Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. március 7.
A biztos jövőhöz több kell
A kisebbségi szervezetek értéket jelentenek, ezt meg kell őrizni – nyilatkozta Klaus Johannis államfő, aki szerint törvény is előírja a pozitív diszkriminációt Romániában. A bukaresti sajtó lelkesen tálalja, hogy a szászságát soha meg nem tagadó nagyszebeni politikus „kizárólag” németül beszélt a közszolgálati televízió német nyelvű adásában – ennek kell örülni huszonöt évvel a diktatúra bukása után? –, és úgy vélekedik, hogy a németeknek biztos jövőjük van az országban.
Ahogy azt várni lehetett, az interjúból azt ugrasztották ki, hogy Európában sem mindenütt rendelkeznek parlamenti és önkormányzati képviselettel a kisebbségek. A román politikusok többsége ettől elégedetten hátradőlhetett: íme, ezt a legmagasabb állami tisztségbe választott kisebbségi mondja, tehát igazán semmi javítanivaló nincs a más ajkú román állampolgárok helyzetén. Mi magunk is így értettük, hiszen alig pár napja hallhattuk az államfőtől, hogy Romániában nincs magyarkérdés. Most pedig a magyarságról egyetlen szó sem esett, mintha nem is léteznénk. Ez nem kellemes, és félre is érthető, de a műsor nem az ország – és benne a kisebbségek – helyzetéről szólt, ez csak kis kitérő volt a közelmúlt felelevenítésében. Megtudhattuk viszont, hogy a németek szervezete
nem csupán saját tagjainak gondjait vállalta fel, hanem a tágabb közösség felé is nyitott: így szerzett olyan erkölcsi hitelt, amellyel a nagyszebeni városvezetést meg tudta nyerni. Ez az, ami a magyar érdekképviseletnek nem sikerült, sőt: a megalakulásakor létező bizalmi tőke már közel egyharmadára fogyott.
Ez persze nem az államfő gondja, de azt észrevehetné már, hogy az ország legnagyobb kisebbsége nem érzi jól magát, dacára a papíron létező jogainak. Örvendetes, hogy a sokszínűség mellett foglalt állást, de lehetetlen, hogy ne tudná: a kisebbségek megmaradásához több kell néhány tisztségnél. Elsősorban olyan többségi jóindulat, amely nem lefaragná, hanem megengedné legalább az alkotmányba és a törvényekbe foglalt egyenlőség megvalósítását.
A korrektségére kényes Johannistól elvárjuk, hogy szót emeljen a negatív diszkrimináció, az anyanyelv-használati gondok, zászlóperek, oktalan tiltások és mondvacsinált ügyek, a kettős mérce ellen – és nem azért, mert a magyarság nagy arányban rá szavazott, hanem mert – a kétségtelenül fontos német–román gazdasági kapcsolatok mellett – ez is az ország békés fejlődését szolgálná.
Demeter J. Ildikó
Háromszék
Erdély.ma
A kisebbségi szervezetek értéket jelentenek, ezt meg kell őrizni – nyilatkozta Klaus Johannis államfő, aki szerint törvény is előírja a pozitív diszkriminációt Romániában. A bukaresti sajtó lelkesen tálalja, hogy a szászságát soha meg nem tagadó nagyszebeni politikus „kizárólag” németül beszélt a közszolgálati televízió német nyelvű adásában – ennek kell örülni huszonöt évvel a diktatúra bukása után? –, és úgy vélekedik, hogy a németeknek biztos jövőjük van az országban.
Ahogy azt várni lehetett, az interjúból azt ugrasztották ki, hogy Európában sem mindenütt rendelkeznek parlamenti és önkormányzati képviselettel a kisebbségek. A román politikusok többsége ettől elégedetten hátradőlhetett: íme, ezt a legmagasabb állami tisztségbe választott kisebbségi mondja, tehát igazán semmi javítanivaló nincs a más ajkú román állampolgárok helyzetén. Mi magunk is így értettük, hiszen alig pár napja hallhattuk az államfőtől, hogy Romániában nincs magyarkérdés. Most pedig a magyarságról egyetlen szó sem esett, mintha nem is léteznénk. Ez nem kellemes, és félre is érthető, de a műsor nem az ország – és benne a kisebbségek – helyzetéről szólt, ez csak kis kitérő volt a közelmúlt felelevenítésében. Megtudhattuk viszont, hogy a németek szervezete
nem csupán saját tagjainak gondjait vállalta fel, hanem a tágabb közösség felé is nyitott: így szerzett olyan erkölcsi hitelt, amellyel a nagyszebeni városvezetést meg tudta nyerni. Ez az, ami a magyar érdekképviseletnek nem sikerült, sőt: a megalakulásakor létező bizalmi tőke már közel egyharmadára fogyott.
Ez persze nem az államfő gondja, de azt észrevehetné már, hogy az ország legnagyobb kisebbsége nem érzi jól magát, dacára a papíron létező jogainak. Örvendetes, hogy a sokszínűség mellett foglalt állást, de lehetetlen, hogy ne tudná: a kisebbségek megmaradásához több kell néhány tisztségnél. Elsősorban olyan többségi jóindulat, amely nem lefaragná, hanem megengedné legalább az alkotmányba és a törvényekbe foglalt egyenlőség megvalósítását.
A korrektségére kényes Johannistól elvárjuk, hogy szót emeljen a negatív diszkrimináció, az anyanyelv-használati gondok, zászlóperek, oktalan tiltások és mondvacsinált ügyek, a kettős mérce ellen – és nem azért, mert a magyarság nagy arányban rá szavazott, hanem mert – a kétségtelenül fontos német–román gazdasági kapcsolatok mellett – ez is az ország békés fejlődését szolgálná.
Demeter J. Ildikó
Háromszék
Erdély.ma
2015. március 7.
Az impériumváltás évei Háromszéken 3. (Dokumentum)
(1918–1920) A közigazgatásban való berendezkedés után a gazdasági szupremácia megszerzése, a magyar állami és felekezeti oktatás romba döntése, valamint a magyar egyházak ellehetetlenítése következett.
Gazdasági téren a román hatóságok első nagy visszhangot keltő intézkedésére 1920-ban került sor, amikor a domborzat változatosságára, illetve a volt állami méntelep épületeinek kihasználhatóságára hivatkozva ezer hold földet sajátítottak ki katonai gyakorlótér kialakítása végett, ezzel lehetetlenné téve körülbelül 600 szentgyörgyi és árkosi kisgazda megélhetését. Az ügy végül csak 1924-ben nyert némi megoldást – újabb ezer hold föld kisajátítása által kárpótolták az árkosi és szentgyörgyi gazdákat – báró Szentkereszty Béla, az Országos Magyar Párt háromszéki elnöke és Sándor József sepsi járási képviselő közbenjárására.
Elég nagy feltűnést keltett az a tranzakció is, mely révén a trianoni békeszerződés aláírása után néhány nappal egy francia érdekeltségű konzorcium tízmillió koronáért megszerezte a köpeci kőszénbányák összes részvényét, melyek addig az erdélyi Kereskedelmi és Hitelbank tulajdonában voltak. A korona és lej párhuzamos használata, illetve a pénzbeváltás számos esetben elégedetlenségre adott okot. A lakosságnak és a kereskedőknek különösen a román megszállást követő időszakban jelentett gondot a lej használata, elfogadása, hiszen a pénzintézetek nem szívesen váltották be a román pénzt, ugyanakkor a különböző közlekedési megszorítások miatt a lej esetleges használata román területeken szinte lehetetlen volt. Háromszéken a korona végleges beváltására 1920 szeptemberétől került sor. Minisztertanácsi határozat értelmében a bankjegyeket 1:2 arányban váltották be, azaz minden két koronáért egy lejt adtak.
A Kormányzótanács időszakában ugyan megtörténtek az első lépések az állami iskolák elrománosítására, de a felekezeti oktatásban az 1919/15673-as rendelet lehetővé tette az egyházak számára, hogy új iskolákat létesítsenek, sőt, még azt is előírta, hogy „ahol nélkülözhető állami iskolai helyiségek és felszerelések találhatók, azok átengedtessenek a felekezeti iskola céljaira”. Ennek következtében a református és az unitárius egyháznak sikerült megdupláznia az elemi iskolák számát. 1920-tól kezdve már a felekezeti oktatásban is megszülettek az első megszorító intézkedések. 1920 novemberében a közoktatásügyi minisztérium táviratban utasította a tankerületi felügyelőket és igazgatókat, hogy a felekezeti iskolák tanerőit kötelezzék a román állam iránti eskü letételére, azokat pedig, akik nem hajlandóak eskütételre, függesszék fel állásukból. Ugyanakkor megkezdődött a felekezeti iskolák államosítása is. Háromszéken az első ilyen esetek közé tartozik a nagyajtai felekezeti iskola körül kirobbant botrány. 1920 őszén a hatóságok a 120 tanulóval rendelkező református elemi iskolának nem engedélyezték, hogy a korábbi tanévben használt épületet ismét bérbe vegye. Megjegyzendő, hogy az említett községbe az állami elemi iskolába egyetlen tanuló sem iratkozott be (SZN, 1920. okt. 16.).
A hatóságok túlkapásai a különböző egyházi és világi rendezvények megtiltásában vagy feloszlatásában, a gyakori vizsgálatokban, letartóztatásokban nyilvánultak meg. A vidéki papság tagjai, akik a román megszállást követően a falusi közösségek első számú vezetői lettek, gyakran váltak megtorló intézkedések áldozatává. A román hadsereg elleni izgatás vádja miatt 1919-ben letartóztatták és börtönbe zárták Volloncs Miklós maksai, Balogh Ignác szárazpataki, Bene István aldobolyi, Mircse Ferenc teleki, Egerházy Lajos torjai, Székely Kelemen sepsikőröspataki plébánost, lelkészt. (Mikes Imre: i. m., 205., The Religious Minorities in Transylvania. A vallási kisebbségek Erdélyben, Magyar Kisebbség, 1925, 13. sz., 508.).
Nagy feltűnést keltett az a letartóztatás-sorozat, amelyet Sidney B. Schow amerikai unitárius lelkész 1920. június 12–13-ai látogatása után hajtott végre a sepsiszentgyörgyi rendőrség. Az eseményre rányomta bélyegét, hogy az Amerikai Unitárius Szövetség küldöttsége a trianoni békeszerződés aláírását követő napokban látogatott Sepsiszentgyörgyre. A felfokozott lelkiállapotban lévő lakosság az Előpatak felőli úton díszkapuval várta az amerikai vendégeket, majd a rendezvényeken többször elénekelte a Himnuszt és a Szózatot. A Székely Mikó Kollégium tornatermében megtartott bankett után a rendőrség több embert letartóztatott, és összesen 170 lakos ellen indított eljárást államellenes bűncselekmény miatt (SzN, 1920. jún. 14., 24).
Közismert, hogy a román megszállást követő két évben az erdélyi magyarság nem kapcsolódott be a politikai életbe. A magyar vezetők tudatában voltak, hogy fontos közéleti és gazdasági pozíciókat veszítenek el, de a politikai passzivitás révén, akárcsak a hűségeskü megtagadásával, a magyar békedelegáció pozícióját próbálták támogatni. Így a magyarság sem az 1919 novemberében, sem az 1920 júniusában megrendezett választásokon nem vett részt tömegesen. A meghirdetett passzivitás ellenére az 1920-as választásokon az Averescu tábornok vezette Néppártnak Háromszéken már voltak magyar szenátorjelöltjei Fekete András és Morvay Endre személyében.
A trianoni békeszerződés aláírása után egyre nagyobb igény jelentkezett a politikai életben való részvételre, a szervezkedésre. Az első komolyabb próbálkozásra 1920. október 8-án került sor, amikor Bernády György a még hivatalban lévő Kovásznai Gábor alpolgármester segítségével egy értekezletet hívott össze Sepsiszentgyörgyön, ahol a magyarság politikai aktivitását sürgette. A résztvevők azonban elzárkóztak Bernády indítványa elől, és azt javasolták, a kolozsvári magyar vezetőkkel együttműködve indítsa meg a szervezkedést. Néhány nappal később Bernády György hasonló értekezletet kezdeményezett Kézdivásárhelyen is, azonban itt is kudarcot könyvelhetett el, annál is inkább, mert az értekezleten Fekete András néppárti képviselő társaságában jelent meg. Báró Szentkereszty Béla, volt főispán és országgyűlési képviselő A marosvásárhelyi szervezkedéshez című írásában – amely a Székely Nép október 9-ei számában jelent meg – elhamarkodottnak és egységbontónak tartotta Bernády György kezdeményezését, és kijelentette, hogy a szervezkedés élén ,,olyanoknak kell állni, akik a magyarság osztatlan bizalmát bírják”. A nagy befolyással rendelkező Szentkereszty, de a háromszéki közvélemény is inkább a Kolozsváron szervezkedő Grandpierre Emil, báró Jósika Samu, Ugron István köré felzárkózó, néhány hónappal később a Magyar Szövetséget létrehozó csoportot támogatta.
MÁR ISTVÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
(1918–1920) A közigazgatásban való berendezkedés után a gazdasági szupremácia megszerzése, a magyar állami és felekezeti oktatás romba döntése, valamint a magyar egyházak ellehetetlenítése következett.
Gazdasági téren a román hatóságok első nagy visszhangot keltő intézkedésére 1920-ban került sor, amikor a domborzat változatosságára, illetve a volt állami méntelep épületeinek kihasználhatóságára hivatkozva ezer hold földet sajátítottak ki katonai gyakorlótér kialakítása végett, ezzel lehetetlenné téve körülbelül 600 szentgyörgyi és árkosi kisgazda megélhetését. Az ügy végül csak 1924-ben nyert némi megoldást – újabb ezer hold föld kisajátítása által kárpótolták az árkosi és szentgyörgyi gazdákat – báró Szentkereszty Béla, az Országos Magyar Párt háromszéki elnöke és Sándor József sepsi járási képviselő közbenjárására.
Elég nagy feltűnést keltett az a tranzakció is, mely révén a trianoni békeszerződés aláírása után néhány nappal egy francia érdekeltségű konzorcium tízmillió koronáért megszerezte a köpeci kőszénbányák összes részvényét, melyek addig az erdélyi Kereskedelmi és Hitelbank tulajdonában voltak. A korona és lej párhuzamos használata, illetve a pénzbeváltás számos esetben elégedetlenségre adott okot. A lakosságnak és a kereskedőknek különösen a román megszállást követő időszakban jelentett gondot a lej használata, elfogadása, hiszen a pénzintézetek nem szívesen váltották be a román pénzt, ugyanakkor a különböző közlekedési megszorítások miatt a lej esetleges használata román területeken szinte lehetetlen volt. Háromszéken a korona végleges beváltására 1920 szeptemberétől került sor. Minisztertanácsi határozat értelmében a bankjegyeket 1:2 arányban váltották be, azaz minden két koronáért egy lejt adtak.
A Kormányzótanács időszakában ugyan megtörténtek az első lépések az állami iskolák elrománosítására, de a felekezeti oktatásban az 1919/15673-as rendelet lehetővé tette az egyházak számára, hogy új iskolákat létesítsenek, sőt, még azt is előírta, hogy „ahol nélkülözhető állami iskolai helyiségek és felszerelések találhatók, azok átengedtessenek a felekezeti iskola céljaira”. Ennek következtében a református és az unitárius egyháznak sikerült megdupláznia az elemi iskolák számát. 1920-tól kezdve már a felekezeti oktatásban is megszülettek az első megszorító intézkedések. 1920 novemberében a közoktatásügyi minisztérium táviratban utasította a tankerületi felügyelőket és igazgatókat, hogy a felekezeti iskolák tanerőit kötelezzék a román állam iránti eskü letételére, azokat pedig, akik nem hajlandóak eskütételre, függesszék fel állásukból. Ugyanakkor megkezdődött a felekezeti iskolák államosítása is. Háromszéken az első ilyen esetek közé tartozik a nagyajtai felekezeti iskola körül kirobbant botrány. 1920 őszén a hatóságok a 120 tanulóval rendelkező református elemi iskolának nem engedélyezték, hogy a korábbi tanévben használt épületet ismét bérbe vegye. Megjegyzendő, hogy az említett községbe az állami elemi iskolába egyetlen tanuló sem iratkozott be (SZN, 1920. okt. 16.).
A hatóságok túlkapásai a különböző egyházi és világi rendezvények megtiltásában vagy feloszlatásában, a gyakori vizsgálatokban, letartóztatásokban nyilvánultak meg. A vidéki papság tagjai, akik a román megszállást követően a falusi közösségek első számú vezetői lettek, gyakran váltak megtorló intézkedések áldozatává. A román hadsereg elleni izgatás vádja miatt 1919-ben letartóztatták és börtönbe zárták Volloncs Miklós maksai, Balogh Ignác szárazpataki, Bene István aldobolyi, Mircse Ferenc teleki, Egerházy Lajos torjai, Székely Kelemen sepsikőröspataki plébánost, lelkészt. (Mikes Imre: i. m., 205., The Religious Minorities in Transylvania. A vallási kisebbségek Erdélyben, Magyar Kisebbség, 1925, 13. sz., 508.).
Nagy feltűnést keltett az a letartóztatás-sorozat, amelyet Sidney B. Schow amerikai unitárius lelkész 1920. június 12–13-ai látogatása után hajtott végre a sepsiszentgyörgyi rendőrség. Az eseményre rányomta bélyegét, hogy az Amerikai Unitárius Szövetség küldöttsége a trianoni békeszerződés aláírását követő napokban látogatott Sepsiszentgyörgyre. A felfokozott lelkiállapotban lévő lakosság az Előpatak felőli úton díszkapuval várta az amerikai vendégeket, majd a rendezvényeken többször elénekelte a Himnuszt és a Szózatot. A Székely Mikó Kollégium tornatermében megtartott bankett után a rendőrség több embert letartóztatott, és összesen 170 lakos ellen indított eljárást államellenes bűncselekmény miatt (SzN, 1920. jún. 14., 24).
Közismert, hogy a román megszállást követő két évben az erdélyi magyarság nem kapcsolódott be a politikai életbe. A magyar vezetők tudatában voltak, hogy fontos közéleti és gazdasági pozíciókat veszítenek el, de a politikai passzivitás révén, akárcsak a hűségeskü megtagadásával, a magyar békedelegáció pozícióját próbálták támogatni. Így a magyarság sem az 1919 novemberében, sem az 1920 júniusában megrendezett választásokon nem vett részt tömegesen. A meghirdetett passzivitás ellenére az 1920-as választásokon az Averescu tábornok vezette Néppártnak Háromszéken már voltak magyar szenátorjelöltjei Fekete András és Morvay Endre személyében.
A trianoni békeszerződés aláírása után egyre nagyobb igény jelentkezett a politikai életben való részvételre, a szervezkedésre. Az első komolyabb próbálkozásra 1920. október 8-án került sor, amikor Bernády György a még hivatalban lévő Kovásznai Gábor alpolgármester segítségével egy értekezletet hívott össze Sepsiszentgyörgyön, ahol a magyarság politikai aktivitását sürgette. A résztvevők azonban elzárkóztak Bernády indítványa elől, és azt javasolták, a kolozsvári magyar vezetőkkel együttműködve indítsa meg a szervezkedést. Néhány nappal később Bernády György hasonló értekezletet kezdeményezett Kézdivásárhelyen is, azonban itt is kudarcot könyvelhetett el, annál is inkább, mert az értekezleten Fekete András néppárti képviselő társaságában jelent meg. Báró Szentkereszty Béla, volt főispán és országgyűlési képviselő A marosvásárhelyi szervezkedéshez című írásában – amely a Székely Nép október 9-ei számában jelent meg – elhamarkodottnak és egységbontónak tartotta Bernády György kezdeményezését, és kijelentette, hogy a szervezkedés élén ,,olyanoknak kell állni, akik a magyarság osztatlan bizalmát bírják”. A nagy befolyással rendelkező Szentkereszty, de a háromszéki közvélemény is inkább a Kolozsváron szervezkedő Grandpierre Emil, báró Jósika Samu, Ugron István köré felzárkózó, néhány hónappal később a Magyar Szövetséget létrehozó csoportot támogatta.
MÁR ISTVÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. március 7.
Plugor Sándor 75 (1940. március 4.–1999. február 20.)
Művészet nincs hit nélkül
Művészet nincs hit nélkül. Gépgyártás lehet, de művészet nem. Ezért nem is lehet mintát, modellt adni a művésznek, csak azt, amit hite szerint kiválaszt. Az átlag-művészkedőktől, akik valahogy csak kifejezik magukat, az különbözteti meg a művészt, hogy míg azoknak minden energiája kimerül abban, hogy kifejezzék magukat, a művész felelősséggel is tartozik a saját rendszerének kialakításában...
Az én grafikám a vonal tudatos vagy spontán ,,kilengése”, játék is természetesen, vonal-ötlet (színhangulat). A parasztrajzoknál spontán játék volt, mert annyira tudtam, igaz, amit megrajzolok, hogy egyáltalán igazam van, hogy csak a spontán rögzítésre volt szükség. A ,,nőim” például már tudatosan megszerkesztett vonaljátékok, nem is hihetek bennük annyira. Megmaradnak az esztétika síkján. Csakhogy a képzőművészet nem csak színpad, hát befelé is játszom... És az a csodálatos, ha új hangot tudok kijátszani... Végül is csak a spontán rendszer tudatos irányításáról van szó, azért művész az ember. De nem mesterség ez: hogy tudom, ki mit festett, rajzolt, és abból vagy annak ellenére megcsinálom a magamét. Ésszel, munkával, számítással stb... És nem érdekes, hogy ki mit mond. Aki valamelyes szintet elért, az nagyon tudatosan (még ha nem is fogalmazza meg szavakban) cselekszi azt, amit csinál, és érzi, igazsága mélyről jön és elvitathatatlan. Mert jó tudni, amit végzek, az jó. Én vállalom munkáimat. Hogyne vállalnám? Úgy dolgozom, hogy amit kiadok a kezemből, az csakis jó legyen. Az rám tartozik, hogy egy-egy munkát meddig csiszolok – addig az enyém: ha kiadtam a kezemből, eleresztem, már megy a maga útján, mint a papírcsónak a vízen. Viszi a víz...
Plugor Sándor
Plugor Sándor erdélyi művész olyan feltételek között él és alkot, amelyek az azonosulást nemzeti kultúrájával mindennapos, egzisztenciális érvényű választássá teszik; ahol nem az magyar, aki annak született, hanem csak az, aki magyarnak megmarad; választás dolga az, ami kényelmesebb szemléletünk számára adottságnak tűnik. S talán – csak feltevésként kockáztatom meg – ez a szellemi közeg is magyarázza a múzsák tágan értelmezett testvérisége mellett, Plugor Sándor fentebb szerénységnek nevezett ragaszkodását nevekhez és művekhez. Hiszen, mint mondtam, grafikái szokványosabb, általános címekkel is önmagukat jelentenék. De Plugor Sándor Erdélyben él, ahol ,,anyanyelve” csak az irodalomnak van, s a képek alá írt címek, a hozzájuk társított művek ilyenformán rejtett vallomások is: a grafika ,,nemzetközi” formanyelve, történelem előtti eszperantója általuk nyilvánítja ki önként vállalt identitását. Ezért is van szüksége e ,,néma költészetnek” arra, hogy tolmácsul fogadja a szóló művészetet, s vele emlékeztessen nevelőjére és ihletőjére, az anyanyelvre, mely a világtól különbözésünk záloga, s az egyetlen híd is, melyen a világ megismerése felé indulhatunk. Így erdélyi, magyar és egyetemes. Mert ennek a három jelzőnek csakis így, együtt van értelme és rangja.
Láng Gusztáv (1985)
Plugor Sándor öregjeiben az élés végeredményét és egyfajta totalitását keresi, e munkák nem is igen tartanak rokonságot a könnyed zsánerrajzokkal, ereje, eleganciája és fűtöttsége van vonalainak, őket gondolati-szellemi szférába emeli. Szemhez-szívhez szóló grafikája (olajfestményein is a grafikai elem az uralkodó!) éppen ezért egyszerre hagyományos és korszerű; mert ölbe ejtett kezet rajzolni, s néhány arcvonással élettörténetet – az élést rajzolja, sosem annak képletét. Tusa, grafitja szinte csak simogatja, bűvölgeti a világot, míg legbizalmasabb és legsejtelmesebb kontúrjai felsejlenek; nem rögzít, az ő finom és határozott vonalai bármikor odébb lebbenhetnek, alakjainak gesztusai, arcvonásai elevenen élik létüket.
Hadd sarkallja hát őt is a jó szándék: vajha támogatásával a lét valamicskével örökkévalóbb lehetne.
Farkas Árpád (1985)
Plugor Sándor sok-sok cölöp-embert rajzolt, cövek-embert festett. Mert hősöket akart. Szegény hősiesség? A legolcsóbb modus – vízzel főző vivendi? Bizony, aki menekül, fix pontokat akar, csak aki a bizonyosság helyén áll, lenghet ki vígan, mint az inga. Igen, nála a konstruktív, erős rajz ugyancsak cölöp. Az emlékezet cölöpépítménye. És cölöp (fix pont!) az öregség. Cölöp a hősiesség. A halál. Imádság. Akár egy bajuszos is. A szem vágása. Az arccsont. Elvégre csak a nemrég múltak traktoros tablói, plakátjai üzentek hadat minden antropológiának. Etnikai tabula rasát akartak volna parancsolón. Művészek, sírrablók, politikusok... Főbe lőni az antropológiát! Az antropoid lényt. A gyilkos ostobák... Nem fogták fel vagy nem akarták hinni, hogy a nonfiguratív nem azonos a non-antropoiddal, hiszen emberszabású lehet mindegyik! Ha már tárgyát az ember választja ki és önnön keretébe vonja. Plugor küzd az antropológia jogfosztása ellen. A sokféle antropoidnak kér jogot. Jogot a saját vonásokhoz. Jogot arcainkhoz. Az etnikum arcához. A művész rehabilitálja az élőlények technikától, füsttől, terrortól eltorzított arcát.
Páskándi Géza (1988)
Az időről, amiként azt mérjük, és ahogy a hirtelen vonulását megéljük, sokan írtak már helyénvaló, bölcs gondolatokat. Mégis az jut eszembe, hogy az időnek ez az osztott természete és ez a fojtó belső kettőssége az, amivel legelőször hozzád fordulhatnék. Tizenöt évnél is több eltelt már, amióta elmentél közülünk. És mintha néhány napja lett volna, hogy itthon láttalak! Mintha csak a tegnap oldalán járna a veled közösen megélt pillanat; és mégis milyen hosszú ugyanez az idő nélküled! Azután egy ilyen kerek évforduló kapcsán (látod, hova előre szaladtunk: Plugor 75), eszembe jut, hogy csak az adhatna teljes méltóságot és tényleges hangulatot a Te ünnepednek, ha itt ülnél közöttünk. És örömmel vennéd, hogy ne feszélyezzen ennyi felhajtás, ahogy körberohangálnak az unokáid. Ez lenne a mi időnk tényleges értelmezési lehetősége, miközben belső hümmögéssel megállapíthatnánk, ha a mért idő ugyan óráról órára múlik, ám közben az életünk telik, teljesedik, irányba tart. De hát a személyes szempontok közül is mennyit említhetnénk! Ha ezeket nem is sorolom most fel, legalább azt hadd panaszolom el Neked, hogy a legszebb rajzok, a mindent kiemelő fátyollebbentő tus, a köteg ecset, a megakadt prés, az egész műhely itt vár téged, minden papírod itt simul, a toll, a hidegtű úgy vannak elrendezve, ahogy te szeretted: erőd teljében, váratlanul hagytad hátra a munkádat. Noha, nem csonkán, bevégezetlenül, mégis valahol a delelőn, annál a magaslatnál, ahol egy műhely gazdájára már úgy tekintenek, mint mesterre, és e műhely ismerői valamennyien tudják, ha megrajzolható tanácsért valakihez fordulni lehet, az te vagy. Közben még az a szempont is itt van, hogy a mogorva mesterekkel, a látogatást állandó felzavarásként megélő tudósokkal szemben a te ajtód mindig nyitva állt, és lelked egészével tudtál találkozni mindenkivel. Rajzvonásaid mellett a szerethető emberi vonásaidat is meg kellene ünnepelnünk! Megnemesítetted a környezeted, megerősítetted szép szakmád becsületét, és, ami külön laudációra érdemes, tiszta forrásként Kököst, a falut választottad mintának, így rajzoltad meg a lehetséges legmagasabb fokon a székely ember vágyait, sorsának nehézségeit és szent reményeit.
Plugor Magor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Művészet nincs hit nélkül
Művészet nincs hit nélkül. Gépgyártás lehet, de művészet nem. Ezért nem is lehet mintát, modellt adni a művésznek, csak azt, amit hite szerint kiválaszt. Az átlag-művészkedőktől, akik valahogy csak kifejezik magukat, az különbözteti meg a művészt, hogy míg azoknak minden energiája kimerül abban, hogy kifejezzék magukat, a művész felelősséggel is tartozik a saját rendszerének kialakításában...
Az én grafikám a vonal tudatos vagy spontán ,,kilengése”, játék is természetesen, vonal-ötlet (színhangulat). A parasztrajzoknál spontán játék volt, mert annyira tudtam, igaz, amit megrajzolok, hogy egyáltalán igazam van, hogy csak a spontán rögzítésre volt szükség. A ,,nőim” például már tudatosan megszerkesztett vonaljátékok, nem is hihetek bennük annyira. Megmaradnak az esztétika síkján. Csakhogy a képzőművészet nem csak színpad, hát befelé is játszom... És az a csodálatos, ha új hangot tudok kijátszani... Végül is csak a spontán rendszer tudatos irányításáról van szó, azért művész az ember. De nem mesterség ez: hogy tudom, ki mit festett, rajzolt, és abból vagy annak ellenére megcsinálom a magamét. Ésszel, munkával, számítással stb... És nem érdekes, hogy ki mit mond. Aki valamelyes szintet elért, az nagyon tudatosan (még ha nem is fogalmazza meg szavakban) cselekszi azt, amit csinál, és érzi, igazsága mélyről jön és elvitathatatlan. Mert jó tudni, amit végzek, az jó. Én vállalom munkáimat. Hogyne vállalnám? Úgy dolgozom, hogy amit kiadok a kezemből, az csakis jó legyen. Az rám tartozik, hogy egy-egy munkát meddig csiszolok – addig az enyém: ha kiadtam a kezemből, eleresztem, már megy a maga útján, mint a papírcsónak a vízen. Viszi a víz...
Plugor Sándor
Plugor Sándor erdélyi művész olyan feltételek között él és alkot, amelyek az azonosulást nemzeti kultúrájával mindennapos, egzisztenciális érvényű választássá teszik; ahol nem az magyar, aki annak született, hanem csak az, aki magyarnak megmarad; választás dolga az, ami kényelmesebb szemléletünk számára adottságnak tűnik. S talán – csak feltevésként kockáztatom meg – ez a szellemi közeg is magyarázza a múzsák tágan értelmezett testvérisége mellett, Plugor Sándor fentebb szerénységnek nevezett ragaszkodását nevekhez és művekhez. Hiszen, mint mondtam, grafikái szokványosabb, általános címekkel is önmagukat jelentenék. De Plugor Sándor Erdélyben él, ahol ,,anyanyelve” csak az irodalomnak van, s a képek alá írt címek, a hozzájuk társított művek ilyenformán rejtett vallomások is: a grafika ,,nemzetközi” formanyelve, történelem előtti eszperantója általuk nyilvánítja ki önként vállalt identitását. Ezért is van szüksége e ,,néma költészetnek” arra, hogy tolmácsul fogadja a szóló művészetet, s vele emlékeztessen nevelőjére és ihletőjére, az anyanyelvre, mely a világtól különbözésünk záloga, s az egyetlen híd is, melyen a világ megismerése felé indulhatunk. Így erdélyi, magyar és egyetemes. Mert ennek a három jelzőnek csakis így, együtt van értelme és rangja.
Láng Gusztáv (1985)
Plugor Sándor öregjeiben az élés végeredményét és egyfajta totalitását keresi, e munkák nem is igen tartanak rokonságot a könnyed zsánerrajzokkal, ereje, eleganciája és fűtöttsége van vonalainak, őket gondolati-szellemi szférába emeli. Szemhez-szívhez szóló grafikája (olajfestményein is a grafikai elem az uralkodó!) éppen ezért egyszerre hagyományos és korszerű; mert ölbe ejtett kezet rajzolni, s néhány arcvonással élettörténetet – az élést rajzolja, sosem annak képletét. Tusa, grafitja szinte csak simogatja, bűvölgeti a világot, míg legbizalmasabb és legsejtelmesebb kontúrjai felsejlenek; nem rögzít, az ő finom és határozott vonalai bármikor odébb lebbenhetnek, alakjainak gesztusai, arcvonásai elevenen élik létüket.
Hadd sarkallja hát őt is a jó szándék: vajha támogatásával a lét valamicskével örökkévalóbb lehetne.
Farkas Árpád (1985)
Plugor Sándor sok-sok cölöp-embert rajzolt, cövek-embert festett. Mert hősöket akart. Szegény hősiesség? A legolcsóbb modus – vízzel főző vivendi? Bizony, aki menekül, fix pontokat akar, csak aki a bizonyosság helyén áll, lenghet ki vígan, mint az inga. Igen, nála a konstruktív, erős rajz ugyancsak cölöp. Az emlékezet cölöpépítménye. És cölöp (fix pont!) az öregség. Cölöp a hősiesség. A halál. Imádság. Akár egy bajuszos is. A szem vágása. Az arccsont. Elvégre csak a nemrég múltak traktoros tablói, plakátjai üzentek hadat minden antropológiának. Etnikai tabula rasát akartak volna parancsolón. Művészek, sírrablók, politikusok... Főbe lőni az antropológiát! Az antropoid lényt. A gyilkos ostobák... Nem fogták fel vagy nem akarták hinni, hogy a nonfiguratív nem azonos a non-antropoiddal, hiszen emberszabású lehet mindegyik! Ha már tárgyát az ember választja ki és önnön keretébe vonja. Plugor küzd az antropológia jogfosztása ellen. A sokféle antropoidnak kér jogot. Jogot a saját vonásokhoz. Jogot arcainkhoz. Az etnikum arcához. A művész rehabilitálja az élőlények technikától, füsttől, terrortól eltorzított arcát.
