Félholtra verték, majd vádat emeltek ellene
Ittasan szúrta ki két rendőrautó kerekeit egy férfi még a nyáron Kézdiszentléleken, a rongálásért alapos verést kapott, súlyos sérüléseket szenvedett. A történet azonban nem zárult le ennyivel, a móresre tanított férfit letartóztatták és vádat emeltek ellene. A férfi szerint egy rendőr verte meg baseballütővel.
Részegen indult haza egy helyi bárból július 30-án este a kézdiszentléleki Bartha Antal. Amint lapunknak mesélte, útközben a bicskájával két autónak vágta ki a gumiabroncsait a rendőrőrs előtt. A járművek a helyi rendőrőrs udvarán parkoló rendőrautók voltak.
„Le voltam hajolva, amikor kiabálást hallottam balról, és egy civil ruhás férfi közelített baseballütővel a kezében. Felszólított, hogy dobjam el a kést. Ennek eleget tettem és a fűbe dobtam a zsebkést, de nem állt meg. Nem kérdezett, nem mondott semmit, csak ütni kezdett. Először a fejemet, majd a felsőtestemet és a törzsemet. Az első ütések a fejemen, a következők a belső szervekben okoztak vérzést. Addig ütött, amíg elvesztettem az eszméletemet. A sepsiszentgyörgyi Dr. Fogolyan Kristóf Sürgősségi Kórházban tértem magamhoz” – mesélte a történteket a lapunknak. Elmondta, hogy a verés következtében a lépe megsérült, ezért a szervet műtét során távolították el. A beavatkozás és az azt követő kezelések miatt augusztus 18-áig tartották a kórházban. Ezután előzetes letartóztatásba helyezték, azóta is ott várja az ügye tisztázását – vádlottként.
A hivatalos álláspont eltér a heteket kórházban töltő férfi állításaitól. A Bartha elleni vádiratból kitűnik, hogy azt augusztus 12-én iktatta a kézdivásárhelyi bíróságon a brassói táblabírósági ügyészség, még mielőtt a sérültet kiengedték volna a kórházból. A vádirat szerint a kézdiszentléleki rendőr, B. H. E, aki a rendőrőrs felett lakik, meghallotta a zajt és kisietett megnézni, hogy mi történik. Nem öltözött egyenruhába és nem vette magához a szolgálati fegyverét. A vádirat nem tesz említést arról, hogy bármilyen fegyvernek használható rúd vagy bot lett volna nála. Azt állítja viszont, hogy a rongáláson ért Bartha meglepődve egyenesedett ki és bal kezéből a jobb kezébe áthelyezve a kést rátámadt a rendőrre, majd egy ütésváltást követően az autók körül üldözőbe vette, csakhogy megbotlott és elesett. A rendőr kihasználta a helyzetet: lefegyverezte és ártalmatlanította támadóját. A vádirat szerint Bartha csak akkor csillapodott le, amikor a helyszínre érkező faluőr által a 112-es sürgősségi számon kért erősítés megérkezett Kézdivásárhelyről.
Bartha ellen illegális fegyvertartásért és használatáért, a hatóság megsértéséért, rongálásért, valamint hatósági székhely megrongálásáért indult eljárás. A vádirat szerint a rendőr 7–8 nap gyógyulást igénylő sérüléseket szenvedett, a támadó felépülése az első jelentés szerint 10–15 napig tartott. A dokumentum kitér arra is, hogy Bartha esés közben beverte a törzse mellkasi-alhasi részét a beton járdaszegélybe.
A Bartha Antal ellen még a nyáron elrendelt előzetes letartóztatást múlt héten hosszabbították meg, továbbra sem védekezhet szabadlábon. A férfi meggyőződéssel állítja: hatósági túlkapás áldozata lett. Több beadvánnyal is fordult a kézdivásárhelyi bírósághoz az ellene folyó büntetőeljárásban. Azt kérte, korrekten járjanak el az ügyében, teljes mértékben tárják fel az ügye részleteit és vizsgálják felül a bizonyítékokat is. Nem tagadja a rongálás tényét, azt azonban elfogadhatatlannak tartja, hogy az őt súlyosan bántalmazó rendőr ellen nem indult eljárás, ezért feljelentést tett ellene.
Jánosi András Székelyhon.ro

Gyulakután nem bánnak mostohán a művelődési élettel
Dicséretre méltónak nevezhető az a kulturális élet, amely néhány éve Gyulakután zajlik, és amelynek méltó partnere az önkormányzat is, hisz nemcsak megteremtette, hanem fenn is tartja ennek feltételeit.
A hazai szocialista „felvirágoztatás” első szakaszában Maros megye egyik kiemelt vidéki települése volt Gyulakuta, ahová nemcsak nagy ipari létesítményt telepítettek, hanem a városi rangra való emelés sem volt titkolt cél. Hogy ez később mégsem történt meg, már más lapra tartozik, de a faluban akkor eszközölt hatalmas építkezési beruházások sorába sorolható az új művelődési otthon is, amelyet a helyiek a hőerőművel egyidősnek tartanak, az 1950-es évek derekán kezdték építeni, és 1959-ben adták át használatra. A tágas ingatlan a falu központi részén emelkedik, és ennek dísze is gondozott udvarával, kis szökőkútjával és a néhány éve emelt székelykapujával. Az előcsarnokból nyílnak a mellékhelyiségek és a rendezvényekkor igénybe vehető konyhahelyiség, majd hatalmas előadóterem tölti ki az épületet.
A legutóbbi korszerűsítési „hullám” 2007-ben kezdődött, amikor nyílászárókat cseréltek, központi fűtést szereltek, a következő évben hang- és hőszigetelést végeztek, majd az épület belsejét is felújították – sorolja Varga József polgármester az elődei által végzett munkát. Magát már szerencsésebbnek érzi, mert sikerült külső forrásokat bevonnia, hogy a községi költségvetés túlzott megterhelése nélkül is folytatni tudja a fejlesztési folyamatot: tavaly a Kisküküllő Térségi Társulás mellett futó LEADER programból közel 100 ezer lejes pályázati támogatást hívtak le a kulturális mozgalom tárgyi feltételeinek megteremtésére. Így vásárolhattak 250 korszerű széket, két rend hang- és fénytechnikai berendezést, 10-10 rend női és férfi népviseletet, valamint egy színpadi függönyt, amelyhez saját erőből egy távirányítással működő függönymozgató rendszert vásároltak. Ugyancsak tavaly további 250 széket vásároltak, amelyből Kelementelkére és Havadtőre is jutott.
Nem hiányoznak a szereplők
A község vezetője szerint jónak nevezhető a település művelődési élete, hiszen a lelkes fiatalok és pedagógusok állandóan tervezgetnek és szerveznek, de mellettük szinte minden korosztály színre tud lépni. A Gyulakutai Ötletes Nők Gyülekezete (GYÖNGY) számos műsort szervez, és a színjátszással is foglalkozó csapat előadásait is nagy érdeklődéssel követik a helyiek. Szavalataival és dalköri tevékenységnek is nevezhető műsoraival a Reménység Idősek Csoportja is sokszor megörvendezteti a közönséget, míg március 8. és 15. megünneplésébe, illetve az adventi műsorokba a helyi református egyházközség Inczédi Zsuzsanna Nőszövetsége is bekapcsolódik. A fiatalok sem maradnak ki a sorból, a Gyulakutai Ifjak Közössége (GYIK) nemcsak előadásokat mutat be, hanem a gyermek- és nőnapok szereplői és szervezői között is ott találjuk őket. Varga Éva tanítónő furulyacsoportot oktat, míg Joó Ibolya vezetésével moderntánc-csoport alakult a közelmúltban.
A gyulakutaiak viszont a néptáncot is szeretik és hagyományaikat ápolják, ezért is működik évek óta sikeresen a helyi Szivárvány néptánccsoport, amely már több külföldi fellépést is maga mögött tud. Ugyanígy itthon is szinte minden rendezvényen fellépnek, a szomszédos községek is meghívják őket. Máté Melinda vezetésével 2012 óta a gyulakutai fiatalok ismét megrendezik az őszi hagyományos és felvonulásos szüreti bálokat, és a Szivárvány néptánccsoporttal együtt minden alkalommal fellépnek a többi fiatalok is a kelementelki szüreti fesztiválon. Idén az Ezer Székely Leány Napján a csíksomlyói Nyeregben a Szivárvány képviselte Maros megyét.
A könyv és sport is megfér benne
A kultúrotthon emeleti részében Bocskai István fejedelemről elnevezett kisebb rendezvényterem is van, ugyancsak a felső szinten működik a megye egyik legjobb vidéki könyvtára, ahol teljes munkaidős személyzet áll a betérők rendelkezésére nemcsak a 16 ezer kötetes könyvállománnyal, hanem több számítógéppel is.
Télen nem csak előadások, próbák zajlanak az épületben, ugyanitt rendezik meg már évek óta februárban azt az asztalitenisz bajnokságot, amely szilárdan tartja a kezdeti félszáz fős résztvevői számot és a színvonalat, és amelyre nemcsak a helyiek, hanem a szomszédos községekből és a megye más településeiről is beneveznek a megmérettetésre vállalkozók.
Juttatnak pénzt a kultúrára is
Az önkormányzat mindennemű kulturális megnyilvánulást felkarol és lehetőségei szerint támogat is – emelte ki Varga József polgármester. Ezt szervezési és anyagi téren egyaránt megteszik, a tárgyi feltételek megteremtése mellett gondoskodnak a kulturális csoportok ellátásáról fellépés esetén, és kiszállásaik megoldását is vállalták. Ugyancsak az önkormányzat gondoskodik arról is, hogy a Szivárvány két oktatójának ne kelljen ingyen dolgoznia a fiatalokkal. A kultúrotthonok megfelelő állapotáról pedig teljes munkaidős önkormányzati munkatárs, „kultúrfelelős” gondoskodik.
Gligor Róbert László Székelyhon.ro

Így vizsgáztak a Maros megyei igazgatójelöltek
Az iskolaigazgatók versenyvizsgáján részt vevő 257 Maros megyei pedagógus közül 31-et vágtak el a szerdán megrendezett írásbelin, ők már nem vehetnek részt a szóbelin sem. Az általuk megpályázott tisztségeket ideiglenes kinevezéssel töltik majd be pedagógusok, míg jövőben újra megszervezik a versenyvizsgát.
Az igazgatójelöltek hatvan tesztkérdést kaptak, amelyeket a vizsga után ki is értékelt a bizottság egy tesztrács segítségével: a 257 jelentkező közül egy nem jelent meg, kettőnek még folyamatban van a dolgozat javítása, 31 pályázót viszont elvágtak a vizsgán, azaz a végső pontozás alapján nem érték el a hetest – derült ki a tanfelügyelőség honlapján is megjelent eredményekből. Többek között a volt főtanfelügyelőt és államtitkárt, Matei Dumitrut, illetve a magyar pályázók közül Biró Emesét, aki a dicsőszentmártoni Traian Általános Iskola aligazgatói tisztségét pályázta meg, Demeter Máriát, aki a szászrégeni Augustin Maior Általános Iskola aligazgatói tisztségére pályázott, Fülöp Józsefet, aki az erdőszentgyörgyi Szent György Szakközépiskola igazgatói tisztségére jelentkezett, Kovács Zoltánt, aki a Gyulakutai Általános Iskola igazgatói székét pályázta meg, valamint Peti Tünde Júliát, aki az oláhszentlászlói Szent Miklós Általános Iskola aligazgatói funkciójára jelentkezett vágták el. A magyar anyanyelvű pályázók azonban általában jól teljesítettek.
Azokba az intézményekbe, ahol senki nem jelentkezett, vagy visszautasították az illető jelentkezését a hiányzó iratokra hivatkozva, illetve nem sikerült a pályázó vizsgája ideiglenesen neveznek ki igazgatót, illetve aligazgatót a versenyvizsga lejárta után, azaz december közepétől. Valószínű, jövőben ismét meghirdetik a versenyvizsgát ezekre a helyekre – tudtuk meg Illés Ildikótól, Maros megye főtanfelügyelő-helyettesétől.
Az írásbelinek három fő része volt, az első logikával kapcsolatos kérdéseket tartalmazott, a második részében különböző szakterületről származó kérdésekre kellett válaszolniuk, az utolsó húsz pedig iskolamenedzsmenttel kapcsolatos kérdés volt.
Csíki Zsolt, a marosvásárhelyi Szász Albert Sportiskola igazgatója jó eredményt ért el. „Megtévesztő kérdések is voltak, az volt az érzésem, hogy az volt a helyes válasz, ami spontán beugrott. Szerintem jól voltak összeválogatva, ám nem biztos, hogy minden magyar ajkú jelentkező értett minden szót” – véli Csíki Zsolt, aki szerint a teszt menedzsmenttel kapcsolatos része nagyon jól megfogalmazott kérdéseket tartalmazott, a válaszok között pedig kevés eltérés volt. „Sokat készültem rá, mégis hibáztam én is hármat, nem volt könnyű kiválasztani a helyeset” – tette hozzá az iskolaigazgató. Sok pályázó véli úgy, hogy nem voltak alkalmasak a kérdések, van, aki banálisnak találta azokat. A teszt első, logikai kérdéseket tartalmazó felében többek között ilyen kérdések is szerepeltek: A cipőnek mindig van: a. bőr része, b. fűzője, c. talpa, d. lábtámasza, e. sarka, illetve arra is válaszolniuk kellett, hogy minden újságban találhatók a. képek, b. címek, c. reklámok, d. szerkesztőnek címzett levelek, e. mellékletek.
A pályázóknak ezután egy személyes interjún is részt kell venniük, illetve az önéletrajzukat is átnézi a bizottság. Végleges eredményekre csak december 9-én számíthatnak.
Hajnal Csilla Székelyhon.ro

Összefogás az erdélyi muzsikusokért
Mozgalom indult azon idős zenészek megsegítésére, akik betegségük miatt nem tudnak muzsikálni, és gondot jelent számukra a gyógyszerek árának előteremtése, de esetenként még a mindennapi betevő megvásárlása is. A segítségnyújtásra Gyergyószentmiklóson is lehetőség nyílik október 24-én.
Az Erdélyi Táncházzenészek kezdeményezése 2014-re nyúlik vissza. Akkor Gyimesben, az Erdélyi Táncházzenészek Találkozóján fogalmazódott meg, hogy „segíteni kellene azokon az idős zenészeken – valamennyiünk mesterein –, akik elesettségük, betegségük folytán nem tudnak muzsikálást vállalni, eképp az öregeinknek néha a mindennapi kenyér előteremtése is gond”.
2015-ben már készen volt egy brácsaforma kartondoboz, ebbe tehettek tetszőleges pénzadományt a táncházak résztvevői. Az adományokból a rászorultaknak élelmet vásároltak, orvosi ellátásukat támogatták.
„Az idei találkozón eldöntöttük, hogy ez év október utolsó hetében Erdély több városában táncházakat tartunk, és az ebből származó bevételt e szíves célra fordítjuk” – áll az Erdélyi Táncházzenészek közleményében.
Sándor Csaba néptáncoktató szerint nem szabad megfeledkezni azokról a muzsikusokról, akik nélkül sivárabb lenne az erdélyi népzene. Nagy neveket is sorolt: Pikili, az ördöngősfüzesi prímás, a magyarpéterlakai Csiszár Aladár, Csángáló Mezei Ferenc kontrás Szászcsávásról, Moldován István kontrás és Kovács Márton – Puki bőgős Magyarpalatkáról, Duduj Rozália gardonyos Csíkszentdomokosról, Ponci Gyula kontrás Magyarpéterlakáról, Mezei Levente prímás Szászcsávásról, Finánc Zoltán – Vak Zolti bácsi Gyimesközéplokról.
Az öregekért szerveznek táncházat tehát október 21-én Szamosújváron, 24-én Gyergyószentmiklóson és Marosvásárhelyen, 25-én Kolozsváron, 27-én Székelyudvarhelyen, 28-án Sepsiszentgyörgyön, 29-én Nagyváradon és Désen.
A gyergyószentmiklósi esemény szervezője a Porozó Táncklub partnerségben a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központtal és a gyergyói születésű Molnár Szabolccsal, az Erdélyi Táncházzenészek Találkozójának megálmodójával, vezetőjével. Hétfőn este 7 órára a Szilágyi vendéglőbe várják a népzene- és néptánckedvelőket, muzsikál a Palló, a Cika és a Katorzsa zenekar. A belépődíj tetszőleges, teljes egészében az öreg zenészek javára fordítják.
Balázs Katalin Székelyhon.ro|

Betyárballada és lélekterápia
Már angol nyelvre is lefordították a Betyárkártya ismertetőjét, egyre nagyobb az igény az alfalvi Vargyas Ildikó által készített paklira. A betyárokról és kártyáról azonban mostantól bővebb ismertető is fellelhető, Ildikó párjával, Kürtössy Péterrel jelentetett meg egy míves kiadványt. Az alfalvi képzőművész tehetségét a Gyergyószéki kerek erdő kifestősben is megmutatja.
Még nyomdameleg a Betyárok a magyar kártya lapjain című tanulmánykötet, mely két évvel a betyárkártya után látott napvilágot. Vargyas Ildikó és Kürtössy Péter közös munkája, a házaspár ugyanis úgy gondolta, a kártyakészítést megelőző néprajzi gyűjtőmunka eredményét szívesen megosztanák az olvasókkal is.
Benne szó van arról, hogy mit jelent a kártya az embernek, és mit a magyar embernek, aztán pedig bemutatják a betyárkártyát is. Kiemelik a magyar kártyagyártás ikonikus figuráit, a többi fejezetben pedig a Vargyas Ildikó-féle kártyán megjelenő betyárokról beszélnek. Sorban mutatják be a szájhagyomány és népdalok által életben tartott egykori betyárokat úgy, hogy valós és nem idealizált képet festenek ezekről a személyiségekről. „Nem fényezzük őket, nem akarjuk felmenteni az esetleges bűncselekményeik alól, csupán bemutatjuk a kort, melyben éltek, hogy megértsük, miért jutott betyárútra az az ember, hogyan haladt az életben addig, amíg akasztófára került, vagy békésen elhalálozott, miután jó útra tért” – fogalmaz Vargyas Ildikó. A kötetben ismertető található a színjelekről, a kártya hátlapjáról, az igencsak fontos reverzről, a kártyalapokon megjelenő történetekről.
Motívumok, tekintetek üzenete
Minden fejezet végén egy-egy ornamentikus rajz található, arról a tájegységről, amelyen az adott betyár élt, szűrökről, használati tárgyakról vette le a képzőművész. Ugyanakkor párjával figyelt arra is, hogy a többnyelvű Erdélyben ne csak a magyarokhoz szóljanak, így rövid összefoglaló található a kötet végén román és angol nyelven.
A borítóról Rózsa Sándor betyárkirály néz az olvasóra. Ugyan Ildikó mindig azt a betyárt érezte legérdekesebbnek, akinek életét kutatta, arcát rajzolta, Rózsa Sándor mégis a kedvencek kedvence, ezért esett rá a választás. „Számomra érdekes és tanulságos volt az ő élettörténete. Olyasmiket írnak róla, amely nem szokványos egy betyár esetén. Például azt, hogy senki nem ment el tőle üres kézzel, akinek csak tudott, adott, megszervezte a szabadságharc során a szabad csapatokat, és imádkozott. Tehát egy olyan ember, aki valamilyen kapcsolatot ápol a Teremtővel, nem lehet elvetemült bűnöző. Csak a szemébe kell nézni.”
Marosszentgyörgyön lesz a tanulmánykötet első bemutatója. Miért? Mert oda hívták meg, mondja Ildikó, aki tervezi, akárcsak a kártyát, a kötetet is bemutatná párjával szülőfalujában.
Megtalálni a saját hangot
Vargyas Ildikó képzőművészként, a néprajz iránt érdeklődő személyként ismert a térségben. Odaát, a határon túl, a Duna-kanyarban egyéb kvalitásait is ismerik, ezekből „hozott haza” kifestőst készítve, azt kicsiknek-nagyoknak ajánlva terápia gyanánt.
A csíkszeredai művészeti líceum elvégzése után rájött, a művészet szép, de nem elég, olyasmit szeretne hozzá tanulni, ami az emberi lélekkel kapcsolatos. Párhuzamosan végezte a művészetit és a teológia szakot, aztán vizuális kommunikáció, tárgy- és környezetkultúra szakon tanult, annak módját kereste, hogy az emberek életébe becsempéssze a művészetet, hogy örömmel forduljanak bármilyen alkotói folyamat felé. Ehhez kellett a képzőművészet terapeuta szak elvégzése, és a választott kutatási és szakdolgozattéma: a népművészeti tevékenység lelki egészségre gyakorolt hatása.
Mindezen információkat ha összerakjuk, és hozzátesszük, hogy oktatóként a diákjainak a kifestősöket nem internetről töltötte le, hanem ő rajzolta meg, kikerekedik a második, szintén frissen megjelent kiadványának a képe. Ennek címe a Gyergyószéki kerek erdő, benne a közismert népdal található, hozzá pedig kifestős, szép székely motívumokkal, székely emberekről megmintázott figurákkal.
Még nem tudja, miként fogja ezt értékesíteni, csak azt, hogy minél több emberhez el szeretné juttatni. Többszörös oka van erre: egyik, mert hiszi, hogy az alkotás, festés lecsillapítja a lelket, tudja, hogy a székely motívumok folytonosságot teremtenek az ősök és ma élők között, gyökerek, amelyek az önismeretet segítik, az egészséges személyiségfejlődés feltételei. És az okok között szerepel az is, hogy tudja: a színezés közben az éneklés sem egy pótcselekvés. „Színezzünk, és közben ne feledkezzünk meg az éneklésről sem! Zajoktól túlzsúfolt világunkban szinte elfelejtjük, hogy nekünk is van hangunk. A régi embereknek minden életállapotra volt énekük. Amikor olyan dolgok történtek, amelyek teljes egzisztenciájában rengették meg a személyiséget, amikor elfogytak a szavak, nem maradt más, csak az éneklés” – figyelmeztet ajánlójában Vargyas Ildikó egy utat mutatva ahhoz, hogyan lehet harmóniába kerülni saját magunkkal, a többiekkel, a teremtéssel.
Balázs Katalin Székelyhon.ro

