Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. november 3.
Ellopott piski történelem
Hosszas, ellentmondásokban és fordulatokban dúskáló pereskedés és egy jogerőre emelkedett igazságtalan ítélet után az Ocskay családnak végérvényesen le kellett mondania az ősi jussról. Európa harmadik legértékesebb arborétuma, a piski dendrológiai park az állam tulajdonában maradt. A román hatóságoknak az erdélyi magyar nemesekhez és a demokratikus rendszerekben szentnek tekintett tulajdonjoghoz való viszonyulása mit sem változott. A piski kastély és a hetvenhektáros park a Romsilva keretében működő kutatóállomás tulajdonában marad. Riportunkban a családi kálváriát jártuk körül.
Nincs visszaút. Az utolsó szalmaszál is – amibe az Ocskay család belekapaszkodott – elszakadt: a család végső búcsút inthet a piski arborétumnak és a rajta álló kastélynak. Az Ocskayak negyed évszázadon keresztül reménykedtek. Amit az embertelen kommunizmus egyetlen éjszaka alatt elvett, az azt követő eredeti demokrácia huszonöt év alatt sem adta vissza. Sőt, 2013 végén jogerős ítélet született, miszerint az arborétum soha többé nem lehet a családé. Az örökösök esetleg csak kártérítésen álmodozhatnak – talán újabb huszonöt esztendeig.
Belefáradtak a pereskedésbe
„Úgy döntöttünk, nem megyünk Strasbourgba, és nem pereskedünk tovább. Ennyi elég volt” – mondja megkeseredetten Balogh Árpád, Ocskay László veje. A 2001. október 30-án letett visszaigénylés óta a Budapesten élő ügyvéd maga látta el a család jogi képviseletét. A 2003-ban a bukaresti törvényszéken elkezdett perben nem kevesebb, mint tizenegy ítélet született. Miután „elhagyta” az alapfokot, az ügy a fővárosi táblabíróság és a legfelsőbb bíróság között „ingázott”. A Legfelsőbb Ítélő és Semmítőszék ötször küldte vissza a táblabíróságra. Az idők során hol az egyik, hol a másik fél fele billent a mérleg.
Ahányszor a helyzet megkívánta, Balogh Árpád mindig autóba vágta magát vagy vonatra ült, és Pestről Bukarestbe utazott. Mint mondja, minden egyes tárgyaláson megjelent: azon is, amelyen félnapos várakozás után hetvenkettediknek került sorra, azon is, amely az ellenfél halasztási kérésére három percnél többet nem tartott. „Amikor a pesti ügyvédkollégáknak meséltem, hogy aznap a bírónő csaknem hetvenkét ügyet tárgyalt, azt hitték, ugratom őket. Elképzelhetetlen, hogy mennyi energiát és pénzt beleöltünk. Ahhoz hogy a végén egy papírral maradjunk, amely szerint valamikor bizonyos összeget fogunk kapni. Pedig a másik fél is elismerte, hogy az Ocskayak tulajdonát képezte a kastély és a park, de arra hivatkozott, hogy nem mondhat le róla, hisz rezervátum, ahol kutatás folyik. Ha Mihály királynak a román állam felajánlotta a jóval nagyobb és pompásabb szinajai Peleş-kastélyt, egy Ocskay miért nem kaphatta volna vissza a piski kastélyát? Hol van itt az igazság?” – szomorodik el a vej.
A családnak egyébként minden egyes Hunyad megyei birtokáért a bíróságon kellett megküzdenie a helyi hatalmasságokkal. Nyert is, veszített is pereket. A kedvező és jogerős ítéletek közül is akad olyan, amelynek tíz év után sem sikerült érvényt szerezni. A magyarázat a szokásos: vagy nincs az államnak pénze, vagy az önkormányzat nem rendelkezik elég földdel.
„Az arborétum ügye is olyan, mint a gyulafehérvári Batthyáneumé: az állam mindenfélét kitalál, csak ne kelljen visszaszolgáltatnia a felbecsülhetetlen örökséget” – von párhuzamot a két kincs körüli huzavona és megaláztatás közt a piski római katolikus közösség lelkésze, Tóth János. A Jani atyaként ismert pap szerint a román állam fejőstehénként kezeli az Ocskayak birtokát. „Vágják a fát, használják az üvegházát, a csemeteiskoláját, bitorolják a kastélyt, befektetni meg nem fektetnek egy árva vasat sem” – mondja.
A magyar nemesektől a román államig
Az Ocskay család piski arborétumaként ismert dendrológiai park első növényeit a Gyulai család telepítette a 18. században. Ekkor a Maros partján elterülő hetven hektárnyi részt már ősi szilfa- és tölgyfaerdő borította. A későbbiekben a birtok a Kuún grófok tulajdonába került. A tulajdonképpeni arborétum kialakítása viszont a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Fáy Béla nevéhez fűződik, aki feleségül vette a Kuún örököst, Irmát. Mivel kettejük házasságából nem született gyerek, a birtok Fáy sógorának, Máriássy Andornak a leszármazottaira szállt. Az egyik lány, Klementina Petronella, annak az Ocskay Istvánnak lett a felesége, aki az 1949-es államosításig nagy előszeretettel és rendkívüli hozzáértéssel fejlesztette a parkot. Az évszázadok során valamennyi tulajdonos hozzájárult a növényállomány gazdagításához, de a park az 1885-ben született Ocskay István ideje alatt élte fénykorát. A Kuún, a Fáy és az Ocskay család más vidékekről, de hasonló éghajlati övezetből hozattak érdekes fa- és cserjefajokat. A parkban számos olyan egzotikus fa, cserje és növény is meghonosodott, amelyről a szakemberek eredetileg azt hitték, nem élik túl a klímaváltozást. A magvak meghonosodásában fontos szerepet játszott az Ocskayak által létrehozott melegház.
Bár az államosítás óta a parkban mindmáig mostoha körülmények uralkodnak, az évszázados fákat az 1955-ben létrehozott Erdészeti Kutatóintézet és a park dendrológiai rezervátumi rangra emelt státusa mentette meg a láncfűrésztől. Bár sem a múlt, sem a jelenlegi rendszer nem kezelte elsődleges célként a tudományos kutatást, az itt dolgozó szakembereknek sikerült megfékezniük a pusztítást. Lehetőségeik szerint még a kommunizmus idején is számos füvészkerttel tartották a kapcsolatot, és a nemzetközi csereprogramok keretében igyekeztek más botanikus kertekből beszerezni újabb és újabb magvakat. Annak dacára, hogy az elmúlt fél évszázadban állaga sokat romlott, a piski park még így is Európa harmadik legértékesebb arborétumának számít, amely évente csaknem ötezer turistát vonz a Hunyad megyei kisvárosba. Több százan azért jönnek, hogy kimondottan Piskin termesztett dísznövényeket vásároljanak. Igencsak bő választék vár rájuk, hiszen a parkban mindmáig mintegy kétszázötven növényfaj található. „Nemcsak a kétszázötven fajt, de minden egyes fát és bokrot külön-külön is ismert Ocskay László” – állítja a Magyarországon élő veje, aki gyakran kísérte el apósát egy-egy nosztalgiaútra is az öregúr egykori birtokára.
Kazinczy után kutakodva
Az évszakhoz illő langyos, ám mégis oly csodás déli napsütésben színpompás arborétum fogad. Átlépjük a tágan nyitva álló kaput, de sem jegyárus nénivel, sem kapus bácsival nem találkozunk. Csupán a menyegzőjükre készülő fiatal párra figyelünk fel, akiknek szerelmét egy művészfotós próbálja átmenteni az örökkévalóságba. Sok szerencsét az életben! – kiáltjuk az évszázados fák alatt fényképeződőknek, mire a hátunk mögül valaki morcos szigorúsággal ránk mordul. „Maguk nem vettek jegyet!” – harsogja szemrehányóan a semmiből előbukkanó, igénytelen öltözetű férfi. De kitől is vettünk volna? És hol? Meg egyáltalán a dolgozni érkező újságíróktól is elkérik azt a pár garast? „Na jó, beszélek a főnökkel” – intéz el a park kisistenének tűnő férfi, majd sajtóigazolványainkkal biciklire pattan, és elteker. Már a sokadik vén platánon és borókabokron is túl vagyunk, amikor ismét megjelenik kerékpárjával, és diadalittasan közli, hogy „a főnök is azt üzeni: ha nincs Bukarestből külön engedélyük, jegyet kell váltaniuk”. Nem kell nagy matematikusnak lennie az embernek, hogy kiszámolja, mi kerül több pénzbe és időbe: kérvényt írni és küldeni a fővárosba, megvárni, amíg ott egy még nagyobb főnök vagy akár egy bizottság dönt és harminc napon belül esetleg válaszol, vagy megváltani az alig négylejes jegyet. Egyébként nincs min csodálkozni: amíg élt, az öreg Ocskay László mindig szívesen látott vendég volt a család parkjában, unokáit azonban már csak jeggyel engedik be az arborétum bokrok közül előbukkanó szemfüles őrei.
Prospektus, útbaigazítás, idegenvezetés…? – kérdezzük, majd a két keréken cirkáló őr csodálkozó tekintetéből megértjük a szótlan választ. Legalább azt árulja el, hol van a Kazinczy-emlékoszlop! – kérleljük. „Jaj, az nagyon messze van. Nem is biztos, hogy megtalálják” – ráz le, majd drótszamárra pattanva a fák közötti szélesebbik ösvényen eltűnik.
Ha már az arborétum képtelen idegenvezetést biztosítani, a hetvenhektáros dendrológiai park látogatására a birtok utolsó tulajdonosának a fiát, az államosításkor éppen egyetemi éveit taposó néhai Ocskay Lászlót „hívjuk” segítségül. Nem szellem, hanem papírra vetett tájékoztatója formájában. „A piskitelepi városközpont felé haladva már a vasúti átjáróról látni lehet a fehérre meszelt régi kúriát. A 19. században épült. Északi oldalán egy Celtis australis (déli ostorfa) látható. A kerítéstől az épület felé Juniperus sabina (nehézszagú boróka) kúszik. Mindkét kapu közelében nagy Forsythia suspensa-bokrok (bókoló aranyfa) sorakoznak. Nagyok, hiszen már gyermekkoromban is alatta játszottunk. A kúria északi oldalától körülbelül harminc méternyire végződik a piskitelepi plató, onnan hirtelen, tizenöt méteres lejtőn ereszkedünk le a Maros árterére. Az arborétumot egy malomárok osztja ketté alsó és felső kertre. Ennek vize Bátiz falunál ágazik ki a Sztrigyből. A malomárok és a nagy tó között található a legnagyobb Magnolia acuminata (liliomfa): 1968-ban egy pusztító szélvihar teljesen összetörte a liliomfa koronáját, de azóta újat növesztett” – írja a parkról szóló ismertető bevezetőjében Ocskay László. Szintén neki köszönhetően tudjuk meg, hol állított emléket a hálás utókor a híres nyelvművelőnek. „A hídtól egyenes út vezet Kazinczy Ferenc kedvenc pihenőhelyéhez” – olvassuk. Ez rendben is volna, csakhogy már legalább három-négy hídon jöttünk át… És egyik sem vezetett azonos irányba. „Az erdős részek között tágas, levegős, füves tisztások következnek egymás után. Egy fenyőcsoport mögött egyszer csak feltűnik előttünk egy százesztendősnél is idősebb Abies homolepsis (ez az egyetlen példány maradt meg). A tisztásokon túl tölgyek következnek, Bignonia, Crataegus (galagonya), megint Taxodium distichum (mocsári ciprus), Gingko biloba (páfrányfenyő), nyárfák, füzek, fenyők és paratölgyek. Északnak tartunk, kis kiemelkedőn kapaszkodunk fel, gyönyörű tisztás tárul ki előttünk. A tisztáson a tujacsoport mögül cseréptetős kis ház kandikál felénk. A másik oldalon nagy fák fala zárja el a kilátást: diófa, tulipánfák, fenyők. Itt megállunk, ugyanis megtaláltuk, amit kerestünk: a Kazinczy Ferenc-emlékoszlopot” – áll a leírásban, …mi meg továbbra is tanácstalanul, az erdő közepén. Az érsemjéni író ezelőtt kerek két évszázaddal járta be először a parkot. Előbb Marosnémeti és Dédács elöljáróival találkozott, majd későbbi apósa, gróf Török Lajos révén ismerkedett meg gróf Gyulay Ferenc feleségével, és így jutott el a dédácsi birtokra. Leveleiben megörökítette ott tartózkodásának élményeit: „Szebb napokat, ha ide nem számolom, amit a szerelem ada, sohasem éltem. A hideg Sztrigy (Sargetia) dél felé a havasokból siet a völgybe, s a grófné kertje alatt omlik eggyé az itt sebesen elfutó Marossal, az erdélyi vizek fejedelmével. Kijövök a szobából, s a grófnét fehér öltözetében, magányosan látom ülni a Maros szélén, kedvelt fája alatt, míg három barátnéi s a gyermekem a pázsiton játszadoznak. Akkor sebesen futok le a kert ormáról, hogy körükben újra láthassam magamat, s újra éljem életemnek eltűnt szép örömeit.” Ötven évvel az író és költő halála után, 1881-ben a birtok akkori tulajdonosa, Kuún Irma, a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat küldöttségével együtt Kazinczy-ünnepélyt rendezett, melynek során a „szent öreg” által kedvelt szilfák árnyékában egy emlékoszlopot avattak. „KAZINCZY FERENCZ / KEDVENC HELYE / 1816” – vésték csupa nagybetűvel az obeliszkre, melynek tetejét kehely díszítette. Az, akinek sikerül az erdő zegzugaiban megtalálnia az emlékoszlopot, ne keresse az obeliszk ékességét, mert illetéktelen kezek rég eltüntették onnan.
Bár otthonról hozott útikalauzunkban a Géjza-forrás is szerepel, a fák közül elő-előbukkanó alkalmazottak csak unottan vonogatják a vállukat. „Ha inni akarnak, a kijárattól kétszáz méterre van egy élelmiszerbolt” – próbál segítségünkre lenni egy munkaruhába öltözött, ráérősen gereblyélő középkorú férfi. Már szinte két órája bóklászunk a csodálatos természetben, amikor egy forrásra bukkanunk; hogy ez a Géjza fejedelemről elnevezett kút volna vagy sem, nem tudjuk meg. Nemhogy a nevéről, a víz összetételéről sincs semmiféle tájékoztató a környéken.
Feladjuk a keresést, és visszatérünk oda, ahonnan elindultunk: a bejárat melletti csodaszép, kastélynagyságú kúriaházhoz vagy kúrianagyságú kastélyhoz, ahova időközben újabb ifjú pár érkezett. A park város felőli részén álló klasszicista formájú kis építészeti ékszert valamikor az 1700-as évek környékén emelték. Akárcsak a parkot, a Gyulai és a Kuún család után 1918-ig Fáy Béla, majd az államosítás napjáig az Ocskayak birtokolták.
Akinek nincs lelke visszatérni
A Piskin született Mátyás Dalma gyerekkora óta jó barátságot ápolt Ocskayékkal; a park mellett nőtt fel, és annak minden egyes kis részét ismeri. Hatvanhat éve, amióta Ocskay Istvánt és családját a kommunisták kizsuppolták onnan, nem lépett be az arborétumba. Akkor az egész egy fél órába telt: 1949. március 2-án a Siguranţa emberei a birtok elhagyására szólították fel a családot. Ocskayéknak harminc perc állt rendelkezésükre összepakolni a legszükségesebb személyes dolgaikat. A teherautó Piskitől kétszáz kilométerre, a Marosvásárhelyen megállapított kényszerlakhelyükre szállította. Mivel az egyetemet végzett fiúkat, Lászlót később Nyárádmagyarósra helyezték körorvosnak, a Nagy Nemzetgyűlés 1954. október 23-án „nagylelkűen” engedélyezte a szülőknek, hogy kényszerlakhelyüket a bekecsalji faluba helyezzék át. Alig egy év múlva Ocskay István hetven esztendős korában „végső kényszerlakhelyre” került; felesége, Klementina Petronella tizenkét évvel élte túl. „Szeretnék visszamenni a parkba, de nem tudok. Talán még nem jött el az ideje, hogy betegyem oda a lábam. Nincs lelkem arra” – magyarázza a nyugdíjas nő, és jól látni a tekintetén, hogy valahol a fák és bokrok között kalandozik, miközben a múltat idézi. Ocskayék kisemmizése Mátyásékat is érintette. Dalma néni nagybátyja, Bíró István a család sofőrje és a park igazgatója volt egyben. „Államosításkor minket is kisemmiztek. Azt mondták, mi is olyanok vagyunk, mint a báró úrék. Pedig nem is voltak bárók, de urak, az igen!” – mondja. Az asszony nem tagadja, valóban jól éltek, de meg is dolgoztak érte. Megvolt a tűzifájuk, kukoricájuk, sójuk, petróleumuk, azaz mindenük, ami a két világháború közötti háztartásban értéknek számított.
Dalma néninek csupa jó szava van az Ocskay család minden egyes tagjáról. Mint meséli, mindannyian igazi úriemberként viselkedtek, és ezt a helyi és környékbeli románság is méltányolta. Nemcsak a piski lakosság, de a dédácsiak, bácsiak, rápoltiak is rendkívül tisztelték és szerették őket. Egyébként ez a tisztelet kölcsönös volt. „Az öreg Ocskay István, aki ha ismerőssel találkozott az utcán – legyen az a szolgája is –, kalapot emelt. Mindig is azt hangoztatta, hogy a fejfedőt nemcsak félig-meddig kell megemelni, hanem annyira, hogy a madár át tudjon szállni alatta” – meséli Dalma néni.
A nála fiatalabb Fábián Mária harminc éven keresztül az arborétumot fenntartó kísérleti állomás technikusaként dolgozott. Ez idő alatt hol a növénygyűjteményt gondozta, hol a csemetekertben tevékenykedett, de az is előfordult, hogy egyéb feladatot kapott. Mint mondja, a szocializmus ideje alatt mindenki állandó alkalmazottnak számított, de a korra jellemző káderrotáció elvét betartva sűrűn mozgatták a személyzetet. „Azért mondjon bárki bármit arról a rendszerről, egy biztos: az arborétum sokkal jobban nézett ki, mint most. Több pénz volt és több alkalmazott. Meg az itt dolgozókat valahogy jobban is érdekelte az egyedi létesítmény sorsa” – állítja. A nyugdíjba vonult hölgy szívesen emlékszik azokra az időkre, amikor a hazai és külföldi csoportok egymás nyomába taposva látogattak Piskire. A turistabuszok főként iskolásokat és nyugdíjasokat hoztak az arborétumba, de az évszázados fák között megfordultak a kor nagyjai is. Az idősek még most is emlegetik a közeli Bácsiban született, a háború utáni első miniszterelnök Petru Groza sűrű látogatásait, a még idősebbek a királyi család jövetelére is emlékezni vélnek. „Elég gyakran tért haza egykori birtokára az öreg Ocskay István fia, László is, aki ugyan keserűen vette tudomásul, hogy a rendszer megfosztotta mindenétől, otthonától, családi örökségétől és emberi méltóságától, mégis hálásnak bizonyult, látván, hogy sem a kastély, sem a dendrológiai park nem jutott más erdélyi birtokok szomorú sorsára” – idézi fel „a doktor úr” látogatásait és érzelmeit Fábián Mária. A nyugdíjba vonult technikus azt bánja, hogy ha az állam foggal-körömmel ragaszkodik egy olyan kincshez, ami nem illeti meg, miért nem vigyázza legalább úgy, mint ahogy tette ’89 előtt. „Az állatkertet rég felszámolták, az arborétum pedig egyre elhanyagoltabbnak tűnik” – nyugtázza szomorúan, mint olyan, akinek az évtizedek során a szívéhez nőtt az Európa egyik legszebb arborétumának számító rezervátum.
Az osztályharc nem hal meg, csak átalakul
A Kolozsváron élő Ocskay József – László 1958-ban született fia – valamikor a hetvenes évek elején járt először ősei államosított arborétumában. Tizenéves volt, de most is előtte van az a kép, amint a család egykori erdésze rózsával és könnyes szemmel köszönti nagymamáját, Ocskay, született Máriássy Klementina Petronellát. Mint ahogy Mátyás Dalma bátyjára, Bíró bácsira, a mindenes sofőrre is emlékszik. Hogyisne jutna eszébe, hisz a családba „nőtt” ezermester szinte minden egyes piski látogatásakor elkísérte gazdáját. Amikor arról kérdezem, miként viseli a ’89 előtti és utáni, az egykori magyar nemes családok vagyonához szintén hasonlóan viszonyuló hatalom arroganciáját, azt mondja, meg kell tanulni elfogadni az igazságtalanságot. Nemrég elhunyt háziorvos édesapja, a szabadidejében rímeket faragó Ocskay László egyik versrészletét idézi: „A vörös csillag furcsa, szomorú egyveleg, / Csillag, mint szent idegen/ Marad vörös festett idegen”.
Az Ocskayakat nem csak vagyonuk teljes elkobzásával és a társadalom perifériájára való kiszorításával büntette származásuk miatt a rendszer. Azt a megaláztatást is át kellett élniük, hogy a kor legnagyobb példányszámú pártlapjában, a Scînteia 1949. március 7-i számában banditáknak nevezték őket. A hatalomváltás és az eltelt mintegy hetven esztendő mit sem változtatott a román hatóságok hivatalos álláspontján. A kastély épületébe betelepedett kutatóállomás látogatóknak szánt információs pannóin hiába is keressük az Ocskayak nevét és a birtok valós múltjáról szóló adatokat. A megsárgult, megkopott jegyzékeken sok mindenről lehet olvasni, ám a lényegről nem. Egyetlen kurta és furcsa mondat utal arra, hogy az Ocskay-birtok nem volt mindig a román államé. „Az államosításig (1948) magántulajdont képezett” – olvasható a szófukar mondat az egyébként rendkívül hosszas és aprólékos leírásban.
Ez nem fájt Ocskay Lászlónak? – kérdezem a vejét, mint aki nem ismerné a logikus választ. Aztán mégis valami mást hallok, mint amire számítanék… „Apósom nem afféle ember volt, a neveltetése miatt sok mindent nem tett szóvá, amiért más talán kikelt volna a képéből. Ő örült, hogy sem a kastélyt, sem a parkot azok bitorlói nem tették teljesen tönkre. Pedig aztán azokon a pannókon tényleg még a kertészről is több információ jelenik meg, mint az arborétum néhai létesítőiről” – mondja Balogh Árpád.
Ha már nem kapták vissza ősi jussukat, az örökségüktől megfosztott leszármazottak mégis jobb sorsot tudnának elképzelni a parknak és legfőképpen a kastélynak. Szerintük az épületben múzeumot és kultúrközpontot kellene inkább működtetni kiállítótermek berendezésével, szimfonikus kamarakoncertek szervezésével. Mindehhez viszont nem olyan vezetőkre lenne szükség, akik az elavultnak vélt, felbecsülhetetlen értékű intarziás parkettet modern laminált padlóra cserélik. Habár, ha jól belegondolunk, ez is egy módja a történelem átírásának.
Szucher Ervin
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Hosszas, ellentmondásokban és fordulatokban dúskáló pereskedés és egy jogerőre emelkedett igazságtalan ítélet után az Ocskay családnak végérvényesen le kellett mondania az ősi jussról. Európa harmadik legértékesebb arborétuma, a piski dendrológiai park az állam tulajdonában maradt. A román hatóságoknak az erdélyi magyar nemesekhez és a demokratikus rendszerekben szentnek tekintett tulajdonjoghoz való viszonyulása mit sem változott. A piski kastély és a hetvenhektáros park a Romsilva keretében működő kutatóállomás tulajdonában marad. Riportunkban a családi kálváriát jártuk körül.
Nincs visszaút. Az utolsó szalmaszál is – amibe az Ocskay család belekapaszkodott – elszakadt: a család végső búcsút inthet a piski arborétumnak és a rajta álló kastélynak. Az Ocskayak negyed évszázadon keresztül reménykedtek. Amit az embertelen kommunizmus egyetlen éjszaka alatt elvett, az azt követő eredeti demokrácia huszonöt év alatt sem adta vissza. Sőt, 2013 végén jogerős ítélet született, miszerint az arborétum soha többé nem lehet a családé. Az örökösök esetleg csak kártérítésen álmodozhatnak – talán újabb huszonöt esztendeig.
Belefáradtak a pereskedésbe
„Úgy döntöttünk, nem megyünk Strasbourgba, és nem pereskedünk tovább. Ennyi elég volt” – mondja megkeseredetten Balogh Árpád, Ocskay László veje. A 2001. október 30-án letett visszaigénylés óta a Budapesten élő ügyvéd maga látta el a család jogi képviseletét. A 2003-ban a bukaresti törvényszéken elkezdett perben nem kevesebb, mint tizenegy ítélet született. Miután „elhagyta” az alapfokot, az ügy a fővárosi táblabíróság és a legfelsőbb bíróság között „ingázott”. A Legfelsőbb Ítélő és Semmítőszék ötször küldte vissza a táblabíróságra. Az idők során hol az egyik, hol a másik fél fele billent a mérleg.
Ahányszor a helyzet megkívánta, Balogh Árpád mindig autóba vágta magát vagy vonatra ült, és Pestről Bukarestbe utazott. Mint mondja, minden egyes tárgyaláson megjelent: azon is, amelyen félnapos várakozás után hetvenkettediknek került sorra, azon is, amely az ellenfél halasztási kérésére három percnél többet nem tartott. „Amikor a pesti ügyvédkollégáknak meséltem, hogy aznap a bírónő csaknem hetvenkét ügyet tárgyalt, azt hitték, ugratom őket. Elképzelhetetlen, hogy mennyi energiát és pénzt beleöltünk. Ahhoz hogy a végén egy papírral maradjunk, amely szerint valamikor bizonyos összeget fogunk kapni. Pedig a másik fél is elismerte, hogy az Ocskayak tulajdonát képezte a kastély és a park, de arra hivatkozott, hogy nem mondhat le róla, hisz rezervátum, ahol kutatás folyik. Ha Mihály királynak a román állam felajánlotta a jóval nagyobb és pompásabb szinajai Peleş-kastélyt, egy Ocskay miért nem kaphatta volna vissza a piski kastélyát? Hol van itt az igazság?” – szomorodik el a vej.
A családnak egyébként minden egyes Hunyad megyei birtokáért a bíróságon kellett megküzdenie a helyi hatalmasságokkal. Nyert is, veszített is pereket. A kedvező és jogerős ítéletek közül is akad olyan, amelynek tíz év után sem sikerült érvényt szerezni. A magyarázat a szokásos: vagy nincs az államnak pénze, vagy az önkormányzat nem rendelkezik elég földdel.
„Az arborétum ügye is olyan, mint a gyulafehérvári Batthyáneumé: az állam mindenfélét kitalál, csak ne kelljen visszaszolgáltatnia a felbecsülhetetlen örökséget” – von párhuzamot a két kincs körüli huzavona és megaláztatás közt a piski római katolikus közösség lelkésze, Tóth János. A Jani atyaként ismert pap szerint a román állam fejőstehénként kezeli az Ocskayak birtokát. „Vágják a fát, használják az üvegházát, a csemeteiskoláját, bitorolják a kastélyt, befektetni meg nem fektetnek egy árva vasat sem” – mondja.
A magyar nemesektől a román államig
Az Ocskay család piski arborétumaként ismert dendrológiai park első növényeit a Gyulai család telepítette a 18. században. Ekkor a Maros partján elterülő hetven hektárnyi részt már ősi szilfa- és tölgyfaerdő borította. A későbbiekben a birtok a Kuún grófok tulajdonába került. A tulajdonképpeni arborétum kialakítása viszont a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Fáy Béla nevéhez fűződik, aki feleségül vette a Kuún örököst, Irmát. Mivel kettejük házasságából nem született gyerek, a birtok Fáy sógorának, Máriássy Andornak a leszármazottaira szállt. Az egyik lány, Klementina Petronella, annak az Ocskay Istvánnak lett a felesége, aki az 1949-es államosításig nagy előszeretettel és rendkívüli hozzáértéssel fejlesztette a parkot. Az évszázadok során valamennyi tulajdonos hozzájárult a növényállomány gazdagításához, de a park az 1885-ben született Ocskay István ideje alatt élte fénykorát. A Kuún, a Fáy és az Ocskay család más vidékekről, de hasonló éghajlati övezetből hozattak érdekes fa- és cserjefajokat. A parkban számos olyan egzotikus fa, cserje és növény is meghonosodott, amelyről a szakemberek eredetileg azt hitték, nem élik túl a klímaváltozást. A magvak meghonosodásában fontos szerepet játszott az Ocskayak által létrehozott melegház.
Bár az államosítás óta a parkban mindmáig mostoha körülmények uralkodnak, az évszázados fákat az 1955-ben létrehozott Erdészeti Kutatóintézet és a park dendrológiai rezervátumi rangra emelt státusa mentette meg a láncfűrésztől. Bár sem a múlt, sem a jelenlegi rendszer nem kezelte elsődleges célként a tudományos kutatást, az itt dolgozó szakembereknek sikerült megfékezniük a pusztítást. Lehetőségeik szerint még a kommunizmus idején is számos füvészkerttel tartották a kapcsolatot, és a nemzetközi csereprogramok keretében igyekeztek más botanikus kertekből beszerezni újabb és újabb magvakat. Annak dacára, hogy az elmúlt fél évszázadban állaga sokat romlott, a piski park még így is Európa harmadik legértékesebb arborétumának számít, amely évente csaknem ötezer turistát vonz a Hunyad megyei kisvárosba. Több százan azért jönnek, hogy kimondottan Piskin termesztett dísznövényeket vásároljanak. Igencsak bő választék vár rájuk, hiszen a parkban mindmáig mintegy kétszázötven növényfaj található. „Nemcsak a kétszázötven fajt, de minden egyes fát és bokrot külön-külön is ismert Ocskay László” – állítja a Magyarországon élő veje, aki gyakran kísérte el apósát egy-egy nosztalgiaútra is az öregúr egykori birtokára.
Kazinczy után kutakodva
Az évszakhoz illő langyos, ám mégis oly csodás déli napsütésben színpompás arborétum fogad. Átlépjük a tágan nyitva álló kaput, de sem jegyárus nénivel, sem kapus bácsival nem találkozunk. Csupán a menyegzőjükre készülő fiatal párra figyelünk fel, akiknek szerelmét egy művészfotós próbálja átmenteni az örökkévalóságba. Sok szerencsét az életben! – kiáltjuk az évszázados fák alatt fényképeződőknek, mire a hátunk mögül valaki morcos szigorúsággal ránk mordul. „Maguk nem vettek jegyet!” – harsogja szemrehányóan a semmiből előbukkanó, igénytelen öltözetű férfi. De kitől is vettünk volna? És hol? Meg egyáltalán a dolgozni érkező újságíróktól is elkérik azt a pár garast? „Na jó, beszélek a főnökkel” – intéz el a park kisistenének tűnő férfi, majd sajtóigazolványainkkal biciklire pattan, és elteker. Már a sokadik vén platánon és borókabokron is túl vagyunk, amikor ismét megjelenik kerékpárjával, és diadalittasan közli, hogy „a főnök is azt üzeni: ha nincs Bukarestből külön engedélyük, jegyet kell váltaniuk”. Nem kell nagy matematikusnak lennie az embernek, hogy kiszámolja, mi kerül több pénzbe és időbe: kérvényt írni és küldeni a fővárosba, megvárni, amíg ott egy még nagyobb főnök vagy akár egy bizottság dönt és harminc napon belül esetleg válaszol, vagy megváltani az alig négylejes jegyet. Egyébként nincs min csodálkozni: amíg élt, az öreg Ocskay László mindig szívesen látott vendég volt a család parkjában, unokáit azonban már csak jeggyel engedik be az arborétum bokrok közül előbukkanó szemfüles őrei.
Prospektus, útbaigazítás, idegenvezetés…? – kérdezzük, majd a két keréken cirkáló őr csodálkozó tekintetéből megértjük a szótlan választ. Legalább azt árulja el, hol van a Kazinczy-emlékoszlop! – kérleljük. „Jaj, az nagyon messze van. Nem is biztos, hogy megtalálják” – ráz le, majd drótszamárra pattanva a fák közötti szélesebbik ösvényen eltűnik.
Ha már az arborétum képtelen idegenvezetést biztosítani, a hetvenhektáros dendrológiai park látogatására a birtok utolsó tulajdonosának a fiát, az államosításkor éppen egyetemi éveit taposó néhai Ocskay Lászlót „hívjuk” segítségül. Nem szellem, hanem papírra vetett tájékoztatója formájában. „A piskitelepi városközpont felé haladva már a vasúti átjáróról látni lehet a fehérre meszelt régi kúriát. A 19. században épült. Északi oldalán egy Celtis australis (déli ostorfa) látható. A kerítéstől az épület felé Juniperus sabina (nehézszagú boróka) kúszik. Mindkét kapu közelében nagy Forsythia suspensa-bokrok (bókoló aranyfa) sorakoznak. Nagyok, hiszen már gyermekkoromban is alatta játszottunk. A kúria északi oldalától körülbelül harminc méternyire végződik a piskitelepi plató, onnan hirtelen, tizenöt méteres lejtőn ereszkedünk le a Maros árterére. Az arborétumot egy malomárok osztja ketté alsó és felső kertre. Ennek vize Bátiz falunál ágazik ki a Sztrigyből. A malomárok és a nagy tó között található a legnagyobb Magnolia acuminata (liliomfa): 1968-ban egy pusztító szélvihar teljesen összetörte a liliomfa koronáját, de azóta újat növesztett” – írja a parkról szóló ismertető bevezetőjében Ocskay László. Szintén neki köszönhetően tudjuk meg, hol állított emléket a hálás utókor a híres nyelvművelőnek. „A hídtól egyenes út vezet Kazinczy Ferenc kedvenc pihenőhelyéhez” – olvassuk. Ez rendben is volna, csakhogy már legalább három-négy hídon jöttünk át… És egyik sem vezetett azonos irányba. „Az erdős részek között tágas, levegős, füves tisztások következnek egymás után. Egy fenyőcsoport mögött egyszer csak feltűnik előttünk egy százesztendősnél is idősebb Abies homolepsis (ez az egyetlen példány maradt meg). A tisztásokon túl tölgyek következnek, Bignonia, Crataegus (galagonya), megint Taxodium distichum (mocsári ciprus), Gingko biloba (páfrányfenyő), nyárfák, füzek, fenyők és paratölgyek. Északnak tartunk, kis kiemelkedőn kapaszkodunk fel, gyönyörű tisztás tárul ki előttünk. A tisztáson a tujacsoport mögül cseréptetős kis ház kandikál felénk. A másik oldalon nagy fák fala zárja el a kilátást: diófa, tulipánfák, fenyők. Itt megállunk, ugyanis megtaláltuk, amit kerestünk: a Kazinczy Ferenc-emlékoszlopot” – áll a leírásban, …mi meg továbbra is tanácstalanul, az erdő közepén. Az érsemjéni író ezelőtt kerek két évszázaddal járta be először a parkot. Előbb Marosnémeti és Dédács elöljáróival találkozott, majd későbbi apósa, gróf Török Lajos révén ismerkedett meg gróf Gyulay Ferenc feleségével, és így jutott el a dédácsi birtokra. Leveleiben megörökítette ott tartózkodásának élményeit: „Szebb napokat, ha ide nem számolom, amit a szerelem ada, sohasem éltem. A hideg Sztrigy (Sargetia) dél felé a havasokból siet a völgybe, s a grófné kertje alatt omlik eggyé az itt sebesen elfutó Marossal, az erdélyi vizek fejedelmével. Kijövök a szobából, s a grófnét fehér öltözetében, magányosan látom ülni a Maros szélén, kedvelt fája alatt, míg három barátnéi s a gyermekem a pázsiton játszadoznak. Akkor sebesen futok le a kert ormáról, hogy körükben újra láthassam magamat, s újra éljem életemnek eltűnt szép örömeit.” Ötven évvel az író és költő halála után, 1881-ben a birtok akkori tulajdonosa, Kuún Irma, a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat küldöttségével együtt Kazinczy-ünnepélyt rendezett, melynek során a „szent öreg” által kedvelt szilfák árnyékában egy emlékoszlopot avattak. „KAZINCZY FERENCZ / KEDVENC HELYE / 1816” – vésték csupa nagybetűvel az obeliszkre, melynek tetejét kehely díszítette. Az, akinek sikerül az erdő zegzugaiban megtalálnia az emlékoszlopot, ne keresse az obeliszk ékességét, mert illetéktelen kezek rég eltüntették onnan.
Bár otthonról hozott útikalauzunkban a Géjza-forrás is szerepel, a fák közül elő-előbukkanó alkalmazottak csak unottan vonogatják a vállukat. „Ha inni akarnak, a kijárattól kétszáz méterre van egy élelmiszerbolt” – próbál segítségünkre lenni egy munkaruhába öltözött, ráérősen gereblyélő középkorú férfi. Már szinte két órája bóklászunk a csodálatos természetben, amikor egy forrásra bukkanunk; hogy ez a Géjza fejedelemről elnevezett kút volna vagy sem, nem tudjuk meg. Nemhogy a nevéről, a víz összetételéről sincs semmiféle tájékoztató a környéken.
Feladjuk a keresést, és visszatérünk oda, ahonnan elindultunk: a bejárat melletti csodaszép, kastélynagyságú kúriaházhoz vagy kúrianagyságú kastélyhoz, ahova időközben újabb ifjú pár érkezett. A park város felőli részén álló klasszicista formájú kis építészeti ékszert valamikor az 1700-as évek környékén emelték. Akárcsak a parkot, a Gyulai és a Kuún család után 1918-ig Fáy Béla, majd az államosítás napjáig az Ocskayak birtokolták.
Akinek nincs lelke visszatérni
A Piskin született Mátyás Dalma gyerekkora óta jó barátságot ápolt Ocskayékkal; a park mellett nőtt fel, és annak minden egyes kis részét ismeri. Hatvanhat éve, amióta Ocskay Istvánt és családját a kommunisták kizsuppolták onnan, nem lépett be az arborétumba. Akkor az egész egy fél órába telt: 1949. március 2-án a Siguranţa emberei a birtok elhagyására szólították fel a családot. Ocskayéknak harminc perc állt rendelkezésükre összepakolni a legszükségesebb személyes dolgaikat. A teherautó Piskitől kétszáz kilométerre, a Marosvásárhelyen megállapított kényszerlakhelyükre szállította. Mivel az egyetemet végzett fiúkat, Lászlót később Nyárádmagyarósra helyezték körorvosnak, a Nagy Nemzetgyűlés 1954. október 23-án „nagylelkűen” engedélyezte a szülőknek, hogy kényszerlakhelyüket a bekecsalji faluba helyezzék át. Alig egy év múlva Ocskay István hetven esztendős korában „végső kényszerlakhelyre” került; felesége, Klementina Petronella tizenkét évvel élte túl. „Szeretnék visszamenni a parkba, de nem tudok. Talán még nem jött el az ideje, hogy betegyem oda a lábam. Nincs lelkem arra” – magyarázza a nyugdíjas nő, és jól látni a tekintetén, hogy valahol a fák és bokrok között kalandozik, miközben a múltat idézi. Ocskayék kisemmizése Mátyásékat is érintette. Dalma néni nagybátyja, Bíró István a család sofőrje és a park igazgatója volt egyben. „Államosításkor minket is kisemmiztek. Azt mondták, mi is olyanok vagyunk, mint a báró úrék. Pedig nem is voltak bárók, de urak, az igen!” – mondja. Az asszony nem tagadja, valóban jól éltek, de meg is dolgoztak érte. Megvolt a tűzifájuk, kukoricájuk, sójuk, petróleumuk, azaz mindenük, ami a két világháború közötti háztartásban értéknek számított.
Dalma néninek csupa jó szava van az Ocskay család minden egyes tagjáról. Mint meséli, mindannyian igazi úriemberként viselkedtek, és ezt a helyi és környékbeli románság is méltányolta. Nemcsak a piski lakosság, de a dédácsiak, bácsiak, rápoltiak is rendkívül tisztelték és szerették őket. Egyébként ez a tisztelet kölcsönös volt. „Az öreg Ocskay István, aki ha ismerőssel találkozott az utcán – legyen az a szolgája is –, kalapot emelt. Mindig is azt hangoztatta, hogy a fejfedőt nemcsak félig-meddig kell megemelni, hanem annyira, hogy a madár át tudjon szállni alatta” – meséli Dalma néni.
