A csángók apostola: Jáki Sándor Teodóz
Jáki Sándor Teodóz atya a csángómagyarok apostola, Domokos Pál Péter méltó utódja – olvashatjuk általában a róla szóló ismertetésekben. Hogy szívvel és ésszel is megfogható, érzékelhető legyen, mit is jelent ez, személyes emlékek tolulnak fel bennem. 2006-ban részt vehettem a bukovinai jeles kegyhelyen, Kacsikában a Nagyboldogasszony-búcsún. Kacsika, az egykori magyar falu, ahová a híres Czestochowa-i Mária-kegyképmásolat még Nagy Lajos királyunk adományaként jutott el hajdanán, ma már teljesen elrománosodott, román Mária-zarándokhely lett, kegytemplomában magyar misét nem szabad mondani, s évente egy alkalommal, a búcsú másnapján reggel a templom mögötti kis kápolnában engedélyezett csupán az ide zarándokoló csángóknak az anyanyelvi szertartás. Itt találkozhattam tehát a Moldvából érkezett csángómagyarokkal, akik a pusztinai Szent István Gyermekei Egyesület zászlaja alatt Teodóz atya vezetésével ezúttal is gyönyörű népviseletben, ősi népénekekkel, zarándokmenetben (úgy, ahogy senki más e búcsúban) érkeztek Mária kegytemplomához, hogy hódolattal, imádságos áhítattal tisztelegjenek a Szűzanya előtt. S ott, akkor átéltem, megértettem, milyen pótolhatatlan és egyedülálló szolgálat az, melyet a deres hajú bencés páter vállalt és teljesít évről-évre (1992 óta), felkarolva a legtávolabbra szakadt, legárvább és hitükben leghűségesebb katolikus magyar testvéreinket. Nem felejthetem, hogy mikor a kis kápolnában felcsendült a magyar nyelvű Miatyánk, egy meglett korú klézsei férfi – leplezni sem tudta volna szegény – mintha verejtékét törölgetné, igyekezett eltüntetni a szeméből elő-előrakoncátlankodó megállíthatatlan könnyfolyamot. És Jáki Sándor Teodóz atya nemcsak itt, hanem Csíksomlyón és Futásfalván is és még számtalan helyen pásztorolja a csángómagyarok hűséges nyáját, sőt évente többször meglátogatja őket, nemcsak a jeles napokon. Személye kulcsszerepkörű a moldvai magyarok magyar nyelvű lelkipásztori gondozásában, mert miközben megismerteti őket a mai magyar nyelvű liturgikus formákkal, a tőlük hallott ősi népénekeket, imádságokat vissza is tanítja mindazoknak, akik már anyanyelvi tudásukban meggyengültek. Akik még magyarul álmodnak, magyarnak vallják magukat, de nemigen beszélik már őseik nyelvét, szokta mondani. És ez a szolgálata Kárpát-medencei léptékű, hiszen nemcsak Csángó- és Székelyföldön, hanem Felvidéken, Délvidéken, Kárpátalján és Őrvidéken is épp olyan atyai szeretettel hívják, fogadják őt, mint egy családtagot. Anyaországi ének- és magyarságtanító előadásain szokta mesélni, hogy egy alkalommal csángómagyar testvéreitől búcsúzáskor megkérdezte, mit hozzon nekik legközelebb, s a testvérek meghatottan azt válaszolták: – „Te ne hozzál semmit! Te csak gyere!”.
Teodóz atya – Domokos Pál Péter biztatására – 1978-ban indult el először Moldvába, hogy a csángómagyarok életét, egyházi énekeit, nyelvét tanulmányozza. Róluk persze jóval korábbról voltak már ismeretei. Emlékeiben máig él a Kogutowicz Károly szerkesztette földrajzi atlasz magyar népességi térképe a világban élő magyarokról, melyet tíz éves korában látott először. „Ezért az egyetlenegy oldaláért az egész térképet egy életre bévéstem a szüvembe” – mondja csángómagyarosan. A 83 éves, idén gyémántmisés bencés paptanár, zene- és néprajzkutató, aki mintegy ötezer népéneket/imádságot gyűjtött a Kárpát-hazát bejáró zarándoklásai közepette, a mély vallásosságot, a máriás hitet, a zene iránti fogékonyságot a fészekmeleg családi környezetből hozta magával. Győrött született ötgyermekes családban. Mindenkinek kitűnő volt a hallása, édesanyjának nagyon szép énekhangja volt, meséli. Apai ágon két nagybátyja is igazgató kántortanító volt. A középiskolát az egykor magyar-olasz tannyelvű Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban végezte el, itt Herszényi Bálint, a kiváló zongoraművész, Dohnányi-tanítvány volt a tanára, s orgonára és zeneelméleti tárgyakra Szigeti Kilián, bencés atya, a Rómában végzett egyházzenész tanította.. Hatodik osztályos gimnazistaként (1944-ben) lépett be a bencés közösségbe, s 1952-ben szentelték pappá Pannonhalmán.
A családban nagy hagyománya volt a papi-szerzetesi hivatásban való elköteleződésnek, emlékezik, apai nagyszüleinek például tizennyolc unokája közül öt fiú lett szerzetes, s három leányunoka szerzetesnővér. Fiútestvéreivel egyetemben ők is mindhárman bencés tanárok lettek. Zénó bátyja ma 93 esztendős, Pannonhalmán él, egykor a rend pannonhalmi és győri gimnáziumát vezette. Másik (már megboldogult) testvére, a Templeton-díjas Szaniszló tudományos munkájával szerzett hírnevet és elismerést.
Papi szolgálata – miután a politikai terror miatt a szemináriumból egy egész évfolyamot kihelyeztek világi lelkipásztorkodásra – Mezőtúron kezdődött, majd Sopronban folytatódott. Hivatalosan kántorként (titokban káplánként) szolgált, s már ekkor is, mint később is mindenütt, a templomi kórust is rábízták.
Győrött, majd pedig a Budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán ének-zenetanári és karvezetői diplomát szerzett. A győri bencés gimnáziumban kezdte tanári pályáját 1956-tól, s a bencés templomban kántorkodott, de tanított a budapesti Nyári Kántorképzőben, a győri hittudományi főiskolán (a Musica Sacra és a beszédtechnika tanáraként), több mint két évtizeden át vezette a győri székesegyház Palestrina kórusát, majd a bencés templom kamarakórusát, akikkel zarándok-hangversenyekkel bejárták szinte az egész Kárpát-medencét és olasz földön is bemutatkoztak. Mikor énektanári pályájának lelki ars poeticájáról faggatom, meggyőződéssel mondja: „Hiszek benne, mindig is hittem benne, hogy az ének által az ember többre tanítható és jobbá tehető. A vox humana, az énekelni tudás: égből szálló, földön nyíló ajándék”.
Gazdag, nyolc évtizedes munkásságáról e rovat terjedelmi korlátai miatt lehetetlenség teljes képet adni, csak életének jelesebb állomásait volt alkalom most felvillantani. Teodóz atya sok évtizedes csángóföldi zarándokútjainak élményeit, tanulságait, néprajzi, népzenekutatói gyűjtőmunkájának emlékeit, eredményeit 2006-ban könyvben is megjelentette (Csángókról igaz tudósítások), s kiadták egy cd-lemezét is Jáki Sándor Teodóz énekel és tanít címmel, melyen a páter beszámol gyűjtőútjainak legszebb zenei élményeiről, s bemutat egy csokrot az előénekes bácsiktól, néniktől Moldvában tanult népénekek közül. Számos kitüntetés (Márton Áron-emlékérem, Magyar Királyi Szent László Lovagrend lovagi vaskeresztje, Juliánusz-díj…) birtokosa is, s nemrég vehette át Balog Zoltán minisztertől a Fraknói Vilmos-díjat munkásságának elismeréseként. Toldi Éva
Erdély.ma,

Vásárhelyi RMDSZ: átvágták a gordiuszi csomót
Többszöri halogatás után újjászervezi marosvásárhelyi szervezetét az RMDSZ, mert sorra bukta el a választásokat a Maros-parti városban. A döntést Markó Béla szenátor már az év végi SZKT-beszédében sürgette, a városi körzetek azonban igazságtalannak tartották nyilatkozatát. Cseke Péter Tamás az érintett politikai szereplők véleményét ütköztette.
Teljes egészében felszámolta és újjászervezi a marosvásárhelyi RMDSZ-szervezetet a Maros megyei RMDSZ ügyvezető elnöksége. A döntés értelmében megszűntek a régi szervezet városi körzetei, testületei és tisztségei, helyüket az átszervezés feladatával felruházott bizottság vette át. Az ügyvezető elnökség tulajdonképpen a Területi Állandó Tanács (TÁT) tavalyi határozatát juttatta érvényre. Miután ugyanis Marosvásárhelyen az RMDSZ-nek 2012-ben már harmadik nekifutásra sem sikerült megnyernie a polgármester-választást, a helyi tanácsban kisebbségbe került a frakció, elveszítették a megyei tanácselnökséget, a TÁT bizottságot állított fel a kudarc okainak elemzésére. Ez a testület már akkor megállapította, hogy a marosvásárhelyi szervezet megérett az újjászervezésre, az erről szóló határozatot azonban tavaly felfüggesztették. Elérkeztek a decemberi választások, és jött az újabb kudarc: a marosvásárhelyi választókerületben induló Frunda György szenátor elvesztette mandátumát.
A szervezet felszámolásának előzményéhez tartozik, hogy Markó Béla szenátor a Szövetségi Képviselők Tanácsának múlt év végi, választási eredményeket elemző ülésén kijelentette: „Ahol jók az eredmények, ott elismerjük a munkát, ahol pedig olyan rossz, mint Marosvásárhelyen, ott a városi RMDSZ-nek mennie kell már tegnaptól és nem holnaptól!” A városi RMDSZ-körzetek elnökei ezt zokon vették, és év elején nyílt levélben tudatták a volt szövetségi elnökkel: igazságtalannak tartják az állásfoglalását.
Markó: radikális változásra van szükség „Mindannyian egyetérthetünk abban, hogy a választások után összességében is értékelni kell az eredményeket, és választókerületenként is el kell végezni az elemzést. Aki jól teljesített, annak az eredményét méltányolni kell, aki rosszul, ott le kell vonni a megfelelő következtetést” – jelentette ki az SZKT-ülésen mondott beszéde kapcsán az Erdélyi Riportnak Markó Béla. Leszögezte: nagyon rossz választási eredmény esetén elengedhetetlen az adott RMDSZ-szervezetben a radikális változtatás. „Márpedig Maros megyében van olyan választókerület, ahol nagyon jól teljesített az RMDSZ, és van olyan kerület, nevezetesen a marosvásárhelyi, amelyik nagyon rosszul teljesített” – fogalmazott a politikus. Ez Markó szerint nem szubjektív megítélés kérdése: Marosvásárhelyen az RMDSZ szenátorjelöltjére a választók 39 százaléka szavazott, pedig a városban a magyarság aránya 45 százalék körüli. Ugyanilyen rossz volt az eredmény az önkormányzati választásokon az RMDSZ-es polgármesterjelölt és a tanácsosi lista esetében. „Nyáron az a döntés született, hogy a marosvásárhelyi RMDSZ-szervezetben teljes tisztújítás lesz, ezt végül halogatták azzal az indoklással, hogy a parlamenti választások előtt nem lenne hasznos a változtatás. Nekem akkor is az volt a véleményem, hogy éppen a parlamenti választások érdekében kellene végrehajtani a tisztújítást, most pedig látom, hogy a körzeti elnökök mentségeket keresnek ahelyett, hogy tudomásul vennék: Marosvásárhelyen az RMDSZ nem érte el azt az eredményt, amelyet elérhetett volna, és amelyet más választókerületben sikerült elérni” – jelentette ki Markó utalva arra, hogy saját választókerületében, a Nyárád mentén nagyon jó választási eredményt sikerült elérni. „És tudom, hogy e mögött milyen munka van” – tette hozzá.
Gál Éva: önzetlenül dolgoztunk „Az SZKT-n bennünket ok nélkül lehordtak, gondolhatja, hogy esik, amikor több mint húsz éve dolgozunk ingyen és bérmentve, és azt üzenik, tűnjünk el a színről, nem holnap, hanem már tegnap” – jelentette ki az Erdélyi Riportnak Gál Éva körzeti elnök, a Markó Bélához címzett nyílt levél egyik aláírója, akit a városi körzetek felszámolásának bejelentése előtt kerestünk meg. Szerinte a volt szövetségi elnök azért volt igazságtalan velük szemben, mert a helyhatósági választások alkalmával az országos vezetőség a marosvásárhelyi eredményeket jónak találta, és abban az értékelésben, amelyet a városi szervezettel csupán az októberi hónapban közöltek, az áll, hogy a megyében mindössze 16 olyan RMDSZ-szervezet van, amely a 2008. évi választásokhoz viszonyítva jobb eredményt ért el. Gál Éva sérelmezte, hogy ennek ellenére a megyei szervezet bizottságot hozott létre a városi szervezet átszervezésére. „Ezt a bizottságot mi nem fogadjuk el, már csak azért sem, mert ilyen bánásmódra nem szolgáltunk rá, mint ahogyan a szenátor úr irányunkban tanúsított viselkedését sem vagyunk hajlandóak elfogadni. Ingyen, önzetlenül dolgoztunk ezért a szervezetért éveken keresztül” – emlékeztetett a körzeti elnök. Frunda György mandátuma elvesztésének szerinte az is az oka, hogy a parlamenti választások előtt rendelkezésükre álló nagyon rövid időszakban egy olyan tömeget kellett mozgósítani, amelyet negatívan érintettek a Boc-kormány RMDSZ-támogatással hozott megszorító intézkedései. Emellett Gál Éva szerint Markó megfeledkezik arról, hogy a városban már csak papíron 45 százalék a magyarság aránya, sokan falura költöztek, és bérbe adták a marosvásárhelyi lakásukat. „Csak az én lépcsőházamban három ilyen család van” – jelentette ki.
Benedek István: érthető a körzeti elnökök elégedetlensége Benedek István, a városi RMDSZ-szervezet elnöke sok mindenben egyetért Gál Évával. „Érthető a körzeti elnökök elégedetlensége, hiszen még az RMDSZ egyik főtitkárhelyettese is elismerte a választási eredményeket kiértékelő kerekasztal-beszélgetésen, hogy Marosvásárhelyen jó volt a mozgósítás. Olyan emberek vannak a városi szervezetben, akik keményen dolgoztak ezért. Jó szándékkal, önzetlenül végezték ezt a munkát, bár lehet, hogy nem mindig jól” – fogalmazott az Erdélyi Riportnak a városi elnök, akit szintén a városi körzetek felszámolásának bejelentése előtt kerestünk meg. Benedek is úgy látja, hogy Marosvásárhelyen változtak az etnikai arányok, nem lehet azzal a taktikával választásokat nyerni, mint a Székelyföldön. „Ezt valószínűleg Markó Béla is tudja” – jelentette ki. Szerinte a gyenge választási eredményekhez hozzájárultak a magyarságon belüli belharcok, azok a tavalyi viták, hogy ki legyen a marosvásárhelyi magyarok polgármester-jelöltje, illetve hozzájárult az is, hogy az RMDSZ korábbi kormányzati szereplése idején csökkentették a közalkalmazottak fizetését. „Számtalan szemrehányó levelet kaptam a tagságtól, amelyben a bérlevágásokra panaszkodtak. Mi ezt igyekeztünk elmagyarázni a kampányban, ám nem mindig sikerült” – nyilatkozta Benedek, hozzátéve: áll elejébe a leváltásának, a négyéves mandátuma amúgy is hamarosan lejárt volna.
Brassai Zsombor: felháborító a Markóhoz címzett levél Brassai Zsombor, a Maros megyei RMDSZ-szervezet szervezési alelnöke szerint felháborító a Markóhoz címzett nyílt levél hangneme és a körzeti elnökök magatartása. „A volt szövetségi elnök beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy Marosvásárhelyen gondok vannak a szervezeti életben, amit elodázhatatlanul orvosolni kell. Megállapításai alapos kivizsgálásokon és elemzéseken alapszanak” – jelentette ki az Erdélyi Riportnak. Emlékeztetett arra, hogy a tavaly létrehozott bizottság is megállapította, a marosvásárhelyi RMDSZ-szervezetet át kell szervezni, és ez csak a közelgő parlamenti választások miatt nem történt meg. „Ezt a bizottságot jómagam vezettem. Kiderült például, hogy az esetek többségében már nem létezik tagnyilvántartás, az úgynevezett körzeti választmányok tisztségviselők hiányában megszűntek, illetve a legtöbb esetben nincs semmiféle szervezeti tevékenység” – magyarázta. Brassai Zsombor elismerte, hogy a körzeti elnökök ingyen, önzetlenül végezték munkájukat, ám úgy fogalmazott: „a jó szándék nem helyettesítheti a profizmust”. Így történhetett meg szerinte az, hogy 2008-tól kezdve az RMDSZ polgármester- és parlamenti jelöltjeinek minden egyes választáson úgynevezett „külsős” kampánystábokat kellett bevonniuk, mivel az erejét vesztett szervezet alkalmatlan volt eredményes kampánytevékenység lebonyolítására. „Nem vall a körzeti elnökök bölcsességére, hogy a kritikát ennyire indulatosan fogadják. Senki nem akarja őket kompromittálni, bosszúról sincs szó, de ha egyszer valami nem működik, azon javítani kell” – jelentette ki a szervezeti alelnök.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Horváth István
RE: MÉG EGY ÜGYNÖK
Besúgásról és besúgókról
Ha a kommunizmust kizárólag valamiféle szadista hajlamú, legalábbis enyhén deviáns hóhérok művének látjuk, akkor már nem kell reflektálni a cinkosság, a megalkuvás köznapibb formáira.
A fel nem dolgozott múlt mindig kínos jelen marad. Ezt egyértelműen bizonyítja Stefano Bottoninak a Szőcs István besúgói múltjához fűzött megjegyzéseit követő vélemény-nyilvánítási özön. Főleg ezek kapcsán szeretnék (csak pár paragrafus erejéig) reflektálni.
A kilencvenes évek elején, amikor elkezdődött a kommunizmus atrocitásainak a feldolgozása egy picit nehezteltem arra, hogy a Lucia Hossu Longin féle Memorialul durerii-s narratívák dominálták a kommunizmusról szóló közbeszédet. Hogy mit kifogásoltam? Ez a narratíva arra az alapsémára épült, hogy volt egy gonosz hatalmi elit, amely (politikai gyíkosságtól sem visszariadó) fizikai erőszakkal törte be, tartotta ellenőrzése alatt a társadalmat. Voltak a hóhérok és voltak az ártatlanok, a vallatok és a kínozottak, a smasszerek és a terrorizáltjaik.
Én akkoriban olvastam Hannah Arendt-nek az Eichmann-perről írt riportkönyvét és ennek margóján kezdtem úgy látni, hogy nem minden szempontból veszélytelen kizárólag ebben a kézenfekvően kényelmes dichotómia rendszerében feldolgozni a kommunizmust. Úgy véltem, ha dominánsan egy ilyen démonizáló megközelítésből nézzük a múltat, a leglényegesebb dologról: a gonosz banalitásáról feledkezünk meg. Hisz ha a kommunizmust kizárólag valamiféle szadista hajlamú, legalábbis enyhén deviáns hóhérok művének látjuk, akkor már nem kell reflektálni a cinkosság, a megalkuvás köznapibb formáira. Azokra, amelyeket nem megszállott pribékek, hanem hozzánk hasonló személyek műveltek, és amelyek talán
ugyanolyan mértékben tartották fent a kommunizmust, mint az intézményesült fizikai terror.
Félreértés ne essék! – a börtönök és a verőlegények a létező szocializmus kiépülésének és konszolidációjának egy lényeges és megkerülhetetlen része, amelyről tudnunk, amellyel szembesülnünk kell. Ám azt sem szabad elfeledni, hogy a rendszer huzamos fennmaradása nem föltétlenül a bikacsök drámaiságú hatalomgyakorlásra épült. Hanem arra, hogy (ha még átmenetileg és felszínesen is, de) a hatalom a társadalom bizonyos szegmenseit (inkább meghasonult, mind elkötelezett) cinkosként a hatalomfenntartás szolgálatába sikerült állítania. Előszeretettel az értelmiségieket, és közöttük eléggé sok romániai magyart is! És, tegyük hozzá fenntartások nélkül, sok olyan személyt is, akik zsigerből utálták azt a rendszert. Ám félelemből, vagy önző érdeket követve (esetleg a kettő valamiféle nehezen szétbontható elegyének a jegyében) ügynöki mivoltuk által, ezek a személyek a mi (és saját) fogdánk rácsozatát tartották karban, sőt erősítgették.
Éppen ezért tartom fontosnak az ügynöki múltról (köz-)beszélni. Hisz az ügynök már nem a börtönökben fékezetlenül tomboló démon, hanem sokunk kollégája, vagy éppenséggel barátja volt (még akkor is ha mostanra már sokan átértékelik ezeket a viszonyokat). Olyan ember aki, ha nem is föltétlenül erkölcsi tartásában, de életszemléletének és élethelyzetének sok más vonatkozásában nagyon is hasonlított hozzánk. Így az erkölcsi ítélőképességünk számára sokkal nagyobb (és vitán felül tanulságosabb) próbatétel
mérlegelni ezen személyek ambivalens és sok vonatkozásban perverz helyzetét.
Sajnos (és ez vett rá, arra, hogy beleszóljak a beszélgetésbe), sok írásban és hozzászólásban látom annak a veszélyét, hogy az egyes ügynökesetek politikai vagy személyes jellegű leszámolásként csapódnak le. Evidensnek látom annak a csábítását, hogy az egyes ügynök esetek mérlegelése a hóhér-áldozat, fekete-fehér dichotómiájában történjen.
Kétségtelen: egyetlen besúgói ügy esetében sem kerülhető meg a morális vonatkozások taglalása. De meggyőződésem, hogy nem szorítkozhatunk csak erre, és főleg nem a fentebb vázolt leegyszerűsítő dichotómizálás formájában. Hisz, ha ezt tesszük, ismételten fennáll annak a veszélye, hogy túl kényelmesen oldjuk meg a helyzetet és ennek a történelmi epizódnak a tanulságai elsenyvedhetnek. Mégpedig a közelmúlt ezen történéseinek a reflektált átgondolása segíthet megérteni azt „hogy a gonoszság nem valamilyen rendkívüli morális vagy pszichológiai jelenség, hanem a legnormálisabb emberi magatartásban is jelen lehet: lényege, hogy nem különböztetjük meg a jót a rossztól – mi több, valamiért el is veszítjük az erre való ítélőképességünket” (Szilágyi Gáll Mihály parafrazálja Arendet in Beszélő 2008/9).
A szerző a BBTE Szociológia Tanszékének a docense
Transindex.ro,