A román-magyar etnikai kártyát '56-ban is kijátszották Kolozsváron
Erdély visszafoglalását vizionálva akadályozták meg a románság szolidaritásvállalását az 1956-os magyar szabadságharccal.
Ma már sok legenda kering arról, mi történt 1956-ban halottak napján Kolozsváron, a Házsongárdi temetőben, felnagyítva a pesti srácokkal szolidaritásból gyertyákat gyújtó pár tucat diák szerepét. Az viszont mindenki számára nyilvánvalóvá válhatott, aki részt vett a Kolozsvár Társaság székhelyén szervezett csütörtök délutáni beszélgetésen, hogy az akkori történéseknek a történelemkönyvekben van a helye.
A Szekuritáte fogdáit és a peripravai munkatábort is megjárt Dávid Gyula irodalomtörténész, szerkesztő elevenítette fel emlékeit – nemcsak a Házsongárdi tüntetésről, hanem az akkor még önállón működő Bolyai Egyetem nagy hírű magyar szakának mindennapjairól is. A Kántor Lajos irodalomtörténész által moderált beszélgetés alkalmat teremtett arra is, hogy az egykori évfolyam- és iskolatársak társaságában megemlékezzenek a Marianum mindazon tanárairól és hallgatóiról, akik időközben távoztak az élők sorából.
Dávid Gyula 1951-ben fejezte be tanulmányait, majd 1956-ban tanársegédként tért vissza a Bolyai Egyetemre. Kántor Lajos szerint a magyar szak akkoriban inkább egy kisdedóvó volt, mint egyetem.  Ezt Dávid Gyula is megerősítette, hiszen valóban felügyelet alatt álltak. Volt olyan óraadó tanár, aki román létére tanított a magyar szakon.
Feszült légkörben teltek a mindennapok, a régi tanárok sorra mentek el, és egy fiatal tanárnemzedék került katedrához.
A kolozsvári magyar egyetemista körökben uralkodó közhangulat még a forradalom kitörése előtt is feszült volt, jól jelzi ezt az akkor már Kossuth-díjas Tamási Áron október 16-i látogatásának és teltházas előadásának lelkesült hangulata is.
Október 24-én a tanársegédi szobába beköltöző egyik oktató rádióján hallgatták a budapesti forradalomról szóló külföldi tudósításokat, többek között ez is tárgyát képezte a Szekuritáté későbbi kihallgatásainak, akárcsak a házsongárdi tüntetés. Utóbbi kapcsán Dávid Gyula elmondta: tanárként rendszeresen szervezett irodalomtörténeti sétákat a városban és a Házsongárdban is, ahol jeles személyiségek sírjait gondozták.
Sokan máig nem hiszik el neki, hogy a november elsején zajlott egyik ilyen séta és gyertyagyújtás nem tudatos szimpátiatüntetés volt, hanem a közhangulat által vált azzá, benne volt a szikra a levegőben. Sok a legenda ezzel kapcsolatosan, valahol például azt olvasta, hogy a Hősök temetőjében több ezer diákkal együtt énekelte a magyar himnuszt, holott ilyesmi nem történt. A másodévesekkel mentek ki a temetőbe, ahol ismeretlenek csatlakoztak hozzájuk. Bartis Ferenc saját versét szavalta el, majd elhangzott egy Reményik-vers is.  Az már csak Dávid Gyula személyes dossziéjából derült ki, hogy nyolc titkosszolgálati jelentés is készült minderről, melyek dokumentálják az eseményeket, úgy, ahogy ezek megtörténtek. 
A Budapesten kitört forradalommal való szimpátiatüntetés ötletét egyébként a Babeș Egyetem hallgatói vetették fel, ők buzdítottak arra, hogy a bolyaisok álljanak a kezdeményezés élére. Dávid Gyuláék ezt hallván az egyetemi bentlakásokhoz rohantak, nehogy bárki is bedőljön a csapdának. A román egyetem egyik tanszemélyzeti ülésén hangzott el először, majd gyorsan elterjedt a hír, hogy a magyar szabadságharc célja Erdély visszafoglalása, ezért nem szolidarizálhatnak vele a románok. Az etnikai konfliktus megelőzésére lefordították románra a forradalom 16 pontját. Dávid Gyula elmondása szerint el akarták kerülni, hogy olyasmi történjen, ami lövésekre adhat okot.
Valamilyen formában minden magyar egyetemista ki akarta fejezni szolidaritását a magyarországi történésekkel: ki fekete szalagot viselt, ki gyertyát gyújtott. November 4-e után viszont leállt minden, a gépezet pedig sorra bedarálta a különböző szereplőket. Sokakat kirúgtak az egyetemről, megkezdődtek a kihallgatások és bírói tárgyalások, majd a bebörtönzések. Mindez egy olyan megfélemlítési akciónak volt a része, mely a Bolyai Tudományegyetem felszámolását készítette elő. De az már egy másik történet. foter.ro

Ortutay Elemér üldözött kárpátaljai görögkatolikus papról rendeztek emlékkonferenciát Beregszászon
A szovjet időszakban évtizedeken át üldözött kárpátaljai magyar görögkatolikus pap, Ortutay Elemér életéről és a kárpátaljai görögkatolikus egyházban betöltött szerepéről tartottak emlékkonferenciát születésének 100. évfordulója alkalmából október 13-án Beregszászon.
A „Holnap is felkel a nap” – Kárpátalja a 20. században egy görögkatolikus pap élettörténetén keresztül címmel, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán megtartott tanácskozás résztvevőit köszöntő beszédében Demkó Ferenc, a beregszászi magyar görögkatolikus esperesi kerület helynöke elmondta: Ortutay Elemér, a hitvalló görögkatolikus pap élete és munkássága a mai fiatalok számára már történelem, de emléke elevenen él a középkorú és idősebb kárpátaljai görögkatolikus papokban, akik a tanítványai voltak a múlt század ’80-as, ’90-es éveiben. Ezért fontosak az olyan rendezvények, mint a beregszászi emlékkonferencia, amelyeken lehetőség nyílik arra, hogy a felnövekvő nemzedékek, a szeminaristák megismerhessék Ortutay Elemér életét, megtörhetetlen, félelmet nem ismerő, állhatatos jellemét, kitartását a teljesen kilátástalannak tűnő helyzetekben is, és példájából erőt meríthessenek a jövőre való felkészülésük során – mutatott rá.
A konferenciát megnyitó beszédében Grezsa István, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja fejlesztési feladatainak kormányzati koordinációjáért felelős kormánybiztos hangsúlyozta: a száz éve Ungváron született Ortutay Elemér Boldog Romzsa Tódor és Orosz Péter mellett azon nagy kárpátaljai görögkatolikus papok közé tartozik, akik nemcsak Kárpátalján, hanem az anyaországban is a görögkatolikus hitvallás, erkölcsiség példaképei. Természetes tehát, hogy Magyarország kormánya a kárpátaljai magyar görögkatolikusságot mindenben támogatja és támogatni fogja, hiszen a református és a római katolikus egyházakhoz hasonlóan a görögkatolikusok is a magyar kormány stratégiai partnerei – tette hozzá. Majd megjegyezte, hogy a tervezett beregszászi magyar görögkatolikus központ létrehozásánál is számíthat a közösség Magyarország kormányának a támogatására
Előadásában Marosi István, a Rákóczi főiskola görögkatolikus lelkésze azt hangsúlyozta, hogy Ortutay Elemér mindig is magyarként élt és tevékenykedett szűkebb pátriájában. Hű maradt magyarságához azt követően is, hogy 1949-ben letartóztatták, és 1956-os szabadulásáig vorkutai szovjet lágerekben raboskodott. Magyarként tartotta számon a környezete is, jóllehet anyanyelvi szinten beszélt ruszinul, valamint ukránul, és az általa az illegalitásban, majd a görögkatolikus egyház működésének 1989-es újraengedélyezése után legálisan felkészített görögkatolikus papok mintegy 80 százaléka ukrán nemzetiségű volt.
Ortutay Elemért Budapesten élő lánya, Ortutay Mária emlékező előadásában magánemberként mutatta be. Elmondása szerint édesapja példamutató családapa és férj volt, aki az őt és családját ért kemény megpróbáltatások ellenére nagy odaadással nevelte öt gyermekét.
Szabó Konstantin görögkatolikus pap, prefektus, Ortutay Elemér tanítványa az MTI érdeklődésére elmondta: Kárpátalja görögkatolikus hitű magyarsága nem felejtette el Ortutay Elemért. Hangsúlyozta: emlékének, szellemi hagyatékának megőrzéséről gondoskodnak azok a jelenleg is szolgálatban lévő görögkatolikus papok, akik a tanítványai voltak, és ezt a célt szolgálja az Ortutay Elemér Görögkatolikus Szakkollégium is a Rákóczi főiskolán. Jelezte, Ortutay Elemér szellemi hagyatékának jelentős része még nincs feldolgozva, és ez a munka a fiatal kárpátaljai magyar görögkatolikus értelmiségiekre vár.
Ortutay Elemér (Kövesliget, 1916. június 2. – Ungvár, 1997. január 25.)  1949-től 1956-ig börtönben volt. magyarkurir.hu

Közel egymillió eurót kap adósságrendezésre a Partiumi Keresztény Egyetem
Legtöbb 300 millió forint, azaz közel egymillió euró vissza nem térítendő támogatást hagyott jóvá a Sapientia Alapítvány Kuratóriuma a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem adósságrendezésére, közölte pénteki tanévnyitó-beszédében a most ünnepélyesen is beiktatott új rektor, Pálfi József – számol be Vásárhelyi-Nyemec Réka a krónika.ro-n.
A Krónikához eljuttatott kivonat szerint a testület erről október 7-én döntött, az egyhangúlag megszavazott határozat alapján pedig ezt a keretösszeget a kolozsvári székhelyű alapítvány saját forrásainak a terhére biztosítja majd az egyetem helyzetének „naprakész tisztázását követően”. Hangsúlyozzák, hogy a pénz felhasználása a magyarországi állami támogatást kezelő kuratórium elnökének jóváhagyásával történhet, kizárólag a PKE tartozásainak törlesztése céljából.
Az 1990-ben alapított helyi Sulyok István Református Főiskola jogutódjaként 1999-ben alakult, 2008-ban akkreditált tanintézet, mint ismeretes, mintegy 3,5 millió lejes adósságot halmozott fel a felelőtlen gazdálkodás miatt. Amikor a fenntarthatóságot fenyegető problémák tavaly napvilágot láttak, János Szabolcs és Berei Annamária gazdasági igazgató lemondott tisztségéről, hogy az azóta már a Sapientia felügyelete alá vont – de önállóságát megőrző – felsőoktatási intézetet új vezetőség szervezze át.
Pálfi rámutatott, hogy a tavasszal elfogatott reformok révén elért megtakarítások és az alapítványi támogatás lehetővé teszi a „hosszú távú fejlődés biztosítását és a pénzügyi helyzet konszolidálását”. Jelezte, adósságuk egy részét – köztük a román állam felé felhalmozott tartozást – már törlesztették, a bankhitelek visszafizetését pedig már újraütemezték. „Konkrét adatokat azért nem mondhatok, mert bár a 2015-2016 tanév lezárult, de a számvetések, mérlegek, egyenlegek csak az elkövetkező hetekben készülnek el. Csak akkor tudok konkrét összegeket mondani, miután ez megtörténik, és rákerül a megfelelő pecsét és aláírás” – magyarázta a Krónikának a rektor.
A tanévnyitó alkalmával egyébként az is kiderült, hogy Szabó Simon lett a PKE gazdasági igazgatója, Pálfi pedig azt is elárulta, hogy a Sapientia Alapítvány kuratóriuma további 200 millió forint támogatást folyósít majd számukra az oktatáshoz szükséges ingatlan-beruházásaikhoz – írja a
krónika.ro. Erdély.ma

Kísérletező formák, sokszínű tartalmak (Hivatásos táncegyüttesek találkozója)
A nyitónap hajnalig tartó táncházzal zárult, tegnap reggel mégis megtelt a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér a szakmai kiértékelőn, és a tánctechnikai műhelygyakorlat is sokakat vonzott. Az erdélyi hivatásos táncegyüttesek Sepsiszentgyörgyön tartott találkozója első két napján a sepsiszentgyörgyi, a marosvásárhelyi és a székelyudvarhelyi társulat mutatta be produkcióját, ma a csíkszeredai és a nagyváradi együttes lép színpadra, a rendezvény holnap a hagyományos gálaműsorral ér véget.
Nem verseny, még csak nem is olyan seregszemle, ahol bármilyen tekintetben rangsorolnák az együtteseket, mégis van egy bizonyos véleményező jellege a rendezvénynek, amelyen a szakemberekből álló zsűri értékeli az alkotók és az előadók munkáját,  jobb esetben ez a kettő egybefonódik. A zsűri tagjai – Kocsis Enikő koreográfus, táncpedagógus, Kutszegi Csaba tánckritikus, Makovinyi Tibor táncművész, koreográfus, táncpedagógus, Nagy B. Sándor dramaturg, lapunk munkatársa, Sardar Tagirovsky színházi rendező, Simó Júlia ruhatervező-ruhakészítő és Szép Gyula zenei szakirányító, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója – arra törekszenek, építő kritikával segítsék az alkotókat és előadókat abban, hogy érthetőbb, az üzenetet tisztán megfogalmazó és megvalósító minőségi előadásokat hozzanak létre. Ha paródiát hirdetnek, az legyen patinás, magasztos, ne poénok zavaros egymásutánisága, jelenjenek meg jól felismerhető karakterek, a formai arányok feleljenek meg a szándékban megfogalmazott tartalomnak – foglalható össze a Maros Művészegyüttes  Könczei Árpád rendezte, Most múlik című előadásának véleményezése. A Háromszék Táncegyüttes Mihályi Gábor rendezte Erdély-menyegzőjéről elhangzott: az előadás elérte célját, a szándék szerinti üzenet tiszta, az előadók maguk hordozzák azt, ami Erdély. A női kar kiváló, szuggesztív, a fiúk csapata is összefogott, a díszlet szervesen összefonódott az előadókkal, a produkció erőssége a zene, de a vetítés túlzsúfolttá teszi az előadást, amely amúgy is túl sűrű, néhol a kapcsolódási pontok követhetetlenek – fogalmaztak. Az első két előadásról az E(h)tűd című fesztiválújság is beszámol, a tegnap esti előadás szakmai kiértékelőjére visszatérünk. A szakszerű megállapítások egy része szolgálhat akár általános tanulságul is bárkinek, aki színpadi alkotó, illetve előadó, a hivatásos táncegyüttesek találkozójának rangját az őszintén megfogalmazott kritika is emeli. A látvány pedig, amelyet a társulatok a négy nap alatt nyújtanak, azt jelzi: a néptánc, a magyar táncművészet olyan anyanyelv és kifejezőeszköz, amely legbecsesebb értékeink közé tartozik.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromszéki diákokat is díjaznak
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége közzétette az idei Mákvirág-, Bolyai Farkas- és Kós Károly-díjat elnyert diákok, valamint az Apáczai-díjjal kitüntetett pedagógusok névsorát, az ünnepélyes díjátadást ma tartják a szovátai Teleki Oktatási és Módszertani Központban. 
A Mákvirág-díjra, vagyis A megye legjobb IX., X., XI. és XII. osztályos tanulója címre azok a középiskolás diákok pályázhattak, akik kiváló eredményeket értek el tantárgyversenyeken, kulturális és sportrendezvényeken, valamint példás magatartásúak. Háromszékről ezüstdíjban részesül Dáni Eszter, a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum X. osztályos diákja, bronzdíjat kap Kádár Attila, a baróti Baróti Szabó Dávid Líceum XI. osztályos tanulója, és szintén a Mákvirág-díj ezüstfokozatát kapja Bod Réka Barbara, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum végzős diákja.  Az RMPSZ Tehetséggondozó Tanácsa 2011-ben hozta létre a Kós Károly-díjat a magyar nyelv és irodalom, valamint az anyanyelvápolás terén kiemelkedő eredményeket elérő középiskolás diákok számára. A díj elnyeréséhez összeállított pontozási rendszer figyelembe veszi a diákok országos és Kárpát-medencei versenyeken elért kimagasló eredményeit, valamint az elektronikus sajtóban, országos lapokban, folyóiratokban vagy éppen önálló kötetben megjelent egyéni alkotásokat is. Az országosan kiosztott három Kós Károly-díjas diák között szerepel Komán Attila is, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum végzőse, Erdély Judit tanítványa. Az oktató-nevelő munka mellett tudományos kutatást is végző pedagógusokat kitüntető, kétévente kiírt Apáczai-díjra idén ötvenheten pályáztak, közülük egy pedagógust díszoklevéllel, kettőt-kettőt Apáczai-díjjal, illetve az Apáczai-díj aranyfokozatával jutalmaznak, háromszéki díjazott nincs közöttük. Idén a matematika terén elért kiemelkedő eredmények értékeléséért létrehozott Bolyai Farkas-díjnak sincs háromszéki kitüntetettje.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 31. (részletek)
A Magyar Népi Szövetség napilapja, a Romániai Magyar Szó 1947. szeptember elsején jelentkezett, a Scînteia napilapéhoz hasonló arcéllel. A lapot az RKP KB melletti Magyar Bizottság határozatával alapították, szerepe a magyarság pártközelben tartása volt, és csírájában elfojtani az esetleges elégedetlenségeket. Feltehetően az új hatalomnak rejtett célja volt, hogy Kolozsvár veszítsen az erdélyi magyarság körében betöltött kulturális és politikai súlyából.
A Magyar Szó az évtizedek során többször is nevet változtatott, legismertebb  az 1953−1989 között használt Előre. 1947-ben a lap élére főszerkesztőnek Kacsó Sándor írót hívták, felelős szerkesztőnek pedig a nagyváradi Robotos (Rubinstein) Imrét. Jóhiszeműségükhöz nem fér kétség, hittek abban, hogy eljött végre az a nap, amikor a magyarok egyenlő jogokkal rendelkeznek a románokkal, és vége szakad minden visszaélésnek. 
Kacsót, akit 1940-ben íróként és publicistaként a Romániához tartozó Dél-Erdélyben letiltottak és háborús bűnösnek nyilvánítottak, két évvel azután nevezték ki a Magyar Szóhoz, hogy kiszabadult a zsilvásári gyűjtőtáborból, ahová 1944 augusztusa és 1945 júniusa között internálták. 1947-ben került Bukarestbe, a Magyar Népi Szövetség elnöke is volt, ugyanakkor a Nagy Nemzetgyűlés tagja. Csak 1952-ben  hagyta ott a lapot és költözött Kolozsvárra. Tulajdonképpen mindvégig fenntartásokkal fogadta a kommunista párt ígéreteit, és a nemzetiségi kisebbségek jogainak betartására nemzetközi garanciákat szeretett volna kapni.
Kinevezésekor Kacsónak módjában állt megválasztani a szerkesztőség tagjait és a vidéki tudósítókat. A lap a párt propagandaeszköze lett, olyan érdekek és olyan ideológia szolgálatában, amelyekről korán kiderült, hogy nem felelnek meg a magyarság elvárásainak. A szerkesztőségnek jelentős költségvetési alapot utaltak ki, amely fölött Ana Pauker, a felső pártvezetés tagja rendelkezett, és az alkalmazottak kiváltságosoknak számítottak: nagyon jó fizetést kaptak, hamar jutottak lakáshoz, és az egész országban utazhattak szolgálati célból, riport- vagy interjúkészítésre. A napilapnak megközelítőleg 100 szerkesztője volt, és százezres példányszámban jelent meg. A magyar újságírók és írók fő találkozóhelye a Magyar Népi Szövetség kantinja, később, a Majtényi-korszak után az Írószövetség vendéglője volt. 
Hogy miképp kerülhetett valaki a Magyar Szóhoz vagy más lapokhoz, nincs konkrét adatunk. Későbbi interjúvallomásokból úgy tűnik, sokan a szerkesztők közül csak az általános iskolát végezték el, hadilábon álltak a helyesírással és az általános műveltséggel is, de „egészséges” származásuk volt. Beke György szerint a mintegy száz szerkesztőből csak vagy húsz tudott helyesen írni, a helyesírás követése a gépírónőkre hárult. A lapnál pár személyt alkalmaztak a cikkek stilizálására. Ezért fakadhatott ki nem kis malíciával Robotos Imre az egyik szerkesztőségi gyűlésen, hogy: ,,Elvtársak, szocialista sajtónk odáig fejlődött, hogy van már analfabéta újságírónk is”.
Tóth Mária  író, újságíró (szül. 1933, Aradon) 1951-ben került a laphoz; remekül illusztrálja ezt a kort a 2007-ben A társalkodónő című kötetben megjelent Roszka című elbeszélésében. „Nemcsak a sajtóban működtek félanalfabéták, hanem az állam központi intézeteinél, vagy az 1948-ban államosított üzemeknél is vezető beosztásba kerülhettek egyszerű emberek, lehetőleg szakmunkások. Így egy kolozsvári munkás, Szőcs Pál lehetett egy bukaresti olajgyár igazgatója 1949−1958 között. A magyarországi forradalom után váltották le, amikor a kisebbségi származású vezetőket igyekeztek eltávolítani a felelős beosztásokból.” 
A Magyar Szónál dolgoztak azonban valóban tehetséges újságírók, írók, költők és fordítók is; egyeseknek rossz dossziéjuk ellenére a lap vezetősége lehetőséget nyújtott a gondtalan túlélésre ezekben a zavaros időkben. Rövid ideig, alig egy évig, 1955−1956 körül a lapnál dolgozott dr. Ion Ianoşi (Steinberger János, szül. 1928) is, aki akkoriban tért vissza leningrádi filozófiai tanulmányairól. Hamarosan azonban a Bukaresti Egyetem esztétikatanára lett, számos szakkönyv szerzője. 2001-től a Román Akadémia tiszteletbeli tagja. 
Az első tehetségek közt került a laphoz Bodor Pál (szül. 1930), 1946-tól az RKP tagja, apai ágon temesvári zsidó származású. 1948-ban költözött Bukarestbe. Kikötötték, bármiről írhat, de nem érintheti a magyarság problémáit, ezért az építőipar felé fordult riportjaival. Nem sokáig időzött az újságnál. Mivel román líceumban végzett (nem lévén Temesváron magyar nyelvű fiú-középiskola), azzal szembesült, hogy nem ismeri a magyar tudományos szaknyelvet. Ezért a kolozsvári egyetemen folytatta tanulmányait, és csak 1967-ben tért vissza Bukarestbe. Rövidesen a tévé és rádió kisebbségi adásainak igazgatója lett, majd miután leváltották, visszatért az Előréhez.
Egy másik markáns személyiség a zágoni származású, brassói születésű Domokos Géza (1928−2007). Már az ötvenes évektől, még moszkvai diákként, kulturális és politikai beszámolókat küldött a lapnak. (...) Mindenki úgy emlékszik rá, mint aki „tiszta” tudott maradni, annak ellenére, hogy fontos tisztségeket töltött be, legalábbis 1984-ig, amikor kitették a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsából.  Bodor és Domokos egyaránt a professzionalizmus és ugyanakkor a jellemesség példaképei voltak. Sok diplomáciai készséggel, kompromisszumokon keresztül, de bátran védelmezték a magyar kultúrát. Rendkívüli önzetlenségről tettek mindketten tanúbizonyságot, mindig készek voltak segítségére sietni magyar honfitársaiknak, nemcsak szakmai, hanem személyes ügyekben is.  A párt lapjának újságírója volt a temesvári Majtényi (Mann) Erik (1922−1982) is. Militáns antifasisztaként a zsilvásári lágerben is ült, később, német neve miatt Oroszországba deportálták (tulajdonképpen zsidó származású  volt). A munkásosztály ügyének költőjére társai különc és rendkívül bőkezű emberként emlékeztek. Otthona a Kiseleff út közelében nyitva állt bármelyik Bukarestbe utazó magyar író előtt. Nemcsak szállást adott, de pénzt is, előzetesen egy-egy cikkért, amit majd az Előre Napló című rovatában jelentetett meg. Majtényi helyben, a lap kasszájából származó pénzből fizette a 200 lejes honoráriumot.  (Meg kell jegyeznünk, hogy a 60-as években egy havi egyetemista ösztöndíj, amely fedezte a szállást és a teljes ellátást, 300 lej, egy kezdő tanár fizetése 1 150 lej volt.) Majtényi egy vendéglő közelében lakott, ez lett az „irodája”, és akárhányszor megjelent, a zenekar a Rákóczi-indulóval fogadta. Ugyancsak nagyvonalúan adott kölcsön vagy pénzelt vidéki dokumentációs utakat első osztályú vonatjegyekkel és 65 lejes napidíjjal az Irodalmi Alapból. A lapnál dolgozott egy időben a költőzseni Szilágyi Domokos is. Felesége, Hervay Gizella költő, különféle bukaresti magyar lapok munkatársa, 1959−1961 között a magyar iskolában is tanított.    Ehhez a nemzedékhez tartozik Halász Anna is. Nagyváradi zsidó lévén, csodával határos módon menekült meg a náci lágerekből, 1948-ban költözött Bukarestbe. Egy másik, ugyancsak zsidó származású újságíró, Szász János, valamivel később, 1956-ban került Temesvárról Bukarestbe. Riporterként, később a kulturális rovat szerkesztőjeként dolgozott a lapnál, évekig vezető beosztásban, 1968−1977 között titkár volt az Írószövetségnél.
A magyar forradalom nagyon felkavarta a kedélyeket az Előrénél. A lap vezetőségét bosszantotta, hogy az események bemutatásánál kizárólag az Agerpres sajtóközleményeit használhatták. Ez a megszorítás hiteltelenné tette őket, hisz az erdélyi magyarság a Kossuth Rádióból is tájékozódott, s feltűnő volt, hogy az Előre hamis információkat közöl. A lap vezetősége ezért kihallgatást kért Leonte Răutunál, az RKP KB Propaganda és Kulturális Osztályának főnökénél.  1957-ben elbocsátottak mindenkit, aki lázadozni mert, köztük Robotos Imrét is, évekig zaklatták őket, egyeseket kivándorlásra kényszerítettek. Robotost kirúgták a pártból is, és tíz évig nem közölhetett. 1986-ban kivándorolt Magyarországra, ahol megírta emlékiratait, mely 1997-ben jelent meg Nagyváradon Pengeváltás címmel.   
Robotos helyébe egy újságíró-katonatisztet, Szilágyi Dezsőt nevezték ki, aki bár magyar középiskolába járt, jobban tudott románul, mint anyanyelvén – ez a lapnál nagyon sokakat irritált. 1945-től volt párttag. Karrierje kezdetén kirúgták egy szatmári laptól, mert elkövette azt a figyelmetlenséget, hogy a párt főtitkárának beszédét nem a címlapon hozta. Büntetésképpen Bukarestbe küldték a sorkatonaságot letölteni, ahol egy repülős újsághoz került szerkesztőnek. A magyarországi események alatt Budapesten volt sajtókiküldött, feladatát a párt megelégedésére látta el. Jutalma az Előre főszerkesztői széke volt 1957 márciusától. Hű pártkatona maradt, 1965-ben az RKP KB tagja lett, 1980-tól képviselő. Mégis volt bátorsága támogatni a kegyveszett írókat és a volt politikai foglyot, Páskándi Gézát. Az Előre lassacskán azok menedékhelyévé vált, akiket más lapoktól elbocsátottak, vagy beadták lemondásukat, így adott időben az Írószövetség magyar tagjai közül sokan dolgoztak  itt. 1989 decembere Szilágyit még a főszerkesztői székben találta, ekkor lemondani kényszerült. Mint minden lapnál, az Előrénél is volt cenzor. A legismertebb Rozenberg Sándor, aki „egy kolozsvári olvasó” név nélküli álcája mögé bújva jelezte az esetleges eltéréseket a párt vonalától. 1989 után is a szerkesztőség tagja maradt, ahonnan a Zsidó Szövetség egyik alsóbb vezető állásába vonult vissza. Bányai Éva interjúiban egy másik cenzort, Iosif Ardeleanu (Adler Döme) nevűt is emlegetnek. A lapindítás 60. évfordulója alkalmat adott a megemlékezések mellett az elemzésre is. Mindannyian tudjuk, mi állt az Előre mögött, vallotta Cseke Gábor: árulások, kompromisszumok, hazugságok – és a politikai kontextus nem lehet kifogás. Besároztuk egymást és magunkat, és az egyetlen, amit az újság egykori közreműködői tehetnek, hogy némán fejet hajtanak.
A lapindítást behatóbban a sepsiszentgyörgyi származású Szonda Szabolcs publicista, a bukaresti Hungarológiai intézet tanára, jelenleg a Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár igazgatója elemezte. Tanulmánya része egy 2001-ben elindított, a bukaresti magyar értelmiséget célzó kutatásnak, melyet dr. Molnár Szabolcs koordinált, és a Magyar Tudományos Akadémia Arany János Alapítványa finanszírozott.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Udvarhelyi rendezőé a Lakiteleki Filszemle fődíja
A székelyudvarhelyi rendező, Szabó Attila Egy Isten, két nemzet című alkotásának ítélte a zsűri a XVI. Lakiteleki Filmszemle fődíját. 
Az erdélyi rendező filmjéért az emberi erőforrások minisztere a Nemzeti Kulturális Alap keretéből felajánlott egymillió forint összegű díját vehette át. A Magyar Művészeti Akadémia 500 ezer forintos, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, valamint a Magyar Idők 100–100 ezer forintos, az ECHO Televízió és a Magyar Hírlap különdíját, továbbá a nagykőrösi Arany János Református Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium, illetve a Lakiteleki Eötvös Loránd Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola 25–25 ezer forintos különdíját a Nemzetidegenek című alkotás kapta. A budapesti László Gábor munkája A nap filmje elismerést is kivívta, ami a Tiszakécskei Móricz Zsigmond Általános Iskola, Gimnázium, Kollégium és Alapfokú Művészeti Iskola, a Kiskunfélegyházi Móra Ferenc Gimnázium és a Tomori Pál Katolikus Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium által javasolt 25 ezer forintos különdíjjal jár. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának a korkép kategória nyertesének szóló 500 ezer forintos különdíját a Negyedszázad negyedéve című alkotásért a gyergyószentmiklósi Daczó Dénes vehette át. A Lakiteleki Filmszemlét tizenhatodik alkalommal hirdette meg a Lakitelek Népfőiskola, a Szent István Egyetem és a  Dunaversitas Egyesület. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc emlékezetére, valamint Morell Mihály képzőművész és filmes tiszteletére kiírt szemlére magyarországi és külhoni alkotóktól 84 film érkezett. A krónika, korkép, művelődés, portré, fikciós műsorok és 1956 emlékezete kategóriákban nevezett filmek közül az előzsűri 21 filmet javasolt a szemle versenyprogramjába. A 32 tagú zsűri elnöke Sára Sándor Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, a nemzet művésze volt.
Lezsák Sándor a díjátadón bejelentette: a XVII. Lakiteleki Filmszemlét 2017 őszén rendezik meg, tavasszal pedig első alkalommal Rendszerváltó Filmszemlére hívják a Kárpát-medence filmes alkotóit.  A Nemzetstratégiai Kutatóintézet 300 ezer forintos különdíját a Székfaragás az Érmelléken című alkotás kapta, melyet a budapesti Zajti Gábor rendezett. Az Országgyűlés elnökének 250 ezer forintos különdíját a budapesti Rácz Géza Számomra Siklód című filmjének ítélték. A Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. 200 ezer forintos különdíját a Hazatérők című film rendezője, a budapesti Szabó Mihály vehette át. A Lakiteleki Népfőiskola 200 ezer forintos műhelydíját – a szemlére beküldött alkotásaiért – a budapesti Északi Támpont Közhasznú Egyesület kapta. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tartalommal feltöltött testvérvárosi kapcsolat
Magyar történelmi élménypark Déván
Újabb magyarországi fejlesztési partnerség iránt puhatolózik Déva városvezetése, ezúttal turizmus terén. Az új városvezetés konkrétummal tölti fel a testvérvárosi kapcsolatot: míg korábban ezen kapcsolatok lényegében arról szóltak, hogy a városvezetés küldöttsége ellátogat a testvérváros ünnepére, néhány napot kellemesen elmulatnak, majd viszonozzák az egészet. Nos, a meglehetősen népes dévai küldöttség, amely részt vett az augusztusi nagyméretű szigetvári ünnepségen, konkrét fejlesztési kapcsolatok után is érdeklődött. Néhány hete a szigetvári önkormányzat által ajánlott Morvai Ferencet hívta meg Dévára a városi meleg víz és esetleg távfűtés megoldására, a minap pedig a szintén szigetvári kapcsolat révén megismert Kollár László turizmus szakember-vállalkozót, aki történelmi élménypark létesítése céljából érkezett terepszemlére.
Látvány és élmény
A Baranya megyei 800 lakosú Bikal faluban ugyanis Kollár László már létesített egy ilyen történelmi emlékparkot. 1993-ban megvásárolta a romokban heverő kastélyt, melyet történelmi jellegű szállodának rendezett be. A kastélyszálló körül idővel élményparkot épített ki, Magyarország első tematikus élményparkját, amely feleleveníti a középkort. Régi parasztházakat középkor-hűen újított fel, óvárosi központot alakított ki, lovagi küzdőteret létesített. Vagyis mesterek, kézművesek, színészek, harcedzett lovasok és íjászok, gyakorlott madarászok közreműködésével 7 hektáron felelevenítette a középkori Magyarországot turisták számára. A modern körülmények nyilván nem hiányozhatnak, az élménypark korszerű konferencia központtal és a török időket idéző élményfürdővel is rendelkezik.
Kollár László tapasztalata szerint a potenciális turistákat nemcsak a látvány érdekli, hanem az élmény is. A várak, kastélyok, múzeumok nagyszerű látványt nyújtanak, élményt viszont keveset. Ellenben a különféle fesztiválok élményt jelentenek, de kevés látványt. Egy többtagú családban – nagyobb csoportról nem is beszélve – bizonyára akadnak olyanok, akik a látványt kedvelik jobban, mások viszont az élményt. Az olyan 800 000 eurós beruházással létesített bikali élményparkban összekötötte a kettőt, oly módon, hogy a családok minden tagja találhasson valami érdekeset, ami vissza is vonzaná, illetve barátoknak, ismerősöknek ajánlaná. Vendégei 60%-a ugyanis visszatérő.
Déva és Hunyad megye történelme magyar köntösben
Răzvan Mareş dévai alpolgármester hasonló élménypark Déván való létesítése céljából folyamodott Kollár László segítségéért. Utóbbi meglátogatta a tavasszal felújított dévai várat, illetve a 20 kilométerrel arrább fekvő vajdahunyadi várat. Mindkettő nagyszerű látványt nyújt a turistáknak, de kevés élményt. A várakból hiányzik az élet, ami élményt nyújthat a látogatóknak, véli Kollár László.
Az alpolgármester a vár tövében lévő teret, különösképpen az elköltöztetendő korcsolyapálya környékét javasolta Kollár Lászlónak történelmi tematikus park létesítésére. Egyéb helyszín is felvetődött, valahol Déva és Vajdahunyad között feleúton, s akkor a történelmet állandó jelleggel felelevenítő tematikus park egyszerre szolgálná a dévai és vajdahunyadi várakat. A park felépítése olyan másfél-két év alatt történne, a finanszírozást vagy magánvállalkozókkal, vagy EU-s projekből lehetne megoldani, az önkormányzat(ok) pedig a 3-5 hektárnyi terület közművesítését biztosítaná(k). Konkrétumokról még korai lenne beszélni, egyelőre csupán a kezdeti tárgyalások és a helyszíni terepszemle fázisában vannak, hangsúlyozta Kollár László. Sőt, még az sem biztos, hogy Vajdahunyad csatlakozna a közös tervhez, a kohászváros önkormányzata ugyanis EU-s pályázatot készített a nyáron hasonló állandó középkori részleg várban való berendezésére. A pályázatot visszadobta ugyan a temesvári regionális fejlesztési ügynökség, de a város vezetése annak kijavítását és kibővítését tervezi.
Az élménypark azonban mindkét városnak előnyére válna; a két várat meglátogató turisták száma ugyan látványosan növekszik, a vendéglátóiparban azonban ez nem érződik annyira. A legtöbb turista ugyanis nem Déván vagy Vajdahunyadon tölti az éjszakát, a vár(ak) meglátogatása után tovább megy és Temesváron, Gyulafehérváron és különösképpen Nagyszebenben szállásolja el magát. A történelmi élménypark ezen a téren is jelentős előrelépést hozhatna a helyi vendéglátóknak.
Chirmiciu András Nyugati Jelen (Arad)