A nála fiatalabb Fábián Mária harminc éven keresztül az arborétumot fenntartó kísérleti állomás technikusaként dolgozott. Ez idő alatt hol a növénygyűjteményt gondozta, hol a csemetekertben tevékenykedett, de az is előfordult, hogy egyéb feladatot kapott. Mint mondja, a szocializmus ideje alatt mindenki állandó alkalmazottnak számított, de a korra jellemző káderrotáció elvét betartva sűrűn mozgatták a személyzetet. „Azért mondjon bárki bármit arról a rendszerről, egy biztos: az arborétum sokkal jobban nézett ki, mint most. Több pénz volt és több alkalmazott. Meg az itt dolgozókat valahogy jobban is érdekelte az egyedi létesítmény sorsa” – állítja. A nyugdíjba vonult hölgy szívesen emlékszik azokra az időkre, amikor a hazai és külföldi csoportok egymás nyomába taposva látogattak Piskire. A turistabuszok főként iskolásokat és nyugdíjasokat hoztak az arborétumba, de az évszázados fák között megfordultak a kor nagyjai is. Az idősek még most is emlegetik a közeli Bácsiban született, a háború utáni első miniszterelnök Petru Groza sűrű látogatásait, a még idősebbek a királyi család jövetelére is emlékezni vélnek. „Elég gyakran tért haza egykori birtokára az öreg Ocskay István fia, László is, aki ugyan keserűen vette tudomásul, hogy a rendszer megfosztotta mindenétől, otthonától, családi örökségétől és emberi méltóságától, mégis hálásnak bizonyult, látván, hogy sem a kastély, sem a dendrológiai park nem jutott más erdélyi birtokok szomorú sorsára” – idézi fel „a doktor úr” látogatásait és érzelmeit Fábián Mária. A nyugdíjba vonult technikus azt bánja, hogy ha az állam foggal-körömmel ragaszkodik egy olyan kincshez, ami nem illeti meg, miért nem vigyázza legalább úgy, mint ahogy tette ’89 előtt. „Az állatkertet rég felszámolták, az arborétum pedig egyre elhanyagoltabbnak tűnik” – nyugtázza szomorúan, mint olyan, akinek az évtizedek során a szívéhez nőtt az Európa egyik legszebb arborétumának számító rezervátum.
Az osztályharc nem hal meg, csak átalakul
A Kolozsváron élő Ocskay József – László 1958-ban született fia – valamikor a hetvenes évek elején járt először ősei államosított arborétumában. Tizenéves volt, de most is előtte van az a kép, amint a család egykori erdésze rózsával és könnyes szemmel köszönti nagymamáját, Ocskay, született Máriássy Klementina Petronellát. Mint ahogy Mátyás Dalma bátyjára, Bíró bácsira, a mindenes sofőrre is emlékszik. Hogyisne jutna eszébe, hisz a családba „nőtt” ezermester szinte minden egyes piski látogatásakor elkísérte gazdáját. Amikor arról kérdezem, miként viseli a ’89 előtti és utáni, az egykori magyar nemes családok vagyonához szintén hasonlóan viszonyuló hatalom arroganciáját, azt mondja, meg kell tanulni elfogadni az igazságtalanságot. Nemrég elhunyt háziorvos édesapja, a szabadidejében rímeket faragó Ocskay László egyik versrészletét idézi: „A vörös csillag furcsa, szomorú egyveleg, / Csillag, mint szent idegen/ Marad vörös festett idegen”.
Az Ocskayakat nem csak vagyonuk teljes elkobzásával és a társadalom perifériájára való kiszorításával büntette származásuk miatt a rendszer. Azt a megaláztatást is át kellett élniük, hogy a kor legnagyobb példányszámú pártlapjában, a Scînteia 1949. március 7-i számában banditáknak nevezték őket. A hatalomváltás és az eltelt mintegy hetven esztendő mit sem változtatott a román hatóságok hivatalos álláspontján. A kastély épületébe betelepedett kutatóállomás látogatóknak szánt információs pannóin hiába is keressük az Ocskayak nevét és a birtok valós múltjáról szóló adatokat. A megsárgult, megkopott jegyzékeken sok mindenről lehet olvasni, ám a lényegről nem. Egyetlen kurta és furcsa mondat utal arra, hogy az Ocskay-birtok nem volt mindig a román államé. „Az államosításig (1948) magántulajdont képezett” – olvasható a szófukar mondat az egyébként rendkívül hosszas és aprólékos leírásban.
Ez nem fájt Ocskay Lászlónak? – kérdezem a vejét, mint aki nem ismerné a logikus választ. Aztán mégis valami mást hallok, mint amire számítanék… „Apósom nem afféle ember volt, a neveltetése miatt sok mindent nem tett szóvá, amiért más talán kikelt volna a képéből. Ő örült, hogy sem a kastélyt, sem a parkot azok bitorlói nem tették teljesen tönkre. Pedig aztán azokon a pannókon tényleg még a kertészről is több információ jelenik meg, mint az arborétum néhai létesítőiről” – mondja Balogh Árpád.
Ha már nem kapták vissza ősi jussukat, az örökségüktől megfosztott leszármazottak mégis jobb sorsot tudnának elképzelni a parknak és legfőképpen a kastélynak. Szerintük az épületben múzeumot és kultúrközpontot kellene inkább működtetni kiállítótermek berendezésével, szimfonikus kamarakoncertek szervezésével. Mindehhez viszont nem olyan vezetőkre lenne szükség, akik az elavultnak vélt, felbecsülhetetlen értékű intarziás parkettet modern laminált padlóra cserélik. Habár, ha jól belegondolunk, ez is egy módja a történelem átírásának.
Szucher Ervin
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. november 3.
1956 erdélyi hősei filmen és könyvben
Szabadság-szobor Éremmel köszönték meg Kolozsváron 1956 néhány erdélyi elítéltjének a bátorságát, forradalmi tevékenységét és példamutatását. A rendezvény keretében a meghurcoltak is emlékeztek: sorsukat immár dokumentumfilmből és bővített kiadású interjúkötetből is megismerhetjük.
A Kincses Kolozsvár Egyesület szervezésében az elmúlt héten is folytatódtak az 1956-os forradalommal kapcsolatos megemlékezések: rendhagyó rendezvény keretében pénteken egykori elítéltek jelenlétében elevenítették fel a hatvan évvel ezelőtti erdélyi eseményeket, a kegyetlen meghurcolásokat és a ki nem heverhető lelki traumákat. „A forradalmi eseményeket átélt személyek történeteinek és szenvedéseinek fenn kell maradniuk az utókor számára” – mondta Víg Emese, az 1956 Kolozsváron című dokumentumfilm vágója, aki szerint nemcsak emlékeznünk, de mindenekelőtt tisztelegnünk is kell a kommunista diktatúra ellenállói előtt. A sorozatnak tervezett film – amelynek első részét a kolozsvári közönség is láthatta – mindkét funkciónak igyekszik eleget tenni. A film készítői kifejezetten az erdélyi vonatkozású eseményekre fektetik a hangsúlyt.
Rab Árpádok forradalma
„Mikor eljutottak hozzánk a budapesti események első hírei, meglógtunk az egyetemről, hogy hallgathassuk a rádiót” – emlékszik vissza Szilágyi Árpád geológus, aki a székelyföldi Fekete Kéz néven működő szervezet alapító tagjaként plakátokat írt és ragasztott szülőfalujában. Társaival az erőszakos román beolvasztás és az elnyomás ellen harcolt. Az egykori elítélt a magyarországi Irodalmi Újság szerkesztőségének címzett levelében fejezte ki szolidaritását a budapesti forradalom és az elesettek mellett – a küldeményt Rab Árpád álnéven írta alá, ezzel is jelezve, hogy magyarként szabad döntés és önrendelkezés híján él Romániában. Mindezért huszonkét év börtönre, hosszú kényszermunkára ítélték. Szabadulása után Amerikába emigrált, ahonnan 2003-ban tért haza véglegesen.
A vetítésen felelevenedik az egykori Bolyai Tudományegyetem diákjainak követelése, hogy intézményüket szabadítsák fel a pártpolitikai nyomás alól, miközben az oktatásügyi minisztérium azt terjesztette, hogy az egyetem „túltermeli” a magyar végzetteket.
A változatos szakmai életutat bejárt Nagy Benedek is egyetemi hallgató volt akkoriban. Elmondása szerint, amikor az egyetemi reformok szervezésébe kezdtek, még hittek abban, hogy követeléseiket nem forradalmárokként, hanem egyszerű diákként, törvényes úton tudják majd a vezetőség elé terjeszteni. Akkor érte őket a meglepetés, amikor a nagyjából harminc fősre tervezett diákgyűlésen több száz forrongó hangulatú egyetemista jelent meg – mindez már nyílt rendszerellenes lázadásnak minősült.
Sorra ismerjük meg azokat az arcokat, akiket utcán fogtak el, majd megvertek és áramütéssel kínoztak, mert november elsején hagyományosan gyertyát gyújtottak és elénekelték a magyar Himnuszt a Házsongárdi temetőben nyugalomra helyezett neves magyar írók, költők, közéleti személyiségek sírjainál. A teológusok „bűne” még nagyobb volt, mert karjukra fekete szalagot tűztek ki az elesett magyarországi forradalmárok emlékére. A romániai megtorlások legsúlyosabbika a kolozsvári önálló magyar egyetem megszüntetése és a Babeş Tudományegyetemmel történő összeolvasztása volt: sokan a fogságban kapták a hírt, hogy egykori rektorhelyettesük, Csendes Zoltán és Szabédi László költő az intézkedés miatt öngyilkos lett.
Acélos példa a jelenkornak
A filmben elhangzottakat a jelenlevő meghurcoltak egészítették ki olyan részletekkel, amelyek a korabeli diktatúra embertelen, rendszeressé vált megtorlásairól nyújtottak alaposabb képet. „Ha napközben az ágyunkra mertünk ülni, vascsövekkel vertek le rajtunk huszonöt botütést” – emlékszik vissza Kelemen Kálmán, akinek cellájában csak sós ivóvíz folyt a csapból. A mínusz 35 Celsius-fokos hidegben tartott foglyokat a rendszeres fizikai erőszak mellett éheztetéssel és halálos fenyegetéssel kínozták. Volt, aki csak úgy élte túl az éheztetést, hogy túrós enyvdarabokhoz jutott hozzá.
A visszaemlékezések sorát követően Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke Szabadság-szobor Emlékérmet nyújtott át a jelenlevő erdélyi 56-os túlélőknek: Dávid Gyulának, Domokos Miklósnak, Filep Jánosnak, Kelemen Kálmánnak, Kiss Bélának, Nagy Benedeknek és Szekerán Istvánnak.
Könyv a meghurcoltakról
Benkő Levente újságíró-történész 1996-ban a forradalom erdélyi túlélőivel részt vett egy körúton, amelynek során végigjárták a börtönöket és felidézték a korabeli eseményeket. Az akkori útról és az interjúkból riportkötet született, ezt bővítette ki a szerző a forradalom hatvanadik évfordulója alkalmából. A megjelent beszélgetéskötetet Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke méltatta. A kötet szerzőjét olyan újságíróként mutatta be, aki nem sokat beszél, viszont nagyon jól hallgat, így lehetőséget teremt másoknak arra, hogy elmeséljék 56-tal kapcsolatos emlékeiket. Rácz Éva úgy fogalmazott: mostanában sokat beszélünk a forradalom körülményeiről, de nem csupán azért, mert a média folyamatosan foglalkozik a témával, hanem mert a történelem ma körülöttünk zajlik, mi pedig nem tudunk eleget róla.
„Azon túl, hogy szeretném megismertetni mindenkivel az akkori eseményeket, mindenekelőtt köszönöm a példát” – fordult a túlélőkhöz zárszavával Benkő Levente.
Kádár Hanga
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Szabadság-szobor Éremmel köszönték meg Kolozsváron 1956 néhány erdélyi elítéltjének a bátorságát, forradalmi tevékenységét és példamutatását. A rendezvény keretében a meghurcoltak is emlékeztek: sorsukat immár dokumentumfilmből és bővített kiadású interjúkötetből is megismerhetjük.
A Kincses Kolozsvár Egyesület szervezésében az elmúlt héten is folytatódtak az 1956-os forradalommal kapcsolatos megemlékezések: rendhagyó rendezvény keretében pénteken egykori elítéltek jelenlétében elevenítették fel a hatvan évvel ezelőtti erdélyi eseményeket, a kegyetlen meghurcolásokat és a ki nem heverhető lelki traumákat. „A forradalmi eseményeket átélt személyek történeteinek és szenvedéseinek fenn kell maradniuk az utókor számára” – mondta Víg Emese, az 1956 Kolozsváron című dokumentumfilm vágója, aki szerint nemcsak emlékeznünk, de mindenekelőtt tisztelegnünk is kell a kommunista diktatúra ellenállói előtt. A sorozatnak tervezett film – amelynek első részét a kolozsvári közönség is láthatta – mindkét funkciónak igyekszik eleget tenni. A film készítői kifejezetten az erdélyi vonatkozású eseményekre fektetik a hangsúlyt.
Rab Árpádok forradalma
„Mikor eljutottak hozzánk a budapesti események első hírei, meglógtunk az egyetemről, hogy hallgathassuk a rádiót” – emlékszik vissza Szilágyi Árpád geológus, aki a székelyföldi Fekete Kéz néven működő szervezet alapító tagjaként plakátokat írt és ragasztott szülőfalujában. Társaival az erőszakos román beolvasztás és az elnyomás ellen harcolt. Az egykori elítélt a magyarországi Irodalmi Újság szerkesztőségének címzett levelében fejezte ki szolidaritását a budapesti forradalom és az elesettek mellett – a küldeményt Rab Árpád álnéven írta alá, ezzel is jelezve, hogy magyarként szabad döntés és önrendelkezés híján él Romániában. Mindezért huszonkét év börtönre, hosszú kényszermunkára ítélték. Szabadulása után Amerikába emigrált, ahonnan 2003-ban tért haza véglegesen.
A vetítésen felelevenedik az egykori Bolyai Tudományegyetem diákjainak követelése, hogy intézményüket szabadítsák fel a pártpolitikai nyomás alól, miközben az oktatásügyi minisztérium azt terjesztette, hogy az egyetem „túltermeli” a magyar végzetteket.
A változatos szakmai életutat bejárt Nagy Benedek is egyetemi hallgató volt akkoriban. Elmondása szerint, amikor az egyetemi reformok szervezésébe kezdtek, még hittek abban, hogy követeléseiket nem forradalmárokként, hanem egyszerű diákként, törvényes úton tudják majd a vezetőség elé terjeszteni. Akkor érte őket a meglepetés, amikor a nagyjából harminc fősre tervezett diákgyűlésen több száz forrongó hangulatú egyetemista jelent meg – mindez már nyílt rendszerellenes lázadásnak minősült.
Sorra ismerjük meg azokat az arcokat, akiket utcán fogtak el, majd megvertek és áramütéssel kínoztak, mert november elsején hagyományosan gyertyát gyújtottak és elénekelték a magyar Himnuszt a Házsongárdi temetőben nyugalomra helyezett neves magyar írók, költők, közéleti személyiségek sírjainál. A teológusok „bűne” még nagyobb volt, mert karjukra fekete szalagot tűztek ki az elesett magyarországi forradalmárok emlékére. A romániai megtorlások legsúlyosabbika a kolozsvári önálló magyar egyetem megszüntetése és a Babeş Tudományegyetemmel történő összeolvasztása volt: sokan a fogságban kapták a hírt, hogy egykori rektorhelyettesük, Csendes Zoltán és Szabédi László költő az intézkedés miatt öngyilkos lett.
Acélos példa a jelenkornak
A filmben elhangzottakat a jelenlevő meghurcoltak egészítették ki olyan részletekkel, amelyek a korabeli diktatúra embertelen, rendszeressé vált megtorlásairól nyújtottak alaposabb képet. „Ha napközben az ágyunkra mertünk ülni, vascsövekkel vertek le rajtunk huszonöt botütést” – emlékszik vissza Kelemen Kálmán, akinek cellájában csak sós ivóvíz folyt a csapból. A mínusz 35 Celsius-fokos hidegben tartott foglyokat a rendszeres fizikai erőszak mellett éheztetéssel és halálos fenyegetéssel kínozták. Volt, aki csak úgy élte túl az éheztetést, hogy túrós enyvdarabokhoz jutott hozzá.
A visszaemlékezések sorát követően Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke Szabadság-szobor Emlékérmet nyújtott át a jelenlevő erdélyi 56-os túlélőknek: Dávid Gyulának, Domokos Miklósnak, Filep Jánosnak, Kelemen Kálmánnak, Kiss Bélának, Nagy Benedeknek és Szekerán Istvánnak.
Könyv a meghurcoltakról
Benkő Levente újságíró-történész 1996-ban a forradalom erdélyi túlélőivel részt vett egy körúton, amelynek során végigjárták a börtönöket és felidézték a korabeli eseményeket. Az akkori útról és az interjúkból riportkötet született, ezt bővítette ki a szerző a forradalom hatvanadik évfordulója alkalmából. A megjelent beszélgetéskötetet Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke méltatta. A kötet szerzőjét olyan újságíróként mutatta be, aki nem sokat beszél, viszont nagyon jól hallgat, így lehetőséget teremt másoknak arra, hogy elmeséljék 56-tal kapcsolatos emlékeiket. Rácz Éva úgy fogalmazott: mostanában sokat beszélünk a forradalom körülményeiről, de nem csupán azért, mert a média folyamatosan foglalkozik a témával, hanem mert a történelem ma körülöttünk zajlik, mi pedig nem tudunk eleget róla.
„Azon túl, hogy szeretném megismertetni mindenkivel az akkori eseményeket, mindenekelőtt köszönöm a példát” – fordult a túlélőkhöz zárszavával Benkő Levente.
Kádár Hanga
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. november 3.
Részvétel vagy távolmaradás
A képviseleti demokrácia nem más, mint oligarchiák versenye a kormányzati hatalomért. E versenynek a szabályait a választási rendszerek szabják meg. Romániában 2008-ig arányos, megyei listás választási rendszer volt érvényben. 2008-ban az ország rövid kirándulást tett az angolszász országokban honos egyéni választókerületes szabályozás világába, amitől sokan azt remélték, megbontja a pártoligarchiák hatalmát. A remény csalóka volt, a parlament összetétele nem változott. Mégiscsak Robert Michels német szociológusnak volt igaza, aki a múlt század elején fogalmazta meg az „oligarchia vastörvényét”, amelynek lényege: a pártdemokrácia szükségképpen a hatalomnak egy oligarchia általi kisajátításába torkollik, a pártverseny pedig lényegében oligarchiák versenye.
Az egyéni kerületes rendszer romániai alkalmazásának oligarchisztikus jellegét erősítette, hogy abszurd és logikátlan módon a listás rendszerekre jellemző küszöb intézményét megtartotta. (Maga a küszöb is azt a célt szolgálja, hogy lehetőleg ne lépjen be újabb szereplő, új oligarchia a politikai piacra.) Külön bája az esetnek, hogy kifejezetten az RMDSZ pozíciójának garantálása érdekében a honatyák megfogalmaztak egy alternatív küszöböt, az emlékezetes 6:3-as szabályt. Most az ország visszatér a listás rendszerre, az RMDSZ-nek viszont sikerült elérnie, hogy bevezessenek egy precedens nélküli, sehol nem látott alternatív küszöböt, a négy megyés szabályt, ismét csak kifejezetten erre a politikai alakulatra szabva: ha egy szervezet négy megyében 20 százalékot ér el, akkor annak garantált a helye a törvényhozásban. Végső soron nincs ebben semmi meglepő: azt már belső forrásokból is tudtuk, hogy a román hatalom számára az RMDSZ parlamenti jelenléte nemzetbiztonsági kérdés.
Visszaállt az erdélyi egypártrendszer
Mint az korábban is sejthető volt, az RMDSZ a Magyar Polgári Párttal (MPP) közösen indul a megmérettetésen. Emlékezetes, hogy az MPP korábbi elnöke és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Tőkés–Toró–Szilágyi vonala között az első súlyos konfliktus abból származott, hogy Szász kizáratta (alapszabályzat-ellenes módon) Szilágyi Zsolt két emberét, Csúzi Istvánt és Sárközi Zoltánt a Magyar Polgári Szövetségből, az MPP elődszervezetéből, azzal a váddal, hogy RMDSZ-platformot akarnak létrehozni az MPSZ-ből. Később Szász azzal érvelt az EMNT és az RMDSZ közötti 2009-es nemzeti összefogás ellen – melynek értelmében Tőkés László vezette a közös listát –, hogy az RMDSZ formálisan biztosította a lista kereteit, és nem köttetett formális koalíció. Íme, most sem történt meg, két MPP-s politikus, Biró Zsolt és Kulcsár Terza József mégis ott virít bejutó helyen az RMDSZ listáin.
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöksége minden szempontot mérlegelve és az előzetes várakozásokat cáfolva úgy döntött, nem indít sem saját listát, sem független jelölteket a választáson. Visszaállt tehát az erdélyi egypártrendszer? – kérdezik sokan részben felháborodva, részben rezignáltan. A felszín kétségkívül ezt mutatja, s az is tagadhatatlan, hogy a választópolgár szemszögéből e választáson bizony ez a helyzet. Aki elégedetlen az RMDSZ politikájával csak távolmaradással fejezheti ki nemtetszését, mint ahogy tette 2000-ben vagy 2004-ben is (1996-ról nem szólok, mert akkor még megvolt az RMDSZ-nek a nemzeti önkormányzati jellege. Sejteni lehetett ugyan Frunda György államelnök-jelölti kampányából, hogy az RMDSZ a választások győztesével közös kormányt alkot majd, de ezt egyrészt a választók nagy része elfogadta, másrészt nagyon kevesen gondolták végig, hogy a kormányzati szerepvállalás az önálló külpolitika feladásával és az autonómiaprogram ad acta tételével jár.).
Ezzel együtt a helyzet nem annyira rossz, mint annak idején, bár a nemzeti erők szétforgácsoltsága nem sok jót ígér. Tény, hogy önkormányzati szinten jelen vannak az autonomista pártok a maguk polgármestereivel és tanácsosaival, és az is, hogy ha e megmérettetésen nem is indult az EMNP, négy esztendő múlva még sorompóba állhat. Ha nem is érvényesül egy erős ellenzéki kontroll, mégsem szaladhat el teljesen a ló az RMDSZ–MPP szövetséggel, valamiféle érdekvédelmi tevékenységet ugyanis kénytelen lesz folytatni a két párt, amennyiben középtávon gondolkodik.
Kontinentális játszma közepén
Az EMNP visszahúzódása és a magyar kormányerőknek az RMDSZ–MPP szövetség oldalán való határozott kiállása mögött lehet összefüggés. Orbán Viktor kemény kontinentális szintű hatalmi játszma kellős közepén áll. Már a korábbi években is szerzett fekete pontokat a globális háttérhatalom képviselőinek szemében a multik és a bankok megadóztatásával, a médiaszektor átszabásával, a keresztény és nemzeti értékeket megjelenítő alkotmány megfogalmazásával. Most viszont azzal, hogy a háttérhatalom legfőbb törekvésével, Európa muzulmán megszállásával áll szembe, és ehhez szövetségeseket is szerzett magának a visegrádi országok vezetőinek személyében, a helyzete még nehezebb. Érthető, ha erre a frontra akar összpontosítani és minden más problémás kérdést pacifikálna. Arról nem is szólva, hogy az RMDSZ meglehetősen bensőséges viszonyt ápol a román hatalommal, Orbán pedig vélhetően Bukarestre is potenciális szövetségesként tekint e globális játszmában. Hogy a román politikum keretében a mélyen fekvő magyarellenesség győz majd vagy a józan ész, azt egyelőre nem tudni. Az viszont egyértelmű, hogy az autonómiaharc számára a jelenlegi nemzetközi konjunktúra rosszabb, mint bármikor a rendszerváltás óta. Ami nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy e követelésről le kell mondani, s azt sem, hogy halkabban kellene felszólalni jogos igényeinkért. Azt viszont igen, hogy egyelőre e harcban csak magunkra számíthatunk.
Miként szavazzunk?
Bár Kövér László és Szili Katalin az RMDSZ melletti határozott kiállásra és mozgósításra kérte a Székely Nemzeti Tanácsot, az SZNT bölcs önmérséklettel helyesen azt foglalta nyilatkozatba, hogy azokat a jelölteket támogassák a választók, akik az autonómia hívei és tenni is készek azért. Ami nagyjából egyenértékű azzal, hogy a választók lelkiismeretére bízzák a választást. Mindenkinek el kell döntenie, mi fontosabb számára: egy nevében magyar és a politikai környezet által is magyarnak tekintett párt parlamenti jelenléte vagy a tiltakozás az 1996 óta tartó RMDSZ-es önfeladó politika ellen?
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A képviseleti demokrácia nem más, mint oligarchiák versenye a kormányzati hatalomért. E versenynek a szabályait a választási rendszerek szabják meg. Romániában 2008-ig arányos, megyei listás választási rendszer volt érvényben. 2008-ban az ország rövid kirándulást tett az angolszász országokban honos egyéni választókerületes szabályozás világába, amitől sokan azt remélték, megbontja a pártoligarchiák hatalmát. A remény csalóka volt, a parlament összetétele nem változott. Mégiscsak Robert Michels német szociológusnak volt igaza, aki a múlt század elején fogalmazta meg az „oligarchia vastörvényét”, amelynek lényege: a pártdemokrácia szükségképpen a hatalomnak egy oligarchia általi kisajátításába torkollik, a pártverseny pedig lényegében oligarchiák versenye.
Az egyéni kerületes rendszer romániai alkalmazásának oligarchisztikus jellegét erősítette, hogy abszurd és logikátlan módon a listás rendszerekre jellemző küszöb intézményét megtartotta. (Maga a küszöb is azt a célt szolgálja, hogy lehetőleg ne lépjen be újabb szereplő, új oligarchia a politikai piacra.) Külön bája az esetnek, hogy kifejezetten az RMDSZ pozíciójának garantálása érdekében a honatyák megfogalmaztak egy alternatív küszöböt, az emlékezetes 6:3-as szabályt. Most az ország visszatér a listás rendszerre, az RMDSZ-nek viszont sikerült elérnie, hogy bevezessenek egy precedens nélküli, sehol nem látott alternatív küszöböt, a négy megyés szabályt, ismét csak kifejezetten erre a politikai alakulatra szabva: ha egy szervezet négy megyében 20 százalékot ér el, akkor annak garantált a helye a törvényhozásban. Végső soron nincs ebben semmi meglepő: azt már belső forrásokból is tudtuk, hogy a román hatalom számára az RMDSZ parlamenti jelenléte nemzetbiztonsági kérdés.
Visszaállt az erdélyi egypártrendszer
Mint az korábban is sejthető volt, az RMDSZ a Magyar Polgári Párttal (MPP) közösen indul a megmérettetésen. Emlékezetes, hogy az MPP korábbi elnöke és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Tőkés–Toró–Szilágyi vonala között az első súlyos konfliktus abból származott, hogy Szász kizáratta (alapszabályzat-ellenes módon) Szilágyi Zsolt két emberét, Csúzi Istvánt és Sárközi Zoltánt a Magyar Polgári Szövetségből, az MPP elődszervezetéből, azzal a váddal, hogy RMDSZ-platformot akarnak létrehozni az MPSZ-ből. Később Szász azzal érvelt az EMNT és az RMDSZ közötti 2009-es nemzeti összefogás ellen – melynek értelmében Tőkés László vezette a közös listát –, hogy az RMDSZ formálisan biztosította a lista kereteit, és nem köttetett formális koalíció. Íme, most sem történt meg, két MPP-s politikus, Biró Zsolt és Kulcsár Terza József mégis ott virít bejutó helyen az RMDSZ listáin.
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöksége minden szempontot mérlegelve és az előzetes várakozásokat cáfolva úgy döntött, nem indít sem saját listát, sem független jelölteket a választáson. Visszaállt tehát az erdélyi egypártrendszer? – kérdezik sokan részben felháborodva, részben rezignáltan. A felszín kétségkívül ezt mutatja, s az is tagadhatatlan, hogy a választópolgár szemszögéből e választáson bizony ez a helyzet. Aki elégedetlen az RMDSZ politikájával csak távolmaradással fejezheti ki nemtetszését, mint ahogy tette 2000-ben vagy 2004-ben is (1996-ról nem szólok, mert akkor még megvolt az RMDSZ-nek a nemzeti önkormányzati jellege. Sejteni lehetett ugyan Frunda György államelnök-jelölti kampányából, hogy az RMDSZ a választások győztesével közös kormányt alkot majd, de ezt egyrészt a választók nagy része elfogadta, másrészt nagyon kevesen gondolták végig, hogy a kormányzati szerepvállalás az önálló külpolitika feladásával és az autonómiaprogram ad acta tételével jár.).
Ezzel együtt a helyzet nem annyira rossz, mint annak idején, bár a nemzeti erők szétforgácsoltsága nem sok jót ígér. Tény, hogy önkormányzati szinten jelen vannak az autonomista pártok a maguk polgármestereivel és tanácsosaival, és az is, hogy ha e megmérettetésen nem is indult az EMNP, négy esztendő múlva még sorompóba állhat. Ha nem is érvényesül egy erős ellenzéki kontroll, mégsem szaladhat el teljesen a ló az RMDSZ–MPP szövetséggel, valamiféle érdekvédelmi tevékenységet ugyanis kénytelen lesz folytatni a két párt, amennyiben középtávon gondolkodik.
Kontinentális játszma közepén
Az EMNP visszahúzódása és a magyar kormányerőknek az RMDSZ–MPP szövetség oldalán való határozott kiállása mögött lehet összefüggés. Orbán Viktor kemény kontinentális szintű hatalmi játszma kellős közepén áll. Már a korábbi években is szerzett fekete pontokat a globális háttérhatalom képviselőinek szemében a multik és a bankok megadóztatásával, a médiaszektor átszabásával, a keresztény és nemzeti értékeket megjelenítő alkotmány megfogalmazásával. Most viszont azzal, hogy a háttérhatalom legfőbb törekvésével, Európa muzulmán megszállásával áll szembe, és ehhez szövetségeseket is szerzett magának a visegrádi országok vezetőinek személyében, a helyzete még nehezebb. Érthető, ha erre a frontra akar összpontosítani és minden más problémás kérdést pacifikálna. Arról nem is szólva, hogy az RMDSZ meglehetősen bensőséges viszonyt ápol a román hatalommal, Orbán pedig vélhetően Bukarestre is potenciális szövetségesként tekint e globális játszmában. Hogy a román politikum keretében a mélyen fekvő magyarellenesség győz majd vagy a józan ész, azt egyelőre nem tudni. Az viszont egyértelmű, hogy az autonómiaharc számára a jelenlegi nemzetközi konjunktúra rosszabb, mint bármikor a rendszerváltás óta. Ami nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy e követelésről le kell mondani, s azt sem, hogy halkabban kellene felszólalni jogos igényeinkért. Azt viszont igen, hogy egyelőre e harcban csak magunkra számíthatunk.
Miként szavazzunk?
Bár Kövér László és Szili Katalin az RMDSZ melletti határozott kiállásra és mozgósításra kérte a Székely Nemzeti Tanácsot, az SZNT bölcs önmérséklettel helyesen azt foglalta nyilatkozatba, hogy azokat a jelölteket támogassák a választók, akik az autonómia hívei és tenni is készek azért. Ami nagyjából egyenértékű azzal, hogy a választók lelkiismeretére bízzák a választást. Mindenkinek el kell döntenie, mi fontosabb számára: egy nevében magyar és a politikai környezet által is magyarnak tekintett párt parlamenti jelenléte vagy a tiltakozás az 1996 óta tartó RMDSZ-es önfeladó politika ellen?
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. november 3.
Meghalt Molnár H. Lajos
Szerda este, életének hetvenegyedik évében, szövevényes és súlyos betegségei következményében meghalt Molnár H. Lajos erdélyi magyar író, közíró, szerkesztő, riporter.
Molnár H. Lajos 1946. május 16-án született Marosvásárhelyen. Szülővárosában érettségizett, egy évig ugyanott volt a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet növendéke, ahonnan etnikai hovatartozása miatt és pártállami protekciója híján elbocsájtották. „Utána esztergályos akartam lenni, kárpitosnak kellettem és bábos lettem” – írja első kötetének fülszövegében.
A Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett pszichológusi diplomát 1971-ben. Ezt követően üzempszichológusnak hívták a Resicai Kohászati Kombinátba, ahol öt évet töltött el. Ebből az időszakból táplálkozik az És akkor átmentem a tűzön című, a Kriterion Könyvkiadó Forrás-sorozatának részeként 1978-ban megjelent debütkötete, mely a riportregény műfajába bújtatva számolt be a romániai acélkohó tragikus és szerteágazó hazugságok mögé bújtatott valóságáról. Ekkor már az Ifjúmunkás újságírójaként dolgozott. A kötet ugyan napvilágot látott, és a szerzője még Debüt-díjat is kaphatott rá, amikor azonban a kritika rá akart mutatni az abban foglalt tanulságokra, a cenzúra ezt már megakadályozta. K. Jakab Antal írása, mely a riportfolyam erkölcsfilozófiáját és annak valóságfeltárását állította középpontba, csak a romániai forradalom után, 1990-ben jelenhetett meg.
Kilépés című, válogatott riportokat tartalmazó kötete után Donki Ákos című regényéért 1981-ben elnyerte a Romániai Írószövetség Prózadíját. A riportregény egy fiatal magyar munkásember ellehetetlenülésébe és lelki történéseibe nyújt betekintést, melyről Szőcs István a következőképpen értekezett: „Az izgalmas, roppant izgalmas cselekmény arról szól, hogy ez az igénytelen fiatal fémmunkás [...], akire mindig rájár a rúd, aki mindig a rövidebbet húzza, miként – nem romlik meg.” Ahogyan a Romániai magyar irodalmi lexikon is megjegyzi: „Lélektani hitelességével, a munkásfiatalok rétegnyelvének sajátosságával s reális korrajzával az erdélyi munkásirodalom itt érte el csúcsát.”
1983-ban a cenzúra átjátszása révén jelenhetett meg Falra hányt esztendő című riportregénye, mely minden addiginál világosabban kritizálta a fennálló rendszert és állította középpontba az attól szenvedő rétegeket. Röviddel a megjelenés után a pártállam általános szilenciumot rendelt el, a 40 000 példányban kiadott kötet meg nem vásárolt, csekély maradékát visszahívták, a szerzőt a publikálás lehetőségétől eltiltották, a Kriterion ellen vizsgálatot indítottak. Molnár H. Lajos addig megjelent könyveit leszedették a könyvtárak polcairól, egyetlen publikációban sem volt szabad leírni a nevét, még elmarasztalóan sem. A román titkosrendőrség, a Securitate folyamatosan zaklatta, két ízben gyilkosságot kíséreltek meg ellene. A második világháború után ő volt az első olyan romániai magyar szerző, akit még ottléte alatt tiltottak le.
A négy éve tartó retorzió miatt 1987-ben az útlevélosztály megtévesztésének köszönhetően második családjával Magyarországra disszidált. A Donki Ákos című regényéből írt hangjátékáért 1986-ban a Magyar Rádió Nívó-díjában részesült. A kötet a Magvető Könyvkiadó, a Falra hányt esztendő a Szépirodalmi Könyvkiadó kiadásában jelent meg Magyarországon is.
Újságíróiként és szerkesztőként előbb a Magyar Nemzetnél, majd a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Néplapnál, utóbb a Jászkun Krónikánál dolgozott. Időközben a szolnoki Szigligeti Színház dramaturgja is volt. A disszidenssorsról szóló és a magyarországi rendszerváltást is nyomon követő, Levelek a hazából a honba című levélregénye 1993-ban jelent meg.
A huszadik század második felének erdélyi és romániai történéseit magába foglaló Volt egyszer egy udvar című nagyregénye az Erdélyi Szépmíves Céh 1997-es regénypályázatának első díjában részesült, bár a pályázati kiírásban szereplő könyvkiadás akkor elmaradt. A kötet szponzori segítséggel is csak 2000-ben jelenhetett meg, melyet aztán még két kiadás követett Kolozsváron és Magyarországon. Csiki László előszavában egyebek mellett ekképp méltatja a regényt: „Van benne annyi hitető erő, tehetség, hitel, hogy olvasóját már-már szégyenkezésre készteti, amiért élvezi a nyomor, a félárvaság történetét, a teljes kitárulkozást. Ilyen, önmaguknak is ellentmondó érzelmek gerjesztésére csak igazi író képes. Színesen bemutatni a szürkeséget, boldogan emlékezni a boldogtalanságra – ez az igazi mutatvány, védőháló nélkül.”
Molnár H. Lajos 1996-ban szenvedte el első szívinfarktusát, azóta krónikus szívbeteg volt. Éveken át tartó, a szolnoki, debreceni és budapesti kórházi megpróbáltatásai nyomán 2001-ben publikálta A fehér vírus című regényét, mely alulnézetből világított rá az egészségügy akkori helyzetére, s amelyet több orvos olvasója is üdvözölt. Egyikük ezt írta róla: „E könyvet kötelező olvasmánnyá tenném minden nővérképző szakiskolában, de jó szívvel ajánlom minden fiatal orvos és laikus figyelmébe is. Elolvasásával jobb emberré és jobb orvossá válunk.”
Az utóbbi tíz évében második válása és harmadik házassága után Molnár H. Lajos egyedül élt Budapesten, fokozatosan romló egészségügyi állapotban, szerény körülmények között. Utolsó könyve azt a szerelmi tematikát folytatta, melyet 2003-ban megjelent Imágó című regényével kezdett el. Álmaim babái című, a memoár és a regény műfaját elegyítő kötete 2014-ben jelent meg.
Molnár H. Lajost idén nyáron diagnosztizálták gégerákkal. A sugárkezeléseket bár vállalta, de általános fizikai állapota, egyéb betegségei és a kezelések mellékhatásai végül erősebbnek bizonyultak nála. Temetéséről négy gyermeke később gondoskodik.
irodalmijelen.hu
Szerda este, életének hetvenegyedik évében, szövevényes és súlyos betegségei következményében meghalt Molnár H. Lajos erdélyi magyar író, közíró, szerkesztő, riporter.
Molnár H. Lajos 1946. május 16-án született Marosvásárhelyen. Szülővárosában érettségizett, egy évig ugyanott volt a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet növendéke, ahonnan etnikai hovatartozása miatt és pártállami protekciója híján elbocsájtották. „Utána esztergályos akartam lenni, kárpitosnak kellettem és bábos lettem” – írja első kötetének fülszövegében.
A Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett pszichológusi diplomát 1971-ben. Ezt követően üzempszichológusnak hívták a Resicai Kohászati Kombinátba, ahol öt évet töltött el. Ebből az időszakból táplálkozik az És akkor átmentem a tűzön című, a Kriterion Könyvkiadó Forrás-sorozatának részeként 1978-ban megjelent debütkötete, mely a riportregény műfajába bújtatva számolt be a romániai acélkohó tragikus és szerteágazó hazugságok mögé bújtatott valóságáról. Ekkor már az Ifjúmunkás újságírójaként dolgozott. A kötet ugyan napvilágot látott, és a szerzője még Debüt-díjat is kaphatott rá, amikor azonban a kritika rá akart mutatni az abban foglalt tanulságokra, a cenzúra ezt már megakadályozta. K. Jakab Antal írása, mely a riportfolyam erkölcsfilozófiáját és annak valóságfeltárását állította középpontba, csak a romániai forradalom után, 1990-ben jelenhetett meg.
Kilépés című, válogatott riportokat tartalmazó kötete után Donki Ákos című regényéért 1981-ben elnyerte a Romániai Írószövetség Prózadíját. A riportregény egy fiatal magyar munkásember ellehetetlenülésébe és lelki történéseibe nyújt betekintést, melyről Szőcs István a következőképpen értekezett: „Az izgalmas, roppant izgalmas cselekmény arról szól, hogy ez az igénytelen fiatal fémmunkás [...], akire mindig rájár a rúd, aki mindig a rövidebbet húzza, miként – nem romlik meg.” Ahogyan a Romániai magyar irodalmi lexikon is megjegyzi: „Lélektani hitelességével, a munkásfiatalok rétegnyelvének sajátosságával s reális korrajzával az erdélyi munkásirodalom itt érte el csúcsát.”
