Visszakérik az igazgatóhelyetteseket Hargita megyében
A tizenhárom Hargita megyei tanintézetben megszüntetett igazgatóhelyettesi tisztség visszaállítását kérte egy beadványban az oktatási tárca vezetőjétől nemrég a megye prefektusa és a megyei önkormányzat elnöke.
Mint ismeretes, a Hargita megyei tanfelügyelőség vezetőtanácsa az óvodák, iskolák szervezésére és működésére vonatkozó szabályzat januári életbelépése nyomán állapította meg, hogy az igazgatóhelyettesi tisztségek fenntartására a jogszabályban megfogalmazott feltételeknek több megyebeli iskola nem felel meg, így február 9-étől megszüntették 13 tanintézetben az igazgatóhelyettesi tisztségeket.
Az érintett tanintézetek – köztük a csíkszeredai Márton Áron és Segítő Mária Gimnázium, a Venczel József Szakközépiskola és a dánfalvi Petőfi Sándor Szakközépiskola – igazgatói tiltakozásukat fejezték ki a döntés ellen, amely – mint akkor nyilatkozták – ellehetetleníti az iskolák működését. Tiltakozásukat később a több intézményhez eljuttatott beadványukban is megfogalmazták.
A döntés visszavonását kérték
Varga László, a Márton Áron Gimnázium igazgatója elmondta, beadványuk után Jean Adrian Andrei prefektus magához hívatta az érintett csíkszeredai iskolák vezetőit, és arra kérte őket, fogalmazzanak meg egy tájékoztatást a helyzetről.
Ezt követően Borboly Csabával, a megyei önkormányzat elnökével közösen aláírt beadványban kérte a prefektus Sorin Cîmpeanu oktatási minisztertől, hogy térjenek vissza az igazgatóhelyettesi tisztségek megszüntetésére vonatkozó döntésre, és állítsák vissza az állásokat. Rámutattak, a döntés elégedetlenséget váltott ki a pedagógusok, szülők, polgármesterek, vallási közösségek és szakszervezetek körében is.
A prefektus úgy gondolja, az oktatási törvény bármilyen módosítása csak egy következő tanévtől léphet életbe, ezért a tanfelügyelőség vezetőtanácsának a szabályzat alapján meghozott döntése a 13 aligazgatói tisztség megszüntetéséről „korai volt és vissza kellene térni rá” – idézte az Agerpres a prefektust.
Javaslatokat is megfogalmaztak
A hírügynökség beszámolója szerint a prefektus azt is kérte az oktatási minisztertől, hogy az iskolák működésére vonatkozó szabályzatba vezessenek be kiegészítő kritériumokat, így az igazgatóhelyettesi állás fenntartására való jogosultság megállapításánál vegyék figyelembe, hogy az osztályokban hány diák van, mennyire összetett az egyes iskolák tevékenysége, milyen eredményekkel működnek, és azt is, hogyha műhelyeket is kell működtetniük. Ugyanakkor kérték, hogy a megyebeli speciális helyzetekről a tanfelügyelőség vezetőtanácsa dönthessen.
A prefektus beadványában rámutatott, a szabályzat előírása nyomán igazgatóhelyettes nélkül maradt Hargita megyei iskolák között vannak „nagy hagyományokkal és országos, illetve nemzetközi kiemelkedő eredményekkel rendelkező középiskolák, amelyeket az oktatási tárca kiválósági oklevéllel tüntetett ki, összetett tevékenységű szakközépiskolák, úgy városon, mint vidéken, továbbá kisebbségi oktatási formát működtető és a megyei átlagot meghaladó osztálylétszámmal működő iskolák is”.
Jean Adrian Andrei prefektus kedden lapunknak azt nyilatkozta, várják az oktatási tárca válaszát. Beszélt a miniszterrel, aki azt kérte, tegyenek le egy beadványt a panaszaikkal. Ezt benyújtották, és remélhetőleg minél hamarabb megérkezik a válasz rá – mondta a prefektus.
R. Kiss Edit |
Krónika (Kolozsvár)

Fekete március: huszonöt év emlékezete
Ezerkilencszázkilencven fekete márciusa nagyon mélyen az emlékezetembe vésődött. Most, amikor emlékeimet igyekszem kibontani, mindenekelőtt az RMDSZ-székház ostroma jut eszembe: a vasszekrénnyel eltorlaszolt ajtóba hasító baltavas látványa, a vérszomjas tömeg ordítozása, a padlásfeljárót elzáró kazán alatti tűzgyújtási kísérletek, a padlásra menekülő 79 személy csendes számbavétele, nevünk jegyzetfüzetbe vésése az esetleges halál árnyékában.
Akkoriban az RMDSZ Maros megyei szervezete Intéző Bizottságának tagja voltam, a Maros megyei ifjúsági szervezet (Madisz) elnöke, az országos Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) elnökségi tagja. „Természetes" hát, hogy belekeveredtem az események sodrába.
Az előzményekhez tartozik, hogy főszervezője, házigazdája voltam a március 17–18-án zajló marosvásárhelyi MISZSZ-kongresszusnak, amely a romániai magyarság 1989 utáni történetének első kongresszusa volt, öt héttel megelőzve az RMDSZ nagyváradi kongresszusát. A szervezés lázában – a már jelentkező baljós előjelek ellenére – nem gondoltunk arra, hogy a MISZSZ marosvásárhelyi kongresszusát beárnyékolják majd az azt megelőző és azt követő tragikus események. A gyülekezés napján került sor a gyógyszertári verekedésre, amelyből a kíváncsiskodó MISZSZ-küldöttek egyike-másika szenvedő alanyként került ki.
Mindez rányomta a bélyegét a kongresszus munkálataira, mindannyiunk közérzetére. Mégis, ki gondolta volna, hogy Sütő András március 17-én reggel írt köszöntőlevele, amely felolvasásra került a megnyitón, talán az utolsó írás volt, amelyet a Herder-díjas író még két szeme birtokában alkotott? Mindannyiszor beleborzongok, ahányszor visszapergetem magamban a kongresszus másnapja, március 19-e eseményeit, az RMDSZ-székház padlására szorulva eltöltött végtelen órák félelmeit és szorongásait.
A tízéves évfordulón egy kis kötet megjelentetésével (Misszesek voltunk, szerkesztette Ábrám Zoltán, Juventus Kiadó, Marosvásárhely, 2000.) felidéztem az elfelejtett MISZSZ-kongresszust, amely fontos volt ugyan a romániai magyarság újkori történetében, az őt követő események miatt a közvélemény mégsem szerzett róla tudomást kellő mértékben. Ez érthető: a kongresszusi beszámolók, méltatások, interjúk helyett sajnos a márciusi véres események kerültek előtérbe. Pedig több mint 250 küldött, számos hazai és külföldi meghívott vett részt a kongresszuson.
„Az előző esti, rossz ómen ellenére a kongresszus megpróbálta a barátság, a türelem, az építkezés szellemében kifejteni munkálatait. Ehhez a hangot a református, katolikus és unitárius egyház három segédlelkészének imája, a cserealji templom kórusának dalai adták meg." (Nagy Miklós, Kund, Népújság, 1990. március 20.)
A megnyitón többek között felszólalt Szőcs Géza költő, akinek az emigrációt követően ez volt az első politikai közszereplése, valamint Smaranda Enache asszony és Emil Iovănescu emberjogi harcos, a budapesti 1988-as tüntetés szervezője. A kor hangulatára jellemző továbbá, hogy kongresszusi állásfoglalásainkban csatlakoztunk a Temesvári kiáltványhoz, nyíltan kiálltunk az ülősztrájkot folytató orvostanhallgatók, valamint a Pro Európa Liga mellett, elítéltük a Vatra Românească szervezet fasisztoid akcióit.
Marosvásárhely fekete márciusáról objektív módon emlékezem, amikor az események sodrában írott naplójegyzeteimből idézek (Pillanat c. ifjúsági lap, kiadja a Madisz Maros megyei szervezete, 4. szám): „Március 19.: Tíz óra: kétezer diák a Vártemplomban. Mennyire összefognak mindannyiunkat a gondolatok: magyarnak maradni, magyarul tanulni. Istentisztelet után felolvasom a MISZSZ nyilatkozatát. Annál nagyobb a rémületem, amikor alig két órával a templomozás után szinte az elvert fotósok feketelistájára kerülök.
[A megyeházával szemben a második emeleti segédlelkészi tömbházlakásból fényképeztem a függöny mögül a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Maros megyei alelnöke tisztségét betöltő Kincses Előd lemondatását habzó szájjal követelő tömeget, de észrevettek, és öt-hat személy felrohant a lakásba. Az ütlegeléstől meglepő lélekjelenlétem mentett meg: mivel nem menekülhettem, a filmet villámgyorsan kivettem a gépből, és a filmtekercsnek, mint a düh tárgyának az átnyújtásával és azt követő kézszorítással vártam a meglepett és hirtelen lecsillapodó behatolókat. – szerző megj.]
Rémálom az egész: ordítozás, öklök, üvegek, eltorzult arcok. Hihetetlen. Nem vagyok bátor, de a »forradalom« alatt nyugodtan vegyültem el az emberek közé, csak utólag ütött ki rajtam a veríték, hogy lelőhettek volna. Most, az RMDSZ székházának középkori ostromát átélve viszont kísérget a félelem és iszonyat, hiszen minduntalan a történelmi véres példák jutnak eszembe. Szerencsére a több mint hetven bennrekedő között akadnak ügyes emberek, szerencsére a Fennvaló éppen a padlásfeljáró mellé rendelte azt a kazánt, amely megmenekülésünket szolgálja. Azaz... Sütő Andrást, a toll megszelidítőjét barbár eszközökkel megcsúfították, életére törtek. Remélem, mások is észreveszik a megaláztatásunkat: megveretve, az oldalsó kapun eliszkolva, tolvajok módjára hagyhattuk el saját házunkat.
Március 20.: Sokat írtak erről a borzasztó napról és sokfélét, újdonsággal nemigen tudok szolgálni. Próbáljuk elfeledni ezeket az órákat, gyötrődéseket, a nacionalista uszítás remekműveit. A romokból is próbálunk felépíteni valamit, ami a miénk.
Március 21.: Nehezen gyógyulnak a sebek. Az egykori Székely-Vásárhely, a mai Marosvásárhely sok-sok eseményt megélt az évszázadok alatt, de ilyen gyalázatot keveset. A feldúlt főtér, a rengeteg üvegtörmelék beszél helyettünk. Lépten-nyomon provokátorok, sértő jelszavakat ordítozó csőcselék. Melyik európai kormány tűri meg a kisebbségeinek ilyen fokú rágalmazását?
Március 22.: Megkezdődnek a tárgyalások a két „vétkes" szövetség, a Vatra és az RMDSZ között, bár előzőleg úgy fogalmaztak, hogy a románok és a magyarok képviselői fognak egymással párbeszédet folytatni. Végül sikerül kiizzadni egy közös nyilatkozatot, és ezzel elkerüljük a vésztjóslóan fenyegető katonai szükségállapotot. Az ifjúsági szervezetek egészen hamar megállapodtak a kormánybizottság előtt.
Március 23.: Teljes a zűrzavar: szobáinkat felfeszítették [a Madisz székhelyére máig ismeretlen tettesek betörtek – szerző megj.], a megmaradó holmikat ide-oda elmenekítettük. Az elkövetkező napokban tagságunk egy része gyakorlatba ülteti vágyait: Madisz-találka a Lánchídon. Felettébb elszomorító! Március 23.: Külföldi újságírók áradata. Elsősorban a szenzáció érdekli őket, leginkább az, hogy Európa keleti sarkán újraéledt a középkor. Szegények, honnan tudnák, hogy ki hazudik, és ki mond igazat? Azt a mondást sem ismerik, hogy a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. A százszorosan elferdített valóságot már nem tudjuk feltámasztani, nincsenek szövetségeseink hozzá. A józan észre hivatkozunk csupán, és szüntelenül kérdezünk: vajon miért dobálózott késekkel Sütő András a békésen baltáikra támaszkodó falusi gentlemenekre?"
A fentiekhez mit tehetnék még hozzá?
Marosvásárhely fekete márciusa a magyar történelem, az erdélyi magyarság történetének máig eleven, vérző fejezete. És élő történelem azok számára, akik átélték, akik részt vettek az események forgatagában. Az erdélyi, marosvásárhelyi magyarságnak nagyon mély csalódást és rettenetet jelentett. Még huszonöt év távlatában is felfoghatatlan, hogy a jogaiért békésen kiálló kisebbséget a harmadik évezred fordulóján, békeidőben ilyen barbár erőszakkal megfélemlítheti az államhatalom. Amely a visszarendeződés szolgálatába szegődött.
Marosvásárhely sokat szenvedett 1990 márciusa miatt, de fokozatosan (ha nem is végérvényesen és kitörölhetően) kiheverte a lelki sérüléseket. Napok, hetek alatt helyreállt a rend, évek múltán csökkent a szorongás a városlakókban. De emberöltőnyi idő sem volt elég ahhoz, hogy – mégha jóval kisebb mértékben és burkoltabban is – a román nacionalizmus és a diszkriminatív hatalmi törekvések megszűnjenek. Ma is virulnak, miközben a magyarság térvesztése napról napra érzékelhető.
Huszonöt év eltelt, elérkezett a számítógép és a mobiltelefon, a piacgazdaság világa, javult az erdélyi magyarság élethelyzetének potenciálja. De vajon boldogabbak vagyunk-e, megerősödött-e a belső összhangunk önmagunkkal és a világgal, gyűlölet helyett tudunk-e embertársaink iránti szeretettel feltöltődni?
Ma már nemcsak másokban kell keresni a hibát, hanem egészséges összegzést végezve szükség szerint önkritikusaknak kell lennünk. Fel kell tennünk a további költői kérdéseket: miért fogyunk napról napra (Marosvásárhely magyar lakossága mintegy harmincezer fővel csökkent a rendszerváltás óta), és miért csökken a magyar emberek közötti szolidaritás? Miért nem tudunk olyan értékrendet teremteni a sorainkban, amely legyőzhetné a balkanizmust? Miért vagyunk olyan széthúzók, és amikor hatalmi helyzetbe kerülünk, miért nem értjük meg saját kisebbségeinket? Miért nem tudunk eléggé örülni a mának, miért kívánkozunk máshová, más jövőbe?
Miért, miért, miért? Miért nem tanultunk eleget 1990 fekete márciusából?
dr. Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár
Krónika (Kolozsvár)

Könyvespolc – A politika élveboncolása
Hadd kezdjem az erdélyi magyar közéletben immár közröhej tárgyává vált sztorival. Nagyváradi újságíró kolléga tárta fel a blogján, hogy az RMDSZ egyik parlamenti képviselője alaposan leteremtette, amiért az EMNP reklámgolyóstollával jegyzetelt egy, a politikus által elnökölt rendezvényen.
Túl azon, hogy az égadta világon senkinek, még egy politikusnak sincs köze ahhoz, egy tollforgató milyen márkájú, színű, feliratú íróeszközt használ szakmája gyakorlása közben, az affér hűen tükrözi, mi mindent megengednek maguknak bizonyos közszereplők.
A fenti történet attól abszurd, hogy valós, hiszen első olvasatra azt hihetnénk: ilyesmi csak egy író fantáziájának szüleménye lehet. Ilyen formában pedig nem is keltene akkora megdöbbenést.
És akkor térjünk a lényegre. A bihari „pixes" affértól eltérően Székely Ervin Bársonyszék és aszfaltja attól eredeti és naturalista, hogy pontosan akként mutatja be a politika árnyékos oldalát, tárja elénk a kulisszatitkokat, ahogy azokat tulajdonképpen valamennyien elképzeljük. Mármint mindazok, akik az elmúlt két és fél évtizedben a közélet iránt érdeklődő polgárként követték a közép-kelet-európai, ezen belül is elsősorban a romániai politika alakulását.
De hát végeredményben ki lehet alkalmasabb – és hitelesebb – lerántani a leplet a hatalom megszerzésének, megőrzésének és gyakorlásának praktikáiról, mint egy írói vénával megáldott egykori politikus? A pályáját jogtanácsosként kezdő, a nyolcvanas években és a rendszerváltást követően újságíróként tevékenykedő Székely Ervin tizenhat éven keresztül aktívan politizált, ebből három mandátumon át az RMDSZ parlamenti képviselőjeként, négy évig az egészségügyi minisztérium államtitkáraként. Igazi bennfentes tehát, aki cselekvő aktorként vette ki részét a romániai átalakulásból.
Pályája során sok mindent látott, hallott, átélt, ennek köszönhetően politikai regényében korhű képet fest a romániai – pardon, a tranzíciai viszonyokról. Regénytrilógiája legújabb kötetének története egy képzelt országban, Tranzíciában játszódik ugyan, ám ez nagyon is valóságos régió, amely a térség számos államához hasonlóan ugyanolyan posztkommunista gondokkal szembesül.
De az ország, a szereplők, a nevek csupán az irodalmi műfaj jellegéből adódóan fiktívek: mivel a regényben felbukkanó politikusok jelentős részét nem a szerző „találta ki", hanem a valóságból származnak, túlnyomó többségük „eredetije" hamar felismerhető, akárcsak a sztorik java része.
Nagy tételben mernénk fogadni rá, kiről mintázta például Rézműves Boldizsár, a Saját Érdekek Pártja (SÉP) Füzes megyei szervezete elnökének alakját, akinek jól menő vállalkozóként a politikára azért van szüksége, hogy védelmet biztosítson maga és 18 kft.-je számára, amelyekhez hasonlóan a párt megyei szervezetét is profitorientált módon irányítja. (Persze alulírottnak azért is könnyű, mivel a szerzőhöz hasonlóan nagyszalontai lévén otthonosan mozog az ízes bihari tájszólás nyelvi tárházában). Ismerős arc ugyanakkor a titkosszolgálatok támogatásával államfővé választott, mandátumának „aktív és kezdeményező" elnökként nekiveselkedő Galád Flórián, és még sokan mások a felsorakoztatott politikustípusok közül.
A Bársonyszék és aszfaltban nyomon követett két karriertörténet révén olyan magatartásmodellek, politikai eszköztárak sorakoznak fel, amelyek lemeztelenítik előttünk a saját hatalma bebetonozására törekvő politikai elitet. A diktatúra idején szocializálódott, képviselői mandátuma elvesztése után pártjában kegyvesztetté vált Porta Sándort politikai alapon kinevezik ugyan színházigazgatónak, ám menedzseri és erkölcsi kvalitások híján bukása elkerülhetetlen.
„Politikusként ugyanis arra szocializálódott, hogy ő – aki közösségi felhatalmazást kapott – csalhatatlan. Sohasem téved, ha pedig mégis azzal vádolják, az csakis hamis vád lehet, amelyet azért terjesztenek, hogy meghiúsítsák az ő magasztos politikai céljait" – kapunk jellemzést Portáról, aki emiatt képtelen korrekciót végrehajtani életvitelében. Bársonyszékből az aszfaltra kerül.
A másik karrier a Grigore Tăutué, a szorgalmas és tehetséges fiatalemberé, aki hamar túlteszi magát morális és politikai fenntartásain, s egy gátlástalan, diktatúrát kiépítő politikai erő szolgálatába lép, miközben a hírszerzésnek is dolgozik. Aki kezdetben még idegenkedve tapasztalja, hogy egy pártban a döntéseket egy szűk körű, informális csoport hozza, amely rendszerint személyes szimpátiák, érdekközösségek alapján alakul. Később azonban már egyáltalán nem zavarja, hogy ez tulajdonképpen a melegágya a korrupciónak, így elég csak néhány befolyásos embert megkenni, és megszületnek a megfelelő politikai döntések.
Tranzícia közéletének alakítói képtelenek négy évnél hosszabb távon gondolkodni, hiszen mivel ennyi a mandátum, őket ennyi érdekli. Ez idő alatt a kormányon lévők arra koncentrálnak, hogy ott is maradjanak, az ellenzékiek pedig azon igyekeznek, hogy visszamásszanak a bársonyszékbe. Ilyen körülmények között teljesen mellékes, milyen szempontok alapján történik a politikai garnitúra szelekciója – azaz kiből lesz pártelnök, miniszter vagy kormányfő –, hiszen „a rendszer előbb-utóbb valamennyit bedarálja".
Könyve kolozsvári bemutatóján a szerző bevallotta, előző regényéhez, A feljelentéshez (Könyvmester Kiadó, Nagyvárad, 2011) hasonlóan a Bársonyszék és aszfalt esetében is azt érezte, hogy nem ő írja, hanem a regény diktál, ő fogja a ceruzáját. (Ezzel kapcsolatban annyit jegyeznénk meg, hogy néhol talán nem ártott volna visszafogni az „öntörvényű" pennát, konkrétan a szexuális aktusok élethű visszaadására gondolunk. Bár megtörténhet, hogy csak mi vagyunk az átlagosnál prűdebbek).
Bármennyire is fiktív Székely legújabb politikai regénye, a hazai valóságból merített szereplők és történetek révén mégiscsak a romániai – román és magyar – közélet alakulásának hű lenyomata. Olyan tükör, amelyben a jelenkor politikusainak túlnyomó többsége magára ismerhet. És bizony akár okulhatna is belőle.
Rostás Szabolcs |
Székely Ervin: Bársonyszék és aszfalt, Riport Kiadó, Nagyvárad, 2014
Krónika (Kolozsvár)