Elfogy a magyar Erősdön
Mindig vegyes érzelmekkel lépünk be a falu elemi iskolájába, ahonnan több jeles család indult a nagyvilág felé, többek között a Bíbók. Most mindössze két magyar gyermek tanul a több mint félszáz román és román anyanyelvű roma gyerekkel. Hadd boncolják, keressék ilyetén családi indíttatásuk útját azok a helybeli magyarok, akik – kinek van ebbe beleszólása? alapon – román nyelvű osztályokba járatják gyerekeiket még Sepsiszentgyörgyön is.
A kilencven százalékot meghaladta a helybeli roma nemzetiségű tanulók lélekszáma: egy óvónő és három tanítónő neveli-tanítja a jövő nemzedéket. Láttuk, hogy valamennyire sikerült használható állapotba hozni az iskola öreg épületét. Cseréltek nyílászárókat, padlócsempét rakattak. Önerőből végeztük a munkálatokat – mondta Kovács László polgármester. Jakabffy Andrea és Marilena Dăndărău pedagógus mutatta be az épületet, utóbbi egyébként a hazai zöldek pártjának színeiben községi tanácstag. Egy olyan használhatatlan osztálytermet javíttattak ki, amelynek pádimentuma beszakadt, és oda szerelték be a fűtési rendszer központját, ami jól működik. Marilena most fejezte be a községről szóló monográfiáját, amelyben Erősd vendégforgalmi értékeiről is ír. Hadd mondjuk el, hogy Erősd elképzelt magyar iskolája a református parókia épületében működik. Kötelességének tartotta Ráduly-Baka Zsuzsanna, a helybeli 150 magyar lelket pásztoroló református lelkész, hogy egy héten legalább egy alkalommal behívja a parókiára az óvodás és elemista gyerekeket, hogy a vallásoktatás mellett tanulják, gyakorolják a magyar beszédet, írást-éneklést, magyar táncokat. Összehozott a lelkész asszony egy kis gyerekkórust is, ami pozitív példa és kimondottan rendhagyó ebben a végvári faluban, ahol működik egy nőszövetség is. Tudatában van annak, hogy egy ilyen településen az egyház az egyedüli, amelynek feladata maradt az identitástudat megtartása, erősítése. Testvértelepülési-egyházközségi kapcsolatot teremtettek a Balaton-vidéki Felsőörssel, ahová a nyáron készülnek a gyerekekkel és a fiatalokkal, akik kis ajándék műsorral viszik el oda az erősdi népi hagyományokat. Szántó- és legelőterületeit nem kapta vissza maradéktalanul az egyház. A lelkész abban reménykedik, hogy az új községi tanács meghallgatja újra megfogalmazott panaszukat, és birtokba helyezi őket. Nem kell azt hinni, hogy a tavalyi ünnepléssel befejezték templomuk tatarozását. A kényesebb és igényesebb rész, a XVIII. századinak tartott kazettás mennyezet mentése-tartósítása, mert megtámadták a kártevők, még a jövő feladatai közé tartozik. Nagy szüksége lenne az egyházközségnek egy olyan többfunkciós imaházra, tágasabb helyiségre, ahol össze tudna ülni a gyülekezet, meg lehetne tartani a bibliaórákat, gyerekfoglalkozásokat, a vallásos szeretetvendégségeket, melyeknek helyszíne most a parókia épületének egyik szobája. S mert a magyarság és az egyház léte itt teljesen összefonódott, ebben a teremben bármilyen magyar közösségi rendezvényt meg lehetne tartani, annál is inkább, hogy egy ilyen épület jól megférne a parókia eléggé tágasnak mondható udvarán.
Egyre kevesebben tudják, hogy Erősd a neolitikumi műveltségnek nevet is adó település, s bár a Székely Nemzeti Múzeum ősrégészeti gyűjteményéből ez jól megismerhető, a lelőhelyen, Erősdön semmi nem jelzi, hogy neves régészek évtizedeken keresztül itt tárták fel e kultúra tárgyi emlékeit. Nos, ezekből lehetne ízelítőt adni ebben az elképzelt közösségi házban (képek, rajzok és tárgyak révén), és már ott is vagyunk a lelkész álmánál: pályázni és segítséget kérni bárhonnan, hogy Erősdöt be lehessen vonni a kulturális, autós és falusi turizmus vérkeringésébe jelzések, eligazító táblák, egyfajta idegenvezetői szolgálat bevezetésével. Erre kellene fogékonynak lennie a jövőben a megyei és a községvezetésnek, a művelődési felügyelőségnek. Elkészült a megyeszékhelyet Erősddel összekötő aszfaltos út, s ha az Olton áthajló hidat, mely Kovászna megyéhez tartozik, felújítják, netalán újjáépítik, megnyílik a nagyvilág irányába, a Barcaság, Brassó és a nagyon közeli E60-as műút felé a közlekedés. Hogy mit láthatna majd itt a vendég, azt csak úgy hevenyében soroljuk: a Tyiszk neolitikumi régészeti rezervációt, Erősd őslakóihoz a csiszolt kőkorszaki festett kerámia kapcsolódik. Folytatjuk a látnivalók sorát a kazettás református templommal, udvarán millenniumi emlékmű és élő emlékfa áll, a mutatós parókiával, amely a Kós Károly-féle erdélyi rusztikus népi építkezés stílusjegyeit hordozza magán, trapéz alakú oromfalas barcasági lakóházaival, Csókás várának izgalmas történetével, a törpemandula-cserjéssel, meredek löszfalaival, a gyurgyalagok odúival, Rózsa Sándor-barlangjával, sztyeppei jellegű növényközösségével (tavaszi hérics a Veczer-tetőn). S mert létezik gyalogos turizmus is, azt is tudni kell, hogy Erősdöt jelzett ösvény köti össze a Foglány-hágón át a szintén látnivalókban-értékekben gazdag Aldobollyal.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Frunda után az élet
Forrong az élet Marosvásárhelyen. A városi RMDSZ-szervezet kampányeredménytelensége miatti elégedetlenség legutóbb Markó Béla hangján szólalt meg. Talán mert az exelnök mondandója még mindig jól rezonál. Rendcsinálás lesz, s ha már ők is úgy gondolják, akkor bizonyára meg is van rá minden ok.
Mert az RMDSZ-en kívüli világ szerint már régen megérett a helyzet a változásra. Nem valamilyenre, hanem lényegire. Az utóbb választási ciklusok „frontvárosbeli” vereségei ugyanis régóta üzennek. Eddig senki sem figyelt rájuk. Most mintha. Bár a kép még mindig erősen áttűnéses. Például a Frunda-ügy miatt. Az ex-szenátor miniszterelnöki tanácsossá való buktatása szinte kéri a párhuzamot Szász Jenő, az MPP exelnöke intézetvezetői felkenésével: a parkolópálya irányába mutatnak. A választási kampány idején elkövetett voluntarista akcióival Frunda nem egyszer verte ki a biztosítékot az RMDSZ-főtitkárságon, ám háborúban csak kivételesen nagy bűnök miatt állítanak főtisztet kivégzőosztag elé. Az ingatag identitású román hölgyek sztárügyvéd államelnökjelöltje egyébként is védettnek számított. Mögéje felsorakozott a vásárhelyi kemény mag, amely attól a zsarolásba hajló intéstől sem riadt vissza, hogy bármilyen felső beavatkozás esetén testületileg visszalép a választásoktól. És ha igen, az RMDSZ versenyképes jelöltgárda nélkül marad Marosvásárhelyen. A parlamenti választások előtti vásárhelyi hangyabolyba tehát csak igen magas rizikófaktor mellett lehetett belenyúlni, s ezt Kelemen Hunor – akiről két változat is keringett: vagy nem mer, vagy még nem akar beavatkozni – is pontosan érzékelte. Mint ahogy bizonyára azt is, hogy túl sokáig már nem lehet halogatni a dolgot, hiszen egyre nehezebb elmagyarázni a generációs átlényegülésen átesett Székelyföldön, hogy Marosvásárhelyen miért is nem kerülhet sor fiatalításra. Frunda választási bukása ezért is jött kapóra, hiszen immár az élet – a nagy forgatókönyvíró – nyújtott segédkezet a változások elindításához.
Frunda persze még Ponta előszobájában is sokat árthat a romániai magyarságnak, de legyünk azért optimisták: valami elkezdődött. Valami, ami közelebb vihet akár a reménybeli új magyar politikai egység kialakításához is. De ahhoz feltétlenül, hogy belátható időn belül a vásárhelyi magyarság kevésbé érezze magát elfoglalt szülők melletti elhanyagolt gyereknek. És talán még ahhoz is, hogy lassan kialakulhasson egy olyan magyarcentrikus városvezetési koncepció, amelyre az elmúlt évtizedekben nem jutott idejük a bukaresti teendőkkel elfoglalt politikusoknak.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Nemzetpolitikai évértékelő
Nem volt a magyar nemzetpolitika, a magyar nemzeti érdekérvényesítés éve a 2012-es esztendő. Még akkor sem, ha voltak felemelő pillanatai, mint például a két békemenet, amely egyrészt megmutatta mind a nagyvilágnak, mind pedig a Kárpát-medence lakosságának, hogy az Orbán-kormánynak megvan még a belső támogatottsága, hogy a kormány nagyságrenddel nagyobb tömeget tud az utcára szólítani, mint az álbaloldali cirkuszolók.
Nagy előrelépés volt az új választási törvény is, nemcsak és nem elsősorban a regisztráció miatt, hanem azért, mert – függetlenítve a szavazati jogot a lakóhelytől – az Országgyűlés kiterjesztette azt minden magyar állampolgárra, s lehetővé tette, hogy a következő magyar parlament immár a nemzet parlamentje legyen. Így a Kárpát-medencei közös magyar sorsalakítás ezentúl nemcsak tetszetős retorikai fordulat lesz, hanem megélt valóság. Örömteli a kulturális szférában, hogy egy szimbolikus intézmény, a magyar Nemzeti Színház élére végre méltó ember került Vidnyánszky Attila személyében Alföldi Róbert helyére, aki blaszfémikus gesztusaival mintha kifejezetten provokálta volna a kormányt idő előtti leváltására. Magyar nemzeti körökben egyfajta világhálós mém annak a jelenetnek a leírása, amelyben magyar katonák Nagy-Magyarország térképére maszturbálnak. Azt se felejtsük: nem sok híja volt, hogy a román diplomácia december elsején a magyar színjátszás szentélyének szánt nemzeti intézményben ünnepelje Magyarország 1918-as megalázását és már akkoron kilátásba helyezett megcsonkítását.
Mindezek dacára a magyar nemzeti érdekérvényesítés egyik leglényegesebb frontján a helyzet nemhogy javult, de rosszabbodott. A nemzeti erők nemhogy egységesültek volna, de minden jel szerint mélyültek közöttük a törésvonalak. Egyik oldalról a Fidesz nemzeti irányzata és a Jobbik között, másrészt Erdélyben az MPP és az EMNP között, továbbá az RMDSZ egyes, nemzeti kérdések iránt nem közömbös politikusai és az EMNP vezetősége között. Mit tesz a pártlogika, a politikai verseny? Mert az mégiscsak abszurd, hogy húsz esztendős barátságok rámehetnek arra, hogy egymást tisztelő és becsülő emberek a történelem vaskényszere nyomán egy politikai árok két oldalára kerülnek. Antal Árpád és Tamás Sándor tétlenül nézik, hogy híveik gyertyát gyújtanak Toró T. Tibor ellopott molinóból kivágott arcképe előtt? A kampányban román veszéllyel riogatnak az EMNP ellenében, majd egyikük matematikai, ténybeli abszurdumokat állít (Orbaiszék kapcsán) a kampány után is alaptalanul vádolva a néppártot? Az MPP volt elnöke arra szólít fel a nemzet televíziójában, hogy az erdélyi magyar választók szavazzanak az RMDSZ-re, s eme iránymutatását megerősíti a jelenlegi elnök, Biró Zsolt is? A minden eddigit alulmúló magyar választási részvétel vélhetőleg nemcsak a rossz idővel magyarázható, hanem azzal is, hogy a tavasszal az MPP-re voksolók jó része nem ment el szavazni. Az EMNP bármennyire szerette volna, és talán alkalmas is lett volna képviseletükre, nem tudta őket megszólítani, vezetőik pedig összevissza beszéltek. (Az EMNP közel egyharmados szavazatnövekedése ugyanakkor minden bizonnyal az MPP-bázis másik részéből adódott, valamint azon területekről érkezett voksoknak volt köszönhető, ahol tavasszal a párt nem indított jelölteket.)
Végül még durvábbá vált a helyzet az anyaországban a Fidesz és a Jobbik között. Utóbbi akkor is támadja immár a kormányt, amikor erre nem lenne oka. A termőföld ügyében zajló pályáztatások körüli visszásságok kifogásolása korrekt, megalapozott és helyes. Hogy rámutatnak a kulturális szférában tapasztalható balliberális pozícióőrzésre, az is helyénvaló. De támadni a választási regisztrációt, amely az első lépés a demokratikus folyamat racionalizálásában, és megnehezíti a befolyásolható, alapvetően érdektelen, informálatlan tömegek érdekalapú urnákhoz citálását, ez bizony a pártlogika győzelme volt az elvek felett. (Ebben az ügyben a frakcióból később okkal és joggal kizárt Lenhardt Balázs adott le elvhű, támogató voksot.) De igazságtalan és visszatetsző az is, hogy immár rutinszerűen veszi egy kalap alá a Jobbik a Fideszt és az MSZP-t. Mert ugyan bizony mikor fogadott volna el az MSZP olyan alkotmányt, amelyben utalás történik a jog folytonosságra és a Szent Korona-tanra? Mikor adott volna állampolgárságot és szavazati jogot a határon kívül szakadt magyarságnak? Mikor támogatta volna a határon túli nemzeti erőket erkölcsileg és politikailag? A kérdések sora folytatható akkor is, ha legutóbb a nem létező náciveszély ellen a Fidesz is együtt tüntetett a hisztériakeltő „baloldali” pártokkal. A Jobbik vélhetően abban bízik, hogy kemény, sokszor igazságtalan retorikájával megnyerheti a nem szavazók, a bizonytalanok egy részét. Ez akár a nemzeti szavazatmaximalizálás irányába is mutathatna. Csakhogy ennek akkor volna értelme, ha közben megmaradna a választások utáni, akár hallgatólagos együttműködés esélye. Mert igaz, hogy most a Fidesz még fölényesen vezet a biztos szavazók körében, de az MSZP kezdi összeszedni magát, s nem tudni, mit hoz a következő másfél év. A magyarság érdeke, hogy a Fidesz óvatosságból vagy külföldi nyomásra ne a „baloldali” pártok irányába orientálódjon, ha netalán nem sikerül abszolút többséget szereznie, hanem a Jobbik irányába. A két párt között dúló, kívülről totálisnak tűnő háború azonban nem ebbe az irányba mutat. Ha volt tanulsága 2012-nek, akkor az az, hogy a nemzetben gondolkodó magyarok csak egymásra számíthatnak – s egy olyan korban, amikor a magyar nemzeti érdekérvényesítésben a szomszédok és a globális világhatalom egyaránt ellenérdekelt, ne testvérharcra fecséreljék erejüket.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