1983-ban a cenzúra átjátszása révén jelenhetett meg Falra hányt esztendő című riportregénye, mely minden addiginál világosabban kritizálta a fennálló rendszert és állította középpontba az attól szenvedő rétegeket. Röviddel a megjelenés után a pártállam általános szilenciumot rendelt el, a 40 000 példányban kiadott kötet meg nem vásárolt, csekély maradékát visszahívták, a szerzőt a publikálás lehetőségétől eltiltották, a Kriterion ellen vizsgálatot indítottak. Molnár H. Lajos addig megjelent könyveit leszedették a könyvtárak polcairól, egyetlen publikációban sem volt szabad leírni a nevét, még elmarasztalóan sem. A román titkosrendőrség, a Securitate folyamatosan zaklatta, két ízben gyilkosságot kíséreltek meg ellene. A második világháború után ő volt az első olyan romániai magyar szerző, akit még ottléte alatt tiltottak le.
A négy éve tartó retorzió miatt 1987-ben az útlevélosztály megtévesztésének köszönhetően második családjával Magyarországra disszidált. A Donki Ákos című regényéből írt hangjátékáért 1986-ban a Magyar Rádió Nívó-díjában részesült. A kötet a Magvető Könyvkiadó, a Falra hányt esztendő a Szépirodalmi Könyvkiadó kiadásában jelent meg Magyarországon is.
Újságíróiként és szerkesztőként előbb a Magyar Nemzetnél, majd a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Néplapnál, utóbb a Jászkun Krónikánál dolgozott. Időközben a szolnoki Szigligeti Színház dramaturgja is volt. A disszidenssorsról szóló és a magyarországi rendszerváltást is nyomon követő, Levelek a hazából a honba című levélregénye 1993-ban jelent meg.
A huszadik század második felének erdélyi és romániai történéseit magába foglaló Volt egyszer egy udvar című nagyregénye az Erdélyi Szépmíves Céh 1997-es regénypályázatának első díjában részesült, bár a pályázati kiírásban szereplő könyvkiadás akkor elmaradt. A kötet szponzori segítséggel is csak 2000-ben jelenhetett meg, melyet aztán még két kiadás követett Kolozsváron és Magyarországon. Csiki László előszavában egyebek mellett ekképp méltatja a regényt: „Van benne annyi hitető erő, tehetség, hitel, hogy olvasóját már-már szégyenkezésre készteti, amiért élvezi a nyomor, a félárvaság történetét, a teljes kitárulkozást. Ilyen, önmaguknak is ellentmondó érzelmek gerjesztésére csak igazi író képes. Színesen bemutatni a szürkeséget, boldogan emlékezni a boldogtalanságra – ez az igazi mutatvány, védőháló nélkül.”
Molnár H. Lajos 1996-ban szenvedte el első szívinfarktusát, azóta krónikus szívbeteg volt. Éveken át tartó, a szolnoki, debreceni és budapesti kórházi megpróbáltatásai nyomán 2001-ben publikálta A fehér vírus című regényét, mely alulnézetből világított rá az egészségügy akkori helyzetére, s amelyet több orvos olvasója is üdvözölt. Egyikük ezt írta róla: „E könyvet kötelező olvasmánnyá tenném minden nővérképző szakiskolában, de jó szívvel ajánlom minden fiatal orvos és laikus figyelmébe is. Elolvasásával jobb emberré és jobb orvossá válunk.”
Az utóbbi tíz évében második válása és harmadik házassága után Molnár H. Lajos egyedül élt Budapesten, fokozatosan romló egészségügyi állapotban, szerény körülmények között. Utolsó könyve azt a szerelmi tematikát folytatta, melyet 2003-ban megjelent Imágó című regényével kezdett el. Álmaim babái című, a memoár és a regény műfaját elegyítő kötete 2014-ben jelent meg.
Molnár H. Lajost idén nyáron diagnosztizálták gégerákkal. A sugárkezeléseket bár vállalta, de általános fizikai állapota, egyéb betegségei és a kezelések mellékhatásai végül erősebbnek bizonyultak nála. Temetéséről négy gyermeke később gondoskodik.
irodalmijelen.hu
2016. november 4.
Elhunyt Molnár H. Lajos erdélyi író
Életének hetvenegyedik évében elhunyt Molnár H. Lajos erdélyi író, közíró és újságíró – közölte csütörtökön az MTI-vel az elhunyt családja.
Az író november 2-án, szerdán este halt meg betegség következtében. 1946. május 16-án született Marosvásárhelyen, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen szerzett pszichológusi diplomát 1971-ben. Üzempszichológusként dolgozott a resicabányai kohászati gyárban, ebből az időszakból táplálkozik az És akkor átmentem a tűzön című, a Kriterion Könyvkiadó Forrás-sorozatának részeként 1978-ban megjelent debütkötete. A kötet riportregény műfajába bújtatva számolt be a romániai acélkohó tragikus és szerteágazó hazugságok mögé bújtatott valóságáról. A szerzője még Debüt-díjat kaphatott a könyvért, viszont amikor a kritika rá akart mutatni a benne foglalt tanulságokra, a cenzúra ezt már megakadályozta. 1981-ben elnyerte a Donki Ákos című regényéért a Romániai Írószövetség Prózadíját. 1983-ban jelent meg a Falra hányt esztendő című riportregénye, amely bírálta a fennálló rendszert. A megjelenés után a szerzőt eltiltották a publikálás lehetőségétől.
A román titkosrendőrség zaklatásai következtében 1987-ben Magyarországra telepedett családjával. Újságíróként és szerkesztőként előbb a Magyar Nemzetnél, majd a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Néplapnál, utóbb a Jászkun Krónikánál dolgozott. Időközben a szolnoki Szigligeti Színház dramaturgja is volt.
A Donki Ákos című regényéből írt hangjátékért 1986-ban a Magyar Rádió Nívó-díjában részesült. A kötet a Magvető Könyvkiadó, a Falra hányt esztendő pedig a Szépirodalmi Könyvkiadó kiadásában is megjelent Magyarországon. A huszadik század második felének erdélyi és romániai történéseit magába foglaló Volt egyszer egy udvar című nagyregénye 2000-ben jelent meg.
MTI
Erdély.ma
Életének hetvenegyedik évében elhunyt Molnár H. Lajos erdélyi író, közíró és újságíró – közölte csütörtökön az MTI-vel az elhunyt családja.
Az író november 2-án, szerdán este halt meg betegség következtében. 1946. május 16-án született Marosvásárhelyen, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen szerzett pszichológusi diplomát 1971-ben. Üzempszichológusként dolgozott a resicabányai kohászati gyárban, ebből az időszakból táplálkozik az És akkor átmentem a tűzön című, a Kriterion Könyvkiadó Forrás-sorozatának részeként 1978-ban megjelent debütkötete. A kötet riportregény műfajába bújtatva számolt be a romániai acélkohó tragikus és szerteágazó hazugságok mögé bújtatott valóságáról. A szerzője még Debüt-díjat kaphatott a könyvért, viszont amikor a kritika rá akart mutatni a benne foglalt tanulságokra, a cenzúra ezt már megakadályozta. 1981-ben elnyerte a Donki Ákos című regényéért a Romániai Írószövetség Prózadíját. 1983-ban jelent meg a Falra hányt esztendő című riportregénye, amely bírálta a fennálló rendszert. A megjelenés után a szerzőt eltiltották a publikálás lehetőségétől.
A román titkosrendőrség zaklatásai következtében 1987-ben Magyarországra telepedett családjával. Újságíróként és szerkesztőként előbb a Magyar Nemzetnél, majd a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Néplapnál, utóbb a Jászkun Krónikánál dolgozott. Időközben a szolnoki Szigligeti Színház dramaturgja is volt.
A Donki Ákos című regényéből írt hangjátékért 1986-ban a Magyar Rádió Nívó-díjában részesült. A kötet a Magvető Könyvkiadó, a Falra hányt esztendő pedig a Szépirodalmi Könyvkiadó kiadásában is megjelent Magyarországon. A huszadik század második felének erdélyi és romániai történéseit magába foglaló Volt egyszer egy udvar című nagyregénye 2000-ben jelent meg.
MTI
Erdély.ma
2016. november 4.
Három helyszínen, három nyelven tartják meg a harmadik székely kongresszust
Várhatóan három helyszínen, három nyelven tartják meg jövő áprilisban a harmadik székely kongresszust, amely a régió modernizációját elősegítő tudományos konferencia lesz – jelentette be Bakk Miklós politológus, a kongresszus főszervezője egy csütörtöki sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatón. Arról az eseményről van szó, amelynek megrendezését Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke már 2015 decemberében bejelentette, jelezve akkor: e tanácskozásnak többek között arra kellene választ keresnie, hogy például meg tudna-e élni saját erőforrásaiból az autonóm Székelyföld, és mit kellene tenni azért, hogy a gazdasági fejlődés ne változtassa meg Székelyföld arculatát. Bakk Miklós sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján most több konkrétummal is szolgált. Az MTI-nek egyebek között elmondta: a konferenciát a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) marosvásárhelyi és csíkszeredai kara, valamint sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozata, illetve a térség három múzeuma – a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum és a Csíki Székely Múzeum -, valamint a Székelyföldi Regionális Tudományi Társaság szervezi. A tudományos tanácskozás egy időben zajlik majd 2017. április 20. és 23. között a Sapientia marosvásárhelyi, csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi épületeiben, az előadások nyelve pedig a tervek szerint magyar, román vagy angol lesz.
Bakk Miklós szerint a konferencia keretében helye lesz a székelyföldi identitáshoz kapcsolódó tudományoknak, így a történelemnek, a művészettörténetnek, a néprajznak, de azokra a szakmai területekre is hangsúlyt kell fektetni, amelyek a térség modernizációját tűzik napirendre. „Területfejlesztés, régiófejlesztés, az önkormányzatok közötti hálózatoknak a kialakítása" – sorolta a lehetséges területeket a politológus.
A főszervező szerint a harmadik székely kongresszus – az 1902-es első székely kongresszushoz hasonlóan – szakpolitikai és közpolitikai javaslatokat szeretne megfogalmazni a korszerűsítésben lemaradt régió fejlesztésére. Annak a felmutatását is a konferencia céljaként jelölte meg, hogy létezik székelyföldi tudományosság, és a régió rendelkezik tudománytermelő potenciállal – jelentette ki Bakk Miklós. MTI
Erdély.ma
Várhatóan három helyszínen, három nyelven tartják meg jövő áprilisban a harmadik székely kongresszust, amely a régió modernizációját elősegítő tudományos konferencia lesz – jelentette be Bakk Miklós politológus, a kongresszus főszervezője egy csütörtöki sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatón. Arról az eseményről van szó, amelynek megrendezését Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke már 2015 decemberében bejelentette, jelezve akkor: e tanácskozásnak többek között arra kellene választ keresnie, hogy például meg tudna-e élni saját erőforrásaiból az autonóm Székelyföld, és mit kellene tenni azért, hogy a gazdasági fejlődés ne változtassa meg Székelyföld arculatát. Bakk Miklós sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján most több konkrétummal is szolgált. Az MTI-nek egyebek között elmondta: a konferenciát a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) marosvásárhelyi és csíkszeredai kara, valamint sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozata, illetve a térség három múzeuma – a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum és a Csíki Székely Múzeum -, valamint a Székelyföldi Regionális Tudományi Társaság szervezi. A tudományos tanácskozás egy időben zajlik majd 2017. április 20. és 23. között a Sapientia marosvásárhelyi, csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi épületeiben, az előadások nyelve pedig a tervek szerint magyar, román vagy angol lesz.
Bakk Miklós szerint a konferencia keretében helye lesz a székelyföldi identitáshoz kapcsolódó tudományoknak, így a történelemnek, a művészettörténetnek, a néprajznak, de azokra a szakmai területekre is hangsúlyt kell fektetni, amelyek a térség modernizációját tűzik napirendre. „Területfejlesztés, régiófejlesztés, az önkormányzatok közötti hálózatoknak a kialakítása" – sorolta a lehetséges területeket a politológus.
A főszervező szerint a harmadik székely kongresszus – az 1902-es első székely kongresszushoz hasonlóan – szakpolitikai és közpolitikai javaslatokat szeretne megfogalmazni a korszerűsítésben lemaradt régió fejlesztésére. Annak a felmutatását is a konferencia céljaként jelölte meg, hogy létezik székelyföldi tudományosság, és a régió rendelkezik tudománytermelő potenciállal – jelentette ki Bakk Miklós. MTI
Erdély.ma
2016. november 4.
Tárgyalást tartanak Beke és Szőcs ügyében
Újabb tárgyalás lesz pénteken a Bukaresti Táblabíróságon a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) erdélyi, illetve kézdivásárhelyi vezetői, Szőcs Zoltán és Beke István perében – tájékoztat az Agerpres hírügynökség.
Mint ismert, azzal vádolják őket, hogy robbantásos merényletet terveztek végrehajtani Kézdivásárhelyen 2015-ben, a december elsejei ünnepség alatt.
Szőcs Zoltánt és Beke Istvánt május 19-én állította bíróság elé a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Ügyészség közösség elleni merényletre való felbujtás és a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésére való felbujtás miatt.
A vád szerint erőszakos cselekedetek végrehajtására készültek a HVIM autonomista és revizionista céljainak elérése érdekében. A vádirat értelmében a szervezet 2015. október 10-i gyűlésén Szőcs Zoltán házi készítésű robbanószerkezet készítésével bízta meg Beke Istvánt. A szerkezetet állítólag december elsején szándékoztak felrobbantani közterületen, a Gábor Áron szobor közelében, a nemzeti ünnep alkalmából szervezett katonai felvonulás útvonalának egyik pontján.
A Beke István lakásán tartott házkutatás során az ügyészek nagy mennyiségű pirotechnikai eszközt találtak.
Székelyhon.ro
Újabb tárgyalás lesz pénteken a Bukaresti Táblabíróságon a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) erdélyi, illetve kézdivásárhelyi vezetői, Szőcs Zoltán és Beke István perében – tájékoztat az Agerpres hírügynökség.
Mint ismert, azzal vádolják őket, hogy robbantásos merényletet terveztek végrehajtani Kézdivásárhelyen 2015-ben, a december elsejei ünnepség alatt.
Szőcs Zoltánt és Beke Istvánt május 19-én állította bíróság elé a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Ügyészség közösség elleni merényletre való felbujtás és a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésére való felbujtás miatt.
A vád szerint erőszakos cselekedetek végrehajtására készültek a HVIM autonomista és revizionista céljainak elérése érdekében. A vádirat értelmében a szervezet 2015. október 10-i gyűlésén Szőcs Zoltán házi készítésű robbanószerkezet készítésével bízta meg Beke Istvánt. A szerkezetet állítólag december elsején szándékoztak felrobbantani közterületen, a Gábor Áron szobor közelében, a nemzeti ünnep alkalmából szervezett katonai felvonulás útvonalának egyik pontján.
A Beke István lakásán tartott házkutatás során az ügyészek nagy mennyiségű pirotechnikai eszközt találtak.
Székelyhon.ro
2016. november 4.
Kihallgatta a DNA Maros megye főtanfelügyelőjét
Bekísérte kihallgatásra az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) Ștefan Someșant, Maros megye főtanfelügyelőjét – értesült csütörtökön az Agerpres hírügynökség.
Az állami hírügynökség meg nem nevezett ügyészségi forrásokra hivatkozva azt állítja, hogy a kihallgatás a Római Katolikus Teológiai Gimnázium és az Unirea Főgimnázium közötti vitával, illetve az iskolaigazgatók és a pedagógusok versenyvizsgájával állhat kapcsolatban.
Az Agerpres szerint Someșant azzal gyanúsítják, hogy törvénytelen módon, feltételezhetően hamis okiratok alapján döntött az Unirea kárára, amikor a katolikus iskola több osztályt átvett az előbbitől.
Továbbá felmerült a gyanú, hogy a főtanfelügyelő jogosulatlanul jutott különböző javakhoz a végleges pedagógusi állások és az iskolaigazgatók versenyvizsgájának megszervezése során. A hírügynökség forrásai szerint a vizsgálatok kiterjednek a tanfelügyelőség más munkatársaira is. A Vásárhelyi Hírlap megtudta, hogy csütörtök reggel bekísérték a DNA székházába Tamási Zsoltot, a katolikus gimnázium igazgatóját is.
Székelyhon.ro
Bekísérte kihallgatásra az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) Ștefan Someșant, Maros megye főtanfelügyelőjét – értesült csütörtökön az Agerpres hírügynökség.
Az állami hírügynökség meg nem nevezett ügyészségi forrásokra hivatkozva azt állítja, hogy a kihallgatás a Római Katolikus Teológiai Gimnázium és az Unirea Főgimnázium közötti vitával, illetve az iskolaigazgatók és a pedagógusok versenyvizsgájával állhat kapcsolatban.
Az Agerpres szerint Someșant azzal gyanúsítják, hogy törvénytelen módon, feltételezhetően hamis okiratok alapján döntött az Unirea kárára, amikor a katolikus iskola több osztályt átvett az előbbitől.
Továbbá felmerült a gyanú, hogy a főtanfelügyelő jogosulatlanul jutott különböző javakhoz a végleges pedagógusi állások és az iskolaigazgatók versenyvizsgájának megszervezése során. A hírügynökség forrásai szerint a vizsgálatok kiterjednek a tanfelügyelőség más munkatársaira is. A Vásárhelyi Hírlap megtudta, hogy csütörtök reggel bekísérték a DNA székházába Tamási Zsoltot, a katolikus gimnázium igazgatóját is.
Székelyhon.ro
2016. november 4.
Székelyföld zászlajának nincs helye (Törvényszéki indoklás)
Vérlázító a Kovászna Megyei Törvényszék határozata és annak indoklása, melyet az általa a Kovászna Megyei Tanácsnak adományozott székely zászló ügyében hozott – mondotta Kulcsár-Terza József önkormányzati képviselő a közgyűlés tegnapi rendkívüli ülésén. A dokumentumot előző este kapta kézhez, tette hozzá.
Kulcsár-Terza József, a Magyar Polgári Párt képviselője a megyei tanács februári ülésére székely zászlóval vonult be, kijelentette, azt az önkormányzatnak adományozza, és engedélyt kért annak kitűzésére az ülésteremben az Európai Unió, Románia és Kovászna megye zászlaja mellé. A márciusi ülésen megtörtént az adományozási szerződés aláírása, és annak tanácsi határozattal való elfogadása. A megyeháza részéről Tamás Sándor önkormányzati elnök látta el kézjegyével az iratot. Kulcsár-Terza József azért ragaszkodott ahhoz, hogy így fogadják el az adományt, és azt iktassák be a megye ingó vagyonába, mert félt, eltűnik, ugyanis erre utalnak az utóbbi időszakban Székelyföldön történtek. A határozat védeni fogja a zászlót, mondotta, és reményét fejezte ki: a hatóságok felnőnek oda, hogy ne üldözzék jelképeinket, anyanyelvünket.
A hatalom lépése nem váratott sokat magára. Sebastiu Cucu kormánymegbízott hamarosan kérte a zászló eltávolítását, s mivel ez nem történt meg, a közigazgatási bírósághoz fordult. Keresetében a prefektus törvénytelennek tartja az „úgynevezett székelyföld” (így, kisbetűvel – szerk. megj.) zászlajának kitűzését. Az ülésteremben Románia és az Európai Unió zászlaján kívül bármely más jelkép elhelyezése tilos – véli. A székely zászló kitűzését törvénytelennek tartva a prefektus kérte az adományozási szerződés és megyei tanács határozatának megsemmisítését, valamint a zászló eltávolítását. A törvényszék alapfokon helyt adott a prefektus keresetének. Határozatában kimondja, hogy megsemmisíti az adományozási szereződést, az adományt elfogadó tanácsi határozatot, és kötelezi a megyei tanácsot, valamint annak elnökét Székelyföld zászlajának eltávolítására. (A törvényszék sokszor használja a Székelyföld kifejezést, mindig nagybetűvel, és nem bélyegzi meg az „úgynevezett” melléknévvel – szerk. megj.)
A törvényszék indoklásában kifejti: a zászló adományozása nem törvénytelen, ám az adományt feltételhez kötötték, mégpedig a kitűzés feltételéhez, ami viszont az. Megállapították, hogy a teremben levő kék-arany zászló a Székelyföld zászlaja, s mint ilyen, nem lehet jelen a tanácsteremben, ott ugyanis csak Románia és az Európai Unió jelképe lehet. Utalva a Kulcsár-Terza József törvényszéknek a nemzeti kisebbségek jogairól írt válaszlevelére, kifejti, azzal éppen ellentétben, Romániában a magyarságnak széles jogokat biztosít a törvény, s a Székelyföld zászlajának kitűzése konfliktusgerjesztő. A Székely Nemzeti Tanács honlapjának tanulmányozása után a törvényszék kijelenti: a szóban forgó szervezet Székelyföld autonómiájáért és kollektív jogokért küzd. Megjegyzi, hogy Romániában nem létezik Székelyföld nevű területi-közigazgatási egység, és tulajdonképpen egy politikai jellegű, jogilag nem létező civil szervezet zászlajaként kezelik a jelképet. Így annak ilyen értelemben sincs semmi keresnivalója az ülésteremben. Kulcsár-Terza József elmondta, nagyon meglepődött az indokláson, főleg azon, hogy „nem létező entitás” vagyunk. Továbbá a kisebbségi jogok törvénybe foglalásáról sincs tudomása, s hogy a zászló kitűzése konfliktusgerjesztő lenne, az minden nemzetközi szabályozásnak ellentmond – szögezte le. Az a következtetése, hogy ugyanazt akarják velünk tenni, amit a szászokkal és a zsidókkal: el akarnak bennünket üldözni a Székelyföldről – mondotta Kulcsár-Terza József.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Vérlázító a Kovászna Megyei Törvényszék határozata és annak indoklása, melyet az általa a Kovászna Megyei Tanácsnak adományozott székely zászló ügyében hozott – mondotta Kulcsár-Terza József önkormányzati képviselő a közgyűlés tegnapi rendkívüli ülésén. A dokumentumot előző este kapta kézhez, tette hozzá.
Kulcsár-Terza József, a Magyar Polgári Párt képviselője a megyei tanács februári ülésére székely zászlóval vonult be, kijelentette, azt az önkormányzatnak adományozza, és engedélyt kért annak kitűzésére az ülésteremben az Európai Unió, Románia és Kovászna megye zászlaja mellé. A márciusi ülésen megtörtént az adományozási szerződés aláírása, és annak tanácsi határozattal való elfogadása. A megyeháza részéről Tamás Sándor önkormányzati elnök látta el kézjegyével az iratot. Kulcsár-Terza József azért ragaszkodott ahhoz, hogy így fogadják el az adományt, és azt iktassák be a megye ingó vagyonába, mert félt, eltűnik, ugyanis erre utalnak az utóbbi időszakban Székelyföldön történtek. A határozat védeni fogja a zászlót, mondotta, és reményét fejezte ki: a hatóságok felnőnek oda, hogy ne üldözzék jelképeinket, anyanyelvünket.
A hatalom lépése nem váratott sokat magára. Sebastiu Cucu kormánymegbízott hamarosan kérte a zászló eltávolítását, s mivel ez nem történt meg, a közigazgatási bírósághoz fordult. Keresetében a prefektus törvénytelennek tartja az „úgynevezett székelyföld” (így, kisbetűvel – szerk. megj.) zászlajának kitűzését. Az ülésteremben Románia és az Európai Unió zászlaján kívül bármely más jelkép elhelyezése tilos – véli. A székely zászló kitűzését törvénytelennek tartva a prefektus kérte az adományozási szerződés és megyei tanács határozatának megsemmisítését, valamint a zászló eltávolítását. A törvényszék alapfokon helyt adott a prefektus keresetének. Határozatában kimondja, hogy megsemmisíti az adományozási szereződést, az adományt elfogadó tanácsi határozatot, és kötelezi a megyei tanácsot, valamint annak elnökét Székelyföld zászlajának eltávolítására. (A törvényszék sokszor használja a Székelyföld kifejezést, mindig nagybetűvel, és nem bélyegzi meg az „úgynevezett” melléknévvel – szerk. megj.)
A törvényszék indoklásában kifejti: a zászló adományozása nem törvénytelen, ám az adományt feltételhez kötötték, mégpedig a kitűzés feltételéhez, ami viszont az. Megállapították, hogy a teremben levő kék-arany zászló a Székelyföld zászlaja, s mint ilyen, nem lehet jelen a tanácsteremben, ott ugyanis csak Románia és az Európai Unió jelképe lehet. Utalva a Kulcsár-Terza József törvényszéknek a nemzeti kisebbségek jogairól írt válaszlevelére, kifejti, azzal éppen ellentétben, Romániában a magyarságnak széles jogokat biztosít a törvény, s a Székelyföld zászlajának kitűzése konfliktusgerjesztő. A Székely Nemzeti Tanács honlapjának tanulmányozása után a törvényszék kijelenti: a szóban forgó szervezet Székelyföld autonómiájáért és kollektív jogokért küzd. Megjegyzi, hogy Romániában nem létezik Székelyföld nevű területi-közigazgatási egység, és tulajdonképpen egy politikai jellegű, jogilag nem létező civil szervezet zászlajaként kezelik a jelképet. Így annak ilyen értelemben sincs semmi keresnivalója az ülésteremben. Kulcsár-Terza József elmondta, nagyon meglepődött az indokláson, főleg azon, hogy „nem létező entitás” vagyunk. Továbbá a kisebbségi jogok törvénybe foglalásáról sincs tudomása, s hogy a zászló kitűzése konfliktusgerjesztő lenne, az minden nemzetközi szabályozásnak ellentmond – szögezte le. Az a következtetése, hogy ugyanazt akarják velünk tenni, amit a szászokkal és a zsidókkal: el akarnak bennünket üldözni a Székelyföldről – mondotta Kulcsár-Terza József.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 4.
Svéd királyi kitüntetést kapott Kövesi
Kitüntetést vett át Laura Codruţa Kövesi, az Országos Korrupcióellenes Ügyészség főügyésze tegnap a svéd nagykövetségen. Köszönőbeszédében elmondta, a korrupcióellenes ügyészek elleni nyomásgyakorlások nem járnak sikerrel, a nyomozások folytatódnak.
A főügyészt a svéd király a Sarkcsillag Érdemrend parancsnoki fokozatával tüntette ki, az indoklás szerint „a romániai korrupció ellen folytatott lankadatlan és bátor harcáért, amely a román jogállamiság és az átláthatóság javításának fontos lépése”. Az érdemrendet Anneli Lindahl Kenny, Svédország bukaresti nagykövete adta át, az ünnepségen jelen voltak az Amerikai Egyesült Államok bukaresti nagykövetsége és az igazságügyi minisztérium képviselői. „Amikor a korrupcióellenes harc eszközeiről beszélünk, Svédország számunkra követendő példaként szolgál. A mentelmi jog és különleges előjogok hiánya, a közpénzek elköltésének átláthatósága, amelyeket Svédország alkotmánya több mint 200 éve tartalmaz, méltók arra, hogy országunk is átvegye őket. (...) Ez a megtisztelő kitüntetés számomra azoknak a folyamatos erőfeszítéseknek az elismerését jelenti, amit a korrupcióellenes ügyészségnél dolgozó munkatársaim tesznek, hogy professzionális módon és becsületesen harcoljanak a magas szintű korrupció ellen. Az én érdemem csupán annyi, hogy bátor szakemberekből álló csapatot irányítok, akik hisznek a korrupció nélküli Romániában, egy olyan országban, ahol a becsület reflex, a kompetencia pedig a legfontosabb kritérium. (...) Minden nyomásgyakorlás, minden megfélemlítési, személyes vagy szakmai zaklatási kísérlet sikertelen. Ugyanilyen következetesen és határozottan folytatjuk. (...) A munkánk sokakat nyugtalanít, akik eddig érinthetetlennek gondolták magukat, és akik az állami intézményeket személyes érdekekre akarták használni. Nyilvánvaló, hogy még mindig vannak kihívásaink, amiken túl kell lépnünk, de mi folytatjuk a nyomozásokat” – mondta Laura Codruţa Kövesi, amikor átvette kitüntetését.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kitüntetést vett át Laura Codruţa Kövesi, az Országos Korrupcióellenes Ügyészség főügyésze tegnap a svéd nagykövetségen. Köszönőbeszédében elmondta, a korrupcióellenes ügyészek elleni nyomásgyakorlások nem járnak sikerrel, a nyomozások folytatódnak.
A főügyészt a svéd király a Sarkcsillag Érdemrend parancsnoki fokozatával tüntette ki, az indoklás szerint „a romániai korrupció ellen folytatott lankadatlan és bátor harcáért, amely a román jogállamiság és az átláthatóság javításának fontos lépése”. Az érdemrendet Anneli Lindahl Kenny, Svédország bukaresti nagykövete adta át, az ünnepségen jelen voltak az Amerikai Egyesült Államok bukaresti nagykövetsége és az igazságügyi minisztérium képviselői. „Amikor a korrupcióellenes harc eszközeiről beszélünk, Svédország számunkra követendő példaként szolgál. A mentelmi jog és különleges előjogok hiánya, a közpénzek elköltésének átláthatósága, amelyeket Svédország alkotmánya több mint 200 éve tartalmaz, méltók arra, hogy országunk is átvegye őket. (...) Ez a megtisztelő kitüntetés számomra azoknak a folyamatos erőfeszítéseknek az elismerését jelenti, amit a korrupcióellenes ügyészségnél dolgozó munkatársaim tesznek, hogy professzionális módon és becsületesen harcoljanak a magas szintű korrupció ellen. Az én érdemem csupán annyi, hogy bátor szakemberekből álló csapatot irányítok, akik hisznek a korrupció nélküli Romániában, egy olyan országban, ahol a becsület reflex, a kompetencia pedig a legfontosabb kritérium. (...) Minden nyomásgyakorlás, minden megfélemlítési, személyes vagy szakmai zaklatási kísérlet sikertelen. Ugyanilyen következetesen és határozottan folytatjuk. (...) A munkánk sokakat nyugtalanít, akik eddig érinthetetlennek gondolták magukat, és akik az állami intézményeket személyes érdekekre akarták használni. Nyilvánvaló, hogy még mindig vannak kihívásaink, amiken túl kell lépnünk, de mi folytatjuk a nyomozásokat” – mondta Laura Codruţa Kövesi, amikor átvette kitüntetését.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 4.
Egy magyar munkás a két világháború közötti Bukarestben
,,Újabb magyar népvándorlás indult délnek, át a Kárpátokon a trianoni békekötés után. A háromszorosára növekedett, különösen Erdéllyel igen meggazdagodott Románia fővárosa gyors fejlődésnek indult. A pénzforrással együtt a munkaerő is ide összpontosult, nem csupán önkéntesen. A magyar határ közelébe eső nagyvárosok – Arad, Szatmár, Nagyvárad – gyárait leszerelték, és Bukarestben, Brăilán építették fel újra. Ezekből lett a Malaxa Művek és a brăilai nehézgépgyár. Hivatalosan stratégiai magyarázata volt az áttelepítéseknek, egyben pedig a magyar ipari munkásság szétszórását szolgálta... Ezekből a tömegekből meg a székely cselédlányokból, ácsokból, kőművesekből duzzadt fel majdnem százezresre a bukaresti magyarság létszáma a két világháború között... Előző nemzedékek életre szólóan meghonosodtak az Ókirályságban. Az 1920 után délre vonult magyar csapatok 1940 őszén és a következő évben, a bécsi döntés után majdnem mind visszatértek szülőhelyükre. Útra keltek azok is, akik tíz-tizenöt év alatt jobb egzisztenciát alakítottak ki a román városokban, mint amilyen szülőföldjükön várta őket. A nemzeti szabadság vonzásán túl siettette távozásukat, hogy az uralomra jutott bukaresti kormányzat, Antonescu marsall vezetésével, az ipar, a gazdasági élet magyartalanítását hirdette, külön románosítási minisztériumot állított fel...” – olvasom Beke György Atlantisz harangoz címmel 1993-ban kiadott könyvében.
A trianoni békekötés után Bukarestbe került székelyek egyike édesapám, Ferenczy Lajos volt, aki Lövétén született, és bár Székelykeresztúron tanítóképzőt végzett, a fémiparban kötött ki. Kéziratban maradt önéletrajzából küszködéseiről kapunk pontos képet.
„1924 őszén Szebenből, ahol fémipari gyakornok voltam, Bukarestbe kerültem az STB-hez, a Bukaresti Villamos Részvénytársasághoz. Szép életünk volt, míg együtt laktunk a magyar fiúkkal. A Lizeanu utcában volt egy magyar vendéglő, Kovács nevű, ahol jól lehetett kosztozni, olcsón. Ott volt az én iskolai jó barátom, László Ferenc is. Sokszor zeneszó mellett töltöttük az estéket. Mindketten hegedültünk, de volt egy harmonikás is. Muzsikáltunk, s ilyenkor tele volt a vendéglő. Sőt, egy-egy ingyen vacsora is leesett, ami nagyon jól fogott a zenélés mellett... Csak ideiglenesen vettek fel a gyárba, egyetemre utaló igazolvány alapján. Nagyon nehezen sikerült megszerezni a munkakönyvet. Sok pénzbe került, de megérte!
Nem sajnáltam a kétezer lejt, ami nagy pénz volt, főként nekünk, gyenge órabéreseknek. Szakmai téren ötödik-hatodik lehettem a huszonöt-harminc román ajkú esztergályos közül. A munkabérek nagyon alacsonyak voltak, sajnos, ezen a sztrájk sem segített. Mi, esztergályosok egyszerre adtuk be felmondásunkat, és hagytuk ott az STB-t... Mivel keresett volt a szakma, mind el tudtunk helyezkedni néhány napon belül. A Lemaitre gépgyár szerszámműhelyébe kerültem. Kisebb szerszámokat kellett készíteni, aminek nagyon örültem. A fizetés is jobb volt, lakást is közel kaptam a gyárhoz. Az igazgató munkásember volt, ezért sok mindent megengedett, csak jól menjen a munka, illetve a termelés. E gyártól vonultam be katonának Silistrába mint egyéves önkéntes a 36. gyalogezredhez. Leszerelésem után egy tanévet végig tanítottam (1926–27) az Ilfov megyei Icfrimu községben egy I–IV. osztályos osztatlan iskolában. Az egyik szomszédos községben volt még egy magyar tanító, a nagygalambfalvi Fazakas Dénes...
1927-től sikerült visszakerülnöm Bukarestbe, és elhelyezkednem az akkori Malaxa üzemben. Ez egy nagy gépgyár volt, ahol 4–5 colos csöveket összekötő hüvelyek belsejébe kúpos meneteket kellett esztergálni, ami nehéz, de szép munka volt. Mozdonyokat gyártottunk, modern gépekkel voltunk felszerelve. Hamar barátokra is akadtam két magyar személyében. Egyikük, Kulcsár Lajos biztatására mégis otthagytam, pedig nem akartak elengedni, mert szükségük volt szakmunkásokra. Egy hónap múlva megadták a munkakönyvet, azon frissiben készítették el...
Innen kerültem a Stela nevű szappangyárba, ahol tizenkét évet töltöttem el békességben. Német vezetősége volt, csak egy – német ajkú – román állampolgár vegyészmérnökünk volt. A főmesterek mind németek voltak, útlevéllel tartózkodtak az országban. A segédmesterek voltak románok. Eleinte csak esztergáltam egy műhelyben, de lakatosmunkát is kellett végezni. Volt egy dízelmotor, amely a villanyáramot fejlesztette. Egyszer elromlott, szétszedték, a dugattyúját kellett megesztergálni, de sehol nem vállalták. Bonyolult volt leszabályozni, de presztízskérdést csináltam belőle. Külön erre a célra szerkezetet készítettem, s megoldottam a lehetetlennek tűnő »szakvizsgamunkát«, aminek Stamate román mester örvendett a legjobban. A szappanfőző osztályon Radu Ştefan volt a legjobb barátom. Sajnos valaki elárult, hogy munkástagokat szervezek be a szakszervezetbe. Erre felhívatott dr. Semp vegyészmérnök, s az általa vezetett gyűlés azonnal elbocsátott. Szerencsémre az általuk kitöltött bizonyítványba beírták, hogy 1938-ig náluk dolgoztam mint esztergályos. Már az Assan testvérek szomszédos malmában, a Vegyi és Mechanikai Növényi Olajgyárban voltam, amikor a szakszervezet segítségével bepereltük a Stela gyárat. De mielőtt érdemleges tárgyalásra került volna sor, 1940. szeptember elején családostul el kellett hagynom Romániát a zavaros politikai helyzetnek köszönhetően.” Az 1904-ben született, húszévesen Bukarestbe került, s ott tizenhat évet esztergályos- és lakatosszakmában dolgozó lövétei fiatalember álma nem teljesülhetett, nem lett gépészmérnök belőle. De az ott tanultakat nagyszerűen tudta kamatoztatni – az orosz hadifogságból hazatérve – a volt vlahicai (ma Szentegyháza), Vörös Acél nevű nehézipari szakiskolában, ahol szaktárgyakat tanított 1949 és 1956 között, miután felszámolták az anyanyelvű szakoktatást, és a megmaradt osztályokat beolvasztották a brassói Steagul Roşu vállalat iskolacsoportjába. Később műszaki rajzot tanított és műhelygyakorlatokat tartott szakközépiskolásoknak nyugdíjazásáig.
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
,,Újabb magyar népvándorlás indult délnek, át a Kárpátokon a trianoni békekötés után. A háromszorosára növekedett, különösen Erdéllyel igen meggazdagodott Románia fővárosa gyors fejlődésnek indult. A pénzforrással együtt a munkaerő is ide összpontosult, nem csupán önkéntesen. A magyar határ közelébe eső nagyvárosok – Arad, Szatmár, Nagyvárad – gyárait leszerelték, és Bukarestben, Brăilán építették fel újra. Ezekből lett a Malaxa Művek és a brăilai nehézgépgyár. Hivatalosan stratégiai magyarázata volt az áttelepítéseknek, egyben pedig a magyar ipari munkásság szétszórását szolgálta... Ezekből a tömegekből meg a székely cselédlányokból, ácsokból, kőművesekből duzzadt fel majdnem százezresre a bukaresti magyarság létszáma a két világháború között... Előző nemzedékek életre szólóan meghonosodtak az Ókirályságban. Az 1920 után délre vonult magyar csapatok 1940 őszén és a következő évben, a bécsi döntés után majdnem mind visszatértek szülőhelyükre. Útra keltek azok is, akik tíz-tizenöt év alatt jobb egzisztenciát alakítottak ki a román városokban, mint amilyen szülőföldjükön várta őket. A nemzeti szabadság vonzásán túl siettette távozásukat, hogy az uralomra jutott bukaresti kormányzat, Antonescu marsall vezetésével, az ipar, a gazdasági élet magyartalanítását hirdette, külön románosítási minisztériumot állított fel...” – olvasom Beke György Atlantisz harangoz címmel 1993-ban kiadott könyvében.
A trianoni békekötés után Bukarestbe került székelyek egyike édesapám, Ferenczy Lajos volt, aki Lövétén született, és bár Székelykeresztúron tanítóképzőt végzett, a fémiparban kötött ki. Kéziratban maradt önéletrajzából küszködéseiről kapunk pontos képet.
„1924 őszén Szebenből, ahol fémipari gyakornok voltam, Bukarestbe kerültem az STB-hez, a Bukaresti Villamos Részvénytársasághoz. Szép életünk volt, míg együtt laktunk a magyar fiúkkal. A Lizeanu utcában volt egy magyar vendéglő, Kovács nevű, ahol jól lehetett kosztozni, olcsón. Ott volt az én iskolai jó barátom, László Ferenc is. Sokszor zeneszó mellett töltöttük az estéket. Mindketten hegedültünk, de volt egy harmonikás is. Muzsikáltunk, s ilyenkor tele volt a vendéglő. Sőt, egy-egy ingyen vacsora is leesett, ami nagyon jól fogott a zenélés mellett... Csak ideiglenesen vettek fel a gyárba, egyetemre utaló igazolvány alapján. Nagyon nehezen sikerült megszerezni a munkakönyvet. Sok pénzbe került, de megérte!