Visszakerül az emlékműre a madéfalvi turulmadár
Befejeződött a madéfalvi emlékmű turulmadarának felújítása, a szobor a magyar kormány támogatása révén március 15-ére visszakerül régi helyére.
A restaurálást végző kolozsvári Kolozsi Tibor a tervek szerint csütörtökön utazik Madéfalvára, hogy felügyelete alatt visszahelyezzék a madarat az emlékmű tetejére.
Amint arról beszámoltunk, pénzhiány miatt lassan haladt, akadozott az emlékmű felújítása, a problémára a vérengzés 251. évfordulóján tartott megemlékezésen kínáltak megoldást a magyar kormány képviselői: Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár a január 7-ei rendezvényen bejelentette, hogy 17 millió forinttal (245 ezer lejjel) támogatják a felújítást.
„Alaposan meggyötörte a turulmadarat a szél mellett a hó is, hiszen a szárny fesztávolsága 2,5 méter, nem kis nyomásnak lehetett kitéve, amikor rárakódott a sok hó" – sorolta a gondokat korábban Kolozsi.
A cinkből készült alkotás, illetve a váz és a szoborfal közötti összekötő elem is megrepedt, ugyanilyen állapotban volt a váz, amely elferdült és ki kellett cserélni, gyakorlatilag minden forrasztást újra el kellett rajta végezni. Miután az emlékműről tavaly júliusban leemelt turul felújítása befejeződött, egy csíkcsicsói raktárépületbe szállították, ahonnan a visszahelyezés napján viszik majd Madéfalvára.
Szentes Csaba, Madéfalva polgármestere kérdésünkre elmondta, hogy bár a turulmadár restaurálása befejeződött, de az emlékmű teljes felújításának befejezéséig van még tennivaló. Hozzátette, ha az időjárás megengedi, csütörtökön kerül vissza eredeti helyére a több mint százéves szobor, az obeliszk és környezetének rendbetételét pedig az idő tartós felmelegedése után folytatják. Az elképzelések szerint októberig, az emlékmű felszentelésének 110-ik évfordulójáig befejeződik a munkálat, akkor avatnák fel a rendbe hozott emlékművet.
Az elöljáró arról is beszámolt, hogy a tervek elkészíttetése előtt telekönyveztetniük kellett az emlékmű területét, illetve az építményt, mivel nem volt rendezve a tulajdonviszony. A több mint 700 ezer lej összértékű munkálat kivitelezéséhez a Hargita megyei önkormányzat 350 ezer lejjel, a helyi közbirtokosság 20 ezer lejjel, a madéfalvi önkormányzat 40 ezer lejjel, a magyar kormány először 3 millió forinttal (mintegy 43 ezer lejjel), legutóbb pedig további 17 millió forinttal járult hozzá – részletezte Szentes.
A magyar kormány által kapott 245 ezer lej révén nemcsak a turulmadár felújítása valósult meg, ennek köszönhetően fejeződhetnek be a hátralévő területrendezési és restaurálási munkálatok is. Az átadásig még befejezik az obeliszk takarítását, járdákat alakítanak ki, hogy két oldalról is megközelíthető legyen az emlékmű, kőpadokat helyeznek ki, restaurálják a keresztfákat, feltöltik a zöldterületet, beépítik az öntözőberendezést és gyepesítik a megmozgatott területeket, foglalta össze a teendőket a polgármester.
Kömény Kamilla
Krónika (Kolozsvár)

Könyvvásár ma estig a PE-en
Ma este 10 óráig látogatható még a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem földszinti aulájában immár hagyományossá vált könyvvásár, melyet a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem mellett működő Quintus Antikvárium rendezett be, ismét három napra (hétfőtől szerdáig). Az ezresével mérhető könyvkínáltban rendkívül kedvezményes áron mindenki megtalálhatja az irodalmi ízlésének, avagy szakirányultságának megfelelő köteteket, kiadványokat.
Tegnap dél körül figyeltük kis időre az érdeklődők változó forgalmát, miközben Baghy Istvánnal, a könyvvásár vezetőjével beszélgettünk, ami mindig nagy élmény, hiszen István valóságos polihisztor módjára igazítja el vevőit lelkesen, ihletetten és nagy szakértelemmel, bármilyen témakörben. Mint kiemelte, ezúttal is sok kötetet adományoztak a PKE könyvtárának. Az eddigi tapasztalatokkal kapcsolatban elmondta, törzsvásárlóik továbbra is megvannak, köztük az egyetem tanárai, diákjai, valamint több visszatérő olvasó is megkeresi a vásárt, de sok a „csak” nézelődő is. Októberben voltak könyvvásárral utoljára Nagyváradon, ami nem véletlen, hiszen az egyetemi év kezdetén mindig sok a friss olvasó, ami mindig reményt keltő. Ha minden jól megy, akkor még idén májusban (immár 20. alkalommal) ismét visszatérnek Váradra színes és tartalmas könyvkínálatukkal.
A könyvvásár kifüggesztett Gárdonyi-mottója: „A könyvre kidobott pénz látszólag eldobott pénz… Mint a vetőmag…”. Sokan a fiatal generációból már csak a rövid információt keresik, szakirányultan, nincs már sok türelem az olvasáshoz – mesélte Baghy, azonban hozzátette, az ég felé növekvő fáknak is szükségük van rá, hogy az alattuk fekvő avarból táplálkozzanak. Így ajánlotta szimbolikusan mindenki számára, a kortárs áramlatok sodrában elődeink irodalmának türelmes és alapos megismerését és megbecsülését.
Tóth Gábor
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Marosvásárhely elveszett
Igen, bármekkora csapást is jelent ez számunkra, bármennyire nehezünkre is esik, be kell ismernünk: Marosvásárhely elveszett. Mikor, hogyan és miért veszett el a magyar jogokért való küzdelemben frontvárosnak számító Marosvásárhely?
Az biztos, az 1989-es politikai változáskor, azaz a gengszterváltáskor – szinte azt írtam: Lepsénynél – még megvolt – legalábbis a remény. Annak reménye, hogy egyszer – akkor azt hittük: hamarosan, belátható időn belül – egyenrangú polgárként élhet itt a magyar. Hogy lesznek jogaink, hogy visszaadják nekünk mindazt, amit a nacionálkommunista éra alatt jogban, tulajdonban, reményben elvettek tőlünk. A magyar közösségtől.
Annak dacára, hogy a decemberi „forradalmi lendület” által az utca kövezetére sodort iratok között volt, amely azt bizonyítja, miként szándékozta a bukott rezsim, elsősorban Kárpátokon túli területekről betelepítendő románokkal megváltoztatni, a románság javára átbillenteni az etnikai arányokat, mi mégis reménykedtünk.
Akkor mégis, mikor és hogyan is veszett el Marosvásárhely? Talán megegyezhetünk abban, hogy egy, az első világháborút követő impériumváltással kezdődött folyamat eredményeként jutottunk el idáig. A pontot, ahonnan visszafordíthatatlanul elindultunk a lejtőn, a központilag generált és levezényelt márciusi magyarellenes pogromot követő, a becslések szerint 15 ezer embert érintő tömeges kivándorlás jelentette. Lássuk be: az utcán nyertünk ugyan, de azt követően a különböző titkos tárgyalóasztaloknál veszítettünk. Ekkora veszteség egy vásárhelyinél jelentősebb számú közösséget is alapjaiban rengetne meg.
Ne feledjük: akkoriban épp azok mentek el, akikben megvolt a bátorság, önbizalom – a kellő tudással és felkészültséggel társulva – ahhoz, hogy országot váltva is helytálljanak az életben. S akik feltételezhetően mostanra értek be a közösségi szerepvállalásra. Ők azok, akik a leginkább hiányoznak ma Vásárhelyről. Pótlásukra – annak ellenére, hogy hallottunk jelentős tisztségeket betöltő politikust is kidolgozandó Marosvásárhely-stratégiáról hadoválni – nem került sor. A jelenlegi állás szerint már nem is fog.
A folyamat következő stációjaként mindenképpen a polgármesteri szék elvesztését kell tekintenünk. 2000-ben fordult elő először, hogy választott román polgármester került Marosvásárhely élére. Hogy ez mennyiben tudható be a helyi politikusok bénázásának – alig több, mint másfélszáz szavazaton múlott, de az RMDSZ vezérkara nem tartotta érdemesnek megóvni, újraszámlálást követelni –, s mennyiben a megváltozott etnikai arányoknak, nos, az pontosan nem tudható.
Szintén az ezredfordulóra tehető az etnikai arányok átfordulása, a román lakosság többségbe kerülése is. A 2002-es népszámlálási adatok szerint a 150 041 lelket kitevő összlakosságból 75 533-an (50,34%) románok, 70 108-an (46,73%) magyarok. Ez az arány azóta is folyamatosan romlik, ami károsan befolyásolja a helyi magyarok önbizalmát, önértékelését.
Csak súlyosbítja a helyzetet a hibát hibára – sokak szerint árulást árulásra – halmozó helyi politika. A 2000-es választásoktól eltelt másfél évtized alatt folyamatos kudarcélményeknek kitett magyar lakosság mára egy reménytelen, fásult, hitehagyott, vert tömeg benyomását kelti. Ilyenné tették a politikusai, akik vereségről vereségre bukdácsolva – az RMDSZ polgármesterjelöltje háromszor maradt alul a jelenlegi városvezetővel szemben –, különböző bukaresti céloknak alávetve, önös érdekeket követve sorsára hagyták a mára másodrendű állampolgári státusukba belenyugodni látszó helyi magyarságot.
Az ami a MOGYE-n folyó magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés körül folyik, a város magyar jellegének már nem is körmönfont módon, hanem primitív erőszakossággal történő felszámolása, a magyar kultúrának a város köztereiről való kiszorítása stb. megannyi bizonyíték arra, hogy Marosvásárhely – magyar szempontból tekintve – elveszett.
A Székely Nemzeti Tanács 2013-as hagyományteremtő székely szabadság napi rendezvénye után még felhorgadt a város magyar lakóiban a büszkeség, az önbecsülés, de a tény, hogy a remek kezdés után, a folyamat megszakadni látszik – idén már nem volt elég akarat és elszántság szembenézni a polgármesteri tiltással, hatalmi packázással –, nos mindez csak tovább rontotta a közhangulatot, fokozza a fásultságot.
A felsoroltak, azt hiszem, kellően bizonyítják a címbéli állítást, hogy Marosvásárhely bizony elveszett. És ezt bárki láthatja, aki hajlandó őszintén szembenézni a valósággal.
Szentgyörgyi László
PolgárPortál
Erdély.ma

Szilágyi: Románia nem lehet szabad addig, amíg korlátozza a szabad döntésünkhöz való jogunkat
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) készül a 2016-os helyhatósági választásokra, erről és a Kovászna megye önkormányzatának elnöke által kezdeményezett nagyszabású autonómiatüntetéssel kapcsolatos álláspontjáról kérdezte Száva Enikő a Duna Tv Közbeszéd című műsorának vendégét, Szilágyi Zsoltot, a néppárt új elnökét.
Tamás Sándor bejelentéséről Szilágyi Zsolt azt nyilatkozta, hogy amennyiben valóban komoly szándékról és nem csak arculatjavításról van szó, akkor természetesen bármikor hajlandók asztalhoz ülni, hogy megtárgyalják, miként kerülhetnének közelebb a székely autonómiához.
Kovászna megye vezetőjének felhívásáról a nagy tüntetésről Szilágyi azt mondta: az sokkal hitesebb lenne, ha Tamás Sándornak sikerülne végre meggyőzze az RMDSZ parlamenti képviselőit, hogy nyújtsák be Székelyföld autonómiájáról szóló törvénytervezetet.
Arról a kérdésről, miszerint a Magyar Polgári Párt (MPP) és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) is kizárja a néppárttal való együttműködést, Szilágyi azt mondta, hogy ők továbbra is keresik az együttműködés lehetőségét a nemzeti oldal megteremtése érdekében. Hozzátette: a 2016-os választások sikere nagyban múlhat azon, hogy lesz-e összefogás az autonómiát támogató nemzeti oldalon.
A politikumnak össze kell fogjon az autonómia ügyében – hangsúlyozta az EMNP vezetője.
A beszélgetés végén arról is szólt Szilágyi Zsolt, hogy nemrég Budapesten a magyar kormánnyal megerősítették a stratégiai partnerségüket.
dunatv.hu
Erdély.ma

Felhívták Szijjártó Pétert Romániából
Bogdan Aurescu román külügyminiszter felhívta telefonon csütörtökön Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminisztert, hogy személyesen is szót emeljen egy budapesti tüntetés miatt, amelyen Romániát „az Európai Unió Iszlám Államának" nevezték – közölték Bukarestben.
A román külügyminisztérium korábban sajtónyilatkozatban utasította el György-Mózes Árpádnak, a Székelyföldért Társaság elnökének idézett kijelentését, amely a székely szabadság napján, kedden rendezett budapesti tüntetésen hangzott el. György-Mózes Árpád azzal indokolta kijelentését, hogy szerinte a román hatóságok hetente fejeznek le olyan alapvető demokratikus jogokat, mint a gyülekezési, a szabad véleménynyilvánítási és a nemzeti identitáshoz való jog.
A román külügyminiszter kifejezte reményét, hogy Magyarország nemzeti ünnepének március 15-i megünneplése vagy az 1990-es (március 19-20.) marosvásárhelyi események 25. évfordulója nem szolgáltat alkalmat arra, hogy a magyar tisztségviselők a két ország közti alapszerződést, illetve a román alkotmányt sértő kijelentéseket tegyenek.
A Székely szabadság napjával kapcsolatban Gál Kinga Fideszes EP-képviselő, az Európai Parlament kisebbségi munkacsoportjának társelnöke közölte, hogy a testület mai ülésén megtárgyalták az ügyet, és mivel úgy vélték, hogy a marosvásárhelyi felvonulás betiltása sérti a gyülekezési jogot, az Európai Bizottsághoz fordulnak.
MTI, index.hu
Erdély.ma