Páskándi Géza (1988)
Az időről, amiként azt mérjük, és ahogy a hirtelen vonulását megéljük, sokan írtak már helyénvaló, bölcs gondolatokat. Mégis az jut eszembe, hogy az időnek ez az osztott természete és ez a fojtó belső kettőssége az, amivel legelőször hozzád fordulhatnék. Tizenöt évnél is több eltelt már, amióta elmentél közülünk. És mintha néhány napja lett volna, hogy itthon láttalak! Mintha csak a tegnap oldalán járna a veled közösen megélt pillanat; és mégis milyen hosszú ugyanez az idő nélküled! Azután egy ilyen kerek évforduló kapcsán (látod, hova előre szaladtunk: Plugor 75), eszembe jut, hogy csak az adhatna teljes méltóságot és tényleges hangulatot a Te ünnepednek, ha itt ülnél közöttünk. És örömmel vennéd, hogy ne feszélyezzen ennyi felhajtás, ahogy körberohangálnak az unokáid. Ez lenne a mi időnk tényleges értelmezési lehetősége, miközben belső hümmögéssel megállapíthatnánk, ha a mért idő ugyan óráról órára múlik, ám közben az életünk telik, teljesedik, irányba tart. De hát a személyes szempontok közül is mennyit említhetnénk! Ha ezeket nem is sorolom most fel, legalább azt hadd panaszolom el Neked, hogy a legszebb rajzok, a mindent kiemelő fátyollebbentő tus, a köteg ecset, a megakadt prés, az egész műhely itt vár téged, minden papírod itt simul, a toll, a hidegtű úgy vannak elrendezve, ahogy te szeretted: erőd teljében, váratlanul hagytad hátra a munkádat. Noha, nem csonkán, bevégezetlenül, mégis valahol a delelőn, annál a magaslatnál, ahol egy műhely gazdájára már úgy tekintenek, mint mesterre, és e műhely ismerői valamennyien tudják, ha megrajzolható tanácsért valakihez fordulni lehet, az te vagy. Közben még az a szempont is itt van, hogy a mogorva mesterekkel, a látogatást állandó felzavarásként megélő tudósokkal szemben a te ajtód mindig nyitva állt, és lelked egészével tudtál találkozni mindenkivel. Rajzvonásaid mellett a szerethető emberi vonásaidat is meg kellene ünnepelnünk! Megnemesítetted a környezeted, megerősítetted szép szakmád becsületét, és, ami külön laudációra érdemes, tiszta forrásként Kököst, a falut választottad mintának, így rajzoltad meg a lehetséges legmagasabb fokon a székely ember vágyait, sorsának nehézségeit és szent reményeit.
Plugor Magor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. március 7.
Emlékek otthona: tegnapi színház
Mottó: Ez az élet nem is olyan rossz, csak már nagyon rossz a híre. (Tomcsa Sándor: Műtét)
Nagy Pál Emlékek otthona: tegnapi színház* című kötete az 1960-as évek végétől 2010-ig írt színházi tárgyú cikkek válogatott gyűjteménye – olvassuk a kiadó tájékoztatójában. – A kötet első része a szocialista kultúrpolitika rossz emlékű körülményei között megfogant színházi (műsorpolitikai, rendezői, színészi) csúcsteljesítmények, illetőleg színházéleti "fordulópontok" szemléje. A második rész kifejezetten a marosvásárhelyi színházra koncentrál, a legemlékezetesebb színházi produkciókra reflektáló, napi- és hetilapok keretei közé beférő beszámolók, értékelések, kritikák. A harmadik rész a különböző sajtótermékekben nyomdafestéket látott interjúkat öleli fel.
Az Előszóban így emlékezik a szerző: "Hogyan kezdődött a színikritika ingoványos- bozótos, ugyanakkor vonzó területén való kalandozásom? Azokban a messze tovatűnt időkben, amikor a Székely Színház fénykorát élte Marosvásárhelyen, nemigen hiányoztam a sűrűn sorra kerülő premierekről, sőt egy-egy próbára is bemerészkedtem a Kultúrpalotába, ahol Tompa Miklós szakszerű irányításával készült az előadás. Így találkozhattam a színpadi művészet születésének változatos csodáival – és műhelytitkaival is. Akkoriban valódi élmények bő forrása volt számunkra a jeles művészekben bővelkedő vásárhelyi magyar színház. Ami vele és körülötte történt, mindennapi beszédtémaként keringett a legszélesebb társadalmi körökben, a vendéglői asztalok mellett éppúgy, mint a szerkesztőségekben. Ebben a légkörben jómagam is ösztönzést éreztem, hogy véleményt formáljak a látottakról-hallottakról, s ezt a sajtónyilvánosság elé tárjam. A vállalkozás kockázataival kezdetben nemigen törődtem. Az ide vonatkozó családi aggodalmakat sem vettem komolyan. Történt ugyanis egy alkalommal – még a kezdetek idején –, hogy édesanyám, miután épp egy ilyen cikkecskét olvashatott a helyi napilapban, megjegyezte: – Jaj, édes fiam, hagyd abba az ilyesmivel való foglalkozást, mert tönkretesznek a színészek!
Mit mondjak? A színésznők, akiket cikkeimben később is gyakran emlegettem, nem okoztak nekem soha különösebb bajokat. Legfennebb megüzenték olykor, ha nem csak dicsérő jelzőkkel szóltam valamelyik alakításukról, szerintük hova is menjek... Mindez azonban vele járt a mesterséggel.
Észrevehetően Vásárhely-centrikus ez a könyvecske; az itteni magyar színházat ismertem leginkább, ennek a nézőterén érezhettem magamat valóban otthon. Persze, ellátogattam másfelé is egy-egy bemutatóra, megnéztem a vendégjátékokat is – amennyire a körülmények megengedték. Meg kell azonban vallanom: emlékezetemben igazi színházként mindmáig a vásárhelyi él legelevenebben..."
A Szó és látvány című első rész mintegy három évtizedes (1965 és 1996 közötti) korszakot fog át: rövid jegyzetek, színházpolitikai, repertóriumi reflexiók sorjáznak. Nagy Pál Marosvásárhely szerelmese, érthető, hogy a város színháza is a szíve csücske. Ezt mondja róla: "Semmiképpen sem túlzás: Marosvásárhely, ez a sok tekintetben híres-nevezetes erdélyi város az egyetemes magyar színházi kultúra jelentős centruma. Volt itt annak idején, nem is olyan régen, egy rangos Székely Színház – míg ennek a nevét és szellemiségét el nem tüntette a fokozatosan és fondorlatosan felerősödő nacionalista türelmetlenség, a másság tagadásában fogant manipuláció. A Bernády György által építtetett Kultúrpalota színpadán, ezek között a "lekaparhatatlan" emlékeket őrző falak között Kemény Jánosék, Tompa Miklósék vezetésével indult el útjára s hódított magának lelkes közönséget mindjárt a második világháború után az a felejthetetlen művészgárda, amelynek kiemelkedő egyéniségei – Kovács György, Kőszegi Margit, Szabó Ernő, Delly Ferenc, Andrási Márton, hogy csak néhány nevet említsek az élvonalból – ma már színháztörténetünk legszebb lapjain foglalnak helyet. És a nagy nemzedék nyomában – voltaképp velük együtt – lépett színre aztán a kiemelkedően tehetséges Lohinszky Loránd, Csorba András, Tanai Bella, Erdős Irma, Tarr László, Szamossy Kornélia és társaik csapata, akiket új és újabb nemzedékek követtek a Köteles Sámuel utcai, Szentgyörgyi Istvánról elnevezett főiskola kifutópályájáról.
Mindez már történelem. Továbbépíthető hagyomány. Gazdag örökség, amit joggal nevezhetünk a magunkénak." (Hallgatni: önámítás, 1990)
A Vásárhelyi színpad című második részben (1962 és 1998 között keletkezett) különböző színházi bemutatókat méltató kritikák, elemzések kaptak helyet, többek között Tolsztoj, Csehov, Bertolt Brecht, Madách Imre, Csiky Gergely, Molnár Ferenc, Örkény István, Tamási Áron, Szabó Lajos, Tomcsa Sándor, Sütő András, Méhes György, Kocsis István műveinek előadásairól. Utóbbi kapcsán ezt olvassuk: "Leginkább azzal mérhető az alakítás értéke, hogy e sokrétűen dúsított vallomás közvetítése rendjén mit és mennyit tudunk meg magunkról, illetve: milyen intenzitással jut kifejezésre – a színész színpadi verziójában – Kocsis szenvedélyes etikai eszménykereső nyugtalansága. A Bolyai János estéje voltaképpen egyetlen kérdés köré épített, változataiban szerteágazó és folytonosan egymást metsző, néhány csomóponton összekuszálódó, majd ismét szétbomló válaszhálózat felfeszítése: mi ezen a földön az értékes élet kritériuma? Azaz: hogyan valósíthatja meg önmagát az ember maradéktalanul – anélkül hogy engedményeket tenne egyik vagy másik irányban? Azaz: lehetséges-e a tiszta eszmény szolgálata? Kocsis Bolyai Jánosa hol az apjához, hol a Gausshoz, hol az Asszonyhoz való viszony tükrében néz szembe újból meg újból önmagával, életútja fordulataival, s egyéniségének lényegét nem annyira a megtalálásban, mint inkább a keresésében véljük teljesnek, jelkép értékűnek. Kereső-töprengő, vívódó-lobogó humántelítettsége révén válik kortársunkká, szellemi partnerünkké. Pontosabban: ilyenné válását teheti érzékelhetővé estéről estére az előadó, aki megformálására vállalkozott." (Kocsis István: Bolyai János estéje, 1971)
A vásárhelyi színjátszás nagyasszonyát ekképp méltatja: "Amikor Kőszegi Margitnak tapsolt a marosvásárhelyi közönség, úgy érzem, egyben a nagybetűvel írandó színháznak tapsolt – nosztalgiákon, emlékkeresésen túli beleéléssel. Ama színművészeti hivatástudat előtt hajtott fejet, amelyet nálunk – többek között – Kőszegi Margit testesít meg, kortársak és utódok számára követendő példaként. A ’szavak megszólaltatóját’ köszöntötte Sütő András hozzá intézett meleg hangú soraiban, művészetét ’mécsesszolgálatnak’ nevezve. Aligha volna lehetséges ennél pontosabban megfogalmazni: mit jelent Kőszegi Margit – s mit jelent a színház – az értelem és az érzelem kincseit kereső, az igaz és szép emberi eszmények iránt lelkesedő mai ember életében. (Kőszegi Margit előadóestje, 1975)
A Beszélgetések zárja a válogatást, ebben szólal meg Csorba András ("Csakis a realista örökségre építhetünk", 1970), Tompa Miklós ("A színházat választottam", 1975 és 1995), Szabó Lajos ("A jövő sokoldalú színészt kíván", 1976), Sinka Károly ("A vígjáték az én igazi világom", 1980), Kovács Ferenc ("Kortárs dráma nélkül elképzelhetetlen a kortárs színjátszás, 1980), Székely János ("A dráma: valamely felismert igazság metaforája", 1982).
Tompa Miklós ars poeticája ma is megszívlelhető: "Én azt vallom, hogy a művészet – szolgálat. Színésznek, rendezőnek, tanárnak, igazgatónak, kritikusnak egyaránt fel kell tennie a kérdést: kit szolgálok mindennapi munkámmal?... Nem tudom soha elfogadni a dekadens, idegbajos irodalmat, a túlzottan patologikus, egyedi, nem általánosítható esetek színpadi ábrázolását, sem az olyan irodalmi, művészeti törekvéseket, amelyek a pesszimizmus, a kétségbeesés, a reménytelenség hirdetői voltak..."
Szabó Lajos szavait is illik újra és újra átgondolnia, akinek szívügye a színház: "A színészoktatás világviszonylatban olyan művész kialakítására törekszik, aki művésze a szónak, tökéletes beszédtechnikával, képzett hanggal és fejlett testkultúrával rendelkezik. Ebben a tekintetben világviszonylatban egységes a színészképzés célja. De – úgy véljük – a legárnyaltabb formanyelv is csak a tiszta eszmei mondanivaló hordozásával válhat tökéletessé. S mi elsősorban ennek a ’sajátosságnak’ az érvényesítését tekintjük feladatunknak."
Szűkszavú Székely János-interjú zárja a kis könyvet. Ebben is találunk érvényes megjegyezni valót: "Sok sikeres drámai művet ismerek, amelyekben a szerzői világkép csak közvetve érvényesül: csak a cselekményben működő (azt mozgató-kormányzó) törvények hordozzák. Én arra törekszem, hogy drámába foglalt történeteimnek ezen fölül még külön értelme, metaforikus jelentése is legyen. A dráma: valamely felismert igazság metaforája. A drámaíró legfontosabb képessége eszerint az, hogy már magában a valóságban (a történelemben) meg tudja látni a metaforikus érvényű, jelentéses drámai helyzeteket. Akinek ez a képesség nem adatott meg, az legfeljebb dialogizált esszéket, sztorikat írhat, nem pedig drámát. A valóság kínálta drámai szituáció tapasztalatom szerint annyira megkönnyíti az író munkáját, hogy szinte semmi egyébbel nem kell törődnie. Egyszerűen hagynia kell, hogy a helyzet beszéljen magáért (kibeszélje magát), s ebből automatikusan kialakulnak például a jellemek is."
A 93. évét taposó Jánosházy György költő, műfordító, szerkesztő nemrégi sajnálatos távoztával a folyóirat- és könyvszerkesztő, irodalomtörténész, kritikus, a "csak 91 éves" Nagy Pál az erdélyi irodalmárok doyenjenje. Munkájának termését jobbára begyűjtötte, az utóbbi két évtizedben folyamatosan jelentek meg az általa szerkesztett- gondozott és a saját könyvei. A színházas kötet kéziratával bizony előszobázni is kényszerült. A Kriterion érdeme, hogy felkarolta, és végre az olvasó asztalára helyezte ezt a dokumentumértékű válogatást.
*Kriterion könyvkiadó – Kolozsvár, 2014. Szerkesztette Jakabffy Tamás, a borítót Matei László tervezte
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)
Mottó: Ez az élet nem is olyan rossz, csak már nagyon rossz a híre. (Tomcsa Sándor: Műtét)
Nagy Pál Emlékek otthona: tegnapi színház* című kötete az 1960-as évek végétől 2010-ig írt színházi tárgyú cikkek válogatott gyűjteménye – olvassuk a kiadó tájékoztatójában. – A kötet első része a szocialista kultúrpolitika rossz emlékű körülményei között megfogant színházi (műsorpolitikai, rendezői, színészi) csúcsteljesítmények, illetőleg színházéleti "fordulópontok" szemléje. A második rész kifejezetten a marosvásárhelyi színházra koncentrál, a legemlékezetesebb színházi produkciókra reflektáló, napi- és hetilapok keretei közé beférő beszámolók, értékelések, kritikák. A harmadik rész a különböző sajtótermékekben nyomdafestéket látott interjúkat öleli fel.
Az Előszóban így emlékezik a szerző: "Hogyan kezdődött a színikritika ingoványos- bozótos, ugyanakkor vonzó területén való kalandozásom? Azokban a messze tovatűnt időkben, amikor a Székely Színház fénykorát élte Marosvásárhelyen, nemigen hiányoztam a sűrűn sorra kerülő premierekről, sőt egy-egy próbára is bemerészkedtem a Kultúrpalotába, ahol Tompa Miklós szakszerű irányításával készült az előadás. Így találkozhattam a színpadi művészet születésének változatos csodáival – és műhelytitkaival is. Akkoriban valódi élmények bő forrása volt számunkra a jeles művészekben bővelkedő vásárhelyi magyar színház. Ami vele és körülötte történt, mindennapi beszédtémaként keringett a legszélesebb társadalmi körökben, a vendéglői asztalok mellett éppúgy, mint a szerkesztőségekben. Ebben a légkörben jómagam is ösztönzést éreztem, hogy véleményt formáljak a látottakról-hallottakról, s ezt a sajtónyilvánosság elé tárjam. A vállalkozás kockázataival kezdetben nemigen törődtem. Az ide vonatkozó családi aggodalmakat sem vettem komolyan. Történt ugyanis egy alkalommal – még a kezdetek idején –, hogy édesanyám, miután épp egy ilyen cikkecskét olvashatott a helyi napilapban, megjegyezte: – Jaj, édes fiam, hagyd abba az ilyesmivel való foglalkozást, mert tönkretesznek a színészek!
Mit mondjak? A színésznők, akiket cikkeimben később is gyakran emlegettem, nem okoztak nekem soha különösebb bajokat. Legfennebb megüzenték olykor, ha nem csak dicsérő jelzőkkel szóltam valamelyik alakításukról, szerintük hova is menjek... Mindez azonban vele járt a mesterséggel.
Észrevehetően Vásárhely-centrikus ez a könyvecske; az itteni magyar színházat ismertem leginkább, ennek a nézőterén érezhettem magamat valóban otthon. Persze, ellátogattam másfelé is egy-egy bemutatóra, megnéztem a vendégjátékokat is – amennyire a körülmények megengedték. Meg kell azonban vallanom: emlékezetemben igazi színházként mindmáig a vásárhelyi él legelevenebben..."
A Szó és látvány című első rész mintegy három évtizedes (1965 és 1996 közötti) korszakot fog át: rövid jegyzetek, színházpolitikai, repertóriumi reflexiók sorjáznak. Nagy Pál Marosvásárhely szerelmese, érthető, hogy a város színháza is a szíve csücske. Ezt mondja róla: "Semmiképpen sem túlzás: Marosvásárhely, ez a sok tekintetben híres-nevezetes erdélyi város az egyetemes magyar színházi kultúra jelentős centruma. Volt itt annak idején, nem is olyan régen, egy rangos Székely Színház – míg ennek a nevét és szellemiségét el nem tüntette a fokozatosan és fondorlatosan felerősödő nacionalista türelmetlenség, a másság tagadásában fogant manipuláció. A Bernády György által építtetett Kultúrpalota színpadán, ezek között a "lekaparhatatlan" emlékeket őrző falak között Kemény Jánosék, Tompa Miklósék vezetésével indult el útjára s hódított magának lelkes közönséget mindjárt a második világháború után az a felejthetetlen művészgárda, amelynek kiemelkedő egyéniségei – Kovács György, Kőszegi Margit, Szabó Ernő, Delly Ferenc, Andrási Márton, hogy csak néhány nevet említsek az élvonalból – ma már színháztörténetünk legszebb lapjain foglalnak helyet. És a nagy nemzedék nyomában – voltaképp velük együtt – lépett színre aztán a kiemelkedően tehetséges Lohinszky Loránd, Csorba András, Tanai Bella, Erdős Irma, Tarr László, Szamossy Kornélia és társaik csapata, akiket új és újabb nemzedékek követtek a Köteles Sámuel utcai, Szentgyörgyi Istvánról elnevezett főiskola kifutópályájáról.
Mindez már történelem. Továbbépíthető hagyomány. Gazdag örökség, amit joggal nevezhetünk a magunkénak." (Hallgatni: önámítás, 1990)
A Vásárhelyi színpad című második részben (1962 és 1998 között keletkezett) különböző színházi bemutatókat méltató kritikák, elemzések kaptak helyet, többek között Tolsztoj, Csehov, Bertolt Brecht, Madách Imre, Csiky Gergely, Molnár Ferenc, Örkény István, Tamási Áron, Szabó Lajos, Tomcsa Sándor, Sütő András, Méhes György, Kocsis István műveinek előadásairól. Utóbbi kapcsán ezt olvassuk: "Leginkább azzal mérhető az alakítás értéke, hogy e sokrétűen dúsított vallomás közvetítése rendjén mit és mennyit tudunk meg magunkról, illetve: milyen intenzitással jut kifejezésre – a színész színpadi verziójában – Kocsis szenvedélyes etikai eszménykereső nyugtalansága. A Bolyai János estéje voltaképpen egyetlen kérdés köré épített, változataiban szerteágazó és folytonosan egymást metsző, néhány csomóponton összekuszálódó, majd ismét szétbomló válaszhálózat felfeszítése: mi ezen a földön az értékes élet kritériuma? Azaz: hogyan valósíthatja meg önmagát az ember maradéktalanul – anélkül hogy engedményeket tenne egyik vagy másik irányban? Azaz: lehetséges-e a tiszta eszmény szolgálata? Kocsis Bolyai Jánosa hol az apjához, hol a Gausshoz, hol az Asszonyhoz való viszony tükrében néz szembe újból meg újból önmagával, életútja fordulataival, s egyéniségének lényegét nem annyira a megtalálásban, mint inkább a keresésében véljük teljesnek, jelkép értékűnek. Kereső-töprengő, vívódó-lobogó humántelítettsége révén válik kortársunkká, szellemi partnerünkké. Pontosabban: ilyenné válását teheti érzékelhetővé estéről estére az előadó, aki megformálására vállalkozott." (Kocsis István: Bolyai János estéje, 1971)
A vásárhelyi színjátszás nagyasszonyát ekképp méltatja: "Amikor Kőszegi Margitnak tapsolt a marosvásárhelyi közönség, úgy érzem, egyben a nagybetűvel írandó színháznak tapsolt – nosztalgiákon, emlékkeresésen túli beleéléssel. Ama színművészeti hivatástudat előtt hajtott fejet, amelyet nálunk – többek között – Kőszegi Margit testesít meg, kortársak és utódok számára követendő példaként. A ’szavak megszólaltatóját’ köszöntötte Sütő András hozzá intézett meleg hangú soraiban, művészetét ’mécsesszolgálatnak’ nevezve. Aligha volna lehetséges ennél pontosabban megfogalmazni: mit jelent Kőszegi Margit – s mit jelent a színház – az értelem és az érzelem kincseit kereső, az igaz és szép emberi eszmények iránt lelkesedő mai ember életében. (Kőszegi Margit előadóestje, 1975)
A Beszélgetések zárja a válogatást, ebben szólal meg Csorba András ("Csakis a realista örökségre építhetünk", 1970), Tompa Miklós ("A színházat választottam", 1975 és 1995), Szabó Lajos ("A jövő sokoldalú színészt kíván", 1976), Sinka Károly ("A vígjáték az én igazi világom", 1980), Kovács Ferenc ("Kortárs dráma nélkül elképzelhetetlen a kortárs színjátszás, 1980), Székely János ("A dráma: valamely felismert igazság metaforája", 1982).
Tompa Miklós ars poeticája ma is megszívlelhető: "Én azt vallom, hogy a művészet – szolgálat. Színésznek, rendezőnek, tanárnak, igazgatónak, kritikusnak egyaránt fel kell tennie a kérdést: kit szolgálok mindennapi munkámmal?... Nem tudom soha elfogadni a dekadens, idegbajos irodalmat, a túlzottan patologikus, egyedi, nem általánosítható esetek színpadi ábrázolását, sem az olyan irodalmi, művészeti törekvéseket, amelyek a pesszimizmus, a kétségbeesés, a reménytelenség hirdetői voltak..."
Szabó Lajos szavait is illik újra és újra átgondolnia, akinek szívügye a színház: "A színészoktatás világviszonylatban olyan művész kialakítására törekszik, aki művésze a szónak, tökéletes beszédtechnikával, képzett hanggal és fejlett testkultúrával rendelkezik. Ebben a tekintetben világviszonylatban egységes a színészképzés célja. De – úgy véljük – a legárnyaltabb formanyelv is csak a tiszta eszmei mondanivaló hordozásával válhat tökéletessé. S mi elsősorban ennek a ’sajátosságnak’ az érvényesítését tekintjük feladatunknak."
Szűkszavú Székely János-interjú zárja a kis könyvet. Ebben is találunk érvényes megjegyezni valót: "Sok sikeres drámai művet ismerek, amelyekben a szerzői világkép csak közvetve érvényesül: csak a cselekményben működő (azt mozgató-kormányzó) törvények hordozzák. Én arra törekszem, hogy drámába foglalt történeteimnek ezen fölül még külön értelme, metaforikus jelentése is legyen. A dráma: valamely felismert igazság metaforája. A drámaíró legfontosabb képessége eszerint az, hogy már magában a valóságban (a történelemben) meg tudja látni a metaforikus érvényű, jelentéses drámai helyzeteket. Akinek ez a képesség nem adatott meg, az legfeljebb dialogizált esszéket, sztorikat írhat, nem pedig drámát. A valóság kínálta drámai szituáció tapasztalatom szerint annyira megkönnyíti az író munkáját, hogy szinte semmi egyébbel nem kell törődnie. Egyszerűen hagynia kell, hogy a helyzet beszéljen magáért (kibeszélje magát), s ebből automatikusan kialakulnak például a jellemek is."
A 93. évét taposó Jánosházy György költő, műfordító, szerkesztő nemrégi sajnálatos távoztával a folyóirat- és könyvszerkesztő, irodalomtörténész, kritikus, a "csak 91 éves" Nagy Pál az erdélyi irodalmárok doyenjenje. Munkájának termését jobbára begyűjtötte, az utóbbi két évtizedben folyamatosan jelentek meg az általa szerkesztett- gondozott és a saját könyvei. A színházas kötet kéziratával bizony előszobázni is kényszerült. A Kriterion érdeme, hogy felkarolta, és végre az olvasó asztalára helyezte ezt a dokumentumértékű válogatást.
*Kriterion könyvkiadó – Kolozsvár, 2014. Szerkesztette Jakabffy Tamás, a borítót Matei László tervezte
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)
2015. március 7.
Tamás Sándor: hibának tartom, hogy az SZNT visszavonulót fújt
"Elfogadhatatlan, hogy 25 évvel a rendszerváltás után semmibe vegyék a gyülekezési és véleménynyilvánítási jogunkat. Ezt a jogsértő intézkedést minden lehetséges fórumon szóvá fogjuk tenni, mert össznemzeti ügyről van szó" – írja Facebook-oldalán Tamás Sándor, a Kovászna megye tanács elnöke a Székely Szabadság Napján tartandó felvonulás marosvásárhelyi betiltásáról. "Hibának tartom, hogy az SZNT visszavonulót fújt, mert azt gondolom, hogy nem szabad meghátrálnunk. A tavaly sem engedélyezték a felvonulást, mégis ott voltunk. Én bevonulás párti vagyok, nem kivonulás párti!" – folytatja a bejegyzést. "Nézzék meg az alábbi videót, ahol bővebben beszélek erről a témáról és osszák meg velem gondolataikat. Beszéljünk közös ügyeinkről!" A bejegyzésben egy a Duna TV-n vetített felvétel is található, amelyben részletesebben kifejti a véleményét. -
maszol.ro
"Elfogadhatatlan, hogy 25 évvel a rendszerváltás után semmibe vegyék a gyülekezési és véleménynyilvánítási jogunkat. Ezt a jogsértő intézkedést minden lehetséges fórumon szóvá fogjuk tenni, mert össznemzeti ügyről van szó" – írja Facebook-oldalán Tamás Sándor, a Kovászna megye tanács elnöke a Székely Szabadság Napján tartandó felvonulás marosvásárhelyi betiltásáról. "Hibának tartom, hogy az SZNT visszavonulót fújt, mert azt gondolom, hogy nem szabad meghátrálnunk. A tavaly sem engedélyezték a felvonulást, mégis ott voltunk. Én bevonulás párti vagyok, nem kivonulás párti!" – folytatja a bejegyzést. "Nézzék meg az alábbi videót, ahol bővebben beszélek erről a témáról és osszák meg velem gondolataikat. Beszéljünk közös ügyeinkről!" A bejegyzésben egy a Duna TV-n vetített felvétel is található, amelyben részletesebben kifejti a véleményét. -
maszol.ro
2015. március 8.
Kallós Zoltán életművét mutatják be Szentendrén
Az idén 89 éves Kallós Zoltán népzenekutató, gyűjtő életművét összegző kiállítás nyílik a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban csütörtökön.
A Skanzen főigazgató-helyettese, a kiállítás kurátora az MTI-nek elmondta, hogy az „Indulj el egy úton... Kallós Zoltán" és a „Kamerával a kézben – válogatás Kallós Zoltán erdélyi fotóiból" című tárlatok mellett a mezőségi Válaszút település népzenei és néptánc-táborainak hangulatát is felidézik áprilistól a Tánccsűrben.
Bereczki Ibolya emlékeztetett arra, hogy a Bartók és Kodály mellett a 20. század egyik legnagyobb magyar folklórgyűjtőjeként számon tartott Kallós Erdélyben és Moldvában gyűjtött néprajzi, népzenei anyaga a mai napig páratlan. „Korán felismerte a hagyományos kultúra gyorsuló változását, és életét mintegy küldetésként teljesen a kutatásnak szentelte."
Kallós Zoltán 1926. március 26-án a romániai Válaszúton született és jelenleg is ott él. Kolozsváron szerzett tanítói oklevelet, majd a kolozsvári zeneakadémián tanult. Szerteágazó tevékenysége során szoros barátságot kötött Martin György néptánckutatóval, zenefolkloristával és Andrásfalvy Bertalan néprajzkutatóval. Együtt járták Erdélyt – főként a Mezőség és Kalotaszeg falvait – táncosok, zenészek, énekesek után kutatva, népzenei és néptánc-felvételeket készítve, filmezve. Gyűjtött és lejegyzett anyagát az Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjához juttatta el. „A hihetetlenül gazdag anyag értékei felé csak lassan fordult figyelem, és a magyarországi kutatók lehetőségeikhez képest csak kis mértékben segíthették kutató munkáját" – mondta el a kurátor.
Bereczki Ibolya felidézte azt is, hogy Kalós Zoltánnak az először 1970-ben kiadott Balladák könyve hozta meg a hírnevet Magyarországon és Romániában egyaránt. A gazdag életút állomásait sorolva Bereczki Ibolya elmondta: a romániai rendszerváltást követően Kallós Zoltán visszakapta a válaszúti kúriát, s a településen 1992-ben létrehozta a nevét viselő alapítványt. A kialakított szórványkollégiumban a mezőségi vegyes lakosú falvak gyermekeinek magyar nyelvű oktatását teremtették meg, az 1990-es évek elejétől a Válaszúton megrendezett népzenei és néptánc táborok pedig széles kör számára nyújtják a hagyomány élményét.
A kurátor rámutatott: a folkloristának meghatározó szerepe volt a magyarországi és a romániai magyar táncházmozgalom megszületésében és kibontakozásában is, mai eredményeiben és megújulásában. Kallós tevékenysége a tárgyak gyűjtésére is kiterjedt – folytatta a bemutatást a főigazgató-helyettes. Diákkorában kezdte el a népművészeti tárgyak gyűjtését, a második világháború előtt összegyűjtött darabok nagy része azonban szétszóródott, amikor a családtól elvették a kúriát. „De a gyűjtés szenvedélye, a tárgyak ismerete és szeretete töretlen maradt, és a mai napig él". Az 1960-as évektől előbb kolozsvári lakása vált gyűjtőhellyé, majd az 1998 óta működő válaszúti múzeum, ahol annak a négy vidéknek – Mezőség, Kalotaszeg, Moldva, Gyimes – a tárgyait őrzik, ahol élt és alkotott, „s a gyűjtemény az ottani románság és a szászok kultúrájának darabjait is őrzi." Napjainkban csaknem 10 ezer néprajzi tárggyal rendelkezik az intézmény, önálló szakkönyvtára van és kutatóközpontként is működik.
A Kossuth-díjas erdélyi magyar néprajzkutató, népzenegyűjtő 2014-ben elnyerte a Nemzet Művésze címet.
MTI
Erdély.ma
Az idén 89 éves Kallós Zoltán népzenekutató, gyűjtő életművét összegző kiállítás nyílik a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban csütörtökön.
A Skanzen főigazgató-helyettese, a kiállítás kurátora az MTI-nek elmondta, hogy az „Indulj el egy úton... Kallós Zoltán" és a „Kamerával a kézben – válogatás Kallós Zoltán erdélyi fotóiból" című tárlatok mellett a mezőségi Válaszút település népzenei és néptánc-táborainak hangulatát is felidézik áprilistól a Tánccsűrben.
Bereczki Ibolya emlékeztetett arra, hogy a Bartók és Kodály mellett a 20. század egyik legnagyobb magyar folklórgyűjtőjeként számon tartott Kallós Erdélyben és Moldvában gyűjtött néprajzi, népzenei anyaga a mai napig páratlan. „Korán felismerte a hagyományos kultúra gyorsuló változását, és életét mintegy küldetésként teljesen a kutatásnak szentelte."
Kallós Zoltán 1926. március 26-án a romániai Válaszúton született és jelenleg is ott él. Kolozsváron szerzett tanítói oklevelet, majd a kolozsvári zeneakadémián tanult. Szerteágazó tevékenysége során szoros barátságot kötött Martin György néptánckutatóval, zenefolkloristával és Andrásfalvy Bertalan néprajzkutatóval. Együtt járták Erdélyt – főként a Mezőség és Kalotaszeg falvait – táncosok, zenészek, énekesek után kutatva, népzenei és néptánc-felvételeket készítve, filmezve. Gyűjtött és lejegyzett anyagát az Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjához juttatta el. „A hihetetlenül gazdag anyag értékei felé csak lassan fordult figyelem, és a magyarországi kutatók lehetőségeikhez képest csak kis mértékben segíthették kutató munkáját" – mondta el a kurátor.
Bereczki Ibolya felidézte azt is, hogy Kalós Zoltánnak az először 1970-ben kiadott Balladák könyve hozta meg a hírnevet Magyarországon és Romániában egyaránt. A gazdag életút állomásait sorolva Bereczki Ibolya elmondta: a romániai rendszerváltást követően Kallós Zoltán visszakapta a válaszúti kúriát, s a településen 1992-ben létrehozta a nevét viselő alapítványt. A kialakított szórványkollégiumban a mezőségi vegyes lakosú falvak gyermekeinek magyar nyelvű oktatását teremtették meg, az 1990-es évek elejétől a Válaszúton megrendezett népzenei és néptánc táborok pedig széles kör számára nyújtják a hagyomány élményét.
A kurátor rámutatott: a folkloristának meghatározó szerepe volt a magyarországi és a romániai magyar táncházmozgalom megszületésében és kibontakozásában is, mai eredményeiben és megújulásában. Kallós tevékenysége a tárgyak gyűjtésére is kiterjedt – folytatta a bemutatást a főigazgató-helyettes. Diákkorában kezdte el a népművészeti tárgyak gyűjtését, a második világháború előtt összegyűjtött darabok nagy része azonban szétszóródott, amikor a családtól elvették a kúriát. „De a gyűjtés szenvedélye, a tárgyak ismerete és szeretete töretlen maradt, és a mai napig él". Az 1960-as évektől előbb kolozsvári lakása vált gyűjtőhellyé, majd az 1998 óta működő válaszúti múzeum, ahol annak a négy vidéknek – Mezőség, Kalotaszeg, Moldva, Gyimes – a tárgyait őrzik, ahol élt és alkotott, „s a gyűjtemény az ottani románság és a szászok kultúrájának darabjait is őrzi." Napjainkban csaknem 10 ezer néprajzi tárggyal rendelkezik az intézmény, önálló szakkönyvtára van és kutatóközpontként is működik.
A Kossuth-díjas erdélyi magyar néprajzkutató, népzenegyűjtő 2014-ben elnyerte a Nemzet Művésze címet.
MTI
Erdély.ma
2015. március 8.
Újabb hiánypótló köteteket mutattak be
Néhány nap leforgása alatt immár másodszor tartott könyvbemutatót a szovátai Bernády Közművelődési Egylet, a Teleki Oktatási Központ és a Sóvidék kulturális folyóirat.