Nem sajnáltam a kétezer lejt, ami nagy pénz volt, főként nekünk, gyenge órabéreseknek. Szakmai téren ötödik-hatodik lehettem a huszonöt-harminc román ajkú esztergályos közül. A munkabérek nagyon alacsonyak voltak, sajnos, ezen a sztrájk sem segített. Mi, esztergályosok egyszerre adtuk be felmondásunkat, és hagytuk ott az STB-t... Mivel keresett volt a szakma, mind el tudtunk helyezkedni néhány napon belül. A Lemaitre gépgyár szerszámműhelyébe kerültem. Kisebb szerszámokat kellett készíteni, aminek nagyon örültem. A fizetés is jobb volt, lakást is közel kaptam a gyárhoz. Az igazgató munkásember volt, ezért sok mindent megengedett, csak jól menjen a munka, illetve a termelés. E gyártól vonultam be katonának Silistrába mint egyéves önkéntes a 36. gyalogezredhez. Leszerelésem után egy tanévet végig tanítottam (1926–27) az Ilfov megyei Icfrimu községben egy I–IV. osztályos osztatlan iskolában. Az egyik szomszédos községben volt még egy magyar tanító, a nagygalambfalvi Fazakas Dénes...
1927-től sikerült visszakerülnöm Bukarestbe, és elhelyezkednem az akkori Malaxa üzemben. Ez egy nagy gépgyár volt, ahol 4–5 colos csöveket összekötő hüvelyek belsejébe kúpos meneteket kellett esztergálni, ami nehéz, de szép munka volt. Mozdonyokat gyártottunk, modern gépekkel voltunk felszerelve. Hamar barátokra is akadtam két magyar személyében. Egyikük, Kulcsár Lajos biztatására mégis otthagytam, pedig nem akartak elengedni, mert szükségük volt szakmunkásokra. Egy hónap múlva megadták a munkakönyvet, azon frissiben készítették el...
Innen kerültem a Stela nevű szappangyárba, ahol tizenkét évet töltöttem el békességben. Német vezetősége volt, csak egy – német ajkú – román állampolgár vegyészmérnökünk volt. A főmesterek mind németek voltak, útlevéllel tartózkodtak az országban. A segédmesterek voltak románok. Eleinte csak esztergáltam egy műhelyben, de lakatosmunkát is kellett végezni. Volt egy dízelmotor, amely a villanyáramot fejlesztette. Egyszer elromlott, szétszedték, a dugattyúját kellett megesztergálni, de sehol nem vállalták. Bonyolult volt leszabályozni, de presztízskérdést csináltam belőle. Külön erre a célra szerkezetet készítettem, s megoldottam a lehetetlennek tűnő »szakvizsgamunkát«, aminek Stamate román mester örvendett a legjobban. A szappanfőző osztályon Radu Ştefan volt a legjobb barátom. Sajnos valaki elárult, hogy munkástagokat szervezek be a szakszervezetbe. Erre felhívatott dr. Semp vegyészmérnök, s az általa vezetett gyűlés azonnal elbocsátott. Szerencsémre az általuk kitöltött bizonyítványba beírták, hogy 1938-ig náluk dolgoztam mint esztergályos. Már az Assan testvérek szomszédos malmában, a Vegyi és Mechanikai Növényi Olajgyárban voltam, amikor a szakszervezet segítségével bepereltük a Stela gyárat. De mielőtt érdemleges tárgyalásra került volna sor, 1940. szeptember elején családostul el kellett hagynom Romániát a zavaros politikai helyzetnek köszönhetően.” Az 1904-ben született, húszévesen Bukarestbe került, s ott tizenhat évet esztergályos- és lakatosszakmában dolgozó lövétei fiatalember álma nem teljesülhetett, nem lett gépészmérnök belőle. De az ott tanultakat nagyszerűen tudta kamatoztatni – az orosz hadifogságból hazatérve – a volt vlahicai (ma Szentegyháza), Vörös Acél nevű nehézipari szakiskolában, ahol szaktárgyakat tanított 1949 és 1956 között, miután felszámolták az anyanyelvű szakoktatást, és a megmaradt osztályokat beolvasztották a brassói Steagul Roşu vállalat iskolacsoportjába. Később műszaki rajzot tanított és műhelygyakorlatokat tartott szakközépiskolásoknak nyugdíjazásáig.
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 4.
Főhajtás ‘56 hősei előtt (Keresztavatás Kontumácon)
Október 23-án, vasárnap reggel annyi ború és köd után még a nap is ráragyogott a gyimesbükkiekre és háromszéki vendégeikre az ezeréves határnál, a kontumáci kápolna melletti emlékhelyen. A gelencei nyugdíjasklub idezarándokolt tagjai több szempontból is kivételes alkalomra érkeztek Székelyföld keleti határához, a patakok szabdalta Gyimesi-szorosba, a Tatros völgyébe.
Az 1956-os események 60. évfordulójára, s a lemhényi születésű Dani Gergely templomépítő plébános emlékére a gelencei vitéz Kelemen Dénes nyugalmazott tanító és fafaragó a háromszékiek nevében saját alkotású keresztet adományozott a temploma felszentelésének negyvenedik évfordulóját ünneplő gyimesi csángó településnek.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseinek emléke előtti főhajtás a kontumáci zarándokhelyen Salamon József gyimesbükki plébános köszöntőszavaival és a hősök tiszteletére állított emléktábla megkoszorúzásával kezdődött. Az eseményen az RMDSZ helyi képviselete is jelen volt. A csíkszeredai magyar főkonzulátus nevében Lázár Zoltán, Magyarország külgazdasági attaséja köszöntötte az anyaországi és a háromszéki vendégeket, valamint a gyimesbükki résztvevőket. „Ma a világ minden szegletében ünnepelnek, az ’56-os hősökre emlékeznek. ’56 nem forradalom, nem felkelés, hanem szabadságharc volt. ’56 hőseinek köszönhetjük ma a szabadságunkat, ezért itt, Gyimesbükkben, az ezeréves határon is kegyeletünkkel emlékezünk a szabadságharc áldozataira. Ma a szabadság nemcsak a szabad mozgást vagy a szólásszabadságot jelenti, hanem azt, hogy félelem nélkül tudunk élni. Mekkora kincs ez nekünk, magyaroknak! Tiszteljük hát, becsüljük és óvjuk” – jelentette ki a gyergyószentmiklósi születésű Lázár Zoltán.
A megemlékezés a háromszékiek ajándék keresztjének megáldásával folytatódott, amit az Ausztriából hazalátogató dr. Vencser László igazgató végzett. Azután elhelyezte a keresztnél a tisztelet koszorúját Magyarország nemzetpolitikai államtitkárságának Petőfi Sándor és Kőrösi Csoma Sándor nevű programjai nevében Hock Judit gyimesbükki, illetve Varga Gabriella ausztriai ösztöndíjas. A gelencei vendégek az emléktáblánál és a közelben felállított keresztnél hazafias versekkel és énekekkel tették az alkalmat még ünnepélyesebbé. A befejező imák után az ottlévők egy része betért a kápolnába, hogy tovább imádkozzék múltunk harcokban elesett áldozataiért és hazánk jövőjéért. Mások a gyimesbükki nagytemplomba siettek, hiszen ott perceken belül elkezdődött a felszentelésének negyvenedik évfordulója alkalmából rendezett előadás-sorozat, majd a Tamás József segédpüspök által bemutatott ünnepi szentmise, a templomkertben az új emlékjelek felavatásával. A kontumáci megemlékezésre gondolva is felidézhetjük Salamon József plébános szavait, aki a Gyimesbükki Kürt című plébániai lap aktuális számában ezt írta: „Az emlékművek útra indítanak. Elgondolkodtatnak, egy történelmi korszaknyit röpítenek vissza bennünket. (…) Tiszteletre és megbecsülésre köteleznek. Mert mindez értünk történt.”
Varga Gabriella
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Október 23-án, vasárnap reggel annyi ború és köd után még a nap is ráragyogott a gyimesbükkiekre és háromszéki vendégeikre az ezeréves határnál, a kontumáci kápolna melletti emlékhelyen. A gelencei nyugdíjasklub idezarándokolt tagjai több szempontból is kivételes alkalomra érkeztek Székelyföld keleti határához, a patakok szabdalta Gyimesi-szorosba, a Tatros völgyébe.
Az 1956-os események 60. évfordulójára, s a lemhényi születésű Dani Gergely templomépítő plébános emlékére a gelencei vitéz Kelemen Dénes nyugalmazott tanító és fafaragó a háromszékiek nevében saját alkotású keresztet adományozott a temploma felszentelésének negyvenedik évfordulóját ünneplő gyimesi csángó településnek.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseinek emléke előtti főhajtás a kontumáci zarándokhelyen Salamon József gyimesbükki plébános köszöntőszavaival és a hősök tiszteletére állított emléktábla megkoszorúzásával kezdődött. Az eseményen az RMDSZ helyi képviselete is jelen volt. A csíkszeredai magyar főkonzulátus nevében Lázár Zoltán, Magyarország külgazdasági attaséja köszöntötte az anyaországi és a háromszéki vendégeket, valamint a gyimesbükki résztvevőket. „Ma a világ minden szegletében ünnepelnek, az ’56-os hősökre emlékeznek. ’56 nem forradalom, nem felkelés, hanem szabadságharc volt. ’56 hőseinek köszönhetjük ma a szabadságunkat, ezért itt, Gyimesbükkben, az ezeréves határon is kegyeletünkkel emlékezünk a szabadságharc áldozataira. Ma a szabadság nemcsak a szabad mozgást vagy a szólásszabadságot jelenti, hanem azt, hogy félelem nélkül tudunk élni. Mekkora kincs ez nekünk, magyaroknak! Tiszteljük hát, becsüljük és óvjuk” – jelentette ki a gyergyószentmiklósi születésű Lázár Zoltán.
A megemlékezés a háromszékiek ajándék keresztjének megáldásával folytatódott, amit az Ausztriából hazalátogató dr. Vencser László igazgató végzett. Azután elhelyezte a keresztnél a tisztelet koszorúját Magyarország nemzetpolitikai államtitkárságának Petőfi Sándor és Kőrösi Csoma Sándor nevű programjai nevében Hock Judit gyimesbükki, illetve Varga Gabriella ausztriai ösztöndíjas. A gelencei vendégek az emléktáblánál és a közelben felállított keresztnél hazafias versekkel és énekekkel tették az alkalmat még ünnepélyesebbé. A befejező imák után az ottlévők egy része betért a kápolnába, hogy tovább imádkozzék múltunk harcokban elesett áldozataiért és hazánk jövőjéért. Mások a gyimesbükki nagytemplomba siettek, hiszen ott perceken belül elkezdődött a felszentelésének negyvenedik évfordulója alkalmából rendezett előadás-sorozat, majd a Tamás József segédpüspök által bemutatott ünnepi szentmise, a templomkertben az új emlékjelek felavatásával. A kontumáci megemlékezésre gondolva is felidézhetjük Salamon József plébános szavait, aki a Gyimesbükki Kürt című plébániai lap aktuális számában ezt írta: „Az emlékművek útra indítanak. Elgondolkodtatnak, egy történelmi korszaknyit röpítenek vissza bennünket. (…) Tiszteletre és megbecsülésre köteleznek. Mert mindez értünk történt.”
Varga Gabriella
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 4.
Ritmus nélkül nincsen élet
Cserey Csaba könyvbemutatója
"A Ritmus nélkül nincsen élet című könyvet azért írtam meg, mert úgy éreztem, hogy sok olyan dolog van a világon, ami nem marad meg mások számára. Én mint zenész szeretném azokat az időket feleleveníteni és hátrahagyni az utókor számára – attól az időtől, amikor kezdtem, napjainkig. Sok zenésszel játsztam, és fontosnak tartom, hogy sokukat megemlítve tisztelegjek előttük az általam leírt sorokban, de egyúttal az előtt a világ előtt is, amiben éltem és élek. Vannak örök emlékű pillanatok. Amikor egy gondolat megfogant, amikor egy másik ember által kimondott szó cselekvésre késztetett, alkotásra, érzelmek kifejezésére. Így születnek az értékek, így jött létre ez a könyv is, kedves olvasó. Egy szerény kis kötet, benne számomra a legnagyobb kinccsel: találkozásokkal és zenével. Az eddigi életemmel. Volt benne sok könnycsepp. Nem a keserűség könnycseppjei csupán, hanem szerencsére sokszor a meglepetésé, az örömé, a gyönyöré is. Ezen emlékekkel a kötetben üzenem mindenkinek, ki e földre született egyedi, értékes és pótolhatatlan emberként, hogy egyetlen dolgunk van nekünk itt, ég és föld között: szeretni, mit a szívünk diktál. Az én életem elválaszthatatlan attól, ami szívemhez legközelebb áll. Az én életem a ritmus, a dob, a dallam. És ezek nélkül nincsen élet" – e szavakkal ajánlja kötetét az olvasónak Cserey Csaba.
A szerző, művész- és becenevén Csabcsi egyike a legismertebb és legelismertebb hazai dzsesszzenészeknek. Dobos és ütőhangszeres művész, számos neves formációban fellépett az elmúlt évtizedekben. Az 1958-ban Gyergyószentmiklóson született alkotó 1989-ben költözött Szatmárnémetire, ahol a helyi színház munkatársa lett. 1970-ben hozta létre első zenekarát, de ismertté azután vált, miután a Vox T együttessel közösen feljátszott albumait kiadta az Electrecord, a ’80-as évek elejétől pedig a Román Televízióval működött közre. Az azóta eltelt évtizedekben olyan, a hazai és nemzetközi dzsesszéletben legendás nevekkel koncertezett együtt, mint Harry Tavitian vagy Johnny Raducanu, egyéni projektjei mellett pedig szívesen tart gyerekfoglalkozásokat, ismerteti meg a legifjabb nemzedékekkel is az ütőhangszerek varázslatos világát. "Cserey Csaba egyike a legleleményesebb romániai dzsesszütősöknek, és egyben az egyik kedvenc partnerem. Az elmúlt tíz évben számos koncerten játszottunk együtt duóban, trióban, vagy az Orient Express nevű zenekarom vendégfellépőjeként Romániában, Magyarországon, Belgiumban, Németországban, Ausztriában és Törökországban egyaránt" – nyilatkozta róla Harry Tavitian dzsesszzongorista.
A művész nemrégiben könyvet írt: a Ritmus nélkül nincsen élet című kötetet ma délután Marosvásárhelyen is bemutatják a második Freedom Blues Festival keretében, a Sörház utcai Jazz&Blues Clubban. Az este 7 órától kezdődő eseményt Cserey Csaba rövid, ütőhangszeres bemutatója követi, majd a fesztiválon fellépő együttesek koncertjeivel folytatódik a neves formációkat felvonultató bluesfesztivál.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)
Cserey Csaba könyvbemutatója
"A Ritmus nélkül nincsen élet című könyvet azért írtam meg, mert úgy éreztem, hogy sok olyan dolog van a világon, ami nem marad meg mások számára. Én mint zenész szeretném azokat az időket feleleveníteni és hátrahagyni az utókor számára – attól az időtől, amikor kezdtem, napjainkig. Sok zenésszel játsztam, és fontosnak tartom, hogy sokukat megemlítve tisztelegjek előttük az általam leírt sorokban, de egyúttal az előtt a világ előtt is, amiben éltem és élek. Vannak örök emlékű pillanatok. Amikor egy gondolat megfogant, amikor egy másik ember által kimondott szó cselekvésre késztetett, alkotásra, érzelmek kifejezésére. Így születnek az értékek, így jött létre ez a könyv is, kedves olvasó. Egy szerény kis kötet, benne számomra a legnagyobb kinccsel: találkozásokkal és zenével. Az eddigi életemmel. Volt benne sok könnycsepp. Nem a keserűség könnycseppjei csupán, hanem szerencsére sokszor a meglepetésé, az örömé, a gyönyöré is. Ezen emlékekkel a kötetben üzenem mindenkinek, ki e földre született egyedi, értékes és pótolhatatlan emberként, hogy egyetlen dolgunk van nekünk itt, ég és föld között: szeretni, mit a szívünk diktál. Az én életem elválaszthatatlan attól, ami szívemhez legközelebb áll. Az én életem a ritmus, a dob, a dallam. És ezek nélkül nincsen élet" – e szavakkal ajánlja kötetét az olvasónak Cserey Csaba.
A szerző, művész- és becenevén Csabcsi egyike a legismertebb és legelismertebb hazai dzsesszzenészeknek. Dobos és ütőhangszeres művész, számos neves formációban fellépett az elmúlt évtizedekben. Az 1958-ban Gyergyószentmiklóson született alkotó 1989-ben költözött Szatmárnémetire, ahol a helyi színház munkatársa lett. 1970-ben hozta létre első zenekarát, de ismertté azután vált, miután a Vox T együttessel közösen feljátszott albumait kiadta az Electrecord, a ’80-as évek elejétől pedig a Román Televízióval működött közre. Az azóta eltelt évtizedekben olyan, a hazai és nemzetközi dzsesszéletben legendás nevekkel koncertezett együtt, mint Harry Tavitian vagy Johnny Raducanu, egyéni projektjei mellett pedig szívesen tart gyerekfoglalkozásokat, ismerteti meg a legifjabb nemzedékekkel is az ütőhangszerek varázslatos világát. "Cserey Csaba egyike a legleleményesebb romániai dzsesszütősöknek, és egyben az egyik kedvenc partnerem. Az elmúlt tíz évben számos koncerten játszottunk együtt duóban, trióban, vagy az Orient Express nevű zenekarom vendégfellépőjeként Romániában, Magyarországon, Belgiumban, Németországban, Ausztriában és Törökországban egyaránt" – nyilatkozta róla Harry Tavitian dzsesszzongorista.
A művész nemrégiben könyvet írt: a Ritmus nélkül nincsen élet című kötetet ma délután Marosvásárhelyen is bemutatják a második Freedom Blues Festival keretében, a Sörház utcai Jazz&Blues Clubban. Az este 7 órától kezdődő eseményt Cserey Csaba rövid, ütőhangszeres bemutatója követi, majd a fesztiválon fellépő együttesek koncertjeivel folytatódik a neves formációkat felvonultató bluesfesztivál.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)
2016. november 4.
Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A forradalom vásárhelyi visszhangja
(Folytatás október 28-i lapszámunkból)
De hogyan is viszonyultak a forradalom hírére a marosvásárhelyi párt és államhatalmi szervek? A párt – döntően magyar nemzetiségűekből álló – helyi apparátusa a visszaemlékezők ábrázolása szerint pánikhangulatban és egyfajta hadiállapotban élte át a kezdeti időszakot. A tartományi pártbizottság gazdasági osztályának vezetője, Kuti Elek ekként emlékszik vissza: "Az ’56-os eseményeket ott éltem a pártnál. Jött Fazekas, lent aludtak a székházban, az én szobámban, mert féltek. Érdekes figura volt az is, senki sem tudta, hogy végül is hogy van, s mint van Magyarországon. Aztán kaptunk egy üzenetet, fogalmam sincs, kitől, miért, azt mondta, hogy Kuti s Branis1 ne féljenek, nem lesz semmi bajuk, nem akasztják fel őket. […] Nem mi hallgattuk a rádiót, hanem egy ún. Sinteza (szintézis) szekció, Csiszér Lajos, egy bányász volt ott és egy kicsi román, vagy hárman, ők hallgatták a rádiót […] Mi be voltunk mobilizálva a pártszékházba, behívtak a székházba egy reggel, s haza sem engedtek. Otthon azt sem tudták, mi van. Otthon hallgatták a rádiót, hallották, mi van, sírtak, mi lesz velünk […] franc, nem lett semmi, aludtunk a földön. Enni adtak a kantinban. Hozattak egy csomó puskát a kaszárnyából, hogy vigyázzunk a főnökökre, ha valami lesz."2
Érdemesnek tartjuk megjegyezni, hogy a korabeli pártgyűlési jegyzőkönyvekből az is kiderül, hogy a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan nem csak a lakosság, hanem számos pártaktivista sem helyezkedett az elvárt álláspontra, és kifejezte szimpátiáját azzal. Ezért a tartományi pártbizottság vezetősége 1956 novemberében, de később is foglalkozott e kérdéssel, átfogó kivizsgálást folytatva.3
A helyi pártszervek a kezdeti pánikon hamar túlestek, hathatós segítséget kaptak a Securitate és a milícia részéről. Az első lépések egyike a nyilvános összejövetelek betiltása volt. Megtiltották a rendezvények tartását, még azt is, hogy az utcán három ember beszélgessen. Fokozták a megfigyelést, és az első adandó alkalommal letartóztatták a szervezkedőket, ahogy történt ez Falibogáékkal. Visszaemlékezésében Kuti azt is megemlíti, hogy amikor október 25-én Fazekas megérkezett, már folyt a városban a fokozott rendőri ellenőrzés. Bevezették a nappali és éjszakai járőrözést, állandó személyzettel ellátott stratégiai pontokat állítottak fel stb.
Az elemzők véleménye szerint a helyi politikai elit, kevés kivétellel, már az első napokban "hatékonyan kezelte" a forradalom hatásait, és figyelmen kívül hagyva minden etnikai alapú szolidaritási alkalmat, felvállalta a rendszer által rábízott feladatot, hogy biztosítsa a nyugalmat.4
Sajnos, a viszonylag szűkös adatok alapján csak részben tudjuk bemutatni tények alapján a forradalmi hírek marosvásárhelyi fogadtatását. Az utóbb végzett szóbeli adatgyűjtés csak egypár volt pártaktivista megkérdezésére szorítkozott, amelyek a szűkebb körű pártvezetés és a pártapparátus körében lévő viszonyulást tükrözik. Az állambiztonsági szervek, a Securitate által összegyűjtött információk közül csak azoknak a birtokába jutottunk, amelyek az utóbbi időben közlésre kerültek, illetve a megtorló akciók során a bűnügyi dossziékban konkretizálódtak. Mivel a megtorló intézkedések áldozatai között 117 marosvásárhelyi személy található,5 amelyekhez társul a zaklatásoknak, kihallgatásoknak alávetettek egész sora, bizonyítottnak tekinthetjük, hogy Marosvásárhely lakossága a forradalom híve lett. Ha tekintetbe vesszük a megtorlás során 1956-1962 között bíróság elé állítottak és elítéltek foglalkozási körét, láthatjuk, hogy az átfogja a lakosság széles rétegeit. Találhatók köztük értelmiségiek (közigazgatási és más intézményeknél dolgozó tisztviselők, műszaki, tanügyi, egészségügyi szakemberek), munkások és kisiparosok (pl. lakatosok, kőművesek, asztalosok, szabók, kereskedelmi alkalmazottak stb.), háziasszonyok, földművesek, valamint egyetemi hallgatók és középiskolai tanulók.
A letartóztatottak közül 67 magyar és 50 román etnikumú volt. Ez utóbbiak között jelentős számban találhatók magasabb beosztású, közigazgatásban dolgozó tisztviselők, valamint volt katonatisztek és rendőrök, de van közöttük orvos, jogász, mérnök, több vasúti tisztviselő, földműves és tanuló is. Többségük a Ioan Faliboga vezette szervezet tagja volt.
Megjegyezzük, hogy az első Marosvásárhelyen letartóztatott személy Nyilasi Zoltán 46 éves kőműves, aki egy italozóban, ittas állapotban megfenyegetett egy securitatés altisztet, le akarta vetkőztetni, és a következőket mondta neki: "Látod, mi történt Magyarországon, most mi következünk". Haza sem jutott, már a kocsmából elvitték, és október 29-én vád alá helyezték "nyilvános izgatásért".6
A marosvásárhelyi egyetemisták a forradalom idején
Marosvásárhelyen nem jegyeztek fel nagyméretű utcai tüntetéseket vagy azok megszervezésére irányuló kísérleteket, de revindikatív követelések megfogalmazására és kinyilvánítására itt is sor került, elsősorban az orvostan- és gyógyszerész- hallgatók körében.7 Az orvosi és gyógyszerészeti egyetemi hallgatók radikalizálódása nyilvánvaló volt. Ennek előzménye egy 25 tagú csoportnak 1956 augusztusában Budapesten és más egyetemi központokban tett egy hónapos tapasztalatcseréje, amelyről a szeptemberben hazaérkezettek magukkal hozták az anyaországban már jól érezhető változtatásokat igénylő hangulat szellemét.8 A diákkövetelések nyílt hangoztatása, többek között annak a megvitatása, hogy tanulják-e továbbra is a marxizmust vagy nem, óvatosságra késztette a párt és az igazgatás szerveit. Ebben az időben nem is léptek fel nyíltan velük szemben, és amikor november 1-jére, a halottak napjára a református temetőben egy gyertyás együttérzési megnyilvánulást kezdeményeztek, maga Fazekas János járt közben, lebeszélve őket a várható incidensekkel járó akcióról. (A nyílt gyertyás demonstrációból egy szerény jelképes akció lett. Egy idősebb hölgyet megkértek, hogy a Bolyaiak sírjára helyezzen egy szalaggal ellátott virágkoszorút, amelyre mintegy 150 gyertyát helyeztek.) Erről az esetről egy november 2-i informatív jelentés tájékoztatta a pártszerveket, kiemelve annak békés és epizódszerű jellegét.9 Utólagos szóbeli adatok szerint a megmozduláson az egyetemisták mellett jelentős számban részt vettek középiskolások is, főként a volt református kollégium tanulói.
Egy másik diákmozzanat, amelyről csak utólagos visszaemlékezésekkel rendelkezünk, ugyanebben az időben zajlott le. Ez a libasorban való felvonulás volt.10 Mivel a gyülekezési tilalom értelmében kettőnél több személy nem csoportosulhatott, a marosvásárhelyi orvostan- és gyógyszerészhallgatók egymás után felsorakozva, több száz méteres libasorban vonultak az egyetemre követeléseik átadására, ami nagy izgalmat váltott ki az intézet vezetőségében. Az egyetem bejáratánál Andrásofszky Tibor11 rektor torkaszakadtából ordítva fogadta őket. Megjegyezzük, hogy a rektorral kapcsolatosan az is ismertté vált, hogy egy névtelen levélben megfenyegették. Tudomására hozták, hogy a diákság árulójának nyilvánítják, ha elítéli a magyar felkelést, és ha ellenszegül a magyarországi sebesültek megsegítését célzó véradási akciónak.12
1 Branis László pártaktivista, a tartományi pártbizottság Végrehajtó Bizottságának egyik titkára, 1968-ban az újonnan alakult Hargita megye első titkára lett, de rövid idő után visszakerült Marosvásárhelyre, és egypár évig a Textila Mures Készruhagyár igazgatója lett.
2 BOTTONI, STEFANO (szerk.): Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956-1959). Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó, 2006, 26.
3 MmNL, RKP Maros- Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság levéltára, 145/1956, sz. ügyiratcsomó, 306.
4 BOTTONI 2006, 26.
5 Lásd PÁL-ANTAL 2006.
6 Uo. 54.
7 Megjegyzés: Az utóbbi évtizedben több visszaemlékezés is napvilágot látott, amelyben volt orvostanhallgatók, de mások is felidézték az akkori feszült hangulatú, eseménydús időket és sorsuk további alakulását. Az általuk közölt pluszinformációk összegyűjtése, a hatósági levéltári adatokkal való összevetése és egy minél valósághűbb kép kidolgozása mindmáig elvégzendő feladat maradt.
8 Dr. Piros Ferenc marosvásárhelyi orvos szóbeli közlése.
9BOTTONI 2007, 214.
10Tófalvi Zoltán utólagos szóbeli közlésében arról tájékoztatott, hogy a CNSAS által őrzött Securitate-levéltárban erre vonatkozóan is találhatók konkrét adatok.
11 Andrásofszky Tibor (1914-1978) idegsebész, orvosi szakíró. 1953-1965 között az OGYI rektora.
12 SEBESTYÉN 2014, 98.
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)
A forradalom vásárhelyi visszhangja
(Folytatás október 28-i lapszámunkból)
De hogyan is viszonyultak a forradalom hírére a marosvásárhelyi párt és államhatalmi szervek? A párt – döntően magyar nemzetiségűekből álló – helyi apparátusa a visszaemlékezők ábrázolása szerint pánikhangulatban és egyfajta hadiállapotban élte át a kezdeti időszakot. A tartományi pártbizottság gazdasági osztályának vezetője, Kuti Elek ekként emlékszik vissza: "Az ’56-os eseményeket ott éltem a pártnál. Jött Fazekas, lent aludtak a székházban, az én szobámban, mert féltek. Érdekes figura volt az is, senki sem tudta, hogy végül is hogy van, s mint van Magyarországon. Aztán kaptunk egy üzenetet, fogalmam sincs, kitől, miért, azt mondta, hogy Kuti s Branis1 ne féljenek, nem lesz semmi bajuk, nem akasztják fel őket. […] Nem mi hallgattuk a rádiót, hanem egy ún. Sinteza (szintézis) szekció, Csiszér Lajos, egy bányász volt ott és egy kicsi román, vagy hárman, ők hallgatták a rádiót […] Mi be voltunk mobilizálva a pártszékházba, behívtak a székházba egy reggel, s haza sem engedtek. Otthon azt sem tudták, mi van. Otthon hallgatták a rádiót, hallották, mi van, sírtak, mi lesz velünk […] franc, nem lett semmi, aludtunk a földön. Enni adtak a kantinban. Hozattak egy csomó puskát a kaszárnyából, hogy vigyázzunk a főnökökre, ha valami lesz."2
Érdemesnek tartjuk megjegyezni, hogy a korabeli pártgyűlési jegyzőkönyvekből az is kiderül, hogy a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan nem csak a lakosság, hanem számos pártaktivista sem helyezkedett az elvárt álláspontra, és kifejezte szimpátiáját azzal. Ezért a tartományi pártbizottság vezetősége 1956 novemberében, de később is foglalkozott e kérdéssel, átfogó kivizsgálást folytatva.3
A helyi pártszervek a kezdeti pánikon hamar túlestek, hathatós segítséget kaptak a Securitate és a milícia részéről. Az első lépések egyike a nyilvános összejövetelek betiltása volt. Megtiltották a rendezvények tartását, még azt is, hogy az utcán három ember beszélgessen. Fokozták a megfigyelést, és az első adandó alkalommal letartóztatták a szervezkedőket, ahogy történt ez Falibogáékkal. Visszaemlékezésében Kuti azt is megemlíti, hogy amikor október 25-én Fazekas megérkezett, már folyt a városban a fokozott rendőri ellenőrzés. Bevezették a nappali és éjszakai járőrözést, állandó személyzettel ellátott stratégiai pontokat állítottak fel stb.
Az elemzők véleménye szerint a helyi politikai elit, kevés kivétellel, már az első napokban "hatékonyan kezelte" a forradalom hatásait, és figyelmen kívül hagyva minden etnikai alapú szolidaritási alkalmat, felvállalta a rendszer által rábízott feladatot, hogy biztosítsa a nyugalmat.4
Sajnos, a viszonylag szűkös adatok alapján csak részben tudjuk bemutatni tények alapján a forradalmi hírek marosvásárhelyi fogadtatását. Az utóbb végzett szóbeli adatgyűjtés csak egypár volt pártaktivista megkérdezésére szorítkozott, amelyek a szűkebb körű pártvezetés és a pártapparátus körében lévő viszonyulást tükrözik. Az állambiztonsági szervek, a Securitate által összegyűjtött információk közül csak azoknak a birtokába jutottunk, amelyek az utóbbi időben közlésre kerültek, illetve a megtorló akciók során a bűnügyi dossziékban konkretizálódtak. Mivel a megtorló intézkedések áldozatai között 117 marosvásárhelyi személy található,5 amelyekhez társul a zaklatásoknak, kihallgatásoknak alávetettek egész sora, bizonyítottnak tekinthetjük, hogy Marosvásárhely lakossága a forradalom híve lett. Ha tekintetbe vesszük a megtorlás során 1956-1962 között bíróság elé állítottak és elítéltek foglalkozási körét, láthatjuk, hogy az átfogja a lakosság széles rétegeit. Találhatók köztük értelmiségiek (közigazgatási és más intézményeknél dolgozó tisztviselők, műszaki, tanügyi, egészségügyi szakemberek), munkások és kisiparosok (pl. lakatosok, kőművesek, asztalosok, szabók, kereskedelmi alkalmazottak stb.), háziasszonyok, földművesek, valamint egyetemi hallgatók és középiskolai tanulók.
A letartóztatottak közül 67 magyar és 50 román etnikumú volt. Ez utóbbiak között jelentős számban találhatók magasabb beosztású, közigazgatásban dolgozó tisztviselők, valamint volt katonatisztek és rendőrök, de van közöttük orvos, jogász, mérnök, több vasúti tisztviselő, földműves és tanuló is. Többségük a Ioan Faliboga vezette szervezet tagja volt.
Megjegyezzük, hogy az első Marosvásárhelyen letartóztatott személy Nyilasi Zoltán 46 éves kőműves, aki egy italozóban, ittas állapotban megfenyegetett egy securitatés altisztet, le akarta vetkőztetni, és a következőket mondta neki: "Látod, mi történt Magyarországon, most mi következünk". Haza sem jutott, már a kocsmából elvitték, és október 29-én vád alá helyezték "nyilvános izgatásért".6
A marosvásárhelyi egyetemisták a forradalom idején
Marosvásárhelyen nem jegyeztek fel nagyméretű utcai tüntetéseket vagy azok megszervezésére irányuló kísérleteket, de revindikatív követelések megfogalmazására és kinyilvánítására itt is sor került, elsősorban az orvostan- és gyógyszerész- hallgatók körében.7 Az orvosi és gyógyszerészeti egyetemi hallgatók radikalizálódása nyilvánvaló volt. Ennek előzménye egy 25 tagú csoportnak 1956 augusztusában Budapesten és más egyetemi központokban tett egy hónapos tapasztalatcseréje, amelyről a szeptemberben hazaérkezettek magukkal hozták az anyaországban már jól érezhető változtatásokat igénylő hangulat szellemét.8 A diákkövetelések nyílt hangoztatása, többek között annak a megvitatása, hogy tanulják-e továbbra is a marxizmust vagy nem, óvatosságra késztette a párt és az igazgatás szerveit. Ebben az időben nem is léptek fel nyíltan velük szemben, és amikor november 1-jére, a halottak napjára a református temetőben egy gyertyás együttérzési megnyilvánulást kezdeményeztek, maga Fazekas János járt közben, lebeszélve őket a várható incidensekkel járó akcióról. (A nyílt gyertyás demonstrációból egy szerény jelképes akció lett. Egy idősebb hölgyet megkértek, hogy a Bolyaiak sírjára helyezzen egy szalaggal ellátott virágkoszorút, amelyre mintegy 150 gyertyát helyeztek.) Erről az esetről egy november 2-i informatív jelentés tájékoztatta a pártszerveket, kiemelve annak békés és epizódszerű jellegét.9 Utólagos szóbeli adatok szerint a megmozduláson az egyetemisták mellett jelentős számban részt vettek középiskolások is, főként a volt református kollégium tanulói.
Egy másik diákmozzanat, amelyről csak utólagos visszaemlékezésekkel rendelkezünk, ugyanebben az időben zajlott le. Ez a libasorban való felvonulás volt.10 Mivel a gyülekezési tilalom értelmében kettőnél több személy nem csoportosulhatott, a marosvásárhelyi orvostan- és gyógyszerészhallgatók egymás után felsorakozva, több száz méteres libasorban vonultak az egyetemre követeléseik átadására, ami nagy izgalmat váltott ki az intézet vezetőségében. Az egyetem bejáratánál Andrásofszky Tibor11 rektor torkaszakadtából ordítva fogadta őket. Megjegyezzük, hogy a rektorral kapcsolatosan az is ismertté vált, hogy egy névtelen levélben megfenyegették. Tudomására hozták, hogy a diákság árulójának nyilvánítják, ha elítéli a magyar felkelést, és ha ellenszegül a magyarországi sebesültek megsegítését célzó véradási akciónak.12
1 Branis László pártaktivista, a tartományi pártbizottság Végrehajtó Bizottságának egyik titkára, 1968-ban az újonnan alakult Hargita megye első titkára lett, de rövid idő után visszakerült Marosvásárhelyre, és egypár évig a Textila Mures Készruhagyár igazgatója lett.
2 BOTTONI, STEFANO (szerk.): Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956-1959). Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó, 2006, 26.
3 MmNL, RKP Maros- Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság levéltára, 145/1956, sz. ügyiratcsomó, 306.
4 BOTTONI 2006, 26.
5 Lásd PÁL-ANTAL 2006.
6 Uo. 54.
7 Megjegyzés: Az utóbbi évtizedben több visszaemlékezés is napvilágot látott, amelyben volt orvostanhallgatók, de mások is felidézték az akkori feszült hangulatú, eseménydús időket és sorsuk további alakulását. Az általuk közölt pluszinformációk összegyűjtése, a hatósági levéltári adatokkal való összevetése és egy minél valósághűbb kép kidolgozása mindmáig elvégzendő feladat maradt.
8 Dr. Piros Ferenc marosvásárhelyi orvos szóbeli közlése.
9BOTTONI 2007, 214.
10Tófalvi Zoltán utólagos szóbeli közlésében arról tájékoztatott, hogy a CNSAS által őrzött Securitate-levéltárban erre vonatkozóan is találhatók konkrét adatok.
11 Andrásofszky Tibor (1914-1978) idegsebész, orvosi szakíró. 1953-1965 között az OGYI rektora.
12 SEBESTYÉN 2014, 98.
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)
2016. november 4.
Önsorsrontó függőségeink
A családromboló és önpusztító szenvedélybetegek – az alkohol-, drog-, nikotin-, gyógyszer-, játék- és sok más függőségben szenvedő fiatalok – nem-csak önsorsrontók: szűkebb és tágabb környezetük életét is megkeserítik. Van-e kiút ebből a társadalmi zsákutcából, mentálhigiéniai kelepcéből? Mennyiben vezet gyógyuláshoz a (munka)terápiás közösségi segítség?
Ezekre a kérdésekre keresi a választ a Korunk szerkesztősége, mintegy folytatva a 2011. évi 4-es számban meghirdetett új egészségtudatosságot, amelynek Pikó Bettina egyetemi tanár, a Szegedi Tudományegyetem Magatartáskutató Intézetének vezetője, az MTA doktora volt a témafelvezetője. A mostani számot is az ő tanulmánya nyitja a veszélyes függőségek és ugyanakkor a védekezési lehetőségek számbavételével. A felvetett kérdéseket Nagy Zsolt az addiktológus szemével láttatja s gondolja tovább Józanságmunka és felépülés függő társadalmakban címmel. A nemzetközi együttműködésen alapuló romániai kutatási képességfejlesztésről (pontosabban: annak egyik szegmenséről) Ábrám Zoltán, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem professzora nyújt átfogó képet. A gyógyszeres függőségekről a Marosvásárhelyről elszármazott Kovalszki Péter fejti ki véleményét részben a legfrissebb amerikai szakirodalom, másrészt ottani gyógyítói/konzultáns gyakorlata, illetve orvos- igazgatói tapasztalatai alapján.
Az olvasó az MTA TTK munkatársainak (Papp Z. Attila és Szerbhorvát György) szociológiai felmérései alapján kap hiteles tájékoztatást a Kárpát-medencei fiatalok önsorsrontásáról. Négy erdélyi egyetemünk kutatói Albert-Lőrincz Enikő professzor vezetésével Hargita, Kovászna és Maros megyében végeztek mélyfúrást.
Az 1993-ban megalapított Mentő Misszió, az 1996-ban útjára indított Bonus Pastor Alapítvány, a Drogterápiás Otthon létrejötte (2005) és működése azt bizonyítja, hogy gyakorlatilag is lehet segíteni azokon, akikről környezetük többé- kevésbé már lemondott. Az erdélyi tapasztalatokat megerősítik a budapesti Nyírő Gyula Kórházban, a Semmelweis Egyetemen, a Szegedi Tudományegyetem Magatartástudományi Intézetében, illetve Ifjúságkutató Munkacsoportjában végzett megfigyelések is.
Meglepetésként hat az internetfüggőség – szerkesztőségünk felkérésére született – legfrissebb hazai vizsgálata. Ki kit tart a markában? – kérdezi a nomofóbiáról értekező kolozsvári pszichológus, Vargha-Jenő László. Péter Árpád médiakutató a "virtuális világok bűvöletében" kialakult számítógépjáték- függőség aspektusait elemzi – ugyancsak meggondolkoztató következtetésekkel.