Csángók – A csángók a román nemzetállamban
A csángók történelmi vesszőfutása nemhogy nem ért véget a 18. században, a román nemzetállam megszületése csak rontott helyzetükön. Az asszimiláció mégis a 20. században vált igazán brutálissá: a katolikus egyház és a román állam egyesült erővel igyekezett végleg elrománosítani a csángókat. A moldvai csángók történetének legelső szakasza, és a kezdeti, szerencsés évszázadok áttekintése után – a rövid „újévi különkiadás” előtt – a 18. század végénél fejeztük be a csángók történetének rövid összefoglalását. Pontosabban azzal, hogy erről a korszakról, amikor Moldvát az isztambuli görög tisztviselők, a fanarióták közül kikerülő fejedelmek irányították, a csángók vonatkozásában keveset tudunk. A 19. századból már több adatunk van a csángók történetéről, de sok jót, hasonlóan a megelőző két évszázadhoz, ez a korszak sem tartogatott számukra.
A román állam megalakulásától 1920-ig
1821-ben a román vajdaságokban fölkelés robbant ki a törökök ellen, s bár a fölkelést leverték, a fanarióták korszakának mégis vége szakadt. 1821-től kezdve a Porta ismét a helyi előkelőségek közül nevezte ki a fejedelmeket, s a török függőség más vonatkozásokban is jelentősen gyengült: a török hatalom a fejedelmek kinevezésén kívül tulajdonképpen csak az adófizetésre korlátozódott. A két vajdaság, Havasalföld és Moldva egyesülésének első fázisa az volt, hogy 1831-ben mindkét fejedelemségben elfogadták az ún. Szervezeti Szabályzatot, amely később csaknem három évtizeden át közös alkotmányukként működött. 1859-ben mindkét fejedelemségben Alexandru Ioan Cuzát választották uralkodónak, ő egyesítette Havasalföldet és Moldvát Románia néven. Cuza polgári reformokat vezetett be: véghez vitte a jobbágyfelszabadítást, szekularizálta az ortodox kolostorok vagyonát, kötelezővé tette a közoktatást. Ebben az időben, 1860-ban, illetve 1864-ben alapították a jászvásári és a bukaresti egyetemet. 1878-ban a törökök végül elismerték Románia függetlenségét, 1881-ben pedig Románia királysággá alakult.
Cuza reformjai próbáltak ugyan segíteni az ország gazdasági helyzetén, fejlődni kezdett az ipar és a külkereskedelem, és megszűnt a jobbágyság, de a földbirtok túlnyomó része nagybirtokosok kezén maradt. Így a parasztok kénytelenek voltak bérelni földjüket, s ez csak jogi szempontból különbözött a korábbi jobbágyrendszertől, tényleges változások sem a mezőgazdaság szerkezetében, sem az emberek életkörülményeiben nem történtek.
Ezek a történeti események és gazdasági következményeik csaknem azonos mértékben érintették a csángókat és Moldva más népeit. Kulturális következményeik azonban nem. A 19. század elején Európa számos országában lezajlott nemzetté válási folyamat az „egy ország – egy nemzet” eszme jegyében többnyire a korábbinál rosszabbra fordította az országon belül élő nemzeti kisebbségek sorsát. Ez történt a csángókkal is: a 16. század két rövid periódusát kivéve, amikor Nyúzó István (1551–1552), illetve Rettenetes János (1572–1574) volt a vajda, a 19. század előttről nincs adatunk arra, hogy a moldvai állam üldözte volna a területén élő magyarokat, akkor sem, amikor korábbi (a 14–16. századig tartó) befolyásuk megszűnt. A 19. században kezdődött az a nyílt asszimilációs politika, amely napjainkra csaknem teljesen beolvasztotta a románságba a csángókat, s melynek legfőbb végrehajtója – meglehetősen sajátos módon – mindvégig a katolikus egyház volt. Erre érdemes lesz egy későbbi írásban bővebben visszatérnünk.
Az asszimiláció azonban más területeken is érvényesült. A 19. század végén épült ki Romániában az elemi iskolák hálózata, ennek megszervezésekor szóba sem került, hogy a csángók anyanyelvükön tanulhassanak. Az iskolákba román, lehetőleg ortodox vallású tanítókat helyeztek, s mivel a gyerekek nem tudtak románul, a „tanulás” kínkeservesen ment. Ezért vagy nem jártak iskolába, vagy tanítójuk tanult meg magyarul – de ha ez kiderült, az ilyen tanítót állásából elhelyezték. A csángókat a homogenitásra törekvő román állam megpróbálta módszeresen „eltüntetni” azzal, hogy románként kezelte őket. Ezt az elvet követve torzították el az 1930-as népszámlálási adatokat annak érdekében, hogy a moldvai katolikusok minél nagyobb számban legyenek román nemzetiségűként kimutatva. A népességnyilvántartás szintén asszimilációs eszközzé vált: a csángó neveket vagy a román fonetikának megfelelően írták át, vagy lefordították románra, esetleg új, „román hangzású” névvel helyettesítették. 1857-ben hiába választották képviselővé a szabófalvi Rab Jánost, arra való hivatkozással, hogy nem ortodox, nem kerülhetett a nemzetgyűlésbe. A „nem ortodox keresztény” megjelölés Moldvában elsősorban a csángókra vonatkozott: ekkor a magyar és a katolikus Moldvában már jó ideje azonos jelentésű.
Nagy-Románia megalakulásától Ceauşescuig
Románia életében a következő legjelentősebb változás Nagy-Románia megalakulása volt. A Magyarországot sokkoló trianoni döntés, ahogyan Mikecs László fogalmazott, „a csángók sorsának nagy pillanata” lehetett volna. Egy országba került Erdély és Moldva, megszűntek a határok az egykori és a moldvai haza között, oldódhatott volna az elszigeteltség, és elképzelhető lett volna, hogy az erdélyi magyarság a csángók jogaiért is elkezd harcolni.
Mindez azonban nem következett, nem következhetett be. A magyar revíziótól való egyre erősödő félelemben a román államnak éppen elég gondja volt az erdélyi magyarsággal, nem akart még Moldvában is magyarokat látni. Nemcsak őshonosnak számító lakosságot, hanem kutatókat, érdeklődőket sem: a Moldvában gyűjtő néprajzosokat sokszor titulálták revizionista kémnek. Veress Sándor 1930-ban egész Moldvára kiterjedő bukaresti engedéllyel gyűjtött népdalokat, de hivatalos papírjai ellenére folyamatosan letartóztatástól tartott. Lükő Gábor elsősorban a román népélet tanulmányozására utazott Moldvába, de 1933-as útja alkalmával revíziós propagandistának bélyegezték és kiutasították az országból. Az erdélyi, tehát román állampolgár Domokos Pál Péternek az 1930-as években álruhában kellett Moldvát járnia, a szintén erdélyi Mikecs László pedig már egyáltalán nem tudott terepre menni. Baumgartner Sándor, a jászvásári teológia tanára látta azt a csendőröknek szóló utasítást, amelynek megfelelően minden kíváncsiskodó magyart ki kell utasítani a csángó falvakból. A csángók asszimilálása továbbra is elsősorban a katolikus egyház hathatós közreműködésével zajlott, sőt, még a korábbinál is erőteljesebben és kíméletlenebbül.
A második világháború után az új román államban sem vált a csángók élete könnyebbé. Mivel kevés volt a szétosztható birtok, a földreform az etnikailag vegyes területen többnyire a kisebbségi csoportok kárára zajlott: a csángók jogok földigénye többször nem teljesült.
Ugyanakkor viszont Petru Groza miniszterelnöksége idején megvalósulni látszott az, amiben Mikecs László korábban reménykedett: az erdélyi magyarságot képviselő Magyar Népi Szövetség a moldvai magyarság érdekeinek képviseletét is megkísérelte fölvállalni. 1947 őszén magyar iskolákat kezdtek szervezni, az oktatás néhány hónappal később indult. A Román Kommunista Párt két okból is támogatta a MNSZ kezdeményezését: egyrészt úgy gondolták, hogy az írástudás terjesztésével a csángókat ki lehet vonni a katolikus egyház befolyása alól, másrészt úgy vélték, hogy az iskolákon keresztül hatékonyabb propagandamunkát végezhetnek. 1953-ig mintegy 40 magyar tannyelvű iskola és óvoda működött rövidebb-hosszabb ideig, körülbelül 120 pedagógussal. A moldvai pedagógushiány megszüntetése érdekében 1951–1952-ben nyolchónapos székelykeresztúri gyorstanfolyamra iskoláztak be 25 csángó fiatalt, de mire megkapták a diplomájukat, addigra jórészt megszűntek a magyar iskolák.
Nagy igény nem mutatkozott rájuk: a szülők ugyanis nem szívesen íratták be gyerekeiket ezekbe az iskolákba. Az épületek sokszor alkalmatlanok voltak a tanításra, gondot jelentett fűtésük, nem volt elegendő tankönyv. Az erdélyi tanítók egy része száműzetésnek érezte Moldvába helyezését, sokan képesítetlenül kerültek oda. Egy részük nem tudott románul, és ezt a falusiak nem nézték jó szemmel; voltak, akiknek erkölcseire, magatartására panaszkodtak. Másrészt az iskolákat a Népi Szövetség kezdeményezte, ez az emberek tudatában szorosan kapcsolódott az új rendhez, az új ideológiához, ezzel együtt a kommunista ateizmushoz. A mélyen vallásos csángók nem voltak hajlandók gyerekeiket a szerintük istentagadó tanítók kezére adni. Ebben nagy szerepük volt papjaiknak, akik a magyart egyszerűen „az ördög nyelvének” kiáltották ki. Éppen ezért a szülőket rendszeresen meg kellett győzni arról, hogy nem kerülnek pokolra azért, mert gyermeküket magyar iskolába íratták.
A Népi Szövetség más módon is igyekezett kapcsolatot teremteni a moldvai magyarokkal. A moldvai falvakban is sorra alakultak szervezetei, 1948-ban például jelentős segítséget nyújtott ahhoz, hogy a csángók részt vegyenek a csíksomlyói pünkösdi búcsún. Az iskolákat aztán végül mégsem az érdektelenség és ellenségesség miatt zárták be, hanem a Sztálin halála után megváltozott román kisebbségpolitika miatt. Az 1953/54-es tanév elején néhány kivétellel Moldva valamennyi magyar tannyelvű iskoláját megszüntették, és 1953-ban „feloszlatta magát” a Népi Szövetség is. Az 1950-es évek közepén átmenetileg enyhült az asszimiláció szorítása, és 1956-ban elkezdték töredékesen újraszervezni a magyar oktatást. 1959-ben azonban végérvényesen megszüntették a moldvai magyar tannyelvű oktatást.
Csángósors a Kárpátok Géniusza uralkodásának idején
Románia már az 1950-es évek közepén önálló, „nemzeti utat” követett a „szocializmus építésében”, s a nemzeti ideológia Ceaușescu uralomra jutásával méginkább fölerősödött. A csángók anyanyelvének sorsa ezzel még az 1930-as években tapasztaltaknál is rosszabb lett. A változatlanul erős egyházi elnyomás ugyanilyen erőteljes állami elnyomással egészült ki. Továbbra is alkalmazták a népszámlálások manipulálását: az 1948-as cenzus például Moldvában mindössze 6600 magyart mutatott ki, noha ez volt az az időszak, amikor egymás után nyitották a magyar tannyelvű iskolákat. Ugyanezt a technikát alkalmazták az 1977-es és az 1992-es népszámláláskor is.
Az 1950-es évek közepét megelőzően az erdélyi kutatók széles körű etnográfiai gyűjtést folytattak Moldvában. Ezek eredményeinek publikálására azonban, néhány kivételtől eltekintve, már nem volt mód. Az 1960-as, 1970-es években a csángókról szóló napi- és hetilapcikkek elsősorban azzal foglalkoztak, hogy milyen nagy mértékben „modernizálódik” Bákó és Románvásár vidéke. Az 1980-as években már gyakorlatilag nem jelenhetett meg csángókkal kapcsolatos tudományos publikáció, viszont a román tudomány hivatalos ideológiájává vált Dumitru Mărtinaș nézete a csángók eredetéről (1985). E szerint a csángók valójában elmagyarosított románok, éppen ezért minél előbb vissza kell kapniuk „eredeti” nemzetiségüket és nyelvüket, a románt.
A csángókat igyekeztek hermetikusan elzárni Erdélytől. A csíksomlyói búcsúra utazókat megverték, megfélemlítették. Volt, akit azért figyeltettek és zaklattak folyamatosan, mert Erdélyben táncház-találkozókon vett részt; egy öreg deákot (vallási vezetőt) kémkedéssel vádoltak meg, s a házkutatás után a Securitate az idős ember magyar lakodalmas verseket tartalmazó füzetét és 19. századi magyar énekeskönyvét vitte magával. Kallós Zoltánt koncepciós perben elítélték, az akkori bukaresti magyar nagykövet szerint egyértelműen politikai motivációból, különösen csángó kutatásai zavarták a hatalmat. Kallóst a nyugati emberi jogi szervezetek és a média tiltakozására végül kiengedték, de az 1980-as években tovább erősödött a magyarországi és erdélyi kutatók, látogatók addig is gyakorolt zaklatása, akár bántalmazása. A romániai fordulatot megelőző évekre Moldva lényegében bezárult a magyarok előtt.
Politikai képviseletről, anyanyelvi oktatásról ilyen körülmények között szó sem lehetett. 1945 és 1989 között mindössze egyszer, 1973-ban jutott el a hivatalos magyar diplomácia Bákó néhány falvába. A bukaresti magyar nagykövetség három munkatársának beszámolója nyomán a nagykövet ugyan ijesztőnek ítélte az asszimiláció erőszakosságát, mégis úgy vélte, hogy a csángókkal kapcsolatban semmiféle kérdést nem kívánatos hivatalosan fölvetni a román államnak. A magyarországi és az erdélyi ellenzéki csoportok tettek néhány kísérletet arra, hogy fölhívják a pápa és a világ figyelmét a csángók jogfosztottságára, de próbálkozásaik nem keltettek visszhangot. A csángókat tehát még azok a kisebbségi jogok sem illették meg soha, amelyeket a szocialista Románia többi kisebbsége úgy-ahogy megkapott.
Szakirodalom Mărtinaş, Dumitru: Originea ceangăilor din Moldova. 1985. Mikecs László: Csángók. 1989 Szász Zoltán. A románok története. 1991. Vincze Gábor: Asszimiláció vagy kivándorlás? 2004.
Sándor Klára nyest.hu
Erdély.ma

Magyarellenes falragasz
Gyűlöljük a magyar fajt román feliratú (Urâm rasa ungurească) kék-sárga-piros színű falragaszt helyeztek el Sepsiszentgyörgyön a Kovászna megyei tanács székhelyével átellenben, az Erzsébet park szélén álló egyik közlekedési tábla oszlopán.
A lehúzós címkére tegnap, a székely szabadság napja utáni napon, kevéssel március 15-i nemzeti ünnepünk előtt figyeltünk fel. Ajánljuk az illetékes állami hatóságok figyelmébe. (sz.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Állásfoglalás
A rendfenntartás fontos kihívás egy polgári társadalomban, de a demokrácia is legalább ekkora értékkel bír. Megítélésünk szerint a március 10-i rendezvény körüli eltúlzott hatósági fellépés illetéktelenül korlátozta a demokráciából nyert szabadságjogokat, illetve egészségtelen közhangulatot teremtett Marosvásárhelyen. Nem tartjuk jogszerűnek, sem elegánsnak, és tisztességesnek sem a gyülekezési jog akadályozását, a véleménynyilvánítás feltartóztatását és a karhatalmi túlkapás gyanúját ébresztő fokozott rendőri készültséget, melyet az illetékes hatóságok tanúsítottak. Akarva-akaratlanul mégiscsak a magyar közösséggel szembeni sértésként tudjuk értelmezni a közfelháborodást kiváltó történteket.
De nem csak a magyarok közösségét érinti negatívan, hanem közvetve, az eltúlzott intézkedés, a rendfenntartó hatóságok iránti bizalmat is alaposan kompromittálja. A több száz rendőr, csendőr jelenléte bizalmatlanságot sugall, melynek természetes következménye a kölcsönös bizalmatlanság. Márpedig egy egészséges polgári demokráciában rendkívül fontos, hogy a rendfenntartók iránt erősödjön a társadalom bizalma. Az elmúlt napokban visszatért a 25 évvel ezelőtt uralkodó rendőrállam egészségtelen szelleme, ami a többnemzetiségű Marosvásárhelyen rossz benyomást kelt, és a harmonikus együttélést egyáltalán nem segíti.
A fekete március nyomasztó megbélyegzettségében élő marosvásárhelyi társadalomban vigyázni kell a magyar–román viszonyra! A hatóságok akárhogy is magyarázzák a riadókészültséget, a történtek a magyar közösségre nézve mégiscsak megalázónak bizonyulnak. Nem vitathatja el senki a magyaroktól a véleménynyilvánítás jogát és a történelmi megemlékezések lehetőségét! Tisztelettel felkérjük az illetékeseket, hogy a jövőben felelősségük tudatában ne engedjék megismétlődni a tegnapi túlkapást.
Ezúton kérjük fel a marosvásárhelyieket, és mindazokat, akikben visszatetszést váltottak ki a tegnap történtek, hogy vasárnap, március 15-én bizonyítsuk be, hogy méltóképpen tudjuk történelmi örökségünket tisztelni, a békés együttélés kultúráját a 21. századi demokrácia szellemében felmutatni, és a közösség erejének hangot adni. Vasárnap Marosvásárhelyen is, a megye több településén is nagyszabású ünnepségekre kerül sor, melyekre ezúton is meghívjuk mindazokat, akiknek fontos 1848–49 szabadságharcának, európai szabadságeszményének üzenete. Emlékezzünk és ünnepeljünk méltósággal együtt!
Kelt 2015. március 11-én, Marosvásárhelyt
Az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöksége
Népújság (Marosvásárhely)

Előtérben a digitális műveltség
Új Média Konferencia
A Facebookon történő önmegjelenítésről és barátkozási szokásokról, a képek önreprezentációs formaként való használatáról, a netkonstrukciókról, a világhálón termelődő társadalmi tőke hatékonyságáról esik szó többek között a március 20–21-én nyolcadik alkalommal megrendezésre kerülő Új Média Konferencián.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karának Alkalmazott Társadalomtudományok Tanszéke ezúttal A digitális műveltség szerepe a mindennapi életben címmel szervezi meg az ülésszakot, amelynek hagyományosan a koronkai campus ad otthont. A részletekről a tegnapi sajtótájékoztatón számoltak be az illetékesek: dr. Tőkés Gyöngyvér tanszékvezető, a konferencia főszervezője, dr. Gagyi József docens és dr. Fülöp Otília adjunktus.
A konferencián a digitális műveltségnek az élet számtalan területén betöltött szerepét járják körbe az előadók, nem csak a fiatalok, hanem minden generáció, illetve társadalmi réteg szemszögéből közelítve meg a jelenséget. Tőkés Gyöngyvér a sajtótájékoztatón előrevetítette, hogy ez a műveltség nem csak a felnőtt és idős, de a fiatal nemzedék körében sem egységes, ez utóbbi korcsoporton belül is nagy különbségek észlelhetők az infokommunikációs lehetőségek kihasználásában. Fülöp Otília arra hívta fel a figyelmet, hogy a közösségi médiacsatornákon zajló kommunikáció során a felhasználók gyakran szakítják félbe képi jelekkel a szöveget. Ilyenkor a felhasználó egy meglévő készletből válogat, bár az az illúziója, hogy ő irányítja a kommunikációt. Gagyi József a virtuális térben kialakuló kapcsolatokról, illetve a neten termelődő társadalmi tőkéről szólt.
Az idei konferencia újdonsága, hogy ezúttal díszelőadók is tartanak értekezéseket. A plenáris üléseken Rab Árpád, a magyarországi Információs Társadalom és Trendkutató Intézet igazgatója a digitális kultúra működési mechanizmusaira, illetve az új tudásszerzési modellekre irányítja a figyelmet. Anca Velicu, a bukaresti Román Akadémia Szociológiai Intézetének kutatója a hazai helyzetet mutatja be, többek között a romániai gyerekek digitális műveltségéről beszél, és két nemzetközi projektet is ismertet. Vincze Hanna Orsolya, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára a hírek terjedéséről értekezik. A negyedik előadás, amelyet dr. Fehér Katalin, a Budapesti Gazdasági Főiskola oktatója tart, igazi kuriózumnak számít az új médiakonferenciák történetében, ugyanis Thaiföldről, videokonferenciás összeköttetésben hallgatható majd meg. A díszelőadások angol nyelven hangzanak el március 20-án délelőtt 10 órától 13.20-ig. A szekcióelőadások 14.30-kor kezdődnek. Az érdeklődők három szekcióban hallgathatnak majd meg izgalmas értekezéseket, a tizedik születésnapját tavaly ünnepelt Facebook jelenségét járják körbe, a netkonstrukciókat, illetve a vizualitás témakörét boncolgatják az előadók. Szintén pénteken folyóirat-bemutatókra is sor kerül, Rab Árpád az Információs Társadalom, Gagyi József az ACTA Universitatis-Sapientia Com- municatio (Marosvásárhely–Csíkszereda) kiadványt ismerteti. A konferencia második napján, szombaton újabb izgalmas eszmefuttatások hangzanak el, Kádár Magor a romániai önkormányzatok online kommunikációjáról, Nistor Laura a környezetvédők internetes jelenlétéről értekezik, Veszelszki Ágnes a Trollfoci közösségi oldalát elemzi, Péter Árpád a videojátékok társadalmi szerepének, megítélésnek változásairól, Makkai Júlia a popkult regényben fellelhető Erdély- reprezentációról, Zsigmond István és Mecal Özcinar a törökországi kommunikációs politikákról, a digitális kapitalizmusról beszél.
A sajtótájékoztatón felmerült a kérdés, hogy mi a magyarázata annak, hogy felmérések szerint a romániai lakosság jelentős százaléka nem internetezik. Dr. Tőkés Gyöngyvér a hozzáférési gondok mellett egy kognitív gát meglétével magyarázta a jelenséget. A vidéki lakosság 70 százaléka nem látja a virtuális jelenlét hasznát, illetve nem rendelkezik olyan referenciacsoportokkal, amelyek elvárnák tőle, hogy kapcsolatban álljon a virtuális világgal A romániai közigazgatásba, ügyintézésbe szintén nincs beleivódva az internet-használat, így az embereknek hétköznapi ügyeiket a fizikai valóságban kell elintézniük – tette hozzá a szociológus, majd arra is felhívta a figyelmet, hogy a fiatalok is nagyrészt játékokra, szórakozásra használják az internetet. Gagyi József arra világított rá, hogy a vidéki közösségekben még mindig a hagyományos kapcsolatoké a főszerep, ha például valaki repülőjegyet szeretne interneten foglalni, az online világban jártasabb szomszédtól kér segítséget, ahelyett hogy ő maga is megtanulná használni a virtualitásba nyíló kulcsokat.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Borbély-ügy: vitát szült a bűnvádi eljárás elutasítása
Módosítani kell a képviselők jogállásáról és a miniszteri felelősségről szóló törvényt, mivel már két nyomozást is ellehetetlenített, hogy a parlament elutasította a bűnvádi eljárást – jelentette ki csütörtökön Tiberiu Niţu legfőbb ügyész annak kapcsán, hogy a képviselőház szerdán este nem hagyta jóvá a Borbély László volt környezetvédelmi miniszter elleni bűnvádi eljárást.
Emlékeztetett: a legfőbb ügyészség az elmúlt hónapokban a kormánynak és a képviselőháznak is javaslatokat tett a módosítások kapcsán, kiemelve, hogy a bizonyítékok, illetve az ügyekhez kapcsolódó bármilyen tényező értékelése kizárólag az igazságügyi szervek feladata.
Bár az Európai Bizottság (EB) nem kívánta kommentálni az ügyet, a brüsszeli végrehajtó testület állásfoglalásában leszögezte: figyelemmel követik a fejleményeket.
Az EB egyik, meg nem nevezett illetékese a Mediafax hírügynökségnek a döntést követően elmondta: bár a testület egyedi eseteket nem kommentál, közelről nyomon követi az ügy fejleményeit.
Reagált az Egyesült Államok nagykövetsége is, amely szintén nem kívánta a konkrét ügyet kommentálni, ugyanakkor megjegyezte: a demokrácia alapja az, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő.
Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke ugyanakkor úgy látja: nem rossz, ha a volt miniszterek esetében működik valamilyen parlamenti szűrő. Az RFI rádiónak nyilatkozva azt mondta: Borbélyt is megilleti az ártatlanság vélelme, azon képviselők pedig, akik betekinthettek a dossziéba, vélhetően nem voltak meggyőződve arról, hogy az új feljelentésnek köze van a korábbi ügyhöz, illetve hogy eléggé meggyőző.
Szerinte a szavazásnak nem lesz következménye, és úgy véli, a parlamenti szűrő azért szükséges a volt miniszterek ügyében, mert sok haragosuk lehet, aki neheztel rájuk, amiért nem kötöttek velük meg bizonyos szerződéseket, és ezért feljelenti őket.
Mint arról beszámoltunk, a többrendbeli befolyással üzérkedéssel gyanúsított Borbély elleni bűnvádi eljárás jóváhagyását az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) kérte, a képviselők azonban 154 vokssal 125 ellenében leszavazták a kérést.
Emiatt ismét nyilatkozatháború robbant ki az ellenzék és a kormányoldal között. Az ellenzék legnagyobb pártja, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) szerda este közleményben vádolta meg azzal a kormányfő erejét adó Szociáldemokrata Pártot (PSD), hogy fel akarja támasztani a képviselők „szuper mentelmi jogát.” A liberálisok szerint a PSD voksai mentették meg Borbélyt a bűnvádi eljárástól – mivel a PNL honatyái nyilvánosan szavaztak –, ezzel pedig a kormánypárt arról tett tanúbizonyságot, hogy le akarja járatni a parlamentet.
A PNL szerint fontos lenne, hogy a parlament minél hamarabb elfogadja az általuk benyújtott módosító javaslatot, amely megkönnyítené a honatyák mentelmi jogának megvonását, „hogy ne fordulhassanak többé elő ilyen esetek, amelyek gyengítik a polgárok demokratikus intézményekbe vetett hitét, és rosszat tesznek Romániának.”
Ugyanakkor Marian Neacşu, a PSD képviselőházi frakcióvezetője szerint a szavazásnál a Borbély által azt megelőzően tartott védőbeszéd „érzelmi hatása” döntő befolyással bírt, és úgy vélekedett, mindegyik párt részéről voltak Borbély melletti voksok.
Rámutatott: Borbély beszédéből az világlott ki, hogy az ügyészségi eljárás érvekkel nem kellőképpen alátámasztott. Közölte: ő maga támogatta a bűnvádi eljárást, és párttársainak is ezt javasolta, többségük pedig követte is a felszólítást. A frakcióvezető kizárta, hogy a PSD a parlamenti többség biztosítása érdekében tett volna „szívességet” az RMDSZ-nek.
Mint arról beszámoltunk, a szerda esti szavazás előtt Borbély visszaéléssel vádolta meg az ügyben eljáró nagyváradi DNA-ügyészeket, mivel szerinte kellő kivizsgálás nélkül, csupán egy feljelentés miatt akarják újranyitni a korrupciós dossziéját.
Mint ismeretes, a képviselőház 2012-ben egyszer már elutasította a DNA kérését Borbély ügyében, tavaly pedig az ügyészség ejtette is a vádakat ellene. Idén év elején azonban egy újabb feljelentés miatt kérték a bűnvádi eljárás újrakezdésének jóváhagyását.
Borbély ellen befolyással üzérkedés és hamis vagyonnyilatkozat-tétel kapcsán vizsgálódott a DNA. Az ügyészek szerint Ioan Ciocan, egy avasfelsőfalui üzletember 2011 során Szepessy Szabolcs miniszteri tanácsos közvetítésével megvesztegette Borbély László akkori környezetvédelmi és erdőgazdálkodási minisztert azzal, hogy Lescaci Com Kft. nevű cége költségén mintegy 20 ezer euró értékben végzett lakásfelújítási munkálatokat az RMDSZ-es tárcavezetőnek.
Ennek az volt a célja az ügyészek szerint, hogy Borbély befolyása révén közbeszerzési szerződésekhez jusson a miniszternek alárendelt Vízgazdálkodási Hivatalnál.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Higgadtságot kér szoborügyben a nagykárolyi polgármester
Meggondoltságot és higgadtságot kér Kovács Jenő nagykárolyi polgármester azoktól, akik köztéri alkotásokat kívánnak elhelyezni a városban.
Elmondta, nincs ellene az ilyen jellegű kezdeményezéseknek, azonban úgy véli, alapos tervek és világos elképzelések híján nem érdemes nekivágni az ilyesminek.
A városban a hónapok óta tartó szoborvita a helyi tanács legutóbbi ülésén újult ki, amikor a Nemzeti Liberális Párt (PNL) tanácsosai újfent a polgármester, valamint az RMDSZ és a Német Demokrata Fórum képviselőinek a szemére vetették, hogy diszkriminálnak, és a román vonatkozású köztéri alkotásokra nem adnak engedélyt. Ezúttal Mihai Eminescu szobrának kértek volna helyet a főutcán, azonban a tanács ismét a halasztás mellett döntött.
Amint arról beszámoltunk, a PNL-frakció korábban Ferdinánd királynak, I. C. Brătianu román miniszterelnöknek, valamint Otilia Marchiş-Bölöni helyi írónak kívánt szobrot állítani, emlékművet akartak avatni az 1940-ben a magyar hatóságok által elhurcolt románoknak, valamint Avram Iancu szobrát is fel kívánták újítani.
„A soviniszta, ocsmány hangulatkeltésre nem kívánok reagálni, jobb, ha ezeket nem is veszem figyelembe. A román vonatkozású emlékhelyeket pedig nem ellenzem, azonban az ilyesmit alaposan át kell gondolni, nem szabad kapkodni” – fejtette ki lapunknak Kovács Jenő.
Hozzátette: Otilia Marchişnak valóban volt köze a városhoz, ott járt iskolába, ezért szívesen látná a szobrát akár a Főutcán is. Úgy vélte, érdemes volna egykori barátnője, Kaffka Margit szobra mellé helyezni a büsztjét egy olyan szoborcsoport részeként, melynek tagja Ady Endre is, hisz ők hárman barátok voltak. Rámutatott: az irodalmárhármas a kastélyban kialakított panoptikumban is szerepel.
Megismételte ugyanakkor, hogy Ferdinánd királyhoz hasonlóan Eminescu szobrát is a román katona emlékműve és a központi ortodox katedrális közelében helyezné el. Az elöljáró elmondta: elképzelését a megyei művelődési és műemlékvédelmi igazgatóság is helyénvalónak tartotta, így szerinte nem érezhetik sértőnek a szoborállítási lázban égő politikusok sem.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)

