Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. október 4.
Magyarok tömegeit hurcolták el németként „három napos” munkára
Az is elegendő okot adott a kényszermunkára, ha valakinek „er”-el végződött a neve, mint Hitlernek.
A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve alkalmából a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemen szervezett előadássorozat szeptemberi meghívottja dr. Bognár Zalán, a Károli Gáspár Református Egyetem docense volt, aki Hadifogolytáborok és (hadi)fogolysors a Kárpát-medencébencímmel tartott előadást. Mindjárt az előadása elején leszögezte, hogy bár a címben Kárpát-medence szerepel, a hadifogolytáborok mintegy 80 százaléka a trianoni Magyarország területén, ezen belül is főleg a Dunántúlon működött.
Bognár Zalán egy tévedést tisztázott: gyakran elhangzik, hogy mintegy 800 ezer magyart vittek el Gulagra, ami nem állja meg a helyét, hiszen nem a Gulag, hanem a GUPVI internálta a foglyokat. Mivel Szolzsenyicin írása nyomán a Gulag-rendszer vált általánosan ismertté, a köztudatban is így maradt fenn. Az 1930-ban létrehozott Gulag a lágerek főparancsnokságát jelenti, ahova személyes ítéletek alapján hurcolták el és kényszerítették munkára a politikailag üldözötteket és a köztörvényeseket.
Ezzel szemben az 1939-ben, közvetlenül Lengyelország megszállása után alapított GUPVI hadifogoly- és internáltügyi főparancsnokság már tömegesen gyűjtötte nemcsak a fogságba esett katonákat, hanem a civileket is. A szigorú tervgazdálkodás szerint üzemelt Szovjetunióban a foglyok „leszállítása” is tervszerűen működött: ha hiányos volt a létszám, vagy utazás közben meghalt egy fogoly, civilekkel pótolták a hiányt. A deportáltaknak egyébként egynegyede volt közember. Elvitték azokat, akik korábban katonai szolgálatot teljesítettek, sőt azokat a 12 év fölötti gyerekeket is, akik leventeképzésben részesültek – magyarázta Bognár Zalán.
A kényszermunkatábor-rendszer létrehozásának okai:
a világháborúk hatalmas embervesztesége miatti munkaerőhiány és az erre válaszoló tudatos munkaerő-beszerzés,
illetve az ellenség kollektív büntetése voltak.
Emellett Bognár három speciális indokot is felsorolt:
a hadifogoly létszám kiegészítése,
az etnikai tisztogatás,
és a németként jóvátételi munkára való elhurcolás.
Azt, hogy ki számított németnek, a főparancsnokság döntötte el: esetenként az is elég volt, hogy – akárcsak Hitlernek – „er”-rel végződjön egy magyar polgárnak a neve, máris elhurcolták. Ők internált státuszban más szerelvényeken, más útvonalon, más táborba kerültek a Szovjetunióba. Az átmeneti gyűjtőtáborokban vagy útközben elhunytakról semmilyen nyilvántartást nem vezettek, így csak azokról készült feljegyzés, akik megérkeztek valamelyik szovjet kényszermunkatáborba, és túlélték az első pár hónapot, míg egy hivatalnok fel nem vette az adataikat.
Miután Németország megtámadta a Szovjetuniót, a nyugati hatalmak nyomására a szovjetek is kidolgoztak egy a genfi konvencióhoz hasonló rendeletet, amely a hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozta. Az 1941 július elsején meghozott rendelet szerint hadifoglyoknak minősültek azok a fegyveres személyek, akiket a Szovjetunióval hadban álló ellenséges területeken katonai tevékenység során estek fogságba, de ugyanide sorolták az ezen országokból a Szovjetunió területére internált civileket is.
Maga a rendelet sem fogalmazott világosan arról, hogy kik számítanak hadifoglyoknak.
A jelentéseket meghamisították: az éppen aktuális felsőbb utasításnak megfelelőan az internáltakat egy tollvonássál átnevezték hadifoglyokká, és fordítva, ha éppen az ellenkezőjére volt szükség. Az előadó arra is felhívta a figyelmet, hogy a Magyar Királyi Honvédségben nem voltak nők, mégis tömegesen hurcolták el hadifoglyokként őket, ami szintén azt mutatja, hogy nem csak hadifoglyokat szedtek.
Az etnikai tisztogatás szándéka elsősorban Kárpátalján volt tetten érhető, de például Kolozsváron vagy Tordán is megmutatkozott. Minél nehezebben volt bevehető egy város, a csaták elhúzódásának okát bizonyítva annál több civilt ejtettek fogságba.
Döbbenetes, hogy több héttel egy-egy város eleste után is üldözték a lakosságot
– hangsúlyozta a történész. A leghosszabb ideig Budapest ostroma tartott, aminek a következménye mintegy 100 ezer civil elhurcolása volt. Gyakran az óvóhelyekről szedték össze a leendő internáltakat, hogy emeljék a hadifoglyok létszámát. A Budapesten fogságba esett civileket Gödöllőre, Ceglédre, Jászberénybe, Kiskunfélegyházára, sőt, a közel 200 km-re található Bajára gyalogoltatták, ahonnan marhavagonokba zsúfolták őket.
A visszaemlékezésekből kiderül, hogy a foglyok számára a táborok felé tartó gyalogmenetek voltak a legnehezebbek, hiszen étlen, szomjan és megfelelő ruházat nélkül embertelen távokat tettek meg. Az emberi életnek nem volt értéke, bárkit lelőttek, ha menekülni próbált, de az adott körülmények között még a halál is szabadulásnak számított. A gyűjtőtáborok felé menetelőket sokszor csak az mentette meg, hogy az útjukba eső településeken az asszonyok a kerítéseken keresztül ételt dobáltak nekik. A bátor asszonyok áldozatára emlékezve Albertirsán nemrég emléktáblát is avattak – hívta fel a figyelmet az előadó.
A trianoni Magyarország területén 47 településen 56 hadifogolytábor létesült. Laktanyákat, börtönöket, oktatási intézményeket, vagy kastélyokat kiszolgáló majorsági épületeket alakítottak át lágerekké. Bár többségük szovjet őrizet alatt állt, de voltak románok és bolgárok által felügyelt lágerek is.
Ezek jóformán megközelíthetetlen, könnyen őrizheztő fogolytáborok voltak, amit jól szemléltet az 1945 márciusában, Szegeden történt eset, amikor a Csillag börtönben kialakított hadifogolytábor területén tifuszjárvány tört ki, mely az egész városra átterjedt, a járvány megfékezésével megbízott kormánybiztost viszont nem engedték be a tábor területére. Ebből is kitűnik, hogy a vörös hatalom által 1944-45-ben megszállt
Magyarországon csak árnyékkormány működött, a teljes hatalom a szovjetek kezében volt
– mondta az előadó.
A gödöllői táborról a svájci nagykövetség beszédes jelentéséből tudunk meg részleteket: ebben a nagykövet szögesdrótokkal körbevett koncentrációs tábornak nevezi, ahol 40 ezer internáltat őriznek, akiket kelet felé deportálnak.
A fontos vasúti csomópontként számon tartott Cegléden az egykori huszár- és páncélos laktanyában működött Közép-Európa legnagyobb hadifogolytábora, 1945 májusában például 130 ezer embert tartottak itt fogva a szovjet hatóságok. A megszállt területekről ide szállították a rabokat, és csak azokat vittek tovább, akikről úgy gondolták, hogy kibírják az utat a Donyeck-medencéig vagy Szibériáig, a megüresedett helyeket pedig „friss” erővel pótolták. Hasonló tranzittábor működött Temesváron és Pozsonyban is.
A 46 nyaráig működő ceglédi táborban csak a kommunizmus bukása után vált láthatóvá, hogy a rabok milyen sok nyomot hagytak maguk után.
Az előadó, aki Téglákba vésett történelem címmel könyvet írt erről a ceglédi táborról, az itt készített fényképekkel illusztrálta az elmondottakat. Előadását térképekkel, a táborépületekről készített fotókkal, az áldozatok napló- és levélrészleteivel tette életszerűvé, amit csak fokozott, hogy a rendezvényen a Gulagot megjárt két túlélő is részt vett, akik megosztották a részvevőkkel fájdalmas emlékeiket.
Az előadássorozat ezzel nem ér véget: ahogy korábban már megírtuk a Sapientia Torda úti épületében Gulag-múzeumot hoznak létre. Az átadására október 12-én 18 órától kerül sor, amelyre szeretettel várnak minden érdeklődőt. foter.ro/cikk
Az is elegendő okot adott a kényszermunkára, ha valakinek „er”-el végződött a neve, mint Hitlernek.
A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve alkalmából a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemen szervezett előadássorozat szeptemberi meghívottja dr. Bognár Zalán, a Károli Gáspár Református Egyetem docense volt, aki Hadifogolytáborok és (hadi)fogolysors a Kárpát-medencébencímmel tartott előadást. Mindjárt az előadása elején leszögezte, hogy bár a címben Kárpát-medence szerepel, a hadifogolytáborok mintegy 80 százaléka a trianoni Magyarország területén, ezen belül is főleg a Dunántúlon működött.
Bognár Zalán egy tévedést tisztázott: gyakran elhangzik, hogy mintegy 800 ezer magyart vittek el Gulagra, ami nem állja meg a helyét, hiszen nem a Gulag, hanem a GUPVI internálta a foglyokat. Mivel Szolzsenyicin írása nyomán a Gulag-rendszer vált általánosan ismertté, a köztudatban is így maradt fenn. Az 1930-ban létrehozott Gulag a lágerek főparancsnokságát jelenti, ahova személyes ítéletek alapján hurcolták el és kényszerítették munkára a politikailag üldözötteket és a köztörvényeseket.
Ezzel szemben az 1939-ben, közvetlenül Lengyelország megszállása után alapított GUPVI hadifogoly- és internáltügyi főparancsnokság már tömegesen gyűjtötte nemcsak a fogságba esett katonákat, hanem a civileket is. A szigorú tervgazdálkodás szerint üzemelt Szovjetunióban a foglyok „leszállítása” is tervszerűen működött: ha hiányos volt a létszám, vagy utazás közben meghalt egy fogoly, civilekkel pótolták a hiányt. A deportáltaknak egyébként egynegyede volt közember. Elvitték azokat, akik korábban katonai szolgálatot teljesítettek, sőt azokat a 12 év fölötti gyerekeket is, akik leventeképzésben részesültek – magyarázta Bognár Zalán.
A kényszermunkatábor-rendszer létrehozásának okai:
a világháborúk hatalmas embervesztesége miatti munkaerőhiány és az erre válaszoló tudatos munkaerő-beszerzés,
illetve az ellenség kollektív büntetése voltak.
Emellett Bognár három speciális indokot is felsorolt:
a hadifogoly létszám kiegészítése,
az etnikai tisztogatás,
és a németként jóvátételi munkára való elhurcolás.
Azt, hogy ki számított németnek, a főparancsnokság döntötte el: esetenként az is elég volt, hogy – akárcsak Hitlernek – „er”-rel végződjön egy magyar polgárnak a neve, máris elhurcolták. Ők internált státuszban más szerelvényeken, más útvonalon, más táborba kerültek a Szovjetunióba. Az átmeneti gyűjtőtáborokban vagy útközben elhunytakról semmilyen nyilvántartást nem vezettek, így csak azokról készült feljegyzés, akik megérkeztek valamelyik szovjet kényszermunkatáborba, és túlélték az első pár hónapot, míg egy hivatalnok fel nem vette az adataikat.
Miután Németország megtámadta a Szovjetuniót, a nyugati hatalmak nyomására a szovjetek is kidolgoztak egy a genfi konvencióhoz hasonló rendeletet, amely a hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozta. Az 1941 július elsején meghozott rendelet szerint hadifoglyoknak minősültek azok a fegyveres személyek, akiket a Szovjetunióval hadban álló ellenséges területeken katonai tevékenység során estek fogságba, de ugyanide sorolták az ezen országokból a Szovjetunió területére internált civileket is.
Maga a rendelet sem fogalmazott világosan arról, hogy kik számítanak hadifoglyoknak.
A jelentéseket meghamisították: az éppen aktuális felsőbb utasításnak megfelelőan az internáltakat egy tollvonássál átnevezték hadifoglyokká, és fordítva, ha éppen az ellenkezőjére volt szükség. Az előadó arra is felhívta a figyelmet, hogy a Magyar Királyi Honvédségben nem voltak nők, mégis tömegesen hurcolták el hadifoglyokként őket, ami szintén azt mutatja, hogy nem csak hadifoglyokat szedtek.
Az etnikai tisztogatás szándéka elsősorban Kárpátalján volt tetten érhető, de például Kolozsváron vagy Tordán is megmutatkozott. Minél nehezebben volt bevehető egy város, a csaták elhúzódásának okát bizonyítva annál több civilt ejtettek fogságba.
Döbbenetes, hogy több héttel egy-egy város eleste után is üldözték a lakosságot
– hangsúlyozta a történész. A leghosszabb ideig Budapest ostroma tartott, aminek a következménye mintegy 100 ezer civil elhurcolása volt. Gyakran az óvóhelyekről szedték össze a leendő internáltakat, hogy emeljék a hadifoglyok létszámát. A Budapesten fogságba esett civileket Gödöllőre, Ceglédre, Jászberénybe, Kiskunfélegyházára, sőt, a közel 200 km-re található Bajára gyalogoltatták, ahonnan marhavagonokba zsúfolták őket.
A visszaemlékezésekből kiderül, hogy a foglyok számára a táborok felé tartó gyalogmenetek voltak a legnehezebbek, hiszen étlen, szomjan és megfelelő ruházat nélkül embertelen távokat tettek meg. Az emberi életnek nem volt értéke, bárkit lelőttek, ha menekülni próbált, de az adott körülmények között még a halál is szabadulásnak számított. A gyűjtőtáborok felé menetelőket sokszor csak az mentette meg, hogy az útjukba eső településeken az asszonyok a kerítéseken keresztül ételt dobáltak nekik. A bátor asszonyok áldozatára emlékezve Albertirsán nemrég emléktáblát is avattak – hívta fel a figyelmet az előadó.
A trianoni Magyarország területén 47 településen 56 hadifogolytábor létesült. Laktanyákat, börtönöket, oktatási intézményeket, vagy kastélyokat kiszolgáló majorsági épületeket alakítottak át lágerekké. Bár többségük szovjet őrizet alatt állt, de voltak románok és bolgárok által felügyelt lágerek is.
Ezek jóformán megközelíthetetlen, könnyen őrizheztő fogolytáborok voltak, amit jól szemléltet az 1945 márciusában, Szegeden történt eset, amikor a Csillag börtönben kialakított hadifogolytábor területén tifuszjárvány tört ki, mely az egész városra átterjedt, a járvány megfékezésével megbízott kormánybiztost viszont nem engedték be a tábor területére. Ebből is kitűnik, hogy a vörös hatalom által 1944-45-ben megszállt
Magyarországon csak árnyékkormány működött, a teljes hatalom a szovjetek kezében volt
– mondta az előadó.
A gödöllői táborról a svájci nagykövetség beszédes jelentéséből tudunk meg részleteket: ebben a nagykövet szögesdrótokkal körbevett koncentrációs tábornak nevezi, ahol 40 ezer internáltat őriznek, akiket kelet felé deportálnak.
A fontos vasúti csomópontként számon tartott Cegléden az egykori huszár- és páncélos laktanyában működött Közép-Európa legnagyobb hadifogolytábora, 1945 májusában például 130 ezer embert tartottak itt fogva a szovjet hatóságok. A megszállt területekről ide szállították a rabokat, és csak azokat vittek tovább, akikről úgy gondolták, hogy kibírják az utat a Donyeck-medencéig vagy Szibériáig, a megüresedett helyeket pedig „friss” erővel pótolták. Hasonló tranzittábor működött Temesváron és Pozsonyban is.
A 46 nyaráig működő ceglédi táborban csak a kommunizmus bukása után vált láthatóvá, hogy a rabok milyen sok nyomot hagytak maguk után.
Az előadó, aki Téglákba vésett történelem címmel könyvet írt erről a ceglédi táborról, az itt készített fényképekkel illusztrálta az elmondottakat. Előadását térképekkel, a táborépületekről készített fotókkal, az áldozatok napló- és levélrészleteivel tette életszerűvé, amit csak fokozott, hogy a rendezvényen a Gulagot megjárt két túlélő is részt vett, akik megosztották a részvevőkkel fájdalmas emlékeiket.
Az előadássorozat ezzel nem ér véget: ahogy korábban már megírtuk a Sapientia Torda úti épületében Gulag-múzeumot hoznak létre. Az átadására október 12-én 18 órától kerül sor, amelyre szeretettel várnak minden érdeklődőt. foter.ro/cikk
2016. október 5.
Van, aki menne, van, aki maradna (Nyolc év után először vizsgáztatják az iskolaigazgatókat)
Nyolcvanegy háromszéki tanintézményből tizenhatban senki nem jelentkezett az október 12-én kezdődő igazgatói versenyvizsgára, a negyvenkét aligazgatói tisztségből csupán huszonötre pályáztak. A jelenségnek két oka van: nem eléggé vonzó a sok felelősséggel járó vezetői munkakör, illetve, aki nem tagja az oktatásmenedzsment szakértői testületnek, az nem vehet részt a versenyvizsgán.
Csurulya Edit, a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium igazgatója hatodik éve irányítja a jelenleg húsz osztállyal működő tanintézményt, lapunk kérdésére elmondta, a sok ellentmondó rendelkezés, az állandóan változó szabályok miatt belefáradt a rá háruló felelősség vállalásába. Húsz osztály esetében csak akkor segíthetné munkáját egy aligazgató, ha étkezdét és bentlakást is működtetnének, vagy az óvodában és az elemi tagozaton lenne tíz csoportjuk, ezzel szemben csak étkezdéjük van, az óvodában és elemiben nyolc csoporttal működnek. Csurulya Edit szívesen tér vissza a katedrára, matematikatanárként csak heti nyolc órát taníthatott az igazgatás mellett, ennyi volt a minimum, több nem fért bele az idejébe, s bár minden feltétele megvolt, hogy jelentkezzék az igazgatói versenyvizsgára, inkább a tanítást vállalja.
Más a helyzet néhány más iskolában, ahol a jelenlegi igazgató szeretné folytatni a megkezdett munkát, de nem tagja a menedzseri szakértői testületnek, vagy azért, mert a képzést ugyan elvégezte, de nem jelentkezett időben a tagfelvételre, vagy mert nem hisz abban, hogy a menedzseri tudás a papírokon múlik, bízik saját képességeiben, és nem tartotta fontosnak, hogy megszerezze ezeket a dokumentumokat. Zsigmond Zoltán, a gidófalvi Czetz János Általános Iskola igazgatója nem tudta időben érvényesíteni menedzseri képzését, nem hirdettek felvételi időszakot, így nem jelentkezhetett az október 12-ei versenyvizsgára, holott szívesen folytatná, amit 2008-ban iskolavezetőként elkezdett. Lapunknak elmondta: nem volt könnyű időszak, a gyermeklétszám csökkenése miatt egységeket vontak össze a község szintjén, ami nem volt népszerű intézkedés, sok elégedetlenséget is szült, de az eredményeik biztatóak, és ő mindig úgy végezte munkáját, hogy az a közösséget szolgálja. Nyugodt a lelkiismerete, ha hagyják, akkor folytatja az igazgatást, ha nem, akkor tanít, abban is nagy örömét leli történelemtanárként – mondotta.
A kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző igazgatói tisztségét sem pályázta meg senki, de ennek sem az az oka, hogy nem lenne jelentkező. Len Csaba, idén szeptemberben ideiglenesen kinevezett igazgató nagy lendülettel kezdett, nagyon zavarja a rengeteg bürokrácia, a papírhegyek gyártására kötelező folytonos bizalmatlanság a hatalom részéről, de azt mondja, ha a diákokért, az oktatásért tehet valamit, akkor szívesen dolgozik egy olyan közösségben és közösség élén, amilyen az ő iskolájukban van, ahol nincs fegyelmi probléma, ahová a szülők szívesen engedik gyermekeiket. Szerinte „nem vonulhat ki mindenki a tanügyből, nem menekülhet mindenki a felelősség alól csak azért, mert rossz a rendszer, a gyermekekért, a jövő nemzedékért mindent meg kell tennie azoknak, akik ma pedagógusok.”
Különleges helyzetben van a sepsiszentgyörgyi Néri Szent Fülöp Általános Iskola, mert az őrkői cigány gyermekek oktatása, fegyelmezése, a tanári közösség megtartása nem egyszerű feladat, amit Kiss Róbert 2003 óta irányít, és ha rajta múlna, továbbra is maradna az iskola igazgatója. Amíg nem volt címzetes állása, nem válhatott a menedzseri szakértői testület tagjává, amikor megkapta a katedrát és a menedzseri képzést is elvégezte, egy véletlen folytán nem tudott időben jelentkezni a testületi felvételre.
A rendszer kuszasága miatt vezetői készséggel megáldott, a tantestületek által is elfogadott igazgatók kényszerülnek távozni, és említett esetekben nincs is jelentkező, aki vállalná helyettük az igazgatást. Szabályzat szerint pedig az a jelenlegi igazgató, aki nem pályázott, vagy aki a versenyvizsgán nem éri el a hetven pontot külön-külön mind a három próbán – az írásbelin, a szakmai életútját követő önéletrajz bemutatásán és a menedzseri terveit ismertető interjún –, az a későbbiekben ideiglenesen nem nevezhető ki a tanintézmény élére akkor sem, ha más nem jelentkezik. Kiss Imre megyei főtanfelügyelő tegnap sajtótájékoztatón elmondta, eddig soha nem tapasztalt helyzet alakult ki, mert soha nem versenyvizsgáztatták egyszerre az ország összes óvoda- és iskolaigazgatóját, aligazgatóját, ha lejárt a mandátuma, meghirdették az állást, és vizsgát tartottak. Legutóbb 2008-ban hirdetett az oktatási minisztérium igazgatói versenyvizsgát, az utóbbi években ideiglenes kinevezésekkel töltötték be ezeket a tisztségeket, s bár a megyében kétszázhatvan pedagógus vált időközben az oktatásmenedzsement szakértői testület tagjává, a pedagógusok, a potenciális igazgatójelöltek többségét váratlanul érte a jelenlegi versenyvizsga, amelyen kizáró jellegű a testületi tagság – mondotta.
A főtanfelügyelő szerint október 12. forró nap lesz a Kovászna megyei és az egész ország oktatásában, mert az írásbeli teszteket ugyanaznap kell kijavítani a vizsgázó jelenlétében, minden egyes dolgozat elbírálásánál jelen lesz a pályázón kívül egy öttagú bizottság, amelyben a tanfelügyelőség, az érintett iskola és az érintett önkormányzat képviselői is benne lesznek. A tesztek közösek az igazgatói, illetve aligazgatói tisztségre pályázók számára, az eredmény megfellebbezhetetlen. Kovászna megyében egyetlen vizsgáztatóközpont lesz, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum, ahol jövő szerdán a főépületben nem lesz tanítás, kilencven vizsgázó és több mint háromszáz bizottsági tag vesz részt a megmérettetésben, illetve elbírálásban. A vizsgázók száma lehet kevesebb is, ha a péntekig tartó vizsgadosszié ellenőrzésen kiderül, hogy egyik-másik pályázó dokumentumcsomagja hiányos, illetve nem megfelelő. Az önéletrajz pontozását és az interjút október 17.–november 17. között kell megtartania a tanfelügyelőségnek, a versenyvizsga végleges eredményét november végén hirdetik ki, a tisztségek átadása januárra vagy a tanév második szemeszterének kezdetére várható.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nyolcvanegy háromszéki tanintézményből tizenhatban senki nem jelentkezett az október 12-én kezdődő igazgatói versenyvizsgára, a negyvenkét aligazgatói tisztségből csupán huszonötre pályáztak. A jelenségnek két oka van: nem eléggé vonzó a sok felelősséggel járó vezetői munkakör, illetve, aki nem tagja az oktatásmenedzsment szakértői testületnek, az nem vehet részt a versenyvizsgán.
Csurulya Edit, a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium igazgatója hatodik éve irányítja a jelenleg húsz osztállyal működő tanintézményt, lapunk kérdésére elmondta, a sok ellentmondó rendelkezés, az állandóan változó szabályok miatt belefáradt a rá háruló felelősség vállalásába. Húsz osztály esetében csak akkor segíthetné munkáját egy aligazgató, ha étkezdét és bentlakást is működtetnének, vagy az óvodában és az elemi tagozaton lenne tíz csoportjuk, ezzel szemben csak étkezdéjük van, az óvodában és elemiben nyolc csoporttal működnek. Csurulya Edit szívesen tér vissza a katedrára, matematikatanárként csak heti nyolc órát taníthatott az igazgatás mellett, ennyi volt a minimum, több nem fért bele az idejébe, s bár minden feltétele megvolt, hogy jelentkezzék az igazgatói versenyvizsgára, inkább a tanítást vállalja.
Más a helyzet néhány más iskolában, ahol a jelenlegi igazgató szeretné folytatni a megkezdett munkát, de nem tagja a menedzseri szakértői testületnek, vagy azért, mert a képzést ugyan elvégezte, de nem jelentkezett időben a tagfelvételre, vagy mert nem hisz abban, hogy a menedzseri tudás a papírokon múlik, bízik saját képességeiben, és nem tartotta fontosnak, hogy megszerezze ezeket a dokumentumokat. Zsigmond Zoltán, a gidófalvi Czetz János Általános Iskola igazgatója nem tudta időben érvényesíteni menedzseri képzését, nem hirdettek felvételi időszakot, így nem jelentkezhetett az október 12-ei versenyvizsgára, holott szívesen folytatná, amit 2008-ban iskolavezetőként elkezdett. Lapunknak elmondta: nem volt könnyű időszak, a gyermeklétszám csökkenése miatt egységeket vontak össze a község szintjén, ami nem volt népszerű intézkedés, sok elégedetlenséget is szült, de az eredményeik biztatóak, és ő mindig úgy végezte munkáját, hogy az a közösséget szolgálja. Nyugodt a lelkiismerete, ha hagyják, akkor folytatja az igazgatást, ha nem, akkor tanít, abban is nagy örömét leli történelemtanárként – mondotta.
A kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző igazgatói tisztségét sem pályázta meg senki, de ennek sem az az oka, hogy nem lenne jelentkező. Len Csaba, idén szeptemberben ideiglenesen kinevezett igazgató nagy lendülettel kezdett, nagyon zavarja a rengeteg bürokrácia, a papírhegyek gyártására kötelező folytonos bizalmatlanság a hatalom részéről, de azt mondja, ha a diákokért, az oktatásért tehet valamit, akkor szívesen dolgozik egy olyan közösségben és közösség élén, amilyen az ő iskolájukban van, ahol nincs fegyelmi probléma, ahová a szülők szívesen engedik gyermekeiket. Szerinte „nem vonulhat ki mindenki a tanügyből, nem menekülhet mindenki a felelősség alól csak azért, mert rossz a rendszer, a gyermekekért, a jövő nemzedékért mindent meg kell tennie azoknak, akik ma pedagógusok.”
Különleges helyzetben van a sepsiszentgyörgyi Néri Szent Fülöp Általános Iskola, mert az őrkői cigány gyermekek oktatása, fegyelmezése, a tanári közösség megtartása nem egyszerű feladat, amit Kiss Róbert 2003 óta irányít, és ha rajta múlna, továbbra is maradna az iskola igazgatója. Amíg nem volt címzetes állása, nem válhatott a menedzseri szakértői testület tagjává, amikor megkapta a katedrát és a menedzseri képzést is elvégezte, egy véletlen folytán nem tudott időben jelentkezni a testületi felvételre.
A rendszer kuszasága miatt vezetői készséggel megáldott, a tantestületek által is elfogadott igazgatók kényszerülnek távozni, és említett esetekben nincs is jelentkező, aki vállalná helyettük az igazgatást. Szabályzat szerint pedig az a jelenlegi igazgató, aki nem pályázott, vagy aki a versenyvizsgán nem éri el a hetven pontot külön-külön mind a három próbán – az írásbelin, a szakmai életútját követő önéletrajz bemutatásán és a menedzseri terveit ismertető interjún –, az a későbbiekben ideiglenesen nem nevezhető ki a tanintézmény élére akkor sem, ha más nem jelentkezik. Kiss Imre megyei főtanfelügyelő tegnap sajtótájékoztatón elmondta, eddig soha nem tapasztalt helyzet alakult ki, mert soha nem versenyvizsgáztatták egyszerre az ország összes óvoda- és iskolaigazgatóját, aligazgatóját, ha lejárt a mandátuma, meghirdették az állást, és vizsgát tartottak. Legutóbb 2008-ban hirdetett az oktatási minisztérium igazgatói versenyvizsgát, az utóbbi években ideiglenes kinevezésekkel töltötték be ezeket a tisztségeket, s bár a megyében kétszázhatvan pedagógus vált időközben az oktatásmenedzsement szakértői testület tagjává, a pedagógusok, a potenciális igazgatójelöltek többségét váratlanul érte a jelenlegi versenyvizsga, amelyen kizáró jellegű a testületi tagság – mondotta.
A főtanfelügyelő szerint október 12. forró nap lesz a Kovászna megyei és az egész ország oktatásában, mert az írásbeli teszteket ugyanaznap kell kijavítani a vizsgázó jelenlétében, minden egyes dolgozat elbírálásánál jelen lesz a pályázón kívül egy öttagú bizottság, amelyben a tanfelügyelőség, az érintett iskola és az érintett önkormányzat képviselői is benne lesznek. A tesztek közösek az igazgatói, illetve aligazgatói tisztségre pályázók számára, az eredmény megfellebbezhetetlen. Kovászna megyében egyetlen vizsgáztatóközpont lesz, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum, ahol jövő szerdán a főépületben nem lesz tanítás, kilencven vizsgázó és több mint háromszáz bizottsági tag vesz részt a megmérettetésben, illetve elbírálásban. A vizsgázók száma lehet kevesebb is, ha a péntekig tartó vizsgadosszié ellenőrzésen kiderül, hogy egyik-másik pályázó dokumentumcsomagja hiányos, illetve nem megfelelő. Az önéletrajz pontozását és az interjút október 17.–november 17. között kell megtartania a tanfelügyelőségnek, a versenyvizsga végleges eredményét november végén hirdetik ki, a tisztségek átadása januárra vagy a tanév második szemeszterének kezdetére várható.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 5.
Tizenöt éves az Irodalmi Jelen
Alapításának tizenötödik évfordulóját ünnepelte az Irodalmi Jelen folyóirat tegnap este a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A lap tulajdonos-főszerkesztője az évforduló kapcsán az MTI-nek elmondta: az irodalomban a minőség az egyedüli hatalom. Böszörményi Zoltán szerint a lap fennállása óta megőrizte higgadtságát, egyensúlyát és politikai pártatlanságát, ami annak köszönhető, hogy egzisztenciálisan független tudott maradni.
„A biztos egzisztencia miatt nem fenyegettek minket a politikai változások, de ettől függetlenül a lapot soha nem használtuk politikai platformként, nem szidtunk, de nem is dicsértünk senkit, mert egy irodalmi lapnak nem ez a hivatása” – húzta alá.
Az Irodalmi Jelen első száma 2001 novemberében jelent meg az Aradon kiadott Nyugati Jelen napilap mellékleteként. Az első évben kisebb méretben, 16 oldalon, később nagyobb méretben és egyre növekvő oldalszámmal, fokozatosan önállósodva közölte anyagait. Egy idő után már nemcsak a Nyugati Jelen előfizetői kapták meg, hanem egész Erdélyben és Magyarországon is terjesztették. Az online kiadás 2008-tól indult el.
Böszörményi Zoltán felidézte, hogy a lap műhelyébe az évek során olyan irodalmárok és szerkesztők tartoztak, vagy tartoznak a mai napig, mint Bege Magda, Boldog Zoltán, Elek Tibor, Faludy György, Gáll Attila, Hudy Árpád, Laik Eszter, Karácsonyi Zsolt, Kukorelly Endre, Mányoki Endre, Makkai Ádám, Méhes György, Molnár H. Magor, Onagy Zoltán, Orbán János Dénes, Pécsi Györgyi, Pongrácz Mária, Prágai Tamás, Tarján Tamás, Szőcs Géza, Varga Melinda vagy Weiner-Sennyey Tibor. Fennállása óta a lap számos irodalmi pályázatot hirdetett meg, és ennek eredményeként több antológiát is kiadott. 2004-ben kiírt nagyszabású regénypályázatára tizenkét országból 283 mű érkezett be, 2009-ben novella-, 2010-ben vers- és újabb novellapályázatot hirdettek, Szó-Net címmel 2011-ben diákok számára indítottak versenyt. Moral History pályázatuk 2012-ben zárult, de ezzel párhuzamosan futott miniesszé versenyük is. A Slam School Poetry elnevezésű, középiskolásoknak kiírt előadói versenyük 2013-ban zajlott le, majd pályázatot indítottak Az ember fáj a földnek címmel, erre novellákat, verseket, festményeket és grafikákat, fotót, illetve filmeket vártak. A következő évben Lezáratlan holokauszt címmel tettek közzé kiírást, amelyet tavaly novellapályázat követett. A nevezett munkákból négy antológiát adtak ki Kenguruk a Körúton, Nyitott ajtók, A Gregorina-kanyar, Életszilánkok címmel. Az irodalomtörténeti jelentőségű, Mányoki Endre szerkesztette Verstörténés-antológiájuk 2014-ben látott napvilágot. Márai Sándor Hallgatni akartam című esszéregényéről az Irodalmi Jelen és a Magyar PEN Club közösen szervezett kerekasztal-beszélgetést 2014-ben a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol történészek és irodalmárok mondták el véleményüket a Horthy-korszakkal kapcsolatos vitás kérdésekről.