Poros polcok helyett életteli programokat a Kálnoky-kastélyba
Miklósvári séta a Münchenből hazaköltözött állatorvos gróffal
Élettel szeretné betölteni az 1600-as években reneszánsz stílusban épült, majd a következő századokban klasszicista stílusban átépített miklósvári vadászkastélyt gróf Kálnoky Tibor, a család 25. generációs leszármazottja – ehhez hívja segítségül a kultúrát, különböző eseményekkel csábítva a Kovászna megyei faluba a turistákat, közelebbről és távolabbról egyaránt. Poros polcok, kőkorszaki tárgyak helyett olyan közösségi programokban látja az épület és környékének jövőjét, amelyekből a helyiek is profitálhatnak. A Kálnoky Alapítvány az elmúlt tizenegynéhány évben is hangsúlyt fektetett az ilyesmire, nemsokára pedig, a kastély és a benne kialakított múzeum megnyitásával újabb lehetőségek adódnak a kézműves mesterek termékeinek értékesítésére is. Elképzeléseiről magyar újságírókból álló csoportnak – köztük lapunk munkatársainak – beszélt az újonnan felújított, átadásra váró épületben és egy vendégházban.
A Kálnoky család az erdélyi történelmi családok egyike, történetük a középkorig nyúlik vissza. A legenda szerint a 13. században egy Kálnoky nevű székely, Kálnoky András testőrkapitány egy vadászaton megmentette Magyarország uralkodóját: az utolsó nyílvesszőjével megölte az anyamedvét, amely Nagy Lajos királyra támadt. Az uralkodó cserébe felajánlotta a miklósvári birtokot és vele együtt a nemesi címet is. A Kálnokyakról 1252-ből való az első írásos említés, két nagy birtokuk, a miklósvári vadászkúria és a kőröspataki családi fészek sok mindent látott, megtapasztalt a történelem során.
Mindkét helyszínen történtek fontos változások az elmúlt tizenöt évben, miután a müncheni születésű, állatorvos végzettségű Kálnoky Tibor végleg hazaköltözött a ’90-es évek közepén Erdélybe, közben családot alapított, és azóta mindent megtesznek annak érdekében, hogy az elődök nyomdokain haladva alkossanak, gyarapítsanak, példát mutassanak, a közösség javára áldozzanak. Az állam az ősi birtokoknak csak a töredékét szolgáltatta vissza 1999-ben, a kőröspataki kúriát az elmúlt években sikerült felújítani, a miklósvári kastély restaurálása most fejeződött be. Ha minden rendben halad, a tél végére megkapják az összes hatósági engedélyt, hogy a kastéllyal együtt a benne kialakított múzeumot is megnyithassák. A Háromszéki Turisztikai Napok szervezőinek meghívására, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) tízfős csapatában volt alkalmam tájékozódni a részletekről.
Meglátni és tisztelettel kezelni
Szürkészöldes kabátjában játszi könnyedséggel vonult fölfelé az allén, messziről tudtuk: ő a Gróf. A transindexes kolléga, Gál Laci arra kérte Bencét, a sofőrt, lassítson, szeretné megörökíteni a pillanatot. Konvojunk másik két autója közül viszont az „élelmesebb” éppen beparkolt a gróf mellé, így annyi volt a kilátásnak… Ám a csoda csak ezután következett, nem volt ok panaszra: kattoghattak a fényképezőgépek, bekapcsolva felejtődtek a magnók, mi pedig igyekeztünk semmiről nem lemaradni. – Éppen ezen gondolkozom, hogy miről lehet itt leginkább szó, de önök majd úgyis fogják interpretálni, amit látnak. Amióta visszajöttem ide, a folytonosságot szeretném visszaállítani, valami módon jóvátenni, orvosolni azt, ami a huszadik században történt – mondja a gróf az üdvözlő kézfogások, baráti bemutatkozások után, és már rögtön a dolgok közepében találjuk magunkat, s megyünk vele, mellette, csak úgy zörögnek a kövek a lábunk alatt.
Közben tovább mesél arról, hogy nagy tisztelettel viszonyulnak az előző nemzedékek által teremtett értékekhez, próbálják azokat újra előtérbe helyezni. Egyszerű: „nincs szó nagy dizájnról vagy fantasztikus ötletekről, hanem egyszerűen használni, kiaknázni, újra fölértékelni, ami már nálunk van, s amit nem kell újra kitalálni. Csak meg kell látni és tiszteletteljesen kell kezelni.” Nagyon hálásak a Norvég Alapnak a támogatásért, kizárólag az önrészből nem sikerült volna rendbe tenni a dolgokat.
Az épület nemrég készült el, bár még nem adták át, külsőleg már teljesen rendben van. A régi padlót nem cserélték ki, de frissen lakkozták, ügyelnünk kell, hova lépünk, amikor majd bemegyünk. A kedves figyelmeztetés hallatán valaki meg is jegyzi a csoportból, hogy sebaj, lehúzzuk a cipőt, a gróf viszont megnyugtat: szó sincs róla, annyira azért még nincs kész, odabent amolyan építőtelep fogadja az embert. Előbb azonban teszünk egy nagy kört az udvaron, „idegenvezetőnk” folytatja: a kastély északi homlokzata előtt tágas gyepfelületet alakítanak ki, ahol majd nagyszabású rendezvényeket lehet tartani. – Aki egy kicsit is járta a világot, innen nézve azt fogja mondani, hogy ez egy megszokott neoklasszicista épület, amit bárhol lehet találni. Ez volt a 19. században az építkezési globalizálódás kezdete, amikor újra elkezdték használni ezeket a klasszicista formákat, a görög és a római oszlopokat, a háromszög alakú timpanonokat. Ebből az irányból tényleg egy tipikusan 19. századi státusz épület tárul elénk, az üzenete pedig, hogy én, mint tulajdonos, vagyok valaki: elegáns vagyok és van egy kis befolyásom. Az én ízlésemhez képes ez a bejárat egy kicsit túl van méretezve – állapítja meg Kálnoky Tibor.
Játékos, rafinált
A bejárat egyébként 1903-ból való, német nagybátyja ezáltal is mutatni akarhatta, „hogy ő kicsoda”. A kastély hátsó része felé haladva már látni fogjuk a nagy különbséget az előbbiekhez képest. – Sokszor mondják, hogy ez egy skizofrén épület, mivel a két homlokzata teljes mértékben ellentmond egymásnak. Egyik oldalon ott van a tiszta 19. század, ha pedig továbbmegyünk, kibontakoznak a színek, a formák, és az egész kezd kifinomulni, játékossá válni. Nézzék csak, van itt egy lóhere, mellette kazetták, rombuszok… Enyhe színek jelennek meg, az okkersárga és a szürke, faragott kő ablakkeretek kerülnek elő, bástyák, egy kicsi renaissance kőtornácocska kicsi kerek üvegekkel… Az egész rá van építve egy stilizált ágyúra: ha közelebbről megnézik, láthatják, hogy ott lent van egy ágyúcső, amelybe már a golyó is be van töltve. Nagyon szimbolikus az egész, a cső is délre mutat, ahonnan szokott jönni a török – részletezi.
A helyreállított épület falán a késő reneszánsz formavilág bontakozik ki, ami egyedülálló Erdélyben. Nem véletlenül nevezi a gróf játékosnak, rafináltnak, filigránnak ezt az egészet, s egyúttal az előző nemzedékek ízlésvilágát, habitusát is megdicséri: akik ezt létrehozták és hozzájárultak a díszítéshez, már nem azzal kellett törődjenek, hogy mutassák, kicsodák ők, hanem a művészettel tudtak foglalkozni – nem másért, csak hogy jól érezzék magukat az épületben.
Az utókor „képviseletében” újra kialakították az egykori tavat, körülötte sövényt ültettek buxusból, különböző virágokat, gyógynövényeket telepítettek a helyreállított reneszánsz kertbe. Mindehhez az 1698-ból származó leírásokat vették alapul, s tervezik, hogy olyan halfajokat hoznak a tóba, amelyek a dokumentációban szerepelnek. Ez is mutatja: nem kellett sok mindent kitalálni, csak követni a hagyományt.
Sétánk során a pincén keresztül megyünk be a kastélyba, és a látvány kapcsán a lőrésekről esik szó: a török vész megszűnése után már nem igazán lehet ilyesmiket találni, ha mégis, akkor az azt jelenti, hogy az épület valószínűleg 1711 előttről való. A kandallóhoz közeledve jelzi, hogy azt is most építették újra, fent majd habán kályhákat is fogunk látni. A pincében többfunkciós teret szeretnének berendezni kávézóval, itt és a nagyteremben tartják majd az összejöveteleket. A földszinten az erdélyi főúri életet bemutató múzeumot alakítanak ki, amelyet korabeli bútorokkal és különböző tárgyakkal rendeznek be. Zajlik már a műtárgyak megvásárlása, összegyűjtése, remélik, hogy jövőre a múzeumot is sikerül megnyitni.
Ide már a főbejáraton keresztül érkezünk, és szemügyre vesszük a három 17. századi kályhát, amelyeket szintén most rekonstruáltak: az ásatások során talált cseréptöredékekből egy háromszéki képzőművész, Péter Alpár építette újjá – nagyon jól sikerült, látszik, hogy nem gépi munka eredménye, nyugtázza boldogan Kálnoky Tibor. Két korabeli vendégszobát is kialakítanak, legyen hol aludni, ha majd betöltik rendezvényekkel a kastélyt és környékét. Hely hiányában a fürdőszobát is a szobába kellett tervezni, a különböző tereket spanyolfallal választják el egymástól. Régen egyébként nem volt fürdőszoba a házban, az egyetlen illemhely is víz nélkül működött.
Sok mindenről beszélgetünk még, hirtelen ismét a reneszánsz kertben találjuk magunkat. Egy évnek még el kell telnie, amíg igazán kibontakozik, közben a padokat is kicserélik, ezek viszont „már tényleg olyan apróságok, finomságok, amiket közben is el lehet végezni”.
Kastély vagy ház?
Izgalmas felvetéssel rukkol elő Kálnoky Tibor: az épület egyértelműen kastélynak számít székelyföldi viszonylatban, de egy angol vagy egy francia, ha ezt meghallja, „kis mosoly lesz az arcán”, inkább ház lenne az ő értelmezésében. – Nálunk azonban a török állandóan tönkretett mindent, emiatt szegénység volt, és végeredményben itt volt Európának a keleti bástyája. Az egyik érdekessége, hogy a termek egymásba nyílnak. Más udvarházak vagy kastélyok, akár Háromszéken is, többnyire négyszög alaprajzúak, napjainkban már elég ritka, hogy ilyen reprezentatív alakjuk legyen. Kőröspatakon és Miklósváron viszont ilyen stílusban épült, ami azt is sugallja, hogy adminisztratív tevékenységeket intéztek innen. Látható, hogy hálószobát is elég nehéz kialakítani, mert ugye át kell menni minden termen – magyarázza.
Felidézi, hogy az épület húsz évig kultúrotthonként működött, többnyire esküvőket tartottak benne, meg is szenvedte a folyamatos jövés-menést. Amikor hozzáfogtak a felújításhoz, terveztek egy vadonatúj kultúrházat a falunak, ami fel is épült a kastélytól kétszáz méterre, 2011 októberében nyitották meg.
Adott pillanatban nekünk szögezi a kérdést: „mi a terv most, egy kávét, fönt, nálunk, lehetséges-e? Mert ez csak a kastély, a faluban több ház is van, amiket meg lehet nézni…” Programszervezőnk, Kiss Csilla sem tiltakozik, ha nem tartjuk fenn nagyon a grófot, akkor szívesen maradunk, mondja, a vendéglátó pedig rögvest telefonál: „Csaba? Meg szeretném hívni a társaságot egy kávéra, teára, lehetséges-e ott? … Akkor kérném, hogy kávét és teát készítsenek elő, jó? Köszönöm.”
Kávézó és kisbolt az egykori vizes házban
A vendégházhoz menet megnézünk még egy régi épületet, a vizes házat, amelyet szintén megmentettek az enyészettől, kávézót és helyi termékek boltját rendeztek itt be. Kálnoky Tibor arról beszél, hogy sikerült beváltani a vendégházakhoz fűzött reményeket, gyakorlatilag „mindenhonnan érkeznek vendégek, és hála istennek egyre több a romániai”. Magyarok is vannak, de többnyire a nagyvárosi román középréteg figyelmét sikerült felkelteni, inkább Bukarestből és a nagyobb városokból érkeznek olyan emberek, akik tudják értékelni ezeket a dolgokat. Az elszármazottak kezdenek visszakívánkozni, és a külföldiek is szívesen jönnek: már nem a nyomort és a szegénységet látják, hanem a lehetőségeket, az értékeket, a más életstílust, a természetközeliséget.
Gyakorlatilag minden idejét lefoglalja a kastély, valamint a vendégházak és a további ügyek intézése, a Kálnoky Alapítvány tevékenysége ugyanis túllép a falu határain. – Az igazság az, hogy sok mindenbe belefogtunk, éppen most jövünk Kőröspatakról, ahol a német–francia ARTE csatorna dokumentumfilmet forgat ezekben a napokban. Kőröspatakon egy szociális programmal foglalkozunk, többnyire roma gyerekeket tanítunk különböző dolgokra. Olyasmire fókuszálunk, amihez ők jobban értenek, mint mi, s amiben tudnak fejlődni – részletezi a gróf, majd visszatér a vizes ház történetéhez: az épületet „le akarták duvasztani, ahogy erre felé mondják”, majd miután átvette, három éven keresztül próbálta kiszárítani, többé-kevésbé sikerült is.
Az egykori romos ház többféle funkciót betölt a mai, helyreállított formájában: a településen és egész Erdővidéken tevékenykedő mesterek például beadhatják ide a termékeiket, hátha megtetszik valamelyik a turistáknak. A középső részben bár működik, „este 7 és 8 között van itt egy szép kislány a bárpult mögött, aki kiadja az italokat”. A másik szobában asztal, körbe lehet ülni, a fejünk fölött két mestergerenda, rajtuk írás: „építette ezt a házat Gyenge István élete párjával, Incze Annával 1810. esztendőben”, a másikon pedig: „megégett in anno 1816-ban májusnak 10. napján”. Idegenvezetőnk magyarázattal szolgál: hat évvel az építés után leégett, majd három hét alatt újraépítették a házat. Valószínűleg a tető leégett, utólag is sok helyen találtak égésnyomokat. Később aztán jött a víz, akkor már amiatt vált használhatatlanná.
FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár) 