Ezúttal Szolláth Hunor helytörténész két újabb munkáját ismerhette meg a fürdővárosi olvasóközönség Józsa András előadásában, ám nem teljesen új művekről, inkább folytatásról beszélhetünk. Szolláth bő egy évvel ezelőtt mutatta be helytörténeti tanulmányai és képeslapgyűjteménye első köteteit, a napokban „piacra dobott” kötetek ezek folytatása. A kiadványokat a helyi Siklódi Zsolt nyomdájában készítették, és kivitelezés szempontjából igazi remekműnek tartja a szerző. A fogadtatás nagyon jó volt, olyan személy is volt a bemutatón, aki húsz példányt vásárolt az egyenként 15 lejes könyvekből.
A Szovátai történetek II. tulajdonképpen az első kötettel megfogalmazott célt követi, azaz a történészek „szakbarbár” szövegei helyett olvasható, élvezhető, „emészthető” olvasmányokat nyújtsanak, közérthető nyelven és a teljesség igénye nélkül. Mivel Szováta monográfiája nem kapható, az érdeklődők nemigazán olvashatnak ilyen jellegű, a fürdőtelepre vonatkozó írásokat, ezért – amint az első kötet példázza – a mű helytörténeti „tankönyvként” foroghat közkézen. A szerző óhaja, hogy lassan minden szovátai lakásba eljussanak ezek a kiadványok, hogy az emberek megismerjék a település múltját.
A most kiadott második kötet 68 oldalon 22 szemelvényt sorakoztat fel, amelyek közt a helyi református és római katolikus egyházak történetéből, a világháborús eseményekről, helyi sajtókrónikából, fürdőtörténetből kapunk ízelítőt. Egy név nélküli szerző 1881-es leírásából megismerhetjük a Veress József által alapított akkori Alsó-Fürdő állapotát és hiányosságait, majd a Sófalvi Illyés Lajos által megteremtett Felső-Fürdő (tulajdonképpen a mai telep elődje) fejlődését, sőt az itteni tavakban megmártózó neves személyiségek is felsorakoznak benne: 1905-től már ismert magyar írók, költők, művészek látogatták a sós tavakat. Míg Ady Endre 1915 nyarán csupán néhány órát töltött a vízben, addig Bernády György 1930–38 között nagyon sok időt töltött Szovátán, de a környező erdőkben megfordult vadászni Horthy Miklós testvére, Jenő is, és az sem merült feledésbe, hogy a vadászatra tartva gróf Teleki Ádám a rossz erdei úton a szekérről leesett. Az első világháború után számos ismert román személyiség is vendége volt a fürdőtelepnek, mint Iuliu Maniu politikus, Miron Cristea ortodox patriárka. 1922-től kezdődően a román királyi család, jelesül Mária királyné is előszeretettel látogatott gyakran Szovátára, itt tartózkodása pillanatait számos korabeli fénykép és képeslap megörökítette.
Az Üdvözlet Szovátáról! című album tavalyelőtt megjelent első kötete az első világháború előtti Szovátát ábrázoló képeslapgyűjtemény kivonata, míg a nemrég napvilágot látott második kötet a két világháborút követő időszakba nyújt visszatekintést. Ebben a korban rendre tűntek el a magyar képeslapkiadók, helyükbe román kiadók jelentek meg, s hatalmas volt a minőségi romlás – mondta el a szerző, aki csaknem három éve foglalkozik szovátai képeslapok gyűjtésével, elemzésével és feldolgozásával. Eddig mintegy kétezer darabot sikerült összegyűjteni és megvásárolni. Kérdésünkre Szolláth elárulta: következő kötetében a „kis magyar világ” korabeli képeslapokkal foglalkozik majd, és néhány év múlva talán számíthatunk egy komolyabb elemző munkára, katalógusra is.
Megjelent a Sóvidék újabb száma
Bár megszületett az ötlet, hogy Szováta monográfiáját át kellene gondolni és ki kellene bővíteni, egyelőre csak a bibliográfia összeállítása történt meg, és keresik a különböző témák szerzőit. Ezért egyelőre abban maradtak a kezdeményezők, hogy az eddigi két helytörténeti konferencia tanulmányait kiadják, és ezeket később majd a monográfiában is felhasználják. Nemrégiben megjelent a Sóvidék kulturális és tudományos folyóirat hatodik évfolyamának második száma. Ebben novellák, versek, félpercesek és haikuk mellett Kuti Dénes szovátai képzőművészt, mint a Magyar Művészeti Akadémia tagját is megismerhetjük, olvashatunk Márton Zoltán (Dönci) haláláról, de szovátai helynevekkel is ismerkedhetünk. Fekete Árpád diákéveire emlékszik, de olvashatunk forrásközlést arról is, hogy hogyan használták a Sófalvi Illyés Lajostól kapott ingyen fürdési jogot a helyi reformátusok.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro
Néhány nap leforgása alatt immár másodszor tartott könyvbemutatót a szovátai Bernády Közművelődési Egylet, a Teleki Oktatási Központ és a Sóvidék kulturális folyóirat.
Ezúttal Szolláth Hunor helytörténész két újabb munkáját ismerhette meg a fürdővárosi olvasóközönség Józsa András előadásában, ám nem teljesen új művekről, inkább folytatásról beszélhetünk. Szolláth bő egy évvel ezelőtt mutatta be helytörténeti tanulmányai és képeslapgyűjteménye első köteteit, a napokban „piacra dobott” kötetek ezek folytatása. A kiadványokat a helyi Siklódi Zsolt nyomdájában készítették, és kivitelezés szempontjából igazi remekműnek tartja a szerző. A fogadtatás nagyon jó volt, olyan személy is volt a bemutatón, aki húsz példányt vásárolt az egyenként 15 lejes könyvekből.
A Szovátai történetek II. tulajdonképpen az első kötettel megfogalmazott célt követi, azaz a történészek „szakbarbár” szövegei helyett olvasható, élvezhető, „emészthető” olvasmányokat nyújtsanak, közérthető nyelven és a teljesség igénye nélkül. Mivel Szováta monográfiája nem kapható, az érdeklődők nemigazán olvashatnak ilyen jellegű, a fürdőtelepre vonatkozó írásokat, ezért – amint az első kötet példázza – a mű helytörténeti „tankönyvként” foroghat közkézen. A szerző óhaja, hogy lassan minden szovátai lakásba eljussanak ezek a kiadványok, hogy az emberek megismerjék a település múltját.
A most kiadott második kötet 68 oldalon 22 szemelvényt sorakoztat fel, amelyek közt a helyi református és római katolikus egyházak történetéből, a világháborús eseményekről, helyi sajtókrónikából, fürdőtörténetből kapunk ízelítőt. Egy név nélküli szerző 1881-es leírásából megismerhetjük a Veress József által alapított akkori Alsó-Fürdő állapotát és hiányosságait, majd a Sófalvi Illyés Lajos által megteremtett Felső-Fürdő (tulajdonképpen a mai telep elődje) fejlődését, sőt az itteni tavakban megmártózó neves személyiségek is felsorakoznak benne: 1905-től már ismert magyar írók, költők, művészek látogatták a sós tavakat. Míg Ady Endre 1915 nyarán csupán néhány órát töltött a vízben, addig Bernády György 1930–38 között nagyon sok időt töltött Szovátán, de a környező erdőkben megfordult vadászni Horthy Miklós testvére, Jenő is, és az sem merült feledésbe, hogy a vadászatra tartva gróf Teleki Ádám a rossz erdei úton a szekérről leesett. Az első világháború után számos ismert román személyiség is vendége volt a fürdőtelepnek, mint Iuliu Maniu politikus, Miron Cristea ortodox patriárka. 1922-től kezdődően a román királyi család, jelesül Mária királyné is előszeretettel látogatott gyakran Szovátára, itt tartózkodása pillanatait számos korabeli fénykép és képeslap megörökítette.
Az Üdvözlet Szovátáról! című album tavalyelőtt megjelent első kötete az első világháború előtti Szovátát ábrázoló képeslapgyűjtemény kivonata, míg a nemrég napvilágot látott második kötet a két világháborút követő időszakba nyújt visszatekintést. Ebben a korban rendre tűntek el a magyar képeslapkiadók, helyükbe román kiadók jelentek meg, s hatalmas volt a minőségi romlás – mondta el a szerző, aki csaknem három éve foglalkozik szovátai képeslapok gyűjtésével, elemzésével és feldolgozásával. Eddig mintegy kétezer darabot sikerült összegyűjteni és megvásárolni. Kérdésünkre Szolláth elárulta: következő kötetében a „kis magyar világ” korabeli képeslapokkal foglalkozik majd, és néhány év múlva talán számíthatunk egy komolyabb elemző munkára, katalógusra is.
Megjelent a Sóvidék újabb száma
Bár megszületett az ötlet, hogy Szováta monográfiáját át kellene gondolni és ki kellene bővíteni, egyelőre csak a bibliográfia összeállítása történt meg, és keresik a különböző témák szerzőit. Ezért egyelőre abban maradtak a kezdeményezők, hogy az eddigi két helytörténeti konferencia tanulmányait kiadják, és ezeket később majd a monográfiában is felhasználják. Nemrégiben megjelent a Sóvidék kulturális és tudományos folyóirat hatodik évfolyamának második száma. Ebben novellák, versek, félpercesek és haikuk mellett Kuti Dénes szovátai képzőművészt, mint a Magyar Művészeti Akadémia tagját is megismerhetjük, olvashatunk Márton Zoltán (Dönci) haláláról, de szovátai helynevekkel is ismerkedhetünk. Fekete Árpád diákéveire emlékszik, de olvashatunk forrásközlést arról is, hogy hogyan használták a Sófalvi Illyés Lajostól kapott ingyen fürdési jogot a helyi reformátusok.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro
2015. március 8.
Emlékművet avattak a bágyoni huszároknak
A Kolozs megyei Bágyonban március 8-án, vasárnap emlékművet avattak annak a 32 huszárnak, akik az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején a császári parancsot megtagadván a magyar szabadságharc oldalára álltak. Az egykori Aranyosszékhez tartozó székely településen több százan vonultak fel a helyszínre érkezett hagyományőrző huszárok mögött az emlékműig. A rendezvényen felszólaló Kelemen Hunor RMDSZ-elnök kijelentette, az erdélyi magyaroknak más eszközökkel ugyan, de ma is szabadságharcot kell vívniuk. –
„Vannak akik 25 évvel a kommunista diktatúra megbukása után is (…) megpróbálják megtiltani, hogy utcára menjünk és megünnepeljük az ünnepünket. És vannak, akik meg akarnak fosztani az anyanyelvhasználattól, az iskoláinktól, a kultúránktól, (…) a nemzeti identitásunk alapjaitól” - hangoztatta az RMDSZ elnöke.
Kelemen Hunor a szabadság-egyenlőség-testvériség jelszavát idézve kijelentette, az erdélyi magyarság nem akarja senkitől elvenni azt a szabadságot, amelyiket a maga számára követel. Hozzátette, a magyarok másokkal egyenlőek, és nem kevésbé egyenlőek akarnak lenni.
„A testvériség arra kötelez, hogy mások érzékenységére, történelmére is tekintettel legyünk. De elvárjuk, hogy a velünk együtt élők is legyenek tekintettel a mi történelmünkre. Ez a mi nagy szabadságharcunk most a 21. században” - jelentette ki Kelemen Hunor.
Megállították a román betöréseket
Csallóközi Zoltán, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes kabinetfőnöke beszédében felidézte, hogy 1848-ban a 12 huszárezred közül csak négy állomásozott Magyarországon, 1849-re azonban a huszárok többsége hazatért, és tíz ezred harcolt a szabadságharc oldalán.
„A hazatérő huszárok hazaszeretetével azonos a bágyoni és aranyosszéki huszárok állásfoglalása” - jelentette ki Csallóközi Zoltán. Amint felidézte, az Aranyosszéken megalakított 1500 fős nemzetőrségnek fontos szerepe volt abban, hogy sikerült megállítani azokat a román betöréseket, amelyek Nagyenyed és Abrudbánya magyar lakosságának a pusztulását okozták.
A Bágyonban állomásozó, Szentgyörgyi József által vezetett huszárszázad katonáinak neveit Miholcsa József hagyományőrző huszár alezredes sorolta fel. A felavatott emlékmű – egy kopjafa, melynek csúcsa lófejbe végződik, és amelyhez stilizált lovas tapad - Suba László alkotása.
maszol.ro
A Kolozs megyei Bágyonban március 8-án, vasárnap emlékművet avattak annak a 32 huszárnak, akik az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején a császári parancsot megtagadván a magyar szabadságharc oldalára álltak. Az egykori Aranyosszékhez tartozó székely településen több százan vonultak fel a helyszínre érkezett hagyományőrző huszárok mögött az emlékműig. A rendezvényen felszólaló Kelemen Hunor RMDSZ-elnök kijelentette, az erdélyi magyaroknak más eszközökkel ugyan, de ma is szabadságharcot kell vívniuk. –
„Vannak akik 25 évvel a kommunista diktatúra megbukása után is (…) megpróbálják megtiltani, hogy utcára menjünk és megünnepeljük az ünnepünket. És vannak, akik meg akarnak fosztani az anyanyelvhasználattól, az iskoláinktól, a kultúránktól, (…) a nemzeti identitásunk alapjaitól” - hangoztatta az RMDSZ elnöke.
Kelemen Hunor a szabadság-egyenlőség-testvériség jelszavát idézve kijelentette, az erdélyi magyarság nem akarja senkitől elvenni azt a szabadságot, amelyiket a maga számára követel. Hozzátette, a magyarok másokkal egyenlőek, és nem kevésbé egyenlőek akarnak lenni.
„A testvériség arra kötelez, hogy mások érzékenységére, történelmére is tekintettel legyünk. De elvárjuk, hogy a velünk együtt élők is legyenek tekintettel a mi történelmünkre. Ez a mi nagy szabadságharcunk most a 21. században” - jelentette ki Kelemen Hunor.
Megállították a román betöréseket
Csallóközi Zoltán, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes kabinetfőnöke beszédében felidézte, hogy 1848-ban a 12 huszárezred közül csak négy állomásozott Magyarországon, 1849-re azonban a huszárok többsége hazatért, és tíz ezred harcolt a szabadságharc oldalán.
„A hazatérő huszárok hazaszeretetével azonos a bágyoni és aranyosszéki huszárok állásfoglalása” - jelentette ki Csallóközi Zoltán. Amint felidézte, az Aranyosszéken megalakított 1500 fős nemzetőrségnek fontos szerepe volt abban, hogy sikerült megállítani azokat a román betöréseket, amelyek Nagyenyed és Abrudbánya magyar lakosságának a pusztulását okozták.
A Bágyonban állomásozó, Szentgyörgyi József által vezetett huszárszázad katonáinak neveit Miholcsa József hagyományőrző huszár alezredes sorolta fel. A felavatott emlékmű – egy kopjafa, melynek csúcsa lófejbe végződik, és amelyhez stilizált lovas tapad - Suba László alkotása.
maszol.ro
2015. március 9.
Székely szabadság napja Sepsiszentgyörgyön – Bekapcsolódnak a fiatalok is
Felhívást intézett a fiatalokhoz a Háromszéki Ifjúsági Tanács: arra buzdítják az ifjakat, hogy minél nagyobb számban vegyenek részt március 10-én Sepsiszentgyörgyön a székely szabadság napján és március 15-én a megyeszerte szervezett ünnepségeken.
A fiatalok büszkék a székely elődökre című felhívásában Oltean Csongor, a szervezet elnöke felidézi: az elmúlt két évhez hasonlóan a Hárit szervezetten készült Marosvásárhelyre. Mivel azonban az ottani rendezvény elmarad, arra buzdítanak mindenkit, hogy Sepsiszentgyörgyön vegyenek részt a turul szobornál tartandó megemlékezésen. „Büszkék vagyunk elődeinkre, fontosnak tartjuk, hogy minél nagyobb létszámban legyünk jelen a keddi megemlékezésen. Az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezetével partnerségben önkénteseink székely kokárdákat és székely zászlókat fognak osztani a résztvevőknek” – idézi Oltean Csongort a szervezet közleménye.
A székely szabadság napjára tervezett tiltakozó felvonulás betiltásával kapcsolatban egyébként pénteken este a Duna Televízió Közbeszéd című műsorában Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki területi szervezetének elnöke azt mondta: felháborítónak tartja a marosvásárhelyi hatóságok intézkedését. „Elfogadhatatlan, hogy 25 évvel a rendszerváltás után semmibe vegyék gyülekezési és véleménynyilvánítási jogunkat.
Ezt a jogsértő intézkedést minden lehetséges fórumon szóvá fogjuk tenni, mert össznemzeti ügyről van szó” – ígérte az RMDSZ politikusa. Ugyanakkor azt is elmondta: hibának tartja, hogy a Székely Nemzeti Tanács „visszavonulót fújt”. „Én bevonuláspárti vagyok, nem kivonuláspárti!” – mondta Tamás Sándor, arra biztatva ismerőseit a Facebook-közösségi portálon, osszák meg gondolataikat.
Farcádi Botond
Erdély.ma
Felhívást intézett a fiatalokhoz a Háromszéki Ifjúsági Tanács: arra buzdítják az ifjakat, hogy minél nagyobb számban vegyenek részt március 10-én Sepsiszentgyörgyön a székely szabadság napján és március 15-én a megyeszerte szervezett ünnepségeken.
A fiatalok büszkék a székely elődökre című felhívásában Oltean Csongor, a szervezet elnöke felidézi: az elmúlt két évhez hasonlóan a Hárit szervezetten készült Marosvásárhelyre. Mivel azonban az ottani rendezvény elmarad, arra buzdítanak mindenkit, hogy Sepsiszentgyörgyön vegyenek részt a turul szobornál tartandó megemlékezésen. „Büszkék vagyunk elődeinkre, fontosnak tartjuk, hogy minél nagyobb létszámban legyünk jelen a keddi megemlékezésen. Az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezetével partnerségben önkénteseink székely kokárdákat és székely zászlókat fognak osztani a résztvevőknek” – idézi Oltean Csongort a szervezet közleménye.
A székely szabadság napjára tervezett tiltakozó felvonulás betiltásával kapcsolatban egyébként pénteken este a Duna Televízió Közbeszéd című műsorában Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki területi szervezetének elnöke azt mondta: felháborítónak tartja a marosvásárhelyi hatóságok intézkedését. „Elfogadhatatlan, hogy 25 évvel a rendszerváltás után semmibe vegyék gyülekezési és véleménynyilvánítási jogunkat.
Ezt a jogsértő intézkedést minden lehetséges fórumon szóvá fogjuk tenni, mert össznemzeti ügyről van szó” – ígérte az RMDSZ politikusa. Ugyanakkor azt is elmondta: hibának tartja, hogy a Székely Nemzeti Tanács „visszavonulót fújt”. „Én bevonuláspárti vagyok, nem kivonuláspárti!” – mondta Tamás Sándor, arra biztatva ismerőseit a Facebook-közösségi portálon, osszák meg gondolataikat.
Farcádi Botond
Erdély.ma
2015. március 9.
Székely szabadság napja: a Maros megyei prefektus már hárít
Lucian Goga Maros megyei prefektus szerint Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke lesz a felelős, ha kedden, a Székely szabadság napján rendbontás történik Marosvásárhelyen. A kormány Maros megyei képviselőjének egy hétfői sajtótájékoztatón tett kijelentését az Agerpres hírügynökség idézte. Lucian Goga arra hívta fel a figyelmet, hogy Izsák Balázs SZNT-elnök csak a sajtónak jelentette be, eláll a marosvásárhelyi tömegrendezés megszervezésétől. Erre vonatkozó írásos dokumentumot nem nyújtott be az illetékes hatóságokhoz. „Megítélésem szerint, akik kérvényt nyújtottak be a rendezvény megszervezése kapcsán a városházához, azok a felelősek a rendezvény lebonyolításáért" – jelentette ki a prefektus.
Lucian Goga kijelentette, Marosvásárhely multikulturális város, ahol jó egyetértésben élnek a románok, a magyarok és a más nemzetiségűek. „Azt hiszem, hagyni kell, hogy akik emlékezni akarnak, azok békében és nyugalomban emlékezhessenek, de semmiképpen nem kívánatos, hogy szélsőségesek jöjjenek máshonnan Marosvásárhelyre, és megzavarják a társadalmi békét. Ha a megemlékezést valakik el akarják téríteni az eredetileg meghirdetett céljától, az állami hatóságok készenlétben lesznek" – jelentette ki a prefektus.
Korábban Dorin Florea polgármester csak a Székely vértanúk emlékművénél tartandó megemlékezést engedélyezte, nem járult hozzá, hogy tiltakozó felvonulást is tartsanak Marosvásárhelyen. Izsák Balázs SZNT-elnök közölte, nem is kért engedélyt az emlékműnél tartandó megemlékezéshez, hiszen törvényértelmezése szerint a megemlékezés nem engedélyköteles. A felvonulás és a tiltakozó megmozdulás hatósági tiltását követően bejelentette, az SZNT eláll az idei marosvásárhelyi tömegrendezvény szervezésétől.
A Székely szabadság napja elnevezésű rendezvényen az SZNT az 1852-ben felgöngyölített Habsburg-ellenes székely szervezkedés 1854. március 10-én kivégzett három vezetője – Török János, Gálfi Mihály és Horváth Károly – marosvásárhelyi emlékoszlopánál szervez 2004 óta megemlékezést. A 2013-as és 2014-es rendezvény felvonulással és a romániai régiók kialakítására vonatkozó romániai kormányzati elképzelések elleni tiltakozással végződött. A szervezők becslése szerint mind a 2013-as, mind a polgármester által szintén betiltott 2014-es felvonuláson tízezrek vettek részt.
MTI
Erdély.ma
Lucian Goga Maros megyei prefektus szerint Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke lesz a felelős, ha kedden, a Székely szabadság napján rendbontás történik Marosvásárhelyen. A kormány Maros megyei képviselőjének egy hétfői sajtótájékoztatón tett kijelentését az Agerpres hírügynökség idézte. Lucian Goga arra hívta fel a figyelmet, hogy Izsák Balázs SZNT-elnök csak a sajtónak jelentette be, eláll a marosvásárhelyi tömegrendezés megszervezésétől. Erre vonatkozó írásos dokumentumot nem nyújtott be az illetékes hatóságokhoz. „Megítélésem szerint, akik kérvényt nyújtottak be a rendezvény megszervezése kapcsán a városházához, azok a felelősek a rendezvény lebonyolításáért" – jelentette ki a prefektus.
Lucian Goga kijelentette, Marosvásárhely multikulturális város, ahol jó egyetértésben élnek a románok, a magyarok és a más nemzetiségűek. „Azt hiszem, hagyni kell, hogy akik emlékezni akarnak, azok békében és nyugalomban emlékezhessenek, de semmiképpen nem kívánatos, hogy szélsőségesek jöjjenek máshonnan Marosvásárhelyre, és megzavarják a társadalmi békét. Ha a megemlékezést valakik el akarják téríteni az eredetileg meghirdetett céljától, az állami hatóságok készenlétben lesznek" – jelentette ki a prefektus.
Korábban Dorin Florea polgármester csak a Székely vértanúk emlékművénél tartandó megemlékezést engedélyezte, nem járult hozzá, hogy tiltakozó felvonulást is tartsanak Marosvásárhelyen. Izsák Balázs SZNT-elnök közölte, nem is kért engedélyt az emlékműnél tartandó megemlékezéshez, hiszen törvényértelmezése szerint a megemlékezés nem engedélyköteles. A felvonulás és a tiltakozó megmozdulás hatósági tiltását követően bejelentette, az SZNT eláll az idei marosvásárhelyi tömegrendezvény szervezésétől.
A Székely szabadság napja elnevezésű rendezvényen az SZNT az 1852-ben felgöngyölített Habsburg-ellenes székely szervezkedés 1854. március 10-én kivégzett három vezetője – Török János, Gálfi Mihály és Horváth Károly – marosvásárhelyi emlékoszlopánál szervez 2004 óta megemlékezést. A 2013-as és 2014-es rendezvény felvonulással és a romániai régiók kialakítására vonatkozó romániai kormányzati elképzelések elleni tiltakozással végződött. A szervezők becslése szerint mind a 2013-as, mind a polgármester által szintén betiltott 2014-es felvonuláson tízezrek vettek részt.
MTI
Erdély.ma
2015. március 9.
Szülőföldön magyarul: keddtől igényelhető a támogatás
Március 10-től igényelhetők a Szülőföldön magyarul program keretében a magyar tannyelvű óvodákba, iskolákba járó gyermekek és a magyar képzésben részesülő egyetemisták számára nyújtott támogatások: a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. közzétette a program 2014–2015-ös tanévre szóló felhívását a nevelési, oktatási, valamint tankönyv- és taneszköztámogatás, illetve a hallgatói támogatás igénylésére – adja hírül R. Kiss Edit a kronika.ro-n.
A magyar kormány által a határon túli magyar nyelvű oktatásban részt vevők támogatására működtetett programban április 24-ig lehet benyújtani az igényléseket.
A program romániai lebonyolítója továbbra is a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ). A szervezet elnöke, Burus-Siklódi Botond hétfőn Csíkszeredában sajtótájékoztatón közölte, ebben az évben a nevelési, oktatási, valamint tankönyv- és taneszköztámogatás értéke 17 200 forintnak megfelelő lej, a hallgatói támogatásé pedig továbbra is 2800 forintnak megfelelő lej.
Mint ismeretes, korábban 22 400 forintnak megfelelő lejnyi nevelési, oktatási, valamint tankönyv- és taneszköztámogatást hirdettek meg, de mivel a túlzottdeficit-eljárás elkerülése érdekében csökkentették a magyarországi kormányzati kiadásokat, az elmúlt két évben 17 200 forintnak megfelelő támogatást, 235 lejt fizettek. Idén már eleve erre az összegre hirdették meg az igénylési lehetőséget, ez az, ami biztosan kifizethető – közölte az RMPSZ elnöke.
Az eddig használt, saját fejlesztésű program helyett ettől az évtől a romániai igénylések feldolgozását is a magyarországi nemzeti informatikai rendszer keretében végzik – jelentette be Burus-Siklódi Botond. Közölte, felkészültek az új helyzetre, és mivel ebben a programban időigényesebb lesz az adatfeldolgozás, erre a munkára 43 új munkatársat alkalmaznak.
A nemrég elhunyt Márton Zoltán helyett Bartolf Hedvig korábbi Hargita megyei főtanfelügyelő végzi ezentúl az RMPSZ részéről a Szülőföldön magyarul program irányítását. Bartolf leszögezte, kérik, hogy minden jogosult igényelje a támogatást, hiszen kár lenne kihagyni ezt a lehetőséget.
Az RMPSZ már el is juttatta területi szervezeteihez a Szülőföldön magyarul program támogatásainak igényléséhez szükséges iratcsomagokat, ezt már osztják is az iskolákban. A csomagok válaszborítékban űrlapot, kitöltési útmutatót tartalmaznak. Burus-Siklódi ugyanakkor a határidő betartására szólította fel az igénylőket, az informatikai program ugyanis nem teszi lehetővé az április 24. utáni postai bélyegzővel feladott igénylések elfogadását – írja a kronika.ro.
Erdély.ma
Március 10-től igényelhetők a Szülőföldön magyarul program keretében a magyar tannyelvű óvodákba, iskolákba járó gyermekek és a magyar képzésben részesülő egyetemisták számára nyújtott támogatások: a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. közzétette a program 2014–2015-ös tanévre szóló felhívását a nevelési, oktatási, valamint tankönyv- és taneszköztámogatás, illetve a hallgatói támogatás igénylésére – adja hírül R. Kiss Edit a kronika.ro-n.
A magyar kormány által a határon túli magyar nyelvű oktatásban részt vevők támogatására működtetett programban április 24-ig lehet benyújtani az igényléseket.
A program romániai lebonyolítója továbbra is a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ). A szervezet elnöke, Burus-Siklódi Botond hétfőn Csíkszeredában sajtótájékoztatón közölte, ebben az évben a nevelési, oktatási, valamint tankönyv- és taneszköztámogatás értéke 17 200 forintnak megfelelő lej, a hallgatói támogatásé pedig továbbra is 2800 forintnak megfelelő lej.
Mint ismeretes, korábban 22 400 forintnak megfelelő lejnyi nevelési, oktatási, valamint tankönyv- és taneszköztámogatást hirdettek meg, de mivel a túlzottdeficit-eljárás elkerülése érdekében csökkentették a magyarországi kormányzati kiadásokat, az elmúlt két évben 17 200 forintnak megfelelő támogatást, 235 lejt fizettek. Idén már eleve erre az összegre hirdették meg az igénylési lehetőséget, ez az, ami biztosan kifizethető – közölte az RMPSZ elnöke.
Az eddig használt, saját fejlesztésű program helyett ettől az évtől a romániai igénylések feldolgozását is a magyarországi nemzeti informatikai rendszer keretében végzik – jelentette be Burus-Siklódi Botond. Közölte, felkészültek az új helyzetre, és mivel ebben a programban időigényesebb lesz az adatfeldolgozás, erre a munkára 43 új munkatársat alkalmaznak.
A nemrég elhunyt Márton Zoltán helyett Bartolf Hedvig korábbi Hargita megyei főtanfelügyelő végzi ezentúl az RMPSZ részéről a Szülőföldön magyarul program irányítását. Bartolf leszögezte, kérik, hogy minden jogosult igényelje a támogatást, hiszen kár lenne kihagyni ezt a lehetőséget.
Az RMPSZ már el is juttatta területi szervezeteihez a Szülőföldön magyarul program támogatásainak igényléséhez szükséges iratcsomagokat, ezt már osztják is az iskolákban. A csomagok válaszborítékban űrlapot, kitöltési útmutatót tartalmaznak. Burus-Siklódi ugyanakkor a határidő betartására szólította fel az igénylőket, az informatikai program ugyanis nem teszi lehetővé az április 24. utáni postai bélyegzővel feladott igénylések elfogadását – írja a kronika.ro.
Erdély.ma
2015. március 9.
A székely szabadságért
Lehet azon vitatkozni, hogy helyes volt-e a Székely Nemzeti Tanács meghátrálása, a marosvásárhelyi székely szabadság napjának lefújása, ám ma már fölösleges.
Két évvel ezelőtt, a kezdetekkor nem volt tiltás, emelkedett, szép megemlékezés zajlott a Postaréten és lélekmelengető, hittel, jókedvvel teli felvonulás a városközpontba. Reményt, erőt adott a marosvásárhelyi magyaroknak, de azoknak is, kik busszal, autóval érkeztek. Nem a románság ellen irányult, nem voltak ellenséges megnyilvánulások, de elszántságot mutatott, úgy tűnt, újabb jelentős lépés az autonómia felé vezető úton.
Talán éppen ezért nem akart ismétlést Marosvásárhely román vezetősége (külön misét érdemelne, miért, kinek köszönhető, hogy 15 éve román polgármestere van az egykori székely fővárosnak!), és tavaly már nem engedélyezte a felvonulást. Ennek dacára ismét hatalmas tömeg sereglett össze, ezúttal a járdán vonulva haladt a kormányhivatal felé. A polgári séta – miként a szervezők nevezték – más volt, mint az egy évvel korábbi vonulás: feszült, ideges, forrófejű megnyilvánulásoktól, incidensektől sem mentes, melyek aztán ellepték a román sajtót, torz képet mutatva az egész megmozdulásról. Tavaly év elején a román hatalom azt hitte, egy tiltás elegendő, nem vonul többé utcára a nép. Nem így történt, és minden bizonnyal idén alaposabban felkészültek az esetleges dacolásra. Érthető hát, ha csapdától, provokációtól tartva a szervezők nem merték kockáztatni, hogy 25 év után esetleg megismétlődjék a marosvásárhelyi véres március. Maradt hát az egyetlen lehetőség: ország-világ figyelmét felhívni arra, hogy a román hatalom már gyülekezni, utcára vonulni, hangunkat hallatni sem enged, semmibe veszi alapvető jogainkat.
Az 1848–49-es szabadságharc elbukása után azok a székely hazafiak, kikre március 10-én emlékezünk, éppen az idegen elnyomásba, az osztrák uralomba nem akartak beletörődni, a forradalom lángját élesztgették a székely, a magyar szabadságért.
Árulás áldozatai lettek, de vértanúhaláluk nem volt hiábavaló, nekik is köszönhető, hogy az osztrák abszolutista uralom végül a kiegyezéssel lemondott a magyarság Osztrák Birodalomba való beolvasztásáról. Legméltóbban úgy emlékezhetünk most rájuk, ha mi sem engedjük, hogy jogainkat lábbal tiporják, szabadságunkat megnyirbálják. Ha Marosvásárhelyen nem tehetjük, kivonulunk Sepsiszentgyörgyön, Székelyföld számos más településén, és egyértelműen megmutatjuk, sokan vagyunk, erősek vagyunk, és nem engedünk a ’48-ból.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Lehet azon vitatkozni, hogy helyes volt-e a Székely Nemzeti Tanács meghátrálása, a marosvásárhelyi székely szabadság napjának lefújása, ám ma már fölösleges.
Két évvel ezelőtt, a kezdetekkor nem volt tiltás, emelkedett, szép megemlékezés zajlott a Postaréten és lélekmelengető, hittel, jókedvvel teli felvonulás a városközpontba. Reményt, erőt adott a marosvásárhelyi magyaroknak, de azoknak is, kik busszal, autóval érkeztek. Nem a románság ellen irányult, nem voltak ellenséges megnyilvánulások, de elszántságot mutatott, úgy tűnt, újabb jelentős lépés az autonómia felé vezető úton.
Talán éppen ezért nem akart ismétlést Marosvásárhely román vezetősége (külön misét érdemelne, miért, kinek köszönhető, hogy 15 éve román polgármestere van az egykori székely fővárosnak!), és tavaly már nem engedélyezte a felvonulást. Ennek dacára ismét hatalmas tömeg sereglett össze, ezúttal a járdán vonulva haladt a kormányhivatal felé. A polgári séta – miként a szervezők nevezték – más volt, mint az egy évvel korábbi vonulás: feszült, ideges, forrófejű megnyilvánulásoktól, incidensektől sem mentes, melyek aztán ellepték a román sajtót, torz képet mutatva az egész megmozdulásról. Tavaly év elején a román hatalom azt hitte, egy tiltás elegendő, nem vonul többé utcára a nép. Nem így történt, és minden bizonnyal idén alaposabban felkészültek az esetleges dacolásra. Érthető hát, ha csapdától, provokációtól tartva a szervezők nem merték kockáztatni, hogy 25 év után esetleg megismétlődjék a marosvásárhelyi véres március. Maradt hát az egyetlen lehetőség: ország-világ figyelmét felhívni arra, hogy a román hatalom már gyülekezni, utcára vonulni, hangunkat hallatni sem enged, semmibe veszi alapvető jogainkat.