Ambrus Attila: Lopakodó a célkeresztben
Lopakodva érkezett: az Önök engedélyével utolsóként a listán. Settenkedve távozott. Most látom csak, hogy immár hét éve. Közel két évtizedig tartott eredeti demokrataként a politikai karrierje, noha szíve és elhívatása szerint legszívesebben neokommunistaként vezette volna (félre) az országot. Szimpatikus hatvanasként tűnt fel 1989 decemberének forró napjaiban a szabad román televízió képernyőjén. Felvilágosult gorbacsovistának tűnt, hallhattak is valamit a forradalmárok arról, hogy ő a Mihail Szergejevics által kiszemelt Ceauşescu-utód, így nem is volt kérdés, hogy Ion Iliescu legyen a Nemzeti Megmentési Front, s később az ország elnöke. Nicolae Ceauşescu konvencionális öltönye, nyakkendője és sapkája helyett egyszerű pulóvert hordott, ami kihangsúlyozta értelmiségi státuszát. Ezen még az sem rontott, hogy ugyanúgy gesztikulált, mint a Kárpátok Géniusza, s testbeszédét elemezve ma már megállapíthatjuk, éppolyan diktatórikus jellem, mint elődje, korábbi harcostársa volt. Ma már határozottan cáfolja, hogy a 25 évvel ezelőtti forradalom egyfajta peresztrojka-kísérlet lett volna. Alighanem igaza van. Mert sem Ion Iliescu világképe, demokratikus elkötelezettsége nem mérhető Mihail Szergejevics Gorbacsovéhoz, sem az 1989-es események hatása a társadalomra nem hasonlítható ahhoz a rianáshoz, amelyet a peresztrojka a kelet-európai térségben okozott. Forradalom kezdődött Temesváron, forradalom volt Kolozsvárt, Marosvásárhelyen, Brassóban, forradalomnak indult Bukarestben, ami aztán nem hozott igazi rendszerváltást. Hogy miért nem, annak Ion Iliescu lenne a megmondhatója. A sokak által nulladik évnek tartott 1990-es esztendő első hónapjaiban ugyanis fölöttébb furcsa, máig fel nem tárt események történtek. Amelyekhez Iliescunak feltétlenül köze volt. Úgy tűntek el egyik napról a másikra a volt pártaktivisták, a Szekuritáté emberei, hogy a Román Kommunista Pártot és a Szekuritátét feloszlatták. Eltűntek a szemünk elől, de a színfalak mögött ugyancsak dolgoztak. Volt, aki hatalmas vagyonát alapozta meg sikkasztással, mások az osztályharc és a román–magyar konfliktus felélesztésén munkálkodtak. Mit számított, hogy nincsenek is társadalmi osztályok, csak egy elszegényedett néptömeg várta a csodát, akinek semmije nem volt, legfennebb csak nemzeti büszkesége... Ion Iliescu ördögi szerepét mi, magyarok már 1990 márciusában megtapasztalhattuk. Noha megtehette volna, nem akadályozta meg az etnikai konfliktus kirobbanását, az utcai harcokat, s később is erősítette azt a hivatalos verziót, hogy a fekete márciusért kizárólag magyarokat és cigányokat lehet és kell elítélni. A konspirációk nagymestereként Iliescu így legitimálta a Román Hírszerző Szolgálat létrejöttét, noha a titkosszolgálatok működése egy demokratikus országban egészen természetes. Ez lehetett az a pillanat, amikor a Szekuritáté embereit előre elfogadott egyezség szerint át lehetett menteni az új szolgálatba. Lehet. Soha nem fogjuk megtudni, mert Ion Iliescunak minden bizonnyal soha nem kell választ adnia arra, mi történt az eredeti román demokrácia nulladik évének első felében. Arra van esély, hogy a forradalomtól eltelt időszakban elkövetett iliescui kompromisszumok és tévedések miatt, sőt, számos jel szerint maga Iliescu által kiprovokált bányászjárás miértjére és hogyanjára választ kapjunk. A bűnvádi dosszié újratárgyalásáról döntött a Legfelsőbb Bíróság. A gyanúsítottak közt, Ion Iliescu mellett, ott találjuk Virgil Măgureanut, a Román Hírszerző Szolgálat alapító elnökét, Victor Atanasie Stănculescut és Mihai Chiţac tábornokokat. Azokat, akiknek nem csupán a bányászjárásban, hanem a román demokrácia kisiklatásában is szerepük lehetett. Akik miatt ma ott tartunk, ahol: mindent átsző a korrupció, a titkosszolgálatokkal kapcsolatosan felmerült a gyanú – a volt államelnök bizalmasa állítja –, hogy beavatkoznak a politikai életbe, a volt kommunista aktivisták töltenek be vezető állásokat. (Románia az egyetlen kelet-európai uniós állam, ahol a lusztrációs törvényt, a temesvári kiáltvány 8. pontját soha nem emelték törvényerőre.) Ott tartunk, hogy az erdélyi magyarság elmúlt huszonöt éves történetének akár azt a címet is adhatnánk: A gyógyszertártól a gyógyszerészeti egyetemig. Mert egy gyógyszertár magyar felirata indította el a magyarfóbiát, ma pedig a MOGYE ügye borzolja a kedélyeket... Ion Iliescu felelősségre vonása a bányászjárásban játszott szerepéért alaposan megkésett. Nem okozhat senkinek elégtételt egy aggastyán bebörtönzése. Annak a bizonyítása azonban, hogy Iliescu miatt Románia rossz úton indult el és rossz úton jár, hogy a politikai újratervezés elkerülhetetlen, szükséges.
maszol.ro

A forgatókönyvírókat ma sem ismerjük
Az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményekről nehéz kívülálló, elemző történészként írnom. Igaz, hogy kutatóként foglalkoztam ezzel is, jól ismerem a szakirodalmat és a hozzáférhető forrásokat – de mégis… Túlságosan sok személyes emlékem van azokról a napokról, hetekről.
Rendszeresen 1979 óta jártam Erdélybe. A nyolcvanas években rengeteg barátra tettem szert – majd egy idő után tartós barátnőre, aki a menyasszonyom, majd 1990-ben a feleségem lett. 1990. március 15-én is hozzá utaztam a barátaimmal Marosvásárhelyre. Az autórádióban már délután hallottuk, hogy Szatmárnémetiben „cirkusz” van. Meg sem fordult a fejemben, hogy Vásárhelyen pár nap múlva sokkal nagyobb lesz… Amikor megérkeztem, megtudtam, hogy az orvosi egyetemen, ahol a menyasszonyom is tanult, igen feszült volt a légkör. A román hallgatókat tanáraik folyamatosan uszították az ülősztrájkot folytató magyar társaik ellen. A román professzorok (akiknek egy része nyíltan dicsekedett a vátrás tagságával) elutasították a magyar követeléseket, amin senki sem lepődött meg, mert az egyetemen belül is tudott volt, hogy nem egy tanár csak azért kerülhetett be korábban az egyetemre, mert „megbízható román elvtárs” volt.
A 20-i békés tüntetésen mi is ott voltunk. Felemelő érzés volt. A tömeg méltóságteljesen, békésen viselkedett. Máig sem tudom, hányan lehettünk, de az bizonyos, hogy több tízezren. A nyárias hőség ellenére senki sem moccant. Tudtuk, az erőnk abban van, hogy sokan vagyunk. Nagyon sokan. Eleinte nem vettük komolyan, hogy a hátunk mögött, a Iancu-szobornál megjelent egy román csoport. Hamarosan szemből jött egy másik, majd elkezdődött a palack- és kődobálás. Az összecsapások kirobbanása előtt mentünk vissza a kollégiumba. Amikor két-három órával később visszakíváncsiskodtunk a központba, már javában „állt a bál”, és büszkén állapítottuk meg, hogy a megtámadottak (a székelyek) fölülkerekedtek és futnak a betolakodók…
Talán ennyit elég is elmondani a személyes élményeimről. Azóta történészként sokat foglalkoztam a magyar–román kapcsolatokkal, Bukarest magyarságpolitikájával. Öt évvel ezelőtt megpróbáltam – az akkor elérhető források alapján – földolgozni, történészként elemezni az eseményeket (Marosvásárhelyi dosszié 1-2., in Nagy Magyarország, 2010, 2. sz., 4–23.). Akkor még sok mindent csak sejteni lehetett. Rá két évvel, 2012-ben megjelent két fiatal kollégám kiváló könyve (László Márton–Novák Csaba Zoltán: A szabadság terhe – Marosvásárhely, 1990. március 16-21.), amely korábban hozzáférhetetlen levéltári források és általuk készített interjúk segítségével árnyalják és gazdagítják korábbi ismereteinket. Sok mindent azonban máig nem lehet tudni.
Mivel a „vásárhelyi fekete március” főbb eseményeit az olvasó ismerheti az elmúlt negyedszázadban megjelent tanulmányból, interjúból, visszaemlékezésből, én most csak néhány fontosabb kérdésre térek ki. Az egyik első, megválaszolásra váró kérdés az, hogy miért éppen Marosvásárhelyen provokálták ki ezt az összecsapást? Ne feledjük, hogy már január 26-án volt egy magyarellenes tüntetés a közeli Szászrégenben, majd pedig március 15-én Szatmárnémetiben. A „forgatókönyv” kísértetiesen hasonló a vásárhelyihez.
A véleményem szerint szinte szükségszerű volt, hogy Marosvásárhely legyen az összecsapás helyszíne. Ne feledjük, hogy 1990 elején a valamikori székely főváros még – igaz, hogy csekély többséggel – magyar többségű volt. A román lakosság jelentős hányadát az 1970-80-as években telepítették be. Ezek a „kolonizátorok” (mondhatjuk nyugodtan gyarmatosítóknak őket) előbb-utóbb megszerezték a vezető pozíciókat. Ez a „felsőbbrendűségi” tudattal átitatott, mélyen soviniszta csoport – tízezres nagyságrendről van szó! – egzisztenciálisan veszélyeztetve érezte magát a „forradalom” utáni napokban, hetekben, amikor szóba került az, hogy a Ceausescu-diktatúra utolsó időszakában pozícióba helyezett személyeket el kell távolítani, az iskolák, közintézmények, gyárak éléről. Mivel ezt a szándékot gyorsan át lehetett konvertálni „román-üldözéssé” (ugyanis a pozíciók nagy részébe visszakerültek volna az 1980-as években elbocsátott magyar vezetők), könnyű volt hiszterizálni az amúgy is frusztrált és gyanakvó román lakosság egy részét. Az „iskolakérdést” – amelyet a többi erdélyi városban több-kevesebb sikerrel – sikerült megoldani, Marosvásárhelyen a feszültségek egyik forrásává sikerült változtatni.
Nagyon leegyszerűsítve 1990 tavaszán azt „kellett” eldönteni, hogy ki fogja ezentúl „birtokolni” a várost: a magyarok vagy a románok?
A magyarellenes eseménysorozat „motorja” a Vatra Românească volt. A nagy kérdés az, hogy kik kezdeményezték a megszervezését és kik álltak mögötte? A korabeli sajtóból és az azóta hozzáférhető dokumentumokból nyilvánvaló, hogy a „csausiszta” elnyomó apparátus (a hadsereg keretén belül addig megbúvó Securitate és a rendőrség), a hadsereg, az államigazgatás és igazságszolgáltatás jelentős része nyíltan vagy burkoltan a VR-t támogatta vagy egyenesen a tagja volt. A VR-nek kulcsszerepe volt február és március folyamán a helyi románság hiszterizálásában, a környékbeli román falusiak mozgósításában. Tevékenységüket elemezve nyilvánvaló, hogy profi diverziós munkát folytattak. Vajon milyen pénzből és kiknek a „szakmai” támogatásával? A kérdés talán költői – de a válasz csak hipotetikus lehet, ugyanis egyelőre bizonyíték nincs arra, hogy az éppen március közepén újjászervezés alatt álló Securitate-utódszervezet, a SRI mozgatta a szálakat.
Az is kérdés, hogy az események alakulásában/alakításában milyen szerepe volt Ion Iliescunak? A személyes felelőssége elvitathatatlan. Csupán azt nem lehet – egyelőre – tudni, hogy kezdeményezője volt-e az akciónak, vagy „csak” rábólintott és jóváhagyta azt? Azt is jó lenne tudni egyszer, hogy személyesen kik írták az események „forgatókönyvét”? Tartok tőle, hogy ez utóbbit sohasem fogjuk megtudni.
Végül az utolsó kérdés, melyen érdemes elgondolkodni: mi lett a „vásárhelyi verekedés” (más olvasatban: „magyarellenes pogrom” vagy „interetnikus konfliktus”) következménye? A „forgatókönyvírók” általam feltételezett szándéka bejött: a városban élő magyarok egy része az események hatására elmenekült, elköltözött. Néhány év múlva kiderült, hogy a románok aránya elérte a számukra kívánatos 50 százalékos „álomhatárt”. Miután a polgármesteri széket is sikerült megszerezni, a város románosítása még vadabbul folyik, mint a nyolcvanas években. És mit tesz eközben a magyarság érdekképviseleti szervezete, az RMDSZ? Szerintem semmit. Bizonyára sokan nem értenek velem egyet, de engedtessék meg, hogy egy magyarországi „kívülállóként” megfogalmazzam azt a véleményemet, miszerint az RMDSZ vezetése már 1990-ben „föladta” ezt a várost. Bár ne lenne igazam…
Vincze Gábor
(A szerző történész)
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A nagy leszámolási kísérlet
Maros megye legmagasabb beosztású, Marosvásárhelyen tartózkodó magyar vezetőjeként harcolt a rendszerváltás után a magyar jogkövetelésekért. Marosvásárhely fekete márciusának napjaiban egy elképzelhetetlen méretű román–magyar leszámolást akadályozott meg, mégis menekülnie kellett az országból. Kincses Előddel a 25 évvel ezelőtti eseményekről beszélgettünk.
– Lehetett sejteni 1990 elején, hogy bekövetkezik Marosvásárhely fekete márciusa?
– A Vatra Românească 1989. december 27-i megalakulásával felerősödött a magyarellenesség, de ilyen végkifejletre magyar ember nem számított. Bennem az a kép él, amikor Ceauşescu elmenekülésének napján, 1989. december 22-én, Marosvásárhely főterén a tömeg románul skandálta, hogy Király e cu noi! (Király Károly velünk van!). Niciodată şovinism! (Soha többé sovinizmust!). A románok szemében Király Károly volt a Ceauşescu-rendszer legismertebb ellenállója – ő áldozta fel Kovászna megye első titkári állását és államtanácsi tagságát –, ezért Maros megyében nagy elismertségnek örvendett. Eufória és egymásra találás érződött az utca emberében. Az Avram Iancu szobor előtt Király jelentette be magyarul és románul, hogy megalakult a Frăţia-Testvériség nevű szervezet, amit a tömeg éljenezve fogadott. A politizálni akaró románok azonban korántsem voltak ilyen békések.
– Az éppen „szabadságoló” Szekuritáté szervezte a Vatra Româneascát?
– A Vatra megalakítóiról akkor csak sejtéseink voltak. A Szekuritáté emberei nyíltan nem jelentek meg a Vatra színeiben, az első hetekben annyira rettegtek, hogy a patkánylyukba is bebújtak volna. Ion Iliescu jött a segítségükre: egyik első rendeletében háromhavi fizetett szabadságot hirdetett a teljes állománynak és a hadsereg oltalma alá helyezte őket. Szinte napra pontosan a három hónap lejártakor történt a marosvásárhelyi pogromkísérlet. A magyar veszélyre való tekintettel, a román közvélemény elfogadta, hogy a gyűlölt arcok visszatérjenek az újonnan megalakuló titkosszolgálathoz. A Vatra Românească szervezetről annyit lehetett tudni, hogy törzsgárdája ügyészekből, bírákból, rendőrökből, katonatisztekből és a MOGYE román kádereiből áll. A román politika kétarcúságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1989. december 26-án a Vatra Românescával nem azonos Vatra szerkesztőségében román és magyar értelmiségiek létrehoztuk a Barátság-platformot, a román aláírók egy része pedig másnap az Alexandru Papiu Ilarian Líceumban megalakította a Vatra Românescát.
– Nem tartotta furcsának, hogy miközben Erdély-szerte önállósodtak a magyar középiskolák, Marosvásárhelyen a románság ellenállásába ütközött a kísérlet?
– A frissen megalakult Nemzeti Megmentési Frontban vetettük fel az ötszáz éves magyar nyelvű Bolyai Farkas Elméleti Líceum helyreállítását. A fele román, fele magyar összetételű testület egyhangúan megszavazta, hogy ősztől újraindulhat a magyar tannyelvű Bolyai Farkas és a román tannyelvű Alexandru Papiu Ilarian középiskola. Mivel a Nemzeti Megmentési Front alelnökévé választottak, a funkcióhalmozást elkerülendő, lemondtam az RMDSZ Maros megyei alelnöki tisztségéről. Király Károllyal főleg azzal voltunk elfoglalva, hogy a Megmentési Frontba megfelelő emberek kerüljenek, mások meg nem foglalkoztak a Bolyai ügyével. Ha azokban a napokban újraindítjuk – mint Erdély-szerte mindenhol a magyar iskolákat –, valószínűleg nem ütköztünk volna ellenállásba. De nem ez történt, és amikor az RMDSZ 2. országos találkozóján ’90 januárjának derekán, Pálfalvi Attila tanügyminiszter-helyettes felvetette a Bolyai ügyét, már megváltozott a román közhangulat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 1990 szeptemberében a marosvásárhelyi RMDSZ már lapított, nem állt ki erélyesen a Bolyai ügye mellett.
– Februárban mégis hatalmas tömegben vonult fel a marosvásárhelyi magyarság gyertyás-könyves megmozduláson a Bolyai Farkas Líceum és a magyar orvosi és gyógyszerészeti oktatás önállósítása érdekében...
– A néma, békés tüntetés a magyarság erejét bizonyította, de érdemben már nem tudtunk előre lépni. A bolyais és az orvosi egyetem diákjainak ülősztrájkja sem volt képes jobb belátásra bírni a román tanügyi döntéshozókat.
– A románok szerint a magyar megmozdulások vezettek a fekete márciushoz...
– Ez teljesen téves felfogás! Március 19-én a Görgény völgyéből Marosvásárhelyre szállított és leitatott román parasztok semmit sem tudtak a marosvásárhelyi magyarok oktatási helyzetéről: Bolyai nekik egy meglincselendő személyt jelentett Sütő, Király és Kincses mellett. Ők magyart verni jöttek, erre szervezték be őket!
– A megmentési front alelnökeként mikor érzékelte az első intő jelt, hogy itt készül valami?
– Amikor 1990 februárjában megtámadták az RMDSZ szászrégeni székházát. Akkor azt kértem Gheorghe Gamba ezredestől, a Maros megyei rendőrség parancsnokától, lépjen fel az ügyben, büntessék meg a tetteseket. Feltűnő volt, ahogyan elhárította, bagatellizálta az esetet, miszerint igazából nem történt semmi, nem kell pánikot kelteni az emberekben. Március 16-án a többségében újonnan betelepített románok által lakott Tudor negyedben egy gyógyszertár magyar felirata miatti botrány hullámveréseit még le tudta csillapítani a Bukarestből hazaérkező Király Károly. Akkor este a Magyar Televíziónak úgy nyilatkoztam, hogy nehéz lesz visszazárni a szellemet a palackba, de arra gondolni sem mertem, hogy valakik már mozgósítják a Görgény-völgyi parasztokat.
– Király Károly sem tudott erről?
– Neki valamivel több információja lehetett, mert már februárban figyelmeztetett engem és Sütő Andrást, hogy kíséret nélkül ne járjunk Marosvásárhely utcáin...
– Március 19-én délután, amikor a Görgény-völgyi románok letépték a belváros valamennyi magyar feliratát, és katonai-rendőri passzivitás mellett szétverték a marosvásárhelyi RMDSZ székházát – súlyosan megsebesítve az oda menekült magyar vezetőket –, ön már útban volt Székelyudvarhely fele...
– Az utca nyomására engem aznap délelőtt lemondattak megyei alelnöki tisztségemről. Hogy közben mi történik a városban, arról szórványos információk érkeztek. Másnap bírósági perem volt Székelyudvarhelyen, ezért délután elutaztam. Egy pincér felismert a szállóban, és másnap reggel a város magyar vezetői megkerestek, hogy tenni kéne valamit, mert több gyárból indulni készül a tömeg Marosvásárhelyre. Két gyárba is eljutottam, utána pedig a főtéren több mint tízezer embert sikerült lebeszélnem, hogy ne szálljanak teherautókra, buszokra. Nyilvánvaló volt, hogy Székelyföldön provokátorok, beépített emberek tüzelik a magyarságot: sokkal nagyobb tömegverekedésre, lincselésre készítették elő a terepet. Kihasználták, hogy a magyarokat nagyon felháborította, hogy Sütő Andrást félig agyonverték.
– Másnap pedig a marosvásárhelyi magyarság visszaütött.
– Ezért szereti a román média meg a politikum a március 20-át kiemelni, mintha 19-én semmi sem történt volna. Tulajdonképpen azért maradt a fekete március csak pogromkísérlet, mert 20-án a magyarság visszaszorította az agresszorokat. Március 19-én szinte kizárólag magyar sebesültek voltak, 20-án pedig az első félórát kivéve többségükben románok. A marosvásárhelyi cigányság állt ki a magyarok mellett, tőlük származik a legendás csatakiáltás: ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!
– És jött az egyoldalú megtorlás, amikor kizárólag magyarok és cigányok kerültek a bíróság elé, majd a börtönbe. Önnek hogyan sikerült elmenekülnie?
– Március 23-án hívtak Bukarestből, a Román Televízió magyar adásának szerkesztőségéből, hogy a kisfilm, amelyben román nyelven elmondtam az igazat Marosvásárhelyről, adásba kerül: a biztonság kedvéért elmenekültem a városból. Ma sem tudom biztosan, ki akadályozta meg az interjú bemutatását. Tisztában voltam azzal, hogy ha esélyt sem adnak a közszolgálati médiában az igazság kiderítésére, akkor a magyarság további leszámolásokra számíthat. Kalandos úton jutottam el Magyarországra, mert megszagoltam, hogy büntető eljárást indítanak ellenem. Aradi ügyvéd ismerősömmel, a Megmentési Front megyei titkárával agyaltuk ki, hogy a megyei vezetőtestület másik magyar tagja, Csiszter Kálmán kitelefonál a határra, hogy hivatalos küldöttség érkezik. A kocsiban „domnu secretar Hosu” (Hosszú Zoltán ügyvéd, később RMDSZ-szenátor) ült elől, a lábainál a marosvásárhelyi videofelvételek, hátul én. Tisztelegtek nekünk, úgy hagytuk el Romániát. Kemény Árpádtól hallottam, hogy két nappal később, amikor ő lépett át Ártándnál, a határőr körözötteket figyelő naplójában, a K betűnél ott szerepelt a nevem...
– Magyar közéleti személyt nem ítéltek el Erdélyben a fekete március miatt. Ön mitől tartott?
– Akkoriban Marosvásárhelyen én voltam a legnagyobb szálka a hatalom szemében. A rendszerváltás óta követeltem, hogy a decemberi gyilkos marosvásárhelyi sortűz bűnöseit, személyesen a parancsot kiadó Constantin Cojocaru tábornokot vonják felelősségre – a mai napig nem történt meg –, következetesen kiálltam a kisebbségi jogköveteléseink mellett, emiatt a megye magyarsága közt nagy volt a népszerűségem. Másrészt megakadályoztam azt a forgatókönyvet, hogy több tízezer magyar embert csaljanak Marosvásárhelyre, ahol egy pogrom keretében leszámoltak volna velük. A megyei főügyész, Gheorghe Andrecuţ – aki jól ismerte édesapámat és a felesége a nejemmel együtt dolgozott a MOGYE-n – megüzente: maradjak Magyarországon, mert ha hazajövök, le kell tartóztatnia.
– Öt évig tartó száműzetés után térhetett haza, könyvet írt az akkori eseményekről. Az önt itthon fogadó román médiahisztéria mára elült, de a többségi román társadalom ma sem tud többet a fekete márciusról. Miért nem akarják kideríteni az igazságot?
– Jellemző, hogy az elmúlt 20 évben egyetlen bukaresti román tévéadásba sem hívtak meg, amikor a fekete márciusról esett szó. Nyilván továbbra sincs akarat arra, hogy a többségi társadalom tisztán lássa, mi is történt valójában Marosvásárhelyen 1990 márciusában. A tájékoztatás terén, amit tehettem, megtettem. Román és magyar nyelven könyvet írtam az 1990. márciusi, és az azt megelőző eseményekről – most jelenik meg a második, bővített kiadása. A Marosvásárhely fekete márciusa angol és francia fordításban is megjelent. Idén, a Smaranda Enache vezette Pro Európa Liga égisze alatt szerettünk volna egy nagyobb méretű román–magyar megemlékezést. Ezt azonban az RMDSZ nem vállalta – ők külön emlékeznek –, de visszalépett Smaranda Enache is, mert nem akart részese lenne a magyar belviszálynak. Az EMNT és az én szervezésemben kerül sor a rendezvényünkre: a fekete március magyar és román résztvevőivel közösen próbálunk Marosvásárhely újabb kori történelmének a legsötétebb időszakára emlékezni.
Makkay József
Első kiadás: Kincses Előd: Marosvásárhely fekete márciusa /Püski, Budapest, 1990
Erdélyi Napló (Kolozsvár)/

