hanem egy icipici jelvény. Csak hát a színek!
Aztán az 1956-os tanév másik csodája, hogy megvalósult a Bolyai kultúrcsoportjának négynapos debreceni, budapesti útja. Nem voltam a kultúrcsoport tagja, az évfolyamunkról talán senki sem vett részt az utazáson. Persze, mindenki ment volt, de nem irigyeltük őket, mert rengeteg munkájukba került a tánccsoport, a kórus előadása...
Könnyebb a határátlépés mindkét oldalról. Pesti barátaink látogatnak, én is kérek és kapok útlevelet, amely 1957. január 1-jéig érvényes. Lejön a sógornőm, Sós Júlia kisfiával. Véget nem érő beszélgetések, valami fogalmunk lesz a pesti felpezsdülő kulturális életről, a Petőfi Kör munkájáról. Elutazásakor Juci Reményik Találkoztam a szabadsággal című kéziratos versét kapja Apuka ajánlásával. Október elsején kezdődik az egyetem. Megalakul a Diákszövetség, a Marianum kapujára egy nagy plakát kerül a Diákszövetség munkatervével. Amit rögtön észreveszek rajta, az egy biciklitúra 1957 nyarán a Balatonra. Már tíz éve biciklizek, milyen nagyszerű lesz a Balatont körbejárni. Évnyitó ünnepségen a palotást táncolják. Anyuka trombózist kapott, én látom el, hetekig kell mozdulatlanul feküdnie. Nagyon sok óráról hiányzom, de a dékán igazolja, ismerve a helyzetemet. Október elején van Rajk László újratemetése, Anyukával a rádióból hallgatjuk. Különben a rádió egész nap nyitva van. Felgyorsulnak az események. Gerő beszéde, majd Nagy Imre beszéde, majd a szovjet csapatok bevonulása, majd visszavonulása – minden a rádióból és otthon. Jofka (bátyám, Lám Leó – Lázár György) sürgönye nov. 29-i keltezéssel: Valamennyien jól vagyunk, éljen győzelmünk. Egyetlen kollektív megnyilvánulás van, amin részt veszek. November 1-jén reggel Szőnyi Bélával van óránk. Az óra megkezdése előtt Fülöp Sanyi kollégám, vásárhelyi srác, felkér mindnyájunkat, hogy egyperces csenddel adózzunk a Budapesten hősi halált halt kollégák emlékének. Tudtommal Sanyit ezért nem bántalmazták utólag, de biztos figyelték. Zárójelben jegyzem meg, hogy évfolyamunkon nem volt besúgó. Véletlen szerencse? Harmincöt év után sem derült ki senkiről, hogy informátor lett volna. Ennek köszönhető, hogy az egyetemi évek alatt köztünk kialakult kollegiális-baráti kapcsolatok minden árnyék nélkül a maguk tisztaságában öregségünkig megmaradtak. Aztán az egyetemen kihirdetett közös világítás. Lekésem. Egy darabig nézelődöm előre-hátra, majd egyedül világítok a család és Reményik Sándor sírjánál, ahogy azt minden évben tettük. Három napig euforikus hangulat – vagy vihar előtti csend? Szeretném felidézni a 19 éves Lám Irén életérzését, gondolatait. A kapcsolattartás a számítógép előtti időkben levelezéssel volt lehetséges. A Kolozsvárról elkerült barátaimmal levelezek, a leveleket megtartottam. Múltidézésben most nagy segítségemre voltak. Ebből az időszakból több levelem maradt meg Kónya Ádámtól és egy Vásárhelyen élő biológus kutató kollégától.
Ezekből és az általam nekik írt levelekből idézek az alábbiakban.
November 6-án este írok Ádámnak egy kétségbeesett levelet: ...Hogy miért nem írtam hamarabb? Olyan zilált lelkiállapotban vagyok már egy hete, s ez talán most lépett a tetőfokra nálam, hogy csodálom, hogy vagyok képes többé-kevésbé értelmes mondatokat írni neked. Hidd el nekem, most kezdem csak látni, hogy nincs igazság a földön. Mindaz, amit kaptunk nevelésünkben, amit láttunk és látunk ma is otthon, a becsületesség, szeretet, szerénység stb. semmit sem ér a mai világban és mindezen túl kell tegyük magunkat.
(...) Át akarom nevelni magam, Ádám! Ezt kell tenni, sajnos, ha a mai világban meg akar az ember élni. A felemelő szépségek, természet, irodalom, de elsősorban talán a zene, ami rám nagy hatással van, az sem nyugtat.
...Valamit tenni kell, valamit át kell formálni magunkban, hogy idomulni tudjon az ember a mai világhoz, mert a világ a széphez, jóhoz soha, de soha nem fog idomulni. A szép és a jó csak időleges, nem állandó, ami az állandó, a szenvedés és a rossz.
Nov. 10., Sepsiszentgyörgy
Kicsi Irocska
Leveledet tegnap megkaptam, de egyenesen megdöbbentett. Ha nem kézzel írtad volna, fel sem ismerném a tartalmáról, hogy tőled származik.
Tudom, hogy most roppant nehéz körülmények között élsz, s a gondok és a külső világ nyomasztanak szinte a kétségbeesésig. Tudom, most te is elmondhatod: De most oly nehéz. Most egy sugarat / Se tudok hazudni, se lopni. / Vergődő és fénytelen harcokon / El kell kopni.
Ugye, ilyenformán vagy? Nem tudom, ezekben a napokban van-e valaki, akinek nem kellene kétfelé aggódnia. Tegnap történt egy megrázó eset. Egyik legjobb tanítványomnak az apja, amikor megtudta, hogy húga és bátyja Budapesten meghaltak, eszét vesztve előrángatta a magyar zászlót, és fényes nappal megindult a főutcán kiáltozva, hogy mindenki álljon a zászló alá. Százakat elkeserítő látvány volt. Vagy azt hiszed, olyan könnyű óráról órára odaállni huszonöt-harminc figyelő őszinte szempár elé, akik jól tudják, hogy hasonló korú társaik odaát mit művelnek, és feltett kérdéseikre enyhén szólva füllenteni?
A november negyediki tragédia után fásultság vett erőt az embereken. Otthon a Kossuth rádió és a bécsi rádió adása informált az eseményekről. Üzenetek sokasága. „Élünk.”, „Jól vagyunk, ne aggódjatok.” stb. Reménykedünk az általános sztrájkban, majd Kéthly Anna személyében. Ő ugyanis az egyetlen tagja a forradalmi kormánynak, aki eljutott az ENSZ-hez, hogy beszámoljon a magyarországi helyzetről. Azt hittük, hogy egy autentikus személy beszámolója hatásos lesz, és megsegítik Magyarországot. Ötven év távlatából visszanézve keserűség és kiábrándultság vesz erőt az emberen. Az egyetemen vészjósló csend. 1957-ben és 1958-ban egyetlen gyűlést sem rendeztek. Az évfolyamunkról nincsen letartóztatás, de a felettünk levőből van. Suttogva terjednek a hírek: ezzel ez történt, azzal az történt. Közben közeledik a karácsony. 1956 magyar karácsonyának hangulatát Márai Mennyből az angyal című verse tükrözi.
Mennyből az angyal
Az üszkös, fagyos Budapestre. Oda, ahol az orosz tankok Között hallgatnak a harangok. Ahol nem csillog a karácsony. Nincsen aranydió a fákon, Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. Szólj hangosan az éjszakából: Angyal, vigyél hírt a csodáról. (...) Mondd el, mert ez világ csodája: Egy szegény nép karácsonyfája A Csendes Éjben égni kezdett – És sokan vetnek most keresztet. Földrészek népe nézi, nézi, Egyik érti, másik nem érti. Fejük csóválják, sok ez, soknak. Imádkoznak vagy iszonyodnak, Mert más lóg a fán, nem cukorkák: Népek Krisztusa, Magyarország. (...) Magánszemélyeken kívül 1956 magyar áldozata a Bolyai Egyetem, 1959 tavaszán fognak neki az egyesítésnek. A magyar tanszemélyzeti tagokat és a diákokat szétszórják, kitalálják a szeparatizmus kifejezést. Nem lakhat egy szobában két magyar ajkú diák, nem lehet közös dolgozószobája két magyar ajkú tanszemélyzeti tagnak, mert az már „szeparatizmus”, a többségtől való elkülönülést eredményezhet. Az eseményekről, mivel már nem vagyok diák, a helyi sajtóból és magánbeszélgetésekből értesülök. Döbbenten vettük tudomásul az öngyilkosságok sorozatát. Szabédi 1959. április 19-én, Csendes Zoltán 1959. május 3-án. Szabédit nem ismertem személyesen, a földrajzos diákokkal nem volt semmi kapcsolata. A Bolyai felszámolására összehívott gyűlés után mondták fel az idegei a szolgálatot. Csendes Zoltán közgazdász volt, az egyetem egyik legtehetségesebb, nagytudású munkatársa, prorektor. A diplománkat ő írta alá. Őt bízták meg a Bolyai felszámolásának adminisztratív végrehajtásával. Erkölcsileg nem vállalta a kiszabott feladatot, megmérgezte magát. Feleségéhez írt levelében tettét azzal magyarázta, hogy súlyos, gyógyíthatatlan betegséget fedeztek fel nála. Arra gondolhatott, hogy feleségét figyelni és faggatni fogják, ettől akarta megkímélni. Felesége egy hónap után, amikor megbizonyosodott, hogy nem maradt áldott állapotban, szintén öngyilkos lett. Múlnak a tragikus eseményekben bővelkedő hónapok, évek. Jómagam és a körülöttem levő barátok, kollégák huszonéves fiatalok, akiknek most nyílik az élet, most ismerkednek szakmájukkal, hivatásukkal, most alapítanak családot. Az élet megy tovább és az élet szép. Nem élhetünk a tragédiák árnyékában. Egyetlen, amit tehetünk, hogy ápoljuk a barátságot a letartóztatottak családtagjaival. Barátaink 1964 nyarán jöttek haza.
Hantz Lám Irén Részlet Hantz Lám Irén Emlékek búvópatakja című könyvéből (Stúdium Kiadó, Kolozsvár, 2014) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az alábbi sorok egy értelmiségi családból származó, 19 éves, a Bolyai Tudományegyetem geológia–földrajz szakos hallgatójának életérzését tükrözik az 1956-os esztendőben. Nem volt hős, nem vett részt megmozdulásokban, tüntetéseken – élte a mindennapokat. November 6-án kétségbeesett levelet ír volt kollégájának, a Sepsiszentgyörgyön tanító 23 éves fiatalembernek arról, hogyha ebben a világban akar élni, el kell vesse a neveltetéséből kapott erkölcsi normákat, idomulnia kell a gonosz világhoz, amelyben a szép is, a jó is csak ideiglenes, az állandó a szenvedés és a rossz. Az írás szerzője 2016-ban nyolcvanadik évében jár, gondolatban átélte ’56 mámoros tavaszát, mozgalmas nyarát és tragikus őszének eseményeit, visszaemlékezésének tárgyát. Írását ajánlja korosztályának és a mai huszonéveseknek, hogy jobban megérthessék azt a kort, amelyben szüleik és nagyszüleik éltek.
Valami van a levegőben. Valahogy szabadabban mozgunk, valahogy mindenki vidámabb és kezdeményezőbb. Április elejére esik a húsvét, és hatunknak – zöme negyedéves kolléga – van mersze már pénteken ellógni, és a Vlegyászán ünnepelni a feltámadást. Sehol ember. A csúcson elénekeljük a Himnuszt.
Más. Fantasztikus esemény. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem tanárainak és diákjainak egy csoportja látogatott Kolozsvárra, a Bolyai Egyetemre. Óriási dolog, mert gyakorlatilag a második világháború után határzár volt Románia és Magyarország között. A debreceniek fehér simvédlis sapkájukkal, hol a Sétatéri, hol a Marianum épülete körül voltak láthatóak. A három nap alatt szenvedélyes barátságok, szerelmek kötődtek. Elutazásuk után csendesnek és eseménytelennek tűnt az élet. Ittlétük kézzelfogható bizonyítéka egy-egy elajándékozott DISZ-jelvény volt. Kis méretű piros-fehér-zöld kitűző, amit a szerencsések ajándékul kaptak. Kitűzése nem volt halálos bűn, mert szocialista ország polgáraitól kaptuk, és a piros-fehér-zöld színek jelentését tompította a jelvényben szereplő ötágú csillag. A néhány forintba kerülő kitűző szellemi értéke óriásira nőtt Kolozsváron. Én is büszkén hordtam néhány hétig, aztán a pulóvert jelvényestől egy alkalommal a könyvtárban a székemen hagytam, és a jelvény eltűnt róla. Hát ilyen dolgok is történtek. Nem zászlólopás, hanem egy icipici jelvény. Csak hát a színek!
Aztán az 1956-os tanév másik csodája, hogy megvalósult a Bolyai kultúrcsoportjának négynapos debreceni, budapesti útja. Nem voltam a kultúrcsoport tagja, az évfolyamunkról talán senki sem vett részt az utazáson. Persze, mindenki ment volt, de nem irigyeltük őket, mert rengeteg munkájukba került a tánccsoport, a kórus előadása...
Könnyebb a határátlépés mindkét oldalról. Pesti barátaink látogatnak, én is kérek és kapok útlevelet, amely 1957. január 1-jéig érvényes. Lejön a sógornőm, Sós Júlia kisfiával. Véget nem érő beszélgetések, valami fogalmunk lesz a pesti felpezsdülő kulturális életről, a Petőfi Kör munkájáról. Elutazásakor Juci Reményik Találkoztam a szabadsággal című kéziratos versét kapja Apuka ajánlásával. Október elsején kezdődik az egyetem. Megalakul a Diákszövetség, a Marianum kapujára egy nagy plakát kerül a Diákszövetség munkatervével. Amit rögtön észreveszek rajta, az egy biciklitúra 1957 nyarán a Balatonra. Már tíz éve biciklizek, milyen nagyszerű lesz a Balatont körbejárni. Évnyitó ünnepségen a palotást táncolják. Anyuka trombózist kapott, én látom el, hetekig kell mozdulatlanul feküdnie. Nagyon sok óráról hiányzom, de a dékán igazolja, ismerve a helyzetemet. Október elején van Rajk László újratemetése, Anyukával a rádióból hallgatjuk. Különben a rádió egész nap nyitva van. Felgyorsulnak az események. Gerő beszéde, majd Nagy Imre beszéde, majd a szovjet csapatok bevonulása, majd visszavonulása – minden a rádióból és otthon. Jofka (bátyám, Lám Leó – Lázár György) sürgönye nov. 29-i keltezéssel: Valamennyien jól vagyunk, éljen győzelmünk. Egyetlen kollektív megnyilvánulás van, amin részt veszek. November 1-jén reggel Szőnyi Bélával van óránk. Az óra megkezdése előtt Fülöp Sanyi kollégám, vásárhelyi srác, felkér mindnyájunkat, hogy egyperces csenddel adózzunk a Budapesten hősi halált halt kollégák emlékének. Tudtommal Sanyit ezért nem bántalmazták utólag, de biztos figyelték. Zárójelben jegyzem meg, hogy évfolyamunkon nem volt besúgó. Véletlen szerencse? Harmincöt év után sem derült ki senkiről, hogy informátor lett volna. Ennek köszönhető, hogy az egyetemi évek alatt köztünk kialakult kollegiális-baráti kapcsolatok minden árnyék nélkül a maguk tisztaságában öregségünkig megmaradtak. Aztán az egyetemen kihirdetett közös világítás. Lekésem. Egy darabig nézelődöm előre-hátra, majd egyedül világítok a család és Reményik Sándor sírjánál, ahogy azt minden évben tettük. Három napig euforikus hangulat – vagy vihar előtti csend? Szeretném felidézni a 19 éves Lám Irén életérzését, gondolatait. A kapcsolattartás a számítógép előtti időkben levelezéssel volt lehetséges. A Kolozsvárról elkerült barátaimmal levelezek, a leveleket megtartottam. Múltidézésben most nagy segítségemre voltak. Ebből az időszakból több levelem maradt meg Kónya Ádámtól és egy Vásárhelyen élő biológus kutató kollégától.
Ezekből és az általam nekik írt levelekből idézek az alábbiakban.
November 6-án este írok Ádámnak egy kétségbeesett levelet: ...Hogy miért nem írtam hamarabb? Olyan zilált lelkiállapotban vagyok már egy hete, s ez talán most lépett a tetőfokra nálam, hogy csodálom, hogy vagyok képes többé-kevésbé értelmes mondatokat írni neked. Hidd el nekem, most kezdem csak látni, hogy nincs igazság a földön. Mindaz, amit kaptunk nevelésünkben, amit láttunk és látunk ma is otthon, a becsületesség, szeretet, szerénység stb. semmit sem ér a mai világban és mindezen túl kell tegyük magunkat.