Az 1848–49-es szabadságharc elbukása után azok a székely hazafiak, kikre március 10-én emlékezünk, éppen az idegen elnyomásba, az osztrák uralomba nem akartak beletörődni, a forradalom lángját élesztgették a székely, a magyar szabadságért.
Árulás áldozatai lettek, de vértanúhaláluk nem volt hiábavaló, nekik is köszönhető, hogy az osztrák abszolutista uralom végül a kiegyezéssel lemondott a magyarság Osztrák Birodalomba való beolvasztásáról. Legméltóbban úgy emlékezhetünk most rájuk, ha mi sem engedjük, hogy jogainkat lábbal tiporják, szabadságunkat megnyirbálják. Ha Marosvásárhelyen nem tehetjük, kivonulunk Sepsiszentgyörgyön, Székelyföld számos más településén, és egyértelműen megmutatjuk, sokan vagyunk, erősek vagyunk, és nem engedünk a ’48-ból.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. március 9.
Március 10. – A székely vértanúk
A Makk-féle titkos szervezkedés kezdete
Az 1848/49-es szabadságharc leverése után Magyarországon bevezetik az abszolutizmust. Erdélyben öt éven keresztül terror, ostromállapot uralkodik, ezt az időszakot – az akasztások, a kivégzések, a bebörtönzések nagy száma miatt – kötélkorszaknak nevezik. E rendszer a besúgók hálózatára, a modern alapokra helyezett politikai rendőrségre támaszkodik.
A magyarság egyre nehezebben tudja elfogadni az abszolutizmust, és egyre többen bíznak egy új szabadságharc kitörésében. Székelyföldön – 1851. július és 1853. október 6-a között – Makk József ezredes irányításával két titkos katonai jellegű szervezkedésre kerül sor. Az álhírek és az alaptalan derűlátás – bíznak az európai forradalmak kitörésében – megtéveszti még az emigráció vezetőjét, Kossuth Lajost is. 1851 tavaszán egy kiáltványt juttat el barátjához, Giuseppe Mazzinihez. Úgy tervezi, hogy az olasz földön állomásozó osztrák hadseregben szolgáló 30–40 ezer magyar katona, miután tudomást szerez a felhívás tartalmáról, azonnal vállalja a Magyarország szabadságának kivívásáért induló harcot.
Szervezési keretek
Kossuth 1851. június 25-én bízza meg Makk József ezredest az erdélyi titkos katonai mozgalom szervezésével. Makk elköveti azt a baklövést, hogy kiáltványban mozgósít az osztrák uralom ellen, így a hatóságok korán tudomást szereznek a titkos katonai szervezkedésről. Úgy tervezi, hogy településenként nyolc-tíz tagú gerillacsapatokat szerveznek, felkészülnek arra, hogy a felkelés kitörésének pillanatában átvegyék a közigazgatást, a kincstári pénztárakat, és lefegyverezzék a zsandárokat, majd a titkos alakulatok egyesülnek a hadsereggel. A szervezés mintája a Mazzini-féle „évszaki rendszer”. Magyarországot 12 kerületre, úgynevezett hónapra tagolják. Erdély három, Székelyföld egy hónapból áll. Minden kerületnek egy vezetője van. A hónapok hetekre, azaz megyékre, székekre bomlanak, majd napokra, vagyis településekre és további kisebb egységekre, órákra, percekre, másodpercekre. A legutolsó megnevezés az egyszerű katonát fedi.
A titkos mozgalomba bekapcsolódó csak a felettesét, illetve az alárendeltjét ismerheti. Az utasításokat titkosírással továbbítják. A mozgalomban való részvétel elvileg kockázatmentes, hacsak a legfelsőbb vezetésbe nem kerül áruló. A nők megszervezése a férfiakéhoz hasonló, de ők virágszervezetként (koszorú, csokrok stb.) működnek. Feladatuk a futárszolgálat szervezése, a mozgalom céljainak népszerűsítése, a szabadságharc egészségügyi ellátásának megteremtése.
A Török János vezette titkos mozgalom
Rózsafi Mátyás republikánus újságíró 1851-ben érkezik Erdélybe. Útja a legradikálisabb régióba, Háromszékre vezet. Orbaiszéken, Teleken felkeresi Horváth Károly földbirtokost. Két héten keresztül a Horváth-kúria valóságos főhadiszállássá alakul. Háromszéket hét körzetre osztják, ezek vezetőit Horváth személyesen bízza meg. Rózsafi itt találkozik Török János marosvásárhelyi református kollégiumi tanárral, akit Makk ezredes előzetes engedélyével a székelyföldi szervezet vezetőjévé nevez ki. Török köztiszteletben álló személyiség, az egyetemet Berlinben végzi, több didaktikai könyv szerzője és a magyar szabadságharc elkötelezett híve.
Székelyföldet négy hétre tagolja, amely megfelel a négy (nagyobb) székely széknek. Csíkszék élére Veress Ignác csíksomlyói páter kerül, aki nagy hatással van a csíksomlyói ifjúságra. A háromszékiek vezetője a korábban említett feddhetetlen jellemű Horváth Károly. Udvarhelyszék és Bardocszék vezetője Gálffi Mihály, Udvarhely megye közismert ügyvédje, míg Aranyos- és Marosszék irányítását Bíró Mihály kisgörgényi földbirtokos vállalja.
A szervezkedésbe bevonják a közép- és kisnemességet, az értelmiséget és a városi polgárságot, de szép számmal kapcsolódnak be egyszerű földművesek is. Törökék mintegy négy-ötezer embert akarnak katonai kiképzésben részesíteni. A szervezetbe a legtöbb tagot a Gálffi vezetése alatt álló Udvarhelyszéken mozgósítják. Így például Bereczky Sándor helységparancsnok 403 hadra fogható személyt vont be a titkos mozgalomba. A szervezés ekkor túllépi az összeesküvés szűk kereteit, katonai mozgalommá szélesedik.
Azonban a külföldi irányítóközpontokkal, az emigrációval való kapcsolattartás egyre nehezebb, a pénzhiány érezteti hatását, amihez még hozzájárul az osztrák titkosrendőrség kettőzött ébersége is. A mozgalom tömegbázisának növelésére Horváth Károly balavásári szőlőbirtokára, a szüret idejére – amikor nem feltűnő a nagyszámú résztvevő – megbeszélésre hívják össze nemcsak a székelyföldi, de az erdélyi és a pesti szervezetek vezetőit is. Megvitatják a különböző régiókkal való kapcsolattartás, a futárszolgálat és levelezés módját. A mozgalom azonban bármennyire eredményesnek tűnik, vesztésre van ítélve, mert kezdettől fogva a titkosszolgálat megfigyelése alatt áll. Bíró Mihály, beférkőzve Török és Horváth bizalmába, Maros- és Aranyosszék irányítójaként már augusztus derekától jelenti az eseményeket, megszerzi az évszaki rendszer működési szabályzatát és a titkos levelezések kulcsát is.
Török János – a balavásárhelyi titkos megbeszélésen – elköveti azt a hibát, hogy a titkos szabályzat ellenére egyszerre tart megbeszélést a mozgalom legfelsőbb vezetőivel és Kossuth pesti megbízottjával. Szerencsére a titkos szervezési szabályok Bírót megakadályozzák abban, hogy mindenkiről adatot gyűjthessen. Mivel az osztrákok ismerik a felkelés kitörésének tervezett időpontját, hogy minél több információhoz jussanak, nem siettetik a letartóztatásokat. A nyomozás elvezet Makk ezredes bukaresti lakásához is, de nem tudják megszerezni a mozgalomra vonatkozó dokumentumokat, és Makk elfogása is meghiúsul. Az első letartóztatásokra Magyarországon kerül sor. A csíkszéki mozgalom vezetőjét, Veress Ignácot 1851 decemberében Pesten tartóztatják le, majd januárban Pozsonyban akasztják fel. 1849. január 24-én fogságba vetik a székelyföldi mozgalom vezetőit. Később még hatvan gyanúsított kerül a vádlottak padjára. 1852. június 13-án újabb letartóztatások, majd a két évig tartó kihallgatás után a szebeni hadbíróság Török Jánost, Gálffi Mihályt és Horváth Károlyt kötél általi halálra ítéli. Kivégzésükre Marosvásárhelyen a Postaréten kerül sor.
A Váradi József vezette mozgalom
A második katonai szervezkedés 1852 júliusában kezdődik, és Bardocszékre, Háromszékre és Alcsíkra terjed ki. Makk ezredes Váradi Józsefet – egykori negyvennyolcas huszárt – nevezi ki a háromszékiek titkos katonai szervezkedése élére. A jogi végzettségű, dévai születésű, vállalkozó szellemű, bátor és erős önbizalommal bíró fiatalember épp olyan személyiség, aki alkalmas egy új katonai szervezet megteremtésére.
Szerencsére a korábbi mozgalom vezéralakja, Horváth Károly senkit nem árult el, így nem ismerik a háromszéki mozgalom résztvevőit. E mozgalom három hónappal hosszabb ideig tart, mint a korábbi, és eljut a katonai felkelés megindításáig.
Váradi szervezőmunkáját a háromszéki Szotyorban kezdi, Nagy Tamásné házából irányít. Székhelyét hamarosan a közeli Zoltánba helyezi át. Váradi a hatóságok félrevezetésére Benkő Rafaelné asszony szolgájaként szerepel. Az árkosi Bálint Áronnal együtt járják a háromszéki falvakat. Felkeresik a települések bíráit, a jegyzőket. Hamarosan már katonai gyakorlatokat is tartanak, miközben kapcsolatba lépnek a csíki titkos szervezettel is. Kiépül a rendszeres kapcsolattartás a Bukarestben székelő Makk ezredessel. Ezt a bibarcfalvi Bartalis Ferenc, Szabó Áron és Bogyor Sámuel szervezi, akik borvízkereskedői útlevéllel könnyebben kelhetnek át a határon. Egy alkalommal, amikor Váradi és társai Maksán tartják a megbeszélést, az egyik résztvevő titokban jelenti nemcsak az eseményeket, de Váradi tartózkodási helyét is. A hírhedt Kovács István kapitány nagyszámú csendőrrel, rajtaütésszerűen körülveszi a Benkő-udvarházat. Váradinak és Bálintnak az utolsó pillanatban sikerül elrejtőzniük egy titkos búvóhelyen. Mivel Zoltánban már nincsenek biztonságban, a hadiszállásukat áthelyezik Mátisfalvára, Benő Miklós házába. A házigazda lelkes hazafi, hamarosan 50 főből álló szabadcsapatot állít fel, és nagy mennyiségű fegyvert szállít Bibarcfalvára, amely Váradi utolsó állomáshelye lesz. Erdővidéken sikerrel folytatják a szabadcsapatok felállítását.
Végül Váradi 1853. október első napjaiban egy félszáz főnyi kis csapat élén Alcsíkba indul. A haditerv szerint a Csíkszentkirály melletti erdőségekben várják be a háromszéki és a csíki szabadcsapatokat, majd az egyesült erők meglepetésszerűen elfoglalják Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy hadipénztárait. A pénzt a sereg létszámának növelésére, felszerelésére és élelmezésére használják fel. Erre nagy szükség is van, mert a csapat élelmezése (pénz hiányában) értéktelen nyugta ellenében, rekvirálással nem megoldható, mert kiváltja a lakosság ellenszenvét.
A csíkszentléleki bíró egyik ökrének rekvirálása ellentétet vált ki a falusiak és a felkelők közt. Az előzetes felvilágosítás hiánya miatt a falusiak az ökör nyomát követik, így eljutnak Váradi csapatához, csak lövöldözéssel lehet távol tartani őket. Ennek híre eljut a csíkszeredai katonai főbiztoshoz is. A kialakult helyzetben Váradi József kénytelen elrendelni a visszavonulást Erdővidékre, de útra készülő kis csapatát 1853. október 6-án egy nagy létszámú császári katonaság meglepetésszerűen körülfogja. A felkelők szétszélednek, három szekér fegyver az ellenség prédája lesz. Váradi Márkosfalvára, majd Bélafalvára menekül.
Megkezdődnek a letartóztatások, a tizenhat vádlottból tizenegyen bibarcfalviak. A marosvásárhelyi hadbíróság Váradi Józsefet, Bartalis Ferencet, Bertalan Lászlót és Benedek Dánielt kötél általi halálra ítéli. Váradi és Bartalis kivégzésére Sepsiszentgyörgyön az Őrkőnél kerül sor 1854. április 29-én. Mivel Bertalan László és Benedek Dániel megszöknek, csak elfogásuk után, május 27-én végzik ki őket a marosvásárhelyi Postaréten. A kegyelemben részesültek büntetése 15–18 évi várfogság. A vértanúk emléke előtt
A Székely Nemzeti Tanács 2013-ban március 10-ét – a székely mártírok kivégzésének napját – a székely szabadság napjává nyilvánítja. 1854. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten végezték ki Török Jánost, Gálffi Mihályt és Horváth Károlyt. Azóta az emlékmű és környéke zarándokhelyé vált. A sepsiszentgyörgyi őrkői emlékműnél is rendszeresen megemlékeznek Váradi Józsefről és Bartalis Ferencről. 2013 óta a Bibarcfalván állított három kopjafánál koszorúznak Bertalan László, Benedek Dániel és Bartalis Ferenc tiszteletére, csak a Pozsonyban kivégzett Veres Ignácra nem emlékeztet semmi!
Mivel a vértanúk döntő többsége háromszéki, jogos igény, hogy a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban, a Honvédemlékmű közelében olyan obeliszk álljon, amelyen mind a nyolc vértanú neve olvasható. Mindnyájan a székely nép szabadságáért harcoltak, megérdemlik, hogy legyen közös emlékművük, ahol szabadon leróhatjuk tiszteletünket.
Vértanúhaláluk nem volt hiábavaló, mert az osztrák abszolutista kormányzat lemondott Magyarországnak az Osztrák Birodalomba való beolvasztásáról.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Makk-féle titkos szervezkedés kezdete
Az 1848/49-es szabadságharc leverése után Magyarországon bevezetik az abszolutizmust. Erdélyben öt éven keresztül terror, ostromállapot uralkodik, ezt az időszakot – az akasztások, a kivégzések, a bebörtönzések nagy száma miatt – kötélkorszaknak nevezik. E rendszer a besúgók hálózatára, a modern alapokra helyezett politikai rendőrségre támaszkodik.
A magyarság egyre nehezebben tudja elfogadni az abszolutizmust, és egyre többen bíznak egy új szabadságharc kitörésében. Székelyföldön – 1851. július és 1853. október 6-a között – Makk József ezredes irányításával két titkos katonai jellegű szervezkedésre kerül sor. Az álhírek és az alaptalan derűlátás – bíznak az európai forradalmak kitörésében – megtéveszti még az emigráció vezetőjét, Kossuth Lajost is. 1851 tavaszán egy kiáltványt juttat el barátjához, Giuseppe Mazzinihez. Úgy tervezi, hogy az olasz földön állomásozó osztrák hadseregben szolgáló 30–40 ezer magyar katona, miután tudomást szerez a felhívás tartalmáról, azonnal vállalja a Magyarország szabadságának kivívásáért induló harcot.
Szervezési keretek
Kossuth 1851. június 25-én bízza meg Makk József ezredest az erdélyi titkos katonai mozgalom szervezésével. Makk elköveti azt a baklövést, hogy kiáltványban mozgósít az osztrák uralom ellen, így a hatóságok korán tudomást szereznek a titkos katonai szervezkedésről. Úgy tervezi, hogy településenként nyolc-tíz tagú gerillacsapatokat szerveznek, felkészülnek arra, hogy a felkelés kitörésének pillanatában átvegyék a közigazgatást, a kincstári pénztárakat, és lefegyverezzék a zsandárokat, majd a titkos alakulatok egyesülnek a hadsereggel. A szervezés mintája a Mazzini-féle „évszaki rendszer”. Magyarországot 12 kerületre, úgynevezett hónapra tagolják. Erdély három, Székelyföld egy hónapból áll. Minden kerületnek egy vezetője van. A hónapok hetekre, azaz megyékre, székekre bomlanak, majd napokra, vagyis településekre és további kisebb egységekre, órákra, percekre, másodpercekre. A legutolsó megnevezés az egyszerű katonát fedi.
A titkos mozgalomba bekapcsolódó csak a felettesét, illetve az alárendeltjét ismerheti. Az utasításokat titkosírással továbbítják. A mozgalomban való részvétel elvileg kockázatmentes, hacsak a legfelsőbb vezetésbe nem kerül áruló. A nők megszervezése a férfiakéhoz hasonló, de ők virágszervezetként (koszorú, csokrok stb.) működnek. Feladatuk a futárszolgálat szervezése, a mozgalom céljainak népszerűsítése, a szabadságharc egészségügyi ellátásának megteremtése.
A Török János vezette titkos mozgalom
Rózsafi Mátyás republikánus újságíró 1851-ben érkezik Erdélybe. Útja a legradikálisabb régióba, Háromszékre vezet. Orbaiszéken, Teleken felkeresi Horváth Károly földbirtokost. Két héten keresztül a Horváth-kúria valóságos főhadiszállássá alakul. Háromszéket hét körzetre osztják, ezek vezetőit Horváth személyesen bízza meg. Rózsafi itt találkozik Török János marosvásárhelyi református kollégiumi tanárral, akit Makk ezredes előzetes engedélyével a székelyföldi szervezet vezetőjévé nevez ki. Török köztiszteletben álló személyiség, az egyetemet Berlinben végzi, több didaktikai könyv szerzője és a magyar szabadságharc elkötelezett híve.
Székelyföldet négy hétre tagolja, amely megfelel a négy (nagyobb) székely széknek. Csíkszék élére Veress Ignác csíksomlyói páter kerül, aki nagy hatással van a csíksomlyói ifjúságra. A háromszékiek vezetője a korábban említett feddhetetlen jellemű Horváth Károly. Udvarhelyszék és Bardocszék vezetője Gálffi Mihály, Udvarhely megye közismert ügyvédje, míg Aranyos- és Marosszék irányítását Bíró Mihály kisgörgényi földbirtokos vállalja.
A szervezkedésbe bevonják a közép- és kisnemességet, az értelmiséget és a városi polgárságot, de szép számmal kapcsolódnak be egyszerű földművesek is. Törökék mintegy négy-ötezer embert akarnak katonai kiképzésben részesíteni. A szervezetbe a legtöbb tagot a Gálffi vezetése alatt álló Udvarhelyszéken mozgósítják. Így például Bereczky Sándor helységparancsnok 403 hadra fogható személyt vont be a titkos mozgalomba. A szervezés ekkor túllépi az összeesküvés szűk kereteit, katonai mozgalommá szélesedik.
Azonban a külföldi irányítóközpontokkal, az emigrációval való kapcsolattartás egyre nehezebb, a pénzhiány érezteti hatását, amihez még hozzájárul az osztrák titkosrendőrség kettőzött ébersége is. A mozgalom tömegbázisának növelésére Horváth Károly balavásári szőlőbirtokára, a szüret idejére – amikor nem feltűnő a nagyszámú résztvevő – megbeszélésre hívják össze nemcsak a székelyföldi, de az erdélyi és a pesti szervezetek vezetőit is. Megvitatják a különböző régiókkal való kapcsolattartás, a futárszolgálat és levelezés módját. A mozgalom azonban bármennyire eredményesnek tűnik, vesztésre van ítélve, mert kezdettől fogva a titkosszolgálat megfigyelése alatt áll. Bíró Mihály, beférkőzve Török és Horváth bizalmába, Maros- és Aranyosszék irányítójaként már augusztus derekától jelenti az eseményeket, megszerzi az évszaki rendszer működési szabályzatát és a titkos levelezések kulcsát is.
Török János – a balavásárhelyi titkos megbeszélésen – elköveti azt a hibát, hogy a titkos szabályzat ellenére egyszerre tart megbeszélést a mozgalom legfelsőbb vezetőivel és Kossuth pesti megbízottjával. Szerencsére a titkos szervezési szabályok Bírót megakadályozzák abban, hogy mindenkiről adatot gyűjthessen. Mivel az osztrákok ismerik a felkelés kitörésének tervezett időpontját, hogy minél több információhoz jussanak, nem siettetik a letartóztatásokat. A nyomozás elvezet Makk ezredes bukaresti lakásához is, de nem tudják megszerezni a mozgalomra vonatkozó dokumentumokat, és Makk elfogása is meghiúsul. Az első letartóztatásokra Magyarországon kerül sor. A csíkszéki mozgalom vezetőjét, Veress Ignácot 1851 decemberében Pesten tartóztatják le, majd januárban Pozsonyban akasztják fel. 1849. január 24-én fogságba vetik a székelyföldi mozgalom vezetőit. Később még hatvan gyanúsított kerül a vádlottak padjára. 1852. június 13-án újabb letartóztatások, majd a két évig tartó kihallgatás után a szebeni hadbíróság Török Jánost, Gálffi Mihályt és Horváth Károlyt kötél általi halálra ítéli. Kivégzésükre Marosvásárhelyen a Postaréten kerül sor.
A Váradi József vezette mozgalom
A második katonai szervezkedés 1852 júliusában kezdődik, és Bardocszékre, Háromszékre és Alcsíkra terjed ki. Makk ezredes Váradi Józsefet – egykori negyvennyolcas huszárt – nevezi ki a háromszékiek titkos katonai szervezkedése élére. A jogi végzettségű, dévai születésű, vállalkozó szellemű, bátor és erős önbizalommal bíró fiatalember épp olyan személyiség, aki alkalmas egy új katonai szervezet megteremtésére.
Szerencsére a korábbi mozgalom vezéralakja, Horváth Károly senkit nem árult el, így nem ismerik a háromszéki mozgalom résztvevőit. E mozgalom három hónappal hosszabb ideig tart, mint a korábbi, és eljut a katonai felkelés megindításáig.
Váradi szervezőmunkáját a háromszéki Szotyorban kezdi, Nagy Tamásné házából irányít. Székhelyét hamarosan a közeli Zoltánba helyezi át. Váradi a hatóságok félrevezetésére Benkő Rafaelné asszony szolgájaként szerepel. Az árkosi Bálint Áronnal együtt járják a háromszéki falvakat. Felkeresik a települések bíráit, a jegyzőket. Hamarosan már katonai gyakorlatokat is tartanak, miközben kapcsolatba lépnek a csíki titkos szervezettel is. Kiépül a rendszeres kapcsolattartás a Bukarestben székelő Makk ezredessel. Ezt a bibarcfalvi Bartalis Ferenc, Szabó Áron és Bogyor Sámuel szervezi, akik borvízkereskedői útlevéllel könnyebben kelhetnek át a határon. Egy alkalommal, amikor Váradi és társai Maksán tartják a megbeszélést, az egyik résztvevő titokban jelenti nemcsak az eseményeket, de Váradi tartózkodási helyét is. A hírhedt Kovács István kapitány nagyszámú csendőrrel, rajtaütésszerűen körülveszi a Benkő-udvarházat. Váradinak és Bálintnak az utolsó pillanatban sikerül elrejtőzniük egy titkos búvóhelyen. Mivel Zoltánban már nincsenek biztonságban, a hadiszállásukat áthelyezik Mátisfalvára, Benő Miklós házába. A házigazda lelkes hazafi, hamarosan 50 főből álló szabadcsapatot állít fel, és nagy mennyiségű fegyvert szállít Bibarcfalvára, amely Váradi utolsó állomáshelye lesz. Erdővidéken sikerrel folytatják a szabadcsapatok felállítását.
Végül Váradi 1853. október első napjaiban egy félszáz főnyi kis csapat élén Alcsíkba indul. A haditerv szerint a Csíkszentkirály melletti erdőségekben várják be a háromszéki és a csíki szabadcsapatokat, majd az egyesült erők meglepetésszerűen elfoglalják Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy hadipénztárait. A pénzt a sereg létszámának növelésére, felszerelésére és élelmezésére használják fel. Erre nagy szükség is van, mert a csapat élelmezése (pénz hiányában) értéktelen nyugta ellenében, rekvirálással nem megoldható, mert kiváltja a lakosság ellenszenvét.
A csíkszentléleki bíró egyik ökrének rekvirálása ellentétet vált ki a falusiak és a felkelők közt. Az előzetes felvilágosítás hiánya miatt a falusiak az ökör nyomát követik, így eljutnak Váradi csapatához, csak lövöldözéssel lehet távol tartani őket. Ennek híre eljut a csíkszeredai katonai főbiztoshoz is. A kialakult helyzetben Váradi József kénytelen elrendelni a visszavonulást Erdővidékre, de útra készülő kis csapatát 1853. október 6-án egy nagy létszámú császári katonaság meglepetésszerűen körülfogja. A felkelők szétszélednek, három szekér fegyver az ellenség prédája lesz. Váradi Márkosfalvára, majd Bélafalvára menekül.
Megkezdődnek a letartóztatások, a tizenhat vádlottból tizenegyen bibarcfalviak. A marosvásárhelyi hadbíróság Váradi Józsefet, Bartalis Ferencet, Bertalan Lászlót és Benedek Dánielt kötél általi halálra ítéli. Váradi és Bartalis kivégzésére Sepsiszentgyörgyön az Őrkőnél kerül sor 1854. április 29-én. Mivel Bertalan László és Benedek Dániel megszöknek, csak elfogásuk után, május 27-én végzik ki őket a marosvásárhelyi Postaréten. A kegyelemben részesültek büntetése 15–18 évi várfogság. A vértanúk emléke előtt
A Székely Nemzeti Tanács 2013-ban március 10-ét – a székely mártírok kivégzésének napját – a székely szabadság napjává nyilvánítja. 1854. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten végezték ki Török Jánost, Gálffi Mihályt és Horváth Károlyt. Azóta az emlékmű és környéke zarándokhelyé vált. A sepsiszentgyörgyi őrkői emlékműnél is rendszeresen megemlékeznek Váradi Józsefről és Bartalis Ferencről. 2013 óta a Bibarcfalván állított három kopjafánál koszorúznak Bertalan László, Benedek Dániel és Bartalis Ferenc tiszteletére, csak a Pozsonyban kivégzett Veres Ignácra nem emlékeztet semmi!
Mivel a vértanúk döntő többsége háromszéki, jogos igény, hogy a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban, a Honvédemlékmű közelében olyan obeliszk álljon, amelyen mind a nyolc vértanú neve olvasható. Mindnyájan a székely nép szabadságáért harcoltak, megérdemlik, hogy legyen közös emlékművük, ahol szabadon leróhatjuk tiszteletünket.
Vértanúhaláluk nem volt hiábavaló, mert az osztrák abszolutista kormányzat lemondott Magyarországnak az Osztrák Birodalomba való beolvasztásáról.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. március 9.
„Gyújts világot a tiszta gondolatnak” – 25 éves a Körösmente Irodalmi Kör
Az idők változnak, s mi bennük változunk. A milliószor idézett latin mondás jár az eszemben, miközben szombaton délután a kisjenő-erdőhegyi református egyházközség közösségi termének „elnökségi asztalától” (vajon milyen jogon-okon ültettek oda?) a szinte teljesen megtelt teremben ülőket nézegetem. Emlékszem a kör tagjainak némelyikére húsz évvel ezelőttről… Közben a gyönyörű, napsütéses délutánon az a (talán tavaszi, talán nyári) nap jut eszembe, akaratlanul is, amikor ennek a közösségi háznak, ahol most összegyűltünk, az alapjain dolgoztak a (többnyire, talán egészében önkéntes) helybeli, egyházközséghez tartozó kőművesek-ácsok.
A tiszteletes úrtól hallom, aki a nem helybeli érdeklődőknek a kívülről-belülről nagyon szépen felújított templomot bemutatja – a környékét is nagyon szépen rendbe tették –, hogy az melyik évben is lehetett, természetesen (jóval) 1989 után. Mert azelőtt, ezt már nem is kell mondania, egy magyar egyházközség „terjeszkedése”, egy közösségi ház felhúzása a lehetetlenség határait súrolta.
Akkoriban azonban, amikor e ház felhúzása elkezdődött, az erdőhegyi református egyházközség a mostaninál sokkal népesebb volt, a Körösmente kör pedig már (illetve még) fénykorát élte. Amint Csanádi János ny. magyartanár a kezdetekre emlékezve később elmondta: 1989 karácsonyán a kisjenő-erdőhegyi magyar fiatalok kis csoportja kereste fel, s akkor határozták el, hogy megalakítják (a magyarság érdekvédelmi szervezetén, az RMDSZ-en kívül) az irodalmi kört is. Mintegy két évtizeden keresztül a kör intenzíven, rendszeresen működött – sok megyei szintű, köztük aradi rendezvényen is emlékezetesen szerepelt –, az utóbbi öt évben azonban tevékenysége alábbhagyott, pillanatnyilag, tudomásunk szerint, hivatalosan elnöke, vezetősége sincs.
A szombaton a (mellesleg jól sikerült negyedszázados) megemlékezést levezénylő Csanádi János nyugalmazott magyartanár ezt sem hagy(hat)ta figyelmen kívül, amikor két és fél évtized sommás mérlegét megvonta. Megemlékezett többek között azokról, akik az egykori alapító tagok közül azóta végleg eltávoztak (dr. Deák Emese orvosnőről, Czéczi Ditlindérőlm Molnár Béláról) vagy azokról a „tiszteletbeli tagokról” (Adorjáni Nagy Aranka és Mézesné Kovács Eta költőkről), akik, bár nem éltek akkoriban Kisjenő-Erdőhegyen, a Körösmentéhez tartozóknak számítottak. És természetesen szó esett a város nagy költőjéről, Olosz Lajosról (Nagyzerinden, ahol a tanár úr sokáig tanított) az ő nevét viseli az irodalmi kör, és a Körösmente számára is meghatározó személyiségnek, szellemi mentornak számított, bár alakulását, aminek biztosan nagyon örült volna, már nem érhette meg. Eljött viszont az ünnepségre két leány-unokája, férjével együtt, akiket nagy tisztelettel fogadott a közönség.
A 25 éves évforduló egyébként nem volt belterjes ünnepség, minthogy arra az Aradon megjelenő Irodalmi Jelen folyóiratot is meghívták. Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője és az Irodalmi Jelen mindenese az idén immáron 15 esztendős, Böszörményi Zoltán költő, író által alapított folyóirat történetét vázolta, ismertetve különböző (8–12-16-32 oldalas, illetve könyv alakú, pár éve interneten is megjelenő) változatait és célkitűzéseit, kiemelve: a Nyugati Jelen havonta megjelenő nyolcoldalas melléklete elsősorban a régióbeli alkotókat karolja fel. Szólt ugyanakkor az Irodalmi Jelen könyvekről, köztük a legutóbbiról, és a napokban megjelenő Juhász Béla-kötetről (Legyőztük a rákot).
Réhon József (aki nem először volt a Körtösmente Irodalmi Kör vendége, és tagjai közül többeket is tanított) Ken Tibes, alias Benedek István A Leonardo-madár című, az Irodalmi Jelen-könyvek legutóbbi kötetét ismertette, s megemlékezett az aradi középiskolában végzett, ma Németországban élő szerző egyik előző (Nem a ruha eszi az embert) kötetéről is.
A délután főszereplői természetesen a helyi, jubiláló irodalmi kör tagjai voltak, de előttük még – tekintettel a közelgő nőnapra – Papp József erdőhegyi református tiszteletes olvasott fel (művészi szinten) egy „derűs költeményt”, Darvas Szilárd közismert versét a férfi–nő kapcsolatról. A kör régi tagjai (Molnár Erzsike, Pálfi Károly, Sime Judit, Szilasi Ildikó, Gál Éva) adtak elő Reményik-. Olosz- és Tóth Árpád-verseket, de elhangzott (a közelgő március 15. előtt tisztelegve) Petőfi Nemzeti dala is, Molnár Márton megzenésítésében és előadásában.
A jubileumi ünnepség az erdőhegyi iskolások Életfa-pályázattal kapcsolatos műsorával ért véget.
A kívülálló pedig arra gondolt: 10-15 év múlva megírhatja-e az akkori krónikás a kör 35. vagy 40. születésnapjáról szóló beszámolót?…
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
Az idők változnak, s mi bennük változunk. A milliószor idézett latin mondás jár az eszemben, miközben szombaton délután a kisjenő-erdőhegyi református egyházközség közösségi termének „elnökségi asztalától” (vajon milyen jogon-okon ültettek oda?) a szinte teljesen megtelt teremben ülőket nézegetem. Emlékszem a kör tagjainak némelyikére húsz évvel ezelőttről… Közben a gyönyörű, napsütéses délutánon az a (talán tavaszi, talán nyári) nap jut eszembe, akaratlanul is, amikor ennek a közösségi háznak, ahol most összegyűltünk, az alapjain dolgoztak a (többnyire, talán egészében önkéntes) helybeli, egyházközséghez tartozó kőművesek-ácsok.
A tiszteletes úrtól hallom, aki a nem helybeli érdeklődőknek a kívülről-belülről nagyon szépen felújított templomot bemutatja – a környékét is nagyon szépen rendbe tették –, hogy az melyik évben is lehetett, természetesen (jóval) 1989 után. Mert azelőtt, ezt már nem is kell mondania, egy magyar egyházközség „terjeszkedése”, egy közösségi ház felhúzása a lehetetlenség határait súrolta.
Akkoriban azonban, amikor e ház felhúzása elkezdődött, az erdőhegyi református egyházközség a mostaninál sokkal népesebb volt, a Körösmente kör pedig már (illetve még) fénykorát élte. Amint Csanádi János ny. magyartanár a kezdetekre emlékezve később elmondta: 1989 karácsonyán a kisjenő-erdőhegyi magyar fiatalok kis csoportja kereste fel, s akkor határozták el, hogy megalakítják (a magyarság érdekvédelmi szervezetén, az RMDSZ-en kívül) az irodalmi kört is. Mintegy két évtizeden keresztül a kör intenzíven, rendszeresen működött – sok megyei szintű, köztük aradi rendezvényen is emlékezetesen szerepelt –, az utóbbi öt évben azonban tevékenysége alábbhagyott, pillanatnyilag, tudomásunk szerint, hivatalosan elnöke, vezetősége sincs.
A szombaton a (mellesleg jól sikerült negyedszázados) megemlékezést levezénylő Csanádi János nyugalmazott magyartanár ezt sem hagy(hat)ta figyelmen kívül, amikor két és fél évtized sommás mérlegét megvonta. Megemlékezett többek között azokról, akik az egykori alapító tagok közül azóta végleg eltávoztak (dr. Deák Emese orvosnőről, Czéczi Ditlindérőlm Molnár Béláról) vagy azokról a „tiszteletbeli tagokról” (Adorjáni Nagy Aranka és Mézesné Kovács Eta költőkről), akik, bár nem éltek akkoriban Kisjenő-Erdőhegyen, a Körösmentéhez tartozóknak számítottak. És természetesen szó esett a város nagy költőjéről, Olosz Lajosról (Nagyzerinden, ahol a tanár úr sokáig tanított) az ő nevét viseli az irodalmi kör, és a Körösmente számára is meghatározó személyiségnek, szellemi mentornak számított, bár alakulását, aminek biztosan nagyon örült volna, már nem érhette meg. Eljött viszont az ünnepségre két leány-unokája, férjével együtt, akiket nagy tisztelettel fogadott a közönség.
