Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2013. január 7.
Felszámolták a vásárhelyi RMDSZ-t
A Maros megyei RMDSZ ügyvezető elnöksége azonnali hatállyal megszüntette a Marosvásárhelyi RMDSZ városi szervezetének döntéshozó és végrehajtói testületeit közgyűlését, választmányát és elnökségét, valamint felmenti tisztségéből annak elnökét. A hétfői határozat ugyanakkor leszögezi: az RMDSZ városi szervezet vagyonát, minden jogával és kötelezettségével együtt ideiglenesen átruházzák egy a kinevezett öttagú bizottságra. Az új testületek megalakulásáig, ideiglenesen, ügyvivő jogkörrel a kinevezett bizottság veszi át a városi szervezet irányítását.
A vasarhely.ro-hoz eljuttatott nyilatkozat szerint a szövetség megyei szervezetének ügyvezető elnöksége tulajdonképpen a Területi Állandó Tanács tavalyi határozatát juttatta érvényre Ugyanakkor azt is leszögezik, hogy a marosvásárhelyi RMDSZ-szervezet a parlamenti választások sikertelen választási eredményei, illetve az egyik legfontosabb döntéshozó testületeinek, a választmány vezetőjének, az RMDSZ jelöltjével szemben való elindulási kísérletét, valamint a Szabályzatban meghatározott kötelezettségek súlyos megszegését, végérvényesen és visszavonhatatlanul erkölcsi és bizalmi kárt okozott a szövetségnek.
„A magunk részéről ezt a vitát befejezettnek tekintjük! Az újjászervezésre vonatkozó döntés megszüntette a régi szervezet testületeit és tisztségeit, ezért a marosvásárhelyi RMDSZ nevében a továbbiakban senki sem nyilatkozhat, csakis a megyei szervezet elnöksége, illetve az átszervezés feladatával felruházott bizottság” – zárul a Dr. Kelemen Atilla elnök, Szabó Árpád ügyvezető elnök és Brassai Zsombor szervezésért felelős alelnök által aláírt nyilatkozat.
www.vasarhely.ro
Erdély.ma,
A Maros megyei RMDSZ ügyvezető elnöksége azonnali hatállyal megszüntette a Marosvásárhelyi RMDSZ városi szervezetének döntéshozó és végrehajtói testületeit közgyűlését, választmányát és elnökségét, valamint felmenti tisztségéből annak elnökét. A hétfői határozat ugyanakkor leszögezi: az RMDSZ városi szervezet vagyonát, minden jogával és kötelezettségével együtt ideiglenesen átruházzák egy a kinevezett öttagú bizottságra. Az új testületek megalakulásáig, ideiglenesen, ügyvivő jogkörrel a kinevezett bizottság veszi át a városi szervezet irányítását.
A vasarhely.ro-hoz eljuttatott nyilatkozat szerint a szövetség megyei szervezetének ügyvezető elnöksége tulajdonképpen a Területi Állandó Tanács tavalyi határozatát juttatta érvényre Ugyanakkor azt is leszögezik, hogy a marosvásárhelyi RMDSZ-szervezet a parlamenti választások sikertelen választási eredményei, illetve az egyik legfontosabb döntéshozó testületeinek, a választmány vezetőjének, az RMDSZ jelöltjével szemben való elindulási kísérletét, valamint a Szabályzatban meghatározott kötelezettségek súlyos megszegését, végérvényesen és visszavonhatatlanul erkölcsi és bizalmi kárt okozott a szövetségnek.
„A magunk részéről ezt a vitát befejezettnek tekintjük! Az újjászervezésre vonatkozó döntés megszüntette a régi szervezet testületeit és tisztségeit, ezért a marosvásárhelyi RMDSZ nevében a továbbiakban senki sem nyilatkozhat, csakis a megyei szervezet elnöksége, illetve az átszervezés feladatával felruházott bizottság” – zárul a Dr. Kelemen Atilla elnök, Szabó Árpád ügyvezető elnök és Brassai Zsombor szervezésért felelős alelnök által aláírt nyilatkozat.
www.vasarhely.ro
Erdély.ma,
2013. január 7.