(...) Át akarom nevelni magam, Ádám! Ezt kell tenni, sajnos, ha a mai világban meg akar az ember élni. A felemelő szépségek, természet, irodalom, de elsősorban talán a zene, ami rám nagy hatással van, az sem nyugtat.
...Valamit tenni kell, valamit át kell formálni magunkban, hogy idomulni tudjon az ember a mai világhoz, mert a világ a széphez, jóhoz soha, de soha nem fog idomulni. A szép és a jó csak időleges, nem állandó, ami az állandó, a szenvedés és a rossz.
Nov. 10., Sepsiszentgyörgy
Kicsi Irocska
Leveledet tegnap megkaptam, de egyenesen megdöbbentett. Ha nem kézzel írtad volna, fel sem ismerném a tartalmáról, hogy tőled származik.
Tudom, hogy most roppant nehéz körülmények között élsz, s a gondok és a külső világ nyomasztanak szinte a kétségbeesésig. Tudom, most te is elmondhatod: De most oly nehéz. Most egy sugarat / Se tudok hazudni, se lopni. / Vergődő és fénytelen harcokon / El kell kopni.
Ugye, ilyenformán vagy? Nem tudom, ezekben a napokban van-e valaki, akinek nem kellene kétfelé aggódnia. Tegnap történt egy megrázó eset. Egyik legjobb tanítványomnak az apja, amikor megtudta, hogy húga és bátyja Budapesten meghaltak, eszét vesztve előrángatta a magyar zászlót, és fényes nappal megindult a főutcán kiáltozva, hogy mindenki álljon a zászló alá. Százakat elkeserítő látvány volt. Vagy azt hiszed, olyan könnyű óráról órára odaállni huszonöt-harminc figyelő őszinte szempár elé, akik jól tudják, hogy hasonló korú társaik odaát mit művelnek, és feltett kérdéseikre enyhén szólva füllenteni?
A november negyediki tragédia után fásultság vett erőt az embereken. Otthon a Kossuth rádió és a bécsi rádió adása informált az eseményekről. Üzenetek sokasága. „Élünk.”, „Jól vagyunk, ne aggódjatok.” stb. Reménykedünk az általános sztrájkban, majd Kéthly Anna személyében. Ő ugyanis az egyetlen tagja a forradalmi kormánynak, aki eljutott az ENSZ-hez, hogy beszámoljon a magyarországi helyzetről. Azt hittük, hogy egy autentikus személy beszámolója hatásos lesz, és megsegítik Magyarországot. Ötven év távlatából visszanézve keserűség és kiábrándultság vesz erőt az emberen. Az egyetemen vészjósló csend. 1957-ben és 1958-ban egyetlen gyűlést sem rendeztek. Az évfolyamunkról nincsen letartóztatás, de a felettünk levőből van. Suttogva terjednek a hírek: ezzel ez történt, azzal az történt. Közben közeledik a karácsony. 1956 magyar karácsonyának hangulatát Márai Mennyből az angyal című verse tükrözi.
Mennyből az angyal
Az üszkös, fagyos Budapestre. Oda, ahol az orosz tankok Között hallgatnak a harangok. Ahol nem csillog a karácsony. Nincsen aranydió a fákon, Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. Szólj hangosan az éjszakából: Angyal, vigyél hírt a csodáról. (...) Mondd el, mert ez világ csodája: Egy szegény nép karácsonyfája A Csendes Éjben égni kezdett – És sokan vetnek most keresztet. Földrészek népe nézi, nézi, Egyik érti, másik nem érti. Fejük csóválják, sok ez, soknak. Imádkoznak vagy iszonyodnak, Mert más lóg a fán, nem cukorkák: Népek Krisztusa, Magyarország. (...) Magánszemélyeken kívül 1956 magyar áldozata a Bolyai Egyetem, 1959 tavaszán fognak neki az egyesítésnek. A magyar tanszemélyzeti tagokat és a diákokat szétszórják, kitalálják a szeparatizmus kifejezést. Nem lakhat egy szobában két magyar ajkú diák, nem lehet közös dolgozószobája két magyar ajkú tanszemélyzeti tagnak, mert az már „szeparatizmus”, a többségtől való elkülönülést eredményezhet. Az eseményekről, mivel már nem vagyok diák, a helyi sajtóból és magánbeszélgetésekből értesülök. Döbbenten vettük tudomásul az öngyilkosságok sorozatát. Szabédi 1959. április 19-én, Csendes Zoltán 1959. május 3-án. Szabédit nem ismertem személyesen, a földrajzos diákokkal nem volt semmi kapcsolata. A Bolyai felszámolására összehívott gyűlés után mondták fel az idegei a szolgálatot. Csendes Zoltán közgazdász volt, az egyetem egyik legtehetségesebb, nagytudású munkatársa, prorektor. A diplománkat ő írta alá. Őt bízták meg a Bolyai felszámolásának adminisztratív végrehajtásával. Erkölcsileg nem vállalta a kiszabott feladatot, megmérgezte magát. Feleségéhez írt levelében tettét azzal magyarázta, hogy súlyos, gyógyíthatatlan betegséget fedeztek fel nála. Arra gondolhatott, hogy feleségét figyelni és faggatni fogják, ettől akarta megkímélni. Felesége egy hónap után, amikor megbizonyosodott, hogy nem maradt áldott állapotban, szintén öngyilkos lett. Múlnak a tragikus eseményekben bővelkedő hónapok, évek. Jómagam és a körülöttem levő barátok, kollégák huszonéves fiatalok, akiknek most nyílik az élet, most ismerkednek szakmájukkal, hivatásukkal, most alapítanak családot. Az élet megy tovább és az élet szép. Nem élhetünk a tragédiák árnyékában. Egyetlen, amit tehetünk, hogy ápoljuk a barátságot a letartóztatottak családtagjaival. Barátaink 1964 nyarán jöttek haza.
Hantz Lám Irén Részlet Hantz Lám Irén Emlékek búvópatakja című könyvéből (Stúdium Kiadó, Kolozsvár, 2014) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 21.
Magyar színházi előadások Bukarestben
Erdélyi magyar előadások is szerepelnek a 26. romániai országos színházi fesztiválon, amelyet Bukarestben tartanak mától október 30-ig.
A fesztivál a román színházi szakma legrangosabb seregszemléje, amelyen az idén Miriam Răducanu koreográfusra és táncoktatóra emlékeznek. A tánc kiemelt szerepet kap, ugyanis a ma esti ünnepélyes megnyitón Gigi Căciuleanu román koreográfusról és rendezőről szóló kiállítás nyílik a Bukaresti Nemzeti Színház előcsarnokában. A fesztiválra 40 előadást hívtak meg, ezeket együttesen 78-szor játsszák, így átlagban naponta nyolc előadás lesz látható. A vidéki teátrumok 18 előadással képviseltetik magukat, ezek között több magyar nyelvű is lesz. Az erdélyi magyar színházak közül a Kolozsvári Állami Magyar Színház kapta a legtöbb meghívást, három produkcióval érkezik Bukarestbe, így a közönség láthatja a Silviu Purcărete által rendezett Julius Caesart, A pelikánt Felix Alexa rendezésében, valamint a Dominique Serrand által rendezett Pour Toujours-t (Mindörökké). A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a Tompa Gábor által rendezett, A játszma vége című Samuel Beckett-darabot mutatja be. Más magyar vonatkozású előadások is lesznek, a kolozsvári román színház Tadeusz Slobodzianek A mi osztályunk című drámáját mutatja be, amelynek rendezője a sepsiszentgyörgyi Bocsárdi László. Ez a produkció idén megnyerte a legjobb előadásnak járó díjat a Román Színházi Szövetség (UNITER) díjkiosztó gáláján. A fesztiválon a marosvásárhelyi Székely Csaba drámaíró Bányavíz című művét a bukaresti ACT Színház és a Scena9 viszi színre. Négy külföldi produkciót is vendégül lát a fesztivál, a közönség megtekintheti a szentpétervári Maly Színház előadásában a Cseresznyéskertet, amelyet Lev Dogyin orosz rendező állított színpadra. A kísérőrendezvények sorában bemutatják Tompa Gábor rendezőnek A Három nővértől a Cseresznyéskertig című fotóalbumát, amely a 2013 és 2015 között színpadra állított előadásairól készült fényképeket tartalmazza. A fesztivál ideje alatt műhelygyakorlatot tart fiatal színészeknek Michael Pennington brit színművész. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Erdélyi magyar előadások is szerepelnek a 26. romániai országos színházi fesztiválon, amelyet Bukarestben tartanak mától október 30-ig.
A fesztivál a román színházi szakma legrangosabb seregszemléje, amelyen az idén Miriam Răducanu koreográfusra és táncoktatóra emlékeznek. A tánc kiemelt szerepet kap, ugyanis a ma esti ünnepélyes megnyitón Gigi Căciuleanu román koreográfusról és rendezőről szóló kiállítás nyílik a Bukaresti Nemzeti Színház előcsarnokában. A fesztiválra 40 előadást hívtak meg, ezeket együttesen 78-szor játsszák, így átlagban naponta nyolc előadás lesz látható. A vidéki teátrumok 18 előadással képviseltetik magukat, ezek között több magyar nyelvű is lesz. Az erdélyi magyar színházak közül a Kolozsvári Állami Magyar Színház kapta a legtöbb meghívást, három produkcióval érkezik Bukarestbe, így a közönség láthatja a Silviu Purcărete által rendezett Julius Caesart, A pelikánt Felix Alexa rendezésében, valamint a Dominique Serrand által rendezett Pour Toujours-t (Mindörökké). A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a Tompa Gábor által rendezett, A játszma vége című Samuel Beckett-darabot mutatja be. Más magyar vonatkozású előadások is lesznek, a kolozsvári román színház Tadeusz Slobodzianek A mi osztályunk című drámáját mutatja be, amelynek rendezője a sepsiszentgyörgyi Bocsárdi László. Ez a produkció idén megnyerte a legjobb előadásnak járó díjat a Román Színházi Szövetség (UNITER) díjkiosztó gáláján. A fesztiválon a marosvásárhelyi Székely Csaba drámaíró Bányavíz című művét a bukaresti ACT Színház és a Scena9 viszi színre. Négy külföldi produkciót is vendégül lát a fesztivál, a közönség megtekintheti a szentpétervári Maly Színház előadásában a Cseresznyéskertet, amelyet Lev Dogyin orosz rendező állított színpadra. A kísérőrendezvények sorában bemutatják Tompa Gábor rendezőnek A Három nővértől a Cseresznyéskertig című fotóalbumát, amely a 2013 és 2015 között színpadra állított előadásairól készült fényképeket tartalmazza. A fesztivál ideje alatt műhelygyakorlatot tart fiatal színészeknek Michael Pennington brit színművész. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 21.
Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A magyar–román viszony enyhülésének jelei a forradalom előtt
A forradalom marosvásárhelyi hatását boncolgatva nem tekinthetünk el az előzményeiről, legalábbis az októberi eseményeket megelőző, szembeötlő és a változásokat jelző megnyilvánulások megemlítésétől. Hiszen 1956 folyamán, az év első negyedétől kezdve egy általános enyhülési folyamat zajlott le az országban, ami a magyar–román kapcsolatok javulásában is megmutatkozott. Ez nyomon követhető főként a kulturális, valamint a lakossági kapcsolatok terén. A mintegy évtizede tartó merev elzárkózási politika terén bekövetkezett lazulást Erdély-szerte, így a magyarlakta autonóm tartományban is a többoldalú magyar–magyar kapcsolatok felvétele követte.
A Magyarországtól teljesen elzárt erdélyi magyar közösség előbb rádión és a sajtón keresztül, majd az év nyarától kezdve lehetővé vált magánutazások révén némileg szorosabb érintkezésbe kerülhetett a mélyebb politikai változásokat átélő anyaországgal. Felélénkültek a művelődési kapcsolatok, amelyek lelkesítőn hatottak a magyar kultúrára szomjazó lakosságra. Elsőként Illyés Gyula1 erdélyi látogatásáról számolhatunk be, aki az 1848-as forradalomról szóló, Fáklyaláng c. színműve századik bemutatójára érkezett Marosvásárhelyre 1956. január utolsó napjaiban. Megjelenése Marosvásárhelyen nem csak azért volt meglepő, mert a Romániába látogató ma- gyarországi küldöttségek több éven át alig jutottak el a Magyar Autonóm Tartományba, hanem inkább azért, mert az 1954. október óta óriási sikerrel bemutatott Fáklyaláng egyáltalán nem felelt meg a román ideológiai elképzeléseknek. A tartományi pártszervezet nacionalista és soviniszta színdarabnak te-kintette, és 1955-ben Kovács György író2 a darab betiltását is fontolgatta.3 Ennek ellenére, az ide látogató neves magyar íróval terjedelmes interjút közöl a helyi magyar sajtó, ami egyben figyelemre méltó utalás is az esemény rendkívüli jelentőségére. "Váratlanul érkezett hozzánk – írja az interjút készítő. Eljött Marosvásárhelyre, hogy a Székely Színházban megtekintse a Fáklyaláng századik – s ezúttal kétszeresen is ünnepi – előadását. Ismertük őt, a népi életbe gyökerező, forradalmi hangú, az új élet lüktetését kifejező gyönyörű verseiből, ismertük Petőfijéből, és nem utolsósorban a Fáklyaláng-ból, melyet eleddig közel félszázezer ember látott hazánkban. Mégis – s éppen e sok-sok felejthetetlen élményt nyújtó, maradandó értékű írás révén – személyes jelenlétével szerzett igazi örömet, élményt számunkra."4
A nyár folyamán a leglátványosabb közeledési akció a hivatalos körök által kezdeményezett Petőfi-sírhely felkutatása volt a Segesvár melletti Fehéregyházán. Augusztusban a kutatásokról több cikk is megjelent a romániai magyar sajtóban.5 Közéleti téma lett a magyar jellegű műemlékek védelme. A marosvásárhelyi Teleki Téka vezetője, Farczády Elek például arról számolt be az Utunk augusztus 17-i számában, hogy nemrég az ötödik legrégebbi, XV. század eleji magyar nyelvű kéziratra bukkantak a Tékában, és írásában nyíltan meghirdette a magyar intézmények valódi küldetését: a nemzeti múlt ápolását. Szeptember 27-én pedig Csetri Elek7 és Ferenczi István8 történész kemény hangvételű bírálatot fogalmazott az Előre hasábján az erdélyi magyar műemlékek állapotáról. A két kolozsvári szakember szóvá tette azt, hogy számos kastélyt és kúriát 1944 után kifosztott és lerombolt a lakosság. Másfelől a Vörös Zászló egyes újságírói is utazási engedélyt kaptak. Így szeptember 26-i kezdettel, Marosvásárhelyről Prágáig címmel egy négyrészes, hosszú riport jelent meg a helyi napilap munkatársa, Fábián Lajos tollából, aki a Bukarest–Prága nemzetközi gyorsvonattal jutott a csehszlovák fővárosba Budapesten át, színesen ecsetelve benyomásait.9
A helyi lapban megjelent cikkekből értesülünk a Magyarországról egyre nagyobb számban érkező "vendégről". Ezek közül kiemelkedik Pándi Pál,10 aki az eddigieknél sokkal nyíltabban hirdette a magyar–magyar kulturális együvé tartozást. Augusztusban a Vörös Zászló közölte Pándi cikkét, amelyben vázolta gondolatait: "Közelebb kell kerülnünk egymáshoz! Ma már összehasonlíthatatlanul könnyebb az utazás a Magyar Népköztársaság és a Román Népköztársaság között, mint évekkel ezelőtt. Ma már több könyv jut innen oda és onnan ide, mint korábban [...] De még nem elég rendszeresen. Jöjjenek Budapestre, Magyarországra a marosvásárhelyi egyetemisták, munkások, parasztok, értelmiségiek. S jöjjenek Magyarországról diákok, dolgozók Erdélybe."11 Pándi cikke az uralkodó lel- kesedést és várakozást tükrözte. Szeptember elején Ruffy Péter,12 a budapesti Béke és Szabadság munkatársa kéthetes romániai útja során ellátogatott Marosvásárhelyre is, ahol eszmecserét folytatott a Vörös Zászló és az Igaz Szó munkatársaival.13 Egy hét múlva egy 54 fős debreceni és nyíregyházi tejipari dolgozókból álló küldöttség járt itt, és meglátogatta a Transilvania vajgyárat.14 Mindez immár a nyilvánosság előtt, sőt szervezetten történt.
A párt nemzetiségpolitikai fordulatával és hangulatjavító intézkedéseivel is foglalkozott a sajtó. Szeptember 28-án az Előre és a Vörös Zászló is közölte a kormány határozatát a Marosvásárhelyen felállítandó, 134 tagú Állami Népi Együttesről, és aznap arról is tájékoztatott a helyi lap, hogy elkezdődött a Gyergyó rajon történelmét feldolgozó monográfia megírása (amely mindmáig befejezetlen maradt). Az Utunk, szintén szeptember 28-án, beszámolt a Napsugár című gyermeklap létrehozásáról, valamint a Korunk újraindításáról, az Előre pedig október 10-én egy hamarosan induló (valóban csak 1958-ban megjelenő) művészeti lapról tudósított.