A 25 éves évforduló egyébként nem volt belterjes ünnepség, minthogy arra az Aradon megjelenő Irodalmi Jelen folyóiratot is meghívták. Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője és az Irodalmi Jelen mindenese az idén immáron 15 esztendős, Böszörményi Zoltán költő, író által alapított folyóirat történetét vázolta, ismertetve különböző (8–12-16-32 oldalas, illetve könyv alakú, pár éve interneten is megjelenő) változatait és célkitűzéseit, kiemelve: a Nyugati Jelen havonta megjelenő nyolcoldalas melléklete elsősorban a régióbeli alkotókat karolja fel. Szólt ugyanakkor az Irodalmi Jelen könyvekről, köztük a legutóbbiról, és a napokban megjelenő Juhász Béla-kötetről (Legyőztük a rákot).
Réhon József (aki nem először volt a Körtösmente Irodalmi Kör vendége, és tagjai közül többeket is tanított) Ken Tibes, alias Benedek István A Leonardo-madár című, az Irodalmi Jelen-könyvek legutóbbi kötetét ismertette, s megemlékezett az aradi középiskolában végzett, ma Németországban élő szerző egyik előző (Nem a ruha eszi az embert) kötetéről is.
A délután főszereplői természetesen a helyi, jubiláló irodalmi kör tagjai voltak, de előttük még – tekintettel a közelgő nőnapra – Papp József erdőhegyi református tiszteletes olvasott fel (művészi szinten) egy „derűs költeményt”, Darvas Szilárd közismert versét a férfi–nő kapcsolatról. A kör régi tagjai (Molnár Erzsike, Pálfi Károly, Sime Judit, Szilasi Ildikó, Gál Éva) adtak elő Reményik-. Olosz- és Tóth Árpád-verseket, de elhangzott (a közelgő március 15. előtt tisztelegve) Petőfi Nemzeti dala is, Molnár Márton megzenésítésében és előadásában.
A jubileumi ünnepség az erdőhegyi iskolások Életfa-pályázattal kapcsolatos műsorával ért véget.
A kívülálló pedig arra gondolt: 10-15 év múlva megírhatja-e az akkori krónikás a kör 35. vagy 40. születésnapjáról szóló beszámolót?…
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
2015. március 9.
Kelemen Hunor: Az RMDSZ az emberekért van, nem a politikusokért
Lakossági fórum Marosvásárhelyen
Lakossági fórumra hívta a Kultúrpalota kistermébe a vásárhelyieket csütörtökön délután az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete. Két órával korábban a Területi Képviselők Tanácsa (TKT) tartott ülést. A fórumon részt vett Kelemen Hunor szövetségi elnök, műsorvezető Nagy István színész volt.
Az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor az emberek bizalmának a visszaszerzését nevezte a legfontosabb feladatnak: visszaszerezni azok bizalmát, akik csalódtak a politikusokban és a politikában, mozgósítani kell a 2016-os helyhatósági, illetve parlamenti választások sikere érdekében.
Alázat és szolgálat
Véleménye szerint nem baj, ha viták vannak a szervezetben, az sem baj, ha van belső ellenzék, de a vitákat úgy kell végigvinni, hogy a szövetségnek és a közösségnek is hasznára váljon.
Hangsúlyozta: az embereket az érdekli, milyen megoldásokat talál a politikum a magyarság problémáira, ezért úgy kell politizálniuk, hogy a vásárhelyi, a Maros megyei, az erdélyi magyarok érezzék, hogy számíthatnak az RMDSZ-re, hogy a szövetség az emberekért van, nem a politikusokért.
Alázat és szolgálat kell jellemezze az RMDSZ politizálását, meg kell szólítani azokat is, akik negyedszázada dolgoznak az RMDSZ-ben, meg kell tudni szólítani azokat is, akik elfordultak a szövetségtől, de azokat is, akik az utóbbi 25 évben nőttek fel, és akik nélkül nincs jövő.
Marosvásárhely szempontjából az a kihívás, hogy 2016-ban lesz-e erős önkormányzata, és egy irányba húzza-e a szekeret. Vissza kell szerezni Vásárhelyt, ehhez olyan jelöltre van szükség, akiben hisznek a vásárhelyi magyarok és a románok egy része is – jelentette ki Kelemen Hunor.
Mivel a nép békét akart?...
Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere, az ön-kormányzat RMDSZ- frakciójának vezetője, a városi szervezet elnöke ismertette a marosvásárhelyi szervezetnek az utóbbi évben kifejtett tevékenységét, illetve azt a füzetecskét, amit minden belépő kézhez kapott. Peti szerint a kis brosúra csapatának lelkes munkáját tartalmazza. A városi elnök úgy gondolja, hogy "a választások és aláírásgyűjtések alkalmával ismételten bebizonyosodott, hogy hitelünk töretlen, változatlanul élvezzük a marosvásárhelyi magyar választók, támogatását". Ezek után azt nevezte a legnagyobb sikertelenségnek, hogy egyre nehezebb megszólítani, mozgósítani a marosvásárhelyieket nemcsak politikai, de közéleti kérdésekben is. Arról is beszélt, hogy sikerült megegyezniük Vass Leventével, az úgynevezett "belső ellenzék" képviselőjével: "Mivel a nép békét akart, ez a béke megköttetett" – jelentette ki
Bűn volt szétverni a vásárhelyi szervezetet
– ez volt a kicsengése a hozzászólásoknak. Papp Mária, az RMDSZ egyik volt alapembere, aki közel negyedszázadon át "ingyen és bérmentve" dolgozott a szervezetért, keményen bírálta az RMDSZ jelenlegi városi és megyei vezetését, és bűnnek nevezte a 13 városi körzet szétverését. Mint mondta, azóta a városi RMDSZ elnökének semmiféle kapcsolata nincs a tagokkal, bírálta azokat, akik "betokosodtak a bársonyszékbe", akiknek "semmi sem számít, azt hiszik, addig kell ott üljenek, ameddig a halál értük megy". Javasolta nekik, hogy "ne csak a maguk érdekeit nézzék (…), hanem "a magyarság érdekeit védjék". Azt is nehezményezte, hogy az RMDSZ 25. évfordulóján "szóra sem méltatták" azokat, akik "elejétől mostanig" dolgoztak, és nem hívták őket meg a városi elnökválasztásra sem.
Nagy Géza volt körzeti elnök, aki 19 évig aktívan részt vett az RMDSZ életében, kijelentette, "bűn volt szétbombázni a városi szervezetet". Azért mondott le minden tisztségéről, mert "ha nem tudtam választani, szavazni nem akartam". Ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy a régi, lelkes tagoktól ma is sokat lehetne tanulni, és arra, hogy nagy szükség lenne Vásárhelyen egy erős RMDSZ-szervezetre.Fülöp Levente Csaba ugyancsak a vásárhelyi körzetek szétverését nehezményezte.
Gál Éva volt városi szervezési alelnök szintén a marosvásárhelyi RMDSZ szétverését kérte számon, holott akkor volt 9 működő körzet, amelyekben idős emberek dolgoztak. A három előző polgármester-választás kudarcáról úgy vélekedett, "amilyen a jelölt, olyan a választás eredménye". A régi körzetekről azt mondta: "az emberek valahol vannak, csak nem az RMDSZ-ben".
Dr. Benedek Imre professzor szerint a választásokon azért veszített el tízezer szavazatot, mert a körzeteket megszüntették, és egyes vezetők korlátozták a visszairatkozási lehetőséget. Peti Andást és Vass Leventét "két értékes embernek nevezte, akik tele vannak energiával, de úgy jártak, mint az angol derbin, lovas nélkül futnak, és javasolta, hogy "ebből a két emberből csináljanak valamit".
Koreck Mária városi alelnök szerint szükség van egy pártra, amely politikai szinten tudja érvényesíteni a magyarság érdekeit, itthon viszont a civilek segítik az érdekérvényesítést.
A fórumon a történelmi egyházak képviselői, illetve az oktatási intézmények vezetői, valamint civil szervezetek képviselői is szót kaptak.
A személyét érintő vádakra reagálva Brassai Zsombor megyei elnök őszintén sajnálta, hogy "kicsit elhamarkodottan, durván fogtunk hozzá az átszervezéshez", de nem kívánt minden felvetésre válaszolni, mert azzal nem segítene Marosvásárhely helyzetén. Véleménye szerint arra kell összpontosítani, ami előremozdítja a várost és a magyar közösséget. Felhívta a figyelmet a TKT által megszavazott állóurnás előválasztásokra, amelyre bárki jelentkezhet, jelölhet és kifejtheti a véleményét.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
Lakossági fórum Marosvásárhelyen
Lakossági fórumra hívta a Kultúrpalota kistermébe a vásárhelyieket csütörtökön délután az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete. Két órával korábban a Területi Képviselők Tanácsa (TKT) tartott ülést. A fórumon részt vett Kelemen Hunor szövetségi elnök, műsorvezető Nagy István színész volt.
Az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor az emberek bizalmának a visszaszerzését nevezte a legfontosabb feladatnak: visszaszerezni azok bizalmát, akik csalódtak a politikusokban és a politikában, mozgósítani kell a 2016-os helyhatósági, illetve parlamenti választások sikere érdekében.
Alázat és szolgálat
Véleménye szerint nem baj, ha viták vannak a szervezetben, az sem baj, ha van belső ellenzék, de a vitákat úgy kell végigvinni, hogy a szövetségnek és a közösségnek is hasznára váljon.
Hangsúlyozta: az embereket az érdekli, milyen megoldásokat talál a politikum a magyarság problémáira, ezért úgy kell politizálniuk, hogy a vásárhelyi, a Maros megyei, az erdélyi magyarok érezzék, hogy számíthatnak az RMDSZ-re, hogy a szövetség az emberekért van, nem a politikusokért.
Alázat és szolgálat kell jellemezze az RMDSZ politizálását, meg kell szólítani azokat is, akik negyedszázada dolgoznak az RMDSZ-ben, meg kell tudni szólítani azokat is, akik elfordultak a szövetségtől, de azokat is, akik az utóbbi 25 évben nőttek fel, és akik nélkül nincs jövő.
Marosvásárhely szempontjából az a kihívás, hogy 2016-ban lesz-e erős önkormányzata, és egy irányba húzza-e a szekeret. Vissza kell szerezni Vásárhelyt, ehhez olyan jelöltre van szükség, akiben hisznek a vásárhelyi magyarok és a románok egy része is – jelentette ki Kelemen Hunor.
Mivel a nép békét akart?...
Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere, az ön-kormányzat RMDSZ- frakciójának vezetője, a városi szervezet elnöke ismertette a marosvásárhelyi szervezetnek az utóbbi évben kifejtett tevékenységét, illetve azt a füzetecskét, amit minden belépő kézhez kapott. Peti szerint a kis brosúra csapatának lelkes munkáját tartalmazza. A városi elnök úgy gondolja, hogy "a választások és aláírásgyűjtések alkalmával ismételten bebizonyosodott, hogy hitelünk töretlen, változatlanul élvezzük a marosvásárhelyi magyar választók, támogatását". Ezek után azt nevezte a legnagyobb sikertelenségnek, hogy egyre nehezebb megszólítani, mozgósítani a marosvásárhelyieket nemcsak politikai, de közéleti kérdésekben is. Arról is beszélt, hogy sikerült megegyezniük Vass Leventével, az úgynevezett "belső ellenzék" képviselőjével: "Mivel a nép békét akart, ez a béke megköttetett" – jelentette ki
Bűn volt szétverni a vásárhelyi szervezetet
– ez volt a kicsengése a hozzászólásoknak. Papp Mária, az RMDSZ egyik volt alapembere, aki közel negyedszázadon át "ingyen és bérmentve" dolgozott a szervezetért, keményen bírálta az RMDSZ jelenlegi városi és megyei vezetését, és bűnnek nevezte a 13 városi körzet szétverését. Mint mondta, azóta a városi RMDSZ elnökének semmiféle kapcsolata nincs a tagokkal, bírálta azokat, akik "betokosodtak a bársonyszékbe", akiknek "semmi sem számít, azt hiszik, addig kell ott üljenek, ameddig a halál értük megy". Javasolta nekik, hogy "ne csak a maguk érdekeit nézzék (…), hanem "a magyarság érdekeit védjék". Azt is nehezményezte, hogy az RMDSZ 25. évfordulóján "szóra sem méltatták" azokat, akik "elejétől mostanig" dolgoztak, és nem hívták őket meg a városi elnökválasztásra sem.
Nagy Géza volt körzeti elnök, aki 19 évig aktívan részt vett az RMDSZ életében, kijelentette, "bűn volt szétbombázni a városi szervezetet". Azért mondott le minden tisztségéről, mert "ha nem tudtam választani, szavazni nem akartam". Ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy a régi, lelkes tagoktól ma is sokat lehetne tanulni, és arra, hogy nagy szükség lenne Vásárhelyen egy erős RMDSZ-szervezetre.Fülöp Levente Csaba ugyancsak a vásárhelyi körzetek szétverését nehezményezte.
Gál Éva volt városi szervezési alelnök szintén a marosvásárhelyi RMDSZ szétverését kérte számon, holott akkor volt 9 működő körzet, amelyekben idős emberek dolgoztak. A három előző polgármester-választás kudarcáról úgy vélekedett, "amilyen a jelölt, olyan a választás eredménye". A régi körzetekről azt mondta: "az emberek valahol vannak, csak nem az RMDSZ-ben".
Dr. Benedek Imre professzor szerint a választásokon azért veszített el tízezer szavazatot, mert a körzeteket megszüntették, és egyes vezetők korlátozták a visszairatkozási lehetőséget. Peti Andást és Vass Leventét "két értékes embernek nevezte, akik tele vannak energiával, de úgy jártak, mint az angol derbin, lovas nélkül futnak, és javasolta, hogy "ebből a két emberből csináljanak valamit".
Koreck Mária városi alelnök szerint szükség van egy pártra, amely politikai szinten tudja érvényesíteni a magyarság érdekeit, itthon viszont a civilek segítik az érdekérvényesítést.
A fórumon a történelmi egyházak képviselői, illetve az oktatási intézmények vezetői, valamint civil szervezetek képviselői is szót kaptak.
A személyét érintő vádakra reagálva Brassai Zsombor megyei elnök őszintén sajnálta, hogy "kicsit elhamarkodottan, durván fogtunk hozzá az átszervezéshez", de nem kívánt minden felvetésre válaszolni, mert azzal nem segítene Marosvásárhely helyzetén. Véleménye szerint arra kell összpontosítani, ami előremozdítja a várost és a magyar közösséget. Felhívta a figyelmet a TKT által megszavazott állóurnás előválasztásokra, amelyre bárki jelentkezhet, jelölhet és kifejtheti a véleményét.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2015. március 9.
Ünnepeljünk együtt a magyar szabadság napján!
Az RMDSZ Maros megyei és marosvásárhelyi szervezete idén is rendkívüli rendezvénysorozattal ünnepli március 15-ét.
Az ünnep napján 12 órától a Bernády téren a Bem-emlékplakett koszorúzására kerül sor. Ezzel emlékezünk Bem Józsefre, aki 1848 júliusában Teleki Domokos házában szállt meg, majd innen indult Petőfi Sándor kíséretében a fehéregyházi csatába.
16 órától, a Postaréten a székely vértanúk vesztőhelyénél több Maros megyei hivatásos kórus felállásában szólalnak meg több száz torokból a jól ismert Kossuth- nóták; a Szózat és nemzeti himnuszaink. A színes kulturális műsort és ünnepi beszédeket koszorúzás követi.
18 órától a Könyv és Gyertya díjátadó gálával folytatódik a március 15-i rendezvénysorozat a Kultúrpalotában. A rendezvényen azokat a Maros megyei személyeket tüntetik ki, akik kiemelkedő módon segítették a magyarságot, szorgalmazták az itthon maradást, szakmai felkészültségükkel segítették a közösség előmenetelét, valamint kiemelkedő munkát végeztek közösségünkért. A Könyv és Gyertya díjat a Maros megyei RMDSZ fennállásának 25. évfordulója alkalmából alapította. A kitüntetés 1990. február 10-én, a kisebbségi jogok védelméért meghirdetett könyves-gyertyás néma tüntetés emléke előtt tiszteleg. A díjátadó színes kulturális műsor keretében fellép Csíki Hajnal művésznő és Trozner Kincső énekes. A gálát két neves magyarországi előadó, Palya Bea és Szokolay Balázs koncertje zárja. A belépés díjtalan.
Ünnepeljük idén is együtt március tizenötödikét, a magyar szabadság napját! Huszonöt éve mindig a magyarokért!
Az RMDSZ Maros megyei szervezetének sajtóirodája
Népújság (Marosvásárhely)
Az RMDSZ Maros megyei és marosvásárhelyi szervezete idén is rendkívüli rendezvénysorozattal ünnepli március 15-ét.
Az ünnep napján 12 órától a Bernády téren a Bem-emlékplakett koszorúzására kerül sor. Ezzel emlékezünk Bem Józsefre, aki 1848 júliusában Teleki Domokos házában szállt meg, majd innen indult Petőfi Sándor kíséretében a fehéregyházi csatába.
16 órától, a Postaréten a székely vértanúk vesztőhelyénél több Maros megyei hivatásos kórus felállásában szólalnak meg több száz torokból a jól ismert Kossuth- nóták; a Szózat és nemzeti himnuszaink. A színes kulturális műsort és ünnepi beszédeket koszorúzás követi.
18 órától a Könyv és Gyertya díjátadó gálával folytatódik a március 15-i rendezvénysorozat a Kultúrpalotában. A rendezvényen azokat a Maros megyei személyeket tüntetik ki, akik kiemelkedő módon segítették a magyarságot, szorgalmazták az itthon maradást, szakmai felkészültségükkel segítették a közösség előmenetelét, valamint kiemelkedő munkát végeztek közösségünkért. A Könyv és Gyertya díjat a Maros megyei RMDSZ fennállásának 25. évfordulója alkalmából alapította. A kitüntetés 1990. február 10-én, a kisebbségi jogok védelméért meghirdetett könyves-gyertyás néma tüntetés emléke előtt tiszteleg. A díjátadó színes kulturális műsor keretében fellép Csíki Hajnal művésznő és Trozner Kincső énekes. A gálát két neves magyarországi előadó, Palya Bea és Szokolay Balázs koncertje zárja. A belépés díjtalan.
Ünnepeljük idén is együtt március tizenötödikét, a magyar szabadság napját! Huszonöt éve mindig a magyarokért!
Az RMDSZ Maros megyei szervezetének sajtóirodája
Népújság (Marosvásárhely)
2015. március 9.
Kusztos Endre-emlékkiállítás
Március 7-én, szombaton délután nyílt Marosvásárhelyen az Unitárius Egyház Bolyai téri Derzsi János-termében. A művész három héttel ezelőtt bekövetkezett tragikus halálát követő első tárlat magángyűjtő, dr. Madaras Sándor kezdeményezésére került közönség elé. Kusztos Endre művészetéhez, egyéniségéhez méltó főhajtás, elegáns, szép, rangos kiállítás. Ezt így érezhették mindazok, akik a megnyitóra egybegyűltek emlékezni, a grafikus festővel – ha csupán gondolatban is – újra találkozni. Az életmű lezárult, Madaras doktor nagyszerű műgyűjteményében még nagyobb becsben lesznek ezután a Kusztos-képek. A kilenc nagyméretű szénrajz, amelyekkel a tárlaton a vásárhelyi művészetkedvelők találkozhatnak, az alkotó munkásságának megannyi reprezentatív darabja. Drámai erejű rajzos metaforák, értelmi, érzelmi telítettség, szakmai megvalósítás tekintetében egyaránt beilleszthetők a művész csúcsteljesítményei közé. Tulajdonosuk jó szemmel, jó érzékkel, alapos esztétikai tudással válogatta kollekciójába mindahányat. És milyen jó, hogy kevesen ugyan, de vannak körülöttünk ilyen lelkes művészetbarátok, akik másokkal is szívesen megosztják a műélvezet örömét! Dr. Madaras Sándor Kusztos Endre emberségét, művészi értékeit is kiemelte közvetlen hangú, baráti megemlékezésében, a korral hanyatló, gyengének tűnő fizikumot hatványozott energiákkal telítő alkotómunka erejére, a grafikák humánus üzenetére is kitért. Az ifjúkori Kusztos-olajfestmény, amely kissé elkülönül a tárlaton, arra nyújtott alkalmat, hogy a festő szeretett szülőföldjéről, a Küküllő mentéről és Makfalváról is szót ejtsen.
Az emlékkiállítást méltató Nagy Miklós Kund Kusztos művészetének sajátos erdélyiségét és egyben egyetemességét hangsúlyozta. Mindenik szénrajzhoz mi, itteniek, nemzettársak hozzátehetünk valami olyat, amit tapasztalatokban, szellemi, érzésbeli gyarapodásunkban csak itt, ezen a földön szerezhettünk be, ezért is érezhetjük ugyanazt a képek láttán, amit annak idején a készítőjük átélhetett, amikor a látvány bűvöletébe került. De a rajzok a földgolyó más tájain élőket is képesek megszólítani, bennük is szellemi, lelki pezsgést tudnak előidézni, az ő élményviláguk által is árnyaltabb lesz mondanivalójuk. A kiállítás plakátjára is kiemelt kusztosi gótika, a megtört, csonkjaiban is szenvedő fa, ez a különös, jellegzetes "székely csúcsív" nekünk talán mást – vagy mást is – jelent, mint az amerikaiak, esetleg az afrikaiak, távol-keletiek számára, de a találkozáskor bizonyára ők is eljutnak a lényeghez: a facsonk megtöretésében is erőt, további életképességet mutat, megtörténhet, hogy idővel a törzsből kinövő új hajtás jelzi majd az élet diadalát. A mű a sors kegyetlen fordulata folytán akaratlanul is a festő tragédiájára utal. Egyben figyelmeztet: vigyázzunk értékeinkre, Kusztos Endre örökségét is éltessük tovább!
(nk)
Népújság (Marosvásárhely)
Március 7-én, szombaton délután nyílt Marosvásárhelyen az Unitárius Egyház Bolyai téri Derzsi János-termében. A művész három héttel ezelőtt bekövetkezett tragikus halálát követő első tárlat magángyűjtő, dr. Madaras Sándor kezdeményezésére került közönség elé. Kusztos Endre művészetéhez, egyéniségéhez méltó főhajtás, elegáns, szép, rangos kiállítás. Ezt így érezhették mindazok, akik a megnyitóra egybegyűltek emlékezni, a grafikus festővel – ha csupán gondolatban is – újra találkozni. Az életmű lezárult, Madaras doktor nagyszerű műgyűjteményében még nagyobb becsben lesznek ezután a Kusztos-képek. A kilenc nagyméretű szénrajz, amelyekkel a tárlaton a vásárhelyi művészetkedvelők találkozhatnak, az alkotó munkásságának megannyi reprezentatív darabja. Drámai erejű rajzos metaforák, értelmi, érzelmi telítettség, szakmai megvalósítás tekintetében egyaránt beilleszthetők a művész csúcsteljesítményei közé. Tulajdonosuk jó szemmel, jó érzékkel, alapos esztétikai tudással válogatta kollekciójába mindahányat. És milyen jó, hogy kevesen ugyan, de vannak körülöttünk ilyen lelkes művészetbarátok, akik másokkal is szívesen megosztják a műélvezet örömét! Dr. Madaras Sándor Kusztos Endre emberségét, művészi értékeit is kiemelte közvetlen hangú, baráti megemlékezésében, a korral hanyatló, gyengének tűnő fizikumot hatványozott energiákkal telítő alkotómunka erejére, a grafikák humánus üzenetére is kitért. Az ifjúkori Kusztos-olajfestmény, amely kissé elkülönül a tárlaton, arra nyújtott alkalmat, hogy a festő szeretett szülőföldjéről, a Küküllő mentéről és Makfalváról is szót ejtsen.
Az emlékkiállítást méltató Nagy Miklós Kund Kusztos művészetének sajátos erdélyiségét és egyben egyetemességét hangsúlyozta. Mindenik szénrajzhoz mi, itteniek, nemzettársak hozzátehetünk valami olyat, amit tapasztalatokban, szellemi, érzésbeli gyarapodásunkban csak itt, ezen a földön szerezhettünk be, ezért is érezhetjük ugyanazt a képek láttán, amit annak idején a készítőjük átélhetett, amikor a látvány bűvöletébe került. De a rajzok a földgolyó más tájain élőket is képesek megszólítani, bennük is szellemi, lelki pezsgést tudnak előidézni, az ő élményviláguk által is árnyaltabb lesz mondanivalójuk. A kiállítás plakátjára is kiemelt kusztosi gótika, a megtört, csonkjaiban is szenvedő fa, ez a különös, jellegzetes "székely csúcsív" nekünk talán mást – vagy mást is – jelent, mint az amerikaiak, esetleg az afrikaiak, távol-keletiek számára, de a találkozáskor bizonyára ők is eljutnak a lényeghez: a facsonk megtöretésében is erőt, további életképességet mutat, megtörténhet, hogy idővel a törzsből kinövő új hajtás jelzi majd az élet diadalát. A mű a sors kegyetlen fordulata folytán akaratlanul is a festő tragédiájára utal. Egyben figyelmeztet: vigyázzunk értékeinkre, Kusztos Endre örökségét is éltessük tovább!
(nk)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. március 9.
Karnyóné játékosan, ironikusan
Csak bírják a rekeszizmok, annyi poén röpköd a Kolozsvári Állami Magyar Színház legújabb, Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak című előadásában, amelyet péntek este mutattak be az intézmény nagytermében. Keresztes Attila rendező korábban úgy nyilatkozott, a Csokonai által 1799-ben, diákszínjátszásra írt darab „története nagyon groteszk, ha realista módon nyúlnánk hozzá, akkor ez egy borzasztó történet lenne”.
A szerző által tündérjátéknak nevezett, napjainkban viszont inkább groteszk-abszurdként ható történet a játékosság és az irónia révén kerül közelebb a mai közönséghez, az eredeti szöveg mellé illesztett szójátékok, vendégszövegek és -helyzetek forgataga által folyamatos figyelemre, nevetésre, asszociációk keresésére ösztönözve.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár
Csak bírják a rekeszizmok, annyi poén röpköd a Kolozsvári Állami Magyar Színház legújabb, Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak című előadásában, amelyet péntek este mutattak be az intézmény nagytermében. Keresztes Attila rendező korábban úgy nyilatkozott, a Csokonai által 1799-ben, diákszínjátszásra írt darab „története nagyon groteszk, ha realista módon nyúlnánk hozzá, akkor ez egy borzasztó történet lenne”.
A szerző által tündérjátéknak nevezett, napjainkban viszont inkább groteszk-abszurdként ható történet a játékosság és az irónia révén kerül közelebb a mai közönséghez, az eredeti szöveg mellé illesztett szójátékok, vendégszövegek és -helyzetek forgataga által folyamatos figyelemre, nevetésre, asszociációk keresésére ösztönözve.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár
2015. március 9.
Szobrok sorsa a Kárpát-hazában
Kívülről és távolról nézve azt hihetné bárki, hogy szobrokat, emlékműveket csak akkor semmisítenek meg, cserélnek ki, ha egy területen impériumváltás történik, s az új hatalom eltünteti a régieket, s helyükbe a saját dicsőségüket zengőket állít. Hát erre a Kárpát-medencében százával–ezrével akad példa, el odáig, hogy a vérmesebb új tulajdonosok még a temetők sírköveit sem restellik átszövegezni.
De nem csupán a mások birtokába került területeken és helységekben történt meg ez, hanem a maradék Magyarországon is, ahol az első világháborút követően az átélt tragédiának állítottak számos emléket, s az akkoriban emelt szobrok, emlékművek a hatalmas veszteség tragikomikumát sugallták, akár korokat és megesett történéseket is átértelmezve. Nem ítélhetjük el ezért sem az ideológiai hangadókat, sem a megrendeléseket kivitelező művészeket, hiszen akkor ez volt a korszellem.
A budapesti Országház előtt 1927-ben felállított szoborcsoport is ebben a szellemben fogant, s Horvay János Kossuth-emlékművének alakjai – az 1848-as első felelős magyar kormány minisztereit ábrázoló megjelenítések – oly töprengőek, vívódóak, sőt tragikus levegőt árasztók, mintha ezek a reformkori nagyszerű férfiak már mind túl lennének a szabadságharc elvesztésén, s magukat gyötörve kutatnák a bizonytalan jövő kilátásait. Kossuth Lajos a központi alakja ennek a szoboregyüttesnek, s erre egész pályafutása predesztinálta, hiszen a 48-as kormányban csak egy volt a kilenc miniszter közül, s az elsők között első szerepét a főrendi Batthyány Lajos játszotta. A kompozíció mégis hiteles és megrendítően katartikus, méltó arra, hogy a nemzet első terén álljon.
Ám, amint mondottam, a szobroknak is megvan a maguk sorsa, akár a könyveknek és az embereknek, s még jó, ha a nagy világváltozások nem semmisítik meg végleg őket. Voltaképpen ezt a sorsot szánta Horvay János gyönyörű alkotásának a Rákosi-rezsim, amikor hatalomra kerülve eltávolította a parlament elől. Helyébe ugyan Kossuth-emlékművet állíttatott 1952-ben, s nem a szobrász Kisfaludy Strobl Zsigmond bűne, hogy ez az új hiteltelenre sikeredett. Szerencsére Horvay szoborcsoportja nem tűnt el a diadalmas kommunizmus hazug forgatagában, megmentették azt egy dunántúli kisváros, Dombóvár polgárai. És örökbe fogadták. Így vált lehetővé, hogy másolatát, hiteles replikáját újra felállíthassák a megújult Kossuth téren, azzal a márciusi reménnyel, hogy már az idők végezetéig ott is marad. Méltón áll méltó helyen.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Kívülről és távolról nézve azt hihetné bárki, hogy szobrokat, emlékműveket csak akkor semmisítenek meg, cserélnek ki, ha egy területen impériumváltás történik, s az új hatalom eltünteti a régieket, s helyükbe a saját dicsőségüket zengőket állít. Hát erre a Kárpát-medencében százával–ezrével akad példa, el odáig, hogy a vérmesebb új tulajdonosok még a temetők sírköveit sem restellik átszövegezni.
De nem csupán a mások birtokába került területeken és helységekben történt meg ez, hanem a maradék Magyarországon is, ahol az első világháborút követően az átélt tragédiának állítottak számos emléket, s az akkoriban emelt szobrok, emlékművek a hatalmas veszteség tragikomikumát sugallták, akár korokat és megesett történéseket is átértelmezve. Nem ítélhetjük el ezért sem az ideológiai hangadókat, sem a megrendeléseket kivitelező művészeket, hiszen akkor ez volt a korszellem.
A budapesti Országház előtt 1927-ben felállított szoborcsoport is ebben a szellemben fogant, s Horvay János Kossuth-emlékművének alakjai – az 1848-as első felelős magyar kormány minisztereit ábrázoló megjelenítések – oly töprengőek, vívódóak, sőt tragikus levegőt árasztók, mintha ezek a reformkori nagyszerű férfiak már mind túl lennének a szabadságharc elvesztésén, s magukat gyötörve kutatnák a bizonytalan jövő kilátásait. Kossuth Lajos a központi alakja ennek a szoboregyüttesnek, s erre egész pályafutása predesztinálta, hiszen a 48-as kormányban csak egy volt a kilenc miniszter közül, s az elsők között első szerepét a főrendi Batthyány Lajos játszotta. A kompozíció mégis hiteles és megrendítően katartikus, méltó arra, hogy a nemzet első terén álljon.
Ám, amint mondottam, a szobroknak is megvan a maguk sorsa, akár a könyveknek és az embereknek, s még jó, ha a nagy világváltozások nem semmisítik meg végleg őket. Voltaképpen ezt a sorsot szánta Horvay János gyönyörű alkotásának a Rákosi-rezsim, amikor hatalomra kerülve eltávolította a parlament elől. Helyébe ugyan Kossuth-emlékművet állíttatott 1952-ben, s nem a szobrász Kisfaludy Strobl Zsigmond bűne, hogy ez az új hiteltelenre sikeredett. Szerencsére Horvay szoborcsoportja nem tűnt el a diadalmas kommunizmus hazug forgatagában, megmentették azt egy dunántúli kisváros, Dombóvár polgárai. És örökbe fogadták. Így vált lehetővé, hogy másolatát, hiteles replikáját újra felállíthassák a megújult Kossuth téren, azzal a márciusi reménnyel, hogy már az idők végezetéig ott is marad. Méltón áll méltó helyen.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. március 9.
Marosvásárhelyt nem szabad feladni
Az emberiség történelmét vérrel írták, s a homályba vesző kezdetektől fogva napjainkig, háborúk és szabadságharcok véget nem érő láncolatából áll. Folyamatosan léteztek ugyanis terjeszkedők, s mások elnyomására törekedők, de mindig akadtak olyanok is, akik nem tűrvén az idegen igát, szétszaggatták rabszíjukat, és szembeszálltak a hódítókkal. Sajnos, a hétfelé szakított Kárpát-medencei magyarságnak jelenleg is küzdenie kell a megmaradásáért.
Az elcsatolt területek közül talán Erdélyben folyik a legádázabb hadjárat ellenünk, ezúttal azonban nem a legyőzésünk, hanem teljes visszaszorításunk érdekében. Ezt pedig nem halált osztó fegyverekkel, hanem a tudatunkat fertőző hazugság, megtévesztés és rágalom, valamint a létünket ellehetetlenítő félrevezetés, gyűlöletkeltés és betelepítés által próbálják megvalósítani. Stratégiájuk pedig bevált, ugyanis a ránk szabadított bizonytalanság és félelem, gazdasági ellehetetlenítésünk, illetve önbizalmunk és önbecsülésünk megrendítése elvándorlásunkhoz, önfeladásunkhoz és beolvadásunkhoz vezetett.
Már alig vagyunk, és mégsincs megállás, hiszen annak ellenére, hogy például Szatmárnémetiből, Nagyváradról és Kolozsvárról szinte teljes egészében kiszorítottak minket, továbbra is szűkítik az életterünket, miközben a lélekszámunk is vészesen apad. Így vált Marosvásárhely egy olyan frontvárossá, melynek birtoklásáért immár negyedszázados elkeseredett harc folyik. Persze nem véletlenül, hiszen miután Székelyföld fővárosa elesik, szabad az út a még mindig általunk belakott terület belseje felé. Éppen ezért, ha továbbra is magyarként akarunk élni a szülőföldünkön, ezt a várost feladni nem szabad, bármi áron meg kell tartani!