A lap kezdetektől fogva segíti és népszerűsíti a fiatal írókat. Böszörményi Zoltán felidézte, hogy a fiatal alkotókat bemutató, népszerű Debüt rovatot annak indulásakor Orbán János Dénes szerkesztette, ma pedig tízezrek követik figyelemmel hónapról hónapra. „Mindezeken túl Mányoki Endre rendszeres irodalmi esteket rendezett Pesten, tehetséggondozó műhelyt vezetett, nyitott a képzőművészetek felé, Varga Melinda pedig Kolozsváron gyűjti maga köré a fiatalokat. Ő szerkeszti a Nézőtér című rovatot is, amely a magyar színházak előadásairól számol be” – fűzte hozzá. Megjegyezte, hogy a képszerkesztésre, a fotókra és a képzőművészetre is jelentős hangsúlyt fektetnek, portáljukon évről évre növekszik állandó képgalériájuk anyaga, tudósítóik pedig egész évben jelen vannak a történelmi Magyarország területén zajló irodalmi rendezvényeken, táborokban, szimpóziumokon. A lap jelenleg három formában jelenik meg: az egyik a naponta frissülő internetes portál, a másik az ennek anyagából összeálló havi 120–140 oldalas nyomtatott folyóirat, a harmadik pedig az erdélyi szórványvidék öt tájegységének lakóit, Arad, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes megye magyarságát anyanyelvén tájékoztató napilap, a Nyugati Jelen havi nyolcoldalas melléklete. Az Irodalmi Jelen Könyvek 2003-tól jelennek meg, máig 159 kötet látott napvilágot, és az elmúlt tizenöt évben több mint 2000, a történelmi Magyarország területén élő szerző válogatott írását közölte az Irodalmi Jelen.
„Mindez azt mutatja, hogy mélyen beépültünk a magyar irodalom szövetébe. A legyintők és fanyalgók kezdetben oly nagy tábora megfogyatkozott, a bennünket ismerők, kedvelők és becsülők száma évről évre nő. Ma már megkerülhetetlenek vagyunk” – vélekedett a főszerkesztő. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Alapításának tizenötödik évfordulóját ünnepelte az Irodalmi Jelen folyóirat tegnap este a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A lap tulajdonos-főszerkesztője az évforduló kapcsán az MTI-nek elmondta: az irodalomban a minőség az egyedüli hatalom. Böszörményi Zoltán szerint a lap fennállása óta megőrizte higgadtságát, egyensúlyát és politikai pártatlanságát, ami annak köszönhető, hogy egzisztenciálisan független tudott maradni.
„A biztos egzisztencia miatt nem fenyegettek minket a politikai változások, de ettől függetlenül a lapot soha nem használtuk politikai platformként, nem szidtunk, de nem is dicsértünk senkit, mert egy irodalmi lapnak nem ez a hivatása” – húzta alá.
Az Irodalmi Jelen első száma 2001 novemberében jelent meg az Aradon kiadott Nyugati Jelen napilap mellékleteként. Az első évben kisebb méretben, 16 oldalon, később nagyobb méretben és egyre növekvő oldalszámmal, fokozatosan önállósodva közölte anyagait. Egy idő után már nemcsak a Nyugati Jelen előfizetői kapták meg, hanem egész Erdélyben és Magyarországon is terjesztették. Az online kiadás 2008-tól indult el.
Böszörményi Zoltán felidézte, hogy a lap műhelyébe az évek során olyan irodalmárok és szerkesztők tartoztak, vagy tartoznak a mai napig, mint Bege Magda, Boldog Zoltán, Elek Tibor, Faludy György, Gáll Attila, Hudy Árpád, Laik Eszter, Karácsonyi Zsolt, Kukorelly Endre, Mányoki Endre, Makkai Ádám, Méhes György, Molnár H. Magor, Onagy Zoltán, Orbán János Dénes, Pécsi Györgyi, Pongrácz Mária, Prágai Tamás, Tarján Tamás, Szőcs Géza, Varga Melinda vagy Weiner-Sennyey Tibor. Fennállása óta a lap számos irodalmi pályázatot hirdetett meg, és ennek eredményeként több antológiát is kiadott. 2004-ben kiírt nagyszabású regénypályázatára tizenkét országból 283 mű érkezett be, 2009-ben novella-, 2010-ben vers- és újabb novellapályázatot hirdettek, Szó-Net címmel 2011-ben diákok számára indítottak versenyt. Moral History pályázatuk 2012-ben zárult, de ezzel párhuzamosan futott miniesszé versenyük is. A Slam School Poetry elnevezésű, középiskolásoknak kiírt előadói versenyük 2013-ban zajlott le, majd pályázatot indítottak Az ember fáj a földnek címmel, erre novellákat, verseket, festményeket és grafikákat, fotót, illetve filmeket vártak. A következő évben Lezáratlan holokauszt címmel tettek közzé kiírást, amelyet tavaly novellapályázat követett. A nevezett munkákból négy antológiát adtak ki Kenguruk a Körúton, Nyitott ajtók, A Gregorina-kanyar, Életszilánkok címmel. Az irodalomtörténeti jelentőségű, Mányoki Endre szerkesztette Verstörténés-antológiájuk 2014-ben látott napvilágot. Márai Sándor Hallgatni akartam című esszéregényéről az Irodalmi Jelen és a Magyar PEN Club közösen szervezett kerekasztal-beszélgetést 2014-ben a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol történészek és irodalmárok mondták el véleményüket a Horthy-korszakkal kapcsolatos vitás kérdésekről.
A lap kezdetektől fogva segíti és népszerűsíti a fiatal írókat. Böszörményi Zoltán felidézte, hogy a fiatal alkotókat bemutató, népszerű Debüt rovatot annak indulásakor Orbán János Dénes szerkesztette, ma pedig tízezrek követik figyelemmel hónapról hónapra. „Mindezeken túl Mányoki Endre rendszeres irodalmi esteket rendezett Pesten, tehetséggondozó műhelyt vezetett, nyitott a képzőművészetek felé, Varga Melinda pedig Kolozsváron gyűjti maga köré a fiatalokat. Ő szerkeszti a Nézőtér című rovatot is, amely a magyar színházak előadásairól számol be” – fűzte hozzá. Megjegyezte, hogy a képszerkesztésre, a fotókra és a képzőművészetre is jelentős hangsúlyt fektetnek, portáljukon évről évre növekszik állandó képgalériájuk anyaga, tudósítóik pedig egész évben jelen vannak a történelmi Magyarország területén zajló irodalmi rendezvényeken, táborokban, szimpóziumokon. A lap jelenleg három formában jelenik meg: az egyik a naponta frissülő internetes portál, a másik az ennek anyagából összeálló havi 120–140 oldalas nyomtatott folyóirat, a harmadik pedig az erdélyi szórványvidék öt tájegységének lakóit, Arad, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes megye magyarságát anyanyelvén tájékoztató napilap, a Nyugati Jelen havi nyolcoldalas melléklete. Az Irodalmi Jelen Könyvek 2003-tól jelennek meg, máig 159 kötet látott napvilágot, és az elmúlt tizenöt évben több mint 2000, a történelmi Magyarország területén élő szerző válogatott írását közölte az Irodalmi Jelen.
„Mindez azt mutatja, hogy mélyen beépültünk a magyar irodalom szövetébe. A legyintők és fanyalgók kezdetben oly nagy tábora megfogyatkozott, a bennünket ismerők, kedvelők és becsülők száma évről évre nő. Ma már megkerülhetetlenek vagyunk” – vélekedett a főszerkesztő. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 5.
Felújították a Gecse Dániel Szakkollégiumot
Legfontosabb a közösségépítés
Hétfőn délután az Erdélyi Református Egyházkerület, valamint a magyar kormány képviselőinek jelenlétében adták át a marosvásárhelyi Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégium felújított épületegyüttesét. Az ünnepségen elhangzott: az intézmény a bentlakó diákok szakmai fejlődéséhez nyújt megfelelő körülményeket, ugyanakkor lelki felkészítés, közösségi élet is zajlik e falak között.
Az ünnepség résztvevőit Les Zoltán református egyetemi lelkész, a marosvásárhelyi Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégium igazgatója köszöntötte, aki röviden ismertette dr. Gecse Dániel marosvásárhelyi orvos pályafutását, áldozatos, a magyar oktatás támogatásáért kifejtett tevékenységét, példamutató életét.
– Áldozathozatala százszorosan megtérült azokban az orvosokban, akiket támogatott. Időben azokban is megtérül majd, akik e kollégiumban laknak, itt tanulnak, formálódnak közösséggé. Ugyanis nemcsak szakmai, hanem lelki felkészítés is zajlik e falak között – hangsúlyozta, majd köszönetet mondott Magyarország kormányának, az Erdélyi Református Egyházkerület igazgatótanácsának az épület felújítására nyújtott támogatásért.
Az épület felújítási munkálatait még nem fejezték be teljesen, azonban már lakható, a kollégiumi hitélet elkezdődött, előadásokat, tudományos konferenciákat szerveztek már – tudtuk meg dr. Dénes Loránd egyetemi adjunktustól, tanulmányi igazgatótól. Hozzátette: a 100 férőhelyes kollégium feltöltöttsége majdnem teljes, a MOGYE mindhárom karáról, illetve az asszisztensképzőből vannak hallgatóik. Idei terveik közt szerepel a képzési programok kiterjesztése, vegyes összetételű szakmai bizottság alakítása, tutor-mentor program működtetése, tanulói csoportok kialakítása, a hallgatói önkormányzat támogatása, a belső konferencia létrehozása a bentlakó diákok tudományos tevékenységének támogatására. Az "elő-TDK"-ként értelmezhető belső konferencián díjazzák majd a kiemelt teljesítményt nyújtó hallgatókat, oktatókat.
Dr. Szabó Béla egyetemi tanár, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatának vezetője az egyetemen zajló "állóháború" közepette fontos eredménynek nevezte a szakkollégium létrehozását, felújítását. Mint ismeretes, a Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiumot tavaly alapította meg az Erdélyi Református Egyházkerület igazgatótanácsa, a szakkollégium jogi hátterét a Bod Péter Diakóniai Központ biztosítja. A korszerűen felújított épület a MOGYE-hallgatók és a Református Asszisztensképző diákjai számára nyújt bentlakási lehetőséget.
– Egyesek ezt hungarikumnak tartják. A kollégiumi élet elősegíti az egyéni önmegvalósítást, a tehetségek kibontakozását, segíti a közösséggé formálódást – mondta dr. Szabó Béla, majd a MOGYE magyar oktatói nevében mondott köszönetet a magyar kormánynak.
Dr. Mészáros János, az egészségügyi ellátórendszer működtetéséért felelős helyettes államtitkár Balog Zoltán, az emberi erőforrások miniszterének üdvözletét adta át. Felidézte Gecse Dániel példamutató szellemiségét, hangsúlyozta, ennek jegyében kell őt követő elmék formálódjanak, ugyanolyan értékeket képviseljenek.
– Teremtő műhely ez, amelynek falai között minél több diák, minél több Gecse Dániel vegyen részt a teremtő munkában, az egész nemzet javára. Érdemi, tudományos igényességű munka folyjon, egymás iránti nyitottság, önzetlen tudásátadás jellemezze a bentlakókat – hangsúlyozta.
A mezőségi szórványkollégium, a nagy múltú nagyenyedi Bethlen Gábor kollégium felújítása után a magyar kormány támogatásával újulhatott meg a Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégium. A beruházást a magyar kormány mintegy 470 millió forinttal támogatja, hiszen fontosnak tartja a marosvásárhelyi gyógyszerész- és orvosképzést – mondta dr. Grezsa István miniszteri biztos, aki elfogadhatatlannak nevezte, hogy az egyetemi autonómiára hivatkozva Románia a saját törvényeit nem tartja be. Az orvoselvándorlás jelensége közepette fontosnak tartja az erdélyi magyar orvosok szülőföldön maradását.
Ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke szerint "ha már amit tenni kellene, nem lehet, megtették azt, amit lehet".
– A református egyház szakkollégiumot hozott létre, felhasználva a visszakapott infrastruktúrát. Kiemelten fontosnak tartjuk az ifjúság oktatását, a gyógyszerész- és orvosképzést, a legfőbb cél: a közösségépítés – jelentette ki. Az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hangsúlyozta, terveik között újabb háttérintézmények létrehozása is szerepel, hiszen ezek a közösségünk fennmaradását, az erdélyi szellemiség továbbvitelét jelentik.
Az ünnepség zárómomentumaként dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanár, a Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központ volt vezetője adta át az Egészségtudomány című szaklapot, amelyben Gecse Dániel (1768-1824) Marosvásárhely humanista orvosa címmel jelentetett meg írást, reményét fejezve ki, hogy méltó módon sikerül majd megünnepelni 2018. március 7-én Gecse Dániel születésének 250. évfordulóját.
Antalfi Imola Népújság (Marosvásárhely)
Legfontosabb a közösségépítés
Hétfőn délután az Erdélyi Református Egyházkerület, valamint a magyar kormány képviselőinek jelenlétében adták át a marosvásárhelyi Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégium felújított épületegyüttesét. Az ünnepségen elhangzott: az intézmény a bentlakó diákok szakmai fejlődéséhez nyújt megfelelő körülményeket, ugyanakkor lelki felkészítés, közösségi élet is zajlik e falak között.
Az ünnepség résztvevőit Les Zoltán református egyetemi lelkész, a marosvásárhelyi Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégium igazgatója köszöntötte, aki röviden ismertette dr. Gecse Dániel marosvásárhelyi orvos pályafutását, áldozatos, a magyar oktatás támogatásáért kifejtett tevékenységét, példamutató életét.
– Áldozathozatala százszorosan megtérült azokban az orvosokban, akiket támogatott. Időben azokban is megtérül majd, akik e kollégiumban laknak, itt tanulnak, formálódnak közösséggé. Ugyanis nemcsak szakmai, hanem lelki felkészítés is zajlik e falak között – hangsúlyozta, majd köszönetet mondott Magyarország kormányának, az Erdélyi Református Egyházkerület igazgatótanácsának az épület felújítására nyújtott támogatásért.
Az épület felújítási munkálatait még nem fejezték be teljesen, azonban már lakható, a kollégiumi hitélet elkezdődött, előadásokat, tudományos konferenciákat szerveztek már – tudtuk meg dr. Dénes Loránd egyetemi adjunktustól, tanulmányi igazgatótól. Hozzátette: a 100 férőhelyes kollégium feltöltöttsége majdnem teljes, a MOGYE mindhárom karáról, illetve az asszisztensképzőből vannak hallgatóik. Idei terveik közt szerepel a képzési programok kiterjesztése, vegyes összetételű szakmai bizottság alakítása, tutor-mentor program működtetése, tanulói csoportok kialakítása, a hallgatói önkormányzat támogatása, a belső konferencia létrehozása a bentlakó diákok tudományos tevékenységének támogatására. Az "elő-TDK"-ként értelmezhető belső konferencián díjazzák majd a kiemelt teljesítményt nyújtó hallgatókat, oktatókat.
Dr. Szabó Béla egyetemi tanár, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatának vezetője az egyetemen zajló "állóháború" közepette fontos eredménynek nevezte a szakkollégium létrehozását, felújítását. Mint ismeretes, a Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiumot tavaly alapította meg az Erdélyi Református Egyházkerület igazgatótanácsa, a szakkollégium jogi hátterét a Bod Péter Diakóniai Központ biztosítja. A korszerűen felújított épület a MOGYE-hallgatók és a Református Asszisztensképző diákjai számára nyújt bentlakási lehetőséget.
– Egyesek ezt hungarikumnak tartják. A kollégiumi élet elősegíti az egyéni önmegvalósítást, a tehetségek kibontakozását, segíti a közösséggé formálódást – mondta dr. Szabó Béla, majd a MOGYE magyar oktatói nevében mondott köszönetet a magyar kormánynak.
Dr. Mészáros János, az egészségügyi ellátórendszer működtetéséért felelős helyettes államtitkár Balog Zoltán, az emberi erőforrások miniszterének üdvözletét adta át. Felidézte Gecse Dániel példamutató szellemiségét, hangsúlyozta, ennek jegyében kell őt követő elmék formálódjanak, ugyanolyan értékeket képviseljenek.
– Teremtő műhely ez, amelynek falai között minél több diák, minél több Gecse Dániel vegyen részt a teremtő munkában, az egész nemzet javára. Érdemi, tudományos igényességű munka folyjon, egymás iránti nyitottság, önzetlen tudásátadás jellemezze a bentlakókat – hangsúlyozta.
A mezőségi szórványkollégium, a nagy múltú nagyenyedi Bethlen Gábor kollégium felújítása után a magyar kormány támogatásával újulhatott meg a Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégium. A beruházást a magyar kormány mintegy 470 millió forinttal támogatja, hiszen fontosnak tartja a marosvásárhelyi gyógyszerész- és orvosképzést – mondta dr. Grezsa István miniszteri biztos, aki elfogadhatatlannak nevezte, hogy az egyetemi autonómiára hivatkozva Románia a saját törvényeit nem tartja be. Az orvoselvándorlás jelensége közepette fontosnak tartja az erdélyi magyar orvosok szülőföldön maradását.
Ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke szerint "ha már amit tenni kellene, nem lehet, megtették azt, amit lehet".
– A református egyház szakkollégiumot hozott létre, felhasználva a visszakapott infrastruktúrát. Kiemelten fontosnak tartjuk az ifjúság oktatását, a gyógyszerész- és orvosképzést, a legfőbb cél: a közösségépítés – jelentette ki. Az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hangsúlyozta, terveik között újabb háttérintézmények létrehozása is szerepel, hiszen ezek a közösségünk fennmaradását, az erdélyi szellemiség továbbvitelét jelentik.
Az ünnepség zárómomentumaként dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanár, a Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központ volt vezetője adta át az Egészségtudomány című szaklapot, amelyben Gecse Dániel (1768-1824) Marosvásárhely humanista orvosa címmel jelentetett meg írást, reményét fejezve ki, hogy méltó módon sikerül majd megünnepelni 2018. március 7-én Gecse Dániel születésének 250. évfordulóját.
Antalfi Imola Népújság (Marosvásárhely)
2016. október 5.
Mártír, mártírság
Mert megvagyok győződve, hogy sem halál, sem élet...
nem szakithat el minket az Isten szeretetétől,
amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.
Róm. 8,38.
Október 6-a közeledtével gondolataim a mártírok, a mártírság körül forognak. Mit jelent a mártír név? Mit jelent ez a fogalom? Valószínű, hogy sokan nem is sejtik, hogy a „mártír” bibliai fogalom. Görög szó, melyet az Újszövetségből vettünk. Jelentése: tanú, vértanú. Igei alakja: tanúskodni valakiről, vagy valamiről, tanúbizonyságot tenni szóval és tettekkel, de ha Isten akarja, a vérünkkel, az életünkkel is. Ebből adódik a vértanú, a vértanúság. Jézus a hű és élő tanúbizonyság. A Szentírásból tudjuk, hogy az első vértanú István volt. Őt követték az apostolok, az első keresztények közül nagyon sokan, valamint akik hitükért, az evangélium prédikálásáért, Krisztus mellett való kiállásukért, hűségükért börtönt, bilincseket és halált szenvedtek. Vértanuk azok is, akik hittel, egy cél érdekében kötelezték el magukat, mint az Aradi Tizenhárom. Ők a szabadságért, egy jobb és szebb életért harcoltak, aminek ők már nem lehettek élvezői.
Az Aradi Tizenháromról örömmel nyugtáztam, hogy mind hívő emberek voltak. Nemzetileg és vallásilag többfélék, de hitben, ugyanabban az Istenben és Eszmében egyek voltak. Egyek az életben és egyek maradtak a halálban is. Mindannyiukat ugyanannak a Krisztusnak és Eszmének a szeretete tette emberfeletti módon határozottá és erőssé. Mindegyikük élő hittel tette le életét a Mindenható Isten kezébe. Mindegyik úgy érzett és imádkozott, mint István a kövek zápora alatt: Uram, ne tulajdonítsd nekik e bűnt. Pál apostol, aki szintén vértanú halált halt, arról tesz bizonyságot, ...hogy sem élet, sem halál... nem szakíthat el minket az Istennek szerelmétől, mely van a mi Urunk Jézus Krisztusban. (Róm 8,38) Győztesek voltak életükben és győztesek lettek halálukban is. Azokhoz tartoznak ők, akikről azt olvassuk a Szentírásban „... nem volt rájuk méltó a világ” Zsid 11,38. Kivégzésük előestéjén lelkipásztorokat hívtak, fogadtak magukhoz, akikkel gyóntak, bűnt vallottak, és szeretteiknek leveleket, üzeneteket küldtek. Schweidel József kezében egy feszületet szorongatva így szólt lelki vigasztalójához: „Tisztelendő úr, íme ez a feszület, melyet mindenkor, még a harcok zajában is magammal hordoztam. Kérem, adja át fiamnak... kezem között akarom tartani, úgy vele meghalni, s miután meghaltam, ne írtózzék kezemből kivenni és fiamnak átadni.” (W. Bruno- m.sz. Visszaemlékezése) Erőssége a megfeszített, feltámadott és megdicsőült Úr Jézus Krisztus volt. Ki is lehetett volna más?!
Leiningen Westerburg Károly kedves és hőn szeretett Lizájának hittel és teljes meggyőződéssel írja: „Csak bátorság! Isten nem hagyhatja el az igaz ügyét.”
A horvát Knezich Károly nagyon vallásos volt – írják róla a beszámolók. Látva a kor politikai erkölcstelenségét és a nemesség esztelen könyörtelenségét, „színről-színre látva lelkiismeretem felzúdult, s lelkemben egy jobb kor utáni vágy ébredt” (Knezich: Vallomások).
A rác Damjanich János Istene és imája előtt meghajtom fejemet. A szív imádsága ez. Csodálatos az az alázat, ahogy megszólítja Istent: Mindenség Ura... Legfőbb Jó...majd ...Atyám. Szóval, és majd később vérével tanuskodik Róla: Te erősítettél... Te vezettél... Te engedted, hogy azokat kiállhassam... a Te védelmező karod segített.... Ezek után nem is következhetett más, mint a dicsőítés: Dicsértessék a Te Neved mindörökké. Jönnek a kérések. Nagyon figyelemre méltó a sorrend: először hazájáért könyörög: Oltalmazd meg a további veszedelemtől. Aztán az uralkodóért emeli szavát Istenhez: Hajlítsad szívét kegyességre bajtársaim iránt, és vezéreld akaratát a népek javára. Csak harmadjára kéri az Úr erejét felesége számára: Adj neki erőt, hogy megtarthassa hitvesi igéretét, és hitet, hogy tudja elviselni a reá váró gondokat, feladatokat. Imájából, kéréseiből nem maradhatott ki szeretett városa Arad sem: Áldd meg Aradot. Áldd meg Arad népét a várával együtt. Nem felejthette a benne töltött időt. Még egyszer megemlíti hazáját, Magyarországot, mely nyomorúságban szenved: Isten, áldd meg a magyart! Imádsága végén önmagáért könyörög. Számára, önmaga a legkevésbé fontos. Teljesen kitárja lelkét az Úr előtt, aki előtt semmi sincs rejtve, aki mindent tud róla, rólunk. „Ismered, Uram a szívemet és minden lépésemet. Tudod, ki vagyok, hogy éltem, mit tettem. Azok szerint ítélj fölöttem kegyesen. Tudja, hogy kivégzésük órája a számonkérésé és ítéleté is. Kéri atyját, hogy a túlvilágon kegyes elfogadást találjon. Az Ámen azt jelenti, hogy úgy legyen, amint Te megígérted és én kértem, Atyám. Magyar Testvéreim! Áldjuk Istent, hogy adott olyan embereket, akik egy célért tudtak élni és meghalni. Jegyezzük meg, hogy mindig az ilyen hősök által győzött, és győz ma is Jézus a világ felett. „A keresztyének vére mag”, amint Urunké, Jézus Krisztusé is, aki a legnagyobb mártír, a legnagyobb hős, „aki tegnap, és ma, és mindörökké ugyanaz.” Hőseinkben, vértanúinkban az Ő élete újult meg folytonosan, ezért méltó, hogy szüntelenül megemlékezzünk róluk, és „figyelmezvén az ő életük végére, kövessük hitüket” (Zsid 13,7-8)
Arad, 2016.
Józsa Ferencz
lelkipásztor Nyugati Jelen (Arad)
Mert megvagyok győződve, hogy sem halál, sem élet...
nem szakithat el minket az Isten szeretetétől,
amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.
Róm. 8,38.
Október 6-a közeledtével gondolataim a mártírok, a mártírság körül forognak. Mit jelent a mártír név? Mit jelent ez a fogalom? Valószínű, hogy sokan nem is sejtik, hogy a „mártír” bibliai fogalom. Görög szó, melyet az Újszövetségből vettünk. Jelentése: tanú, vértanú. Igei alakja: tanúskodni valakiről, vagy valamiről, tanúbizonyságot tenni szóval és tettekkel, de ha Isten akarja, a vérünkkel, az életünkkel is. Ebből adódik a vértanú, a vértanúság. Jézus a hű és élő tanúbizonyság. A Szentírásból tudjuk, hogy az első vértanú István volt. Őt követték az apostolok, az első keresztények közül nagyon sokan, valamint akik hitükért, az evangélium prédikálásáért, Krisztus mellett való kiállásukért, hűségükért börtönt, bilincseket és halált szenvedtek. Vértanuk azok is, akik hittel, egy cél érdekében kötelezték el magukat, mint az Aradi Tizenhárom. Ők a szabadságért, egy jobb és szebb életért harcoltak, aminek ők már nem lehettek élvezői.
Az Aradi Tizenháromról örömmel nyugtáztam, hogy mind hívő emberek voltak. Nemzetileg és vallásilag többfélék, de hitben, ugyanabban az Istenben és Eszmében egyek voltak. Egyek az életben és egyek maradtak a halálban is. Mindannyiukat ugyanannak a Krisztusnak és Eszmének a szeretete tette emberfeletti módon határozottá és erőssé. Mindegyikük élő hittel tette le életét a Mindenható Isten kezébe. Mindegyik úgy érzett és imádkozott, mint István a kövek zápora alatt: Uram, ne tulajdonítsd nekik e bűnt. Pál apostol, aki szintén vértanú halált halt, arról tesz bizonyságot, ...hogy sem élet, sem halál... nem szakíthat el minket az Istennek szerelmétől, mely van a mi Urunk Jézus Krisztusban. (Róm 8,38) Győztesek voltak életükben és győztesek lettek halálukban is. Azokhoz tartoznak ők, akikről azt olvassuk a Szentírásban „... nem volt rájuk méltó a világ” Zsid 11,38. Kivégzésük előestéjén lelkipásztorokat hívtak, fogadtak magukhoz, akikkel gyóntak, bűnt vallottak, és szeretteiknek leveleket, üzeneteket küldtek. Schweidel József kezében egy feszületet szorongatva így szólt lelki vigasztalójához: „Tisztelendő úr, íme ez a feszület, melyet mindenkor, még a harcok zajában is magammal hordoztam. Kérem, adja át fiamnak... kezem között akarom tartani, úgy vele meghalni, s miután meghaltam, ne írtózzék kezemből kivenni és fiamnak átadni.” (W. Bruno- m.sz. Visszaemlékezése) Erőssége a megfeszített, feltámadott és megdicsőült Úr Jézus Krisztus volt. Ki is lehetett volna más?!
Leiningen Westerburg Károly kedves és hőn szeretett Lizájának hittel és teljes meggyőződéssel írja: „Csak bátorság! Isten nem hagyhatja el az igaz ügyét.”
A horvát Knezich Károly nagyon vallásos volt – írják róla a beszámolók. Látva a kor politikai erkölcstelenségét és a nemesség esztelen könyörtelenségét, „színről-színre látva lelkiismeretem felzúdult, s lelkemben egy jobb kor utáni vágy ébredt” (Knezich: Vallomások).
A rác Damjanich János Istene és imája előtt meghajtom fejemet. A szív imádsága ez. Csodálatos az az alázat, ahogy megszólítja Istent: Mindenség Ura... Legfőbb Jó...majd ...Atyám. Szóval, és majd később vérével tanuskodik Róla: Te erősítettél... Te vezettél... Te engedted, hogy azokat kiállhassam... a Te védelmező karod segített.... Ezek után nem is következhetett más, mint a dicsőítés: Dicsértessék a Te Neved mindörökké. Jönnek a kérések. Nagyon figyelemre méltó a sorrend: először hazájáért könyörög: Oltalmazd meg a további veszedelemtől. Aztán az uralkodóért emeli szavát Istenhez: Hajlítsad szívét kegyességre bajtársaim iránt, és vezéreld akaratát a népek javára. Csak harmadjára kéri az Úr erejét felesége számára: Adj neki erőt, hogy megtarthassa hitvesi igéretét, és hitet, hogy tudja elviselni a reá váró gondokat, feladatokat. Imájából, kéréseiből nem maradhatott ki szeretett városa Arad sem: Áldd meg Aradot. Áldd meg Arad népét a várával együtt. Nem felejthette a benne töltött időt. Még egyszer megemlíti hazáját, Magyarországot, mely nyomorúságban szenved: Isten, áldd meg a magyart! Imádsága végén önmagáért könyörög. Számára, önmaga a legkevésbé fontos. Teljesen kitárja lelkét az Úr előtt, aki előtt semmi sincs rejtve, aki mindent tud róla, rólunk. „Ismered, Uram a szívemet és minden lépésemet. Tudod, ki vagyok, hogy éltem, mit tettem. Azok szerint ítélj fölöttem kegyesen. Tudja, hogy kivégzésük órája a számonkérésé és ítéleté is. Kéri atyját, hogy a túlvilágon kegyes elfogadást találjon. Az Ámen azt jelenti, hogy úgy legyen, amint Te megígérted és én kértem, Atyám. Magyar Testvéreim! Áldjuk Istent, hogy adott olyan embereket, akik egy célért tudtak élni és meghalni. Jegyezzük meg, hogy mindig az ilyen hősök által győzött, és győz ma is Jézus a világ felett. „A keresztyének vére mag”, amint Urunké, Jézus Krisztusé is, aki a legnagyobb mártír, a legnagyobb hős, „aki tegnap, és ma, és mindörökké ugyanaz.” Hőseinkben, vértanúinkban az Ő élete újult meg folytonosan, ezért méltó, hogy szüntelenül megemlékezzünk róluk, és „figyelmezvén az ő életük végére, kövessük hitüket” (Zsid 13,7-8)
Arad, 2016.
Józsa Ferencz
lelkipásztor Nyugati Jelen (Arad)
2016. október 5.
A pedagógus szövetség negyedszázados évfordulója
Kiosztották az idei Márki Sándor-díjakat
Az iskolakezdés után valamivel megtartott ünnepség, a Márki Sándor-díjak kiosztása mindig különleges esemény az Arad megyei magyar pedagógusok számára: ekkor adják át ugyanis a pedagógusok munkáját jutalmazó díjakat. S „a nemzet napszámosainak”, ha nem is várják el, mert nem ezért végzik rendkívül fontos, nehéz, gyakorta áldozatokat követelő munkájukat, azért jól esik a „hivatalos” elismerés.
Idén négy Arad megyei pedagógus részesült a kitüntetésben. A kis híján három órás, a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében hétfőn délután zajlott ünnepségnek a csúcspontja volt a díjak átnyújtása.
Először is – Vörösmarty Szózata egy versszakának elhangzása után – Pellegrini Miklós Arad megyei főtanfelügyelő-helyettes – ezúttal a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség Arad megyei szervezetének elnöki minőségében – üdvözölte a (dísztermet megtöltő) közönséget, pedagógusokat, meghívottakat (köztük Bognár Levente aradi alpolgármestert, Faragó Péter megyei RMDSZ-elnököt), akik közül utóbb többen felszólaltak, méltatva egyrészt a kitüntetettek, de általában a pedagógusok áldozatos munkáját.
Ezt megelőzően azonban, a szokásokhoz híven, jó néhány olyan óvónő, tanítónő, tanár szólalt fel, akik idén nyáron különböző nyári táborokban, továbbképzőkön vettek részt itthon és külföldön – többek között a komárnói (Szlovákia) Jókai Mór nyári egyetemen, a szabadkai (Szerbia) anyanyelvi táborban, a mórahalmi (Magyarország) Kaland és álmok táborban, a hazai válaszúti, turnu-severini, ivói, kolozsvári stb. táborokban. Valamennyi ott járt pedagógus röviden és lényegre törően (fotókkal, videókkal, grafikonokkal stb. alátámasztva mondandóját) számolt be tapasztalatairól, s mindannyian egyöntetűen vallották: a továbbképző nagyon hasznos volt, sok olyat tanultak, amit oktató-nevelő munkájuk során felhasználhatnak, s társaikat is arra buzdították, hogy jelentkezzenek hasonló továbbképzésekre.