A jóindulat gátszakadásának tanúja
Beszélgetés Pátkai Róberttel, London utolsó magyar evangélikus püspökével
Erdélyben eszmélt az életre, játszott az Aranycsapat ellen, a forradalom után menekülnie kellett, éveken keresztül nemcsak lelkészi, de teljes körű egzisztenciális szolgálatot végzett az angliai magyarok körében. Pátkai Róbert, London utolsó magyar evangélikus püspöke szerint a magyarhoz hasonló kis nép egyértelműen a minőségre predesztinált – ha akarja és tudja vállalni.
– Szívesen emlegeti az Erdélyhez fűződő bensőséges viszonyát. Honnan származik ez a kapcsolat? – Már korán, zsenge gyermekkoromban kapcsolatba kerültem Erdéllyel, mivel a bécsi döntés nyomán apám Szászrégenbe került, a Görgényi-havasokban tevékenykedő, tízezer embert foglalkoztató fakitermelő vállalkozás pénztárosaként dolgozott. ’40 júliusától az egész család ott élt, a húgomat meg engem pedig beadtak egy régeni német iskolába, elsősorban nyelvtanulás céljából. A cserkészmozgalomban is jelen voltam, kimondottan szerettem a tevékenység szabályozottságát, a közösségi életet. Abból a szempontból is hasznos volt, hogy megtanultam a kisebb fegyverek, de még a gránát használatát is, és amikor a front közeledtével menekültek húzták meg magukat a pincénkben, gránáttal „horgásztam” a Marosban, revolverrel vadásztam a kisebb állatokra, tizennégy évesen így láttam el élelemmel a bujkálókat.
– Meglehetősen meredek kezdete egy papi pályának... – Akkor eszembe sem jutott, hogy pap legyek. Orvosi egyetemre jelentkeztem, fel is vettek, de még mielőtt megkezdtem volna, részt vettem egy úgynevezett ébredési vallási konferencián, s ott eldöntöttem, hogy ez az én utam. A család nem örült neki, a legenyhébb reagálás valahogy úgy hangzott, hogy Robi megbolondult. Nem ítélem el őket, hiszen valóban akkor jelentkeztem a teológiára, amikor a Rákosi-rendszer legádázabb egyházüldözése zajlott. A hazából való menekülésem meg azért vált elkerülhetetlenné, mert a „mindenhol jelen lenni” késztetésem oda vezetett, hogy ’56-ban Cegléden megválasztottak forradalmi járási elnöknek. November 10-én, amikor már minden elveszni látszott, a Fertő-tónál kötöttünk el egy ladikot, azon mentünk át Ausztriába. – Az ötvenhatos menekültek közül viszonylag kevesen választották második hazájuknak Angliát. Önt mi vonzotta oda?
– Élt egy nagynéném Londonban, még 1927-ben nagykövetségi tisztviselő feleségeként került ki az angol fővárosba, ezért céloztam meg Angliát, no meg azért is, mert a teológián már tanultam angolt. Ezért aztán teljesen tudatos választás volt. Lelkészként három éven át a menekülttáborokban élő magyarokat látogattam. Az egyházszolgálat abban az időben sokkal tágabb körben jelentkezett, mint a hátrahagyott hazában. Nemcsak lelki szolgálatot kellett végezni, hanem az emberek teljes egzisztenciáját kellett segíteni: iratokat fordítani, ügyintézni, egyebek. Örökké emlékezetes, amikor az angol bányászok nyomására elbocsátott magyarokkal elmentem az angol bányászati hivatal elé tiltakozni, s ott elértük, hogy végkielégítést kapjanak a magyar bányászok. Aztán 1957-ben Bécsben megalapítottuk a Külföldön Élő Evangélikus Lelkigondozók Munkaközösségét, Útitárs címen újságot szerkesztettünk, ifjúsági konferenciákat szerveztünk – ebből nőtt ki aztán a későbbi protestáns szabadegyetem.
– Ilyen szerteágazó tevékenység mellett az sem lenne csoda, ha név szerint ismerné az ötvenhatos angliai menekülteket.
– Túlzás lenne ezt állítani, de valóban tekintélyes rálátásom adódott a magyar menekülttársadalomra. Népszerű voltam a hívek között, amit egyebek mellett annak is köszönhettem, hogy a táborlátogatásokkor soha nem ültem a díszasztalhoz, hanem a többiekkel együtt álltam sorba az ebédért. Mi több, futballoztam is velük, sőt egy ízben még arra is rábeszéltem őket, hogy szenvedjünk vereséget egy hazai csapattól. Nem lett volna ildomos megverni a befogadóinkat főleg azok után, hogy Puskásék kétszer is elverték őket korábban. – Versenyszerűen is sportolt?
– Ezt ugyan nem jelenteném ki, de egyszer játszottam az Aranycsapat ellen. 1950 nyarán történt, a válogatott útban Bécs felé megállt Sopronban, és a Lövérekben tartott edzést. A közelben volt a teológia intézménye, s egyszer csak valaki közülünk vette a bátorságot, hogy megkérdezze a csapat vezetőit: játszhatnánk-e mi is ellenük? Állandó csapatunk volt, amellyel részt vettünk a városi bajnokságban. Én mindig jobbszélsőt játszottam, így Lantos közvetlen ellenfele lehettem. Nem emlékszem, hogy találkoztam-e egyáltalán labdával, de kétségtelenül a pályán voltam Puskással, Cziborral és a többiekkel.
– Mikor kezdtek lazulni a menekülteket összefűző kötelékek? – Az ´56-os forradalom után a magyarok roppant népszerűek voltak a nyugati országokban, így Angliában is. Az egyik leghíresebb angliai magyar írónk, Cs. Szabó László megfogalmazásával élve: a jóindulat gátszakadásának lehettünk tanúi. Rengeteg segítséget kaptak a magyarok, a diákoknak például nem kellett oklevéllel igazolni addigi tanulmányaikat, ösztöndíjjal folytathatták iskoláikat. A jó megítélést táplálta az is, hogy nekem volt a legkevesebb szolgálnivalóm az angliai börtönökben. Az a magyar generáció nem asszimilálódott, hanem építette önmagát. Magam is a próféta szavaival biztattam honfitársaimat: mint zsidó sorstársaitok a babiloni fogságban, ne pánikoljatok, és ne nézzetek folytonosan vissza. Építsetek házat, éljétek a magatok életét, őrizzétek meg a szokásaitokat, népiségeteket. A szervezeti munkát pedig erősítette, hogy már a háború előtti időkben létrejöttek különböző magyar szervezetek, ezekre építkezve erősödött meg az akkortájt 22-23 ezres angliai magyarság.
– Miként alakult a másod- és harmadgeneráció magyarságtudata?
– Itt már egészen más mozgatórugók kezdtek működni. Az egzisztenciális szempontok egyre inkább dominálni kezdtek, a vegyes házasságok óhatatlanul sűrűsödtek, a demográfiai mutatók erőteljesen változtak, amit jómagam lelkészként, londoni magyar püspökként szinte évről évre érzékelhettem. Nem véletlen, hogy nyugalomba vonulásom után már semmi sem indokolta, hogy magyar nyelvű lelkész vegye át a londoni evangélikus püspöki szolgálatot.
– A rendszerváltás után gyökereiben átalakult a nyugati magyar diaszpóra szerepe, feladatai is. Ön 2010-ig látta el a Magyarok Angliai Országos Szövetségének elnöki tisztségét, ebben a szerepkörében vezényelnie is kellett az útkeresést. Milyen sikerrel?
– Váltakozó sikerrel. Felmerült a kérdés: az immár a hátrahagyott hazában is megvalósult szabadság körülményei között menjen mindenki haza, vagy adja meg magát az asszimilációs folyamatoknak? A hazatérésről hamar kiderült, hogy elképzelhetetlen, hiszen az emberek többségét az egzisztenciájuk, a családjuk immár elszakíthatatlanul az új hazához köti. Maradt tehát az elhatározás: erős szervezeti élettel lassítani a beolvadást, erősíteni, rendszeressé tenni a kapcsolattartást az anyaországgal, illetve a szülőfölddel. Tudatosítani saját magunkban is: egy hozzánk hasonló kis nép egyértelműen a minőségre predesztinált, ha akarja és tudja azt vállalni.
Pátkai Róbert
1930. december 2-án született Budapesten. A középiskolát 1949-ben végezte Békéscsabán. Felvették az orvosi egyetemre, de egy ébredési vallási konferencián eldöntötte: lelkész lesz. 1954. június 4-én szentelték pappá a budapesti Deák téri templomban. Az ´56-os forradalom után menekülnie kellett, Angliába ment, ahol evangélikus lelkészként, majd London magyar püspökeként szolgált. 2010-ig a Magyarok Angliai Országos Szövetségének elnöke.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Decebalról, Daciáról és a dák királyságról
Nagyvárad- Szerda este az Ady Endre Középiskola dísztermében elkezdődött az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben című modulja. Tóth Endre egyetemi oktató, régész tartott előadást a dák királyságról és Dacia tartományról.
Az érdeklődőket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Bevezetőjében Tóth Endre egyetemi tanár, régész jelezte: Daciával, illetve a dák királysággal foglalkozó történelmi és tudománytörténelmi munkák szerteágazóak, számos véleményt és problémát tükröznek a különböző hozzáállások, ezért az előadásában szelektálni fog, nem tér ki minden részletre Burebistától 271-ig, vagyis a rómaiak kivonulásáig. Arra hívta fel a figyelmet: „a bajok” a 15. század végén kezdődtek, amikor Bonfini arról írt, hogy Erdély területén olyan emberek is élnek, akik az olaszhoz hasonló nyelvet beszélnek. Ugyanakkor akkoriban az utazók is megállapították, hogy ezen a vidéken valaha római provincia volt, de a mai értelemben vett tudományos történetírás és régészet még nem létezett Európában, néhány évszázadot váratott magára. A 18. század második felében kezdtek el Magyarországon komolyabban történetírással foglalkozni, de a honfoglalás előtti idők különösebben nem érdekelték a korabelieket. Figyelemre méltó áttörést Rómer Flóris nagyváradi főpap, tudós munkássága hozott, aki régészeti kutatásai mellett múzeumok és történelmi egyletek alapítására buzdította kortársait, ugyanis felismerte annak jelentőségét, hogy egy nép múltja szempontjából milyen fontos szerepet játszanak a tárgyi emlékek. A fentiek alapján elmondható tehát, hogy előbb alakult ki az ideológia mint a szakmai gyakorlat. Ez jellemző a román történelemkutatásra is, mely két vonulatot különböztet meg. Az álláspontok közös vonása, hogy a román neolatin nyelv, de a 20. században élt Constantin Daicoviciu professzor hívei szerint az itt élő, vagyis az Erdélyben őshonos dákok romanizálódtak, vették át a latin nyelvet és kultúrát, míg a jászvásári iskola követői azt hangoztatják, hogy a román etnogenézis a Dunától délre, az Észak-Balkánon történt.
Burebista és Decebal
A történelmi visszatekintésben a K. e. I. századig ment vissza Tóth Endre, amikor a Római Birodalomban vezető egyéniségek tűntek fel, és a hódítások után kialakult az a rendszer, hogy „a hét dombról” hogyan lehet eredményesen igazgatni az impériumot. Burebista Cesarnak a kortársa volt, és ő egyesítette az Erdély területén élő, a trák nyelvcsoporthoz tartozó népeket, létrehozva a dák királyságot. Az utána következő dák királyok közül néhánynak a neve ugyan ismert, de a sorsukról, életükről nem sokat lehet tudni. Körülbelül Augusztus uralkodásáig viszonylag békés időszak volt, de azért a dák-római kapcsolatokat végigkísérte az ellenséges viszony. Fordulat Domitianus császár idején következett be, amikor a dák törzsek élére egy rátermett vezér, Decebal került. A K. u. 80-as években, nem tudni miért, a rómaiaknak elegük lett abból, hogy a dákok betartanak nekik, és előbb egy sikertelen, majd 87-ben egy sikeres támadást indítottak ellenük. A leszámolás azonban néhány évig nem folytatódott, valószínűleg azért, mert nyugaton szintén háborúztak a rómaiak, 89-ben pedig belső válság tört ki Rómában. 101-ben, immár Traianus császár vezetése alatt indult ismét támadás Dacia ellen, de nem azzal a céllal, hogy provinciává tegyék, hanem azért, mert a birodalom nem tűrt meg semmilyen potenciális veszélyt jelentő államalakulatot a határvonalon. Sajnos nem maradtak fenn folyamatos történeti források a menetelésről és a harcokról, képi anyagként a Traianus oszlopán filmkockaszerűen kialakított domborművek mesélnek a háborús eseményekről nem pontosan, de azért nagyjából hitelesen. Két szakaszban zajlottak a harcok: 101-102-ben kisebb csaták árán a római hadsereg megszállta a dák királyságot, katonai táborok létesültek, fegyverszünetet kötöttek Deceballal, a dákok pedig visszavonultak a váraikba. Egy bizonytalan helyzetet követően végül az újabb háborús lobbi győzött Rómában: a rómaiak elfoglalták Sarmisegetuzat, a dák vezetők pedig öngyilkosok lettek a vár átadása előtt, vagy aki tudott, elmenekült. Decebal halálának körülményei vitatottak, az viszont biztos, hogy a diadalmenetbe nem tudták magukkal vinni a rómaiak.
Dacia provincia
A helyi viszonyok megismerése után 112-ben létrehozták Dacia provinciát, és megkezdődött a tartományokban ilyenkor szokásos munka, vagyis katonailag biztosították a területet és bevezették a polgári közigazgatást. Ezzel együtt a provincia élete első évtizedének alakulása eléggé „nyögvenyelősen” történt. Megalapították az első római várost: Colonia Ulpia Traianat, melyet szintén Sarmisegetuzának neveztek, mivel a meghódított területeken a rómaiak az őslakosok által használt neveket hagyták meg, vagy alakították át. Ezt követte Drobeta és Napoca, a 190-től 235-ig terjedő periódus pedig a provincia fellendülésének, virágkorának tekinthető. A 240-es évektől kezdve azonban bebizonyosodott, hogy Daciának a birodalomban katonai szerepe nincs, ezért megkezdődött a hadsereg kivonása, 271-ben pedig Aurelianus császár feladta a területet, arra a következtetésre jutva, hogy nem érdemes fenntartani, mert sokba kerül.
Dák-román kontinuitás
Tóth Endre arra hívta fel a figyelmet: a dák-román kontinuitás nem bizonyított történetileg vagy régészeti módon, és ugyanakkor nem lehet kimutatni a dákság fennmaradását Dacia területén, illetve a romanizálódásukat, vagyis hogy latinul beszéltek. Ehhez bizonyítani kellene azt is, hogy átvették a római kultúrát, a jobb használati tárgyakat és a viseletet, de erre utaló tárgyi emlékeket vagy leletanyagokat eddig nem találtak.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,

Szathmári Pap Károly maradandó hagyatéka
Könyv az ember legjobb barátja. A jó könyvből tanulva, felkészülhetünk a nehézségek leküzdésére, a jövőnk építésére. A könyv a legszebb ajándék annak, aki tud gondolkodni, és ésszerűen cselekedni. Különösen nagy értékű a könyvritkaság, illetve annak újra kiadott példánya.
Szathmári Pap Károly 1842-1843-ban adta ki ERDÉLY KÉPEKBEN– című albumát. Az album akkor 10- 12 füzetben jelent meg, füzetenként 4-5 képpel. (A füzetek számát pontosan nem lehet tudni ma sem.) Ilyen típusú könyv kiadásának abban az időben nem igen volt előzménye. Talán John Paget 1839-ben megjelent könyve- Magyarországról és Erdélyről szóló útleírás- említhető, melyet fametszetben készült képek illusztráltak.
2012-ben a Kriterion Kiadó, reprezentatív formában, újra kiadja Szathmári Pap Károly albumát, abból a meggondolásból, hogy a könyvének eredeti kiadása, a viszontagságos időknek köszönhetően, rendkívül kevés példányban maradt meg. Összesen négy példány maradt fenn. Azok közül is néhány hiányosan. Ezért a legkeresettebb könyv-ritkaságok közé tartozik. A megmaradt könyv-ritkaság közül kettő Magyarországon és kettő Erdélyben, Kolozsváron illetve Nagyenyeden található.
Az Erdély képekben- tájkép-litográfia sorozata 150 példányban készült el. A kőrajzokat Kolozsváron és Bécsben sokszorosította.
A Kriterion gondozásában megjelent album 206 oldalas, formátuma: 33×23 cm, tervezője Matei László. A könyv fedőlapján Szathmári Pap Károly Torda. utza (Kolozsvár) rajza látható. A bevezető tanulmányt Murádin Jenő egyetemi tanár „Sors és pálya” címmel írta, melyben többek között a következőket megjegyzi: „Szathmári a társadalom önművelésének mozgósító útját vallotta magáénak, s ezért készen állt azonnali cselekedetekre.
Az Erdély képekben olyan honismereti kiadvány, amely szöveg és kép, olvasmány és igényes illusztráció egybefoglalásával kívánta a haza tájait, városait, történelmi emlékeit és természeti nevezetességeit megjeleníteni.”
A könyvben minden tájegységre vonatkozóan van szöveg és kép. A szöveg két részre tagolódik. Egyrészt olvasható a tájegység, a település érdekességének leírása, másrészt történelme és az ezzel kapcsolatos legendák. A szöveg mellett az illusztráció színes kőnyomatban, vagy az album szövegét vázlatszerű vonalas rajzok kísérik.
Nemcsak tájegységre vonatkozó információkat, hanem a tanulságokat is írásba foglalja. A Barcaság leírásával kapcsolatban a következőt mondja: „Légy büszke, ha ismered hazádat, s ha nem teheted, ne szégyelld lelked vágyát betölteni…Ha ékes nyelven beszélsz vagy beszélni, akarsz e hon jövő nagyságáról, tanuld ismerni hazád múltát és jelenét, hogy mondhass jövőt…”
Illusztrációit természet után rajzolja. De a tájat egyéni ízlése szerint áttrendezi. Megváltozatja az arányokat. Közelebb hozza a hegyeket. Mindezt a művészi szabadság értelmében teszi. Lényegében átkomponálja a várost, és megváltoztatja az arányokat. A rajzok, melyek a szöveget kísérik, népviseletet mutatnak be. Ilyen például a Torockói női viselet vagy a Szelistyei oláh női viselet, a Szolcsvai női viseletet-című rajzai.
Kolozsvárt bemutató szöveg a Fellegvárhoz kapcsolódik, és láttatja a város általa átfogalmazott város képét is. „Miután e tetőn látható boldog párokhoz, kiket képünk ábrázol, ekként feljutánk: minő tekintet! Míg lábunk alatti grottákban s a téltúl odaillesztett kis házikókban emberek örülnek nem irigyletes éltöknek… előttünk terül el Kolozsvár, egy feleki hegysor és mostani állásunk alkotta völgyben , oldalánál lekígyózó szép Szamosával, s önkényt eszünkbe tódulnak legott mindazon nevezetességei, mik történeteivel összeforradvák.” Szándékosan idéztem az album szövegét, hogy érzékeltessem a könyv egyik érdekességét: a szerkesztő meghagyta az eredeti szöveget, a maga ízes nyelvezetével.
A tájegységek leírásának legnagyobb részét Szathmári írta, de Nagy Ferenc, Krizbay Miklós, Dózsa Dániel, Kőváry László, Szilágy Sándor írásai is olvashatók.
Az ábrázolt helyszínek, a teljesség igénye nélkül: Torockó, Rozsnyó, Kolozsvár, Segesvár, Hátszeg, Marosújvár, Tordai– hasadék, Barcaság, Vajdahunyad, Küküllővár, Válaszút, Gyulafehérvár.
Szathmári az alkotásában a heroikus fokozás stílus jegyeit alkalmazta.
A könyvet Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa és a Kriterion Kiadó szervezésében a Főkonzulátuson mutatták be azzal a szándékkal, hogy a szerző Szathmári Pap Károly születésének 200. évfordulója alkalmából tisztelegjenek a nagy művész emléke előtt.
A könyvet méltatta Magdó János főkonzul, Murádin Jenő művészettörténész, H. Szabó Gyula, a Kriterion Kiadó igazgatója.
Magdó János a könyv szerkezeti összeállításáról beszélt. Kép és szöveg kapcsolódik össze, a kis leírásokban van kritikus magyarázat is, ami nemcsak a tájegységre vonatkozik, hanem általános érvényű gondolat. Az 1842-43-as években kiadott füzetek eladási gondokat eredményeztek, melyeknek következtében belebukott a vállalkozása.
Szathmári Pap Károly ennek hatására határozott úgy, hogy elmegy Bukarestbe, ahol Havasalföld fejedelmének szolgálatába szegődik.
Szathmári Pap Károly az erdélyi tájképfestészet megteremtője, akinek születésnapjához kötődik a romániai fényképészet napja is.
Murádin Jenő kiemelte, hogy a 2008-ban kiadott Szathmári Arcképcsarnoka mind a román, mind a magyar kultúrához tartózik. Szathmári Pap Károly emblematikus figurája a Kárpát Medence tájainak. Az Erdély képekben-című, füzetekben megjelentetett alkotása egyedülálló. Először próbálkozott olyasmivel, amivel eddig Erdélyben senki. Első olyan ábrázolást tartalmazza, mely az erdélyi tájakat mutatja be füzetekben. Azért, mert ilyen formában könnyebben eladható volt.
Szerinte nem volt politikus alkat. Bukarestben befogadta a magyar menekülteket. Magyar lapokat adott ki, és amit ebből a könyv kiadásából is kiderül, milyen szinten zajlott az oktatás a Kolozsvári Református Kollégiumban, melynek Ő is diákja volt.
Ismerte Vörösmarty Mihályt, Berzsenyi Dánielt. Azok a szövegek, melyeket Ő írt a füzetekbe a legjobbak.
H. Szabó Gyula szerint Szathmári Pap Károly összeköti a magyar és román kultúrát. A román képzőművészeti élet egyik jeles képviselője volt. A gazdag bojárok megrendelték abban az időben nemcsak a maguk, de a feleségeik arcképét is. Mindez megélhetést biztosított a művészeknek.
Bukarestben élt és alkotott, de Ő a magyar kultúrát is támogatta. Szathmári Pap Károly Bukarestben a református egyház gondnoka illetve presbitere volt. A Református temetőben nyugszik.
H. Szabó Gyula bemutatta a Kriterion Kiadó megújult honlapját és a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon online változatát.
Az igen értékes kötet megjelenését a Jakabffy Elemér Alapítvány és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. Szerkesztette H. Szabó Gyula. Tördelés: Szabó Anikó.
Készült a kolozsvári IDEA és GLORIA Nyomdában.
A könyv kivitelezésében és tartalmában méltó arra, hogy mindenki könyvtárában, előkelő helyen, ott legyen.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro,