Mentor – Szimpatikus embertudomány – hagyni kellene a lelkünket érvényesülni (II. rész)
Szilágyi N. Sándor nyelvész: a világ egyben van, csak a tudomány van feldarabolva
Sanyi bácsi – ahogy mindenki ismeri – gondolkodik a világról és az emberről, a dolgokat rendesen körbejárja, meghányja-veti, majd megfogalmazza a sablonszövegektől igen, de a bírálattól nem mindig mentes, azonban mindig kedvesen, udvariasan tálalt álláspontját. Ez már abból a nyelvi fordulatából is érződik, hogy még azokat a gondolatokat is egyes szám első személyben fogalmazza meg, amelyekkel nem tud azonosulni. Az interjú második részét olvashatják, amely lezárja első Mentor-sorozatunkat. Rovatunkban 18 interjú készült, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatóival, kutatóival, diákjaival, akik különféle tudományos szakterületeken tevékenykednek. Az interjúk olvashatók a Szabadság honlapján.
FOLYTATÁS OKTÓBER 11-I LAPSZÁMUNKBÓL
A szakirodalom hiányának az előnye
– Az eddig elmondottakból is érződik, hogy vívódó ember, aki minden kérdést megfontol, átgondol és többször is megrág. Jól tudom, hogy mikor a doktori védése volt, akkor a bírálók védték meg a dolgozatát önnel szemben, mert időközben rájött, hogy valamit másképpen kellett volna csinálni?
– Ez még az egyetemi szakdolgozatom védésekor történt. 1967–72 közt voltam magyar szakos diák, és abban az időszakban frissebb külföldi szakirodalom nemigen jutott el ide, pláne nyugati. Mi abból éltünk, amit a 20. század első felében a nyelvészet elért, az hagyományozódott tovább az egyetemen. Sokan panaszkodtak itt akkor (de egy kicsit mentségnek is jó volt ez), hogy hogy is lehetne itt tudományt művelni, mikor nem jutunk hozzá az újabb publikációkhoz, ami a kutatás alapja?
Arra viszont nem gondoltak, és ma sem igen szoktunk, hogy a szakirodalom hiányának van egy nagyon nagy előnye is. Mert mi történik, ha én nagyon kíváncsi vagyok valamire, ami nem hagy nyugton, és annak a problémának mindenáron meg szeretném találni a megoldását, és éppen akkor bejön egy frissen megjelent könyv, ami pont arról szól? Ha én azt el fogom olvasni, de a témán még nem gondolkoztam a magam fejével annyit, hogy észrevegyem, ha a szerző nagyon elrontott valahol valamit, akkor azt komolyan fogom venni, híve leszek annak az irányzatnak, onnan tanulom meg, mit hogy kell látni, értelmezni, és a vége az lesz, hogy én is úgy fogok látni és értelmezni mindent. És akkor mit csináltunk? Az ezer ugyanúgy gondolkodó ember mellé lesz egy ezeregyedik, és mennyiségileg ugyan nőtt ez a szám, de sokat nem haladtunk a kérdés megértésével. Ha viszont a szakirodalomhoz nehéz hozzájutni, az ember nincs kitéve ennek a veszélynek, hanem ha tényleg azért foglalkozik tudománnyal, amiért egyedül érdemes, vagyis puszta kíváncsiságból, akkor a helyzet rászorítja arra, hogy ő maga találjon megoldást a kérdésére. Persze ez most nem arról szól, hogy a szakirodalmat nem kell ismerni, dehogyis. Azt el kell olvasni, mese nincs, de csak akkor szabad nekifogni, mikor az embernek már van egy jól kialakult elképzelése a megoldásról. Akkor már van mihez olvasni, és úgy ahhoz lehet kritikailag is viszonyulni.
Szóval én akkor nagyon kíváncsi voltam arra, hogy a magyar fonológiai (hangtani) rendszert hogy lehetne olyan szabályrendszerrel leírni, ami a működéséről szóljon, ne csak arról, hogy milyen, de ilyesmit nem tanítottak nekünk. Pedig első-másodéves koromban mindent elolvastam, amit fonológiáról egyáltalán lehetett Kolozsváron, és amit érdemes is volt. Reggeltől estig ott ültünk a könyvtárban, nagyon jó volt. Egy szakunk volt, a heti 16 óránk hétfő, kedd, szerdán lement, és akkor csütörtök reggel beültünk a könyvtárba, ahonnan vasárnap délben dobtak ki bennünket, mikor bezárt. Csak enni meg aludni mentünk el közben.
De arról, ami engem a legjobban érdekelt volna, nem találtam semmit. Mit tehettem volna? Nekiálltam, és megcsináltam. Elég izgalmas volt, pont azért nem bírtam abbahagyni. Már a vége felé jártam, mikor végre a szakirányítóm, Teiszler Pál meg tudta nekem valahogy szerezni N. Chomsky és M. Halle The Sound Pattern of English című könyvét 1965-ből, amiről tudtam hírből, hogy valami olyasmi, mint amivel én is vesződök. Mikor megkaptam, láttam, hogy tényleg. De ha nekem már volt egy saját elképzelésem, rögtön láttam azt is, hogy ők hol szúrtak el valamit, főleg az elméletben, amit én elkerültem. Ha előbb kapom meg, akkor biztos, hogy én is beálltam volna chomskyánusnak, így viszont már volt egy perspektívám, és tudtam hozzá kritikusan viszonyulni, akármilyen híres ember volt is Chomsky már akkor is. Ezért is mondom, hogy a szakirodalom hiánya nagyon is ösztönzi a kreativitást, persze ha van hozzá kíváncsi ember is.
Dolgoztam rajta eleget, lett belőle egy 230 gépelt oldalas dolgozat. És mikor már be kellett adni, akkor esett le, hogy valamit nagyon elrontottam. Akkor már teljesen világos volt. Persze úgy is működött, ahogy leírtam, de nehézkes és bonyolult volt. Ha újraírhattam volna, hogy minden a helyére kerüljön, sokkal egyszerűbbé válhatott volna. Mondjuk az igaz, hogy senkit se lehet hibáztatni azért, ha egy jó ötlet nem jutott eszébe egy évvel hamarabb, de akkor is nagyon bántott, hogy muszáj volt a meglévőt beadnom, mert újraírni már nem volt idő.
A védésen elmondtam, hogy ezt a dolgozatot úgy, ahogy van, ki kell dobni, mert semmire se jó, e helyett másikat kell írni. Azt mondták, államvizsga-dolgozatnak ez nagyon jó, amire én meg azt, hogy annak lehet, de tudományos munkának nem sokat ér. Nem tudtam őket meggyőzni, tízest adtak rá. De legalább tudtam ott jelezni a kutatás további perspektíváit, hogy merrefelé lehet menni.
Két éve tanítok valamit, és nem tudom, mi az
– Miután 72-ben elvégeztem az egyetemet, Bukarestbe kerültem a Kriterion kiadóhoz könyvszerkesztőnek. Ott voltam 1990-ig, mert csak a rendszerváltás nyomán lett először lehetőség arra, hogy a magyar tanszékre felvegyenek valakit, és odakerülhessek. A Kriterion is nagyon jó hely volt, de nem alkotóház. Akkora szerkesztői normánk volt, hogy sokszor bizony reggeltől késő estig dolgoztunk. A munkánkat komolyan vettük, mindent ellenőriztünk, folyton a lexikonokat, szótárakat forgattuk. Pepecsmunka volt, nagyon kevés idő maradt egyébre, de 1978-ra össze tudtam hozni, hogy megjelenjen egy mindenkinek szóló könyvem a Forrás-sorozatban, a Világunk, a nyelv. A Hétbe is írogattam időnként nyelvi kérdésekről, amik akkor foglalkoztattak. Ezekből alakult ki lassan a szemantikai problémáknak egy újszerű megközelítése, amiben fantáziát láttam. Elkezdtem azzal foglalkozni, már amennyire ráértem. Annyi összeállt belőle, hogy mikor 90-ben az egyetemre kerültem, szemantika néven indítottam róla előadást. Nagyon élvezték a diákok, láttam, hogy fogják a témát.
A külföldi újabb szakirodalommal viszont továbbra is nagyon rosszul álltunk. Mégis tartottam erről 1992 nyarán Pécelen is egy előadást. Akkor szólt nekem Heltai Pál, aki angol szakos, és fordítástudománnyal is foglalkozik, hogy de hát ez pont az, amiről G. Lakoff és M. Johnson a metaforáról szóló könyvükben írnak, ami a kognitív nyelvészet alapja. És én meg két éve tanítom az egyetemen abban a hiszemben, hogy ilyesmivel más tán nem is foglalkozik, közben annak már neve is van!
Mikor megszereztem a könyvet (1980-ban jelent meg), kisült, hogy nagyjából tényleg az van benne, amit én is mondtam a diákoknak. Nem egészen ugyanaz, de ami nem talált, arról azóta se tudtak meggyőzni. Én azt másképp gondoltam, de azóta a magamét is kognitív nyelvészetnek hívom, mert abba talál. Annál is inkább, mert a kognitív nyelvészet annyiféle, ahány helyen művelik, és ebbe teljesen belefér, hogy ahogy mi csináljuk, az is egy olyan sajátosabb formája, ahogy azt Kolozsváron művelik. Ebben nincs semmi rendkívüli, mert ez nem olyan irányzat, aminek legyen valahol egy nagy, szent guruja, és mindenki azt lesse, hogy ő mit mond, hogy holnap ők is azt mondhassák. Ez sokkal lazább, nekem való. Nem szeretem a nagyon feszes dolgokat.
A 90-es évek közepén érdekes kognitív nyelvészeti kutatásokba kezdtünk itt, a tanítványaim kitűnő szakdolgozatokat írtak, sok érdekes új tudományos eredménnyel. Az igekötők szemantikájával foglalkoztak, meg azoknak a térviszonyoknak a szerkezetével, amik ebben nagyon fontosak. Ezt aztán pár év múlva magyarországi nyelvészek is elkezdték kutatni ebben az elméleti keretben. Én ezért is siettem ezzel, mert tudtam, hogy ez előbb-utóbb meg fog jelenni a nyelvészetben, de azzal ott lesz a veszély is, hogy a dolgozatíróim hamarabb olvassák el a szakirodalmat, mint kellene. Ezt addig kell megcsinálni, amíg nincs is ilyen szemléletű szakirodalma, mert most még nem befolyásolhatja őket semmi. Csakis azt a nyelvi anyagot nézhetik, amiben ők kell meglássák az összefüggéseket, és semmi nem zavarhatja őket abban, hogy a saját szemükkel láthassanak, és akkor a fontos dolgokat észre tudják venni.
És észre is vették, öröm volt látni. Az egyik legjobb szakdolgozatot pedig olyan tanítványom írta, amilyen tán nem is volt addig a dolgozatirányítói pályafutásom során, hogy annyira gőze se legyen arról, hogy egyáltalán mi az, hogy nyelvészet. Ez itt óriási előny volt, mert őt aztán semmi nem akadályozta abban, hogy a saját szemével lásson, az viszont volt neki nagyon is éles, és abból az eredeti nézőpontból nagyon érdekes dolgokat tudott észrevenni, ami nem biztos, hogy sikerült volna, ha előbb jól megtanulja, hogyan kell a nyelvészetben látni, és mire kell figyelni. A tudományban az az eredményes, ha az ember a saját szemével lát.
És ha valaki azzal nézi, fontos, hogy járja is körül rendesen a témát: a problémát nézze meg innen is, onnan is. Nem véletlenül mondjuk azt úgy, hogy körüljárja a témát. Ha csak ülne ott mellette, akkor csak abból a nézőpontból látná. Körül kell járni, hogy minden oldaláról lássuk, hogy néz ki. Így jobb esélyünk van rá, hogy valami rendesebb elméleti magyarázatot tudjunk találni. Ez különben nagyon ott van a szimpatikus embertudományban is, hiszen az éppen azért kell indiszciplináris legyen, hogy az embert lehetőleg minden oldalról láthassuk egyszerre, ne csak mindig egy-egy diszciplína nézőpontjából.
A megértés nem jelent okvetlenül egyetértést is
– Ez meggyőzően hangzik, mégis sokszor látjuk, nemcsak a tudományban, hanem a közéleti problémák megvitatásakor is, hogy az emberek hajlamosak egyetlen nézőpontra beállni, és csak azt fogadni el igaznak, ami onnan látszik, a más nézőpontoknak pedig sokszor a létjogosultságát is megkérdőjelezik. Lehetne ezen változtatni?
– Hát ez nem könnyű – és ezzel visszaértünk oda, ahonnan elindultunk, csak most más irányból. Itt az a katasztrófa szerintem, hogy ez valahogy úgy működik, különösen magyaroknál, hogy ha egyszer választottam magamnak egy „politikai felekezetet”, akkor azzal nemcsak nézőpontot választottam, hanem attól kezdve már nem is a magam szemével látok, sőt hamarosan már nem is akarok, hiszen elég, ha odafigyelek, mit mondanak az „egyházatyák” arról, hogy ők mit hogy látnak. A magam szemével akkor már nem is látok semmit, és nem is alaptalanul hívják ezt a betegséget politikai elvakultságnak, ami elég súlyos látási zavar.
Azt viszont vakon is tudom, hogy az én felekezetem hitelvei szerint így kell nézni, látni és magyarázni a dolgokat, és hiába tudom, hogy van más felekezet is, kíváncsi se vagyok rá, hogy vajon ők azokat hogyan látják, és miért úgy. Hiszen ha megvan az a hitbizonyosságom, hogy az én felekezetem az egyedül üdvözítő, és minden, ami jó és igaz, egyedül nekünk lett kiosztva, a többinek meg csak a rossz és a tévelygés jutott, amit pedig mondanak, csakis hazugság lehet, akkor nincs miért foglalkozzak velük.
Ezen csak úgy lehetne változtatni, ha a különböző felekezetek hívei találkozhatnának, hogy beszélgessenek is, ne csak gyalázzák egymást, és megpróbálnák jóhiszeműen megérteni, miért látnak úgy amazok, ahogy látnak. Ez nem azt jelentené, hogy okvetlenül igazodni is kellene ahhoz: a megértés nem jelent okvetlenül egyetértést is, de alapfeltétele a problémamegoldásnak, mert akkor már sok mindenben tekintettel tudunk lenni egymásra is.
Most viszont csak az van, hogy mindenki mondja a magáét, azt is inkább csak a saját felekezetbelieknek, a különböző felekezetek diskurzusai pedig elmennek egymás mellett anélkül, hogy találkozhatnának.
A cikk tartalma az, amit az emberek kiolvasnak belőle
– Az egyes felekezeteken vagy táborokon belül a kommunikáció belterjessé vált, ez abban is meglátszik, hogy független sajtónk, ahol ne egyik vagy másik felekezet nézőpontja érvényesülne nagyon nagy vagy akár csak nagyon kis mértékben is, nincs is, és mindegyik felekezet tagjai inkább csak az ő szájuk íze szerintit olvassák. A független újságírásnak egy ilyen világban nem is lehetne nagy sikere, hiszen minek járatnék én olyan lapot, ami nem engem erősít meg minden számában arról, hogy én mennyivel jobb, szebb és okosabb vagyok, mint „ezek” ott a másik oldalon, illetve hogy mennyire igazam van, ha azokban csupa gazembereket látok? És még ha akként indulna is, egy lapot nehéz lenne függetlennek megtartani, mert ha ebben a besorolós világban az emberek el se bírnak már olyat képzelni, hogy valaki ne ehhez vagy ahhoz a felekezethez tartozzon (tehát ha az enyémhez bajosan, akkor világos, hogy amoda tartozik), akkor az olvasók is úgy olvasnak, és előbb-utóbb találnak valamit, ami alapján valahova besorolhassák, és ettől kezdve a lap maga is elkezd ahhoz alakulni, mert amelyik kutyának veszett hírét költik, annak veszni kell: ha elterjed, hogy ez egy ilyen lap, akkor a másik táborbeliek elkezdenek ódzkodni tőle, hogy ők oda írjanak, és akkor tényleg olyan lesz.
Ezért is van az, hogy nekem például gondot okoz, hogy ha írok egy cikket, akkor azt hol is közöljem, ahol elég ember el is olvassa? Amit nemigen olvasnak, ott nem érdemes, akkor inkább kiteszem a Facebookra, ott többen elolvassák. De most amolyan „felekezetnélküliként” én hova küldjem, ha nem létezik független média, mikor tudom, hogy az emberek ugyanabból a cikkből teljesen mást olvasnak ki, ha az egyik helyen jelenik meg, mint ha a másikon?
Nemrég írtam egy cikket erről a gyűlölködésről. Hihetetlenül tanulságos kommentanyag gyűlt alatta össze. Hiába volt teljesen világos, hogy a cikk nem a népszavazás ellen íródott (csakis a kampányán voltam felháborodva), mert ha a Maszolon jelent meg, akkor ebből több hozzászóló számára is evidens lett rögtön, hogy az népszavazás elleni kampány. Az is világosan látszott, hogy pusztán az, hogy ott jelent meg, többeknek elég volt ahhoz, hogy el se olvassák, csak nyomjanak oda egy lesajnáló kommentet, hiszen ha egyszer itt jelent meg, akkor világos, hogy csak milyen lehet. Vagy úgy kezdték el olvasni, hogy már az elején tudták, hogy ez valami nagy gazemberség lesz megint, és csak azt kell figyelni, mibe lehet belekötni, és ami nem olyan, az nem is érdekel. És nagyon sokan már csak így olvasnak, sajnos. Pedig itt még az is oda volt írva a cikk végére, hogy azt a Háromszéknek írtam, csak azért küldtem végül a Maszolnak, mert kiderült, hogy amott elkéstem vele. Ha a Háromszékben jelenik meg, akkor szó szerint ugyanaz lett volna, de teljesen más lett volna a tartalma, egyszerűen attól, hogy ott jelent meg. Mert a cikk tartalma az lesz, amit az emberek kiolvasnak belőle, vagy beleolvasnak, attól függően, hol jelent meg.
Az igazi közösséget a Facebook nem helyettesíti
– A Facebookon aktívan tevékenykedik, tavaly a Transindextől még „az év facebookozója” címet is elnyerte. Azóta is rendszeresen használja ezt az online felületet, ami írott formája ellenére a szóbeliséghez közelít. Mit gondol a Facebook nyilvános teréről?
– A Facebook nagyon érdekes hely. Sokan azt hiszik, tanítani járok oda, pedig legalább annyira tanulni. Persze attól nem tudok megszabadulni, hogy helyenként ne legyek tanáros, de hát mit csináljak, ha egyszer tanár vagyok?
A Facebookot közösségi médiának nevezik, de azért elég csalóka azt mondani, hogy közösség, mert ez valójában virtuális közösség, ahol emberek kapcsolatba tudnak kerülni egymással, de nem olyan „rendes” közösség, ahol az élet több vetületében, regiszterében tudnának kapcsolatban lenni. Az igazi emberi közösséget, a szó igazi értelmében, a Facebook virtuális közössége nem helyettesítheti. Pedig az embernek szüksége van arra, hogy igazi közösségekben legyen, mert az ember társas lény, szüksége van az egyik embernek a másikra. Ebben a mai világunkban, ahol a közösségek annyira átrendeződnek és felbomlanak, a Facebook amolyan szimulákruma az igazi közösségnek, de nem igazi.
De ha nem is az, lehetőséget kínál arra, hogy az ember dialogikus kapcsolatba kerüljön nagyon különféle emberekkel, amilyenekkel amúgy nem találkozna. Ez előnye a Facebooknak az igazi, tényleges közösségekkel szemben.
Vegyünk példának egy vallási közösséget, ahol nagyjából hasonló gondolkodású, hitű és szemléletű emberek jönnek össze, akik meg tudják egymással osztani a tapasztalataikat, meg tudják egymást erősíteni a hitükben. Viszont ott nincs lehetőség arra, hogy nagyon különböző véleményű emberekkel kerüljön kapcsolatba valaki. A tőlem eltérő módon gondolkodó emberekről lehet valami elképzelésem, hogy ők valamit miért gondolnak úgy, de nem biztos, hogy eltalálom. Az ilyesmiket jobb megkérdezni, hogy miért így gondolja, és akkor jobb képet lehet alkotni, persze nem nagyon nagy minta alapján, az igaz, mert az ember elég sok más véleményű emberrel nem beszélgethet. De azért sok minden jobb megértéséhez hozzásegít.
A beszélgetés inkább a szóbeliség jellemzője, de a Facebookon is van egy dialogikus forma, még ha írott formában is, ami nem olyan, mint amikor írok egy cikket, amire valaki vagy ír, vagy nem egy válaszcikket, amiből láthatnék rá bár egy reakciót. Ehhez képest ha a Facebookon mondok valamit, akkor ott hamarosan 3-4 ember is megjelenik: rögtön látom, hogy ők ahhoz hogyan viszonyulnak. Megkérdezhetem, miért gondolják úgy, azon el tudok gondolkozni, következőleg figyelembe tudom venni, amit mondtak. Nem egyszerűen arról van szó, hogy én tudjak meg többet, hanem arról is, vegyem figyelembe, hogy mások valamiről miért gondolják azt, amit. Elgondolkozhatok azon, hogy azt okkal gondolja vagy félreért valamit, és itt sok lehetőség van még. Az ilyen kapcsolat az emberekkel nem fölösleges.
Hogy a Facebooknak tényleg legyen valami haszna is, az a feltétele, hogy az ember ne úgy alakítsa ki az ismeretségi hálóját, mint ami sajnos elég jellemző a közéleti témákkal is foglalkozó magyar facebookozók nagy részére. Ha valaki például egy bizonyos politikai „táborhoz” tartozik, akkor meg lehet figyelni, hogy ismerősei is inkább csak onnan vannak, vagy mert be sem engedné a többit, vagy mert azok nem is akarnának az ismerősei lenni. Vannak, akik körül egész nagy ismerősi hálózat alakul ki, mind hasonló véleményű emberekből. Ezt azért nem nagyon érdemes csinálni, mert ott biztos lehetek benne, hogy ha beírok valamit, akkor azt az összes ismerősöm rögtön lájkolni fogja, és meg fogja osztani. De engem nem az érdekel. Mit tudok én abból tanulni? Arra nagyon vigyáztam, hogy ha bárki jelentkezett ismerősnek, akkor ne nézzem, hogy mi a véleménye politikáról, egyebekről. Tényleg mindenféle ismerősöm van. Olyan is akad, akivel elég sok bajom van, mert azért az emberek sokfélék.
Pörög a két mókuskerék
– A magyarországi politikai nyomorúság tünete, hogy még itt is ilyen belterjes hálózatok vannak. Mondanám, hogy jobboldal–baloldal, de ez a magyar politikára egyáltalán nem alkalmazható, mert ott olyasmit hívnak baloldalnak, ami köszönőviszonyban sincs a baloldaliság igazi értelmével. Mondjuk inkább úgy, hogy egyik oldal, másik oldal, és akkor rendben van, és van két nagy háló, köztük nagyon kevés kapcsolattal. A két homogén jellegű hálóban tulajdonképpen az emberek azzal szórakoznak, hogy azt lesik, milyen leleplező és főleg röhejes dolgot tudnának mondani a másik oldalról. Azt oda rögtön beírják, lájkolják, elkezdik kommentelni, és jönnek ezerrel az egymást túllicitáló egyetértő vélemények. Érdekes, hogy viszonylag kevés troll van ahhoz képest, hogy mennyien vannak a másik oldalon is. Sokkal több is lehetne, még sincs, mert annyira nincs kapcsolat és átjárás a két háló közt, hogy még a trollok se nagyon jönnek.
Hanem van ehelyett két nagy mókuskerék, és az emberek egymás heccelésével, hergelésével pörgetik őket. Erről szól ennek elég nagy része, de ennek nincs semmi értelme ebben a formában. Ha a mókuskerékből nem lépnek ki, akkor csak egymást erősítik ugyanabban, és ez tudásban és megértésben nem visz előre. Ha megfigyeljük, a sikeres, menő bejegyzések nem olyasmik, amik valami új tudást hoznának be, dehogy! Sokkal inkább olyanok, amik látványosan igazolják azt, amit addig is gondoltunk. Ehhez nem kell nagy intellektuális megerőltetés. Ezt ezer évig lehetne csinálni, csak azért nem lehet, mert annyi ideig nem lesz meg a Facebook.
Mikor láttam a Facebook lehetőségeit, úgy gondoltam, ennek akkor van értelme, ha egy olyan hibridet csinálunk, ami valahol a Facebook jellegű közösségi háló és a blog között van. Gondolkozásra alkalmas dolgokat kell megosztani a Facebookon, aminek a bloghoz képest van egy nagy előnye, mégpedig az, hogy ezt beszédtémának hozzuk oda, ahol erről lehet beszélgetni. Az mindig jó, ha beszélgetnek az emberek, és az is, ha nagyon különböző véleményű emberek beszélgetnek, viszont ilyenkor vigyázni kell, mert ha ilyen magyarok találkoznak ugyanabban a térben, akkor sajnos tartani kell a jóérzést sértő kifejezésektől. Én olyankor be szoktam szólni néha, hogy bocsánat, az én oldalamon nem szoktunk senkit így nevezni, ez nem az a hely. Mindenkinek megvan a maga oldala, ha ezt akarja csinálni, akkor csinálja „otthon”, de ne az én oldalamon. És megértik.
Nagyon érdekes azt figyelni, hogy egy történetnek mi a dinamikája: elindul egy beszélgetés, és akkor lehet nézni, hogyan alakul, mi lesz abból. Ez egy kísérleti terep, csak nagyon oda kell figyelni a részletekre.
Nagy jótétemény lehetne, ha legalább a Facebookon a két tábor tagjai és szurkolói valamilyen hidat próbálnának létrehozni a kettő közt, hogy legalább ott próbálhassanak meg civilizáltan, egymásra is figyelve beszélgetni. De sajnos nem így működik egyelőre, hanem pörög a két mókuskerék, és abban erősítik egymást, amiből tulajdonképpen ki kéne lépni.
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD Szabadság (Kolozsvár)

