Magyarországi állami támogatással mentik meg Kiszsolna evangélikus templomát
Magyar állami támogatással mentik meg az összeomlástól Kiszsolna szász evangélikus templomának a szentélyét, amelyben Giotto di Bondone Navicella című elpusztult mozaikjának a hű freskómásolatát találták meg az év elején a Möller István Alapítvány örökségvédői.
Puskás Imre, a magyar Miniszterelnökség kulturális örökségvédelemért felelős helyettes államtitkára elmondta: a magyar kormány a külhoni műemlékek megmentésére indított Rómer Flóris-terv keretében nyújtott ötmillió forintos támogatást az épület állagának a megőrzéséhez, és további 800 ezer forintot szán az értékes freskó feltárására és konzerválására. 
Hozzátette, a sajtótájékoztatón jelenlevő Alexandru Pugna, a Beszterce-Naszód megyei tanács alelnöke a magyarországival azonos összegű támogatást ígért a műemlék megmentéséhez. Az államtitkár sürgősnek tartotta a beavatkozást, mert – mint megemlítette – a szakemberek valószínűsítették, hogy a tél folyamán a templom szentélye fölött még álló boltíves mennyezet is beomlik és megmenthetetlenné teszi az értékes falfestményt. 
A 14. században épült kiszsolnai templom hajójának már beomlott a mennyezete, csak a szentély fölötti boltívek maradtak meg. A templom belső falain itt találták meg a Navicella Giotto-mozaik hű másolatát. Giotto di Bondone a kutatók szerint az 1305 és 1313 közötti időszakban készítette a római régi Szent Péter-bazilikában a Navicella című mozaikot. A mű szinte teljesen elpusztult a 17. században, a Szent Péter-bazilika újraépítésekor.
Az eredeti mozaik megsemmisülése miatt a Navicella-másolatok különleges értékkel bírnak. A Giotto-mű elkészülte utáni száz évből eddig csak három ilyet ismertek: egyet Firenzéből, egyet a hozzá közeli Pistoiából és egyet Strasbourgból. Közülük egyedül a firenzei az, amelyik nemcsak alapvonásaiban, hanem részleteiben is másolta Giotto képét, pontosan úgy, ahogyan a Kiszsolnán előkerült, nagyjából a firenzeivel egyidős falfestmény is. 
[MTI] itthon.ro

Magyar–magyar gazdakapcsolatok
Erdélyi Magyar Gazdák Egyesülete (EMGE) néven alakult meg három évvel ezelőtt egy új gazda-érdekvédelem, amely rövid idő alatt további húsz kistérségi egyesülettel gyarapodott, idén pedig létrejött az ezeket tömörítő gazdaszövetség. Az EMGE létrehozójával és a későbbi gazdaszövetség alelnökével, Csomortányi Istvánnal vettük számba a mai mezőgazdasági érdekvédelem rögös útját.
– Mi tette szükségessé a mintegy húsz erdélyi magyar gazdaegyesület szövetségbe történő tömörülését?
– 2013-ban jó néhány erdélyi kistérségben gazdaegyesület született azzal a céllal, hogy egyesületi formában lépjenek fel a helyi gazdák érdekében. Később derült ki, hogy az érdekérvényesítés sokkal hatékonyabb lehet, ha ezeket az apró egyesületeket szövetségbe tömörítjük. Ez a munka 2015 végén kezdődött el, és az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületének Szövetsége (EMGESZ) bejegyzését idén januárban fogadta el a kolozsvári táblabíróság. Szövetségünket jelenleg 21 tagegyesület alkotja.
– Hogyan sikerül lefedni Erdély minden régióját?
– A szövetség eleve a realitásokhoz és a történelmi viszonyokhoz próbál illeszkedni. Ötfős elnökség irányítja. A szövetség megválasztott elnöke Jakab Ernő székelyudvarhelyi állatorvos, munkáját négy alelnök segíti. Tiboldi László a Hargita és Kovászna megyei gazdákat, Csomós Attila a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének (RMGE) Maros megyei elnökeként a Maros megyei termelőket, Hupka Félix a belső-erdélyi területeket, míg jómagam a partiumi megyék magyar gazdáit képviselem. Nyilván egy fiatal szövetségről van szó, úgyhogy nagyon sok munka áll előttünk.
– Az EMGESZ mennyire versenytársa a rendszerváltás után alakult Romániai Magyar Gazdák Egyesületének?
– Mindig hangsúlyozzuk, az erdélyi magyar gazdatársadalomban van annyi elvégzendő feladat, hogy bőven jut mindenkinek. Senki elől nem szeretnénk elvenni a munkát. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy gazdaegyesületeink, illetve az új gazdaszövetség azért jött létre, mert az elmúlt negyedszázadban Erdély több vidékén nem működött a magyar gazda-érdekvédelem. Elegendő, ha Szatmár vagy Szilágy megye példáját említem, ahol gyakorlatilag semmiféle érdekérvényesítő mezőgazdasági egyesületi munka nem folyt a rendszerváltás óta.
– Egy romániai magyar gazdaérdekvédő szervezetnek milyen irányban kell ma képviselnie tagjai érdekeit?
– Az érdekképviseletnek három fő csapása van: a román kormány, a magyar kormány és az Európai Unió. Ebből ma a gyenge láncszem Bukarest, de az európai uniós viszonyok sem túl bíztatóak. Szövetségünk Magyarországon komoly partnerekre talált: elsősorban a budapesti Földművelésügyi Minisztériumot kell megemlítenem, amely nemcsak gazdaegyesületeink munkáját támogatja, hanem felkarolta az új gazdaszövetséget is. Jó hír, hogy ebben a gyümölcsöző együttműködésben idéntől falugazdász-hálózat kiépítésében vehetünk részt.
– Az erdélyi gazdák elsősorban a bukaresti szakminisztériumtól függnek, hiszen az agrártámogatások és a különböző agrárpályázatok itt érhetőek el. Sikerül-e ezen a területen áttörést elérniük?
– Ma a román Földművelésügyi Minisztérium egy meglehetősen ingoványos talaj. A jelenlegi kormánnyal nem törekedtünk kapcsolatépítésre, hiszen a helyzet mai állása szerint ez ideiglenes kabinet, amelynek decemberben jár le a mandátuma. Az a feladatunk, hogy a választások után felálló új román kormány földművelésügyi minisztériumi vezetőivel vegyük majd fel a kapcsolatot, és azt a lehetőségek szerint minél szorosabbra fűzzük. Ehhez az kell, hogy szövetségünk minél jobban lefedje az erdélyi területeket, és minél több tagunk legyen, hiszen ennek megfelelően lesz kellő súlyunk a gazdák érdekeinek érvényesítésére Bukarestben.
– Melyek ma a romániai magyar gazdák legnagyobb gondjai?
– Az első egyértelműen a biztos piac hiánya. Akárhova megyünk, az első panasz, ami felmerül: sok mindent jó minőségben és kellő mennyiségben meg tudnak termelni, de az árut nincs kinek eladni. Ha pedig el lehet adni, olyan alacsony árat kínálnak érte a felvásárlók, amiért nem érdemes megtermelni. Mindez arra vezethető vissza, hogy gyakorlatilag megszűnt a mezőgazdaságra épülő hazai feldolgozóipar. Illetve ami maradt belőle, és ami ma is működik, az nem az erdélyi magyar gazdák érdekeit szolgálja. Nagy gond az erdélyi birtokviszonyokból, a birtokszerkezetből adódó támogatási rendszer hiánya. Ma olyan agrártámogatási rendszere van az országnak, amely nem a kicsi vagy a közepes méretű családi gazdaságokat részesíti előnyben, hanem a több ezer, illetve a több tízezer hektáron gazdálkodó regáti vagy alföldi agrárvállalkozókat. És ehhez társul a krónikus tőkehiány: semmit nem lehet nagyban vállalni, hogy az ember ne ütközzön bele. Bajainkat súlyosbítja a technológiabeli lemaradás, hiszen a rendszerváltás után a korszerű gazdálkodást sokszor nem volt honnan megtanulni.
– Fő bajként említette a biztos piac hiányát. Ez mennyire hozható összefüggésbe azzal, hogy Erdélyben csak elvétve akad értékesítési szövetkezet, ami a kisgazdák termékeit a nagybani felvásárlóknak kínálná?
– Közös fellépés és közös értékesítés nélkül esélyeink egyértelműen korlátozottak. A szövetkezésnek sajnos megvannak a maga rosszemlékű tapasztalatai, sok helyen ma is szitokszóként hangzik el. Nagyon nehéz leküzdeni ezt a mentalitást. Talán az uniós pályázati kiírások segítenek abban, hogy valamilyen mentalitásbeli változás történjen. Az új európai uniós pályázatok mind afelé terelik a gazdákat, hogy szövetkezetekbe tömörüljenek. Azt gondolom, hogy komolyabb, rendszerszintű anyagi és adminisztrációs segítség nélkül nehéz lesz az áttörés. Jöjjön ez a segítség akár a román, akár a magyar kormány részéről, nagy szükség van rá. Amíg a szövetkezés visszanyeri természetes folyamatát, becsületét, amíg új szövetkezetek jönnek létre, az időbe telik. Külső beavatkozás nélkül ez a természetes folyamat nagyon lassan halad, mi meg versenyt futunk az idővel.
– Milyen konkrét segítségre gondol?
– Adókedvezményektől kezdve a konkrét anyagi juttatásokig széles a skála. Az államnak támogatnia kellene az új szövetkezetek feltőkésítését. Még ha meg is van a szándék tíz, húsz, ötven gazda részéről, hogy szövetkezetet hozzon létre, hiányzik a kezdőtöke, amivel az új szövetkezet elindulhat a megmérettetés útján. A másik fontos lépés az volna, hogy ezeknek a szövetkezeteknek akár állami szinten is segítsenek a piacteremtésben.
– Ígéretesnek induló magyarországi kapcsolatokat építettek ki nemcsak kormányzati intézményekkel, hanem más gazdaérdekvédelmi szervezetekkel is. Milyen kézzelfogható hozománya lehet ennek az erdélyi magyar gazdák számára?
– Sokféle elképzelés született, több projektben is benne vagyunk. Az erdélyi magyar gazdák számára vállalható jó lehetőség például az egyéves mezőgazdasági ciklusok keretében a Magyarországról beszerezhető inputanyagok nagy tételben történő behozatala Erdélybe. Egy-egy gazdacsoport keretében itt annyira közösek az érdekek, hogy nem lehet olyan vita, mint a közös értékesítés körül. Azonban ezen a téren is lassan haladunk, hiszen itt is tőkére van szükség. Ahhoz például, hogy kétszáz gazda összefogása nyomán nagyobb mennyiségű műtrágyát tudjunk beszerezni, bankhitel típusú segítségre lesz szükség, hiszen a gazdák rendszerint év végén tudják kifizetni a műtrágyát, miután termékeiket értékesítik. Fontos ebben a kapcsolatban tudatosítani, hogy ami nekünk jó, az legyen jó az anyaországnak is. Abban tudjuk ma leginkább segíteni egymást, ha ezeket az input árukat nagy tételben és jó áron beszerezzük Magyarországról. Ezzel egyrészt támogatjuk a magyar gazdaságot, ugyanakkor az erdélyi gazdák is az itthoninál kedvezőbb áron jutnak hozzá a gazdálkodáshoz szükséges legfontosabb anyagokhoz.
– Van, aki szívesen kivinné termékeit a magyarországi piacra. Erre nyílik-e lehetőség?
– A határmenti térségben sajnos azzal szembesülünk, hogy valamilyen szinten a határ két oldalán a gazdák egymásnak versenytársai. Azt kevésbé látom életszerűnek, hogy egy-egy teherautónyi friss áruval valaki beállítson például Érmellékről a debreceni piacra. Állami segítség mellett olyan megoldásokban kell gondolkodni, amely egyszerre segíti a határ mindkét oldalán élő gazdákat: ez a feldolgozóipar újjáépítése lehet. Ott tudnánk akkora mennyiségű árut értékesíteni, amely érdemben meg tudná változtatni a magyar–román határ mindkét oldalán élő gazdák helyzetét. Ezen az elképzelésen már dolgoznak, és én bizakodó vagyok, hogy a közös projektek előbb-utóbb valósággá válnak.
– Szövetségük gazdakataszter létrehozásába fogott. Hogyan haladnak a lajstromok összeállításával?
– A magyarországi földművelésügyi minisztériumtól kaptunk nagy segítséget, hogy ezt a hatalmas munkát elindíthassuk. Egyelőre néhány kistérség gazdaösszeírása készült el Biharban, Szilágy és Hargita megyében. Ahhoz, hogy az erdélyi magyar gazdatársadalomról általános keresztmetszetet kapjunk, rendszerszintű, egész Erdély területére kiterjedő felmérést kell készíteni. A mára elkészült összeírások az adott kistérség szempontjából hasznosak, de ezeket az adatokat egy-két év elteltével frissíteni kell. Az eddig elvégzett munka mindenesetre nagy tapasztalatot jelent arra nézve, hogy erdélyi méretekben hogyan lehet egy ilyen nyilvántartást megvalósítani. Huszonöt éve vagyunk adósak magunknak és az erdélyi magyar gazdatársadalomnak ezzel a kataszterrel. Amíg ez nem oldódik meg, minden további stratégiai tervezgetés meglehetősen korlátozott.
Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A kitartó munka kulcsa a bizalom
A művészetek iránt érzékeny és tehetséges fiatalként sok mindennel foglalkozhatott volna, Bojoievchi Éva pszichopedagógus mégis Böjte Csaba ferences rendi szerzetes árva gyerekei mellett kötelezte el magát. Nem mindennapi döntéséről és az előtte álló kihívásokról beszélgettünk.
– Miként választottad ezt a hivatást, mi vezérelt a Szent Ferenc Alapítvány felé?
– Gyermekkoromban állandóan úgy éreztem, harcolnom kell azért, hogy partnernek fogadjanak el a nagyobb testvéreim. Mindig bizonyítani akartam. Állandóan műveltem magam: előadásokat adtam elő, történeteket találtam ki, filmekből, könyvekből merítettem különböző témákat. Kilencéves voltam, amikor rátértem a rajzolásra. Anyukám észrevette, hogy van érzékem hozzá és rajztagozatos iskolába íratott. Kilencedikes koromban kiállításom nyílt tanárok portréiból. A tanító néni hallotta, hogy szépen énekelek, ezért versenyekre küldött. Később szavalóversenyeken is rendszeresen szerepeltem. Sokan kérdezték, miért nem megyek színművészeti főiskolára. De érdekes volt a Jóisten keze munkája: csak sok év után engedte meg, hogy a versenyekről díjat hozzak haza. Amikor nekifogtam valami olyasminek, amivel önmagamat dicsőítettem volna, akkor jó ideig kudarcot vallottam. Egy idő után rájöttem: gyenge vagyok ahhoz, hogy nagy művész lehessek, és a Jóisten azért ajándékozott meg több tehetséggel, hogy a tudást másoknak adjam át.
– A pszichopedagógus problémás gyerekekkel foglalkozik. Ez miért érdekelt?
– Épp hogy hatéves elmúltam, amikor iskolás lettem, és eleinte nehezen ment az olvasás. Mindig az utolsó padba ültettek és egy nagyobb gyereket állítottak mellém a szünetben, hogy tanítson olvasni. Nagy kudarcként éltem meg az első négy osztályt. Végül is anyukám tanított meg olvasni a tanító néni legnagyobb csodálkozására. Addig úgy éreztem, a környezetem azt gondolja rólam, hogy én erre nem vagyok képes. És én mintha belülről ordítottam volna: igenis képes vagyok, csak segítsetek! Azért választottam ezt a szakmát, hogy más gyerekeknél előzzem meg azt, amit én átéltem. Hiszem, hogy minden gyerek meg tudja tanulni azt a minimumot, ami a továbbjutáshoz kell, csak van, akinek egy kis segítség kell hozzá. Ehhez tanítottak metódusokat az egyetemen.
– Mi a kedvenc metódusod?
– Az, hogy a gyereket először meg kell ismerni, és a képességeire kell építeni. Ismertem egy gyereket, aki a hangokat nehezen fogta fel, de nagyon jó képmemóriája volt. Az „a” betűt úgy tanítottam meg neki, hogy az almafát és a létrát próbáltam összekapcsolni számára. Könnyebb egy gyerekre azt mondani, hogy nem képes valamire, mint mellé állni és segíteni. Soha nem szabad lemondani senkiről sem. Szakmai gyakorlatra is megpróbáltam a legextrább gyerekeket kiválasztani, például egy halmozottan hátrányos helyzetűt. A tanárom azt a feladatot adta, segítsem őt egy gyermekotthonban elhelyezni.
– Hogyan ismerted meg Böjte Csabát?
– Fogalmam sem volt arról, milyen gyermekotthonok léteznek, de kerestem a lehetőségeket. Szászrégenben a vasárnapi szentmisén kis füzeteket osztogattak, ami éppen Böjte Csabáról szólt. Úgy éreztem, ez nem véletlen, hanem inkább egy jel számomra. A kislányt közben az én segítségem nélkül elhelyezték egy otthonban, de miután sikeresen megszereztem a diplomát, másnap beütöttem Google-ba Böjte Csaba e-mail címe. Magamban mosolyogtam, hogy ezt nyilván nem fogja kiadni a rendszer, de tévedtem. Írtam neki és hamarosan válaszolt is, hogy szeretettel vár Dévára, ugyanakkor kérte a telefonszámomat. Másnap reggel ő ébresztett. Telefonon elmondta, hogy Aradon lenne egy házvezetői hely. Az események olyan gyorsan peregtek, hogy a szüleimmel szinte nem is volt időm a történteket megbeszélni. Amikor anyukámnak bejelentettem, hogy megyek Aradra, emlékszem, éppen a puliszkát kavarta, majdnem kiesett a fakanál a kezéből. Azt sem tudtam mit pakoljak, télig leszek-e ott vagy nyárig, de nagyon örültem. Akkor már nagyon ki akartam otthonról repülni. Úgy éreztem, nagy dolgokat szeretnék véghez vinni. A kihívásoktól sose féltem, mindig azt mondtam: vágjunk bele! Kilenc kamasz fiú fogadott Déván: velük egy hetet töltöttem, mielőtt Aradra indultam volna. Szívem, lelkem beleadtam abba az egy hétbe. Amikor megérkeztem Dévára, személyesen még nem ismertem Böjte Csabát. Bementem az irodájába, láttam egy tréningruhás férfit, akinek mondtam, hogy Csaba testvért keresem. Akkor bemutatkozott, hogy ő az, személyesen. Soha nem felejtem el: azt mondtam neki, én mindent megtanultam az egy hét alatt, most már tudom, mi a feladatom. Akkor nagyot kacagott és azt válaszolta: én még mindig csak tanulom.
– Nem ijedtél meg, hogy egy gyerekközösséget kell majd Aradon vezetni? Egy húsz évesnél alig több lánynak ez mintha mélyvíz lenne…
– Az aradi munkahelyemen tizenkét vadóc fogadott, vegyes korosztály, fiúk lányok együtt. Első nap azzal mutatkoztak be, hogy az emeletről a földszintre gumiállatkákat eresztettek le, hogy fejbe találjanak valamelyikkel. Azon gondolkoztam, hogyan keressek gyorsan egy buszjáratot visszafelé. Az első éjszakát végigsírtam, s aztán azt kérdezgettem magamtól: hát ennyire gyenge vagyok, hogy most visszamegyek? Másnap reggel úgy kezdtem, hogy szabályokat vezettem be, ki is írtam őket. A gyerekek először nagyon csodálkoztak. Később aztán rájöttem: minél inkább megismerjük egymást és megszeretem őket, annál jobban alakíthatóak. Másfél évet voltam velük. Kemény kihívás volt, köszönöm a Jóistennek. Ott tanultam meg hálát adni a nehézségekért.
– A következő állomás Szováta volt, ahol már a szakmát is intenzívebben gyakorolhattad. Hogyan kezdődött a valódi pszichopedagógusi munka?
– Csaba testvér először azt kérte, hogy a nevelőket vidámítsam fel egy kicsit. Elkezdtem családról családra járni és rájöttem: a nevelők néha annyira belefeledkeznek a napi munkába, hogy hónapokig a szomszéd lakásba sem mennek át szót váltani egymással.
– Bíztak-e egy ilyen ifjú hölgyben?
– Először kíváncsiak voltak, ki ez az agyturkász, de később megbíztak bennem. Kiderült, egy kis pajkosságra, játékosságra van szükségük és a gyerekek nélküli közös programokra. Örültek, hogy a problémás gyerekekkel ezután már nem nekik kell foglalkozniuk, hanem nekem.
– Mi a kihívás az ilyen gyerekek nevelésében?
– Mindig a legproblémásabb gyerekeket szerettem kiválasztani, mert náluk kicsi eredményt elérni már nagy kihívás. Ha egy hiperaktív gyereket sikerül öt percre leültetni, az már nagy erőt ad nekem. Ha látom, hogy valami aprócska pozitív változást értem el, akkor az lendületet ad.
– Évek óta szervezed Szovátán az Égig Érő Fesztivált a gyermekotthon számára. Mi a célja e rendezvénynek?
– Segíteni szeretnénk vele a gyengéket. Alkalmat kívánunk adni a gyerekeknek, hogy bebizonyíthassák, ők is értékesek. Lehet, hogy gyengébb tanulók, de jól tudnak faragni, szépen énekelnek, táncolnak, jó megjelenésük van a színpadon. A nevelők is meglepődnek, hogy a gyerekekben milyen értékek bújnak meg. Ez a tábor számomra mindig egy kiteljesedés. Sokan a tehetséges gyerekeket akarják felemelni, én a leggyengébbeket szeretném. Azokat, akikről már legtöbben azt hiszik, semmire sem képesek. Érdemes bebizonyítani, hogy igenis képesek.
– Hogyan született a gyermekeknek írt könyved?
– A Csillag ösvény című balatoni túrán mindig én árultam a könyveket. Az idős nénikék folyton valami gyermekeknek szólót kerestek, de olyan nem volt. Kérdeztem Csaba testvért, miért nem ír ilyet. Erre azt mondta tréfából, hogy ezt rám bízza. Én pedig komolyan vettem a dolgot. Gondoltam, milyen jó lenne, ha az elmélkedéseit a gyerekek is olvasnák. A gyökeret kell táplálni. Ha az ő gondolataival nőnek föl, akkor teljesen másképp nézik a világot. Csaba testvér könyveinek részleteiből összeállítottam egy vázlatot. Ezekhez rajzokat és feladatokat készítettem, hogy a kötet interaktív foglalkozásra is alkalmas legyen, s a szülő, nevelő is használni tudja arra, hogy megismerje a gyereket.
– Nemrég a szovátai otthon házvezetője lettél, ez mekkora kihívás?
– Nagyon érdekes feladat, nem tudom, hogy ez a Jóisten akarata-e vagy sem. Valami újat szeretnék bevinni a rendszerbe. Házvezetőként úgy gondolom, én vagyok itt a legnagyobb szolga. Elsősorban az a célom, hogy a ház lakóit boldoggá tegyem. Ha boldog a nevelő, akkor a gyerek is boldoggá válik.
– Mi a véleménye, milyen vezető Böjte Csaba?
– Amikor az alapítványhoz kerültem, nem olvastam tőle semmit. Gondoltam, meglepem nagymamámat és megvettem egyik könyvét. A vonaton beleolvastam, és egyszer csak azt vettem észre, nem tudom letenni, falom az oldalakat. Megdöbbentem, hogyan lehet ennyire tisztán, ilyen őszintén írni. Olyan érzésem támadt, mintha minden mondatával hozzám beszélne. Büszke vagyok, hogy ilyen főnököm van. Jön, bátorít, felemel, megerősítést ad. Én megbízom benned! – mondja, s a bizalom nála azt jelenti, sokat vár el tőlem. Ezt a bizalmat kell fenntartani, mert ez a kulcsa a kitartó munkának.
Pacsika Emília | Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Temesvártól Barótig a diktatúra ellen
Hatvan évvel ezelőtt, 1956 októberében fiatalok ezrei igyekeztek szembeszállni Románia-szerte az elnyomó diktatúrával. A megtorlás nem maradt el, és volt, aki sosem tért haza a fogságból. Kolozsváron az Erdélyi Református Múzeumban átfogó kiállítás mutatja be az erdélyiek küzdelmét és szabadságvágyát.
„Forrón szeretett apa, testvér, nép- és tömeggyilkos tetemét, lófark hiányában traktorvégre kötve a Nemzeti elé vonszoltuk, ahol a magyar nép végeláthatatlan sorokban rója le háláját kalapáccsal” – olvasható a kolozsvári Erdélyi Református Múzeum bejárata mellett a Sztálin szobrának ledöntéséről szóló budapesti röpcédula másolatán. A tragikomikus ízelítő megalapozta az Erdélyben egyedinek számító kiállítás megnyitása előtti hangulatot, a nemrég felújított múzeumi termek ugyanis először mutatják be 1956 erdélyi eseményeit történelmi és kortárs művészeti tárlat keretében.
Elődeink vállán állunk
A helytörténeti áttekintést nyújtó kiállítást Benkő Levente, Lönhárt Tamás és Ötvös István történészek hozták el Kolozsvárra az Erdélyi Református Egyházkerület támogatásával.
„Amikor ’56-ra emlékezünk, a mai fiatalok értik, amit mondunk, de nem tudják, miről beszélünk” – mondotta Répás Zsuzsanna a magyar kormány részéről a Magyar Művészeti Akadémia nevében.
A kolozsvári tárlat valóban közelebb hozza a fiatal nemzedékekhez azokat az eseményeket, amelyekért több mint egyszerű hálával tartoznak. A felelevenítés célja nem az, hogy az egykori borzalmak a mai fiatalok számára is traumát okozzanak, hanem annak kiemelése, hogy a jövő korosztályai példamutatást kapva tanulhassanak a múlt hibáiból. Megállni, türelmesen átolvasni, elgondolkodni és megérteni – erre buzdítják a szervezők a hatvan évvel ezelőtti eseményeket át nem élt látogatókat.
Bár Erdélyben fegyveres lázadás nem tört ki, sokakat mégis koholt vádak alapján ítéltek el koncepciós perekben. A történelmi áttekintésen túl a tárlat tehát zömében ártatlan erdélyi magyaroknak állít emléket. „Mindig elődeink vállán állunk, ezt kell megértenie az 1956-ot és a hozzá hasonló eseményeket sokszor figyelmen kívül hagyó fiatalságnak” – mondta Lönhárt Tamás történész.
Az egyház megtörésének forgatókönyvei
Történelmi reprezentativitás, példamutatás, megkésett főhajtás, jeladás a ma emberének – így lehetne összefoglalni néhány szóban a tárlat üzenetét. A háttérben Nagy Imre lelkesítő beszéde hangzik fel, a budapesti eseményekről készült felvételek villognak a kivetítőn, a könyvespolcon egy régi rádió. Mindez figyelmes díszletapróság, hiszen akkoriban mindenki a Szabad Európa frekvenciáját kereste hírek, reménymorzsák után hallgatózva, főként a forradalom mozgatórugóját jelentő Budapesttől több száz kilométerre lakó erdélyi magyarok.
Az érdeklődők szinte tolongva ömlenek át egyik teremből a másikba, hogy szemügyre vegyenek minden rendőrségi portrét, a fiatalok perének papírjait, a nevetséges indokok alapján meghozott ítéleteket – így talán súlyosabb, felfoghatóbb a forradalom és a szervezkedések értéke a jelenkor számára. A látogató pontokba szedve ismerheti meg, hogyan építette fel a Szekuritáté az erdélyi magyar egyházi közösségek, elsősorban a Protestáns Teológiai Intézet megtörésének folyamatát. A pártellenes szervezkedésbe kezdett fiatalok szüleinek küldött levelekben olvashatjuk, hogy a gyermekeiktől való elhatárolódásra szólítják fel őket. Közben tető nélküli, ablaktalan ház fényképét nézegetjük, ahova egy hétgyermekes családot deportáltak.
A termek erdélyi magyar térségek szerint mutatják be a korabeli eseményeket, a Bánságtól a Partiumon át Székelyföldig. Nemcsak a Szoboszlay-pert és a hozzá hasonló közismert eseményeket elevenítik fel, hanem olyan háttérre és gyökerében elfojtott kezdeményezésekre is rávilágítanak, amelyek sokak számára jelentenek újdonságot.
Tapintható hangulat
A múzeum emeleti termében a Magyar Művészeti Akadémia tagjainak a forradalom 60. évfordulójára készített alkotásait tekintheti meg a látogató. A műveket elsősorban a tragikus magyarországi helyszínek eseményei ihlették Budapesttől Miskolcon át Hódmezővásárhelyig. Olyan színhelyek, ahol a fegyvertelen tömegbe lőve a katonaság, az ÁVH ártatlan életeket oltott ki.
A tárlat nemcsak a forradalom, hanem a kommunizmus áldozatainak is igyekszik emléket állítani. Csillag alakú, sebből vérző Krisztus, szinte láthatóan gomolygó lőporfüst, vérvörös, csillag alakú drótkerítés, letépett tapéta, dróthálószerűen sűrű vonalak mögé bújtatott, titkos fegyveres szervezkedés – minden a kommunizmus bezártságérzetét, a forradalom élet-halál szintű súlyosságát, az elhallgattató diktatúra okozta traumákat érzékelteti.
A Partiumban a hadsereget is bevonták
A román kommunista hatalom arra törekedett, hogy elemében elfojtson minden próbálkozást. Emiatt minden enyhe gyanút ébresztő, a pártvezetésre legtöbbször veszélyt nem jelentő tevékenység miatt is ezreket tartóztattak le vagy deportáltak 1956 után is.
A Partiumban sokan törekedtek a kommunizmus által elnyomott, kisemmizett vallási élet megújítására. Visky Ferenc magyarkeceli református lelkész hitéletet újító törekvésekkel foglalkozó szervezetét 1948-ban betiltották, amely ezután mozgalomként élt tovább, s 1956-ban a Szekuritáté látókörébe került. Három csoportban tartóztatták le az egyházi élet aktivistáit: először a Bakó Pál vezette székelyföldi csoportot, majd Visky Ferenc nagyváradi csoportját, végül a Balogh Béla által irányított zilahiak csapata következett. Temesváron, október 30-án a helyi román egyetemisták magyar és szász diákokkal karöltve mintegy 2500-an tartottak nagygyűlést a Műegyetemen, ahol szolidaritásukat fejezték ki a magyar forradalommal. Egy 12 pontos követelést is összeállítottak, amelyben egyebek mellett kérték a szovjet csapatok kivonását Romániából, Sztálin személyi kultuszának felszámolását, a parasztságot sújtó beszolgáltatások eltörlését és az egyetemi autonómiát. A diákok a budapestihez hasonló tüntetést és forradalmat akartak kirobbantani, a hadsereg és a titkosrendőrség azonban közbelépett: börtönökbe és gyűjtőtáborokba zárták őket. A végső letartóztatások előtt a Szekuritáté a diákotthonokban is összecsapott néhány egyetemistával.
Székelyföld: mintegy ezer ítélet
Székelyföldön a Fekete Kéz csoport tagjainak – a Gyergyószentmiklóson, Szászrégenben és Marosvásárhelyen tanuló diákoknak – az volt a célja, hogy megakadályozza a magyar iskolák felszámolását, illetve az erőszakos iskolaegyesítéseket. Megpróbáltak nyilvános tiltakozási akciókat szervezni, és röpcédulákat terjeszteni. Emiatt 24 fiatalt ítélt el a Katonai Bíróság: közülük hármat egyévnyi szabadságvesztésre, néhány fiatalt hat esztendőnél több időre, másokat 22 évre, mert 1957–1958. március 15-én megkoszorúzták a Székely Vértanúk emlékművét. A 18 évet kapott Szalay Attila máig tisztázatlan körülmények között a fogságban halt meg.
Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) Brassóból szerveződött, tevékenységük főként a Homoród vidékére és Erdővidékre terjedt ki: tagjai művelődési tevékenységeket szerveztek a fiatalság magyarságtudatának ápolására, és eljuttatták a közösség panaszait az állami szervezetekhez. Tevékenységük miatt 77 személyt tartóztattak le és ítéltek el 3–25 év közötti börtönbüntetésre.
1956 novemberében négy baróti diák indult Magyarországra, hogy a forradalomért harcoló csoportokhoz csatlakozzon, de elfogták őket. A tiltott határátlépés mellett rendszerellenes szervezkedéssel is megvádolták, a nagyváradi kirakatper után legtöbben három évet kaptak, a később, 1960-ban elfogott Moyses Mártont azonban hét év fogságra ítélték.
Kolozsváron is elsősorban az egyetemisták szervezkedtek: az akkor még Bolyai Tudományegyetem nagyrészt bölcsészekből álló csoportja pártpolitika-független oktatást és diákszervezetet követelt, valamint az erdélyi magyarság kulturális életének intézményesítését, amelyért szintén több évnyi börtön járt. De olyan kolozsvári diákokat is elítéltek tíz évre, akik november elsején hagyományosan kivonultak a Házsongárdi temetőbe, hogy a jeles magyar személyiségek sírjainál leróják kegyeletüket. Ez 1956-ban rendszerellenes tevékenységnek minősült. Mindemellett a Protestáns Teológiai Intézet számos tanárát és hallgatóját meghurcolták, amiért kinyilvánították szolidaritásukat a magyarországi forradalom mellett, és állami engedély nélkül terjesztettek verseket, prédikációkat.
A legkegyetlenebb romániai megtorlás a Szoboszlay-per tárgyalását követően történt: 57 letartóztatottból tízet ki is végeztek. Ők egy etnikai feszültségtől mentes román–magyar közös államot, az alapvető emberi jogok visszaállítását és a kommunizmus felszámolását tervezték. Szabadulásuk után a túlélő letartóztatottak nagy részét életük végéig zaklatta a román titkosrendőrség.
Kádár Hanga |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