De a legjelentősebb változás a mindennapi élet nyilvános ábrázolásában ment végbe. Egy szeptember 30-án kelt, Székelyudvarhelyről szóló riportja végén Tomcsa Sándor15, kihasználva a kínálkozó lehetőséget, kitért a "magyarországi látogatókra" is. "Akárcsak, gondolom, mint mindenütt, nálunk is sokan voltak a nyáron. Szülők rég nem látott gyermekeiket ölelhették keblükbe […]."16 – írja, érzelmesen ábrázolva a szétszakított családok összetartozását, hiszen valóban egyre többen látogatták meg Magyarországról erdélyi hozzátartozóikat. Itt már olyan szóhasználattal és szövegkörnyezettel találkozunk, ami teljesen idegen a korabeli sajtótól: a mondat rejtett értelmezése, hogy a szülő (vagyis Magyarország, mint anyaország), rég nem látott gyermekét (az elveszett Erdély) öleli keblére. Természetesen szimbolikus és nem politikai mezőben mozgott az így is "értelmezhető" mondat, ami nem kerülhette el a figyelmesebb (és a kódolt mondatok értelmezésében már edzett) olvasók figyelmét.17 Úgy, ahogy nem kerülhette el figyelmüket az Előre október 19-i és 20-ai közleménye sem. Az elsőben az 1925-ben eltávolított aradi szabadságszobor helyreállításának az elkezdéséről tájékoztatott, a másodikban Rajk László rehabilitálásáról, mintegy jelezve, hogy kezdetét vette a forradalomhoz vezető út.18
1 Illyés Gyula (1902–1983) háromszoros Kossuth- díjas magyar költő, író, drámaíró, műfordító, lapszerkesztő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. A Di-gitális Irodalmi Akadémia megalakulásától annak posztumusz tagja.
2 Kovács György (1911–1990) író. 1945-1950 között a marosvásárhelyi Szabad Szó, majd a Népújság szerkesztője. Később az Utunk, a Korunk és az Igaz Szó szerkesztőbizottságának tagja, a Falvak Népe és az Előre munkatársa. 1952–1975 között nagy nemzetgyűlési képviselő, 1965–1975 között annak alelnöke, 1955–1974 között a Román Munkás (Kommunista) Párt központi bizottsági tagja.
3 BOTTONI, STEFANO: Marosvásárhely ötvenhatja. In: Marosvásárhely történetéből. 2. Új- és legújabb kori tanulmányok. Szerk.: Pál-Antal Sándor–Novák Csaba Zoltán. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007, 207.
4 Vörös Zászló, 1956. február 1.
5 Vörös Zászló, 1956. augusztus 10., 14, és 26; Utunk, 1956. augusztus 17.
6 Farczády Elek (1890–1974) középiskolai tanár, történész, 1951–1961 között a marosvásárhelyi Bolyai Dokumentációs Könyvtár (1961-től Teleki-Bolyai nevet viseli) vezetője.
7 Csetri Elek (1924–2010) erdélyi történész, A Bolyai, majd 1959-től a Babes–Bolyai Tudományegyetem tanára, 1990-től a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja.
8 Ferenczi István kolozsvári régész.
9 Vörös Zászló, 1956. szeptember 26., 29, október 3. és 11.
10 Pándi Pál (Eredeti neve: Kardos Pál, 1926–1987) irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár. 1973-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1985-től rendes tagja.
11 Vörös Zászló, 1956. augusztus 18.
12 Ruffy Péter (1914–1993) Pulitzer-emlékdíjas (1991) erdélyi, de 1940-től Magyarországon élő újságíró, író.
13 Vörös Zászló, 1956. szeptember 6.
14 Vörös Zászló, 1956. szeptember 13.
15 Tomcsa Sándor (1897–1963) elbeszélő, drámaíró. Több ideig tisztviselő Székelyudvarhelyen, 1929-től a Brassói Lapok, később pedig a Romániai Magyar Szó és az Előre munkatársa.
16 Vörös Zászló, 1956. szeptember 30.
17 A szöveg értelmezését lásd még: BOTTONI 2007, 209.
18 Rajk László (1909–1949) székelyudvarhelyi születésű magyar kommunista politikus, 1946-tól belügyminiszter, koncepciós per áldozata. A Rajkra vonatkozó tudósítás Rajk László temetése címen jelent meg, amelyben közzétették nálunk is öt társával együtt történt rehabilitálását, és újratemetésének lebonyolítását. Lásd: Vörös Zászló, 1956. október 20.
Pál-Antal Sándor Népújság (Marosvásárhely)
A magyar–román viszony enyhülésének jelei a forradalom előtt
A forradalom marosvásárhelyi hatását boncolgatva nem tekinthetünk el az előzményeiről, legalábbis az októberi eseményeket megelőző, szembeötlő és a változásokat jelző megnyilvánulások megemlítésétől. Hiszen 1956 folyamán, az év első negyedétől kezdve egy általános enyhülési folyamat zajlott le az országban, ami a magyar–román kapcsolatok javulásában is megmutatkozott. Ez nyomon követhető főként a kulturális, valamint a lakossági kapcsolatok terén. A mintegy évtizede tartó merev elzárkózási politika terén bekövetkezett lazulást Erdély-szerte, így a magyarlakta autonóm tartományban is a többoldalú magyar–magyar kapcsolatok felvétele követte.
A Magyarországtól teljesen elzárt erdélyi magyar közösség előbb rádión és a sajtón keresztül, majd az év nyarától kezdve lehetővé vált magánutazások révén némileg szorosabb érintkezésbe kerülhetett a mélyebb politikai változásokat átélő anyaországgal. Felélénkültek a művelődési kapcsolatok, amelyek lelkesítőn hatottak a magyar kultúrára szomjazó lakosságra. Elsőként Illyés Gyula1 erdélyi látogatásáról számolhatunk be, aki az 1848-as forradalomról szóló, Fáklyaláng c. színműve századik bemutatójára érkezett Marosvásárhelyre 1956. január utolsó napjaiban. Megjelenése Marosvásárhelyen nem csak azért volt meglepő, mert a Romániába látogató ma- gyarországi küldöttségek több éven át alig jutottak el a Magyar Autonóm Tartományba, hanem inkább azért, mert az 1954. október óta óriási sikerrel bemutatott Fáklyaláng egyáltalán nem felelt meg a román ideológiai elképzeléseknek. A tartományi pártszervezet nacionalista és soviniszta színdarabnak te-kintette, és 1955-ben Kovács György író2 a darab betiltását is fontolgatta.3 Ennek ellenére, az ide látogató neves magyar íróval terjedelmes interjút közöl a helyi magyar sajtó, ami egyben figyelemre méltó utalás is az esemény rendkívüli jelentőségére. "Váratlanul érkezett hozzánk – írja az interjút készítő. Eljött Marosvásárhelyre, hogy a Székely Színházban megtekintse a Fáklyaláng századik – s ezúttal kétszeresen is ünnepi – előadását. Ismertük őt, a népi életbe gyökerező, forradalmi hangú, az új élet lüktetését kifejező gyönyörű verseiből, ismertük Petőfijéből, és nem utolsósorban a Fáklyaláng-ból, melyet eleddig közel félszázezer ember látott hazánkban. Mégis – s éppen e sok-sok felejthetetlen élményt nyújtó, maradandó értékű írás révén – személyes jelenlétével szerzett igazi örömet, élményt számunkra."4
A nyár folyamán a leglátványosabb közeledési akció a hivatalos körök által kezdeményezett Petőfi-sírhely felkutatása volt a Segesvár melletti Fehéregyházán. Augusztusban a kutatásokról több cikk is megjelent a romániai magyar sajtóban.5 Közéleti téma lett a magyar jellegű műemlékek védelme. A marosvásárhelyi Teleki Téka vezetője, Farczády Elek például arról számolt be az Utunk augusztus 17-i számában, hogy nemrég az ötödik legrégebbi, XV. század eleji magyar nyelvű kéziratra bukkantak a Tékában, és írásában nyíltan meghirdette a magyar intézmények valódi küldetését: a nemzeti múlt ápolását. Szeptember 27-én pedig Csetri Elek7 és Ferenczi István8 történész kemény hangvételű bírálatot fogalmazott az Előre hasábján az erdélyi magyar műemlékek állapotáról. A két kolozsvári szakember szóvá tette azt, hogy számos kastélyt és kúriát 1944 után kifosztott és lerombolt a lakosság. Másfelől a Vörös Zászló egyes újságírói is utazási engedélyt kaptak. Így szeptember 26-i kezdettel, Marosvásárhelyről Prágáig címmel egy négyrészes, hosszú riport jelent meg a helyi napilap munkatársa, Fábián Lajos tollából, aki a Bukarest–Prága nemzetközi gyorsvonattal jutott a csehszlovák fővárosba Budapesten át, színesen ecsetelve benyomásait.9
A helyi lapban megjelent cikkekből értesülünk a Magyarországról egyre nagyobb számban érkező "vendégről". Ezek közül kiemelkedik Pándi Pál,10 aki az eddigieknél sokkal nyíltabban hirdette a magyar–magyar kulturális együvé tartozást. Augusztusban a Vörös Zászló közölte Pándi cikkét, amelyben vázolta gondolatait: "Közelebb kell kerülnünk egymáshoz! Ma már összehasonlíthatatlanul könnyebb az utazás a Magyar Népköztársaság és a Román Népköztársaság között, mint évekkel ezelőtt. Ma már több könyv jut innen oda és onnan ide, mint korábban [...] De még nem elég rendszeresen. Jöjjenek Budapestre, Magyarországra a marosvásárhelyi egyetemisták, munkások, parasztok, értelmiségiek. S jöjjenek Magyarországról diákok, dolgozók Erdélybe."11 Pándi cikke az uralkodó lel- kesedést és várakozást tükrözte. Szeptember elején Ruffy Péter,12 a budapesti Béke és Szabadság munkatársa kéthetes romániai útja során ellátogatott Marosvásárhelyre is, ahol eszmecserét folytatott a Vörös Zászló és az Igaz Szó munkatársaival.13 Egy hét múlva egy 54 fős debreceni és nyíregyházi tejipari dolgozókból álló küldöttség járt itt, és meglátogatta a Transilvania vajgyárat.14 Mindez immár a nyilvánosság előtt, sőt szervezetten történt.
A párt nemzetiségpolitikai fordulatával és hangulatjavító intézkedéseivel is foglalkozott a sajtó. Szeptember 28-án az Előre és a Vörös Zászló is közölte a kormány határozatát a Marosvásárhelyen felállítandó, 134 tagú Állami Népi Együttesről, és aznap arról is tájékoztatott a helyi lap, hogy elkezdődött a Gyergyó rajon történelmét feldolgozó monográfia megírása (amely mindmáig befejezetlen maradt). Az Utunk, szintén szeptember 28-án, beszámolt a Napsugár című gyermeklap létrehozásáról, valamint a Korunk újraindításáról, az Előre pedig október 10-én egy hamarosan induló (valóban csak 1958-ban megjelenő) művészeti lapról tudósított.
De a legjelentősebb változás a mindennapi élet nyilvános ábrázolásában ment végbe. Egy szeptember 30-án kelt, Székelyudvarhelyről szóló riportja végén Tomcsa Sándor15, kihasználva a kínálkozó lehetőséget, kitért a "magyarországi látogatókra" is. "Akárcsak, gondolom, mint mindenütt, nálunk is sokan voltak a nyáron. Szülők rég nem látott gyermekeiket ölelhették keblükbe […]."16 – írja, érzelmesen ábrázolva a szétszakított családok összetartozását, hiszen valóban egyre többen látogatták meg Magyarországról erdélyi hozzátartozóikat. Itt már olyan szóhasználattal és szövegkörnyezettel találkozunk, ami teljesen idegen a korabeli sajtótól: a mondat rejtett értelmezése, hogy a szülő (vagyis Magyarország, mint anyaország), rég nem látott gyermekét (az elveszett Erdély) öleli keblére. Természetesen szimbolikus és nem politikai mezőben mozgott az így is "értelmezhető" mondat, ami nem kerülhette el a figyelmesebb (és a kódolt mondatok értelmezésében már edzett) olvasók figyelmét.17 Úgy, ahogy nem kerülhette el figyelmüket az Előre október 19-i és 20-ai közleménye sem. Az elsőben az 1925-ben eltávolított aradi szabadságszobor helyreállításának az elkezdéséről tájékoztatott, a másodikban Rajk László rehabilitálásáról, mintegy jelezve, hogy kezdetét vette a forradalomhoz vezető út.18
1 Illyés Gyula (1902–1983) háromszoros Kossuth- díjas magyar költő, író, drámaíró, műfordító, lapszerkesztő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. A Di-gitális Irodalmi Akadémia megalakulásától annak posztumusz tagja.
2 Kovács György (1911–1990) író. 1945-1950 között a marosvásárhelyi Szabad Szó, majd a Népújság szerkesztője. Később az Utunk, a Korunk és az Igaz Szó szerkesztőbizottságának tagja, a Falvak Népe és az Előre munkatársa. 1952–1975 között nagy nemzetgyűlési képviselő, 1965–1975 között annak alelnöke, 1955–1974 között a Román Munkás (Kommunista) Párt központi bizottsági tagja.
3 BOTTONI, STEFANO: Marosvásárhely ötvenhatja. In: Marosvásárhely történetéből. 2. Új- és legújabb kori tanulmányok. Szerk.: Pál-Antal Sándor–Novák Csaba Zoltán. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007, 207.
4 Vörös Zászló, 1956. február 1.
5 Vörös Zászló, 1956. augusztus 10., 14, és 26; Utunk, 1956. augusztus 17.
6 Farczády Elek (1890–1974) középiskolai tanár, történész, 1951–1961 között a marosvásárhelyi Bolyai Dokumentációs Könyvtár (1961-től Teleki-Bolyai nevet viseli) vezetője.
7 Csetri Elek (1924–2010) erdélyi történész, A Bolyai, majd 1959-től a Babes–Bolyai Tudományegyetem tanára, 1990-től a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja.
8 Ferenczi István kolozsvári régész.
9 Vörös Zászló, 1956. szeptember 26., 29, október 3. és 11.
10 Pándi Pál (Eredeti neve: Kardos Pál, 1926–1987) irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár. 1973-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1985-től rendes tagja.
11 Vörös Zászló, 1956. augusztus 18.
12 Ruffy Péter (1914–1993) Pulitzer-emlékdíjas (1991) erdélyi, de 1940-től Magyarországon élő újságíró, író.
13 Vörös Zászló, 1956. szeptember 6.
14 Vörös Zászló, 1956. szeptember 13.
15 Tomcsa Sándor (1897–1963) elbeszélő, drámaíró. Több ideig tisztviselő Székelyudvarhelyen, 1929-től a Brassói Lapok, később pedig a Romániai Magyar Szó és az Előre munkatársa.
16 Vörös Zászló, 1956. szeptember 30.
17 A szöveg értelmezését lásd még: BOTTONI 2007, 209.
18 Rajk László (1909–1949) székelyudvarhelyi születésű magyar kommunista politikus, 1946-tól belügyminiszter, koncepciós per áldozata. A Rajkra vonatkozó tudósítás Rajk László temetése címen jelent meg, amelyben közzétették nálunk is öt társával együtt történt rehabilitálását, és újratemetésének lebonyolítását. Lásd: Vörös Zászló, 1956. október 20.
Pál-Antal Sándor Népújság (Marosvásárhely)
2016. október 21.
Borbély Zsolt Attila kötetének a bemutatója
Székely kapu a magyar világra
2016. október 28-án 18 órától a Tulipán könyvesboltban kerül bemutatásra Borbély Zsolt Attila politológus közírónak a Székely kapu a magyar világra című kötete, mely a szerzőnek az utóbbi két évtizedben a Kapu című folyóirat hasábjain megjelent írásainak legjavát foglalja egységbe. A kötethez Raffay Ernő történész írt előszót, aki így fogalmaz: „Borbély Zsolt Attila e könyvével nemzetpolitikai koncepciót ad, amivel – reméljük – erősen formálja a magyar akaratot.” A szerző beszélgetőtársa Toót-Holló Tamás, a Magyar Távirati Iroda főszerkesztője. A könyvbemutatóra mindenkit szeretettel vár Schmak András és felesége, Jutka, a Tulipán tulajdonosai. Nyugati Jelen (Arad)
Székely kapu a magyar világra
2016. október 28-án 18 órától a Tulipán könyvesboltban kerül bemutatásra Borbély Zsolt Attila politológus közírónak a Székely kapu a magyar világra című kötete, mely a szerzőnek az utóbbi két évtizedben a Kapu című folyóirat hasábjain megjelent írásainak legjavát foglalja egységbe. A kötethez Raffay Ernő történész írt előszót, aki így fogalmaz: „Borbély Zsolt Attila e könyvével nemzetpolitikai koncepciót ad, amivel – reméljük – erősen formálja a magyar akaratot.” A szerző beszélgetőtársa Toót-Holló Tamás, a Magyar Távirati Iroda főszerkesztője. A könyvbemutatóra mindenkit szeretettel vár Schmak András és felesége, Jutka, a Tulipán tulajdonosai. Nyugati Jelen (Arad)
2016. október 21.