Kezdődik a Puck bábfesztivál
Összesen huszonkét előadás szerepel a XV. Puck Báb- és Marionettszínházak Nemzetközi Fesztiváljának programjában, a romániai társulatok mellett Oroszországból, Dániából, Magyarországról, Moldova Köztársaságból és Szlovéniából érkeznek csapatok az október 17-e és 21-e között Kolozsváron zajló rendezvénysorozatra – derül ki a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményből.
Helyszínként a szervező Puck Bábszínház terme, a Diákművelődési Ház, az Árpád/Traian úti Zug.zone, a Georghe Dima Zeneakadémia, a monostori Dacia mozi, a román színház és a Kolozsvári Magyar Opera szolgál.
Emanuel Petran, a Puck Bábszínház igazgatója kifejtette: jelentős esemény az intézmény életében az immár tizenötödik alkalommal megszervezett fesztivál. „Kihívásokkal teli évek kemény munkájának és erőfeszítéseinek eredménye ez, amelyeknek köszönhetően a kolozsvári közönség minden alkalommal kiváló műveket láthatott a világ minden tájáról érkező művészek előadásában”, nyugtázta büszkén az igazgató. Szabadság (Kolozsvár)

Könyv a sokarcú irgalmasságról
Péntek délután a Katekétikai Központ kezdeményezésére a Püspöki Palota dísztermében bemutatták a Sokarcú irgalmasság- Vallomások, interjúk, tanulmányok című kötetet.
A kolozsvári Verbum kiadó gondozásában megjelent könyvben olyan világi személyek, papok és szerzetesek szólalnak meg, akik nemcsak és nem elsősorban beszélnek az irgalmasságról, a felebaráti szeretetről és a szolidaritásról, hanem meg is élik ezt.
Az érdeklődőket üdvözlő Exc. Böcskei László megyés püspök bevezetőjében azt emelte ki: egy olyan rendkívüli időben, az Irgalmasság Évében vagyunk, amikor Ferenc pápától arra kaptunk bátorítást és buzdítást, hogy jobban odafigyeljünk arra, amit Isten a rendelkezésünkre bocsátott, amivel megajándékozott minket. Kiváltképpen tudjuk értékelni a szépet és a jót, és arra törekedjünk, hogy mindezt másokkal is megosszuk, továbbadjuk. Hangsúlyozta: a váradi római katolikus egyházmegye próbálja komolyan kivenni a részét e kegyelmi időszak megünnepléséből, olyan ötletek és rendezvények révén, melyek kimozdítják a résztvevőket a megszokottból, a hétköznapok rutinjából, és segítenek abban, hogy lépéseket tegyenek meg az új felé. Felidézte, hogy az elmúlt periódusban az októberi kivételtől eltekintve minden hónap első csütörtökje zarándoklati nap volt a Székesegyházba, és azt tapasztalta, hogy a plébániák örömmel szervezik meg ezeket az utakat, és a hívek lelkileg feltöltődtek annak köszönhetően, hogy átléphettek a Szent Kapun, megérinthették, megcsókolhatták tiszteletük és hitük jeleként. Úgy fogalmazott a főpásztor: szembesültek azzal a nagy igazsággal, hogy Isten mindig közelít hozzánk, megszólit és nem kerülhetjük el a látogatását. Ne fáradjunk tehát bele a keresésébe, tudjunk örülni annak, hogy felfedezhetjük az ő jóságát, irgalmas szeretetének megannyi megnyilvánulási formáját - tanácsolta, hozzátéve: az irgalmasság gyakorlása nem sajnálkozás, hanem közösségvállalás.
Könyv lett
Szőcs Csaba, a Verbum kiadó vezetője arról beszélt, hogy a bemutatott kiadvány az újjáélesztett Keresztény Szó- sorozat második kötete. Bereczki Szilvia segítő nővér, a kötet szerkesztője azt mondta: tulajdonképpen nem könyvet akartak eredetileg. Az foglalkoztatta őket, hogy nemcsak magánszemélyként, hanem kiadóként, szerkesztőként miként tudnának hozzájárulni az Irgalmasság Évének hitelesebb megéléséhez. Külön kihívást jelentett számukra, hogy az irgalmasságról ugyebár nem beszélni kell, hanem megtapasztalni, átélni, cselekedni kell ezt. Végül tavaly november egy tematikus számmal jelentkezett a Keresztény Szó, melyben azok a személyek kaptak lehetőséget, akik hivatásszerűen élik meg az irgalmasságot. A lelkesedés tüze azonban ezzel nem aludt ki, így idén februárban egy másik tematikus számmal is jelentkeztek, melyben ezúttal azok a szerzetesek jutottak szóhoz, akik küldetésszerűen viselik az irgalmasságot. A két tematikus lapszámból már összeállhatott volna egy könyv, de nem akarták, hogy ez csupán a már közölt vallomások füzére legyen, vagy egy lexikon, ezért más, az irgalmassággal kapcsolatos témáknak is helyet biztosítottak, illetve képeket, szimbólikus illusztrációkat is beiktattak, valamint az irodalomkedvelőkre gondolva néhány költeményt. A könyv címére utalva megjegyezte: természetesen nem akartak ellentmondani a Szentatyának, aki szerint az irgalmasságnak egyetlen arca van, maga Krisztus, hanem épp ellenkezőleg, megerősíteni akarták ezt a gondolatot, arra irányítva a figyelmet, azt sugallva: az evangélium olvasásával, vagy a szentmisére járással tulajdonképpen arra összpontosítunk, hogy mit tesz Jézus, hogy van jelen most is az emberek közt, gyógyít, vigasztal, ad erőt és mutat magatartásával követendő példát.
A továbbiakban Benedek Ramóna, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum hitoktatója és Szerafina vincés nővér beszéltek szívhez szólóan arról, mit jelent az irgalmasság gyakorlása és továbbadása a dolgos hétköznapokban.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

Hivatalosan is megnyitották az új tanévet a PKE-n
A Partiumi Keresztény Egyetem 2016–17-es tanévének hivatalos, ünnepélyes megnyitóját október 14-én tartották Nagyváradon
Szomor Abigél frissen kinevezett egyetemi lelkész igehirdetésével kezdődött az esemény, majd Pálfi József rektor köszöntötte a jelenlévőket: az akadémiai szféra képviselőit, az elsőéves hallgatókat, hozzátartozóikat, az egyetemi polgárságot – oktatókat, hallgatókat, alkalmazottakat –, a politikai és gazdasági élet, valamint a sajtó képviselőit. 
Tőkés László püspök, a PKE Alapítók Tanácsának elnöke igei alapú köszöntőbeszédében az alig elmúlt idők súlyos terheire emlékeztetett, a csauseszkánus diktatúra és posztkommunista nacionalizmus éveire, amikor már-már a felszámolás küszöbére ért az erdélyi-partiumi magyarság. „Mindeddig megsegített bennünket az Úr” (1Sám 7.12) – idézte a Szentírást, nem hallgatva el, hogy a szekularizáció és elanyagiasodás éveiben mily sokan hódoltak a hatalom bálványainak. De a rendszerváltásnak hitt és mondott momentum után sem sikerült mindent helyrehozni. Kisebbségi érdekvédelmünk és közképviseletünk politikai kudarcai közismertek oktatási téren is, hiszen nemhogy a felszámolt állami magyar egyetemet nem tudta visszaküzdeni a különböző román kormányok szekerét gyakran tologató RMDSZ, de még csak teljes körű anyanyelvi közoktatásról és intézményi hálózatról sem beszélhetünk, 26 évnyi parlamenti politizálás után sem. Az erdélyi magyarság alapvető igényeinek kielégítésére sem volt kapható a többségi románság. Ezért is illeti elismerés a magyar államot, amely erejéhez mérten próbálta és próbálja pótolni azt, amit a román állam nem hajlandó megadni magyar nemzetiségű adófizető polgárainak. 
Az európai parlamenti képviselő röviden vázolta az alapítványi hátterű erdélyi magyar felsőoktatás létrejöttének útját s az elért eredményeket, nem hallgatva el, hogy a 2008-ban elsőként akkreditált romániai magyar egyetem, a PKE pár ével ezelőtt válságba került. Egy velejéig korrupt romániai társadalomban, zavaros és kaotikus közállapotok mellett, a törvényi keretek folytonos ingatagsága közepette visszaütött a nagyvonalú, felelőtlen gazdálkodás. Ezért a már időközben beindult egyetemi reformmal egy időben a válságkezelés is megindult, a megújulás és talpra állás reményével. Az alapító elnök méltatta mind a magyar kormányzat, mind a Sapientia Alapítvány, mind a testvérintézmények és önzetlen támogatók segítő hozzáállását. 
Kitért korunk néhány nagy kihívására is, hiszen a ránk szakadt migrációs hullámon túl élesen vetődik fel a helyben maradás kérdése. Egyetemeink nem csupán a tudományosság fellegvárai kell legyenek, hanem közösségmegtartó entitások is. Sem ország- és nemzetépítő nagy elődeinkre nem hozhatunk szégyent, sem a most mellénk álltakra – mondotta Tőkés László. Országos feladat és nemzeti ügy a ki- és elvándorlás megállítása, „nem rúghatjuk ki magunk alól a haza földjét” – fogalmazott az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke, így zárva köszöntőbeszédét: „Múltunk ás remélt jövőnk kötelez. Kérjük Istent, és mi magunk is legyünk ’munkatársai’ ebben, hogy féltve szeretett tanintézetünk tovább épüljön és erősödjön, és az itt folyó tanítás és tanulás, hitünk és tudásunk népünk és Anyaszentegyházunk javára megteremjék áldott gyümölcseiket!”
A továbbiakban megtörtént a Partiumi Keresztény Egyetem idén megválasztott új rektorának ünnepélye beiktatása Dávid Lászlónak, a Sapientia EMTE rektorának levezetésében. Pálfi József docens, a teológiai tudományok doktora székfoglaló beszédében hitvalló emelkedettséggel kötelezte el magát az erejéhez mért helytállás mellett. Az ünnepi köszöntések rendjén Szilágyi Péter nemzetpolitikai helyettes államtitkár az egyetemfenntartó magyar állam nevében szólt a gyülekezethez, majd Jávor András, a Debreceni Egyetem általános rektorhelyettese és Nagy Éva, a román tanügyminisztérium képviselője kapott szót. Az elsőéves hallgatók fogadalomtételét követően a történelmi magyar egyházak képviselői adták áldásukat az egyetemre és annak egész közösségére.
Hangulatteremtő momentumokkal a Kovács Gábor vezényelte szegedi Argenteus vegyeskar, illetve a Benedek Árpád irányította nagyváradi Csillagocska néptánccsoport ének- és zenekara szolgált a tanévnyitón, amely a nemzeti imádsággal ért véget – közölte az EP-képviselő sajtóirodája. itthon.ma

EURÓPA JÖVŐJÉRŐL ÉRTEKEZETT SÓGOR CSABA ÉS CSÁKY PÁL KOLOZSVÁRON
Az átalakulóban lévő Európáról, a megbicsaklott európai multikulturalizmusról, a migrációs nyomás okairól és következményeiről, valamint a Brexit hatásairól is értekeztek Sógor Csaba és Csáky Pál európai parlamenti képviselők a Hogyan tovább Európa? című közéleti beszélgetés során Kolozsváron. A felvidéki EP-képviselő Sógor Csaba meghívására érkezett a kincses városba, az Európai Beszélgető Estek újabb, október 14-i rendezvényére. Az RMDSZ-es EP-képviselő Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspökkel és a Járosi Andor Keresztény Kulturális Műhellyel együttműködésben évek óta szervez olyan közéleti beszélgetéseket, ahol európai politikusokkal nyílik lehetőség a találkozásra, aktuális uniós kérdések megvitatására. 
Csáky Pál szerint jelenleg nem örömteli a kép Európában, de „fontos, hogy a valós problémákról beszéljünk”.  Mint mondta, 300-400 évvel ezelőtt egyértelmű volt, hogy miről szól az európai kultúra, de a II. világháború után, amikor amerikai segítséggel a nyugati államok elkezdték rendbe tenni a politikai, gazdasági és szociális rendszerüket, sok minden megváltozott. Létrejött egy olyan, a túlzott individualizmusra épülő társadalom, amely elkezdte behozni a vendégmunkásokat és mostanra olyan helyzet alakult ki, hogy több milliós nagyságrendben élnek más kultúrájú emberek szerte Európában. Az MKP-s képviselő szerint a gond az, hogy mára már Európa három legfőbb vezetője is kimondta azt a gondolatot, hogy nem működik a multikulturalizmus, sem a német, sem a francia, sem a brit modellben. „Itt van Európában egy 26-27 milliós muzulmán közösség, ezt már nem lehet visszacsinálni, ők tovább fognak bővülni, mert számukra a család egy nagyon fontos érték. Mi elkezdtünk fogyni, a kontinens öregszik, az átlagos német családokban 0,9 -1,2 között mozog a gyermekvállalási kedv. Európa azért van bajban, mert polgárai bajba sodorták” – mondta. Hangsúlyozta ugyanakkor azt is, hogy Európa a Föld egyik legélhetőbb helye, a világ nagy törvényei szerint pedig, ha egy hely ennyire kedvező feltételekkel rendelkezik, akkor biztosan nem marad üresen.  Sógor Csaba is amellett érvelt, hogy Európa egyértelműen átalakulóban van, vannak olyan elméletek, amelyek szerint 60 év múlva Európa nyugati felén egyes városokban muzulmán többség lehet. Az, hogy ez egy szekuláris vagy szélsőséges muzulmán világ lesz, az az RMDSZ-es politikus szerint egyaránt múlik az európai döntéshozókon és az európai polgárokon is. „Néha totyog az Unió, lassan hoz döntéseket, de ez azért van, mert békét akarunk, nem megyünk egyből szembe egymással, hanem párbeszédre törekszünk. Nagyon fontos lesz az elkövetkezendő időszakban, hogy képes lesz-e az európai keresztény világ ezzel a muzulmán közösséggel párbeszédet folytatni” – hangsúlyozta Sógor Csaba. Hozzátette: mindeközben rajtunk múlik majd az is, hogy Kelet-Európa milyen irányt választ, követi-e a nyugati világ példáját, vagy nem felejt el családban és közösségben gondolkodni. Fontos, hogy képes lesz-e erősíteni azokat a keresztény értékeket, amelyek európaiasságunkat is jelentik: szolidaritás, áldozatkészség, távlatokban való gondolkodás. 
A Brexit kapcsán Csáky Pál úgy nyilatkozott: ez a döntés gyengítheti az Uniót, de nem valószínű, hogy a kilépés végül megvalósul. Véleménye szerint a brit miniszterelnök-asszony stratégiailag jó döntést hozott, tervei szerint végigviszi a kilépési tárgyalásokat és megtesz mindent, hogy a szerződés a britek számára előnyös legyen. Mivel az Unión belül nagy erre az ellenállás, így végül egy kedvezőtlen szerződés is lehet az eredmény, amelyet a miniszterelnök-asszony kész 2019-ben újra népszavazásra bocsájtani. „Ha ez a szerződés megbukik, akkor valószínűleg kilépés sem lesz” – mondta Csáky Pál. Sógor Csaba szerint az EU valóban mindent megtesz majd, hogy a briteknek fájjon a kilépés, hiszen ha ez előnyökkel járna, akkor további tagállamok hozhatnának hasonló döntéseket. Az RMDSZ-es képviselő szerint gazdaságilag mindkét félnek veszteséget jelentene ez a „válás”, a hátrányos gazdasági következmények pedig több bölcsességre inthetik az esetleg még kilépésben gondolkodókat. Véleménye szerint viszont a Brexit politikailag nyereséget hozhat. „Leszerepeltek a nyakló nélkül ígérkező szélsőséges hordószónokok, akiknek nem volt B-tervük a kilépés után. Ezzel párhuzamosan pedig megerősödött az adott szó becsülete és a demokráciába vetett bizalom, a bentmaradás párti vezető is következetesen végigviszi a kilépési folyamatot, mert ez a népakarat” – mutatott rá Sógor Csaba. 
kms.mtva.hu  