A legfőbb napirendi pont keretében a Márki Sándor-díjakat adták át. Ezúttal hárman részesültek a kitüntetésben: Kis P. Anikó tanár, az Ágyai Olosz Lajos Általános Iskola igazgatója (laudációjában Matekovits Mihály, az RMDSZ megyei szervezetének tiszteletbeli elnöke az Arad megyei iskolaigazgatók korelnökének nevezte a két – kémia-fizika és angol szakos – diplomával is rendelkező, 26 éve iskolaigazgató pedagógust), Straub Judit jelenleg kisiratosi, de sok más iskolában is tevékenykedő, sokfelé megfordult, az iskolán kívüli tevékenységekben is jeleskedő hittantanár (laudációját Kiss Anna ny. pedagógus, az RMPSZ megyei szervezetének régi munkatársa terjesztette elő), és Zsóri Barbara, a Simonyifalvi Simonyi Imre Általános iskola tanítónője (laudációt mondott Szabó Attila simonyifalvi iskolaigazgató). Egy életműdíjat is átadott a megyei RMDSZ, mégpedig Király András tanárnak (hat esztendeje immár az oktatásügyi minisztérium államtitkárának), aki mint laudációjában Pellegrini Miklós hangsúlyozta: több mint negyven esztendeje szolgálja a tanügyet tanárként (jó harminc évig tanított), tisztségviselőként (tíz évig volt, például, az Arad megyei RMDSZ elnöke), politikusként (volt az Arad Megyei RMDSZ elnöke, parlamenti képviselő, államtitkár). Király András felszólalásában kiemelte: a szűkülő feltételek és lehetőségek között is meg kell találni a módját annak, hogy a mai pedagógus közösségi ember legyen, vállalja azt, amit a közösségért meg kell tenni, s egyben reményét fejezte ki, hogy „az utánunk jövők nálunk jobban végzik majd a munkát”.
Mint minden alkalommal a Márki Sándor-díjak odaítélésekor, most is ünnepélyesen búcsúztatták azokat, akiknek idén ősszel már nem csengettek be, mert nyugállományba vonultak: a kisjenői (erdőhegyi) Molnár Erzsébet óvónőt és Pintér Mária (aradi Csikys) tanítónőt, ugyanakkor köszöntötték azokat a fiatal tanerőket, akik tavalytól vagy idéntől foglalták el állásukat különböző megyei tanintézetekben.
A jó hangulatú és kellemes összejövetel szeretetvendégséggel zárult.
Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad)
Kiosztották az idei Márki Sándor-díjakat
Az iskolakezdés után valamivel megtartott ünnepség, a Márki Sándor-díjak kiosztása mindig különleges esemény az Arad megyei magyar pedagógusok számára: ekkor adják át ugyanis a pedagógusok munkáját jutalmazó díjakat. S „a nemzet napszámosainak”, ha nem is várják el, mert nem ezért végzik rendkívül fontos, nehéz, gyakorta áldozatokat követelő munkájukat, azért jól esik a „hivatalos” elismerés.
Idén négy Arad megyei pedagógus részesült a kitüntetésben. A kis híján három órás, a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében hétfőn délután zajlott ünnepségnek a csúcspontja volt a díjak átnyújtása.
Először is – Vörösmarty Szózata egy versszakának elhangzása után – Pellegrini Miklós Arad megyei főtanfelügyelő-helyettes – ezúttal a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség Arad megyei szervezetének elnöki minőségében – üdvözölte a (dísztermet megtöltő) közönséget, pedagógusokat, meghívottakat (köztük Bognár Levente aradi alpolgármestert, Faragó Péter megyei RMDSZ-elnököt), akik közül utóbb többen felszólaltak, méltatva egyrészt a kitüntetettek, de általában a pedagógusok áldozatos munkáját.
Ezt megelőzően azonban, a szokásokhoz híven, jó néhány olyan óvónő, tanítónő, tanár szólalt fel, akik idén nyáron különböző nyári táborokban, továbbképzőkön vettek részt itthon és külföldön – többek között a komárnói (Szlovákia) Jókai Mór nyári egyetemen, a szabadkai (Szerbia) anyanyelvi táborban, a mórahalmi (Magyarország) Kaland és álmok táborban, a hazai válaszúti, turnu-severini, ivói, kolozsvári stb. táborokban. Valamennyi ott járt pedagógus röviden és lényegre törően (fotókkal, videókkal, grafikonokkal stb. alátámasztva mondandóját) számolt be tapasztalatairól, s mindannyian egyöntetűen vallották: a továbbképző nagyon hasznos volt, sok olyat tanultak, amit oktató-nevelő munkájuk során felhasználhatnak, s társaikat is arra buzdították, hogy jelentkezzenek hasonló továbbképzésekre.
A legfőbb napirendi pont keretében a Márki Sándor-díjakat adták át. Ezúttal hárman részesültek a kitüntetésben: Kis P. Anikó tanár, az Ágyai Olosz Lajos Általános Iskola igazgatója (laudációjában Matekovits Mihály, az RMDSZ megyei szervezetének tiszteletbeli elnöke az Arad megyei iskolaigazgatók korelnökének nevezte a két – kémia-fizika és angol szakos – diplomával is rendelkező, 26 éve iskolaigazgató pedagógust), Straub Judit jelenleg kisiratosi, de sok más iskolában is tevékenykedő, sokfelé megfordult, az iskolán kívüli tevékenységekben is jeleskedő hittantanár (laudációját Kiss Anna ny. pedagógus, az RMPSZ megyei szervezetének régi munkatársa terjesztette elő), és Zsóri Barbara, a Simonyifalvi Simonyi Imre Általános iskola tanítónője (laudációt mondott Szabó Attila simonyifalvi iskolaigazgató). Egy életműdíjat is átadott a megyei RMDSZ, mégpedig Király András tanárnak (hat esztendeje immár az oktatásügyi minisztérium államtitkárának), aki mint laudációjában Pellegrini Miklós hangsúlyozta: több mint negyven esztendeje szolgálja a tanügyet tanárként (jó harminc évig tanított), tisztségviselőként (tíz évig volt, például, az Arad megyei RMDSZ elnöke), politikusként (volt az Arad Megyei RMDSZ elnöke, parlamenti képviselő, államtitkár). Király András felszólalásában kiemelte: a szűkülő feltételek és lehetőségek között is meg kell találni a módját annak, hogy a mai pedagógus közösségi ember legyen, vállalja azt, amit a közösségért meg kell tenni, s egyben reményét fejezte ki, hogy „az utánunk jövők nálunk jobban végzik majd a munkát”.
Mint minden alkalommal a Márki Sándor-díjak odaítélésekor, most is ünnepélyesen búcsúztatták azokat, akiknek idén ősszel már nem csengettek be, mert nyugállományba vonultak: a kisjenői (erdőhegyi) Molnár Erzsébet óvónőt és Pintér Mária (aradi Csikys) tanítónőt, ugyanakkor köszöntötték azokat a fiatal tanerőket, akik tavalytól vagy idéntől foglalták el állásukat különböző megyei tanintézetekben.
A jó hangulatú és kellemes összejövetel szeretetvendégséggel zárult.
Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad)
2016. október 5.
Kelemen Hunor „beszólt” a rádiónak
Bármilyen szándék is vezette, Kelemen Hunor nem tett jót a Kolozsvári Rádió egész napos műsorszórásra készülő magyar adásának azzal, hogy nemrég lemondott az intézménynél számára fenntartott szerkesztői állásról. Miközben csak találgatni lehet, hogy az RMDSZ-elnök lépése összefügg-e a sajtótanácsosa rádiós alkalmazása körüli botránnyal, tény, hogy a kincses városi szerkesztőség kedvezőtlen feltételek közepette kénytelen nekivágni a november elsején esedékes váltásnak.
Ismét alkalmat ad a politika és a média összefonódásáról szóló találgatásokra az a nemrég napvilágot látott hír, miszerint Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szeptemberben megvált a Kolozsvári Rádiónál 27 éve betöltött állásáról. A lemondást az Átlátszó Erdély oknyomozó portál hozta nyilvánosságra, emlékeztetve: a politikus úgy tarthatta meg közel húsz éven át a munkahelyét, hogy a jogszabályok értelmében a választott vagy kinevezett politikai tisztséget betöltő személyeknek nem kell közszolgálati állásukról lemondaniuk, hanem felfüggeszthetik, míg a mandátumuk lejár.
Kelemen 1990 őszén szerződött a közszolgálati rádió kolozsvári stúdiójához, ahol kulturális és politikai műsorokat szerkesztett, posztját pedig 1997-ben függesztette fel, amikor politikai pályára lépett, és az RMDSZ első kormányzati szerepvállalásakor kinevezték a bukaresti kulturális minisztérium államtitkárává. Az RMDSZ elnöke a portál megkeresésére közölte: személyes indok alapján döntött úgy, hogy nem él tovább azzal a törvényes lehetőséggel, miszerint – bérezés nélkül – megtarthatja egykori szerkesztői állását.
Bosszú, cenzúra?
Kelemen politikai előmenetele ismeretében sajtóberkekben már korábban is felmerült a kérdés, mi szüksége van egy parlamenti képviselői mandátummal rendelkező, az RMDSZ elnöki tisztségét betöltő politikusnak egykori közmédiás posztja megőrzésére. Az egyik logikus magyarázat az lehet, hogy a számára fenntartott állással Kelemen elejét akarta venni, hogy egy munkakönyves poszttól elessen a magyar szerkesztőség. Bár semmi nem támasztja alá, hogy összefüggés van a kettő között, sokatmondó az a körülmény, hogy a szövetségi elnök mostani lemondása nyomán megszűnt maga az állás is, amelyet eddig történetesen egy olyan újságíró, Váradi Nagy Pál töltött be meghatározott időre, aki annak idején belső fórumokon kifogásolta Kelemen sajtótanácsosa, Nagy-Debreczeni Hajnal rádiós alkalmazotti státusát.
Nem kis port kavart, amikor tavaly tavasszal kiderült, hogy a jelenleg a Román Televíziótársaság (SRTV) vezetőtanácsában is tisztséget betöltő Nagy-Debreczeni évi 44 ezer lejes javadalmazásban részesült a Kolozsvári Rádió alkalmazottjaként, holott a szerkesztőségben nem látták, ott érdemi munkát nem végzett. A botrány kirobbanását követően Kelemen kommunikációs tanácsadója kitartott amellett, hogy a két tisztség nem összeférhetetlen egymással, majd 2015 áprilisában lemondott a rádiónál 2010 augusztusától betöltött munkahelyéről, ahová az RTV-től való áthelyezése útján került.
Váradi Nagy Pál az Átlátszó Erdély, később pedig a Krónika érdeklődésére sem kívánt találgatásokba bocsátkozni arról, az RMDSZ-elnök az ő eltávolítása érdekében mondott-e le Donát úti állásáról. A rádiónál 2009-ben alkalmazott újságíró mindenesetre az oknyomozó portálnak úgy nyilatkozott, miután tavaly ő is magyarázatot kért kollégáitól, feletteseitől a Debreczeni-ügy tisztázása érdekében – sőt kampányolni is kezdett a szerkesztőségben, hogy aki teheti, határolódjon el a kompromittáló helyzettől –, feszültté vált körülötte a légkör, cenzúrát tapasztalt, adott pillanatban pedig a testi épségét is félteni kezdte. Váradi lapunknak elmondta, a cenzúra alatt azt érti, hogy a Debreczeni-ügy mentén számos, ahhoz nem is kapcsolódó hozzászólását törölték a rádió Facebook-oldaláról, kritikus megnyilvánulásaival népszerűtlen volt kollégái körében.
„Engem megijesztett, hogy nyilvánosan senki sem foglalt állást Debreczeni Hajnal alkalmazása ügyében, amelyről eleinte azt hittem, hogy vicc” – nyilatkozta a Krónikának az újságíró, akivel a rádió titkárságán szeptember 21-én közölték, hogy munkaviszonya megszűnte már egy nappal korábban hatályba lépett. Az Átlátszónak adott interjúban szereplő másik állítására vonatkozó kérdésünkre, miszerint rádiós tevékenysége során ki „telefonált rá” az RMDSZ-től, Váradi bizonyítékkal felérő hangfelvétel híján nem kívánt megnevezni senkit. Elmondta, rengeteg inzultus érte, és az ügy átláthatatlansága miatt féltette a testi épségét. Lapunknak is megerősítette ugyanakkor, hogy szeptemberben tanúként kihallgatta a rendőrség a Debreczeni-ügyben.
Kevesebben a több adásidőhöz
A szeptember amiatt is bizonyult mozgalmasnak a Kolozsvári Rádió magyar adása számára, hogy Rostás-Péter István tíz év elteltével lemondott a regionális stúdió főszerkesztő-helyettesi tisztségéről. A magyar szerkesztőség eddigi vezetője a Krónikának egészségi okokkal magyarázta lépését, Kelemen Hunor lemondását pedig már csak azért sem kívánta kommentálni, mert személyes döntésnek tartja, és ekkor ő már nem is töltötte be a főszerkesztő-helyettesi posztot. Rostás-Péter kérdésünkre megerősítette, azáltal, hogy az RMDSZ-elnök megvált a számára fenntartott állástól, maga a poszt is megszűnt, hozzátette ugyanakkor: a 24 órás műsorszórásra tekintettel folyamatban van a létszám-kiegészítés. A magyar szerkesztőség volt vezetője cáfolta Váradi Nagy Pál cenzúráról szóló nyilatkozatát, elmondása szerint tiltólistáról sincs tudomása, és olyan esetről sem, amikor bárki jelezte volna, hogy nem került be az anyaga.
A rádió magyar szerkesztőségének lapunk által megszólaltatott munkatársai ugyancsak cáfolták, hogy cenzúra lenne a közmédiánál. Papp-Zakor András szerkesztő leszögezte, neki még sohasem mondták, hogy ne foglalkozzon egy adott témával, hozzátette ugyanakkor: olyan volt már, hogy nem fogott neki valaminek, amiről utólag úgy véli, hogy fel kellett volna dolgoznia. A magyar adásnál a szerkesztőség tagjai közül a leghosszabb ideje, 26 éve rádiózó Zilahi Csaba ugyanakkor rossz viccnek nevezte, hogy náluk bárkinek féltenie kellene a testi épségét. „Nem vagyunk ukrán képviselők” – állapította meg Zilahi. Aki arra is felhívta a figyelmet: Kelemen Hunor lemondása nyomán megszűnt egy munkahely a rádiónál. Ráadásul miközben az egész napos adás nyomán háromszorosára nő a jelenleg hétórás műsoridő, az eddigi létszámhoz képest is kevesebben, huszonketten lesznek kénytelenek előállítani az egész napos rádiózáshoz szükséges anyagokat.
Nyomoznak vagy nem nyomoznak?
Belső forrásaink szerint egyébként a többség számára nyilvánvaló, hogy az RMDSZ elnöke a Debreczeni-ügyet feszegető Váradi Nagy Pál eltávolítása érdekében mondott le rádiós posztjáról. Úgy tudjuk, sokan nemcsak azt róják fel Rostás-Péter Istvánnak, hogy „tartotta a hátát” Kelemen sajtótanácsosának rádiós alkalmazásáért, hanem mert kivitelezhetetlennek tartják az általa kidolgozott új műsorrendet. Ennek gyakorlatba ültetése amúgy a főszerkesztő-helyettesi tisztséget október elsejétől ellátó Szentannai Ágota feladata lesz, ami nem lesz könnyű, mivel információink szerint időközben egy szerkesztő felmondott a rádiónál, és nem tudni, hány új munkatárs alkalmazására lesz kilátás. Tudni kell egyébként, hogy a regionális stúdió 24 órás adása – aminek eredetileg idén márciusban kellett volna beindulnia – a korábbihoz képest gyengébb frekvencián, kevesebb hallgatóhoz fog szólni, ez volt ugyanis a bukaresti engedély megszerzésének az ára.
Ezzel egy időben úgy tűnik, hogy a Debreczeni-ügy még nem zárult le teljesen, Váradi Nagy Pál tanúvallomása legalábbis arra enged következtetni, hogy a rendőrség vizsgálatot folytat (igaz, Váradin kívül más magyar rádióst nem hallgattak ki). Ennek hátterében az áll, hogy a Nagy-Debreczeni Hajnal alkalmazását tavaly a nyilvánosság elé táró Vasile Luca, a Kolozsvári Rádió román szerkesztőségének munkatársa ügyészségi feljelentést tett az ügyben. (Luca egyebek mellett hatalommal való visszaéléssel és sikkasztással vádolja a rádió vezetőségét, amit ráadásul tetéz egy hamisítási ügy is: ismeretlenek tavaly, a botrány kirobbanását követően, utólag tüntették fel a rádió jelenléti naplójában az RMDSZ-elnök sajtótanácsosának nevét, azt a látszatot keltve, mintha már korábban ott dolgozott volna.)
Mellesleg Lucát 2015 májusában az Agro Tv-vel folytatott együttműködésére hivatkozva elbocsátották a rádiótól, amely ellen viszont azóta jogerősen pert nyert, így a csatornát az újraalkalmazására kötelezték. A Krónikának az üggyel és az esetleges nyomozással kapcsolatos kérdéseire a Kolozs megyei rendőr-főkapitányság a napokban mindössze annyit közölt: az idei év folyamán Vasile Luca nem tett feljelentést a rendőrségen Nagy-Debreczeni Hajnal alkalmazása kapcsán.
Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár)
Bármilyen szándék is vezette, Kelemen Hunor nem tett jót a Kolozsvári Rádió egész napos műsorszórásra készülő magyar adásának azzal, hogy nemrég lemondott az intézménynél számára fenntartott szerkesztői állásról. Miközben csak találgatni lehet, hogy az RMDSZ-elnök lépése összefügg-e a sajtótanácsosa rádiós alkalmazása körüli botránnyal, tény, hogy a kincses városi szerkesztőség kedvezőtlen feltételek közepette kénytelen nekivágni a november elsején esedékes váltásnak.
Ismét alkalmat ad a politika és a média összefonódásáról szóló találgatásokra az a nemrég napvilágot látott hír, miszerint Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szeptemberben megvált a Kolozsvári Rádiónál 27 éve betöltött állásáról. A lemondást az Átlátszó Erdély oknyomozó portál hozta nyilvánosságra, emlékeztetve: a politikus úgy tarthatta meg közel húsz éven át a munkahelyét, hogy a jogszabályok értelmében a választott vagy kinevezett politikai tisztséget betöltő személyeknek nem kell közszolgálati állásukról lemondaniuk, hanem felfüggeszthetik, míg a mandátumuk lejár.
Kelemen 1990 őszén szerződött a közszolgálati rádió kolozsvári stúdiójához, ahol kulturális és politikai műsorokat szerkesztett, posztját pedig 1997-ben függesztette fel, amikor politikai pályára lépett, és az RMDSZ első kormányzati szerepvállalásakor kinevezték a bukaresti kulturális minisztérium államtitkárává. Az RMDSZ elnöke a portál megkeresésére közölte: személyes indok alapján döntött úgy, hogy nem él tovább azzal a törvényes lehetőséggel, miszerint – bérezés nélkül – megtarthatja egykori szerkesztői állását.
Bosszú, cenzúra?
Kelemen politikai előmenetele ismeretében sajtóberkekben már korábban is felmerült a kérdés, mi szüksége van egy parlamenti képviselői mandátummal rendelkező, az RMDSZ elnöki tisztségét betöltő politikusnak egykori közmédiás posztja megőrzésére. Az egyik logikus magyarázat az lehet, hogy a számára fenntartott állással Kelemen elejét akarta venni, hogy egy munkakönyves poszttól elessen a magyar szerkesztőség. Bár semmi nem támasztja alá, hogy összefüggés van a kettő között, sokatmondó az a körülmény, hogy a szövetségi elnök mostani lemondása nyomán megszűnt maga az állás is, amelyet eddig történetesen egy olyan újságíró, Váradi Nagy Pál töltött be meghatározott időre, aki annak idején belső fórumokon kifogásolta Kelemen sajtótanácsosa, Nagy-Debreczeni Hajnal rádiós alkalmazotti státusát.
Nem kis port kavart, amikor tavaly tavasszal kiderült, hogy a jelenleg a Román Televíziótársaság (SRTV) vezetőtanácsában is tisztséget betöltő Nagy-Debreczeni évi 44 ezer lejes javadalmazásban részesült a Kolozsvári Rádió alkalmazottjaként, holott a szerkesztőségben nem látták, ott érdemi munkát nem végzett. A botrány kirobbanását követően Kelemen kommunikációs tanácsadója kitartott amellett, hogy a két tisztség nem összeférhetetlen egymással, majd 2015 áprilisában lemondott a rádiónál 2010 augusztusától betöltött munkahelyéről, ahová az RTV-től való áthelyezése útján került.
Váradi Nagy Pál az Átlátszó Erdély, később pedig a Krónika érdeklődésére sem kívánt találgatásokba bocsátkozni arról, az RMDSZ-elnök az ő eltávolítása érdekében mondott-e le Donát úti állásáról. A rádiónál 2009-ben alkalmazott újságíró mindenesetre az oknyomozó portálnak úgy nyilatkozott, miután tavaly ő is magyarázatot kért kollégáitól, feletteseitől a Debreczeni-ügy tisztázása érdekében – sőt kampányolni is kezdett a szerkesztőségben, hogy aki teheti, határolódjon el a kompromittáló helyzettől –, feszültté vált körülötte a légkör, cenzúrát tapasztalt, adott pillanatban pedig a testi épségét is félteni kezdte. Váradi lapunknak elmondta, a cenzúra alatt azt érti, hogy a Debreczeni-ügy mentén számos, ahhoz nem is kapcsolódó hozzászólását törölték a rádió Facebook-oldaláról, kritikus megnyilvánulásaival népszerűtlen volt kollégái körében.
„Engem megijesztett, hogy nyilvánosan senki sem foglalt állást Debreczeni Hajnal alkalmazása ügyében, amelyről eleinte azt hittem, hogy vicc” – nyilatkozta a Krónikának az újságíró, akivel a rádió titkárságán szeptember 21-én közölték, hogy munkaviszonya megszűnte már egy nappal korábban hatályba lépett. Az Átlátszónak adott interjúban szereplő másik állítására vonatkozó kérdésünkre, miszerint rádiós tevékenysége során ki „telefonált rá” az RMDSZ-től, Váradi bizonyítékkal felérő hangfelvétel híján nem kívánt megnevezni senkit. Elmondta, rengeteg inzultus érte, és az ügy átláthatatlansága miatt féltette a testi épségét. Lapunknak is megerősítette ugyanakkor, hogy szeptemberben tanúként kihallgatta a rendőrség a Debreczeni-ügyben.
Kevesebben a több adásidőhöz
A szeptember amiatt is bizonyult mozgalmasnak a Kolozsvári Rádió magyar adása számára, hogy Rostás-Péter István tíz év elteltével lemondott a regionális stúdió főszerkesztő-helyettesi tisztségéről. A magyar szerkesztőség eddigi vezetője a Krónikának egészségi okokkal magyarázta lépését, Kelemen Hunor lemondását pedig már csak azért sem kívánta kommentálni, mert személyes döntésnek tartja, és ekkor ő már nem is töltötte be a főszerkesztő-helyettesi posztot. Rostás-Péter kérdésünkre megerősítette, azáltal, hogy az RMDSZ-elnök megvált a számára fenntartott állástól, maga a poszt is megszűnt, hozzátette ugyanakkor: a 24 órás műsorszórásra tekintettel folyamatban van a létszám-kiegészítés. A magyar szerkesztőség volt vezetője cáfolta Váradi Nagy Pál cenzúráról szóló nyilatkozatát, elmondása szerint tiltólistáról sincs tudomása, és olyan esetről sem, amikor bárki jelezte volna, hogy nem került be az anyaga.
A rádió magyar szerkesztőségének lapunk által megszólaltatott munkatársai ugyancsak cáfolták, hogy cenzúra lenne a közmédiánál. Papp-Zakor András szerkesztő leszögezte, neki még sohasem mondták, hogy ne foglalkozzon egy adott témával, hozzátette ugyanakkor: olyan volt már, hogy nem fogott neki valaminek, amiről utólag úgy véli, hogy fel kellett volna dolgoznia. A magyar adásnál a szerkesztőség tagjai közül a leghosszabb ideje, 26 éve rádiózó Zilahi Csaba ugyanakkor rossz viccnek nevezte, hogy náluk bárkinek féltenie kellene a testi épségét. „Nem vagyunk ukrán képviselők” – állapította meg Zilahi. Aki arra is felhívta a figyelmet: Kelemen Hunor lemondása nyomán megszűnt egy munkahely a rádiónál. Ráadásul miközben az egész napos adás nyomán háromszorosára nő a jelenleg hétórás műsoridő, az eddigi létszámhoz képest is kevesebben, huszonketten lesznek kénytelenek előállítani az egész napos rádiózáshoz szükséges anyagokat.
Nyomoznak vagy nem nyomoznak?
Belső forrásaink szerint egyébként a többség számára nyilvánvaló, hogy az RMDSZ elnöke a Debreczeni-ügyet feszegető Váradi Nagy Pál eltávolítása érdekében mondott le rádiós posztjáról. Úgy tudjuk, sokan nemcsak azt róják fel Rostás-Péter Istvánnak, hogy „tartotta a hátát” Kelemen sajtótanácsosának rádiós alkalmazásáért, hanem mert kivitelezhetetlennek tartják az általa kidolgozott új műsorrendet. Ennek gyakorlatba ültetése amúgy a főszerkesztő-helyettesi tisztséget október elsejétől ellátó Szentannai Ágota feladata lesz, ami nem lesz könnyű, mivel információink szerint időközben egy szerkesztő felmondott a rádiónál, és nem tudni, hány új munkatárs alkalmazására lesz kilátás. Tudni kell egyébként, hogy a regionális stúdió 24 órás adása – aminek eredetileg idén márciusban kellett volna beindulnia – a korábbihoz képest gyengébb frekvencián, kevesebb hallgatóhoz fog szólni, ez volt ugyanis a bukaresti engedély megszerzésének az ára.
Ezzel egy időben úgy tűnik, hogy a Debreczeni-ügy még nem zárult le teljesen, Váradi Nagy Pál tanúvallomása legalábbis arra enged következtetni, hogy a rendőrség vizsgálatot folytat (igaz, Váradin kívül más magyar rádióst nem hallgattak ki). Ennek hátterében az áll, hogy a Nagy-Debreczeni Hajnal alkalmazását tavaly a nyilvánosság elé táró Vasile Luca, a Kolozsvári Rádió román szerkesztőségének munkatársa ügyészségi feljelentést tett az ügyben. (Luca egyebek mellett hatalommal való visszaéléssel és sikkasztással vádolja a rádió vezetőségét, amit ráadásul tetéz egy hamisítási ügy is: ismeretlenek tavaly, a botrány kirobbanását követően, utólag tüntették fel a rádió jelenléti naplójában az RMDSZ-elnök sajtótanácsosának nevét, azt a látszatot keltve, mintha már korábban ott dolgozott volna.)
Mellesleg Lucát 2015 májusában az Agro Tv-vel folytatott együttműködésére hivatkozva elbocsátották a rádiótól, amely ellen viszont azóta jogerősen pert nyert, így a csatornát az újraalkalmazására kötelezték. A Krónikának az üggyel és az esetleges nyomozással kapcsolatos kérdéseire a Kolozs megyei rendőr-főkapitányság a napokban mindössze annyit közölt: az idei év folyamán Vasile Luca nem tett feljelentést a rendőrségen Nagy-Debreczeni Hajnal alkalmazása kapcsán.
Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár)
2016. október 5.
Az elfelejtett múlt
Nem érdekes, hanem szomorú, hogy a román értelmiségi elit időről időre (szerintem örökké, de a nemzetközi helyzet miatt olykor elhallgat) nagynemzeti szólamokat ereget. Már-már fasisztoid elméleteket hangoztat. Nem is csoda, mert a valahai légiós gárda – Emil Cioran, Mircea Eliade, Petre Ţuţea – emlőin növekedtek –, olyannyira, hogy az egyik tanítvány, Gabriel Liiceanu doktori dolgozata sokak szerint Ţuţea-plágium. Olykor hallhatjuk azt, hogy az említettek fiatalkori botlásait, sőt, egész életüket kritikai elemzésnek kell alávetni, de ez évről évre, évtizedről évtizedre elmarad. Vissza-visszaköszön azonban egy-egy nacionalista felhangú szólamuk, mint aranymondás.
A napokban Ana Blandiana költőnő a kolozsvári egyetemen mondott „hazafiságtól” igencsak túlfűtött beszédet. A Temesváron született, de Maroskarna nevét felvevő Otilia Doina Coman a román nemzet mindenekfelettiségét hangoztatta, hangsúlyozva az ortodoxiával való személyes kapcsolatát. Mircea Toma, a sajtómonitorizálási ügynökség elnöke szerint is kijelentéseit nyugodtan nevezhetjük legionárisnak. Maroskarna a Blandiana nevet csak 1920-tól viseli, azelőtt Cârna volt. Akkor kezdték sűrűbben emlegetni, hogy itt római légiók állomásoztak, jól jött írói álnévnek. De nem is itt a bibi, hanem abban, amit Ana Blandiana a nemzetről és a nacionalizmusról állít.
Nem akarok megint Lucian Boia történésszel előhozakodni, hogy az első világégés után milyen – a mai migránsokhoz hasonló – utat tett meg a románság. Mi, erdélyi magyarok tudjuk, mit jelent, ha egy nép lassan egy másikra telepszik, és nem veszi át se életmódját, se vallását, se nyelvét. Nem kell nagyon éles szemmel körbenézzünk Erdélyben, hogy észrevegyük: ami értéket a múltban építettek, létrehoztak, az nem a román néphez kötődik.
Samuel P. Huntington a Kárpátok mentén húzta meg a katolicizmus és az ortodoxia közötti határvonalat a civilizációk összecsapásáról szóló művében. Valahonnan távolabbról jönnek a muzulmánok. Ezért furcsa a múltra, az örökségre hivatkozni, amint Ana Blandiana tette. Ideje már a legendákat, hazugságokat félretenni, és az emberek mai érdekeiről beszélni, az életminőségét javítani. Ez a közös ügy, amiről tárgyalni nem csak lehet, hanem kell is.
Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Nem érdekes, hanem szomorú, hogy a román értelmiségi elit időről időre (szerintem örökké, de a nemzetközi helyzet miatt olykor elhallgat) nagynemzeti szólamokat ereget. Már-már fasisztoid elméleteket hangoztat. Nem is csoda, mert a valahai légiós gárda – Emil Cioran, Mircea Eliade, Petre Ţuţea – emlőin növekedtek –, olyannyira, hogy az egyik tanítvány, Gabriel Liiceanu doktori dolgozata sokak szerint Ţuţea-plágium. Olykor hallhatjuk azt, hogy az említettek fiatalkori botlásait, sőt, egész életüket kritikai elemzésnek kell alávetni, de ez évről évre, évtizedről évtizedre elmarad. Vissza-visszaköszön azonban egy-egy nacionalista felhangú szólamuk, mint aranymondás.
A napokban Ana Blandiana költőnő a kolozsvári egyetemen mondott „hazafiságtól” igencsak túlfűtött beszédet. A Temesváron született, de Maroskarna nevét felvevő Otilia Doina Coman a román nemzet mindenekfelettiségét hangoztatta, hangsúlyozva az ortodoxiával való személyes kapcsolatát. Mircea Toma, a sajtómonitorizálási ügynökség elnöke szerint is kijelentéseit nyugodtan nevezhetjük legionárisnak. Maroskarna a Blandiana nevet csak 1920-tól viseli, azelőtt Cârna volt. Akkor kezdték sűrűbben emlegetni, hogy itt római légiók állomásoztak, jól jött írói álnévnek. De nem is itt a bibi, hanem abban, amit Ana Blandiana a nemzetről és a nacionalizmusról állít.
Nem akarok megint Lucian Boia történésszel előhozakodni, hogy az első világégés után milyen – a mai migránsokhoz hasonló – utat tett meg a románság. Mi, erdélyi magyarok tudjuk, mit jelent, ha egy nép lassan egy másikra telepszik, és nem veszi át se életmódját, se vallását, se nyelvét. Nem kell nagyon éles szemmel körbenézzünk Erdélyben, hogy észrevegyük: ami értéket a múltban építettek, létrehoztak, az nem a román néphez kötődik.
Samuel P. Huntington a Kárpátok mentén húzta meg a katolicizmus és az ortodoxia közötti határvonalat a civilizációk összecsapásáról szóló művében. Valahonnan távolabbról jönnek a muzulmánok. Ezért furcsa a múltra, az örökségre hivatkozni, amint Ana Blandiana tette. Ideje már a legendákat, hazugságokat félretenni, és az emberek mai érdekeiről beszélni, az életminőségét javítani. Ez a közös ügy, amiről tárgyalni nem csak lehet, hanem kell is.
Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. október 5.
Újabb tanévnyitó a Sapientián: elkezdődött az Ezüst Akadémia
Idén is hatalmas érdeklődés övezi a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Kara 50 év fölöttieknek szóló oktatási programját. Az Ezüst Akadémia második tanévét nyitották meg szerdán a csíkszeredai Szakszervezetek Művelődési Házában.