Kiszolgáltatottan és üldözötten – A Moldvában élő csángó gyerekek oktatásáról
Bár egyre többet hallhatunk, láthatunk és olvashatunk a Moldvában élő csángó-magyar testvéreinkről, furcsa módon mégsem rendelkezünk elegendő, megfelelő ismeretekkel róluk és környezetükről. Nem tudjuk, hogyan és milyen körülmények között tengetik mindennapjaikat, ők minek tartják magukat, és van-e lehetőségük valamilyen szinten megélni és kifejezni a még mindig jól érzékelhető másságukat?
Minderre jómagam is csak néhány napja döbbentem rá, mikor Fazakas Ildikó pszichológusnő meghívásának eleget téve, elkísértem Kakas Zoltán néprajzkutatót és a sepsiszentgyörgyi Ady Endre Általános Iskola magyar tagozatának néhány tanulóját Moldvába.
Erdély.ma,
Bár egyre többet hallhatunk, láthatunk és olvashatunk a Moldvában élő csángó-magyar testvéreinkről, furcsa módon mégsem rendelkezünk elegendő, megfelelő ismeretekkel róluk és környezetükről. Nem tudjuk, hogyan és milyen körülmények között tengetik mindennapjaikat, ők minek tartják magukat, és van-e lehetőségük valamilyen szinten megélni és kifejezni a még mindig jól érzékelhető másságukat?
Minderre jómagam is csak néhány napja döbbentem rá, mikor Fazakas Ildikó pszichológusnő meghívásának eleget téve, elkísértem Kakas Zoltán néprajzkutatót és a sepsiszentgyörgyi Ady Endre Általános Iskola magyar tagozatának néhány tanulóját Moldvába.
Erdély.ma,
2013. január 7.
Uniós román vád Tőkés László ellen
Közleményben ítélte el Corina Creţu, az Európai Parlament szocialista frakciójának alelnöke Tőkés László EP-képviselő azon kezdeményezését, hogy nyilvánítsák 2013-at az autonómia évének a magyar közösség számára Romániában és az egész Kárpát-medencében.
„Tőkés László igyekezete, hogy nacionalista demagógiára használja ki a magyar közösség gondjait, semmilyen megoldást nem nyújt a magyar nemzetiségű román állampolgárok valós problémáira, és ellentétesek az európai gazdasági és intézményi integrációval” – olvasható a közleményben. Szerinte Romániának párbeszédre és szolidaritásra van szüksége.
„Sajnálatos, hogy az EP egyik tagja, aki alelnöki tisztséget is betöltött ebben a testületben, nem értette meg: az európai föderalizmusról zajló közvitának semmi köze az etnikai autonómiához, a túlfűtött nacionalizmushoz és szeparatista törekvésekhez, hanem a gazdasági, szociális és döntéshozói válságra keres megoldást európai szinten” – vélekedett Creţu.
Mint ismeretes, Tőkés László az Erdélyi Magyar Néppárt vezetőivel közösen tartott pénteki sajtóértekezletén javasolta azt, hogy legyen 2013 az autonómia éve a magyar nemzeti közösség számára, amelynek során a kezdeményezők a működő európai autonómiák bemutatását, a közösségi önrendelkezés és föderális államberendezkedés népszerűsítését szolgáló akciókat szerveznének.
Szabadság (Kolozsvár),
Közleményben ítélte el Corina Creţu, az Európai Parlament szocialista frakciójának alelnöke Tőkés László EP-képviselő azon kezdeményezését, hogy nyilvánítsák 2013-at az autonómia évének a magyar közösség számára Romániában és az egész Kárpát-medencében.
„Tőkés László igyekezete, hogy nacionalista demagógiára használja ki a magyar közösség gondjait, semmilyen megoldást nem nyújt a magyar nemzetiségű román állampolgárok valós problémáira, és ellentétesek az európai gazdasági és intézményi integrációval” – olvasható a közleményben. Szerinte Romániának párbeszédre és szolidaritásra van szüksége.
„Sajnálatos, hogy az EP egyik tagja, aki alelnöki tisztséget is betöltött ebben a testületben, nem értette meg: az európai föderalizmusról zajló közvitának semmi köze az etnikai autonómiához, a túlfűtött nacionalizmushoz és szeparatista törekvésekhez, hanem a gazdasági, szociális és döntéshozói válságra keres megoldást európai szinten” – vélekedett Creţu.