Ötszázmilliós támogatás a PKE-nek
Október 14-én zajlott le a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) 2016–17-es tanévének hivatalos tanévnyitója a felsőfokú oktatási intézmény váradi székhelyén. A pénteki ünnepi eseményen Szomor Abigél egyetemi lelkész tartott áhítatot, dr. Pálfi József rektor köszöntötte a megjelenteket.
Köszöntő beszédet tartott Tőkés László, a PKE Alapítók Tanácsának elnöke, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a kommunista és a posztkommunista nacionalista korszakban is az Úr mindig megsegítette a magyarságot. Kijelentette, hogy a rendszerváltás után az óvodától az egyetemig mottóval megfogalmazott erdélyi magyar oktatásügyi programot nem sikerült megvalósítani. „Ennek pótlására hoztuk létre az alapítványi egyetemeinket”- jegyezte meg, majd emlékeztetett arra, hogy a PKE 2008-ban megkapta az akkreditációt, de az akkreditációs folyamat 2004-2008 között elhúzódott, „hátráltatták, és csak egyházainkra számíthattunk, még a magyar érdekképviselet sem segített, pedig kormányon is voltak a magyarok abban az időben. De hátrányos helyzetünk volt abból a szempontból is, hogy Magyarországon a nemzetidegen Medgyessy-Gyurcsány korszak szűk esztendei következtek. Ebből az időszakból hálával gondolok vissza arra, hogy szoros szövetségben a Sapientiával hogyan sikerült egyáltalán a túlélést megvalósítanunk” – fogalmazott Tőkés László.
Pénzügyi válság
Az Alapítók Tanácsának elnöke kitért a PKE-t sújtó súlyos pénzügyi válság elemzésére is. Mint fogalmazott: „egy hűtlen vezetés, mely visszaélt hivatalával, hatalmával, veszélybe sodorta egyetemünket. (…) Mint hogyha szántszándékkal akarták volna némelyek veszélybe sodorni féltve szeretett tanintézetünket. Egy olyan korrupt országban, mint Románia, amelyet az Európai Unió sem tud jó útra téríteni, nem is csoda, hogy nálunk is bekövetkezhetett egy ilyen helyzet, amely hűtlen pénzkezelésből fakadó olyan anyagi kártételekkel terhelt meg bennünket, mint a pénzügyi hiány és az egyetemünk létét fenyegető adósságfelhalmozás”. Mint mondta, az új pénzügyi vezetéssel, az egyetemi struktúra átalakításával sikerült stabilizálni az egyetem gazdasági helyzetét, illetve viszonylag kis létszámcsökkenéssel sikerült betölteni a meghirdetett egyetemi helyeket.
Elvándorlás
Végezetül kifejtette, hogy gátat kell vetni az elvándorlásnak. Mint mondta, „az ENSZ legfrissebb adatai szerint Szíria után a Romániából kivándorlók aránya növekszik világviszonylatban a legnagyobb mértékben. Míg Szíriából egy év alatt 13 százalékkal nőtt a kivándorlók aránya, ezzel párhuzamosan Romániában 7,3 százalékkal többen vándoroltak el az utóbbi évben, mint az azt megelőző esztendőben. Az ország lakosságának 17 százaléka, vagyis 3,5 millió ember él külföldön, köztük a mi magyar testvéreink is. Nem rúghatjuk ki magunk alól a haza földjét” – fogalmazott Tőkés László, hangsúlyozva, hogy a PKE legfőbb célkitűzése az elvándorlás megakadályozása, de legalábbis visszaszorítása kell legyen.
Egyszerű döntés
A továbbiakban szólt az egybegyűltekhez Dávid László, a Sapientia Egyetem rektora, aki elmondta, hogy felméréseik alapján a PKE-n és a Sapientian tanulók száma a következő harminc évre kivetítve azt fogja jelenteni, hogy a romániai magyar értelmiség negyven százaléka ezen a két egyetemen tanult. Felhívta a továbbiakban a figyelmet arra, hogy megvolt az esélye annak, hogy a PKE a Sapientia égisze alatti kezdje meg az új tanévet, „de mi a segítést vállaltuk, hogy ez az egyetem továbbmenjen, mert a két akkreditált egyetem sokkal több mint egy” – fogalmazott Dávid László. A rektor ezt követően hangsúlyozta, hogy egy állami egyetem létrehozása szakmai szempontból tíz évet venne igénybe, viszont csak egy kormánydöntésbe kerül az, hogy hogy a két meglévő magyar tannyelvű magánegyetemet állami finanszírozással támogassák, és akkor már a döntés pillanatától állami egyetem lenne a PKE és a Sapientia, és nem kellene tíz évet várni egy állami magyar tannyelű egyetem létrehozására.
Székfoglaló beszéd
Pálfi József rektor székfoglaló beszédében azt emelte ki, hogy a PKE Partium régiónak egyedüli magyarul oktató felsőoktatási intézménye. „Az egyetem akkor nem lesz öncélú tudományművelő társasággá, ha ma hasznos és életet generáló tudományt művel” – fogalmazott Pálfi József, kiemelve azt is, hogy a régióban élő cigány fiatalok számára is a PKE jelentheti a felemelkedés egyik lehetőségét. A rektor a PKE célkitűzései között említette az államnyelv kvalifikált elsajátítását az egyetemen, a jól működő szakok megerősítését, új, piacképes képzések beindítását, az oktatás és tudományos színvonal javítását, az intézményi kapcsolatrendszer bővítését. Mint mondta, idén áprilisban fogadták el a PKE megerősítését célzó cselekvési tervet, aminek két sarokpontja a tervezhető és átlátható gazdálkodás, amely költséghatékonyságot eredményezett, illetve a szerkezeti reform, melynek köszönhetően az új tanévet már pénzügyi megtakarítással kezdheti meg a PKE. Az egyetem 802 hallgatóval nyitja meg a 2016-17-es tanévet, akik közül alapszakon 605, és a mesterképzésben 197 hallgató vesz részt. Az új akadémiai struktúra két karból és négy tanszékből áll. Az egyetemen jelenleg nyolc akkreditált és négy ideiglenesen engedélyezett alapképzés, valamint nyolc akkreditált mesteri képzés működik. Az elmúlt tanévben a Zene szak sikeresen megújította akkreditációját, és a következő napokban kerül sor két újabb helyszíni ellenőrzésre, amelynek nyomán a magyar-nyelv és irodalom szak minden bizonnyal megkapja a pozitív jelentést, ezen a héten pedig a kereskedelmi, turisztikai és szolgáltató egységek gazdaságtanának akkreditációjára kerül sor – ismertette a tényeket Pálfi József.
Támogatás
A rektor aláhúzta, hogy az egyetem adósságállománya jelentős mértékben csökkent, ütemterv készült az adósság teljes rendezésére és lehetőség nyílt a tartozások végleges rendezésére. Pálfi József bejelentette: a Sapientia Alapítvány kuratóriumának döntése értelmében az alapítvány saját forrásainak terhére legtöbb 300 millió forint vissza nem térítendő keretösszegű támogatást biztosít a PKE számára gazdasági helyzetének rendezése céljából.
Ingatlan beruházás
A kuratórium elhatározta azt is, hogy rendkívüli magyarországi támogatásból 200 millió forintot különít el ingatlan beruházásra a PKE oktatásához szükséges további ingatlanszükségleteinek a fedezésére. Pálfi József végezetül bejelentette, hogy még ebben a tanévben birtokba veszik a magyar állami támogatásból felépült, berendezés és átadás előtt álló új egyetemépületet.
Pap István erdon.ro

Ötvenhat Erdélyben: „Az igazságért, az emberségért, a magyarságért álltunk ki”
Az ismert erdélyi ötvenhatosok – Csiha Kálmán, Páll Lajos vagy Páskándi Géza – mellett több ezer „hétköznapi ember” is végigjárta akkor a romániai kommunista börtönök kálváriáját, és ma már csak néhány él közülük. Egyikük Szilágyi Árpád, egykori 56-os forradalmár, aki azért keresi fel a székelyföldi iskolákat minden év októberében, hogy elmondhassa: „az igazságért, az emberségért, a magyarságért álltunk ki”. Vallomása az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásaira megemlékező sorozatunk első része.
Életrajz: Szilágyi Árpád 1932. december 17-én született Gyergyószárhegyen. Még középiskolás korában, 1952-ben kollektivizálás ellenes plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, ezeken használta először a „Fekete Kéz” aláírást. A magyar forradalom idején a Bolyai Tudományegyetem IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatója volt. Levelet írt az Irodalmi Újságnak, amelyben elkötelezte magát a forradalom mellett, november elsején pedig néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartoztatták le és hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték. Az 1958. július 14-i  szamosújvári börtönlázadás után áthelyezték a Pitești-re, az ún. átnevelő börtönbe. 1961 tavaszán, mikor a Fekete Kéz szervezet tagjait letartóztatták, ismét vád alá helyezték, mint egyik vezetőjét a szervezetnek és a kolozsvári Katonai Bíróság ezúttal 22 év börtönre ítélte. Désről szabadult 1964. július 27-én.  Az elkövetkező években Balánbányán dolgozott geológusként. 1988-ban politikai menedékjogot kapott az Egyesült Államokban, Saint Louis-ban, innen telepedett haza Csíkszeredába 2003-ban. Azóta is ott él.
Gyergyószárhegyen születtem, egy nagyon szegény székely családban. Én voltam a harmadik, legkisebb gyermek, hogy úgy mondjam, mert világra jöttemkor az ikernővérem megelőzött, ugyanis ő egy nappal hamarabb született, december 16-án. Őt Etelkának keresztelték. Volt egy bátyám is, Szilágyi Lajos, ma már sem ő, sem Etelka nincs az élők sorában.
A „kis magyar világban”- 1940 és 1944 között - végeztem el az elemi iskolát, ott a szülőfalumban. Aztán háború után szüleim tanácsára beiratkoztam a gyergyószentmiklósi gimnáziumba, ahol kijártam a gimnáziumi osztályokat. Naponta 12 kilométert tettem meg gyalog Szárhegyről az iskolába és vissza, mert más lehetőség nem volt. Esőben, hóban, szélben és napsütésben, minden nap le kellett rónom a hat kilométert odáig, és ismét hatot vissza. Nem kellett engem nógassanak, hogy tanuljak, szegény édesapám, emlékszem, már zsenge gyerekkoromban kis kapát, kis gereblyét készített nekem, mert a nagy szerszámokat nem bírtam el, és munka közben, együtt mentünk takarni, kapálni, mindig mondogatta, hogy – Ha meg akarsz szabadulni ezektől, fiam, akkor tanulnod kell. Abból a mi nehéz sorunkból kitörni másképp nem lehetett. Én ezt akkor úgy az eszembe véstem, hogy nekem többször nem kellett mondják, hogy vedd a könyvet fiam, és tanulj. Sikeresen elvégeztem a középiskolát, és érettségi után 1953-ban felvételiztem a Bolyai Tudományegyetem földrajz-geológia szakára. Azért oda, mert tanáraim közül a földrajz-történelem szakos tanáromat szerettem legjobban.
1956 októbere: „a magyarok arcáról sugárzott a győzelem öröme”
Negyed éves földrajz-geológia szakos hallgató voltam, amikor kitört a forradalom. Az akkori sajtóból tudtunk meg mindent. Bár nem volt annyi féle újság, napilap, tévé, mint manapság, de azért jutottak át folyóiratok, és hát ott volt a Rádió. A Kossuth Rádió, a Szabad Európa Rádió hullámain érkeztek szakadatlan a hírek. Napirenden voltunk a magyarországi eseményekkel. A mi szakunk a Marianum épületében működött, ott volt a jogi egyetem is, és annak a könyvtárában volt egy rádió. Meglógtunk az órákról, és a rádió köré tömörülve hallgattuk a híreket.
De már 23-a előtt éreztük, hogy valami készülődik, valaminek történnie kell, olyan villamosság volt a levegőben, mint vihar előtt. És amiről nem tudtunk, azt megéreztük, kitaláltuk, hozzáképzeltük, hisz olyasmi történt, amire mi is vágytunk, és lelkünk legtitkosabb zugában melengettük a reményt, hogy valamikor változni fog a mi keserves életünk. Nem felejthettem el, hogy édesapáméktól még azt a kevés jószágot is elhajtották, ami volt, mert be kellett lépni a kollektívba. Írtam is egy pár röpcédulát még középiskolás koromban, hogy „Le a kollektívval”, s úgy szignáltam, hogy a „Fekete Kéz”. De nem jöttek rá, hogy én voltam.
Akkor jött a forradalom, a győzelem, hallottuk a rádióban, hogy megalakult a forradalmi kormány Nagy Imre vezetésével. És kimondhatatlanul boldogok, szinte euforikusak voltunk. De nemcsak mi, diákok. Emlékszem, hogy az utcán, ha csak egymásra pillantottak az emberek, már abból meg tudták állapítani, hogy ki tart a forradalommal, ki örül a változásnak és ki nem. Főként a magyarok arcáról sugárzott a győzelem öröme: - Na, ugye mi meg mertük csinálni. Magyarországon győzött a forradalom! Csillogó szemmel jártak az utcán az emberek.
Én személyesen nyakig voltam a kommunistákkal, a kollektivizálás miatt, meg egyebek miatt is, hiszen az ígért jólét elmaradt, csak a nyomorúság, az ínség és a félelem volt az, amit nap, mint nap tapasztalhattunk. Arra gondoltam, hogy hátha ide is átterjed ez a tűz. Örültem, és bennem volt az óhaj, a vágy, hogy valamit én is tegyek. Mert az nem lehet, hogy én, Szilágyi Árpád, erdélyi magyar, tétlenül, ölbe tett kézzel üljek. Éreztem, hogy szétfeszít az indulat, és épp ezért 1956. október 26-án írtam egy levelet az Irodalmi Újság szerkesztőségének. Abban az időben a haladó értelmiség a Petőfi Körbe tömörült, és ennek a körnek a hetilapja volt az Irodalmi Újság. Ebben a levélben üdvözöltem a forradalmat, és leírtam, hogy annak ellenére, hogy az átkozott trianoni béke miatt nem tudok tettlegesen is részt venni benne, mert egy országhatár választ el a magyarországi forradalmár társaimtól, én pedig Erdélyben rekedtem, szívvel-lélekkel együtt érzek mindazokkal, akik magasra lobbantották a forradalom lángját.
Az „elveszett levél”
Nos, miután megírtam ezt a levelet, elpostáztam, naivul azt hittem, hogy gond nélkül meg fog érkezni rendeltetési helyére. Persze nem ez lett belőle. Úgy tűnik, hogy a magyarországi titkosrendőrség, vagy hogy mondják, az ÁVO visszaküldte a Szekuritáténak, s így bukkantak a nyomomra, annak ellenére, hogy én a levelet úgy írtam alá, hogy Rab Árpád.  Később, a vallató tiszt meg is jegyezte, hogy – ugye azért írta alá így a levelet, hogy ezzel is kifejezze, hogy maga nem szabad? – Hát valóban ez volt a szándékom, ismertem be.
Idézet a levélből, Tófalvi Zoltán közlése:
„Kedves Szerkesztőség, drága Testvéreink!
Nehéz napokat élünk, nekünk is hasonló a sorsunk, vagy talán még nehezebb. Bennünk is felgyűlt az elkeseredés, mi is jobb életet akarunk. Hozzátok fordulunk e nehéz napokban, és emlékeztetünk arra, hogy mi is magyarok vagyunk, és elég sokan. Nekünk nem szabad szabadon élni hazánkban, nem szabad ősi hagyományainkat gyakorolni, nem szabad anyanyelvünkön elintézni ügyeinket, nem szabad olyan zászlót lobogtatnunk, amely alatt őseink nagy csatákat vívtak. Nem szabad? Hisz mi is magyarok vagyunk, bennünk is él a nemzeti érzés, a magyar nép és haza szeretete. (…) Tőletek várunk feleletet: mit tegyünk, vagy egyáltalán ne is tegyünk semmit? Nem merünk nagyon cselekedni, habár a kolozsvári román egyetemisták (1956) október 28-ra tüntetést szerveztek. Ezen a tüntetésen nem veszünk részt, mert a románok azt akarják, hogy mi menjünk elöl a tüntetésen. Tehát azt kérjük, hogy adjatok valamilyen módon útbaigazítást, ha lehet.
Éljen a szabad, független és egységes Magyarország! 
Rab Árpád”
Miután megírtam a levelet, november 1-én megszerveztem, hogy vigyünk virágot, gyertyákat az ismeretlen katona sírjára (ez volt később az egyik vádpont a tárgyaláson).  Aztán  november 4-e után, a Szovjetunió földrajzáról szóló kurzuson, melyet egy orosz tanárnő, Valentyina Katzeva adott elő -  ő magyarul nem tudott, ezért a dékán, Mészáros József fordította magyarra a kurzust - , még az óra elkezdése előtt fölálltam, és egy perces néma csendet kértem az elesett forradalmárok tiszteletére. Nemcsak a diákok álltak föl, hanem a dékán és a tanárnő is, és megtörtént a megemlékezés.
Egy cellában Páskándi Gézával
1957. február 20-án tartóztattak le, hazaárulás vádjával 20 év fogságra ítéltek. Az ítélet után átvittek a szamosújvári börtönbe. Amikor a Szekuritáté udvarán betettek a dudába, egy csíkos ruhás rab ott ült már az őr mellett, s amikor  az egy pillanatra magunkra hagyott, bemutatkoztunk egymásnak. - Venczel József vagyok, a Bolyai Egyetem tanára.  A tanár urat a kommunista hatalom koholt vádak alapján tartóztatta le 1950. februárjában, tizenkét év börtönbüntetésre ítélték, ebből hat évet Márton Áron püspökkel egy cellában töltött. Amikor találkoztunk, már nyolc éve ült. –Tessék mondani, hogy lehet nyolc évet kibírni a börtönben? - kérdeztem. – Hittel, barátom, az ember sok mindent túlél, válaszolta. Ez volt az első tanács, amely a fogságban töltendő életemre, az elkövetkező hosszú évekre vonatkozott. Valóban hitre volt szükség ahhoz, hogy az ember átvészelje mindazt, ami ott várt ránk.
Szamosújváron egy ideig egy cellába kerültem Páskándi Gézával, aki a filológián volt harmadéves akkor, ha jól emlékszem. Bár nem találkoztam velük, de másoktól megtudtam, hogy ott van Bartis Feri és Nagy Benci is. Így teltek az első börtönéveim.
Aztán 1958-ban lázadásra került sor a börtönben július 14-én, egy szombati nap volt.  Akkor Szamosújváron legalább 8000 rabot zsúfoltak össze a különböző méretű cellákban. Az a mondás járta, hogy többen voltunk rabok a börtönben, mint lakosok a városban. És ez a több ezer nyomorult ember, mintha szinte egyszerre kezdett volna el ordítani, dühösen tépni a rácsokat, redőnyöket, ami engedett azt ledobálták az udvarra, és közben megállás nélkül kiabálták, hogy Jos cu Gociu, jos cu Gociu (a börtön akkori igazgatója – szerk. megj.), dați pâine mai mare!
A Szamosújvári börtön két épületből áll, az egyik jóval a Rózsa Sándor előtti időkből van, a másik, az U alakú „új” épület 1859-ből, írja is az évszámot a homlokzatán. Nos, ennek a patkó formájú épületnek a két szárában voltak a nagy cellák, 50-80 akár száz embert is bezsúfoltak egy ilyen terembe. A vécé helyett csebreket állítottak be ide, és az emberi ürülék átható szaga a nyári hőségben elviselhetetlen volt. Az iszonyú börtönkörülmények miatt indult el a tiltakozás, a kétségbeesett rabok már nem tudták tovább tűrni az embertelen bánásmódot; a kínzásnak minden lehetséges válfaját kipróbálták rajtunk. A lázadás futótűzként terjedt szét az egész börtönben.
Gociu erősítést kért Kolozsvárról, nem tudom hány alakulatot küldtek ki, mindenesetre megszállták a börtönt, és a vezényszavak elhangzása után puskaropogást hallottunk. Először kívülről lőttek az ablakok fele, amelyekről a rabok letépték a redőnyöket, aztán celláról cellára jártak, bent az épületben is hallottam a gépfegyver zaját, mások azt mondták, hogy a cellákba is belőttek. Aztán, miután a rabok elcsendesedtek, végigjárták az épületet, és kiemelték azokat a rabokat, akikről úgy gondolták, hogy hozzájárultak a lázadás szításához.
„Ott hörögtek, egymáson feküdtek a cementen”
Velem az történt, hogy amint a tömeg elkezdett ordítozni, és megszólalt nemsokára a börtön szirénája is, odaléptem az ablakhoz, mert szerettem volna én is látni, hogy mi folyik kint. Persze, az előírás szerint ez nem lett volna szabad, mert a parancs úgy szólt, hogy ha szirénaszót hallunk, akkor azonnal feküdjünk a földre, arccal a padlónak, vagy bújjunk az ágy alá, és ott várjuk meg, amíg a foglár engedélyezi a felállást. Ki tudta volna ezt megtenni, amikor behallatszott az ordítás, dübörgés, a géppuskaropogás. Persze, hogy tülekedés volt az ablaknál. Én voltam a legkisebb, legsoványabb, én maradtam utolsónak, és éppen akkor, amikor odaléptem az ablakhoz, kitárult a cella ajtaja, berontott az őr, és ezt ordította – Măi, studentule, ți s-a urât cu viața? Ezt mondta. Du-te înapoi sub pat.
Amikor visszajöttek a rabokért a parancsnokkal együtt, az már rögtön azzal a kérdéssel kezdte, hogy – Unde-i studentul? Care ești, măi? Előálltam, kirepítettek a cellából a folyosóra, egymás mellett álltak a szekusok, puska a kezükben, mindenki ütött, rúgott, ahogy ért. A negyedikről a második emeletre vittek le, ott volt a börtön felcsere, aki a kezében egy szögletes vaságylábot tartott. Kivett az őrmester kezéből, Dă-mi-l pe banditul ăsta, és úgy ütött, hogy leszakadt rólam a csíkos ruha, amikor összeestem, még egyet rúgott a hasamba, és akkor elájultam. Csak annyit éreztem, hogy megfogják két lábamat, és végighúznak a padlón valahova.
Amikor magamhoz tértem, egy cellában voltam, a börtön alagsorában. Körülöttem véres, fetrengő rabok, 250 ember legalább, kik nem tudtak lábra állni a súlyos verésektől, fülük leszakítva, szemük, foguk kiverve, még a falak is tele voltak vérrel. Ott hörögtek, egymáson feküdtek a cementen. Magam sem voltam jobb állapotban, mint cellatársaim.
Utána összeírták a rabokat. Az úgy történt, hogy bejött a börtönőr, sorra belerúgott az emberekbe, és megkérdezte – Măi banditule, din ce celulă ești? Cum te numești? Ce pedeapsă ai? Azaz hány évre vagy elítélve. Ezután a rabokat a földszinti cellákba helyezték el, körülbelül tízesével, persze nem volt ágyunk, a cellák teljesen üresek voltak. Két napig nem kaptunk enni, a verések azonban folytatódtak. Amikor a mi cellánkra került sor, én legelöl álltam, hogy minél hamarabb essek túl rajta. Kivettek és vittek a fürdőbe, ahol lefektettek egy keskeny két méter hosszú padra, rászíjaztak, és elkezdtek csépelni, először ott ütöttek, ahol értek, utána már csak a talpamat ütötték, de annyira, hogy teljesen kihasadt a bőröm, és hetekig nem tudtam aztán lábra állni.
Úgy éreztem, hogy itt a vég, itt tovább nincs, ennyi volt. Ez a felismerés plusz az a fájdalom, amit érzett az ember az ütések alatt, és az a félelem, hogy vége az életemnek, elmondhatatlan. Irtózatos lelki és testi szenvedésen mentem keresztül.
Amikor végeztek velem, azt mondták, álljak fel, az őr visszakísér a cellába. Nem tudtam felállni, négykézláb kúsztam vissza. A lépcsőnél az őr belém rúgott – ridică-te banditule. Persze, hogy nem tudtam, és így további rugdosásokkal négykézláb értem el a cellám ajtaját, és amikor megütött az áporodott  meleg, amely a cellában összezsúfolt emberi testekből áradt, rosszul lettem és elájultam.
Szamosújvárról Pitești-re
Ez történt júliusban, és novemberben összeszedték Szamosújvárról az összes hazaárulással vádolt rabot, ugyanis ez volt annak idején a legsúlyosabb vád, és ezért járt a legsúlyosabb ítélet is, kezünket-lábunkat bilincsbe verve, lánccal összekötve, beraktak egy vasúti  „dubába”. Ez úgy volt kialakítva, hogy a kis, keskeny cellákban egy 20 centis ülőke volt szerelve a falra, és vagy azon ülve, vagy lábon állva utazhatott a rab. Lefekvésre nem volt lehetőség. A mellettem lévő rekeszben egy temesvári zsidó ült, Schmerz úr, aki prosztatagyulladásban szenvedett, nem engedték ki csak naponta egyszer a vécére, minden egyéb oda folyt a cellájába, és át hozzám.
Egy vonatállomáson leszállítottak, és fedett teherautóval vittek tovább a börtönbe. A parancsnok az udvaron várt minket: Măi bandiților, ăsta este Pitești-ul, lagărul de exterminare. Véssétek jól az eszetekbe, hogy innen senki élve nem szabadul, itt fogtok elpusztulni, ti büdös banditák. Akkor tudtuk meg, hogy Pitesti-en vagyunk.
Itt kerültem össze ismét Venczel József tanár úrral és a Dobai csoportból Komáromi Józseffel, Varga Lacival, de voltak mások is, itt volt Jakab Antal, a gyulafehérvári római-katolikus szeminárium vicerektora, Márton Áron egykori titkára, akit a püspök úr letartóztatása után titkosan neveztek ki ordináriusnak, vagyis az egyházmegye kormányzójának. Aztán őt is becsukták. Itt volt Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség elnöke, Jakab István bácsi, az Romániai Szociáldemokrata Párt elnöke, de ide zárták be a régi román társadalom krémjét is. Egy nagy cellában voltunk, összesen vagy kilencvenen. Tábornokok a régi román hadseregből,  arisztokraták, görög-katolikus papok, Rusu Alexandru metropolita, aki magyarul is tökéletesen tudott, a resicai mozdonygyárnak az igazgatója, a Societatea Astra-Română Ploiești-i petróleumtársaságnak az elnöke. Már nem is emlékszem mindenkire.
Mért volt ez kivégző tábor? Elmondta a börtön igazgatója, hogy – Ugye, tudjátok, hogy a proletárdiktatúrának a legfontosabb eszméje az osztályellenségnek a felszámolása. Mindent el fogunk követni, hogy ne menjetek haza. A társaság kilencven százaléka ott pusztult. Elsősorban a rettenetesen gyenge élelmezés miatt betegedtek meg a rabok. Úgy hulltak, mint a legyek. Kaptunk vagy 10 deka kenyeret, két decinyi kávénak nevezett cikória lével. Ez volt a reggeli.  Délben egy fél csajkányi káposzta vagy répalevet, mellé  10 dekányi puliszka, turtoj ahogy a román cellatársak nevezték, kockára vágva. Este a déli léből még egy adag. Puliszka nélkül. Ezzel a koszttal csak fogyni lehetett és megbetegedni. Ha egyik-másik cellatársunk meghalt, akkor nem jelentettük rögtön, hanem csak 2-3 nap múlva, amikor már szaga volt a hullának, mert addig is beadták az ételadagját, és azt elosztottuk egymás között. Ehhez járult a  napi verés. Az őr bejött, rámutatott néhány emberre: - Tu,tu,tu și tu, hai afară. Gumibottal vertek. Ráfektettek egy asztalra, és ütöttek. Nem számolták, hogy ki hány ütést kap. Változó volt az adag, annak függvényében, hogy milyen kedvében volt a  foglár. Ezt az  ördögi bánásmódot nem lehetett túlélni.
Marosvásárhelyről Văcărești-re
1961 májusában jött az őr, hogy - Fă-ți bagajul. A csomagomban egy mosószappan volt és egy rongyos törülköző. Vásárhelyre vittek, a Szekuritátéra, ahol megtudtam, hogy ismét perbe fognak, éspedig azokért a kézzel írt szórólapokért, amelyeket még középiskolás koromban terjesztettem a kollektivizálás ellen, és amelyeket úgy írtam alá, hogy a Fekete Kéz.
A kihallgatás egy hónapig tartott, a vallató tiszt ezalatt tenyerének az élével a nyakamon a verőereket ütötte minden nap úgy, hogy a végére már teljesen begyulladtak, a fejem állandóan fájt, és elvesztettem a hallásom is. A bal fülemmel azóta nem hallok. Olyan kérdéseket tett fel, amelyekre tudta, hogy csak nemmel válaszolhatok. – A Cserebogár nevű szervezetről tudsz-e? - Nem. Verés. – 
A Szivárvány nevű szervezetről hallottál-e? -  Nem. Újabb verés.
A tárgyaláson tudtam meg, hogy saját édesbátyámat is letartóztatták, aki akkor már könyvelő volt a szárhegyi állami gazdaságban. Kimentek hozzá a szekuritáté emberei, és elkezdték faggatni, hogy tudott-e arról, hogy én milyen röpcédulákat írogattam. Erre ő azt felelte, hogy igen, de csak miután megtörtént a dolog, ezért aztán a feljelentés kötelezettségének elmulasztása miatt letartóztatták, és bíróság elé állították őt is. Három évet kapott, és le is ülte szegény. Én államellenes fegyveres szervezkedésért még 22 évet kaptam. Velünk együtt még húsz fiatalt ítéltek el, szászrégeni és marosvásárhelyi diákokat, akik azért álltak össze, hogy a magyar iskolák erőszakos „egyesítése” ellen tiltakozzanak. Ők is a Fekete Kéz nevet használták, így keveredtem bele én a történetbe. Vásárhelyen volt a tárgyalás, a kolozsvári Katonai Bíróság ítélkezett felettünk. A hírhedt Macskási Pál vérbíró. Sok-sok évvel azután mondták nekem, hogy a Házsongárdban nyugszik. S a lánya, állítólag, Magyarországon él, még 89 előtt oda költözött.
Engem már súlyos betegként vittek el Pitești-ről, tébécés voltam, és egy erős verés után hashártyagyulladásom is lett. Miután kimondták az ítéletet, és a meglévő 20 év mellé, amiből letöltöttem négyet, még kaptam 22-t, az volt a szerencsém, hogy nem vittek vissza Pitești-re, hanem elszállítottak Désre. Egy emberséges orvosnő, látva, hogy milyen kritikus az állapotom a Văcărești-i börtönkórházba irányított.
Betettek egy cellába, ahol olyan betegek voltak, akikről úgy gondolták, hogy azokkal már nem érdemes foglalkozni. „Incurabilii”, úgy mondták nekünk. Orvos soha nem nyitotta ránk a cellaajtót. Egy hónap leforgása alatt a tizenkettőből egyedül maradtam, aki meghalt, ágyastól, vitték el. Valószínű azért, mert más beteg nem maradt abban a cellában, úgy döntöttek, hogy „elég egészséges” vagyok, és visszaküldtek Désre. Innen szabadultam 1964. augusztus 3-án, és az említett orvosnőnek köszönhetően maradtam életben, aki szabadságát kockáztatva sztreptomicint csempészett be a börtönbe, és azzal kezelt, amíg lábra nem álltam.
„A Szekuritáté állandóan követett”
64-ben megszabadultam, hazamentem Szárhegyre, és elmentem a munkaelosztóhoz. Én, mint földrajz-geológia szakos hallgató, tanárnak készültem, és mondtam ott, hogy szeretnék tanítani. Szemberöhögtek. – Egy osztályellenségre bízzuk a kommunista ifjúság nevelését? Maga tanítani akar? A maga helye a bányában van. Balánbányára helyeztek ki, nagyon nehéz körülmények között dolgoztam.
65-ben megházasodtam, két gyerekünk lett, két lány. A Szekuritáté állandóan követett. Állt meg a járda mellett az autó, tuszkoltak be, vittek Csíkszeredába, „beszélgetni”. Próbáltak beszervezni, ez az igazság. Ígértek jobb állást, nagyobb fizetést, lakást Csíkszeredában, de én nem álltam kötélnek.
Teltek az évek, aztán 1983-ban  saját erőből beköltöztem Csíkszeredába, és innen jártunk dolgozni a feleségemmel Balánbányára. A Szeku zaklatásai azonban nem szűntek meg, hol házkutatást tartottak, hol bevittek, hol akkor csengettek nálunk, amikor csak a kislányaim voltak otthon.
Menedékjog az Egyesült Államokban
Sokat gondolkodtam azon, hogy politikai menedékjogot kellene kérnem, de hát nem lehetett eljutni a nyugati államok nagykövetségeihez. Bukarestben még csak nem is volt szabad végigmenni azon az oldalán a járdának, ahol az Egyesült Államok nagykövetsége volt. Aztán 1988 februárjában, megláttam egy plakátot, amelyen a Nashville-i filharmonikus zenekar fellépését reklámozták, elmentem az előadásra, és koncert után megkerestem a zenekar vezetőjét. Elmondtam neki, hogy mi járatban vagyok. Volt egy kérvény nálam, de az úr nem vette el, mert félt, hogy megtalálják a csomagjában. Leírta egy noteszba a személyes adataimat és lakcímemet. Én azt hittem, hogy le akar rázni, de nem így történt. Májusban már csengettek a csíkszeredai lakásom ajtaján az Egyesült Államok nagykövetségének munkatársai. Megkaptam a menedékjogot.
Epilógus
Szilágyi Árpád 1994-ben nyerte el az amerikai állampolgárságot.  Emlékiratait angol nyelven, „The Victim” (Az áldozat) címmel jelentette meg, amelyben részletesen leírta a romániai kommunista rezsim alatt elszenvedett kínzásokat. A  Saint Louis-i South Side National Bank könyvelési osztályán dolgozott, megbecsült kolléga volt és boldog családapa, aki örömmel látta, hogy lányai is megtalálják helyüket az új hazában. 2003-ban azonban tragikus események vetettek véget az alig pár éve tartó nyugalomnak: kisebbik lánya egy utcai lövöldözés áldozata lett. Ez a veszteség súlyosan megviselte Szilágyi Árpádot, aki leánya hamvainak hazahozatala után úgy döntött, nem tér vissza az Egyesült Államokba. 2003 óta Csíkszeredában él. Nagyobbik leánya és felesége nem követték őt. Minden év októberében részt vesz az 1956-os ünnepi megemlékezéseken. A Volt Politikai Foglyok Szövetségének Hargita megyei elnöke, az 1956-os Vitézi Rend hadnagya. Nyolcvannégy éves.
Víg Emese maszol.ro