1956-as emléktáblát avattak a Sapientia marosvásárhelyi karán
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc erdélyi hőseinek emlékét immáron nemcsak a szívek őrzik, hanem emléktáblán is tisztelegnek előttük Marosvásárhelyen: Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának szervezésében a Sapientián csütörtök délben leplezték le a plakettet, és nyílt tárlat az emlékezés jegyében.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából szervezett konferenciát Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karán csütörtökön. A rendezvényen Horváth Miklós, Tófalvi Zoltán, Benkő Levente és Pál-Antal Sándor tartott előadást, rávilágítva a korabeli nemzetközi, magyarországi, romániai és erdélyi politikai, gazdasági, földrajzi és etnikai helyzetre, illetve az 1956. október 23–25-ei események visszhangjaira, a megtorlásokra.
Az előadások után a Sapientia koronkai kampuszának előcsarnokában emléktáblát avattak az 1956-os forradalom és szabadságharc erdélyi hőseinek emlékére, közméltóságok, hivatalosságok és diákok, valamint mintegy harminc egykori forradalmár és politikai elítélt jelenlétében. A Himnusz eléneklése után utóbbiak nevében Maros megyéből Kelemen Kálmán, Hargita megyéből Szilágyi Árpád, Kovászna megyéből pedig Török Zoltán szólalt fel, a magyarságuk büszke vállalására biztatva a fiatalokat.
Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Zsigmond Barna Pál szerint 1956-ban az elnyomott magyarok „kizökkentették az idő járását”, és az egész világnak üzenték, hogy „a mánál fontosabb a holnap”. Elmondta, az akkor már egy évtizede uralkodó kommunista rezsim álszent módon a humanizmust, az egyenlőséget, az igazságot harsogta, miközben módszerei, berendezkedése és tettei ennek a szöges ellentétét jelentették. Ezek közül pedig a hazugsággal való szembenállás volt a forradalom fő kiváltó oka, mert azzal, hogy „kimondtuk az igazságot, ezzel visszanyertük a méltóságunkat”. Rávilágított, hogy hatvan évvel ezelőtt a magyarok hiába várták a nyugati államok támogatását, mert „hamar kiderült, hogy csak magunkra támaszkodhatunk”, a „szabadság legnagyobb ajándéka, ha saját sorsunkat akarjuk és tudjuk irányítani”, és mindez napjainkban is érvényes, amikor szépen hangzó szavakkal hitegetnek. „A kifinomult megtévesztés korát éljük, amikor az igazság kimondása forradalmi tettnek számít” – fogalmazott Zsigmond Barna Pál.
Novák Zoltán történész, az RMDSZ Maros megyei szenátorjelölti listavezetője „politikai földrengésnek” nevezte az 1956-os forradalmat és szabadságharcot, amelynek „epicentruma Budapesten volt, de a Kreml és Washington is érezte” a magyarság szabadságvágyának és tenni akarásának erejét. A teljes magyar nép feleszmélését és együttérzését jelentő eseménysorozat emlékét őrző plakettet Oláh Dénes római katolikus, Les Zoltán református és Nagy László unitárius lelkész áldotta meg, a három székelyföldi megye volt politikai foglyok szervezeteinek vezetői, Zsigmond Barna Pál, Dávid László rektor és Kelemen András dékán leplezte le. Az emléktáblára vésett „A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem” Bibó István-idézet jegyében Horváth Miklós hadtörténész nyitotta meg A magyar szabadság éve című kiállítást.
Gáspár Botond Székelyhon.ro