2015. március 10-én 16 órakor tehát minden székelynek a marosvásárhelyi Postaréten van a helye, hogy együtt róhassuk le kegyeletünket a szabadságunkért életüket áldozó hőseink emléke előtt. Feltett szándékunk megvalósításában pedig minket hatalmi önkény, félelem vagy közömbösség meg ne akadályozhasson! És ha személyes okokból valaki mégsem tarthat velünk, azt a településéhez legközelebb zajló megemlékezéssel egybekötött tiltakozásra szólítja a kötelesség, mert most rajtunk a sor, hogy megvédelmezzük népünket, kiharcoljuk jogainkat és biztosítsuk a magyar jövőt!
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Az emberiség történelmét vérrel írták, s a homályba vesző kezdetektől fogva napjainkig, háborúk és szabadságharcok véget nem érő láncolatából áll. Folyamatosan léteztek ugyanis terjeszkedők, s mások elnyomására törekedők, de mindig akadtak olyanok is, akik nem tűrvén az idegen igát, szétszaggatták rabszíjukat, és szembeszálltak a hódítókkal. Sajnos, a hétfelé szakított Kárpát-medencei magyarságnak jelenleg is küzdenie kell a megmaradásáért.
Az elcsatolt területek közül talán Erdélyben folyik a legádázabb hadjárat ellenünk, ezúttal azonban nem a legyőzésünk, hanem teljes visszaszorításunk érdekében. Ezt pedig nem halált osztó fegyverekkel, hanem a tudatunkat fertőző hazugság, megtévesztés és rágalom, valamint a létünket ellehetetlenítő félrevezetés, gyűlöletkeltés és betelepítés által próbálják megvalósítani. Stratégiájuk pedig bevált, ugyanis a ránk szabadított bizonytalanság és félelem, gazdasági ellehetetlenítésünk, illetve önbizalmunk és önbecsülésünk megrendítése elvándorlásunkhoz, önfeladásunkhoz és beolvadásunkhoz vezetett.
Már alig vagyunk, és mégsincs megállás, hiszen annak ellenére, hogy például Szatmárnémetiből, Nagyváradról és Kolozsvárról szinte teljes egészében kiszorítottak minket, továbbra is szűkítik az életterünket, miközben a lélekszámunk is vészesen apad. Így vált Marosvásárhely egy olyan frontvárossá, melynek birtoklásáért immár negyedszázados elkeseredett harc folyik. Persze nem véletlenül, hiszen miután Székelyföld fővárosa elesik, szabad az út a még mindig általunk belakott terület belseje felé. Éppen ezért, ha továbbra is magyarként akarunk élni a szülőföldünkön, ezt a várost feladni nem szabad, bármi áron meg kell tartani!
2015. március 10-én 16 órakor tehát minden székelynek a marosvásárhelyi Postaréten van a helye, hogy együtt róhassuk le kegyeletünket a szabadságunkért életüket áldozó hőseink emléke előtt. Feltett szándékunk megvalósításában pedig minket hatalmi önkény, félelem vagy közömbösség meg ne akadályozhasson! És ha személyes okokból valaki mégsem tarthat velünk, azt a településéhez legközelebb zajló megemlékezéssel egybekötött tiltakozásra szólítja a kötelesség, mert most rajtunk a sor, hogy megvédelmezzük népünket, kiharcoljuk jogainkat és biztosítsuk a magyar jövőt!
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. március 9.
Miért: székelyföldi kihívója akadt Jakab Adorjánnak
A kolozsvári Jakab Adorján és a székelyudvarhelyi Antal Lóránt pályázza meg az utóbbi időben belső vitáktól hangos Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT) elnöki tisztségét a március 20–22. között zajló nagyváradi elnökválasztáson – hívta fel a figyelmet a jelentkezési idő lejárta után kiadott közleményében Szabó József leköszönő elnök.
akab Adorján az RMDSZ-közeli ifjúsági szervezet elnökhelyettesi pozíciójából pályázza meg a tisztséget, korábban főtitkárként dolgozott a Miértnél.
Jakab azt mondta, hogy az új emberek bevonzására helyezné a hangsúlyt azért, hogy a generációváltást megvalósíthassa úgy, hogy a szervezet tevékenysége az eddigi szinten maradhasson.
Antal Lóránt korábban az Udvarhelyszéki Ifjúsági Egyeztető Tanácsot (UIET) vezette, és több alkalommal is bírálta a Miért jelenlegi működését. Antal a Maszol.ro-nak adott interjújában úgy nyilatkozott, a Miért 15 év után megérett a változásokra, hiszen „azt láthattuk az elmúlt években, hogy többet foglalkoztunk a tagszervezeteinkkel, saját magunkkal, mint a fiataljainkkal”. Antal egyetért azokkal a bírálókkal, akik szerint a Miértnek hangsúlyosabban kellene szolgálnia a fiatalok érdekeit.
Amint arról korábban beszámoltunk, a hónap végén esedékes tisztújítást megelőző időszakban a Miért négy tagszervezete – az UIET mellett a Háromszéki Ifjúsági Tanács (HÁRIT), a Csík Területi Ifjúsági Tanács (CSTIT) és a Gyergyó Területi Ifjúsági Tanács (GYTIT) – is nyíltan bírálta az ernyőszervezet jelenlegi vezetőségét.
A székelyföldi alakulatok képviselői szerint a Miért már nem foglalkozik azzal, hogy az egyre passzívabb ifjúságot érdekeltté tegye a közügyek iránt. Úgy vélték továbbá, hogy sok területi ifjúsági tanácsot az RMDSZ-szel kötött megállapodás tart életben, amelynek értelmében a fiatalok pozíciót kapnak a szövetség döntéshozó testületeiben.
Gyergyai Csaba |
Krónika (Kolozsvár)
A kolozsvári Jakab Adorján és a székelyudvarhelyi Antal Lóránt pályázza meg az utóbbi időben belső vitáktól hangos Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT) elnöki tisztségét a március 20–22. között zajló nagyváradi elnökválasztáson – hívta fel a figyelmet a jelentkezési idő lejárta után kiadott közleményében Szabó József leköszönő elnök.
akab Adorján az RMDSZ-közeli ifjúsági szervezet elnökhelyettesi pozíciójából pályázza meg a tisztséget, korábban főtitkárként dolgozott a Miértnél.
Jakab azt mondta, hogy az új emberek bevonzására helyezné a hangsúlyt azért, hogy a generációváltást megvalósíthassa úgy, hogy a szervezet tevékenysége az eddigi szinten maradhasson.
Antal Lóránt korábban az Udvarhelyszéki Ifjúsági Egyeztető Tanácsot (UIET) vezette, és több alkalommal is bírálta a Miért jelenlegi működését. Antal a Maszol.ro-nak adott interjújában úgy nyilatkozott, a Miért 15 év után megérett a változásokra, hiszen „azt láthattuk az elmúlt években, hogy többet foglalkoztunk a tagszervezeteinkkel, saját magunkkal, mint a fiataljainkkal”. Antal egyetért azokkal a bírálókkal, akik szerint a Miértnek hangsúlyosabban kellene szolgálnia a fiatalok érdekeit.
Amint arról korábban beszámoltunk, a hónap végén esedékes tisztújítást megelőző időszakban a Miért négy tagszervezete – az UIET mellett a Háromszéki Ifjúsági Tanács (HÁRIT), a Csík Területi Ifjúsági Tanács (CSTIT) és a Gyergyó Területi Ifjúsági Tanács (GYTIT) – is nyíltan bírálta az ernyőszervezet jelenlegi vezetőségét.
A székelyföldi alakulatok képviselői szerint a Miért már nem foglalkozik azzal, hogy az egyre passzívabb ifjúságot érdekeltté tegye a közügyek iránt. Úgy vélték továbbá, hogy sok területi ifjúsági tanácsot az RMDSZ-szel kötött megállapodás tart életben, amelynek értelmében a fiatalok pozíciót kapnak a szövetség döntéshozó testületeiben.
Gyergyai Csaba |
Krónika (Kolozsvár)
2015. március 9.
Fölösleges volt vitázni: sokan kérték a hittanórát
Országos szinten az iskolások 89,75 százaléka számára kérték a szülők a részvételt a választható tantárggyá minősített hittanórán a pénteki határidőig – közölte Sorin Cîmpeanu oktatási miniszter.
A szaktárca adatai szerint így a 2,365 millió romániai diák közül 2,123 millióan vesznek részt a vallásórákon a februárban kezdődött második félévben, míg az előkészítő osztályba iratkozott 137 ezer gyerek közül 128 ezer – 93,45 százalék – esetében igényelték a szülők a hittanoktatást.
Hargita megyében – ahol a legnagyobb a magyar lakosság aránya – a pénteki határidőig a szülők 95 százaléka igényelte, hogy gyermeke vallásórára járhasson. Bogos Mária, a megyei tanfelügyelőség római katolikus és protestáns vallásoktatásért felelős tanfelügyelője elmondta: kielégítőnek tartják ezt az arányt, és már csütörtökön jelentették az oktatási minisztériumnak, hogy egyetlen hitoktatói katedrát sem kell megszüntetni Hargita megyében, mindegyik vallást oktató pedagógus folytathatja munkáját.
Bogos Mária ugyanakkor úgy vélte: ha egy szülő utólag, a határidő lejártát követően szeretné igényelni gyermeke számára a hittanórát, minden bizonnyal nem lesz akadálya, hogy kérésének eleget tegyenek.
Ezt Sorin Cîmpeanu is megerősítette: a tárcavezető hétvégén úgy nyilatkozott, hogy csak azért kellett rögzíteniük a március 6-ai határidőt, mert a Hivatalos Közlönyben 45 napja jelent meg az alkotmánybíróság vonatkozó döntése, és a szaktárcának a hatályos törvények alapján legfeljebb ennyi idő állt rendelkezésére, hogy az ítéletet gyakorlatba ültesse.
A miniszter tájékoztatása szerint ugyanakkor ebben az időszakban döntenek a 2015–2016-os tanévre vonatkozóan az opcionális tantárgyakról, ami alapján az iskolák meghirdethetik a következő tanévre a szabad pedagógusi állásokat, ezért is volt szükség a pénteki határidőre. Az oktatási miniszter azt is elmondta: a vallásórát igénylő szülők rendkívül magas aránya azt mutatja, hogy a hitoktatás fontossága körüli vita „nem jelent valós problémát”.
„Néhány héttel ezelőtt még aggasztó volt a helyzet, attól tartottunk, hogy az országban tevékenykedő 6200 vallástanár – akik közül 4200-an tavaly szeptember óta tanítanak – közül többen elveszíthetik állásukat, de most már nem áll fenn ez a veszély” – fogalmazott sajtótájékoztatóján Cîmpeanu.
Hozzátette: a vallásórát igénylők aránya a következő hetekben még tovább emelkedhet, hiszen az előkészítő osztályokba való beiratkozás első szakasza március 13-áig, tart ezzel párhuzamosan pedig a szülőknek azt is jelezniük kell, hogy gyermekük számára kérik-e a hitoktatást.
Az alkotmánybíróság tavaly novemberben döntött úgy, hogy sérti a lelkiismereti szabadságot az iskolák azon gyakorlata, miszerint a hittant a kötelező tanrend részeként kezelik. Eddig azoknak a szülőknek kellett kérvényt írniuk, akik nem akarták gyerekeiket vallásórára járatni, a 2014/2015 tanév második félévétől azonban megfordult a helyzet: a tanulók mától kezdődően csak akkor részesülnek vallásoktatásban, ha azt írásban kérvényezte a szülő.
Az alkotmányossági óvást egy szülő nyújtotta be az oktatási törvény ellen. A taláros testület igazat adott a panaszosnak, és érvénytelenítette az oktatási törvény azon cikkelyét, amely szerint a tanulónak „lehetősége van felmentést kapni a hitoktatás alól, ha azt gyámja írásban kérvényezi, és ebben az esetben tanulmányi átlagában ez a tantárgy nem szerepel”.
Az alkotmánybíróság indoklásában megállapította: maga a törvénycikkely is arra utal, hogy a hittan valójában választható tantárgy, viszont az már sérti a lelkiismereti szabadságot, hogy a gyerekek automatikusan vallásos nevelést kapnak az állami iskolákban akkor is, ha azt a szülők nem kérték. Az alaptörvény 29. szakasza szerint senki sem kényszeríthető arra, hogy valamely meggyőződésével ellentétes valláshoz csatlakozzék.
Romániában a lakosság 86 százaléka tagja az ortodox egyháznak. Az országban több mint 18 ezer templom van, míg az általános iskolák száma nem éri el az ötezret, a kórházaké pedig négyszázat.
Krónika (Kolozsvár)
Országos szinten az iskolások 89,75 százaléka számára kérték a szülők a részvételt a választható tantárggyá minősített hittanórán a pénteki határidőig – közölte Sorin Cîmpeanu oktatási miniszter.
A szaktárca adatai szerint így a 2,365 millió romániai diák közül 2,123 millióan vesznek részt a vallásórákon a februárban kezdődött második félévben, míg az előkészítő osztályba iratkozott 137 ezer gyerek közül 128 ezer – 93,45 százalék – esetében igényelték a szülők a hittanoktatást.
Hargita megyében – ahol a legnagyobb a magyar lakosság aránya – a pénteki határidőig a szülők 95 százaléka igényelte, hogy gyermeke vallásórára járhasson. Bogos Mária, a megyei tanfelügyelőség római katolikus és protestáns vallásoktatásért felelős tanfelügyelője elmondta: kielégítőnek tartják ezt az arányt, és már csütörtökön jelentették az oktatási minisztériumnak, hogy egyetlen hitoktatói katedrát sem kell megszüntetni Hargita megyében, mindegyik vallást oktató pedagógus folytathatja munkáját.
Bogos Mária ugyanakkor úgy vélte: ha egy szülő utólag, a határidő lejártát követően szeretné igényelni gyermeke számára a hittanórát, minden bizonnyal nem lesz akadálya, hogy kérésének eleget tegyenek.
Ezt Sorin Cîmpeanu is megerősítette: a tárcavezető hétvégén úgy nyilatkozott, hogy csak azért kellett rögzíteniük a március 6-ai határidőt, mert a Hivatalos Közlönyben 45 napja jelent meg az alkotmánybíróság vonatkozó döntése, és a szaktárcának a hatályos törvények alapján legfeljebb ennyi idő állt rendelkezésére, hogy az ítéletet gyakorlatba ültesse.
A miniszter tájékoztatása szerint ugyanakkor ebben az időszakban döntenek a 2015–2016-os tanévre vonatkozóan az opcionális tantárgyakról, ami alapján az iskolák meghirdethetik a következő tanévre a szabad pedagógusi állásokat, ezért is volt szükség a pénteki határidőre. Az oktatási miniszter azt is elmondta: a vallásórát igénylő szülők rendkívül magas aránya azt mutatja, hogy a hitoktatás fontossága körüli vita „nem jelent valós problémát”.
„Néhány héttel ezelőtt még aggasztó volt a helyzet, attól tartottunk, hogy az országban tevékenykedő 6200 vallástanár – akik közül 4200-an tavaly szeptember óta tanítanak – közül többen elveszíthetik állásukat, de most már nem áll fenn ez a veszély” – fogalmazott sajtótájékoztatóján Cîmpeanu.
Hozzátette: a vallásórát igénylők aránya a következő hetekben még tovább emelkedhet, hiszen az előkészítő osztályokba való beiratkozás első szakasza március 13-áig, tart ezzel párhuzamosan pedig a szülőknek azt is jelezniük kell, hogy gyermekük számára kérik-e a hitoktatást.
Az alkotmánybíróság tavaly novemberben döntött úgy, hogy sérti a lelkiismereti szabadságot az iskolák azon gyakorlata, miszerint a hittant a kötelező tanrend részeként kezelik. Eddig azoknak a szülőknek kellett kérvényt írniuk, akik nem akarták gyerekeiket vallásórára járatni, a 2014/2015 tanév második félévétől azonban megfordult a helyzet: a tanulók mától kezdődően csak akkor részesülnek vallásoktatásban, ha azt írásban kérvényezte a szülő.
Az alkotmányossági óvást egy szülő nyújtotta be az oktatási törvény ellen. A taláros testület igazat adott a panaszosnak, és érvénytelenítette az oktatási törvény azon cikkelyét, amely szerint a tanulónak „lehetősége van felmentést kapni a hitoktatás alól, ha azt gyámja írásban kérvényezi, és ebben az esetben tanulmányi átlagában ez a tantárgy nem szerepel”.
Az alkotmánybíróság indoklásában megállapította: maga a törvénycikkely is arra utal, hogy a hittan valójában választható tantárgy, viszont az már sérti a lelkiismereti szabadságot, hogy a gyerekek automatikusan vallásos nevelést kapnak az állami iskolákban akkor is, ha azt a szülők nem kérték. Az alaptörvény 29. szakasza szerint senki sem kényszeríthető arra, hogy valamely meggyőződésével ellentétes valláshoz csatlakozzék.
Romániában a lakosság 86 százaléka tagja az ortodox egyháznak. Az országban több mint 18 ezer templom van, míg az általános iskolák száma nem éri el az ötezret, a kórházaké pedig négyszázat.
Krónika (Kolozsvár)
2015. március 9.
Magunk alatt a fát
Először valami rossz viccnek hittem. Nézem a naptárt, hátha csak úgy elillant a március, és április elsejei bohóckodásnak estem áldozatul, de nem, a napok a helyükön, a hír igaz: törvénytervezet a magyar nyelv napjának „kikiáltása” végett.
Most, ebben a felfűtött hangulatban?! Ülünk, és vígan fűrészeljük magunk alatt a fát?! Általában nem vagyok híve a különböző nyakatekert összeesküvés-elméleteknek, tudtommal üldözési mánián sincs, de akkor mi történik? Minek kell november 13-ának a magyar nyelv napjává lennie?! És a többi napon mi lesz?
Ne legyen igazam, de félek, hogy egyhangúlag meg fogják szavazni ezt a dicső napot, apró betűs kis záradékot toldva hozzá: a többi napon viszont tilos lesz az állam hivatalos nyelvén kívül mást használnunk. Nekünk, csak nekünk! És örüljünk, hogy az anyanyelvünknek szentelt egyetlen napon kívül még ebben is kivételezettek lehetünk.
Olyan ismeretlen ez a logika? Mert nekem nem. De úgy látszik, Adynak ismét igaza van: igen, nekünk mindig, most is Mohács kell. Mert csak akkor szállunk alá a fellegekből. Az álmodozásból, hogy mi volt, mi volna, ha és mi minden lehetne. Közben pedig jót nevetnek rajtunk azok, akik döntenek-szavaznak helyettünk is.
Egyetlen példa: a nagy port felvert nagyváradi utcanevek körüli harcban teljesen elsikkadt, hogy a történelmi városközpontot nemcsak megálmodó, de meg is építő idősebb és ifjabb Rimanóczy Kálmán így együtt, „csomagban” nem érdemelt egyebet, mint egy akkor még járdával sem rendelkező, krumpliköves külvárosi sikátort, a hajdani Pece utcát: str. Rimanóczy lett belőle, és kész. A helyi tanács rábólintott, megszavazta, büszkén kipipálta, hogyha nem is az eredeti helyén, de csak van ilyen nevű utca Váradon, amikor pedig felébredtek, mi is történt, már késő volt. Sebaj, majd tüntetünk, aláírást gyűjtünk stb. Halvaszületett nagymama kalandjai!
De mondom, ez csak egyetlen példa, gondolom, más településeken is bőven akad hasonló. Már bebizonyosodott, hogy Brüsszelt nem nagyon izgatják ezek a problémák, különösen nem, ha egy nagyhangú rikkancs azt kiáltja: ezeknek már az sem elég, hogy a nyelvüknek külön napja van a közéleti naptárban, még a többi napon is úgy akarnak beszélni, hogy azt más ne értse?! Meddig lehet ezt tűrni?!
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
Először valami rossz viccnek hittem. Nézem a naptárt, hátha csak úgy elillant a március, és április elsejei bohóckodásnak estem áldozatul, de nem, a napok a helyükön, a hír igaz: törvénytervezet a magyar nyelv napjának „kikiáltása” végett.
Most, ebben a felfűtött hangulatban?! Ülünk, és vígan fűrészeljük magunk alatt a fát?! Általában nem vagyok híve a különböző nyakatekert összeesküvés-elméleteknek, tudtommal üldözési mánián sincs, de akkor mi történik? Minek kell november 13-ának a magyar nyelv napjává lennie?! És a többi napon mi lesz?
Ne legyen igazam, de félek, hogy egyhangúlag meg fogják szavazni ezt a dicső napot, apró betűs kis záradékot toldva hozzá: a többi napon viszont tilos lesz az állam hivatalos nyelvén kívül mást használnunk. Nekünk, csak nekünk! És örüljünk, hogy az anyanyelvünknek szentelt egyetlen napon kívül még ebben is kivételezettek lehetünk.
Olyan ismeretlen ez a logika? Mert nekem nem. De úgy látszik, Adynak ismét igaza van: igen, nekünk mindig, most is Mohács kell. Mert csak akkor szállunk alá a fellegekből. Az álmodozásból, hogy mi volt, mi volna, ha és mi minden lehetne. Közben pedig jót nevetnek rajtunk azok, akik döntenek-szavaznak helyettünk is.
Egyetlen példa: a nagy port felvert nagyváradi utcanevek körüli harcban teljesen elsikkadt, hogy a történelmi városközpontot nemcsak megálmodó, de meg is építő idősebb és ifjabb Rimanóczy Kálmán így együtt, „csomagban” nem érdemelt egyebet, mint egy akkor még járdával sem rendelkező, krumpliköves külvárosi sikátort, a hajdani Pece utcát: str. Rimanóczy lett belőle, és kész. A helyi tanács rábólintott, megszavazta, büszkén kipipálta, hogyha nem is az eredeti helyén, de csak van ilyen nevű utca Váradon, amikor pedig felébredtek, mi is történt, már késő volt. Sebaj, majd tüntetünk, aláírást gyűjtünk stb. Halvaszületett nagymama kalandjai!
De mondom, ez csak egyetlen példa, gondolom, más településeken is bőven akad hasonló. Már bebizonyosodott, hogy Brüsszelt nem nagyon izgatják ezek a problémák, különösen nem, ha egy nagyhangú rikkancs azt kiáltja: ezeknek már az sem elég, hogy a nyelvüknek külön napja van a közéleti naptárban, még a többi napon is úgy akarnak beszélni, hogy azt más ne értse?! Meddig lehet ezt tűrni?!
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
2015. március 9.
Ezerhétszáz diák számára nem kérték a hittant
Hargita megyében a vallásoktatás igénylésére megszabott március 6-ai határidő lejártáig az iskolába járó gyermekek 95,6 százaléka számára kérték a szülők a hittanórákat.
Bogos Mária szaktanfelügyelő ismertette, a megyében az előkészítőtől tizenkettedik osztályig nappali oktatási formában tanuló 39 999 gyermek közül 38 271 számára kérvényezték szüleik a hittanórák megtartását a jelenlegi tanévre. A tanfelügyelő hozzátette, az oktatási tárca legutóbbi közlése szerint a vallásoktatás igénylése továbbra is, folyamatosan lehetséges, tehát ha egy szülő most betegség vagy egyéb okból kifolyólag nem tudta kérvényezni, hogy gyermeke hittanórán vehessen részt, ezután megteheti.
Azoknak a gyermekeknek a felügyeletét, akik nem fognak vallásoktatásban részesülni, az iskolákban kell megoldják – mondta kérdésünkre válaszolva a tanfelügyelő. Bogos Mária részletezte, ha első vagy utolsó óra a vallás, akkor arra nem kell bemenjen a gyermek, az is lehet, hogy a könyvtárban, felügyelet alatt tölti az időt, amíg a többiek vallásórán vannak, de arra is volt példa eddig, hogy a más felekezetű diák bent maradt a többiek vallásóráján.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro
Hargita megyében a vallásoktatás igénylésére megszabott március 6-ai határidő lejártáig az iskolába járó gyermekek 95,6 százaléka számára kérték a szülők a hittanórákat.
Bogos Mária szaktanfelügyelő ismertette, a megyében az előkészítőtől tizenkettedik osztályig nappali oktatási formában tanuló 39 999 gyermek közül 38 271 számára kérvényezték szüleik a hittanórák megtartását a jelenlegi tanévre. A tanfelügyelő hozzátette, az oktatási tárca legutóbbi közlése szerint a vallásoktatás igénylése továbbra is, folyamatosan lehetséges, tehát ha egy szülő most betegség vagy egyéb okból kifolyólag nem tudta kérvényezni, hogy gyermeke hittanórán vehessen részt, ezután megteheti.
Azoknak a gyermekeknek a felügyeletét, akik nem fognak vallásoktatásban részesülni, az iskolákban kell megoldják – mondta kérdésünkre válaszolva a tanfelügyelő. Bogos Mária részletezte, ha első vagy utolsó óra a vallás, akkor arra nem kell bemenjen a gyermek, az is lehet, hogy a könyvtárban, felügyelet alatt tölti az időt, amíg a többiek vallásórán vannak, de arra is volt példa eddig, hogy a más felekezetű diák bent maradt a többiek vallásóráján.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro
2015. március 9.
Emlékezés egy átkos korszak áldozataira
A kommunizmus romániai áldozatainak emléknapja alkalmából a Volt Politikai Foglyok Országos Szövetsége Hargita megyei szervezetének kezdeményezésére hétfőn Csíkszeredában is megemlékeztek a diktatúra áldozatairól a Temesvári sugárúti emlékműnél.
„Egy átkos korszak áldozataira emlékezünk ilyenkor, akik életüket, szabadságukat és mindenüket feláldozták azért, hogy ennek vége legyen” – emelte ki a szervezők részéről Kelemen Csongor, az ’56-os vitézi rend hadnagya. A felszólaló hiányolta, hogy az ilyen megemlékezéseken nincsenek jelen Csíkszeredában a román nyelvű nemzettársak és a román egyházi vezetők. Nagy Benedek történész, volt politikai elítélt arról beszélt, hogy a parlamentáris demokráciának nincs alternatívája, és a volt politikai foglyok huszonöt éve megalakult szövetsége arra igyekszik felhívni a figyelmet, hogy a múlt hibái, amelyek diktatúrához vezettek, még egyszer ne ismétlődhessenek meg.
Borboly Csaba, a megyei önkormányzat elnöke azt mondta, az elnyomás korszaka tanulság kell legyen a politikusok számára, hogy csak alázattal, kompromisszumkészséggel lehet ellátni ezt a szerepet. Az erdélyi magyar történelmi egyházak képviseletében Darvas Kozma József római katolikus esperes és Solymosi Alpár unitárius lelkész mondott áldást, az emlékműnél pedig elhelyezték a kegyelet és megemlékezés koszorúit.
Kovács Attila
Székelyhon.ro
A kommunizmus romániai áldozatainak emléknapja alkalmából a Volt Politikai Foglyok Országos Szövetsége Hargita megyei szervezetének kezdeményezésére hétfőn Csíkszeredában is megemlékeztek a diktatúra áldozatairól a Temesvári sugárúti emlékműnél.
„Egy átkos korszak áldozataira emlékezünk ilyenkor, akik életüket, szabadságukat és mindenüket feláldozták azért, hogy ennek vége legyen” – emelte ki a szervezők részéről Kelemen Csongor, az ’56-os vitézi rend hadnagya. A felszólaló hiányolta, hogy az ilyen megemlékezéseken nincsenek jelen Csíkszeredában a román nyelvű nemzettársak és a román egyházi vezetők. Nagy Benedek történész, volt politikai elítélt arról beszélt, hogy a parlamentáris demokráciának nincs alternatívája, és a volt politikai foglyok huszonöt éve megalakult szövetsége arra igyekszik felhívni a figyelmet, hogy a múlt hibái, amelyek diktatúrához vezettek, még egyszer ne ismétlődhessenek meg.
Borboly Csaba, a megyei önkormányzat elnöke azt mondta, az elnyomás korszaka tanulság kell legyen a politikusok számára, hogy csak alázattal, kompromisszumkészséggel lehet ellátni ezt a szerepet. Az erdélyi magyar történelmi egyházak képviseletében Darvas Kozma József római katolikus esperes és Solymosi Alpár unitárius lelkész mondott áldást, az emlékműnél pedig elhelyezték a kegyelet és megemlékezés koszorúit.
Kovács Attila
Székelyhon.ro
2015. március 9.
Egymásnak meghatározó partnerei vagyunk
A napokban a Bihar Megyei Vállalkozók Szövetsége (FPBh) gálaünnepséget szervezett a nagyváradi színházban, amelynek egyik díszvendége Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja volt. Az ünnepség után a diplomata exkluzív interjút adott szerkesztőségünknek.
– Milyen a Magyarország és Románia közötti gazdasági kapcsolat? – Ha megnézzük a statisztikákat, akkor azt látjuk, hogy egymásnak meghatározó partnerei vagyunk. Románia és Magyarország a kereskedelmi forgalmat illetően kiemelt helyen szerepel a különféle rangsorokban. Tehát ilyen szempontból azt kell mondani, hogy intenzív a kapcsolat, ami nem azt jelenti, hogy ne lennének még tartalékok. Ezért is fontosak az ilyen jellegű találkozók, és az ilyen rendezvények, mert nekünk is segítenek abban, hogy tovább lehessen fejleszteni ezeket az együttműködéseket. Ezen belül is kiemelkedő jelentőségű szerintem a határ menti regionális együttműködés. Azt tapasztalom, hogy itt például Bihar megye és Hajdú-Bihar megye, illetve Nagyvárad és Debrecen, sőt Nagyvárad és Békéscsaba között is kimondottan erős a gazdasági kapcsolat. Ilyen szempontból én nem problémákat látok, hanem újabb feladatokat, amelyek ezt a fajta együttműködést, a közös haszon keresését csak erősíteni tudják.
Prioritások
– Melyek azok a főbb teendők, amiket Kolozsvárra érkezése óta ellátott? Melyek voltak a prioritások? – November 10-én kezdtem el a munkámat a kolozsvári főkonzulátuson. Először nyilván a hivatali teendőket kellett ellátni, és van egy protokolláris kötelezettség. Hat megye tartozik az én kerületemhez, melyeket folyamatosan látogattam. Különböző közéleti méltóságokkal, polgármesterekkel, prefektusokkal találkoztam, szerkesztőségekbe, iskolákba látogattam. Tehát azt a fajta kapcsolatrendszert, amely egyébként már a főkonzulátus és a különböző intézmények közt korábban már létezett, személyesen is megerősítettem. Nyilván úgy illik, hogy az ember bemutatkozzon, és egyúttal tájékozódjon is. Két kiemelt terület van, az egyik a gazdasági együttműködés, melyről az imént már beszéltünk. Maga a minisztérium is ugye nevet változtatott, és most már Külgazdasági és külügyminisztériumnak hívják. Ez az én esetemben is kiemelt feladatokat jelent, éppen ezért hoztunk létre Kolozsvárott egy gazdasági központot – hogyha úgy tetszik –, egy inkubátorházat, ahol az ilyen természetű partneri kapcsolatoknak a segítését, támogatását tűztük ki célul. Adatbázist készítünk, igyekszünk a piaci szereplőket összehozni, és menedzselni a folyamatokat.
– És a másik terület?
– A másik terület, amit én kiemelten kezelek, a kultúra, éppen ezért egy kultúrcsoportot is felállítottam a konzulátuson belül. Az ez évi kulturális programunk rendkívül gazdag, és igen sokszínű. Irodalom, képzőművészet, zene, maguk az események is nagyon változatosak. Ezeknek jó része természetesen Kolozsváron szerveződik, maga a konzulátus épületének rendezvénytermében nagyon sok mindent meg tudunk oldani, de tervezzük, hogy Nagyváradra, valamint Temesvárra és Aradra is szervezünk ilyen természetű kulturális programokat. Azt sem szabad még elfelejteni, hogy Kolozsvár az idén Európa Ifjúsági Fővárosa, tehát ennek kapcsán is nagyon sok eseményt rendezünk közösen a fiatalokkal. Ismétlem, hogy nem szeretném elhanyagolni annak a hat megyének – Kolozs, Szilágy, Temes, Arad, Bihar és Szatmár – a kulturális életét, mely az én konzuli területemhez tartozik. Nagyváradon is folytattam már ilyen jellegű egyeztetéseket, és úgy látom, hogy van rá igény.
Magyar-román kapcsolat
– Március 15-e közeledtével általában feszültebbé válnak a magyar-román kapcsolatok. Hogy látja, megint vannak erre utaló jelek a hétköznapokban?
– Én nem érzek semmilyen olyan feszültséget, ami a hétköznapokban tapintható lenne. Jelen pillanatban azt kell hogy mondjam, hogy Kolozsváron egy kulturált formáját találtam az együttélésnek. Nyilván vannak azért problémás területek, például a nyelvhasználatban, most ugye a városnévtáblák elhelyezését és többnyelvűségét illetően vannak viták. Ezek természetesen léteznek, de nem olyan vehemenciával, és nem olyanfajta indulatokkal, amelyek az értelmes párbeszédet kizárnák. Én ugyanakkor nagyon bízom benne, hogy a városvezetés is hajlik az olyan megoldásra, amely az ottani magyarság érdekeit is figyelembe veszi. A hétköznapokban tehát nem éreztem olyat, hogy itt bármiféle vibrálás vagy feszültség lenne, és nagyon bízom abban, hogy a március 15-i rendezvények is incidens és egyéb zavaró tényezők nélkül, megfelelő méltósággal és ünnepélyességgel fognak zajlani.
– Hogy áll a román nyelv elsajátításával?
– Tanulom a román nyelvet, ezen a gálaesten is a magam esetlenségével próbáltam néhány mondatot románul megfogalmazni. Sokat dolgozom rajta, egy tanárnő segít nekem ebben, természetesen. Kis türelmet kérek még, hogy eljussak arra a szintre, amikor már társalogni is tudok majd románul.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
A napokban a Bihar Megyei Vállalkozók Szövetsége (FPBh) gálaünnepséget szervezett a nagyváradi színházban, amelynek egyik díszvendége Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja volt. Az ünnepség után a diplomata exkluzív interjút adott szerkesztőségünknek.
– Milyen a Magyarország és Románia közötti gazdasági kapcsolat? – Ha megnézzük a statisztikákat, akkor azt látjuk, hogy egymásnak meghatározó partnerei vagyunk. Románia és Magyarország a kereskedelmi forgalmat illetően kiemelt helyen szerepel a különféle rangsorokban. Tehát ilyen szempontból azt kell mondani, hogy intenzív a kapcsolat, ami nem azt jelenti, hogy ne lennének még tartalékok. Ezért is fontosak az ilyen jellegű találkozók, és az ilyen rendezvények, mert nekünk is segítenek abban, hogy tovább lehessen fejleszteni ezeket az együttműködéseket. Ezen belül is kiemelkedő jelentőségű szerintem a határ menti regionális együttműködés. Azt tapasztalom, hogy itt például Bihar megye és Hajdú-Bihar megye, illetve Nagyvárad és Debrecen, sőt Nagyvárad és Békéscsaba között is kimondottan erős a gazdasági kapcsolat. Ilyen szempontból én nem problémákat látok, hanem újabb feladatokat, amelyek ezt a fajta együttműködést, a közös haszon keresését csak erősíteni tudják.