Népújság (Marosvásárhely)
A családromboló és önpusztító szenvedélybetegek – az alkohol-, drog-, nikotin-, gyógyszer-, játék- és sok más függőségben szenvedő fiatalok – nem-csak önsorsrontók: szűkebb és tágabb környezetük életét is megkeserítik. Van-e kiút ebből a társadalmi zsákutcából, mentálhigiéniai kelepcéből? Mennyiben vezet gyógyuláshoz a (munka)terápiás közösségi segítség?
Ezekre a kérdésekre keresi a választ a Korunk szerkesztősége, mintegy folytatva a 2011. évi 4-es számban meghirdetett új egészségtudatosságot, amelynek Pikó Bettina egyetemi tanár, a Szegedi Tudományegyetem Magatartáskutató Intézetének vezetője, az MTA doktora volt a témafelvezetője. A mostani számot is az ő tanulmánya nyitja a veszélyes függőségek és ugyanakkor a védekezési lehetőségek számbavételével. A felvetett kérdéseket Nagy Zsolt az addiktológus szemével láttatja s gondolja tovább Józanságmunka és felépülés függő társadalmakban címmel. A nemzetközi együttműködésen alapuló romániai kutatási képességfejlesztésről (pontosabban: annak egyik szegmenséről) Ábrám Zoltán, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem professzora nyújt átfogó képet. A gyógyszeres függőségekről a Marosvásárhelyről elszármazott Kovalszki Péter fejti ki véleményét részben a legfrissebb amerikai szakirodalom, másrészt ottani gyógyítói/konzultáns gyakorlata, illetve orvos- igazgatói tapasztalatai alapján.
Az olvasó az MTA TTK munkatársainak (Papp Z. Attila és Szerbhorvát György) szociológiai felmérései alapján kap hiteles tájékoztatást a Kárpát-medencei fiatalok önsorsrontásáról. Négy erdélyi egyetemünk kutatói Albert-Lőrincz Enikő professzor vezetésével Hargita, Kovászna és Maros megyében végeztek mélyfúrást.
Az 1993-ban megalapított Mentő Misszió, az 1996-ban útjára indított Bonus Pastor Alapítvány, a Drogterápiás Otthon létrejötte (2005) és működése azt bizonyítja, hogy gyakorlatilag is lehet segíteni azokon, akikről környezetük többé- kevésbé már lemondott. Az erdélyi tapasztalatokat megerősítik a budapesti Nyírő Gyula Kórházban, a Semmelweis Egyetemen, a Szegedi Tudományegyetem Magatartástudományi Intézetében, illetve Ifjúságkutató Munkacsoportjában végzett megfigyelések is.
Meglepetésként hat az internetfüggőség – szerkesztőségünk felkérésére született – legfrissebb hazai vizsgálata. Ki kit tart a markában? – kérdezi a nomofóbiáról értekező kolozsvári pszichológus, Vargha-Jenő László. Péter Árpád médiakutató a "virtuális világok bűvöletében" kialakult számítógépjáték- függőség aspektusait elemzi – ugyancsak meggondolkoztató következtetésekkel.
Népújság (Marosvásárhely)
2016. november 4.
Az októberi Szövétnek – őszi délutánok szívet melengető, derűs olvasmánya
Ne haragudjatok! Lássatok, gondolkozzatok, törődjetek egymással! Ezzel a gondolattal kezdődik a Szövétnek 2016. októberi száma.
Rögtön az elején az Irodalom, művészet rovat októberhez kötődő versekkel indul: Böszörményi Zoltán az 1956-ban elesettek emlékére írt („Október lángjai”), Ódry Máriát pedig Csoóri Sándor halála rendítette meg – rajzban, versben. („Csoóri Sándor emlékezete”). Őszinte örömünkre, új, csillogó nevek is megjelentek a lap hasábjain: Arany-Tóth Katalin („Harangszó előtt”) meg Varga Melinda („Űrezüst”, „Őszelőben”), és nem hiányzik Grosz László („Mindennapok”) jellegzetes, kissé melankolikus költeménye sem. Böszörményi Zoltán Az irgalom ellipszisecímű új verseskötetének népes közönséget vonzó aradi bemutatójáról is szólunk Niedermayer György fotóriportja kíséretével. Rövidprózával jelentkezik újra Juhász Béla („Egy élet értelme”), folytatódik Nótáros Lajos „Arad marad” című regénye a VII/5. résszel. Olvasó-vonzó régi-új szerzőnk, Jámborné Péterszabó Ilona dokumentumjátékának („Eszméktől a vérpadig”) első része az ’56-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján a Szoboszlay-per mozzanatait idézi fel.
1956 szellemében kezdődik a Memoár rovat első írása, amelyben a Sarkadra került, egykori nagyvarjasi történelemtanár nemzeti érzésektől fűtött eszmefuttatását („Ezt is 1956-nak köszönhetitek, ugye?”) remélhetőleg sokan olvassák majd nagy érdeklődéssel. Ugyanúgy, mint a szegedi Kurunczi Mária visszaemlékezését a 2015. október 6-i aradi koszorúzásra. Regéczy Szabina Perle nosztalgiával emlékezik az utolsó pioníravatásra („Szemek tüzében – Az utolsó pionírok”), Móré-Sághi Annamária a soborsini Repkény utóhangjában „Dezső bácsi” emlékét idézi fel. Újból jelentkezik Chicagóból Tatár Etelka egy aranyos, érzelmes kis írással („Reszeld, Apjuk, avagy Alma slafrokban”), amelyben tájainkon eltöltött ifjúkorát idézi fel.
A Történelemrovatban Puskel Péter évfordulóhoz kapcsolódó írással jelentkezik („Románia belépése az első világháborúba. Arad 1916 augusztusa után”) a tőle megszokott izgalmas alapossággal.
A Helytörténetrovatban a fotográfus, Siska-Szabó Zoltán folytatja Régi és új Arad című fotósorozatát a 4. résszel. Ezután következik a fáradhatatlan, szegedi történelemprofesszor, Blazovich László beszámolója a 44. Országos Honismereti Akadémia Makón és környékén megtartott rendezvényeiről.
A Szövétnek 114. számából nem hiányozhat az Oktatás rovat sem. Fülöpné Bálint Anna Erika az egykori aradi Zárdáról mesél, keserű nosztalgiával, könnyes szemmel. Koreck Aladár „Egy szeretetre méltó tanár emlékére” című írásában a Magyar Vegyes Líceum történelem szakos tanárának, Calvasina Károlynak (Csoszinak) állít sok szeretettel átitatott emléket.
A soborsini majális jeles résztvevője, a Látó szerkesztője, Vida Gábor színes útinaplóját teszi közzé, amelyben hosszú kilométereket ró Törökország kies tájain („Török levél”).
A lap utolsó negyede – szokás szerint – tarka, színes anyagokat vonultat fel. Előtte azonban Ódry Mária beszámol Brittich Erzsébet templomos linómetszeteinek szentleányfalvi kiállításáról („A rend és a szabadság harmóniája”). A Hitéletrovat Matekovits Mihály mosolyt élesztő „Minorita anekdotái”-val zárul.
A sokat megélt kémiatanár, Piros Dénes ismét sport témájú cikket írt: „Emlékeim az olimpiákról”. Tartalmáról címe beszél.
Miről írt az újság a XIX. században? Például az első postabélyegekről – állítja Piroska István népszerű rovatában(„Azt írta az újság” – „Hány éves a postabélyeg?”).
Az üzenetrögzítők hahotát gerjesztő világa lett ezúttal a témája lapunk humorfelelősének, Kövér Péternek „A kütyü, avagy Kossuth Lajos azt üzente… Te mit üzensz?” című sziporkázó eszmefuttatásának. Habként díszelegnek ezen a tortán Grosz László szellemes, frappáns bökversei, s végül Móré-Sághi Annamária mosolyogtató anekdotái Mihály román királyról.
Úgy tűnik, Brittich Erzsébet nem fáradt el, tovább „faragja” keresztrejtvényeit; ezúttal egy „1700 éves születésnap” kínálja az apropót.
Szomorú sorok a lap végén: Elment sok száz aradi magyar ember Böbe óvó nénije, Steinhübel Erzsébet. Nyugodjék békében!
A 114. számú Szövétnek grafikai kivitelezése ezúttal is kielégíti a legkritikusabb szemlélőt is. Kett Groza János grafikái kellemes esztétikai élményt nyújtanak minden olvasónak, Kurunczi Ferenc címlapfotója, illetve a hátsó borítón megjelenő, meleg, őszi hangulatot árasztó háttérképe lenyűgöznek. Az első belső borítón az elengedhetetlen színes, képes beszámoló a Csiky Gergely Főgimnázium tanévnyitójáról. A hátsó belső borítót ezúttal Simó Margit grafikusművésznek tartottuk fenn.
Legyen az októberi Szövétnek olvasása a borús, esős, őszi délutánok szívet melengető, derűt teremtő időtöltése!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)
Ne haragudjatok! Lássatok, gondolkozzatok, törődjetek egymással! Ezzel a gondolattal kezdődik a Szövétnek 2016. októberi száma.
Rögtön az elején az Irodalom, művészet rovat októberhez kötődő versekkel indul: Böszörményi Zoltán az 1956-ban elesettek emlékére írt („Október lángjai”), Ódry Máriát pedig Csoóri Sándor halála rendítette meg – rajzban, versben. („Csoóri Sándor emlékezete”). Őszinte örömünkre, új, csillogó nevek is megjelentek a lap hasábjain: Arany-Tóth Katalin („Harangszó előtt”) meg Varga Melinda („Űrezüst”, „Őszelőben”), és nem hiányzik Grosz László („Mindennapok”) jellegzetes, kissé melankolikus költeménye sem. Böszörményi Zoltán Az irgalom ellipszisecímű új verseskötetének népes közönséget vonzó aradi bemutatójáról is szólunk Niedermayer György fotóriportja kíséretével. Rövidprózával jelentkezik újra Juhász Béla („Egy élet értelme”), folytatódik Nótáros Lajos „Arad marad” című regénye a VII/5. résszel. Olvasó-vonzó régi-új szerzőnk, Jámborné Péterszabó Ilona dokumentumjátékának („Eszméktől a vérpadig”) első része az ’56-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján a Szoboszlay-per mozzanatait idézi fel.
1956 szellemében kezdődik a Memoár rovat első írása, amelyben a Sarkadra került, egykori nagyvarjasi történelemtanár nemzeti érzésektől fűtött eszmefuttatását („Ezt is 1956-nak köszönhetitek, ugye?”) remélhetőleg sokan olvassák majd nagy érdeklődéssel. Ugyanúgy, mint a szegedi Kurunczi Mária visszaemlékezését a 2015. október 6-i aradi koszorúzásra. Regéczy Szabina Perle nosztalgiával emlékezik az utolsó pioníravatásra („Szemek tüzében – Az utolsó pionírok”), Móré-Sághi Annamária a soborsini Repkény utóhangjában „Dezső bácsi” emlékét idézi fel. Újból jelentkezik Chicagóból Tatár Etelka egy aranyos, érzelmes kis írással („Reszeld, Apjuk, avagy Alma slafrokban”), amelyben tájainkon eltöltött ifjúkorát idézi fel.
A Történelemrovatban Puskel Péter évfordulóhoz kapcsolódó írással jelentkezik („Románia belépése az első világháborúba. Arad 1916 augusztusa után”) a tőle megszokott izgalmas alapossággal.
A Helytörténetrovatban a fotográfus, Siska-Szabó Zoltán folytatja Régi és új Arad című fotósorozatát a 4. résszel. Ezután következik a fáradhatatlan, szegedi történelemprofesszor, Blazovich László beszámolója a 44. Országos Honismereti Akadémia Makón és környékén megtartott rendezvényeiről.
A Szövétnek 114. számából nem hiányozhat az Oktatás rovat sem. Fülöpné Bálint Anna Erika az egykori aradi Zárdáról mesél, keserű nosztalgiával, könnyes szemmel. Koreck Aladár „Egy szeretetre méltó tanár emlékére” című írásában a Magyar Vegyes Líceum történelem szakos tanárának, Calvasina Károlynak (Csoszinak) állít sok szeretettel átitatott emléket.
A soborsini majális jeles résztvevője, a Látó szerkesztője, Vida Gábor színes útinaplóját teszi közzé, amelyben hosszú kilométereket ró Törökország kies tájain („Török levél”).
A lap utolsó negyede – szokás szerint – tarka, színes anyagokat vonultat fel. Előtte azonban Ódry Mária beszámol Brittich Erzsébet templomos linómetszeteinek szentleányfalvi kiállításáról („A rend és a szabadság harmóniája”). A Hitéletrovat Matekovits Mihály mosolyt élesztő „Minorita anekdotái”-val zárul.
A sokat megélt kémiatanár, Piros Dénes ismét sport témájú cikket írt: „Emlékeim az olimpiákról”. Tartalmáról címe beszél.
Miről írt az újság a XIX. században? Például az első postabélyegekről – állítja Piroska István népszerű rovatában(„Azt írta az újság” – „Hány éves a postabélyeg?”).
Az üzenetrögzítők hahotát gerjesztő világa lett ezúttal a témája lapunk humorfelelősének, Kövér Péternek „A kütyü, avagy Kossuth Lajos azt üzente… Te mit üzensz?” című sziporkázó eszmefuttatásának. Habként díszelegnek ezen a tortán Grosz László szellemes, frappáns bökversei, s végül Móré-Sághi Annamária mosolyogtató anekdotái Mihály román királyról.
Úgy tűnik, Brittich Erzsébet nem fáradt el, tovább „faragja” keresztrejtvényeit; ezúttal egy „1700 éves születésnap” kínálja az apropót.
Szomorú sorok a lap végén: Elment sok száz aradi magyar ember Böbe óvó nénije, Steinhübel Erzsébet. Nyugodjék békében!
A 114. számú Szövétnek grafikai kivitelezése ezúttal is kielégíti a legkritikusabb szemlélőt is. Kett Groza János grafikái kellemes esztétikai élményt nyújtanak minden olvasónak, Kurunczi Ferenc címlapfotója, illetve a hátsó borítón megjelenő, meleg, őszi hangulatot árasztó háttérképe lenyűgöznek. Az első belső borítón az elengedhetetlen színes, képes beszámoló a Csiky Gergely Főgimnázium tanévnyitójáról. A hátsó belső borítót ezúttal Simó Margit grafikusművésznek tartottuk fenn.
Legyen az októberi Szövétnek olvasása a borús, esős, őszi délutánok szívet melengető, derűt teremtő időtöltése!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)
2016. november 4.
„Művészetem értelme a tanítás”
Hogyan lehetséges az, hogy egy 18 éves lányból pár évi tanulás után prímbalerina legyen? A választ megtudjuk mi is, ha elolvassuk a Kolozsvári Magyar Opera egykori szólótáncosnőjének, Imre-Trăilă Máriának a Laskay Adrienne nyugalmazott karnagy által megírt és szerkesztett életrajzi kiadványát, amelyet a Kolozsvári Operabarátok Köre jelentetett meg a közelmúltban, a Tisztelet elődeinknek sorozatban.
Azt valószínűleg nem csak a beavatottak tudják, hogy a balettezést korán kell elkezdeni, legalább tízévesen, máskülönben nincs semmi esély arra, hogy valamit elérj ezen a szép pályán. Imre-Trăilă Mária (sz.1922) prímbalerina élete és munkássága a cáfolat erre a megalapozott és bizonyított tényre, hiszen 18 éves volt, amikor Kolozsvárról Budapestre ment, és Trojanoff balettmester Akadémiáján képezte magát 1940–1945 között. Már itt is felfedezik a fiatal Imre Mária tehetségét, akit a budapesti újságok „kolozsvári Karsawinának” neveznek, ám a fiatal lány hazatér Erdélybe, és az 1948-ban megalakult Állami Magyar Opera szólótáncosa lesz. Az 1949–1950-es évadban Borisz Aszafjev A bahcsiszeráji szökőkút című balettben Zaréma szerepében debütál. A korabeli kritika így emlékezik meg erről az alakításról: „A bahcsiszeráji szökőkútban Zaréma szerepének páratlan előadója meghódította a közönséget előadókészségének erejével és azzal a képességével, hogy teljes mértékben azonosult azzal a szereppel, amelyet táncolt. A nagyra becsült művésznő nemcsak egy szerep megvalósításának emlékét hagyta ránk, hanem egész művészi életművét, amelyet teljes egészében a színpadnak áldozott. A tánc volt éltető eleme, vibrált körülötte a levegő minden egyes megjelenésekor, szerette a színpadot, mint saját magát.” Szólótáncosi karrierje mellett 1950-ben Imre Mária is hozzájárul a Kolozsvári Balettiskola alapításához, ahol később tanári feladatokat is vállal. Erről a tevékenységéről így vall egy1958-as interjúban: „Úgy érzem, művészetem értelme: tanítani, átadni azt, amit én elsajátítottam” – mondta a sikeres balerina. Kitartó munkájának, akaratának és természetesen tehetségének köszönhetően Imre-Trăilă Mária az 1950-es évekbeli kolozsvári táncművészet csillagává vált, aki később a művészi pályát magától értetődő természetességgel cserélte fel a tanári pályára. A sikerekben gazdag karrier mellett Imre-Trăilă Máriának megadatott a család melege is (orvos fia, két lányunoka, akik közül az egyik a nagymama nyomdokain halad) és kilencvenedik életévén túl is megőrizte életszeretetét, humorát. Karrierje követendő példa lehet a mai táncosoknak, emberi kvalitásai pedig bárki másnak. Az olyan sikeres életpálya, mint az Imre-Trăilă Mária prímbalerináé, megérdemelte a könyvformát. Jó döntés volt azok részéről, akik felelősséggel viseltetnek komolyzenei és táncművészeti múltunk értékei iránt, hogy felvállalták ezt a sorozatot, amely egy letűnt világba kalauzol ugyan, de minden alkalommal kivételes képességű művész életébe engednek betekintést. Laskay Adrienne karnagy a rá jellemző igényességgel és szakértelemmel oldotta meg az írói és szerkesztői feladatokat.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)
Hogyan lehetséges az, hogy egy 18 éves lányból pár évi tanulás után prímbalerina legyen? A választ megtudjuk mi is, ha elolvassuk a Kolozsvári Magyar Opera egykori szólótáncosnőjének, Imre-Trăilă Máriának a Laskay Adrienne nyugalmazott karnagy által megírt és szerkesztett életrajzi kiadványát, amelyet a Kolozsvári Operabarátok Köre jelentetett meg a közelmúltban, a Tisztelet elődeinknek sorozatban.
Azt valószínűleg nem csak a beavatottak tudják, hogy a balettezést korán kell elkezdeni, legalább tízévesen, máskülönben nincs semmi esély arra, hogy valamit elérj ezen a szép pályán. Imre-Trăilă Mária (sz.1922) prímbalerina élete és munkássága a cáfolat erre a megalapozott és bizonyított tényre, hiszen 18 éves volt, amikor Kolozsvárról Budapestre ment, és Trojanoff balettmester Akadémiáján képezte magát 1940–1945 között. Már itt is felfedezik a fiatal Imre Mária tehetségét, akit a budapesti újságok „kolozsvári Karsawinának” neveznek, ám a fiatal lány hazatér Erdélybe, és az 1948-ban megalakult Állami Magyar Opera szólótáncosa lesz. Az 1949–1950-es évadban Borisz Aszafjev A bahcsiszeráji szökőkút című balettben Zaréma szerepében debütál. A korabeli kritika így emlékezik meg erről az alakításról: „A bahcsiszeráji szökőkútban Zaréma szerepének páratlan előadója meghódította a közönséget előadókészségének erejével és azzal a képességével, hogy teljes mértékben azonosult azzal a szereppel, amelyet táncolt. A nagyra becsült művésznő nemcsak egy szerep megvalósításának emlékét hagyta ránk, hanem egész művészi életművét, amelyet teljes egészében a színpadnak áldozott. A tánc volt éltető eleme, vibrált körülötte a levegő minden egyes megjelenésekor, szerette a színpadot, mint saját magát.” Szólótáncosi karrierje mellett 1950-ben Imre Mária is hozzájárul a Kolozsvári Balettiskola alapításához, ahol később tanári feladatokat is vállal. Erről a tevékenységéről így vall egy1958-as interjúban: „Úgy érzem, művészetem értelme: tanítani, átadni azt, amit én elsajátítottam” – mondta a sikeres balerina. Kitartó munkájának, akaratának és természetesen tehetségének köszönhetően Imre-Trăilă Mária az 1950-es évekbeli kolozsvári táncművészet csillagává vált, aki később a művészi pályát magától értetődő természetességgel cserélte fel a tanári pályára. A sikerekben gazdag karrier mellett Imre-Trăilă Máriának megadatott a család melege is (orvos fia, két lányunoka, akik közül az egyik a nagymama nyomdokain halad) és kilencvenedik életévén túl is megőrizte életszeretetét, humorát. Karrierje követendő példa lehet a mai táncosoknak, emberi kvalitásai pedig bárki másnak. Az olyan sikeres életpálya, mint az Imre-Trăilă Mária prímbalerináé, megérdemelte a könyvformát. Jó döntés volt azok részéről, akik felelősséggel viseltetnek komolyzenei és táncművészeti múltunk értékei iránt, hogy felvállalták ezt a sorozatot, amely egy letűnt világba kalauzol ugyan, de minden alkalommal kivételes képességű művész életébe engednek betekintést. Laskay Adrienne karnagy a rá jellemző igényességgel és szakértelemmel oldotta meg az írói és szerkesztői feladatokat.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)
2016. november 4.
„Szent ember volt. Szent ma is.”
Ismeretlen epizódok Márton Áron életéből
„Nagyon elkalandoztam, visszatérek Aranyosgerend–Hadrév református egyházközségbeli legációmhoz…
Tehát, 1943 pünkösd ünnepén a tiszteletes úrral (ha nem tévedek, a felesége, a tiszteletes asszony talán enyedi családból származó lány volt: Szécsi vagy Técsi?), megbeszéltük: ezután minden vasárnap elutazom Hadrévre: délelőtt, délután megtartom az istentiszteletet, délután, az istentisztelet után, a gyermekeknek, fiataloknak egyházi énekeket tanítok, a templomnak lévén harmóniumja s iskolatáblája, az iskoláskorú gyermekeket pedig magyarul írni-olvasni tanítom. (A helyi iskolában csak románul tanultak.) A harmadik vasárnap nemcsak iskoláskorú gyermekek meg fiatalok, hanem kis, óvodáskorú, hároméves kisgyermekeket is hoztak magukkal. Ebből lett a baj. A román iskola igazgatója feljelentett… A harmadik héten, a délutáni tevékenységemet befejezve, a templomból kijövetelemkor már várt a gerendi csendőrőrmester, egy fegyveres csendőrrel. Bekísért Gerendre a csendőrőrsre, megmotozott. A Bibliát, a nálam lévő énekeskönyveket (Zengjen hálaének, Halleluja,Zsoltár), jegyzeteimet (Biblia-magyarázat, füzet) meg a zakóm felső zsebében talált vonatjegyeket, pénzt, kisbicskámat, szóval mindent, ami mozdítható volt, jegyzékbe vette s egy kakiszínű zacskóba zárta, lepecsételte. Átadta a fegyveres csendőrnek s elindított gyalog Tordára. A Siguranţa főnökségen átvett egy civilruhás férfi, átvette a zacskót, engem pedig átkísértek a napi fogdába. Ott, elfogott, előzetes őrizetben tartott emberek voltak bezárva. Nadrágszíj, cipőfűző, nyakkendő elvétele után (azokról is jegyzőkönyv készült) megmutatták a priccset, ahova lefekhetek. Az ajtót bezárták…
Vasárnap, úgy este 8 óra lehetett. A zárkában még voltak ideiglenesen letartóztatottak, de azok állandóan változtak. Hoztak-vittek, sokszor óránként változtak. Volt kivel társalogjunk. Nekem nagyon szórakoztató volt, elmondták miért fogták el, természetesen mindegyik ártatlan volt… Mikor megtudták ki vagyok: Domnu părinte-nek szólítottak, tisztelettel viselkedtek velem, különösen azután, hogy még cigarettával is megkínáltam őket. Később a priccsen elaludtam, tisztaság volt, nem volt se tetű, se poloska. A priccs egy kissé kemény volt, de én, a kirándulásaim idején, a szabad földön is aludtam, tehát nem volt szokatlan…
Hétfőn reggel az ajtón levő ráccsal ellátott kis ablak kinyílt, oda szólítottak. Az ablakocska előtt, az őr mellett egy férfi állott, nem ismertem, nagyon keveset láttam belőle. Az őr egy fehér papíron benyújtott nekem felvágott kenyeret, szalonnadarabokat, valamennyi aprópénzt. Félreállt, az ismeretlen odahajolt az ablakocskához, besúgta magyarul:
– Ne félj, veled vagyunk! Édesanyád jól van… hamar hazakerülsz! …
Az őr rászólt: Ce, ce… ce vorbeşti?… Nu e voie să vorbeşti ungureşte!… Az idegen (nem tudom, ki lehetett, sohasem tudtam meg), bizonyára tordai lakos volt, mert az őr ismerte. Az idegen lefordította románra. A zárkában volt egy fogoly, aki tudott magyarul. Kikiabálta: Da, da, da, asta a spus… Ezzel a kis ablak bezárult, kint még tartott a beszélgetés… Eltelhetett egy óra, megjelent az őr, elhozta a Bibliámat, a kevés pénzecskémet, amit még Gerenden elvettek, kb. egy vonatjegy ára volt, s ezt mondta:
– Domnu Sebastian, iţi trimte domnu şef: dacă vrei să cumperi mâncare, ţigări din chioşc, să-mi spui, că te conduc…
Eltelt hétfő, kedd, nagyon jól szórakoztam, sokat nevettünk a foglyok elbeszélésein, viccein… Szerdán, úgy 9 óra körül kinyílik az ajtó, megjelenik egy civilruhás férfi:
– Cine este „Silbestajn Iosif”? (a Sebestyén nevemmel csak a románul tudó személyeknél később is mindig bajom volt.)
Jelentkeztem, felvitt a Siguranţa épületébe. A szobában, az asztalnál egy teljesen kopasz fejű kb. 40-50 év körüli férfi, ült, kakiszínű ruhában, a fejebőre fénylett a napsugárban. Leültetett vele szembe, elővette a zacskót, kirakta minden holmimat az asztalra. Kikérdezett miért voltam Hadréven, Aranyosgerenden, Marosbogáton, Marosdécsén (a vonatjegyek alapján) s így tovább, mindent elmagyaráztam…
– Îţi atrag atenţia! Dacă te mai prind umblând în localităţile din zona frontierei, primeşti de la mine câteva bătăi pe fund cu centura (rámutatott a fogasra, ott volt a centuraja és a pisztoly a táskájával) şi te bag la zdup!...
Ideadott mindent a jegyzőkönyv alapján, csak a vonatjegyeket nem…
– Eşti liber!
Én is felkeltem: – Mulţumesc frumos!…Am înţeles!… Rám nézett, az ajkán kis enyhe mosolyt láttam. Behívta a folyóson levő társát, pénzt adott neki:
– Îl conduci pe domnul la autogară, cumperi un bilet şi-l expediezi la Aiud.
Egy óra múlva Enyeden voltam. Jelentkeztem Csefó Sándor igazgató úrnál. Megölelt, megcsókolt. Szemem tele lett könnyel. Röviden elmondtam mindent, nagy részét már tudta: – Édes fiam… a jó Isten hazavezérelt! Siess haza! Édesanyád már nagyon vár!…
Elköszöntem. Rohanás haza! Nem mesélem el az Édesanyámmal való viszontlátást!… Az olvasó képzeletére bízom…Tudni kell: Édesanyámnak négy fia volt: mind katonák voltak a világ négy táján, két lánya is más országokban volt. Csak én, legkisebb fia, tizenkilenc évesen voltam otthon, mint 7. éves tanítójelölt.
Elmúlt három év: 1943 nyarától 1946 tavaszáig. Közben katonaság, frontszolgálat, hadifogság. 1945 őszén Marosgombásról áthelyeztek Csombordra, kántortanítónak. A tiszteletes úr, dr. Nagy Béla egyházmegyei főjegyző is volt… 1946 tavaszán, egyik vasárnap, Vásárhelyi János püspök úr egyházi vizitációt tartott. Délben, az asztalnál (emlékszem, püspök úrnak vagy három pipája volt, külön előadást tartott a pipahasználat előnyeiről), beszélgetés közben rám nézett:
– Mond csak édes fiam: te voltál az a Sebestyén, akit Hadréven a csendőr letartóztatott?
Bennem majdnem elállt a lélegzet.
– Én voltam, püspök úr!
Elmesélte (akkor még Észak-Erdélyben, Kolozsvárt volt püspök), hányan, kik jártak hivatalos helyeken, hogy kiválthassanak: Csefó Sándor, Elekes Viktor, Nagy Ferenc püspökhelyettes, dr. Szász Pál a református egyház s a Bethlen-kollégium főgondnoka, de senkit nem hallgattak meg, nem voltak hajlandók tárgyalni (bizonyára veszélyes kémnek tartottak). Akadt egy ember, Márton Áron, római katolikus püspök úr, akinek szabad járása volt Dél-Erdély és Észak-Erdély között. Kolozsvárt tudomására hozták az én esetemet. Vásárhelyi püspök úr elmondása szerint Márton Áron felment a kolozsvári román követségre s ribilliót csapott:
– Hogy lehet az, hogy amikor élet-halál harcot folytatunk a bolsevizmus ellen, fiatal diákokat, akik Isten igéjét hirdetik a templomokban, lefogják, elzárják!
Követelte, azonnal engedjenek szabadon, ha nem, egész Európa megtudja!
1943 tavaszának egyik szerdáján így szabadultam ki a tordai Siguranţa fogdájából. Ezt mondta el Vásárhelyi János püspök úr 1946 tavaszának egyik vasárnapján a csombordi papilakban.
Kedves Dénes öcsém! Ez emlékem is régi; 63 évvel ezelőtt történt!... Sok-sok bánat, keserűség, fájdalommal teli évek között, a jó Isten, biztosított számomra kedves, boldog napokat, heteket is... A jó Istennek jól meghatározott célja van minden ember számára. Fogadjuk el alázattal! Használjuk fel az ő dicsőségére!…
Szeretettel: Sebestyén József, 78 éves, a Bethlen-kollégiumnak véndiákja.
Arad, 2003. február 8.”
Egy következő, szintén Márton Áronnal kapcsolatos epizódról 2003. szeptember 14-i levelében számolt be:
„1943. október 15-én a nagyenyedi Bethlen-kollégiumból a Siguranţa fegyveres emberei (voltak vagy 8-10-en a főnökkel együtt) 19 tanítóképzős és 7–8. osztályos gimnáziumi tanulót, Fehér és Torda megyei diákot összegyűjtöttek a kollégium nagykapus kijáratánál s mint befogott katonákat Gyulafehérvárra kísértek. A kinnlakókat haza sem engedték, pedig már este 6 óra is elmúlt; szüleinket a két igazgató, a teológushallgatók által értesítették! Az esti vonattal lekísértek a gyulafehérvári katonai parancsnokságra, ahol már három diákot a Majláth Líceumból, szintén katonai őrizettel hozzánk csatoltak. Éjszaka egy kaszárnya szobájában zsúfoltak össze s így telt el az éjszaka. Október 16-án, 4-5 diákot egy-egy csapatba osztva, egy-egy fegyveres katona kíséretében, vonatra ültettek s Tövisre érkeztünk. A tövisi állomáson egy tágabb vagonba kerültünk, a vagonra ráírták: »Deţinuţi politici«, s vagonunkat hozzácsatolták az északról jövő, Bukarestbe tartó személyvonathoz. Átutaztunk Balázsfalván, Medgyesen, Kiskapuson, Erzsébetvároson, Fehéregyházán, elfogott minket a buzgóság: leeresztettük a vagon ablakait s előttük csoportosan állva, hangos éneklésbe kezdtünk. Először diáknótáink jutottak eszünkbe, Fehéregyházán már Kossuth-nótákat, Petőfi dalokat énekeltünk. Segesvárra már késő este érkezett meg a vonatunk, az akkori háborús időnek megfelelően, gyenge világítás... de mi a nyitott ablakokban mind nagyobb hangerővel énekeltük a nótákat, dalokat; az állomáson fiatal magyar diákok, leányok, segesvári lakosok üdvözöltek, integettek, tapsoltak... Vonatunk elindult, ezután mi elhelyezkedtünk a padokon s úgy elaludtunk, hogy másnap reggel, 17-én Ploieşti állomásán a katonaőreink ébresztettek fel. Ploieşti-ben a katonaőreink parancsnoka, egy nagyon szimpatikus főhadnagy, a listája szerint, csoportonként felültetett egy-egy őrrel s a megfelelő iratokkal a különböző helységekbe induló vonatokra, elváltunk egymástól. Én, Ágh József 8-os tanuló, Simonffy Balázs és Vass Károly 7-es tanulóval, őrünkkel, majdnem egy egész napi utazás után megérkeztünk Lipcaniba, Besszarábiába. Kísérőnk az iratainkkal együtt átadott az ott állomásozó Regimentul 7 Vânători katonai parancsnokságnak. A parancsnok, szerencsénkre, egy nagyon jóérzésű kapitány volt. Az első nap megismerkedtünk a tisztek, altisztek nagy részével, elmeséltük életünk nagy részét... November elején aztán megindult a hideg »Crivăţ« s a nagy hó, ami megnehezítette életünket...
Majd megkaptuk a felmentést. Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök úr közbenjárására december 16-án mind a 22 diák már Gyulafehérváron volt. Elmentünk a Majláth Líceumba. Megfürödtünk, a Majláth-konviktusán finom húslevest, tarhonyával ettünk... December 17-én, amikor a püspöki palotában fogadott, Márton Árontól egy kis karácsonyi üdvözlő lapocskát kaptunk, köszöntött s szüleinknek és nekünk boldog, áldott karácsonyi ünnepeket kívánt. A lapocskát ma is a bibliámban őrzőm. A majláthisták, térdepelve, kezét, püspöki gyűrűjét megcsókolva, keresztet vetve, püspöki áldását fogadták, majd átjött a mi sorunkhoz. Nem engedte, hogy letérdepeljünk s azt mondta: »Kedveseim! Úgy tanuljatok, úgy készüljetek fel az életre, hogy mindig különbek legyetek az átlagos, a más nyelven beszélőknél!«...Isteni megérzés volt-e, sugallat?!... Tudta, érezte, mi vár ránk ?! Milyen szenvedésekben, megaláztatásokban lesz neki része?! ... Szent ember volt! Szent ma is! Mi református volt diákok, most is élő, már a 80. éveink felé közeledő nagyenyedi véndiákok hálával, Istenhez imádkozva, emlékezünk Márton Áron római katolikus szent püspökre, aki kiharcolta a 22 magyar diák kiszabadítását a besszarábiai katonai egységekből, hazavezérelt iskolánk elvégzésére, emberré lettünk!”
Györfi Dénes
Szabadság (Kolozsvár)
Ismeretlen epizódok Márton Áron életéből
„Nagyon elkalandoztam, visszatérek Aranyosgerend–Hadrév református egyházközségbeli legációmhoz…
Tehát, 1943 pünkösd ünnepén a tiszteletes úrral (ha nem tévedek, a felesége, a tiszteletes asszony talán enyedi családból származó lány volt: Szécsi vagy Técsi?), megbeszéltük: ezután minden vasárnap elutazom Hadrévre: délelőtt, délután megtartom az istentiszteletet, délután, az istentisztelet után, a gyermekeknek, fiataloknak egyházi énekeket tanítok, a templomnak lévén harmóniumja s iskolatáblája, az iskoláskorú gyermekeket pedig magyarul írni-olvasni tanítom. (A helyi iskolában csak románul tanultak.) A harmadik vasárnap nemcsak iskoláskorú gyermekek meg fiatalok, hanem kis, óvodáskorú, hároméves kisgyermekeket is hoztak magukkal. Ebből lett a baj. A román iskola igazgatója feljelentett… A harmadik héten, a délutáni tevékenységemet befejezve, a templomból kijövetelemkor már várt a gerendi csendőrőrmester, egy fegyveres csendőrrel. Bekísért Gerendre a csendőrőrsre, megmotozott. A Bibliát, a nálam lévő énekeskönyveket (Zengjen hálaének, Halleluja,Zsoltár), jegyzeteimet (Biblia-magyarázat, füzet) meg a zakóm felső zsebében talált vonatjegyeket, pénzt, kisbicskámat, szóval mindent, ami mozdítható volt, jegyzékbe vette s egy kakiszínű zacskóba zárta, lepecsételte. Átadta a fegyveres csendőrnek s elindított gyalog Tordára. A Siguranţa főnökségen átvett egy civilruhás férfi, átvette a zacskót, engem pedig átkísértek a napi fogdába. Ott, elfogott, előzetes őrizetben tartott emberek voltak bezárva. Nadrágszíj, cipőfűző, nyakkendő elvétele után (azokról is jegyzőkönyv készült) megmutatták a priccset, ahova lefekhetek. Az ajtót bezárták…
Vasárnap, úgy este 8 óra lehetett. A zárkában még voltak ideiglenesen letartóztatottak, de azok állandóan változtak. Hoztak-vittek, sokszor óránként változtak. Volt kivel társalogjunk. Nekem nagyon szórakoztató volt, elmondták miért fogták el, természetesen mindegyik ártatlan volt… Mikor megtudták ki vagyok: Domnu părinte-nek szólítottak, tisztelettel viselkedtek velem, különösen azután, hogy még cigarettával is megkínáltam őket. Később a priccsen elaludtam, tisztaság volt, nem volt se tetű, se poloska. A priccs egy kissé kemény volt, de én, a kirándulásaim idején, a szabad földön is aludtam, tehát nem volt szokatlan…
Hétfőn reggel az ajtón levő ráccsal ellátott kis ablak kinyílt, oda szólítottak. Az ablakocska előtt, az őr mellett egy férfi állott, nem ismertem, nagyon keveset láttam belőle. Az őr egy fehér papíron benyújtott nekem felvágott kenyeret, szalonnadarabokat, valamennyi aprópénzt. Félreállt, az ismeretlen odahajolt az ablakocskához, besúgta magyarul:
– Ne félj, veled vagyunk! Édesanyád jól van… hamar hazakerülsz! …
Az őr rászólt: Ce, ce… ce vorbeşti?… Nu e voie să vorbeşti ungureşte!… Az idegen (nem tudom, ki lehetett, sohasem tudtam meg), bizonyára tordai lakos volt, mert az őr ismerte. Az idegen lefordította románra. A zárkában volt egy fogoly, aki tudott magyarul. Kikiabálta: Da, da, da, asta a spus… Ezzel a kis ablak bezárult, kint még tartott a beszélgetés… Eltelhetett egy óra, megjelent az őr, elhozta a Bibliámat, a kevés pénzecskémet, amit még Gerenden elvettek, kb. egy vonatjegy ára volt, s ezt mondta:
– Domnu Sebastian, iţi trimte domnu şef: dacă vrei să cumperi mâncare, ţigări din chioşc, să-mi spui, că te conduc…
Eltelt hétfő, kedd, nagyon jól szórakoztam, sokat nevettünk a foglyok elbeszélésein, viccein… Szerdán, úgy 9 óra körül kinyílik az ajtó, megjelenik egy civilruhás férfi:
– Cine este „Silbestajn Iosif”? (a Sebestyén nevemmel csak a románul tudó személyeknél később is mindig bajom volt.)
Jelentkeztem, felvitt a Siguranţa épületébe. A szobában, az asztalnál egy teljesen kopasz fejű kb. 40-50 év körüli férfi, ült, kakiszínű ruhában, a fejebőre fénylett a napsugárban. Leültetett vele szembe, elővette a zacskót, kirakta minden holmimat az asztalra. Kikérdezett miért voltam Hadréven, Aranyosgerenden, Marosbogáton, Marosdécsén (a vonatjegyek alapján) s így tovább, mindent elmagyaráztam…
– Îţi atrag atenţia! Dacă te mai prind umblând în localităţile din zona frontierei, primeşti de la mine câteva bătăi pe fund cu centura (rámutatott a fogasra, ott volt a centuraja és a pisztoly a táskájával) şi te bag la zdup!...