Többen a hiányzó dokumentumok miatt bukták el az igazgatói versenyvizsgát
Több jelölt is kifogásolja, nehezményezi az igazgatói és aligazgatói tisztségekre kiírt országos versenyvizsgán az önéletrajzok kiértékelésének módszertanát. Emiatt eddig hét csíki igazgatójelölt is elbukta a megmérettetés e szakaszát. Mivel naponta csak néhány szóbeli vizsgát szerveznek, ezért november 17-én érnek véget a szóbelik.
A szóbeli próbán minden jelentkezőnek másfél óra áll rendelkezésére: első lépésben a szakmai önéletrajzát vizsgálják meg és pontozzák, hogy milyen pedagógiai fokozatokkal, továbbképzésekkel, nyelvvizsgával rendelkezik, tagja-e valamely szakmai vagy tudományos bizottságnak, vett-e részt hazai és külföldi szakmai konferenciákon, de az is fontos lehet, hogy közölt-e cikkeket, tanulmányokat újságokban, szaklapokban. A jelöltnek legalább 35 pontot kell szereznie az 50-ből, s ha ez sikerült, akkor egy fél óra áll rendelkezésére, hogy iskolafejlesztési elképzeléseit bemutassa a bizottságnak, amelyért ugyancsak 35–50 pont között kell teljesítenie az átmenő értékelésért. Aki nem szerzi meg a 35 pontot valamelyik szakaszban, azt kizárják a versenyből.
A versenyvizsga e szakasza október 17-től november 17-ig tart, eddig azonban már hét csíki igazgatójelölt is elbukott ezen: Albert Gábor-Árpád, a tusnádi Imets Fülöp Jákó Általános Iskola igazgatója, Ambrus István, a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium igazgatójelöltje, Máthé Zoltán, a gyimesfelsőloki Domokos Pál Péter Általános Iskola igazgatója, Máthé Sándor, a madéfalvi Zöld Péter Általános Iskola igazgatója, Kánya László, a csíkmindszenti Nagy István Általános Iskola igazgatója, László Károly, a csíkszeredai Petőfi Sándor Általános Iskola igazgatója és Albert Ibolya, a csíkszeredai Napocska Napközi Otthonos Óvoda igazgatója. Az adatok nyilvánosak, bárki által megtekinthetők a tanfelügyelőség honlapján.
Albert Gábor-Árpád, a tusnádi Imets Fülöp Jákó Általános Iskola igazgatója kérdésünkre elmondta, az önéletrajza kiértékelésénél nem érte el a szükséges pontszámot a versenyvizsgán. Megjegyezte, olyan kitétek voltak a megvédésnél, amelyekkel nem értett egyet, olyan dolgokra nem kapott pontot, amelyekért járt volna. „Például a tizenhét éves igazgatói munkám során minden áldott esztendőben részt vettem az érettségi vizsgákon: vagy a javítóközpontban vagy a vizsgaközpontban, akár bizottsági tagként, felügyelőként, elnökként, alelnökként. Az ilyen tevékenységekre egy pontot nem adtak az önéletrajzom kiértékelése során, de ha egy megyei olimpiászon lettem volna benne egy bizottságba, arra kaptam volna pontot” – fejtette ki az intézményvezető. Hozzátette, véleménye szerint „egy normális igazgatói versenyvizsgát nem a tanév elején szerveznek meg, hanem szeptemberben kiírják és majd csak áprilisban vagy májusban bonyolítják le. Kidolgozzák rendesen a pontozási rendszerét, és közzéteszik a tematikát is, hogy miből kell készülni”. Mint mondta, ő nem is akart részt venni a versenyvizsgán, tulajdonképpen a kollégái kérésére indult, illetve mert rajta kívül senki sem kívánt megméretkezni a tanintézetben. Közölte, a mandátuma lejárta után, második félévtől visszamegy tanítani.  
Máthé Zoltán, a gyimesfelsőloki Domokos Pál Péter Általános Iskola igazgatója is az önéletrajz megvédésnél bukott el. Érdeklődésünkre elmondta, hogy személyes okok miatt nem volt ideje megfelelően felkészülni, illetve minden szükséges dokumentumot összeszedni. „Csak szeptember végén tisztázódott, hogy végül is jelentkezhetek a vizsgára. Amit tudtam, kapkodva összeszedtem, a kötelező aktákat pedig feltöltöttem a megadott internetes platformra. De nem az egészet, mivel nem volt időm mindeniket összeszedni. Ezek hiányában, amikor az önéletrajzomat pontozták, hiába voltak nálam a hiányzó iratok, nem vették figyelembe” – magyarázta Máthé. Nem tartja ezt helyesnek – mondta –, úgy kellett volna lebonyolítani a megvédést, mint bárhol máshol, azaz lehet vinni az eredeti iratot, és azt pontozzák. „Ha ez így működik nálunk, akkor sajnálom. Az egész versenyvizsga rosszul volt elgondolva, mert tanév elején az igazgatónak az lenne a kötelessége, hogy jó feltételeket biztosítson az iskolába, ne akkor foglalkozzon a felkészüléssel. Ha meg nem sikerül, akkor az megint sok fölösleges procedúrával jár. Például én visszamegyek a tanári helyemre, aki a helyemen volt, az pedig állás nélkül marad” – sorolta Máthé Zoltán. Mandátuma lejárta után ő is visszatér tanítói állásához – közölte.  
A csíkszeredai Petőfi Sándor Általános Iskola igazgatója, László Károly is az imént említett problémával szembesült. „Az önéletrajz kiértékelésénél csak azokat a dokumentumokat értékelték, amelyeket a szükséges internetes platformra feltöltöttünk. Ebből kifolyólag ha valamit az ember nem töltött fel objektív vagy szubjektív okok miatt, akkor azt nem vették figyelembe” – nyilatkozta az igazgató. Kérdésünkre leszögezte, ha minden szükséges dokumentumot feltölt, sikerül a vizsgának e szakasza. „Naivságnak tűnhet, de az ember elvitte a lemaradt dokumentumokat teljesen fölöslegesen, mert nem értékelhették azokat. De nem szeretnék panaszkodni, ezt elfogadom, hogy a jelenlegi módszertan szerint nem sikerült a vizsgám. Ez lett az eredmény. Amíg ki vagyok nevezve, addig vezetem az iskolát és kész. Aztán meglátjuk. Ha nem neveznek ki tovább igazgatónak, visszamegyek tanítani” – szögezte le László Károly.
Görbe Péter főtanfelügyelő szerint az eddigi vizsgákon az önéletrajz megvédésénél adódott a legtöbb gond. „Adódtak esetek, ahol nem voltak elég tapasztaltak a kollégák vagy esetleg nem vettek részt elegendő képzésen, így hiányoztak az előírt dokumentumaik, és nem tudták elérni a szükséges pontszámot. Több kolléga is mondta, hogy még volna ez-az, de nem töltötték fel a honlapra. A szabály értelmében csak az értékelendő, amivel jelentkeztek” – nyilatkozta a főtanfelügyelő. Hozzátette, a minisztérium rendelkezése szerint akiket elvágtak, azokat nem lehet újra kinevezni az iskolák élére.
Molnár Rajmond Székelyhon.ro

Ha elég erős a fény
Ha a Székely Nemzeti Tanács nem lenne, a székelyföldi autonómia ügyét már régóta leseperték volna az asztalról román és magyar politikusok egyaránt.
A magyarok azért, mert e radikálisnak, szélsőségesnek, szeparatistának bélyegzett törekvés csak púp a hátukon, akadály a román pártokkal kötött és kötendő különféle alkuk útjában, a románok meg azért, mert attól tartanak, ha értelmes vitát folytatnának erről, saját választóik vádolhatnák őket magyarbarátsággal, a román nemzeti érdek eladásával. A Székely Nemzeti Tanács azonban sokak számára kényelmetlen elszántsággal küzd az önrendelkezés megvalósításáért, s azt kétségkívül eredményként könyvelheti el, hogy a kérdést sikerült napirenden tartani, az autonómiaigény mellé pedig tömegbázist, népakaratot felmutatni.
Ennek érdekében a szervezet közképviseleti, külpolitikai, nemzetpolitikai, diplomáciai, jogi eszközökhöz is folyamodott, de aligha túlzunk, ha azt állítjuk, hogy a leglátványosabb eredményeket az általa kezdeményezett tömegmegmozdulások révén érte el. Kiemelkedik e sorból a marosvásárhelyi székely szabadság napja, de a legátütőbb sikert minden bizonnyal a 2013 októberében megszervezett székelyek nagy menetelése jelentette, amikor az SZNT és a magyar pártok, szervezetek, egyházak, civil szféra példaértékű együttműködése nyomán százezernél többen nyilvánították ki, hogy autonóm székelyföldi régióban képzelik el jövőjüket Romániában. Székelyföld határainak kivilágítása újabb olyan akciója volt az SZNT-nek, amely az önrendelkezési igény tömegbázisát mutatta fel – ilyen előzmények nyomán nyilvánították Székelyföld autonómiájának napjává október utolsó vasárnapját.
Vasárnap újabb őrtüzek, gyertyák, fáklyák gyúlnak Székelyföld számos településén, a régió autonómiájáért imádkoznak a világ magyar keresztény gyülekezeteiben. Nem hisszük, hogy az akció nyomán a bukaresti politikusok másnap az összes követelésünket teljesítik. Azt sem hisszük, hogy azzal minden problémánk megoldódna. De jól tudjuk: minden ilyen megmozdulás újabb alkalom arra, hogy ország-világ figyelmét ráirányítsuk közösségünk követeléseire. S bár a megértés jeleit még nem, az érdeklődést már láthatjuk. Bukarest egyelőre erőfitogtatással, további jogtiprással válaszol, de a brit, majd az amerikai nagykövet székelyföldi látogatása jelzi: a stabilitásban érdekelt nyugati hatalmak is elkezdtek tájékozódni a helyszínen, még ha a washingtoni diplomata legutóbbi megnyilvánulása – amely szerint Románia példaértékűen megoldotta a kisebbségi kérdést – inkább arról árulkodik, Amerika számára fontosabb a Romániával kötött stratégiai partnerség, a szoros katonai együttműködés, a deveselui bázis, mint egy kisebbségben élő nemzeti közösség jogfosztása.  Ha az SZNT nem marad egyedül törekvésével, ha az autonómia ügyét a decemberben megválasztandó magyar politikusok is felvállalják, ha jó munkamegosztás révén sokan és együtt cselekszünk, talán elérhetjük, hogy az őrtüzek, gyertyák, fáklyák fényét sem Bukarestben, sem Washingtonban ne hagyhassák figyelmen kívül, kéréseink teljesítése, jogaink biztosítása pedig mindenki érdekévé váljék.
Farcádi Botond Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Iktatták az RMDSZ Maros megyei szenátor- és képviselőjelöltjeinek iratcsomóit
Megújul a megyei képviselet
Tegnap délelőtt a Maros Megyei Választási Irodában iktatták az RMDSZ megyei képviselő- és szenátorjelöltjeinek jelölési iratcsomóit. Mint Kovács Mihály Levente, a Maros megyei RMDSZ ügyvezető elnöke lapunk érdeklődésére elmondta, mind a választási irodához, mind a bíróságra benyújtották a jelölési dossziékat, a dokumentációkat az illetékesek rendben találták.
A december 11-i parlamenti választásokon a Maros megyei RMDSZ megújult erővel vesz részt, de a szövetség számít a korábbi parlamenti képviselők, szenátorok támogatására – áll a szervezet lapunkhoz eljuttatott közleményében. A Népújságnak a jelölési dossziék iktatása után a befutónak számító képviselő-, illetve szenátorjelöltek nyilatkoztak.
Dr. Vass Levente képviselőjelölt úgy vélte, jelölése hosszú munka eredménye, majd reményét fejezte ki, hogy az elkövetkezendőkben is sikerül a közösségért, a közösséggel együtt dolgoznia, hogy sikerül észrevenni azokat a lehetőségeket, amelyek a közösségi érdekképviselet számára adottak Bukarestben, Budapesten, Brüsszelben. "Politikusként a változás embere szeretnék lenni, a közösséggel együtt dolgozni, a közösség problémáinak jobb megértőjeként. Orvosként igazából ehhez értek a legjobban, hogy meghallgassam a problémákat és azokat orvosoljam".
Csép Éva Andrea képviselőjelölt szerint nagy lehetőség előtt állnak a jelöltek. "Rendkívül fontosnak tartom, hogy az első nő leszek a Maros megyei RMDSZ életében, aki képviseli a megye magyarságát a parlamentben, a döntéshozatalban. Az eddigi tapasztalataimat, a közösséggel való rendszeres kapcsolattartást a parlamentben is hasznosítani szeretném."
Bíró Zsolt képviselőjelölt: "Óriási jelentősége van annak, hogy 26 év után, mondhatni először, egyfajta koalícióban, közösen vágunk neki egy választási kampánynak. A közösség érdeke az, hogy minél erősebb érdekképviseletünk legyen a törvényhozás szintjén is. Az összefogás a közösség elvárása, ennek a közösségi igénynek próbálunk megfelelni. A bukaresti jelenlét nélkül a romániai magyarság, az erdélyi magyarság hatékony érdekképviseletéről nem tudunk beszélni. Célunk, hogy programunkból minél többet meg tudjunk valósítani".
Novák Zoltán szenátorjelölt számára is különleges nap volt a tegnapi, megtiszteltetésnek nevezte, hogy majd képviselheti a megyét a szenátusban. "Hatalmas terhet jelentő feladat előtt állok, de úgy érzem, felkészülten vágok neki a decemberi választásoknak, majd azt követően után az elkövetkezendő négy év munkájának. A célkitűzésünk tovább folytatni az RMDSZ által a ’90-es évek elején elkezdett munkát: minél erősebb decentralizációra törekedni, minél több döntést a helyi közösségek hatáskörébe helyezni, javítani az erdélyi családok, az erdélyi magyar családok életkörülményein. Személyes célkitűzésem, hogy a romániai oktatási rendszer lehetőségeit kihasználva minél erősebb, minőségibb magyar oktatási vonalat építsünk ki Erdélyben. Ebben látom megmaradásunk, felemelkedésünk zálogát."
Császár Károly Zsolt szenátorjelölt: "Nagy élmény számomra, hogy rajta lehetek az RMDSZ listáján mint szenátorjelölt, örömmel fogadom. A felelősség nagy, de mindig felelősségteljesen dolgoztam, és ez ezután is így lesz. Kapocsként szeretnék működni az önkormányzatok, egyszerű emberek és a törvényhozás között, feltérképezni gondjaikat és a törvényhozásban megtalálni ezekre a megoldásokat".
Képviselőjelöltek: Vass Levente, Csép Éva Andrea, Biró Zsolt, Soós Zoltán, Tubák Nimród, Fodor József, Hamar Alpár Benjámin, Kedei Pál Előd, Peti András, Serár Lóránd. Szenátor-jelöltek: Novák Csaba Zoltán, Császár Károly, Kozma Mónika, Kupás János, Fülöp József, Brassai Zsombor.
Antalfi Imola Népújság (Marosvásárhely)