Magyar feliratoktól pogromkísérletig
A heteken át mesterségesen gerjesztett magyarellenes hangulat 1990. március 16-án egy lakónegyedi gyógyszertár magyar felirata miatt robbant Marosvásárhelyen. Innen már csak egy lépés volt a magyar közéleti személyiségek lemondatása, bántalmazása, majd az utcai tömegverekedés. A fekete márciusi napok traumáiban Körmöczki Zoltán egykori politikus és szemtanú próbál eligazítani.
A Tudor lakónegyedben lévő 28-as számú gyógyszertár előtti randalírozás indította el a marosvásárhelyi fekete március erőszakos cselekménysorozatát. A patika kirakatába a román szövegek mellé délelőtt felfestették a „gyógyszertár” szabványfeliratot. A közeli kocsmában tartozódó románokat ez felháborította, hangoskodásukra mintegy ötven ember – többnyire a környező boltok román elárusítói – verődött össze a gyógyszertár előtt. Az eseményekről Körmöczki Zoltán mérnök, a Maros Megyei Nemzeti Egység Ideiglenes Tanács (NEIT) gazdasági bizottságának egykori elnöke beszélt lapunknak, az ő felesége a 28-as számú gyógyszertár gyógyszerésze volt.
Mérgező sajtóhír
„A Tudor-negyedbeli magyar felirat azért zavarta a románságot, mert az ott lakók zöme a Ceauşescu-rendszer idején telepedett Marosvásárhelyre. Elsősorban Déda környékéről és a Görgény völgyéből érkeztek” – mondja. A kétnyelvű feliratok ügye amúgy mindenhol napirendre került, miután a Maros Megyei Gyógyszertári Hivatalban döntés született a város valamennyi gyógyszertárának kétnyelvű feliratozásáról, a Tudor-negyedi így korántsem volt egyedi jelenség. A felháborodott románok bezúzták a gyógyszertár ajtaját és ablakát, bementek a patikába és életveszélyesen megfenyegették a román és a magyar személyzetet egyaránt. Körmöczki Zoltán felesége, Emese a nagy zajra került elő a laborból, ami jelzi, hogy eleve hazugság volt a korabeli román médiában megjelent hír, miszerint tőle származna az az elhíresült mondat, hogy románokat nem szolgálnak ki. Az erről szóló cikk először a marosvásárhelyi Cuvântul Liber című napilapban jelent meg, amelyet másnap a bukaresti Adevărul is közölt. Az újságok nyomán vette át a hírt az Agerpres hírügynökség, majd a világsajtó: Marosvásárhelyen annyira súlyos a helyzet, hogy a gyógyszertárakban magyar gyógyszerészek nem hajlandók román betegeket kiszolgálni.
„Ezek annyira alaptalan és nevetséges vádak voltak, hogy csak egy dologra gondolhattam: mivel rajtam nem találtak fogást, a fekete március hátterében álló bagázs a feleségem besározásával próbált rajtam is ütni. Mi ketten, Kincses Előddel álltunk ki legkeményebben a magyarság jogai mellett a Nemzeti Megmentési Front utódszervezetében, a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsában, és ez sok helyi románnak szálka volt a szemében” – magyarázza Körmöczki.
A március 16-án, délben, a Tudor-negyedbeli gyógyszertárnál kirobbantott tömeghisztéria estére a város központjába tartó román felvonulássá dagadt. Körmöczki arról mesél, hogy a késő délutáni órákban ő is kiment a gyógyszertárig, hogy körülnézzen, de az ott ólálkodó mintegy tíz bőrruhás román férfi kis híján megverte. Sokat elmond az aznapi események hátteréről, hogy a megfélemlített gyógyszerészek hiába hívták a rendőrséget, a helyszínre érkező rendfenntartók tovább álltak: a gyógyszertárban randalírozó román hőzöngők közül senkit nem vontak felelősségre.
Lemondás az utca nyomására
A pogromkísérletté felerősített megmozdulások március 19-én kezdtek igazából fenyegetővé válni a város magyarsága számára. A NEIT délelőtti ülésére Körmöczki úgy emlékszik vissza, hogy a főtéri épületbe benyomult mintegy ötven jól megtermett férfi, és azt követelte, adják át nekik Kincses Elődöt. Közben az utcán a tömeg azt skandálta, hogy Kincses mondjon le. Hosszas huzavona után a testületi ülésen Kincses lemondott alelnöki tisztségéről. „A folyóson lincshangulat uralkodott, ezért arra kértem Kincses Elődöt, vonuljon vissza egy másik, zárt irodába, amíg megpróbálok higgadtan beszélni az emberekkel” – meséli az egykori megyei tisztségviselő. Az épületbe benyomult románokkal aztán sikerült kiegyezni abban, hogy nem bántják Kincsest, ha az épület erkélyéről bejelenti lemondását a téren tüntető tömegnek. Az erkélyről elhangzott Kincses-beszéd alatt az épületbe szabadon bejutó románokat a tanács többi román tagja csitította, hogy a pattanásig feszült helyzetben elkerüljük az összetűzéseket.
A Kincses lemondása nyomán kissé mérséklődő helyzetben Körmöczki Zoltán az akkori megyei tanács épületében próbált híreket szerezni a fejleményekről. Ismerősöktől érkező telefonhívások révén jutott tudomására, hogy a Görgény völgyéből autóbuszokon és teherautókon további tömeg érkezik. Arról is később hallott, hogy a szétvert RMDSZ-székházból menekülő magyarokat Judea ezredes bántatlanságot ígérő biztosítéka ellenére a felbőszült csőcselék agyba-főbe verte, Sütő Andrást fél szemére megvakították. Magyar embernek ekkor életveszélyessé vált Marosvásárhely belvárosi utcáin kószálni.
A koma visszaüt
A március 20-át sok ezer marosvásárhelyi magyarhoz hasonlóan a Körmöczki-család is nagy felháborodással és súlyos megalázottságban érte meg. Aki csak tehette, kivonult a főtérre. Az atrocitás kiagyalói épp erre számítottak, csak arra nem készültek fel, hogy a magyarok ezúttal megvédik magukat. Körmöczki arra emlékszik, hogy este nyolc órára az előző nap megalázott magyarság a szép számban segítségükre érkező cigánysággal együtt megtisztította a teret a rájuk támadó románoktól. A győzelem elégtétele azonban rövid ideig tartott, mert a következő napokban a helyi ügyészség és rendőrség a március 20-i tévéfelvételek alapján több tucat magyar és cigány embert azonosított, és állított elő. A tömegből tetszőlegesen kiemelt „elkövetők” ellen bűnvádi eljárást indítottak. „A magyar és cigány embereknek egyetlen bűnük volt: azt akarták, hogy a románokéhoz hasonló jogaink legyenek. Ezért emelték fel a szavukat, ezért tüntettek”. Körmöczkinek csak sejtései vannak arról, hogy az akkori magyar közéleti személyiségekről is készült nyilvántartás és titkos bűnügyi dosszié, de a körülmények alakulása miatt ezt már nem lépte meg a román hatalom.
A marosvásárhelyi fekete március legnagyobb vesztese a város és a vidék magyarsága: az atrocitásokat követő tíz esztendő volt számára a fő erőpróba. A várost elhagyó magyarok nem feltétlenül a fekete március miatt, hanem az általa okozott hatalmas gazdasági visszaesés következményeként távoztak Marosvásárhelyről. A kevés munkahelyre ritkán alkalmaztak magyarokat. „A kilencvenes években két út között választhatott a marosvásárhelyi magyar: vagy vállalkozásba kezd, vagy elmegy az országból. Elég sokan ez utóbbi mellett döntöttek.” Marosvásárhelyi beszélgetőtársam szerint a várost elhagyó magyarok többsége Magyarországon telepedett le.
Félelem és igazság
Sokan és sokféleképpen magyarázzák a máig példátlan erdélyi magyarellenes atrocitások hátterét. Elfogulatlan ügyészségi-bírósági tényfeltárás híján az igazságszolgáltatás mai napig adós a marosvásárhelyi fekete március háttérembereinek törvény elé állításával. Így csak a találgatások és feltételezések maradnak. Körmöczki Zoltán úgy látja, a kiváltó okok egyike a románok létező félelme volt a magyarokkal szemben. A Ceauşescu-rendszerben ahhoz voltak szoktatva, hogy magyar ember nem emelheti fel a szavát, nem kérhet semmit. Ehhez képest a rendszerváltás utáni hetekben erősen önszerveződő magyar közösséggel találták szembe magukat, amely képes volt és akart is harcolni saját jogaiért.
Körmöczki szerint a román sajtó által folyamatosan generált félelemérzet sem vezethetett volna el az atrocitásokig, ha a történet mögött nem áll egy jól kidolgozott bukaresti forgatókönyv. Legtöbben a volt Szekuritáté szerepét látják az események hátterében, amelynek emberei így próbálták bizonyítani pótolhatatlanságukat egy új román titkosszolgálati rendszer létrehozásában. A gyanút igazolja az a tény, hogy Ion Iliescu államfő sem román, sem magyar kérésre nem volt hajlandó Marosvásárhelyre utazni, hogy tárgyaljon a két közösség vezetőivel. Körmöczki kicsinek tartja annak valószínűségét, hogy valaha hivatalosan is kiderüljön a teljes márciusi igazság.
A fekete március kronológiája
Március 15. Ismeretlen tettesek összefirkálták a marosvásárhelyi Avram Iancu-szobrot. A szobor talpazatára ez írták rá: LE VED. Noha a helyi román rendőrség arra a következtetésre jutott, hogy magyarok a tettesek, nyelvészek szerint az elkövetők románok voltak, akik nem ismerték a magyar nyelvet. Március 16. Délelőtt 11 órakor a Tudor lakónegyedi 28-as számú gyógyszertár ablakában magyar felirat jelent meg. Részeg, randalírozó románok csetepatéjára kisebb tömeg verődött össze a patika előtt: betörtek ajtót, ablakot. A riadóztatott rendőrség hamar távozott, nem vontak felelősségre senkit. A két órán belül összeverődött, többszázas tömeg megverte a Magyar Televízió két operatőrét, a Népújság két újságíróját, majd feldúltak egy tömbházlakást, amelynek erkélyén egyenjogúságot követelő magyar–román felirat jelent meg. A tömeg levonult a városba, és mindenhol letépték a magyar feliratokat.
Március 17. Tőkés László- és Smaranda Enache-ellenes szlogeneket kiabálva román tüntetők járták a belváros utcáit, tereit. A tömeg a főtéren kötelet kért Sütő Andrásra, Tőkés Lászlóra és Király Károlyra. Március 18. A Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) március 17–18-án kétnapos kongresszust tartott Marosvásárhelyen. A kongresszus nyilatkozatot fogadott el a magyar oktatással kapcsolatban. Szünetében a környéken tartózkodó románok több magyar fiatalt felpofoztak. Március 19. Sütő András megafonon kijelentette, hogy Kincses Előd lemondatása jogtalan, és arra kérte az embereket, menjenek haza. A délelőtt városszerte randalírozó román tömeg – amihez délután hozzácsapódtak a Görgény völgyéből érkező csoportok – megérkeztek a Bolyai utcában található RMDSZ-székházhoz. A vasajtót betörve elfoglalták az udvart. A magyarok a padlásra menekültek. Ekkor Ioan Judea ezredes szavát adta Sütő Andrásnak, hogy nem esik bántódása, ha lejön, de a feldühödött tömeg a katonák közömbössége mellett rátámadt a magyarokra. Sütő András fél szemére megvakult, több oldalbordája eltört. A tömeg a Marosvásárhelyi Rádióhoz vonult, hogy meglincselje a magyar szerkesztőket. Egy román szerkesztő lélekjelenlétének köszönhető, hogy a tömeget sikerült meggyőznie: nincsenek itt a magyarok, már elmentek. A városban randalírozók rengeteg magyart megvertek.
Március 20. Óriási magyar tömeg vonult ki a város főterére, igazságot követelve. Hamarosan román ellentüntetők sorakoztak fel a tér szélén. A délutáni órákban a szaporodó marosvásárhelyi románság újabb erősítést kapott a Görgény-völgyéből. A fejszékkel, botokkal, kaszákkal felfegyverkezett románok – a rendőrkordonon áthatolva – rárontottak a magyarokra. A térről kiszorított magyarok szétszedték a padokat, és visszaverték a románokat. Az állóháború pillanataiban egy teherautó nagy sebességgel a magyar tömegbe hajtott. Egy magyar meghalt, több megsebesült, illetve a kocsi platóján utazó egyik román is életét vesztette. A környékbeli magyar falvak lakói elzárták a főutakat, hogy megakadályozzák a román utánpótlást.
Este nyolc órakor hidegvölgyi cigányok csatlakoztak a magyarokhoz, de a döntő ütközetre 11-kor került sor, amikor Nyárád-menti székelyek érkeztek a városba. A főtéren tétlenül álló katonai harckocsikon átjutva, a botokkal, vasvillákkal felfegyverkezett székelyek kiverték a főtérről a románokat. A győzelmet a magyar himnusz eléneklésével ünnepelte a tömeg, a polgármesteri hivatalra kitűzték a magyar zászlót.
Március 21. Hajnalban a román hadsereg elit ejtőernyősei és egy gyalogos zászlóalj érkezett a városba, ők állították helyre a rendet. Az összetűzéseknek 5 halálos áldozata, továbbá 300 sebesültje volt. A bíróság mintegy 40 magyart és cigány embert ítélt több-kevesebb börtönbüntetésre. Egyetlen román ember kapott csendháborításért pénzbüntetést.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hoppon maradt pártaktivisták hozománya
Az erdélyi magyarság Trianon utáni történetét, és főleg a második világháborút követő kommunista időszak históriáját ismerő ember számára a huszonöt évvel ezelőtti marosvásárhelyi fekete március lincsszagú napjai nem véletlenszerűek. Mondom ezt annak ismeretében, hogy az évfordulós összeállításra készülődve átnéztem az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményeket érintő, vagy éppenséggel feldolgozó magyar és román nyelvű újságcikkeket, tanulmányokat, illetve néhány könyvet. Előzmények dolgában nem lehet eléggé visszamenni az időben ahhoz, hogy az ember észrevegye Székelyföld „fővárosának” román „műveleti területté” nyilvánítását a többségi hatalom részéről. Az 1952-ben szovjet nyomásra létrehozott, Marosvásárhely székhelyű Magyar Autonóm Tartománynak az 1960-as évektől kezdődő gyors és módszeres elsorvasztása ezt igazolja. Jó tíz évvel később, 1973-ban a még mindig kétharmad-egyharmad arányú magyar-román lakosság – nyolcvanezer magyarra jutott negyvenezer román – sok fejtörést okozhatott a román pártvezetésnek, amiről a bukaresti magyar nagykövetség kulturális attaséja, Karikás Péter titkos jelentésében így fogalmazott: „Az utóbbi hónapokban érezhetően fokozódtak az asszimilációs törekvések. Fokozódik a román betelepítés, és ezzel a nacionalista nyomás. Alig két hete, január 24-én, a román fejedelemségek egyesülését kiemelkedő évfordulóként ünnepelték Marosvásárhelyen. A város főterén tartott tömeggyűlés pogromhangulatú extázisba torkollott, melynek célja a magyar tömegek megfélemlítése volt”.
A korabeli magyar pártvezetéshez érkező riasztó jelzések jól érzékeltetik a marosvásárhelyi közállapotok súlyosságát. Az ötvenes években még jelentős magyar intézményhálózattal, a gazdasági életben is számottevő magyar vezetői jelenléttel rendelkező Marosvásárhely Kolozsvár mellett Erdély legfontosabb magyar centrumának számított. De nem sokáig. Kolozsvár gyors és módszeres leépítését könnyebb volt megejteni, hiszen a „ledolgozandó” magyar felesleg arányaiban kisebb volt, mint a marosvásárhelyi. A felgyorsított iparosítással, a magyar felső-, majd a középvezetők lecserélésével, a magyar oktatás – a középiskolák és a MOGYE – kétnyelvűvé alakításával akarták minél hamarabb megtisztítani a székely „fővárost” a zavaróan magas magyar jelenléttől. Úgy tűnik, mindenféle igyekezet ellenére homok került a fogaskerekek közé: a rendszerváltáskor nyilvánosságra került 1985-ös párthatározat szerint az akkori 56 százalékos magyar lakossági arányt felgyorsított betelepítésekkel akarták az ötéves terv végéig 50 százalék alá szorítani. Ennek rendelték alá a párt erőforrásait: a kommunista aktivisták mellett a folyamatot teljes erőbedobással egyengette és felügyelte a Szekuritáté is.
Modern szóhasználattal élve a kommunista projekt jó úton haladt a beteljesülés fele, de a történelem kiszámíthatatlansága 1989 decemberében egycsapásra felborított mindent. Képzeljük bele magunkat az új Tudor-negyedbe telepített román milicisták, katonatisztek, tanárok, vállalatvezetők és főleg a jól fizetett szekusok bőrébe. Ráadásul utóbbiak jó részének kötelezővé tették a bűnös magyar nyelv elsajátítását, hogy ne kelljen magyarokra bízni a nemzetállam homogenizálásának legfontosabb teendőit. Rossz időben jött hát az 1989-es forradalom Marosvásárhelyen. A rendszer emberei nem akartak dolgavégezetlenül továbbállni egy olyan városból, amelyben az egyre hangosabb magyar lakosság visszakövetelte, amit éppen tőlük vettek el jól átgondolt tervek alapján.
Ez tehát dióhéjban a marosvásárhelyi fekete március előzménye. Egyszer talán az is kiderül, hogy az elmaradt betelepítések ellensúlyozására kitervelt tömeges magyarlincselés forgatókönyvében milyen szerepet vállaltak a legkülönbözőbb román értelmiségi csoportok. Merthogy nem a Görgény-völgyi román parasztember volt a fő bűnös, az már biztos.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Marosvásárhely: minek a fővárosa?
Magyarbarát gesztusokra készen áll, de nem akar etnikai feszültséget. Dorin Floreával, Marosvásárhely polgármesterével a fekete márciusról, az orvosi egyetemről, autonómiáról, törvénytiszteletről és a székely menetelés betiltásáról is beszélgettünk.
– Mit gondol, mennyire forrtak be Marosvásárhely sebei negyed évszázaddal a fekete március után?
– Mondjon bárki bármit, mély nyomott hagyott a város és lakói életében 1990 márciusa. Egyesek a mai napig sem képesek felmérni, hogy mennyit ártottak a városnak az etnikumok közti konfliktus generálásával. Sokan még hosszú ideig a véres események után is ebből „éltek”, kovácsoltak maguknak olcsó politikai tőkét. Közben a város helyben topogott, fokozatosan teret veszített a környező településekkel való gazdasági-társadalmi versenyben. Ennek az értelmetlen etnikai érdekharcnak lett az áldozata a visszafejlődő orvosi és gyógyszerészeti egyetem, a szétválasztott iskolák, így sikeredett félre a magánosítási folyamat, ezért veszítette el jó néhány értékes telkét és épületét a város, talán e miatt nem került fel az európai közlekedési folyosók térképére. Arról nem is beszélve, hogy a nagy beruházók évekig elkerülték a várost és környékét, holott a jelentős gazdasági potenciállal rendelkezők között tartottak számon. Mindez egybevetve nagyon elcsúfította Marosvásárhely névjegyét. Előbb prefektusként, majd polgármesterként igyekeztem ezen szépíteni, visszaállítani a békét és a kölcsönös bizalmat. Nem tudom, milyen mértékben sikerült, de hogy négyszer is megválasztottak polgármesternek – és nemcsak a románok –, az azért jelent valamit.
– Ledolgozható ez a hátrány? Vagy Marosvásárhelynek le kell mondania a régióközponti álmokról?
– Az idők és különböző népek bebizonyították, hogy képesek tanulni a történelem hibáiból. Orvosként mondom, ha ésszerűen kezeled magad, bizonyos betegségekből megerősödve gyógyulsz ki. Mert kilábalásod után sokkal jobban vigyázol az egészségedre. Ha okosak vagyunk, tanulunk a huszonöt évvel ezelőtti történelmi kisiklásból. Marosvásárhely megérdemli a régióközponti státust – és ezt nemcsak a lelkem, hanem az eszem is mondatja velem. Mindehhez azonban nemcsak a gazdasági adottságainkat, hanem a kulturális interferenciánkat is okosan kell kihasználnunk. Éppen ez a román–magyar együttlét jogosítaná fel Marosvásárhelyt arra, hogy a térség fővárosává lépjen elő. Már legalább hat éve mondogatom ezt, de az elején a magyar politikusok sem tulajdonítottak ennek különösebb fontosságot. Pedig Marosvásárhelynek igenis harcba kell szállnia Brassóval és Nagyszebennel a régióközponti státusért. De ehhez össze kellene fognunk, támogatnunk egymást, nem pedig azt néznünk, miként tudja elgáncsolni egyikünk a másikat. Ön tudja: jó néhány, a várost szolgáló tervemet épp a magyar politikai vezérek kaszálták el. Ellenséges magatartásukkal nemcsak nekem vagy az itteni románoknak, de Marosvásárhelynek és a magyarságnak is ártottak. De hasonló gondom van a románokkal is: ’90-től errefelé rengeteg olyan elvtelen kompromisszumot kötöttek, amelyekből az állampolgároknak csak vesztenivalójuk volt. Egyszer talán könyvet is írok erről.
– Mivel Marosvásárhelynek ilyen nehéz, mondhatni kilátástalan harcot kell megvívnia Brassóval és Nagyszebennel, nem tartaná célszerűbbnek, megvalósíthatóbbnak, ha beérnék egy kisebb régió fővárosi címével, például a székelyföldivel?
– Nem. Egyrészt, mert én nem ismerek kilátástalan harcot, másrészt egy etnikailag egyszínű térséghez való kapcsolódás – mint amilyen Hargita és Kovászna megye – csak gyanakvást és bizalmatlanságot gerjesztene. Harmadrészt úgy érzem, nekünk nem a szegények mellé kell leereszkednünk, és egymás vállán sírnunk, hanem a gazdagok mellé kell felzárkóznunk. Hargita és Kovászna megye nemcsak kicsi, de sajnos szegény is. Rendkívül sok gonddal küszködnek a gazdasági problémáktól a kedvezőtlen éghajlatig. Maros megye –amelynek elszigetelődését semmilyen érdek nem diktálhatja – sokkal jobban áll, és nemcsak gazdaságilag. Erről nemigen beszélnek, de felénk sokkal emancipáltabbak az emberek, a több nemzetiség kultúrája pedig felbecsülhetetlen plusz értéknek számít. Más kérdés, hogy egy nagyobb térségben, amely az említett megyéket is magába foglalná, működhetne egyféle pozitív etnikai diszkrimináció. Az etnikai határok újra meghúzása viszont 1930 környékére vetné vissza a térséget.
– Miért, mi történt 1930-ban?
– Az idő tájt a mai Kovászna megye határán fekvő Kökös polgármestere volt a nagyapám. Az ott élő románok és magyarok tisztelték egymást, szép falujuk volt. Nézzék meg most, hogy néz ki, amióta magyarok irányítják a térség sorsát. Középkori állapotok uralkodnak, se víz, se csatornázás, se gáz. Ezzel szemben a szomszéd, immár Brassó megyéhez tartozó község egészen másként fest. Higgyék el, én lennék az első, aki az RMDSZ vezetőit támogatná, ha azt látnám, azért ülnek a kormányban vagy annak közelében, hogy a magyarság életkörülményein javítsanak, nem pedig saját meggazdagodásukra.
– Ha székelyföldi autonómiából nem is kér, hisz a központosítás lebontásában, a helyi autonómiában?
– Nemcsak hiszek, de küzdök is érte. Egy okos közigazgatási átalakítás mellett Maros megye csak nyerhetne a helyi autonómiával. Ehhez viszont a jelenlegi százöt közigazgatási egységnek csak a felét hagynám meg. Ballasztra nincs szükség, a nagyvárosok körüli fejlesztési pólusokra viszont annál inkább! Mit gondol, miért harcolok már két évtizede a ratosnyai vízi erőmű megépítéséért és a víz lehozásáért Marosvásárhelyre? Miért bátorítom az alternatív energiaforrások kiaknázását? A legalább részleges energetikai függetlenségünk érdekében. Ez jelentené az autonómiát, nem, hogy kikiáltjuk Székelyföld autonómiáját és kettévágjuk az orvosi egyetemet.
– Már elnézést, de kitől hallott a MOGYE kettévágásáról? A román alkotmány által szavatolt anyanyelvű oktatáshoz való jog és a törvény által előírt magyar fakultás létrehozása ön szerint az egyetem kettévágása?
– Nem vagyok a magyar nyelvű oktatás ellen, sőt, a miénkhez hasonló vidéken teljesen természetesnek tartom. Az oktatáshoz vagy a kultúrához való jogról nem szabad alkudozni, azt tiszteletben kell tartani. A MOGYE-nak szüksége van mind a román, mind pedig a magyar alkotóelemre. Annak idején én szívesen látogattam a magyar tanáraim óráit, a magyar diáktársaim közül pedig sokan beültek a román oktatók kurzusaira. Ennek az egyetemnek egészen más a gondja: nem folyik tudományos kutatás, hiányoznak a kimagasló oktatók, akikre fel lehessen nézni. Ha valós értékek alkotnák ezt a tanintézményt, nem jutott volna oda, ahol most van. Az igazi értékek ugyanis tisztelik és kiegészítik egymást, soha nem veszekednek, legfeljebb vitáznak. Az építő jellegű vita csak lendíthet az ügyön. A középszerűség mindig fékező, visszahúzó erő. Ez az egyetem csak együttesen lehet erős, románokkal és magyarokkal. Ha tovább gyengül, el is veszhet. A román diákok szétszóródnak az ország különböző sarkaiba, a magyarok meg Kolozsvárra mennek. A megerősödéshez azonban neki kellene fogni dolgozni. Nem kell évente több száz diáknak diplomát adni, mindössze néhány tízet kellene kiképezni, de ők tartozzanak az elithez. A vásárhelyi egyetem valóságos diplomagyárrá degradálódott. Majd meglátja, egy igazi egészségügyi reform után már nem a MOGYE fog határozni afelől, ki kerüljön a beteg ágya mellé, a kórház dönt. Ha valaha döntési jogom vagy legalábbis beleszólásom lesz az egészségügyi reformba, garantálom, hogy a kórházi játékszabályokat nem a MOGYE diktálja, hanem a kórház. Mert ha így folytatják, a kórházat is tönkreteszik. Az egyetem feladata az oktatás és kutatás, ehhez képest ma a vezetői állások átmentésével foglalkozik. Ha meg veszekszik egy román és egy magyar oktató, mindkettőt kirúgnám, helyükbe pedig egy németországit hoznék. De ez is a középszerű, szavazatvadász politikusokra vezethető vissza, ők gerjesztik ezt az állapotot.
– Azt viszont nem állíthatja, hogy a kétnyelvű utcanévtáblákat is mindössze a középszerű politikusok követelik, hisz igényli a teljes vásárhelyi magyar közösség.
– Helyes. De emlékezzen csak vissza: amikor 2000-ben először választottak meg polgármesternek, egyik első intézkedésem a város háromnyelvű táblájának kifüggesztése volt. Tizenöt évvel ezelőtt még semmiféle törvény nem kötelezett erre, de azt mondtam, szükség van rá, ha békét és közös tiszteletet szeretnénk. Arra kértem a románokat, értsék meg, ez az intézkedés nem ellenük irányul. Később megjelent a törvény, amely szavatolja a közintézmények kétnyelvű feliratozását. Ezt is helyesnek tartom, elvégre a magyarok is otthon kell érezniük magukat Marosvásárhelyen. A kétnyelvű utcanévtáblák ügye azonban – hiába kérik egyesek egyre hangosabban – kivitelezhetetlen. Az országnak egyetlen hivatalos nyelve van, az utcának pedig egyetlen hivatalos neve. Ha változik az alkotmány, módosul a törvény és Romániából netán föderális állam lesz, másként tevődik fel a kérdés. Addig azonban nem írhatunk egy táblára két nevet, mert csak zavart keltene. Gondoljunk a látogatókra: a turisztikai kalauzokban, a navigációs rendszerekben csak az egyetlen hivatalos név szerepel. Ráadásul konfliktusgerjesztő hatása lenne a táblák lecserélésének. Hogy gesztusértékű intézkedés lenne a magyarok számára? Már tettem néhányat, nem is keveset. Mutasson nekem magyar politikust, aki bár egyetlen gesztusértékű lépést tett a románság felé! Nyolc évvel ezelőtt azt javasoltam, hogy a hivatalos román nyelvű megnevezés után vagy esetleg alá, de egy másik táblára, más színű festékkel, tüntessük fel a fordítást vagy az utca egykori, történelmi magyar megnevezését is. A magyar tanácsosoknak nem tetszett az elképzelés.
– Ha a törvény betűjét ilyen mértékben áthághatatlannak tartja, miként lehet, hogy ugyanazon rendelkezés alapján 2013-ban engedélyezte a menetelést a Székely Szabadság Napján, azóta meg betiltja?
– Semmi bajom azzal, ha valakik meg akarnak emlékezni a székely vértanúkról. Ez így természetes. Ha nem lenne agyonpolitizálva, örömmel vennék részt én is. De a tavalyi például nem kulturális, hagyományápoló ünnepély volt, hanem szélsőséges nyilatkozatoktól hangos rendezvény. Pedig Romániának tényleg semmi baja a kisebbségekkel. Azok után döntöttem a tiltás mellett, hogy egyrészt magyar részről elfajultak a dolgok, másrészt a románság valamiféle ellenrendezvényt akart szervezni. Legyen világos: ilyen feszültségek nem hiányoznak Marosvásárhelynek!
Szucher Ervin
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Székelyföld autonómiája: rendészeti kérdés?
A román hatóságok rendészeti kérdéssé akarják lealacsonyítani Székelyföld autonómiájának ügyét, jelentette ki Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke a Székely Szabadság Napján a romániai demokrácia állapotáról tartott marosvásárhelyi sajtótájékoztatón. A rendezvényen, amelyre valamennyi romániai politikai szervezet elnökét várták, csak az SZNT elnöke és Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke vett részt. Izsák szerint a hatóságok azt próbálják elérni, hogy a székelyföldi autonómiatörekvések kérdése az esetleges rendbontások miatt rendészeti ügyként jelenjen meg március 24-e előtt, amikor az Európa Tanács keretében működő Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának monitoring bizottsága tárgyalja a székelyföldi önkormányzatok autonómiapárti határozatait. Az SZNT elnöke megfélemlítési kísérletnek nevezte Lucian Goga Maros megyei prefektus állítását, amely szerint rá hárul minden felelősség, ha Marosvásárhelyen rendbontás történik a Székely Szabadság Napja alkalmából. Az EMNP elnöke, Szilágyi Zsolt úgy vélekedett: ma ugyanúgy a hatalom tudatos provokációjától kell tartani Marosvásárhelyen, mint 25 évvel ezelőtt, amikor a fekete márciusként emlegetett események során véres román–magyar összetűzések törtek ki a városban. „Azt kívánom román polgártársainktól, ne féljenek a magyar szabadságtól. A mi szabadságainkból állhat össze a közös országunk szabadsága” – jelentette ki Szilágyi.
Számos erdélyi településen tartottak megemlékezést az 1854-es székely vértanúk kivégzésének évfordulóján. Marosvásárhelyen körülbelül ezren vettek részt a Székely vértanúk emlékművénél tartott rövid megemlékezésen Kincses Előd ügyvéd felhívására. A rendezvény résztvevői zászlókkal, virággal érkeztek a helyszínre, ahol Kecskés Csaba unitárius lelkész mondott imádságot, ezt követően pedig a tömeg elénekelte a székely és a magyar himnuszt. A rendezvény helyszínén, a Postaréten és a környékbeli utcákban több száz csendőr és helyi rendőr követte figyelemmel az eseményeket, rendbontás azonban nem történt. A megemlékezést megelőző órákban a rendőrök több személyt is igazoltattak a környéken, megkérdezték tőlük, részt vesznek-e az eseményen. Szemtanúk szerint az emlékmű környékén parkoló autóból már a kora délutáni órákban filmezték a gyülekező tömeget.
Sepsiszentgyörgyön több százan gyűltek össze a turulmadaras obeliszk körül, a rendezvényt követően pedig Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke pedig felhívást intézett az erdélyi magyar politikai szervezetekhez, egy a Székelyek Nagy Meneteléséhez hasonló, a székelység autonómiaigényét felmutató közös demonstráció megszervezésére. „Szeretném hívni mindazokat a magyar szervezeteket, amelyekkel összefogásban a Székelyföld autonómiájának ügyét előbbre tudjuk vinni: tegyék félre a sértődéseket, szervezzünk közösen 2015-ben egy hasonló nagy rendezvényt” – mondta Tamás Sándor.
Csíkszeredában mintegy ezren vettek részt a Szabadság térre meghirdetett tiltakozáson. A székely zászlókkal felszerelt, „Autonómiát! Autonómiát!” skandáló tömeget Veres Dávid, az SZNT csíkszéki képviselője köszöntötte, majd Darvas-Kozma József római katolikus esperes mondott imát. A szervezők felolvasták a petíciót, amelyet Jean-Adrian Andrei prefektusnak adtak volna át, a hivatalt azonban zárva találták. Hasonlóan jártak a sepsiszentgyörgyi tüntetők is a Kovászna megyei prefektussal. Gyergyószentmiklóson legalább háromszázan vettek részt a húszperces főtéri megemlékezésen, ahol Árus Zsolt a Székely Nemzeti Tanács képviselőjeként tartott rövid beszédet.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kulcsár-Terza: a prefektusnak le kell mondania
Kovászna megye prefektusának lemondását kéri Kulcsár-Terza József, az MPP háromszéki vezetője azért, mert kedden a kormánybiztos helyett az intézmény kapusa vette át az elfogadott petíciót.
Mint ismeretes, a székely szabadság napja alkalmából Sepsiszentgyörgyön is szerveztek tüntetést, ennek alkalmával pedig egy petíciót is elfogadtak a jelenlevők, amelyet Klaus Johannis államfőhöz címeztek, és a Kovászna megyei kormányhivatalban iktatták volna. Ezt azonban nem tehették meg, ugyanis az eseményt szervező Székely Nemzeti Tanács megyei és országos vezetői a helyszínen szembesültek a ténnyel: a kapuson kívül nincs aki átvegye a kiáltványt a lejárt munkaidő miatt.
Kulcsár-Terza József, a Magyar Polgári Párt háromszéki elnöke elmondta: Sebastian Cucu, Kovászna megye kormánymegbízottjának keddi tette miatt le kell mondania tisztségéről. Kijelentését azzal indokolta, hogy a prefektus kinevezése maga után vonja: a feladatkörébe tartozó tevékenységeket el kell végeznie, reális problémákkal kell foglalkoznia. Az MPP megyei vezetője arra is kitért: amennyiben a prefektus napokkal korábban megkapta az értesítést az SZNT tagjainak részéről, a petíció megfogalmazóitól vagy tartalmától függetlenül kötelessége lett volna a munkaidején túl is átvennie azt. „Alattomos játékot játszik a kormányhivatal, amely a román kormány szócsöve, és úgy kezeli a székelységet, mint másodrangú polgárokat” – hangoztatta Kulcsár-Terza.
Nem csupán a székely szabadság napja alkalmából szervezett megmozdulásokra került sor kedden. Mint ismeretes, az MPP megyei vezetői még tavaly decemberben kapták azt az ötezer lejes bírságot, amelyet a Kovászna megyei kormányhivatal a trianoni megemlékezés alkalmával, a magyar himnusz elénekléséért szabott ki a párt vezetőire. A megyeszékhelyi bíróságon hétfőn volt a tárgyalás, ám a döntést illetően halasztottak. Jelenleg Sepsiszentgyörgy önkormányzatától várják azt a dokumentumot, amely a szervezők kilétét igazolja.
Az MPP megyei vezetője elárulta, az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál is feljelentést tettek, idézésük kedden fél 11-re szólt, ám két órát kellett várniuk az épület folyosóján sétálva, amíg behívták őket. A prefektúra jogásza rögtön az elején követelte az ügy elutasítását, hiszen, mint fogalmazott: a Diszkriminációellenes Bizottságon nincs helye az eset tárgyalásának. Ezt követően Kulcsár-Terza arra kérte a jogászt, bizonyítsa be a prefektúra, hogy korábban büntettek már a magyar himnusz elénekléséért akár természetes, akár jogi személyt, akár pártot, netán szervezetet. Azt is megemlítette, hogy az a kormányhatározat, amely alapján a magyar himnusz nyilvános területen való eléneklése csak abban az esetben lehetséges, amennyiben Magyarország valamely főméltósága jelen van, hibásnak számít. Míg a jogász kérését elutasították, az MPP háromszéki vezetőjének javaslatát figyelembe vették: a prefektúrának dokumentumokkal kell igazolnia, hogy korábban bírságoltak már a magyar himnusz elénekléséért, továbbá március 24-ére idézik be az említett kormányhatározat megalkotóit.
Kulcsár-Terza József egy felhívással is fordul a székelység felé, akiket arra kér: mindenki menjen el a március 15-én, saját településén sorra kerülő rendezvényekre, mert az elmúlt napok eseményei bebizonyították, hogy szükség van az összetartásra.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Sógor Csaba a gyülekezési szabadság romániai korlátozásáról beszélt az EP-ben
Sógor Csaba a Marosvásárhelyen betiltott székely szabadság napi felvonulás kapcsán azt kérte az Európai Parlamentben: emlékeztessék Romániát is arra, hogy a gyülekezési jog korlátozása egyértelműen a nem demokratikus rendszerek bevett gyakorlata – tájékoztat közleményben az EP-képviselő sajtóirodája.
A márciusi strasbourgi plenáris ülésen napirendre került a 2013. évi éves jelentés az emberi jogok és a demokrácia helyzetéről a világban, amely Sógor Csaba szerint „nagyon helyesen felhívja a figyelmet a gyülekezési és egyesülési jog szabad gyakorlásának fontosságára, és kéri a tagállamokat, hogy ítéljék el a gyülekezés és egyesülés szabadságának minden korlátozását” – tájékoztat a közlemény.
A dokumentum arról is beszámol, hogy a jelentésről március 11-én, szerda délután vitáztak a képviselők. „Az Európai Unió egyik tagállamában, Romániában éppen ezen a héten tiltottak be egy békés tiltakozó felvonulást pusztán azért, mert annak politikai céljaival, a felvetett problémákkal nem értettek egyet a hatalmon levő politikai szervezetek. A tiltakozás helyszíne ráadásul egy olyan, etnikailag vegyes lakosságú városban lett volna, amelyben pontosan 25 évvel ezelőtt erőszakos összetűzésekre került sor” – mondta el a tanácskozáson az EP-képviselő, aki beszédében kihangsúlyozta, hogy a gyülekezési jog korlátozása egyértelműen a nem demokratikus rendszerek bevett gyakorlata.
„Jó lenne, ha erre emlékeztetnénk azt a Romániát is, amelynek hivatalos álláspontja, hogy a nemzeti kisebbségek problémáját példás módon rendezte – fogalmazott Sógor Csaba, aki szerint úgy tűnik, hogy ez a rendezés azt jelenti: a békés, demokratikus tiltakozás lehetőségétől is megfosztják a kisebbségeket. „Az ilyen esetek előfordulása az Európai Unió területén a saját hitelességünket ássa alá akkor, amikor harmadik országok vonatkozó gyakorlatát bíráljuk” – idézi a közlemény az RMDSZ EP-képviselőt.
Székelyhon.ro