Ideadott mindent a jegyzőkönyv alapján, csak a vonatjegyeket nem…
– Eşti liber!
Én is felkeltem: – Mulţumesc frumos!…Am înţeles!… Rám nézett, az ajkán kis enyhe mosolyt láttam. Behívta a folyóson levő társát, pénzt adott neki:
– Îl conduci pe domnul la autogară, cumperi un bilet şi-l expediezi la Aiud.
Egy óra múlva Enyeden voltam. Jelentkeztem Csefó Sándor igazgató úrnál. Megölelt, megcsókolt. Szemem tele lett könnyel. Röviden elmondtam mindent, nagy részét már tudta: – Édes fiam… a jó Isten hazavezérelt! Siess haza! Édesanyád már nagyon vár!…
Elköszöntem. Rohanás haza! Nem mesélem el az Édesanyámmal való viszontlátást!… Az olvasó képzeletére bízom…Tudni kell: Édesanyámnak négy fia volt: mind katonák voltak a világ négy táján, két lánya is más országokban volt. Csak én, legkisebb fia, tizenkilenc évesen voltam otthon, mint 7. éves tanítójelölt.
Elmúlt három év: 1943 nyarától 1946 tavaszáig. Közben katonaság, frontszolgálat, hadifogság. 1945 őszén Marosgombásról áthelyeztek Csombordra, kántortanítónak. A tiszteletes úr, dr. Nagy Béla egyházmegyei főjegyző is volt… 1946 tavaszán, egyik vasárnap, Vásárhelyi János püspök úr egyházi vizitációt tartott. Délben, az asztalnál (emlékszem, püspök úrnak vagy három pipája volt, külön előadást tartott a pipahasználat előnyeiről), beszélgetés közben rám nézett:
– Mond csak édes fiam: te voltál az a Sebestyén, akit Hadréven a csendőr letartóztatott?
Bennem majdnem elállt a lélegzet.
– Én voltam, püspök úr!
Elmesélte (akkor még Észak-Erdélyben, Kolozsvárt volt püspök), hányan, kik jártak hivatalos helyeken, hogy kiválthassanak: Csefó Sándor, Elekes Viktor, Nagy Ferenc püspökhelyettes, dr. Szász Pál a református egyház s a Bethlen-kollégium főgondnoka, de senkit nem hallgattak meg, nem voltak hajlandók tárgyalni (bizonyára veszélyes kémnek tartottak). Akadt egy ember, Márton Áron, római katolikus püspök úr, akinek szabad járása volt Dél-Erdély és Észak-Erdély között. Kolozsvárt tudomására hozták az én esetemet. Vásárhelyi püspök úr elmondása szerint Márton Áron felment a kolozsvári román követségre s ribilliót csapott:
– Hogy lehet az, hogy amikor élet-halál harcot folytatunk a bolsevizmus ellen, fiatal diákokat, akik Isten igéjét hirdetik a templomokban, lefogják, elzárják!
Követelte, azonnal engedjenek szabadon, ha nem, egész Európa megtudja!
1943 tavaszának egyik szerdáján így szabadultam ki a tordai Siguranţa fogdájából. Ezt mondta el Vásárhelyi János püspök úr 1946 tavaszának egyik vasárnapján a csombordi papilakban.
Kedves Dénes öcsém! Ez emlékem is régi; 63 évvel ezelőtt történt!... Sok-sok bánat, keserűség, fájdalommal teli évek között, a jó Isten, biztosított számomra kedves, boldog napokat, heteket is... A jó Istennek jól meghatározott célja van minden ember számára. Fogadjuk el alázattal! Használjuk fel az ő dicsőségére!…
Szeretettel: Sebestyén József, 78 éves, a Bethlen-kollégiumnak véndiákja.
Arad, 2003. február 8.”
Egy következő, szintén Márton Áronnal kapcsolatos epizódról 2003. szeptember 14-i levelében számolt be:
„1943. október 15-én a nagyenyedi Bethlen-kollégiumból a Siguranţa fegyveres emberei (voltak vagy 8-10-en a főnökkel együtt) 19 tanítóképzős és 7–8. osztályos gimnáziumi tanulót, Fehér és Torda megyei diákot összegyűjtöttek a kollégium nagykapus kijáratánál s mint befogott katonákat Gyulafehérvárra kísértek. A kinnlakókat haza sem engedték, pedig már este 6 óra is elmúlt; szüleinket a két igazgató, a teológushallgatók által értesítették! Az esti vonattal lekísértek a gyulafehérvári katonai parancsnokságra, ahol már három diákot a Majláth Líceumból, szintén katonai őrizettel hozzánk csatoltak. Éjszaka egy kaszárnya szobájában zsúfoltak össze s így telt el az éjszaka. Október 16-án, 4-5 diákot egy-egy csapatba osztva, egy-egy fegyveres katona kíséretében, vonatra ültettek s Tövisre érkeztünk. A tövisi állomáson egy tágabb vagonba kerültünk, a vagonra ráírták: »Deţinuţi politici«, s vagonunkat hozzácsatolták az északról jövő, Bukarestbe tartó személyvonathoz. Átutaztunk Balázsfalván, Medgyesen, Kiskapuson, Erzsébetvároson, Fehéregyházán, elfogott minket a buzgóság: leeresztettük a vagon ablakait s előttük csoportosan állva, hangos éneklésbe kezdtünk. Először diáknótáink jutottak eszünkbe, Fehéregyházán már Kossuth-nótákat, Petőfi dalokat énekeltünk. Segesvárra már késő este érkezett meg a vonatunk, az akkori háborús időnek megfelelően, gyenge világítás... de mi a nyitott ablakokban mind nagyobb hangerővel énekeltük a nótákat, dalokat; az állomáson fiatal magyar diákok, leányok, segesvári lakosok üdvözöltek, integettek, tapsoltak... Vonatunk elindult, ezután mi elhelyezkedtünk a padokon s úgy elaludtunk, hogy másnap reggel, 17-én Ploieşti állomásán a katonaőreink ébresztettek fel. Ploieşti-ben a katonaőreink parancsnoka, egy nagyon szimpatikus főhadnagy, a listája szerint, csoportonként felültetett egy-egy őrrel s a megfelelő iratokkal a különböző helységekbe induló vonatokra, elváltunk egymástól. Én, Ágh József 8-os tanuló, Simonffy Balázs és Vass Károly 7-es tanulóval, őrünkkel, majdnem egy egész napi utazás után megérkeztünk Lipcaniba, Besszarábiába. Kísérőnk az iratainkkal együtt átadott az ott állomásozó Regimentul 7 Vânători katonai parancsnokságnak. A parancsnok, szerencsénkre, egy nagyon jóérzésű kapitány volt. Az első nap megismerkedtünk a tisztek, altisztek nagy részével, elmeséltük életünk nagy részét... November elején aztán megindult a hideg »Crivăţ« s a nagy hó, ami megnehezítette életünket...
Majd megkaptuk a felmentést. Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök úr közbenjárására december 16-án mind a 22 diák már Gyulafehérváron volt. Elmentünk a Majláth Líceumba. Megfürödtünk, a Majláth-konviktusán finom húslevest, tarhonyával ettünk... December 17-én, amikor a püspöki palotában fogadott, Márton Árontól egy kis karácsonyi üdvözlő lapocskát kaptunk, köszöntött s szüleinknek és nekünk boldog, áldott karácsonyi ünnepeket kívánt. A lapocskát ma is a bibliámban őrzőm. A majláthisták, térdepelve, kezét, püspöki gyűrűjét megcsókolva, keresztet vetve, püspöki áldását fogadták, majd átjött a mi sorunkhoz. Nem engedte, hogy letérdepeljünk s azt mondta: »Kedveseim! Úgy tanuljatok, úgy készüljetek fel az életre, hogy mindig különbek legyetek az átlagos, a más nyelven beszélőknél!«...Isteni megérzés volt-e, sugallat?!... Tudta, érezte, mi vár ránk ?! Milyen szenvedésekben, megaláztatásokban lesz neki része?! ... Szent ember volt! Szent ma is! Mi református volt diákok, most is élő, már a 80. éveink felé közeledő nagyenyedi véndiákok hálával, Istenhez imádkozva, emlékezünk Márton Áron római katolikus szent püspökre, aki kiharcolta a 22 magyar diák kiszabadítását a besszarábiai katonai egységekből, hazavezérelt iskolánk elvégzésére, emberré lettünk!”
Györfi Dénes
Szabadság (Kolozsvár)
2016. november 4.
Családi és vallási kötelékek az 5. Interferenciák fesztiválon
A Kolozsvári Állami Magyar Színház által kétévente megszervezett Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál ötödik kiadása november 24. – december 4. között zajlik, a fesztivál idei mottója Az idegen odüsszeiája.
November 25-én 19 órától a Kolozsvári Állami Magyar Színház nagyszínpadán Bölcs Náthán története elevenedik meg Lessing szövege alapján. Az előadás központi témája a vallás és annak előítéletmentes megítélése, a különböző vallások békés egymás mellett létezésének lehetősége. A történet a különbözőség és összetartás között egyensúlyoz, a vallási viták helyét ideiglenesen átveszi a megbékélés, ám Lessing ideáljait hamar maga alá gyűri a valóság. Úgy tűnik, akkoriban is, akárcsak manapság, a különböző vallási nézetek kibékíthetetlenül csaptak össze; mindennapos terrorba és mértéktelen erőszakba torkolltak. A németországi Schauspiel Stuttgart és a szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház színészeivel színpadra állított előadás a konfliktus okait keresi. A kommunikáció és a megértés a békés egymás mellett élés kulcsaként jelenik meg. November 26-án 16 és 22 órától a Remarul gyárban a nagyváradi Mária Királyné Színház mutatja be Az éjszaka szívében – Lear epizód című előadását, Gavriil Pinte rendezésében. Az előadás Shakespeare művének témáján alapszik: egy király, aki le akar mondani a trónról, szeretné szétosztani királyságát három lánya közt, ám mielőtt bármilyen döntést hozna, arra kéri őket, fejezzék ki az iránta érzett szeretetüket. Ragaszkodásuk bizonyítékai nyomán úgy határoz, hogy őszinte vallomása miatt elűzi legkisebb lányát, ezt követően azonban idősebb lányai eltaszítják maguktól, arra ítélve, hogy fájdalomtól elborult elmével bolyongjon. Az előadás az elme éjszakájáról, a bolyongások éjszakájáról, értelemtől és szeretettől mindinkább eltávolodó világról szól, ahol gyűlölet, erőszak, cselszövés, száműzetés, elidegenedés és gyilkosság uralkodik, hogy aztán, az éjszaka végén, lázasan keresse az utat a fény felé. Szintén 26-án a németországi Schauspielhaus Bochum a Joseph Roth regénye nyomán készült Jób című előadással vesz részt a fesztiválon. A színház nagytermében 19 órától látható előadásban szereplő kelet-európai zsidó család története Galíciában indul és Amerikában végződik. Lisa Nielebock rendezőt az előadás középpontjában levő mélységesen emberi probléma foglalkoztatja: hogyan tegyünk magunkévá valamit, amit nem tudunk, nem akarunk elfogadni? Számára Roth regénye elképesztő és szokatlan történet, amely éles szemmel, de humorral mutatja be a zsidó életet, emellett az eset bármely más vallási közegben ugyanúgy megtörténhetett volna. A rendező szerint Roth regényében a vallás az épület, amelyben a szereplők biztonságban érzik magukat. A vallás egy módja annak, hogy fedezékbe vonuljunk. A fesztivál programjában szereplő tíz nagytermi előadásra Interferences Grand 2016 néven 200 lejért kedvezményes jegycsomag vásárolható online a www.biletmaster.ro weboldalon, vagy személyesen a színház jegypénztárában. A fesztivál teljes programja elérhető a színház honlapján (http://huntheater.ro/oldal.php?soid=159&mm=58).
Szabadság (Kolozsvár)
A Kolozsvári Állami Magyar Színház által kétévente megszervezett Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál ötödik kiadása november 24. – december 4. között zajlik, a fesztivál idei mottója Az idegen odüsszeiája.
November 25-én 19 órától a Kolozsvári Állami Magyar Színház nagyszínpadán Bölcs Náthán története elevenedik meg Lessing szövege alapján. Az előadás központi témája a vallás és annak előítéletmentes megítélése, a különböző vallások békés egymás mellett létezésének lehetősége. A történet a különbözőség és összetartás között egyensúlyoz, a vallási viták helyét ideiglenesen átveszi a megbékélés, ám Lessing ideáljait hamar maga alá gyűri a valóság. Úgy tűnik, akkoriban is, akárcsak manapság, a különböző vallási nézetek kibékíthetetlenül csaptak össze; mindennapos terrorba és mértéktelen erőszakba torkolltak. A németországi Schauspiel Stuttgart és a szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház színészeivel színpadra állított előadás a konfliktus okait keresi. A kommunikáció és a megértés a békés egymás mellett élés kulcsaként jelenik meg. November 26-án 16 és 22 órától a Remarul gyárban a nagyváradi Mária Királyné Színház mutatja be Az éjszaka szívében – Lear epizód című előadását, Gavriil Pinte rendezésében. Az előadás Shakespeare művének témáján alapszik: egy király, aki le akar mondani a trónról, szeretné szétosztani királyságát három lánya közt, ám mielőtt bármilyen döntést hozna, arra kéri őket, fejezzék ki az iránta érzett szeretetüket. Ragaszkodásuk bizonyítékai nyomán úgy határoz, hogy őszinte vallomása miatt elűzi legkisebb lányát, ezt követően azonban idősebb lányai eltaszítják maguktól, arra ítélve, hogy fájdalomtól elborult elmével bolyongjon. Az előadás az elme éjszakájáról, a bolyongások éjszakájáról, értelemtől és szeretettől mindinkább eltávolodó világról szól, ahol gyűlölet, erőszak, cselszövés, száműzetés, elidegenedés és gyilkosság uralkodik, hogy aztán, az éjszaka végén, lázasan keresse az utat a fény felé. Szintén 26-án a németországi Schauspielhaus Bochum a Joseph Roth regénye nyomán készült Jób című előadással vesz részt a fesztiválon. A színház nagytermében 19 órától látható előadásban szereplő kelet-európai zsidó család története Galíciában indul és Amerikában végződik. Lisa Nielebock rendezőt az előadás középpontjában levő mélységesen emberi probléma foglalkoztatja: hogyan tegyünk magunkévá valamit, amit nem tudunk, nem akarunk elfogadni? Számára Roth regénye elképesztő és szokatlan történet, amely éles szemmel, de humorral mutatja be a zsidó életet, emellett az eset bármely más vallási közegben ugyanúgy megtörténhetett volna. A rendező szerint Roth regényében a vallás az épület, amelyben a szereplők biztonságban érzik magukat. A vallás egy módja annak, hogy fedezékbe vonuljunk. A fesztivál programjában szereplő tíz nagytermi előadásra Interferences Grand 2016 néven 200 lejért kedvezményes jegycsomag vásárolható online a www.biletmaster.ro weboldalon, vagy személyesen a színház jegypénztárában. A fesztivál teljes programja elérhető a színház honlapján (http://huntheater.ro/oldal.php?soid=159&mm=58).
Szabadság (Kolozsvár)
2016. november 4.
Japánban lép fel Demény Balázs
Demény Balázs képviseli Magyarországot a jokohamai nemzetközi zongorakoncerten Japánban. A kolozsvári zongoraművész szombaton Bartók 3. zongoraversenyét adja elő a Kanagava Philharmonic Orchestra közreműködésével, Ken Takaseki vezényletével, vasárnap pedig Bartók Béla és Liszt Ferenc műveit szólaltatja meg.
A fiatal zongoraművészeket bemutató Yokohama International Piano Concertet 1982 óta minden évben megrendezik a Minato Mirai Hallban, Japán egyik patinás koncerttermében. Az eseményre a világ minden tájáról jelentkezhetnek olyan 35 évnél fiatalabb zongoraművészek, akik két vagy több nemzetközi versenyt nyertek.
A válogatás vágatlan szóló és zenekari felvételek alapján történik, végül négy zongoraművész kap lehetőséget egy szólóestre és egy zongoraverseny előadására zenekarral – mondta Demény Balázs az MTI-nek.
Demény Balázs 1989-ben született Kolozsváron. Zongoratanulmányait Buzás Pál növendékeként szülővárosában kezdte, jelenleg párhuzamosan végzi a budapesti és a berlini egyetemek zongora mesterszakát. Számos nemzetközi verseny díjazottja, többek között 2010 májusában I. díjat nyert a kolozsvári Sigismund Toduță nemzetközi zongoraversenyen, 2012-ben az ISA Prag-Wien-Budapest nemzetközi fesztivál nyertese és Kodály díjasa, 2013-ban a Nemzetközi Carl Filtsch Zongoraverseny I. helyezettje, majd 2015-ben a meiningeni Hans von Bülow Nemzetközi Zongoraverseny első- és közönségdíjasa.
A Liszt-emlékévben 10 koncertből álló Liszt-turnét tartott Brüsszelben, Budapesten, Berlinben, a Bukaresti Ateneumban, Szatmárnémetiben, Nagyváradon, Kolozsváron, Udvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és a Kolozsvári Magyar Napokon.
Szabadság (Kolozsvár)
Demény Balázs képviseli Magyarországot a jokohamai nemzetközi zongorakoncerten Japánban. A kolozsvári zongoraművész szombaton Bartók 3. zongoraversenyét adja elő a Kanagava Philharmonic Orchestra közreműködésével, Ken Takaseki vezényletével, vasárnap pedig Bartók Béla és Liszt Ferenc műveit szólaltatja meg.
A fiatal zongoraművészeket bemutató Yokohama International Piano Concertet 1982 óta minden évben megrendezik a Minato Mirai Hallban, Japán egyik patinás koncerttermében. Az eseményre a világ minden tájáról jelentkezhetnek olyan 35 évnél fiatalabb zongoraművészek, akik két vagy több nemzetközi versenyt nyertek.
A válogatás vágatlan szóló és zenekari felvételek alapján történik, végül négy zongoraművész kap lehetőséget egy szólóestre és egy zongoraverseny előadására zenekarral – mondta Demény Balázs az MTI-nek.
Demény Balázs 1989-ben született Kolozsváron. Zongoratanulmányait Buzás Pál növendékeként szülővárosában kezdte, jelenleg párhuzamosan végzi a budapesti és a berlini egyetemek zongora mesterszakát. Számos nemzetközi verseny díjazottja, többek között 2010 májusában I. díjat nyert a kolozsvári Sigismund Toduță nemzetközi zongoraversenyen, 2012-ben az ISA Prag-Wien-Budapest nemzetközi fesztivál nyertese és Kodály díjasa, 2013-ban a Nemzetközi Carl Filtsch Zongoraverseny I. helyezettje, majd 2015-ben a meiningeni Hans von Bülow Nemzetközi Zongoraverseny első- és közönségdíjasa.
A Liszt-emlékévben 10 koncertből álló Liszt-turnét tartott Brüsszelben, Budapesten, Berlinben, a Bukaresti Ateneumban, Szatmárnémetiben, Nagyváradon, Kolozsváron, Udvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és a Kolozsvári Magyar Napokon.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. november 4.
DNA: törvénytelenül jött létre a vásárhelyi Rákóczi-gimnázium
Törvénytelenül jött létre 2014-ben a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) szerint, amely hatvan napra hatósági felügyelet alá vonta Tamási Zsolt Józsefet, a tanintézet igazgatóját.
Mint arról beszámoltunk, a vádhatóság csütörtök este őrizetbe vette Ștefan Someșan Maros megyei főtanfelügyelőt, akit hivatali hatalommal való visszaéléssel és kétrendbeli hatáskörtúllépéssel gyanúsítanak. Az ügyészség pénteki közleményéből ugyanakkor kiderül, hogy a hatósági felügyelet alá vont Tamási Zsolt József ellen hivatali hatalommal való visszaélés gyanújával indult bűnvádi eljárás.
A DNA emlékeztet, hogy 2014. július 29-ei ülésén a marosváráhelyi tanács 1,5 millió lej kiutalását szavazta meg annak az épületnek a felújítására, amelyben az Unirea Főgimnázium működik, azzal a feltétellel, hogy létrehozzák a római katolikus teológiai profilú líceumot. A határozatot a Maros megyei főtanfelügyelőséggel is ismertették, és az ügyészek szerint Someşan akkor azt állította, hogy a tanügyminisztérium jóváhagyta egy új líceum létrehozását. Ennek nyomán a tanfelügyelőség igazgatótanácsa egyhangúlag megadta a Római Katolikus Teológiai Líceum alapítására vonatkozó engedélyt.
Az ügyészség közleménye szerint a főtanfelügyelő 2014-ben anélkül rendelte el a katolikus gimnázium létrehozását, és Tamási Zsolt József igazgatói kinevezését, hogy előzetesen megszerezte volna ehhez a tanügyminisztérium jóváhagyását. 2015-ben pedig hatáskörét túllépve sorolta az Unirea Főgimnázium magyar tannyelvű osztályait az új oktatási intézménybe, és bocsátotta ki az intézmény számára az ideiglenes működési engedélyt.
A DNA szerint a két gyanúsított annak ellenére járult hozzá a Római Katolikus Gimnázium működéséhez, hogy tudták: valójában a tanintézet nem rendelkezik a működéshez szükséges engedélyekkel. Az ügyészség szerint a két gyanúsított annak a 328 diáknak az érdekeit sértette meg, akik a 2015-2016-os tanévben olyan intézményben tanultak, mely nem rendelkezett hatósági engedéllyel, ezért tanulmányaik törvényesen nem ismerhetők el. A közlemény arról is említést tesz, hogy a Maros megyei prefektúra a közigazgatási bíróságon támadta meg a római katolikus tanintézet létrehozásáról szóló önkormányzati határozatot, és a marosvásárhelyi táblabíróság 2016 februárjában jogerősen is érvénytelenítette azt.
Az ügyészség közölte, hogy a hatósági felügyelet ideje alatt Tamási Zsolt József nem gyakorolhatja igazgatói jogkörét, nem is léphet be a Római Katolikus Teológiai Líceum területére, sőt a DNA területi kirendeltségének engedélye nélkül nem hagyhatja el az országot sem. Ugyanakkor a Ștefan Someșan esetében javasolt előzetes letartóztatási kérelemről pénteken dönt az illetékes bíróság.
A román állam hosszas pereskedés után, 2004-ben szolgáltatta vissza a római katolikus egyháznak a 20. század elején épített II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium épületeit, melyekben az Unirea román és magyar tannyelvű főgimnázium működött. Ugyanabban az évben a Bolyai Farkas Gimnázium termeiben indult be a marosvásárhelyi katolikus oktatás. Az egyháznak 2014-ig kellett várnia, míg az önkormányzat hozzájárult a Római Katolikus Gimnázium létrehozásához. Az intézmény a 2015-2016-os tanév elejétől költözhetett be az egyház épületeibe, amelyeket jelenleg az Unirea Főgimnáziummal oszt meg. Egy feljelentés nyomán a DNA egy évvel ezelőtt az ingatlan visszaszolgáltatása ügyében is vizsgálatot indított.
Krónika (Kolozsvár)
Törvénytelenül jött létre 2014-ben a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) szerint, amely hatvan napra hatósági felügyelet alá vonta Tamási Zsolt Józsefet, a tanintézet igazgatóját.
Mint arról beszámoltunk, a vádhatóság csütörtök este őrizetbe vette Ștefan Someșan Maros megyei főtanfelügyelőt, akit hivatali hatalommal való visszaéléssel és kétrendbeli hatáskörtúllépéssel gyanúsítanak. Az ügyészség pénteki közleményéből ugyanakkor kiderül, hogy a hatósági felügyelet alá vont Tamási Zsolt József ellen hivatali hatalommal való visszaélés gyanújával indult bűnvádi eljárás.
A DNA emlékeztet, hogy 2014. július 29-ei ülésén a marosváráhelyi tanács 1,5 millió lej kiutalását szavazta meg annak az épületnek a felújítására, amelyben az Unirea Főgimnázium működik, azzal a feltétellel, hogy létrehozzák a római katolikus teológiai profilú líceumot. A határozatot a Maros megyei főtanfelügyelőséggel is ismertették, és az ügyészek szerint Someşan akkor azt állította, hogy a tanügyminisztérium jóváhagyta egy új líceum létrehozását. Ennek nyomán a tanfelügyelőség igazgatótanácsa egyhangúlag megadta a Római Katolikus Teológiai Líceum alapítására vonatkozó engedélyt.
Az ügyészség közleménye szerint a főtanfelügyelő 2014-ben anélkül rendelte el a katolikus gimnázium létrehozását, és Tamási Zsolt József igazgatói kinevezését, hogy előzetesen megszerezte volna ehhez a tanügyminisztérium jóváhagyását. 2015-ben pedig hatáskörét túllépve sorolta az Unirea Főgimnázium magyar tannyelvű osztályait az új oktatási intézménybe, és bocsátotta ki az intézmény számára az ideiglenes működési engedélyt.
A DNA szerint a két gyanúsított annak ellenére járult hozzá a Római Katolikus Gimnázium működéséhez, hogy tudták: valójában a tanintézet nem rendelkezik a működéshez szükséges engedélyekkel. Az ügyészség szerint a két gyanúsított annak a 328 diáknak az érdekeit sértette meg, akik a 2015-2016-os tanévben olyan intézményben tanultak, mely nem rendelkezett hatósági engedéllyel, ezért tanulmányaik törvényesen nem ismerhetők el. A közlemény arról is említést tesz, hogy a Maros megyei prefektúra a közigazgatási bíróságon támadta meg a római katolikus tanintézet létrehozásáról szóló önkormányzati határozatot, és a marosvásárhelyi táblabíróság 2016 februárjában jogerősen is érvénytelenítette azt.
Az ügyészség közölte, hogy a hatósági felügyelet ideje alatt Tamási Zsolt József nem gyakorolhatja igazgatói jogkörét, nem is léphet be a Római Katolikus Teológiai Líceum területére, sőt a DNA területi kirendeltségének engedélye nélkül nem hagyhatja el az országot sem. Ugyanakkor a Ștefan Someșan esetében javasolt előzetes letartóztatási kérelemről pénteken dönt az illetékes bíróság.
A román állam hosszas pereskedés után, 2004-ben szolgáltatta vissza a római katolikus egyháznak a 20. század elején épített II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium épületeit, melyekben az Unirea román és magyar tannyelvű főgimnázium működött. Ugyanabban az évben a Bolyai Farkas Gimnázium termeiben indult be a marosvásárhelyi katolikus oktatás. Az egyháznak 2014-ig kellett várnia, míg az önkormányzat hozzájárult a Római Katolikus Gimnázium létrehozásához. Az intézmény a 2015-2016-os tanév elejétől költözhetett be az egyház épületeibe, amelyeket jelenleg az Unirea Főgimnáziummal oszt meg. Egy feljelentés nyomán a DNA egy évvel ezelőtt az ingatlan visszaszolgáltatása ügyében is vizsgálatot indított.
Krónika (Kolozsvár)
2016. november 4.
Mindszenty-emlékérmet kapott Berszán Lajos atya
Többek között Berszán Lajos címzetes kanonok, a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum alapítójának ítélték oda idén a Mindszenty-emlékérmet.
Mindszenty József egykori esztergomi érsekről, hercegprímásról elnevezett elismeréseket Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Mindszenty Társaság ügyvezető elnöke adta át pénteken az Országházban. Megkapta az elismerést Bakos-Tóth Márta klinikai gyermek-szakpszichológus, a bakonyszücsi Daganatos Betegek Rehabilitációs Lelki Otthonának alapítója, valamint a keresztény MÉCS Családközösségek és vezetői, Ménesi Balázs és Krisztina.
Lezsák Sándor köszöntőjében azt hangsúlyozta: az emlékérmet azok kaphatják meg, akik sokat tettek a keresztény hit és a keresztény világnézet védelméért és megerősítéséért.
MTI
Krónika (Kolozsvár)
Többek között Berszán Lajos címzetes kanonok, a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum alapítójának ítélték oda idén a Mindszenty-emlékérmet.
Mindszenty József egykori esztergomi érsekről, hercegprímásról elnevezett elismeréseket Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Mindszenty Társaság ügyvezető elnöke adta át pénteken az Országházban. Megkapta az elismerést Bakos-Tóth Márta klinikai gyermek-szakpszichológus, a bakonyszücsi Daganatos Betegek Rehabilitációs Lelki Otthonának alapítója, valamint a keresztény MÉCS Családközösségek és vezetői, Ménesi Balázs és Krisztina.
Lezsák Sándor köszöntőjében azt hangsúlyozta: az emlékérmet azok kaphatják meg, akik sokat tettek a keresztény hit és a keresztény világnézet védelméért és megerősítéséért.
MTI
Krónika (Kolozsvár)
2016. november 4.
A tudomány ereje és felelőssége – Ünnep Erdélyben is
Megnyitották Budapesten a Magyar Tudomány Ünnepe elnevezésű, nagyszabású rendezvénysorozatot, amelyet november 4. és 26. között öt romániai városban, Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Temesváron is megtartanak. Az itteni szakmai rendezvényeket a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Területi Bizottsága (KAB) szervezi.
Tudományágak együttműködése
Az emberiséget érintő jelentős kérdések megoldásában a tudományágak együttműködésének fontosságára hívta fel a figyelmet Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) elnöke a rendezvénysorozat csütörtöki budapesti megnyitóján. A tudomány felelőssége generációról generációra egyre súlyosabb, hiszen ahogy a tudomány ereje növekszik, úgy nőnek az emberiségre leselkedő veszélyek is, mint például a klímaváltozás, a környezetszennyezés, a nyersanyagok fogyása vagy a vízhiány – emelte ki az elnök.
Hozzátette: olyan alapvetően örvendetes dolgok, mint az informatika gyors fejlődése, az orvostudomány eszköztárának gyors bővülése vagy az európai integráció, szintén sok lehetőséget, de sok veszélyt is hordoznak magukban, ezért a megoldások keresésében a multidiszciplináris kutatásoknak, a természet- és társadalomtudományok szoros együttműködésének kiemelt szerepe van. „Az akadémia fontos feladatának tekinti, hogy keretet tudjon adni ezeknek a kutatásoknak” – emelte ki.
A hídember című film Kolozsváron
Az Akadémiának kezdettől, azaz 1825-ös alapításától fogva feladata, hogy ne csak művelje a tudományokat, de az eredményeket közvetítse is a nagyközönség felé. Ezen törekvés kiemelkedő periódusa a novemberi programsorozat, amelyhez minden évben csatlakozik a KAB is. Az események sorát pénteken a Kolozsváron szervezett központi rendezvény nyitja.
Széchenyi István születésének 225. évfordulója alkalmából konferenciát tartanak a Babeş-Bolyai egyetem Aula Magna termében: az Akadémia-alapító politikai, közgazdasági, irodalmi és színházi munkásságát emelik ki. Az eseményen, amelynek társszervezője Magyarország kolozsvári főkonzulátusa és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, négy erdélyi kutató veszi át a KAB ez évi tudományos díjait. A konferenciát követően a főkonzulátus szervezésében levetítik A hídember című, Bereményi Géza által rendezett filmet a Sapientia Tordai úti épületében, az eseményen jelen lesz Eperjes Károly színművész, a film főszereplője is.
Szintén pénteken 18 órai kezdettel Bukarestben tart előadást dr. Öllerer Kinga ökológus, az MTA külső köztestületének tagja. Marosvásárhelyen november 11-én tartják a magyar tudomány ünnepét, a KAB Oktatás-nevelési és Pszichológia Szakbizottsága tart konferenciát Oknyomozó tudomány. Adottságok és lehetőségek a magyar tannyelvű szakképzésben címmel a Sapientia EMTE helyi karán. A konferenciát kerekasztal-megbeszélés követi, majd sor kerül a mérnök szakos pedagógusjelöltek fórumára.
Csíkban november 18-án tartják a tudomány ünnepét, az Agrártudományi Szakbizottság konferenciájának címe Az oknyomozó tudomány a székelyföldi agráriumban, helyszíne a Sapientia EMTE csíkszeredai kara. November 26-án a Bánsági Regionális Munkabizottság konferenciája zárja a programok sorát, ennek címe Modernizáció és következményei a Bánságban, a rendezvény az Új Ezredév Református Központban, Temesváron zajlik. Az 1825-ös pozsonyi országgyűlésen november 3-án ajánlotta fel gróf Széchenyi István birtokai egyévi jövedelmét egy magyar tudós társaság létrehozására, így ehhez a naphoz kötődik az MTA elődjének megalapítása. Erre emlékezve az MTA 1997 óta szervez rendezvényeket.
Újra megtekinthető a Szózat kézirata
Nyolcvan év után újra megtekinthető a Szózat kézirata a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központban csütörtökön, a magyar tudomány ünnepén nyílt és 2017. március 15-áig tartó tárlaton. Vörösmarty Mihály 1835-ben elkezdett Szózata 1837-ben jelent meg. Rövid idő alatt országszerte ismertté vált, 1846-ban bekerült a felvilágosodás és a reformkor általános iskolai tankönyvébe. A vers megzenésítésére 1843-ban írtak ki pályázatot, amelyet Egressy Béni nyert meg – idézi fel az Akadémia ajánlója.
Az irodalomtörténészek által összeállított kiállításon az érdeklődők az eddig az MTA KIK Kézirattárában őrzött eredeti dokumentum mellett a Szózat történetéről, hatásáról, a magyar nemzet kultúrájában elfoglalt helyéről is számos érdekes információt tudhatnak meg, valamint ízelítőt kaphatnak Vörösmarty Mihály főleg akadémiai működéséhez kapcsolódó, kevéssé ismert nyelvtudósi pályájának állomásairól is.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
Megnyitották Budapesten a Magyar Tudomány Ünnepe elnevezésű, nagyszabású rendezvénysorozatot, amelyet november 4. és 26. között öt romániai városban, Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Temesváron is megtartanak. Az itteni szakmai rendezvényeket a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Területi Bizottsága (KAB) szervezi.
Tudományágak együttműködése
Az emberiséget érintő jelentős kérdések megoldásában a tudományágak együttműködésének fontosságára hívta fel a figyelmet Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) elnöke a rendezvénysorozat csütörtöki budapesti megnyitóján. A tudomány felelőssége generációról generációra egyre súlyosabb, hiszen ahogy a tudomány ereje növekszik, úgy nőnek az emberiségre leselkedő veszélyek is, mint például a klímaváltozás, a környezetszennyezés, a nyersanyagok fogyása vagy a vízhiány – emelte ki az elnök.
Hozzátette: olyan alapvetően örvendetes dolgok, mint az informatika gyors fejlődése, az orvostudomány eszköztárának gyors bővülése vagy az európai integráció, szintén sok lehetőséget, de sok veszélyt is hordoznak magukban, ezért a megoldások keresésében a multidiszciplináris kutatásoknak, a természet- és társadalomtudományok szoros együttműködésének kiemelt szerepe van. „Az akadémia fontos feladatának tekinti, hogy keretet tudjon adni ezeknek a kutatásoknak” – emelte ki.
A hídember című film Kolozsváron
Az Akadémiának kezdettől, azaz 1825-ös alapításától fogva feladata, hogy ne csak művelje a tudományokat, de az eredményeket közvetítse is a nagyközönség felé. Ezen törekvés kiemelkedő periódusa a novemberi programsorozat, amelyhez minden évben csatlakozik a KAB is. Az események sorát pénteken a Kolozsváron szervezett központi rendezvény nyitja.
Széchenyi István születésének 225. évfordulója alkalmából konferenciát tartanak a Babeş-Bolyai egyetem Aula Magna termében: az Akadémia-alapító politikai, közgazdasági, irodalmi és színházi munkásságát emelik ki. Az eseményen, amelynek társszervezője Magyarország kolozsvári főkonzulátusa és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, négy erdélyi kutató veszi át a KAB ez évi tudományos díjait. A konferenciát követően a főkonzulátus szervezésében levetítik A hídember című, Bereményi Géza által rendezett filmet a Sapientia Tordai úti épületében, az eseményen jelen lesz Eperjes Károly színművész, a film főszereplője is.
Szintén pénteken 18 órai kezdettel Bukarestben tart előadást dr. Öllerer Kinga ökológus, az MTA külső köztestületének tagja. Marosvásárhelyen november 11-én tartják a magyar tudomány ünnepét, a KAB Oktatás-nevelési és Pszichológia Szakbizottsága tart konferenciát Oknyomozó tudomány. Adottságok és lehetőségek a magyar tannyelvű szakképzésben címmel a Sapientia EMTE helyi karán. A konferenciát kerekasztal-megbeszélés követi, majd sor kerül a mérnök szakos pedagógusjelöltek fórumára.
Csíkban november 18-án tartják a tudomány ünnepét, az Agrártudományi Szakbizottság konferenciájának címe Az oknyomozó tudomány a székelyföldi agráriumban, helyszíne a Sapientia EMTE csíkszeredai kara. November 26-án a Bánsági Regionális Munkabizottság konferenciája zárja a programok sorát, ennek címe Modernizáció és következményei a Bánságban, a rendezvény az Új Ezredév Református Központban, Temesváron zajlik. Az 1825-ös pozsonyi országgyűlésen november 3-án ajánlotta fel gróf Széchenyi István birtokai egyévi jövedelmét egy magyar tudós társaság létrehozására, így ehhez a naphoz kötődik az MTA elődjének megalapítása. Erre emlékezve az MTA 1997 óta szervez rendezvényeket.
Újra megtekinthető a Szózat kézirata
Nyolcvan év után újra megtekinthető a Szózat kézirata a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központban csütörtökön, a magyar tudomány ünnepén nyílt és 2017. március 15-áig tartó tárlaton. Vörösmarty Mihály 1835-ben elkezdett Szózata 1837-ben jelent meg. Rövid idő alatt országszerte ismertté vált, 1846-ban bekerült a felvilágosodás és a reformkor általános iskolai tankönyvébe. A vers megzenésítésére 1843-ban írtak ki pályázatot, amelyet Egressy Béni nyert meg – idézi fel az Akadémia ajánlója.
Az irodalomtörténészek által összeállított kiállításon az érdeklődők az eddig az MTA KIK Kézirattárában őrzött eredeti dokumentum mellett a Szózat történetéről, hatásáról, a magyar nemzet kultúrájában elfoglalt helyéről is számos érdekes információt tudhatnak meg, valamint ízelítőt kaphatnak Vörösmarty Mihály főleg akadémiai működéséhez kapcsolódó, kevéssé ismert nyelvtudósi pályájának állomásairól is.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
2016. november 4.
Tőkés László visszaléptetné Szabó Ödönéket
Tőkés László visszaléptetné az RMDSZ Bihar megyei képviselőjelölt-listájának első két helyét betöltő Szabó Ödönt és Biró Rozáliát.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke csütörtöki nagyváradi sajtótájékoztatóján hangsúlyozta, hogy következetesen kitart azon álláspontja mellett, miszerint a rendszerváltáshoz megtisztulásra van szükség, de a magyar választók most szerinte lehetetlen helyzetbe kerültek, mert hiába tisztelik a harmadik helyen jelölt színművészt, Meleg Vilmost, ha az első két helyen az „újgazdagok" állnak. Tőkéshez hasonlóan az EMNT Bihar megyei ügyvezetője, Nagy József Barna is jelezte, hogy csak akkor tudnának azonosulni a korábban leadott jelöltlistával, amennyiben a jelenlegi első két helyezett képviselőjelöltjét visszalépteti az RMDSZ. „Akkor az EMNT is vállalni tudná a listát, mert akik mögöttük vannak, azok valóban Nagyvárad jeles személyiségei, így azonban nem tudjuk támogatni" – fogalmazott Nagy.
Tőkés úgy vélekedett, hogy az RMDSZ tevékenysége egyértelműen kudarcos volt az elmúlt 27 évben, megfogalmazása szerint „jobbra jelez, és balra hajt, ugyanakkor autonómiával kampányol, de elszabotálja azt." Az európai parlamenti képviselő megdöbbentőnek nevezte, hogy mindezek után pluralizmus helyett mégis „kőkemény magyar egypártrendszer" alakult ki Romániában és így a magyar választóknak most nincsenek választási opcióik. Szerinte ez nagymértékben annak a következménye, hogy az RMDSZ az egyedüli haszonélvezője a román állam által a magyar közösségnek nyújtott költségvetési támogatásnak; szerinte az ötmillió eurós nagyságrendű összeggel az RMDSZ „megvásárolja" a magyar szavazatok egy részét.