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A forradalom visszhangja a megyeszékhelyen
(Folytatás az október 21-i lapszámból)
1956. október 23-án este és 24-én reggel a rádióból értesült a város lakossága a budapesti események kezdetéről, amely széles körű visszhangot váltott ki országszerte, különösen a magyarlakta vidékeken, így a Székelyföldet magába foglaló Magyar Autonóm Tartományban is. Akkor – az 1956. februári népszámlálás adatai szerint – Marosvásárhely tipikus magyar jellegű erdélyi város volt, ahol a lakosság 73,7%-a magyar nemzetiségűnek vallotta magát. A magyar beszéd nem csak a magánszférát, hanem a közhivatalokat is uralta, kivéve a hadsereget és bizonyos mértékben a milíciát (rendőr- csendőrséget).
A magyarországi forradalom híre futótűzként terjedt el a tartomány székhelyén élő lakosság körében – ahol elég jelentős számú rádióvevő készülékkel rendelkező család élt –, hiszen a hírek elsősorban a rádió hullámhosszán jutottak el hozzájuk. Az eseményeket általános szimpátiamegnyilvánulás követte. Az emberek sokaságában – értelmiségiekben, egyszerű dolgozókban – felcsillant a változás reménye, a forradalomnak Erdélyre, főként erre a vidékre történő kiterjedése, a kommunista rendszer bukása és a szovjet csapatok nyugati segítséggel való kiűzése.
A helyi és központi magyar sajtóban csak október 25-én láttak napvilágot az első, külföldi eseményeket ismertető tudósítások között a magyarországi vonatkozásúak is, de amelyekből már sejteni lehetett, hogy ott rendkívüli események történtek. A Vörös Zászló október 25-i számában A Magyar Dolgozók Központi Vezetősége plenáris ülésének a határozata című rövid tájékoztató olvasható, egy sokat sejtető alcímmel: A Magyar Népköztársaság dolgozói mélységesen elítélik az ellenforradalmi bandák akcióit. A következő napi külföldi hírekben Kádár János első titkárrá választásáról értesülünk. Csak az október 27-i számban olvasható – most már nem az utolsó oldalon található külföldi hírek között, hanem a másodikon – a "rend helyreállításáról Budapesten" szóló tájékoztató. És csak az október 30-i számban kerül az első oldalra egy hosszabb cikk. Ennek címe: A magyar nép szétzúzza az ellenforradalmi kalandot, amely tulajdonképpen a román kommunista párt állásfoglalását összegző, a Scînteiában azelőtt két nappal megjelent szöveg magyar változata volt.1 A magyar nyelvű újságok hangneme, akárcsak a román nyelvűeké, mindvégig forradalomellenes, hiszen a román kommunista párt szócsövei voltak.
A Román Munkáspárt Politikai Bizottságának október 24-én délután tartott ülésén elfogadnak egy átfogó intézkedési tervet, amelyet Marosvásárhelyen is életbe léptettek. Intézkednek az állami rádió műsorának a feljavításáról, a sajtópropaganda fokozásáról, a hírek, a levelezés és a magyarországi nyomtatványok teljes körű cenzúrázásáról, az állambiztonsági és a
fegyveres erők készenlétbe helyezéséről, az állami intézmények, üzemek, gyárak és pártszékházak fegyveres őrzéséről és a párt állásfoglalásának minden szinten való ismertetéséről. Már akkor intézkedtek arról, hogy a Securitate kellő óvatossággal kezdje meg az ellenforradalmi elemek összeszedését és letartóztatását.2 Fazekas Jánost3 pedig a párthatározatok életbe léptetésére kormánybiztosi jogkörrel Marosvásárhelyre küldik.
A forradalom hírének marosvásárhelyi fogadtatásáról, visszhangjáról a központi hatóságok is azonnal értesültek, hiszen a Román Munkáspárt egyik október 26-i központi közleménye már arról számolt be, hogy: "a Magyar Autonóm Tartomány központjában, Marosvásárhelyen [...] az ellenséges elemek továbbra is nyilvánosan mutatkoznak, dicsőítve a Magyar Népköztársaságbeli eseményeket vagy erőszakra buzdítva."4 Az sem volt titok a központi
szervek előtt, hogy a városban az emberek nyíltan hangot adnak elégedetlenségüknek és szolidarizálnak a magyar forradalommal.
Október 30-án Kovács Mihály5 alezredes, a Securitate marosvásárhelyi székhelyű tartományi szerveinek parancsnoka átfogó jelentésben összegzi a kialakult helyzetet. Jelenti, hogy az elmúlt napokban a román polgári elemek körében erőteljes
szervezkedés tapasztalható (utalás a három nappal később letartóztatott Faliboga-csoportra), nyugállományú katonatisztek, egykori légionáriusok kiáltványt szerkesztettek, melyben a népet arra szólítják fel, hogy fegyveresen döntse meg az RNK államrendjét. A lakosság körében sokan kifejezték rokonszenvüket a magyarországi eseményekkel, és hangoztatva remélik, hogy hasonló változásokra kerül sor Romániában is. A fiatalok, egyetemi hallgatók, középiskolások tartományszerte kiáltványokban követelik, hogy a tantervből töröljék az orosz nyelvet és a marxizmust-leninizmust, sőt néhol a román nyelvet is. Ittas emberek nyíltan szidalmazzák az államhatalom szerveit stb.6
A forradalom napjaiban aktivizálódott egy – marosvásárhelyi központú – széles körű hálózattal rendelkező ún. Nemzeti Felszabadító Bizottság (Comitetul National de Eliberare) nevű, titkos román szervezet. Vezetője Ioan Faliboga moldvai származású tanító, aki akkor a tartományi néptanács egyik osztályvezetője volt. Faliboga vallomása szerint szándékában állt a Fel-
szabadító Bizottságnak alárendelt magyar szervezet megalakítása is, amely egy központi kormányzattal rendelkező független Erdélyben svájci minta szerint működött volna. A leendő kormány tagjai közé soroltak két magyar személyt is, Frunda Károly és Miholcsa Gyula mérnököket. A tartomány határain túlra is kiterjedt szervezkedést azonban, már akcióba lépése előtt, november 2-án felszámolták. Tagjainak többségét – beszervezett besúgók segítségével – már akkor letartóztatták, a többieket a következő napokban. Az országos hírűvé vált akció során letartóztatottak közül 70 személyt bíróság elé állítottak és elítéltek.7
A Securitate által letartóztatott és elítélt személyek csak kis részét képezik azoknak, akik a forradalom mellett foglaltak valamilyen formában állást. A forradalom győzelmében nyíltan vagy titkon bízók, annak kiterjedését remélők és a kommunista rendszer bukását várók száma sokkal kiterjedtebb volt.
(Folytatjuk)
1 Vörös Zászló, 1956. október 25-30-i számai.
2 SEBESTYÉN MIHÁLY: Időtár IV. Marosvásárhely történeti kronológiája 1945-1989. Mentor Kiadó-Mentor Könyvek Kiadó, Marosvásárhely, 2014, 96.
3 Fazekas János (1926-2004) kommunista politikus. 1945-től párttag, 1945-1948 között az Ifjúmunkás Szövetségnél tevékenykedett, 1949-1954 között az IMSZ Központi Vezetőségének tagja, 1954-1956 között a Román Munkáspárt Központi Vezetőségének egyik titkára, 1956 januárjától a Nemzetiségi Bizottság felelőse.1961-1965 között élelmiszeripari miniszter, 1965-1975 között minisztertanácsi elnökhelyettes, 1974-1980 között belkereskedelmi miniszter. 1982-től mellőzték a nemzetiségi kérdésben vallott elvei miatt.
4 RETEGAN, MIHAI: A román kommunizmus és az 1956-os magyar és lengyel válság. In: 1956. Évkönyv 1996/1997. Budapest, 1956-os Intézet. 1997, 135.
5 Kovács Mihály, állambiztonsági tiszt, 1956-ban alezredes, 1952-1961 között a Magyar Autonóm Tartomány állambiztonsági szerveinek parancsnoka.
6 SEBESTYÉN 2014, 97-98.
7 PÁL-ANTAL SÁNDOR: Áldozatok – 1956. A forradalmat követő megtorlások a Magyar Autonóm Tartományban. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2006, 54-59.
Pál-Antal Sándor Népújság (Marosvásárhely)

Bizalmat kérek magamnak és az új csapatnak!
Kérdezett: Lengyel Noémi
Dr. Vass Levente az RMDSZ képviselőlistájának első helyén áll. 41 éves urológus főorvos, közegészségügyi második diplomás szakorvos, a magyar orvosi és művészeti egyetem háttérintézményeit kiépítő Studium Prospero Alapítvány egyik alapítója és ügyvezető elnöke. Nős, három gyermek édesapja.
– Marosvásárhelyen a Florea-korszak alatt mintha megállt volna az idő. Eközben az RMDSZ jelmondata az, hogy Erdélyben a jövő. Nincs ebben ellentmondás?
– Az Erdélyben a jövő politikai szlogen, az RMDSZ választási szlogenje, amely lehetőséget ad arra, hogy mindenki azt gondoljon bele, amit leginkább szeretne. Ezért jó szlogen. Számunkra, erdélyi magyarok számára természetes, mások számára talán furcsa, hogy a jövő tulajdonképpen a múlt és a jelen keveréke. Korszerű, újrafelfedezett és modern kiadása. A mi jövőeszményünkben benne van a múltunk is. Ez számunkra, erdélyi magyar emberek számára nem ellentmondás.
Dorin Florea Marosvásárhelye valóban jövőkép nélküli. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a város lakosainak nincs jövőideáljuk. Amíg a városnak vízióval rendelkező polgármestere lesz, nekünk az a dolgunk, hogy ébren tartsuk az emberek jövőképét. Az RMDSZ nem mindig volt ebben hatékony, elismerem. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem kell vagy nem fogunk változtatni ezen.
– Hisz ön Erdélyben?
– Merje egy politikus kampányban azt felelni erre, hogy nem. A kérdés, ha megengedi, nagyon általános. Én szakpolitikus vagyok, szeretem a precíz kérdéseket. Egy ember lehet "általában" egészséges, minthogy a legtöbb szerve remekül működik, és közben nagyon beteg, mert egyetlen fontos szerve gyógyításra szorul. Ha a kérdése arra vonatkozik, hogy hiszek-e a közösségemben, akkor a válaszom a legtermészetesebb igen. Ha az a kérdés, hogy hiszek-e egyféle korszerű transzszilvanizmusban, a válaszom ismét igen. Ha a kérdés az, hogy Erdély nyerő lesz-e gazdaságilag középtávon, azt mondom, ehhez megfontoltaknak és rea- listáknak kell lennünk, nem kincstárian optimistáknak. Van miért dolgozni, sokat és okosan kell dolgozni.
– Ön szerint mit várnak az emberek az új parlamenti frakciótól?
– Erre nagyon röviden tudok válaszolni. Érdemi csapatmunkát várnak. Nemcsak frakción belül, hanem a szövetségi vezetéssel és az önkormányzati vezetőkkel is. A Maros megyei jelöltek rangsoroló ülésén megkaptam a polgármesterek 70 százalékának támogatását, ezért nem aggódom a közös munka miatt.
– Csapatjátékosnak tartja magát?
– Nem az a kérdés, hogy én minek tartom magam, hanem, hogy engem csapatjátékosnak tartanak-e a többiek. Egy biztos: sok olyan ember van körülöttem, akik a maguk során jó csapatjátékosok és akikkel sokat dolgozom együtt. Javasolom, nézzék meg a videóimat a www.vasslevente.ro-n. Nem valamiféle politikusi öntömjénzésről van szó. Úgy gondolom, meggyőzően szemléltetik, hogy milyen kapcsolatra törekszem barátaimmal, munkatársaimmal.
– Ön szerint milyen a megye magyarjainak a választási kedve?
– Itt-ott bajok vannak a választási részvétellel. A helyzet viszont új. Az RMDSZ teljesen új parlamenti csapattal indul. Ebben a számunkra új munkakörben még nem volt lehetőségünk bizonyítani. Egyikünk sem sztárpolitikus. De éppen ez szól mellettünk. Tapasztalatból tudom, hogy aki nem sztár, jobban igyekszik. Bízom benne, hogy ezt a szavazóink is észreveszik és bizalmat hiteleznek nekünk. Bizalmat kérek magamnak és az új csapatnak! Népújság (Marosvásárhely)

Az SZNT az autonómia iránt elkötelezett jelöltek megválasztására buzdít
Állásfoglalásban kérte a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) a székely közösséget, hogy a decemberben tartandó romániai parlamenti választásokon "olyan képviselőket válasszanak, akik elkötelezettek Székelyföld autonómiája iránt, és hajlandók is cselekedni érte".
Az állásfoglalást élénk vita után 59 támogató és 28 ellenszavazattal, tíz tartózkodás mellett fogadta el a tanács szerda este Marosvásárhelyen tartott küldöttgyűlése.
A küldöttgyűlés elején Farkas Balázs csíkszeredai konzul olvasta fel Kövér Lászlónak az SZNT-hez címezett levelét. Ebben az Országgyűlés elnöke arra kérte a tanácsot, hogy mozgósítsa a romániai parlamenti választásokon való részvételre Székelyföld népét, és biztassa arra, hogy szavazzon az RMDSZ és az MPP együttműködésén alapuló magyar képviseletre.
Az MPP tiszteletbeli elnöki tisztségét is betöltő Kövér László arra kérte az SZNT-t, hogy "ne essen kamaszbetegségbe", emelkedjen felül a korábbi vélt vagy valós sérelmein, és előlegezzen bizalmat a román törvényhozásba küldendő magyar képviselőknek.
Kövér László levelében nyomatékosította, hogy a székelyföldi területi autonómia és a román nép által az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozatban megígért teljes nemzeti szabadság "lenne az orvosság" a Romániában felhalmozódott magyar vonatkozású bajokra. Az erdélyi magyar politikai szervezetek összefogásának, közös fellépésének a szükségességéről beszélt a küldöttgyűlés előtt Szili Katalin miniszterelnöki megbízott is. "Amíg két indián egymás skalpját követeli, addig a sápadtarcúak örülnek" – jelentette ki az Országgyűlés volt elnöke.
Elnöki beszámolójában Izsák Balázs a székely diplomácia megerősítéséről, és az autonómiatüntetésen való részvételük miatt meghurcolt székelyek védelmében folytatott sikeres perekről számolt be. Elmondta, eddig minden olyan pert megnyertek, amelyet az idei székely szabadság napján tartott marosvásárhelyi tüntetés megbírságolt résztvevői védelmében indítottak, és amelyben már ítélet született.
Az SZNT elnöke bejelentette: október 18-án Magyarország kormánya ismét belépett az Európai Unió luxemburgi bíróságán immár másodfokon zajló perbe, amelyet a nemzeti régiókra vonatkozó polgári kezdeményezésük bejegyzésének az elutasítása miatt indítottak az Európai Bizottság ellen.
A küldöttgyűlés elfogadta azt a nyílt levelet, amelyet az SZNT a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT) főügyészének címezett. A dokumentumban a tanács sérelmezte, hogy a kézdivásárhelyi állítólagos merényletkísérlet vádiratában az ügyészség negatív színben tünteti fel az SZNT-t, "kriminalizálja a székelység legitim autonómiatörekvését, és Románia magyar nemzetiségű polgárai ellen hangolja a közvéleményt".
Az SZNT leszögezte, hogy nem állt kapcsolatban sem az eljárás során meggyanúsított személyekkel, sem a feltételezett cselekménnyel, elítél minden erőszakos cselekményt vagy erőszakkal való fenyegetést, és csakis alkotmányos, demokratikus eszközökkel kívánja elérni Székelyföld területi autonómiáját.
A küldöttgyűlés döntött arról, hogy változatlan formában fenntartja a 2004-ben elfogadott autonómiastatútumát. A szövegnek csak olyan formai változtatásait tartja megengedetteknek, amelyeket a törvényekben beállt változások tesznek indokolttá.
Az SZNT küldöttgyűlése egy olyan állásfoglalást is elfogadott, amelyben a román hatóságoknak a székely zászló elleni intézkedéseit részletezi, és azzal a kéréssel fordult a népek közötti barátság, a béke és a stabilitás iránt elkötelezett emberekhez, hogy az üldözött székely zászló védelmében fejezzék ki együttérzésüket a székelyekkel, "ezzel is segítve Romániát, hogy szakítson a kommunista múlttal, a diktatúra gyakorlatával, és megtalálja az utat a demokrácia felé" – olvasható az állásfoglalásban.
Izsák Balázs elmondta, a székely zászlóról elfogadott állásfoglalás angol változatát eljuttatják a bukaresti külképviseletekhez és a nemzetközi szervezetekhez. (MTI) Népújság (Marosvásárhely)

Románia kisebbségpolitikáját méltatta az államfő
Sikernek bizonyult az a "kísérlet", amelyre az 1990- es évek elején szánta el magát Románia, amikor alkotmányba foglalta a területén élő valamennyi nemzeti kisebbség jogát a parlamenti képviseletre – hangoztatta Klaus Johannis államfő csütörtökön.
Az elnök a Nemzeti kisebbségi frakció 1990-2016 című könyv bemutatója alkalmával, a parlamentben méltatta országa kisebbségpolitikáját. "A román állam azzal büszkélkedhet, hogy az 1918- as Nagy Egyesüléssel (Erdély és a Román Királyság egyesülésével) kezdődött modern léte, egy olyan többségi célkitűzés megvalósulása, amely az azt támogató kisebbségek megértésére és támogatására támaszkodott" – jelentette ki Johannis.
Elismeréssel beszélt arról, hogy a kisebbségi frakció mindig "hűségesen, tisztességesen és elkötelezetten" támogatta Románia nemzeti célkitűzéseit, a demokratikus berendezkedést, az emberi jogok érvényesítését, a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozását. Johannis "hatalmas lehetőségnek" nevezte Románia etnikai, felekezeti és kulturális sokszínűségét, és kifejezte meggyőződését, hogy tapasztalatával "jelentősen és hitelesen" járul hozzá az európai építkezéshez.
Johannis részben "érzelmi" okokkal magyarázta jelenlétét a könyvbemutatón, arra hivatkozva, hogy maga is tagja a német kisebbségnek, de nem titkolta, hogy a közelgő választásokat is szem előtt tartotta. Ezzel arra utalt, hogy a 18 tagú kisebbségi frakció többször volt már a mérleg nyelve a román törvényhozásban, és jelentős szerepet játszott egy-egy kormány beiktatásában vagy megbuktatásában.
Mivel a decemberi választások után karcsúbbá válik a román parlament, a kisebbségi frakciónak már több mint ötszázalékos súlya lesz a bukaresti képviselőházban, így politikai érdekérvényesítő ereje várhatóan megközelíti az RMDSZ-ét, azzal a lényeges különbséggel, hogy a szenátusban nincs kisebbségi frakció.
A Romániában bejegyzett nemzeti kisebbségi szervezetek közül egyedül az RMDSZ lépte át eddig valamennyi választáson a román pártokra is érvényes (ötszázalékos) parlamenti küszöböt, és 1990 óta mind a szenátusban, mind a képviselőházban önálló frakciót alakíthatott.
Azoknak a kisebbségi szervezeteknek, amelyek nem lépik át a küszöböt, nemzetiségenként egy-egy helyet garantál a képviselőházban a választási törvény, ha az egy mandátumhoz szükséges voksok legalább öt százalékát megszerzik. A könnyített módszerrel általában 18 kisebbség küldhet egy- egy képviselőt a kétkamarás törvényhozás alsóházába, és ők önálló frakciót alkotnak. Népújság (Marosvásárhely)