Mint ismeretes, Tőkés László az Erdélyi Magyar Néppárt vezetőivel közösen tartott pénteki sajtóértekezletén javasolta azt, hogy legyen 2013 az autonómia éve a magyar nemzeti közösség számára, amelynek során a kezdeményezők a működő európai autonómiák bemutatását, a közösségi önrendelkezés és föderális államberendezkedés népszerűsítését szolgáló akciókat szerveznének.
Szabadság (Kolozsvár),
2013. január 7.
Tőkés: kozmetikázott az RMDSZ
Nem az USL-lel kötött megegyezés valódi szövegét hozta nyilvánosságra az RMDSZ – vélik az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elöljárói, akik a teljes szöveg és az esetleges titkos mellékletek közzétételét kérik.
Tőkés László, a párt védnöke, illetve Toró T. Tibor elnök és Szilágyi Zsolt alelnök pénteki nagyváradi sajtótájékoztatójukon azt mondták: nem lehet véletlen, hogy a Szociálliberális Unióval (USL) kötött szerződés létének kiderülte, illetve a szöveg publikálása között három hét telt el, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök érvelése pedig – miszerint a dokumentum kolozsvári irodájának széfjében volt elzárva, míg ő a fővárosban tartózkodott, ezért nem mutatta meg korábban – az EMNP vezetői szerint meglehetősen hihetetlen.
Tőkés László bírálta az RMDSZ vezetőit, akik szerinte közösségi felhatalmazás nélkül kötöttek paktumot az USL-lel, és ennek eltitkolásával megtévesztették a magyar választókat. Az EP-képviselő szerint hamis az a legitimáció, amely a választók megtévesztésén alapul. „Egy szerződést egy jogi személyiséggel bíró párt nevében csakis konkrét felhatalmazás alapján szabad megkötni” – jelentette ki az EP-képviselő. Ugyanakkor botrányosnak nevezte azt, hogy az RMDSZ „úgy tetszelgett októberben az Európai Néppárt bukaresti kongresszusának társházigazdai szerepében” a Demokrata–Liberális Párt (PDL) mellett, hogy néhány héttel előtte a szociáldemokratákkal kötött titkos paktumot a közös kormányzásról. Szilágyi Zsolt, az EMNP alelnöke szerint az RMDSZ átlépte ugyan a parlamenti küszöböt, de a magyarság képviseletéhez szükséges erkölcsi küszöböt nem.
„Bámulatba ejt bennünket Kelemen Hunor. Kiderült, hogy október elseje óta létezik egy titkos irat, és rá közel két hónapra azt mondja, hogy nem titkos az irat” – hívta fel a figyelmet az RMDSZ-elnök szavainak viszszásságaira Tőkés László, aki a szövetség és a kormánypárt közötti megegyezést a neptuni titkos tárgyalásokhoz, titokban tartását pedig Gyurcsány Ferenc volt magyar miniszterelnök balatonőszödi beszédéhez hasonlította. Az EP-képviselő szerint a dokumentum titokban tartásában az az ellentmondás, hogy az RMDSZ igencsak románellenes kampányt folytatott a parlamenti választások előtt, azzal is fenyegetve a választókat, hogy az EMNP-re leadott voksok a román pártokat erősítik, másfelől a PDL-vel közösen szervezte meg az Európai Néppárt bukaresti kongresszusát, amely ellen az USL demonstrált is – mindeközben pedig a paktum már meg volt kötve.
RMDSZ–MPP-paktum?
Toró T. Tibor szerint is alapos a gyanú, hogy a Kelemen Hunor által múlt csütörtökön nyilvánosságra hozott szöveg „kozmetikázott”, hiszen míg eredetileg szeptemberi aláírásról és három alpontról beszéltek a felek, kiderült, hogy a helyes időpont október, a szerződés pedig négy tételt foglal magában. Ezzel a feltételezéssel értett egyet Szilágyi Zsolt EMNP-alelnök is, hozzáfűzve: úgy véli, a Magyar Polgári Párt választás előtti „pálfordulásának” elsődleges oka egy, az RMDSZ-szel kötött megegyezés lehetett, ezért azt kéri, hozzák azt is nyilvánosságra, az USL-paktum eredeti szövegével és a szerinte létező titkos csatolmányokkal együtt. „A megújult MPP-nek is az volt a reménye, hogy a kormányra kerülő RMDSZ-től majd kap valamit” – vélekedett Szilágyi Zsolt arra utalva, hogy a választásokon nem induló polgári alakulat az RMDSZ-jelöltek támogatására biztatta szimpatizánsait.