Prioritások
– Melyek azok a főbb teendők, amiket Kolozsvárra érkezése óta ellátott? Melyek voltak a prioritások? – November 10-én kezdtem el a munkámat a kolozsvári főkonzulátuson. Először nyilván a hivatali teendőket kellett ellátni, és van egy protokolláris kötelezettség. Hat megye tartozik az én kerületemhez, melyeket folyamatosan látogattam. Különböző közéleti méltóságokkal, polgármesterekkel, prefektusokkal találkoztam, szerkesztőségekbe, iskolákba látogattam. Tehát azt a fajta kapcsolatrendszert, amely egyébként már a főkonzulátus és a különböző intézmények közt korábban már létezett, személyesen is megerősítettem. Nyilván úgy illik, hogy az ember bemutatkozzon, és egyúttal tájékozódjon is. Két kiemelt terület van, az egyik a gazdasági együttműködés, melyről az imént már beszéltünk. Maga a minisztérium is ugye nevet változtatott, és most már Külgazdasági és külügyminisztériumnak hívják. Ez az én esetemben is kiemelt feladatokat jelent, éppen ezért hoztunk létre Kolozsvárott egy gazdasági központot – hogyha úgy tetszik –, egy inkubátorházat, ahol az ilyen természetű partneri kapcsolatoknak a segítését, támogatását tűztük ki célul. Adatbázist készítünk, igyekszünk a piaci szereplőket összehozni, és menedzselni a folyamatokat.
– És a másik terület?
– A másik terület, amit én kiemelten kezelek, a kultúra, éppen ezért egy kultúrcsoportot is felállítottam a konzulátuson belül. Az ez évi kulturális programunk rendkívül gazdag, és igen sokszínű. Irodalom, képzőművészet, zene, maguk az események is nagyon változatosak. Ezeknek jó része természetesen Kolozsváron szerveződik, maga a konzulátus épületének rendezvénytermében nagyon sok mindent meg tudunk oldani, de tervezzük, hogy Nagyváradra, valamint Temesvárra és Aradra is szervezünk ilyen természetű kulturális programokat. Azt sem szabad még elfelejteni, hogy Kolozsvár az idén Európa Ifjúsági Fővárosa, tehát ennek kapcsán is nagyon sok eseményt rendezünk közösen a fiatalokkal. Ismétlem, hogy nem szeretném elhanyagolni annak a hat megyének – Kolozs, Szilágy, Temes, Arad, Bihar és Szatmár – a kulturális életét, mely az én konzuli területemhez tartozik. Nagyváradon is folytattam már ilyen jellegű egyeztetéseket, és úgy látom, hogy van rá igény.
Magyar-román kapcsolat
– Március 15-e közeledtével általában feszültebbé válnak a magyar-román kapcsolatok. Hogy látja, megint vannak erre utaló jelek a hétköznapokban?
– Én nem érzek semmilyen olyan feszültséget, ami a hétköznapokban tapintható lenne. Jelen pillanatban azt kell hogy mondjam, hogy Kolozsváron egy kulturált formáját találtam az együttélésnek. Nyilván vannak azért problémás területek, például a nyelvhasználatban, most ugye a városnévtáblák elhelyezését és többnyelvűségét illetően vannak viták. Ezek természetesen léteznek, de nem olyan vehemenciával, és nem olyanfajta indulatokkal, amelyek az értelmes párbeszédet kizárnák. Én ugyanakkor nagyon bízom benne, hogy a városvezetés is hajlik az olyan megoldásra, amely az ottani magyarság érdekeit is figyelembe veszi. A hétköznapokban tehát nem éreztem olyat, hogy itt bármiféle vibrálás vagy feszültség lenne, és nagyon bízom abban, hogy a március 15-i rendezvények is incidens és egyéb zavaró tényezők nélkül, megfelelő méltósággal és ünnepélyességgel fognak zajlani.
– Hogy áll a román nyelv elsajátításával?
– Tanulom a román nyelvet, ezen a gálaesten is a magam esetlenségével próbáltam néhány mondatot románul megfogalmazni. Sokat dolgozom rajta, egy tanárnő segít nekem ebben, természetesen. Kis türelmet kérek még, hogy eljussak arra a szintre, amikor már társalogni is tudok majd románul.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2015. március 9.
Nyílt nap volt a vincéseknél
Nagyvárad- Vasárnap A Megszentelt Élet Éve keretében nyílt napot szerveztek A szeretet lányainak Páli Szent Vincéről nevezett társulatának (vincés nővérek) váradi, Mioriței utcai rendházában.
Egy érdekes vetített képes előadással- melyen Exc. Böcskei László megyés püspök, illetve az egyházmegye más elöljárói is részt vettek-, valamint ima-, meghallgatlak-, emlék- és hivatásszobabeli látogatással várták az érdeklődőket vasárnap délután Páli Szent Vince Szeretet Társulatának Leányai váradi rendházukban. Ugyanakkor akik óhajtották, személyesen is beszélgethettek valamelyik nővérrel, imaszándékokat írhattak vagy csodás érméket vihettek haza.
A Társulatot 1633-ban Marillac Szent Lujza alapította Párizsban, Páli Szent Vince irányítása alatt. Ez volt az első klauzúra nélküli női közösség. Szent Vince így határozta meg élethivatásukat: „Szeressék és kövessék Urunkat, Jézus Krisztust, a szeretet forrását és példaképét, s szolgáljanak neki testileg és lelkileg a szegények személyében, legyenek azok akár betegek, akár gyermekek, akár foglyok, akár olyanok, akik szégyenlik megvallani szegénységüket”. Az irgalmas nővérek élettere pedig: „kolostoruk a betegek háza, cellájuk egy bérlakás, kápolnájuk a plébánia templom, kolostor folyosójuk a város utcái, és a kórházak betegszobái, klauzúrájuk az engedelmesség”.
Grazból
1858-ban Szaniszló Ferenc váradi püspök telepítette le őket Váradon, hogy az árva és szegény gyermekeket gondozzák. Miután Nogáll János püspök, nagyprépost felépítette a Szent Vince Intézetet (ma a Szent László Líceum otthona) 1878-ban Grazból hívott nővéreket, akik áldásos munkát fejtettek ki, elsősorban a szegény sorsú gyermekek nevelésében és tanításában. Ők vezették az Immaculata és Szent Vince Intézeteket, a Szent József Kórházat, a Szent László menedékházban működő otthont. Emellett Szentjobbon, Bélfenyéren és Várad-Velencén is volt kolostoruk és iskolájuk. A második világháborúban a kisnővéreket Szentjobbra menekítették, a Szent Vince Intézetben pedig katonák kaptak szálláshelyet. Az 1948-as államosítás, illetve a kommunizmus térhódítása előtt 210 nővér szolgálta Krisztust 24 házban. 1949. augusztus 20-án azonban le kellett tegyék a szent ruhát, és 48 óra múlva utcára kerültek. Szüleiknél, tanítványaiknál próbáltak elhelyezkedni, majd kórházakban, betegápolóként dolgoztak tovább, ahol erre lehetőség nyílt. Civilben és szétszórtan is azonban igyekeztek közösségi életet élni. A rendszerváltozás után 1990-ben érkeztek fiatal vincés nővérek Váradra. Napjainkban 13 nővér tartozik a váradi rendházhoz- mely az egyetlen Romániában-, akik közül három az idén tölti be 90. életévét.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
Nagyvárad- Vasárnap A Megszentelt Élet Éve keretében nyílt napot szerveztek A szeretet lányainak Páli Szent Vincéről nevezett társulatának (vincés nővérek) váradi, Mioriței utcai rendházában.
Egy érdekes vetített képes előadással- melyen Exc. Böcskei László megyés püspök, illetve az egyházmegye más elöljárói is részt vettek-, valamint ima-, meghallgatlak-, emlék- és hivatásszobabeli látogatással várták az érdeklődőket vasárnap délután Páli Szent Vince Szeretet Társulatának Leányai váradi rendházukban. Ugyanakkor akik óhajtották, személyesen is beszélgethettek valamelyik nővérrel, imaszándékokat írhattak vagy csodás érméket vihettek haza.
A Társulatot 1633-ban Marillac Szent Lujza alapította Párizsban, Páli Szent Vince irányítása alatt. Ez volt az első klauzúra nélküli női közösség. Szent Vince így határozta meg élethivatásukat: „Szeressék és kövessék Urunkat, Jézus Krisztust, a szeretet forrását és példaképét, s szolgáljanak neki testileg és lelkileg a szegények személyében, legyenek azok akár betegek, akár gyermekek, akár foglyok, akár olyanok, akik szégyenlik megvallani szegénységüket”. Az irgalmas nővérek élettere pedig: „kolostoruk a betegek háza, cellájuk egy bérlakás, kápolnájuk a plébánia templom, kolostor folyosójuk a város utcái, és a kórházak betegszobái, klauzúrájuk az engedelmesség”.
Grazból
1858-ban Szaniszló Ferenc váradi püspök telepítette le őket Váradon, hogy az árva és szegény gyermekeket gondozzák. Miután Nogáll János püspök, nagyprépost felépítette a Szent Vince Intézetet (ma a Szent László Líceum otthona) 1878-ban Grazból hívott nővéreket, akik áldásos munkát fejtettek ki, elsősorban a szegény sorsú gyermekek nevelésében és tanításában. Ők vezették az Immaculata és Szent Vince Intézeteket, a Szent József Kórházat, a Szent László menedékházban működő otthont. Emellett Szentjobbon, Bélfenyéren és Várad-Velencén is volt kolostoruk és iskolájuk. A második világháborúban a kisnővéreket Szentjobbra menekítették, a Szent Vince Intézetben pedig katonák kaptak szálláshelyet. Az 1948-as államosítás, illetve a kommunizmus térhódítása előtt 210 nővér szolgálta Krisztust 24 házban. 1949. augusztus 20-án azonban le kellett tegyék a szent ruhát, és 48 óra múlva utcára kerültek. Szüleiknél, tanítványaiknál próbáltak elhelyezkedni, majd kórházakban, betegápolóként dolgoztak tovább, ahol erre lehetőség nyílt. Civilben és szétszórtan is azonban igyekeztek közösségi életet élni. A rendszerváltozás után 1990-ben érkeztek fiatal vincés nővérek Váradra. Napjainkban 13 nővér tartozik a váradi rendházhoz- mely az egyetlen Romániában-, akik közül három az idén tölti be 90. életévét.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2015. március 9.
Értékek, amelyeket fel kell vállalni
Az Erdélyi Unitárius Egyház a Romániában élő unitáriusok közössége. 1568-ban alakult Erdélyben, mint az egyik első unitárius egyház.
A 2002-es népszámlálás adatai szerint az egyháznak 66 846 tagja volt, ami Románia lakosságának 0,3%-a, Erdély lakosságának pedig 1%-a. 2008. december elején, a Fehéregyházi Zsinaton az Egyház 31. püspökének Bálint Benczédi Ferencet választották.
2010. november 22.-én az Erdélyi Unitárius Egyház újraegyesült a Magyarországi Unitárius Egyházzal, Magyar Unitárius Egyház néven, Kolozsvár központtal. Püspöke Bálint Benczédi Ferenc, erdélyi unitárius püspök.
2014. december 6.-án a Magyar Unitárius Egyház főhatósága, a Zsinat újraválasztotta a Magyar Unitárius Egyház főpásztorává a 2014-2020 közti időszakra.
A közösségi, a gyülekezeti életről, az értékek felvállalásáról kérdeztem. – Mielőtt elfogadta volna a püspöki felajánlást, milyen gondolatok, célkitűzések foglalkoztatták Önt? Amikor a Teológiára jelentkeztem, és lelkész akartam lenni, akkor azt tapasztaltam, hogy az emberek közösségekben szeretnének élni, és ebben a közösségben megtárgyalni az őket foglalkoztató gondolatokat. Segesváron éltünk, az ottani magyar közösségben, akikre nagy hatással volt a szász közösség gondolkodása is. Ezekben a közösségekben, a hírek, akár jók voltak vagy kevésbé jók, szervezetten értesítették egymást az ott élő kisebbségek.
Kolozsváron unitáriusként, és magyarként szintén ezt tapasztalhattam bizonyos közösségek köreiben. Mindig is érdekelt, mi történik abban a közösségben, melyben élek. Mivel édesapám vasúti alkalmazott volt, sokszor volt úgy, hogy odaszólt anyámnak „Légy szíves készíts ágyat, mert nem aludhat a váróteremben.” Ez számomra természetes volt. Ez már azt jelentette, két ember szóba tud állni egymással. Egy olyan világban, melyet egy állandó lüktetés határoz meg, soha nem tudhattad meg azt, mint gyermek, aki tőlem tanácsot kér, miként használja fel a kapottakat. A mozgás nem az egymástól való távolódást, hanem az egymáshoz való közeledést is jelentette. Nagy élményem volt, amikor 1958-ban Segesváron az állomásra befutott az első nemzetközi vonat. Érdekes volt látni a cseh, a lengyel, a kelet- német és más utasokat, hogyan viselkedtek. Hogyan terjedt el a bizalmatlanság. Hogy került párna a telefonra. Egy papnak nem ez a feladata. Azontúl, hogy az evangéliumot hirdeti, nem elég csak megtanulni bizonyos gondolkodási módszereket. Meg kell tanulni ezeknek a módszereknek az átadását is. Ami nem csak abból áll, hogy vasárnap fél tízkor bemegy a templomba, majd elmondja szárnyaló gondolatait. A papságban a közvetlenség, az érthetőség nagy erény, érdem.
A két világháború Európa térképét átrajzolta. Rengeteg örömöt, ugyanakkor rengeteg bánatot okozott. Egy része örvendett annak, ami megtörtént. Másik részének el kellett viselnie mindazokat a következményeket, melyek bekövetkeztek.
A történelmi egyházaknak bizonyos időkben nagyon, de nagyon sok kihívásnak kellett eleget tenniük. Az életösztön is ezt kérte. Nem azt kérdem, hogyan élték túl. De a kialakult reflexek nehezen épülnek vissza. – Önök, akik következetesen unitárius eszmerendszert képviselnek, hogyan tudják felvenni a szándékosan megteremtett negatív helyzet ellen azt a bátor, pozitív magatartást, melyet híveiknek el kell juttatni?
A XX. és a XXI. században, a keresztény világban azt láthatjuk, egyik felekezet a másik felekezet felett akar uralkodni. Ebből a betegségből egy nagyon kemény önvizsgálattal, nagyon kemény szembenézéssel lehetne kigyógyulni. Igazán az evangélium szemüvegén keresztül szeretnénk nézni az életet. Vannak értékek, melyeket föl kell vállalni a megjobbulás szándékával. Mert ugyanazok az erők nem dolgozhatnak az egyházban, mint a gyakorlati politikában. Az egyház vezetőinek meg kell tartania az arany középutat. A történelmi egyházak az elmúlt időkben azért tudtak megmaradni, mert a kereszténység olyan értékeket tudott kitermelni még az oktatási folyamatban is, melyek elengedhetetlenül fontosak. Oktatni, nevelni csak az tud, aki ezt a nevelést jól birtokolja. A hittant és az erkölcstant nem lehet elválasztani. A tudást nem lehet a cselekedettől elválasztani. Nem lehet őket szembe állítani. Ezek értékek. Kellenek azok a karizmatikus emberek, akik ezt képviselni tudják. Mindent kiüresítettünk, mindenkit eltávolítottunk. azzal, hogy az ember a leghatalmasabb. A nagy kérdés, hogy tudok olyan példát állítani, amire az emberek felnéznek. Számomra nagyon sajnálatos, hogy családok egy része évek múlva szétesik. – Önök ezeket a nehéz helyzeteket, hogy tudják egy bizonyos pozitív irányba terelni? A lelkészképzésben el tudtunk jutni arra a szintre, hogy hatékonyabban tudnak foglalkozni ezekkel a kérdésekkel. A szülők a gyerekkel meg kell, érezzék, hogy ebben a rohanó világban van egy másik életforma is. A színész gyönyörűen játszik és elámít engem a színpadon. De a magánélete és a színpad között hatalmas a szakadék. Valahol a külső és belső világ között egyfajta megértést kell megtalálni. Az Istent nem lehet kizárni a világból. Kell lennie egy hitelességnek. A ’89-es események után lehetőség született, az egyházak visszakapták saját maguk által épített iskoláik egy csekélyke részét.
A többségi társadalom nincs tisztában még mindig ezzel a jogos viszonnyal. Ellenszenves, ellenséges viselkedés tapasztalható, amit központi rendszerrel támogatnak. Az egyházaknak megvoltak az intézmény- rendszerei, javai. Az sem nem véletlen, hogy az oktatással Erdélyben kialakult a templom és az iskola összekapcsolt fogalma. Istennek nem buta emberekre van szüksége. Az ellenségeskedésnek ismernie kellene, hol a határ.
Minden ember érték. Ezt kell kellő figyelemmel, kell megbecsülni. Ennek szellemében nem seperhetünk mindent a szőnyeg alá. Rég kinőttünk a mese világából. Vannak dolgok, melyekkel szembe kell nézni.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro
Az Erdélyi Unitárius Egyház a Romániában élő unitáriusok közössége. 1568-ban alakult Erdélyben, mint az egyik első unitárius egyház.
A 2002-es népszámlálás adatai szerint az egyháznak 66 846 tagja volt, ami Románia lakosságának 0,3%-a, Erdély lakosságának pedig 1%-a. 2008. december elején, a Fehéregyházi Zsinaton az Egyház 31. püspökének Bálint Benczédi Ferencet választották.
2010. november 22.-én az Erdélyi Unitárius Egyház újraegyesült a Magyarországi Unitárius Egyházzal, Magyar Unitárius Egyház néven, Kolozsvár központtal. Püspöke Bálint Benczédi Ferenc, erdélyi unitárius püspök.
2014. december 6.-án a Magyar Unitárius Egyház főhatósága, a Zsinat újraválasztotta a Magyar Unitárius Egyház főpásztorává a 2014-2020 közti időszakra.
A közösségi, a gyülekezeti életről, az értékek felvállalásáról kérdeztem. – Mielőtt elfogadta volna a püspöki felajánlást, milyen gondolatok, célkitűzések foglalkoztatták Önt? Amikor a Teológiára jelentkeztem, és lelkész akartam lenni, akkor azt tapasztaltam, hogy az emberek közösségekben szeretnének élni, és ebben a közösségben megtárgyalni az őket foglalkoztató gondolatokat. Segesváron éltünk, az ottani magyar közösségben, akikre nagy hatással volt a szász közösség gondolkodása is. Ezekben a közösségekben, a hírek, akár jók voltak vagy kevésbé jók, szervezetten értesítették egymást az ott élő kisebbségek.
Kolozsváron unitáriusként, és magyarként szintén ezt tapasztalhattam bizonyos közösségek köreiben. Mindig is érdekelt, mi történik abban a közösségben, melyben élek. Mivel édesapám vasúti alkalmazott volt, sokszor volt úgy, hogy odaszólt anyámnak „Légy szíves készíts ágyat, mert nem aludhat a váróteremben.” Ez számomra természetes volt. Ez már azt jelentette, két ember szóba tud állni egymással. Egy olyan világban, melyet egy állandó lüktetés határoz meg, soha nem tudhattad meg azt, mint gyermek, aki tőlem tanácsot kér, miként használja fel a kapottakat. A mozgás nem az egymástól való távolódást, hanem az egymáshoz való közeledést is jelentette. Nagy élményem volt, amikor 1958-ban Segesváron az állomásra befutott az első nemzetközi vonat. Érdekes volt látni a cseh, a lengyel, a kelet- német és más utasokat, hogyan viselkedtek. Hogyan terjedt el a bizalmatlanság. Hogy került párna a telefonra. Egy papnak nem ez a feladata. Azontúl, hogy az evangéliumot hirdeti, nem elég csak megtanulni bizonyos gondolkodási módszereket. Meg kell tanulni ezeknek a módszereknek az átadását is. Ami nem csak abból áll, hogy vasárnap fél tízkor bemegy a templomba, majd elmondja szárnyaló gondolatait. A papságban a közvetlenség, az érthetőség nagy erény, érdem.
A két világháború Európa térképét átrajzolta. Rengeteg örömöt, ugyanakkor rengeteg bánatot okozott. Egy része örvendett annak, ami megtörtént. Másik részének el kellett viselnie mindazokat a következményeket, melyek bekövetkeztek.
A történelmi egyházaknak bizonyos időkben nagyon, de nagyon sok kihívásnak kellett eleget tenniük. Az életösztön is ezt kérte. Nem azt kérdem, hogyan élték túl. De a kialakult reflexek nehezen épülnek vissza. – Önök, akik következetesen unitárius eszmerendszert képviselnek, hogyan tudják felvenni a szándékosan megteremtett negatív helyzet ellen azt a bátor, pozitív magatartást, melyet híveiknek el kell juttatni?
A XX. és a XXI. században, a keresztény világban azt láthatjuk, egyik felekezet a másik felekezet felett akar uralkodni. Ebből a betegségből egy nagyon kemény önvizsgálattal, nagyon kemény szembenézéssel lehetne kigyógyulni. Igazán az evangélium szemüvegén keresztül szeretnénk nézni az életet. Vannak értékek, melyeket föl kell vállalni a megjobbulás szándékával. Mert ugyanazok az erők nem dolgozhatnak az egyházban, mint a gyakorlati politikában. Az egyház vezetőinek meg kell tartania az arany középutat. A történelmi egyházak az elmúlt időkben azért tudtak megmaradni, mert a kereszténység olyan értékeket tudott kitermelni még az oktatási folyamatban is, melyek elengedhetetlenül fontosak. Oktatni, nevelni csak az tud, aki ezt a nevelést jól birtokolja. A hittant és az erkölcstant nem lehet elválasztani. A tudást nem lehet a cselekedettől elválasztani. Nem lehet őket szembe állítani. Ezek értékek. Kellenek azok a karizmatikus emberek, akik ezt képviselni tudják. Mindent kiüresítettünk, mindenkit eltávolítottunk. azzal, hogy az ember a leghatalmasabb. A nagy kérdés, hogy tudok olyan példát állítani, amire az emberek felnéznek. Számomra nagyon sajnálatos, hogy családok egy része évek múlva szétesik. – Önök ezeket a nehéz helyzeteket, hogy tudják egy bizonyos pozitív irányba terelni? A lelkészképzésben el tudtunk jutni arra a szintre, hogy hatékonyabban tudnak foglalkozni ezekkel a kérdésekkel. A szülők a gyerekkel meg kell, érezzék, hogy ebben a rohanó világban van egy másik életforma is. A színész gyönyörűen játszik és elámít engem a színpadon. De a magánélete és a színpad között hatalmas a szakadék. Valahol a külső és belső világ között egyfajta megértést kell megtalálni. Az Istent nem lehet kizárni a világból. Kell lennie egy hitelességnek. A ’89-es események után lehetőség született, az egyházak visszakapták saját maguk által épített iskoláik egy csekélyke részét.
A többségi társadalom nincs tisztában még mindig ezzel a jogos viszonnyal. Ellenszenves, ellenséges viselkedés tapasztalható, amit központi rendszerrel támogatnak. Az egyházaknak megvoltak az intézmény- rendszerei, javai. Az sem nem véletlen, hogy az oktatással Erdélyben kialakult a templom és az iskola összekapcsolt fogalma. Istennek nem buta emberekre van szüksége. Az ellenségeskedésnek ismernie kellene, hol a határ.
Minden ember érték. Ezt kell kellő figyelemmel, kell megbecsülni. Ennek szellemében nem seperhetünk mindent a szőnyeg alá. Rég kinőttünk a mese világából. Vannak dolgok, melyekkel szembe kell nézni.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro
2015. március 9.
Az autonómiát a székelyek nem is akarják”
Van-e élet az autonómia után? címmel jelent meg az a 11 román és magyar szakembert megszólaltató interjúkötet, amelyet a hétvégén mutattak be Kolozsváron, a Koffer könyvesboltban. A közel másfél órás beszélgetésen Benkő Levente újságíró faggatta a szerzőt, Borbély Tamást, az MTI és a Szabadság napilap munkatársát, és az egyik interjúalanyt, Szilágyi N. Sándor nyelvészt. Benkő Levente azzal nyitotta a beszélgetést, hogy a 2014-ben, a Koinónia gondozásában megjelent kötet két év késéssel látott napvilágot, az interjúk 2012-ben készültek el. Akkor a Communitas Alapítvány nem támogatta a könyv megjelenését, tavaly viszont ismét elővették, és az alapítvány valamint a Nemzeti Kulturális Alap (AFNC) finanszírozásával sikerült kiadatni. Mivel a szerző, Borbély Tamás fontosnak tartotta, hogy az interjúalanyok reflektáljanak a kimaradt két év aktuálpolitikai eseményeire (ukrán válság, az RMDSZ autonómiatervezete), a megszólaltatott szakember kiegészíthették mondanivalójukat. Többen éltek is a lehetőséggel.
kötetben megszólított szakemberek: Juhász Jácint közgazdász, Szilágyi N. Sándor nyelvész, Bakk Miklós politológus, Stefano Bottoni történész, Csutak István fejlesztéspolitikai szakértő, Gabriel Andreescu emberjogi aktivista, Salat Levente politológus, Bocsárdi László rendező, Smarande Enache emberjogi aktivista, Bárdi Nándor történész, Biró A. Zoltán társadalomkutató.
Politikusok nem szólalnak meg a kötetben
Borbély Tamás elmondta, a cél az volt, hogy a könyvben ne politikusok osszák meg gondolataikat az autonómiáról, hanem olyan, az autonómiát érintő területeken jártas szakembereket, akik más megvilágításba helyezhetik a kérdést.
"Amit nagyon sajnálok, hogy nem sikerült például még több közgazdászt és román interjúalanyt megszólaltatni, ez utóbbiakkal kapcsolatban egyfajta visszautasítást is tapasztaltam. A magyar szakemberek körében is elég nagy az autonómiával szembeni szkepszis, voltak olyan interjúalanyok, akiket elég nehezen lehetett rávenni, hogy vágjunk neki egy ilyen beszélgetésnek. A román interjúalanyok, Gabriel Andreescu és Smaranda Enache készségesen vállalták első perctől. Akit még meg szerettem volna szólaltatni, az Cristian Pârvulescu és Marius Oprea" - magyarázta Borbély.
Hozzátette, aki kézbe veszi a kötetet, ne számítson arra, hogy most megtalálja a választ arra, hogyan működik pontosan az autonómia, kizárólag milyen feltételek között lehet megvalósítani, hiszen nem is ez volt a cél. Az interjúkban szempontok, kérdések fogalmazódnak meg. Például hogy milyen változásokra kellene odafigyelni, hogy lehetőség legyen az autonómia megvalósítására, egyáltalán lehetséges-e a jelenlegi körülmények között.
"Ebben a kötetlen van hideg is, meleg is. Benne vannak azok a kritikák, kételyek is, amelyek általában elhangzanak az autonómiával kapcsolatban, hogy van-e életképessége, van-e rá szükség, és elhangzanak olyan vélemények is, amelyek alátámasztják, hogy igenis szükség van rá, hogy ez egy hasznos közigazgatási forma, amely segíthet egy kisebbség integrálódásában. A kötetben bizony vannak nagyon népszerűtlen gondolatok is, amelyek talán néhány székelyföldinek nem esnek jól, de mindenképp segít abban, hogy egy reálisabb képünk legyen önmagunkról és az autonómiáról" - fejtegette a szerző.
"A székelyeknek nem is kell autonómia"
Hogy milyen "népszerűtlen" gondolatokról is van szó, abból Szilágyi N. Sándor nyelvész adott ízelítőt. Benkő Levente az egyetemi tanárnak szánt kérdését azzal vezette fel, hogy a kötetben többen elmondják, az autonómia politikai csatározások eszközévé vált.
"Szilágyi N. Sándor igen helyesen teszi fel a kérdést, hogy vajon kell-e autonómia Székelyföldnek, szélesebb értelemben a romániai magyarságnak, amikor a közigazgatásban nem hajlandó használni saját anyanyelvét. Egyáltalán nem ismerjük például a közigazgatási, pénzügyi terminológiát. Vagy gondolok azokra a Székelyföldön is elterjedt kifejezésekre, mint az interszekció, a proces verbal, a buletin, amelyeket a hétköznapi nyelvben az útkereszteződés, a jegyzőkönyv és a személyi igazolvány helyett használnak. Változott a tanár úr autonómiára vonatkozó véleménye 2012 óta?" - kérdezte az újságíró.
"Azóta semmi az égvilágon nem történt, ami miatt változott volna a véleményem. Persze, most lehet azt mondani, dehát hogyne történt volna, megjelent az RMDSZ autonómiatervezete, és ez már valami. Senki nem gondolja komolyan, hogy azt a parlament valamikor is el fogja fogadni, mert az nem erről szól" - válaszolt az egyetemi tanár. Figyelmeztette a hallgatóságot és az olvasókat, hogy "elég csúnya dolgokat" írt le a kötetben, és aki "kímélni akarja lelke nyugalmát", annak nem biztos, hogy az ő írásával kellene kezdenie az olvasást.
"Ha a helyi emberek tényleg annyira fontosnak tartanák az autonómiát, nagyon sok minden megvalósult volna azóta belőle. Kolozsváron tele vagyunk székelyföldi borvízzel, tejtermékekkel, de ezek címkéjén egy magyar szó nincs. Legalább azt el lehetett volna érni, hogy odaírják, bibarcfalvi ásványvíz, ezt semmilyen törvény nem tiltja" - fejtegette Szilágyi N.
Az egyetemi tanár a könyvbemutatón be is mutatott egy termékcímkét mint jó példát. A címkén a sepsiszentgyörgyi diószegi pékség magyarul is feltüntette a tepertős pogácsát. Egy másik példával élve a nyelvész elmondta, Kolozsváron már találkozott olyan magyarul is kiírt őrölt szerecsendióval, amit Argeș megyében csomagoltak. "Mert Argeș megyében tudják, hogy itt magyarok is vannak, és hátha akadnak közöttük olyanok, akik nem ismerik a román megfelelőjét. A Hajnal negyedi magyar melós elmegy a boltba, és hazaviszi a biborțeni ásványvizet, mert nem tudja, hogy az bibarcfalvi. Honnan tudná?" - fejtegette.
Politikai diskurzus kontra autonómia?
"Székelyföldi autonómia esetleg csak akkor lesz, ha a román parlament a székelyek megkérdezése és akarata ellenére elrendeli. De ne gondoljuk, hogy akkor minden megoldódna, mert a politikusok rögtön elmondanák, hogy ez csak olyan nesze semmi, fogd meg jól. Ha az RMDSZ tervezetét a parlament feltéve, de nem megengedve elfogadná, nehogy azt higgyük, hogy valaki megnyugodna, dehogy, az első dolog az lenne, hogy az RMDSZ elárulta a székely autonómiát, mert elfogadtatott egy olyant, ami nem az. Hogy mi lenne, senki sem tudja, de ez nem az" - válaszolt arra a kérdésre, hogy mi a véleménye az autonómiáról szóló politikai diskurzusról.
Elmondta, szerinte rengeteg bajt okozhat a politikai csatározásokra szolgáló autonómiázás. "Ha egyszer kialakul az, hogy az igazi megoldás az autonómia, beállhat egy olyan hozzáállás, miszerint amíg nem lesz autonómia, nem csinálunk semmit, mert várjunk az autonómiát" - figyelmeztetett Szilágyi N.
Hozzátette, ha az autonómiát tényleges, igazi problémák megoldására találták volna ki, minimum elkészült volna az a hatástanulmány, amely azt méri fel, milyen következményei lennének az önrendelkezésnek. Például az sem világos, hogy jár-e különadóval ez a közigazgatási forma, egyáltalán vannak-e olyan problémák, amelyet a jelenlegi eszközökkel, azok hatékonyabbá tételével ne lehetne orvosolni.
Szilágyi N. szerint az autonómiát csupán "csodafegyvernek találták ki más magyarokkal szemben, és azóta is ezt a célt szolgálja".
Az egyetemi tanár 1994-ben fogalmazott meg egy törvényjavaslatot Törvény a nemzeti identitással kapcsolatos jogokról és a nemzeti közösségek méltányos és harmonikus együttéléséről címmel. A tervezetre a kötetben többen is utalnak. Egyik érdekessége, hogy bár egyszer sem hangzik el benne az autonómia szó, mégis közösségek önrendelkezéséről szól (nyolc százalékos úgynevezett kisebbségi aránnyal operál).
Nem "kisebbségi törvény", például nem az áll benne, hogy a kisebbségeknek joguk van az anyanyelvük használatához, hanem teljesen más logika mentén képzeli el a nyelvi, etnika és kulturális identitásmegőrzést. A tervezet abból indul ki, ha minden állampolgár egyenlő, akkor minden állampolgárnak joga van az anyanyelve használatához, ilyen értelemben tehát a kisebbségek jogai nem értelmezhetők különjogokként. A tervezetet egyetlen politikai párt sem karolta fel.
A tervezet szövege a Korunkban jelent meg 1994-ben, a folyóirat akkori számai nem érhetők el digitális formában.
Az Igazi Csíki Sör
Benkő Levente újságíró Szilágyi N. Sándor hozzászólása után a diószegi jó példát az Igazi Csíki Sörrel egészítette ki. Borbély Tamás elmondta, az egyetemi tanárral készített interjúban pozitív dolgok is elhangzanak, például az Igen, tessék! mozgalom, amely a nyelvész szerint követendő kezdeményezés. "Bennem is az a benyomás erősödött meg, hogy a civil szféra sokat tud tenni az autonómia bizonyos elemeinek megvalósulása érdekében" - tette hozzá a szerző.
Annyit még megjegyzett, hogy úgy látja: az autonómiának politikai eszközként történő felhasználása egyre inkább kifullad, így talán elkezdődhet egy reálisabb megközelítésmódja ennek a közigazgatási formának.
A közönség kérdésére reagálva elmondta, több érdekes megközelítést is ki lehetne emelni a kötetből, többek között például Juhász Jácint közgazdászét. A szakember kimutatása szerint a székelyföldi megyék nem szegényebbek az országos átlagnál, a középmezőnyben helyezkednek el. Ám téves az az elképzelés, hogy a mezőgazdaságra, az élelmiszeriparra és a turizmusra középtávon építeni lehetne a régió jövőjét. A központi régió, ahol Székelyföld is található, a turizmus a termelés 2, a mezőgazdaság esetében 7, az élelmiszeripar esetében pedig 3,5 százalékát jelenti. Ezek összesen 12,5 százalékot tesznek ki a bruttó hazai össztermékből.