Menekültek, migráció és vallás Kolozsváron
Egy vallástudományi konzultáció margójára
A „Menekültek, migráció és vallási pluralizmus” című kerekasztal-beszélgetést a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Biblikus Tanulmányi Központjában (Centrul de Studii Biblice) szervezték meg, október 21-én, Zamfir Korinna, a Római Katolikus Teológia Kar professzorának és intézetigazgatójának közreműködésével. A rövid, négy előadásból és az azokat követő intenzív beszélgetésből álló workshop egy nagyobb, interdiszciplináris projekt része (Vallás, politika és emberi jogok), amely további konferenciákat tervez a felekezetek közötti párbeszéd, a vallástudomány és a kortárs vallásos problémák tudományos vizsgálatának céljából, ezáltal új színfoltot hozva a még gyermekcipőben járó romániai (magyar) vallástudomány életébe.
A legutóbbi kerekasztal-beszélgetés egy olyan témát érint, amely óriási népszerűségnek örvend immár számos diszciplínában. A migrációról és annak számos válfajáról, történelmi esettanulmányairól szóló konferenciák száma világszerte robbanásszerűen megnövekedett az elmúlt három évben. Legutóbb Laurence E. Tacoma neves holland ókortörténész és demográfus szervezett nemzetközi konferenciát az ókori társadalmak migrációjáról és az ókori mobilitás kérdéséről. Bár a konferencia számos érdekes tanulmányt szült, amely új megvilágításba  helyezi az ókori (főleg görög–római) kultúrák közötti kapcsolati rendszer és népességmozgás jelenségeit, nem tért ki a bibliai népek és a Szentföldhöz köthető migráció kérdésére. Ilyen szempontból kiváló kiegészítésként szolgálhat Hans Klein előadása, amely számos példát hozott a Bibliában (Ó- és Újszövetség) említett migrációra és mobilitásra. Esettanulmányai – Ábrahám útja Mezopotámiából, József menekülése Egyiptomba, Jákob és a héberek diaszpórája Egyiptomban, Ruth példája és nem utolsósorban a Szent Család menekülése Egyiptomba – olyan bibliai parabolák, amelyek a migráció teológiai üzenetén túl rámutatnak arra, hogy az ókori Izrael társadalmi, politikai, gazdasági és vallási viszonyai a migráció számos formáját kiváltották. Ugyanazt tükrözte a Jézus korába betekintést adó tékozló fiúról szóló példabeszéde, valamint a kora kereszténység mobilitását tükröző Akvila és Priszka helyzete.
Migráció – a fogalom változatai
Az előadását követő termékeny beszélgetésből kiderült, hogy maga a migráció fogalma igencsak anakronisztikus és felületes kategória, amely terminológiai finomításokat igényel. Ábrahám esete például a mai sajtó által „gazdasági migránsként” ismert opportunista vándor példájaként is értelmezhető, ellenben Jézus és szüleinek menekülése Egyiptomba egy válság és életveszélyes helyzet előli szükségszerű menekülés kiváló példája. Fontos elkülöníteni a migráció időtartamát is: vannak hosszú távú vagy vissza nem fordítható migrációs hullámok (amikor az egyének és csoportok végérvényesen elhagyják komfortzónájukat és új világot választanak otthonukká – Jákob és a héber diaszpóra Egyiptomban), és rövidtávú migrációk (a Szent Család példája). A bibliai példák rámutatnak ugyanakkor a „más” és az „idegen” vallásos csoport (héberek) integrációs problémáira egy radikálisan más vallási struktúrával és jogrendszerrel rendelkező államban (Egyiptom), és az állam, mint intézmény reakcióira a vallásos pluralizmus és ebből fakadó konfliktus kezelésére. Klein előadása egyébként egy olyan témát feszeget, amely ma óriási népszerűségnek örvend elsősorban teológiai és ökumenikus fórumokon. A Ferenc pápa felhívására pozitívan reagáló egyházi szervezetek sorra adnak ki köteteket, amelyek a migráció bibliai előképeivel igyekszenek a nagyközönséget tájékoztatni a fogalom sokszínűségére és bonyolult mivoltára. Legutóbb például Lucila E. T. Luna Migráns történetek a Bibliában címmel adott ki egy vaskos könyvet a témában.
T. SZABÓ CSABA Szabadság (Kolozsvár)

Sapientia EMTE: új partnerség
A magyarországi Veritas Történetkutató Intézet és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) kolozsvári kara tegnap írta alá azt a meghatározatlan időre érvényes együttműködési megállapodást, amelynek következtében közös tevékenységük során kiemelt figyelmet fordítanak a közös munkára, együttműködnek a forrásfeltáró munkák elvégzésében; egymás részére adatokat és dokumentumokat adnak át; értesítik egymást rendezvényeiről, lehetőség szerint biztosítják egymás számára a kölcsönös meghívást és részvételt; segítséget nyújtanak egymásnak szakmai fórumok megrendezéséhez, törekednek közös megemlékezések, egyéb rendezvények szervezésére.
N.-H. D. Szabadság (Kolozsvár)

Látható Kolozsvár Orbán Lajos képein
Figyelemreméltó kiállítást szervezett az Audiovizuális Örökség Világnapja alkalmából a Sapientia EMTE Kolozsvári Karán az egyetem és az Erdélyi Audiovizuális Egyesület: Orbán Lajos (1897–1972) kolozsvári amatőr fotós fényképeit mutatták be, amelyeket a két világháború között készített, de még egy rövid filmfelvételt is meg lehetett tekinteni családról, gyermekekről egy hangulatosan, a korabeli éveket idéző bútordarabokkal berendezett helyiségben – Orbán Lajos ugyanis nagy valószínűséggel az első erdélyi amatőr filmes volt, aki Kolozsvárról felvételeket készített 1928–1935 között.
A kiállítás nagyon jó elgondolással és érezhető hozzáértéssel három részben, egymástól valamennyire elkülönítve mutatja be Orbán Lajos fotóit, hozzásegítve a látogatót – a három helyen elhelyezett ismertető, magyarázó szöveg révén is –, hogy jobban eligazodjon a képeken megörökített térben és időben. Szabadság (Kolozsvár)

Román nyelvű esszékötet a magyar kulturális identitásról
A magyar irodalom történetét akarta elmesélni a román olvasóknak abból az alapötletből kiindulva, hogy úgy vált magyarrá, hogy megismerte a magyar irodalmi műveket – vallotta be Horváth Andor kolozsvári esszéíró, műfordító, szerkesztő, egyetemi oktató Carte de vizită – Cum am devenit maghiar (Névjegykártya – Hogyan váltam magyarrá) című, román nyelvű könyvének kincses városbeli bemutatóján.
A szerző a magyar kulturális identitásról román nyelven, elsősorban román olvasóknak írt esszékönyvét a Bookcorner könyvesboltban mutatták be. A rendezvényen Horváth Andor kifejtette, az volt a célja, hogy bemutassa, a megismert kultúra hogyan formálja személyiségünket, miként befolyásolja döntéseinket.
Mint részletezte, magyar–román viszonylatban a román közösségnek megvan az a hátránya, hogy míg az erdélyi magyarok rá vannak kényszerítve, hogy valamilyen mértékben ismerjék a román irodalmat, addig a románoknak szinte esélyük sincs megismerni a magyart. Horváth Andor kijelentését teljes mértékben alátámasztotta, hogy a román nyelvű könyv bemutatóján részt vevő közönség túlnyomó többsége magyar volt.
Egyed Péter író, filozófus úgy értékelte, a névjegykártya lehetne akár az övé és még nagyon sok magyaré is, a szerző ugyanis „hiteles betekintést nyújt a magyar ethoszba". A magyar habitust és életérzést, a magyar pesszimizmust például remekül be lehet mutatni Móricz Zsigmond regényhősein keresztül – hangzott el. Egyed Péter hangsúlyozta, a könyvben szereplő esszék és információk pontosak, egyértelműen kiderül belőlük, hogy miként válik valaki magyar értelmiségivé.
Marius Tabacu, a kolozsvári filharmónia igazgatója, aki maga is műfordító – nemrég fejezte be Bánffy Miklós Erdély-trilógiájának románra fordítását – bevallotta: „egy csomó dolgot" a könyvnek köszönhetően értett meg a magyar irodalom történetéből, csupa olyasmit, amit fordítóként korábban nem értett. Tabacu ugyanakkor hiányolta, hogy kevés 20. és 21. századi magyar szerzőről esik szó a kötetben, egyúttal arra biztatta Horváth Andort, hogy folytassa a munkát. Sorin Antohi eszmetörténész a könyvbemutatón úgy értékelt, a kötet aktuális és nagyon jó a felépítése, mint kiemelte, az esszékből kiderül: a személyes identitás kialakulása nemcsak lélektani, de történeti folyamat is.
Horváth Andor a Babeș–Bolyai Egyetemen szerzett francia–magyar szakos tanári diplomát 1966-ban. A Hét belső munkatársa volt Bukarestben; később a Művelődés szerkesztőségébe került. 1990 januárjától 1992 szeptemberéig a román művelődési minisztérium miniszter-helyettese, majd államtitkára. Ebben az időszakban köt barátságot Andrei Pleşuval, akinek később több művét is lefordítja. Több esszékötet szerzője: Dávid parittyája című 1979-ben megjelent könyvét főként francia klasszikusok örökségét vizsgáló esszéiből állította össze. Szintén esszékötet a Montaigne köpenye 1985-ben, majd húsz évvel később A szent liget immár a görög tragédiák által kínált kérdéseket járja körül. Publicisztikája is három kötetbe gyűjtve jelent meg.
Számos kötet szerkesztésében, válogatásában működött közre, a Kriterion világirodalmi sorozatának egyik előszóírója volt. Válogatásában, előszavával és jegyzeteivel jelent meg Saint-Simon herceg Emlékiratok című kötete (1979); gondozta, utószóval látta el a Párizsban élő fotóművész Brassaï 1920 és 1940 között írt leveleit (Előhívás, 1980), antológiát állított össze francia költők verseiből, bemutatva a francia lírát a kezdetektől napjainkig (Szavak májusa, 1980). Elmélyült elemzéseket (előszót) írt többek között Proust, Stendhal, Balzac, Malraux, Anatole France regényeihez.
Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár)|

Román soviniszták az RMDSZ mellett
Ezt is megértük: a kolozsvári helyi rendőrség, valamint az ügyeletes bukaresti soviniszták az RMDSZ-nek kampányolnak.
Nem feltétlenül tudatosan persze, de az RMDSZ „Mentsük meg Erdélyt Bukaresttől!" plakátkampánya elleni fellépéssel egyértelműen a magyar szervezet malmára hajtják a vizet. Mint ismeretes, a szövetség Nagyváradon és Kolozsváron állíttatta fel a tőle szokatlanul határozottan regionalista hangvételű plakátokat.
A szokatlanul erős hangvételt fontos kihangsúlyozni, hisz a szövetség mindeddig nem érezte szükségét, hogy ilyen üzeneteket fogalmazzon meg – pláne kampányon kívül –, amihez annak is köze lehet, hogy az elmúlt 26 évben maga is a bukaresti „rendszer" szerves részeként tevékenykedett. Most viszont komolyan fennáll a veszélye, hogy története során először nem éri el a parlamenti bejutáshoz szükséges ötszázalékos küszöböt, és bár ezt valamelyest ellensúlyozhatja azzal, hogy a választási törvénybe bevitte azt a számára kedvező cikkelyt, miszerint az a párt is mandátumokat szerez, amely legalább négy megyében megkapja a leadott voksok 20 százalékát, azért így mégsem ugyanolyan erőt képviselve vehetne részt a bukaresti hatalmi osztozkodásban, mint a küszöb megugrásával.
A plakát üzenetével persze minden jóérzésű és normális ember – nemzetiségtől függetlenül – egyetért, hiszen a szubszidiaritás és a valós önkormányzatiság csakis akkor valósulhat meg, ha az adók nagyobb része helyben marad, és nem nyeli el a bukaresti vízfej. Csakhogy az a tény, hogy az RMDSZ eddig nem érezte szükségét ilyen „radikális" üzenetek megfogalmazásának, csupán most, a parlamenti választások közeledtével, határozottan azt az érzést kelti, hogy egyszerű kampányfogásról van szó, amelynek egyik fő célja a szélsőséges román ellenreakciók kiprovokálása, és ezáltal a magyar közösségben az „ostromlott vár" érzés gerjesztése volt. Hogy az RMDSZ elleni megnyilvánulásokat az egész magyar közösség elleni támadásként lehessen magyarázni, és ezáltal az RMDSZ ismét a magyarok védelmezőjének szerepében tetszelegve kérhesse a voksokat.
A számítás bejött, a román fél „hibátlanul" végzi a feladatát. A kolozsvári helyi rendőrség két napon belül leszedette az óriásreklámokat. Azt még mérlegeljük, hogy a zsigeri magyarellenesség mellett a cinizmus vagy csupán az ostobaság jele, hogy – miközben hivatalosan arra hivatkoztak, hogy kiderült: az érintett reklámfelületeket törvénytelenül állítota fel a reklámcég – a „törvénytelen" felületekről csak az RMDSZ reklámja került le, a másik felén látható reklám nem. Bár lehet, hogy csak a pannó egyik fele volt illegális.
Beindultak a bukaresti média ügyeletes román nemzetvédői is, akik máris Románia feldarabolásának vagy legalábbis föderalizálásának szándékát látják a plakátok üzenetében, és szinte 24 órában uszítanak, hiszen a magyarügy mindig hálás téma. Persze figyelembe véve, hogy a román oktatási rendszer már az óvodától kezdve sovinizmusra és a magyarokkal szembeni zsigeri gyűlöletre szocializálja a románokat, mindezeken nincs miért csodálkozni. A kolozsvári hatóságok is zsigerből cselekszenek: ha esetleg föl is merülhet, hogy a plakátok eltávolításával akár még használhatnak is azok megrendelőinek, mindent felülír a magyar kezdeményezések eltiprására vonatkozó parancs.
Nem a plakátkampányra adott válasz, de időzítésében ugyancsak az RMDSZ-nek kedvez az a tény is, hogy a legionárius eszmék elkötelezettjévé vált egykori diákvezér, Marian Munteanu ultranacionalista pártja a magyar feliratok és jelképek ellen perek tucatjait indító „civil jogvédőt", Dan Tanasát kívánja Kovászna megyében képviselőjelöltként indítani. Most a helyi magyar illetékesek azzal is kampányolhatnak, hogy tőle is „megvédik" a magyarokat. Pedig hát fölmerül a kérdés, hogy miért csak most akarják megvédeni őket, eddig miért hagyták, hogy évekig folytassa hadjáratát minden ellen, ami magyar, ahelyett, hogy az RMDSZ jogi apparátusának igénybevételével kidolgozták volna, hogyan lehet – például uszítás miatt indított perek tucatjaival – örökre elvenni a kedvét attól, hogy a magyarokkal packázzon.
Az RMDSZ tehát az első körből jól jött ki: a román illetékesek kiszámíthatóan, az elvárt módon cselekedtek, a szövetség az áldozat szerepében tetszeleghet. A kérdés az, hogy az „áldozatkampány" meghozza-e szavazatokban mérhető sikert is, azaz képes-e mozgósítani az egyre passzívabb, az RMDSZ kampányígéreteire egyre kevésbé fogékony magyar választópolgárokat.
Balogh Levente Krónika (Kolozsvár)

Mile Lajos: sikeres a Petőfi-program Erdélyben
Rendkívül sikeres a Kárpát-medence szórványmagyarságának megerősítését célzó, a nemzetpolitikai államtitkárság által meghirdetett Petőfi Sándor-program az eddigi tapasztalatok alapján – jelentette ki Mile Lajos kolozsvári főkonzul csütörtökön, a főkonzulátuson tartott ismertető rendezvényen.
A diplomata kifejtette: az ösztöndíjasok sokrétű tevékenységet folytatnak, elsősorban gyermekekkel és idősekkel foglalkoznak. Többek között iskolán kívüli tevékenységeket tartanak, történelmi, nyelvi ismereteket adnak át, és néptáncköröket szerveznek. A közös programok tehát egyrészt a szabadidőhöz köthetők, másrészt gondoskodó jellegük van, egyesek ugyanakkor a generációk közötti kapcsolat megteremtésén dolgoznak. „Rendkívüli aktivitással és odaadással vesznek részt a közösség építésében, ez a szórványban kiemelten fontos” – magyarázta Mile Lajos. A főkonzul úgy látja: nagy esély nyílik arra, hogy a mindennapi tevékenységen túl a program révén eleven kapcsolat alakuljon ki a Kárpát-medence magyar közösségei között.
A Petőfi-program keretében már az ösztöndíjasok második évfolyama, összesen huszonöt személy dolgozik jelenleg Erdélyben. Ketten Kárpátaljáról érkeztek, a főkonzul szerint ez jó lehetőség a szórványban élők közötti tapasztalatcserére. Az egyik ösztöndíjas székelyudvarhelyi, ezzel kapcsolatban Mile rámutatott: a szórvány és tömbmagyarság kapcsolatrendszerén is van mit javítani, ezt is meghittebbé, szorosabbá kellene tenni. A csütörtöki rendezvényre egyébként azért is szükség volt, mert így a program résztvevői elmondhatták, milyen problémákkal szembesülnek, a főkonzulátus pedig lehetőségei szerint segíthet.
A Petőfi Sándor-programot tavaly március 15-én hirdette meg a nemzetpolitikai államtitkárság. Az akció révén tavaly a Kárpát-medence szórványvidékein összesen ötven ösztöndíjas végzett közösségszervező munkát, közülük huszonketten Romániában.
Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár)

Csomortányi: Szabó és Biró lépjen vissza
Szigorú feltételekhez köti az RMDSZ Bihar megyei jelöltjeinek a támogatását az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP). 
Csomortányi István, a párt megyei elnöke csütörtöki közleményében leszögezte, mindent megtesz az RMDSZ jelöltlista sikeréért, ha Szabó Ödön és Biró Rozália nem indul a december 11-ei parlamenti választásokon. Csomortányi szerint a hitelesség látszata érdekében a szövetségnek inkább nem befutó helyen szereplő, de köztiszteletben álló személyeknek kellene lehetőséget teremtenie arra, hogy parlamenti mandátumhoz jussanak.
A politikus emlékeztet: az RMDSZ képviselőjelölt-listájának első két helyét „közéleti botrányaik és korrupciós ügyek miatt hírhedté vált” Szabó Ödön és Biró Rozália „bukott, volt nagyváradi alpolgármester” foglalja el. „Jellemző, hogy minden országos ígéret ellenére, Biharban nincsen megújulás, ugyanazokat a kompromittálódott személyeket látjuk a parlamenti jelöltlisták befutó helyein, mint négy éve” – jegyzi meg Csomortányi.
„A közösségi bizalom és jövőnk iránt érzéketlen erőkkel versenyezve nem vállalhatom független jelöltként való indulásomat. Egyúttal lehetőséget kívánok teremteni arra, hogy a döntésem hozzájáruljon a bihari magyar közélet megtisztulásának elindításához” – fogalmaz közleményében Csomortányi István. Mint ismeretes, az EMNP úgy döntött, nem méretkezik meg a decemberi választásokon, majd bejelentette: függetleneket sem kíván támogatni. Csomortányi István közleményében megjegyzi, az elmúlt két évtizedben, az 1996-os első magyar kormányzati szerepvállalás óta a bukaresti magyar parlamenti képviselet semmit nem teljesített az 1989-es rendszerváltás fő céljaiból.
„Annak ellenére, hogy ebből a húsz évből az RMDSZ 14 esztendeig volt kormányon, álom maradt az önálló állami magyar egyetem, egyházaink mai napig nem kapták vissza valamennyi elkobzott tulajdonukat és a hivatalokban, még a magyarok vezette önkormányzatoknál sem biztosított a magyar nyelv egyenjogúsága. A folyamatosan szajkózott siker helyett a valóság az, hogy az ország legalacsonyabb béreit Hargita (rangsorban az utolsó, 41. helyezett), Kovászna (39.) és Bihar (37.) megyében kapják, a bukarestinek éppen a felét” – mutat rá a partiumi politikus. Csomortányi szerint eredmények helyett viszont állandósult az erdélyi magyar korrupció. Krónika (Kolozsvár)