Magyari Tivadar
Katonai szekus-történet
1987-ben volt, sorkatona voltam, tizenkilenc éves. A Securitate azt akarta, hogy besúgó legyek, és hogy kezdetben saját közeli rokonomról jelentsek.
Megértették velem, hogy elfogadják azt is, hogy róla akár kedvező dolgokat jelentsek, ha más nem jut eszembe. A beszervezés után, pár nap múlva, amikor a naivitásomból magamhoz tértem, visszautasítottam, hogy a továbbiakban bármit is jelentsek, bárkiről, kedvezőt vagy kedvezőtlent. Ezt tudomásul vették. A történet ez, dióhéjban, és részletesen megírtam 2008-ben az akkor működő blogomban.
Hosszasan mesélve pedig a következő:
Nyolcvankilenc előtt sok besúgót a kötelező sorkatonai szolgálat alatt szerveztek be. Minden katonai egységnél volt legalább egy Securitate-tiszt, általában civil ruhát viselt. Az ilyent "kémelhárító tisztnek" hívták. Ahol én voltam sorkatona, ott egy idősebb, már fehér hajú, testes alezredes töltötte be ezt a tisztséget, ő is mindig civilben járt, ettől elég feltűnő volt.
Egy délután ez az alezredes magához hívatott.
Hellyel kínált az irodájában, ez rendhagyó volt, mert a sorkatonáknak ilyenkor általában állnia kellett. Közölte velem, hogy ő az állambiztonság képviselője az egységnél, de ezt tudtam, mert azelőtt saját parancsnokaink, kissé halkítva amúgy harsány hangjukat, mondták nekünk, hogy jobb, ha „elkerüljük” a kémelhárító tisztet.
A történetet sokszor, sok embernek elmeséltem már, illetve megírtam, ezért jól emlékszem részletekre is. Akkor az alezredes először kérdéseket tett fel arról, hogy mit gondolok a román nép és a román nyelv eredetéről. Ebből arra következtettem, hogy valaki beköpött, mert ilyen és hasonló történelmi témákról érdekes, nyílt szakmai vitákat folytattunk a többi fiúval az alegységben. Már egyetemre bejutott diák-jelölt voltam, több társam pedig szintén jövendő egyetemista az ország valamilyen egyetemén. Akkoriban a sikeres felvételi után először elvitték az embert kilenc hónapra katonának, együtt azokkal, akik később évfolyamtársai lettek (de más egyetemistákkal is), és a következő tanévben kezdhette az első évet.
Volt annyi eszem, hogy "megfelelő" módon mondjam el, hogy miképpen, honnan eredt a román nép és annak nyelve. A Securitate-tiszt mindent tudott rólam, azt is, hogy mikor, milyen eredménnyel, hogyan felvételiztem azon a nyáron a BBTE-re, korábbi iskoláimról.
Már nem emlékszem hogyan, de az alezredes Magyarországra települt rokonomra terelte a szót. Tudott róla is. Több kérdéssel feszegette, hogy ez a rokonom, amikor hazalátogat, hoz-e valami románellenes történelem könyvet, miről beszélgetünk a családban, és rákérdezett arra is, hogy szidalmazza-e Romániát, a fennálló politikai rendszert. Hát, folyton szidalmazta, szidalmaztuk, se nem jobban, se kevésbé, mint mások. Azt is tudtam róla, hogy őt meg is figyelik olyankor, amikor hazajön. De egyébként szűkebb családom nem tartozott a Securitate által megfigyelt, követett, lehallgatott családok közé, és a "szekuról" sem sokat – majdnem semmit – nem tudtam. Ha szüleim vagy nagyszüleim szóba hozták ezt és a hasonló hatóságokat, akkor majdnem mindig az ötvenes éveket emlegették, amikor sok-sok embert elvittek és bebörtönöztek.
Akkor, ott szekus tiszt kérdéseire válaszolva letagadtam, hogy magyarországi rokonom bármikor is szidalmazta volna a rendszert, és vártam, hogy valamivel meghazudtol és lecsap rám. De ezt a hazugságot látszólag könnyen el is hitte. Sőt, "megkért", hogy, na, jó, akkor ezt a rokonomra nézve kedvező tényállást adjam írásba, és elő is vett nekem egy papírt. Leírtuk: főleg ő diktálta, és a szöveg arról szólt, hogy a rokonom politikailag közömbös, családi témákról beszélget velünk, nem politizál, nem szidja a rendszert.
Egy későbbi alkalommal, talán egy pár nap múlva, amikor újra magához hivatott, ehhez hasonló, kedvező dolgokat újra leíratott velem – és itt következik a beszervezés, aminek szintén sokféle tanulsága lehet, mert a történet ezen a ponton nagyon hasonlít azokéhoz, akik ugyanilyen esetüket viszontmesélték később, 1989 után nekem:
"Megkért", hogy ezentúl vállaljam, hogy ezeket így leírom. Jó? Jó - mondtam. Akkor nem tudtam, ma már rég tudom, hogy a beszervezések egyik taktikája az volt, hogy először a beszervezendő személy bizalmát próbálták elnyerni. Az enyémet azzal, hogy nyilvánvalóvá tették, hogy akár csupa pozitív, felmentő dolgokat írhatok, mondhatok a rokonomról vagy bárkiről. Milyen jó.
Papírt és tollat adott ismét, és lediktált egy "csatlakozó" nyilatkozatot. Valami olyasmit, hogy ezentúl alaposan tájékoztatom őket, semmit sem hallgatok el, de ezt nem árulom el senkinek, függetlenül attól, hogy az illetővel milyen közelségi fokon vagyok. Nem emlékszem pontosan mire gondoltam közben, de már "benne voltam a hórában, járni kellett". (A szöveg szabványos lehetett, mert később, amikor azonos történeteket beszéltem meg másokkal, hasonló szövegre emlékezett mindenki.) Távozáskor a tiszt még azt mondta, hogy ha valami gyanúsat észlelek a katonák között, például valaki emlegetné, hogy "külföldre szökne", mondjuk Jugoszláviába, átúszva a Dunán, azt is így jelentenem kell, de bármi gyanúsat, vallásos propagandát, nacionalista megnyilvánulásokat. Választott is valami álnevet nekem, erre már nem emlékszem, de arra igen, hogy ez volt a legfurcsább számomra. Mondtam: "megértettem". Olyan ökörséget úgysem hallottam sose senkitől a kaszárnyában, Erdély közepén, hogy Jugoszláviába akarna szökni (persze tervezhettek volna akár ilyesmit, de erről nem beszéltek előtte hangosan, hacsak nem voltak bolondok vagy provokátorok).
Az alezredes elvtárs akkor külön megparancsolta nekem, hogy erről a jelentéses dologról senkinek, soha semmit se mondjak. Mondtam: megértettem. Aztán az első alkalommal, napok múlva, amikor biztonságos körülmények között tehettem, hozzátartozóimmal, megbízható ismerőseimmel közöltem mindent, úgy, hogy a célszemély rokonom is az első lehetséges alkalommal megkaphatta ezt az üzenetemet.
Két-három hét múlva, még mielőtt újra magához rendelt volna, odamentem a kaszárnya udvarán éppen álldogáló alezredes elvtárshoz, lenyeltem a gombócot, szalutáltam neki és közöltem, hogy ilyesmivel nem akarok foglalkozni, kérem tisztelettel, tekintsen el ezentúl ettől. Hosszan nézett rám vastag, ősz szemöldöke alól, majd egy ideig elnézett mellettem, gondolkozott, gondolkozott, gondolkozott. És azt mondta: "jól van", binyé.
"Medve, nem vennél le engem arról a listáról? De igen."
Így csak két jelentés maradt, az is kedvező, a „célszemély” napok múlva már tudott arról is. Sem a katonaság hátralevő hónapjai alatt, sem a következő másfél év egyetemi időszaka alatt (1989 decemberéig) - immár Kolozsváron - soha egy szekus nem keresett, nem hívatott jelentésre bírni valakiről. Pedig egyetemen olyan környezetben voltam, ahol a diktatúra szempontjából számított az ottaniak lojalitása. Egyszerűen attól fogva "szekussal" semmi dolgom nem akadt.
Úgy emlékszem, megdöbbentett, félelmet keltett bennem maga az, hogy "konspiratív" módszerrel dolgoztak, például álnevet akartak nekem adni. Mintha egy illegális szervezetbe próbáltak volna bevonni nagy bizalmasan, nem pedig egy hatalmon levő erőszakszervezetbe.
Bizarr volt az, hogy minden a kettőnk titka kellett, hogy maradjon: a tegnap megismert szekus rád bízza a titkait, és te a tulajdon családodnak nem árulod el, inkább jelentgetsz róluk. A 89-es változások előtt óvatosan, szűk körben, aztán 1989 után közvetlenül, minél szélesebb baráti és ismerősi körben elmeséltem ezt a történetet, mert féltem, hogy, ha nem mesélem el, valaki egyszer előveszi valahonnan valami akták mélyéről.
Később, talán 2004-ben kaptam egy értesítést Bukarestből, hogy ebből a szempontból átvilágítanak, mert akkor már középszintű vezető beosztásom volt munkahelyemen. Más semmi. Gyanítom, hogy a vén szekus alezredes annak idején végül nem is terjesztett fel engem besúgónak. Nem bizonyultam megfelelőnek, nem voltam eléggé motivált, megbízható az ő szemszögükből: mindegy. 1989 után, felbátorodva attól, hogy én elmeséltem ezt a történetet, nemzedéki társak közül többen bevallották, hogy hasonlóan jártak, belépő nyilatkozatot ijedtükben írtak ugyan, de sok esetben, valamiért egy idő után nem hívatta, nem kereste a Securitate őket, nem is jelentettek semmit, soha, senkiről. Az ilyen személyek, vagy az olyanok, mint én, nyilván bátrabban tudtunk erről beszélni, mint azok, akik valóban benne voltak a táncban, és sűrű oldalakat kellett leírniuk. A mi esetünk ezért nem is izgalmas, a mostani nagy leleplezések és velük kapcsolatos elemzések – esetenként fontoskodások vagy zsigerkedések – nem rólunk szólnak. Viszont fontos információ van nálunk, akik szabadabban tudunk beszélni erről: a beszervezés körülményei, az egyes tipikus helyzetek, állapotok stb. A nagy leleplezettek vagy hiteltelenekké válnak, netán boszorkányüldözöttekké, és azért nem beszélnek a részletekről, vagy még jobban begubóznak, sőt sündisznóan védekeznek.
Attól kezdve egy ideig mindenki besúgónak tűnt számomra. Mert ha én, a magyar, akinek nem megfelelő nézetei vannak a román történelmi mitológiákról, sőt azokkal gúnyolódik, akinek gyanús rokonai vannak, kellek nekik, akkor mennyire lehet kelendő a többi, a tősgyökeres, lojális mitológiás? Jó kérdés, hogy mi lett volna, ha akkor az udvaron a szekus azt mondja, hogy szó se róla, a táncot tovább kell járni, mert ha nem, baj lesz; hogy milyen baj? – nagy baj! Ettől én is féltem, és a B tervem az volt, hogy ha benne kell maradni a hórában, akkor valahogy figyelmeztetni fogom majd a megfigyelendő embereket. (De ha azok is besúgók, és besúgják azt, hogy én nem akarok besúgni?)
Ezt a figyelmeztetős módszert – mert, lám, ez is működött egyes esetekben! – egy román, nacionalista, tulajdonképpen magyarellenes, de nagyon vallásos és egyenes gerincű katonatársamtól tanultam. Ez a fiú félrevont egy napon, és szólt nekem, valahogy így: "Vigyázz, mert belőlem és bizonyára még egy pár személyből a kémelhárító tiszt informátort csinált, rólad faggat engem, hogy miket beszélsz, miről dumálunk mi ketten. Vigyázz, ne mondjad többet itt senkinek azokat a hülye osztrák-magyar elméleteidet a románokról. Én mindenesetre azt mondtam neki, hogy rendes fiú vagy, nem mondasz semmi rosszat, nem vagy románellenes."
A katonatárs arra kért, hogy bármi „rendszerellenest” vagy akár „románellenest” akarok mondani, azt ne mások előtt, csak négyszemközt mondjam neki, ha már mondani akarom, mert ha nem, akkor ő lebukhat, amiért nem jelenti a tisztnek azt, amit füle hallatára mondok. Mert egy harmadik személy besúghatja őt, hogy nem jelent rendesen. Nagyjából megegyeztünk, hogy ő nem tart nekem vallásos nevelést, ha igen, nem mások előtt, én pedig nem mondok „hülye osztrák-magyar elméleteket”. Maradt a gyanú, hogy ez a gesztusa egyszerű provokáció, és később kigondoltam, hogy próbára teszem. Azt mondtam neki, hogy megtudhatjuk, hogy kik lehetnek a valószínű besúgók. Ugyanis, amikor minket hívat a szekus, mindig délután, este felé teszi, amikor viszonylag lazább program van, tudunk hiányozni, és egy teljesen ismeretlen (más alegységből való) katonát küld hozzánk, aki beszól a terembe, kiáltja a nevünket, és azt mondja: „A kapuhoz!”. Ha csomag vagy látogató érkezett, akkor kerestek meg így. Aztán amikor kettesben ballagtunk ezzel a küldönc katonával, az mondta, hogy a kémelhárító irodájába menjünk, ne a kapuhoz, és eltűnt dolgára. Arra gondoltam, hogy, ha ezt visszamondja ez a társam a szekusnak, az más módszert fog választani később arra, hogy magához hívasson valakit, sőt lecsap rám, de megölni ejsze nem fog. De a módszer nem változott. Később kilestem, hogy azok, akiket a kapuhoz hívnak, hova mennek (valamilyen ürüggyel elhagytam a folyosónkat), de kiderült, hogy a „kapuhoz” hívás elég általános dolog, amikor ezt kurjantották, akkor nagyon sok sorkatonát valóban a kapuhoz hívtak, vagy valamilyen munkára rendeltek, például takarítani a parancsnokságon vagy rendet csinálni az irodákban). Miután megosztottam még egy-két ártatlanabb és később könnyen kimagyarázható „osztrák-magyar elméletet” ezzel a társammal, de ennek nem lett következménye, a konspiráció és a bizalom mélyült közöttünk. És kezdtünk további sorstársak után nézni.
A történet folytatódik azzal, hogy egy délután valaki a katonai hálószoba közepén, negyven ember füle hallatára a rádión bekapcsolta a román nyelvű Szabad Európa műsorát. A könnyűzenei műsort szokta hallgatni évek óta, otthon; a rovat címe ez volt: „Metronom”. Táncra perdültek a fiúk, jó zene volt, a rádió antennáját az ágy vasához érintve kiválóan lehetet fogni rövidhullámon az ország közepén, a román hadseregben, 1987-ben a Szabad Európa Rádiót.
Összenéztünk egy páran, a tájékozottabbak, és kérdeztük tőlük: „Damnyé dumnyézéulé: ti nem tudjátok, hogy ezt nem szabad hallgatni, még jól megb-nak ezért bennünket!?” Többen bambultak, mondták, hogy ez rockzene, román rádió, nem idegen, nincs benne politikai, otthon is hallható. Hárman néztünk akkor már össze, és félrehívtuk egy sarokba a rádióst, és megmagyaráztuk neki, hogy ezt ne tegye, mert bennünket időnként magához hívat a szekus, és még a végén kiveszi belőlünk ezt a Szabad Európa-ügyet. Intett, hogy jó, köszöni, figyeltük utána szemünk sarkából, fél órát hallgatott, töprengett, aztán ő hívott a sarokba bennünket, hogy vigyázzunk, mert neki meg arról kellene jelenteni „ezeknek”, hogy ki folytat vallásos propagandát vagy magyar sovén propagandát, de ő csak a vállát szokta vonogatni, ezért kér, hogy vigyázzunk mi is, ne mondjunk semmit, amit neki jelentenie kellene.
Aztán még lettünk egy páran így. Szépen fel is göngyölítettük a hálózatot, legalábbis egy részét, és – azt lehet mondani – vigyáztunk egymásra. Egy pár szarházi is képben volt, akivel nem konspiráltunk, róluk „tudtuk” – vagy, bocsánat nekünk, gyanakodtunk rájuk, esetleg teljesen ok nélkül – velük szemben tartózkodóak voltunk, kerültük őket, és – mai szóval – néha még szívattuk is őket. Egymás ellen valószínű semmit sem jelentettünk, mások ellen se, én biztos nem, hiszen akkor már „kiléptem”, és egyre bátrabban beszéltünk négyszemközt akármit, románt, magyart, osztrákot, kommunizmust, Gorbacsovot és az Istent, már nem féltünk egymástól. A leprások sem félnek a leprások szigetén, hogy egymástól elkapják a leprát: már úgyis mind leprások.
Transindex.ro,

Ma kezdődik a fotográfiai fesztivál
Az első Szathmári Pap Károly Nemzetközi Fotográfiai Fesztivált nyitják  meg ma délelőtt 11 órakor Nagyváradon, a szervező Euro Foto Art Egyesület galériájában. A fényképész- egyesületek és különböző társulások, valamint amatőr és profi fotóművészek részvételével és közreműködésével zajló rendezvénysorozat célja népszerűsíteni a kiemelkedő fotográfus, a világ első haditudósító fotóriporterének művészetét és európaiságát. A mai ünnepség keretében orosz fotóművészeti kiállítás nyílik meg Nagyváradon, a jekatyerinburgi Cetverg Fotóklub szervezésében (a tárlat január 24-ig látogatható).
A fesztivál nemzetközisé-géhez igazodva a világ más országaiban is tartanak hasonló rendezvényeket: ma délután 6 órától vajdasági alkotók munkáit vehetik közelebbről szemügyre az érdeklődők az újvidéki FKVSV Galériában, ahol jövő csütörtökön szerbiai országos természeti szalon nyitja meg kapuit. A Világban Élő Román és Magyar Fotóművészek Hetedik Nemzetközi Szalonját látja vendégül január 21-e és február 20-a között a kolozsvári Stars Fotóklub és a bukaresti Magyar Kulturális Intézet. Január 22-én Debrecenben nyílik kiállítás Szimbolizmus a fotográfiában címmel, majd február 1-jén ismét Újvidéken folytatódik a program, az Újvidék és lakosai elnevezésű tárlattal.
A Brăila Megyei Könyvtár ad otthont az első Nemzetközi Fotóművészeti Szalonnak január 31-től február 10-ig, majd az elkövetkező időszakban a magyarországi Zagyvarékasra (Jász-Nagykun-Szolnok megye), Nagyváradra és Galacra várják az érdeklődőket. A nemzetközi fesztivál február 10-én, a nagyváradi Tavirózsa Fotóklub tagjainak éves tárlatával zárul. A rendezvénysorozatra benevezett programokat hazai és külföldi szakemberekből álló kuratórium válogatta össze (Mircea Agabrian és Tóth István – Románia, Georg S. Holzman – Németország, Albert Kriegler – Ausztria, Marcello Materassi – Olaszország, Szabó Béla – Magyarország). A fesztivál igazgatója Tóth István.
Szabadság (Kolozsvár),

Zilah: megoldódni látszik az óvoda ügye
Egy éve tartó folyamat végére kerülhet pont, pozitív végkifejlettel Zilahon: a helyi tanács január 7-én elfogadta a határozatot, amely a Kraszna utcai óvodát visszahelyezi a Református Wesselényi Kollégium fennhatósága alá – tájékoztatta lapunkat Fazakas Miklós, a város RMDSZ-es alpolgármestere.
Mint ismeretes: tavaly januárban a református egyház ingatlanában működő óvodát elvették a kollégiumtól, és a Simion Bărnuţiu Iskolacsoporthoz csatolták, a szülők, az egyház és a magyar tanácsosok határozott tiltakozása ellenére. Az érintettek előbb nyílt levélben foglaltak állást, később több mint 700 aláírás összegyűjtésével hívták fel a figyelmet a helytelen eljárásra. – Az új tanügyi törvény lehetővé tette, hogy meg tudjuk oldani ezt a régóta húzódó problémát – mondta el az alpolgármester. Fazakas Miklós elmondta: a január 7-i rendkívüli tanácsülésen a városvezető is kedvezően nyilatkozott az óvoda-ügyről, és jóváhagyta a döntést. Ezt követően a tanácsosi testület értesítette a Szilágy megyei Tanfelügyelőséget a határozatról. – Jelenleg várjuk, hogy a tanfelügyelőség készítse el és juttassa vissza hozzánk az átadás konkrét menetére vonatkozó tervet. Ez remélhetőleg néhány héten belül meg is történik, és akkor hivatalosan is visszaveheti az óvodát a Wesselényi-kollégium – mondta az alpolgármester, aki szerint nagy eredmény, hogy a testületben munkálkodó három magyar tanácsos ki tudta vívni a Kraszna utcai intézmény helyzetének rendezését. Tavaly a polgármester lapunk kérdésére még úgy nyilatkozott: amennyiben a református egyház a jövőben lakbér fizetésére kötelezné az önkormányzatot, amiért állami fenntartású óvodát működtet az ingatlanában, akkor a csoportot átvihetik egy másik intézménybe. A szülők végül ideiglenesen elfogadták a helyzetet, és nem vitték el onnan gyermekeiket.
Zilahon egyébként két akkreditált önálló magyar óvoda működik: az egyik a Wesselényi-óvoda, 34 gyermekkel, amely eddig is a kollégiumhoz tartozott, a másik pedig a Kraszna utcai 6-os óvoda, ahol jelenleg 18 kisgyermek tanul, az ő helyzetüket fogja megkönnyíteni ez a döntés – részletezte lapunknak az elöljáró.
S. B. Á.
Szabadság (Kolozsvár),

Aláírta Ponta Frunda tanácsosi kinevezését
Aláírta Victor Ponta miniszterelnök azt a dokumentumot, amely szentesíti Frunda György, az RMDSZ vezető politikusa kinevezését a kormányfő kisebbségügyi és külpolitikai tanácsadójává. Frunda díjmentesen végzi majd tanácsadói feladatait.
Mint arról beszámoltunk, Ponta múlt pénteken jelentette be, hogy jogi, külpolitikai és kisebbségügyi tanácsadójává nevezi ki Frundát, aki 1990 és 2012 között folyamatosan tagja volt a bukaresti parlamentnek, a december 9-i választások nyomán azonban elvesztette szenátori mandátumát.
Frunda egyébként egy szerda esti televíziós műsorban úgy vélekedett: a román alkotmány első cikkelye, amely nemzetállamként határozza meg Romániát, érzelmi alapú meghatározás, amely nem jár politikai következményekkel.
A politikus a Digi 24 hírcsatornának nyilatkozva emlékeztetett: az alkotmány csupán néhány sorral lejjebb már megemlékezik a nemzeti kisebbségekről. „Egyszerűen érzelmi alapú meghatározásról van szó. Mi azonban egyenlők akarunk lenni a többségiekkel. Egyébként Románia költségvetését már nem Bukarestben rögzítik, hanem Brüsszelben” – ecsetelte Frunda. Úgy vélte, az egységes és oszthatatlan nemzetállamra vonatkozó cikkelyt akkor törlik az alkotmányból, amikor lesz olyan román párt, amely hajlandó ezt felvállalni.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár),