Horváth-ügy: „bejelölte” Fodor Zsoltot a Miért
Közleményben állt ki Horváth Anna alpolgármester mellett az RMDSZ-szel partnerségben működő, erdélyi ifjúsági szervezeteket tömörítő Magyar Ifjúsági Értekezlet (Miért), amely egyúttal feltárta a korrupciógyanús ügyben hírbe hozott üzletember kilétét is.
Csütörtöki állásfoglalásukban leszögezik: a befolyással üzérkedéssel gyanúsított kolozsvári alpolgármester „egy olyan személyiség, akinek a segítségére mindig számíthattak a fiatalok, és ő is számíthatott rájuk a kampány során”. A Miért a kampányban szerepet vállaló több ezer önkéntes munkájának a fontosságát is hangsúlyozza, a közlemény által idézett Antal Lóránt Miért-elnök pedig példaértékűnek nevezi Fodor Zsolt, az Euro GSM mobiltelefon-értékesítő hálózat tulajdonosának a hosszú éveken keresztül nyújtott támogatását.
Antal szerint Fodor – akinek a neve eddig nem hivatalosan, román portálok értesülése alapján merült fel az alpolgármester ellen indított bűnvádi eljárással összefüggésben – „azon kevesek közé tartozik, akik számos közösségi kezdeményezést támogattak hosszú éveken keresztül, és támogatnak napjainkban is, miközben sok tehetős vállalkozó nem fordít semmilyen energiát arra, hogy a közösséget segítse, bármilyen civil kezdeményezést támogasson”. „Miért baj az, ha tehetős vállalkozók nemcsak kapnak a közösségtől, hanem vissza is adnak? (…) Érthetetlen számunkra, hogy miért problémás ma Erdélyben, ha magánvállalkozók támogatnak ifjúsági vagy bármilyen civil kezdeményezést, vagy ösztönzik a fiatalokat közösségi tevékenységre, példát mutatnak nekik?” – olvasható továbbá a közleményben.
Az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) azzal gyanúsítja Horváth Annát, hogy alpolgármesteri minőségében megsürgette egy olyan ingatlanfejlesztési projekt engedélyeztetését, amelyben érdekelt volt egy üzletember. A DNA szerint ellentételezésként Horváth Anna 60 fesztiválbérletet kért a vállalkozótól, összesen körülbelül 20 ezer lej értékben, amelyeket a választási kampányában dolgozó önkénteseknek ajánlott fel. A helyi román nyelvű sajtó úgy értesült, az inkriminált ingatlanfejlesztési projekt kezdeményezője Fodor Zsolt kolozsvári üzletember, az Euro GSM tulajdonosa, ezt azonban mindeddig a Krónika megkeresésére nem erősítette meg a DNA. Szintén sajtóértesülések szerint a bérletek az Untold elnevezésű, augusztus 4–7. között lezajlott kolozsvári zenei fesztiválra szóltak, amelyet a mobiltelefon-értékesítő vállalat is támogat.
A Krónika telefonon kereste meg Antal Lóránt Miért-elnököt, aki kérdésünkre elmondta: nem tud arról, hogy az Euro GSM tulajdonosának köze lenne a Horváth Anna ellen indított bűnvádi eljáráshoz, ő is csupán a sajtóban olvasta, hogy a vállalkozó neve felmerült az ügy kapcsán. Azt állítja, közleményüket is ezekre a sajtóértesülésekre alapozták. „Semmilyen pluszinformációval nem rendelkezünk erről a témáról. Azt viszont tudjuk, hogy az Euro GSM és a tulajdonosa számtalan rendezvényt és civil kezdeményezést támogatott az elmúlt években – többek között a tavasszal lebonyolított Rólad szól! című, fiatalokat megszólító konzultációs karaván lebonyolításában is technikai segítséget nyújtott, ami teljesen nyilvános” – mondta az ifjúsági szervezet elnöke.
A téma kapcsán megkérdeztük Csoma Botondot, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének tavaly júniusban megválasztott elnökét is, aki elmondta: utánanéztek, és sem az idei, sem a 2012-es helyhatósági kampányban nem kaptak támogatást a kolozsvári üzletembertől vagy a cégétől.
A korrupcióellenes ügyészség október 11-én rendelte el Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere 60 napos bírósági felügyelet alá helyezését. Az intézkedés nyomán Horváth Annát alpolgármesteri hivatásának gyakorlásától is eltiltották.
A múlt héten egyébként az RMDSZ is közleményben fejezte ki szolidaritását Horváth Annával. Az állásfoglalás szerint az RMDSZ a „jogállamiság minimumának” tekinti, hogy a sajtóban az üggyel kapcsolatban ne lássanak napvilágot olyan feltételezések, amelyeket valósnak állítanak be, ez a gyakorlat ugyanis az alakulat szerint sérti a demokratikus alapelveket.
Gyergyai Csaba Krónika (Kolozsvár)
Közleményben állt ki Horváth Anna alpolgármester mellett az RMDSZ-szel partnerségben működő, erdélyi ifjúsági szervezeteket tömörítő Magyar Ifjúsági Értekezlet (Miért), amely egyúttal feltárta a korrupciógyanús ügyben hírbe hozott üzletember kilétét is.
Csütörtöki állásfoglalásukban leszögezik: a befolyással üzérkedéssel gyanúsított kolozsvári alpolgármester „egy olyan személyiség, akinek a segítségére mindig számíthattak a fiatalok, és ő is számíthatott rájuk a kampány során”. A Miért a kampányban szerepet vállaló több ezer önkéntes munkájának a fontosságát is hangsúlyozza, a közlemény által idézett Antal Lóránt Miért-elnök pedig példaértékűnek nevezi Fodor Zsolt, az Euro GSM mobiltelefon-értékesítő hálózat tulajdonosának a hosszú éveken keresztül nyújtott támogatását.
Antal szerint Fodor – akinek a neve eddig nem hivatalosan, román portálok értesülése alapján merült fel az alpolgármester ellen indított bűnvádi eljárással összefüggésben – „azon kevesek közé tartozik, akik számos közösségi kezdeményezést támogattak hosszú éveken keresztül, és támogatnak napjainkban is, miközben sok tehetős vállalkozó nem fordít semmilyen energiát arra, hogy a közösséget segítse, bármilyen civil kezdeményezést támogasson”. „Miért baj az, ha tehetős vállalkozók nemcsak kapnak a közösségtől, hanem vissza is adnak? (…) Érthetetlen számunkra, hogy miért problémás ma Erdélyben, ha magánvállalkozók támogatnak ifjúsági vagy bármilyen civil kezdeményezést, vagy ösztönzik a fiatalokat közösségi tevékenységre, példát mutatnak nekik?” – olvasható továbbá a közleményben.
Az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) azzal gyanúsítja Horváth Annát, hogy alpolgármesteri minőségében megsürgette egy olyan ingatlanfejlesztési projekt engedélyeztetését, amelyben érdekelt volt egy üzletember. A DNA szerint ellentételezésként Horváth Anna 60 fesztiválbérletet kért a vállalkozótól, összesen körülbelül 20 ezer lej értékben, amelyeket a választási kampányában dolgozó önkénteseknek ajánlott fel. A helyi román nyelvű sajtó úgy értesült, az inkriminált ingatlanfejlesztési projekt kezdeményezője Fodor Zsolt kolozsvári üzletember, az Euro GSM tulajdonosa, ezt azonban mindeddig a Krónika megkeresésére nem erősítette meg a DNA. Szintén sajtóértesülések szerint a bérletek az Untold elnevezésű, augusztus 4–7. között lezajlott kolozsvári zenei fesztiválra szóltak, amelyet a mobiltelefon-értékesítő vállalat is támogat.
A Krónika telefonon kereste meg Antal Lóránt Miért-elnököt, aki kérdésünkre elmondta: nem tud arról, hogy az Euro GSM tulajdonosának köze lenne a Horváth Anna ellen indított bűnvádi eljáráshoz, ő is csupán a sajtóban olvasta, hogy a vállalkozó neve felmerült az ügy kapcsán. Azt állítja, közleményüket is ezekre a sajtóértesülésekre alapozták. „Semmilyen pluszinformációval nem rendelkezünk erről a témáról. Azt viszont tudjuk, hogy az Euro GSM és a tulajdonosa számtalan rendezvényt és civil kezdeményezést támogatott az elmúlt években – többek között a tavasszal lebonyolított Rólad szól! című, fiatalokat megszólító konzultációs karaván lebonyolításában is technikai segítséget nyújtott, ami teljesen nyilvános” – mondta az ifjúsági szervezet elnöke.
A téma kapcsán megkérdeztük Csoma Botondot, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének tavaly júniusban megválasztott elnökét is, aki elmondta: utánanéztek, és sem az idei, sem a 2012-es helyhatósági kampányban nem kaptak támogatást a kolozsvári üzletembertől vagy a cégétől.
A korrupcióellenes ügyészség október 11-én rendelte el Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere 60 napos bírósági felügyelet alá helyezését. Az intézkedés nyomán Horváth Annát alpolgármesteri hivatásának gyakorlásától is eltiltották.
A múlt héten egyébként az RMDSZ is közleményben fejezte ki szolidaritását Horváth Annával. Az állásfoglalás szerint az RMDSZ a „jogállamiság minimumának” tekinti, hogy a sajtóban az üggyel kapcsolatban ne lássanak napvilágot olyan feltételezések, amelyeket valósnak állítanak be, ez a gyakorlat ugyanis az alakulat szerint sérti a demokratikus alapelveket.
Gyergyai Csaba Krónika (Kolozsvár)
2016. október 21.
56, 60
A címben szereplő számok megfejtése bizonyára senki számára sem volt túl nehéz, hiszen egy aktuális eseményre utalnak: vasárnap ünnepeljük az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének hatvanadik évfordulóját.
Azét a forradalomét, amelyet ugyan brutálisan levertek, de mégis meghatározta Magyarország, illetve az erdélyi magyar közösség további sorsát is.
Az előzmények ismertek: a második világháborút követően Magyarországon a többi közép- és kelet-európai országhoz hasonlóan egy külső hatalom által az országra erőszakolt, utópista szekta – de nevezhetjük nyugodtan bűnszervezetnek is –, a kommunista párt került hatalomra. Amely megpróbálta saját hagymázas ideológiája szerint átformálni az országot és annak lakóit, bűnösnek kiáltva ki a társadalom jelentős rétegeit, a magántulajdon szentségét felrúgva államosítás néven állami politikává avatta a rablást, és folyamatos terrort alkalmazott a polgárok ellen.
A feszültség emiatt folyamatosan gyűlt, míg végül a brutális diktatúrát megelégelő polgárok utcára vonultak, és saját életük feláldozását, a fegyveres harc felvállalását sem tartották túl magas árnak azért, hogy véget vessenek a bolsevik rémuralomnak. A kezdeti sikerek után azonban a politikai realitás és a második világháború után kialakult status quo érvényesült: a Szovjetunió vérbe fojtotta a forradalmat, és helyreállította a kommunisták uralmát. Bár Kádár János uralma a kivégzések nyomán vérben fogant, szovjet szuronyok álltak az egypártrendszert visszaállító új vezető mögött, és mintegy kétszázezren elmenekültek az országból, a további, hasonló „sajnálatos események” elkerülése végett később enyhült valamelyest a nyomás, és a langyos gulyáskommunizmusban Magyarország a legvidámabb barakk kétes státusának örvendhetett. Hiszen – legalábbis Romániához képest – viszonylagos jólét uralkodott, és nem volt annyira fojtogató a diktatúra.
Talán ezért is maradt el az újabb forradalom, és vele együtt a katarzis 1989-ben: békés hatalomátadás történt, amely nyomán ugyan visszatért a többpártrendszer és a piacgazdaság, de az előző rendszer prominens alakjai közül sokan átmentették a hatalmukat, a kommunista utódpárt pedig több ízben is kormányra kerülhetett. A kommunista rendszer működtetőinek számonkérése elmaradt – a rendszerváltást ennek nyomán a választópolgárok vitték tovább azzal, hogy immár két ízben is kétharmados többséggel küldték ellenzékbe a rossz kormányzás során önmagát szétforgácsoló utódpártot.
Az ’56-os forradalom az erdélyi magyar közösségre is hatással volt, hiszen a kommunizmus idején is soviniszta román állam azt használta fel ürügyként az önálló állami magyar egyetem felszámolására, a legalább névleg létező autonómia lassú megszüntetésére. Magyar értelmiségieket, diákokat hurcoltak meg koncepciós eljárások során azzal a céllal, hogy megfélemlítsék a magyar közösséget. A Ceauşescu által kiépített, észak-koreai típusú diktatúrát végül 33 évvel a magyarországi forradalom után hasonlóan nagyszabású megmozdulások buktatták meg – hogy aztán a katarzis itt is elmaradjon, hiszen egyéb, életképes ellenzéki alternatíva híján a kommunista párt harmadvonala ragadta magához a hatalmat. És ellentétben Magyarországgal, itt nem sikerült félreállítani az utódpártot. Szinte csodának kellene történnie, hogy decemberben ne kerüljön ismét hatalomra. Igaz, itt legalább formálisan megtörtént a számonkérés, egykori kommunista börtönparancsnokokat állítottak pellengérre, bár náluk nagyobb halakat – remélhetőleg csak időlegesen – nem sikerült elítélni.
Mindent összevetve kijelenthető: az ’56-ban a kommunisták ellen utcára vonuló, majd fegyvert ragadó magyar forradalmárok cselekedetei annak ellenére sem voltak hiábavalók, hogy a forradalmat két hét alatt leverte a túlerő. Megingatták a diktatúrát, amely ugyan nem azonnal múlt ki, de az 1956-ban kapott sebet sohasem tudta kiheverni, és 1989-re életképtelensége, valóságidegensége miatt fel is számolódott. Az ’56-osok pedig hatvan évvel bátor fellépésüket követően hősöknek kijáró tiszteletben részesülnek, míg legyőzőik, kivégzőik a történelem szemétdombjára kerültek. És méltán övezi őket, valamint politikai és szellemi utódaikat közmegvetés.
Balogh Levente Krónika (Kolozsvár)
A címben szereplő számok megfejtése bizonyára senki számára sem volt túl nehéz, hiszen egy aktuális eseményre utalnak: vasárnap ünnepeljük az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének hatvanadik évfordulóját.
Azét a forradalomét, amelyet ugyan brutálisan levertek, de mégis meghatározta Magyarország, illetve az erdélyi magyar közösség további sorsát is.
Az előzmények ismertek: a második világháborút követően Magyarországon a többi közép- és kelet-európai országhoz hasonlóan egy külső hatalom által az országra erőszakolt, utópista szekta – de nevezhetjük nyugodtan bűnszervezetnek is –, a kommunista párt került hatalomra. Amely megpróbálta saját hagymázas ideológiája szerint átformálni az országot és annak lakóit, bűnösnek kiáltva ki a társadalom jelentős rétegeit, a magántulajdon szentségét felrúgva államosítás néven állami politikává avatta a rablást, és folyamatos terrort alkalmazott a polgárok ellen.
A feszültség emiatt folyamatosan gyűlt, míg végül a brutális diktatúrát megelégelő polgárok utcára vonultak, és saját életük feláldozását, a fegyveres harc felvállalását sem tartották túl magas árnak azért, hogy véget vessenek a bolsevik rémuralomnak. A kezdeti sikerek után azonban a politikai realitás és a második világháború után kialakult status quo érvényesült: a Szovjetunió vérbe fojtotta a forradalmat, és helyreállította a kommunisták uralmát. Bár Kádár János uralma a kivégzések nyomán vérben fogant, szovjet szuronyok álltak az egypártrendszert visszaállító új vezető mögött, és mintegy kétszázezren elmenekültek az országból, a további, hasonló „sajnálatos események” elkerülése végett később enyhült valamelyest a nyomás, és a langyos gulyáskommunizmusban Magyarország a legvidámabb barakk kétes státusának örvendhetett. Hiszen – legalábbis Romániához képest – viszonylagos jólét uralkodott, és nem volt annyira fojtogató a diktatúra.