A közgazdász szerint Székelyföldnek fel kellene készülnie egy nagyon agresszív és jól előkészített uniós pénzlehívási stratégiára, hiszen például a Magyarországról érkező támogatások a Székelyföldön lehívott uniós pénzek 5 százalékát sem érik el. Meglátása szerint a régióban például az ásványvíz és az erdő az értékes erőforrás.
Oborocea Mónika
maszol.ro
Van-e élet az autonómia után? címmel jelent meg az a 11 román és magyar szakembert megszólaltató interjúkötet, amelyet a hétvégén mutattak be Kolozsváron, a Koffer könyvesboltban. A közel másfél órás beszélgetésen Benkő Levente újságíró faggatta a szerzőt, Borbély Tamást, az MTI és a Szabadság napilap munkatársát, és az egyik interjúalanyt, Szilágyi N. Sándor nyelvészt. Benkő Levente azzal nyitotta a beszélgetést, hogy a 2014-ben, a Koinónia gondozásában megjelent kötet két év késéssel látott napvilágot, az interjúk 2012-ben készültek el. Akkor a Communitas Alapítvány nem támogatta a könyv megjelenését, tavaly viszont ismét elővették, és az alapítvány valamint a Nemzeti Kulturális Alap (AFNC) finanszírozásával sikerült kiadatni. Mivel a szerző, Borbély Tamás fontosnak tartotta, hogy az interjúalanyok reflektáljanak a kimaradt két év aktuálpolitikai eseményeire (ukrán válság, az RMDSZ autonómiatervezete), a megszólaltatott szakember kiegészíthették mondanivalójukat. Többen éltek is a lehetőséggel.
kötetben megszólított szakemberek: Juhász Jácint közgazdász, Szilágyi N. Sándor nyelvész, Bakk Miklós politológus, Stefano Bottoni történész, Csutak István fejlesztéspolitikai szakértő, Gabriel Andreescu emberjogi aktivista, Salat Levente politológus, Bocsárdi László rendező, Smarande Enache emberjogi aktivista, Bárdi Nándor történész, Biró A. Zoltán társadalomkutató.
Politikusok nem szólalnak meg a kötetben
Borbély Tamás elmondta, a cél az volt, hogy a könyvben ne politikusok osszák meg gondolataikat az autonómiáról, hanem olyan, az autonómiát érintő területeken jártas szakembereket, akik más megvilágításba helyezhetik a kérdést.
"Amit nagyon sajnálok, hogy nem sikerült például még több közgazdászt és román interjúalanyt megszólaltatni, ez utóbbiakkal kapcsolatban egyfajta visszautasítást is tapasztaltam. A magyar szakemberek körében is elég nagy az autonómiával szembeni szkepszis, voltak olyan interjúalanyok, akiket elég nehezen lehetett rávenni, hogy vágjunk neki egy ilyen beszélgetésnek. A román interjúalanyok, Gabriel Andreescu és Smaranda Enache készségesen vállalták első perctől. Akit még meg szerettem volna szólaltatni, az Cristian Pârvulescu és Marius Oprea" - magyarázta Borbély.
Hozzátette, aki kézbe veszi a kötetet, ne számítson arra, hogy most megtalálja a választ arra, hogyan működik pontosan az autonómia, kizárólag milyen feltételek között lehet megvalósítani, hiszen nem is ez volt a cél. Az interjúkban szempontok, kérdések fogalmazódnak meg. Például hogy milyen változásokra kellene odafigyelni, hogy lehetőség legyen az autonómia megvalósítására, egyáltalán lehetséges-e a jelenlegi körülmények között.
"Ebben a kötetlen van hideg is, meleg is. Benne vannak azok a kritikák, kételyek is, amelyek általában elhangzanak az autonómiával kapcsolatban, hogy van-e életképessége, van-e rá szükség, és elhangzanak olyan vélemények is, amelyek alátámasztják, hogy igenis szükség van rá, hogy ez egy hasznos közigazgatási forma, amely segíthet egy kisebbség integrálódásában. A kötetben bizony vannak nagyon népszerűtlen gondolatok is, amelyek talán néhány székelyföldinek nem esnek jól, de mindenképp segít abban, hogy egy reálisabb képünk legyen önmagunkról és az autonómiáról" - fejtegette a szerző.
"A székelyeknek nem is kell autonómia"
Hogy milyen "népszerűtlen" gondolatokról is van szó, abból Szilágyi N. Sándor nyelvész adott ízelítőt. Benkő Levente az egyetemi tanárnak szánt kérdését azzal vezette fel, hogy a kötetben többen elmondják, az autonómia politikai csatározások eszközévé vált.
"Szilágyi N. Sándor igen helyesen teszi fel a kérdést, hogy vajon kell-e autonómia Székelyföldnek, szélesebb értelemben a romániai magyarságnak, amikor a közigazgatásban nem hajlandó használni saját anyanyelvét. Egyáltalán nem ismerjük például a közigazgatási, pénzügyi terminológiát. Vagy gondolok azokra a Székelyföldön is elterjedt kifejezésekre, mint az interszekció, a proces verbal, a buletin, amelyeket a hétköznapi nyelvben az útkereszteződés, a jegyzőkönyv és a személyi igazolvány helyett használnak. Változott a tanár úr autonómiára vonatkozó véleménye 2012 óta?" - kérdezte az újságíró.
"Azóta semmi az égvilágon nem történt, ami miatt változott volna a véleményem. Persze, most lehet azt mondani, dehát hogyne történt volna, megjelent az RMDSZ autonómiatervezete, és ez már valami. Senki nem gondolja komolyan, hogy azt a parlament valamikor is el fogja fogadni, mert az nem erről szól" - válaszolt az egyetemi tanár. Figyelmeztette a hallgatóságot és az olvasókat, hogy "elég csúnya dolgokat" írt le a kötetben, és aki "kímélni akarja lelke nyugalmát", annak nem biztos, hogy az ő írásával kellene kezdenie az olvasást.
"Ha a helyi emberek tényleg annyira fontosnak tartanák az autonómiát, nagyon sok minden megvalósult volna azóta belőle. Kolozsváron tele vagyunk székelyföldi borvízzel, tejtermékekkel, de ezek címkéjén egy magyar szó nincs. Legalább azt el lehetett volna érni, hogy odaírják, bibarcfalvi ásványvíz, ezt semmilyen törvény nem tiltja" - fejtegette Szilágyi N.
Az egyetemi tanár a könyvbemutatón be is mutatott egy termékcímkét mint jó példát. A címkén a sepsiszentgyörgyi diószegi pékség magyarul is feltüntette a tepertős pogácsát. Egy másik példával élve a nyelvész elmondta, Kolozsváron már találkozott olyan magyarul is kiírt őrölt szerecsendióval, amit Argeș megyében csomagoltak. "Mert Argeș megyében tudják, hogy itt magyarok is vannak, és hátha akadnak közöttük olyanok, akik nem ismerik a román megfelelőjét. A Hajnal negyedi magyar melós elmegy a boltba, és hazaviszi a biborțeni ásványvizet, mert nem tudja, hogy az bibarcfalvi. Honnan tudná?" - fejtegette.
Politikai diskurzus kontra autonómia?
"Székelyföldi autonómia esetleg csak akkor lesz, ha a román parlament a székelyek megkérdezése és akarata ellenére elrendeli. De ne gondoljuk, hogy akkor minden megoldódna, mert a politikusok rögtön elmondanák, hogy ez csak olyan nesze semmi, fogd meg jól. Ha az RMDSZ tervezetét a parlament feltéve, de nem megengedve elfogadná, nehogy azt higgyük, hogy valaki megnyugodna, dehogy, az első dolog az lenne, hogy az RMDSZ elárulta a székely autonómiát, mert elfogadtatott egy olyant, ami nem az. Hogy mi lenne, senki sem tudja, de ez nem az" - válaszolt arra a kérdésre, hogy mi a véleménye az autonómiáról szóló politikai diskurzusról.
Elmondta, szerinte rengeteg bajt okozhat a politikai csatározásokra szolgáló autonómiázás. "Ha egyszer kialakul az, hogy az igazi megoldás az autonómia, beállhat egy olyan hozzáállás, miszerint amíg nem lesz autonómia, nem csinálunk semmit, mert várjunk az autonómiát" - figyelmeztetett Szilágyi N.
Hozzátette, ha az autonómiát tényleges, igazi problémák megoldására találták volna ki, minimum elkészült volna az a hatástanulmány, amely azt méri fel, milyen következményei lennének az önrendelkezésnek. Például az sem világos, hogy jár-e különadóval ez a közigazgatási forma, egyáltalán vannak-e olyan problémák, amelyet a jelenlegi eszközökkel, azok hatékonyabbá tételével ne lehetne orvosolni.
Szilágyi N. szerint az autonómiát csupán "csodafegyvernek találták ki más magyarokkal szemben, és azóta is ezt a célt szolgálja".
Az egyetemi tanár 1994-ben fogalmazott meg egy törvényjavaslatot Törvény a nemzeti identitással kapcsolatos jogokról és a nemzeti közösségek méltányos és harmonikus együttéléséről címmel. A tervezetre a kötetben többen is utalnak. Egyik érdekessége, hogy bár egyszer sem hangzik el benne az autonómia szó, mégis közösségek önrendelkezéséről szól (nyolc százalékos úgynevezett kisebbségi aránnyal operál).
Nem "kisebbségi törvény", például nem az áll benne, hogy a kisebbségeknek joguk van az anyanyelvük használatához, hanem teljesen más logika mentén képzeli el a nyelvi, etnika és kulturális identitásmegőrzést. A tervezet abból indul ki, ha minden állampolgár egyenlő, akkor minden állampolgárnak joga van az anyanyelve használatához, ilyen értelemben tehát a kisebbségek jogai nem értelmezhetők különjogokként. A tervezetet egyetlen politikai párt sem karolta fel.
A tervezet szövege a Korunkban jelent meg 1994-ben, a folyóirat akkori számai nem érhetők el digitális formában.
Az Igazi Csíki Sör
Benkő Levente újságíró Szilágyi N. Sándor hozzászólása után a diószegi jó példát az Igazi Csíki Sörrel egészítette ki. Borbély Tamás elmondta, az egyetemi tanárral készített interjúban pozitív dolgok is elhangzanak, például az Igen, tessék! mozgalom, amely a nyelvész szerint követendő kezdeményezés. "Bennem is az a benyomás erősödött meg, hogy a civil szféra sokat tud tenni az autonómia bizonyos elemeinek megvalósulása érdekében" - tette hozzá a szerző.
Annyit még megjegyzett, hogy úgy látja: az autonómiának politikai eszközként történő felhasználása egyre inkább kifullad, így talán elkezdődhet egy reálisabb megközelítésmódja ennek a közigazgatási formának.
A közönség kérdésére reagálva elmondta, több érdekes megközelítést is ki lehetne emelni a kötetből, többek között például Juhász Jácint közgazdászét. A szakember kimutatása szerint a székelyföldi megyék nem szegényebbek az országos átlagnál, a középmezőnyben helyezkednek el. Ám téves az az elképzelés, hogy a mezőgazdaságra, az élelmiszeriparra és a turizmusra középtávon építeni lehetne a régió jövőjét. A központi régió, ahol Székelyföld is található, a turizmus a termelés 2, a mezőgazdaság esetében 7, az élelmiszeripar esetében pedig 3,5 százalékát jelenti. Ezek összesen 12,5 százalékot tesznek ki a bruttó hazai össztermékből.
A közgazdász szerint Székelyföldnek fel kellene készülnie egy nagyon agresszív és jól előkészített uniós pénzlehívási stratégiára, hiszen például a Magyarországról érkező támogatások a Székelyföldön lehívott uniós pénzek 5 százalékát sem érik el. Meglátása szerint a régióban például az ásványvíz és az erdő az értékes erőforrás.
Oborocea Mónika
maszol.ro
2015. március 9.
Markó Attila: „Nem bujkálok semmi és senki elől”
Budapesti tartózkodása óta először számol be részletesen Markó Attila képviselő az úgynevezett Bica-ügyben történő meghurcoltatásáról az Erdélyi Riport hetilap internetes oldalán hétfőn megjelent interjúban, amelyben leszögezi: nem bujkál semmi és senki elől. A politikus beszámol a letartóztatását jóváhagyó december 3-i parlamenti döntés regénybe illő előzményeiről: az ügyészségre történő berendeléséről, éjféli kihallgatásáról, a dossziét övező titkolózásokról. Markó vall azoknak a napoknak a hangulatáról is: arról, hogyan váltakozott benne az igazság kiderülésének reménye a román igazságszolgáltatás abúzusai okozta csalódottsággal. Az alábbiakban részletet közlünk az interjúból, amely teljes egészében itt olvasható: Ha a gyanúsított a beidézésekor nem jelenik meg az ügyészégen, rendszerint elfogató parancsot adnak ki a gyanúsított ellen. Nem merült fel önben, hogy „menekülése” sokan éppen a bűnössége bizonyítékának tekintik majd? Nyilván, hogy felmerült. Minden nap felmerül ez. De menekülés-e az, ha valaki saját ártatlanságának teljes bizonyosságával saját jogainak megvédését ily módon látja legeredményesebbnek? Menekülés-e az, ha védekezésem szabadsága érdekében meghoztam egy – általam sokkal rövidebbnek vélt időszakra – egy döntést? Nagyon kérek mindenkit: tegye mérlegre a dolgokat. Egyik serpenyőben a vázolt igazságtalanságok, visszaélések, emberi jogsérelmek, jogállami kisiklások – másikban az én átmeneti döntésem. Mi a tragikusabb? Melyik az elítélendő? Mi ellen kell fellépni? Mi a kivezető út? Vajon az, hogy hagyjuk ezt az állapotot továbbra is, és alávetjük magunkat minden jogtalanságnak? Vagy nem véletlenül inkább az, hogy visszaálljon a jogállami rend az országban, akár azon az áron is, hogy egy ilyen döntés által önként véget vetek a karrieremnek? Ha bűnös lennék, akkor nem lenne okom szembeszállni. De én ártatlan vagyok, és ezt ráadásul az ügyészek is tudják. Én inkább levetem magamról a politikusi kabátot és civilként veszem nyakamba ezt a háborút, mintsem fennmaradjon bármelyik ártatlan emberrel szemben is a visszaélés, jogtiprás lehetősége és esélye. Számított-e akkor arra, hogy – bár kérte a letartóztatását – az ügyészség mégsem fogja keresni? Nem. Abban a lelkiállapotban arra gondoltam, hogy egy ilyen parancsuralmi rendszer, mely egyre jobban hasonlít a Securitate egykori világára, akár le is lövet egy csendes utcában. Amikor viszont megláttam a Bica-vádiratot és azt, hogy kivettek abból a dossziéból, már rájöttem: ők is tudják, hogy elszúrtak valamit, de az ő szótárukban nem létezik a visszakozás szó, nem is beszélve arról a szóról, hogy „bocsánat”. Mivel azonban vélhetően az ügyészeket nagyon kínos helyzetbe hozta az a tény, hogy bebizonyosodott az igazam, ezért nem tehették már meg, hogy egy kalap alá vegyenek a többiekkel. Így jutottunk el oda, hogy az első beadványunk nyomán, amelyben bizonyítékokkal (beleértve saját bizonyítékaikat is!) alátámasztva kértük a vádak azonnali ejtését, az ügyészség a Bica-ügy vádiratában meghozta azt a természetes döntést, hogy abból a dossziéból kivesznek. Hadd hangsúlyozzam azonban itt is az ügyészség aljasságát, hisz a dossziéról való leválasztást az ügyészek még véletlenül sem azzal indokolták, hogy a távollétem bizonyításával felmerült az alapos gyanú teljes hiánya, hanem azzal, hogy mivel nem tudtak idézni, ezért nem akarják, hogy megfosszanak a védelemhez való jogtól. Hú, ez aztán igazi figyelmesség, kegyesség, gesztus! Ez az érvelés amúgy azért sem helyes, mert bárkit lehet ügyvédjén keresztül törvényesen idézni. A leválasztott dossziénak új száma és új tartalma van, ezáltal a parlamenti döntés érvényét vesztette. Jelen pillanatban tehát ellenem sem elfogató parancs, sem letartóztatást jóváhagyó parlamenti döntés nincs. Van viszont egy zsarolási eszközként használható üres dosszié. –
Mit tartalmaz ez az új dosszié? Ebben mivel gyanúsítják? Egyszerűen átemelték a Bica-dossziéban lévő, eredeti vádat az új dossziémba: hivatali visszaélés. Természetesen semmilyen cselekmény vagy mulasztás nincs a vád mögött, egyszerűen egy puszta vád van. Ráadásul, hadd tegyem hozzá, hogy amikor mi a médiában már kezdtük mondogatni, hogy ott sem voltam az ülésen, akkor az ügyészség is felfigyelt valamire, hisz december 3-án (a parlamenti szavazás napján) információkat kért a kormánytól arról, hogy 2011-ben milyen bizottsági üléspénzt vettem fel. Azt tervezték, hogy ezt nem lehet csak így megúszni, és arra számítottak, hogy én ugyan nem voltam ott, ezt már nem tudják erőltetni, de csak gazember vagyok, mert felvettem abban a hónapban a bizottsági üléspénzt (ami havonta, az ülések számától függetlenül a fizetés 1%-a, azaz akkor 41 lej volt). Ám mivel a kormány félreérthető választ küldött, az ügyészek elmulasztották megvizsgálni, hogy én nem a kártérítési, hanem az egyházi bizottság március havi ülésére kaptam üléspénzt, mely 24-én volt, és dokumentumok bizonyítják, hogy ott is voltam. Minden oldalról tisztázódott azóta ez az ügy. A vád azonban ott van, változatlanul. Ártatlansága bizonyítékainak birtokában kérte a vádak ejtését. Van valami fejlemény eben az ügyben? Decemberben, rögtön az iratokhoz való hozzáférés után kértük először, hogy ejtsenek minden vádat. Olyan erős undort és dühöt éreztem, hogy abban a pillanatban azt akartam, hogy bepereljek mindenkit, aki a bizonyítékok ellenére is kérte a letartóztatásom: DNA-ügyészeket, legfőbb ügyészt, igazságügyminisztert, a teljes parlamentet. Aztán rájöttem, hogy hiába jelentem fel azokat, akiken maga a döntés is múlik... Ráadásul a leválasztott dosszié tartalma is érdekes, hisz a leválasztás után néhány nappal ügyvédeim átlapozták, és kiderült, hogy – mint említettem – szinte üres. Azaz benne van a Bica-ügyből átemelt vád, de nincs cselekményi leírás, benne vannak a mi beadványaink és az arra adott válaszok, és a Bica-ügyben elrendelt vagyonzárlat. Kérdeztük, hogy cselekmény hiányában mi van a vagyonzárlattal? Az volt a válasz, hogy soha nem foganatosították, miközben december 2-án már a telekkönyvbe bejegyezték a lefoglalást. Januárban ismét kértük, most már nyomatékosabban a vádak ejtését, erre megkaptuk a dosszié másolatát, amelyből egyszerűen eltűnt a vagyont zároló rendelet. És ekkor újra azt a választ kaptuk, hogy még vizsgálódnak. A komplex Bica-ügyet néhány hét alatt összerakták, meglett a vádirat és elindult a bíróság útján, ezzel szemben az én üres dossziémban, amelyben egy cselekmény nélküli vád van, és ott van az összes ártatlanságot bizonyító dokumentum, három hónapja „vizsgálódnak”. Ezt hogyan lehetne jellemezni? Nemsokára egyébként ismét kérni fogom, hogy zárják le ezt az ügyet, hátha időközben „kivizsgálódtak”, de megfeledkeztek róla... Mi történne, ha mondjuk holnap visszatérne Romániába? Az üres 700-as dosszié, mint mondtam, azért létezik, hogy az ügyészek jelezzék: „nem úszod meg ezt ilyen könnyen, a markunkban vagy, valamivel úgyis elkapunk”. Hát jelzem ismét: a restitúciós és kárpótlási folyamat számomra egy szakmai cél volt és maradt, nem követtem el semmilyen bűncselekményt, nem kértem és nem kaptam soha semmit, és mindig csak arra figyeltem, hogy a kárpótoltak listájáról ne felejtsék le „véletlenül” a magyar embereket. A Bica-ügy kapcsán meg mélységesen elítélem mindazokat, akik a kommunista rendszer által meghurcoltak jogos kárpótlását magáncélokra használták. Ezért én ebből a megközelítésből nem értem, hogy miért akarnak „a markukban tartani”. Nagyon nehéz megérteniük, de kénytelenek lesznek: van olyan bizottsági tag is, aki nem saját meggazdagodása céljából vállalta ezt a munkát. Az üres dosszié léte azonban az ő felsőbbrendű erejük és törvények felettiségének bizonyítéka, egy kitűnő eszköz arra, hogy ha „megharagítom őket”, akkor bármikor bármilyen intézkedést foganatosítsanak, pusztán azért, mert nem hajlandók elfogadni, hogy tévedtek, és ezt minden eszközzel és teljes hangerővel el is mondom. És mivel én már a Mikó-üggyel, de ezzel is végérvényesen meggyőződtem, hogy Románia nem jogállam, legalábbis igen éles kisiklásai vannak, és semmi esélyem az igazam normális úton történő érvényesítésére, ezért nem vagyok hajlandó egeret játszani. Ezért egyértelmű, hogy ez a kérdés nem is létezne, ha az ügyészség tudomásul vette volna bizonyítékokat, első beadványunkra ejtette volna a vádat, és természetes módon, de nélkülem folytatta volna a Bica-ügyet. Jó ideje nem vesz rész a parlamenti munkában. Nem tart attól a vádtól, hogy Markó Attila „cserbenhagyta a háromszéki választóit”? Sajnos az ilyen típusú kommentárok mindig is létezni fognak, és nem is tudom elkerülni. Az embereknek joguk van megítélni a magatartásom. Ezek csak azt jelzik, hogy az így gondolkodók másképp látják azt a bizonyos mérleget, amit már többször említettem. Számukra az a fő kérdés, hogy én mit teszek, nem pedig az, hogy mi ennek az oka, mi a tényleges és súlyos probléma, és milyen módon kellene ezt a hullámot megállítani. Hangsúlyoznom kell, hogy a parlamenti tevékenység nem szorítkozik a teremben való jelenlétre. Törvénykezdeményezési jogom, kérdésfeltevési jogom, módosító javaslatok letételének joga változatlanul létezik és élek is ezekkel. Ugyanakkor minden színtéren próbálom a Mikó-ügyet előbbre vinni, például épp ezért találkoztam nemrég Hámos Lászlóval, az Amerikai Emberi Jogi Alapítvány (HHRF) elnökével. Ugyanez a helyzet a sepsiszentgyörgyiekhez fűződő viszonyommal is. A képviselői iroda tevékenysége nem állt le, az általunk elindított Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat kinőtte magát és elismerésre tett szert, jelentések és hírlevelek készülnek. Ez nem személyes sikerem, de egy olyan csapaté, amely velem együtt indította el ezt. Ami engem illet, változatlanul azon vagyok, hogy a magam módján minél közelebb maradjak a sepsiszentgyörgyiekhez. Minden nap azzal ébredek, hogy hátha ez az utolsó igazságtalan nap az életemben, és helyreáll a rend, visszatér minden a normális kerékvágásba. Remélem, hogy nem kell újra elmondanom, hogy ez már nem pusztán jogi kérdés, hanem legalább annyira egy emberi erőpróba is.
maszol/erdelyiriport.ro
Budapesti tartózkodása óta először számol be részletesen Markó Attila képviselő az úgynevezett Bica-ügyben történő meghurcoltatásáról az Erdélyi Riport hetilap internetes oldalán hétfőn megjelent interjúban, amelyben leszögezi: nem bujkál semmi és senki elől. A politikus beszámol a letartóztatását jóváhagyó december 3-i parlamenti döntés regénybe illő előzményeiről: az ügyészségre történő berendeléséről, éjféli kihallgatásáról, a dossziét övező titkolózásokról. Markó vall azoknak a napoknak a hangulatáról is: arról, hogyan váltakozott benne az igazság kiderülésének reménye a román igazságszolgáltatás abúzusai okozta csalódottsággal. Az alábbiakban részletet közlünk az interjúból, amely teljes egészében itt olvasható: Ha a gyanúsított a beidézésekor nem jelenik meg az ügyészégen, rendszerint elfogató parancsot adnak ki a gyanúsított ellen. Nem merült fel önben, hogy „menekülése” sokan éppen a bűnössége bizonyítékának tekintik majd? Nyilván, hogy felmerült. Minden nap felmerül ez. De menekülés-e az, ha valaki saját ártatlanságának teljes bizonyosságával saját jogainak megvédését ily módon látja legeredményesebbnek? Menekülés-e az, ha védekezésem szabadsága érdekében meghoztam egy – általam sokkal rövidebbnek vélt időszakra – egy döntést? Nagyon kérek mindenkit: tegye mérlegre a dolgokat. Egyik serpenyőben a vázolt igazságtalanságok, visszaélések, emberi jogsérelmek, jogállami kisiklások – másikban az én átmeneti döntésem. Mi a tragikusabb? Melyik az elítélendő? Mi ellen kell fellépni? Mi a kivezető út? Vajon az, hogy hagyjuk ezt az állapotot továbbra is, és alávetjük magunkat minden jogtalanságnak? Vagy nem véletlenül inkább az, hogy visszaálljon a jogállami rend az országban, akár azon az áron is, hogy egy ilyen döntés által önként véget vetek a karrieremnek? Ha bűnös lennék, akkor nem lenne okom szembeszállni. De én ártatlan vagyok, és ezt ráadásul az ügyészek is tudják. Én inkább levetem magamról a politikusi kabátot és civilként veszem nyakamba ezt a háborút, mintsem fennmaradjon bármelyik ártatlan emberrel szemben is a visszaélés, jogtiprás lehetősége és esélye. Számított-e akkor arra, hogy – bár kérte a letartóztatását – az ügyészség mégsem fogja keresni? Nem. Abban a lelkiállapotban arra gondoltam, hogy egy ilyen parancsuralmi rendszer, mely egyre jobban hasonlít a Securitate egykori világára, akár le is lövet egy csendes utcában. Amikor viszont megláttam a Bica-vádiratot és azt, hogy kivettek abból a dossziéból, már rájöttem: ők is tudják, hogy elszúrtak valamit, de az ő szótárukban nem létezik a visszakozás szó, nem is beszélve arról a szóról, hogy „bocsánat”. Mivel azonban vélhetően az ügyészeket nagyon kínos helyzetbe hozta az a tény, hogy bebizonyosodott az igazam, ezért nem tehették már meg, hogy egy kalap alá vegyenek a többiekkel. Így jutottunk el oda, hogy az első beadványunk nyomán, amelyben bizonyítékokkal (beleértve saját bizonyítékaikat is!) alátámasztva kértük a vádak azonnali ejtését, az ügyészség a Bica-ügy vádiratában meghozta azt a természetes döntést, hogy abból a dossziéból kivesznek. Hadd hangsúlyozzam azonban itt is az ügyészség aljasságát, hisz a dossziéról való leválasztást az ügyészek még véletlenül sem azzal indokolták, hogy a távollétem bizonyításával felmerült az alapos gyanú teljes hiánya, hanem azzal, hogy mivel nem tudtak idézni, ezért nem akarják, hogy megfosszanak a védelemhez való jogtól. Hú, ez aztán igazi figyelmesség, kegyesség, gesztus! Ez az érvelés amúgy azért sem helyes, mert bárkit lehet ügyvédjén keresztül törvényesen idézni. A leválasztott dossziénak új száma és új tartalma van, ezáltal a parlamenti döntés érvényét vesztette. Jelen pillanatban tehát ellenem sem elfogató parancs, sem letartóztatást jóváhagyó parlamenti döntés nincs. Van viszont egy zsarolási eszközként használható üres dosszié. –
Mit tartalmaz ez az új dosszié? Ebben mivel gyanúsítják? Egyszerűen átemelték a Bica-dossziéban lévő, eredeti vádat az új dossziémba: hivatali visszaélés. Természetesen semmilyen cselekmény vagy mulasztás nincs a vád mögött, egyszerűen egy puszta vád van. Ráadásul, hadd tegyem hozzá, hogy amikor mi a médiában már kezdtük mondogatni, hogy ott sem voltam az ülésen, akkor az ügyészség is felfigyelt valamire, hisz december 3-án (a parlamenti szavazás napján) információkat kért a kormánytól arról, hogy 2011-ben milyen bizottsági üléspénzt vettem fel. Azt tervezték, hogy ezt nem lehet csak így megúszni, és arra számítottak, hogy én ugyan nem voltam ott, ezt már nem tudják erőltetni, de csak gazember vagyok, mert felvettem abban a hónapban a bizottsági üléspénzt (ami havonta, az ülések számától függetlenül a fizetés 1%-a, azaz akkor 41 lej volt). Ám mivel a kormány félreérthető választ küldött, az ügyészek elmulasztották megvizsgálni, hogy én nem a kártérítési, hanem az egyházi bizottság március havi ülésére kaptam üléspénzt, mely 24-én volt, és dokumentumok bizonyítják, hogy ott is voltam. Minden oldalról tisztázódott azóta ez az ügy. A vád azonban ott van, változatlanul. Ártatlansága bizonyítékainak birtokában kérte a vádak ejtését. Van valami fejlemény eben az ügyben? Decemberben, rögtön az iratokhoz való hozzáférés után kértük először, hogy ejtsenek minden vádat. Olyan erős undort és dühöt éreztem, hogy abban a pillanatban azt akartam, hogy bepereljek mindenkit, aki a bizonyítékok ellenére is kérte a letartóztatásom: DNA-ügyészeket, legfőbb ügyészt, igazságügyminisztert, a teljes parlamentet. Aztán rájöttem, hogy hiába jelentem fel azokat, akiken maga a döntés is múlik... Ráadásul a leválasztott dosszié tartalma is érdekes, hisz a leválasztás után néhány nappal ügyvédeim átlapozták, és kiderült, hogy – mint említettem – szinte üres. Azaz benne van a Bica-ügyből átemelt vád, de nincs cselekményi leírás, benne vannak a mi beadványaink és az arra adott válaszok, és a Bica-ügyben elrendelt vagyonzárlat. Kérdeztük, hogy cselekmény hiányában mi van a vagyonzárlattal? Az volt a válasz, hogy soha nem foganatosították, miközben december 2-án már a telekkönyvbe bejegyezték a lefoglalást. Januárban ismét kértük, most már nyomatékosabban a vádak ejtését, erre megkaptuk a dosszié másolatát, amelyből egyszerűen eltűnt a vagyont zároló rendelet. És ekkor újra azt a választ kaptuk, hogy még vizsgálódnak. A komplex Bica-ügyet néhány hét alatt összerakták, meglett a vádirat és elindult a bíróság útján, ezzel szemben az én üres dossziémban, amelyben egy cselekmény nélküli vád van, és ott van az összes ártatlanságot bizonyító dokumentum, három hónapja „vizsgálódnak”. Ezt hogyan lehetne jellemezni? Nemsokára egyébként ismét kérni fogom, hogy zárják le ezt az ügyet, hátha időközben „kivizsgálódtak”, de megfeledkeztek róla... Mi történne, ha mondjuk holnap visszatérne Romániába? Az üres 700-as dosszié, mint mondtam, azért létezik, hogy az ügyészek jelezzék: „nem úszod meg ezt ilyen könnyen, a markunkban vagy, valamivel úgyis elkapunk”. Hát jelzem ismét: a restitúciós és kárpótlási folyamat számomra egy szakmai cél volt és maradt, nem követtem el semmilyen bűncselekményt, nem kértem és nem kaptam soha semmit, és mindig csak arra figyeltem, hogy a kárpótoltak listájáról ne felejtsék le „véletlenül” a magyar embereket. A Bica-ügy kapcsán meg mélységesen elítélem mindazokat, akik a kommunista rendszer által meghurcoltak jogos kárpótlását magáncélokra használták. Ezért én ebből a megközelítésből nem értem, hogy miért akarnak „a markukban tartani”. Nagyon nehéz megérteniük, de kénytelenek lesznek: van olyan bizottsági tag is, aki nem saját meggazdagodása céljából vállalta ezt a munkát. Az üres dosszié léte azonban az ő felsőbbrendű erejük és törvények felettiségének bizonyítéka, egy kitűnő eszköz arra, hogy ha „megharagítom őket”, akkor bármikor bármilyen intézkedést foganatosítsanak, pusztán azért, mert nem hajlandók elfogadni, hogy tévedtek, és ezt minden eszközzel és teljes hangerővel el is mondom. És mivel én már a Mikó-üggyel, de ezzel is végérvényesen meggyőződtem, hogy Románia nem jogállam, legalábbis igen éles kisiklásai vannak, és semmi esélyem az igazam normális úton történő érvényesítésére, ezért nem vagyok hajlandó egeret játszani. Ezért egyértelmű, hogy ez a kérdés nem is létezne, ha az ügyészség tudomásul vette volna bizonyítékokat, első beadványunkra ejtette volna a vádat, és természetes módon, de nélkülem folytatta volna a Bica-ügyet. Jó ideje nem vesz rész a parlamenti munkában. Nem tart attól a vádtól, hogy Markó Attila „cserbenhagyta a háromszéki választóit”? Sajnos az ilyen típusú kommentárok mindig is létezni fognak, és nem is tudom elkerülni. Az embereknek joguk van megítélni a magatartásom. Ezek csak azt jelzik, hogy az így gondolkodók másképp látják azt a bizonyos mérleget, amit már többször említettem. Számukra az a fő kérdés, hogy én mit teszek, nem pedig az, hogy mi ennek az oka, mi a tényleges és súlyos probléma, és milyen módon kellene ezt a hullámot megállítani. Hangsúlyoznom kell, hogy a parlamenti tevékenység nem szorítkozik a teremben való jelenlétre. Törvénykezdeményezési jogom, kérdésfeltevési jogom, módosító javaslatok letételének joga változatlanul létezik és élek is ezekkel. Ugyanakkor minden színtéren próbálom a Mikó-ügyet előbbre vinni, például épp ezért találkoztam nemrég Hámos Lászlóval, az Amerikai Emberi Jogi Alapítvány (HHRF) elnökével. Ugyanez a helyzet a sepsiszentgyörgyiekhez fűződő viszonyommal is. A képviselői iroda tevékenysége nem állt le, az általunk elindított Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat kinőtte magát és elismerésre tett szert, jelentések és hírlevelek készülnek. Ez nem személyes sikerem, de egy olyan csapaté, amely velem együtt indította el ezt. Ami engem illet, változatlanul azon vagyok, hogy a magam módján minél közelebb maradjak a sepsiszentgyörgyiekhez. Minden nap azzal ébredek, hogy hátha ez az utolsó igazságtalan nap az életemben, és helyreáll a rend, visszatér minden a normális kerékvágásba. Remélem, hogy nem kell újra elmondanom, hogy ez már nem pusztán jogi kérdés, hanem legalább annyira egy emberi erőpróba is.
maszol/erdelyiriport.ro