Az ünnepélyes keretek között megtartott tanévnyitón Makó Zoltán, a felsőoktatási intézmény dékánja szólalt fel elsőként. Mint mondta, az Ezüst Akadémiára jelentkező közel 600 személlyel a csíki egyetem hallgatói összlétszáma körülbelül 1400 főre tehető. „Ez annak is köszönhető, hogy a közösségünk kezdi megérezni, hogy a Sapientia az ő egyeteme is. Azért jött létre, hogy a küldetését, azaz Székelyföld fejlődését, fiataljaink itthon maradását segítse” – hangsúlyozta a dékán.
Csige Sándor Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja a következőképpen fogalmazott: „Ezüst Akadémia, ami aranyat ér. Ez a felnőttképzés lehetővé teszi az itt élő magyar közösség számára a korszerű, naprakész információk rendszerszerű megismerését. Emellett segít, hogy a résztvevők találkozzanak, véleményt cseréljenek, így közösségformáló tényezővé váljanak és maradjanak egy olyan időszakban, amikor a közéleti dolgaink iránti érdeklődés sajnos meglehetősen alacsony”. A felsőoktatási intézmény szenátusának elnöke, Kása Zoltán elmondta, hogy a program elindítása előtt álmaiban sem gondolta volna, hogy ilyen sokan vesznek majd részt rajta. Épp ezért arra törekszenek, hogy e kezdeményezést kiterjesszék mind a marosvásárhelyi, mind a kolozsvári intézményekre.
Az Ezüst Akadémia Oktatási Program a 2016-2017-es tanévben októbertől májusig biztosít minőségi kikapcsolódási és fejlődési lehetőséget az idősebbeknek. A program a tavalyi mintájára készült, azaz minden második hét szerdáján tartanak előadásokat a Sapientia EMTE csíkszeredai helyszínén: összesen 14 hatvanperces prezentációval készülnek a szervezők, amelyek végén lehetőség lesz kérdéseket feltenni és azokat megvitatni.
Molnár Rajmond Székelyhon.ro
Idén is hatalmas érdeklődés övezi a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Kara 50 év fölöttieknek szóló oktatási programját. Az Ezüst Akadémia második tanévét nyitották meg szerdán a csíkszeredai Szakszervezetek Művelődési Házában.
Az ünnepélyes keretek között megtartott tanévnyitón Makó Zoltán, a felsőoktatási intézmény dékánja szólalt fel elsőként. Mint mondta, az Ezüst Akadémiára jelentkező közel 600 személlyel a csíki egyetem hallgatói összlétszáma körülbelül 1400 főre tehető. „Ez annak is köszönhető, hogy a közösségünk kezdi megérezni, hogy a Sapientia az ő egyeteme is. Azért jött létre, hogy a küldetését, azaz Székelyföld fejlődését, fiataljaink itthon maradását segítse” – hangsúlyozta a dékán.
Csige Sándor Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja a következőképpen fogalmazott: „Ezüst Akadémia, ami aranyat ér. Ez a felnőttképzés lehetővé teszi az itt élő magyar közösség számára a korszerű, naprakész információk rendszerszerű megismerését. Emellett segít, hogy a résztvevők találkozzanak, véleményt cseréljenek, így közösségformáló tényezővé váljanak és maradjanak egy olyan időszakban, amikor a közéleti dolgaink iránti érdeklődés sajnos meglehetősen alacsony”. A felsőoktatási intézmény szenátusának elnöke, Kása Zoltán elmondta, hogy a program elindítása előtt álmaiban sem gondolta volna, hogy ilyen sokan vesznek majd részt rajta. Épp ezért arra törekszenek, hogy e kezdeményezést kiterjesszék mind a marosvásárhelyi, mind a kolozsvári intézményekre.
Az Ezüst Akadémia Oktatási Program a 2016-2017-es tanévben októbertől májusig biztosít minőségi kikapcsolódási és fejlődési lehetőséget az idősebbeknek. A program a tavalyi mintájára készült, azaz minden második hét szerdáján tartanak előadásokat a Sapientia EMTE csíkszeredai helyszínén: összesen 14 hatvanperces prezentációval készülnek a szervezők, amelyek végén lehetőség lesz kérdéseket feltenni és azokat megvitatni.
Molnár Rajmond Székelyhon.ro
2016. október 5.
A parlament elé kerül a települések új közigazgatási besorolása
Elfogadta a Többközpontú Románia 2035 című, a következő két évtizedre szóló területfejlesztési stratégiát a kormány szerdán. Ennek részeként új közigazgatási besorolást kapnak a romániai települések.
A kormány közleménye szerint a törvénytervezet a közlekedési, környezetvédelmi, mezőgazdasági, oktatási, egészségügyi és egyéb ágazati politikákat hangolja össze oly módon, hogy Romániában az európai infrastruktúrába szervesen illeszkedő, az ország egyenletes fejlődését segítő kisebb-nagyobb regionális központok hálózata alakuljon ki.
A stratégia rövid távú (3 év) célkitűzései között szerepel az energiahálózatok európai integrációs tervének kidolgozása és annak a legalább száz községnek a kijelölése, amelyek - a városok mellett - fejlesztési pólusokká válhatnak.
Középtávon (7 év) a stratégia egyebek mellett két-két új átkelőt irányoz elő a Dunán (Bulgária felé) és a Prut folyón (Moldova felé), kerékpárutat és a gátrendszer fejlesztését a Duna mentén, és legalább négy európai szinten is versenyképes metropolisz-övezet kialakítását az ország nagyvárosai körül.
Hosszútávon (10 év felett) a stratégia egyebek mellett két, az ország területét észak-dél és kelet-nyugat irányban teljes egészében átszelő autópálya megépítésével, egy új Tisza-híddal (Máramarosszigetnél), és legalább egy, a Kárpátokat átszelő gyorsvasúttal számol.
Az RMDSZ tiltakozott
Mint korábban írtuk, a regionális fejlesztési és közigazgatási minisztérium augusztusban állt elő a stratégia tervezetével, amely élénk vitát és még több értetlenséget váltott ki a politikai pártok körében. A Szociáldemokrata Párt (PSD) azt kifogásolta: miért készít két évtizedre szóló stratégiákat egy olyan szakértői kormány, amelynek mandátuma - átmeneti megoldásként - mindössze egy évre szól.
A Románia Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) a stratégia tervezetében szereplő faluösszevonási elképzelés ellen tiltakozott, amely szerinte nem más mint a kommunista "szisztematizálásnak" - Nicolae Ceasescu diktátor falurombolási tervének - folytatása.
Az augusztusban közvitára bocsátott tervezet ugyanis a lakosságszám, oktatási és egészségügyi intézmények szerint rangsorolná a településeket, és ösztönözné a jelentős népességfogyást elszenvedett közigazgatási egységek szomszédaikkal való önkéntes egyesülését, ha pedig ez 2025-ig nem történik meg "kormányzati kezdeményezésre" vonnák össze a településeket.
A kormány egyelőre nem tette közzé a stratégia szerdán elfogadott végleges változat, de törvénytervezetről lévén szó, hatályba lépéshez azt a parlamentnek is meg kell még szavaznia maszol.ro.
Elfogadta a Többközpontú Románia 2035 című, a következő két évtizedre szóló területfejlesztési stratégiát a kormány szerdán. Ennek részeként új közigazgatási besorolást kapnak a romániai települések.
A kormány közleménye szerint a törvénytervezet a közlekedési, környezetvédelmi, mezőgazdasági, oktatási, egészségügyi és egyéb ágazati politikákat hangolja össze oly módon, hogy Romániában az európai infrastruktúrába szervesen illeszkedő, az ország egyenletes fejlődését segítő kisebb-nagyobb regionális központok hálózata alakuljon ki.
A stratégia rövid távú (3 év) célkitűzései között szerepel az energiahálózatok európai integrációs tervének kidolgozása és annak a legalább száz községnek a kijelölése, amelyek - a városok mellett - fejlesztési pólusokká válhatnak.
Középtávon (7 év) a stratégia egyebek mellett két-két új átkelőt irányoz elő a Dunán (Bulgária felé) és a Prut folyón (Moldova felé), kerékpárutat és a gátrendszer fejlesztését a Duna mentén, és legalább négy európai szinten is versenyképes metropolisz-övezet kialakítását az ország nagyvárosai körül.
Hosszútávon (10 év felett) a stratégia egyebek mellett két, az ország területét észak-dél és kelet-nyugat irányban teljes egészében átszelő autópálya megépítésével, egy új Tisza-híddal (Máramarosszigetnél), és legalább egy, a Kárpátokat átszelő gyorsvasúttal számol.
Az RMDSZ tiltakozott
Mint korábban írtuk, a regionális fejlesztési és közigazgatási minisztérium augusztusban állt elő a stratégia tervezetével, amely élénk vitát és még több értetlenséget váltott ki a politikai pártok körében. A Szociáldemokrata Párt (PSD) azt kifogásolta: miért készít két évtizedre szóló stratégiákat egy olyan szakértői kormány, amelynek mandátuma - átmeneti megoldásként - mindössze egy évre szól.
A Románia Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) a stratégia tervezetében szereplő faluösszevonási elképzelés ellen tiltakozott, amely szerinte nem más mint a kommunista "szisztematizálásnak" - Nicolae Ceasescu diktátor falurombolási tervének - folytatása.
Az augusztusban közvitára bocsátott tervezet ugyanis a lakosságszám, oktatási és egészségügyi intézmények szerint rangsorolná a településeket, és ösztönözné a jelentős népességfogyást elszenvedett közigazgatási egységek szomszédaikkal való önkéntes egyesülését, ha pedig ez 2025-ig nem történik meg "kormányzati kezdeményezésre" vonnák össze a településeket.
A kormány egyelőre nem tette közzé a stratégia szerdán elfogadott végleges változat, de törvénytervezetről lévén szó, hatályba lépéshez azt a parlamentnek is meg kell még szavaznia maszol.ro.
2016. október 5.
Emlékezni kötelességünk
„A nemzeti együvé tartozás jövőképének a felvázolása akkor hiteles, ha a külhoni magyarsággal közösen tervezzük meg. Ezért vagyunk itt a Kárpát-medence különböző sarkából, hogy a büszke, időnként tragikus múltunk után a biztató jövőről is közösen tudjunk beszélni, és később az együtt tervezés után együtt cselekvésre is sort tudjunk keríteni” – fogalmazott Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) elnöke azon a konferencián, amelyet az elmúlt héten szerveztek Beregszászban. A fórumon részt vettek az NSKI öt napig Kárpátalján tartózkodó, s itteni különböző programokon résztvevő munkatársai is, akik felkeresték a magyar férfiak 1944-es elhurcolásának mementóként szolgáló emlékhelyeit, ismerkedtek a kárpátaljaiak életével. Szász Jenő kifejtette: a kárpátaljai magyarok helyzete nem csak 1944-ben volt nehéz, hanem ma is az, mert míg 72 évvel ezelőtt elhurcolták a magyar férfiakat, addig ma a körülmények szorítása miatt kénytelenek szülőföldjükről elmenni. hetilap.karpatinfo.net
„A nemzeti együvé tartozás jövőképének a felvázolása akkor hiteles, ha a külhoni magyarsággal közösen tervezzük meg. Ezért vagyunk itt a Kárpát-medence különböző sarkából, hogy a büszke, időnként tragikus múltunk után a biztató jövőről is közösen tudjunk beszélni, és később az együtt tervezés után együtt cselekvésre is sort tudjunk keríteni” – fogalmazott Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) elnöke azon a konferencián, amelyet az elmúlt héten szerveztek Beregszászban. A fórumon részt vettek az NSKI öt napig Kárpátalján tartózkodó, s itteni különböző programokon résztvevő munkatársai is, akik felkeresték a magyar férfiak 1944-es elhurcolásának mementóként szolgáló emlékhelyeit, ismerkedtek a kárpátaljaiak életével. Szász Jenő kifejtette: a kárpátaljai magyarok helyzete nem csak 1944-ben volt nehéz, hanem ma is az, mert míg 72 évvel ezelőtt elhurcolták a magyar férfiakat, addig ma a körülmények szorítása miatt kénytelenek szülőföldjükről elmenni. hetilap.karpatinfo.net
2016. október 6.
Nem folytatja a politizálást a „kigolyózott” Jakab István
Négy nappal a Szövetségi Állandó Tanács (SZÁT) döntése után sem értesítette senki Jakab Istvánt arról, hogy az RMDSZ miért törölte a Maros megyei szenátusi jelöltlista második helyéről – számol be Szucher Ervin a kronika.ro.
A Bukarestben élő szakpolitikus még csak nem is gyanítja, miért kapta az övön aluli ütést. Kovács Péter, a szövetség főtitkára szerint a SZÁT-nak sok dolga volt, de hamarosan Jakab is megtudhatja, mit tartalmaz a testület – egyébként megfellebbezhetetlen – döntése.
Előre leosztott kártyák?
Jakab István a leginkább azt nehezményezi, hogy a pénteki döntés óta senki nem kereste meg, és nem magyarázta meg neki, miért ejtették a listáról. A megrökönyödése annál is nagyobb, mivel ennek semmiféle előjele nem volt. „Idén többször is elbeszélgettem Kelemen Hunorral, előbb februárban, majd márciusban, aztán a helyhatósági választások után, legvégül pedig a nyáron. Soha nem mondta, hogy ne jöjjek haza Brüsszelből, és ne gondolkodjak a parlamenti politizálásban. A szeptember 19-ei megmérettetés előtt viszont már több befolyásos Maros megyei politikus is üzent, hogy nem szívesen látnának a törvényhozásban. De ezek az üzenetek is másod-harmadkézből jutottak el hozzám” – mondta el lapunknak Jakab.
Kérdésünkre, hogy kinek állhatott útjában, neveket nem említett, csupán annyit mondott, hogy már augusztusban észlelte, hogy a kártyák előre le vannak osztva Novák Zoltánnak és Kozma Mónikának. Ilyen kontextusban rá és a megyei szervezet elnökére, Brassai Zsomborra a másik két jelölt magas rangú pártfogói valósággal ellenségként tekintettek, fogalmazott Jakab. Brassainak nem sikerült felrúgnia a papírformát, a négyük versenyében az utolsó lett, Jakab azonban sokak meglepetésére egy szavazattal megelőzte a favoritként induló Kozma Mónikát, és Novák után a második helyen végzett.
„Nem az a bajom, hogy nem voltam bizonyos körök kegyeltjei között, az a gond, hogy nem így kellett volna eljárniuk. Ha már vállalhatatlan vagyok, ahogy a sajtóban is megjelent, előre is szólhattak volna. Mert a mondvacsinált magyarázatok viccesek” – nehezményezte a szakpolitikus. A történtek ellenére Jakab István nem kívánja megfellebbezni a SZÁT döntését, hiszen már rég kifutott a 48 órás határidőből. „És egyáltalán kinek címezzem a fellebbezésemet? A kocka el van vetve, és nem péntek óta” – jelentette ki. Az elmúlt napokban felhívta az RMDSZ-t, és több személynél is próbált érdeklődni kiiktatása valós okairól; azonban minden illetékes visszakozott, és nem volt hajlandó elárulni semmit. Kelemen Hunort is megpróbálta elérni, de a szövetségi elnöknek nem volt ideje magyarázattal szolgálni. Jakab megítélésében a szeptember 19-ei szavazást követően Kelemen meg akarta mutatni, hogy a mendemondák ellenére a hatalma Maros megyére is kiterjed.
Nem szeretne Brüsszelben élni
Az állítólagos vállalhatatlanságáról a Környezetvédelmi Alap államtitkári rangú vezetője kifejtette: valóban van befagyasztott állása Brüsszelben az Európai Bizottságnál, amit versenyvizsgával foglalt el négyéves próbaidővel. A posztját tíz évre fagyasztották be, így bármikor visszatérhetne a belga fővárosba, de a következő éveit nem Nyugat-Európában képzelte el. „Talán az a baj, hogy szakpolitikus vagyok és nem megélhetési politikus, aki ha kiesik a parlamentből, nincs hova visszamennie?” – tette fel a költői kérdést.
A történtek dacára Jakab István nem fontolgatja kilépését az RMDSZ-ből, de tisztában van azzal, hogy a szövetség vezetése többé nem számít a munkájára. Egyébként az övön alulinak ítélt ütés után maga sem kíván az erdélyi magyar politika részese lenni. Mint mondta, miután a Cioloş-kormány leköszönése után lejár a Környezetvédelmi Alap élén betöltött igazgatói mandátuma, visszaköltözik Kolozsvárra vagy szülővárosába, Marosvásárhelyre.
Lapunk érdeklődésére, hogy a SZÁT miért nem közölte Jakab Istvánnal a személyével kapcsolatos döntést, Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke azt mondta, hogy a testület nagyon sok döntést hozott, és még nem volt ideje kiközölni azokat. „Jakab István is hamarosan meg fogja kapni” – szögezte le Kovács. A pénteki határozat kötelező érvényű és megfellebbezhetetlen, tette hozzá. Jakab helyét egyébként mégsem a rangsor harmadik helyezettje, Kozma Mónika kapta, hanem a képviselői lista harmadik helyezettjének, Császár Károlynak ajánlották fel – írja a kronika.ro. Erdély.ma
Négy nappal a Szövetségi Állandó Tanács (SZÁT) döntése után sem értesítette senki Jakab Istvánt arról, hogy az RMDSZ miért törölte a Maros megyei szenátusi jelöltlista második helyéről – számol be Szucher Ervin a kronika.ro.
A Bukarestben élő szakpolitikus még csak nem is gyanítja, miért kapta az övön aluli ütést. Kovács Péter, a szövetség főtitkára szerint a SZÁT-nak sok dolga volt, de hamarosan Jakab is megtudhatja, mit tartalmaz a testület – egyébként megfellebbezhetetlen – döntése.
Előre leosztott kártyák?
Jakab István a leginkább azt nehezményezi, hogy a pénteki döntés óta senki nem kereste meg, és nem magyarázta meg neki, miért ejtették a listáról. A megrökönyödése annál is nagyobb, mivel ennek semmiféle előjele nem volt. „Idén többször is elbeszélgettem Kelemen Hunorral, előbb februárban, majd márciusban, aztán a helyhatósági választások után, legvégül pedig a nyáron. Soha nem mondta, hogy ne jöjjek haza Brüsszelből, és ne gondolkodjak a parlamenti politizálásban. A szeptember 19-ei megmérettetés előtt viszont már több befolyásos Maros megyei politikus is üzent, hogy nem szívesen látnának a törvényhozásban. De ezek az üzenetek is másod-harmadkézből jutottak el hozzám” – mondta el lapunknak Jakab.
Kérdésünkre, hogy kinek állhatott útjában, neveket nem említett, csupán annyit mondott, hogy már augusztusban észlelte, hogy a kártyák előre le vannak osztva Novák Zoltánnak és Kozma Mónikának. Ilyen kontextusban rá és a megyei szervezet elnökére, Brassai Zsomborra a másik két jelölt magas rangú pártfogói valósággal ellenségként tekintettek, fogalmazott Jakab. Brassainak nem sikerült felrúgnia a papírformát, a négyük versenyében az utolsó lett, Jakab azonban sokak meglepetésére egy szavazattal megelőzte a favoritként induló Kozma Mónikát, és Novák után a második helyen végzett.
„Nem az a bajom, hogy nem voltam bizonyos körök kegyeltjei között, az a gond, hogy nem így kellett volna eljárniuk. Ha már vállalhatatlan vagyok, ahogy a sajtóban is megjelent, előre is szólhattak volna. Mert a mondvacsinált magyarázatok viccesek” – nehezményezte a szakpolitikus. A történtek ellenére Jakab István nem kívánja megfellebbezni a SZÁT döntését, hiszen már rég kifutott a 48 órás határidőből. „És egyáltalán kinek címezzem a fellebbezésemet? A kocka el van vetve, és nem péntek óta” – jelentette ki. Az elmúlt napokban felhívta az RMDSZ-t, és több személynél is próbált érdeklődni kiiktatása valós okairól; azonban minden illetékes visszakozott, és nem volt hajlandó elárulni semmit. Kelemen Hunort is megpróbálta elérni, de a szövetségi elnöknek nem volt ideje magyarázattal szolgálni. Jakab megítélésében a szeptember 19-ei szavazást követően Kelemen meg akarta mutatni, hogy a mendemondák ellenére a hatalma Maros megyére is kiterjed.
Nem szeretne Brüsszelben élni
Az állítólagos vállalhatatlanságáról a Környezetvédelmi Alap államtitkári rangú vezetője kifejtette: valóban van befagyasztott állása Brüsszelben az Európai Bizottságnál, amit versenyvizsgával foglalt el négyéves próbaidővel. A posztját tíz évre fagyasztották be, így bármikor visszatérhetne a belga fővárosba, de a következő éveit nem Nyugat-Európában képzelte el. „Talán az a baj, hogy szakpolitikus vagyok és nem megélhetési politikus, aki ha kiesik a parlamentből, nincs hova visszamennie?” – tette fel a költői kérdést.
A történtek dacára Jakab István nem fontolgatja kilépését az RMDSZ-ből, de tisztában van azzal, hogy a szövetség vezetése többé nem számít a munkájára. Egyébként az övön alulinak ítélt ütés után maga sem kíván az erdélyi magyar politika részese lenni. Mint mondta, miután a Cioloş-kormány leköszönése után lejár a Környezetvédelmi Alap élén betöltött igazgatói mandátuma, visszaköltözik Kolozsvárra vagy szülővárosába, Marosvásárhelyre.
Lapunk érdeklődésére, hogy a SZÁT miért nem közölte Jakab Istvánnal a személyével kapcsolatos döntést, Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke azt mondta, hogy a testület nagyon sok döntést hozott, és még nem volt ideje kiközölni azokat. „Jakab István is hamarosan meg fogja kapni” – szögezte le Kovács. A pénteki határozat kötelező érvényű és megfellebbezhetetlen, tette hozzá. Jakab helyét egyébként mégsem a rangsor harmadik helyezettje, Kozma Mónika kapta, hanem a képviselői lista harmadik helyezettjének, Császár Károlynak ajánlották fel – írja a kronika.ro. Erdély.ma
2016. október 6.
Jogerősen törölték az erdőszentgyörgyi zászlóbírságot
Eltörölte a Maros megyei törvényszék azt az ötezer lejes bírságot, amelyet tavaly a prefektúra szabott ki Erdőszentgyörgy polgármesterére, mert kitűzte a magyar és a székely zászlót az RMDSZ-székháznak otthont adó épületre – számol be Rostás Szabolcs a kronika.ro-n.
A Maros megyei prefektusi hivatal 2015. januárjában rótta ki a büntetést Csibi Attila Zoltánra amiatt, hogy a helyi RMDSZ-elnöki tisztséget is betöltő elöljáró megtagadta a magyar és a székely zászló eltávolítását a kisváros főterén álló épületről. Az egyházi tulajdonban lévő ingatlanban az RMDSZ működteti az irodáját. A prefektúra képviselői azt írták a bírságolási jegyzőkönyvbe, hogy Csibi „Székelyföld és a magyarok zászlajának kitűzésével” megsértette a román zászló használatára vonatkozó kormányhatározatot. A kihágásért a kormányhatározat alapján kiróható legnagyobb összegű bírságot rótták ki.
Az erdőszentgyörgyi polgármestert másodfokon képviselő Menyhárt Gabriella Éva nagyváradi ügyvéd szerdán a Krónikát úgy tájékoztatta, a Maros megyei törvényszék helyt adott a fellebbezésüknek, végleges ítéletében megsemmisítette a prefektusi hivatal jegyzőkönyvét, és eltörölte az ötezer lejes pénzbírságot. Hozzátette, alkotmányellenes kifogást is emeltek az alkalmazandó törvény ellen, valamint semmisségi kifogást a jegyzőkönyv ellen, a törvényszéki indoklást azonban még nem ismerik.
Csibi Attila Zoltán egyébként tavaly a bírságról szóló jegyzőkönyvet a segesvári bíróságon támadta meg, amely viszont alapfokon elutasította a polgármester panaszát, törvényesnek ítélve a prefektúra által kiszabott büntetést. Menyhárt Gabriella Éva szerint nem volt pártatlan és tárgyilagos az első fokon lezajlott tárgyalás és a bírói érvelés, úgy, ahogyan azt az Európai Emberi Jogi Egyezmény 6. cikkelye megkövetelné.
Az erdőszentgyörgyi elöljáró ügyvédje az ügy kapcsán emlékeztet: a románok által lakott magyarországi településeken – mint például Bedő vagy Körösszegapáti – a magyar és a román zászló egymás mellett lobog, anélkül, hogy sértené az ott élő magyarokat vagy hogy etnikai zaklatásnak volnának kitéve az ott élő románok. „Úgy gondolom, ez a követendő példa Románia számára, erkölcsi, emberi és törvényes szempontból egyaránt. A harcot addig kell folytatni itt Erdélyben, amíg az etnikai hadjárat befejeződik az erdélyi magyarok ellen és amíg tiszteletben tartják nemzeti szimbólumainkat” – jelentette ki Menyhárt Gabriella Éva.
Az Erdőszentgyörgy főterén álló épület homlokzatán a székely és a magyar zászló mellett Románia, az Európai Unió és az RMDSZ zászlaja lengedezett egymás mellett. A prefektus felszólítására 2014 nyarán a polgármester egy hónapra levette, és gyászlobogóval helyettesítette a zászlókat, augusztus közepén azonban ismét kitűzte az öt lobogót. A polgármester akkor megjegyezte, korábban öt évig lobogtak ugyanezek a zászlók a főtéri ingatlanon, és senkit nem zavartak. Azzal érvelt, hogy a zászlók magánterületen vannak, hiszen az RMDSZ az egyháztól bérli a székházát – írja a kronika.ro. Erdély.ma
Eltörölte a Maros megyei törvényszék azt az ötezer lejes bírságot, amelyet tavaly a prefektúra szabott ki Erdőszentgyörgy polgármesterére, mert kitűzte a magyar és a székely zászlót az RMDSZ-székháznak otthont adó épületre – számol be Rostás Szabolcs a kronika.ro-n.
A Maros megyei prefektusi hivatal 2015. januárjában rótta ki a büntetést Csibi Attila Zoltánra amiatt, hogy a helyi RMDSZ-elnöki tisztséget is betöltő elöljáró megtagadta a magyar és a székely zászló eltávolítását a kisváros főterén álló épületről. Az egyházi tulajdonban lévő ingatlanban az RMDSZ működteti az irodáját. A prefektúra képviselői azt írták a bírságolási jegyzőkönyvbe, hogy Csibi „Székelyföld és a magyarok zászlajának kitűzésével” megsértette a román zászló használatára vonatkozó kormányhatározatot. A kihágásért a kormányhatározat alapján kiróható legnagyobb összegű bírságot rótták ki.
Az erdőszentgyörgyi polgármestert másodfokon képviselő Menyhárt Gabriella Éva nagyváradi ügyvéd szerdán a Krónikát úgy tájékoztatta, a Maros megyei törvényszék helyt adott a fellebbezésüknek, végleges ítéletében megsemmisítette a prefektusi hivatal jegyzőkönyvét, és eltörölte az ötezer lejes pénzbírságot. Hozzátette, alkotmányellenes kifogást is emeltek az alkalmazandó törvény ellen, valamint semmisségi kifogást a jegyzőkönyv ellen, a törvényszéki indoklást azonban még nem ismerik.
Csibi Attila Zoltán egyébként tavaly a bírságról szóló jegyzőkönyvet a segesvári bíróságon támadta meg, amely viszont alapfokon elutasította a polgármester panaszát, törvényesnek ítélve a prefektúra által kiszabott büntetést. Menyhárt Gabriella Éva szerint nem volt pártatlan és tárgyilagos az első fokon lezajlott tárgyalás és a bírói érvelés, úgy, ahogyan azt az Európai Emberi Jogi Egyezmény 6. cikkelye megkövetelné.
Az erdőszentgyörgyi elöljáró ügyvédje az ügy kapcsán emlékeztet: a románok által lakott magyarországi településeken – mint például Bedő vagy Körösszegapáti – a magyar és a román zászló egymás mellett lobog, anélkül, hogy sértené az ott élő magyarokat vagy hogy etnikai zaklatásnak volnának kitéve az ott élő románok. „Úgy gondolom, ez a követendő példa Románia számára, erkölcsi, emberi és törvényes szempontból egyaránt. A harcot addig kell folytatni itt Erdélyben, amíg az etnikai hadjárat befejeződik az erdélyi magyarok ellen és amíg tiszteletben tartják nemzeti szimbólumainkat” – jelentette ki Menyhárt Gabriella Éva.
Az Erdőszentgyörgy főterén álló épület homlokzatán a székely és a magyar zászló mellett Románia, az Európai Unió és az RMDSZ zászlaja lengedezett egymás mellett. A prefektus felszólítására 2014 nyarán a polgármester egy hónapra levette, és gyászlobogóval helyettesítette a zászlókat, augusztus közepén azonban ismét kitűzte az öt lobogót. A polgármester akkor megjegyezte, korábban öt évig lobogtak ugyanezek a zászlók a főtéri ingatlanon, és senkit nem zavartak. Azzal érvelt, hogy a zászlók magánterületen vannak, hiszen az RMDSZ az egyháztól bérli a székházát – írja a kronika.ro. Erdély.ma
2016. október 6.
„Erősítenünk kell a szabadság kultúráját!”
Erdély-szerte megemlékezéseket tartottak csütörtökön az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc véres megtorlása és a 13 aradi vértanú kivégzésének 167. évfordulója alkalmából.
A központi rendezvényt – mint minden évben – Aradon tartották, ahol a program a hagyomány szerint szentmisével kezdődött a belvárosi római katolikus templomban, melyet Kovács Péter gyulai esperes-plébános, általános püspöki helynök celebrált. Ezt követően a megemlékezők a Szabadság-szoborhoz vonultak.
A megemlékezésen elsőként felszólaló Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arra mutatott rá, hogy egyetlen európai nemzetet sem kímélt meg a történelem attól, hogy meg kelljen vívnia a maga szabadságharcát. „A nemzetté válás és a szabadság iránti vágy, valamint az abból fakadó szabadságharc párost alkotott a népek történelmében, különösen a francia forradalomtól kezdődően. Ez alól nem voltunk, nem is lehettünk kivételek mi, magyarok sem” – fogalmazott Kelemen Hunor.
Hangsúlyozta, az aradi 13 vértanú áldozatkészségének és mártírhalálának példája ma is aktuális a kisebbségi sorban élő erdélyi magyarság számára. Kelemen Hunor szerint arra kötelez bennünket a 13 aradi vértanú áldozata és emléke, hogy minden választásunkkal, minden cselekedetünkkel, nap mint nap, nemzedékről nemzedékre a szabadság kultúráját, a szabadság feltétel nélküli szeretetét erősítsük.
Az Aradi Hírek portál tudósítása szerint Gheorghe Falcă, Arad polgármestere is köszöntötte a megemlékezés résztvevőit. Beszédében azt hangsúlyozta, hogy míg 20 évvel ezelőtt a '49-es mártírok megemlékezésén való részvétel a megosztást jelentette a románság számára, ma már az összetartozás jeleként értékelik.
Kalmár Ferenc, Magyarország szomszédságpolitikájának fejlesztéséért felelős miniszteri biztos beszédében azt emelte ki: a 21. századi kihívásokkal csak összefogással tudhat szembenézni Közép-Európa. „Nemcsak gazdasági, hanem látjuk a migrációs kérdést is, amelyekre nem lehet megfelelő választ adni egyenként, hanem feltétlenül szükséges az összefogás, minimum a térségbeli összefogás” – idézte a politikust az aradi hírportál. A Zala György alkotta emlékműnél megtartott megemlékezést követően 16 órakor a Vesztőhelyen tisztelegtek a vértanúk előtt, a program szerint pedig 18 órától az aradi állami színházban Tóth-Máthé Miklós A nagyrahivatott című darabját mutatták be.
„Meg kell tanítani: emlékezni kötelesség!”
Sepsiszentgyörgyön mintegy 200 résztvevő jelenlétében tisztelegtek a nemzeti gyásznapon a megyei könyvtár mögötti emlékparkban, ahol megkoszorúzták a vértanúk emlékére állított 13 kopjafát, Balázs Antal alkotásait. Elsőként a fafaragó mester – az emlékpark létrehozásának ötletgazdája – szólt az egybegyűltekhez, és sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy „csak egy maroknyi polgár” érezte úgy, hogy részt kell vennie a megemlékezésen, „holott emlékeznünk kell azokra, akik a harcolni akarásban példát mutattak nekünk”. Balázs Antal arra kérte a pedagógusokat, hogy tanítsák meg a diákoknak, hogy emlékezni kötelesség. A megemlékezés díszvendége, Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke az identitásunk megőrzéséért folytatott, közel 170 éve tartó harcról beszélt. Hangsúlyozta, míg a 19. századi forradalom idején az osztrák elnyomás ellen kellett küzdeni, ma a kozmopolita gondolkodás veszélyezteti a magyarságot.