Mint arról beszámoltunk, az RMDSZ vezetői október elsején írtak alá szándéknyilatkozatot az USL-lel arról, hogy a decemberi választásokat követően közösen alakítanak kormányt, de a parlamenti mandátumok kétharmadát megszerző USL mégsem vette be az RMDSZ-t a kormányba. A nyilvánosság előtt először Crin Antonescu, az USL társelnöke beszélt a megállapodásról, majd Kelemen Hunor is megerősítette a dokumentum létezését. A megállapodás szövegét az RMDSZ csütörtökön hozta nyilvánosságra.
Az autonómia éve
Tőkés László a nagyváradi sajtótájékoztatón ünnepélyesen meghirdette az autonómia évét 2013-ra. Mint elmondták, az autonómia évében a kezdeményezők a működő európai autonómiák bemutatását, a közösségi önrendelkezés és föderális államberendezkedés népszerűsítését szolgáló akciókat akarnak szervezni Romániában és az egész Kárpát-medencében. Toró T. Tibor bejelentette, hogy egyik első megmozdulásukat március 10-én, a Székely Nemzeti Tanáccsal közösen szervezik. Szilágyi Zsolt hozzátette: a rendezvényeken az európai, már működő autonómiaformákat igyekeznek majd megismertetni Románia-szerte.
Tőkés László ugyanakkor megismételte az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) újbóli összehívására szóló felhívását, illetve újra felvetette egy 23 évvel ezelőtti ötletét egy román– magyar kerekasztal létrehozásáról, amelyen azonban szerinte nemcsak az RMDSZ-nek és a kormánynak kellene részt vennie, hanem a romániai magyarságnak és románságnak minél szélesebb körben kell képviseltetnie magát.
Az Erdélyi Magyar Néppárt kapcsán Toró T. Tibor pártelnök kifejtette: 2013 a politikai alakulat első békeéve, tavaly ugyanis az új pártnak úgy kellett építkeznie, hogy közben két választási kampányt is folytatott. Az idei évre kijelölt első prioritás az elnök szerint a szervezetépítés lesz. „Bölcs döntés volt az első kongresszuson egy évre választani vezetőséget” – jelentette ki Toró, hozzátéve: az év első két hónapjában helyi, márciusban megyei szinten választanak majd új vezetőséget az EMNP-szervezetek, áprilisban pedig sok kerül a párt második, országos tisztújító kongresszusára.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár),
Nem az USL-lel kötött megegyezés valódi szövegét hozta nyilvánosságra az RMDSZ – vélik az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elöljárói, akik a teljes szöveg és az esetleges titkos mellékletek közzétételét kérik.
Tőkés László, a párt védnöke, illetve Toró T. Tibor elnök és Szilágyi Zsolt alelnök pénteki nagyváradi sajtótájékoztatójukon azt mondták: nem lehet véletlen, hogy a Szociálliberális Unióval (USL) kötött szerződés létének kiderülte, illetve a szöveg publikálása között három hét telt el, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök érvelése pedig – miszerint a dokumentum kolozsvári irodájának széfjében volt elzárva, míg ő a fővárosban tartózkodott, ezért nem mutatta meg korábban – az EMNP vezetői szerint meglehetősen hihetetlen.
Tőkés László bírálta az RMDSZ vezetőit, akik szerinte közösségi felhatalmazás nélkül kötöttek paktumot az USL-lel, és ennek eltitkolásával megtévesztették a magyar választókat. Az EP-képviselő szerint hamis az a legitimáció, amely a választók megtévesztésén alapul. „Egy szerződést egy jogi személyiséggel bíró párt nevében csakis konkrét felhatalmazás alapján szabad megkötni” – jelentette ki az EP-képviselő. Ugyanakkor botrányosnak nevezte azt, hogy az RMDSZ „úgy tetszelgett októberben az Európai Néppárt bukaresti kongresszusának társházigazdai szerepében” a Demokrata–Liberális Párt (PDL) mellett, hogy néhány héttel előtte a szociáldemokratákkal kötött titkos paktumot a közös kormányzásról. Szilágyi Zsolt, az EMNP alelnöke szerint az RMDSZ átlépte ugyan a parlamenti küszöböt, de a magyarság képviseletéhez szükséges erkölcsi küszöböt nem.