Talán ezért is maradt el az újabb forradalom, és vele együtt a katarzis 1989-ben: békés hatalomátadás történt, amely nyomán ugyan visszatért a többpártrendszer és a piacgazdaság, de az előző rendszer prominens alakjai közül sokan átmentették a hatalmukat, a kommunista utódpárt pedig több ízben is kormányra kerülhetett. A kommunista rendszer működtetőinek számonkérése elmaradt – a rendszerváltást ennek nyomán a választópolgárok vitték tovább azzal, hogy immár két ízben is kétharmados többséggel küldték ellenzékbe a rossz kormányzás során önmagát szétforgácsoló utódpártot.
Az ’56-os forradalom az erdélyi magyar közösségre is hatással volt, hiszen a kommunizmus idején is soviniszta román állam azt használta fel ürügyként az önálló állami magyar egyetem felszámolására, a legalább névleg létező autonómia lassú megszüntetésére. Magyar értelmiségieket, diákokat hurcoltak meg koncepciós eljárások során azzal a céllal, hogy megfélemlítsék a magyar közösséget. A Ceauşescu által kiépített, észak-koreai típusú diktatúrát végül 33 évvel a magyarországi forradalom után hasonlóan nagyszabású megmozdulások buktatták meg – hogy aztán a katarzis itt is elmaradjon, hiszen egyéb, életképes ellenzéki alternatíva híján a kommunista párt harmadvonala ragadta magához a hatalmat. És ellentétben Magyarországgal, itt nem sikerült félreállítani az utódpártot. Szinte csodának kellene történnie, hogy decemberben ne kerüljön ismét hatalomra. Igaz, itt legalább formálisan megtörtént a számonkérés, egykori kommunista börtönparancsnokokat állítottak pellengérre, bár náluk nagyobb halakat – remélhetőleg csak időlegesen – nem sikerült elítélni.
Mindent összevetve kijelenthető: az ’56-ban a kommunisták ellen utcára vonuló, majd fegyvert ragadó magyar forradalmárok cselekedetei annak ellenére sem voltak hiábavalók, hogy a forradalmat két hét alatt leverte a túlerő. Megingatták a diktatúrát, amely ugyan nem azonnal múlt ki, de az 1956-ban kapott sebet sohasem tudta kiheverni, és 1989-re életképtelensége, valóságidegensége miatt fel is számolódott. Az ’56-osok pedig hatvan évvel bátor fellépésüket követően hősöknek kijáró tiszteletben részesülnek, míg legyőzőik, kivégzőik a történelem szemétdombjára kerültek. És méltán övezi őket, valamint politikai és szellemi utódaikat közmegvetés.
Balogh Levente Krónika (Kolozsvár)
2016. október 21.
Az igazság nevében: magyar parlamenti közbenjárás is segítette az akkreditációt
A Bihari Napló október 17-i számában jelent meg a tudósítás a PKE tanévnyitójáról, melyen Tőkés László beszédében az egyetem akkreditációjával kapcsolatban megfogalmazta: „még a magyar érdekképviselet sem segített, pedig kormányon is voltak a magyarok abban az időben.”
A Partiumi Keresztény Egyetem akkreditációja hosszú törvényhozási folyamat eredménye, amely a parlamentben 2007 májusától 2008 októberéig tartott. Ebben az időszakban az RMDSZ szenátorai, képviselői és a kormányban dolgozók, tárgyaltunk, egyeztettünk az ügyben, a törvény megszületése érdekében. Tudták ezt az egyetem képviselői is, akik több alakalommal meghívottként jelen voltak a bizottsági üléseken. Aki ismeri a parlamenti munkát és az ottani erőviszonyokat nem tehet úgy, mintha nem tudná, hogy 7–8%-os képviselettel nem egyszerű elérni a szavazáshoz szükséges 51%-ot.
Látható eredmény
A parlamenti munkának vannak látható és nem látható eredményei. A PKE akkreditációja egyértelműen látható eredmény, hiszen hosszú egyeztetések után végül 2008. szeptember 30-án megszületett a törvény, a parlament megszavazta azt. A törvényhozási folyamatot sikerült végigvinni! Mindenki tisztában volt azzal, hogy nehéz háttérmunka folyt a törvény megszületése érdekében, senki nem vonta kétségbe az RMDSZ ezirányú szerepét.
Ezt igazolja a Partiumi Közlöny XVIII. évfolyam, 2008. december 11-én megjelent száma is, amely egy tanügyi különszám. A negyedik oldalon a Partiumi Egyetem Alapítvány Kuratóriuma, melynek elnöke Tőkés László, közleményt jelentetett meg Akkreditált egyetem a PKE címmel. A közlemény elismeri: „E folyamatban az RMDSZ illetékes képviselői részt vállaltak, s magas szintű magyar parlamenti közbenjárás is segítette a törvény megszületését. A román képviselőház 185 igen, 15 nem szavazattal, 10 tartózkodás mellett elfogadta a Partiumi Keresztény Egyetem akkreditációjáról szóló törvényt. Többszöri elnapolás után, RMDSZ kezdeményezésre foglalkoztak a javaslattal. Egyelőre négy szak elismerése végleges”. Majd a továbbiakban az utolsó előtti bekezdés így folytatódik: „Ezúton is köszönetünket fejezzük ki (…) a pozitív döntést hozó parlamenti képviselőknek, hogy közreműködésük eredményeként – félévszázados hiátus után – ismét van államilag elismert magyar tannyelvű egyetem Romániában.” Tolnay István, akkoriban a PKE vezetőtanácsának megbízott elnöke a Tanévnyitó a Partiumi Keresztény Egyetemen – a kitartó küzdelem jutalma című ötödik oldali írásában szó szerint így fogalmaz: „Köszönjük a politikumnak, Románia Szenátusának, Képviselőházának, ezek szakbizottságainak, az RMDSZ politikusoknak hathatós közbenjárását és érdemi munkáját az akkreditációs folyamat kiteljesítésében.”
Ezek is az igazsághoz tartoznak amit nem lehet és nem kell elfeledni! Ezek után érthetetlen a köszöntő beszédben elhangzott kijelentés, a valóság értelmetlen meghamisítása.
A tények önmagukért beszélnek
Nem szükséges semmilyen magyarázkodás, a tények önmagukért beszélnek: az RMDSZ felvállalta, és nem csak segített, hanem tett is azért, hogy a törvény megszülessen, és a PKE akkreditált egyetem legyen. Ezért fejezte ki köszönetét a PKE kuratóriuma és vezetőtanácsa a Partiumi Közlönyben! Nincs szándékunkban túlértékelni a szervezetnek az egyetemi akkreditációhoz való hozzájárulását, de nem fogadható el hozzájárulásának tagadása sem! Mindenki számára világos az RMDSZ pozitív szerepe ez ügyben, az, hogy nélküle valószínűleg nem született volna meg a magyar egyetem akkreditációs törvénye. Ezek tények, melyek az igazság részei!
Nem először történik meg, különböző megfontolásból, a múltban történtek elferdítése. Ezért kiigazításra van szükség, hogy az emberek ne feledjék el az igazságot. Most könnyű esettel állunk szemben, nem kell az időben messzire visszamenni. A Partiumi Közlöny emlékeztet a történtekre, de nélküle is jól emlékszünk, hiszen még túlságosan közel van hozzánk a 2008-as év.
2016. október 19.
Pete István, a Bihar megyei RMDSZ volt szenátora erdon.ro
A Bihari Napló október 17-i számában jelent meg a tudósítás a PKE tanévnyitójáról, melyen Tőkés László beszédében az egyetem akkreditációjával kapcsolatban megfogalmazta: „még a magyar érdekképviselet sem segített, pedig kormányon is voltak a magyarok abban az időben.”
A Partiumi Keresztény Egyetem akkreditációja hosszú törvényhozási folyamat eredménye, amely a parlamentben 2007 májusától 2008 októberéig tartott. Ebben az időszakban az RMDSZ szenátorai, képviselői és a kormányban dolgozók, tárgyaltunk, egyeztettünk az ügyben, a törvény megszületése érdekében. Tudták ezt az egyetem képviselői is, akik több alakalommal meghívottként jelen voltak a bizottsági üléseken. Aki ismeri a parlamenti munkát és az ottani erőviszonyokat nem tehet úgy, mintha nem tudná, hogy 7–8%-os képviselettel nem egyszerű elérni a szavazáshoz szükséges 51%-ot.
Látható eredmény
A parlamenti munkának vannak látható és nem látható eredményei. A PKE akkreditációja egyértelműen látható eredmény, hiszen hosszú egyeztetések után végül 2008. szeptember 30-án megszületett a törvény, a parlament megszavazta azt. A törvényhozási folyamatot sikerült végigvinni! Mindenki tisztában volt azzal, hogy nehéz háttérmunka folyt a törvény megszületése érdekében, senki nem vonta kétségbe az RMDSZ ezirányú szerepét.
Ezt igazolja a Partiumi Közlöny XVIII. évfolyam, 2008. december 11-én megjelent száma is, amely egy tanügyi különszám. A negyedik oldalon a Partiumi Egyetem Alapítvány Kuratóriuma, melynek elnöke Tőkés László, közleményt jelentetett meg Akkreditált egyetem a PKE címmel. A közlemény elismeri: „E folyamatban az RMDSZ illetékes képviselői részt vállaltak, s magas szintű magyar parlamenti közbenjárás is segítette a törvény megszületését. A román képviselőház 185 igen, 15 nem szavazattal, 10 tartózkodás mellett elfogadta a Partiumi Keresztény Egyetem akkreditációjáról szóló törvényt. Többszöri elnapolás után, RMDSZ kezdeményezésre foglalkoztak a javaslattal. Egyelőre négy szak elismerése végleges”. Majd a továbbiakban az utolsó előtti bekezdés így folytatódik: „Ezúton is köszönetünket fejezzük ki (…) a pozitív döntést hozó parlamenti képviselőknek, hogy közreműködésük eredményeként – félévszázados hiátus után – ismét van államilag elismert magyar tannyelvű egyetem Romániában.” Tolnay István, akkoriban a PKE vezetőtanácsának megbízott elnöke a Tanévnyitó a Partiumi Keresztény Egyetemen – a kitartó küzdelem jutalma című ötödik oldali írásában szó szerint így fogalmaz: „Köszönjük a politikumnak, Románia Szenátusának, Képviselőházának, ezek szakbizottságainak, az RMDSZ politikusoknak hathatós közbenjárását és érdemi munkáját az akkreditációs folyamat kiteljesítésében.”
Ezek is az igazsághoz tartoznak amit nem lehet és nem kell elfeledni! Ezek után érthetetlen a köszöntő beszédben elhangzott kijelentés, a valóság értelmetlen meghamisítása.
A tények önmagukért beszélnek
Nem szükséges semmilyen magyarázkodás, a tények önmagukért beszélnek: az RMDSZ felvállalta, és nem csak segített, hanem tett is azért, hogy a törvény megszülessen, és a PKE akkreditált egyetem legyen. Ezért fejezte ki köszönetét a PKE kuratóriuma és vezetőtanácsa a Partiumi Közlönyben! Nincs szándékunkban túlértékelni a szervezetnek az egyetemi akkreditációhoz való hozzájárulását, de nem fogadható el hozzájárulásának tagadása sem! Mindenki számára világos az RMDSZ pozitív szerepe ez ügyben, az, hogy nélküle valószínűleg nem született volna meg a magyar egyetem akkreditációs törvénye. Ezek tények, melyek az igazság részei!
Nem először történik meg, különböző megfontolásból, a múltban történtek elferdítése. Ezért kiigazításra van szükség, hogy az emberek ne feledjék el az igazságot. Most könnyű esettel állunk szemben, nem kell az időben messzire visszamenni. A Partiumi Közlöny emlékeztet a történtekre, de nélküle is jól emlékszünk, hiszen még túlságosan közel van hozzánk a 2008-as év.
2016. október 19.
Pete István, a Bihar megyei RMDSZ volt szenátora erdon.ro
2016. október 21.
Iránytűjük az Isten – Megalakult a SZIKE
Megtartotta alakuló gyűlését a Szatmári Református Egyházmegye ifjúsági szervezete a SZIKE. A csoportosulás ugyan még nincs hivatalosan bejegyezve, de Rácz Ervin ifjúsági előadó úgy gondolta: kell egy csapat, akivel együtt szervezi az egyházmegye ifjúsági eseményeit.
Csütörtökön délután 16 órától mintegy negyven fiatal előtt Király Lajos esperes Dániel Próféta Könyve 1. részének első 7 verse alapján hirdette Isten Igéjét. A Babilonba elhurcolt ifjak álmai és tervei az idegen földön részben szertefoszlanak, de identitásuk megőrzésében iránytűjük és segítségük az Isten. A posztadoleszencencia, a késő serdülőkor nemrég megszületett új fogalmáról is szólt az előjáró, és az ezzel kapcsolatosan készült tanulmányról, melynek fő kérdése: Miről panaszkodnak a mai fiatalok? A mai ifjak feladatai közé tartozik - Dánielhez és ifjú barátaihoz hasonlóan - a megoldási lehetőségek keresése, melyben a SZIKE is hathatós segítség lehet.
Rácz Ervin megköszönve a rövid, de tartalmas igehirdetést, köszöntötte az ifjakat is, akik tizenhárom gyülekezetből érkeztek el az ifjúsági szervezet debütálására: Szatmár-Láncos, Egri, Mikola, Batiz, Lázári, Szatmárnémeti, Halmi, Tamásváralja, Erdőd, Szatmárgörbed, Ombod, Szatmár-Szamos-negyed, Szatmár-Kültelek.
Az ifjúsági előadó felvázolta a szervezet céljait: a fiatalokat közelebb vinni Istenhez, megszólítani azokat, akik már vagy inkább még nem járnak gyülekezeti alkalmakra (misszió), az ifjúsági alkalmak közös szervezése a fiatalokkal, programközpontúságtól a kapcsolatközpontúság felé haladni, ifjúsági istentiszteletek megszervezése, önkéntes munka beindítása, a gyülekezeti ifjúsági munka előmozdítása.
Kiss József főjegyző hozzászólásában visszaemlékezett a 90-es évek jól működő ifjúsági csoportjaira, megerősítve azt a gondolatot, hogy a fiataloknak saját ötleteiket is hozniuk kell ahhoz, hogy szervezet működni tudjon.
Ezután sor került a választásra, azaz a fiatalok közül vezetőséget választottak ki arra, hogy az egyházmegyei ifjúsági munkában szolgáljanak. Varga Edina ombodi fiatal lett az elnök. Alelnökök: Csatári Leila valamint Kovács Adél Németiből, és Varga Máté Ombodról. Titkár Berendi Bernadett Mikolából. Diakónusokat is választottak, akik legfőképpen a szeretetszolgálatot fogják végezni: Schradi Arabella és Tar Andrea Láncosból, Csáky Lajos Szatmárgörbedről, Dani Alexandra Lázáriból és Bálint Stefánia Erdődről. A diakónusok csapata nyitott, mások is jelentkezhetnek.
A SZIKE első nagy rendezvénye november 13-án a Szatmár-Láncos templomhoz tartozó Kálvin János Gyülekezeti Házban lesz 18 órától, de a november 5-én megszervezendő Bibliaismereti Vetélkedőre is közösen készülnek majd. Iránytűjük, jó reménység szerint, Isten lesz, aki megnyitja nekik az utat a többi fiatal felé is, ezáltal gyógyító szikék lehetnek az Ő kezében. szatmar.ro
Megtartotta alakuló gyűlését a Szatmári Református Egyházmegye ifjúsági szervezete a SZIKE. A csoportosulás ugyan még nincs hivatalosan bejegyezve, de Rácz Ervin ifjúsági előadó úgy gondolta: kell egy csapat, akivel együtt szervezi az egyházmegye ifjúsági eseményeit.
Csütörtökön délután 16 órától mintegy negyven fiatal előtt Király Lajos esperes Dániel Próféta Könyve 1. részének első 7 verse alapján hirdette Isten Igéjét. A Babilonba elhurcolt ifjak álmai és tervei az idegen földön részben szertefoszlanak, de identitásuk megőrzésében iránytűjük és segítségük az Isten. A posztadoleszencencia, a késő serdülőkor nemrég megszületett új fogalmáról is szólt az előjáró, és az ezzel kapcsolatosan készült tanulmányról, melynek fő kérdése: Miről panaszkodnak a mai fiatalok? A mai ifjak feladatai közé tartozik - Dánielhez és ifjú barátaihoz hasonlóan - a megoldási lehetőségek keresése, melyben a SZIKE is hathatós segítség lehet.
Rácz Ervin megköszönve a rövid, de tartalmas igehirdetést, köszöntötte az ifjakat is, akik tizenhárom gyülekezetből érkeztek el az ifjúsági szervezet debütálására: Szatmár-Láncos, Egri, Mikola, Batiz, Lázári, Szatmárnémeti, Halmi, Tamásváralja, Erdőd, Szatmárgörbed, Ombod, Szatmár-Szamos-negyed, Szatmár-Kültelek.