Visszatérhetett hivatása gyakorlásához Csíki Csongor
Ismét két onkológus kezeli a daganatos betegeket a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórházban, miután újrakezdhette a munkát Csíki Csongor szakorvos. A kórház vezetője szerint nagy szükség volt a szakember visszatérésére, mert nagyon sok a beteg, akiket eddig egy orvos látott el.
Nagyon sok a daganatos beteg, számukra, továbbá az onkológiai osztályon egyedül dolgozott szakembernek és a kórház vezetőségének is nagyon nehéz volt az elmúlt időszak – közölte Demeter Ferenc, a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház vezetője, miután megerősítette, hogy ismét dolgozik intézményükben Csíki Csongor onkológus szakorvos. A korábbi program szerint a székelyudvarhelyi kórházban is újraindult az onkológiai szakrendelés, Csíki Csongor heti egy alkalommal – hétfőnként – rendel az udvarhelyi egészségügyi intézményben.
Csíki Csongor ellen csúszópénz elfogadásának gyanúja miatt az Országos Korrupcióellenes Igazgatóság (DNA) marosvásárhelyi területi szolgálata emelt vádat, a tavaly júliusban elindított eljárás kezdetén elrendelt hatósági felügyelet részeként pedig szakmája gyakorlásától is eltiltották. Ennek feloldását az orvos többször kérte már. Az igazságügyi minisztérium honlapján szereplő információk szerint végül a Hargita Megyei Törvényszék oldotta fel a szakma gyakorlására vonatkozó tilalmat január 30-án, a DNA ez ellen benyújtott fellebbezését pedig februárban Marosvásárhelyen elutasították. Feloldotta a törvényszék ugyanakkor azt a tilalmat is, hogy a vádlott egyes, az ügyben érintett személyekkel beszéljen, de fenntartotta továbbra is a hatósági felügyeletet.
Demeter Ferenc elmondta, a kórház már tavaly augusztusban jelezte a hatóságoknak, hogy szükségük lenne az orvos munkájára, és kérték, hogy amennyiben a kivizsgálás engedi, hagyják, hogy dolgozhasson, ezt a kérésüket azonban nem vették figyelembe. Csíki Csongor szerkesztőségünknek azt mondta, jó visszatérni a munkához. Úgy látja, nagyon sok a beteg, és bár mindig sok esetük volt, az elmúlt időszakban tovább nőtt a daganatos megbetegedések száma. A kórház egy harmadik szakembert is szeretne az onkológiai osztályra, Demeter Ferenc közölte, van még egy rezidens orvosuk, aki képzése végén, három év múlva csatlakozik az osztály személyzetéhez.
Nehéz helyzetben a sugárkezelésre szorulók
A műszerek meghibásodása miatt jelenleg nem tudják sugárkezelésben részesíteni a betegeket sem Brassóban, sem Marosvásárhelyen, ahol a Hargita megyei betegeket is ellátták eddig. Csíki Csongor onkológus szakorvos szerint legközelebb Bukarestben vagy Kolozsváron érhető el a sugárkezelés, így a Hargita megyei betegeknek két lehetőségük van, vagy várnak, amíg megjavítják a közelebbi készülékeket, vagy pedig utazni kényszerülnek. Bár nem minden daganatos betegnek van szüksége sugárkezelésre, akinek kellene, annak nagyon fontos, és minden kezelés, ami nem történik meg időben, csökkentheti a beteg túlélési esélyeit – mutatott rá az orvos.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro

Ötlet egy Maros megyei ipartörténeti múzeum létrehozására
Szükség volna az egykori Székelyföldi Iparmúzeum vagy egy hasonló részleg újjáélesztésére, létrehozására, véli a megyei múzeum igazgatója Vasile Boloş megyei tanácsos hasonló ötletét kommentálva. Az ötlettől a megvalósításig azonban, ahogy lenni szokott, igen hosszú út vezet. Pedig volna mit megmutatni, hisz az iparmúzem hagyatékának egy része még megmenthető, de a hatvanas-hetvenes évek már muzeális gépei, berendezései is helyet kaphatnának egy ilyen létesítményben.
Vasile Boloş szerint „Marosvásárhelyen nagyon sok varró- és szövőgépet, fénymásolót, csiszológépet, famegmunkáló berendezést, hangszert készítettek. Ezek egy részét már nem használják, sokat ócskavasként értékesítettek. Pedig a mai fiataloknak is illene tudni, hogy mi mindent készítettek és használtak nagyszüleik, szüleik. Jó lenne ezeket összegyűjteni és bemutatni, rövid leírással, használati utasítással – mondta az ötletgazda. Maros Megye Tanácsának elnöke, Ciprian Dobre megkérte a javaslattevőt, hogy írásban is nyújtsa be kérését, amelyet majd továbbít a megyei múzeum igazgatójának, Soós Zoltánnak a megvalósítás érdekében.
Érdeklődésünkre Soós Zoltán elmondta, hogy nagyon jó ötletnek tartja egy technika-történeti, ipari múzeum létrehozását, ahol ki lehetne állítani az egykori Székelyföldi Iparmúzeumból megmaradt tárgyakat, ugyanakkor a hatvanas-nyolcvanas években készült ipari gépeket, berendezéseket is. „Sajnálatos módon tudjuk, hogy az elmúlt huszonöt évben nagyon sok érdekes ipari gép ócskavastelepre került, s nekünk is csak négy-öt éve van lehetőségünk, hogy ilyen jellegű tárgyakat is felvásároljunk, megőrizünk. Azelőtt a vezetőség nem fordított erre figyelmet. Az új múzeum létrehozásának azonban két nagy akadálya is van. Az egyik a helyhiány. A legjobb az lenne, ha egy ilyen ipari-technikai múzeumot a valamikori Székelyföldi Iparmúzeum épületébe költöztetnénk vissza, ahol jelenleg a természetrajzi múzeum működik. Persze meg lehetne vásárolni a kisvasút régi indóházát és ott is ki lehetne alakítani egy ilyen részleget. Ehhez azonban jelentős pénz kellene és persze akarat. Ugyanakkor azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy jelenleg a múzeumnál csak egyetlen egy kolléga van, aki a technikatörténeti részleggel foglalkozik, s legalább négy-öt új alkalmazottra lenne szükség egy ilyen részleg beindításához. Persze, ha van kellő akarat, akkor ezeket az akadályokat el lehet hárítani, a felmerülő hiányosságokat ki lehet küszöbölni” – mondta az igazgató, akitől azt is megtudtuk, hogy az egykori Székelyföldi Iparmúzeum anyagának mintegy negyven százaléka maradt Marosvásárhelyen, ezeket most a központi raktárban őrzik. A tárlatanyag egy része, a kerámiák a Kolozsvári Néprajzi Múzeumhoz kerültek.
„Most az a fontos számunkra, hogy az ámokfutó polgármestertől megmentsük a múzeum várbeli épületét, hogy ne vegyék el tőlünk, s azután beszélni lehet a fejlődésről, növekedésről is. Mi mindenképp nyitottak vagyunk Vasile Boloş ötletének megvalósítására, ha lesz politikai akarat is erre” – nyilatkozta a múzeum igazgatója.
Kolozsváry Zoltán már kisgyermekkorában gépészmérnök szeretett volna lenni. Álma valóra vált az egykori Encsel Mór, majdani Metalotehnica (Matricon) textilipari berendezéseket gyártó nagyüzemnél, ahol akkor hatezernél több alkalmazott volt. „Romániában nagyon fejlett volt a textilipar, több tízezer ember dolgozott ilyen gyárakban, így nem csoda, hogy Marosvásárhelyen is két üzem volt, ahol textilgépeket gyártottak: a Metalotechnica és az Imatex. Míg az egykori Encsel Mór zöldmezős beruházás volt, és elsősorban varró- és kötőgépeket gyártott, addig az egykori Ludovic Minszki, a majdani IUIU, majd Imatex a volt kisiparos szakemberekből alakult, s ott szövőgépeket és csévélőgépeket készítettek. A Metalotechnikában 1959 után kezdtek önállóan gépeket készíteni. Ezek többnyire másolt gépek voltak, a Singer varrógép, szövőgép mintájára, majd ahogy a textilipar fokozatosan megerősödött, fokozatosan fejlődött a textilipari gépek ipara is. Bizonyos másolás megmaradt, de saját fejlesztésű gépek is voltak, különösen miután beindult a kutatóállomás, ahol én is dolgoztam. Akkor textilipari kiállításokra is jártunk, emlékszem, egyszer Milanóban eladtunk egy saját fejlesztésű berettkötő-gépet, s igencsak meggyűlt a gondunk a titkosszolgálattal emiatt” – mesélte Kolozsváry Zoltán, aki szerint egy ilyen gépeket bemutató kiállítás biztosan nagy érdeklődésre tartana számot.
„Az akkor készült ipari varró- és szegőgépek jó minőségűek voltak, a kilencvenes évek elején években sokan exportáltak magánúton belőlük Magyarországra is. Biztos vagyok benne, hogy van, amit itt az országban, a megyében most is használnak a kisipari textilműhelyekben, vagy a székelyföldi nagyobb textilüzemekben. Arról nem beszélve, hogy a fent említett két gyár mellett Vásárhelyen működött a Prodcomplex, az Elektormaros és a számológépgyár, s ott is mind-mind gyártottak kiállításra méltó gépeket, berendezéseket. Jó lenne egy ilyen kiállítás, hiszen csak akkor tudunk fejlődni, ha ismerjük a gyökereket. Fontos, hogy a fiatalok megismerjék a nagyapáik, apáik munkáját, az ő életükben gyártott, használt gépeket, megismerjék mindazt, amit ők készítettek” – összegzett a most is anyagkutatással foglalkozó szakember.
Simon Virág
Székelyhon.ro