Utólag a besúgókról – sine ira et studio
Annak, aki szenvedő alanya volt – mint jómagam is – a rá állított számos besúgó tevékenységének, a bölcs Tacitus címben idézett tanácsa (Harag és részrehajlás nélkül) bizony kissé szűk érzelmi ruhának bizonyul.
Azonban azt tanácsolom magamnak, de másoknak is, mégis próbáljunk meg a besúgói tevékenység kérdéséhez, ha ez lehetséges, elfogulatlanul viszonyulni. Ugyanakkor azt sem feledve, hogy sok úgynevezett „célszemélynek” a sorsát ők is befolyásolták, megterhel(het)ték addig nem tudott vádakkal.
Szabadulás utáni rabság
A Krónikában az utóbbi hetekben, hónapokban újra napvilágra kerültek igen tiszteletre méltó nevek, akik annak idején írásban kötelezték el magukat a román politikai rendőrség, a Szekuritáté szolgálatában. Személyesen nem ismerek mindenkit a Könczei Csilla blogján említettek közül, de két személy elég közel állt (áll) hozzám, hogy nevük olvastán felkapjam a fejem.
Veress Zoltán költőről, íróról, műfordítóról és Varró János irodalomtörténészről, regényíróról, műfordítóról van szó. Már Szilágyi Domokos „leleplezése” is megdöbbentett, és tragikus sorsának bizonyára ebben (is) rejlik a magyarázata. Irodalmi és általában értelmiségi létünknek, írásaik hitelességének és hatásának olvasóik emlékezetében bizony ártottak, akárhogy igyekezzünk a magánéletet az alkotóitól különválasztani.
Az említettek valamennyien megszenvedték a nacionálkommunizmus börtöneit olyan „tettekért”, amelyeket alig tudtak vallatóik a jelentéktelenség homályából a felszínre hozni. Többnyire szintén „informátoraik” segítségével. Akárhogy is volt, kiszabadulásuk után sem voltak az akkori viszonyokhoz képest „szabadok”. Már csak azért sem, mert a Szekuritáté számára a belügyminisztérium hírhedt 70-es számú törvénye kötelezővé tette bizonyos társadalmi kategóriákhoz tartozókat (így a volt politikai elítélteket is) megfigyelni, róluk dossziét nyitni, és köréjük besúgóhálózatot építeni.
Miután Nicolae Ceauşescu megtiltotta, hogy a kommunista párt tagjait beszervezzék besúgóknak (nekik e nélkül is kötelességük volt a szocializmus vívmányait a „rongálóktól” megvédeni), a legalkalmasabbak erre a célra a megfélemlíthető, volt politikai elítéltek voltak. A családtagokat is sújtó különböző tilalmak (amelyekről azonban soha sehol nem jelent meg hivatalos irat), a képesítésnek a semmibevétele munkahelyi alkalmazásnál (már ha sikerült valahol akármilyen állást kapnia) általános volt.
A „megbízhatatlan” tanár többet nem taníthatott, az újságíró, író esetleg korrektor lehetett. Ebből a megalázó helyzetből két út vezetett a „napos oldalra”. A becsületes út a rehabilitáció volt, a másik a besúgói kötelezvény. Lehetett választani. Én például, mert szerettem tanítani, kértem a rehabilitációmat. Nem engedélyezték. A másik út nem volt számomra elfogadható. Így aztán volt, akinek sikerült rehabilitáltatnia magát, mint például Palczer Károly volt kollégámnak és „bűntársamnak”. Ő nyugdíjazásáig tanított. Dávid Gyula irodalomtörténésznek ugyancsak sikerült a rehabilitáció. Azóta is „könyves ember”, szerkesztő.
Macska-egér játék szekusokkal
Nem ismeretlen számomra sem a beszervezés alattomos, hitvány módja. Néhány évig nyugton hagytak, majd rám állítottak egy fiatal szekus tisztet, hogy szervezzen be a titkosszolgálatba. Külön írás kellene ahhoz, hogy hónapokig tartó próbálkozásának minden trükkjét előadjam. Mivel beteg feleségem és kislányom megélhetését nekem kellett biztosítanom, nem mondhattam „hős daliaként” egyenesen nemet. Macska-egér játék volt, de nem mehetett az idegeimre.
Cselvetéseit más beavatása nélkül, magam kerültem el. Hónapok teltek el a „találkákkal”. Volt benne csábítás és volt fenyegetés, zsarolás és utazási lehetőség (húgomhoz, Magyarországra), jó állás kijárása és rehabilitáció. Amit akarsz. Aztán abbahagyták, többet nem kísérleteztek velem. Akik ezt nem bírták cérnával, azok csapdába estek. Mint az említettek is.
Mert az a mai, viszonylag fiatal olvasó, aki nem élt abban a rendszerben, vagy még gyerek volt, nem tudhatja, mit jelentett a diktatúra. Annak elbeszélni sem lehet, mert azt fogja mondani, hogy a személyes gyűlölet túlzásra késztet. És nagy százalékban vélekednek úgy a szerencsétlenek, hogy jobb volt akkor élni. Persze már akinek! (Azt azért tegyük hozzá, hogy azt a rendszert ugyan nem ismerték, de ismerik a mai nyomorúságunkat, különösen az állástalan vagy alulfizetett fiatalok.) Emberkaméleonok Nyilván mindenkinek, Veress Zolinak is, a már túlra költözött Varró Jánosnak is megvan a maga története, amelyet Zoli, ha röviden is, de becsülettel elismert és megmagyarázott (talán jobb lett volna a „leleplezés” előtt). Varró János ezt nem tette meg, önéletrajzi visszaemlékezésében (Erdélyi sorsvallató – Egy erdélyi ’56-os utolsó vallomása, Kecskemét, Korda Kiadó, 2008) sem. Kár.
Nem árt azonban a történtekhez azt is hozzátenni, hogy igen sok esetben a „tolvaj kiált tolvajt”. Naponta vagyunk elképedt tanúi annak, hogy mennyi emberkaméleon szaladgál jobbra érdemes hazánkban. Én nem találtam túlzásnak a budapesti Terror Háza „nyilas testvér” átöltözését harcos kommunistává. Nálunk sincs másképp.
Volna a Krónikában olvasott két íráshoz, a Bereczky-Veress Bíborkáéhoz és a Szőcs Gézáéhoz kapcsolódó véleményem, elvi problémám. Az csak természetes, hogy szeretjük szüleinket, akik védtek és támogattak mindenkor minket, olykor saját életminőségük rovására is. Már az esetek többségében. Persze van kivétel is, például amikor apa jelent a fiáról, még ha „paródiába illő módon” is.
Ez ugyanis megbocsáthatatlan aljasság, és az írott, valamint bármelyik íratlan törvénynek ellentmond, tisztelt Szőcs Géza úr. Bereczky-Veress Bíborka édesapjának – bár nyilván jólesett neki – nincs szüksége arra, hogy gyermeke az ő személyes elszámolnivalójába avatkozzék, sőt nem is ajánlott, az elfogultság miatt.
Persze a pozitív elfogultságra gondolok. Próbáljuk megérteni, hogy ez csakis magánügy. Szőcs Géza pedig ne akarjon – nagylelkűen – apjának, aki emlékezetem szerint minden alkotó kemény, szigorú, olykor gunyoros bírálója volt, menlevelet adni. Az pedig egyenesen nevetséges, hogy ő akarja helyrehozni apja – enyhén szólva – hibáját. Szőcs István vállalt valamit, amit eddig gondosan eltitkolt. Ez – lásd fentebb – szintén csakis rá tartozik. Szőcs Géza a múlt rendszer üldözöttjeként elhagyta hazáját, hogy távolról tegyen érte, majd hazajött, itthon folytatni kinti tevékenységét népe javára. Ez dicséretes, ez tartozik rá, és nem az apja múltjába avatkozni.
Esterházy Péter Javított kiadás (Budapest, 2002) című könyve zárómondatainak egyikével fejezem be: „Apámnak nem tudunk – mi emberek: akiket elárult, és akiket nem – megbocsátani, mert előttünk nem ismerte el tettét és nem bánta meg azt, nem bánta meg, hogy lelkének sötétebb fele legyőzte őt”.
Puskás Attila
A szerző a Volt Politikai Foglyok Szövetsége Kovászna megyei szervezetének alelnöke
Krónika (Kolozsvár),

Múlt nélkül nincs jövő
Múltunk kötelez /Scribae Kádár Lap- és Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2012/ címmel jelent meg Kádár Gyula történész legújabb könyve, melyet ma 18 órától
a csíkszeredai városháza gyűléstermében mutatnak be, a Veress Dávid által szervezett Honfoglalás
előttől az Európai Unió utánig című előadássorozat keretében.
A könyv témáját, formátumát, alakját, terjedelmét tekintve a Székelyföld határán és a Székely hazát akarunk kötetekhez hasonlít. Két év alatt három könyv jelent meg ebben a sorozatban, de lesz még folytatás – tudtuk meg a szerzőtől.
Míg Kádár Gyula előző két kötete a publicisztika eszköztárát felhasználva – persze hiteles történelmi adatokra alapozva – indokolja Székelyföld autonómiája létrehozásának fontosságát, a jelenlegi kötet jobban kötődik a történészi szakmához, úgymond szaktanulmány.
Szűcs Lóránt
Csíki Hírlap (Csíkszereda),

Ujjat húztak Markóval – ők bánják
Talán még a legvérmesebb RMDSZ-hívek sem tagadják, hogy a decemberi parlamenti választás nem úgy alakult, ahogyan azt a nyári helyhatósági megmérettetés után támadt hurráoptimizmusukban várták. Igencsak rezgett a léc, s ezen az a tény sem változtat sokat, hogy végül mégiscsak összejött a bűvös öt százalék. Igaz, hiába volt az USL-lel kötött titkos paktum, a kormányzásba nem vették be a szervezetet.
Markó közben nekirontott a vásárhelyi szervezetnek, mondván, hogy a választási eredmények miatt meneszteni kellene a vezetőket, méghozzá azonnal. Egyébként alig fél esztendeje, hogy egyszer már nekifutottak az átszervezésnek, de a választási kampány miatt nem fejezték be. A városi RMDSZ-ről tudni kell: mikor Borbély Lászlónak, mikor másnak volt szálka a szemében. Ezúttal azonban nem várt ellenállásba ütköztek az országos vezetők, hisz hat körzet január 2-án nyílt levélben ellenezte a markói szándék érvényesítését. Az események alakulása újfent bebizonyította: széllel szemben nem lehet... Alig öt nappal az ominózus tiltakozó nyílt levél után megszületett a megyei szervezet döntése: 7-étől kezdődően megszüntette a városi RMDSZszervezetet. A történtek egyáltalán nem előzmény nélküliek, hisz azt a 90-es fekete március után is szétkergették már.
Mindenesetre manapság nem túl gyakori, hogy valakik szembehelyezkedjenek az országos vezetőkkel. Már nagyon régen fordult elő, hogy valamely helyi szervezet ki merjen állni a maga igaza mellett, talán akkor történt meg utoljára, amikor még az önkormányzati modelltől volt hangos az erdélyi magyar sajtó, s belső választásokat követeltek a merészebbek.
Amint a pártosodás útjára lépett az alakulat, s kezdett kizárólag a kormányzás bűvkörében élni, elszoktak az önálló gondolkodástól, cselekvéstől az emberek.
Ahogyan teltek-múltak az évek, egyre távolabb sodródott a szervezet az esetleges belső megújulás lehetőségétől. Pedig változás, a mellény újragombolása nélkül szinte lehetetlen lesz visszatérni a helyes útra, a kezdeti célokhoz. Kérdés: egyáltalán akar-e bárki is visszakanyarodni oda? Ha nem, akkor továbbra is marad minden a régiben, s egyre távolabb kerülünk mind az önrendelkezéstől, mind az önálló állami magyar tannyelvű tudományegyetemtől, illetve a vásárhelyi orvosi egyetem magyar tagozatától. Amiként a Kossuth utcától, valamint a Bernády iskolától is – hogy csak a vásárhelyiek otthonosságérzetét jelentősen befolyásoló tételeket soroljam.
S ha így lesz, akkor négy esztendő múltán már túl magasnak bizonyulhat ama léc...
Szentgyörgyi László
Vásárhelyi Hírlap

Korunk „hőse” (Zsidó Ferenc új könyvéről)
Nomen est omen – tartották a régiek, vagyis azt, hogy intő jel a név, figyelmeztetés valamilyen rosszra, ami a név viselőjét érheti. Egy irodalmi alak esetében azonban figyelemfelkeltőnek tekinthetjük a nevet. Például a Laska Lajos nevet, amely meglátásom szerint eleve valamilyen feszültséget rejt magában.
Két, egymással ellentétes világ ütközése ez a név. Komolyságra hangol a személynév még hangzásával is – a két mély magánhangzónak köszönhetően –, akár fennköltnek, ünnepélyesnek is tekinthető (jelentése: hírnév + harc), a családnév viszont már-már a nevetséges határát súrolja a maga hétköznapiságával – lévén, hogy unalmas, érdektelen embert ruháztak fel ezzel a névvel –, illetve népies stílusárnyalatával. Ehhez esetleg a Laji becenév illenék, az összhang kedvéért... De nem, a szerző ambivalenciát kelt magával a névadással. S ezt fokozandó, új kötete címéül választja főhőse nevét a székelyudvarhelyi származású író. Laska Lajos közöttünk él. Valahol egy kisvárosi tömbházlakásban. Kezdetben egyedül. Mint új lakó, úgy-ahogy be is rendezi. Agyafúrt módon, egy macska bevetésével, szőnyeget is szerez szobájába. (Szőnyegszerzőben) Tévézni nem tévézik, minthogy nincs is neki, aztán környezete hatására szerez. De mindössze egy tévédobozt, amely előtt esténként fél órát üldögél, sőt, elhatározza, hogy immár ismerőseit is meghívja, elvégre közösen élvezetesebb tévézni. (Tévét néz) Autója sem volt, mondhatni elvből. Van viszont órája, mert napi programját valamihez kell igazítania. Egy idő után viszont eldobja mint fölösleges kacatot, hiszen rájön, hogy a fölötte lakó szomszéd család napjai percnyi pontossággal zajlanak reggeltől késő estig. A különféle zajokból mindenről értesül, ami náluk történik, s minden tevékenységük órához, perchez van kötve. A szeretkezés például minden este fél tizenegykor kezdődik „turbékoló kacarászások közepette”, s tizenöt percig tart minden alkalommal, aztán két perc csend következik, majd beindul a forgalom a fürdőszobában. (A legmegbízhatóbb óra) Üdülni is elmegy a tengerre, mint ahogy annyian teszik, de nem találja helyét a hangos tömegben, aztán hazautazik, hogy „átadja magát a megérdemelt pihenésnek.” (Üdül) Él állampolgári jogaival is, megjelenik a választáson, és mindenik jelöltre ráüti a pecsétet, minthogy – indokolja tettét egy riporternek – „együtt sem lesznek képesek kirángatni ezt az országot a bajból”. (Politikai meggyőződés) Laska „felelős” állampolgár s egyszersmind „nagy” hazafi. Félti a nemzetét, aggasztja a magyarság fogyása, amire a statisztikák figyelmeztetnek. Hol itt, hol ott éli a munkavállaló, a beosztott életét. Eltűri a főnök minden szitokszavát, még ha nem is ő a hibás. Sőt, egyszer azt érzi, még neki kell kiengesztelnie a főnökét. Papírra is teszi: „Főnök, bocsánat, hogy megsértett!” (Hibás) Egy feje tetejére állt világ veszi körül, amelyben csak úgy ismerheti ki magát az ember, ha ő maga fejállásból néz körül, minthogy „így a világ sokkal barátságosabb, ismerősebb, normálisabb”. (Arról, hogy mi anormális) Adott ponton aztán vállalkozásba kezd: márciusban árulja a fenyőcsemetét karácsonyfának, mivelhogy ilyenkor nincsen konkurencia. (Vállalkozik) A Laska név különben valamiféle étkezéssel kapcsolatos emberi tulajdonságra, például a falánkságra is terelheti a figyelmet. A kötet egyik darabja aztán egy konkrét esetet is felvázol, miből kitetszik: hősünk valóban élt a test, a gyomor örömeinek. Míg újságíróként dolgozott, előszeretettel számolt be olyan eseményekről, amelyeket például fogadások követtek, ahol étel-itallal látták el a média képviselőit. De mint minden kisember, gyorsan elbukott. Főnöke célzatosan éppen ráosztotta a feladatot: éhségsztrájkolóval készítsen mélyinterjút. A gyomrának élő Laska megtagadta a feladat végrehajtását, mire főnöke eltanácsolta a laptól. (Mindig jóllakni) A már hivatkozott Nemzetféltő étvágy ugyancsak frappáns bizonyítéka hősünk ilyen téren megnyilvánuló emberi gyöngéjének. Laska Lajos mint jelentéktelen ember sok esetben megmosolyogni, máskor meg szeretni való figura. Kiderül róla nemegyszer, hogy személyiségzavarai vannak, és cselekedetei torz tudatállapotról, netán korlátoltságról tanúskodnak. (A kultúrember) Szokványos, hétköznapi embernek tűnik, de nem egyszer különcként viselkedik. Úgy vélem, nem lehet más, mint kora. Laska Lajos korunk „hőse”. Mai életvilágunkból való Zsidó Ferenc kisembere, távoli irodalmi felmenőjét megtalálni, többek között, a Csehov-novellisztikában (pl. A csinovnyik halála), Kafka abszurd prózájában és Örkény egyperceseiben. Zsidó ezekben a tollrajzaiban, „egyperces novelláiban”, illetve a szerzői meghatározás szerint rövidprózáiban általában groteszk-humoros helyzeteket jelenít meg, tömören, fordulatos módon adva elő a történeteket, amelyek csattanóra végződnek, s élük gyakran szatirikus. Torz tükörben mutat az író helyzeteket és emberi jellemvonásokat. Nem könnyű műfajt választott ehhez a szerző. Az effajta rövidpróza művelője – hasonlóképpen a százméteres táv vágtázójához – nem téveszthet lépést úgymond, mert nem lesz ideje és módja javítania azon, mit elhibázott. Célratörően, rendkívüli összpontosító képességgel tartja az iramot a rövid távon száguldó, egészen a célba érésig. Esetleg akkor lazíthat, ha nem elég erős a mezőny. Zsidó Ferenc rövidprózái között is találni néhányat, amely elmarad a szerző megszokott teljesítményétől (A nők, Az új kolléga, El ne hervadjanak, Tudományos módszer, Fogkrém-reveláció például), de ezektől eltekintve az egyes darabok s az egész kötet felépítése is jó színvonalat képvisel ebben a műfajban. Könyve karácsonyra második kiadást ért meg.
Zsidó Ferenc (1976) Székelykeresztúron élő író, tanár, szerkesztő. A bölcsésztudományok doktora. Kutatási területe a magyar, román, cigány közösségek történelemszemléletének, népi kultúrájának összehasonlító vizsgálata. Fontosabb művei: Szalmatánc (regény, 2002); Csigaterpesz (novellák, 2005); Történetiség, sorsok, hiedelmek (néprajzi tanulmányok, 2000). Borcsa János
Zsidó Ferenc: Laska Lajos Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó, 2012
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Egy név a sepsiszentgyörgyi ötvenhatos emléktábláról (2.)
Szekeresi Nagy József
Szekeresi Nagy József (Ákos, 1913. március 8.–1961. augusztus 6., dési börtön), földbirtokos, a Dobay-per hetedrendű vádlottja. A Szekeresi eredetileg nem nemesi előnév, hanem öt ákosi Nagy családtól való megkülönböztetésre szolgált, a család a szatmári Nagyszekeresből származott.
Az 1913-ban született Nagy István nevelte, ő íratta be a vidék híres iskolájába, a zilahi Református Wesselényi Kollégiumba. Ezt a 200 holdas birtokot örökölte Nagy József a Zilahon és Szatmáron pallérozódott fiú apja 1937-ben bekövetkezett halála után. Az atlétatermetű és -erejű fiatalembert az ákosiak azonnal vezérüknek fogadták. A második bécsi döntés és a magyar honvédek bevonulása után a 27 éves Nagy Józsefet a község bírójának választották, és 1944. március 19-ig, Magyarország német megszállásáig a falu vezetője maradt. Visszaemlékezések szerint kiválóan végezte bírói munkáját. Feleségül vette a környék legtekintélyesebb birtokosának, Dobai Bálintnak, azaz az elsőrendű vádlott Dobai István édesapjának Katica nevű lányát. Nagy József a zsidóellenes intézkedések miatt – köztisztviselői társaihoz hasonlóan – 1944. március 31-én lemondott a bírói tisztségéről. Ettől kezdve ellenállóként tisztelték. A régi kommunisták, majd a deportálásból hazakerült zsidók keresték fel. A falu kollektív emlékezete szerint Nagy Józsefnek köszönhető, hogy sem a Maniu-gárdisták és „voluntárok”, sem a bevonuló szovjet hadsereg egységei nem garázdálkodtak Ákoson. Senkit nem hurcoltak el sem a földvári megsemmisítő munkatáborba, sem a Szovjetunióba „malenkij robot”-ra. Akkora tekintélye volt, hogy a berendezkedő kommunista hatalomnak is előbb kényszerlakhelyre kellett hurcolnia Nagy Józsefet, hogy később a kollektív gazdaság megszervezését elindíthassák a faluban. Már korábban, az 1945. évi földreformmal elvették a család 50 hektáron felüli birtokát. 1949. március 2-ról 3-ra virradó éjszaka Szamosújvárra kényszerlakhelyre hurcolták. Az Ákosról deportált öt család birtokán hamarosan létrehozták az első kollektív gazdaságot. Nagy József Szamosújváron napszámos munkára járt a helyi állami gazdaságba és az útépítéshez. Ezt azonban nem tudta elviselni, ezért kézifűrészbakot szerzett, s azzal járta a várost, és felkérésre fát vágott. A deportáltak az „amerikai felszabadítók”-at várták, azok pedig nem jöttek. 1956 elején megszületett egyetlen lányuk, Zsófia. Akkor már fedél volt a fejük felett, mert az egyik cigány család átengedte cigánysori kunyhóját. Ezért volt a lakcíme a Muzsikusok utcájában. A Lengyelországban zajló munkássztrájkok újból reménységgel töltötték el a szamosújvári kényszerlakhelyeseket. Nagy József gyakran megszökött a kényszerlakhelyről, és Kolozsváron felkereste sógorát, a nemzetközi jogász Dobai Istvánt, akit már régóta az erdélyi kérdés méltányos megoldása foglalkoztatott. 1956 októberében – olvasható az első, 1957. március 30-i kihallgatása jegyzőkönyvében – meglátogatta Dobai István felesége, Varga Piroska, aki elolvasásra átadott neki három, Magyarországon megjelent forradalmi verset. Valószínű, a látogatásra 1956. november közepén kerülhetett sor, hiszen Varga László református lelkész, a per másodrendű vádlottja november 4-én hajnalban csempészte át a magyar–román határon azokat a forradalom idején megjelent verseket, amelyeket később a családban, ismerősök körében terjesztettek. 1957. március elején Dobai István egyik kolozsvári látogatása során elolvasásra átadta neki az „ENSZ-memorandum” egyik példányát, amelyet elolvasott és ott is hagyott a sógoránál, egyetértett annak tartalmával, célkitűzéseivel.
1957. március 30-án letartóztatták, és azonnal ki is hallgatták.
A bírósági tárgyalás során Nagy József tagadta az ellene felhozott vádakat, csak a versek átvételét, őrzését ismerte be. Mivel a vallatások során a kihallgató tisztnek beismerő vallomást sikerült kicsikarnia tőle, az ítélet meghozatalánál ezt vették figyelembe. A Kolozsvári Katonai Törvényszék 1957. november 5-én az 1957/1795. számú ítéletében a 1950/199. számú törvényerejű rendelet 6. szakaszának 3. bekezdése, az 1. szakasz „a” és „c” betűjének előírásai alapján – enyhítő körülmények figyelembevételével – öt év szigorított fegyházbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Dobai István visszaemlékezése szerint Nagy Józsefet a letartóztatásakor azzal hitegették, hogy csak formaságból hozták be, amint megadja a szükséges felvilágosításokat, szabadlábra helyezik, visszamehet Ákosra. Dobai István visszaemlékezése szerint Nagy József elhitte a trükköt, és vallatójának, Ioan Oprea főhadnagynak mindent elmondott nemcsak az erdélyi kérdés méltányos megoldására irányuló mozgalomról és résztvevőinek társadalmi kapcsolatairól, hanem részletesen mindent a Dobai családról, többek között, hogy Dobai Bálintot 1949-ben a Securitate emberei verték agyon, és Dobai István „fanatizmusában a román nemzet ellen a legszörnyűbb rémtettek végrehajtására is feljogosítva érzi magát”. Emiatt Dobai Istvánt különrepülőgéppel Bukarestbe szállították, ahol a magyar kérdések „szakértője”, Iosif Moldovan vallatta. (Lásd: Dobai István: Múlandó Szilágyság. 168–169. o.) Nagy József semmit sem tudott vallomásai következményeiről. Francisc Uţiu vallatótiszt fedte fel előtte a trükköt. Nagy József rettenetesen elszégyellte magát, és kétségbe esett. Heteken át emésztette magát, cellatársai kiröhögték, hogy legféltettebb titkairól is mindent kifecsegett.
Nagy József 1957 szeptemberében a szamosújvári gyűjtőfegyházba került, innen vitték a tárgyalásra, itt közölték vele az ítéletet. Szamosújvárról a jilavai földalatti kazamatákba, majd a piteşti-i fegyházba került. 1960 júniusában átszállították a dési börtönbe, itt halt meg 1961. augusztus 6-án.
Amikor felidézzük az ákosi Szekeresi Nagy József alakját, emberi nagyságát, a községét, szülőfaluját szolgáló tetteit, valójában Szekeresi Nagy Józsefet a jellel jelöltek közé emeljük! Hiszem, hogy a 2011. szeptember 4-én leleplezett, „birtokba vett”, Szekeresi Nagy Józsefet ábrázoló dombormű és emléktábla a világ minden részére szétszóródott ákosiak és környékbeliek igazi zarándokhelye lesz.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Kraszna
Díjátadó az ifjú hírhozóknak
A Hírhozó program rendhagyó évnyitóját tartja január 14-én Krasznán a Cserey-Goga Iskolacsoport a Harmónium Egyesület Aprólépés csapatával együttműködve. A projekt célja, hogy a tudatosságot hirdesse és igyekezzen rávilágítani a felelős döntés fontosságára, következményére: legyen szó identitáskeresésről, vásárlásról, vagy tanulásról.
Az esemény egyben a Hírhozó program Szilágy megyei nyitánya, valamint a www.aprolepes.hu ifjúsági zöldportál erdélyi bemutatkozása. Az együttműködés alapja, hogy az Aprólépés weblapon zajló víztakarékossági és energiatakarékossági versenyen a Cserey-Goga Iskolacsoport Biológiai Köre nagy sikerrel szerepelt. Első és második helyek és oklevelek sokasága kerül/került így Szilágy megyébe. Az együttműködés személyes találkozássá nőtte ki magát, és továbblépett a szórványmagyarság híreit megosztó közös gondolkozás irányába is – áll az eseményt meghirdető sajtóközleményben.
A program célja az élményszerű ismeretátadás, a már tanultak elmélyítése, gyakorlati megoldások elsajátítása ökofilmklub, mozgásos vetélkedők, kvízek és tárlatvezetés során.
A rendezvény programja a következőképpen alakul: a meghívottak reggel 8–9 óra között érkeznek, ismerkednek az iskolával és vezetőségével. 9–11 óra között hírnökképző tanfolyam, mozgásos vetélkedő, öko–filmklub, kvíz várja a résztvevőket. 12 órától a díszteremben rendhagyó tárlatvezetés (20–30 fő részére), majd az ünnepélyes díjátadó következik, benne a díjnyertes alkotások (versek, mesék) előadása a szerző tolmácsolásában, a Bokréta néptánccsoport fellépése, a Tinikomédiások fellépése, az Aprólépés kalendárium átadása az alkotóknak.
14 órától a nyerteseket megvendégelik öko-bio falatkákkal.
A Hírhozó projekt általános célja a szórványtelepüléseken élő magyar ajkú lakosság bevonásával egy hírnök-hálózat (valamint egy ezt támogató szórványmagyar közösségi weboldal) létrehozása, amely elősegíti a szórványtelepüléseken élők aktív közreműködését saját településük hiteles és naprakész megismertetésében, ezen keresztül az anyaországbeli és a határon túli magyarokkal való közvetlen kapcsolatépítésben. Célul tűzi ki továbbá a kulturális identitás megőrzése szempontjából kulcsfontosságú fiatal generáció megszólítását és mozgósítását, egy olyan rendszeres (napi vagy heti szintű) kapcsolattartásra épülő, a Kárpát-medence számos magyarlakta területére kiterjedő együttműködési hálózat kiépítését, amely közös civil, oktatási vagy kulturális projektek kidolgozását teszi lehetővé a jövőben, valamint a lakossági (személyes) kapcsolatok kiépítését.
A projekt célterülete elsősorban Hunyad, Temes, Arad, Bihar és Krassó-Szörény megye, ugyanakkor a projekt keretében kapcsolatfelvétel, illetve érték- és helyzetfeltárás céljából olyan új területekre is ellátogatnak (Szilágy megye, Felvidék), ahol az együttműködésnek még nincsenek előzményei. Cél a partnerségi hálózat folyamatosan bővítése, amíg az lefedi a teljes Kárpát-medencét.
A projekt számos olyan innovációs lehetőséget rejt magában, amelynek révén a határon átnyúló kapcsolatokat az élet különböző területeire kiterjeszthetik majd (pl. QR kódok kihelyezése a könnyebb tájékozódás érdekében, skype-os magyaroktatás, pályázati partnerközvetítés, közösségi játékok (memóriajáték magyar nevezetességekkel, kvízjáték stb.), így sikeres megvalósítás esetén a jövőben mintául szolgálhat a szórványmagyarság helyzetének javítását célzó projektek számára.
A projekt megvalósításában együttműködő partner az Algyógyi Keresztyén Ifjúsági Központ Egyesület és a Cserey-Goga Iskolacsoport. Az Egyesület általános célja, hogy a romániai magyar diaszpóratelepülések lakosságát különböző állandó jellegű közösségi programok szervezésével (pl. nyári táborok, konferenciák, műhelyek stb.) összefogja, életben tartva ezzel a szórványtelepülések közötti formális és informális kapcsolatokat.
Ugyanakkor Krasznán az érdeklődők ízelítőt kaphatnak hírnökképzésből tanfolyamunkból. A képzést 3 napos turnusokban (egy csoport 12–15 fő) március 9–17 között tartják, ifjúsági és felnőtt kategóriában is. Az érdeklődők a hír- és eseményírás, a képkészítés, a webszerkesztés alapjaival ismerkedhetnek meg. Jelentkezni (az életkor megadásával) az info@harmonium.hu címen lehet. Tárgy: hírnökképzés. A képzés ingyenes, a szállást és az étkezést a szervezők biztosí
Szabadság (Kolozsvár),