Az ifjúsági előadó felvázolta a szervezet céljait: a fiatalokat közelebb vinni Istenhez, megszólítani azokat, akik már vagy inkább még nem járnak gyülekezeti alkalmakra (misszió), az ifjúsági alkalmak közös szervezése a fiatalokkal, programközpontúságtól a kapcsolatközpontúság felé haladni, ifjúsági istentiszteletek megszervezése, önkéntes munka beindítása, a gyülekezeti ifjúsági munka előmozdítása.
Kiss József főjegyző hozzászólásában visszaemlékezett a 90-es évek jól működő ifjúsági csoportjaira, megerősítve azt a gondolatot, hogy a fiataloknak saját ötleteiket is hozniuk kell ahhoz, hogy szervezet működni tudjon.
Ezután sor került a választásra, azaz a fiatalok közül vezetőséget választottak ki arra, hogy az egyházmegyei ifjúsági munkában szolgáljanak. Varga Edina ombodi fiatal lett az elnök. Alelnökök: Csatári Leila valamint Kovács Adél Németiből, és Varga Máté Ombodról. Titkár Berendi Bernadett Mikolából. Diakónusokat is választottak, akik legfőképpen a szeretetszolgálatot fogják végezni: Schradi Arabella és Tar Andrea Láncosból, Csáky Lajos Szatmárgörbedről, Dani Alexandra Lázáriból és Bálint Stefánia Erdődről. A diakónusok csapata nyitott, mások is jelentkezhetnek.
A SZIKE első nagy rendezvénye november 13-án a Szatmár-Láncos templomhoz tartozó Kálvin János Gyülekezeti Házban lesz 18 órától, de a november 5-én megszervezendő Bibliaismereti Vetélkedőre is közösen készülnek majd. Iránytűjük, jó reménység szerint, Isten lesz, aki megnyitja nekik az utat a többi fiatal felé is, ezáltal gyógyító szikék lehetnek az Ő kezében. szatmar.ro
2016. október 21.
Hat év egy névtelen levélért
1989-ig zaklatta a rendszer
Tizenöt-tizenhat éves gyerekek, egyik napról a másikra, csak úgy, zsebre dugott kézzel, elindultak, hogy segítsenek a magyar forradalomnak, vagy itthon szervezkedtek a kommunizmus ellen. Szeptemberben az újvidéki Pannonia Televízió kamerái előtt néhányuk elmondta – mai szemmel nézve – hihetetlennek tűnő kalandjait, és az elképzelhetetlen megtorlást. Ma a sepsiszentgyörgyi Zsók László története következik.
A hírforrás az egyetlen csíkdánfalvi rádió volt.
– Az események akkor gyorsultak fel, amikor a csíkszeredai iskolai bentlakásban a Zsók László nevére egy névtelen levél érkezett. A levelet a mindössze nyolc hónappal idősebb, egy osztállyal fölöttem járó nagybátyám bontotta fel. Kiderült, hogy az egy, az 1956-os eseményekkel kapcsolatos felhívást tartalmazott, amit néhány bizalmas barátnak a fizikumban később fel is olvastam. A levélben felszólították a diákokat, hogy „legyenek készenlétben”, hogyha az események átcsapnának a határon – idézi fel Zsók László.
Ezt még megvitatták egy párszor, de amire cselekvésre került volna a sor, már leverték a forradalmat. Bár soha nem tudták meg, hogy a levelet ki írta, akár a Securitate keze is benne lehetett, három év múlva ez a névtelen levél lett meghurcoltatásuk indítéka.
– A levél a kihallgatáskor már meg sem volt, de tudtak a létezéséről, és mindenképpen kapcsolatot szerettek volna kimutatni közöttünk, és a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban előttünk lebukott Székely Ifjak Társasága között. Bár ez nem sikerült, egy verses füzet, amit Puskás Attila akkori tanáruk, későbbi fővádlott kérésére Dánfalváról Csíkszeredába vittem vissza az egyik társunknak, valamint több, általunk írt vers kapcsán, de legfőképpen a három évvel korábban kapott névtelen levél okán, az osztályból és az utcáról tizenegy diákot és tanárt gyűjtöttek be a Securitatéba. Ott formás kis összeesküvés-elméletet gyártottak, ami nem szolgált egyébre, mint a magyar lakosság megfélemlítésére, és a kollektivizálás, az iskolák vegyessé tételének előkészítésére – mondja Zsók László.
A történethez tartozik, hogy a Securitate – ma azt mondanánk – vádalkut kötött az egyik osztálytársukkal, akit legelsőnek kaptak el, az mindenről beszámolt, és el is nyerte méltó „jutalmát”, leghamarább szabadult (és utána is folytatta a „szakmát” –derül ki).
Zsók László azt mondja: sokan állítják, hogy „így meg úgy ellenálltak” a Securitatén, de a valóság az, hogy ott „nincs mese”, az emberek 99 százaléka, amikor „megszorították”, aláírt mindent, amit elébe tettek.
Hat hónap kivizsgálás után, 1959. szeptember 15-én volt a tárgyalás. A bíró már felvezetőjében úgy fogalmazott: „amikor minden más becsületes diák és tanár kezdi az új évet, akkor mi 11 banditát ítélünk el”. Végül, lázítás címén, a szintén sepsiszentgyörgyi Puskás Attila 20 évet, tanártársa 13-at kapott, a diákokat 5–7 évre ítélték. Zsók László hat évet kapott. Börtönbüntetését Szamosújváron töltötte, ahol a korábbi börtönlázadás okán akárkit agyon lehetett verni. 1962-ben formailag szabadult, de a rendszer 1989-ig zaklatta.
Erdély András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
1989-ig zaklatta a rendszer
Tizenöt-tizenhat éves gyerekek, egyik napról a másikra, csak úgy, zsebre dugott kézzel, elindultak, hogy segítsenek a magyar forradalomnak, vagy itthon szervezkedtek a kommunizmus ellen. Szeptemberben az újvidéki Pannonia Televízió kamerái előtt néhányuk elmondta – mai szemmel nézve – hihetetlennek tűnő kalandjait, és az elképzelhetetlen megtorlást. Ma a sepsiszentgyörgyi Zsók László története következik.
A hírforrás az egyetlen csíkdánfalvi rádió volt.
– Az események akkor gyorsultak fel, amikor a csíkszeredai iskolai bentlakásban a Zsók László nevére egy névtelen levél érkezett. A levelet a mindössze nyolc hónappal idősebb, egy osztállyal fölöttem járó nagybátyám bontotta fel. Kiderült, hogy az egy, az 1956-os eseményekkel kapcsolatos felhívást tartalmazott, amit néhány bizalmas barátnak a fizikumban később fel is olvastam. A levélben felszólították a diákokat, hogy „legyenek készenlétben”, hogyha az események átcsapnának a határon – idézi fel Zsók László.
Ezt még megvitatták egy párszor, de amire cselekvésre került volna a sor, már leverték a forradalmat. Bár soha nem tudták meg, hogy a levelet ki írta, akár a Securitate keze is benne lehetett, három év múlva ez a névtelen levél lett meghurcoltatásuk indítéka.
– A levél a kihallgatáskor már meg sem volt, de tudtak a létezéséről, és mindenképpen kapcsolatot szerettek volna kimutatni közöttünk, és a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban előttünk lebukott Székely Ifjak Társasága között. Bár ez nem sikerült, egy verses füzet, amit Puskás Attila akkori tanáruk, későbbi fővádlott kérésére Dánfalváról Csíkszeredába vittem vissza az egyik társunknak, valamint több, általunk írt vers kapcsán, de legfőképpen a három évvel korábban kapott névtelen levél okán, az osztályból és az utcáról tizenegy diákot és tanárt gyűjtöttek be a Securitatéba. Ott formás kis összeesküvés-elméletet gyártottak, ami nem szolgált egyébre, mint a magyar lakosság megfélemlítésére, és a kollektivizálás, az iskolák vegyessé tételének előkészítésére – mondja Zsók László.
A történethez tartozik, hogy a Securitate – ma azt mondanánk – vádalkut kötött az egyik osztálytársukkal, akit legelsőnek kaptak el, az mindenről beszámolt, és el is nyerte méltó „jutalmát”, leghamarább szabadult (és utána is folytatta a „szakmát” –derül ki).
Zsók László azt mondja: sokan állítják, hogy „így meg úgy ellenálltak” a Securitatén, de a valóság az, hogy ott „nincs mese”, az emberek 99 százaléka, amikor „megszorították”, aláírt mindent, amit elébe tettek.
Hat hónap kivizsgálás után, 1959. szeptember 15-én volt a tárgyalás. A bíró már felvezetőjében úgy fogalmazott: „amikor minden más becsületes diák és tanár kezdi az új évet, akkor mi 11 banditát ítélünk el”. Végül, lázítás címén, a szintén sepsiszentgyörgyi Puskás Attila 20 évet, tanártársa 13-at kapott, a diákokat 5–7 évre ítélték. Zsók László hat évet kapott. Börtönbüntetését Szamosújváron töltötte, ahol a korábbi börtönlázadás okán akárkit agyon lehetett verni. 1962-ben formailag szabadult, de a rendszer 1989-ig zaklatta.
Erdély András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. október 21.
Nem kidőlt keresztfa!
A kommunista táborban mindenki gyanús volt, aki élt. Aki nem volt gyanús, azt gyanúba keverték, hogy tovább ne éljen. Ezt az elvet vallotta következetesen a román diktatúra is, nem kis haszonnal. Önmagát úgy nevezte: a Szovjetunió leghűségesebb testvére. Ami azt illeti, a magyar kommunista rendszer sem maradt messze mögötte a véres hűségben. Rákosi (Rosenfeld) Mátyás 1945–1956 között a párt vezére volt, a minisztertanács elnöke, mindenes, és abszolút hűségesen követte az ún. Tanácsköztársaság szellemi és hóhéri vezérét, Kun (Kohn) Bélát.
Mindez bevezetésnek tűnhet írásomban, noha csak az ok jelzése a rettenet előzeteseként; a rettenet a forradalom és szabadságharc leverése volt 1956 őszén, el november 4-ig, amikor a szovjetek lerohanták Magyarországot, és kezdetét vette a vérbosszú. A világ egyik fele bámult, a másik fele segített volna a magyaroknak, de képtelen volt feléjük mozdulni. És a nyugati pénzvilág vihogott, látván a nagy szovjet ellenfél zavarát. Igen találónak érzem a mondást: ha olaj folyt volna ’56-ban Magyarországon és nem vér, az USA és a Nyugat bizton segített volna nem csak csokoládéval meg banánnal…
Debrecenben, Szegeden, Budán a Bem-szobornál – az értelem és érzelem szintjén lobbant föl a szabadság szikrája, majd lángja az egyetemisták, diákok, suhancok, aztán katonák, egy elárvult nép világában. El is söpörte volna azt a szennyes halmazt, amit a kommunizmus maga alá és maga fölé gyűjtött. A megtorlásra Románia is jelentkezett, de nem kapott lehetőséget Moszkvától arra, hogy „ismét döngjön a román bakancs” a Körúton, a Kossuth téren.
Sortüzek. A Kossuth téren halottak mellé zuhant sebesülten Ágh István költő is a Földművelési Minisztérium tetőzetéről elindított sortüzek idején. Bibó István államtitkár, filozofikus gondolkodó egymaga maradt az Országházban, amikor a szovjetek berontottak. Bibó megúszta, de következtek a kivégzések. A rettenet, az emberirtás az „emberiség jótevője”, Sztálin nevében.
Románia kezdetben, pár történelmi óráig, kushadt, aztán Gheorghiu Dej főtitkár rádöbbent, hogy ezt az alkalmat ki kell használni az erdélyi magyarok ellen! Elindult hát a gőzhenger a temetőben szavalók, a Bolyai Tudományegyetemen egyetemi autonómiát követelők ellen, Páskándi Géza, Dávid Gyula, Páll Lajos, Kelemen Kálmán, Bartis Ferenc, Vastag Lajos és száz meg száz magyar tanár, diák ellen. Rettenetben a rettegést akarván beltenyészteni, Románia kihasználta a magyar szabadságharcot, annak leverését a maga biztonságára. A félelem esztendeje volt 1959. Kolozsváron, és azután is és mindenütt el máig. Akkor voltam másodéves egyetemista. Nekünk itt az jutott a magyar forradalom hullámveréséből, a verés, a börtöncella. A magyar egyetemek megszüntetésének első napjaiban lett öngyilkos Szabédi László költő, egyetemi tanár, egykor Sepsiszentgyörgyön újságíró.
Önáldozat. Őt követte még három professzor azon az úton… A román párt akkor beszüntette a hivatalos, szinte lázadásnyi temetéseket…
A román hatalom mintha beteljesíteni akarná a magyar népdal jóslatát: Kidőlt keresztfának nem köszön már senki.
Magyarország és a romániai magyarság nem dőlt ki még. Nemcsak merjük, de hisszük, nem is fog kidőlni ez a nemzet, mely világ csodájára és a veszettek bosszúságára még ma is áll, él, és példára is van ereje Európában. 1956-ban ez a világ bizony nem a Szuezi-csatornával volt elfoglalva, a nagyhatalmak önmaguk gyávaságát locsolgatták. Százezrek menekültek belé a semmibe magyarokként, legyen, aki sírjon messze idegenben is.
Erdély és Székelyföld, nemzetünk egyik szerelmese, Nagy Gáspár (1949–2007) barátom írta versbe (Öröknyár: elmúltam 9 éves): egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!
Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A kommunista táborban mindenki gyanús volt, aki élt. Aki nem volt gyanús, azt gyanúba keverték, hogy tovább ne éljen. Ezt az elvet vallotta következetesen a román diktatúra is, nem kis haszonnal. Önmagát úgy nevezte: a Szovjetunió leghűségesebb testvére. Ami azt illeti, a magyar kommunista rendszer sem maradt messze mögötte a véres hűségben. Rákosi (Rosenfeld) Mátyás 1945–1956 között a párt vezére volt, a minisztertanács elnöke, mindenes, és abszolút hűségesen követte az ún. Tanácsköztársaság szellemi és hóhéri vezérét, Kun (Kohn) Bélát.
Mindez bevezetésnek tűnhet írásomban, noha csak az ok jelzése a rettenet előzeteseként; a rettenet a forradalom és szabadságharc leverése volt 1956 őszén, el november 4-ig, amikor a szovjetek lerohanták Magyarországot, és kezdetét vette a vérbosszú. A világ egyik fele bámult, a másik fele segített volna a magyaroknak, de képtelen volt feléjük mozdulni. És a nyugati pénzvilág vihogott, látván a nagy szovjet ellenfél zavarát. Igen találónak érzem a mondást: ha olaj folyt volna ’56-ban Magyarországon és nem vér, az USA és a Nyugat bizton segített volna nem csak csokoládéval meg banánnal…
Debrecenben, Szegeden, Budán a Bem-szobornál – az értelem és érzelem szintjén lobbant föl a szabadság szikrája, majd lángja az egyetemisták, diákok, suhancok, aztán katonák, egy elárvult nép világában. El is söpörte volna azt a szennyes halmazt, amit a kommunizmus maga alá és maga fölé gyűjtött. A megtorlásra Románia is jelentkezett, de nem kapott lehetőséget Moszkvától arra, hogy „ismét döngjön a román bakancs” a Körúton, a Kossuth téren.
Sortüzek. A Kossuth téren halottak mellé zuhant sebesülten Ágh István költő is a Földművelési Minisztérium tetőzetéről elindított sortüzek idején. Bibó István államtitkár, filozofikus gondolkodó egymaga maradt az Országházban, amikor a szovjetek berontottak. Bibó megúszta, de következtek a kivégzések. A rettenet, az emberirtás az „emberiség jótevője”, Sztálin nevében.
Románia kezdetben, pár történelmi óráig, kushadt, aztán Gheorghiu Dej főtitkár rádöbbent, hogy ezt az alkalmat ki kell használni az erdélyi magyarok ellen! Elindult hát a gőzhenger a temetőben szavalók, a Bolyai Tudományegyetemen egyetemi autonómiát követelők ellen, Páskándi Géza, Dávid Gyula, Páll Lajos, Kelemen Kálmán, Bartis Ferenc, Vastag Lajos és száz meg száz magyar tanár, diák ellen. Rettenetben a rettegést akarván beltenyészteni, Románia kihasználta a magyar szabadságharcot, annak leverését a maga biztonságára. A félelem esztendeje volt 1959. Kolozsváron, és azután is és mindenütt el máig. Akkor voltam másodéves egyetemista. Nekünk itt az jutott a magyar forradalom hullámveréséből, a verés, a börtöncella. A magyar egyetemek megszüntetésének első napjaiban lett öngyilkos Szabédi László költő, egyetemi tanár, egykor Sepsiszentgyörgyön újságíró.
Önáldozat. Őt követte még három professzor azon az úton… A román párt akkor beszüntette a hivatalos, szinte lázadásnyi temetéseket…
A román hatalom mintha beteljesíteni akarná a magyar népdal jóslatát: Kidőlt keresztfának nem köszön már senki.