A nyárádszeredai magyarság a hagyománytól eltérő módon emlékeztek meg a kivégzett aradi vértanúkról csütörtökön délelőtt. A főtéri Bocskai-szobor előtt háromszögű pannót állítottak fel, így emlékeztették az arra járó helybelieket a nap fontosságára. A pannó oldalain a tizenhárom aradi vértanút, Batthyány Lajos első felelős magyar miniszterelnököt és az aradi Szabadság-szobrot ábrázoló kép áll.
Szűcs Péter, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) országos szervezet alelnöke a Krónikának elmondta: szívügyüknek és feladatuknak tekintik a nemzeti hősökről való megemlékezést. Céljuk, hogy interaktív módon hívják fel az emberek figyelmét az aradi vértanúkra, akik a szabad hazáért harcoltak 1848-49-ben, mint 1956-ban a pesti ifjak. A délelőtt felállított pannónál sokan elidőztek, nézegették a képeket, olvasták a neveket és idézeteket, érdeklődtek és elbeszélgettek a szervezőkkel, majd további hasonló kezdeményezésekre biztatták őket. A nap folyamán mindig állt ott valaki és fogadta a megálló járókelőket, este pedig gyertyákat gyújtottak a helyszínen.
„Spekulánsok helyett Petőfikre van szükség!”
„Ma is az asztalra felpattanó, az igazságot kimondó és értékeinket megvédő, talpra magyar Petőfikre van szükségünk, nem pedig az áldemokrácia eszméi mögött megbújó spekulánsokra” – hangzott el a Maros megyei EMNT szerda esti megemlékezésén. A Deus Providebit Tanulmányi Ház Szent Mihály termében megtartott rendezvényen Balla József római katolikus lelkész felolvasta Damjanich János vértanú-vezérőrnagy 1849. október 6-án hajnalban írt imáját.
A Rendhagyó történelemóra rendezvénysorozat egyik szervezője, Kocsis Lóránt Zsombor a történelmi tényeket ismertette. „167 évvel ezelőtt egy nemzet úgy döntött, kifordítja sarkaiból a világot és meg is tette, mint ahogy a történelem folyamán oly sokszor, ha a zsarnokság, az önkényes hatalom az igazság és a szabadság fölé szándékozott emelkedni, és ma is megteszi, ha kell” – fogalmazott. Rámutatott, a magyar nép mindig békeszerető, befogadó nép volt, viszont mindig felismerte, ha szabadságát, kultúráját és keresztény értékeit veszély fenyegette, ezt teszi ma is „az egész Európa helyett”. A rendezvény végén Kali Margit népdalokat énekelt, majd közölték a résztvevőkkel, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának méltó emléket állít az EMNT országos rendezvénye, amelyet október 17-én, hétfőn 18 órától tartanak a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermében.
kronika.ro Erdély.ma
Erdély-szerte megemlékezéseket tartottak csütörtökön az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc véres megtorlása és a 13 aradi vértanú kivégzésének 167. évfordulója alkalmából.
A központi rendezvényt – mint minden évben – Aradon tartották, ahol a program a hagyomány szerint szentmisével kezdődött a belvárosi római katolikus templomban, melyet Kovács Péter gyulai esperes-plébános, általános püspöki helynök celebrált. Ezt követően a megemlékezők a Szabadság-szoborhoz vonultak.
A megemlékezésen elsőként felszólaló Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arra mutatott rá, hogy egyetlen európai nemzetet sem kímélt meg a történelem attól, hogy meg kelljen vívnia a maga szabadságharcát. „A nemzetté válás és a szabadság iránti vágy, valamint az abból fakadó szabadságharc párost alkotott a népek történelmében, különösen a francia forradalomtól kezdődően. Ez alól nem voltunk, nem is lehettünk kivételek mi, magyarok sem” – fogalmazott Kelemen Hunor.
Hangsúlyozta, az aradi 13 vértanú áldozatkészségének és mártírhalálának példája ma is aktuális a kisebbségi sorban élő erdélyi magyarság számára. Kelemen Hunor szerint arra kötelez bennünket a 13 aradi vértanú áldozata és emléke, hogy minden választásunkkal, minden cselekedetünkkel, nap mint nap, nemzedékről nemzedékre a szabadság kultúráját, a szabadság feltétel nélküli szeretetét erősítsük.
Az Aradi Hírek portál tudósítása szerint Gheorghe Falcă, Arad polgármestere is köszöntötte a megemlékezés résztvevőit. Beszédében azt hangsúlyozta, hogy míg 20 évvel ezelőtt a '49-es mártírok megemlékezésén való részvétel a megosztást jelentette a románság számára, ma már az összetartozás jeleként értékelik.
Kalmár Ferenc, Magyarország szomszédságpolitikájának fejlesztéséért felelős miniszteri biztos beszédében azt emelte ki: a 21. századi kihívásokkal csak összefogással tudhat szembenézni Közép-Európa. „Nemcsak gazdasági, hanem látjuk a migrációs kérdést is, amelyekre nem lehet megfelelő választ adni egyenként, hanem feltétlenül szükséges az összefogás, minimum a térségbeli összefogás” – idézte a politikust az aradi hírportál. A Zala György alkotta emlékműnél megtartott megemlékezést követően 16 órakor a Vesztőhelyen tisztelegtek a vértanúk előtt, a program szerint pedig 18 órától az aradi állami színházban Tóth-Máthé Miklós A nagyrahivatott című darabját mutatták be.
„Meg kell tanítani: emlékezni kötelesség!”
Sepsiszentgyörgyön mintegy 200 résztvevő jelenlétében tisztelegtek a nemzeti gyásznapon a megyei könyvtár mögötti emlékparkban, ahol megkoszorúzták a vértanúk emlékére állított 13 kopjafát, Balázs Antal alkotásait. Elsőként a fafaragó mester – az emlékpark létrehozásának ötletgazdája – szólt az egybegyűltekhez, és sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy „csak egy maroknyi polgár” érezte úgy, hogy részt kell vennie a megemlékezésen, „holott emlékeznünk kell azokra, akik a harcolni akarásban példát mutattak nekünk”. Balázs Antal arra kérte a pedagógusokat, hogy tanítsák meg a diákoknak, hogy emlékezni kötelesség. A megemlékezés díszvendége, Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke az identitásunk megőrzéséért folytatott, közel 170 éve tartó harcról beszélt. Hangsúlyozta, míg a 19. századi forradalom idején az osztrák elnyomás ellen kellett küzdeni, ma a kozmopolita gondolkodás veszélyezteti a magyarságot.
A nyárádszeredai magyarság a hagyománytól eltérő módon emlékeztek meg a kivégzett aradi vértanúkról csütörtökön délelőtt. A főtéri Bocskai-szobor előtt háromszögű pannót állítottak fel, így emlékeztették az arra járó helybelieket a nap fontosságára. A pannó oldalain a tizenhárom aradi vértanút, Batthyány Lajos első felelős magyar miniszterelnököt és az aradi Szabadság-szobrot ábrázoló kép áll.
Szűcs Péter, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) országos szervezet alelnöke a Krónikának elmondta: szívügyüknek és feladatuknak tekintik a nemzeti hősökről való megemlékezést. Céljuk, hogy interaktív módon hívják fel az emberek figyelmét az aradi vértanúkra, akik a szabad hazáért harcoltak 1848-49-ben, mint 1956-ban a pesti ifjak. A délelőtt felállított pannónál sokan elidőztek, nézegették a képeket, olvasták a neveket és idézeteket, érdeklődtek és elbeszélgettek a szervezőkkel, majd további hasonló kezdeményezésekre biztatták őket. A nap folyamán mindig állt ott valaki és fogadta a megálló járókelőket, este pedig gyertyákat gyújtottak a helyszínen.
„Spekulánsok helyett Petőfikre van szükség!”
„Ma is az asztalra felpattanó, az igazságot kimondó és értékeinket megvédő, talpra magyar Petőfikre van szükségünk, nem pedig az áldemokrácia eszméi mögött megbújó spekulánsokra” – hangzott el a Maros megyei EMNT szerda esti megemlékezésén. A Deus Providebit Tanulmányi Ház Szent Mihály termében megtartott rendezvényen Balla József római katolikus lelkész felolvasta Damjanich János vértanú-vezérőrnagy 1849. október 6-án hajnalban írt imáját.
A Rendhagyó történelemóra rendezvénysorozat egyik szervezője, Kocsis Lóránt Zsombor a történelmi tényeket ismertette. „167 évvel ezelőtt egy nemzet úgy döntött, kifordítja sarkaiból a világot és meg is tette, mint ahogy a történelem folyamán oly sokszor, ha a zsarnokság, az önkényes hatalom az igazság és a szabadság fölé szándékozott emelkedni, és ma is megteszi, ha kell” – fogalmazott. Rámutatott, a magyar nép mindig békeszerető, befogadó nép volt, viszont mindig felismerte, ha szabadságát, kultúráját és keresztény értékeit veszély fenyegette, ezt teszi ma is „az egész Európa helyett”. A rendezvény végén Kali Margit népdalokat énekelt, majd közölték a résztvevőkkel, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának méltó emléket állít az EMNT országos rendezvénye, amelyet október 17-én, hétfőn 18 órától tartanak a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermében.
kronika.ro Erdély.ma
2016. október 6.
A magyar Golgota
Magyar Golgotának nevezte Kossuth Lajos Aradot, ahol 1849. október 6-án kivégezték a levert szabadságharc vezetőit, tizenkét tábornokot és egy ezredest. Ugyanaznap Batthyány Lajos, az első magyar polgári kormány miniszterelnöke is mártírhalált halt Pesten.
Az osztrák megtorlás akkor már zajlott, a továbbiakban is folytatódott, és október 6-án Aradon csúcsosodott. Jelképes a Habsburg hatalom gesztusa, a teljes magyar nemzeten bosszulta meg, hogy szabadságot akart. Ezért is volt találó az új magyar polgári kormány döntése, amellyel október 6-át nemzeti gyásznappá minősítette.
Persze, jobb ünnepelni, mint megemlékezni. Jobb a szabadságharc kitörésének évfordulóját felidézni, mint annak véres megtorlását – de erre is szükség van. És az emlékezésen túl hitet is kell meríteni a jövő harcaihoz, hisz állandóan küzdenünk kell szabadságunkért, jogainkért. Régebb karddal, majd puskával is – újabban békésen, politikai síkon bátor kiállással, egyenes gerinccel. Mint ahogyan a puskák előtt vagy a bitófa alatt utolsó leheletükig bátran, egyenesen viselték a megtorlást az aradi vértanúk, akiknek zöme nem is volt magyar, mégis a magyar szabadság oltárán váltak mártírokká. És harcolnunk kell létünkért Magyarország határain kívül rekedtekként Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben, Délvidéken egyaránt. Itt, Székelyföldön is, ahol bár többségben vagyunk, de lábbal tiporják jogainkat, büntetnek, ha elénekeljük himnuszunkat, bírságolnak, ha kitűzzük zászlainkat, használjuk jelképeinket, közintézményeinkről leveretik az évszázados magyar feliratokat. Mai szabadságharcunk békés, jogainkért küzdünk. Nem kívánunk többet, mint amit 98 éve megígértek – de kevesebbel nem elégszünk meg. Ám ehhez összefogás kell, a széthúzás mások malmára hajtja a vizet.
A Golgota a bibliai történet egyik igen fontos állomása, hisz ott megölték Jézust, a Megváltót, aki harmadnapon halottaiból feltámadott, felment a Mennybe, és elküldte a Szentlelket. Hasonlóképpen Arad is fontos állomása a magyar történelemnek. Ott lefejezték a magyar nép szabadságmozgalmát – de nem tudták megtörni szabadságvágyát. Sarkára állt a magyar, amikor tizennyolc év múlva a császár kiegyezésre kényszerült, és talpon volt akkor is, amikor 1956-ban az idegen elnyomás és a diktatúra ellen lázadt. Azt a szabadságharcot is leverték, a véres megtorlásra szintén nemzeti gyásznappal emlékezünk. De a szabadságvágyat kiirtani akkor sem sikerült, és él ma is bennünk, erdélyi, székelyföldi magyarokban.
A magyar Golgota ezért nem a vég szimbóluma, inkább a feltámadás, a folytatás jelképévé kell válnia.
Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Magyar Golgotának nevezte Kossuth Lajos Aradot, ahol 1849. október 6-án kivégezték a levert szabadságharc vezetőit, tizenkét tábornokot és egy ezredest. Ugyanaznap Batthyány Lajos, az első magyar polgári kormány miniszterelnöke is mártírhalált halt Pesten.
Az osztrák megtorlás akkor már zajlott, a továbbiakban is folytatódott, és október 6-án Aradon csúcsosodott. Jelképes a Habsburg hatalom gesztusa, a teljes magyar nemzeten bosszulta meg, hogy szabadságot akart. Ezért is volt találó az új magyar polgári kormány döntése, amellyel október 6-át nemzeti gyásznappá minősítette.
Persze, jobb ünnepelni, mint megemlékezni. Jobb a szabadságharc kitörésének évfordulóját felidézni, mint annak véres megtorlását – de erre is szükség van. És az emlékezésen túl hitet is kell meríteni a jövő harcaihoz, hisz állandóan küzdenünk kell szabadságunkért, jogainkért. Régebb karddal, majd puskával is – újabban békésen, politikai síkon bátor kiállással, egyenes gerinccel. Mint ahogyan a puskák előtt vagy a bitófa alatt utolsó leheletükig bátran, egyenesen viselték a megtorlást az aradi vértanúk, akiknek zöme nem is volt magyar, mégis a magyar szabadság oltárán váltak mártírokká. És harcolnunk kell létünkért Magyarország határain kívül rekedtekként Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben, Délvidéken egyaránt. Itt, Székelyföldön is, ahol bár többségben vagyunk, de lábbal tiporják jogainkat, büntetnek, ha elénekeljük himnuszunkat, bírságolnak, ha kitűzzük zászlainkat, használjuk jelképeinket, közintézményeinkről leveretik az évszázados magyar feliratokat. Mai szabadságharcunk békés, jogainkért küzdünk. Nem kívánunk többet, mint amit 98 éve megígértek – de kevesebbel nem elégszünk meg. Ám ehhez összefogás kell, a széthúzás mások malmára hajtja a vizet.
A Golgota a bibliai történet egyik igen fontos állomása, hisz ott megölték Jézust, a Megváltót, aki harmadnapon halottaiból feltámadott, felment a Mennybe, és elküldte a Szentlelket. Hasonlóképpen Arad is fontos állomása a magyar történelemnek. Ott lefejezték a magyar nép szabadságmozgalmát – de nem tudták megtörni szabadságvágyát. Sarkára állt a magyar, amikor tizennyolc év múlva a császár kiegyezésre kényszerült, és talpon volt akkor is, amikor 1956-ban az idegen elnyomás és a diktatúra ellen lázadt. Azt a szabadságharcot is leverték, a véres megtorlásra szintén nemzeti gyásznappal emlékezünk. De a szabadságvágyat kiirtani akkor sem sikerült, és él ma is bennünk, erdélyi, székelyföldi magyarokban.
A magyar Golgota ezért nem a vég szimbóluma, inkább a feltámadás, a folytatás jelképévé kell válnia.
Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 6.
Óraadók és nyugdíjasok is tanítanak
Háromszéken 2851 oktatói állást 2723 pedagógus, illetve különböző szakterületről betanítók töltenek be, negyvenketten nyugdíjasként tértek vissza a katedrára, tizenkilencen nem rendelkeznek felsőfokú végzettséggel. Az elmúlt tanévhez képest több mint hétszázzal kevesebb a gyermek a megye óvodáiban és iskoláiban – tájékoztatott Kiss Imre főtanfelügyelő.
A tanév elején összesített adatok szerint az óvodai kiscsoportokban és az elemi osztályokban érezhető leginkább a létszámcsökkenés, de a nyolc osztály utáni iskolaelhagyás is jelentős, ennek ellenben elsősorban nem az az oka, hogy a diákok nem tudják kifizetni az ingázás költségeit – véli a főtanfelügyelő. Ezt arra reagálva szögezte le, hogy az országos diákszervezetek szóvá tették, tavaly amiatt morzsolódott le több tízezer diák, mert a minisztérium csak részben fedezte a diákok utazási kiadásait. A diákszervezetek és a tanügyi szakszervezetek a kormányfő lemondását követelik, mert nem teljesítette a tanévkezdés előtt tett ígéretét, miszerint sürgősségi kormányrendelettel módosítják a jelenlegi jogszabályt, és ettől a tanévtől teljes árban térítik meg az ingázási költségeket. A főtanfelügyelő kitért az iskolában elkövetett erőszakra is, ami Háromszéken nem jellemző, tavalyelőtt tizenhét könnyebb esetet jelentettek, az elmúlt tanévben pedig hetet, ebből kettő lopás, illetve lopási kísérlet volt.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Háromszéken 2851 oktatói állást 2723 pedagógus, illetve különböző szakterületről betanítók töltenek be, negyvenketten nyugdíjasként tértek vissza a katedrára, tizenkilencen nem rendelkeznek felsőfokú végzettséggel. Az elmúlt tanévhez képest több mint hétszázzal kevesebb a gyermek a megye óvodáiban és iskoláiban – tájékoztatott Kiss Imre főtanfelügyelő.
A tanév elején összesített adatok szerint az óvodai kiscsoportokban és az elemi osztályokban érezhető leginkább a létszámcsökkenés, de a nyolc osztály utáni iskolaelhagyás is jelentős, ennek ellenben elsősorban nem az az oka, hogy a diákok nem tudják kifizetni az ingázás költségeit – véli a főtanfelügyelő. Ezt arra reagálva szögezte le, hogy az országos diákszervezetek szóvá tették, tavaly amiatt morzsolódott le több tízezer diák, mert a minisztérium csak részben fedezte a diákok utazási kiadásait. A diákszervezetek és a tanügyi szakszervezetek a kormányfő lemondását követelik, mert nem teljesítette a tanévkezdés előtt tett ígéretét, miszerint sürgősségi kormányrendelettel módosítják a jelenlegi jogszabályt, és ettől a tanévtől teljes árban térítik meg az ingázási költségeket. A főtanfelügyelő kitért az iskolában elkövetett erőszakra is, ami Háromszéken nem jellemző, tavalyelőtt tizenhét könnyebb esetet jelentettek, az elmúlt tanévben pedig hetet, ebből kettő lopás, illetve lopási kísérlet volt.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 6.
Bibó Erzsébet, az elfelejtett nagyasszony
A sepsiszentgyörgyi Magyar Állami Tanítóképző Intézet épületét, amelynek akkori igazgatója Zayzonné Stöger Adél volt, 1919-ben elvette a román állam. A tantestület egy része elhagyta az országot, a másik részét a Református Székely Mikó Kollégium fogadta be a tanulókkal együtt. Így történhetett meg, hogy az 1919–20-as tanévtől a fiúgimnázium mellett tanítóképző, polgári fiú- és leányiskola is volt. A fiúgimnázium tagozataként a négyosztályos polgári leányiskola (későbbi leánygimnázium) működött a Magyar Királyi Állami Polgári Leányiskola jogutódjaként.
Ennek a tagozatnak az élére nevezték ki 1924 januárjában Bibó Erzsébetet, aki Jancsó Gábor fiúiskolai igazgatót váltotta fel, mivel a törvények nem engedélyezték, hogy férfi álljon a leányiskola élén. Húsz éven át vezette Böske néni az intézetet, szerzett elismerést a nőnevelés terén. Karöltve Csutak Vilmossal, a Fiúgimnázium rektor-igazgatójával síkra szállt a leányképzés ügyéért. Mivel a felettes tanügyi szervek kifogást emeltek, amiért a fiúk és a lányok egy épületben tanulnak, mindent latba vetett, hogy különálló iskolaépületet teremtsen a lányoktatás számára. A különálló épület létrehozásának gondolatát Csutak Vilmos 1925-ben terjesztette a kollégium tanári nagygyűlése elé, és a városi tanácshoz fordul ennek érdekében.
Kemény szervezőmunka következett: elvi engedélyeztetés Bukarestben, felhívás a megye lakosságához az anyagi támogatás érdekében. Az anyagi fedezet megteremtése után Kós Károly építész jóvoltából elkészült az új iskola épületének terve, és 1927-ben már áll is az Ujjvárossy-kertben az új épület, a kicsi Mikó (a mai Kós Károly szakközépiskola), majd 1935-ben mögötte szintén Kós Károly tervei alapján az internátus. Ezen tetteivel Csutak Vilmos beírta magát a mai Mikes Kelemen Főgimnázium történetébe.
A tanulólétszám növekedésével az új épület már nem volt elegendő, ezért használták a Székely Tanalap (a mai C. Brâncuşi-iskola) épületét, valamint a Kriza János utca sarkán álló, ma is használt kicsi Mikest. Ezek az évek voltak az iskola történetében a vándorlás kezdetei. De semmi sem törhette meg a tantestület és igazgatója fáradságot nem ismerő munkáját. Olyan nagyszerű pedagógusokat jegyezhetünk ebből az időből, mint Zakariás Erzsébet (későbbi igazgató), Seprődi Anna, akik szívvel-lélekkel álltak Bibó Erzsébet mellé nemes hivatásuk teljesítésében.
De ki is volt Bibó Erzsébet, mindenki Böske nénije?
Csombordon született 1885. október 19-én. A család barátosi eredetű. Iskoláit Hódmezővásárhelyen, Nagyváradon az Orsolyák Intézetében végezte, majd Győrben tanítói oklevelet szerzett. Milyen érdekes. Itt Pálmai Lenke tanítványa volt, akinek később utódja lesz. 1907-ben Budapesten magyar nyelv és irodalomból és történelemből tanári oklevelet szerzett. Pályafutását Baróton kezdi meg, majd Segesvár, Rimaszombat, a bácskai Kula következett. 1918 őszén kerül Sepsiszentgyörgyre a polgári leányiskolához, 1924 januárjában nevezik ki az iskola igazgatójának. Új megbízatása kezdetén fő feladatának a lányoktatást szolgáló megfelelő iskolaépület létrehozását tartotta. Ezt sikerült elérni a fent vázolt körülmények között. Igazgatói tevékenysége nem szorítkozott csupán az épületkérdés megoldására. Mindenki Böske nénije nagyszerű, de szigorú pedagógus volt, élményszerű órákat tartott, ezért is szerették növendékei. Kollégái tisztelték demokratikus vezetési módszereiért. Igényességét, pontosságát és következetes vezetési eljárásait a felsőbb szervek által hátrahagyott jegyzőkönyvek is igazolják. Ő volt, aki kezdeményezte a leányiskola főgimnáziummá való fejlesztését (ami Zakariás Erzsébet igazgatósága alatt vált jogerőssé). A tanárokon kívül nagy hozzáértéssel tanított színdarabokat (fiatal korában a színészet felé is kacsingatott) diákjainak, de a felnőtteknek is. Nevelői tevékenysége mellett mintegy két évtizeden át a Székely Nemzeti Múzeum könyvtárosa, az Erdélyi Református Egyházkerület Nőszövetségének alelnöke.
1971 februárjában bensőséges ünnepségre került sor az akkori 2. számú középiskolában, majd 1995 novemberében a szemerjai templomban. Az 1971-es találkozón még részt vett Böske néni is. Ez volt az utolsó találkozása volt iskolájával. Beszédében hangsúlyozta, hogy ,,tanító ne legyen az, akiben nincs hivatásszerűség, és nem szereti a gyermekeket...”, és hogy belső adottság szükséges a tanítósághoz. Az ünnepség kezdeményezője – úgy, mint az 1995-ös hálaadó ünnepségnek is – Kelemen József, az iskola egykori tanára és igazgatója volt. Kelemen József köszöntőjében (1971) így jellemezte Böske néni: ,,Életét sohasem szennyezte be az öncélúság, a lelkiismeretlenség, a becstelenség, az igazságtalanság, a rosszindulat.” Szemét mindig a közérdeken tartotta, munkaerejét annak szolgálatába állította, erre serkentvén másokat is.
Sokatmondó néhai Szabó József uzoni református lelkipásztor ,,értékelése”: ,,Sokszor elmondta: mindig a boldog családi élet után vágyódtam, nem adatott meg nekem, de nem panaszkodom, családom volt az iskola, gyermekeim a tanítványaim, s örömöm az ifjúság nevelése.” Pályafutásának 40 évéből huszonkilencet töltött az iskola szolgálatában. 1971. május 22-én halt meg. Sírja a szemerjai régi református temetőben található, 1989-ben aligazgatóként kezdeményeztem az akkori líceum építészeti szakosztályai és a Megyei Építészeti Vállalat anyagi támogatásával felújítását. Emléke legyen áldott halálának 45. évfordulóján is!
Jancsó Árpád Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A sepsiszentgyörgyi Magyar Állami Tanítóképző Intézet épületét, amelynek akkori igazgatója Zayzonné Stöger Adél volt, 1919-ben elvette a román állam. A tantestület egy része elhagyta az országot, a másik részét a Református Székely Mikó Kollégium fogadta be a tanulókkal együtt. Így történhetett meg, hogy az 1919–20-as tanévtől a fiúgimnázium mellett tanítóképző, polgári fiú- és leányiskola is volt. A fiúgimnázium tagozataként a négyosztályos polgári leányiskola (későbbi leánygimnázium) működött a Magyar Királyi Állami Polgári Leányiskola jogutódjaként.
Ennek a tagozatnak az élére nevezték ki 1924 januárjában Bibó Erzsébetet, aki Jancsó Gábor fiúiskolai igazgatót váltotta fel, mivel a törvények nem engedélyezték, hogy férfi álljon a leányiskola élén. Húsz éven át vezette Böske néni az intézetet, szerzett elismerést a nőnevelés terén. Karöltve Csutak Vilmossal, a Fiúgimnázium rektor-igazgatójával síkra szállt a leányképzés ügyéért. Mivel a felettes tanügyi szervek kifogást emeltek, amiért a fiúk és a lányok egy épületben tanulnak, mindent latba vetett, hogy különálló iskolaépületet teremtsen a lányoktatás számára. A különálló épület létrehozásának gondolatát Csutak Vilmos 1925-ben terjesztette a kollégium tanári nagygyűlése elé, és a városi tanácshoz fordul ennek érdekében.
Kemény szervezőmunka következett: elvi engedélyeztetés Bukarestben, felhívás a megye lakosságához az anyagi támogatás érdekében. Az anyagi fedezet megteremtése után Kós Károly építész jóvoltából elkészült az új iskola épületének terve, és 1927-ben már áll is az Ujjvárossy-kertben az új épület, a kicsi Mikó (a mai Kós Károly szakközépiskola), majd 1935-ben mögötte szintén Kós Károly tervei alapján az internátus. Ezen tetteivel Csutak Vilmos beírta magát a mai Mikes Kelemen Főgimnázium történetébe.
A tanulólétszám növekedésével az új épület már nem volt elegendő, ezért használták a Székely Tanalap (a mai C. Brâncuşi-iskola) épületét, valamint a Kriza János utca sarkán álló, ma is használt kicsi Mikest. Ezek az évek voltak az iskola történetében a vándorlás kezdetei. De semmi sem törhette meg a tantestület és igazgatója fáradságot nem ismerő munkáját. Olyan nagyszerű pedagógusokat jegyezhetünk ebből az időből, mint Zakariás Erzsébet (későbbi igazgató), Seprődi Anna, akik szívvel-lélekkel álltak Bibó Erzsébet mellé nemes hivatásuk teljesítésében.
De ki is volt Bibó Erzsébet, mindenki Böske nénije?
Csombordon született 1885. október 19-én. A család barátosi eredetű. Iskoláit Hódmezővásárhelyen, Nagyváradon az Orsolyák Intézetében végezte, majd Győrben tanítói oklevelet szerzett. Milyen érdekes. Itt Pálmai Lenke tanítványa volt, akinek később utódja lesz. 1907-ben Budapesten magyar nyelv és irodalomból és történelemből tanári oklevelet szerzett. Pályafutását Baróton kezdi meg, majd Segesvár, Rimaszombat, a bácskai Kula következett. 1918 őszén kerül Sepsiszentgyörgyre a polgári leányiskolához, 1924 januárjában nevezik ki az iskola igazgatójának. Új megbízatása kezdetén fő feladatának a lányoktatást szolgáló megfelelő iskolaépület létrehozását tartotta. Ezt sikerült elérni a fent vázolt körülmények között. Igazgatói tevékenysége nem szorítkozott csupán az épületkérdés megoldására. Mindenki Böske nénije nagyszerű, de szigorú pedagógus volt, élményszerű órákat tartott, ezért is szerették növendékei. Kollégái tisztelték demokratikus vezetési módszereiért. Igényességét, pontosságát és következetes vezetési eljárásait a felsőbb szervek által hátrahagyott jegyzőkönyvek is igazolják. Ő volt, aki kezdeményezte a leányiskola főgimnáziummá való fejlesztését (ami Zakariás Erzsébet igazgatósága alatt vált jogerőssé). A tanárokon kívül nagy hozzáértéssel tanított színdarabokat (fiatal korában a színészet felé is kacsingatott) diákjainak, de a felnőtteknek is. Nevelői tevékenysége mellett mintegy két évtizeden át a Székely Nemzeti Múzeum könyvtárosa, az Erdélyi Református Egyházkerület Nőszövetségének alelnöke.
1971 februárjában bensőséges ünnepségre került sor az akkori 2. számú középiskolában, majd 1995 novemberében a szemerjai templomban. Az 1971-es találkozón még részt vett Böske néni is. Ez volt az utolsó találkozása volt iskolájával. Beszédében hangsúlyozta, hogy ,,tanító ne legyen az, akiben nincs hivatásszerűség, és nem szereti a gyermekeket...”, és hogy belső adottság szükséges a tanítósághoz. Az ünnepség kezdeményezője – úgy, mint az 1995-ös hálaadó ünnepségnek is – Kelemen József, az iskola egykori tanára és igazgatója volt. Kelemen József köszöntőjében (1971) így jellemezte Böske néni: ,,Életét sohasem szennyezte be az öncélúság, a lelkiismeretlenség, a becstelenség, az igazságtalanság, a rosszindulat.” Szemét mindig a közérdeken tartotta, munkaerejét annak szolgálatába állította, erre serkentvén másokat is.
Sokatmondó néhai Szabó József uzoni református lelkipásztor ,,értékelése”: ,,Sokszor elmondta: mindig a boldog családi élet után vágyódtam, nem adatott meg nekem, de nem panaszkodom, családom volt az iskola, gyermekeim a tanítványaim, s örömöm az ifjúság nevelése.” Pályafutásának 40 évéből huszonkilencet töltött az iskola szolgálatában. 1971. május 22-én halt meg. Sírja a szemerjai régi református temetőben található, 1989-ben aligazgatóként kezdeményeztem az akkori líceum építészeti szakosztályai és a Megyei Építészeti Vállalat anyagi támogatásával felújítását. Emléke legyen áldott halálának 45. évfordulóján is!
Jancsó Árpád Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 6.
Gidófalvi Jancsó Pál emlékezete
Jelentős magyar kultúr- és színháztörténeti esemény zajlik október 7-én 15 órától a kolozsvári Házsongárdi temetőben. Ezen a napon avatjuk fel az első magyar komikus színész, gidófalvi Jancsó Pál elveszettnek hitt, de a Házsongárd Alapítvány szorgos és kitűnő munkájának köszönhetően megtalált síremlékét.
A színészet hőskoráról röviden: Kolozsvárott 1792. november 11-én gyújtották meg a gyertyákat azon az alkalmi színpadon, amelyet Rhédey grófnő kúriájának nagy báltermében állítottak fel az Erdélyi Nemes Jádzó Társaság első előadásán. Ez a nap tekinthető a magyar színészet születési dátumának. A Kótsy Patkó János vezette társulat tagjaként az eseményen részt vett Jancsó Pál – akkori megnevezése szerint – aktor is.