Székely Ferenc hűsége
A Pusztakamaráson született, de későbbi életteréhez, a Kis-Küküllő mentéhez példásan ragaszkodó szerző, az erdőszentgyörgyi líceum jelenlegi könyvtárosa már jó pár kötetet letett az olvasó asztalára. Szinte valamennyi a Székelyföld ihlette néprajzi, helytörténeti jellegű munka. Legújabb műve különbözik az előzőektől, A megmentett hűség beszélgetőkönyv, huszonöt érdekes egyéniség arcát, személyiségét, életútját, hitvallását tárja a széles nyilvánosság elé hosszabb-rövidebb interjúk által. A beszélgetésekből az utóbbi időben a Múzsa közönsége is megismerhetett néhányat. Tetszetős a kiadvány, azonnal kézbe venné az ember, hiszen a címlapon a nemrég elhunyt Páll Lajos másokéval összetéveszthetetlen festményének reprodukciója, a hátsó borítón Józsa Judit Erdély című pompás kerámiaszobra látható. Ebből már sokan azt is tudják, hogy Korond főszereplő ebben a könyvben. Székely Ferenc tehát ezúttal is a falu világában találta meg mondandója lényegét, még akkor is, ha a megszólaltatottak jelentős hányada nem ott, hanem városon él. A kötet alcíme, A Hazanéző vonzásában már egyértelművé teszi a dolgokat, hiszen a beszédes nevű folyóirat Korondon született a rendszerváltozás után és vált ismertté, elismertté a szűkebb környéknél jóval tágabb térségben, mondhatni az egész magyar nyelvterületen. Kiadói ambícióit is sikeresen elégíti ki, népes a Hazanéző Könyvek sorozat olvasótábora. Ezt a kiadványt is biztos szívesen szerzik be, és nem fognak csalódni. Mindenkinek bőven van miről szólnia, vallania a kötetben a szülőfalu illetve akár annak is tekinthető befogadó település, Korond és környéke nyújtotta élmények, értékek kapcsán. A helybeli költő, szerkesztő Ambrus Lajostól a névsort záró sepsiszentgyörgyi festőművész, restaurátor Vinczeffy Lászlóig tapintatosan, de kellő alapossággal kivallatott sokoldalú tollforgatók, alkotó, kutató, tudós, szellempallérozó jelesek, tanárok, híres népi mesterek gazdagon meríthettek mindabból, amit Korond valamint a Sóvidék és dolgos népe, megtartó közössége felkínált, és amint az interjúkból is kiderül, ezeket az értékeket hatványozottan kamatoztatva igyekeztek mások javára is hasznosítani ott, ahova sorsuk vetette őket honi földön vagy távolabb a földgolyón. Hűségük szűkebb pátriájukhoz, tágabb közösségükhöz, önmagukhoz és eszméikhez, önként vállalt népszolgálatukhoz mind ritkábbá válik az önzésre, elidegenedésre berendezkedett mai világban. Példájukat ekképpen könyvbe emelve, minderről a szerző is felmutatta a maga kimondatlan hűségnyilatkozatát.
Firtos Művelődési Egylet, Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Korond- Székelyudvarhely, 2012
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely),