Magyarország és a romániai magyarság nem dőlt ki még. Nemcsak merjük, de hisszük, nem is fog kidőlni ez a nemzet, mely világ csodájára és a veszettek bosszúságára még ma is áll, él, és példára is van ereje Európában. 1956-ban ez a világ bizony nem a Szuezi-csatornával volt elfoglalva, a nagyhatalmak önmaguk gyávaságát locsolgatták. Százezrek menekültek belé a semmibe magyarokként, legyen, aki sírjon messze idegenben is.
Erdély és Székelyföld, nemzetünk egyik szerelmese, Nagy Gáspár (1949–2007) barátom írta versbe (Öröknyár: elmúltam 9 éves): egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!
Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. október 21.
A börtön utáni keserű lét
Politikai elítéltek emlékeztek Baróton
Kedden, október 18-án a bibarcfalvi származású, jelenleg Sepsiszentgyörgyön élő Józsa Árpád Csaba, valamint a baróti Aczél Ferenc, Bede István és Oláh János voltak a baróti Tortoma Önképző Kör meghívottai, mindannyian volt ‘56-os politikai elítéltek. A Demeter Zoltán vezette beszélgetést a magyarországi forradalom kitörésének 60. évfordulójára emlékezve tartották.
„Gloria Victis!, azaz Dicsőség a legyőzötteknek!”– kezdte a megemlékezést Demeter, két gyertyát gyújtva, egyet az ismert, egyet pedig az ismeretlen áldozatok emlékére. A jelenlevők egypercnyi néma csenddel emlékeztek a forradalom áldozataira.
Ezután Józsa Árpád Csaba – akinek történetét a tegnapi lapszámunkban részletesen ismertettük – vette át a szót, aki először Moyses Mártonra, a volt baróti diákra emlékezett, akivel együtt 1956-ban nekivágtak a határnak, azért, hogy átjutva Magyarországra, a forradalmat segítsék. A négy útnak indult diák közül kettőnek sikerült a bravúr, Józsa Árpádnak és Bíró Benjáminnak, őket a következő év tavaszán adták vissza a román hatóságoknak. Három, illetve három és fél év börtönt kaptak tettükért. Józsa 1960-ban szabadult, 20 évesen.
„A börtön az börtön volt” – hangsúlyozta a jelenlevőknek Aczél Ferenc, akit 1958-ban tartóztattak le. Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének volt tagjaként azt vázolta, hogy elképzeléseik tulajdonképpen ugyanazok voltak, mint a magyar forradalmároké: mást akartak, mint amit a kommunista rendszer kínált nekik. Ezenfelül azt is taglalták akkori magyar fiatalokként, hogy amennyiben sikerül egy felkelést kirobbantaniuk, melléje állnak. Céljaik közt Erdély függetlenné válása, esetleg Magyarországhoz csatolása szerepelt. Mint fogalmazott, élete a börtönből 1964-ben történt szabadulása után sem volt könnyű. Megbélyegezték, kollégái, „barátai” mindent megtettek azért, hogy megkeserítsék sorsát.
Oláh János, aki szintén hat évet ült börtönben, hasonlóképpen szólt a szabadulása utáni zaklatásokról, hozzáfűzve: „Tulajdonképpen az volt a nagy fegyvertény számunkra, hogy a fogságban eltöltött évek alatt is emberek tudtunk maradni”.
Bede Istvánt még kiskorúként tartóztatták le, öt évre ítélték, melyből mind az ötöt letöltötte.
Visszaemlékeztek a mondvacsinált bírósági tárgyalásukra is, ahol védekezni nem volt lehetőségük, hiszen még az ügyvéd is vádolta őket.
„Fiatalok voltunk – részletezték – nevetve jöttünk ki a bíróságról, ujjainkkal mutatva, hány évet kaptunk, hiszen nem tudtuk, mi vár ránk, de aztán megtudtuk.”
Az est végén elhangzott, hogy Baróton vasárnap, október 23-án 17 órától emlékeznek az 1956-os forradalomra, a Petőfi utcai emlékműnél.
Böjte Ferenc Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Politikai elítéltek emlékeztek Baróton
Kedden, október 18-án a bibarcfalvi származású, jelenleg Sepsiszentgyörgyön élő Józsa Árpád Csaba, valamint a baróti Aczél Ferenc, Bede István és Oláh János voltak a baróti Tortoma Önképző Kör meghívottai, mindannyian volt ‘56-os politikai elítéltek. A Demeter Zoltán vezette beszélgetést a magyarországi forradalom kitörésének 60. évfordulójára emlékezve tartották.
„Gloria Victis!, azaz Dicsőség a legyőzötteknek!”– kezdte a megemlékezést Demeter, két gyertyát gyújtva, egyet az ismert, egyet pedig az ismeretlen áldozatok emlékére. A jelenlevők egypercnyi néma csenddel emlékeztek a forradalom áldozataira.
Ezután Józsa Árpád Csaba – akinek történetét a tegnapi lapszámunkban részletesen ismertettük – vette át a szót, aki először Moyses Mártonra, a volt baróti diákra emlékezett, akivel együtt 1956-ban nekivágtak a határnak, azért, hogy átjutva Magyarországra, a forradalmat segítsék. A négy útnak indult diák közül kettőnek sikerült a bravúr, Józsa Árpádnak és Bíró Benjáminnak, őket a következő év tavaszán adták vissza a román hatóságoknak. Három, illetve három és fél év börtönt kaptak tettükért. Józsa 1960-ban szabadult, 20 évesen.
„A börtön az börtön volt” – hangsúlyozta a jelenlevőknek Aczél Ferenc, akit 1958-ban tartóztattak le. Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének volt tagjaként azt vázolta, hogy elképzeléseik tulajdonképpen ugyanazok voltak, mint a magyar forradalmároké: mást akartak, mint amit a kommunista rendszer kínált nekik. Ezenfelül azt is taglalták akkori magyar fiatalokként, hogy amennyiben sikerül egy felkelést kirobbantaniuk, melléje állnak. Céljaik közt Erdély függetlenné válása, esetleg Magyarországhoz csatolása szerepelt. Mint fogalmazott, élete a börtönből 1964-ben történt szabadulása után sem volt könnyű. Megbélyegezték, kollégái, „barátai” mindent megtettek azért, hogy megkeserítsék sorsát.
Oláh János, aki szintén hat évet ült börtönben, hasonlóképpen szólt a szabadulása utáni zaklatásokról, hozzáfűzve: „Tulajdonképpen az volt a nagy fegyvertény számunkra, hogy a fogságban eltöltött évek alatt is emberek tudtunk maradni”.
Bede Istvánt még kiskorúként tartóztatták le, öt évre ítélték, melyből mind az ötöt letöltötte.
Visszaemlékeztek a mondvacsinált bírósági tárgyalásukra is, ahol védekezni nem volt lehetőségük, hiszen még az ügyvéd is vádolta őket.
„Fiatalok voltunk – részletezték – nevetve jöttünk ki a bíróságról, ujjainkkal mutatva, hány évet kaptunk, hiszen nem tudtuk, mi vár ránk, de aztán megtudtuk.”
Az est végén elhangzott, hogy Baróton vasárnap, október 23-án 17 órától emlékeznek az 1956-os forradalomra, a Petőfi utcai emlékműnél.
Böjte Ferenc Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. október 21.
Erdélyi 1956-os forradalmárokat tüntet ki az RMDSZ
MTI - Az RMDSZ nyolcvan 1956-os erdélyi forradalmárt tüntet ki az elkövetkező napokban - közölte pénteki hírlevelében az RMDSZ.
A forradalom erdélyi résztvevői Szabadság-szobor emlékérmet, és emléklapot vehetnek át az RMDSZ vezetőitől, amelyek a szövetség háláját fejezik ki azért, hogy az erdélyi magyarok biztonsággal tervezhetik jövőjüket szülőföldjükön.
Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős ügyvezető alelnöke elmondta: olyanok is megkapják a Szabadság-szobor emlékérmet, akik az erdélyi megmozdulások részesei voltak, de külföldön élnek. "Tiszteletünket, hálánkat szeretnénk kifejezni azon személyek iránt, akik e sorsfordító időben álltak ki a magyarországi események mellett, saját magyarságuk és szabadságuk mellett" - mondta az ügyvezető alelnök.
Hozzátette: "a most elkészült filmek, a kitüntetések vagy akár az évente tartott megemlékezések nem kárpótolják a szabadságharcosok '56 utáni szenvedéseit, de kötelességünk megemlékezni tetteikre, megbecsülni őket, hiszen az ő hozzájárulásuknak is köszönhető, hogy ma biztonságban élhetünk itthon, Erdélyben."
Az RMDSZ megbízásából több - a résztvevők visszaemlékezéseit rögzítő - film is készült olyan településeken, ahol a magyarországi szabadságharccal kapcsolatos szimpátiatüntetésekre, megmozdulásokra került sor.
Az első megemlékezést október 23-án tartják Sepsiszentgyörgyön, a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékházában. Az ünnepségen 22 embert tüntetnek ki, emellett bemutatják a sorozat első filmjét is. A visszaemlékezés-sorozat további filmjei Csíkszeredában, Temesváron, Kolozsváron, Nagyváradon és Brassóban készültek. Ezeket a helyi ünnepségeken fogják levetíteni. maszol.ro
MTI - Az RMDSZ nyolcvan 1956-os erdélyi forradalmárt tüntet ki az elkövetkező napokban - közölte pénteki hírlevelében az RMDSZ.
A forradalom erdélyi résztvevői Szabadság-szobor emlékérmet, és emléklapot vehetnek át az RMDSZ vezetőitől, amelyek a szövetség háláját fejezik ki azért, hogy az erdélyi magyarok biztonsággal tervezhetik jövőjüket szülőföldjükön.
Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős ügyvezető alelnöke elmondta: olyanok is megkapják a Szabadság-szobor emlékérmet, akik az erdélyi megmozdulások részesei voltak, de külföldön élnek. "Tiszteletünket, hálánkat szeretnénk kifejezni azon személyek iránt, akik e sorsfordító időben álltak ki a magyarországi események mellett, saját magyarságuk és szabadságuk mellett" - mondta az ügyvezető alelnök.
Hozzátette: "a most elkészült filmek, a kitüntetések vagy akár az évente tartott megemlékezések nem kárpótolják a szabadságharcosok '56 utáni szenvedéseit, de kötelességünk megemlékezni tetteikre, megbecsülni őket, hiszen az ő hozzájárulásuknak is köszönhető, hogy ma biztonságban élhetünk itthon, Erdélyben."
Az RMDSZ megbízásából több - a résztvevők visszaemlékezéseit rögzítő - film is készült olyan településeken, ahol a magyarországi szabadságharccal kapcsolatos szimpátiatüntetésekre, megmozdulásokra került sor.
Az első megemlékezést október 23-án tartják Sepsiszentgyörgyön, a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékházában. Az ünnepségen 22 embert tüntetnek ki, emellett bemutatják a sorozat első filmjét is. A visszaemlékezés-sorozat további filmjei Csíkszeredában, Temesváron, Kolozsváron, Nagyváradon és Brassóban készültek. Ezeket a helyi ünnepségeken fogják levetíteni. maszol.ro
2016. október 21.
Rangos irodalmi elismerést kapott Selyem Zsuzsa író
Selyem Zsuzsa, Zoltán Gábor és Takáts József kapta a 32 évvel ezelőtt alapított Déry-díjat, amellyel az irodalmi élet kimagasló alkotóit jutalmazzák.
Az elismerés Déry Tibor özvegyének végakarata alapján jött létre, aki vagyonával az irodalmi élet kimagasló alkotóinak elismerését kívánta támogatni - idézi fel az Artisjus Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület pénteki közleménye. A díjátadót pénteken tartották Budapesten.
A Déry-díj pénzjutalommal jár, ennek forrása a Déry-hagyaték, beleértve a Déry-művek után keletkező jogdíjak összegét is. A díjat odaítélő kuratórium elnöke Závada Pál, titkára az Artisjus főigazgatója, Szinger András, tagjai pedig Ilia Mihály, Keresztesi József, valamint Lator László, aki a közelmúltban lemondott az alapítványnál betöltött tisztségéről. Az első Déry-díjat 1984-ben adták át, azóta több százan részesültek az elismerésben. A korábbi díjazottak között mások mellett Csoóri Sándor, Bán Zsófia, Csukás István, Esterházy Péter, Spiró György és Ottlik Géza, illetve Csűrös Miklós, Ferencz Győző, Kovács Sándor Iván, Lengyel András, Németh G. Béla és Radnóti Sándor is szerepelnek.
Selyem Zsuzsa irodalomtörténész, író, esszéíró Marosvásárhelyen született. Kolozsváron előbb matematikát tanult, majd ugyanitt angol-magyar szakos bölcsészdiplomát szerzett, később az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészkarán doktorált. Jelenleg a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán tanít kortárs irodalmat. Esszéi, tanulmányai, novellái és publicisztikái 1993 óta jelennek meg, első esszékötetét Valami helyet címen publikálta 2001-ben, ezt követően körülbelül két-három évente jelentkezett új kötettel. Több irodalmi díj és elismerés tulajdonosa.
Zoltán Gábor író Budapesten született. Színházi és rádiós rendezőként, valamint irodalmi szerkesztőként dolgozott. Első kötete, a Vásárlók könyve 1997-ben jelent meg, amiért megkapta a legjobb elsőkönyves szerzőnek évente odaítélt Bródy-díjat. Két novelláskötetét regények követték, legutóbbi, Orgia című művét fél évtizedes kutatás után írta meg. A könyv, amelyben a szerző a városmajori nyilas vérengzéseknek állít emléket, az idei Könyvhéten jelent meg.
Takáts József irodalomtörténész, kritikus Gyuláról származik. Egyetemi évei alatt irodalmi folyóiratok szerkesztésével foglalkozott, később fontos irodalomszervező munkát végzett. Tagja volt a József Attila Kör (JAK) vezetőségének, részt vett irodalmi lapok alapításában. Az 1990-es évek elejétől kezdve egyetemen oktatott, előbb a szegedi bölcsészkaron, később a Pécsi Tudományegyetemen, majd a Szegedi Tudományegyetem Budapesti Média Intézetében. Tagja volt az NKA Folyóiratkiadási Kollégiumának és a Mészöly Miklós-díj kuratóriumának is. A Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztje kitüntetésben 2005-ben részesült, 2007-ben Palladium-díjat, 2009-ben Balassa Péter-díjat kapott. Modern magyar politikai eszmetörténet című munkáját 2002-ben készítette el, utolsó, A megfelelő ötvözet című politikai eszmetörténeti tanulmányai gyűjteménye 2014 végén jelent meg. maszol.ro
Selyem Zsuzsa, Zoltán Gábor és Takáts József kapta a 32 évvel ezelőtt alapított Déry-díjat, amellyel az irodalmi élet kimagasló alkotóit jutalmazzák.
Az elismerés Déry Tibor özvegyének végakarata alapján jött létre, aki vagyonával az irodalmi élet kimagasló alkotóinak elismerését kívánta támogatni - idézi fel az Artisjus Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület pénteki közleménye. A díjátadót pénteken tartották Budapesten.
A Déry-díj pénzjutalommal jár, ennek forrása a Déry-hagyaték, beleértve a Déry-művek után keletkező jogdíjak összegét is. A díjat odaítélő kuratórium elnöke Závada Pál, titkára az Artisjus főigazgatója, Szinger András, tagjai pedig Ilia Mihály, Keresztesi József, valamint Lator László, aki a közelmúltban lemondott az alapítványnál betöltött tisztségéről. Az első Déry-díjat 1984-ben adták át, azóta több százan részesültek az elismerésben. A korábbi díjazottak között mások mellett Csoóri Sándor, Bán Zsófia, Csukás István, Esterházy Péter, Spiró György és Ottlik Géza, illetve Csűrös Miklós, Ferencz Győző, Kovács Sándor Iván, Lengyel András, Németh G. Béla és Radnóti Sándor is szerepelnek.
Selyem Zsuzsa irodalomtörténész, író, esszéíró Marosvásárhelyen született. Kolozsváron előbb matematikát tanult, majd ugyanitt angol-magyar szakos bölcsészdiplomát szerzett, később az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészkarán doktorált. Jelenleg a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán tanít kortárs irodalmat. Esszéi, tanulmányai, novellái és publicisztikái 1993 óta jelennek meg, első esszékötetét Valami helyet címen publikálta 2001-ben, ezt követően körülbelül két-három évente jelentkezett új kötettel. Több irodalmi díj és elismerés tulajdonosa.