Önmegértés és önazonosság az irodalomban
Létezik-e még egyáltalán közép-európai irodalom? – ezt a kérdést járta körül szerdán Temesváron az október 25. és 28. között szervezett Nemzetközi Irodalmi Fesztivál (FILTM) keretében tartott konferencia.
Az ötödízben tartott programsorozatra, amelyet annak jegyében tartanak, hogy a Bega-parti város nyerte el az Európa Kulturális Fővárosa 2021 címet, az európai irodalom képviselői érkeztek: költők, írók, esszéírók, kritikusok. A közép-európai irodalomról szóló konferencián Balázs Imre József, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Intézetének tanára, a Korunk folyóirat főszerkesztő-helyettese, valamint a párizsi Sorbonne egyetemről Xavier Galmiche, a krakkói egyetemről Kazimierz Jurczak, a Temesvári Nyugati Egyetemről pedig Radu Pavel Gheo vett részt.
Az értekezés egyik témája az volt, hogy a közép-európai országokban vajon lehet-e az irodalmak egységéről beszélni az 1989 után egymást követő, sorozatos átalakulások után, és hogy a globalizáció sodrásának foglyaiként ezek az irodalmak körvonalazzák-e valamiképpen identitásukat, vagy már nem létezik az őket összefogó kohéziós erő. Balázs Imre József a Krónikának elmondta, a konferencián a szakértők egyetértettek abban, hogy a közép-európai irodalom gondolata elsősorban kutatási területként fontos, politikai relevanciája viszont visszaesőben van.
„1989 előtt a kelet-közép-európai irodalmaknak demokráciapárti, a Szovjetúniótól való elszakadásra vágyó, úgymond ellenzéki ereje és üzenete volt. A rendszerváltozás után az európai integrációs törekvések miatt ezekben az irodalmakban közös érdekek fogalmazódtak meg, mostanra ez már eltűnőfélben van. A közép-európai szerzők egyre kevésbé szeretik önmagukat közép-európai szerzőknek nevezni, műveiket inkább tágabb perspektívából kell megközelíteni: a konferencián erre példaként Krasznahorkai Lászlót és a lengyel Andrzej Stasiukot említették a szakértők” – mondta el Balázs Imre József.
Hozzátette, ő a közép-európai irodalom kontextusában legrelevánsabbnak tartott kortárs szerzőket említette meg a konferencián: Bodor Ádámot, Bartis Attilát, Dragomán Györgyöt, Tompa Andreát, Oravecz Imrét. A temesvári Radu Pavel Gheo író, esszéíró doktori értekezésének tekintélyes része Bodor Ádám művészetéről szól. Balázs Imre elmondta, a konferencián az is elhangzott, hogy bár a kolozsvári születésű Bodor Ádám, a marosvásárhelyi származású Bartis Attila és Dragomán György művészete a magyar kultúra szerves részét képezi, az, amiről írnak, a románok számára is releváns. Bodor Ádám írásművészetét pedig Herta Müller irodalmi Nobel-díjas, bánsági születésű, sváb származású német írónőével állították párhuzamba a konferencián részt vevő szakértők.
„Az, hogy létezik-e közép-európai irodalom, elsősorban az önmegértés szempontjából tekinthető fontosnak, identifikáció tekintetében viszont nem annyira aktuális már, mint amennyire 20-30 évvel ezelőtt volt” – összegezte a konferencián elhangzottakat Balázs Imre József. A Nyugattól Keletre mottójú rendezvénysorozat keretében további konferenciákat, kerekasztal-beszélgetéseket tartanak a Temesvári Nyugati Egyetemen. A nemzetközi irodalmi fesztivált többek közt a párizsi Sorbonne egyetemmel közösen szervezték.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)|

Ötvenhatosokat tüntetnek ki
Péntek délután 18 órakor, a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében az RMDSZ szervezésében Bihar megyében élő ’56-osokat tüntetnek ki. Vetítés is lesz és megtekinthető az MM Pódium műsora.
A csütörtöki beharangozón Borsi Imre Lóránt, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető alelnöke arra hívta fel a figyelmet: az 1956-os forradalom 60. évfordulója alkalmából az RMDSZ országos és megyei szinten is elindított egy kezdeményezést, hogy méltóképpen emlékezhessünk azokra a hősökre, akik kiálltak a szabadságért, hiszen mint köztudott, a hat évtizeddel ezelőtti eseményekben erdélyi, illetve partiumi személyek is érintve voltak. A hála és a tisztelet jeléül a még élők egy-egy, az aradi Szabadság-szobrot ábrázoló ezüst emlékérmet, valamint oklevelet vehetnek át. Úgy fogalmazott: természetesen tisztában vannak azzal, hogy a szenvedéseikért és meghurcoltatásukért nem tudják kárpótolni őket, de kötelességüknek érzik ezt a gesztust, illetve példaképként szeretnék bemutatni őket a mai fiataloknak.
Nagyváradon az ünnepséget péntek délután 6 órakor tartják a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében, melynek keretében levetítenek egy kisfilmet is, melyben megszólalnak az érintettek. Hat személy fogja átvenni a kitüntetést, akik érintve voltak a váradi perben, ők ugyanis jelenleg is Bihar megyében élnek: Dalos Árpád, Szilágyi József, Oláh János, Petri József, Bodnár Márton és Török László. Rajtuk kívül ugyancsak elítélt volt Újlaki István Csaba, Kerekes Attila, Takács Ferenc, Sárközi Endre, Sotanyi József, Tasi Gyula és Bikfalvi György.
Előadás
A rendezvény emellett az MM Pódium Színház is fellép, a Hulló csillagok című történelmi drámával. Meleg Attila, a társulat vezetője kifejtette: az ’56-os emlékbizottság az év elején pályázatot hirdetett a forradalom 60. évfordulója kapcsán, ugyanis viszonylag kevés irodalmi alkotás készült az akkor történtekről. Több mint ezer pályamű érkezett, melyek közül Petrusák János drámája bekerült az első öt közé. A határon túl is be akarták mutatni, valószínűleg ezért esett a választás az MM Pódiumra. Tizenkilenc szereplője van, olyan gyerekek, fiatalok is, akik a Mini Pódium színjátszó csoportnak a tagjai, illetve a Bihari Naplóban meghirdetett casting nyomán kerültek be a produkcióba Éradonyból és Biharfélegyházáról. A darabban feltűnnek úttörők, fiatal forradalmárok, a Nagy-család drámája révén felnőttek is, és mivel egy amatőr rádiós az egyik főszereplő, a Szabad Európa és a Kossuth Rádió hallgatásával nem csak a budapesti, hanem a magyarországi vidéki, valamint a partiumi és erdélyi események is fókuszba kerülnek. Október 30-án különben Élesden, november 4-én Nagyszalontán, 6-án Monospetriben, 10-én Székelyhídon lépnek még fel, és szóba jöhet még Berettyószéplak és Belényes is.
A sajtótájékoztató második felében az ötvenhatos Török László idézte fel a Szabadságra Vágyó Ifjak szervezete megalakulásának történetét, a korabeli hangulatot, a börtönben töltött időt.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

A Quadro Galériában mutatták be Vetro Artur szobrászművész „jegyzet-könyvét”
Vetro Artur Jelzések a művészet útvesztőiben (egy szobrász jegyzetei művészetről, művészekről) című könyvét mutatták be csütörtök este a kolozsvári Qaudro Galériában, a szobrász kortársainak festményei között.
A művész özvegye, Vetro Mária idős kora ellenére erős jelenlétével, közvetlenségével megadta a kerekasztal-beszélgetés oldott alaphangulatát. Ő és fia, a könyv szerkesztője, Vetro András osztotta meg emlékeit a könyv elkészültének körülményeiről.
„A művész írásainak alapját azok a magnóra vételezett beszélgetések, gondolatok képezik, amelyeket Vetro rögzített műtermében, pályatársak látogatása alkalmával. Ezeket kísérik azok a műalkotásként is jelentős vázlatok, amelyeket a művész kollégáiról készített. Vetro Arturnak sikerült ,,kicsikarni'' egyfajta alkotói hitvallást Nagy Albert festőművészből, de a kötetben Mohy Sándor sajátos világába is betekintést nyerhetünk, ugyanakkor Nagy Imre munkásságáról, illetve Fülöp Antal Andor képi világáról is értékes részleteket tudhatunk meg. A könyvben Vetro elbúcsúzik pályatársától, Forró Antaltól, visszaemlékezik Gallasz Nándorra, és születésnapjuk alkalmával köszönti Romul Ladeát és Vida Gézát. Vetro Artur feljegyzései továbbá kitérnek Bene József, Medgyessy Ferenc, Constantin Brâncuși, Étienne Hajdu, illetve Szervátiusz Tibor munkásságára is. A kötetben helyet kaptak a szobrász jegyzetei a művészi tudatról, kritikáról, illetve az irodalom és a képzőművészet viszonyáról" - olvasható a könyv ajánlójában.
Vetro András elmondta, hogy gyermekként tanúja volt azoknak a beszélgetéseknek, amit édesapja kolozsvári, Bolyai utcai műtermében művésztársaival folytatott és inkább érezte, mint értette, hogy milyen jelentős pillanatok voltak ezek. Vetro Artur tudatos művész és a kolozsvári művésztársadalom aktív tagja volt, aki nem csak kiváltotta társaiból a művészetre való reflexiót, hanem képes volt lelket önteni azokba, akik épp elkeseredtek vagy alkotói válságban szenvedtek – idézte fel Vetro András. Az édesapja hivatását követő szobrászművész hozzátette, hogy sokat jelentenek neki azok a művészetre vonatkozó „apai intelmek” is, amelyek a hagyatékból nemrég előkerültek. 
Vetro Artur (1919-1992) Temesváron született, 1945-ben fejezte be tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. 1949-től 1982-ig Kolozsváron élt, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola tanára volt és részt vett alkotásaival azokon a megyei tárlatokon, amelyekről a Quadro Galéria szombaton záruló kiállítása szól(Cluj70. Kolozsvári képzőművészet a megyei tárlatok szemszögéből 1968–1972). Köztéri szobrai több romániai városban megtalálhatóak. Megformálta például Ady Endre (1960, Nagyvárad, Ady-múzeum előtti téren), George Coşbuc (1960, Kolozsvár, Sétatér), Bolyai János (a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem udvara) szobrát, a kötet borítóján található Integető nő pedig 1968-ban készült és ma bronzba öntve Sepsiszentgyörgyön látható.
A beszélgetést moderáló Székely-Sebestyén György kiemelte a könyv művészettörténeti jelentőségét: Vetro Artur volt az egyik első, aki Constantin Brâncuși jelentőségét már akkor felismerte, amikor még nem kapták fel és rámutatott az akkoriban uralkodó Brâncuși-értelmezések tévedéseire.
„Vetro Artur az a fajta művész - és ez látszik az írásaiban is, akárcsak a rajzaiban -, aki a lényegre törekszik, jellemez" - mondta a művészettörténész, aki Vetro Artur még kiadatlan naplójegyzeteinek forrásértékét hangsúlyozta. „Naplójegyzeteiben nemcsak a kolozsvári művészeti életről van szó, bár nagyon fontos, hogy hogyan alakult ki a háború utáni művészeti élet. A ’40-es évek második felében a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet megalakulása körül hatalmas izgalom volt, és ez mai napig egy feldolgozatlan történet. Vetro Artur írásai még sokban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy ezt pontosabban megismerjük, a tágabb kép is láthatóvá válik a megrendelések körül, az, hogy hogyan alakult át az ország a szocializmusnak köszönhetően, amit kezdetben lelkesen fogadott, majd elég hamar belátta, hogy ez intézményi szinten abszolút nem úgy működik, ahogy azt sokan elképzelték."
Zs. E. maszol.ro

Új kötetek a Pallas-Akadémia Könyvkiadótól
Számos újdonsággal készül a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó a 22. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra. A nemrégiben megjelent vagy a még nyomdai munkálatok alatt álló új kötetekről Kozma Máriával, a kiadó főszerkesztőjével beszélgettünk.
„A könyvvásárra mindig igyekszünk új könyvekkel jelentkezni. Ez a szerzőknek is nagyon jó, mert a nevük forgalomba kerül, plakátok jelennek meg a rendezvényekről, az újságokban megjelennek a lajstromok, hogy kik dedikálnak, kikkel van író-olvasó találkozó. És a mai reklámteljes világban ez is egy kis népszerűsítést jelent. Minden könyv egy olyan szellemi egység és egyéniség, amit valójában két-három szóval, recenzióval alig-alig lehet jellemezni. Majd az olvasó – aki belelapoz, érdeklődni kezd és elolvassa a könyvet az első szótól az utolsóig – lesz az igazi reklámozója, mert esetleg majd ajánlja a barátainak, a családtagjainak. Én valójában nagyon szeretem a könyvespolcokon a szakadt könyveket. És nagyon remélem, hogy azok a könyvek, amelyeket az idén is kiadunk, ilyen szakadt, használt könyvekké fognak válni” – fogalmazott Kozma Mária.
Képzőművészeti „tankönyvek” 
Mivel a képzőművészet a kiadónak egy fontos szelete, most két ilyen jellegű könyv is napvilágot lát. A népszerű Életjelek sorozatban Nagy Miklós Kund Orth Istvánról szóló kötete jelenik meg. „Orth István azért is érdekes személyiség, mert bár a szakma nagyon elismeri, a köztudatban nincs igazán benne a neve. Orth István arról is nevezetes, hogy rendkívül szerény ember, és tulajdonképpen a képzőművészetnek annyiféle ágával foglalkozik, hogy alig-alig lehet monográfiát írni róla, hiszen mindenről szót kell ejteni ilyenkor. A korabeli politikai helyzet miatt »kályhásmesterként« kezdte a pályáját, majd elvégezte a képzőművészeti egyetemet és a teológiát” – magyarázta a szerkesztő.
A másik most megjelenő könyv Banner Zoltán művészettörténész Képírás – képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről című kötete, amely egyfajta folytatása az Erdélyi magyar művészet a huszadik században című könyvének. Az új kötet művészettörténeti tanulmányokat gyűjt egybe, de lexikonként is használható. Gazdag névmutató található benne, amelyben az erdélyi képzőművészet minden alkotó egyénisége szerepel, és rengeteg lexikális életrajzi adatot tartalmaz. A szerkesztő reméli, hogy ez a könyv tankönyvként fog népszerűvé válni.
„Banner Zoltán az első, aki konkrétan és nagyon határozottan arról beszél, hogy Erdélyben létezik, és létezett ún. székely festőiskola. Ez eléggé vitatott, de igencsak jelentős megfogalmazás. Banner azt mondja, hogy a székely festőiskola megalapítója Márton Ferenc, Nagy István és Nagy Imre hármasa, és ez a vonal mind a mai napig követhető. Valójában ennek a három nagy festőegyéniségnek nemcsak a művészeti stílusát vitték tovább, hanem azt a nagyon fontos világszemléletet is, amit úgy szoktunk megnevezni, hogy transzilvanizmus, erdélyi lélek és erdélyi gondolat.”
Az erdélyi magyar irodalomról
Két irodalomtörténeti könyv is napvilágot lát a Pallas Akadémiánál. Egyik Pomogáts Béla Erdélyi műhely Budapesten című tanulmánygyűjteménye, amelyben arra hívja fel az olvasók figyelmét, hogy hogyan újult meg a két világháború között az az erdélyi magyar irodalom és irodalomtörténet, amely a Trianon után árván maradt. „Nagyon sok író áttelepült, »hazaköltözött« Magyarországra Trianon után. Azok, akik itt maradtak, hallatlanul mély és nagy harcot vívtak nemcsak az alkotás és a közlés lehetőségéért, hanem azért is, hogy ennek az útját ne csak egyéni sikerek jelezzék, hanem intézményeket teremtsenek. Olyanokat, amelyek által az irodalom igazi közösségszolgálattá válhatott. Adott pillanatban úgy tűnt, hogy a nyelv is csak a templomokba és a felekezeti iskolákba szorul vissza. Elképzelhető hát, hogy az íróknak milyen óriási felelőssége volt, és amit az írók kötelességüknek éreztek, éspedig azt, hogy a közösséget szolgálják, a közösségnek adjanak erőt. És ezt a reményt, ami az erdélyi magyarság megmaradását szolgálta, anyanyelven tegyék úgy, hogy minden olvasó megérezze azt, hogy az anyanyelv több mint egy kommunikációs eszköz. Az anyanyelv azonos azzal, ami a hagyományainkat jelenti, és ami ennek a megőrzését segíti” – hangsúlyozta Kozma Mária. Úgy véli azért is jelentős Pomogáts Béla minden írása, amely Erdélyről és az erdélyi irodalomról szól, mert megmutatja azt a politikai és társadalmi hátteret, amiben az alkotómunka adott pillanatban ellehetetlenült, vagy pedig egy olyan küzdelemmé vált, aminek szinte nem lehetett soha látni a végét.
A másik megjelenő könyv Cseke Péter Örökhagyók, értékvédők című műve, amely annak ellenére, hogy nagyon jelentős forráskutatások alapján készült esszéket és tanulmányokat tartalmaz, roppant olvasmányos. „Hogy csak egyetlen példával éljek, a Trianon után a Tizenegyek nevű írói csoportosulás egy antológiát adott ki, és Cseke Péter elmeséli, hogy a nagyjából fiatal, ismeretlen írókból álló Tizenegyek hogyan szereztek pénzt a kiadásra. Abban az időben 200–300 példányban jelentek meg a könyvek, és ők kitalálták azt, hogy ezer erdélyi lány előfizetőket gyűjtsön. Tamási Áron írt egy toborzó levelet, a lányok kihordták a levelet, gyűjtötték az előfizetőket olyan óriási sikerrel, hogy háromszáz példány helyett 3200 példányban jelent meg ez a könyv. A Tizenegyek irodalomtörténeti szempontból azért is kimagaslók, mert ők jelentették az előzményt az Erdélyi Szépmíves Céhnek. Úgy érzem, hogy Pomogátsnak és Cseke Péternek a könyve is azért nagyon jelentős, mert megmutatja az igazi irodalmat, az igazi küzdelmet, és szembemegy azzal a pátosszal, amit az amatőrök és a dilettánsok nagyon gyakran zászlóra tűznek.”
Verseskötetek csíkszeredai költőktől
Ferencz Imre Játékidő című kötete az egyén és a történelem kapcsolatáról szól. „Egyfajta lélekutazás, szellemutazás ez a könyv. Azt követi végig, amikor az egyén nemcsak felismeri a helyét a történelemben, hanem számot vet azzal is, hogy mit kell megtartania, mit kell eldobnia azért, hogy jövőt építhessen” – ismertette a szerkesztő. Borsodi L. László prózavers kötete is olvasható lesz hamarosan. „Prózaverset nagyon nehéz írni, ez egy keleti műfaj, rímes próza. A prózavers úgy tűnik, hogy se nem vers, se nem próza, hanem hol ez, hol az. A prózavers kicsit a szabadvershez közelít, amikor a nyelvi ritmikák követik a megfogalmazott gondolatokat. A prózavers kicsit lekerekíti ezeket a gondolatokat, és egyféle szép ritmust is ad a szövegnek” – magyarázta Kozma Mária.
A gyerekekre is gondoltak, Kenéz Ferenc Esőben könnyen rámtaláltok című könyve gyerekeknek és felnőtteknek is egyaránt ajánlott. A kötet első kiadása 1983-ban jelent meg, a verseket ezúttal Orosz Annabella korszerű, a mai olvasói igényekhez igazodó illusztrációi kísérik. „Első megjelenésekor óriási revelációt jelentett az erdélyi irodalomban, hisz ez volt az első olyan minőségi gyermekverskötet, ami a gyermek látószögéből, nézőpontjából írja meg a világot. Nagyon szerettük annak idején a könyvet, olvastuk, adtuk egymásnak ajándékba, és remélem, hogy ezzel az újabb kiadással is így lesz.”
Az olvasó regénye
Kozma Mária egy újabb regénye is nyomdában van, amelynek – a szerző elmondása szerint – a főhőse maga az olvasó. A regény arról szól, hogy valaki ír egy családregényt, ezt egy másik személy, aki ismeri a családot és a történeteket, elolvassa és kommentálja, rámutatva, hányféle olvasata lehet például egy önéletrajznak. „Az írók gyakran azért írnak önéletrajzot, merthogy igazából kit ismernének leginkább, ha önmagukat nem? De ez nem így van. Mert az emberek önmagukat többnyire olyannak ismerik, ahogyan mások látják őket. Valószínű, ennél a könyvemnél is meg fogják kérdezni azt, hogy mi lesz, ha valaki felismeri önmagát a regényben? Meggyőződéssel vallom, hogy senki nem ismeri fel önmagát a regényben, mert senki nem látja önmagát pont olyannak, mint amilyennek mások látják őt. Ha megsértődik, akkor annál rosszabb, akkor valóban nem önmagát látja, hanem csak azt a tükörképet, amit mások szemében fölfedez. A regénynek van egy alcíme, hogy interaktív regény, és valójában az a családregény, amit a főszereplő olvas, csak néhány részletben jelenik meg, ugyanakkor fölhasználtam régebbi írásaimból is, és mivel hogy könyvtáros voltam, a regény egyik szereplője könyvtáros.”
Péter Beáta Székelyhon.ro