„Nem várható valódi tisztulás az erdélyi magyar közösség politikai képviseletében az üdvösnek tartott nemzetpolitika mértéke alatt. Megszűnőben a demokratikus pluralizmus, miközben az autonómia ügyét az egypárti RMDSZ csak a választási kampányok idején veszi elő a sutból. A magyar nemzetiségű választópolgárt arra akarják késztetni minden oldalról, hogy csukott szemmel voksoljon, sokszor korrupcióval gyanúsított figurákra" – állapította meg Tőkés László.
Hozzátette, ő ugyan ellenezte a döntést, és továbbra sem ért egyet azzal, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) még független jelölteket sem indít a decemberi parlamenti választásokon, de szerinte főleg külső tényezők gátolták abban az alakulatot, hogy életképes alternatívát tudjon nyújtani. „Az RMDSZ mellett szinte senki sem rúghat labdába" – mutatott rá a néppárt védnöke. Lapunk kérdésére Tőkés közölte, a nemzeti tanácsnak egyelőre még nincs hivatalos állásfoglalása arra az esetre, ha a bihari RMDSZ-szervezet mégsem léptetné vissza Birót és Szabót. Hozzátette, maga sem tudja, mit tanácsoljon azoknak, akik azzal a kérdéssel fordulnak hozzá, miként szavazzanak a december 11-ei törvényhozási választásokon, az EMNT a november 18-án esedékes választmányi ülésén határoz arról, hogy milyen választási ajánlást tesz szimpatizánsai számára.
77Tőkés egyébként az általa korábban püspökként irányított Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) jelenlegi vezetőségét is arra szólította fel, hogy vizsgálja felül magatartását és ne az „egyeduralomra" törő RMDSZ-t, hanem a magyar nemzeti közösség ügyét támogassa. Az egyházkerületben lezajlott tisztújításról szólva a korábbi püspök nyugtázta az általa besúgói múlttal vádolt utódja, Csűry István újraválasztásával kialakult végeredményt. Közölte, bár nem ért egyet azzal, meghajol a választók demokratikusnak minősülő akaratnyilvánítása előtt, és azt kívánja, hogy „Csűry István tekintse az isteni kegyelem különleges megnyilvánulásának megválasztatását, ezáltal pedig terhes múltja jóvátételének eme lehetőségét".
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
Tőkés László visszaléptetné az RMDSZ Bihar megyei képviselőjelölt-listájának első két helyét betöltő Szabó Ödönt és Biró Rozáliát.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke csütörtöki nagyváradi sajtótájékoztatóján hangsúlyozta, hogy következetesen kitart azon álláspontja mellett, miszerint a rendszerváltáshoz megtisztulásra van szükség, de a magyar választók most szerinte lehetetlen helyzetbe kerültek, mert hiába tisztelik a harmadik helyen jelölt színművészt, Meleg Vilmost, ha az első két helyen az „újgazdagok" állnak. Tőkéshez hasonlóan az EMNT Bihar megyei ügyvezetője, Nagy József Barna is jelezte, hogy csak akkor tudnának azonosulni a korábban leadott jelöltlistával, amennyiben a jelenlegi első két helyezett képviselőjelöltjét visszalépteti az RMDSZ. „Akkor az EMNT is vállalni tudná a listát, mert akik mögöttük vannak, azok valóban Nagyvárad jeles személyiségei, így azonban nem tudjuk támogatni" – fogalmazott Nagy.
Tőkés úgy vélekedett, hogy az RMDSZ tevékenysége egyértelműen kudarcos volt az elmúlt 27 évben, megfogalmazása szerint „jobbra jelez, és balra hajt, ugyanakkor autonómiával kampányol, de elszabotálja azt." Az európai parlamenti képviselő megdöbbentőnek nevezte, hogy mindezek után pluralizmus helyett mégis „kőkemény magyar egypártrendszer" alakult ki Romániában és így a magyar választóknak most nincsenek választási opcióik. Szerinte ez nagymértékben annak a következménye, hogy az RMDSZ az egyedüli haszonélvezője a román állam által a magyar közösségnek nyújtott költségvetési támogatásnak; szerinte az ötmillió eurós nagyságrendű összeggel az RMDSZ „megvásárolja" a magyar szavazatok egy részét.
„Nem várható valódi tisztulás az erdélyi magyar közösség politikai képviseletében az üdvösnek tartott nemzetpolitika mértéke alatt. Megszűnőben a demokratikus pluralizmus, miközben az autonómia ügyét az egypárti RMDSZ csak a választási kampányok idején veszi elő a sutból. A magyar nemzetiségű választópolgárt arra akarják késztetni minden oldalról, hogy csukott szemmel voksoljon, sokszor korrupcióval gyanúsított figurákra" – állapította meg Tőkés László.
Hozzátette, ő ugyan ellenezte a döntést, és továbbra sem ért egyet azzal, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) még független jelölteket sem indít a decemberi parlamenti választásokon, de szerinte főleg külső tényezők gátolták abban az alakulatot, hogy életképes alternatívát tudjon nyújtani. „Az RMDSZ mellett szinte senki sem rúghat labdába" – mutatott rá a néppárt védnöke. Lapunk kérdésére Tőkés közölte, a nemzeti tanácsnak egyelőre még nincs hivatalos állásfoglalása arra az esetre, ha a bihari RMDSZ-szervezet mégsem léptetné vissza Birót és Szabót. Hozzátette, maga sem tudja, mit tanácsoljon azoknak, akik azzal a kérdéssel fordulnak hozzá, miként szavazzanak a december 11-ei törvényhozási választásokon, az EMNT a november 18-án esedékes választmányi ülésén határoz arról, hogy milyen választási ajánlást tesz szimpatizánsai számára.
77Tőkés egyébként az általa korábban püspökként irányított Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) jelenlegi vezetőségét is arra szólította fel, hogy vizsgálja felül magatartását és ne az „egyeduralomra" törő RMDSZ-t, hanem a magyar nemzeti közösség ügyét támogassa. Az egyházkerületben lezajlott tisztújításról szólva a korábbi püspök nyugtázta az általa besúgói múlttal vádolt utódja, Csűry István újraválasztásával kialakult végeredményt. Közölte, bár nem ért egyet azzal, meghajol a választók demokratikusnak minősülő akaratnyilvánítása előtt, és azt kívánja, hogy „Csűry István tekintse az isteni kegyelem különleges megnyilvánulásának megválasztatását, ezáltal pedig terhes múltja jóvátételének eme lehetőségét".
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
2016. november 4.
Összefognak az Érmellékért
Megalakult tegnap az Érmelléki Fejlesztési Ügynökség, amit Bihar, Szatmár és a magyarországi Hajdú-Bihar megye elnöksége közösen hozott létre. Az ottományi Komáromi-kúriában megtartott tanácskozáson mindhárom megye vezetősége részt vett, de ott volt többek között Szabó Ödön parlamenti képviselő és Cseke Attila, a Bihar megyei RMDSZ elnöke is.
A fejlesztési ügynökség megalakulásának bejelentése előtt az elöljárók hivatalosan is átadták az új aszfaltutat, amely összeköti Szalacsot a Szatmár megyei Szilágypérrel. A két település lakói, akik egyébként több szálon is kötődnek egymáshoz, ezzel sok kilométeres kerülőtől és az utazással elvesztegetett időtől mentesülnek.
Az Ottományban megtartott tanácskozáson Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke kiemelte, 2010-ben mind a Bihar, mind a Szatmár megyei tanács határozattal elfogadott egy protokollumot az együttműködésről. Ennek keretében készült el a tegnap átadott út, illetve korábban a Tasnád és Margitta közötti országút is. A közös, intézményesített munka következő fázisa az a három megyét érintő megállapodás, amely megteremti a lehetőségét annak, hogy a rendelkezésre álló forrásokat hatékonyabban használhassák fel az Érmellék számára. Pásztor Sándor kiemelte, egy olyan régióról van szó, amelyet túlnyomó többségben magyarok laknak, ugyanakkor nemcsak Bihar, hanem a szomszédos két megye, Szatmár és Hajdú-Bihar érdeke is az, hogy közösen találjanak megoldást is itt adódó problémákra. Nemcsak az infrastruktúrát, hanem a kultúrát, a turizmust is fejleszteni kell, továbbá kiemelten kell kezelni az oktatást is.
Pataki Csaba, Szatmár Megye Tanácsának elnöke szerint elsősorban a helybéliek boldogulását és az életszínvonal javulását célozza az a tervcsomag, amelyen már jó ideje dolgoznak kollégáival.
Pajna Zoltán, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés elnöke azt hangsúlyozta, hogy náluk két évvel ezelőtt újjászervezték a fejlesztési ügynökséget, ahol jelenleg már huszonkét alkalmazott foglalkozik a fejlesztésekkel és több mint kétszáz leadott pályázat van a hátuk mögött. Az elnök kiemelte, a legfontosabb ebben a hárommegyés együttműködésben, hogy Hajdú-Bihar ezt a tapasztalatát tudja Bihar és Szatmár megye rendelkezésére bocsátani.
Borsi Balázs
Reggeli Újság (Nagyvárad)
Megalakult tegnap az Érmelléki Fejlesztési Ügynökség, amit Bihar, Szatmár és a magyarországi Hajdú-Bihar megye elnöksége közösen hozott létre. Az ottományi Komáromi-kúriában megtartott tanácskozáson mindhárom megye vezetősége részt vett, de ott volt többek között Szabó Ödön parlamenti képviselő és Cseke Attila, a Bihar megyei RMDSZ elnöke is.
A fejlesztési ügynökség megalakulásának bejelentése előtt az elöljárók hivatalosan is átadták az új aszfaltutat, amely összeköti Szalacsot a Szatmár megyei Szilágypérrel. A két település lakói, akik egyébként több szálon is kötődnek egymáshoz, ezzel sok kilométeres kerülőtől és az utazással elvesztegetett időtől mentesülnek.
Az Ottományban megtartott tanácskozáson Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke kiemelte, 2010-ben mind a Bihar, mind a Szatmár megyei tanács határozattal elfogadott egy protokollumot az együttműködésről. Ennek keretében készült el a tegnap átadott út, illetve korábban a Tasnád és Margitta közötti országút is. A közös, intézményesített munka következő fázisa az a három megyét érintő megállapodás, amely megteremti a lehetőségét annak, hogy a rendelkezésre álló forrásokat hatékonyabban használhassák fel az Érmellék számára. Pásztor Sándor kiemelte, egy olyan régióról van szó, amelyet túlnyomó többségben magyarok laknak, ugyanakkor nemcsak Bihar, hanem a szomszédos két megye, Szatmár és Hajdú-Bihar érdeke is az, hogy közösen találjanak megoldást is itt adódó problémákra. Nemcsak az infrastruktúrát, hanem a kultúrát, a turizmust is fejleszteni kell, továbbá kiemelten kell kezelni az oktatást is.
Pataki Csaba, Szatmár Megye Tanácsának elnöke szerint elsősorban a helybéliek boldogulását és az életszínvonal javulását célozza az a tervcsomag, amelyen már jó ideje dolgoznak kollégáival.
Pajna Zoltán, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés elnöke azt hangsúlyozta, hogy náluk két évvel ezelőtt újjászervezték a fejlesztési ügynökséget, ahol jelenleg már huszonkét alkalmazott foglalkozik a fejlesztésekkel és több mint kétszáz leadott pályázat van a hátuk mögött. Az elnök kiemelte, a legfontosabb ebben a hárommegyés együttműködésben, hogy Hajdú-Bihar ezt a tapasztalatát tudja Bihar és Szatmár megye rendelkezésére bocsátani.
Borsi Balázs
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2016. november 4.
Novák Csaba Zoltán: akadályozzuk meg Tamási Zsolt meghurcoltatását
A marosvásárhelyi katolikus gimnázium ügyében indított eljárás a magyar közösség identitásának, megmaradásnak alapjait rengeti meg – állapította meg szerkesztőségünknek küldött közleményében Novák Csaba Zoltán.
Az RMDSZ Maros megyei szenátorjelöltje arra reagált, hogy a korrupcióellenes ügyészség csütörtök este őrizetbe vette Stefan Somesan Maros megyei főtanfelügyelőt, a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium törvénytelennek vélt 2014-es létrehozása miatt. Az ügyészség ugyanakkor 60 napra hatósági felügyelet alá vonta Tamási Zsolt Józsefet, a gimnázium igazgatóját.
Novák Csaba Zoltán emlékeztetett: felekezeti iskola a helyi magyar közösség igényének eredményeként kezdte meg működését a 2015-2016-os tanévtől, a DNA pedig azt a Tamási Zsoltot gyanúsítja hivatali visszaéléssel, aki az elmúlt évek folyamán törvényes úton tett meg mindent annak érdekében, hogy Marosvásárhelyen egy újabb önálló magyar oktatási intézmény működhessen.
A jelölt szerint az ügyészégi eljárás nem egy vagy két személyről szól, a romániai magyar közösség identitásának, megmaradásának alapjait rengeti meg. „A magyar érdekképviselet 1989 után megteremtette a magyar tannyelvű iskolák alapításának lehetőségét, ezek esetleges bezárásával jelentősen csorbulnak jogaink, félelmet, bizonytalanságot és megtorpanást keltenek a magyar közösségben. Joggal tesszük fel a kérdést, hogy ki lesz a következő főtanfelügyelő, pedagógus vagy köztisztviselő, aki egy újabb magyar oktatási intézmény létrehozását kezdeményezi, és ugyanazzal a szakértelemmel és lelkiismeretességgel végzi munkáját, mint Tamási Zsolt” – hangsúlyozza az RMDSZ Maros megyei szenátorjelöltje.
Novák Csaba Zoltán szolidaritásáról biztosította Tamási Zsoltot és úgy értékelte, hogy ez az eljárás precedenst teremthet a romániai magyar oktatási intézmények tudatos beszüntetésére. Szerinte a törvény betűjét manipulatív módon használják fel a nemrégiben létrejött felekezeti iskola megszűntetésére.
„Az ügyészség több mint 400 gyermek jövőjével játszadozik, az ott oktató tanárok egzisztenciájával és nem utolsó sorban a szülők felelős magatartásával. Félő, hogy ezeknek a történéseknek eredményeként a katolikus iskola veszít presztízséből. Az itt zajló procedúra azt bizonyítja, hogy magyar parlamenti érdekképviseletünk az egyetlen olyan érték, ami lehetővé teszi, hogy Bukarestben, kellő erővel tiltakozhassunk, s a törvényhozás eszközeit felhasználva megakadályozzuk a hasonló eljárásokat” – fogalmaz közleményében a jelölt.
Hangsúlyozza, Tamási Zsoltot megilleti az ártatlanság vélelme az eljárás alatt. „Arra kérek mindenkit, hogy lehetősége szerint tiltakozzon: emeljük fel szavunkat e súlyos visszaélés ellen, akadályozzuk meg Tamási Zsolt meghurcoltatását, hiszen ez nem csak az ő ügye, ez nem csupán a Katolikus Gimnázium ügye, hanem mindannyiunké, minden jóhiszemű, törvénytisztelő, magyar és román emberé” – szögezte le Novák Csaba Zoltán az ügy kapcsán.
maszol.ro
A marosvásárhelyi katolikus gimnázium ügyében indított eljárás a magyar közösség identitásának, megmaradásnak alapjait rengeti meg – állapította meg szerkesztőségünknek küldött közleményében Novák Csaba Zoltán.
Az RMDSZ Maros megyei szenátorjelöltje arra reagált, hogy a korrupcióellenes ügyészség csütörtök este őrizetbe vette Stefan Somesan Maros megyei főtanfelügyelőt, a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium törvénytelennek vélt 2014-es létrehozása miatt. Az ügyészség ugyanakkor 60 napra hatósági felügyelet alá vonta Tamási Zsolt Józsefet, a gimnázium igazgatóját.
Novák Csaba Zoltán emlékeztetett: felekezeti iskola a helyi magyar közösség igényének eredményeként kezdte meg működését a 2015-2016-os tanévtől, a DNA pedig azt a Tamási Zsoltot gyanúsítja hivatali visszaéléssel, aki az elmúlt évek folyamán törvényes úton tett meg mindent annak érdekében, hogy Marosvásárhelyen egy újabb önálló magyar oktatási intézmény működhessen.
A jelölt szerint az ügyészégi eljárás nem egy vagy két személyről szól, a romániai magyar közösség identitásának, megmaradásának alapjait rengeti meg. „A magyar érdekképviselet 1989 után megteremtette a magyar tannyelvű iskolák alapításának lehetőségét, ezek esetleges bezárásával jelentősen csorbulnak jogaink, félelmet, bizonytalanságot és megtorpanást keltenek a magyar közösségben. Joggal tesszük fel a kérdést, hogy ki lesz a következő főtanfelügyelő, pedagógus vagy köztisztviselő, aki egy újabb magyar oktatási intézmény létrehozását kezdeményezi, és ugyanazzal a szakértelemmel és lelkiismeretességgel végzi munkáját, mint Tamási Zsolt” – hangsúlyozza az RMDSZ Maros megyei szenátorjelöltje.
Novák Csaba Zoltán szolidaritásáról biztosította Tamási Zsoltot és úgy értékelte, hogy ez az eljárás precedenst teremthet a romániai magyar oktatási intézmények tudatos beszüntetésére. Szerinte a törvény betűjét manipulatív módon használják fel a nemrégiben létrejött felekezeti iskola megszűntetésére.
„Az ügyészség több mint 400 gyermek jövőjével játszadozik, az ott oktató tanárok egzisztenciájával és nem utolsó sorban a szülők felelős magatartásával. Félő, hogy ezeknek a történéseknek eredményeként a katolikus iskola veszít presztízséből. Az itt zajló procedúra azt bizonyítja, hogy magyar parlamenti érdekképviseletünk az egyetlen olyan érték, ami lehetővé teszi, hogy Bukarestben, kellő erővel tiltakozhassunk, s a törvényhozás eszközeit felhasználva megakadályozzuk a hasonló eljárásokat” – fogalmaz közleményében a jelölt.
Hangsúlyozza, Tamási Zsoltot megilleti az ártatlanság vélelme az eljárás alatt. „Arra kérek mindenkit, hogy lehetősége szerint tiltakozzon: emeljük fel szavunkat e súlyos visszaélés ellen, akadályozzuk meg Tamási Zsolt meghurcoltatását, hiszen ez nem csak az ő ügye, ez nem csupán a Katolikus Gimnázium ügye, hanem mindannyiunké, minden jóhiszemű, törvénytisztelő, magyar és román emberé” – szögezte le Novák Csaba Zoltán az ügy kapcsán.
maszol.ro
2016. november 4.
Barna Gergő: védekezésből offenzív irányba mozdult el az RMDSZ
A jelenlegi közvélemény-kutatási adatok azt vetítik előre, hogy az erdélyi magyaroknak a 40-45 százaléka fog az urnák elé járulni december 11-én – nyilatkozta a Maszolnak Barna Gergő. A szociológus pozitívumnak tartja, hogy az RMDSZ a védekező politizálásból sikerült elmozdulnia offenzív irányba. Szerinte a parlamenti választások kimenetelét a fiatal, városi, középosztálybeli szavazók fogják eldönteni.
Egy október közepén végzett ISSPOL-felmérés szerint a Szociáldemokrata Párt támogatottsága a biztos szavazók körében meghaladja az 50 százalékot. Mekkora a realitása annak, hogy a PSD egyedül kormányozzon?
A legutóbbi felmérések mindegyike szerint a PSD-nek jelentős előnye van a Nemzeti Liberális Párttal (PNL) szemben, de nincs abszolút többsége. A Liberálisok és Demokraták Szövetségével (ALDE) közösen azonban megvan a többségük és a lehetőségük arra, hogy kormányt alakítsanak. Ennek ellenére én úgy vélem: a két nagy pólus – a PSD-t és az ALDE az egyik, a PNL és a Mentsük meg Románia Szövetség (USR) a másik oldalon – támogatottsága a választásokig kiegyenlítődik, és mindkettőé nagyjából negyven százalék körüli lesz. Jelenleg mindenesetre úgy tűnik, hogy a PSD-nek és az ALDE-nak együtt nagyobb esélye van arra, hogy relatív többséget szerezzen december 11-én.
Az RMDSZ-t az előző felmérések 5 százalék körül mérték, az ISPOOL csak 3 százalékon. Igaz, ennek a felmérésnek igen nagy a hibahatára. Mennyire reális a 3 százalék?
Ennek a felmérésnek azért nagy a hibahatára, mert nagyon kicsi országos mintán készült. A megfelelő óvatossággal kell kezelni RMDSZ országos mintán készült felmérésekből származtatott támogatottságát. S ennek elsősorban módszertani okai vannak. A kis mintájú felmérésekben alulreprezentáltak a magyarok, és innen jön az RMDSZ gyengébb eredménye.
A Kvantum Research (amelynek munkatársa) felméréseinek idősoros elemzése szerint az RMDSZ-be vetett bizalom felszálló ágban van, az MPP-be vetett bizalom pedig különösen az utóbbi fél évben ugrott nagyot. Összefügg-e ennek a mutatónak az alakulása azzal, hogy az RMDSZ és az MPP összefogott az önkormányzati és a parlamenti választásokon?
Igen, összefügg. Ezt kiegészíteném azzal, hogy az RMDSZ több szempontból is jobb eredményt ért el a felmérésben, tehát javuló tendenciákat mutat a korábbi közvélemény-kutatásokhoz képest a támogatottsága. Ennek én két okát látom. Egyik az, hogy megszületett az RMDSZ és az MPP közötti összefogás. A felméréseink azt mutatják, hogy az erdélyi magyarok körében folyamatosan többségben vannak azok, akik az egységet, a közös magyar fellépést szorgalmazzák, így felhajtó ereje van az RMDSZ- MPP-összefogásnak. Támogatottsága növekedését az RMDSZ annak is köszönheti, hogy jól szerepelt az önkormányzati választásokon. Helyenként viszonylag kevés szavazattal, de nagyon jó pozíciókat sikerült kialkudnia a választások után, és ennek pozitív hatása volt az erdélyi magyar közösségre.
A szavazáson való részvételüket biztosra ígérő magyar választók aránya ugyanakkor csökkent márciushoz képest. Ez mivel magyarázható, és megfordítható-e ez a trend?
Valóban van egy csökkenés, de nem olyan nagy mértékű. Az önkormányzati választásokon általában nagyobb a választók részvételi hajlandósága. A jelenlegi adatok szerint feltételezni lehet, hogy az erdélyi magyaroknak a 40-45 százaléka fog az urnák elé járulni a parlamenti választásokon, az egy más kérdés, hogy az mire lesz elég.
A felmérés szerint 55 százalék ígéri biztosra, hogy elmegy szavazni. Ekkora a szakadék a szándék és a gyakorlat között?
Az eddigi tapasztalataink szerint a részvételüket biztosra ígérők 75-80 százaléka megy el ténylegesen szavazni. Van még egy réteg, akik azt mondják, hogy valószínűleg elmennek szavazni. Őket érdemes megszólítani kampányban.
Az utóbbi napokban a román sajtóban támadták, és vezető román politikusok is bírálták az RMDSZ óriásplakátjainak román nyelvű üzeneteit, a „Mentsük meg Kolozsvárt, Nagyváradot Bukaresttől”-t. Ez növelheti-e a részvételi szándékot, jobban összezár-e a magyar közösség emiatt?
Ennek az óriásplakát-ügynek pozitívuma, hogy az RMDSZ-nek hosszú évek óta sikerült egy védekező politizálásból elmozdulnia offenzív irányba. Olyan témákat kezdeményez, amelyek nemcsak arról szólnak, hogy védjük meg a jogainkat, adjunk biztonságot a közösségnek, hanem valamilyen szinten új perspektívákat is képes megnyitni. Ez mindenképpen újszerű ebben a kampányban, és igény is van erre a választók részéről. A kérdés az, hogy mennyire lesz következetes ezekben az üzenetekben az RMDSZ, mennyire lesz hiteles ez a hangszín. Ez ki fog derülni a kampány hajrájában.
Liviu Dragnea, a PSD elnöke kijelentette, hogy nem kormányozna az RMDSZ-szel. A Kvantum Research felmérése szerint a magyar közösség nem különösebben szimpatizál a PSD-vel. Elmondható, hogy emiatt Dragnea kijelentése inkább jó pontokat hoz az RMDSZ-nek a magyar választók szemében?
Nem gondolom, hogy Liviu Dragneának a kijelentései jelentős mértékben befolyásolnák a magyar szavazókat. A PSD-nek hagyományosan kisebb a támogatottsága Erdélyben, illetve az erdélyi magyarok körében is. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy a magyarok többsége olyan településen él, ahol vagy RMDSZ vezeti az önkormányzatot vagy pedig a PNL. Ez is magyarázza, hogy a magyarok mind pragmatikus, mind érzelmi okokból inkább a PNL-hez vagy a román jobboldalhoz kötődnek.
A PNL-nek most már hivatalosan is van kormányfőjelöltje, méghozzá Dacian Cioloș jelenlegi miniszterelnök, aki az államfő bevallott preferáltja is. Cioloș – akárcsak Johannis – népszerűbb a PNL-nél. Betöltheti-e a mozdony szerepét a liberálisok számára a választásokon?
Cioloș kormányfői jelölése volt az egyetlen lehetősége a PNL-nek, amit meg tudott lépni a támogatottsága növelésére. Ugyanakkor a jelek szerint a PNL is létrehozta a maga szatellit-pártját, a Mentsük meg Romániát Szövetséget. Ez az önkormányzati választásokon még nem látszott, de most úgy tűnik, hogy az USR beáll ebbe a játékba. A PNL olyan szinten gyengén politizál, olyan szintű káderhiánya van, hogy nagyon sokan kiábrándultak belőlük. Ez látszott az önkormányzati választásokon is, főleg Bukarestben. És most az az egyik forgatókönyv, hogy a bukaresti helyzet meg fog ismétlődni országos szinten is: a PNL sok szavazatot fog veszíteni, s az elveszített választók többsége az USR-re fog szavazni, és így tudják kialakítani a PSD-t ellensúlyozó jobboldali koalíciót.
Hátrány-e a PSD-nek, hogy nincs kormányfőjelöltje?
Igen. Úgy, ahogy a PNL-nek az egyetlen előnye, hogy népszerű kormányfőjelöltje van, azt mondhatjuk, hogy a PSD-nek az egyetlen hátránya, hogy nincs jelöltjük. Én arra számítok, hogy meg fognak ők is nevezni egy kormányfőjelöltet a kampányban. Nehezen lehet megjósolni, hogy kit. Az elég egyértelműen látszik, hogy Liviu Dragneának az ilyen típusú aspirációi nem fognak tudni megvalósulni. Az egyetlen potenciális, Cioloșsal összemérhető jelölt az Vasile Dâncu lehetne.
Hol dőlhet el a választások kimenetele?
Nagyon atipikus helyzet állt elő a kampány előtt. A lakosság közhangulata nagyon rossz, annak ellenére, hogy van egy jelentős gazdasági növekedés. Az emberek azt mondják ugyan, hogy nagyjából elégedettek az életkörülményeikkel, de továbbra is nagyon pesszimisták a jövőt illetően. A közhangulatot két tényező befolyásolja: az egyén és az ország gazdasági helyzete, illetve a politikai komponens. Azt látjuk – és ez érzékelhető a magyar közösségben is –, hogy nagyon nagy az elvárás a jelenlegi politikai osztály megújulásával kapcsolatban. Nem materializálódtak azok az elvárások, amelyek akár a 2014-es elnökválasztás, akár a Colectiv-tragédia után megfogalmazódtak. Ezért nagyon nagy a bizonytalanok aránya is a pártpreferenciák tekintetében. Ezért is mondom, hogy a PSD győzelme nem borítékolható. Az említett ISPOOL-felmérésben is 40 százalék körüli azoknak a románoknak az aránya, akik azt mondják, hogy nem döntötték el, hogy kire fognak szavazni. Azt is kell látni, hogy Romániában strukturálisan van egy jobboldali többség. Ezt különösen az elmúlt választások során volt látható. Van egy olyan rétege a szavazóknak, fiatalok, városiak, középosztálybeliek, akik általában az utolsó pillanatban döntik el azt, hogy részt vesznek-e a választásokon és kire szavaznak. Szerintem ez a réteg fogja eldönteni az idei választásoknak is az eredményét.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro
A jelenlegi közvélemény-kutatási adatok azt vetítik előre, hogy az erdélyi magyaroknak a 40-45 százaléka fog az urnák elé járulni december 11-én – nyilatkozta a Maszolnak Barna Gergő. A szociológus pozitívumnak tartja, hogy az RMDSZ a védekező politizálásból sikerült elmozdulnia offenzív irányba. Szerinte a parlamenti választások kimenetelét a fiatal, városi, középosztálybeli szavazók fogják eldönteni.
Egy október közepén végzett ISSPOL-felmérés szerint a Szociáldemokrata Párt támogatottsága a biztos szavazók körében meghaladja az 50 százalékot. Mekkora a realitása annak, hogy a PSD egyedül kormányozzon?
A legutóbbi felmérések mindegyike szerint a PSD-nek jelentős előnye van a Nemzeti Liberális Párttal (PNL) szemben, de nincs abszolút többsége. A Liberálisok és Demokraták Szövetségével (ALDE) közösen azonban megvan a többségük és a lehetőségük arra, hogy kormányt alakítsanak. Ennek ellenére én úgy vélem: a két nagy pólus – a PSD-t és az ALDE az egyik, a PNL és a Mentsük meg Románia Szövetség (USR) a másik oldalon – támogatottsága a választásokig kiegyenlítődik, és mindkettőé nagyjából negyven százalék körüli lesz. Jelenleg mindenesetre úgy tűnik, hogy a PSD-nek és az ALDE-nak együtt nagyobb esélye van arra, hogy relatív többséget szerezzen december 11-én.
Az RMDSZ-t az előző felmérések 5 százalék körül mérték, az ISPOOL csak 3 százalékon. Igaz, ennek a felmérésnek igen nagy a hibahatára. Mennyire reális a 3 százalék?
Ennek a felmérésnek azért nagy a hibahatára, mert nagyon kicsi országos mintán készült. A megfelelő óvatossággal kell kezelni RMDSZ országos mintán készült felmérésekből származtatott támogatottságát. S ennek elsősorban módszertani okai vannak. A kis mintájú felmérésekben alulreprezentáltak a magyarok, és innen jön az RMDSZ gyengébb eredménye.
A Kvantum Research (amelynek munkatársa) felméréseinek idősoros elemzése szerint az RMDSZ-be vetett bizalom felszálló ágban van, az MPP-be vetett bizalom pedig különösen az utóbbi fél évben ugrott nagyot. Összefügg-e ennek a mutatónak az alakulása azzal, hogy az RMDSZ és az MPP összefogott az önkormányzati és a parlamenti választásokon?
Igen, összefügg. Ezt kiegészíteném azzal, hogy az RMDSZ több szempontból is jobb eredményt ért el a felmérésben, tehát javuló tendenciákat mutat a korábbi közvélemény-kutatásokhoz képest a támogatottsága. Ennek én két okát látom. Egyik az, hogy megszületett az RMDSZ és az MPP közötti összefogás. A felméréseink azt mutatják, hogy az erdélyi magyarok körében folyamatosan többségben vannak azok, akik az egységet, a közös magyar fellépést szorgalmazzák, így felhajtó ereje van az RMDSZ- MPP-összefogásnak. Támogatottsága növekedését az RMDSZ annak is köszönheti, hogy jól szerepelt az önkormányzati választásokon. Helyenként viszonylag kevés szavazattal, de nagyon jó pozíciókat sikerült kialkudnia a választások után, és ennek pozitív hatása volt az erdélyi magyar közösségre.
A szavazáson való részvételüket biztosra ígérő magyar választók aránya ugyanakkor csökkent márciushoz képest. Ez mivel magyarázható, és megfordítható-e ez a trend?
Valóban van egy csökkenés, de nem olyan nagy mértékű. Az önkormányzati választásokon általában nagyobb a választók részvételi hajlandósága. A jelenlegi adatok szerint feltételezni lehet, hogy az erdélyi magyaroknak a 40-45 százaléka fog az urnák elé járulni a parlamenti választásokon, az egy más kérdés, hogy az mire lesz elég.
A felmérés szerint 55 százalék ígéri biztosra, hogy elmegy szavazni. Ekkora a szakadék a szándék és a gyakorlat között?
Az eddigi tapasztalataink szerint a részvételüket biztosra ígérők 75-80 százaléka megy el ténylegesen szavazni. Van még egy réteg, akik azt mondják, hogy valószínűleg elmennek szavazni. Őket érdemes megszólítani kampányban.
Az utóbbi napokban a román sajtóban támadták, és vezető román politikusok is bírálták az RMDSZ óriásplakátjainak román nyelvű üzeneteit, a „Mentsük meg Kolozsvárt, Nagyváradot Bukaresttől”-t. Ez növelheti-e a részvételi szándékot, jobban összezár-e a magyar közösség emiatt?
Ennek az óriásplakát-ügynek pozitívuma, hogy az RMDSZ-nek hosszú évek óta sikerült egy védekező politizálásból elmozdulnia offenzív irányba. Olyan témákat kezdeményez, amelyek nemcsak arról szólnak, hogy védjük meg a jogainkat, adjunk biztonságot a közösségnek, hanem valamilyen szinten új perspektívákat is képes megnyitni. Ez mindenképpen újszerű ebben a kampányban, és igény is van erre a választók részéről. A kérdés az, hogy mennyire lesz következetes ezekben az üzenetekben az RMDSZ, mennyire lesz hiteles ez a hangszín. Ez ki fog derülni a kampány hajrájában.
Liviu Dragnea, a PSD elnöke kijelentette, hogy nem kormányozna az RMDSZ-szel. A Kvantum Research felmérése szerint a magyar közösség nem különösebben szimpatizál a PSD-vel. Elmondható, hogy emiatt Dragnea kijelentése inkább jó pontokat hoz az RMDSZ-nek a magyar választók szemében?
Nem gondolom, hogy Liviu Dragneának a kijelentései jelentős mértékben befolyásolnák a magyar szavazókat. A PSD-nek hagyományosan kisebb a támogatottsága Erdélyben, illetve az erdélyi magyarok körében is. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy a magyarok többsége olyan településen él, ahol vagy RMDSZ vezeti az önkormányzatot vagy pedig a PNL. Ez is magyarázza, hogy a magyarok mind pragmatikus, mind érzelmi okokból inkább a PNL-hez vagy a román jobboldalhoz kötődnek.
A PNL-nek most már hivatalosan is van kormányfőjelöltje, méghozzá Dacian Cioloș jelenlegi miniszterelnök, aki az államfő bevallott preferáltja is. Cioloș – akárcsak Johannis – népszerűbb a PNL-nél. Betöltheti-e a mozdony szerepét a liberálisok számára a választásokon?
Cioloș kormányfői jelölése volt az egyetlen lehetősége a PNL-nek, amit meg tudott lépni a támogatottsága növelésére. Ugyanakkor a jelek szerint a PNL is létrehozta a maga szatellit-pártját, a Mentsük meg Romániát Szövetséget. Ez az önkormányzati választásokon még nem látszott, de most úgy tűnik, hogy az USR beáll ebbe a játékba. A PNL olyan szinten gyengén politizál, olyan szintű káderhiánya van, hogy nagyon sokan kiábrándultak belőlük. Ez látszott az önkormányzati választásokon is, főleg Bukarestben. És most az az egyik forgatókönyv, hogy a bukaresti helyzet meg fog ismétlődni országos szinten is: a PNL sok szavazatot fog veszíteni, s az elveszített választók többsége az USR-re fog szavazni, és így tudják kialakítani a PSD-t ellensúlyozó jobboldali koalíciót.
Hátrány-e a PSD-nek, hogy nincs kormányfőjelöltje?
Igen. Úgy, ahogy a PNL-nek az egyetlen előnye, hogy népszerű kormányfőjelöltje van, azt mondhatjuk, hogy a PSD-nek az egyetlen hátránya, hogy nincs jelöltjük. Én arra számítok, hogy meg fognak ők is nevezni egy kormányfőjelöltet a kampányban. Nehezen lehet megjósolni, hogy kit. Az elég egyértelműen látszik, hogy Liviu Dragneának az ilyen típusú aspirációi nem fognak tudni megvalósulni. Az egyetlen potenciális, Cioloșsal összemérhető jelölt az Vasile Dâncu lehetne.
Hol dőlhet el a választások kimenetele?
Nagyon atipikus helyzet állt elő a kampány előtt. A lakosság közhangulata nagyon rossz, annak ellenére, hogy van egy jelentős gazdasági növekedés. Az emberek azt mondják ugyan, hogy nagyjából elégedettek az életkörülményeikkel, de továbbra is nagyon pesszimisták a jövőt illetően. A közhangulatot két tényező befolyásolja: az egyén és az ország gazdasági helyzete, illetve a politikai komponens. Azt látjuk – és ez érzékelhető a magyar közösségben is –, hogy nagyon nagy az elvárás a jelenlegi politikai osztály megújulásával kapcsolatban. Nem materializálódtak azok az elvárások, amelyek akár a 2014-es elnökválasztás, akár a Colectiv-tragédia után megfogalmazódtak. Ezért nagyon nagy a bizonytalanok aránya is a pártpreferenciák tekintetében. Ezért is mondom, hogy a PSD győzelme nem borítékolható. Az említett ISPOOL-felmérésben is 40 százalék körüli azoknak a románoknak az aránya, akik azt mondják, hogy nem döntötték el, hogy kire fognak szavazni. Azt is kell látni, hogy Romániában strukturálisan van egy jobboldali többség. Ezt különösen az elmúlt választások során volt látható. Van egy olyan rétege a szavazóknak, fiatalok, városiak, középosztálybeliek, akik általában az utolsó pillanatban döntik el azt, hogy részt vesznek-e a választásokon és kire szavaznak. Szerintem ez a réteg fogja eldönteni az idei választásoknak is az eredményét.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro
2016. november 4.
Stefano Bottoni: a DNA tevékenysége a társadalom immunrendszerét gyengíti.
A történész szerint a romániai korrupcióellenes harc a pártok szétzilálásához vezet, és közvetett célja a bírósági úton történő rendszerváltozás előidézése.