Zoltán Gábor író Budapesten született. Színházi és rádiós rendezőként, valamint irodalmi szerkesztőként dolgozott. Első kötete, a Vásárlók könyve 1997-ben jelent meg, amiért megkapta a legjobb elsőkönyves szerzőnek évente odaítélt Bródy-díjat. Két novelláskötetét regények követték, legutóbbi, Orgia című művét fél évtizedes kutatás után írta meg. A könyv, amelyben a szerző a városmajori nyilas vérengzéseknek állít emléket, az idei Könyvhéten jelent meg.
Takáts József irodalomtörténész, kritikus Gyuláról származik. Egyetemi évei alatt irodalmi folyóiratok szerkesztésével foglalkozott, később fontos irodalomszervező munkát végzett. Tagja volt a József Attila Kör (JAK) vezetőségének, részt vett irodalmi lapok alapításában. Az 1990-es évek elejétől kezdve egyetemen oktatott, előbb a szegedi bölcsészkaron, később a Pécsi Tudományegyetemen, majd a Szegedi Tudományegyetem Budapesti Média Intézetében. Tagja volt az NKA Folyóiratkiadási Kollégiumának és a Mészöly Miklós-díj kuratóriumának is. A Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztje kitüntetésben 2005-ben részesült, 2007-ben Palladium-díjat, 2009-ben Balassa Péter-díjat kapott. Modern magyar politikai eszmetörténet című munkáját 2002-ben készítette el, utolsó, A megfelelő ötvözet című politikai eszmetörténeti tanulmányai gyűjteménye 2014 végén jelent meg. maszol.ro
2016. október 21.
Hogyan lettem magyar? – románul
Néhány soros értesítést kaptunk Berekfürdőről, szerkesztőségünk barátjától, Horváth Andor nyugdíjas, de nyugalomba nem vonult kolozsvári egyetemi tanártól, melyben a miniszterséget is viselt jeles esszéíró, műfordító, lapszerkesztő közli: könyvet írt román nyelven,Carte de vizită. În care autorul povesteşte cum a devenit maghiar(Névjegykártya. Melyben a szerző elbeszéli, hogyan lett magyar) címmel. A távinterjút Szilágyi Aladár készítette.
Az IDEA könyvkiadó Panopticon sorozatában megjelent művet október 26-án, 16 órakor mutatják be a Deák Ferenc u. 15 szám alatti Bookcorner könyvüzletben, Kolozsváron.
- Hogyan született meg a könyv: egy előre kidolgozott koncepció eredménye, melyben egymásra épültek a részszövegek, avagy az évek során, különböző indíttatások alapján megírt, de egymással rezonáló rokonszövegek szervesültek egységes egésszé?
- Igen, a könyv valóban egy előzetes elgondolás alapján született meg. Kidolgozása arra a felismerésre épült, hogy a magam magyar volta – nevezzük bár öntudatnak vagy műveltségnek – döntő mértékben a magyar irodalommal való megismerkedésnek köszönhető. Vagyis annak a folyamatnak, amelynek helyszíne az iskola. Persze, amikor irodalmat mondok, abba kisebb-nagyobb mértékben beleértem a történelmet is, hiszen az irodalmi művek megértése elválaszthatatlan a történelem ismeretétől.
- Bár a kérdésben szinte a válasz is benne van: miért érezted kellőnek és helyénvalónak, hogy a magad „magyar” identitásproblémáit a „román” olvasóval is megoszd és megértesd?
- Nem az volt a célom, hogy magamról beszéljek. Ebben az értelemben a könyv alcíme („a szerző elbeszéli, hogyan lett magyar”), jóllehet nem megtévesztő, inkább amolyan becsalogató fogás. Arra kívántam vele utalni, hogy a könyv lapjain arra talál választ az olvasó, hogyan lesz valaki – műveltségét tekintve – magyarrá, más szóval mit jelent magyarnak lenni, mit jelent saját kultúránk szellemében emberré válni.
- Ha jól sejtem, az előzetest indító három alapkérdés – kik vagyunk, honnan jövünk, merre tartunk? – megválaszolása végett a gyermekkorodból indulsz ki, abból a kolozsvári-tordai értelmiségi családi környezetből, mely alapvetően járult hozzá személyiséged kialakulásához. Kérlek, vázold fel olvasóink számára is, hogy honnan vétettél?
- Szívesen megteszem, noha saját személyem és családom alig-alig jelenik meg a könyv szövegében. A szüleim valóban Tordáról kerültek át Kolozsvárra 1940-ben, a bécsi döntés után. Én már ott születtem 1944-ben, ott gyermekeskedtem, és ott végeztem tanulmányaimat. Az a tény, hogy kezdettől fogva voltak román játszótársaim és barátaim, természetesen belejátszott tudatom, gondolkodásom alakulásába. A könyv megírásának szándéka azonban egész eddigi élettapasztalatom terméke. Nyilvánvalóan szerepet játszott benne az is, hogy több mint húsz évet töltöttem Bukarestben, és rájöttem arra, még azok is rendkívül keveset tudnak a magyar kultúráról, akik egyébként jóindulattal viseltetnek irántunk.
- Az anyanyelv öntudatra ébredésednek, magadra eszmélésednek az eszköze, közege, célja, s az irodalom, „a művészi fikció csodálatos világa” – ahogy fogalmaztál –, és egyáltalán „az iskola”, mint olyan, milyen természetű és milyen tartalmú impulzusokat kínált számodra kamasz- s ifjúkorodban, amikor Platón barlangjából előmerészkedtél az ideák birodalmába?
- Könyvem nem személyes vallomás, nem azt adom elő benne, hogy engem milyenné formáltak az irodalmi művek, hanem azt próbálom érzékeltetni az olvasóval, hogy milyen élmények érik azt a személyt, aki magyar irodalmi műveken nevelkedik. Ennek az eljárásnak az az előnye, hogy a figyelem magukra a szóba kerülő versekre, regényekre, színművekre terelődik, hozzájuk kapcsolódó rövid kommentárjaim pedig azt emelik ki, hogy mit nyújtanak bárkinek, aki megismerkedik velük, hogyan építik, gazdagítják a jellemet, a tudatot, a gondolkodást, egyszóval a világban való értelmes eligazodást. A könyv felépítése során azt az elgondolást követtem, hogy az irodalom – mint iskolai tananyag, és mint későbbi olvasmány-élmény – lépcsőzetesen haladva, egyre táguló körökben ismerteti meg velünk a világot, s a korai gyermekkor mesei világából fokról-fokra emelkedve vezet be az összetettebb érzelmek, a súlyosabb kérdések, az erkölcsi dilemmák és a történelmi döntések megértésébe.
- Milyen példákat „hasznosítottál” a magyar irodalomból, melyek voltak azok a művek, amelyek döntően járultak hozzá öntudatos kulturális identitásod kialakulásához?
- Meglehetősen hosszú azoknak az irodalmi műveknek a listája, amelyekre előadásom támaszkodik. Fő szempontom az volt, hogy érdekesek, célom szempontjából meggyőzőek legyenek. Az első mű, amellyel indítok, a Füstbe ment terv, amely köré a családról szóló további műveket gyűjtöttem egybe. A megszólaltatott szerzők sorát a nagy 20. századi lírikusok – Ady, Babits, József Attila, Radnóti – zárják. Bőségesen éltem a művekből vett idézetek lehetőségével is. A lista terjedelmes, több tucat írót foglal magába, noha irodalmunk gazdagságához mérten igencsak szelektív. Ezzel együtt bízom abban, hogy hiteles tájékozódást kínál a magyar irodalom századaiban, sőt, a magyarázó jegyzetek jóvoltából történelmünk egyes fejezeteiben is.
- Hogyan „provokálod ki” az érdeklődést, a jobb megértést, az empátiát a „román” olvasókból egy olyan kérdésben, hogy Te hogyan lettél „magyar”? Persze ennek a felvetésnek a fordítottja, a tükörképe is érdekes, magyar-román viszonylatban…
- Úgy érzem, a válasz szinte egyből benne foglaltatik kérdésedben. A könyv előszavában elmondom: hitem szerint mindenkire nézve érvényes az a kijelentés, hogy világra jövetelünk pillanatában embernek születünk, az pedig, hogy sajátosan az emberiség melyik csoportjába fogunk tartozni, már azon a kultúrán múlik, amely egy nyelv, egy hit, egy hagyomány birtokosává tesz bennünket. Olyan világban élünk, amely erősen előtérbe állította az eltérő identitások megértésének, elfogadásának, párbeszédnek kérdését. Kulturális-etnikai kisebbségként az erdélyi magyarság száz év óta különösen fogékony erre a történelmi kihívásra. A könyvvel az a szándékom, hogy ezt a célt szolgáljam, különös tekintettel a magyarok és a románok közötti viszonyra.
- Nem utolsó sorban az is izgalmas kérdés, hogy reményeid szerint milyen lesz a könyv recepciója, hogy Horváth Andor mennyire képes az ideák világából a földre visszatérve – a platóni elvárás szerint – a többi embernek is megmutatni a helyes utat, és felvezetni őket a fényre?
- Erre a kérdésre az olvasók érdeklődése és a kritikusok ítélete adja majd meg a választ. Én csupán annyit mondhatok: a magyar – és nem csak a magyar – irodalom megismerése kora ifjúságom óta azt a meggyőződést ültette el bennem, hogy a szépnek és az igaznak a megpillantása mindenkit felemel, megnemesít. erdelyiriport.ro
Néhány soros értesítést kaptunk Berekfürdőről, szerkesztőségünk barátjától, Horváth Andor nyugdíjas, de nyugalomba nem vonult kolozsvári egyetemi tanártól, melyben a miniszterséget is viselt jeles esszéíró, műfordító, lapszerkesztő közli: könyvet írt román nyelven,Carte de vizită. În care autorul povesteşte cum a devenit maghiar(Névjegykártya. Melyben a szerző elbeszéli, hogyan lett magyar) címmel. A távinterjút Szilágyi Aladár készítette.
Az IDEA könyvkiadó Panopticon sorozatában megjelent művet október 26-án, 16 órakor mutatják be a Deák Ferenc u. 15 szám alatti Bookcorner könyvüzletben, Kolozsváron.
- Hogyan született meg a könyv: egy előre kidolgozott koncepció eredménye, melyben egymásra épültek a részszövegek, avagy az évek során, különböző indíttatások alapján megírt, de egymással rezonáló rokonszövegek szervesültek egységes egésszé?
- Igen, a könyv valóban egy előzetes elgondolás alapján született meg. Kidolgozása arra a felismerésre épült, hogy a magam magyar volta – nevezzük bár öntudatnak vagy műveltségnek – döntő mértékben a magyar irodalommal való megismerkedésnek köszönhető. Vagyis annak a folyamatnak, amelynek helyszíne az iskola. Persze, amikor irodalmat mondok, abba kisebb-nagyobb mértékben beleértem a történelmet is, hiszen az irodalmi művek megértése elválaszthatatlan a történelem ismeretétől.
- Bár a kérdésben szinte a válasz is benne van: miért érezted kellőnek és helyénvalónak, hogy a magad „magyar” identitásproblémáit a „román” olvasóval is megoszd és megértesd?
- Nem az volt a célom, hogy magamról beszéljek. Ebben az értelemben a könyv alcíme („a szerző elbeszéli, hogyan lett magyar”), jóllehet nem megtévesztő, inkább amolyan becsalogató fogás. Arra kívántam vele utalni, hogy a könyv lapjain arra talál választ az olvasó, hogyan lesz valaki – műveltségét tekintve – magyarrá, más szóval mit jelent magyarnak lenni, mit jelent saját kultúránk szellemében emberré válni.
- Ha jól sejtem, az előzetest indító három alapkérdés – kik vagyunk, honnan jövünk, merre tartunk? – megválaszolása végett a gyermekkorodból indulsz ki, abból a kolozsvári-tordai értelmiségi családi környezetből, mely alapvetően járult hozzá személyiséged kialakulásához. Kérlek, vázold fel olvasóink számára is, hogy honnan vétettél?
- Szívesen megteszem, noha saját személyem és családom alig-alig jelenik meg a könyv szövegében. A szüleim valóban Tordáról kerültek át Kolozsvárra 1940-ben, a bécsi döntés után. Én már ott születtem 1944-ben, ott gyermekeskedtem, és ott végeztem tanulmányaimat. Az a tény, hogy kezdettől fogva voltak román játszótársaim és barátaim, természetesen belejátszott tudatom, gondolkodásom alakulásába. A könyv megírásának szándéka azonban egész eddigi élettapasztalatom terméke. Nyilvánvalóan szerepet játszott benne az is, hogy több mint húsz évet töltöttem Bukarestben, és rájöttem arra, még azok is rendkívül keveset tudnak a magyar kultúráról, akik egyébként jóindulattal viseltetnek irántunk.
- Az anyanyelv öntudatra ébredésednek, magadra eszmélésednek az eszköze, közege, célja, s az irodalom, „a művészi fikció csodálatos világa” – ahogy fogalmaztál –, és egyáltalán „az iskola”, mint olyan, milyen természetű és milyen tartalmú impulzusokat kínált számodra kamasz- s ifjúkorodban, amikor Platón barlangjából előmerészkedtél az ideák birodalmába?
- Könyvem nem személyes vallomás, nem azt adom elő benne, hogy engem milyenné formáltak az irodalmi művek, hanem azt próbálom érzékeltetni az olvasóval, hogy milyen élmények érik azt a személyt, aki magyar irodalmi műveken nevelkedik. Ennek az eljárásnak az az előnye, hogy a figyelem magukra a szóba kerülő versekre, regényekre, színművekre terelődik, hozzájuk kapcsolódó rövid kommentárjaim pedig azt emelik ki, hogy mit nyújtanak bárkinek, aki megismerkedik velük, hogyan építik, gazdagítják a jellemet, a tudatot, a gondolkodást, egyszóval a világban való értelmes eligazodást. A könyv felépítése során azt az elgondolást követtem, hogy az irodalom – mint iskolai tananyag, és mint későbbi olvasmány-élmény – lépcsőzetesen haladva, egyre táguló körökben ismerteti meg velünk a világot, s a korai gyermekkor mesei világából fokról-fokra emelkedve vezet be az összetettebb érzelmek, a súlyosabb kérdések, az erkölcsi dilemmák és a történelmi döntések megértésébe.
- Milyen példákat „hasznosítottál” a magyar irodalomból, melyek voltak azok a művek, amelyek döntően járultak hozzá öntudatos kulturális identitásod kialakulásához?
- Meglehetősen hosszú azoknak az irodalmi műveknek a listája, amelyekre előadásom támaszkodik. Fő szempontom az volt, hogy érdekesek, célom szempontjából meggyőzőek legyenek. Az első mű, amellyel indítok, a Füstbe ment terv, amely köré a családról szóló további műveket gyűjtöttem egybe. A megszólaltatott szerzők sorát a nagy 20. századi lírikusok – Ady, Babits, József Attila, Radnóti – zárják. Bőségesen éltem a művekből vett idézetek lehetőségével is. A lista terjedelmes, több tucat írót foglal magába, noha irodalmunk gazdagságához mérten igencsak szelektív. Ezzel együtt bízom abban, hogy hiteles tájékozódást kínál a magyar irodalom századaiban, sőt, a magyarázó jegyzetek jóvoltából történelmünk egyes fejezeteiben is.
- Hogyan „provokálod ki” az érdeklődést, a jobb megértést, az empátiát a „román” olvasókból egy olyan kérdésben, hogy Te hogyan lettél „magyar”? Persze ennek a felvetésnek a fordítottja, a tükörképe is érdekes, magyar-román viszonylatban…
- Úgy érzem, a válasz szinte egyből benne foglaltatik kérdésedben. A könyv előszavában elmondom: hitem szerint mindenkire nézve érvényes az a kijelentés, hogy világra jövetelünk pillanatában embernek születünk, az pedig, hogy sajátosan az emberiség melyik csoportjába fogunk tartozni, már azon a kultúrán múlik, amely egy nyelv, egy hit, egy hagyomány birtokosává tesz bennünket. Olyan világban élünk, amely erősen előtérbe állította az eltérő identitások megértésének, elfogadásának, párbeszédnek kérdését. Kulturális-etnikai kisebbségként az erdélyi magyarság száz év óta különösen fogékony erre a történelmi kihívásra. A könyvvel az a szándékom, hogy ezt a célt szolgáljam, különös tekintettel a magyarok és a románok közötti viszonyra.
- Nem utolsó sorban az is izgalmas kérdés, hogy reményeid szerint milyen lesz a könyv recepciója, hogy Horváth Andor mennyire képes az ideák világából a földre visszatérve – a platóni elvárás szerint – a többi embernek is megmutatni a helyes utat, és felvezetni őket a fényre?
- Erre a kérdésre az olvasók érdeklődése és a kritikusok ítélete adja majd meg a választ. Én csupán annyit mondhatok: a magyar – és nem csak a magyar – irodalom megismerése kora ifjúságom óta azt a meggyőződést ültette el bennem, hogy a szépnek és az igaznak a megpillantása mindenkit felemel, megnemesít. erdelyiriport.ro