Megnyílt az '56-os rendezvényközpont Kolozsváron
Szombat délután fotókiállítással és történelmi előadással nyílt meg a Szentegyház utca 4. szám alatt található '56-os előadó- és kiállítótér, mely a következő másfél hónapban számos kulturális és történelmi eseménnyel várja mindazokat, akik a Magyar Szabadság Évéhez, illetve a forradalom 60. évfordulója alkalmából szervezett Kárpát-medencei eseményekhez csatlakozva emlékeznének a magyar történelem kivételes napjaira.
A megnyitón Gergely Balázs, a kolozsvári '56-os eseményeket egybefogó Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke meghívta a közönséget a 24 partnerszervezettel karöltve rendezett 36 program mindegyikére, majd Kovács Sándor főesperes házigazdaként mondott köszöntőt, kiemelve: a forradalom céljai megkésve, de megvalósultak, hiszen ma már egy olyan Magyarország ünnepel, amely független, demokratikus jogállam, és az egyesült Európai Unió tagállama lehet.
A szombat délutáni esemény díszvendége M. Kiss Sándor történész (a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettese) volt, aki 1956 és a magyar társadalom címmel tartott előadást, ugyanakkor az Ötvenhat kép 1956-ról című fotókiállítás szakmai konzulenseként a fotók által megörökített történelmi pillanatokról beszélt.
A 60 évvel ezelőtti forradalom hangulatát olyan történetekkel elevenítette fel, amelyek a pesti srácok hétköznapi jellemét, humorát, lelkesültségét egyaránt megidézték, példának okáért a Sztálin-szobor ledöntésének különleges körülményeit. Hiába raktak láncot a nyakába és húzták, a szobor makacsul kitartott. A forradalmi ifjúság nevében egy maszekestől lefoglalt lángvágóval, több órás próbálkozás után sikerült csak ledönteni a csizmánál elvágott bronzszobrot. A csizma viszont ott maradt, és ahogy a külföldi újságban is figyelmeztettek, hamarosan „elindult”, hogy megtapossa a magyar népet.
Az előadó a forradalom okainak taglalásakor Németh Lászlót idézte, miszerint „a forradalom nem a legelnyomottabb, hanem a legvisszanyomottabb népek válasza volt a zsarnokságra”. Olyan mértékben hiányzott a szabadság, de a hithez vagy a tulajdonhoz való jog is, hogy a visszafojtott gondolat – mint a forrásban lévő víz az elnyomó hatalom üvegburája alatt – feszítette a népet. 1956 nemcsak az egyetemista ifjúság forradalma volt, hanem a parasztságé is, amely már nem hitt a Rákosi-rendszer „azé a föld, aki megműveli” csalóka politikai szólamában.
M. Kiss Sándor előadásában az `56-os előzmények ismertetésekor részletesen kitért a Sztálin halála utáni időszak korrekciós kísérleteire, melyek 1955 tavaszán, Nagy Imre leváltásával gyakorlatilag megbuknak. Az elégedetlenség viszont mind a polgári lakosságot, mind a baloldali értelmiséget és az ideológiáktól mentes munkásréteget tovább feszíti. Ugyanakkor a világpolitikai viszonyok is mélyítik a magyar válságot, amire a hatalmát féltő  párt sorra olyan hibás válaszokat adott, amely a forradalomhoz vezetett. A hatalom háborús bűnöket követ el, amikor a sortüzekre vonatkozó protokollt megszegve Budapesten és vidéken is tömegesen lövik a forrongókat.
Azzal zárta előadását, hogy név szerint is megemlítette azoknak a halálra ítélteknek a nevét, akik a legtöbbet tettek a forradalomért. Az áldozatok foglalkozása is jól mutatja, hogy az 1956-os forradalom nem a politikumé, hanem a magyar népé volt.
Az est második felében Szász Alpár Zoltán politológus  a Hunyadi Attila kolozsvári történésszel és M. Kiss Sándor szakmai segítségével összeállított fotókiállításról beszélt, mely az MTVA/MTI archívumából származó 56 fotót sorakoztat fel.
Az 1945 és 1955 közötti szovjetesítést, a sztálinista rendszert, a Nagy Imre által irányított 1953 és 1955 közötti ideológiai enyhülést és az 1956 októberében, novemberében lejátszódott forradalom eseményeit egyaránt feleleveníti. Bemutatja továbbá a forradalom résztvevőit ért retorziókat, felvillantja a nemzetközi visszhangot, végül pedig felidézi a Nagy Imre-csoport kiadatását, perét és kivégzését, valamint Nagy Imre 1989-es újratemetését is.
A kiállítást megnyitó Daru Gábor, a Duna Médiaszolgáltató Zrt. stratégiai irodájának vezetője elmondta, a magyar közmédia megannyi programmal próbálja elősegíteni, hogyaz 1956-os forradalom élménye minden magyar emberhez eljusson.
A Magyar Szabadság Éve keretében zajló legközelebbi eseményen a Szentegyház utca 4. szám alatt október 17-én, hétfőn 18 órától Tamási Áron 1956-os kolozsvári látogatását eleveníti fel Dávid Gyula irodalomtörténész. Az esemény házigazdája H. Szabó Gyula közíró, ugyanakkor közreműködik Marosán Csaba színművész is. itthon.ma

Tăriceanu a DNA bojkottjára szólítja a parlamentet 
Călin Popescu Tăriceanu szenátusi elnök arra kérte a törvényhozókat, hogy mandátumuk hátralévő két hónapja alatt már ne döntsenek azokról a mentelmi jog felfüggesztését célzó kiadatási kérésekről, amelyek a korrupcióellenes ügyészségtől (DNA) érkeznek.
Vasárnap közzétett felhívásában Tăriceanu kifejtette meggyőződését, hogy „az amúgy szükséges és legitim" korrupcióellenes harc mögé bújva a DNA sokszor a politikai ellenfelek félreállításának eszközévé válik azok kezében, akik „okkult módon a háttérből irányítják" ezt az intézményt. A szenátus liberális elnöke szerint nem sokkal a parlamenti választások előtt a DNA megint 7-8 éves ügyeket „ás elő" nagy csinnadrattával, miként tette azt a nyári helyhatósági kampány idején is, „csak azért, hogy ellehetetlenítse a kényelmetlen ellenfelek indulását".
„Miként sosem hittem a pénteki letartóztatásokban, a DNA-nak az ilyen eljárásaiban sem bízom" – idézte az MTI Tăriceanu ironikus megjegyzését. A szenátus elnöke úgy vélte: ha annyi éven át nem volt sürgős felgöngyölíteni azokat az ügyeket, várhatnak még két hónapig, amíg véget érnek a választások. A politikus felkérte a törvényhozókat, hogy a DNA kiadatási kéréseit elbíráló határozatok meghozatalát bízzák a következő parlamentre.
Tăriceanu pártállástól független elvi kérdésnek nevezi a „meghurcoltak" melletti kiállást, legyen szó Victor Pontáról vagy Elena Udreáról. Bár saját magát nem sorolta az áldozatok közé, a DNA őt is bíróság elé állította júliusban bűnpártolás és hamis tanúzás gyanújával. Tăriceanu ellen egyébként saját pártja, a szabadelvű ALDE egyes mellőzött politikusai éppen erre hivatkozva szítanak lázadást, és vasárnap bejelentették, hogy „Egy tiszta parlamentért" elnevezéssel korrupcióellenes mozgalmat kezdeményeztek az ALDE-ban.
Romániában a politikai nyilatkozatokra vonatkozó klasszikus mentelmi jog mellett a törvényhozóknak más előjogokat is biztosít az alkotmány: csak a parlament jóváhagyásával lehet előzetes letartóztatásba helyezni őket, vagy házkutatást elrendelni ellenük. Azon miniszterek vagy volt kormánytagok ellen, akik törvényhozói mandátummal rendelkeznek, csak az illető ház jóváhagyásával indítható bűnvádi eljárás.
A házszabály szerint a jogi bizottságnak három napon belül kell véleményeznie a kiadatási kérést, a plénumnak pedig öt napon belül kell döntenie róla. A határidőket akkortól számítják, amikor a házelnök nyílt ülésen ismerteti a kiadatási kérést a plénummal, de erre nem szab meg terminust a házszabály. Ha valamiért tehát nem hívnak össze plenáris ülést – például parlamenti vakáció van, vagy több „választókerületi tevékenységet" szavaznak meg maguknak a honatyák, mert választási kampány van, – akkor a bukaresti parlament hosszabb ideig is „jegelheti" egy-egy tagjának kiadatási ügyét.
kronika.ro Erdély.ma

Őrtüzekkel az autonómiáért (A Székely Nemzeti Tanács felhívása)
A Székely Nemzeti Tanács arra biztatja Székelyföld lakosait, hogy október 30-án este gyújtsanak őrtüzet valamennyi székelyföldi településen.
Felhívásában Izsák Balázs SZNT-elnök azzal a kéréssel fordult a székelyföldi önkormányzatokhoz, egyházakhoz, civil szervezetekhez, közbirtokosságokhoz, vállalkozásokhoz, hogy október 30-án este fél hatkor az általuk meghatározott helyen és módon „lármafák, fáklyák, gyertyák ezreinek fellobbantásával tegyék közösségi élménnyé Székelyföld autonómiájának napját”. Ebben a törekvésükben a települési és széki székely tanácsok, valamint az SZNT küldöttei lesznek segítségükre. Emlékeztetett: szeptember végén az SZNT felhívásban kezdeményezte, hogy ezentúl minden év októberének utolsó vasárnapja legyen Székelyföld autonómiájának napja. Akkor azzal a felhívással fordultak a nagyvilág keresztény, magyar gyülekezeteihez, hogy az idei autonómianapon, október 30-án templomaikban imádkozzanak a székely szabadságért, Székelyföld autonómiájáért. A közös imában kialakuló lelki egység az autonómiaküzdelem folytatásának tartós alapja lehet. A felhívás szerint az őrtüzek gyújtása a világméretű imavasárnap folytatása lehet, amely azt jelzi, hogy a székely közösségek kiállnak az autonómia ügye mellett. „Az elmúlt évek során bebizonyosodott, hogy az autonómiáért folytatott küzdelem hosszú lesz, és próbára teszi az érintett közösség kitartását, elkötelezettségét. Ezért van szükség arra is, hogy Székelyföld falvaiban és városaiban, de – a szolidaritás jeléül – bárhol a nagyvilágban a közösségek, s minél több közösség tagja belső meggyőződéssel, hittel vegyen részt az autonómiaküzdelemben” – áll az Izsák Balázs SZNT-elnök által jegyzett felhívásban.
Az SZNT tegnap beszámolt az állandó bizottság döntéséről is, amely szerint a tanács által alapított Gábor Áron-díjat idén az Európai Szabad Szövetségnek (EFA) ítéli annak elismeréséül, hogy a szövetség következetesen kiáll Székelyföld autonómiája mellett a nemzetközi közvélemény tájékoztatása, képviselőinek az autonómiaküzdelem fontos eseményein való jelenléte, valamint politikai támogatása révén. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföld története (Könyvbemutató Sepsiszentgyörgyön)
Telt ház előtt mutatták be szombat este Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban a Székelyföld története című háromkötetes monumentális kiadványt, mely a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában jelent meg a nyáron (a Tusványoson tartott, vitával egybekötött bemutatóról lapunkban még akkor tudósítottunk).
A házigazda, Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntője után Bárdi Nándor, az MTA Kisebbségkutató Intézetének főmunkatársa bemutatta a jelen lévő szerzőket, szerkesztőket. Rajta kívül Oborni Teréz, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa, Hermann Gusztáv Mihály székelyudvarhelyi történész, egyetemi oktató és Pál Judit sepsiszentgyörgyi származású társadalomtörténész, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem professzora ismertette az általa szerkesztett kötetrészt, továbbá Tóth-Bartos András, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa, Oláh Sándor csíkszeredai kutató és Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész az általa írt fejezetet foglalta össze, különös tekintettel a háromszéki eseményekre.
A hozzászólások során Cserey Zoltán történész leszögezte: a kiadványnak ott a helye minden székely család könyvespolcán, hogy bármikor tájékozódni lehessen belőle, de kifogásait is megfogalmazta. Kevesellte a Rákóczi-szabadságharcnak szánt tíz oldalt, továbbá a székely határőrség feldolgozása torzóban maradt. Székely Zsolt régész szintén hiányosságokra hívta fel a figyelmet. Bárdi Nándor válaszában elmondta, huszonkét szerzős, 2200 oldalas összegző munkáról van szó, bizonyára vannak aránybeli eltolódások, hiányosságok, de letettek egy munkát az asztalra, azt lehet bírálni, és a kritikák, valamint az újabb kutatási eredmények alapján remélhetőleg majd napvilágot lát egy javított, bővített kiadás is. Kérdésre válaszolva Oborni Teréz bejelentette, készül a Székelyföld történetének 900–950 oldalba tömörített angol változata, melyet az indianapolisi egyetem ad ki két éven belül. Ehhez az anyagi háttér és a szakfordító megvan.
Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A gyökerekből táplálkozva keresik a jövőt (Hivatásos táncegyüttesek találkozója)
Mezőségi táncokkal nyitották Sepsiszentgyörgy főterén az erdélyi hivatásos táncegyüttesek a tizenkettedik alkalommal tartott találkozójukat, és szintén mezőségivel zárták a négynapos rendezvényt tegnap este a Tamási Áron Színházban tartott gálaműsoron, amelyre a szervezők meghívták a nyárádszeredai Bekecs Néptáncegyüttest is. A záróestén Kelemen Hunor fővédnök köszöntötte a rendezvényt, majd díjakat is osztottak, amelyek egy része a találkozón bemutatott produkciók alkotóinak, előadóinak szólt, az életműdíjat a kitüntetettek az erdélyi táncművészetben nyújtott több évtizedes munkájukért kapták.
A Háromszék Táncegyüttes Erdély-menyegző és a Maros Művészegyüttes Most múlik című produkciója után (amelyek szakmai értékelését szombati lapszámunkban ismertettük) az Udvarhely Néptáncműhely mutatta be az Orza Călin rendezte Üveghegy ösvénye című táncmisztériumot Kőrösi Csoma Sándor és a hegymászó Erőss Zsolt emlékére. A szakmai kiértékelésen néhány általánosan is hasznosítható megállapítás is elhangzott: egysíkú a mozgásdinamika, az elmondott szövegek segítik a megértést, de a szövegmondás minősége hullámzó, lehet kortárstánc-nyelven előadni, de az legyen míves, ellenpontozás nélkül fennáll a monotónia veszélye.
A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Táncoljatok! című előadásában a táncosok vallanak szóban és táncban a táncról, ezt a szakma képviselői abból a szempontból is értékelték, hogy az együttes tagjai kipróbálhatták alkotói képességüket, több tájegység eredeti táncaiból merítettek, ők készítették a koreográfiákat, amelyeket Gábos Endre rendezőként fűzött egymásutánba, tulajdonképpen ez volt a találkozó egyetlen néptáncműsora. A Nagyvárad Táncegyüttes Rossini zeneművére készített Stabat Mater című táncoratóriuma a néptánctól merőben elütő mozgásrendszerben, a kortárs balett nyelvén közvetítette a szenvedéstörténet mondanivalóját Kun Attila, a Közép-Európa Táncszínház koreográfusa rendezésében, a KET néhány táncművésze közreműködésével. A kiértékelő bizottság tagjai jó kísérletnek tartották, ami ellenben szerintük technikailag itt-ott sántít, ugyanakkor felvetették a kérdést: helye van-e a néptánctól teljesen elütő mozgásnyelvnek a hivatásos táncegyüttesek repertoárjában? Mások szerint az ilyen kilengések, próbálkozások gazdagítják a táncosok mozgáskultúráját. A négynapos találkozót tegnap kerekasztal-beszélgetésen értékelték az öt hivatásos együttes művészeti vezetői, igazgatói, az alkotók és társulatonként néhány táncos részvételével, amelyen kiderült: nincs egyetlen recept, ami alapján úgy lehetne megszervezni a vándorrendezvényt, hogy azzal mindenki elégedett legyen, egyesek szerint a Háromszék Táncegyüttes újítása, hogy kísérőprogramokat is kínált a vendégeknek, nagyon jó ötlet volt, mások úgy vélték, a szakmai beszélgetésektől vonták el az időt a helyi alakulatok produkciói. Többen hangsúlyozták: legnagyobb gond a képzéshiány, kitértek a szakmai kiértékelők hasznosságára, de megválaszolatlan kérdés maradt, hogy meddig lehet elmenni az új formai utak keresésében. Abban ellenben mindannyian egyetértettek: az öt erdélyi hivatásos táncegyüttesnek legfőbb célja, hogy minőségi előadásokat állítsanak színpadra, és évente egyszer találkozzanak, hogy közös dolgaikat megbeszélhessék.
Díjak A Magyar Táncművészek Szövetsége a 12. Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Találkozója szakmai bizottsága javaslata alapján adományozta a Kiemelkedő férfi táncos díjat Melles Endrének, a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes táncművészének az Erdély-menyegző című előadásban nyújtott táncos-színpadi alakításáért.
A 12. Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Találkozója szakmai bizottsága díjai: 
Női tánckari nívódíj: sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes – az Erdély-menyegző című előadásban nyújtott magas szintű művészi jelenlétéért Zenei alkotói díj: Kelemen László és a Heveder zenekar – az Erdély-menyegző című előadás kiemelkedő zenei világának megalkotásáért
Énekes szóló díj: Erőss Judit, sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes – az Erdély-menyegző című előadásban nyújtott kiemelkedő énekesi teljesítményéért
Énekesi díj: Kásler Magda, marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes – a Most múlik című előadásban nyújtott kiemelkedő énekesi teljesítményéért
Hiteles viseleteiért díjban részesült a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes (Táncoljatok! című előadás)
Hagyományőrző alkotói munkáért díjat kapott a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes (Táncoljatok! című előadás)
Képi világáért díjjal jutalmazták a nagyváradi Nagyvárad Táncegyüttest (Stabat Mater című előadás) Bátor művészi vállalásáért díjban részesült az Udvarhely Néptáncműhely (Üveghegy ösvénye című előadás) Életműdíjak – a Romániai Magyar Néptánc Egyesület a 12. Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Találkozója alkalmából az erdélyi táncművészetben nyújtott több évtizedes kiemelkedő munkásságáért díjazott négy hivatásos táncost: Domokos Zsuzsanna – marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes, Füzesi Albert – marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes, Tőkés Edit – sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes, Vajda Katalin – sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