Jancsó Pál Gidófalván született 1761-ben lófőszékely családból, aminek okán egész életében használta a gidófalvi nemesi előnevet. Az ifjú Jancsó 14 éves korában a nagyenyedi református kollégiumba került, ahol szép tenor hangjával tűnt ki. Hat év múlva megválasztották az iskolai énekkar vezetőjének, és a református gyülekezet kántorának is jelölte. Ezután tiszttartóként dolgozott, de 1792-ben, egy volt iskolatársa meghívására Kolozsvárra ment, ahol megalakult a magyar színház. Ekkor még állandó helye nem volt, így vándorszínházként működött. Sokat utaztak, előadásaikat a tiszántúli területeken tartották, elsősorban Debrecenben és Nagyváradon. Jancsó Pál naptárában feljegyzéseket készített életükről, amely alapján Nagy Lázár megírta Az erdélyi magyar színészet hőskora című első színháztörténeti munkát. Feljegyzéseiből kiderül, a színtársulat 145 darabot tartott műsoron, és csak Debrecenben 1799-ben hét hónap alatt 105 előadást rendezett. Érdekes, hogy a zárkózott és különc Jancsó komikusként vívott ki magának ismertséget és tekintélyt. Amikor a fárasztó vándoréletbe beleunt, több alkalommal nem utazott el a társulattal. Ekkor mindig báró Wesselényi Miklós – aki a színészet nagy pártfogója és támogatója volt – bírta rá a folytatásra, nem utolsósorban fizetésemelés által. A színészet állapotáról 1814-ben így írt Wesselényi az anyjának: „A magyar theátrum meglehetősen áll, Kótsi, a leánya, Láng és Jantsó igen jól játszódnak, de Horváth, aki most őket dirigálja, fösvénykedik, az actorokat rosszul fizeti…”
A főúri mecénások támogatásával és a város hozzájárulásával végül kb. tíz év alatt felépült az állandó magyar színház, amelyben a színtársulat otthonra lelt a kolozsvári Belső-Farkas utcában, már Erdélyi Nemzeti Magyar Theátrum néven. Az 1821-ben átadott állandó színház indulásakor három színész kapott vezetői feladatot; Jancsó Pál lett a színház első főrendezője, Székely József a díszletekért és jelmezekért, míg Pergő Celesztin a könyvtárért, a szövegkönyvekért felelt. Jancsó Pál a főrendezői feladatai mellett a színészek magaviseletére is ügyelt, amelyet szigorúan láthatott el, mivel több színész is panaszt tett ellene. A Magyar Kurir 1822-ben öt számban cikksorozatot írt a színházról, amelyben megdicsérte Jancsót „a helyes beszédért és hozzáalkalmazott arcjátékért”. A színházhoz 1823-ban szerződött Déryné így írt naplójában Jancsó Pálról: „...Nem oly könnyű boldogulni a nagy hírű comicus Jantsó Pál úrral. Ő a vad különcök közé tartozott, akik senkit sem szenvedhetnek, hacsak nem az ő teremtményök, vagy régi közérdek nem köti őket valamely lényhez…”
Negyvenhárom évi színészkedés után, 1836-ban Kolozsvárott lépett fel utoljára a Csörgő sapka című darabban, amelyben Mandolino, a halász szerepe színészi pályájának egyik páratlan alakítása volt. Tele megilletődéssel, hosszabb beszéddel akart elbúcsúzni a közönségtől, de meghatódottságában csak ennyit tudott mondani: „Jó éjszakát!”
További életét pedáns, zsörtölődő öregúrként élte le egy bérelt lakásban, tisztelői – különösképpen gróf Kemény Samu és báró Wesselényi Farkas – büszkeségének tiszteletben tartása mellett igyekeztek segíteni. 1845. december 2-án, nyolcvanhárom éves korában halt meg Kolozsvárott. Bútorait és könyveit a kolozsvári református egyházra hagyta. Életéről a kor híres irodalomtörténésze, Gyulai Pál emlékezett meg Vázlatok és képek című munkájában.
Jancsó Pál síremlékén a következő felirat található: Jeles színész nyugszik itt / Uttörő volt s élte / Tapsok közt folyt / s habár különcz / s kedélye mogorva volt / A színpadon / bohózatokat vitt / A bus magyart gyakran felderítette. / Csak egyszer / szomorította meg hazáját / midőn el hagyta / színpadi pályáját / a küzdelem teljes / életét bevégezte / Most e szerény kő / sírját had jelölje / emelte azt / Egy öreg tisztelője.
A síremlék már a XX. század harmadik évtizedében is romos állapotban volt, tisztelői aggódtak, hogy elkallódik. Később teljesen eltűnt, mígnem a Házsongárd Alapítvány lelkes munkatársai ráleltek a sérült emlékmű egyes részeire, amelyek alapján és a rendelkezésre álló fényképek segítségével Nagy Benjamin szobrász-restaurátor a hiányzó elemeket pótolva a Jancsó Alapítvány kezdeményezésére és megbízásából helyreállította a síremléket. A nemzeti kulturális örökséghez tartozó síremlék helyreállításához való támogatást köszönjük a Kulturális Államtitkárságnak, a Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkárságnak, a Magyar Országgyűlés elnökének és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-nek.
Dr. Jancsó Antal,
a Jancsó Alapítvány kuratóriumának elnöke Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Jelentős magyar kultúr- és színháztörténeti esemény zajlik október 7-én 15 órától a kolozsvári Házsongárdi temetőben. Ezen a napon avatjuk fel az első magyar komikus színész, gidófalvi Jancsó Pál elveszettnek hitt, de a Házsongárd Alapítvány szorgos és kitűnő munkájának köszönhetően megtalált síremlékét.
A színészet hőskoráról röviden: Kolozsvárott 1792. november 11-én gyújtották meg a gyertyákat azon az alkalmi színpadon, amelyet Rhédey grófnő kúriájának nagy báltermében állítottak fel az Erdélyi Nemes Jádzó Társaság első előadásán. Ez a nap tekinthető a magyar színészet születési dátumának. A Kótsy Patkó János vezette társulat tagjaként az eseményen részt vett Jancsó Pál – akkori megnevezése szerint – aktor is.
Jancsó Pál Gidófalván született 1761-ben lófőszékely családból, aminek okán egész életében használta a gidófalvi nemesi előnevet. Az ifjú Jancsó 14 éves korában a nagyenyedi református kollégiumba került, ahol szép tenor hangjával tűnt ki. Hat év múlva megválasztották az iskolai énekkar vezetőjének, és a református gyülekezet kántorának is jelölte. Ezután tiszttartóként dolgozott, de 1792-ben, egy volt iskolatársa meghívására Kolozsvárra ment, ahol megalakult a magyar színház. Ekkor még állandó helye nem volt, így vándorszínházként működött. Sokat utaztak, előadásaikat a tiszántúli területeken tartották, elsősorban Debrecenben és Nagyváradon. Jancsó Pál naptárában feljegyzéseket készített életükről, amely alapján Nagy Lázár megírta Az erdélyi magyar színészet hőskora című első színháztörténeti munkát. Feljegyzéseiből kiderül, a színtársulat 145 darabot tartott műsoron, és csak Debrecenben 1799-ben hét hónap alatt 105 előadást rendezett. Érdekes, hogy a zárkózott és különc Jancsó komikusként vívott ki magának ismertséget és tekintélyt. Amikor a fárasztó vándoréletbe beleunt, több alkalommal nem utazott el a társulattal. Ekkor mindig báró Wesselényi Miklós – aki a színészet nagy pártfogója és támogatója volt – bírta rá a folytatásra, nem utolsósorban fizetésemelés által. A színészet állapotáról 1814-ben így írt Wesselényi az anyjának: „A magyar theátrum meglehetősen áll, Kótsi, a leánya, Láng és Jantsó igen jól játszódnak, de Horváth, aki most őket dirigálja, fösvénykedik, az actorokat rosszul fizeti…”
A főúri mecénások támogatásával és a város hozzájárulásával végül kb. tíz év alatt felépült az állandó magyar színház, amelyben a színtársulat otthonra lelt a kolozsvári Belső-Farkas utcában, már Erdélyi Nemzeti Magyar Theátrum néven. Az 1821-ben átadott állandó színház indulásakor három színész kapott vezetői feladatot; Jancsó Pál lett a színház első főrendezője, Székely József a díszletekért és jelmezekért, míg Pergő Celesztin a könyvtárért, a szövegkönyvekért felelt. Jancsó Pál a főrendezői feladatai mellett a színészek magaviseletére is ügyelt, amelyet szigorúan láthatott el, mivel több színész is panaszt tett ellene. A Magyar Kurir 1822-ben öt számban cikksorozatot írt a színházról, amelyben megdicsérte Jancsót „a helyes beszédért és hozzáalkalmazott arcjátékért”. A színházhoz 1823-ban szerződött Déryné így írt naplójában Jancsó Pálról: „...Nem oly könnyű boldogulni a nagy hírű comicus Jantsó Pál úrral. Ő a vad különcök közé tartozott, akik senkit sem szenvedhetnek, hacsak nem az ő teremtményök, vagy régi közérdek nem köti őket valamely lényhez…”
Negyvenhárom évi színészkedés után, 1836-ban Kolozsvárott lépett fel utoljára a Csörgő sapka című darabban, amelyben Mandolino, a halász szerepe színészi pályájának egyik páratlan alakítása volt. Tele megilletődéssel, hosszabb beszéddel akart elbúcsúzni a közönségtől, de meghatódottságában csak ennyit tudott mondani: „Jó éjszakát!”
További életét pedáns, zsörtölődő öregúrként élte le egy bérelt lakásban, tisztelői – különösképpen gróf Kemény Samu és báró Wesselényi Farkas – büszkeségének tiszteletben tartása mellett igyekeztek segíteni. 1845. december 2-án, nyolcvanhárom éves korában halt meg Kolozsvárott. Bútorait és könyveit a kolozsvári református egyházra hagyta. Életéről a kor híres irodalomtörténésze, Gyulai Pál emlékezett meg Vázlatok és képek című munkájában.
Jancsó Pál síremlékén a következő felirat található: Jeles színész nyugszik itt / Uttörő volt s élte / Tapsok közt folyt / s habár különcz / s kedélye mogorva volt / A színpadon / bohózatokat vitt / A bus magyart gyakran felderítette. / Csak egyszer / szomorította meg hazáját / midőn el hagyta / színpadi pályáját / a küzdelem teljes / életét bevégezte / Most e szerény kő / sírját had jelölje / emelte azt / Egy öreg tisztelője.
A síremlék már a XX. század harmadik évtizedében is romos állapotban volt, tisztelői aggódtak, hogy elkallódik. Később teljesen eltűnt, mígnem a Házsongárd Alapítvány lelkes munkatársai ráleltek a sérült emlékmű egyes részeire, amelyek alapján és a rendelkezésre álló fényképek segítségével Nagy Benjamin szobrász-restaurátor a hiányzó elemeket pótolva a Jancsó Alapítvány kezdeményezésére és megbízásából helyreállította a síremléket. A nemzeti kulturális örökséghez tartozó síremlék helyreállításához való támogatást köszönjük a Kulturális Államtitkárságnak, a Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkárságnak, a Magyar Országgyűlés elnökének és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-nek.
Dr. Jancsó Antal,
a Jancsó Alapítvány kuratóriumának elnöke Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 6.
Mi járhat a fejükben?... (Egy megfigyelt család, 26.)
A diktatúrák legfélelmetesebb ellensége a gondolkodó agy és a néma száj. Fokozottan érvényes ez a kommunistákra, mivel a beszélő szájak csak kedvükre valót mondanak. De mert ingatag az önbizalmuk, és mindenütt összeesküvést sejtő gyanakvásuk határtalan, számukra nincs őszinte párttag és a román néphez hű nemzetiségi, ezért napi feladatuk azokat a közösségeket megfigyelni, ahol ugyanazok az emberek többen és gyakrabban találkoznak.
Árpád öcsém kiterjedt levelezése és személyes kapcsolatai családunk más tagjaihoz hasonlítva jóval gyakoribbak voltak, a rokonokon kívül több férfival és nővel váltott levelet s találkozott erdélyi városokban és Magyarországon. A Securitate számára ez a életforma felettébb gyanúsnak tűnt. Különösen az egykori évfolyam- és osztálytársaival rendezett összejövetelek, leginkább Nagyváradon, ahol Szilágyi István (a közéletben ismert Szilágyi Zsolt édesapja) volt évfolyamtársa élt. Információkat gyűjtenek róla is. Megkeresésükre a nagyváradi szeku írásban közli, hogy Szilágyi István párttag nem szerepel a nyilvántartásukban... A dosszié egy másik dokumentuma szerint Kolozsváron egy informátort kellene ráállítani öcsémre, aki „a testvére nevében” (azaz az enyémben) megkeresné, s adatokat szerezne a fivérek közötti „egyes ellenséges tevékenységek terén” létező kapcsolatról, illetve, hogy Árpád öcsém milyen kapcsolatokat tart fenn külföldi személyekkel. Akik még emlékeznek ezekre a rettegésben és nélkülözésben töltött évekre, tudják, hogy minden társas alkalom egyben a hírszerzés lehetőségét is adta. Nem volt munkahely, rokoni összejövetel, kirándulás vagy érettségi találkozó, ahol ne lett volna egy megbízott ügynök. Ő aztán írásban vagy szóban jelentette a történteket a tartótisztjének. Az már csak az informátor jellemén múlott, hogy az „államellenes” kijelentéseket vagy politikai állásfoglalásokat híven továbbította-e, avagy eltitkolta, és semleges hangú beszámolót írt.
Árpád az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet vegyszer- és laboratóriumieszköz-raktárának volt a vezetője. A takarítónő volt az egyetlen alkalmazott rajta kívül. Hivatalból jött, hogy rávegyék jelentésadásra. De mert „veszélyes mérgek” is voltak a leltárában, az is felmerült a szeku embereiben, hogy ezek is lehetnek különböző „akciók” eszközei. Ezért – mint a mellékelt dokumentumban áll – sikerült megszerezniük a raktárkulcs lenyomatát, ami lehetővé teszi a titkos (ház)kutatást és „T eszközök”, azaz lehallgatókészülékek felszerelését. Ehhez elkészült a raktár helyszínrajza is, ahol a megfigyelt személynek (Árpád öcsém) „egy irodája van (íróasztallal, székekkel és több szekrénnyel)”. Ami a találkozókat illeti, semmi érdemlegeset nem rögzítettek, és a nőismerőseivel kapcsolatos zsarolások sem vezettek megfélemlítésre, felesége, Ági férje melletti kiállása töretlen maradt.
Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A diktatúrák legfélelmetesebb ellensége a gondolkodó agy és a néma száj. Fokozottan érvényes ez a kommunistákra, mivel a beszélő szájak csak kedvükre valót mondanak. De mert ingatag az önbizalmuk, és mindenütt összeesküvést sejtő gyanakvásuk határtalan, számukra nincs őszinte párttag és a román néphez hű nemzetiségi, ezért napi feladatuk azokat a közösségeket megfigyelni, ahol ugyanazok az emberek többen és gyakrabban találkoznak.
Árpád öcsém kiterjedt levelezése és személyes kapcsolatai családunk más tagjaihoz hasonlítva jóval gyakoribbak voltak, a rokonokon kívül több férfival és nővel váltott levelet s találkozott erdélyi városokban és Magyarországon. A Securitate számára ez a életforma felettébb gyanúsnak tűnt. Különösen az egykori évfolyam- és osztálytársaival rendezett összejövetelek, leginkább Nagyváradon, ahol Szilágyi István (a közéletben ismert Szilágyi Zsolt édesapja) volt évfolyamtársa élt. Információkat gyűjtenek róla is. Megkeresésükre a nagyváradi szeku írásban közli, hogy Szilágyi István párttag nem szerepel a nyilvántartásukban... A dosszié egy másik dokumentuma szerint Kolozsváron egy informátort kellene ráállítani öcsémre, aki „a testvére nevében” (azaz az enyémben) megkeresné, s adatokat szerezne a fivérek közötti „egyes ellenséges tevékenységek terén” létező kapcsolatról, illetve, hogy Árpád öcsém milyen kapcsolatokat tart fenn külföldi személyekkel. Akik még emlékeznek ezekre a rettegésben és nélkülözésben töltött évekre, tudják, hogy minden társas alkalom egyben a hírszerzés lehetőségét is adta. Nem volt munkahely, rokoni összejövetel, kirándulás vagy érettségi találkozó, ahol ne lett volna egy megbízott ügynök. Ő aztán írásban vagy szóban jelentette a történteket a tartótisztjének. Az már csak az informátor jellemén múlott, hogy az „államellenes” kijelentéseket vagy politikai állásfoglalásokat híven továbbította-e, avagy eltitkolta, és semleges hangú beszámolót írt.
Árpád az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet vegyszer- és laboratóriumieszköz-raktárának volt a vezetője. A takarítónő volt az egyetlen alkalmazott rajta kívül. Hivatalból jött, hogy rávegyék jelentésadásra. De mert „veszélyes mérgek” is voltak a leltárában, az is felmerült a szeku embereiben, hogy ezek is lehetnek különböző „akciók” eszközei. Ezért – mint a mellékelt dokumentumban áll – sikerült megszerezniük a raktárkulcs lenyomatát, ami lehetővé teszi a titkos (ház)kutatást és „T eszközök”, azaz lehallgatókészülékek felszerelését. Ehhez elkészült a raktár helyszínrajza is, ahol a megfigyelt személynek (Árpád öcsém) „egy irodája van (íróasztallal, székekkel és több szekrénnyel)”. Ami a találkozókat illeti, semmi érdemlegeset nem rögzítettek, és a nőismerőseivel kapcsolatos zsarolások sem vezettek megfélemlítésre, felesége, Ági férje melletti kiállása töretlen maradt.
Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 6.
Fellegvári csapda
Csapdát állított önmaga számára az RMDSZ csúcsvezetése, amikor a szenátor- és képviselőjelölti rangsorolást formailag a helyi szervezetekre bízta, de utólag mégis átírta azt. Ráadásul a nyilvánosság előtt majd’ minden érintett – főleg a vesztes pályázók – a közös érdeket szem elől tévesztve kardoskodott saját valós vagy vélt igazsága mellett. Tény, hogy a négylépcsős döntéshozatali eljárás demokratikusnak ígérkezett. Sőt, a pártok működésében egyedülállónak is mondható. Első menetben a szövetségi képviselők arról döntöttek, hogy minden területi szervezet maga határozza meg, hogy az általánosan megfogalmazott kritériumok alapján miként rangsorolja a honatyai székre pályázókat. Ezt követően az állandó tanács tagjai heves vita után az ejtőernyősök szórásáról is határoztak. Így került – a Maros megyeiek nagy megkönnyebbülésére – Biró Zsolt az udvarhelyiek nyakába. Igen ám, de a Verestóyék küldöttgyűlése nem nyelte le a "békát". Ezért a negyedik menetben, a szövetség állandó tanácsának múlt pénteki gyűlésén, felborították a Maros megyeiek titkos szavazással felállított sorrendjét: Biró Zsolt kigolyózta a képviselői listán befutónak számító harmadik helyezettet, akit kárpótlásként áttettek a szenátori rangsorba másodiknak. A küldöttek által ide rangsorolt Jakabot pedig törölték a jelöltek sorából. Természetesen ezt értetlenkedve fogadták helyi szinten. De nemcsak ők, hanem az udvarhelyiek és a bukarestiek is elégedetlenek a SZÁT döntésével. Valójában nem a személyekkel van bajuk, hanem az eljárás zavarja őket. A szövetség újjátervezést ígérő vezetősége hitelének sokat ártott ez a csiki-csuki eljárás. Megtörténhet, hogy az a nyereség, amire az új arcok megjelenésével számítottak, elúszik egy ilyen át nem gondolt, kapkodó döntés miatt. Pedig nehéz lesz a választókat mozgósítani. A közösségben ismeretlen jelöltek szavazatgyűjtő képessége kiszámíthatatlan. Ezért fontos, hogy hiteles személyiségek legyenek, akik indulása nem a kulisszák mögötti alku eredménye. Akiknek van választói támogatottságuk. Tudnak mozgósítani. A most leköszönt "nagy öregeket" nehéz lesz lepipálni, bármennyire is "erodálódtak" az elmúlt évtizedekben. A szövetség csúcsvezetése is megérti talán egyszer, hogy a Maros megyei magyarság támogatása nélkül bukásra van ítélve az érdekképviselet. Tehát ahelyett, hogy akarva-akaratlanul folyamatosan mellékvágányra kényszerítik e közösséget, inkább vissza kellene adni elvesztett rangját. A fellegvári elitizmus és hatalombirtoklás elégedetlenséget szül. Van élet Kolozsvár falain kívül is. Sőt.
Karácsonyi Zsigmond Népújság (Marosvásárhely)
Csapdát állított önmaga számára az RMDSZ csúcsvezetése, amikor a szenátor- és képviselőjelölti rangsorolást formailag a helyi szervezetekre bízta, de utólag mégis átírta azt. Ráadásul a nyilvánosság előtt majd’ minden érintett – főleg a vesztes pályázók – a közös érdeket szem elől tévesztve kardoskodott saját valós vagy vélt igazsága mellett. Tény, hogy a négylépcsős döntéshozatali eljárás demokratikusnak ígérkezett. Sőt, a pártok működésében egyedülállónak is mondható. Első menetben a szövetségi képviselők arról döntöttek, hogy minden területi szervezet maga határozza meg, hogy az általánosan megfogalmazott kritériumok alapján miként rangsorolja a honatyai székre pályázókat. Ezt követően az állandó tanács tagjai heves vita után az ejtőernyősök szórásáról is határoztak. Így került – a Maros megyeiek nagy megkönnyebbülésére – Biró Zsolt az udvarhelyiek nyakába. Igen ám, de a Verestóyék küldöttgyűlése nem nyelte le a "békát". Ezért a negyedik menetben, a szövetség állandó tanácsának múlt pénteki gyűlésén, felborították a Maros megyeiek titkos szavazással felállított sorrendjét: Biró Zsolt kigolyózta a képviselői listán befutónak számító harmadik helyezettet, akit kárpótlásként áttettek a szenátori rangsorba másodiknak. A küldöttek által ide rangsorolt Jakabot pedig törölték a jelöltek sorából. Természetesen ezt értetlenkedve fogadták helyi szinten. De nemcsak ők, hanem az udvarhelyiek és a bukarestiek is elégedetlenek a SZÁT döntésével. Valójában nem a személyekkel van bajuk, hanem az eljárás zavarja őket. A szövetség újjátervezést ígérő vezetősége hitelének sokat ártott ez a csiki-csuki eljárás. Megtörténhet, hogy az a nyereség, amire az új arcok megjelenésével számítottak, elúszik egy ilyen át nem gondolt, kapkodó döntés miatt. Pedig nehéz lesz a választókat mozgósítani. A közösségben ismeretlen jelöltek szavazatgyűjtő képessége kiszámíthatatlan. Ezért fontos, hogy hiteles személyiségek legyenek, akik indulása nem a kulisszák mögötti alku eredménye. Akiknek van választói támogatottságuk. Tudnak mozgósítani. A most leköszönt "nagy öregeket" nehéz lesz lepipálni, bármennyire is "erodálódtak" az elmúlt évtizedekben. A szövetség csúcsvezetése is megérti talán egyszer, hogy a Maros megyei magyarság támogatása nélkül bukásra van ítélve az érdekképviselet. Tehát ahelyett, hogy akarva-akaratlanul folyamatosan mellékvágányra kényszerítik e közösséget, inkább vissza kellene adni elvesztett rangját. A fellegvári elitizmus és hatalombirtoklás elégedetlenséget szül. Van élet Kolozsvár falain kívül is. Sőt.
Karácsonyi Zsigmond Népújság (Marosvásárhely)
2016. október 6.
Az aradi vártemplom kálváriája
Átfogó monográfia a ma napig sem látott nyomdafestéket az aradi várról. Ez annál meglepőbb, mivel évek óta időszerű téma hadmentesítése, és „átigazolása” a civil szférába, azaz a város tulajdonába. Mindmáig azonban újabb és újabb akadályok merülnek fel, és így a várva várt esemény is szüntelenül elnapolt, mind távolabbi határidőkhöz kötődik.
A váron belüli, egykori ferences rendi templomról még kevesebb adat áll a rendelkezésünkre. (Ezek a Temesvári Püspökség, az aradi minorita egyház, a megyei múzeum és a levéltár, illetve Ion Dumbrăveanu kutató forrásanyagai. Részleges támpontot nyújt Swante Volkmann, a 18. századi bánsági építkezésekről írt, a Heidelbergi Egyetemen megvédett doktori disszertációja.)
Az „A” besorolású, azaz országos jelentőségű műemlék a késői barokk kor egyik ritka szakrális építménye a régióban.
A templom és a klastrom napjainkban már annyira romos, hogy a lehető leggyorsabban lépni kellene megmentése érdekében. Visszafordíthatatlan megkárosodása, történelmi jelentősége miatt is, pótolhatatlan veszteséget jelentene.
Egész röviden a történetéről.
A ferencesek Szent Józsefről elnevezett aradi vártemploma valamelyest „öregebb” az építményt övező erődítménynél. A hadsereg megbízásából és költségeiből 1775–1781 között épült. Az elkészülés évében, május 2-án szentelte fel Chrestovics Imre püspök.
Számos hasonlóság alapján jogos a feltételezés, hogy ugyanazok a kőművesek és ácsok építették, mint a máriaradnai kegytemplomot. Egy 1782-ben készült térkép csupán az erődítmény templomát („Kirche aus der Festung”) ábrázolja, még a vár nélkül, hiszen ennek az építése csak 1783-ban fejeződött be.
A templom külső méretei: 36x16x22 m. Az ikertornyokkal 35 m magas. (Pont ilyen magas volt az 1751-ben épített és 1902-ben lebontott főutcai minorita templom tornya!) Az 1782-ben festett és J. Cimbalinti névvel jegyzett főoltár mérete 11x8 m, de négy mellékoltár is díszítette a templomot.
A ferences vártemplom és a vele egybeépült monostor lakóiról, életmódjukról nagyon kevés adatunk van. Tudjuk azt, hogy a monostor melletti veteményes gondozója 1807-ben Baron de Vauguey volt.
A kert részben a ferencesek, részben a várban állandó jelleggel állomásozó katonák ellátására szolgált. A forrásmunkákból kiderül az is, hogyan változott az évek során a kert (veteményes és 315 gyümölcsfa, illetve 4000 szőlőtőke!) gondozóinak névsora. Az viszont egyelőre rejtély, hogy a kertészek a bent lakó szerzetesek sorából kerültek-e ki, vagy külsősként végezték el a munkát. Pontos kimutatás készült egy korabeli térkép szélére írva arról, hogy a jogosultak milyen értékben részesültek a termésből.
Az Arad Megyei Múzeum dokumentumai között található egy olyan levél, amelyben Magyari Alajos szerzetes kimutatást közöl azokról a kegytárgyakról, amelyeket 1849 júliusában, az új várparancsnok, Damjanich János tábornok parancsára, a hadsereg céljaira „beszolgáltattak”.
A rendelkezésemre álló forrásanyag tanulmányozásakor meglepő volt, hogy nem tudtam meg semmi újat a várbeli ferencesek szerepéről a szabadságharc, a hónapokig tartó várostrom alatt, október 6-a környékén, holott az események történelmi és szépirodalmi megjelenítése rendkívül gazdag. Feltételezhetően – de ez pusztán csak spekuláció – e vérzivataros napokban üresen hagyták a monostort, és a városba menekültek. (Az említett időszakból csupán a monostorban tartózkodó egyetlen szerzetes – Eduard Marchot – nevét ismerjük.)
Ezzel magyarázható, hogy Howiger osztrák várparancsnok a városban letelepedett minorita egyház papjait kérte fel arra, hogy az elítélteket lelki gondozásban részesítsék, és a gyászos napon, 1849. október 6-án hajnalban kísérjék el őket utolsó útjukra. Említésre méltó, hogy a 18. században még parázs vita folyt arról, hogy a régi palánkvárban (a mai Teba gyár környéke) szolgáló ferences templom szerzeteseinek meddig terjed ki a hatásköre. Csak az óvárra vagy azon kívül, a városban élő hívőkre is?
A disputa rendezésére bizottság alakult, és felosztották maguk közt a „hatásköröket.” A városban élő római katolikusok lelki gondozásáról a minoriták gondoskodtak.
A vita forrása a régi megerősített palánkvár és temploma lebontásakor végleg megszűnt.
A Világos utáni események, a halálos ítéletek, a várba bebörtönzött sok száz fogoly sorsát megírták a történészek, ismert az irodalomból is.
Annyit azonban tudunk, hogy 1854-ben, a Kossuth-bankók (dollárok) terjesztése miatt letartóztatott minorita szerzetesekkel való szolidaritás jeléül a ferencesek kitűzték a gyászlobogót a vártemplomra. Három minorita a fogságban életét vesztette, hármat 14–18 évi rabságra ítéltek. (A szabadságharc alatt egyébként 11 óaradi minorita szerzetes vállalt fegyveres szolgálatot a nemzetőrségben.)
A ferencesek temploma és a monostor eredeti rendeltetése még a kiegyezés előtti évtizedben eldőlt. 1862-ben az épületegyüttest elhagyta az utolsó négy szerzetes is. De akkoriban már ők is a városban laktak.
Az elhagyott templomot és monostort 15 ezer forintért eladták, és a továbbiakban katonakórházként használták.
A kiegyezés után a várban 1918-ig a magyar hadsereg 33. gyalogezredének néhány alakulata állomásozott. A katonakórház is őket szolgálta.
Az első világháború idején a várban szerbiai és bosnyák internáltak ezreit higiéniai szempontból roppant mostoha körülmények között tartották fogságban. Közülük nagyon sokan a járványos betegségek áldozatai lettek. Ekkoriban a katonakórház már szűkösnek bizonyult a betegek kezelésére.
A háború utolsó időszakában a román hadsereg 93-as gyalogezrede, majd néhány hónapig a „rendfenntartó” céllal az antant által Aradra küldött francia gyarmati légió állomásozott a várban, és „használta” a ferencesek elhagyott templomát és a monostort. Ezt követően a román hadsereg 6-os Hegyivadász Regimentjének székhelye volt a vár.
A ferences vártemplom és a melléképületek sorsát nem is annyira katonakórházzá alakítása, hanem maga a román hadsereg és az ortodox egyház pecsételte meg 1921-ben. Ekkor döntötték el, hogy a ferences templomot átalakítják román ortodox (!) katonai templommá. Az erdélyi templomfestésben jártas Dimitrie Cabadief és egy Busuioc nevezetű belső szobrász segítségével pár év alatt ez meg is történt. Néhány értékes szentképet azonban a helyén hagytak.
A Szent Antalról elnevezett (átkeresztelt?) katonai ortodox templomot 1928. december 6-án szentelték fel.
Az épületegyüttes újabb nagy hanyatlása a világháború után, a szovjet megszállás idején következett be. Ekkorra már teljesen elvesztette kultikus jellegét. Felhasználási skálája egyenesen megdöbbentő: hol hálóhelye a seregnek, hol mosdó, hol katonai sofőriskola, végezetül pedig raktár. Ablakait bedeszkázták, orgonájának nyoma veszett.
Harmadik kálváriája 1989 után kezdődött és napjainkig tart. Azóta ismét a román hadsereg birtokolja. A várudvaron rendezett három szabadtéri előadás, illetve a templom és épületegyüttese állapotát bemutató kiállítás, no meg az évente egyszeri „látogatási nap” idején az aradiak is láthatták (kívülről) a barokk építészet e végletekig lepusztult emlékét.
Láthatták és elgondolkozhattak azon, hogy vajon nekünk miért nem sikerült az, amiről Gyulafehérváron, Nagyváradon már rég múlt időben beszélnek.
Az egykori várbeli ferences templom sorsa, megmaradása attól függ, mikor jön el a „nagy nap”, mikor veheti birtokába Arad városa a térség legnagyobb várát, s benne a történelmileg és építészetileg rendkívül értékes templomot és monostort.
Ha nem lesz már túl késő…
Puskel Péter Nyugati Jelen (Arad)
Átfogó monográfia a ma napig sem látott nyomdafestéket az aradi várról. Ez annál meglepőbb, mivel évek óta időszerű téma hadmentesítése, és „átigazolása” a civil szférába, azaz a város tulajdonába. Mindmáig azonban újabb és újabb akadályok merülnek fel, és így a várva várt esemény is szüntelenül elnapolt, mind távolabbi határidőkhöz kötődik.
A váron belüli, egykori ferences rendi templomról még kevesebb adat áll a rendelkezésünkre. (Ezek a Temesvári Püspökség, az aradi minorita egyház, a megyei múzeum és a levéltár, illetve Ion Dumbrăveanu kutató forrásanyagai. Részleges támpontot nyújt Swante Volkmann, a 18. századi bánsági építkezésekről írt, a Heidelbergi Egyetemen megvédett doktori disszertációja.)
Az „A” besorolású, azaz országos jelentőségű műemlék a késői barokk kor egyik ritka szakrális építménye a régióban.
A templom és a klastrom napjainkban már annyira romos, hogy a lehető leggyorsabban lépni kellene megmentése érdekében. Visszafordíthatatlan megkárosodása, történelmi jelentősége miatt is, pótolhatatlan veszteséget jelentene.
Egész röviden a történetéről.
A ferencesek Szent Józsefről elnevezett aradi vártemploma valamelyest „öregebb” az építményt övező erődítménynél. A hadsereg megbízásából és költségeiből 1775–1781 között épült. Az elkészülés évében, május 2-án szentelte fel Chrestovics Imre püspök.
Számos hasonlóság alapján jogos a feltételezés, hogy ugyanazok a kőművesek és ácsok építették, mint a máriaradnai kegytemplomot. Egy 1782-ben készült térkép csupán az erődítmény templomát („Kirche aus der Festung”) ábrázolja, még a vár nélkül, hiszen ennek az építése csak 1783-ban fejeződött be.
A templom külső méretei: 36x16x22 m. Az ikertornyokkal 35 m magas. (Pont ilyen magas volt az 1751-ben épített és 1902-ben lebontott főutcai minorita templom tornya!) Az 1782-ben festett és J. Cimbalinti névvel jegyzett főoltár mérete 11x8 m, de négy mellékoltár is díszítette a templomot.
A ferences vártemplom és a vele egybeépült monostor lakóiról, életmódjukról nagyon kevés adatunk van. Tudjuk azt, hogy a monostor melletti veteményes gondozója 1807-ben Baron de Vauguey volt.