„Bámulatba ejt bennünket Kelemen Hunor. Kiderült, hogy október elseje óta létezik egy titkos irat, és rá közel két hónapra azt mondja, hogy nem titkos az irat” – hívta fel a figyelmet az RMDSZ-elnök szavainak viszszásságaira Tőkés László, aki a szövetség és a kormánypárt közötti megegyezést a neptuni titkos tárgyalásokhoz, titokban tartását pedig Gyurcsány Ferenc volt magyar miniszterelnök balatonőszödi beszédéhez hasonlította. Az EP-képviselő szerint a dokumentum titokban tartásában az az ellentmondás, hogy az RMDSZ igencsak románellenes kampányt folytatott a parlamenti választások előtt, azzal is fenyegetve a választókat, hogy az EMNP-re leadott voksok a román pártokat erősítik, másfelől a PDL-vel közösen szervezte meg az Európai Néppárt bukaresti kongresszusát, amely ellen az USL demonstrált is – mindeközben pedig a paktum már meg volt kötve.
RMDSZ–MPP-paktum?
Toró T. Tibor szerint is alapos a gyanú, hogy a Kelemen Hunor által múlt csütörtökön nyilvánosságra hozott szöveg „kozmetikázott”, hiszen míg eredetileg szeptemberi aláírásról és három alpontról beszéltek a felek, kiderült, hogy a helyes időpont október, a szerződés pedig négy tételt foglal magában. Ezzel a feltételezéssel értett egyet Szilágyi Zsolt EMNP-alelnök is, hozzáfűzve: úgy véli, a Magyar Polgári Párt választás előtti „pálfordulásának” elsődleges oka egy, az RMDSZ-szel kötött megegyezés lehetett, ezért azt kéri, hozzák azt is nyilvánosságra, az USL-paktum eredeti szövegével és a szerinte létező titkos csatolmányokkal együtt. „A megújult MPP-nek is az volt a reménye, hogy a kormányra kerülő RMDSZ-től majd kap valamit” – vélekedett Szilágyi Zsolt arra utalva, hogy a választásokon nem induló polgári alakulat az RMDSZ-jelöltek támogatására biztatta szimpatizánsait.
Mint arról beszámoltunk, az RMDSZ vezetői október elsején írtak alá szándéknyilatkozatot az USL-lel arról, hogy a decemberi választásokat követően közösen alakítanak kormányt, de a parlamenti mandátumok kétharmadát megszerző USL mégsem vette be az RMDSZ-t a kormányba. A nyilvánosság előtt először Crin Antonescu, az USL társelnöke beszélt a megállapodásról, majd Kelemen Hunor is megerősítette a dokumentum létezését. A megállapodás szövegét az RMDSZ csütörtökön hozta nyilvánosságra.
Az autonómia éve
Tőkés László a nagyváradi sajtótájékoztatón ünnepélyesen meghirdette az autonómia évét 2013-ra. Mint elmondták, az autonómia évében a kezdeményezők a működő európai autonómiák bemutatását, a közösségi önrendelkezés és föderális államberendezkedés népszerűsítését szolgáló akciókat akarnak szervezni Romániában és az egész Kárpát-medencében. Toró T. Tibor bejelentette, hogy egyik első megmozdulásukat március 10-én, a Székely Nemzeti Tanáccsal közösen szervezik. Szilágyi Zsolt hozzátette: a rendezvényeken az európai, már működő autonómiaformákat igyekeznek majd megismertetni Románia-szerte.
Tőkés László ugyanakkor megismételte az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) újbóli összehívására szóló felhívását, illetve újra felvetette egy 23 évvel ezelőtti ötletét egy román– magyar kerekasztal létrehozásáról, amelyen azonban szerinte nemcsak az RMDSZ-nek és a kormánynak kellene részt vennie, hanem a romániai magyarságnak és románságnak minél szélesebb körben kell képviseltetnie magát.
Az Erdélyi Magyar Néppárt kapcsán Toró T. Tibor pártelnök kifejtette: 2013 a politikai alakulat első békeéve, tavaly ugyanis az új pártnak úgy kellett építkeznie, hogy közben két választási kampányt is folytatott. Az idei évre kijelölt első prioritás az elnök szerint a szervezetépítés lesz. „Bölcs döntés volt az első kongresszuson egy évre választani vezetőséget” – jelentette ki Toró, hozzátéve: az év első két hónapjában helyi, márciusban megyei szinten választanak majd új vezetőséget az EMNP-szervezetek, áprilisban pedig sok kerül a párt második, országos tisztújító kongresszusára.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár),
2013. január 7.