A 90--es évek olaszországi korrupcióellenes hadjáratára emlékezteti Stefano Bottoni történészt, ami jelenleg Romániában zajlik. A Bolognai egyetemen doktorált történész kutatási területe Kelet-Európa politikai és társadalomtörténete, történelme a legújabb korban. A szakember nemzeti kötődése kettős, vegyes családból származik, anyai ágon magyar, apai részről pedig olasz. 2002 óta él Magyarországon, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. A történész rendszerint a Facebookon is reagál a közéleti, politikai eseményekre, a DNA által Kolozsvár alpolgármestere, Horváth Anna ellen indított eljárás kapcsán a közösségi oldalon azt írta, hogy Romániában mindenki megvádolható, az alpolgármester ellen pedig azért indult eljárás, hogy ráijesszenek az RMDSZ-re. A Transindex megkeresésére Bottoni kifejtette, hogy a jelenleg a romániai korrupció visszaszorításán dolgozó intézmények olyan helyzetet idéztek elő, amely sok szempontból a kilencvenes évek Olaszországára emlékeztet, amelyben az igazságszolgáltatáson keresztül próbálták leváltani a politikai elitet. Bottoni elmondása szerint a hidegháború után, a rendszerváltozást követően rögtön beindult egy olyan folyamat Olaszországon belül, amelynek hatására sok ezer embert börtönöztek be korrupció miatt, de utólag kiderült, hogy nem csupán a korrupciót nem sikerült felszámolni, de az ennek mentén kialakult politikai rendszer sem vált jobbá. „Én ezt működésben láttam, sőt, akkor drukkoltam is ennek. Az ember naiv volt és nagyon fiatal. Láttam, hogyan bontottak le egy politikai felépítményt úgy, hogy rengetegszer keveredett a hazugság az igazsággal, illetve a féligazsággal. Kiderült különböző országok esetében, hogy nem az az eredménye ennek, amit ezek a jóemberek remélnek, hanem valami egészen más, és ez egy probléma.” A DNA tevékenysége kapcsán megjegyezte: „A társadalom immunrendszerét gyengíti, illetve a posztkommunista országokban ez a legrosszabb titkosszolgálati paranoiákat ébreszti fel”. A történész úgy gondolja, hogy az említett vádhatóság tevékenységének következményei az olaszországi esethez hasonlítanak, ahol a Szovjetunió szétesését követően a kilencvenes évek elején beindult a korrupt politikusok elleni harc, amely során több ezer embert helyeztek előzetes letartóztatásba, miközben a legnagyobb példányszámú napilapok egymással versenyezve hozták le bizonyítékként az ügyeszeken keresztül törvénytelenül kijuttatott lehallgatási jegyzőkönyveket: "Persze, hogy ezek a politikusok részben korruptak voltak, hogy ez a politikai rendszer messze nem volt tökéletes, és látszott az is, hogy a hidegháború egyensúly-politikájához kötődik, de abban a pillanatban, ahogy szétesett a Szovjetunió, elindították ezt a politikai hercehurcát. Ez ebben a formában nem volt más, mint egy kollektív karaktergyilkosság és bűnbakkeresés. Aztán a vádlottak kétharmadáról később, bírósági úton kiderült, hogy felmentették, de az már senkit nem érdekelt, akkor már nem volt egyikük sem képviselő vagy polgármester.” Mit kaptunk cserében? Nem kaptunk egy jobb politikai rendszert, alacsonyabb korrupció szintet. – Az változott csupán, hogy a nyolcvanas években a politikum által lefektetett játékszabályok mellett zajlott az üzletelés; ma viszont a meggyengült legitimációjú pártok és az őket megjelenítő politikusok a nagy cégek és pénzügyi konszernek, valamint az egész országot immár átszövő második generációs, ún. „fehérgalléros maffia” hálózatok alárendeltjei" - nyilatkozta a történész. Tangentopoli, a kenőpénz városa, és Berlusconi „Az olaszországi történet 1992. február 17-én kezdődött, amikor egy teljesen ismeretlen fiatal ügyész vádat emelt egy az országos nyilvánosság számára ismeretlen helyi szocialista politikus ellen. A vád az volt, hogy hét millió líra (kevesebb mint 4.000 euró) értékű kenőpénzt fogadott el. Ez Milánóban történt, de Tangentopoli néven híresült el. A Tangentopoli egy összetett szó. A polis várost jelent, tangente pedig kenőpénzt, tehát a kenőpénz városa. A sajtóban terjedt el ez a kifejezés az ügy kapcsán. Miután a vádlott politikust hetekig tartó, igen kemény kihallgatásoknak vetették alá, újabb korrupciós esetek következtek. Másfél év alatt több ezer ember került börtönbe, újabb és újabb városokban alakultak nyomozócsoportok. 1993 őszéig, 18-20 hónap leforgása alatt teljesen összeomlott egy közel félszázados politikai rendszer." A Carlo Azeglio Ciampi volt jegybankelnök által vezetett „szakértői kormány” 1994 márciusára írta ki az előrehozott választásokat. Ekkor a kormánypártok sorra oszlatták fel magukat, miközben képviselőik nagy része már ügyészi eljárás alatt állt. Ekkor lépett színre Silvio Berlusconi médiamágnás, aki 1993 őszén új pártot alapított, a Forza Italia nevű mozgalmat, azzal a céllal, hogy megakadályozza a posztkommunisták választási győzelmét. Tudni kell ugyanis, hogy a „tiszta kezek” hadjárat alig érintette a volt kommunista pártot és a hozzá köthető szövetkezeti és „civil” szférát – pedig a szocialista tömbbel fenntartott kereskedelem révén befutó illegális pártfinanszírozás (évi több tíz millió euróról van szó: elképesztő összegbe került akkor is a politika!) nyílt titoknak számított. Berlusconi északon egy frissen alakult proteszt párttal, az Északi Ligával szövetkezett; délen pedig a korrupciós botrányok által szintén nem érintett, örök ellenzéki neofasisztákkal." "A baloldal és az elemzők meglepetésére, akik semmit nem értettek az akkori olasz valóságból, ez a furcsa szövetség megnyerte a választásokat, és ezzel beállt egy majdnem húsz éves állóháború, a Berlusconi-tábor és ellentábor között. Berlusconit éppen akkor kezdték tüzetesen vizsgálni, amikor kormányra került.” „Azt is fontos tudni, hogy az olasz bírói és ügyészi karban a nyolcvanas években történt egy nagy váltás. Tömegével kerültek be a rendszerekbe a kommunista párthoz kötődő emberek. Olaszországban a bírók politikai hovatartozása nem volt titok. A bírói függetlenségnek nem volt semmilyen álcája, a bíróknak és ügyészeknek jelentős politikai hátszelük van. Maga az olasz legfelsőbb bíróság egyfajta parlamentként működik: tagjainak politikai hovatartozása köztudott, és az utóbbi évtizedekben stabil baloldali fölény alakult ki a testületben. A Tangentopolinak tehát az első pillanattól kezdve elsődleges célja a választók által legitimált politikai berendezkedés megdöntése volt. Ezt a baloldali sajtó erőteljesen támogatta, ehhez néhány évig csatlakoztak a mérsékelt sajtóorgánumok, és elképesztő pergőtűz alá tartották a megroggyant kormánypártok képviselőit. Tucatnyi politikus és menedzser nem bírta a nyilvános kivégzést, és öngyilkos lett." "Búcsúlevelük megrázó olvasmány, az ellenük elkövetett igazságtalanságért senki nem fizetett. Azok az ügyészek sem, akik az általuk indított eljárások közel nyolcvan százalékát első, második vagy harmadfokon elvesztették. A „Mani Pulite” – azaz a Tiszta Kezek mozgalma egy ügyészi úton kikényszerített rendszerváltozás volt, ami meg is történt 1994-ben, azzal a különbséggel, hogy nem teljesen úgy történt, ahogy elképzelték, ugyanis Berlusconi nyert, és ez nem volt benne a pakliban. Mint járulékos veszteség, kiiktattak egy olyan politikai és társadalmi képviseletet, amely az olasz társadalom nagy többségét szolgálta, mivel az olasz „első Köztársaság” tömegpártjai nemcsak választási kartellként működtek, hanem sokrétű szolgáltatást nyújtottak a lakosságnak. Ezt a sokkot soha nem heverte ki Olaszország” – mondja a történész. Kívülről irányított dolog? Arra a kérdésre, hogy a Korrupcióellenes Ügyészség mennyire független, a történész kifejtette: „A DNA tevékenységét a bukaresti amerikai nagykövetség kitüntetett figyelemmel kíséri, ez manapság köztudott tény, amit a társadalom nagy része normálisnak és helyesnek tart, de egyáltalán nem az. Népszerűtlenséget vállal, aki civilként bírálja ennek az intézménynek a módszereit, és megkérdőjelezi a korrupcióellenes harc eddigi eredményeit. A probléma ugyanis, hogy Romániában – de nyugodtan általánosíthatunk a térségre vonatkozóan – olyan az állam felépítése, a törvényi szabályozás, az apparátus habitusa, hogy a gyakran egymásnak ellentmondó szabályok betartásával gyakorlatilag semmit nem lehet intézni, sem előrelépni. Roppant egyszerű szinte bárkit visszaéléssel vádolni, aki közpénzt kezel. És abban az országban, ahol a rokoni vagy „keresztapai” kapcsolatok sűrű hálózata egyszerre szabályozza és meghatározza az emberek társadalmi státusát, az a jogi kifejezés, hogy „befolyással való üzérkedés” nekem nem tűnik másnak, mint egy rossz vicc. Vagy még inkább egy tragikusan félreértelmezett jogi fogalom." Elődeink példáján tanulva örökítjük tovább a korrupciót A történész úgy vélekedik, hogy a mostani fiatal generációt ugyanazok a reflexek vezénylik, a túlélés és az érvényesülés érdekében hasonló módon működnek, mint a szüleik. Azok, akik mégsem ebbe a csoportba tartoznak, és nem szeretnének hasonulni, a leggyakoribb eset szerint „lábbal szavaznak”, és elköltöznek az országból, ennél fogva pedig megszűnik a társadalmi hatásuk Romániára nézve. „Rendkívül naiv volt 1989 után az az elképzelés, hogy a társadalom viselkedési normái, az emberek személyisége 10-20 év alatt radikálisan megváltozik azért, mert megváltozott körülöttünk a politikai környezet. Ez az egyik legnagyobb félreértés a kelet-európai rendszerváltások körül. Azt is látom, hogy nagyon naivnak bizonyul a korrupció elleni harc, hogy majd megtisztul a társadalom, előjönnek a tiszták” - mondta Bottoni. A történész szerint ahhoz, hogy Romániában egy működő, stabil politikai rendszer alakuljon ki, amely több pilléren áll, szükség lenne erős, alulról építkező pártokra, valamint a civil szféra részvételére is. De a jelenlegi társadalmi és gazdasági helyzetben ez nem tud megvalósulni, ugyanis ehhez anyagi jólétre, de még inkább „nyugodt lelkiállapotra van szükség”. Horváth Anna egy lejáratási játszma áldozata A Horváth Anna esetében kezdeményezett bűnvádi eljárással kapcsolatosan Bottoni úgy véli, politikai leszámolásról van szó: „Egy tiszta emberről van szó, akit a helyi PSD akar ellehetetleníteni, és leválasztani attól a polgármestertől, akivel jó munkakapcsolatot alakított ki. Miközben tehát meglepőnek tűnhet az ügyészség keménykedése – főleg a nevetségesen gyenge vádak tükrében – látni kell, hogy a DNA-val sajátos módon együttműködő (és néha versenyt futó) titkosszolgálatok nagyobb játszmába foghattak bele az erdélyi magyar közösséget illetően. Ezért írtam egyszer a Facebook falamon, és ma is vállalom, hogy ilyenkor nem kell felülni a hírekre, és meg kell védeni a tisztességesen cselekvő embereket, akik pont olyanok, amilyennek látszanak.” „Ezeket az embereket akkor is meg kell védeni, ha népszerűbb lenne beállni a „korrupt politikusok” megbüntetését, vagy a jelenlegi pártok felszámolását követelő kórusba. Látni kell, hogy úgy tűnik, változóban van Bukarestben az az 1990 után kialakult konszenzus, miszerint az RMDSZ-re szükség van – teljesen függetlenül attól, hogy milyen belső korrupciós ügyei vannak, vagy mennyire sikeres társadalompolitikát folytat. Mert az RMDSZ garantálta 25 éven keresztül az erdélyi magyar közösség politikai képviseletét, és érdemeket szerzett a magyar-román etnikai konfliktus lecsillapodásában. Ma viszont egyre több jel arra utal, hogy Bukarestben sokan úgy látják, hogy „a mór megtette kötelességét...”, ami súlyos következményekkel járhat. A szövetség politikai ellehetetlenítésének számtalan jelét látni, és ebben a dologban a korrupciós vádakat kiválóan lehet használni, mint ahogy ezt megtették Borboly Csaba, Antal Árpád és Ráduly Róbert esetében is. Miközben az igazi, minden újságolvasó által jól ismert „régi motorosokat” soha nem érintette a korrupciósellenes ügyészség vizsgálata” – vélekedik Bottoni. „Abban az esetben, ha a politikai érvelés nem éri el a kívánt hatását az RMDSZ-szel szemben, és kellemetlenné válik az ellenfél, mint ahogy láttuk a székelyföldi fiatal politikusok esetében, akkor jönnek az örökzöld korrupciós vádak. Nem szeretnék itt illetéktelen párhuzamot vonni a diktatúra és a többpártrendszer között, de történész szemmel a mai romániai helyzet kezd hasonlítani az általam kutatott – de a szakmai berkekben is szinte ismeretlen – antikorrupciós kampányra, amit 1957-ben indított a kommunista hatalom azok ellen, akik „loptak a közösből” (a gyárigazgatótól kezdve az egyszerű termelőszövetkezetben dolgozóig). Mi lett az eredménye? Több tízezer embert zártak börtönbe, és ítéltek el – gyakran megszégyenítő körülmények között, nyilvános perek során. És ki profitált az eljárásokból? Gheorghiu-Dej és csapata, akik elitcserét hajtottak végre (Erdélyben etnikai elitcserét) úgy, hogy a kisemberek igazságérzetére játszottak, miközben senkit nem érdekelt a korrupció visszaszorítása.” „Én attól tartok, hogy az eddig meglévő román-magyar konszenzus felbomlik, ami azt jelenti, hogy Bukarest bevállalja majd Erdély bekebelezésének a századik évfordulója kapcsán, hogy bemutassa saját magának és a teljes román lakosságnak: a magyar kérdést igenis megoldották. Azt viszont jó lenne elkerülni, hogy a létező politikai spektrum és az általa jelentett védőháló felszámolásához a magyar közösségből is tapsoljanak” – mondta a Transindexnek Stefano Bottoni. Nem az a lényege, hogy az illető el is legyen ítélve „Az emberek tönkretétele az ügyészségen kezdődik. Annak, hogy másodfokon három év után felmentenek valakit, nincs hírértéke. Ha már egyszer megfogtak valakit, és harminc napot börtönben töltött, annak az embernek vége. (Persze vannak groteszk kivételek, lásd a „cere cash”-nek becézett nagybányai polgármestert, akit annak ellenére szavaztak meg nagyon nagy többséggel, hogy tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy kicsoda ez az ember – újabb bizonyíték arra, hogy a „politikusok megbüntetése” szép, de önmagában nem elégséges, ha nem változik meg a társadalmi közérzet). De ezeknek az eljárásoknak nem az a lényege, hogy a meggyanúsítottra büntetést is kiszabjanak. Ha el van ítélve az érintettek tíz százaléka, akkor az egy járulékos dolog, de nem ez a lényeg. A cél egyes emberek kiiktatása, egyfajta állandó félelemkeltés. Ezt belső és külső erők egyaránt mozgatják, amivel fontos tisztában lenni, amikor madártávlatból vizsgálunk egy ekkora jelenséget” – nyilatkozta Stefano Bottoni történész. A téma kapcsán ugyanakkor fontos hozzátenni, hogy a korrupciós bűncselekmények egyik szemléletes és súlyos következménye a bukaresti Colectiv-tragédia, de a korrupció által átszőtt egészségügyi rendszer is folyamatosan emberéleteket követel. Elég csupán az idén kirobbant Hexi Pharma ügyét említeni, amelyben az előre kilobbizott közbeszerzési eljárások során hígított fertőtlenítőszert vásároltak a kórházak, ennek következményeként jelentősen megnövekedett a halálos fertőzések száma. Ugyancsak a korrupció hatására vált egyre nagyobb mértékűvé a romániai erdőirtás, amelyet Klaus Johannis államfő nemzetbiztonsági kockázatnak minősített, és a gyanú szerint a szervezett bűnözés, valamint egyes romániai politikusok közösen érintettek benne.
Ambrus István
Transindex.ro
A történész szerint a romániai korrupcióellenes harc a pártok szétzilálásához vezet, és közvetett célja a bírósági úton történő rendszerváltozás előidézése.
A 90--es évek olaszországi korrupcióellenes hadjáratára emlékezteti Stefano Bottoni történészt, ami jelenleg Romániában zajlik. A Bolognai egyetemen doktorált történész kutatási területe Kelet-Európa politikai és társadalomtörténete, történelme a legújabb korban. A szakember nemzeti kötődése kettős, vegyes családból származik, anyai ágon magyar, apai részről pedig olasz. 2002 óta él Magyarországon, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. A történész rendszerint a Facebookon is reagál a közéleti, politikai eseményekre, a DNA által Kolozsvár alpolgármestere, Horváth Anna ellen indított eljárás kapcsán a közösségi oldalon azt írta, hogy Romániában mindenki megvádolható, az alpolgármester ellen pedig azért indult eljárás, hogy ráijesszenek az RMDSZ-re. A Transindex megkeresésére Bottoni kifejtette, hogy a jelenleg a romániai korrupció visszaszorításán dolgozó intézmények olyan helyzetet idéztek elő, amely sok szempontból a kilencvenes évek Olaszországára emlékeztet, amelyben az igazságszolgáltatáson keresztül próbálták leváltani a politikai elitet. Bottoni elmondása szerint a hidegháború után, a rendszerváltozást követően rögtön beindult egy olyan folyamat Olaszországon belül, amelynek hatására sok ezer embert börtönöztek be korrupció miatt, de utólag kiderült, hogy nem csupán a korrupciót nem sikerült felszámolni, de az ennek mentén kialakult politikai rendszer sem vált jobbá. „Én ezt működésben láttam, sőt, akkor drukkoltam is ennek. Az ember naiv volt és nagyon fiatal. Láttam, hogyan bontottak le egy politikai felépítményt úgy, hogy rengetegszer keveredett a hazugság az igazsággal, illetve a féligazsággal. Kiderült különböző országok esetében, hogy nem az az eredménye ennek, amit ezek a jóemberek remélnek, hanem valami egészen más, és ez egy probléma.” A DNA tevékenysége kapcsán megjegyezte: „A társadalom immunrendszerét gyengíti, illetve a posztkommunista országokban ez a legrosszabb titkosszolgálati paranoiákat ébreszti fel”. A történész úgy gondolja, hogy az említett vádhatóság tevékenységének következményei az olaszországi esethez hasonlítanak, ahol a Szovjetunió szétesését követően a kilencvenes évek elején beindult a korrupt politikusok elleni harc, amely során több ezer embert helyeztek előzetes letartóztatásba, miközben a legnagyobb példányszámú napilapok egymással versenyezve hozták le bizonyítékként az ügyeszeken keresztül törvénytelenül kijuttatott lehallgatási jegyzőkönyveket: "Persze, hogy ezek a politikusok részben korruptak voltak, hogy ez a politikai rendszer messze nem volt tökéletes, és látszott az is, hogy a hidegháború egyensúly-politikájához kötődik, de abban a pillanatban, ahogy szétesett a Szovjetunió, elindították ezt a politikai hercehurcát. Ez ebben a formában nem volt más, mint egy kollektív karaktergyilkosság és bűnbakkeresés. Aztán a vádlottak kétharmadáról később, bírósági úton kiderült, hogy felmentették, de az már senkit nem érdekelt, akkor már nem volt egyikük sem képviselő vagy polgármester.” Mit kaptunk cserében? Nem kaptunk egy jobb politikai rendszert, alacsonyabb korrupció szintet. – Az változott csupán, hogy a nyolcvanas években a politikum által lefektetett játékszabályok mellett zajlott az üzletelés; ma viszont a meggyengült legitimációjú pártok és az őket megjelenítő politikusok a nagy cégek és pénzügyi konszernek, valamint az egész országot immár átszövő második generációs, ún. „fehérgalléros maffia” hálózatok alárendeltjei" - nyilatkozta a történész. Tangentopoli, a kenőpénz városa, és Berlusconi „Az olaszországi történet 1992. február 17-én kezdődött, amikor egy teljesen ismeretlen fiatal ügyész vádat emelt egy az országos nyilvánosság számára ismeretlen helyi szocialista politikus ellen. A vád az volt, hogy hét millió líra (kevesebb mint 4.000 euró) értékű kenőpénzt fogadott el. Ez Milánóban történt, de Tangentopoli néven híresült el. A Tangentopoli egy összetett szó. A polis várost jelent, tangente pedig kenőpénzt, tehát a kenőpénz városa. A sajtóban terjedt el ez a kifejezés az ügy kapcsán. Miután a vádlott politikust hetekig tartó, igen kemény kihallgatásoknak vetették alá, újabb korrupciós esetek következtek. Másfél év alatt több ezer ember került börtönbe, újabb és újabb városokban alakultak nyomozócsoportok. 1993 őszéig, 18-20 hónap leforgása alatt teljesen összeomlott egy közel félszázados politikai rendszer." A Carlo Azeglio Ciampi volt jegybankelnök által vezetett „szakértői kormány” 1994 márciusára írta ki az előrehozott választásokat. Ekkor a kormánypártok sorra oszlatták fel magukat, miközben képviselőik nagy része már ügyészi eljárás alatt állt. Ekkor lépett színre Silvio Berlusconi médiamágnás, aki 1993 őszén új pártot alapított, a Forza Italia nevű mozgalmat, azzal a céllal, hogy megakadályozza a posztkommunisták választási győzelmét. Tudni kell ugyanis, hogy a „tiszta kezek” hadjárat alig érintette a volt kommunista pártot és a hozzá köthető szövetkezeti és „civil” szférát – pedig a szocialista tömbbel fenntartott kereskedelem révén befutó illegális pártfinanszírozás (évi több tíz millió euróról van szó: elképesztő összegbe került akkor is a politika!) nyílt titoknak számított. Berlusconi északon egy frissen alakult proteszt párttal, az Északi Ligával szövetkezett; délen pedig a korrupciós botrányok által szintén nem érintett, örök ellenzéki neofasisztákkal." "A baloldal és az elemzők meglepetésére, akik semmit nem értettek az akkori olasz valóságból, ez a furcsa szövetség megnyerte a választásokat, és ezzel beállt egy majdnem húsz éves állóháború, a Berlusconi-tábor és ellentábor között. Berlusconit éppen akkor kezdték tüzetesen vizsgálni, amikor kormányra került.” „Azt is fontos tudni, hogy az olasz bírói és ügyészi karban a nyolcvanas években történt egy nagy váltás. Tömegével kerültek be a rendszerekbe a kommunista párthoz kötődő emberek. Olaszországban a bírók politikai hovatartozása nem volt titok. A bírói függetlenségnek nem volt semmilyen álcája, a bíróknak és ügyészeknek jelentős politikai hátszelük van. Maga az olasz legfelsőbb bíróság egyfajta parlamentként működik: tagjainak politikai hovatartozása köztudott, és az utóbbi évtizedekben stabil baloldali fölény alakult ki a testületben. A Tangentopolinak tehát az első pillanattól kezdve elsődleges célja a választók által legitimált politikai berendezkedés megdöntése volt. Ezt a baloldali sajtó erőteljesen támogatta, ehhez néhány évig csatlakoztak a mérsékelt sajtóorgánumok, és elképesztő pergőtűz alá tartották a megroggyant kormánypártok képviselőit. Tucatnyi politikus és menedzser nem bírta a nyilvános kivégzést, és öngyilkos lett." "Búcsúlevelük megrázó olvasmány, az ellenük elkövetett igazságtalanságért senki nem fizetett. Azok az ügyészek sem, akik az általuk indított eljárások közel nyolcvan százalékát első, második vagy harmadfokon elvesztették. A „Mani Pulite” – azaz a Tiszta Kezek mozgalma egy ügyészi úton kikényszerített rendszerváltozás volt, ami meg is történt 1994-ben, azzal a különbséggel, hogy nem teljesen úgy történt, ahogy elképzelték, ugyanis Berlusconi nyert, és ez nem volt benne a pakliban. Mint járulékos veszteség, kiiktattak egy olyan politikai és társadalmi képviseletet, amely az olasz társadalom nagy többségét szolgálta, mivel az olasz „első Köztársaság” tömegpártjai nemcsak választási kartellként működtek, hanem sokrétű szolgáltatást nyújtottak a lakosságnak. Ezt a sokkot soha nem heverte ki Olaszország” – mondja a történész. Kívülről irányított dolog? Arra a kérdésre, hogy a Korrupcióellenes Ügyészség mennyire független, a történész kifejtette: „A DNA tevékenységét a bukaresti amerikai nagykövetség kitüntetett figyelemmel kíséri, ez manapság köztudott tény, amit a társadalom nagy része normálisnak és helyesnek tart, de egyáltalán nem az. Népszerűtlenséget vállal, aki civilként bírálja ennek az intézménynek a módszereit, és megkérdőjelezi a korrupcióellenes harc eddigi eredményeit. A probléma ugyanis, hogy Romániában – de nyugodtan általánosíthatunk a térségre vonatkozóan – olyan az állam felépítése, a törvényi szabályozás, az apparátus habitusa, hogy a gyakran egymásnak ellentmondó szabályok betartásával gyakorlatilag semmit nem lehet intézni, sem előrelépni. Roppant egyszerű szinte bárkit visszaéléssel vádolni, aki közpénzt kezel. És abban az országban, ahol a rokoni vagy „keresztapai” kapcsolatok sűrű hálózata egyszerre szabályozza és meghatározza az emberek társadalmi státusát, az a jogi kifejezés, hogy „befolyással való üzérkedés” nekem nem tűnik másnak, mint egy rossz vicc. Vagy még inkább egy tragikusan félreértelmezett jogi fogalom." Elődeink példáján tanulva örökítjük tovább a korrupciót A történész úgy vélekedik, hogy a mostani fiatal generációt ugyanazok a reflexek vezénylik, a túlélés és az érvényesülés érdekében hasonló módon működnek, mint a szüleik. Azok, akik mégsem ebbe a csoportba tartoznak, és nem szeretnének hasonulni, a leggyakoribb eset szerint „lábbal szavaznak”, és elköltöznek az országból, ennél fogva pedig megszűnik a társadalmi hatásuk Romániára nézve. „Rendkívül naiv volt 1989 után az az elképzelés, hogy a társadalom viselkedési normái, az emberek személyisége 10-20 év alatt radikálisan megváltozik azért, mert megváltozott körülöttünk a politikai környezet. Ez az egyik legnagyobb félreértés a kelet-európai rendszerváltások körül. Azt is látom, hogy nagyon naivnak bizonyul a korrupció elleni harc, hogy majd megtisztul a társadalom, előjönnek a tiszták” - mondta Bottoni. A történész szerint ahhoz, hogy Romániában egy működő, stabil politikai rendszer alakuljon ki, amely több pilléren áll, szükség lenne erős, alulról építkező pártokra, valamint a civil szféra részvételére is. De a jelenlegi társadalmi és gazdasági helyzetben ez nem tud megvalósulni, ugyanis ehhez anyagi jólétre, de még inkább „nyugodt lelkiállapotra van szükség”. Horváth Anna egy lejáratási játszma áldozata A Horváth Anna esetében kezdeményezett bűnvádi eljárással kapcsolatosan Bottoni úgy véli, politikai leszámolásról van szó: „Egy tiszta emberről van szó, akit a helyi PSD akar ellehetetleníteni, és leválasztani attól a polgármestertől, akivel jó munkakapcsolatot alakított ki. Miközben tehát meglepőnek tűnhet az ügyészség keménykedése – főleg a nevetségesen gyenge vádak tükrében – látni kell, hogy a DNA-val sajátos módon együttműködő (és néha versenyt futó) titkosszolgálatok nagyobb játszmába foghattak bele az erdélyi magyar közösséget illetően. Ezért írtam egyszer a Facebook falamon, és ma is vállalom, hogy ilyenkor nem kell felülni a hírekre, és meg kell védeni a tisztességesen cselekvő embereket, akik pont olyanok, amilyennek látszanak.” „Ezeket az embereket akkor is meg kell védeni, ha népszerűbb lenne beállni a „korrupt politikusok” megbüntetését, vagy a jelenlegi pártok felszámolását követelő kórusba. Látni kell, hogy úgy tűnik, változóban van Bukarestben az az 1990 után kialakult konszenzus, miszerint az RMDSZ-re szükség van – teljesen függetlenül attól, hogy milyen belső korrupciós ügyei vannak, vagy mennyire sikeres társadalompolitikát folytat. Mert az RMDSZ garantálta 25 éven keresztül az erdélyi magyar közösség politikai képviseletét, és érdemeket szerzett a magyar-román etnikai konfliktus lecsillapodásában. Ma viszont egyre több jel arra utal, hogy Bukarestben sokan úgy látják, hogy „a mór megtette kötelességét...”, ami súlyos következményekkel járhat. A szövetség politikai ellehetetlenítésének számtalan jelét látni, és ebben a dologban a korrupciós vádakat kiválóan lehet használni, mint ahogy ezt megtették Borboly Csaba, Antal Árpád és Ráduly Róbert esetében is. Miközben az igazi, minden újságolvasó által jól ismert „régi motorosokat” soha nem érintette a korrupciósellenes ügyészség vizsgálata” – vélekedik Bottoni. „Abban az esetben, ha a politikai érvelés nem éri el a kívánt hatását az RMDSZ-szel szemben, és kellemetlenné válik az ellenfél, mint ahogy láttuk a székelyföldi fiatal politikusok esetében, akkor jönnek az örökzöld korrupciós vádak. Nem szeretnék itt illetéktelen párhuzamot vonni a diktatúra és a többpártrendszer között, de történész szemmel a mai romániai helyzet kezd hasonlítani az általam kutatott – de a szakmai berkekben is szinte ismeretlen – antikorrupciós kampányra, amit 1957-ben indított a kommunista hatalom azok ellen, akik „loptak a közösből” (a gyárigazgatótól kezdve az egyszerű termelőszövetkezetben dolgozóig). Mi lett az eredménye? Több tízezer embert zártak börtönbe, és ítéltek el – gyakran megszégyenítő körülmények között, nyilvános perek során. És ki profitált az eljárásokból? Gheorghiu-Dej és csapata, akik elitcserét hajtottak végre (Erdélyben etnikai elitcserét) úgy, hogy a kisemberek igazságérzetére játszottak, miközben senkit nem érdekelt a korrupció visszaszorítása.” „Én attól tartok, hogy az eddig meglévő román-magyar konszenzus felbomlik, ami azt jelenti, hogy Bukarest bevállalja majd Erdély bekebelezésének a századik évfordulója kapcsán, hogy bemutassa saját magának és a teljes román lakosságnak: a magyar kérdést igenis megoldották. Azt viszont jó lenne elkerülni, hogy a létező politikai spektrum és az általa jelentett védőháló felszámolásához a magyar közösségből is tapsoljanak” – mondta a Transindexnek Stefano Bottoni. Nem az a lényege, hogy az illető el is legyen ítélve „Az emberek tönkretétele az ügyészségen kezdődik. Annak, hogy másodfokon három év után felmentenek valakit, nincs hírértéke. Ha már egyszer megfogtak valakit, és harminc napot börtönben töltött, annak az embernek vége. (Persze vannak groteszk kivételek, lásd a „cere cash”-nek becézett nagybányai polgármestert, akit annak ellenére szavaztak meg nagyon nagy többséggel, hogy tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy kicsoda ez az ember – újabb bizonyíték arra, hogy a „politikusok megbüntetése” szép, de önmagában nem elégséges, ha nem változik meg a társadalmi közérzet). De ezeknek az eljárásoknak nem az a lényege, hogy a meggyanúsítottra büntetést is kiszabjanak. Ha el van ítélve az érintettek tíz százaléka, akkor az egy járulékos dolog, de nem ez a lényeg. A cél egyes emberek kiiktatása, egyfajta állandó félelemkeltés. Ezt belső és külső erők egyaránt mozgatják, amivel fontos tisztában lenni, amikor madártávlatból vizsgálunk egy ekkora jelenséget” – nyilatkozta Stefano Bottoni történész. A téma kapcsán ugyanakkor fontos hozzátenni, hogy a korrupciós bűncselekmények egyik szemléletes és súlyos következménye a bukaresti Colectiv-tragédia, de a korrupció által átszőtt egészségügyi rendszer is folyamatosan emberéleteket követel. Elég csupán az idén kirobbant Hexi Pharma ügyét említeni, amelyben az előre kilobbizott közbeszerzési eljárások során hígított fertőtlenítőszert vásároltak a kórházak, ennek következményeként jelentősen megnövekedett a halálos fertőzések száma. Ugyancsak a korrupció hatására vált egyre nagyobb mértékűvé a romániai erdőirtás, amelyet Klaus Johannis államfő nemzetbiztonsági kockázatnak minősített, és a gyanú szerint a szervezett bűnözés, valamint egyes romániai politikusok közösen érintettek benne.
Ambrus István
Transindex.ro
2016. november 4.
Teljesen ingyenes lesz a Határtalanul! program
Teljesen ingyenessé válhat a Határtalanul! program a magyarországi diákok számára. Korábban voltak olyanok, akik az étkeztetést, belépőjegyeket vagy épp az utasbiztosítást sem tudták kifizetni, jobbikos nyomásra azonban az illetékes minisztérium a jövőben ezeket a költségeket is átvállalja – írja az Alfahír.
A Határtalanul! program keretében évek óta lehetősége van magyarországi hetedikes diákoknak olyan határon túli utazásokra pályázni, melyek során megismerhetik az elszakított országrészeken élő magyarság helyzetét, ismerkedhetnek, barátságokat köthetnek. Azonban a program eddig nem volt teljesen ingyenes, ugyanis az étkezéseket, belépőjegyeket, vagy éppen az utasbiztosítást a szülőknek kellett fizetniük, ez pedig akár a programtól való távolmaradást jelentő több tízezer forintos költséget is jelenthetett.
Azért, hogy a kormány valóban a teljes költséget kifizesse a diákok után, Szávay István jobbikos parlamenti képviselő pótpályázati javaslattal többször fordult a minisztériumhoz. Ennek hatására májusban Rétvári Bence államtitkár már ígéretet tett, hogy amennyiben az iskolák megküldik a belépők, az étkezés és az utasbiztosítás összegének térítésével kapcsolatos igényeiket a minisztériumhoz, akkor ezt a jövő évi kiírásoknál figyelembe fogják venni.
Miután Szávay István levelet írt minden Határtalanul! pályázatot nyert magyarországi köznevelési intézményhez, biztatva vezetőiket arra, hogy problémáikat jelezzék az illetékeseknek, úgy tűnik a nyomásgyakorlásnak konkrét eredménye lett.
Rétvári Bence a parlament szerdai ülésén Szávay kérdésére válaszolva azt mondta, próbálják kiszélesíteni az elszámolható tételek körét, és a minisztériumban ezzel kapcsolatban már az utolsó simításokon dolgoznak.
„A Jobbik célja az, hogy valóban minden magyar gyermek legalább életében egyszer teljesen ingyen eljusson valamely külhoni magyar közösséghez és ez se a pedagógusokra, se a családokra ne rójon se adminisztratív, se anyagi téren elviselhetetlen pluszterhet” – fogalmazott Szávay István honlapján közzétett reagálásában.
[Alfahír]
itthon.ma//karpatmedence
Teljesen ingyenessé válhat a Határtalanul! program a magyarországi diákok számára. Korábban voltak olyanok, akik az étkeztetést, belépőjegyeket vagy épp az utasbiztosítást sem tudták kifizetni, jobbikos nyomásra azonban az illetékes minisztérium a jövőben ezeket a költségeket is átvállalja – írja az Alfahír.
A Határtalanul! program keretében évek óta lehetősége van magyarországi hetedikes diákoknak olyan határon túli utazásokra pályázni, melyek során megismerhetik az elszakított országrészeken élő magyarság helyzetét, ismerkedhetnek, barátságokat köthetnek. Azonban a program eddig nem volt teljesen ingyenes, ugyanis az étkezéseket, belépőjegyeket, vagy éppen az utasbiztosítást a szülőknek kellett fizetniük, ez pedig akár a programtól való távolmaradást jelentő több tízezer forintos költséget is jelenthetett.
Azért, hogy a kormány valóban a teljes költséget kifizesse a diákok után, Szávay István jobbikos parlamenti képviselő pótpályázati javaslattal többször fordult a minisztériumhoz. Ennek hatására májusban Rétvári Bence államtitkár már ígéretet tett, hogy amennyiben az iskolák megküldik a belépők, az étkezés és az utasbiztosítás összegének térítésével kapcsolatos igényeiket a minisztériumhoz, akkor ezt a jövő évi kiírásoknál figyelembe fogják venni.
Miután Szávay István levelet írt minden Határtalanul! pályázatot nyert magyarországi köznevelési intézményhez, biztatva vezetőiket arra, hogy problémáikat jelezzék az illetékeseknek, úgy tűnik a nyomásgyakorlásnak konkrét eredménye lett.
Rétvári Bence a parlament szerdai ülésén Szávay kérdésére válaszolva azt mondta, próbálják kiszélesíteni az elszámolható tételek körét, és a minisztériumban ezzel kapcsolatban már az utolsó simításokon dolgoznak.
„A Jobbik célja az, hogy valóban minden magyar gyermek legalább életében egyszer teljesen ingyen eljusson valamely külhoni magyar közösséghez és ez se a pedagógusokra, se a családokra ne rójon se adminisztratív, se anyagi téren elviselhetetlen pluszterhet” – fogalmazott Szávay István honlapján közzétett reagálásában.
[Alfahír]
itthon.ma//karpatmedence
2016. november 4.
Külhoni magyar hallgatónak tart továbbképzést a nemzetpolitikai államtitkárság - Magyarok a Kárpát-medencében - képzések, vállalkozások, munkaerőpiac címmel tart szakmai hétvégét és továbbképzést külhoni magyar főiskolai és egyetemi hallgatók számára péntektől vasárnapig Simontornyán a nemzetpolitikai államtitkárság.
Az MTI-hez eljuttatott tájékoztatóban azt írták: a munkaerőpiaci igények változása nagyban befolyásolja az oktatás rendszerét, nőtt az igény a jól képzett szakemberek iránt, és a fiataloknak korszerű tudást kell kapniuk. Az oktatási és a gazdasági rendszer közötti igények egymáshoz közelítése mellett olyan kezdeményezésekre is szükség van, amelyek segítik a megszerzett kompetenciák gyakorlatban történő hasznosítását.
A szakmai hétvége a továbbképzés mellett a határon túli magyar közösségek megmaradását is szolgálja, találkozásuk elősegíti a fiatalok közti együttműködést, a magyar-magyar kapcsolatok erősítését.
A résztvevőket beküldött önéletrajz és motivációs levél alapján, előzetes pályázatás útján választották ki, így a konferenciára 80 külhoni magyar főiskolai és egyetemi hallgató érkezik: Erdélyből 40, a Vajdaságból 18, Kárpátaljáról 12, a Felvidékről 9, Horvátországból 1 diák. A hallgatók érdeklődési körüket és felsőfokú tanulmányaikat tekintve vegyes összetételűek: orvos-, jogász-, közgazdász- és politológusjelölt is van a résztvevők között.
A háromnapos konferencia keretében, a szakmai program nyitányaként péntek este vitaestet tartanak, amelyen a hallgatók kifejthetik véleményüket a brexit - az EU-ból való kilépés és a budapesti olimpia témákban. Felszólal Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár. Szombaton a résztvevők megismerhetik a Budapest 2024-es olimpiai pályázatot, a meghívott előadók között szerepel Kovács Zoltán kormányszóvivő. Szombaton előadást tart Gulyás Gergely, az Országgyűlés és a Fidesz alelnöke. Szombat délután bemutatkozik Valentínyi Katalin, a Példakép Alapítvány elnöke és a külhoni magyar Példaképek.
(MTI)
Az MTI-hez eljuttatott tájékoztatóban azt írták: a munkaerőpiaci igények változása nagyban befolyásolja az oktatás rendszerét, nőtt az igény a jól képzett szakemberek iránt, és a fiataloknak korszerű tudást kell kapniuk. Az oktatási és a gazdasági rendszer közötti igények egymáshoz közelítése mellett olyan kezdeményezésekre is szükség van, amelyek segítik a megszerzett kompetenciák gyakorlatban történő hasznosítását.
A szakmai hétvége a továbbképzés mellett a határon túli magyar közösségek megmaradását is szolgálja, találkozásuk elősegíti a fiatalok közti együttműködést, a magyar-magyar kapcsolatok erősítését.
A résztvevőket beküldött önéletrajz és motivációs levél alapján, előzetes pályázatás útján választották ki, így a konferenciára 80 külhoni magyar főiskolai és egyetemi hallgató érkezik: Erdélyből 40, a Vajdaságból 18, Kárpátaljáról 12, a Felvidékről 9, Horvátországból 1 diák. A hallgatók érdeklődési körüket és felsőfokú tanulmányaikat tekintve vegyes összetételűek: orvos-, jogász-, közgazdász- és politológusjelölt is van a résztvevők között.
A háromnapos konferencia keretében, a szakmai program nyitányaként péntek este vitaestet tartanak, amelyen a hallgatók kifejthetik véleményüket a brexit - az EU-ból való kilépés és a budapesti olimpia témákban. Felszólal Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár. Szombaton a résztvevők megismerhetik a Budapest 2024-es olimpiai pályázatot, a meghívott előadók között szerepel Kovács Zoltán kormányszóvivő. Szombaton előadást tart Gulyás Gergely, az Országgyűlés és a Fidesz alelnöke. Szombat délután bemutatkozik Valentínyi Katalin, a Példakép Alapítvány elnöke és a külhoni magyar Példaképek.
(MTI)