Borbély Zsolt Attila nemzetpolitikai írásait összegyűjtő könyvet mutatnak be Aradon
Kolozsvár,., - Borbély Zsolt Attila erdélyi politológus és közíró Székely kapu a magyar világra című kötetét mutatják be pénteken az aradi Tulipán könyvesboltban. A könyv Borbély Zsolt Attilának a Kapu című folyóiratban megjelent nemzetpolitikai írásai válogatását tartalmazza.
A szerző az MTI-nek elmondta, hogy a könyvbe gyűjtött írások az elmúlt két évtizedben születtek, és műfajilag a publicisztika és a tanulmány közé sorolhatók. A könyv címével pedig inkább - a székely származású Brády Zoltán által alapított és vezetett - Kapu folyóiratra, mint saját látószögére kívánt utalni. Az írások egyaránt tárgyalnak erdélyi és magyarországi témákat.
Borbély Zsolt Attila sajnálatosnak tartotta, hogy az erdélyi magyar politikára vonatkozó, húsz évvel ezelőtt megfogalmazott gondolatai máig érvényesek maradtak. "Az erdélyi magyar közéletet ma is ugyanazok a dilemmák feszítik. (...) Sőt, ami húsz évvel ezelőtt, az RMDSZ első kormányzati szerepvállalása előtt csak felsejleni látszott, az mára valóság. Az erdélyi magyarság kilencven százaléka által támogatott Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Bukarest érdekeinek megfelelő politikát képvisel, az autonómia hívei visszaszorultak" - vélekedett a szerző.
Megjegyezte, ennek ellenére nem borúlátó, mert vannak jelei annak, hogy az erdélyi magyarság fogyása megáll, és az a szint, amelyen a népesség stabilizálódik, még mindig képes lesz "egy nemzet teljes gazdasági, társadalmi, kulturális vertikumát nyújtani".
Borbély Zsolt Attila úgy látta, hogy jelenleg nem az erdélyi magyarság, hanem az egész európai civilizáció került veszélybe. "Ha a muszlimok európai beözönlését nem állítják meg, akár már ötven éven belül semmivé foszolhat a római jogon, görög filozófián, és keresztény erkölcsön alapuló európai kultúra" - állapította meg. Úgy vélte: ez a körülmény szövetségessé teheti a románokat, magyarokat, szerbeket és szlovákokat. A kommunizmus által érintett országok lakói ugyanis egészségesebb önvédelmi reflexekkel rendelkeznek, mint a nyugat-európaiak. (MTI)

Kampány: Kelemen Hunor úgy módosítana alkotmányt, hogy a gyulafehérvári ígéretek is belekerüljenek
Az 1918-as egyesülés centenáriumi évéig, 2018-ig módosítani kell Románia alkotmányát, belefoglalva a gyulafehérvári nyilatkozatban megfogalmazott ígéreteket – nyilatkozta szombaton Nagyváradon Kelemen Hunor RMDSZ-elnök.
Amennyiben a modern román állam erkölcsi és jogalapját az 1918-as gyulafehérvári nagygyűlés képezi, törvényi erővel kell bírniuk azoknak az ígéreteknek is, amelyeket a kisebbségekre vonatkozóan tesz az ott elfogadott nyilatkozat az oktatással, kultúrával, közigazgatással és igazságszolgáltatással kapcsolatban – hangsúlyozta a szövetségi elnök.
Elmondta, alakulatának a következő négy évre szóló vaskos, 70 oldalas programja négy pillérre épül, kitér a romániai magyarság sajátos problémáira, a szociális és gazdasági kérdésekre, a közúti és vasúti infrastruktúra problematikájára, illetve az oktatás kérdéskörére is – számol be az Agerpres hírügynökség.
„A közjó és a magyar közösség szolgálata a legfőbb cél. Nagy elvárásokat támaszt a társadalom, nekünk pedig hiteles válaszokkal, hiteles projektekkel kell előállnunk. Természetesen semmi olyant nem szeretnénk ígérni, ami nem kivitelezhető. Az, hogy jelenleg nagyon rossz a politikai osztály megítélése, a 26 éve be nem tartott ígéretekkel is magyarázható” – tette hozzá Kelemen Hunor.
A szövetségi elnök részt vett az RMDSZ Nőszervezetének Nagyváradon tartott küldöttgyűlésén, amelyen bemutatták az alakulat parlamenti választási listáin befutó helyen szereplő női jelölteket. A Nőszervezet elnöke, Biró Rozália szenátor mellett Ambrus Izabella ügyvéd, a Brassó Megyei Tanács alelnöke, Benkő Erika politológus, Kovászna megyei tanácsos, Csép Éva Andrea kommunikációs szakember, Maros megyei tanácsos és Hegedüs Csilla volt kulturális miniszter kapott még helyet az RMDSZ parlamenti választási listáin.
A nagyváradi küldöttgyűlésen részt vett az Európai Néppárt Nőszervezetének elnöke, Doris Pack is, aki támogatásáról biztosította a szövetség női jelöltjeit. Székelyhon.ro

Felére csökkent az adózó gazdák száma Hargita megyében – mi lehet az oka?
Míg 2014-ben 5250 agrártevékenységet folytató Hargita megyei gazda nyújtott be adóbevallást, addig idén mindössze 2714. A jelentős csökkenés okairól Kedves Imrét, a Hargita Megyei Közpénzügyi Adminisztráció vezetőjét kérdeztük.
Lejárt kedden a mezőgazdasági adók első felének befizetési határideje, azoknak a gazdáknak, akik az év elején letették adóbevallásukat, december 15-éig kell majd törleszteniük a második részletet. Mint ismeretes, 2013-ban lépett érvénybe az agrártevékenységekre előírt új adózási rendszert szabályozó jogszabály, amelynek értelmében 2014-től a megyei mezőgazdasági igazgatóságok minden évben megállapítják a szabványjövedelmet (románul: normă de venit) az egyes mezőgazdasági és állattenyésztési tevékenységekre. A megadott összegek alapján számolják ki a gazdák számára a 16 százalékos jövedelemadót és az 5,5 százalékos egészségügyi hozzájárulást. Kevés kivétellel minden tevékenységi ág adókötelessé vált, de mindenik esetében van egy minimális, adómentességet élvező nagyságrend is.
A keddi határidő kapcsán arra voltunk kíváncsiak, hogyan alakult az elmúlt években az adózó mezőgazdasági szereplők száma Hargita megyében. A Hargita Megyei Közpénzügyi Adminisztráció vezetője, Kedves Imre által rendelkezésünkre bocsátott adatok szerint míg 2014-ben a megyében több mint ötezer gazda adózott, addig 2015-ben már csak közel négyezren tettek le adóbevallást, idén pedig ez a szám 2714 volt. Kérdésünkre, hogy mi lehet az oka az adózó gazdák csökkenésének, a pénzügy vezetője kifejtette, egy normatív adózási formáról van szó, az alanyra van bízva, hogy önszántából eleget tesz-e ennek a kötelezettségének.
Az okokról
Kedves Imre szerint az adózási kedv csökkenésének több oka is lehet. Egyrészt a törvény nem  kényszerítő jellegű, emellett sem a Mezőgazdasági Intervenciós és Kifizetési Ügynökség (APIA), sem más támogatásokat biztosító intézmény nem kereste fel a hivatalukat, hogy általuk kik a kedvezményezettek, a pénzügy apparátusa pedig nem arra van kiképezve, hogy ezt a tevékenységet ellenőrizze. „A költségvetés 90 százalékát a jogi személyektől kapjuk, ennek 60-70 százalékát a nagy és közepes vállalkozóktól, akkor érthető, hogy azért a 10 százalékért, nem tudunk ellenőrző személyzetet fenntartani” – avatott be Kedves Imre.
Hozzátette, az önkormányzatokat is felkérték, hogy tartsák számon az adóköteles helyi gazdákat, de mivel nincs egy megfelelő rendszer, amivel ezt követni lehetne, így eltekintettek ettől. A gazdák pedig ha látják, hogy a szomszéd – minden következmény nélkül – nem fizeti adóját, akkor ők sem szívesen teszik azt. A csökkenés egy másik okára is rávilágított az igazgató: tudomása szerint egyre kisebb a Hargita megyei állatállomány, ahogy fogynak a mezőgazdálkodók is, a 2-3 tehenes gazdaságok egyre inkább eltűnnek.
Módosítások kellenek
Azt is megtudtuk, hogy Kedves Imre nem nagyon szorgalmazza ennek az adónemnek a behajtását, inkább egy másfajta küszöböt határozna meg az agrártevékenységet folytatók számára: a nagyobb pályázati pénzeket lehívókra koncentrálna, míg a kis gazdákat figyelmen kívül hagyná. Nemcsak amiatt, mert kisebb jövedelmet valósítanak meg az utóbbiak, hanem az adózásnak – az azzal járó papírmunkának, a nyelvismereti  hiányosságoknak – még visszatartó hatása is lehet. Az adózás  pozitív hatására is felhívta a figyelmet az intézményvezető, miszerint az adóalannyá vált személyek idézőjelesen engedélyezett tevékenységet folytatnak.
Mindeddig nem volt olyan eset, hogy az adózást elmulasztó gazdákat elmarasztalták volna kihágás miatt. Ugyanakkor az első évben a központi APIA által kiküldött adatbázis alapján felszólították az adóköteles gazdákat, hogy tegyenek eleget kötelezettségüknek – ezeknek akkor volt is ösztönző hatása – avatott be az illetékes. Hozzátette azt is, a befolyó összeg az állami költségvetésbe kerül. De legyen bármilyen kis mértékű a mezőgazdasági adóból befolyó összeg, nem valószínű, hogy megszüntetnék azt, Kedves Imre azonban bízik benne, hogy – a kisgazdaságok előnyére – módosítani, finomítani fognak rajta.
Kömény Kamilla Székelyhon.ro