A kert részben a ferencesek, részben a várban állandó jelleggel állomásozó katonák ellátására szolgált. A forrásmunkákból kiderül az is, hogyan változott az évek során a kert (veteményes és 315 gyümölcsfa, illetve 4000 szőlőtőke!) gondozóinak névsora. Az viszont egyelőre rejtély, hogy a kertészek a bent lakó szerzetesek sorából kerültek-e ki, vagy külsősként végezték el a munkát. Pontos kimutatás készült egy korabeli térkép szélére írva arról, hogy a jogosultak milyen értékben részesültek a termésből.
Az Arad Megyei Múzeum dokumentumai között található egy olyan levél, amelyben Magyari Alajos szerzetes kimutatást közöl azokról a kegytárgyakról, amelyeket 1849 júliusában, az új várparancsnok, Damjanich János tábornok parancsára, a hadsereg céljaira „beszolgáltattak”.
A rendelkezésemre álló forrásanyag tanulmányozásakor meglepő volt, hogy nem tudtam meg semmi újat a várbeli ferencesek szerepéről a szabadságharc, a hónapokig tartó várostrom alatt, október 6-a környékén, holott az események történelmi és szépirodalmi megjelenítése rendkívül gazdag. Feltételezhetően – de ez pusztán csak spekuláció – e vérzivataros napokban üresen hagyták a monostort, és a városba menekültek. (Az említett időszakból csupán a monostorban tartózkodó egyetlen szerzetes – Eduard Marchot – nevét ismerjük.)
Ezzel magyarázható, hogy Howiger osztrák várparancsnok a városban letelepedett minorita egyház papjait kérte fel arra, hogy az elítélteket lelki gondozásban részesítsék, és a gyászos napon, 1849. október 6-án hajnalban kísérjék el őket utolsó útjukra. Említésre méltó, hogy a 18. században még parázs vita folyt arról, hogy a régi palánkvárban (a mai Teba gyár környéke) szolgáló ferences templom szerzeteseinek meddig terjed ki a hatásköre. Csak az óvárra vagy azon kívül, a városban élő hívőkre is?
A disputa rendezésére bizottság alakult, és felosztották maguk közt a „hatásköröket.” A városban élő római katolikusok lelki gondozásáról a minoriták gondoskodtak.
A vita forrása a régi megerősített palánkvár és temploma lebontásakor végleg megszűnt.
A Világos utáni események, a halálos ítéletek, a várba bebörtönzött sok száz fogoly sorsát megírták a történészek, ismert az irodalomból is.
Annyit azonban tudunk, hogy 1854-ben, a Kossuth-bankók (dollárok) terjesztése miatt letartóztatott minorita szerzetesekkel való szolidaritás jeléül a ferencesek kitűzték a gyászlobogót a vártemplomra. Három minorita a fogságban életét vesztette, hármat 14–18 évi rabságra ítéltek. (A szabadságharc alatt egyébként 11 óaradi minorita szerzetes vállalt fegyveres szolgálatot a nemzetőrségben.)
A ferencesek temploma és a monostor eredeti rendeltetése még a kiegyezés előtti évtizedben eldőlt. 1862-ben az épületegyüttest elhagyta az utolsó négy szerzetes is. De akkoriban már ők is a városban laktak.
Az elhagyott templomot és monostort 15 ezer forintért eladták, és a továbbiakban katonakórházként használták.
A kiegyezés után a várban 1918-ig a magyar hadsereg 33. gyalogezredének néhány alakulata állomásozott. A katonakórház is őket szolgálta.
Az első világháború idején a várban szerbiai és bosnyák internáltak ezreit higiéniai szempontból roppant mostoha körülmények között tartották fogságban. Közülük nagyon sokan a járványos betegségek áldozatai lettek. Ekkoriban a katonakórház már szűkösnek bizonyult a betegek kezelésére.
A háború utolsó időszakában a román hadsereg 93-as gyalogezrede, majd néhány hónapig a „rendfenntartó” céllal az antant által Aradra küldött francia gyarmati légió állomásozott a várban, és „használta” a ferencesek elhagyott templomát és a monostort. Ezt követően a román hadsereg 6-os Hegyivadász Regimentjének székhelye volt a vár.
A ferences vártemplom és a melléképületek sorsát nem is annyira katonakórházzá alakítása, hanem maga a román hadsereg és az ortodox egyház pecsételte meg 1921-ben. Ekkor döntötték el, hogy a ferences templomot átalakítják román ortodox (!) katonai templommá. Az erdélyi templomfestésben jártas Dimitrie Cabadief és egy Busuioc nevezetű belső szobrász segítségével pár év alatt ez meg is történt. Néhány értékes szentképet azonban a helyén hagytak.
A Szent Antalról elnevezett (átkeresztelt?) katonai ortodox templomot 1928. december 6-án szentelték fel.
Az épületegyüttes újabb nagy hanyatlása a világháború után, a szovjet megszállás idején következett be. Ekkorra már teljesen elvesztette kultikus jellegét. Felhasználási skálája egyenesen megdöbbentő: hol hálóhelye a seregnek, hol mosdó, hol katonai sofőriskola, végezetül pedig raktár. Ablakait bedeszkázták, orgonájának nyoma veszett.
Harmadik kálváriája 1989 után kezdődött és napjainkig tart. Azóta ismét a román hadsereg birtokolja. A várudvaron rendezett három szabadtéri előadás, illetve a templom és épületegyüttese állapotát bemutató kiállítás, no meg az évente egyszeri „látogatási nap” idején az aradiak is láthatták (kívülről) a barokk építészet e végletekig lepusztult emlékét.
Láthatták és elgondolkozhattak azon, hogy vajon nekünk miért nem sikerült az, amiről Gyulafehérváron, Nagyváradon már rég múlt időben beszélnek.
Az egykori várbeli ferences templom sorsa, megmaradása attól függ, mikor jön el a „nagy nap”, mikor veheti birtokába Arad városa a térség legnagyobb várát, s benne a történelmileg és építészetileg rendkívül értékes templomot és monostort.
Ha nem lesz már túl késő…
Puskel Péter Nyugati Jelen (Arad)
2016. október 6.
Olosz-verseskötet a költő születésének 125. évfordulója alkalmából
Az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozat értékes programjai közé ékelve a Kölcsey Egyesület Fecskés sorozatának 35. kötetét mutatták be kedden délután az RMDSZ Arad megyei székházában. Az Aradi Kölcsey Egyesület és a Kisjenői Körösmente Irodalmi Kör közös gondozásában megjelent kétnyelvű (magyar–román) kiadvány az ágyai származású Olosz Lajos (1891–1977) húsz versét gyűjti egy csokorba, Csanádi János tanár, helytörténész, néprajzkutató válogatásában – az előszót is ő írta – és Berecz Gábor, a Kölcsey titkárának a szerkesztésében.
A kötet román előszavaként Ioan Leric, a kisjenői líceum egykori romántanárának egy, még 1991-ben megjelent (ARCA) írása olvasható. A költeményeket Iuliu Lucaciu, a zerindi iskola hajdani romántanára, illetve Constantin Negulescu, a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár egykori igazgatója fordította le románra. „E szerény kis kétnyelvű könyvecske legyen ezúttal a tiszteletadás és nagyrabecsülés jele az egykori Olosz-csodáló és román nyelvre fordító irodalombarátok iránt…” – írja az előszóban Csanádi.
Csanádi János sokak sajnálatára nem lehetett jelen az eseményen, ugyanis az elhangzottak értelmében hamarosan Magyarországra költözik, fiához. A kötetet Berecz Gábor mutatta be az egybegyűlteknek, előbb azonban, felvezetésként, néhány adatot osztott meg Csanádiról, annak a költőhöz fűződő kapcsolatáról, Olosz Lajos munkásságáról, műveiről, a magyar kulturális életben folytatott szerepvállalásukról. A költő születésének egyébként augusztusban volt a 125. évfordulója.
Brittich Erzsébet aradi képzőművész-költő felolvasott a versekből, ami még jobban emelte a délután hangulatát.
Sólya Emília Nyugati Jelen (Arad)
Az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozat értékes programjai közé ékelve a Kölcsey Egyesület Fecskés sorozatának 35. kötetét mutatták be kedden délután az RMDSZ Arad megyei székházában. Az Aradi Kölcsey Egyesület és a Kisjenői Körösmente Irodalmi Kör közös gondozásában megjelent kétnyelvű (magyar–román) kiadvány az ágyai származású Olosz Lajos (1891–1977) húsz versét gyűjti egy csokorba, Csanádi János tanár, helytörténész, néprajzkutató válogatásában – az előszót is ő írta – és Berecz Gábor, a Kölcsey titkárának a szerkesztésében.
A kötet román előszavaként Ioan Leric, a kisjenői líceum egykori romántanárának egy, még 1991-ben megjelent (ARCA) írása olvasható. A költeményeket Iuliu Lucaciu, a zerindi iskola hajdani romántanára, illetve Constantin Negulescu, a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár egykori igazgatója fordította le románra. „E szerény kis kétnyelvű könyvecske legyen ezúttal a tiszteletadás és nagyrabecsülés jele az egykori Olosz-csodáló és román nyelvre fordító irodalombarátok iránt…” – írja az előszóban Csanádi.
Csanádi János sokak sajnálatára nem lehetett jelen az eseményen, ugyanis az elhangzottak értelmében hamarosan Magyarországra költözik, fiához. A kötetet Berecz Gábor mutatta be az egybegyűlteknek, előbb azonban, felvezetésként, néhány adatot osztott meg Csanádiról, annak a költőhöz fűződő kapcsolatáról, Olosz Lajos munkásságáról, műveiről, a magyar kulturális életben folytatott szerepvállalásukról. A költő születésének egyébként augusztusban volt a 125. évfordulója.
Brittich Erzsébet aradi képzőművész-költő felolvasott a versekből, ami még jobban emelte a délután hangulatát.
Sólya Emília Nyugati Jelen (Arad)
2016. október 6.
Tizenötödik születésnapját ünnepelte Budapesten az Irodalmi Jelen
„Megkerülhetetlenek vagyunk!”
Tizenöt évvel ezelőtt, 2001 novemberében jelent meg Aradon az Irodalmi Jelen (IJ) első lapszáma. Azóta sok változáson ment át. A 16 oldalas, A3 formátumban a Nyugati Jelen napilap havi mellékleteként indult folyóirat a tizenöt év alatt szépen felcseperedett, előbb nagyformátumú, 32 oldalas, az egész magyar nyelvterületet felvállaló irodalmi lappá fejlődött, majd felköltözött az internetre. 2011 óta a kezdettől folyamatosan megjelenő melléklettől függetlenül havonta napvilágot lát 120-140 oldalon az önálló arculatú, Magyarországon és Erdélyben is terjesztett, könyvecske formájú Irodalmi Jelen. Ugyanakkor 2003-tól közel másfélszáz kötet is megjelent az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában.
Az Irodalmi Jelen csapata kedden, október 4-én este ünnepelte tizenötödik születésnapját a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM). Közel 140-en vettek részt a rendezvényen, egykori és jelenlegi munkatársak, szerzők, irodalmárok, az Irodalmi Jelen barátai. Böszörményi Zoltán főszerkesztő köszöntője után – melyet az alábbiakban olvashatnak – a folyóirat néhány szerzője olvasta fel egy-egy versét. Az est egyik érdekessége volt, hogy a szövegek kézzel írott változata ott rögtön bekerült egy időkapszulába, amely a PIM-ben kerül elhelyezésre és megőrzésre, és 2066-ban bontható fel. A felolvasások sorát – Boldog Zoltán remek moderálásával és frappáns felvezető szövegeinek, illetve a kivetítőn egymást váltó, a szerkesztőség életébe betekintést nyújtó képsorok kíséretében – Makkai Ádám kétszeres Kossuth-díjas író, költő nyitotta meg, következett Szőcs Géza költő, politikus, majd (ha nem is ebben a sorrendben) Acsai Roland, André Ferenc, Ármos Lóránd, Dimény H. Árpád, Farkas Wellmann Endre, Fenyvesi Ottó, Horváth Benji, Jász Attila, Kemény Gabriella, Muszka Sándor, Noszlopi Botond, Orbán János Dénes, Pál Dániel Levente, Rónai-Balázs Zoltán, Vörös István.
Közben kiosztották az est másik meglepetésének számító, játékos IJ-kvíz (teszteltük, ki tud többet a folyóiratról) kérdéseit tartalmazó nyomtatványokat. Az est végén a játék résztvevői között 10 pólót sorsoltak ki. A pólókat az IJ 15. szülinapjára kiírt logópályázat nyertes munkája, Kónya Albert Attila alkotása díszíti. A koccintást és falatozást követő második részben Sohár Pál olvasott fel egy Kányádi-verset, majd a derű és kacagás pillanatai következtek André Ferenc, Horváth Benji, Muszka Sándor és Orbán János Dénes ezúttal humoros írásai révén.
És akkor most következzen Böszörményi Zoltán köszöntője, amely mindazokhoz szól, akik szeretik, olvassák az Irodalmi Jelent, illetve alkotásaikkal, munkájukkal járulnak hozzá a folyóirat megjelenéséhez:
„Ma benneteket ünneplünk, az olvasókat, a szerzőket, a szerkesztőket, benneteket, akik az elmúlt tizenöt évben az Irodalmi Jelen műhelyének hűséges tagjai vagytok.
Nehéz manapság irodalmi lapot úgy életben tartani, hogy közben elvonatkoztatunk a valóságtól, megfeledkezzünk arról, az irodalom is küzdőtér, ahol a csatákat nem vadászgépekkel, tankokkal, ágyúkkal, géppuskával, hanem a betű fegyverével vívják. A polarizált egyesült Európában, polarizált országban élünk. A transzcendenciákból is képesek vagyunk barikádot építeni, az előttünk álló hegyek helyett tavakat látni. Valami vörös idegesség, tántorgó nyugtalanság üli meg szellemünket, s hajlandóak vagyunk a humanista eszmék mögé bújva, a józan észt megkerülve kígyót- békát kiáltani egymásra. A populizmus soha nem volt egyenlő a racionalitással. Magától adódik tehát a kérdés: Mikor fogunk mi megnyugodni, magyarok és nem magyarok?
Az Irodalmi Jelennek eddig sikerült ezt a néha észtveszejtő örvénylést kikerülnie, szelíd vizeken hajóznia. Fennállásának tizenöt éve alatt sikerült megőriznie higgadtságát, egyensúlyát, szellemiségének pozitív indulatosságát. Hiszen indulatok nélkül nincs irodalom. Indulatok nélkül nem lehet alkotni, írni, egyáltalán lenni.
Nem oly rég Márai Sándor egyik naplóbejegyzésében olvastam, hogy Fenyő Miksa állításával ellentétben Ignotus nem vezette be (Márai) írásait a Nyugathoz, nem volt a lap egyik megbecsült munkatársa, s nem találkozhatott vele (Miksával) a Nyugat munkatársainak körében a Bristol Szállodában. Márai megjegyzi, Fenyő Miksával csak egyszer találkoztak, Budapest ostroma után, a Lukács fürdőben. „Minderről megfeledkezett – valószínűleg úgy hitte, a GYOSZ (Gyárosok Országos Szövetsége) nélkül senki sem lehetett író Magyarországon. De a magyar irodalom sokágú síp volt. Nyugat egyik legszebben szóló hangja volt ennek a sípnak, de nem az egyetlen” – vallja Márai.
A fenti megállapítás több irányba is elviszi a gondolat-gályát. A jó irodalomnak nem kell feltétlenül a feltupírozott figyelem előterében lennie. Nem a kánoncsinálóké a végső hatalom, hiszen ők sem tévedhetetlenek. A támogatott irodalom is éppen olyan esendő, mint bármelyik más. Ami fontos viszont: az irodalomban is a minőség az egyedüli hatalom. A rangot, az elismerést, a végső dicsőséget a mindenkori olvasó adja meg. Úgy vélem, az Irodalmi Jelen műhelye is elfoglalja majd méltó helyét a magyar irodalomban, s már ma része a Márai említette sokágú sípnak, mely a világ egyik legszebben szóló hangszere.
Alkotó nép a magyar. Szeret mesélni, látni és láttatni, mély allegóriákban gondolkodni, az élet szálait történetekbe szőni. Hangja a kontinensen és a világban kristálytisztán cseng. Ennek a hangnak ad teret az Irodalmi Jelen is. Műhelyébe olyan irodalmárok és szerkesztők tartoztak és tartoznak, mint Bege Magda, Boldog Zoltán, Elek Tibor, Faludy György, Gáll Attila, Hudy Árpád, Laik Eszter, Karácsonyi Zsolt, Kukorelly Endre, Mányoki Endre, Makkai Ádám, Méhes György, Molnár H. Magor, Onagy Zoltán, Orbán János Dénes, Pécsi Györgyi, Pongrácz Mária, Prágai Tamás, Tarján Tamás, Szőcs Géza, Varga Melinda, Weiner-Sennyey Tibor.
Fennállásának tizenöt éve alatt lapunk számos irodalmi pályázatot hirdetett meg, s ennek eredményeként több antológiát jelentetett meg.
Kétezer-négyben a huszonegyedik század legnagyobb magyar regénypályázatát írtuk ki, amelyre tizenkét országból 283 mű érkezett be. A díjak értéke 48 000 dollárt tett ki. 2009-ben novella-, 2010-ben vers- és újabb novellapályázatot hirdettünk meg. SZÓ-NETcímmel 2011-ben diákok számára indítottunk versenyt. Moral History pályázatunk 2012-ben zárult. Ezzel párhuzamosan futott miniesszé-versenyünk. A Slam School Poetry – az Irodalmi Jelen előadói versenye középiskolásoknak – 2013-ban zajlott le. Az ember fáj a földnek címmel novella, vers, festészet-grafika, fotó, film kategóriában indítottunk pályázatot. A következő évben, 2014-ben Lezáratlan holokausztvolt kiírásunk témája, s ezt követte a 2015-ben lezajlott novellapályázatunk. A pályázatok nyerteseinek munkáiból négy antológiát adtunk ki: Kenguruk a Körúton, Nyitott ajtók, A Gregorina-kanyar, Életszilánkok címmel. Az irodalomtörténeti szempontból is fontos, Mányoki Endre szerkesztette Verstörténés-antológia 2014-ben látott napvilágot.
Az Irodalmi Jelen és a Magyar PEN Club 2014. június 3-án kerekasztal-beszélgetést szervezett a Petőfi Irodalmi Múzeumban Márai Sándor Hallgatni akartam című esszéregényéről. A műről történészek és irodalmárok mondták el véleményüket a Horthy-korszakkal kapcsolatos vitás kérdéseket érintve. Bartha Ákos, Frank Tibor, Ignácz Károly, Kiss Zsuzsa, Rab Virág, Pihurik Judit, Ungváry Krisztián, Hudy Árpád tanulmánya hangzott el.
Népszerű Debüt rovatunkat indulásunk kezdetén Orbán János Dénes szerkesztette, ma pedig tízezrek követik hónapról hónapra figyelemmel. Ez a siker annak is tudható be, hogy szerkesztőségünk minden tagja nagy figyelmet fordít a fiatal tollforgatókra, írásaikkal először jelentkezőkre. Varga Melindáé a munka oroszlánrésze – tulajdonképpen három évvel ezelőtt az ő javaslatára André Ferenc verseivel indult újra a rovat –, de Hudy Árpád és jómagam is besegítünk neki. Ezért lapunkban a fiatal írók egyre több figyelmet kapnak, külön sajátos erőteret, holdudvart teremtenek.
A képszerkesztésre is jelentős hangsúlyt fektetünk, fotókra és képzőművészetre egyaránt. Portálunkon évről évre növekszik állandó képgalériánk anyaga. Mányoki Endre rendszeres irodalmi esteket rendezett Pesten, tehetséggondozó műhelyt vezetett, nyitott a képzőművészetek felé, Varga Melinda pedig Kolozsváron gyűjti maga köré a fiatalokat. Ő szerkeszti a Nézőtér című rovatot is, amely a magyar színházak előadásairól számol be.
Laik Eszter, Varga Melinda és tudósítóink egész évben jelen vannak a történelmi Magyarország területén zajló irodalmi rendezvényeken, táborokban, szimpóziumokon. Külső munkatársaink:André Ferenc, Ayhan Gökhan, Csanda Mária, Csepcsányi Éva, Branczeiz Anna, Balog Zetas Péter, Döme Barbara, Deák Csillag, Fülöp Gábor, Jász Attila, Juhász Kristóf, Kadlót Nikolett, Kiss Júlia, Kölüs Lajos, Toroczkay András, Rónai-Balázs Zoltán, Payer Imre, Sárkány Tímea, Simon Adri, Szarka Károly pedig éveken keresztül hűségesen tudósítottak, segítették munkánkat.
Folytatva a gondolatmenetet, azt is el kell mondanom, hogy az elmúlt tizenöt évben több mint 2000, a történelmi Magyarország területén élő szerző érték szerint válogatott írását közölte az Irodalmi Jelen.
Meg kell említenem azt is, hogy az Irodalmi Jelen három formában jelenik meg. Az első az internetes portál, amely naponta frissül; a második az ennek anyagából összeálló havi 120-140 oldalas nyomtatott folyóirat; a harmadik az erdélyi szórványvidék öt tájegységének lakóit, Arad, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes megye magyarságát anyanyelvén tájékoztató napilap, a Nyugati Jelen havi nyolcoldalas melléklete.
Az Irodalmi Jelen Könyvek 2003-tól jelennek meg. Máig 159 kötet látott napvilágot.
Mindez azt mutatja, hogy mélyen beépültünk a magyar irodalom szövetébe. A legyintők és fanyalgók kezdetben oly nagy tábora megfogyatkozott, a bennünket ismerők, kedvelők és becsülők száma évről évre nő.
Ma már megkerülhetetlenek vagyunk.” Nyugati Jelen (Arad)
„Megkerülhetetlenek vagyunk!”
Tizenöt évvel ezelőtt, 2001 novemberében jelent meg Aradon az Irodalmi Jelen (IJ) első lapszáma. Azóta sok változáson ment át. A 16 oldalas, A3 formátumban a Nyugati Jelen napilap havi mellékleteként indult folyóirat a tizenöt év alatt szépen felcseperedett, előbb nagyformátumú, 32 oldalas, az egész magyar nyelvterületet felvállaló irodalmi lappá fejlődött, majd felköltözött az internetre. 2011 óta a kezdettől folyamatosan megjelenő melléklettől függetlenül havonta napvilágot lát 120-140 oldalon az önálló arculatú, Magyarországon és Erdélyben is terjesztett, könyvecske formájú Irodalmi Jelen. Ugyanakkor 2003-tól közel másfélszáz kötet is megjelent az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában.
Az Irodalmi Jelen csapata kedden, október 4-én este ünnepelte tizenötödik születésnapját a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM). Közel 140-en vettek részt a rendezvényen, egykori és jelenlegi munkatársak, szerzők, irodalmárok, az Irodalmi Jelen barátai. Böszörményi Zoltán főszerkesztő köszöntője után – melyet az alábbiakban olvashatnak – a folyóirat néhány szerzője olvasta fel egy-egy versét. Az est egyik érdekessége volt, hogy a szövegek kézzel írott változata ott rögtön bekerült egy időkapszulába, amely a PIM-ben kerül elhelyezésre és megőrzésre, és 2066-ban bontható fel. A felolvasások sorát – Boldog Zoltán remek moderálásával és frappáns felvezető szövegeinek, illetve a kivetítőn egymást váltó, a szerkesztőség életébe betekintést nyújtó képsorok kíséretében – Makkai Ádám kétszeres Kossuth-díjas író, költő nyitotta meg, következett Szőcs Géza költő, politikus, majd (ha nem is ebben a sorrendben) Acsai Roland, André Ferenc, Ármos Lóránd, Dimény H. Árpád, Farkas Wellmann Endre, Fenyvesi Ottó, Horváth Benji, Jász Attila, Kemény Gabriella, Muszka Sándor, Noszlopi Botond, Orbán János Dénes, Pál Dániel Levente, Rónai-Balázs Zoltán, Vörös István.
Közben kiosztották az est másik meglepetésének számító, játékos IJ-kvíz (teszteltük, ki tud többet a folyóiratról) kérdéseit tartalmazó nyomtatványokat. Az est végén a játék résztvevői között 10 pólót sorsoltak ki. A pólókat az IJ 15. szülinapjára kiírt logópályázat nyertes munkája, Kónya Albert Attila alkotása díszíti. A koccintást és falatozást követő második részben Sohár Pál olvasott fel egy Kányádi-verset, majd a derű és kacagás pillanatai következtek André Ferenc, Horváth Benji, Muszka Sándor és Orbán János Dénes ezúttal humoros írásai révén.
És akkor most következzen Böszörményi Zoltán köszöntője, amely mindazokhoz szól, akik szeretik, olvassák az Irodalmi Jelent, illetve alkotásaikkal, munkájukkal járulnak hozzá a folyóirat megjelenéséhez:
„Ma benneteket ünneplünk, az olvasókat, a szerzőket, a szerkesztőket, benneteket, akik az elmúlt tizenöt évben az Irodalmi Jelen műhelyének hűséges tagjai vagytok.
Nehéz manapság irodalmi lapot úgy életben tartani, hogy közben elvonatkoztatunk a valóságtól, megfeledkezzünk arról, az irodalom is küzdőtér, ahol a csatákat nem vadászgépekkel, tankokkal, ágyúkkal, géppuskával, hanem a betű fegyverével vívják. A polarizált egyesült Európában, polarizált országban élünk. A transzcendenciákból is képesek vagyunk barikádot építeni, az előttünk álló hegyek helyett tavakat látni. Valami vörös idegesség, tántorgó nyugtalanság üli meg szellemünket, s hajlandóak vagyunk a humanista eszmék mögé bújva, a józan észt megkerülve kígyót- békát kiáltani egymásra. A populizmus soha nem volt egyenlő a racionalitással. Magától adódik tehát a kérdés: Mikor fogunk mi megnyugodni, magyarok és nem magyarok?
Az Irodalmi Jelennek eddig sikerült ezt a néha észtveszejtő örvénylést kikerülnie, szelíd vizeken hajóznia. Fennállásának tizenöt éve alatt sikerült megőriznie higgadtságát, egyensúlyát, szellemiségének pozitív indulatosságát. Hiszen indulatok nélkül nincs irodalom. Indulatok nélkül nem lehet alkotni, írni, egyáltalán lenni.
Nem oly rég Márai Sándor egyik naplóbejegyzésében olvastam, hogy Fenyő Miksa állításával ellentétben Ignotus nem vezette be (Márai) írásait a Nyugathoz, nem volt a lap egyik megbecsült munkatársa, s nem találkozhatott vele (Miksával) a Nyugat munkatársainak körében a Bristol Szállodában. Márai megjegyzi, Fenyő Miksával csak egyszer találkoztak, Budapest ostroma után, a Lukács fürdőben. „Minderről megfeledkezett – valószínűleg úgy hitte, a GYOSZ (Gyárosok Országos Szövetsége) nélkül senki sem lehetett író Magyarországon. De a magyar irodalom sokágú síp volt. Nyugat egyik legszebben szóló hangja volt ennek a sípnak, de nem az egyetlen” – vallja Márai.
A fenti megállapítás több irányba is elviszi a gondolat-gályát. A jó irodalomnak nem kell feltétlenül a feltupírozott figyelem előterében lennie. Nem a kánoncsinálóké a végső hatalom, hiszen ők sem tévedhetetlenek. A támogatott irodalom is éppen olyan esendő, mint bármelyik más. Ami fontos viszont: az irodalomban is a minőség az egyedüli hatalom. A rangot, az elismerést, a végső dicsőséget a mindenkori olvasó adja meg. Úgy vélem, az Irodalmi Jelen műhelye is elfoglalja majd méltó helyét a magyar irodalomban, s már ma része a Márai említette sokágú sípnak, mely a világ egyik legszebben szóló hangszere.
Alkotó nép a magyar. Szeret mesélni, látni és láttatni, mély allegóriákban gondolkodni, az élet szálait történetekbe szőni. Hangja a kontinensen és a világban kristálytisztán cseng. Ennek a hangnak ad teret az Irodalmi Jelen is. Műhelyébe olyan irodalmárok és szerkesztők tartoztak és tartoznak, mint Bege Magda, Boldog Zoltán, Elek Tibor, Faludy György, Gáll Attila, Hudy Árpád, Laik Eszter, Karácsonyi Zsolt, Kukorelly Endre, Mányoki Endre, Makkai Ádám, Méhes György, Molnár H. Magor, Onagy Zoltán, Orbán János Dénes, Pécsi Györgyi, Pongrácz Mária, Prágai Tamás, Tarján Tamás, Szőcs Géza, Varga Melinda, Weiner-Sennyey Tibor.
Fennállásának tizenöt éve alatt lapunk számos irodalmi pályázatot hirdetett meg, s ennek eredményeként több antológiát jelentetett meg.
Kétezer-négyben a huszonegyedik század legnagyobb magyar regénypályázatát írtuk ki, amelyre tizenkét országból 283 mű érkezett be. A díjak értéke 48 000 dollárt tett ki. 2009-ben novella-, 2010-ben vers- és újabb novellapályázatot hirdettünk meg. SZÓ-NETcímmel 2011-ben diákok számára indítottunk versenyt. Moral History pályázatunk 2012-ben zárult. Ezzel párhuzamosan futott miniesszé-versenyünk. A Slam School Poetry – az Irodalmi Jelen előadói versenye középiskolásoknak – 2013-ban zajlott le. Az ember fáj a földnek címmel novella, vers, festészet-grafika, fotó, film kategóriában indítottunk pályázatot. A következő évben, 2014-ben Lezáratlan holokausztvolt kiírásunk témája, s ezt követte a 2015-ben lezajlott novellapályázatunk. A pályázatok nyerteseinek munkáiból négy antológiát adtunk ki: Kenguruk a Körúton, Nyitott ajtók, A Gregorina-kanyar, Életszilánkok címmel. Az irodalomtörténeti szempontból is fontos, Mányoki Endre szerkesztette Verstörténés-antológia 2014-ben látott napvilágot.
Az Irodalmi Jelen és a Magyar PEN Club 2014. június 3-án kerekasztal-beszélgetést szervezett a Petőfi Irodalmi Múzeumban Márai Sándor Hallgatni akartam című esszéregényéről. A műről történészek és irodalmárok mondták el véleményüket a Horthy-korszakkal kapcsolatos vitás kérdéseket érintve. Bartha Ákos, Frank Tibor, Ignácz Károly, Kiss Zsuzsa, Rab Virág, Pihurik Judit, Ungváry Krisztián, Hudy Árpád tanulmánya hangzott el.
Népszerű Debüt rovatunkat indulásunk kezdetén Orbán János Dénes szerkesztette, ma pedig tízezrek követik hónapról hónapra figyelemmel. Ez a siker annak is tudható be, hogy szerkesztőségünk minden tagja nagy figyelmet fordít a fiatal tollforgatókra, írásaikkal először jelentkezőkre. Varga Melindáé a munka oroszlánrésze – tulajdonképpen három évvel ezelőtt az ő javaslatára André Ferenc verseivel indult újra a rovat –, de Hudy Árpád és jómagam is besegítünk neki. Ezért lapunkban a fiatal írók egyre több figyelmet kapnak, külön sajátos erőteret, holdudvart teremtenek.
A képszerkesztésre is jelentős hangsúlyt fektetünk, fotókra és képzőművészetre egyaránt. Portálunkon évről évre növekszik állandó képgalériánk anyaga. Mányoki Endre rendszeres irodalmi esteket rendezett Pesten, tehetséggondozó műhelyt vezetett, nyitott a képzőművészetek felé, Varga Melinda pedig Kolozsváron gyűjti maga köré a fiatalokat. Ő szerkeszti a Nézőtér című rovatot is, amely a magyar színházak előadásairól számol be.
Laik Eszter, Varga Melinda és tudósítóink egész évben jelen vannak a történelmi Magyarország területén zajló irodalmi rendezvényeken, táborokban, szimpóziumokon. Külső munkatársaink:André Ferenc, Ayhan Gökhan, Csanda Mária, Csepcsányi Éva, Branczeiz Anna, Balog Zetas Péter, Döme Barbara, Deák Csillag, Fülöp Gábor, Jász Attila, Juhász Kristóf, Kadlót Nikolett, Kiss Júlia, Kölüs Lajos, Toroczkay András, Rónai-Balázs Zoltán, Payer Imre, Sárkány Tímea, Simon Adri, Szarka Károly pedig éveken keresztül hűségesen tudósítottak, segítették munkánkat.
Folytatva a gondolatmenetet, azt is el kell mondanom, hogy az elmúlt tizenöt évben több mint 2000, a történelmi Magyarország területén élő szerző érték szerint válogatott írását közölte az Irodalmi Jelen.
Meg kell említenem azt is, hogy az Irodalmi Jelen három formában jelenik meg. Az első az internetes portál, amely naponta frissül; a második az ennek anyagából összeálló havi 120-140 oldalas nyomtatott folyóirat; a harmadik az erdélyi szórványvidék öt tájegységének lakóit, Arad, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes megye magyarságát anyanyelvén tájékoztató napilap, a Nyugati Jelen havi nyolcoldalas melléklete.
Az Irodalmi Jelen Könyvek 2003-tól jelennek meg. Máig 159 kötet látott napvilágot.
Mindez azt mutatja, hogy mélyen beépültünk a magyar irodalom szövetébe. A legyintők és fanyalgók kezdetben oly nagy tábora megfogyatkozott, a bennünket ismerők, kedvelők és becsülők száma évről évre nő.