Egyenruhás államfő, stratégia nélkül
A Szacsvay Akadémia legfiatalabb előadója, Turbucz Dávid nagy érdeklődést keltett a Magyarország 1920 és 1944 közötti kormányzójáról, Horthy Miklósról megjelent könyvével. Az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa alapos tájékoztatást kínált eddigi munkájáról Szilágyi Aladár interjújában.
Milyen meggondolásból választotta kutatása tárgyául Horthy Miklós alakját, illetve a Horthy-kultusz kérdéskörét?
Öt és fél éve foglalkozom a Horthy-kultusszal. Tudományos diákköri dolgozatot írtam harmadéves koromban a korszak politikai rendszerének jellegéről. Az ahhoz kapcsolódó szakirodalom feldolgozása közben találkoztam a kultusz jelenségével, miután több történész is utalt rá, de senki sem elemezte áttekintő jelleggel. Alapvetően emiatt kezdtem el ezzel foglalkozni. Egy olyan terület volt, ahol érdemben lehetett, lehet újat mondani.
Mivel magyarázható az, hogy Trianon után ez a különös, „király nélküli királyság” államforma alakult ki Magyarországon?
Azzal, hogy a Károlyi Mihályék által bevezetett köztársaság, amit Horthy budapesti bevonulását megelőzően pont egy évvel, 1918. november 16-án kiáltottak ki, teljesen leszerepelt. A szociáldemokratákat leszámítva talán alig volt olyan ember az országban, aki a köztársasági államformát támogatta. Különösen azok nem, akik a formálódó rendszer meghatározó alakjainak számítottak. Abban tehát egyetértés volt, hogy a köztársasági államforma nem maradhat, a királyságot vissza kell állítani. Királyt azért nem választottak akkor, mert a győztes nagyhatalmak – nem csak a szomszédos államok – sem támogatták a Habsburg restaurációt. Ez jelentősen megnövelte Horthy esélyeit. A Habsburg restaurációt itthon a legitimisták támogatták. Ők azzal érveltek, hogy IV. Károlynak továbbra is joga van a trónhoz, az 1918 őszi lemondása nem érvényes, mert nem volt ellenjegyezve, nem fogadta el a törvényhozás. A velük szemben álló „szabad királyválasztók” – például a kisgazdák – azt mondták, IV. Károly elvesztette erkölcsi jogát, hogy király legyen. Lehetőség van tehát nemzeti királyt választani, ha majd eljön ennek az ideje, érveltek. Horthyt ideiglenesen választották meg államfőnek, azt senki sem gondolta, hogy huszonnégy évig tart majd a király kormányzó általi helyettesítése.
Legalább két esetben – itt Telekire és Bethlenre gondolok – olyan kormányfőt nevezett ki, aki a konszolidáció előmozdítója volt. Egyfajta előrelátó döntés volt ez a részéről…
Megítélésem szerint Bethlen kinevezése volt Horthy legnagyobb érdeme, illetőleg az, hogy kinevezését követően a napi politika alakításától a kormányzó szép lassan visszavonult. Szerepfelfogása alapvetően úgy összegezhető, hogy ő az a vezér, akinek válságos időszakban kell aktív szerepet vállalnia, ugye, válság emeli az ország élére. Ez beépült az önképébe. Bethlent az ország egyik legokosabb emberének nevezte, tisztában volt azzal, hogy a konszolidációs politika végrehajtására Bethlen sokkal alkalmasabb. Horthy megbízott benne és átadta neki az ország „kormányát”. Ez tette lehetővé, hogy Bethlen és egyes miniszterei – például Klebelsberg Kunó – végrehajthattak egy olyan politikát, amely elég komoly sikereket ért el a néhány évvel korábbi összeomlás után. Én nem nevezném Horthyt államférfinak, hiszen nem volt hosszú távú stratégiája azonkívül, hogy antibolsevista volt, azonkívül, hogy a rendet fenn kívánta tartani. Ezzel kapcsolatban 1923-ban megjegyezte, hogy a „rendetlenkedőkbe” belelövet, akár bal-, akár jobboldalról érkezzenek, és hozzátette, hogy ha baloldalról jön a rendetlenkedés, akkor „passzióból” fog lövetni, ha jobboldalról, akkor „fájó szívvel”, de rendnek kell lenni, ennek a konzervatív rendszernek fenn kell maradnia. Tehát antibolsevizmus, rendpártiság és revízió, ez a három eleme volt Horthy politikai felfogásának. Ha használjuk a „horthyzmus” kifejezést, ezt nem nagyon szoktuk, mert ez nem volt egy kidolgozott ideológia, de ha használjuk, akkor szerintem ezt a három dolgot lehet ezen érteni. Ez nem egy államférfiúi koncepció, legalábbis Bethlenéhez képest. Horthy Miklós államfő volt, reprezentált egy rendszert, egy korszakot, emellett mindig is katona, tengerész maradt, elég csak az egyenruháira gondolni, ilyen fényképek, festmények is szép számmal készültek róla.
Ami Csehszlovákia megszállását, majd Lengyelország megtámadását illeti, Horthy igyekezett ezekből kimaradni, sőt, adott pillanatban nem adott engedélyt a német hadseregszállításokra. Hitler nem taksálta kedvezően ezeket a döntéseket. Miután kitört gyakorlatilag a második világháború, a fentebbieknek tudható be részint, hogy Hitler nem sürgette annyira a magyarok belépését, miközben úgy tűnt, magyar részről voltak olyanok, akik igyekeztek minél hamarabb csatlakozni?
Magyarország kényszerpályán mozgott 1920 óta, mert revízióra törekedett, s mivel önerőből ezt nem valósíthatta meg, szövetségesekre volt szüksége. Szövetségesei csak azok az államok lehettek, amelyek elégedetlenek voltak a versailles-i békerendszerrel: a Szovjetunió, Olaszország és Németország. A Szovjetunió kiesett ideológiai okokból, maradt a másik kettő. A revízió érdekében természetes volt, hogy Magyarország a tengelyhatalmak felé orientálódott, azonban arra is törekedett a magyar diplomácia, hogy lehetőleg ez nemzetközi egyetértéssel, minél szélesebb támogatással valósuljon meg. A második világháború kitörése előtt erre egyre kevesebb esély volt, amihez kellett az is, hogy Anglia és Franciaország 1938-ban engedékenységet tanúsított a Harmadik Birodalom iránt. A revíziós sikerek áraként köteleződött el a magyar állam Berlin irányába. Ezt a folyamatot tehát a nemzetközi erőviszonyok, a német hegemónia és a saját mulasztások is befolyásolták. Magyarország mozgástere így fokozatosan csökkent. 1938 augusztusában azt mondta Hitler Horthynak: ha megtámadja a magyar állam Csehszlovákiát, a Wermacht be fog avatkozni, biztos a győzelem, és Magyarország visszakapja egész Szlovákiát. Erre akkor Horthy nemet mond, a küldöttségével egyetemben. Részben azért, mert nem akartak agresszorok lenni, de azért is, mert a haderőfejlesztés terén volt még pótolnivaló. A lényeg itt az, hogy akkor még nemet lehetett mondani. 1939 szeptemberében is nemet lehetett mondani a német–lengyel konfliktus idején, igaz, a nemzetközi körülmények már megváltoztak 1938 nyarához képest. 1940 őszén, a második bécsi döntés után tovább szűkült az ország mozgástere. 1941 áprilisában viszont fel sem merült, hogy Magyarország kimarad a katonai konfliktusból, ráadásul Hitler ezt el is várta, úgy, hogy a Délvidék bizonyos részeinek visszacsatolására ígéretet tett. Horthy meg, ha ilyen ajánlatot kapott Hitlertől, nem tudott nemet mondani. Ugyanis beépült az önképébe, hogy neki köszönhetően kerülhetnek vissza az elcsatolt területek, erről szólt a kultusza, hogy ő az az ember, aki visszaszerzi az elvesztett területeket. Nem tudott nemet mondani. 1941. június 26-án, Kassa esetén más a helyzet, ugyanis akkor nem kellett német elvárásoknak megfelelni. 22-én indult meg a Barbarossa hadművelet, Németország megtámadta a Szovjetuniót, négy nappal később történt a kassai bombázás. Ötven perccel később tájékoztatták Horthyt, hogy szovjet gépek bombázták Kassát. A kormányzó talán egy percig sem gondolkozott azon, hogy a szovjeteknek milyen érdekük, céljuk fűződhetett ehhez. Háborús oknak tekintette, a kormány egy-két órán belül döntött arról, hogy a hadiállapotot ki kell hirdetni. Magyarország így lépett be a világháborúba. Itt felvetődnek kérdések. Először is az, hogy a Szovjetuniónak semmi érdeke sem volt Kassát bombázni. Valószínűleg az történt, hogy nem rajzolták át a térképeken az új határokat, Kassát csehszlovák városként mutatta a térkép, úgy vélték, hogy egy ellenséges várost bombáztak. Moszkvának nem volt érdeke Magyarországot belerángatni a konfliktusba, miközben a németek nyomultak az országuk belseje felé. Horthy ebbe nem gondolt bele, nem rendelt el vizsgálatot, megbízott a vezérkari főnökben, Werth Henrikben, aki németbarát katona volt. A németek 1941 júniusában nem kértek a magyar államtól katonai segítséget. Azt mondták, ha önkéntesen fölajánl Magyarország katonákat, azt elfogadják, mert tudták, hogyha kötelezik a magyarokat erre, akkor Magyarország újabb területi követelésekkel fog előállni. Németország azt remélte, hogy néhány hónapon belül legyőzik a Szovjetuniót, önbizalomban nem volt hiány német oldalon, emiatt sem tartottak igényt magyar segítségre. A magyar államnak nem voltak területi követelései a Szovjetunióval szemben, ez sem volt ok. A háromhatalmi egyezmény, amelyhez 1940 őszén csatlakozott Magyarország, egy defenzív szerződés volt, így nemzetközi jogi kötelezettségek miatt sem kellett a háborúba belépni. Tehát Horthyék kivárhattak volna, néhány hónap múlva, nem tudjuk, mikor, valószínűleg egy erőteljesebb német nyomás hatására kellett volna a háborúba belépnünk. Nem tudtunk volna kimaradni a háborúból, ez kétségtelen, de máskor és más körülmények között is bekövezhetett volna.
A megkésett, kudarcba fulladt kiugrási kísérlet mennyire írható Horthy számlájára?
Az egy dilettáns kivitelezésű próbálkozás volt. A hadsereg nagy többsége németbarátnak tekinthető, főleg a vezérkar. Horthy többször fogalmazott meg olyan bizalmas parancsot a korszak utolsó éveiben, sőt, erről rádióbeszédben is kifejtette álláspontját, hogy „el a kezekkel a hadseregtől”. Tisztában volt a problémával, de nem lépett föl erélyesen ellene. Nem volt közvetlen és rendszeres kapcsolatban a hadsereg felső vezetésével, csapatszemléken alig vett részt, átengedte ezt azoknak, akik egyre inkább elkötelezték magukat Németország irányába. Ez egy éveken át tartó folyamat volt, Horthy alig tett valamit, hogy a helyzetet a saját javára fordítsa. S az lett a kudarc egyik fő oka, hogy a hadsereg kihátrált mellőle. Magyarország megszállt ország volt, az államapparátus, a belügyminisztérium hivatalnokainak egy részét lecserélték, a főispánok közül is sokat, többségben németbarátok kerültek a helyükre. Ez is rontotta az átállás esélyeit. Horthy antibolsevizmusa is alapvető aspektusa ennek a problémának. Az utolsó pillanatban szánta rá magát arra, hogy Moszkvába küldjön egy fegyverszüneti küldöttséget, s az is megkérdőjelezhető, hogy mennyire volt ez a szándék őszinte a részéről. Rosszul volt megszövegezve a proklamáció, mert az a jövőre utalt, amikor fegyverszünetről volt benne szó, miközben azt már megkötötték október 11-én. Amikor 15-én beolvasták Horthy nevében a rádióban, akkor már megvolt, de ez nem volt kimondva. Horthy előbb tájékoztatta Veesenmayert, a német nagykövetet a döntéséről, mint a magyar kormányt. Úgy gondolkodott, hogy a „bajtársakat”, tehát Hitlert tájékoztatni kell… merthogy 1915-ben Olaszország úgy lépett be a háborúba, hogy elárulta a Monarchiát, a szövetségesét. Ilyen árulást ő nem fog elkövetni – gondolta. Amit a román fél elkövetett augusztus 23-án, az árulás volt az ő szemében: ilyet nem lehet csinálni, „nekünk becsületesnek kell lennünk”. Hitler és Sztálin között nem biztos, hogy a tisztességnek kellett volna dominálnia. Horthy részéről ez egy szép elv, bizonyos körülmények között rendben lenne, csakhogy 1944-ben egy ilyen szörnyű háború, tragédiasorozat, a holokauszt után, két totalitárius rendszer között őrlődő kis országnak miért kellene „becsületesnek” lennie, amikor ez a becsületesség az ország érdekeivel szemben állt. Horthy szerepét befolyásolta az is, hogy a németek elrabolták a még élő egyetlen gyermekét.
Ami a holokausztot illeti, a történettudomány nem dolgozik a „mi lett volna, ha” kategóriával. Mégis rákérdezek: ahogy a budapesti zsidóságot sikerült, nagyrészt, megmenteni, mi lett volna, ha Horthy valamilyen módon erélyesen fellép a vidéki zsidóság gettósítsa, majd elszállítása ellen? Netalán – fogalmazzak naivul – lemond, és világgá kiáltja a fenyegető szörnyűségeket?
A „mi lett volna, ha” – eléggé ingoványos talaj, bármivel kapcsolatban. Tény, hogy Horthy követelésére leálltak a deportálások július elején, ez érdeme a kormányzónak. Ebből következően azonban teljes joggal tehető fel a kérdés: miért nem tette meg korábban? A felelőssége már ebből is látszik. Horthy azért nem mondott le március 19. után, mert Hitler azt mondta neki 18-án, hogy ha Magyarország bizonyítja, hogy megbízható szövetségese a Harmadik Birodalomnak, akkor kivonulnak a megszálló csapatok. A környezete is amellett érvelt, hogy maradjon a helyén, mert ez egy újabb lehetőség lehet „megmenteni” a nemzetet. Úgy vélte, a megszállás ideiglenes lesz, ezért nem szabad lemondania. Ezzel legitimálta a megszállást, és gyakorolta az államfői jogait, nem vonult passzivitásba. Nem költözött Kenderesre, nem is volt házi őrizetben, és az sem igaz, hogy a megszállásból következő sokk hatására összeomlott, s június végéig, amikor elkezdte követelni a deportálások leállítását, nem tudott érdemi döntéseket hozni. Pilátusként mosta a kezeit, hogy ő nem tehet erről, megszállás van, a németek akarják. Passzívan végignézte 440 ezer vidéki zsidó deportálását. Az auschwitzi jegyzőkönyvek nyilvánosságra kerülésének hatására intenzív nemzetközi tiltakozás indult be Magyarországgal szemben. Emiatt szakított Horthy az addigi politikai stratégiájával, amelynek a szuverenitás visszaszerzése volt a célja. Ezt akkor feladta és leállítatta a deportálásokat. Az addig történtekért egyértelműen felelős, ugyanis felléphetett volna korábban is, legalább megpróbálhatta volna. Tény, hogy legalábbis átmenetileg, megmentett 200 ezer zsidót. Október közepe, a nyilasok hatalomra jutása után ő ebből a szempontból már nem volt tényező.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Két kormányzási feltételt is szabott Antonescu az RMDSZ-nek
Újabb részleteket árult el péntek este Crin Antonescu, a Szociál-Liberális Szövetség (USL) liberális társelnöke az USL és az RMDSZ közötti tavaly októberi megállapodás és a decemberi koalíciós tárgyalás hátteréről.
A politikus az Antena3 hírtelevízióban elmondta, az USL szempontjából a paktumra azért volt szükség, hogy az RMDSZ-szel koalícióra lépve akkor is biztosítva legyen a kormánytöbbségük, ha netán ötven százalék alatti eredményt érnek el a választásokon. „Így Traian Băsescu nem tudta volna megmásítani a szavazók akaratát” – magyarázta.
Antonescu elárulta, a közös kormányzás feltételeként nem egy, hanem két elvárást fogalmazott meg: az RMDSZ tartsa tiszteletben a Romániát nemzetállamként meghatározó alkotmánycikkelyt, illetve támogassa az USL jelöltjét az elnökválasztásokon. Mint ismert, az kormányzó szövetség államfőjelöltje jelenleg éppen Crin Antonescu.
A liberális pártelnök szerint a megállapodás azért bukott meg, mert az RMDSZ vezetője „a választási kampány utolsó napjáig Traian Băsescu államfő mellett kampányolt”. Kijelentése alátámasztásául felidézte, hogy Kelemen Hunor „a román politika rákos daganatának nevezte” Dan Voiculescut, a liberálisokkal szövetséges Konzervatív Párt alapítóját.
Az USL társelnöke valótlanságot állít. Mint megírtuk, Kelemen nem a választási kampány idején, hanem idén, egy január 3-án megjelent interjúban, a hvg.hu-nak nyilatkozva támadta Voiculescut. Bírálta viszont a kampányban Crin Antonescut, aki az RMDSZ parlamentből történő kiszorítására buzdította a román szavazókat.
Maszol.ro,

Victor Ponta „magyarbarát" stratégiája
Victor Ponta miniszterelnök folytatja az RMDSZ irányába tett meglepő gesztusait. A hét végén kinevezte az RMDSZ-es Geréd Beatrixot a Nemzeti Statisztikai Intézet élére, Frunda Györgyöt kinevezte elnöki tanácsadójának, Király András Györgyöt pedig kinevezte oktatási államtitkárnak. A HotNews.ro információi szerint egy lista létezik, amelyet Victor Ponta még a nyáron összeállított, és amely szerint bizonyos RMDSZ-es politikusokat bizonyos posztokra szeretne beosztani. (Környezetvédelmi ügynökség, decentralizált hivatalok, stb). Mit jelentenek ezek a lavírozások? Mire is készül tulajdonképpen Ponta?
Első ránézésre sokan azt mondják, hogy a cél egyértelműen politikai és hogy a PSD vezetője azért tartja meg az RMDSZ-t, hogy sakkban tarthassa a PNL-t és a PC-t, szemük előtt tartva azt, hogy a kisebbségi párttal együtt is megtarthatja a parlamenti többséget. December kilencedikén este urnazárás után jelentette be hivatalosan, hogy az RMDSZ-t is bevenné a kormányzásba, azért hogy így meglegyen az alkotmánymódosításhoz szükséges többség.
Ugyanakkor szükség volt Dan Voiculescu és a PNL-s honatyák erőszakos magyarellenes kirohanásaira is, hogy meggyőzzék a miniszterelnököt, hogy ne adjon helyet az RMDSZ-nek a kormányban annak ellenére sem, hogy volt egy titkos megállapodása is velük a választások előtt. Így minden arra mutat, hogy az RMDSZ-szel hosszú távú tervei vannak a miniszterelnöknek, még annak ellenére is, hogy hivatalosan nem sikerült bevennie a Szövetséget a kormányzásba.
Victor Ponta kijelentette azt is, hogy: „Az RMDSZ nem lépett be a kormányzásba, a kinevezéseknek semmi köze nincs az RMDZ-hez“ amikor a Statisztikai Intézet vezetőjének kinevezésére utalt. Vagyis, a magyarok effektíven részt vesznek a döntéshozatalban, még magas tisztségeket is betöltenek, de nincsenek kormányon. Ez is egy megoldás. De van még valami, amit meg kell említeni a miniszterelnök kedveskedési gesztusaiban a magyarok felé. A koalíciós partnerei, akik arra kérik, hogy ne „árulja el a választók szavazatait” nem veszik figyelembe a magyar közösség erőteljes radikalizálódásának veszélyét a teljes politikai elszigetelődésük miatt.
Egy olyan RMDSZ, amely teljesen hatalom nélkül marad (vagyis források nélkül) megnyitná az ajtót az EMNP radikálisan gondolkodó politikusai előtt. Az RMDSZ ellenségének kikiáltott Tőkés László, akit erősen támogat a FIDESZ és Orbán Viktor miniszterelnök, pénteken a 2013-as évet az autonómia évének hirdette ki, kijelentve, hogy továbbra is támogatni fogják a föderalizáció ötletét. Egy sor akció fog következni, nagyon valószínű gyűlések, tüntetések lesznek Hargita és Kovászna megyében az autonómia és a föderalizácó ügyét támogatva. Ehhez még hozzátevődik a magyarországi választások éve. 2014 márciusában a szomszédos országban általános választások lesznek, és Orbán Viktor mindent megtesz a szavazatai számának maximalizálása érdekében. A tavalyi év novemberében például támogatta a sokat vitatott választási regisztrációt, amely azt kérte volna, hogy a választások előtt két héttel a szavazóknak regisztráltatniuk kellett volna magukat. Szerencsére a törvény az Alkotmánybíróságon megbukott.
Ámde Orbán Viktor nemcsak a törvények megváltoztatásával pályázik az újabb kormányzásra, – ugyanolyan abszolút többséggel, mint amilyen Bukarestben is van most, – hanem azokra a magyar szavazatokra is, amelyeket az ország határain kívülről kaphat. A magyar etnikumnak kettős állampolgárságot adott, amely egyéb jogok mellett a magyarországi szavazati jogot is biztosítja számukra. A Romániában élő magyaroknak mintegy tíz százaléka kapta meg a magyar állampolgárságot és ezzel együtt a szavazati jogot is. Ha ezeknek a közösségeknek nincs képviseletük a saját országuk – ebben az esetben Románia – kormányában, vagy a parlamentjében, akkor Orbán Viktor tálcán kapja ezeket a szavazatokat. Ezen a választáson majd a Fidesz és az EMNP reggeltől estig azt fogja zengeni, hogy az érdekek már nem az RMDSZ-hez fűznek és máshol kell keresni – jelen esetben Budapesten – olyan új politikusokat, akik jobban küzdenek az ő jogaikért. Ezen jogok között ott vannak a csábító autonomista ötletek és újabban a föderalizáció is.
Ha Victor Ponta megértette a magyar közösség radikalizációja veszélyének súlyosságát, amely annak is köszönhető, hogy Bukarestben nem tartotta meg őket a hatalmon, akkor az RMDSZ-t nem hiába tartja mégis a hatalomhoz közel, amellett, hogy még a háttérben folyik a játék Ponta és Antonescu illetve Ponta és Voiculescu között. Ez a célkitűzés azt szolgálja, hogy közép- és hosszútávon kiküszöbölje az olyan veszélyes szituációkat, amelyek idővel nehezen lesznek kezelhetőek. Tegyük félre most az RMDSZ igazi megreformálásának sürgősségét célzó vitákat, amelyeket reformellenes figurák irányítanak most is.
Lehetséges, hogy Traian Basescu is ugyanezt a nagy veszélyt vette észre a magyar közösségek radikalizálódásában, és ezért adott ki december kilencedikén este egy hivatalos közleményt a Facebookon videón, arra kérve a magyar közösséget, hogy menjen el szavazni, hogy az RMDSZ nehogy elvétse a parlamentbe jutás lehetőségét. Az is nagyon valószínű, hogy külföldi partnerekkel is stratégiai egyeztetések folytak a Romániában élő legjelentősebb kisebbség helyzetéről, mivel senki nem szeretne egy kis Koszovót az Európai Unió perifériáján, néhány felelőtlen politikusnak köszönhetően. Dan Tapalaga
hotnews.ro
Erdély.ma,

Rendőrségi „érdeklődés” a Wass Albert-emlékest miatt
A Wass Albert születésének 105. évfordulójára szervezett gyergyószentmiklósi megemlékezést követően rendőrök tettek fel kérdéseket a rendezvényszervezőknek. A rendőrségi sajtószóvivő szerint az esemény törvényességének vizsgálata van folyamatban.
A Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ, a Rákóczi Szövetség és az Ethnographia Gyergyóiensis Alapítvány szervezésében január 8-án tartottak Wass Albert-emlékestet a művelődési ház Karancsi Sándor-termében. Az eseményt követő napokban több személyt is megkerestek a rendőrök. „Megkerestek otthonomban a rendőrség képviselői, arról érdeklődtek, ki volt a Wass Albert-emlékest ötletadója, szervezője. Mondtam, városi kulturális felügyelőként fontosnak tartom, hogy a szellemi nagyjainkra legalább kerek évfordulóikon megemlékezzünk, akinek szobra van a város területén, annál koszorúzzunk. Tudomásom van arról, hogy a román állam háborús bűnösként tartja számon Wass Albertet, de mi az íróra emlékeztünk, a Duna Tévé által készített portréfilmet tekintettük meg, az Üzenet haza című verset hallgattuk meg, és felkérésemre Selyem Antónia beszélt Wass Albertről, az íróról. Kérdésükre azt is közöltem, hogy állam- és románellenességről, Erdély leszakításáról szó nem esett a rendezvényen” - nyilatkozta Kisné Portik Irén kulturális felügyelő, az Ethnographia Gyergyóiensis Alapítvány vezetője. Hozzátette: eszébe nem jutott volna, hogy Wass Albertre tilos emlékezni, korábban könyvtárigazgatóként sem kapott semmi olyan utasítást, hogy a Wass-kötetek index alatt lennének. Szintén rendőrök keresték fel munkahelyén Czegő Csongort, a művelődési ház gondnokságát ellátó Figura Stúdió Színház igazgatóját. „Mint a rendezvénynek helyet adó művelődési ház gondnokát kérdeztek meg arról, hogyan és milyen körülmények között jöhetett létre ez a rendezvény, ki szervezte és ki engedélyezte azt, valamint arról is érdeklődtek, ki biztosította a rendezvény anyagi fedezetét. Amit elmondtam, egy író születésének évfordulóját ünnepelték a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ és két civil szervezet által létrehozott rendezvény keretében” – tájékoztatott az igazgató. Hozzátette, nincs tudomása arról, hogy létezne olyan tiltólista, mely szabályozná, hogy Romániában mely alkotókról, festőkről, írókról szabad és kiről tilos megemlékezni. Elmondása szerint a rendőrség képviselői először szóban érdeklődtek, majd péntek délelőttre a rendőrségre invitálták, ahol nyilatkozatot kellett tennie. Itt értesült arról is – mint elmondta –, hogy a gyergyószentmiklósi ügyészség által hivatalból indított eljárásról van szó. Selyem Antónia is kérdésekre kell feleljen, őt hétfőn 10 órára hívták a rendőrségre. A megemlékezés társszervezője, a gyergyószentmiklósi Rákóczi Szövetség vezetője értetlenül áll a megkeresés előtt. „A Wass-könyveket árulják a könyvesboltokban, itt adták ki az országban, mi itt vásároltuk meg. Nem értem, mi a gond, ha megemlékezünk a szerzőről.” A rendőrségi kikérdezések okáról, céljáról Filip Gheorghe rendőrségi sajtószóvivőt is megkérdeztük. „Az esemény törvényességének ellenőrzése zajlik, ez van a kérdésfeltevések mögött. Ez egy szokványos eljárás, ellenőrzés, mert még kivizsgálásnak sem nevezném, gyakran kerül rá sor, ha egy esemény kapcsán észrevételezés érkezik hozzánk, vagy mi észrevételezünk olyasmit, mely felveti a törvényesség kérdését. Az ellenőrzés folyamatban van, amennyiben törvénysértésre derül fény, azt nyilvánosságra fogjuk hozni” - összegzett a szóvivő.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro,

Kilencven év a szeretet szolgálatában
Jubileumi évet ünnepel idén a Szociális Testvérek Társaságának erdélyi kerülete. A jubileumi év megnyitóját Csíkszeredában, a Millenniumi templomban, a Tamás József püspök által bemutatott szentmise keretében tartották pontosan vízkereszt ünnepén, mert 90 évvel ezelőtt ezen a napon költözött az örök hazába a szerzetesi közösség alapítója, Slachta Margit. Az erdélyi közösségben jelenleg összesen 19 tag és két novícia tevékenykedik.
„Hálát kell adni Istennek, hogy ezen szerzetesi közösség karizmáján keresztül ajándékokkal halmozott el Isten bennünket” – mondta Tamás József püspök az ünnepi szentmise bevezetőjében. Az egyházi elöljáró arra kérte a híveket, imádkozzanak a közösség tagjaiért, hogy Isten segítse őket hivatásuk teljesítésében, és újabb hivatásokkal ajándékozza meg őket.
A jelenlévőket köszöntő Farmati Anna kerületi elöljáró szerint korunk világnézeti- szellemi-lelki és politikai válsága idején, és különösen a hit évében „Margit testvér világnézeti krédójának felettébb nagy aktualitása van”, ezért az ünneplés lelki-szellemi tartalmát a közösség alapítójának ma is aktuális lelki öröksége képezi.
Tamás József püspök homíliájában hangsúlyozta: 90 évvel ezelőtt, a háború, illetve a Trianon utáni nehéz időkben, amikor az ország sorsa mélypontra jutott, a Szociális Testvérek Társaságának tagjai felismerték tennivalójukat. Úgy érezték, a szociális problémák megoldásában részt kell vállalniuk, ezért nem az elvonult kolostori életet választották, hanem a világban élők sorsát. Munkájuk széles körű, a Szentlélek vezetésével és imádságos lelkülettel vállalják a karitatív, a szociális, az egészségügyi, a népnevelő vagy éppen a kulturális tevékenységet. Csíkban nekik köszönhető a székely öntudatra ébresztés céljával és a hagyományok, illetve a székelyruha megbecsülésére, őrzésére biztató Ezer székely leány találkozó megszervezése is
A II. világháború és az ateista korszak őket is illegalitásba söpörte, akárcsak a többi szerzetesi közösséget, tizenöten a kommunista börtönök poklát is megjárták. A testvérek mégis vállalták, élték fogadalmukat, és helyt álltak a nehéz időkben. Az 1989-es fordulat után újabb tagok csatlakoztak hozzájuk, és azóta is munkájukkal támogatják népünket, mondta Tamás József püspök.
A szentmise felajánló részénél az ünneplő szociális testvérek helyezték az oltárra a kenyeret és bort, hálaadásuk jeléül közösségük alapítójának fényképét, alapszabályzatukat, valamint a 90 éve tevékenykedő közösségüket, életüket és törekvéseiket jelképező égő gyertyát. A jubileumi év keretében a szociális testvérek több településen tervezik rendezvények szervezését.
Csúcs Mária
Vasárnap (Kolozsvár),