1956-os magyar forradalom
Kolozsváron az MTI fotóiból nyílt kiállítás
Az 1956-os magyar forradalmat idéző fotókiállítás nyílt szombaton Kolozsváron, az MTVA/MTI archívumából válogatott fotókból.
A kiállítás 56 archív felvételen keresztül eleveníti fel az 1945 és 1955 közötti szovjetesítést, a sztálinista rendszert, a Nagy Imre által irányított (1953 és 1955 közötti) ideológiai enyhülést és az 1956 októberében, novemberében lejátszódott forradalom eseményeit. Bemutatja továbbá a forradalom résztvevőit ért retorziókat, felvillantja a nemzetközi visszhangot, végül pedig felidézi a Nagy Imre-csoport kiadatását, perét és kivégzését, valamint Nagy Imre 1989-es újratemetését is.
A felvételeket Hunyadi Attila kolozsvári történész, Szász Alpár-Zoltán kolozsvári politológus válogatta és látta el magyarázó szövegekkel M. Kiss Sándor budapesti történész szakmai irányítása alatt. A szervezők szándéka szerint a kiállítás egyaránt megszólítja azokat, akik Erdélyben rokonszenveztek a magyar forradalommal, azokat, akik az 1989-es román forradalom idején hasonló élményeket gyűjtöttek és a mai diákságot is. A képekhez mellé-kelt kétnyelvű magyarázó szövegek által a román közönség is betekintést nyerhet a magyar forradalom eseményeibe és korába.
A kiállítás megnyitása előtti előadásában M. Kiss Sándor történész, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettese arról beszélt, hogy a magyar forradalmat akkor érthetjük meg igazán, ha az előzményeit és a következményeit is megismerjük.
A kiállítást megnyitó Daru Gábor, a Duna Médiaszolgáltató Zrt. stratégiai irodájának vezetője elmondta, a magyar közmédia megannyi programmal próbálja elősegíteni, hogy az 1956-os forradalom élménye minden magyar emberhez eljusson. (MTI) Népújság (Marosvásárhely)

Hagyományőrzés és korszerűsítés (I.)
Énlaki párhuzamok
Vajda György
Erdélyben a táj érintetlensége, a természeti örökség, a még megőrzött évszázados paraszti létforma valóságos időkapszula a nyugati fogyasztói társadalomból érkezőknek, múltkeresés, feltöltődés a közös kulturális tőből fakadó anyaországiaknak, hiszen ez az a hely, ahol a mai napig ötvöződik a történelem a legendával, él a néphagyomány. Mindezen igényeknek a kielégítésére építik üzleti vállalkozásaikat azok, akik a faluturizmusból próbálnak tőkét kovácsolni. De vajon a fejlődéssel milyen káros hatások érhetik ezt az archaikus társadalmat? Lehet-e úgy modernizálni az erdélyi falut, hogy nem bontjuk meg az évszázadok alatt kialakult képet, nem bolygatjuk meg az ott élők hagyományos létformáját? Megőrizhető-e az archaikus életmód a globalizált világ diktálta civilizációs igények mellett? A Hargita megyei Énlakán a marosvásárhelyi Fókusz Öko Központ által szervezett vidékfejlesztési konferencia terepszemléjén láthattuk, tapasztalhattuk, hogy a fenntartható fejlődés elvei alapján miként egyeztethető össze a korszerűsítés a hagyományőrzéssel, ugyanakkor milyen konfliktusokhoz vezethet ez a törekvés.
A hely szelleme…
Ahogyan Pálfalvától a Firtos-hegy oldalán kacskaringózik az út, úgy érezzük, hogy elveszítjük az időérzékünket. A helyhez sok legenda és történet fűződik, és ahogy bármely irányból beereszkedünk a kanyargós utcájú faluba, mintha egy múlt századi film díszletei közé kerülnénk. Az első ház Pálfalva felől a pálinkafőzde – nem véletlenül –, aztán kőalapú, tornácos házak között, szűk utcákon kell araszolni. A település fölött több mint 600 éve őrködik az unitárius templom. Tornyának ablakából rálátni a Firtos lovára. Ez egy szikla, amelynek alakja távolról – kis jóindulattal – lóra hasonlít, s összetételének köszönhetően nedves, esős időben meg- változtatja színét. A legenda szerint a tetőn levő Firtos várában szép tündérleány lakott, aki titokban egy szép legényt szeretett. Atyja és a tündértörvény tiltotta, hogy az alacsonyabb rendű emberfiával legyen viszonya. Ennek ellenére találkozgattak. Egy szép holdvilágos estén a legény fellovagolt a hegy meredek szirtjén, szerelme a kezét nyújtotta, hogy felsegítse, ám akkor a ló megcsúszott, és mindketten lezuhantak. A két szerető összeölelkezve zúzódott össze a szirt élén, így a halálban egyesültek, a ló pedig fennakadt s alakja odatapadt a hegy oldalához.
Nem messze a hegytől a történelmi idők is nyomot hagytak. A Firtos alatt haladt el a rómaiak Só útja, és a Várkertnek nevezett helyen castrumot építettek. A hozzá tartozó település a Praetoria Augusta nevet viselte. Aztán a rómaiak visszavonulása után sokáig lakatlan volt a környék, míg a honfoglaláskor megtelepedtek a magyarok. Az első írásos emlékben, az 1331-es pápai tizedjegyzékben Janlaka (Jenőlaka) néven említik. Egy kevésbé legendás esemény is fűződik hozzá. 1661-ben, tatárjáráskor a közelben táborozott a portyázó horda. Néhány tatár férfi elrabolta a székely lányokat. Az énlakiak nem hagyták annyiban a dolgot, és lemészárolták a leányrablókat. Értesült az esetről a betolakodó sereg vezére, és elrendelte, hogy porig rombolják le a falut. A településen maradt gyerekeket, asszonyokat és lányokat a templomba zárták és rájuk gyújtották az épületet. Sokáig azt hitték, hogy mindez csak legenda, míg az 1970-es ásatásokkor megtalálták a templom alatt a csontokat. 1668-ban önerőből építették fel a templomot, amely már az új protestáns hitűeknek készült korabeli stílusban, kazettás mennyezettel, amelyre Múzsnai György székely rovásírással jegyezte fel az "Egy az Isten" jelmondatot. Van amit látni, keresni a településen.
Énlaki életfilozófia
Ma már az sem meglepő, ha Énlaka utcáin este, fejés előtt a tehenek mellett bivalycsorda jön szembe azzal, aki a falu valamely kijárata felé igyekszik. Pedig évszázadokkal ezelőtt a bivalytenyésztés hagyományos volt. Mária Terézia korában jegyezték fel, hogy Erdélyből bivalycsordákat hajtottak napokig a bécsi piacokra, ahol igencsak jó áron keltek el. S aki mindezt újra meghonosította, nem más, mint Kolumbán Gábor, a Hargita Megyei Tanács volt elnöke, a mérnök-fizikusból lett közgazdász, politikusból és egyetemi oktatóból lett civil szervezeti vezető, aki az 1990-es évektől járt ugyan Énlakára, de 2000-ben úgy döntött, hogy otthagyja a politikát. 2008-ban Székelyudvarhelyről Énlakára költözött, és Boros Csabával, a Merkúr üzletlánc tulajdonosával bivalyokat kezdtek tenyészteni. Elmondása szerint olyan állatfajt választott, amely ellenálló és eltartható a nem megfelelően gondozott legelőkön is. 40 állattal kezdték, ma már 70 fő az állomány. Azt vallja a politikus gazda, a bivalyok mellett értette meg, hogy mit jelent az életöröm. "Az állatok mellett a jelenben létezés örökkévalóságát próbálom megélni és ez az időfelettiség érzését kelti" – mondja, majd egy fényképet mutat a legelőn levő "dagonyáról", ahol szívesen időznek nyáron a bivalyok, s ami mellett egy terebélyes lombú fa áll. "Ennek a fának az árnyékában szoktam legeltetés közben üldögélni és figyelni az állatok viselkedését, s meditálok arról, hogy mit is jelent a boldogság – fejti ki, majd hozzáteszi: – Az emberi lét a születés és a halál közötti időre korlátozódik, s ami eközött történik, az állandó feladatunk, konkrétan az, hogy mit kell tenni az örökkévalóságért. S hogy ezt mennyire sikerül elérnem, ez az örökös boldogságkeresés" – állítja Kolumbán Gábor.
Városi falun
Nem volt könnyű a szocializálódás, és ma sem konfliktusmentes a "gyüttment" élete – vallja be őszintén Kolumbán Gábor, aki annak ellenére, hogy a Sapientia EMTE-n vidékfejlesztést oktatott, több év elteltével énlaki lakosként értette meg, hogy miként működik a hagyományos székely falusi társadalom, s hogyan lehet úgy fejleszteni, hogy ez ne keltsen aggodalmat, ne veszélyeztesse az ott lakók biztonságérzetét, mert akkor minden jó szándék dugába dől.
A bivalyok megjelenése a Firtos alatt nagy változást jelentett a falu életében. Azóta is mindegyre felvetődik a kérdés az énlakiakban, hogy miért bivalyt és nem "hagyományosan" tehenet tenyészt Kolumbán úr. Azt is el kellett fogadják, hogy nem volt földje, és ezért a közösség vagyonából kell gazdálkodjon: területet bérel és a falu legelőjét használja. Ez a többiek hasznára válik, ugyanis ezzel csökkent a fejkvótájuk, amit a pásztornak kellene fizessenek.
– Az ember, amikor egy közösségbe kerül, a hasznára kell legyen. Ez pedig az elvárások alapján dől el. Segítettem bevezetni az ivóvizet a településen. Ekkor elértem, hogy azt mondják rólam: "Kolumbán úr milyen rendes ember". Aztán amikor megjelentem 40 bivallyal, rendben volt, de már 70- nél úgy érzik, hogy visszaélek a lehetőséggel. Most hasznosabb kell legyek a falunak. Gondnok lettem az egyháznál, ez rendben van, de valószínű, hogy veszek egy traktort, amihez körfűrészt illesztek, és az idősebbeknek felvágom a tűzifát. Valamit tennem kell, mert kiderül, hogy a saját hasznom nagyobb a falubeliekénél, és ezt egyensúlyba kell hozni – mondja, majd kifejti ennek a viszonyulásnak a hátterét.
– A mai ember szocializációja a kommunizmus idején történt, amikor a mezőgazdasági termelőszövetkezet meghatározta az életformát. Annak a nemzedéknek a tagjai, akik ezt megélték, ma is úgy viselkednek, mint annak idején, ugyanaz a munkakultúra, a javakhoz, a közösséghez való hozzáállás. Ugyanazok az emberek vannak jobb anyagi helyzetben, akik a tsz-t vezették 30-40 évvel ezelőtt. Az új szemléletű és értékrendű emberek, akik a faluban házat vásárolnak, egy időre kijönnek vagy letelepednek, és elkezdik élni a saját életüket, konfliktusokat gerjeszthetnek, ami elsősorban kommunikációs zavart jelent, mert ők a saját élettapasztalataik szemszögéből közelítik meg a falusi életet. Ha valaki elkötelezi magát arra, hogy egy vidéki települést fejlesszen, akkor oda kell költöznie. Az nem működik, hogy kijövök a városból, hozok egy kis EU-s pénzt, elindítok egy folyamatot, a projekt lejár, s miután elszámoltunk, nem látnak 10 évig, s akik a faluban maradtak, majd kezdjenek valamit azzal, amit elindítottam. Felelősséget kell vállalni azokért a folyamatokért, amelyeket elindítasz. Ha azt állítod, hogy a hagyományosan épített ház érték, akkor be kell költözni abba a házba. Az nem működik, hogy felhúzok a faluban egy korszerű épületet, s közben a falubelieket arra ösztönzöm, hogy lakjanak a mai elvárásoknak megfelelően 300 éves házban. Ha annak, aki abban a házban lakik, le kellett mondania a kényelemről, akkor nekem is azt kell tennem! – mondja tapasztalatára hivatkozva az énlakivá lett expolitikus.
(Folytatjuk) Népújság (Marosvásárhely)

Kelemen Hunor szövetségi elnökkel beszélgettünk
Összefogva biztosítani az érdekképviseletet
Kelemen Hunor RMDSZ szövetségi elnök az október 6-i ünnepségek után külön válaszolt a magyar nyelvű sajtó képviselőinek a kérdéseire.
– 167 évvel az aradi tragikus események után milyen üzenete van a magyar közösség számára, illetve a vértanúk milyen példaképpel szolgálhatnak a romániai magyarság számára?
– Európa történelmében egyetlen nép vagy nemzet sem úszta meg, hogy ne kelljen megvívnia harcát a szabadságért. Ez alól mi, magyarok sem voltunk kivételek, akár 1848–49-re, akár 1956-ra gondolunk, de hát 1989 is egy szabadságharc volt, hiszen a diktatúra, az önkényuralom alól kellett felszabadulni. Mindez azt mutatja, hogy a szabadság és az emberi méltóság összefügg. Vagyis nem lehet úgy szabadon élni, hogy az emberi méltóságot ne tiszteljék, illetve nincs emberi méltóság szabadság nélkül. Ezek a szabadságharcok mindig az emberi méltóságról szóltak, hogy ne legyen elnyomás. Természetesen más eszközökkel, de a XXI. században is az a feladatunk, hogy megerősítsük a szabadság kultúráját, az emberekben a szabadságba vetett hitet, amit tiszteletben kell tartani, egymás méltóságára oda kell figyelni, azt mindenek elé kell helyezni. Ez csakis szabad emberek és közösségek esetében lehetséges. Ilyen szempontból gondolom, hogy az a tisztelet, az a mitikus tér, ami az aradi Vesztőhely és a Szabadság-szobor körül kialakult, és ami jellemzi a 13 tábornokot és a sok-sok névtelen hőst. Ők azt bizonyítják, hogy akik a szabadságért harcolnak, azért adják életüket, azok az utókor emlékezetében nemcsak megszerezték és kiérdemlik a tiszteletet, hanem példát is mutatnak, irány és egyben mérce is az aradi 13, de a sok névtelen hős is, akik 1848–49-ben az életüket áldozták a szabadságért. Azt gondolom, hogy 2016-ban is el kell mondani, el kell ismételni minden egyes alkalommal, hogy egy nemzeti közösség számára csak egy szabad, demokratikus társadalomban van lehetőség az emberhez méltó életre. Egy nemzeti közösség számára az önkényuralomnál nincs nagyobb veszély, vagy az elnyomáshoz vezető bármilyen út. Tehát a minél több demokrácia, minél erősebb jogállam, ami egy kisebbség számára garancia az identitásának, kultúrájának a megőrzéséhez. Ha mindez adott, ki tudja teljesíteni emberi méltóságát, etnikai vagy más típusú identitását. Ebből a szempontból mindig van, és lesz üzenete 1848–49-nek, illetve az október 6-i aradi kivégzéseknek, amelyek 167 évvel az esemény után is élénken élnek a nemzet emlékezetében.
– Hogyan készül az RMDSZ a soron következő parlamenti választásokra?
– 2014-ben, az EP választások előtt kezdődött az együttműködésünk a Magyar Polgári Párttal, amellyel a mögöttünk lévő helyhatósági választásokon is bejárattuk az együttműködést. Éppen ezért, most két befutó helyet ajánlottunk fel nekik. Ez egy felelős döntés, hiszen a mi választóink, a magyar közösség részéről többször megfogalmazódott az igény, de a mindennapi gyakorlat, illetve a közvélemény-kutatások is igazolják az általános véleményt: ha már nem tudtunk egy ernyő alatt maradni a közösség gondjainak a megoldásában, akkor legalább parlamenti választások idején próbáljunk meg együttműködni. Nem mondják meg a módját, de mi az elvárásnak eleget próbálunk tenni, amikor az MPP-nek az RMDSZ listán, a tulipán jel alatt, két befutó helyet ajánlunk fel az együttműködésért. Azért, hogy ne csak retorika maradjon a „Minden magyar felelős minden magyarért”, idén első alkalommal befutó helyet ajánlunk fel egy olyan szórványközösség jelöltjének is, amelynek a szavazói a rendszerváltás óta rendszeresen több tízezer szavazatot hoznak minden parlamenti választáskor a Szövetség országos kosarába azzal együtt, hogy még nem volt lehetőségük parlamenti képviselőt kiállítani. Mivel több ilyen megye is van, elhatároztuk, hogy idén a Hargita megyei 4. befutó képviselői helyet felajánljuk a Szeben megyei Benedek Zakariásnak, az RMDSZ nagyszebeni elnökének. Ezzel azt a belső szolidaritást kívánjuk erősíteni, amely nélkül nem tudunk sikeresek lenni, hiszen nemcsak a szórvány van rászorulva a Székelyföldre vagy a tömbben élő magyarokra, hanem az fordítva is igaz. Idén ez a két nagy újdonságunk van, amelyekkel szeretnénk elérni az arányos képviseletet. Azt meg kell erősítenünk, hogy a közjót, a magyar érdekeket a következő esztendőkben is szolgálhassuk. Azok nehéz éveknek ígérkeznek, hiszen közeleg az ország centenáriuma, majd 2019 első felében Románia fogja betölteni az EU soros elnökségét. Tehát ezek olyan kihívások lesznek, amelyek megfelelő döntéseket is igényelnek. Azokból nem szabad kimaradni, mert az erdélyi magyarságnak az ország döntéshozatalából való bármilyen kimaradása komoly veszteségeket okozhat.
– A parlamenti választásokra az Erdélyi Magyar Néppárttal próbáltak-e egyezségre jutni?
– Mi nyitottak voltuk, de a részükről nem volt rá hajlandóság. Ahogyan ők meg is fogalmazták számos nyilatkozatukban, ők nem erre készültek. Mi tulajdonképpen azzal működünk együtt, aki velünk is együtt akar működni. Mi a kapukat kinyitottuk és az önkormányzati választások előtt valóban volt is tárgyalás Marosvásárhely esetében, de nem tudtunk egyezségre jutni. Olyan esetekben sem, ahol az MPP együtt ment velünk, belátta, hogy vannak olyan helyzetek, amikor nem szabad kockáztatnunk a képviseletet, de azt is látnunk kell, hogy az EMNP-nek az előző ciklusban volt két polgármestere, most egy sincs, tehát gyakorlatilag a volt támogatottságuk is, ha szabad ilyen kifejezéssel élni, fényesre kopott.
– Mi a véleménye arról, hogy a jelenlegi kormány megpróbálja meggátolni a csíksomlyói búcsúünnepségnek a Világörökség részévé tételét?
– Valóban volt ilyen szándék, amiről még nyár elején beszéltem a miniszterelnökkel, illetve a kulturális tárcavezetővel is, miközben a kollégák levelet írtak a külügyminiszternek. Mai állás szerint a beszélgetéseknek az volt, az lett az eredménye, hogy nem fogják megakadályozni, de én megvárom a közgyűlést, amire most ősszel, Etiópiában kerül sor. Az eddigi hírek alapján úgy tudom, már letettek erről a szándékról, ami tudomásunk szerint, májusban-júniusban a kulturális minisztertől indult. Utána elkezdődött a pingpongozás, ők a külügyre hárították, az vissza a kultúrára. Ma viszont minden fenntartás nélkül állíthatom: sajnos, a kezdeményezés a kulturális tárcától indult. Szerintem fontos volt, hogy a miniszterelnöknek már júniusban jeleztem: számunkra ez elfogadhatatlan, utána augusztusban még egyszer, majd augusztus végén a kulturális tárca vezetőjével folytatott tárgyaláson vázoltam, milyen kockázatokkal járna, milyen üzenetet fogalmazna meg egy ilyen döntése. Gondolom, ebből értettek, ezért leállították.
– Köszönjük a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János Nyugati Jelen (Arad)

Csáky: nehéz megmenteni, aki azt nem akarja
Migránskérdés, muzulmán többségű Európa, a kelet-európaiak érdekegysége, az euró jövője a Brexit után – ezek voltak a kulcsszavai a Járosi Andor Keresztyén Műhely októberi kolozsvári rendezvényének, amelynek keretében Csáky Pál felvidéki magyar politikussal, EP-képviselővel beszélgetett Sógor Csaba RMDSZ-es EP- képviselő.
„Nem tudjuk pontosan megmondani, merre tart Európa. A kontinens törékeny, és kevés a konszenzusra, a közösségi gondolkodásra való hajlam. Ezért nehéz arra válaszolni, hogy mi lesz Európa jövője? A kihívásoknak csak úgy lehet megfelelni,  ha  a 28 tagállam képes civilizált európai módon gondolkodni, felelős és konszenzusos döntésekre törekedni úgy, hogy nem feledkezik meg olyan európai értékről, mint a kereszténység öröksége” – indította a  beszélgetést Sógor Csaba. Szabadság (Kolozsvár)