Három magyar párt, három megemlékezés a fekete márciusról
Nem csak március 15-én, a magyar szabadságharc kitörésének napján nem tudnak együtt ünnepelni a romániai magyar pártok marosvásárhelyi vezetői, a város huszonöt évvel ezelőtti tragikus eseményeire is külön-külön emlékeznek meg.
Hiába próbálkozott egy pártok fölötti, „ökuménikus” megemlékezés javaslatával, Kincses Előd, a huszonöt évvel ezelőtti fekete március egyik főszereplője és áldozata, ötlete nem aratott sikert a romániai magyar politikai alakulatok sorában. Kezdeményezését csak a néppárt civil szervezete, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) karolta föl, mely negyed évszázaddal a „hodáki betörés” után, március 19-én egész napos rendezvénnyel tiszteleg az áldozatok előtt. A csütörtöki eseménysorozat délelőtt fél 11-kor, a marosszentgyörgyi római katolikus templomban kezdődik.
Délután 5 órakor a marosvásárhelyi magyarság huszonöt évvel ezelőtti, időközben elhunyt két vezéregyéniségének, Sütő András írónak és Jakabffy Attila mérnök-tanárnak a sírját koszorúzzák meg a református temetőben. Ezt követően 6 órakor az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínházban A balkánbajnok című filmet vetítik le, és bemutatják Kincses Előd Marosvásárhely fekete márciusa című könyvének a legújabb, bővített kiadását.
„Sajnálom, hogy még egy ilyen alkalommal sem lehet visszaállítani az 1990-es magyar összefogást, pedig igazán felemelő lett volna, ha együtt tudunk emlékezni. Smaranda Enache és a Pro Európa Liga hajlandó lett volna egy román-magyar kerekasztal-beszélgetést szervezni, ahol helyi és bukaresti értelmiségiek ültek volna, de sem az RMDSZ, sem az MPP nem volt vevő az ötletünkre” – panaszolta el szerkesztőségünknek Kincses.
Az MPP adja meg a hangot
A fekete március emlékének szánt első rendezvényre már e hét végén sor kerül. Szombaton délelőtt 10 órától, a Kultúrpalota kistermében Negyed évszázad címmel szervez konferenciát az MPP politikai háttérintézménye, az Orbán Balázs Akadémia. A rendezvényen a polgáriak és meghívottjaik olyan kérdésekre keresik a választ, mint: hol tart az erdélyi magyarság és Marosvásárhely 25 évvel a kommunista diktatúra bukását követően és meddig görgetjük a fekete március hagyatékát? Miként tehetjük önmagunk számára szerethetővé azt a várost, amelyben napról napra teret veszítünk, illetve milyen multikulturalizmust szeretnénk, vagy milyen multikulturalizmussal tudunk megbékélni? Vitaindítónak a szervezők a Yorick Stúdió 20/20-as című színházi produkciójából készült felvételeket szánták. Résztvevők: a civil szféra részéről Novák Zoltán és László Márton történészek illetve Gagyi József egyetemi tanár, míg a politikumot Kovács Péter és Biró Zsolt képviseli.
Az RMDSZ ragaszkodik a hagyományához
Az RMDSZ és a Bernády György Közművelődési Alapítvány ragaszkodik a több mint másfél évtizedes hagyományhoz. A Borbély László politikai alelnök által vezetett háttérszervezet évente megszervezi azt a kisebbségi szemináriumát, amelynek középpontjában a romániai nemzeti csoportok együttélése áll. Az idén március 20-án, pénteken 1990–2015. március 19-20. – Visszatekintés és jövőkép címmel szerveznek kerekasztal beszélgetést, melynek résztvevői szintén Novák Zoltán és László Márton, valamint Soós Zoltán múzeumigazgató, Gabriel Andreescu és Vasile Cernat egyetemi oktatók. A szervezők ugyanakkor számítanak Moca Rudolf, a Marosvásárhelyi Rádió roma nyelvű műsorának szerkesztőjének, a RomoSapiens Egyesület elnökének, Alina Nelega, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészeti igazgatójának, volt miniszterelnöknek, valamint az RMDSZ több politikusának a jelenlétére.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Változások előtt a Székelyföldi Regionális Stúdió
Korszakváltás következik a Székelyföldi Regionális Stúdió történetében a magyar közmédia március 15-én esedékes átszervezésével – vélekedik az alapítók egyike, Jakab Endre. A korábbi gabonaraktárban berendezett, korszerű technikai eszközökkel és a régióban összesen közel negyvenfős munkaközösséggel rendelkező médiaegység tizenkét éve működik, hol több, hol kevesebb lehetőséggel a székelyföldi események és értékek bemutatására.
Barátságosan fogadják a látogatót a székelyudvarhelyi gabonaraktárban praktikusan berendezett Székelyföldi Regionális Stúdió munkatársai: a kaputelefonon kedves női hang invitál be, majd készséges dolgozók igazítanak útba, ha nem tudjuk, hogy az alagsori stúdióterem vagy az emeleti irodák és szerkesztőség felé vegyük-e az irányt.
Mint megtudtuk, a székelyudvarhelyi televíziózás története majdhogynem a rendszerváltásig nyúlik vissza: a 90-es évek elején két helyi tévécsatorna is megjelent, az Udvarhelyi Televízió (UTV), illetve az Ati-Beta tévétársaság, amelyeket a tulajdonosok a kezdeti konkurenciaharcot követően 1997-ben Digital 3 Televízió néven egyesítettek. A mostani Duna Stúdió csapatának magját olyan tévések alkotják, akik az Ati-Betánál vagy az UTV-nél kezdték pályafutásukat. A magyar közszolgálati csatornákkal való együttműködés folyamatát Jakab Endre szerkesztő-riporter és Szikszai Olivér operatőr kezdte meg 1998-ban, a Duna Televíziónak tudósítva székelyföldi eseményekről.
„2001 végén, 2002 elején létrejött a Székelyföldi Stúdió. Akkor az Illyés Közalapítvány a Média határok nélkül című pályázat révén a Kárpát-medencében háromszázmillió forint értékben televíziós eszközöket osztott szét úgy, hogy létrehozott öt stúdiót: egyet-egyet Kolozsváron, Székelyudvarhelyen, Ungváron, Felvidéken és Délvidéken. Ezek köré tudósítói pontokat épített ki. Hozzánk, Székelyudvarhelyhez a gyergyószentmiklósi, csíkszeredai, sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi, brassói térség tartozott, illetve Bukarestben is volt olyan munkatárs, aki akár a kolozsváriaknak, akár nekünk tudott dolgozni” – elevenítette fel Jakab Endre a kezdeteket. Hozzátette, a stúdió azóta is szünet nélkül működik, s bár létrehozása az Illyés Közalapítványhoz és a Székelyudvarhelyért Alapítványhoz köthető, mostanra a Székelyföldi Regionális Stúdió önálló jogi személy, amely a szakma kezében van.
A székelyföldi stúdió – amely előbb a Kőkereszt téren, a Mokka kávéház fölött működött, 2013-ban pedig a mostani helyszínre, a Kornis Ferenc utcai volt gabonaraktár épületébe költözött, a korábbi felület mintegy kétszeresére – a kezdetektől a magyar közszolgálati televíziónak dolgozott.
Túlnyomórészt a Duna Televízióban jelentek meg anyagaik, ugyanis abban az időben az biztosította a legnagyobb teret a határon túli tartalmaknak. Kisebb részben az M1, a Kossuth rádió, 2004-ig pedig a Hír Televízió is biztosított nekik felületet. A helyi csapat a Gazdakör című műsorral kezdett, de többek közt a híradóba, a Közép-európai Magazin, Régiók, Váltó, Talpalatnyi Zöld, Világunk és Térkép című műsorokba is bedolgoztak – minden olyan műsorba, ahol a szerkesztők nyitottak voltak a határon túli tartalmak sugárzására. A kezdeti, egy kamerával készített műsorrészek, tudósítások mellett a fejlődéssel a Székelyföldi Stúdió kínálatában megjelentek a többkamerás felvételek, így egy idő után már élőben is közvetítettek erdélyi szentmiséket és más rendezvényeket, továbbá az új székhelyről élőben jelentkezhettek be stúdióbeszélgetésekkel is.
A közvetítések lebonyolítására rendelkezésükre áll egyebek mellett egy mobilstúdió, amelyet kétórás be- és egyórás kicsomagolás árán bárhová kiszállíthatnak – ismertette Jakab Endre, hozzáfűzve, a közeljövőben teljességgel átállnának műholdas közvetítésre, amely tovább könnyítené az élő helyszíni bejelentkezésekhez kapcsolódó munkafolyamatot. Jakab Endre szerint a stúdió a lehető legkorszerűbb eszközökkel rendelkezik, így a tartalmak minőségét tekintve a vezető tévécsatornák színvonalát is tudja hozni. A minőségi felszerelés azonban önmagában halott dolog, azáltal nyer valódi értelmet, hogy a tévések szakszerűen tudják használni – mutatott rá Jakab Endre. Az alagsorban berendezett stúdió díszletének színe a ledes technológiának köszönhetően tetszés szerint változtatható, így számos műsor háttereként használható.
2012-ben megszületett a Székelyföldi Stúdió első „gyermeke”, eddigi egyetlen önálló műsora, a Székely Kapu, amely kimondottan székelyföldi témákat dolgozott fel – a műsor jelenleg szünetel a közmédia vasárnaptól esedékes átszervezése miatt, ám a szerkesztők reményei szerint a jövőben folytathatják a projektet. A küszöbön álló változás az M1-et és a Duna Televíziót is nagymértékben érinti: egyetlen csatornára, a Dunára, az új nemzeti főadóra kerül át a két csatorna kínálatából minden olyan műsor, amely nem szűnik meg, az M1 pedig hírcsatorna lesz, amely tizennyolc órában élő tartalmat közvetít, minden órában híradóval. Ez a regionális stúdiókat is nagymértékben érinti, hiszen mostantól nem egy jól meghatározott időszakban kell majd bejelentkezniük, hanem reggel hattól éjfélig bármikor lehetőségük lehet rá. „Elméletileg sokkal több lehetőségünk lesz a székelyföldi tartalmak megjelenítésére a közmédiában” – fejtette ki bizakodón a stúdióvezető.
A stúdiót a Székely Nemzeti Tanács ezen a héten tüntette ki Gábor Áron-díjjal, Székelyföld jelenének és múltjának kifogástalan szakmaisággal történő népszerűsítéséért, a székelyek autonómiaküzdelmének hiteles megismertetéséért, a székely önismeret elmélyítéséért és a székely közösségi tudat megerősítéséért. Jakab Endre a díjjal kapcsolatban elmondta: megtiszteltetés ez a Székelyföldi Regionális Stúdiónak, és meglepetésként érte őket, főként, hogy korábban a Magyar Országgyűlés jelenlegi elnöke is megkapta ezt az elismerést. Úgy érzik, a Gábor Áron-díj jelképezi a székelység elismerését a stúdió dolgozóinak több évtizedes munkája iránt. Egyúttal kifejtette, ennek a munkának a folytonosságához szükség van arra, hogy a közmédia is fontosnak lássa a külhoni magyar tudósítói hálózatot.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro

Hagyományos értékek mentén
Különleges, a világ legtermészetesebb rendje, a szeretet, a megértés jegyében dolgoznak Máréfalván az Összefogás Házában. Ez az intézmény tizedik esztendeje működik a Dévai Szent Ferenc Alapítvány égisze alatt, a községi önkormányzat, jószívű vállalkozók, a helyi és a másutt élő jótevők segítségével.
Valami különleges harmónia, meghittség és nyugalom lengi körül, az a fajta otthonosság, amelyet ismerünk ugyan, de időnként hajlamosan vagyunk megfeledkezni róla. A helyi római katolikus egyházközség tulajdonát képezi az ingatlan, amelyen az otthon van, tartós bérleti szerződés alapján üzemeltetik. „Itt, Máréfalván kezdetben 12 gyerek járt hozzánk, a régi kántori lakban kezdődött a munka, Olosz Kató vezetésével – mondja Pálfi Ildikó pedagógus –, a munkát elől kezdtük, a házban. Egy évre 23 fősre bővült a csapat, és önkéntesként én is csatlakoztam. A gyermekek hol az iskola ajánlására, hol a szülők kérésére, hol a magunk észrevételei révén jutnak el hozzánk. Előkészítős, illetve elsőstől nyolcadik osztályosig fogadunk elemi- és felső-tagozatos tanulókat, de már olyan is előfordult, hogy egy-egy gyermek óvodás korában került be ide."
Az Összefogás Háza hiánypótló intézmény
„Tulajdonképpen napközi iskola ez, olyan intézmény, amely pótolja az állami oktatás hiányosságait, segít a hátrányos helyzetű gyermekek felzárkóztatásában, hiszen a klasszikus iskolákban a tanítás végetér a tanórákkal, nem kerül sor a tananyag ismételt átvételére, a korrepetálásra és a másnapra való közös felkészülésre. Az oktatásnak ez a része a szülőkre, illetve a családra hárul” – folytatta a beszélgetést a pedagógus.
Pálfi Ildikó főállásban mediátorként dolgozik a helyi Nyirő József Általános Iskolában, a család és az iskola hivatásos „összekötőjeként” jól ismeri a szociális körülményeket, a lehetőségeket, hogy kinek-kinek mi áll a rendelkezésére odahaza. Gyakran iskolai ajánlásra, illetve szülői kérésre, a saját felmérések alapján gyűjti ide a gyermekeket. Egyetlen itteni, főállású kolléganője, Olosz Zsófia Katalin, az intézményvezető, akit egyszerűen Katónak szólítanak, nevelő- és szakácsnő egy személyben, délkor lát hozzá az ebéd készítéséhez.
Egy órára érkeznek a „kicsik” – az az előkészítősök és az elsősök, kettőre a többi elemi osztályos, majd háromra a „nagyok”, azaz a felsősök, az V-VIII. osztályos tanulók. „Minden gyermek ebédet kap, majd kisebb csoportokban sor kerül a másnapi lecke átismétlésére, a közös tanulásra. Délután 6 óráig tartanak a foglalkozások, ha vendég van, akkor valamivel tovább.”A Dévai Szent Ferenc Alapítvány havi húsz lejjel járul hozzá az étkeztetéshez, ami nem sok ugyan, de kiinduló alapnak viszont elég. Külön nem gyűjtünk, nem kérünk. Úgy látszik azonban, hogy a Jóisten mindig kirendeli számunkra a legszükségesebbeket, mert az emberek tudják, hogy mit, s mikor kell nekünk adni.
Olosz Kató szerint ez a fajta gondozás azért jött létre, hogy ne kelljen a gyermekeket kivenni a családból. Ezt a véleményt erősíti meg a mediátor is. „Mint a kolléganőm említette, szociális alapon kerülnek hozzák a gyermekek. Pillanatnyilag 30 fős létszámmal dolgozunk, de volt a tíz év alatt esztendő is, amikor 47-en voltak. Előfordulnak olyan szituációk, hogy a szülő egyedül neveli gyermekét, az is megtörténhet, hogy betegség, külföldi munkavállalás miatt egyik szülő huzamos ideig távol van, léteznek hátrányos helyzetű és sokgyermekes családok is, ahol 8-10, esetenként ennél több kiskorút nevelnek, és előfordul, hogy olykor a szülők hozzáállása sem megfelelő. Megelőző szolgáltatás a miénk, de ugyanakkor szinten tartja, fejleszti a tanulók érdeklődési köreit és készségeit.
Nem véletlenül működnek a Dévai Szent Ferenc Alapítvány égisze alatt, a hagyományos falusi, népi és a római-katolikus hit értékrendjét vallják magunkénak, amit megkövetelnek a gyermekektől és együttműködés szintjén elvárnak a szülőktől is. Az Összefogás Háza két munkatársa szerint többet is vállalnának, de ahhoz ketten túl kevesen vannak. Ebben a pillanatban – az igények és szükségletek ismeretében – itt, Máréfalván ennyi rászoruló gyermek van. Nyilvánvaló, hogy nagyobb létszám esetén bővíteni kell a személyzetet. Ha úgy alakul, akkor bíznak abban, hogy a személyzet bővítését is meg tudják majd oldani.
Barátságos, otthonos hely
Ha belépünk a csűrből átalakított foglalkoztató házba, konyhát, mosdót és egy nagy, minden szükséges eszközzel felszerelt, tanterem méretű helyiséget találunk, ahol ebédeltetik a gyermekeket, s ahol a csoportos foglalkozások is zajlanak. A telken található másik épület – tulajdonképpen egy hagyományos parasztház –, amelynek pincéje és lakószintje is felújításon esett át, műszakilag kiváló állapotban van, de pillanatnyilag is tart az átalakítása. Itt – a helyi önkormányzat segítségével – egy vendégházat alakítanak ki. Komfortos szobák lesznek, amelyek majd azokat a másutt élő jótevőket szolgálják, akik időnként szeretnének a környéken eltölteni néhány napot.Egyébként az erkölcsi és hitbeli hozzáállás mellett még vannak másfajta elvárások is. Az intézményben nincsen kisegítő személyzet – takarító, kazánfűtő, kertész stb. – itt minden közösen végeznek.
A szülőnek és a gyermeknek is tudomásul kell vennie, hogy a tanulás mellett mindenki részt vesz a házi munkákban: sepreget, mosogat, rendben tartja az udvart, kertészkedik, kézműves foglalkozásokat végez, s mindig rendet hagy maga után. A szomszédos kertben található a konyhakert. A pityókát, a murkot, a hagymát és az egyéb zöldségeket közös erővel termelik. Mivel ezek természetes és vegyszermentes környezetben növekednek, tulajdonképpen biotermék szintűek, nagyon jó minőségűek. Ezt eszik a tanév folyamán végig, amikor az időjárás lehetővé teszi; általában nem kell konyhakerti zöldségeket vásárolniuk. Az a gyermek, aki nem szeret dolgozni, talán haza vagy másfelé kívánkozik, talán a „boldog” semmittevést választja, de ilyen eset nem volt ezidáig. Lemorzsolódás azonban fordult elő, mégpedig a hetedik-nyolcadik osztályos gyermekek körében, megtörténik, hogy kimaradnak, s nemcsak a „rendes” iskolából, hanem innen is. Mivel az Összefogás Házának látogatása feltételezi az iskolalátogatást, így értelemszerű, hogy – sajnos – olyankor elmennek a rendszerből „kieső” gyermekek. Egyébként vannak később kiváló eredményeik a nyolcadikos korukig idejáró növendékeknek, nagyon magas arányban jutnak be jó középiskolákba. Többen már egyetemet is végeztek, néhányan a pedagógusi pályát választották, és – nagy örömükre – van az egykori neveltek között fiú teológus-hallgató, meg olyan fiatal lány is, aki élethivatásul választotta azt a különleges pályát, amit a Dévai Szent Ferenc Alapítvány kínál, ő a tusnádi otthonban ma már nevelőként dolgozik.
A máréfalvi házban csak hétköznapokon tartanak foglalkozásokat, de hétvégeken, vakációk alatt is szerveznek külön programokat, Biblia-tábort, amelyek által a gyermekek bekapcsolódnak a község és a környező települések kulturális életébe. Azokat a megmozdulásokat is érdemes végigkövetni, hiszen példaként szolgálnak mások számára is. Azok azonban más történetsorhoz tartoznak. Előbb-utóbb sorra fognak kerülni szemlélődéseink körében.
Simó Márton
Székelyhon.ro

Kiverte a biztosítékot Bukarestben a budapesti tüntetés
Elfogadhatatlannak nevezte a román külügyminisztérium, hogy a március 10-i budapesti Hősök terén rendezett megemlékezésen Romániát a 21. századi Európai Uniója Iszlám Államának nevezte az egyik szervező. A székely szabadság napja alkalmából a Székelyföldért Társaság mintegy ötszáz ember részvételével megemlékezést tartott a budapesti Hősök terén kedd este, a székely vértanúk 1854-es kivégzésének évfordulóján. György-Mózes Árpád elnök, a Székelyföldért Társaság elnöke arról beszélt, a székelyek nyílt véleménynyilvánítása tilos Romániában, és a hatóságok igyekeznek tönkretenni épített kulturális örökségüket.
Úgy fogalmazott, hogy „Románia a 21. század Európai Uniójának az Iszlám Állama”, mert szerinte döntéseikkel hetente fejeznek le olyan alapvető demokratikus jogokat, mint a gyülekezési, a szabad véleménynyilvánításai és a nemzeti identitáshoz való jog. A demonstráció résztvevői petíciót fogadtak el, amelyben azt kérték Victor Ponta román miniszterelnöktől, haladéktalanul kezdjen tárgyalásokat Székelyföld lakóinak legitim képviselőivel a régió közigazgatási státusáról. A megemlékezésen azért is tiltakoztak, mert Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester nem engedélyezte a Székely Nemzeti Tanács Marosvásárhelyre tervezett felvonulását, csupán egy megemlékezést a székely vértanúk emlékművénél. A román külügy a Mediafax hírügynökségnek úgy reagált: a budapesti megnyilatkozás nemcsak elfogadhatatlan, az európai szellemiségnek is ellent mond. A magyar-román államközi viszony az Orbán-kormány hivatalba lépése óta rendkívül fagyossá vált, ezt maga a miniszterelnök és Szíjjártó Péter külügyminiszter is megerősítette egy-egy háttérbeszélgetésen.
maszol/Népszava/Mediafax

Mozgósítanak a pártok: részt kell venni a vasárnapi ünnepségen!
Minden háromszéki politikai párt és szervezet arra buzdít: részt kell venni az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kitörésének 167. évfordulóján, március 15-én. A nemzeti ünnepről minden háromszéki magyar településen megemlékeznek.
Tamás Sándor megyei RMDSZ-elnök azt mondja: ilyen alkalommal nem lehet szó pártérdekről, mindenkinek saját településén, az ünnepségen a helye, hogy „megmutassuk, sokan vagyunk, és tudjuk, hogy mit akarunk”.
Kulcsár-Terza József a március 10-i tiltások elleni fellépésként értékeli a nemzeti ünnepen való részvételt. – Felhívással fordulok minden háromszékihez, ne nézze azt, hogy ki szervezi településén a megemlékező ünnepséget, hanem menjen ki, és vegyen részt rajta, mert szükségünk van az együttlétre, hogy érezzük egymás jelenlétét – fogalmazott a Magyar Polgári Párt megyei elnöke.
Benedek Erika, az Erdélyi Magyar Néppárt Kovászna megyei megbízott elnöke szerint a vasárnapi ünnepen mindenkor, minden külső körülménytől függetlenül, részt kell venni.
– Legjobb, ha mindenki saját közösségében ünnepel, mert ott tudja leginkább önmaga számára megélni a szabadságharc időszerűségét, üzenetét – véli Benedek Erika.
Erdély András
Székely Hírmondó

Erdély.ma