Értékteremtők
A tudománnyal magas szinten foglalkozókról ritkán szólnak hírek, jobbára azért is, mert az elhivatott kutatók rendszerint kerülik a reflektorfényt. Dolgoznak konokul, kitartóan, s eredményeiket nem a tévében, hanem a szakma rangos, világszinten elismert kiadványaiban közlik. Így aztán őket, munkásságukat többnyire csak szűk berkekben ismerik, illetve legfennebb akkor kerülhetnek a figyelem középpontjába, ha állást foglalnak valamiféle társadalmi kérdésben. De a hitelességét, tartását mindennél fontosabbnak tartó tudományos kutató – noha rendszerint érdeklődéssel követi, mi és miért történik a világban – általában nem arra törekszik, hogy álláspontját egyenes adásban fejtse ki.
A most Csíkszeredában bemutatkozó, a székelyföldi minőségi tudományos kutatás ügyét zászlajára tűző Pro Scientia Siculorum Egyesület megalakulása azonban lényeges fejlemény. Egyrészt azért, mert székelyföldi kötődésű, élvonalbeli kutatók azért szövetkeznek, hogy magas szintű tudásukat a Székelyföld javára is fordítsák, másrészt, mert olyanok kezdeményezik ezt a szakmai összefogást, akik saját példájukkal igazolják, akár egy székelyföldi faluból nekigyűrközve, kizárólagosan önerőből is nagyon messzire lehet jutni. Ezt bizonyítja az egyesület ötletgazdája, a sepsiszentgyörgyi Kristály Sándor, aki Csíkszentdomokosról indulva vált világszinten elismert matematikussá. És amikor most indítékként arról beszél, minden nemzetnek sikerült összefognia tudományos elitjét, akkor nemcsak példát említ, hanem egy székelyföldi lehetőségről, esélyről is szól.
A székelyföldi kötődésű tudományos kutatók összefogása ezért nem pusztán egy újabb szakmai testületet jelent, hanem annál sokkal többet. Hiszen az alapítók arra a kérdésre is választ keresnek, miként léphet előre a Székelyföld a magas szinten művelt tudomány által, illetve hogy miként fordítható a térség javára a tudás? És eközben tudományos értékteremtőinkre mérceként is tekinthetünk, hiszen azt mutatják, kiváló eredményt alázattal, tartással, tudással lehet elérni. Ezért is lényeges a kezdeményezők alapelve, miszerint a Székelyföld tudományosságáért cselekvő kisközösség tagja csakis az lehet, aki már nemzetközi szinten bizonyított, kizárólag a tudományos teljesítmény a mérce.
És mi más szavatolhatja Székelyföld vállalható jövőjét, ha nem a teljesítményre, a minőségre alapozott szemlélet? Ki lehet hitelesebb azon értékteremtőknél, akik bizonyították, nagy erő a tudás, ugyanakkor azt is hangsúlyozzák, legfontosabb mai feladataink egyike a tehetséges fiatalok felkarolása. Hiszen ők jelenthetik az utánpótlást, ők folytathatják azt, amit a mai értékteremtők tesznek: elismertséggel, méltósággal mozoghatnak, dolgozhatnak a világban, tudnak mindenről, mi szakmájukban időszerű, ám szívük mindig  Székelyföldért dobog.
Mózes László Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megjelölték Bányai János geológus szülőházát (Kézdivásárhely)
A péntektől vasárnapig Kovásznán zajló XVIII. székelyföldi geológus konferencia első napján tanulmányi kirándulással egybekötve fekete márványtáblát lepleztek le Kézdivásárhelyen a Kanta utca 13. szám alatti ingatlan homlokzatán, megjelölvén Székelyföld legnagyobb geológusának, Bányai Jánosnak (1886–1971) a szülőházát születésének 130., halálának 45. évfordulóján.
A kezdeményező Kisgyörgy Zoltán geológus, lapunk főmunkatársa és Jánosi Csaba geológus, a csíkszeredai Természetjáró és Természetvédő Egyesület elnöke volt. Az emléktábla-állítást a polgármesteri hivatal anyagilag is támogatta. Az avatóünnepségen mintegy hatvan-hetven erdélyi, magyarországi és felvidéki geológus volt jelen. Bányai János életét és munkásságát Kisgyörgy Zoltán ismertette, elmondva azt, hogy a nagy előd szülőházát Beke Ernő segítségével sikerült beazonosítani. Bokor Tibor polgármester üdvözletét Bartha Zsolt geológus tolmácsolta. Az emléktáblát lapunk főmunkatársa és Bartha Zsolt leplezte le. Az utóbbi azzal a javaslattal állt elő, hogy jó lenne, ha egy új utcát neveznének el a város jeles szülöttjéről. A rövid, családias hangulatú ünnepség koszorúzással ért véget.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csoóri és az ismeretlen erdélyi orvos
Mondják, hogy Csoóri Sándor az egybegyülekezés embere volt: költőként, gondolkodóként, világjáróként, a magyar szó szerelmeseként. Létezett olyan érdemleges tanácskozás, szervezkedés, beszélgetés a Kádár-kori Magyarországon, ahol ő nem volt jelen? Volt-e olyan emberpróbáló ügy, amelyhez ne tette volna oda vállát, még a pártteokrácia főkorifeusaival is vállalva a szembesülést – barátai, védencei, az ÜGY érdekében?
Nem ismertem személyesen, túl sokan forgolódtak körülötte. Amikor megtudtam, hogy nagybeteg – úgy két éve forma, nyár vége felé –, elmentem Zámolyba, meglátogatni a szülőházát, beszippantani gyermekkora táji-tárgyi világából egy tüsszentésre valót. A községet átszelő Kossuth Lajos főutcán, a központ közelében parkoltam le, ahol északnak tartva lefelé lejt az út, közel a református templomhoz. Egy virágárus asszony igazított útba: „Menjen egy keveset vissza, forduljon jobbra a Vörösmarty utcába. Haladjon előre, aztán az első utca jobbra a Petőfi utca. Annak a közepén áll üresen a háza.” Így könnyű költővé válni, évődtem magamban. Aztán a szerény kinézetű vaskapu előtt állingálva délnyugat felé tekintgettem: abba az irányba, amerre az Arany János utca, Móra Ferenc utca, a Zrínyi utca és Gárdonyi utca húzódott. Ringató gyermekkor? Nem is folytatom. Szeptember 21-én, szikrázó napsütésben, az Óbudai temető 16-os parcellájában az elhunyt költőt pályatársai és barátai nevében – többek közt – Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, Tornai József költő, Illyés Mária művészettörténész és Kósa Ferenc filmrendező búcsúztatta. Bogárdi Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke így idézte fel utolsó találkozásukat: „Amikor néhány hete – már hosszú ideje tartó, magányos befelé-tekintése és önkéntes csendfogsága után – megromlott fizikumában, nagybetegen meglátogattam, a kórházi szobában az orvos-gépek közé zárva, megkérdeztem tőle: Sándor, mit olvassak neked, harci zsoltárt vagy vigasztalót? De ismerve őt – és lám, kiderült, mégsem ismerem – mit sem várva a válaszára, már lapoztam is a 35. zsoltárra (perelj, Uram, a velem perlőkkel, harcolj, a velem harcolókkal), meg a 144. zsoltárra (áldott az Úr, az én kőváram, aki hadakozásra tanítja kezemet...), ő ezt válaszolta rettentő erővel: vigasztalót!” Odahaza és a könyvtárakban délutánonként újra olvasgatni próbáltam verseit, esszéit. Néha céltalanul pergettem ujjaim közt vaskos köteteit, mígnem – váratlanul – az újpesti városi könyvtárban egy még ismeretlen, karcsú kötetére bukkantam Esztergomi töredékek címmel. Ottani művészbarátai adták ki 1990-ben. Hogyisne: a városnak támaszkodó kilátó dombon állt már több mint egy évtizede a költő szerény faháza, itt érezte otthon magát, ide tudott elmenekülni a Kádár János-i, Aczél György-i Pestről. Kertje úgy lejtett, mint dédnagyapám tanórokja (sövénnyel kerített cseresznyés kertje) a Kis-Küküllő menti suvadozásban. A címadó verséből idézek: „Alvó kutyák feje a nehéz porban / s itt-ott szétszórva kövek, / kidöntött fák és bazilika-árnyak: / Esztergom augusztus-éji töredékei. / Hazaérni én már csak itt érek haza.” A kötet gazdag – barátokról, képtármegnyitókról, összejövetelekről tanúskodó – fotóanyagát nézegetve az 59. oldalon egy kép ébresztett fel metafizikai álmodozásomból, amely alatt ezt állt: Kiss Ferenc és Csoóri Sándor között egy erdélyi orvos. De hiszen ez Darkó Zsiga bátyám, hogyan lehet elfeledni a nevét! – méltatlankodtam egy sort. Talán úgy, hogy nem ültek mellette órák hosszat – hetente legalább egyszer –, éveken át! Mit tudják az esztergomi szerkesztők, hogy mit jelent a sepsiszentgyörgyi „Kripta” magas székében lábat lóbálni és várni a világvégét  1986-ban egy csésze kávépótló mellett! Nem hallották soha Zsiga bátyám ízes, vége nincs történeteit. A közeli kórház műtőjéből dolga végeztével hazafelé tartva mindig felment a Kriptába, és várta művész és újságíró barátait. Helyettük gyakran én érkeztem a Mikó Kollégiumból. Volt eset, hogy súlyos műtét után inkább hallgatni volt kedve, és az asztalfőn ülve Maurice Paléologue A cárok Oroszországa című könyvét olvasta. A csupa ablak első emeletről pompás kilátás nyílt a közeli erdőre. Azt bámultam, eközben remélve, hogy meglepő részletre bukkan Trianon előzményével kapcsolatban. Aztán észbe kapva töltött nekem is egy pohár murfatlart, hiszen a lányunokája tanára voltam.  A szerkesztő Nagyfalusi Tibor azt sem tudhatta, mit jelent együtt várni Darkó úrral a felmentő sereget: talán megérkezik Farkas Árpád jobbról vagy Magyari Lajos, Czegő Zoltán balról, a közeli szerkesztőségből. Az alanyi költők híján esetleg benéz jövet-menet a próza fáradhatatlan mestere: Bogdán László, a filozofálgató Bíró Béla vagy a szintén mindenütt jelen lévő, szoborállító, kultúrmindenes kolumnista: Sylvester Lajos.  Darkó Zsigmond sebész főorvos úr nemcsak Csoóri Sándorral, hanem a képen látható, kitűnő irodalomtörténész és nagy ellenzéki szervező Kiss Ferenccel is megjárta. Mielőtt a 85. születésnapjára kiadott Emlékkötetről elemzést írtam volna, elolvastam Kiss Ferenc naplóját. Az alábbi bekezdésre bukkantam: „Tegnap este itt volt Sanyi (ti. Csoóri – S. K. B.), Király (ti. Károly – K.B.) meg Für Lajos. Utóbb Czine jött Dorkó Zsigával”. Ha jól emlékszem, a nyolcvanas évek közepéről származik ez a névelírásos bejegyzés. Tisztelt ismeretlen erdélyi orvos! Veled és asztaltársaiddal jobb volt üldögélni lapos pénztárcával is a szentgyörgyi Sugás vagy Stadion vendéglőben, azaz a „Kriptában”, mint később Budán, a Rózsadomb étteremben vagy a soproni Borkóstolóban. Egy Csoóri-verssel búcsúzunk újból Tőled, annak a költőnek a soraival, aki nemrég hagyott itt minket, és akit a Charta aláírása miatt földszintes Dugovics Titusznak gúnyoltak az örök alkalmazkodók: „Múlnak a napok nélkülem, / életem nélkül múlnak a napok. / Hétfőre hétfő jön és keddre kedd / és már a pompás kínkeservek is / maguk elunva fuvoláznak”. S. KIRÁLY BÉLA Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Főváros a periférián (Súlyponteltolódások az erdélyi magyar képzőművészetben)
Reális célkitűzés vagy lázálom egy székelyföldi művészeti egyetem létrehozása? Az erdélyi képzőművészet súlypontjainak eltolódásáról, az intézményalapítások aktuális szempontjairól, érintettekről és érinthetetlenekről.
Népes diáksereg vár vasárnap esténként a székelyföldi vasútállomásokon a Budapestre tartó Korona nemzetközi gyorsvonatra. Az egyetemisták, főiskolások nagyobbik része Kolozsvárig utazik, a többiek Nagyváradon kászálódnak le a vonatról a hajnali órákban. Utóbbiak a Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészeti tanszéke diákjai, az ott tanulók és tanítók jelentős hányadát ugyanis Székelyföld „szolgáltatja”. A kérdésfelvetés tehát korántsem művi: miért utazzanak a székelyföldi fiatalok és oktatóik 450 kilométert, miért ne biztosítsanak számukra továbbtanulási lehetőséget a térségben, ahová a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem és a Babeș–Bolyai Tudományegyetem néhány kihelyezett szaka révén már „betette a lábát” a felsőoktatás? Ezért aztán csak kevesen kezelték kizárólag kampányfogásként, amikor a júniusi önkormányzati választások hajrájában Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy azóta újraválasztott RMDSZ-es polgármestere és Ütő Gusztáv képzőművész, egyetemi tanár, a Magyar Polgári Párt helyi képviselőjelöltje együtt jelentette be egy székelyföldi művészeti egyetem létrehozásának szándékát. Élet civilek nélkül
Az erdélyi magyar képzőművészet súlypont-áthelyeződésének kezdetei jóval korábbról datálódnak. Jelentős részben Baász Imre grafikus Sepsiszentgyörgyre kerülésével az 1970-es évek végétől egyfajta pezsgés indult a város művészeti életében, amit annak tényszerűsége sem tudott „mérsékelni”, hogy a művészeti felsőoktatási képzés központja hagyományosan Kolozsvár volt. A folyamatot Baásznak a romániai rendszerváltás utáni tragikus halála sem törte meg, Ütő Gusztáv állt a mozgalom élére, aki ma is pontosan idézi Baász Imrének 1991 májusában, a második Médium-kiállítás megnyitóján elhangzott szavait: „Úgy gondolom – bár ezt sokan megkérdőjelezik –, hogy Sepsiszentgyörgy igazi művészeti központtá növi ki magát”. Ennek hatására Ütő tíz éven át szervezte a Szent Anna-tónál az AnnArt cselekményművészeti fesztivált, iskolát teremtve a műfajban. És azóta is tartja: ami még nincs, de lesz, már van.
A művészképzéssel kapcsolatos álmok gyakorlatba ültetésének, a szervezeti keretek megteremtésének legfőbb mozgatója Székely István, az RMDSZ által létrehozott Kulturális Autonómia Tanács elnöke. „A rendszerváltó elit kezdeti elképzelése szerint olyan civil hátterű intézményrendszert kellett volna kiépíteni, amely többnyire leképezi a társadalmat. Ugyanakkor megegyezik a világháború előtti struktúrákkal, és alkalmas arra, hogy a különböző autonómiák kapcsán feladatokat vállaljon át az államtól. Csakhogy hamar kiderült, hogy a civilek állami feladatok átvállalását célzó megerősítésének két alapvető akadálya van: a tömeges jólét, illetve a civil szféra helyzetbe hozásának hiánya” – hangzik Székely látlelete.
A román törvényhozásból gyorsan eltűnt a civil szervezetekből kinőtt elit, helyüket olyan emberek vették át, akik civilekkel nem számoló országot kívántak építeni. Közben az új alkotmány sem osztott lapot a civileknek. Ez vezetett a felismeréshez: az önkormányzatokra kell hagyatkozni, elsősorban ott, ahol közép-, illetve hosszú távon valószínűsíthető a magyar többség a döntéshozásban. Így kerültek előtérbe a székelyföldi önkormányzatok, képzőművészeti szempontból pedig az évtizedekkel ezelőtt elkezdődött pezsgés révén némi helyzeti előnyt élvező Sepsiszentgyörgy, ahol ma több képzőművészeti intézmény is működik. 
Kolozsvártól Sepsiszentgyörgyig
„Hogyan lehet olyan intézményeket építeni, amelyeket közpénzből finanszírozunk, a döntési kompetenciák azonban helyben maradnak? Ez volt az alapkérdés. Uniós és hazai forrásokból lehet ugyan pénzt szerezni a megyei önkormányzatok számára, de az összegek felhasználási területe nem haladhatja meg a megye földrajzi határait” – vázolja a tervezgetés  szempontjait Székely István. E tényszerűség jegyében hozták létre Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központot (EMŰK), amelynek hivatásául az 1945 utáni erdélyi képzőművészeti „termés” begyűjtését szabták meg. Vezetésével Vécsi Nagy Zoltán művészettörténészt – a Helikon-jelenség megteremtője, a vagyona jelentős részét a művészetek pártolására áldozó báró Kemény János unokáját – bízták meg. A Szocrelatív című kiállítással 2012 novemberében rajtoló EMŰK-öt kezdetben a Székely Nemzeti Múzeumba betagolódva képzelték el, ma azonban Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatalának egyik ügyosztályaként, gyakorlatilag autonóm intézményként működik. Otthonául az önkormányzat által bérelt, a közeljövőben talán megvásárolandó ingatlan, a posta régi épülete szolgál, Vécsi Nagy szerint azonban amúgy is a produkció a lényeg. Márpedig a produkció igencsak figyelemre méltó: közel négy év alatt immár közel kilencven, 1945 után született műalkotás került az intézmény tulajdonába – egészen pontosan a mellette tevékenykedő egyesület birtokába.  Az EMŰK portfóliója azonban fokozatosan olyan mértéket kezd ölteni, amit teljes egészében már képtelen bemutatni. Így aztán mindenképp ingatlanberuházásnak kell bekövetkeznie, főleg hogy a magyar kormány döntése értelmében az elkövetkező években jelentős összeg áll majd rendelkezésre műtárgyvásárlásra. Ettől a lépéstől elsősorban a hagyományra és felsőoktatási környezetre hivatkozó kolozsváriak „fájdalmának” enyhítését remélik. A generációváltás egyébként is fokozatosan puhítja a kezdeti keserveket, amelyek eleinte abból is táplálkoztak, hogy a közös erdélyi gyűjtemény gondolatának atyja, a néhány éve elhunyt nagyváradi Jakobovits Miklós képzőművész a kilencvenes években egy hatalmas kolozsvári kiállítótér létrehozásában látta a megoldást. Annak ugyan alig akadt vitatója, hogy a kincses város jóval nagyobb integrációs potenciállal rendelkezik, ám mivel a politikai környezet húsz éven át kivitelezhetetlenné tette a tervet, megszületett a konszenzusos döntés: az összerdélyi program tető alá hozására Sepsiszentgyörgyön létesítenek „befizető ablakot”. Egészséges arányok
Az ingázás tényszerű, de nem feltétlenül perdöntő szempontja mellett mindenekelőtt ezek a súlypontáthelyezések látszanak érvelni egy székelyföldi művészeti egyetem létrehozása mellett. Az elképzelés táptalaja ugyanaz, ami az EMŰK létrehozása esetén is. Székely István szerint egy művészeti tanárképző főiskolával kellene kezdeni, ami jó előszobája lehetne a projekt további dimenzionálásának, a művészképzés megteremtésének. Főleg, miután Romániában jelentősen elszaporodtak a művészeti képzést kínáló felsőoktatási intézmények. Közülük földrajzilag a marosvásárhelyi színművészeti egyetem keretében látvány-, díszlet-, jelmeztervezés műfajában elindított, ma már azonban mindent oktató szak a „legszékelyebb”.  Az Erdélyi és Székelyföldi Művészeti Egyetem (ESZME) támogatói azzal érvelnek, hogy a hagyományőrzés, illetve új kulturális értékek teremtésének párhuzamosságát Sepsiszentgyörgyön művelik a legegészségesebb arányban. A minden téren pezsgő művészeti élet mellett az is a háromszéki főváros mellett szól, hogy a lélekszámhoz arányítva második a kultúrára legtöbbet áldozó romániai városok listáján két színház, múzeum, képtárak, kórusok, fotóklubok fenntartásával. Az interetnikusság minden hátrányával küzdő Kolozsvárhoz képest pedig az erőteljes magyar többségű helyi döntéshozatali lehetőség jelentős pluszbiztonságot is kölcsönöz. Ezt az állapotot teljesíthetné ki egy egyetem létrehozása és működtetése, hiszen abban a megállapításban is konszenzusról beszélhetünk, hogy az innováció elsősorban a kultúra, a művészetek irányából érkezik. A magyar közeg vonzása
A hiányzó láncszem pótlása ügyében 2011 májusában kezdődött az egyeztetés Antal Árpád polgármester és Ütő Gusztáv között, tudtuk meg az egyetem ügyének legfőbb „apostolától”. Ütő 2007 óta ingázik a nagyváradi Partium egyetemre, s már kezdettől igyekezett elhinteni a magot, miszerint kellene egy művészeti egyetem Szentgyörgyön. Eleinte nevettek rajta, most már a munkahelye iránti lojalitását hiányolva meglehetősen megfagyott a levegő az egyetem több tanszékén is oktató művész körül.  A tervek a 2012-es tusnádfürdői szabadegyetem alkalmával kezdtek formát ölteni. A Sapientia-egyetem rektora, Dávid László előzetes tanulmányt kért, amely tartalmazná a tanárok nevét, a megalapítás indoklását, az infrastrukturális elképzeléseket. Ez utóbbiban lényeges továbblépésnek tűnik, hogy Sepsiszentgyörgy polgármestere sajtótájékoztatón jelezte az önkormányzat hajlandóságát az 1893-ban épített tüdőkórház műemlék jellegű épületének átadására, amelynek becsült felújítási költsége 1,5 millió euró. 
Az épületegyüttes Ütő Gusztáv szerint rangos és inspiráló otthona lehet az egyetemnek, amelyet a tervek szerint hat szakkal indítanának el. Az ESZME nemcsak a huszadik század nyilvános vonulatait tanítaná. A piaci igények által túldimenzionált grafika mögött mostoha sorsba kényszerített festészet és szobrászat mellett nemzeti-keresztény eszmeiséget hordozó szakokkal is terveznek: néprajzot, népi építészetet, írásművészetet, művészet- és építészettörténetet, építészetet, tájépítészetet. Az indulást négy-öt éven belül tervezik, ez idő alatt a lehetséges oktatók megszerezhetik az egyetemi tanári státushoz szükséges tudományos fokozatokat. A nem közvetlenül nevesíthető, illetve számszerűsíthető célkitűzések között pedig ott szerepel a partiumi, bánsági, dél-erdélyi magyar fiatalok tömény magyar közegbe vonzása, nemzettudati építésük. Ezt a szempontot még senki sem kérdőjelezte meg.
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)