Levélben vagy ügyfélkapun keresztül iratkozhatnak fel a külhoni szavazók
Levélben vagy ügyfélkapun keresztül iratkozhatnak fel a központi névjegyzékbe azok a határon túli magyar szavazók, akik élni akarnak szavazati jogukkal a magyarországi parlamenti választásokon – jelentette ki Gulyás Gergely fideszes országgyűlési képviselő a Transindex című erdélyi hírportálnak. A hírportál a választási regisztrációt szorgalmazó fideszes képviselővel hétfőn közölt interjút. Emlékeztetett, hogy az Alkotmánybíróság határozata is megerősítette: nélkülözhetetlen a külföldön élő választópolgárok feliratkozása a központi névjegyzékbe. Ez levélben vagy ügyfélkapun keresztül történne meg – jegyezte meg a képviselő. Gulyás Gergely szerint a külföldön élő, magyarországi lakcímmel nem rendelkező választópolgár névjegyzékbe vétel iránti kérelmének tartalmaznia kell a választópolgár magyar állampolgárságát igazoló okiratának típusát és számát, a polgár születési nevét, születési helyét és idejét is, amennyiben az illető nem rendelkezik személyi azonosítóval.
A politikus szerint azért szükséges a feliratkozás, mert a külföldön élő magyar állampolgárok esetében az adott állam központi nyilvántartása nem áll a magyar állami szervek rendelkezésére, így például a lakcímváltozások a magyar állam számára követhetetlenek. Emellett – tette hozzá – az adminisztrációs terhet is jelentősen csökkenti a feliratkozás azáltal, hogy a választási szervek biztosak lehetnek abban, hogy a külhoni magyar állampolgár élni kíván szavazati jogával. A politikus megerősítette, hogy a külhoni magyarok levélben szavazhatnak. A szavazás lebonyolításáról szólva kifejtette: a levélben szavazók névjegyzékében szereplő választópolgár számára a Nemzeti Választási Iroda megküldi a szavazási levélcsomagot. Ez tartalmazza a levélben szavazás szavazólapját, a választópolgár azonosításához szükséges nyilatkozat nyomtatványát, a levélben szavazás szavazólapjának borítékját, belföldi postára adás esetére bérmentesített válaszborítékot és a szavazás módjáról szóló tájékoztatást. A szavazási levélcsomagot személyesen is átvehetik majd azok, akik ezt kérik. A válaszborítékot a külhoni magyar állampolgárok a Nemzeti Választási Irodába, bármely külképviseleti választási irodába, vagy bármely országgyűlési egyéni választókerületi választási irodába is eljuttathatják. Mint mondta, érvénytelennek minősül a szavazási irat, ha a válaszboríték nincs lezárva, a válaszborítékból hiányzik az azonosító nyilatkozat vagy a belső boríték, a válaszborítékban – ugyanazon választáson – több belső boríték van, illetve ha a belső boríték nincs lezárva. Szintén a szavazat érvénytelenítését vonja maga után, ha a nyilatkozat hiányosan tartalmazza a választópolgár adatait, nem tartalmazza a választópolgár aláírását, vagy ha a polgár nem szerepel a levélben szavazók névjegyzékében, illetve a választó már leadott érvényes szavazási iratot. Szintén érvénytelenítést von maga után, ha a választópolgárnak az azonosító nyilatkozaton feltüntetett adatai eltérnek a levélben szavazók névjegyzékében szereplő adataitól – kivéve az időközben történt név-, illetve lakcímváltozást -, illetve ha a szavazási irat elkésett. Arra a kérdésre, hogy milyen szervezetekkel kíván együttműködni a magyar kormány a szavazás lebonyolításában, a fideszes politikus elmondta: a magyar állami szervek elsősorban a külhoni magyar állampolgárokkal közvetlenül kívánnak együttműködni, és ezt a célt szolgálja a feliratkozás intézménye is. Leszögezte: a magyar állam titkosan kezeli állampolgárai adatait, azokat nem kívánja megosztani egyetlen külföldi állam hatóságaival sem. MTI
Erdély.ma,

A megkerülhetetlen tényező
MAMŰ-tárlat Marosvásárhelyen!
A MAMŰ legendává érett – a város (képző)művészeti berkeiben mindenképp. Hiszen azt valószínűleg a Marosvásárhelyi Műhelyt takaró betűszó fedte képzőművészeti csoportosulás alapítói, tagjai sem gondolták volna, hogy a 35 évvel ezelőtt, a kommunista diktatúra szocreáljával szembeni ellenállásként létrejött avantgárdista csoport olyan "iskolává" válik, amely ma is létezik, alkot, nevét az egyetemes magyar képzőművészet jegyzi.
Igaz, hogy a diktatúra ellehetetlenítette, majd szétzúzta a csoportosulást, igaz, hogy tagjainak nagy többsége emigrációba kényszerült, de az is igaz, hogy a MAMŰ a kilencvenes évek elején Magyarországon újjáalakult (mint Ma születő Művek), és nívós galériával rendelkezik, tagjai folyamatosan kiállítanak. A mozgalom újjászületett. És most, alapításának 35. évfordulója alkalmából átfogó, páratlanul gazdag anyagú tárlatot szervezett Marosvásárhelyen, egykori "szülővárosában".
Az Idő-függések című kiállítás megnyitójára péntek délután 5 órától a Bernády Ház földszinti galériáiban, 6 órától pedig a Kultúrpalotában került sor. A tárlat megosztott anyaga e két helyen lelt otthonra, a Baross Gábor utcai kiállítóteremben házigazdaként Nagy Miklós Kund fogadta az igen szép számban megjelent közönséget. Mint azt a Bernády Házban, a MAMŰ-alapítótag Elekes Károly A gyűlésnek vége című, székekből álló installációja mellett helyet foglaló publikumnak elmondta, régóta esedékes a MAMŰ itthoni, újbóli bemutatkozása. – Olyan alkalom ez, amelynek során nemcsak az újabb alkotásokat mutatja be a csoportosulás, hanem azt is láthatjuk, hogyan változott az eltelt évek, évtizedek alatt. Ez a MAMŰ nem az egykori, vásárhelyi MAMŰ: sok olyan alkotó csatlakozott hozzá, aki megalapításakor még meg sem született. A csoport bővült, de most is ugyanolyan kísérletező kedvű művészekből áll, mint egykoron. Akkor, amikor Ágoston Vilmos kitalálta a hivatalosan sohasem használt betűszót – hiszen a diktatúra funkcionáriusainak korában csak Atelier műhely 35-nek nevezték őket.
A Kultúrpalotában folytatódó, telt házas tárlatnyitó ünnepségsorozaton elsőként Mana Bucur, a Képzőművészek Országos Egyesülete Maros megyei fiókjának elnöke szólt az egybegyűltekhez, majd Szűcs György, a budapesti Szépművészeti Múzeum Magyar Nemzeti Galériájának főigazgató-helyettese olvasta fel az objektív okok miatt hiányzó Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésznek a tárlatnyitóra írt méltatását. Mint az a tanulmányszerű méltató beszéd során elhangzott, a kiállítás-sorozat első programpontja a vásárhelyi tárlatnyitó. Szó esett a MAMŰ múltjáról, a megalakulásához vezető előzményekről, az ötvenes évekbeli elnyomásról és a hetvenes évek hazai avantgárdjának változásigényéről. – A MAMŰ új szellemiséget jelentett, modern művészetet a fokozódó elnyomásban és gazdasági romlásban, a lelki és egzisztenciális kényszer alatt születő hivatalos művészet mögött. Tagjait a szabad és színesebb nyugati kultúra érdekelte, e képzőművészeti szubkultúrán belül pedig egyre terjedt az információigény, amely új folyamatot indított el. A nyugati szabadság bűvköréből fogant ez a művészet, amely spontánul szerveződő összejöveteleken, közös eseményeken jelent meg, Erdély nagyobb városaiban szinte egyszerre. Marosvásárhelyen ez a felzárkózási törekvés volt a legerősebb. Át kívánt lépni az országhatárokon – a szellem erejével. A MAMŰ tagjai egy új esztétika megszületését jósolták. Tagjai szinte kizárólag mind magyarok voltak, a csoportot néhány kiállítás után a hatalom ellehetetlenítette. 1983-ban, Elekes Károly kivándorlása idején elégették a dokumentumokat, a művészek nagy többsége emigrált. A menni vagy maradni kérdésköre számos képzőművészeti alkotás alaptémájává vált. Magyarországon, Szentendre sajátos művészeti környezetében lelt új otthonra a társaság, akkor és ott sorolták be az addig sohasem dokumentált csoportot egy új egységbe. 1991-ben a MAMŰ hivatalosan is intézményesedett, most pedig egy 30 és 90 fő közötti, Magyarországon kívül és belül élő csoportosulást fed a név, egy változatos, sokszínű és láncreakció-szerűen gyarapodó társaságot, amely a magyar művészeti élet megkerülhetetlen tényezőjévé vált – hallottuk a méltató beszéd során. Munkáikat most a Kultúrpalota és a Bernády Ház földszinti galériáiban bárki megtekintheti.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),

Bővül a Tulipán tevékenysége
Siker lehet a könyv és a bor szeretete
Úgy hallottuk, hogy a nemcsak Aradon, de a megyében is közismert Tulipán Könyvesbolt tevékenysége átalakul, ezért bővebb tájékoztatót Bálint Zoltán tulajdonostól kértünk.
– Kényszerből, avagy a tevékenység bővítésének a szándéka sarkallja a könyvesbolt átalakítására?
– Nem átalakul, hanem bővül a tevékenysége, mivel a jelenlegi gazdasági helyzetben csakis könyvüzletként, könyvek forgalmazásával a Tulipán nem tudja fenntartani önmagát. Tulajdonképpen ez nem újkeletű történet, hiszen az utóbbi 3-4 évben a Tulipán folyamatosan anyagi gondokkal küszködött. Örültünk, ha sikerült kigazdálkodnunk a házbért, illetve az eladó fizetését, már-már veszteségessé vált a tevékenység.
– A Tulipán antikváriumként is működik. Mi megy rosszabbul: az új, avagy a használt könyveknek az értékesítése?
– Nagyjából hasonlóan alacsony érdeklődés nyilvánul meg mindkét könyvkategória iránt. Ennek többrétű oka van, ugyanis nemcsak lélekszámban csappant meg a magyar olvasóközönség, hanem egyre inkább divatját múlja a könyvolvasás is. A technikai fejlődés magával hozta az internetes könyvolvasás lehetőségét is, ezért, a legtöbb könyv internetes változatban is olvasható. A könyvesboltok másik hatalmas konkurenciája, hogy a legtöbb könyv online módon is megrendelhető, ami a világ minden táján jól működik, de személytelenné teszi a könyvek forgalmazását. A két változat közötti különbséget sokáig lehetne ragozni, csakhogy a könyvárusítás, manapság, sajnos nem tudja fenntartani önmagát. Éppen ezért gondoltam, hogy kissé változtatok a tevékenység módján. Onnan indultam ki, hogy a bor és a kultúra kapcsolata nem újeletű, tehát nem egy eget-földet megrengető új ötlet alapján próbálom tovább éltetni a Tulipánt, hanem szó szerint, borforgalmazással bővítem ki a tevékenységet.
– Hogy fog ezután működni?
– Hazai és Kárpát-medencebeli borokat forgalmazunk a könyvüzletben, ami ezután nem Tulipán könyvüzlet, hanem egyszerűen Tulipán néven fog tovább működni, magába foglalva mindkét tevékenységet.
– Palackozott, ömlesztett vagy mindkét fajta bort árusítanak?
– Kizárólag palackozott, minőségi borokat, de nem csak úgy, hogy az ember megvásárolja és hazaviszi, hanem az engedélyek beszerzése után a betérő a helyszínen megkóstolhat egy-egy fajta bort, de baráti társasággal is be lehet ülni, meghívott borászok közreműködésével megszervezett borkóstolókat is tartani kívánunk az üzlethelyiségben. A borkóstolást író–olvasó találkozókkal, könyvbemutatókkal is össze kívánjuk kapcsolni, hiszen a két dolog valamilyen módon amúgy is összefügg. Ezzel a módszerrel kívánom fellendíteni a Tulipán forgalmát, hogy a 22 éves története nehogy megszakadjon.
– Honnan szerezte az efféle működtetés ötletét, valahol látott már hasonló, összevont üzletet?
– Az irodalmi kávéházak jó példával szolgálnak, ahol az ember leülhet meginni egy teát, egy kávét. Én viszont a borra fektetném a hangsúlyt, hiszen mi, magyarok nagyon közel állunk a borhoz, amit nagy előszeretettel fogyasztunk. Én remélem, hogy az irodalom, illetve a bor szeretete beválik a Tulipán esetében is.
– Az engedélyek beszerzése ütközik-e különleges akadályokba?
– Bürokratikus akadályok vannak, de hát a feltételeket is meg kell teremteni, olyan mosdót és illemhelyet kell létrehozni, ami a Közegészségügyi Hatóság elvárásait is kielégíti. Ehhez befektetéseket kell tennem, amelyeket a következő 2-3 hónapban szeretnék kivitelezni.
– Ezek szerint három hónap múlva indul be a bővített tevékenység?
– A bor forgalmazását már ezen a héten beindítjuk, a helyszíni fogyasztására azonban a jelzett befektetések után kerülhet sor. A bor a könyvvel karöltve, remélem, hosszú távon is biztosíthatja a Tulipán működését. Természetesen, más jellegű családi, baráti összejöveteleknek is szívesen adunk otthont. A kellő hangulat megteremtését segítik a szőlőművelést, a borkészítést, -tárolást szolgáló eszközök, illetve a belőlük készült dekorációk. Egy 5000 literes hordónak a két fenekéből készítettünk egy-egy kerek asztalt, az egyiken könyvek vannak, a másikon bort lehet majd fogyasztani. A helyiségben látható szőlőpermetező, borlopó, a kis-, illetve nagy szőlőprés és a többi érdekes eszköz a kellő hangulat megteremtését szolgálják.
– Köszönöm a tájékoztatót, sok sikert a bővülő tevékenységhez.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad),

Tavaly, Aradon 1000 honosítási dosszié
Nő az igény a kettős állampolgárság iránt
Endreffy Lajossal, a volt Aradi Demokrácia Központ, jelenleg az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács aradi irodavezetőjével az elmúlt évben az egyszerűsített honosítási eljárás során végzett munkát értékeltük.
Amint elmondta, tavaly több mint 1000 dossziét állítottak össze, ami alapján nem lehet pontosan megállapítani, hányan igényelték az egyszerűsített honosítási eljárást, mert olyan dosszié is van, amelyikben 1, de olyan is, amelyikben 6 személy kérte a honosítást. Endreffy augusztus 14. óta vezeti az irodát, ahova folyamatosan érkeznek a kérelmezők, akik olyan felhangok miatt aggódnak, hogy esetleg az iroda beszünteti a működését. Ezek viszont olyan légből kapott állítások, amelyek nem felelnek meg a valóságnak. Éppen a napokban hallotta a rádióban, hogy eddig 370 ezer külhoni magyar igényelte a kettős állampolgárságot, közülük kevésnek a kérelmét utasították el. Csak azoknak a kérelmét utasítják el, akik nem tudnak magyarul, ugyanis a kérelemben van egy olyan pont: „Ismerem és beszélem a magyar nyelvet”. Aki e pont elvárásainak nem tesz eleget, könnyen elutasíthatják a kérelmét. A gyakorlat ugyanis azt bizonyítja, hogy sok román is igényelte, olyannal is találkoztak, aki kijelentette: csak azért igényeli a magyar állampolgárságot, hogy a magyar útlevéllel Ausztráliába vagy Kanadába utazzék. Az irodán minden kérvényező számára kiállítják a dossziét, de a BÁH (Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal) dönti el, hogy jóváhagyja-e, avagy elutasítja a magyar állampolgárságra vonatkozó kérelmet. Amikor ugyanis Aradon, a Jelen Házban megtartott konzuli fogadóórán vagy az anyaország valamelyik polgármesteri hivatalában beadják a dossziét, az illető irodavezető beírhatja a kérelmezőnek a magyar nyelvismeretre vonatkozó jellemzését. Ha a dosszié negatív jellemzéssel jut el a BÁH irodájába, bizonyára elutasítják. Olyan kérelmező is volt, aki magyarként megkapta, míg a magyarul nem tudó feleségnek a kérvényét elutasították. Éppen ezért, az aradi irodán érdeklődött a teendők felől. Ilyen esetben azonban semmit nem lehet tenni. Amióta Aradon rendszeresen fogadóórát tart a konzul, azóta a kérelmek szaporodtak, ugyanis az igénylőknek nem kell kétszer átutazniuk az anyaországba. Miután a konzuli fogadóórán benyújtották az Irodán összeállított dossziét, várhatják az eskütételre vonatkozó meghívást. Az irodán jelenleg Siska Szabó Zoltán tikárral ketten dolgoznak, munkájukat egy hiteles fordító is segíti. Aradon, az egyszerűsített honosítás iránti igény tehát állandósult, sőt növekedik. Endreffy Lajos irodavezető, aradi EMNP-elnökként hozzátette: idén a volt diákjainak a megszólításával szeretné a párt taglétszámát növelni.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács aradi irodáján tehát továbbra is várják az egyszerűsített honosítási eljárást igénylőket hétfőn és szerdán 11–19, kedden és csütörtökön 9–17, míg pénteken 9–14 óra között. Az érdekeltek hozzák magukkal a születési bizonyítványaikat, a házassági kivonataikat, akik elváltak a válásról szóló törvényszéki végzést, a gyermekek születési bizonyítványait, kézírással önéletrajzot kell magyarul megfogalmazniuk, A4-es formátumú lapra. Röviden, hozzanak magukkal minden olyan iratot, amellyel bizonyítani tudják hogy az 1940–45 között Észak-Erdélyben lakott, vagy 1921. július 26. előtt Erdélyben bárhol született felmenőjük magyar állampolgár volt. Nem kell mindkét szülőt vagy nagyszülőt, elég egyiket bizonyítani, de egyszerűbb, ha az apai ágat választják, mert ez esetben nem kell a házassági bizonylatokkal alátámasztaniuk a származást. Az egyszerűsített honosítási eljárás dokumentációját ingyen állítják össze, de egy-egy irat fordításáért 13 lejt kell fizetni – tudtuk meg Endreffy Lajostól az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács aradi irodavezetőjétől.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad),

Szövétnek jubileumi emlékülés
A múlt akkor fontos igazán, ha van folytatása a jelenben, amit majd követ a jövő. Megjelent az Alma Mater Alapítvány által kiadott Szövétnek aradu kulturális szemle jubileumi száma, a 91. Mögötte 15 év. Előtte mennyi? Néhány? Legalább 15? Vagy még több?
Szép, bátor, de nem könnyű dolog bárhol is tervezni a magyar jövőt. Aradon a valamikori „sok” mára már majdnem „kevés” lett. Ezért fogadjuk örömmel a mások által megfogalmazott, az aradi kulturális szemlére kiosztott nagyon megtisztelő véleményt:
– A Szövétnek? Egy kis aradi csoda.
Jubileumi ünnepségünket január 16-án, szerdán 17 órai kezdettel tartjuk a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében.
Vendégünk lesz prof. dr. Ormos Pál biofizikus, a Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Biológiai Kutatóközpont főigazgatója, valamint dr. Krizbai István orvos, a Szegedi Biológiai Kutatóközpont tudományos főmunkatársa. Szerdán délelőtt mindketten a Csiky Gergely Főgimnázium diákjaival is találkoznak.
Vendégeink jól ismerik a Szövétneket, rangos közléseikkel emelték az aradi kulturális szemle színvonalát. Dr. Krizbai István egykori aradi diák, több alkalommal is volt már az Alma Mater Alapítvány vendége. Bőven volt tehát okunk, hogy a jubileumi ünnepségünkön való részvételre éppen őket kérjük fel.
Egy akármilyen szerény kiadványhoz kellenek a támogatók, a szerkesztők és az olvasók. Január 16-án délután találkozhatunk valamennyien, s együtt hallgathatjuk meg jeles vendégeink előadását, illetve Ujj János, a Szövétnek főszerkesztője beszámolóját az eltelt 15 évről.
Szeretettel várunk minden érdeklődőt!
Az Alma Mater Alapítvány Kuratóriuma,
A Szövétnek szerkesztői
Nyugati Jelen (Arad),