Ma már megkerülhetetlenek vagyunk.” Nyugati Jelen (Arad)
2016. október 6.
Félévszázados a Kolozsvári Zenei Ősz
Nosztalgia és ünneplés jellemzi az idei Zenei Ősz komolyzenei fesztivált, hiszen ötvenedik alkalommal rendezik meg Románia és Európa egyik leghosszabb múltra visszatekintő ilyen jellegű rendezvényét.
Az eseményt beharangozó sajtótájékoztató jó hangulatát fokozta Marius Tabacu filharmónia-igazgató közismert humora, Horia Andreescu karmester finom és ízléses poénja, illetve a zenekar két alapító tagjának, Vasile Curta (hegedű) és Gheorghe Musat (trombita) azzal kapcsolatos visszaemlékezése, hogy a fesztivál október 7-i nyitó koncertjén (amelyre már nem lehet jegyet kapni) ugyanazt a műsort játsszák, mint 1955-ben, az intézmény első hangversenyén.
– Az igényességről tanúskodó akkori repertoár azt jelentette: Antonin Ciolan bízott a keze alatt muzsikáló fiatal zenészekben, hogy azok képesek lesznek Wagner-, Toduţă-, Rahmanyinov- és Beethoven-műveket előadni – fejtette ki Marius Tabacu.
NAGY-HINTÓS DIANA Szabadság (Kolozsvár)
Nosztalgia és ünneplés jellemzi az idei Zenei Ősz komolyzenei fesztivált, hiszen ötvenedik alkalommal rendezik meg Románia és Európa egyik leghosszabb múltra visszatekintő ilyen jellegű rendezvényét.
Az eseményt beharangozó sajtótájékoztató jó hangulatát fokozta Marius Tabacu filharmónia-igazgató közismert humora, Horia Andreescu karmester finom és ízléses poénja, illetve a zenekar két alapító tagjának, Vasile Curta (hegedű) és Gheorghe Musat (trombita) azzal kapcsolatos visszaemlékezése, hogy a fesztivál október 7-i nyitó koncertjén (amelyre már nem lehet jegyet kapni) ugyanazt a műsort játsszák, mint 1955-ben, az intézmény első hangversenyén.
– Az igényességről tanúskodó akkori repertoár azt jelentette: Antonin Ciolan bízott a keze alatt muzsikáló fiatal zenészekben, hogy azok képesek lesznek Wagner-, Toduţă-, Rahmanyinov- és Beethoven-műveket előadni – fejtette ki Marius Tabacu.
NAGY-HINTÓS DIANA Szabadság (Kolozsvár)
2016. október 6.
Lukács Mária
(1934 – 2016)
Mindjárt az elején sietek pontosítani: ez az írás visszaemlékezés, nem nekrológ. Visszaemlékezés egy nagy művésznőre, a kolozsvári Magyar Opera egyik emblematikus alakjára, aki a maga idejében a közönség kedvence volt: ő volt A BALERINA.
Egyik kritikusa Terpszikhoré papnőjének nevezte, és úgy értékelte, hogy „A Magyar Opera történetét beragyogja Lukács Mária táncművészete. Minden szerepében arra törekedett, hogy maradéktalanul valósítsa meg a műfaj legfőbb követelményét és célját: az ábrázolás tökéletességét. Mindig a cselekményhez hozzánőve alkalmazkodott ahhoz, amit alakított. Tette azt annál szívesebben, mert számára az átlényegülés, a megformálandó hősökkel való azonosulás olyan munka volt, ami egyszersmind maradandó élményt is jelentett.” Mikor pedig végleg lelépett a világot jelentő deszkákról, vele egy korszak zárult le az opera történetében.
Valóban, élete a színpad volt, életcélja pedig megfelelni a saját maga támasztotta elvárásoknak, amelyekkel táncművészetét szolgálta. Saját szavait idézve: „Számomra a balett maga az élet. Vallom másokkal együtt: a művészetet szeretem magamban, és nem magamat a művészetben. A szépre és a jóra nevelés nagyon fontos eszközének tekintem a balettet, kiváltképp húszadik századi művészetnek, már csak tömörsége miatt is. A balett-táncos oldalnyi írott szöveget képes elmondani egyetlen pillanat alatt, mozdulattal, arcjátékkal. A tánc nem robot akkor, ha érzem a közönség együttvibrálását az általam életre keltett hőssel, s tudom a nézőnek holnap jobb napja lesz, kellemesebben érzi majd magát s ehhez a csodához én is hozzájárultam. Különben nem akarom tudni, hogy nehéz fizikai munka a tánc, hogy a néző se gondolhasson arra, és mindent, amit lát, természetesnek tekintsen. A közönség ragaszkodása jelenti számomra a legnagyobb segítséget. A taps olyan, mintha doppingszert szednék, – úgy érzem, szárnyakat kapok tőle a színpadon. Számomra a közönség tapsa – életszükséglet.”
Laskay Adrienne Szabadság (Kolozsvár)
(1934 – 2016)
Mindjárt az elején sietek pontosítani: ez az írás visszaemlékezés, nem nekrológ. Visszaemlékezés egy nagy művésznőre, a kolozsvári Magyar Opera egyik emblematikus alakjára, aki a maga idejében a közönség kedvence volt: ő volt A BALERINA.
Egyik kritikusa Terpszikhoré papnőjének nevezte, és úgy értékelte, hogy „A Magyar Opera történetét beragyogja Lukács Mária táncművészete. Minden szerepében arra törekedett, hogy maradéktalanul valósítsa meg a műfaj legfőbb követelményét és célját: az ábrázolás tökéletességét. Mindig a cselekményhez hozzánőve alkalmazkodott ahhoz, amit alakított. Tette azt annál szívesebben, mert számára az átlényegülés, a megformálandó hősökkel való azonosulás olyan munka volt, ami egyszersmind maradandó élményt is jelentett.” Mikor pedig végleg lelépett a világot jelentő deszkákról, vele egy korszak zárult le az opera történetében.
Valóban, élete a színpad volt, életcélja pedig megfelelni a saját maga támasztotta elvárásoknak, amelyekkel táncművészetét szolgálta. Saját szavait idézve: „Számomra a balett maga az élet. Vallom másokkal együtt: a művészetet szeretem magamban, és nem magamat a művészetben. A szépre és a jóra nevelés nagyon fontos eszközének tekintem a balettet, kiváltképp húszadik századi művészetnek, már csak tömörsége miatt is. A balett-táncos oldalnyi írott szöveget képes elmondani egyetlen pillanat alatt, mozdulattal, arcjátékkal. A tánc nem robot akkor, ha érzem a közönség együttvibrálását az általam életre keltett hőssel, s tudom a nézőnek holnap jobb napja lesz, kellemesebben érzi majd magát s ehhez a csodához én is hozzájárultam. Különben nem akarom tudni, hogy nehéz fizikai munka a tánc, hogy a néző se gondolhasson arra, és mindent, amit lát, természetesnek tekintsen. A közönség ragaszkodása jelenti számomra a legnagyobb segítséget. A taps olyan, mintha doppingszert szednék, – úgy érzem, szárnyakat kapok tőle a színpadon. Számomra a közönség tapsa – életszükséglet.”
Laskay Adrienne Szabadság (Kolozsvár)
2016. október 6.
Kegyeltek és kitagadottak
Felállította bábuit az RMDSZ a parlamenti választások sakktábláján. Amint az várható volt, a polgári gyalogok besorozása nem ment zökkenőmentesen, de a szövetség felső vezetése végül minden olyan figurának megtalálta a helyét a jelöltlistán, akit oda szánt.
A megméretkezők névsorának véglegesítése során egymásnak feszültek a belső erők, a személyes, helyi és országos érdekek; regionálisan is megmutatkoztak a súlycsoportbeli különbségek, illetve a tagok, szervezetek lojalitását is alaposan próbára tették.
Az RMDSZ ez esetben is politikai pártként viselkedett, a vétójoggal rendelkező Szövetségi Állandó Tanács múlt hétvégi döntéseit pedig csak az nem nyelte le, aki eddig más illúziókat kergetett. Hiszen egyértelmű volt: az MPP felnyalábolt fenyőágainak tüskéi valakit úgyis megszúrnak. Az udvarhelyszéki RMDSZ volt olyan erős, hogy elutasítsa a felső vezetés decemberi ajándékát, a marosszéki tulipánnak viszont már nem volt más választása: be kell fogadnia porzói közé Biró Zsoltot, a polgári párt elnökét.
A cserebere-akciók, az itt a piros, hol a piros játék során egy olyan szakember is kirostálódott, aki a helyi választmány eredeti rangsorolásán a Maros megyei szenátorjelölt-lista második helyére került. Jakab István gazdag romániai és brüsszeli vezetői tapasztalattal a háta mögött döntött úgy, hogy tudását a parlamentben kamatoztatná, ám a párt felső vezetése nemhogy elvette tőle az amúgy sikert nem garantáló helyet, de se szó, se beszéd, a listáról is törölte a megélhetési politikusnak messze nem nevezhető közgazdászt.
Természetesen, mint minden felső vezetésnek, a SZÁT-nak is joga van felülírni a helyi döntéseket, ha a helyzet felülnézetből úgy kívánja. Nem is azzal van a legnagyobb baj, hogy a decentralizáció mellett vehemensen kardoskodó vezetők saját házuk táján esetenként semmibe veszik az alsóbb szintű határozatokat. A politikából kiábránduló Jakab esetében az a visszataszító, ahogyan bántak vele, illetve a megyei szervezettel: előzetes egyeztetés, figyelmeztetés nélkül „kilőtték” a jelöltet – aki utólag sem kapott magyarázatot –, és kész tények elé állították a marosszéki választmányt is (akárcsak a bukarestit, amely továbbra is tiltakozik befutó helyre rangsorolt képviselőjelöltjük lecserélése miatt).
A közösségi kommunikációs alapszabályokra fittyet hányó, ridegen kirekesztő eljárás arra világít rá, mi zajlik a Bukarestben jól megedződött magyar pártban az érdekvédelmi külcsín mögött. Lehet, nem mondtunk újat – csupán arra szeretnénk emlékeztetni, hogy a kiskirályok, kegyeltek és kitagadottak világának térnyerése nagyon rossz dolog.
Páva Adorján Krónika (Kolozsvár)
Felállította bábuit az RMDSZ a parlamenti választások sakktábláján. Amint az várható volt, a polgári gyalogok besorozása nem ment zökkenőmentesen, de a szövetség felső vezetése végül minden olyan figurának megtalálta a helyét a jelöltlistán, akit oda szánt.
A megméretkezők névsorának véglegesítése során egymásnak feszültek a belső erők, a személyes, helyi és országos érdekek; regionálisan is megmutatkoztak a súlycsoportbeli különbségek, illetve a tagok, szervezetek lojalitását is alaposan próbára tették.
Az RMDSZ ez esetben is politikai pártként viselkedett, a vétójoggal rendelkező Szövetségi Állandó Tanács múlt hétvégi döntéseit pedig csak az nem nyelte le, aki eddig más illúziókat kergetett. Hiszen egyértelmű volt: az MPP felnyalábolt fenyőágainak tüskéi valakit úgyis megszúrnak. Az udvarhelyszéki RMDSZ volt olyan erős, hogy elutasítsa a felső vezetés decemberi ajándékát, a marosszéki tulipánnak viszont már nem volt más választása: be kell fogadnia porzói közé Biró Zsoltot, a polgári párt elnökét.
A cserebere-akciók, az itt a piros, hol a piros játék során egy olyan szakember is kirostálódott, aki a helyi választmány eredeti rangsorolásán a Maros megyei szenátorjelölt-lista második helyére került. Jakab István gazdag romániai és brüsszeli vezetői tapasztalattal a háta mögött döntött úgy, hogy tudását a parlamentben kamatoztatná, ám a párt felső vezetése nemhogy elvette tőle az amúgy sikert nem garantáló helyet, de se szó, se beszéd, a listáról is törölte a megélhetési politikusnak messze nem nevezhető közgazdászt.
Természetesen, mint minden felső vezetésnek, a SZÁT-nak is joga van felülírni a helyi döntéseket, ha a helyzet felülnézetből úgy kívánja. Nem is azzal van a legnagyobb baj, hogy a decentralizáció mellett vehemensen kardoskodó vezetők saját házuk táján esetenként semmibe veszik az alsóbb szintű határozatokat. A politikából kiábránduló Jakab esetében az a visszataszító, ahogyan bántak vele, illetve a megyei szervezettel: előzetes egyeztetés, figyelmeztetés nélkül „kilőtték” a jelöltet – aki utólag sem kapott magyarázatot –, és kész tények elé állították a marosszéki választmányt is (akárcsak a bukarestit, amely továbbra is tiltakozik befutó helyre rangsorolt képviselőjelöltjük lecserélése miatt).
A közösségi kommunikációs alapszabályokra fittyet hányó, ridegen kirekesztő eljárás arra világít rá, mi zajlik a Bukarestben jól megedződött magyar pártban az érdekvédelmi külcsín mögött. Lehet, nem mondtunk újat – csupán arra szeretnénk emlékeztetni, hogy a kiskirályok, kegyeltek és kitagadottak világának térnyerése nagyon rossz dolog.
Páva Adorján Krónika (Kolozsvár)
2016. október 6.
Sorosék finanszírozták
Elképesztő film a vármegyés mozgalomról
Az úgynevezett Beke-ügy kapcsán Kézdivásárhelyről indul, és Moszkváig jut el annak a filmnek a történetvonala, amit a Rise Project készített. A több mint húszperces, dokumentumfilmként felfogható, nagyon részletes, de ugyanakkor részrehajló alkotás szerint a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) minden radikális szervezettel összefüggésbe hozható, és célja a Székelyföld autonómiájának megvalósítása.
Hit, hűség, bátorság – ezzel kezdődik az Autonómia és petárdák című film, amit a stáblista szerint Victor Ilie és Ștefan Makó riporterek készítettek, és a Soros György által létrehozott Open Society Foundation (Nyílt Társadalom Alapítvány) támogatott. A film látványos képsorokkal mutatja be a HVIM tevékenységét, menetelő, fekete pólós fiatalok, airsoft játékfegyverekkel (a filmben természetesen valóságosnak tűnnek) gyakorlatozó vármegyések tűnnek fel, és többször megjelenik a képsorokon Kézdivásárhely is. Elképesztő részletességgel, de ugyanakkor tendenciózus megközelítésben mutatja be a HVIM történetét, tárgyalja az ún. Beke-ügyet, terroristaként mutatva be annak szereplőit, akik nemcsak Kézdivásárhely főterén, hanem nemzeti érdeket jelentő gázvezetéket is fel akartak robbantani.
A film szeptember 27-én került fel a Youtube videómegosztó portálra. Szőcs Zoltán öccse szerint teljesen elferdítve mutatja be a mozgalmukat, és elképesztőnek tartja azt, hogy ők kapcsolatban lennének például moszkvai, svájci vagy lengyelországi szeparatistákkal. Csongor érdeklődésünkre elmondta: a stáb nagyon barátian viszonyult hozzájuk, több alkalommal megjelentek különböző rendezvényeiken, és ők nem is zárkóztak el, hogy filmezzék tevékenységüket, mivel azt remélték, így le tudják bontani azt a falat, ami a HVIM és a magyarság, illetve a román nemzetiségűek között létezik. Ehhez képest a velük készített interjúkból csak részleteket vágtak be, s így a montázzsal teljesen más értelmet kapott az, amit ők közölni akartak.
Több olyan jelenetet is bevágtak, amelyek terhelőek például Szőcs Zoltánra nézve. A végén az is elhangzik, hogy Szőcs Zoltán és Beke István több mint tíz-tíz év börtönbüntetésre számíthat a petárdás ügyben. Az előbbi öccse szerint ez sajtóból származó megelőlegezés, ugyanis a vádirat alapján ez az információ nem helytálló.
A film készítésében az atlatszo.hu internetes portál erdélyi kirendeltsége is közreműködött. A filmben is megjelenő Sipos Zoltán egy cikkben azt írja, ő egyfajta tanácsadóként igyekezett egy-egy mozzanat hátterét bemutatni, esetenként pedig idegenvezetőként és tolmácsként is segített nekik. Őt idézzük: „Információk szintjén a film nem igazán hoz újdonságot ahhoz képest, ami… korábban már megjelent. Egyedüli kivételt talán a film második felében felvázolt orosz szálnak az egyes részei képezik… Ez a film nem az információk szempontjából fontos, hanem azért, mert úgy hiszem, a filmbeli narratíva lesz a meghatározó a bukaresti döntéshozók, hatóságok, valamint a közbeszéd számára, ami a magyar radikális mozgalmakat vagy épp az autonómiát illeti.”
Aki kíváncsi a filmre, a Youtube keresőjébe írja be: AUTONOMIE SI PETARDE.
Bartos Lóránt Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Elképesztő film a vármegyés mozgalomról
Az úgynevezett Beke-ügy kapcsán Kézdivásárhelyről indul, és Moszkváig jut el annak a filmnek a történetvonala, amit a Rise Project készített. A több mint húszperces, dokumentumfilmként felfogható, nagyon részletes, de ugyanakkor részrehajló alkotás szerint a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) minden radikális szervezettel összefüggésbe hozható, és célja a Székelyföld autonómiájának megvalósítása.
Hit, hűség, bátorság – ezzel kezdődik az Autonómia és petárdák című film, amit a stáblista szerint Victor Ilie és Ștefan Makó riporterek készítettek, és a Soros György által létrehozott Open Society Foundation (Nyílt Társadalom Alapítvány) támogatott. A film látványos képsorokkal mutatja be a HVIM tevékenységét, menetelő, fekete pólós fiatalok, airsoft játékfegyverekkel (a filmben természetesen valóságosnak tűnnek) gyakorlatozó vármegyések tűnnek fel, és többször megjelenik a képsorokon Kézdivásárhely is. Elképesztő részletességgel, de ugyanakkor tendenciózus megközelítésben mutatja be a HVIM történetét, tárgyalja az ún. Beke-ügyet, terroristaként mutatva be annak szereplőit, akik nemcsak Kézdivásárhely főterén, hanem nemzeti érdeket jelentő gázvezetéket is fel akartak robbantani.
A film szeptember 27-én került fel a Youtube videómegosztó portálra. Szőcs Zoltán öccse szerint teljesen elferdítve mutatja be a mozgalmukat, és elképesztőnek tartja azt, hogy ők kapcsolatban lennének például moszkvai, svájci vagy lengyelországi szeparatistákkal. Csongor érdeklődésünkre elmondta: a stáb nagyon barátian viszonyult hozzájuk, több alkalommal megjelentek különböző rendezvényeiken, és ők nem is zárkóztak el, hogy filmezzék tevékenységüket, mivel azt remélték, így le tudják bontani azt a falat, ami a HVIM és a magyarság, illetve a román nemzetiségűek között létezik. Ehhez képest a velük készített interjúkból csak részleteket vágtak be, s így a montázzsal teljesen más értelmet kapott az, amit ők közölni akartak.
Több olyan jelenetet is bevágtak, amelyek terhelőek például Szőcs Zoltánra nézve. A végén az is elhangzik, hogy Szőcs Zoltán és Beke István több mint tíz-tíz év börtönbüntetésre számíthat a petárdás ügyben. Az előbbi öccse szerint ez sajtóból származó megelőlegezés, ugyanis a vádirat alapján ez az információ nem helytálló.
A film készítésében az atlatszo.hu internetes portál erdélyi kirendeltsége is közreműködött. A filmben is megjelenő Sipos Zoltán egy cikkben azt írja, ő egyfajta tanácsadóként igyekezett egy-egy mozzanat hátterét bemutatni, esetenként pedig idegenvezetőként és tolmácsként is segített nekik. Őt idézzük: „Információk szintjén a film nem igazán hoz újdonságot ahhoz képest, ami… korábban már megjelent. Egyedüli kivételt talán a film második felében felvázolt orosz szálnak az egyes részei képezik… Ez a film nem az információk szempontjából fontos, hanem azért, mert úgy hiszem, a filmbeli narratíva lesz a meghatározó a bukaresti döntéshozók, hatóságok, valamint a közbeszéd számára, ami a magyar radikális mozgalmakat vagy épp az autonómiát illeti.”
Aki kíváncsi a filmre, a Youtube keresőjébe írja be: AUTONOMIE SI PETARDE.
Bartos Lóránt Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. október 6.
Helyneveink védelmében
Az egyetemi heti kötelező katonai foglalatosságok egyikén térképet terítettek elénk: Kolozsvár és környékének katonai térképét. Persze, a meglepő nem ez volt, hiszen minket állandó védekezésre készítettek fel (mi sosem támadtunk, mindig minket veszélyeztettek, s általában nyugat irányából), hanem inkább az, hogy ezen a román katonai térképen szinte teljes egészében magyar elnevezéseket olvashattunk, ahol lehetett, ott román átírással, de többnyire tiszta magyarsággal. Kérdeztük a századost, mit jelent ez, s ő nagyon érthetően elmagyarázta: ha a helyiektől szeretnénk érdeklődni, csakis magyar helyneveket hallhatunk, merthogy itt magyarok élnek.
Azóta sok víz lefolyt a Szamoson, a Kalotán, az Aranyoson, sok mindent elmosott az áradás, lehet, a neveket is. És most itt van a kezemben egy térkép Sepsiszentgyörgy környékéről, ahol különösebb áradás még nem pusztított, de valami mégis letörölte róla a magyar neveket. Valea Crişului (Kőröspatak), Pasul Vadaş (Vadas-tető) irányából haladunk Aita Medie (Középajta), aztán Șugaş băi (Sugásfürdő), az Izvorul Honved (Honvéd-kút), s onnan Sfântu Gheorghe (Sepsiszentgyörgy) irányába.
És hogy hol haladunk át, az ám az érdekes! Nem sorolok fel mindent, a helyiek bizonyára jobban tudják, hiszen valószínű ők „így” használják: Culmea lui Ivan, Almaşul mic, Poiana Cocoşului, Pârâul Negru, Izv. Ursului, Culmea Arcuşului, La cireşe, D. Cetăţii, Muntele Cetăţii, Pna Drumului Mare, Pădurea Grofului, Poiana Ciurdei, Coasta Taurilor, Dealul înflorit, Izvorul Roşu, Păd. Cărbunari… Ez csak töredéke a sok érdekes helynévnek, amelyeket ezen a térképen feltüntettek. Most már az hiányzik, hogy ellenség lepje el a környéket, mert meglepetésében hanyatt-homlok menekülni kényszerülne: e megnevezések alapján ugyanis az égvilágon senki nem tudná útbaigazítani. Csak nehogy hozzászokjunk ezekhez a megtévesztő elnevezésekhez, s esetleg magunk se találjuk meg a hazafelé vezető utat…
Ezt a térképet egy turisztikai ismertetőkkel tele asztalról vettem el, igaz, még tavaly. Hogy hány példányt vittek haza belőle, s még mennyi van, azt megmondani nem tudom.
Péter Sándor Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Az egyetemi heti kötelező katonai foglalatosságok egyikén térképet terítettek elénk: Kolozsvár és környékének katonai térképét. Persze, a meglepő nem ez volt, hiszen minket állandó védekezésre készítettek fel (mi sosem támadtunk, mindig minket veszélyeztettek, s általában nyugat irányából), hanem inkább az, hogy ezen a román katonai térképen szinte teljes egészében magyar elnevezéseket olvashattunk, ahol lehetett, ott román átírással, de többnyire tiszta magyarsággal. Kérdeztük a századost, mit jelent ez, s ő nagyon érthetően elmagyarázta: ha a helyiektől szeretnénk érdeklődni, csakis magyar helyneveket hallhatunk, merthogy itt magyarok élnek.
Azóta sok víz lefolyt a Szamoson, a Kalotán, az Aranyoson, sok mindent elmosott az áradás, lehet, a neveket is. És most itt van a kezemben egy térkép Sepsiszentgyörgy környékéről, ahol különösebb áradás még nem pusztított, de valami mégis letörölte róla a magyar neveket. Valea Crişului (Kőröspatak), Pasul Vadaş (Vadas-tető) irányából haladunk Aita Medie (Középajta), aztán Șugaş băi (Sugásfürdő), az Izvorul Honved (Honvéd-kút), s onnan Sfântu Gheorghe (Sepsiszentgyörgy) irányába.
És hogy hol haladunk át, az ám az érdekes! Nem sorolok fel mindent, a helyiek bizonyára jobban tudják, hiszen valószínű ők „így” használják: Culmea lui Ivan, Almaşul mic, Poiana Cocoşului, Pârâul Negru, Izv. Ursului, Culmea Arcuşului, La cireşe, D. Cetăţii, Muntele Cetăţii, Pna Drumului Mare, Pădurea Grofului, Poiana Ciurdei, Coasta Taurilor, Dealul înflorit, Izvorul Roşu, Păd. Cărbunari… Ez csak töredéke a sok érdekes helynévnek, amelyeket ezen a térképen feltüntettek. Most már az hiányzik, hogy ellenség lepje el a környéket, mert meglepetésében hanyatt-homlok menekülni kényszerülne: e megnevezések alapján ugyanis az égvilágon senki nem tudná útbaigazítani. Csak nehogy hozzászokjunk ezekhez a megtévesztő elnevezésekhez, s esetleg magunk se találjuk meg a hazafelé vezető utat…
Ezt a térképet egy turisztikai ismertetőkkel tele asztalról vettem el, igaz, még tavaly. Hogy hány példányt vittek haza belőle, s még mennyi van, azt megmondani nem tudom.
Péter Sándor Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. október 6.
II. Hálózatépítő Konferencia
A tavalyi, nagy sikerű berekfürdői találkozó után, október 13–15. között Csíksomlyó ad otthont a Kárpát-medencei Magyar Lelki Segítő Szolgálat II. Hálózatépítő Konferenciájának. A szolgálat programjának célja együttműködő szakmai közösséggé szervezni a mentálhigiénés képzés jelenlegi és egykori hallgatóit, illetve tanáraikat. A képzés alapértékei és módszerei másfél évtizede változatlanok, tehát a hallgatók szakmai tevékenysége is hasonló, függetlenül attól, hogy valaki Magyarországon, Erdélyben, Felvidéken vagy Kárpátalján él. A Kárpát-medence szinte egészére kiterjedő Lelki Segítő Szolgálat alapjai tehát kialakultak. A további építkezés útja nem az intézményesedés, hanem az, hogy e közösség tagjaiként éljük át összetartozásunkat, legyen képünk egymás szakmai tevékenységéről, és lehetőség szerint működjünk együtt a különböző helyi programokban.
A továbblépés elsődleges módszere a hálózatépítés. Az „együttműködés” a mentálhigiénés tevékenység paradigmája; együttműködünk klienseinkkel, azok hozzátartozóival, a csoportok tagjaival, különböző intézményekkel – és szakemberként egymással is. E nélkül nem lehetséges a lelki egészség előmozdítása. A fentiek jegyében rendezzük meg II. Hálózatépítő Konferenciánkat Csíksomlyón. E kultikus helyen a Föld „összeér” az Éggel, tehát különleges módon élhető meg saját spiritualitásunk, illetve az „emberen túlmutató” transzcendens valóság. A somlyói zarándokhely napjainkra az összmagyarság találkozási pontja is lett – lakóhelytől, állampolgárságtól függetlenül.
Hálózatépítő konferenciánk – a mentálhigiéné szakterületén – „nemzetegyesítő” alkalom is, amely tiszteletben tartva másokat, saját nemzeti közösségünk lelki kultúrájának épüléséhez is hozzájárulhat.
A szervezők (Sepsiszentgyörgyről, Csíkszeredából, Hódmezővásárhelyről) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A tavalyi, nagy sikerű berekfürdői találkozó után, október 13–15. között Csíksomlyó ad otthont a Kárpát-medencei Magyar Lelki Segítő Szolgálat II. Hálózatépítő Konferenciájának. A szolgálat programjának célja együttműködő szakmai közösséggé szervezni a mentálhigiénés képzés jelenlegi és egykori hallgatóit, illetve tanáraikat. A képzés alapértékei és módszerei másfél évtizede változatlanok, tehát a hallgatók szakmai tevékenysége is hasonló, függetlenül attól, hogy valaki Magyarországon, Erdélyben, Felvidéken vagy Kárpátalján él. A Kárpát-medence szinte egészére kiterjedő Lelki Segítő Szolgálat alapjai tehát kialakultak. A további építkezés útja nem az intézményesedés, hanem az, hogy e közösség tagjaiként éljük át összetartozásunkat, legyen képünk egymás szakmai tevékenységéről, és lehetőség szerint működjünk együtt a különböző helyi programokban.
A továbblépés elsődleges módszere a hálózatépítés. Az „együttműködés” a mentálhigiénés tevékenység paradigmája; együttműködünk klienseinkkel, azok hozzátartozóival, a csoportok tagjaival, különböző intézményekkel – és szakemberként egymással is. E nélkül nem lehetséges a lelki egészség előmozdítása. A fentiek jegyében rendezzük meg II. Hálózatépítő Konferenciánkat Csíksomlyón. E kultikus helyen a Föld „összeér” az Éggel, tehát különleges módon élhető meg saját spiritualitásunk, illetve az „emberen túlmutató” transzcendens valóság. A somlyói zarándokhely napjainkra az összmagyarság találkozási pontja is lett – lakóhelytől, állampolgárságtól függetlenül.
Hálózatépítő konferenciánk – a mentálhigiéné szakterületén – „nemzetegyesítő” alkalom is, amely tiszteletben tartva másokat, saját nemzeti közösségünk lelki kultúrájának épüléséhez is hozzájárulhat.
A szervezők (Sepsiszentgyörgyről, Csíkszeredából, Hódmezővásárhelyről) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. október 6.
Megrázó előadással emlékeztek az aradi vértanúkra
A Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban X. osztályos diákok előadásával emlékeztek az évfordulóra.
Október 6-án, az aradi vértanúk emléknapján a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban is megemlékeztek a diákok és a tanárok az 1848-49-es szabadságharc vérbe fojtását követően kivégzett tábornokokról.
A X. F, a X. B. diákjai, az iskola kórusa, Szilágyi Kinga, Dobos Írisz és Miklovics Anna közös produkciója mindenkit megérintett. A diákok a vértanúk feleségeitől, szüleitől búcsúzó leveleiből olvastak fel részleteket, illetve elhangzott Damjanich János imája is. A feketébe öltözött diákok gyertyát gyújtottak a megidézett tábornokokért, az előadást Ady Endre Október 6 című költeményének szavalata illetve egy rövid balett-betét színesítette. Az előadás összeállításában Nevezi Dobosi Csilla, Fórizs Enikő és Fisár Erika voltak a diákok segítségére.
"Szeretném, ha azt üzenné ez a műsor, illetve minden műsor, ami történelmünk pillanatait eleveníti fel, hogy a magyar történelem minden egyes mozzanata mi magunk vagyunk. Többek vagyunk általa és azok vagyunk, akikké rendeltetett minket a sors. Attól vagyunk ebben a nagy világban azok, akiknek születtünk és akiknek szeretnénk megmaradni, hogy megőrizzük az ünnepeinket, tiszteljük a történelmünket. Így tudunk ebben az eléggé bizonytalan világban gyökereket találni magunknak. Ezért kell fejet hajtanunk, mindig, minden pillanatban az őseink előtt. Ragaszkodni ahhoz ami a miénk és amit nem hagyunk soha, hogy elvegyenek tőlünk" - mondta az előadást követően Pataki Enikő, az iskola igazgatója. szatmar.ro
A Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban X. osztályos diákok előadásával emlékeztek az évfordulóra.
Október 6-án, az aradi vértanúk emléknapján a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban is megemlékeztek a diákok és a tanárok az 1848-49-es szabadságharc vérbe fojtását követően kivégzett tábornokokról.
A X. F, a X. B. diákjai, az iskola kórusa, Szilágyi Kinga, Dobos Írisz és Miklovics Anna közös produkciója mindenkit megérintett. A diákok a vértanúk feleségeitől, szüleitől búcsúzó leveleiből olvastak fel részleteket, illetve elhangzott Damjanich János imája is. A feketébe öltözött diákok gyertyát gyújtottak a megidézett tábornokokért, az előadást Ady Endre Október 6 című költeményének szavalata illetve egy rövid balett-betét színesítette. Az előadás összeállításában Nevezi Dobosi Csilla, Fórizs Enikő és Fisár Erika voltak a diákok segítségére.
"Szeretném, ha azt üzenné ez a műsor, illetve minden műsor, ami történelmünk pillanatait eleveníti fel, hogy a magyar történelem minden egyes mozzanata mi magunk vagyunk. Többek vagyunk általa és azok vagyunk, akikké rendeltetett minket a sors. Attól vagyunk ebben a nagy világban azok, akiknek születtünk és akiknek szeretnénk megmaradni, hogy megőrizzük az ünnepeinket, tiszteljük a történelmünket. Így tudunk ebben az eléggé bizonytalan világban gyökereket találni magunknak. Ezért kell fejet hajtanunk, mindig, minden pillanatban az őseink előtt. Ragaszkodni ahhoz ami a miénk és amit nem hagyunk soha, hogy elvegyenek tőlünk" - mondta az előadást követően Pataki Enikő, az iskola igazgatója. szatmar.ro