Hírsaláta
NEM ADTÁK FEL A NEMZETI ASSZIMILÁCIÓT. Min múlott a koalíciós tagság? – kérdezte a Népszabadság újságírója Kelemen Hunortól. A szombati számban megjelent interjúban a szövetségi elnök azt válaszolta: „Egyrészt egy olyan, utólag felhozott feltételen, amelyről soha előtte egyetlenegy mondatot sem beszéltünk. Azt kérték, hogy meg se próbáljuk módosítani a nemzetállamra vonatkozó kitételt az alkotmányban. Ez számunkra elfogadhatatlan volt, de azt hiszem, hogy csupán ürügyként hozták be a képbe a tárgyalások alatt a liberálisok. Másrészt valami mélyebb ösztön is a felszínre került, ami megint arról szólt, hogy a román politikusoknak egy jelentős része bennünket továbbra is másodrangú állampolgárnak tekint, és nem adta fel a nemzeti asszimilációt sem.”
GERÉD BEATRIX IDEIGLENES ELNÖK. Miután Victor Ponta hazug adatközlésért, azaz a 2011-es és a 2012-es hazai össztermék értékének hibás számításáért leváltotta a statisztikai intézet igazgatóját, Geréd Beátrix foglalta el a hivatal ideiglenes elnöki székét. Kinevezése nem jelenti azt, hogy az RMDSZ belépett a kormányba – nyilatkozta Victor Ponta kormányfő. Geréd Beátrix addig marad e tisztségben, míg a kormány megfelelő helyettest nem talál. (Marosvásárhelyi Rádió) HĂINEALĂ-SCHMIDT – HAJNAL LEHETNE. Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács frissen megválasztott elnöke, Oana Hăineală-Schmidt édesapjának neve – még a nyolcvanas években is, amikor Kovászna megyében ügyészeskedett – Hajnal volt. A Jurnalul Naţional szerint 1990-ben az akkor alakuló új hatalom vitte fel Bukarestbe, s hogy belesimuljon a nagy román fővárosba, s hogy főügyész lehessen, Hăinealăra románosította nevét. TAVASZIG ELDÖNTIK, HOL INDUL ELŐKÉSZÍTŐ OSZTÁLY. A szaktárca és a tanfelügyelőségek tavaszig eldöntik, mi legyen az előkészítő osztály sorsa: így a szülőknek elegendő idejük marad elhatározni, hogy a következő tanévben iskolába íratják vagy még az óvodában tartják gyermeküket. Minden tanfelügyelőség maga döntheti el, hogy az előkészítő osztály az iskolában marad, vagy visszaköltözik az óvodába. A kérdésről tovább egyeztetnek. (Kolozsvári Rádió) BÁR DRÁGA, DE KELENDŐ. Romániában 2011-ben 6 millió tonna üzemanyagot adtak el a kőolajtársaságok, és a Ziarul Financiar napilap szerint hasonló mennyiségű benzin és gázolaj kelt el tavaly is. Ennek az üzemanyag-mennyiségnek az egynegyedét importálja az ország. Tavaly az első fél évben a kőolajipari termékek importja elérte a 600 millió eurót. Az üzemanyagok az elmúlt évben jelentősen drágultak, a Ziarul Financiar összeállítása szerint év végén 7 százalékkal kellett többet fizetni a benzinért és gázolajért, mint 2012 januárjában. Az idei év újabb drágítással indult, a luxusadó növekedése miatt ugyanis 2–3 százalékkal növekedett az üzemanyagok ára. ELNÖKI KÉRÉS. Traian Băsescu azt kérte a kormánytól, hogy a kovásznai egykori Ceauşescu-villát töröljék az eladandó protokollházak listájáról, s továbbra is maradjon köztulajdonban. A hírt az Antena3 hírtelevízió egyik műsorában hozták nyilvánosságra. A dokumentum, mely e kérést tartalmazza, 2007. évi keltezésű, és a Tăriceanu-kormánynak szólt. (Cotidianul)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
NEM ADTÁK FEL A NEMZETI ASSZIMILÁCIÓT. Min múlott a koalíciós tagság? – kérdezte a Népszabadság újságírója Kelemen Hunortól. A szombati számban megjelent interjúban a szövetségi elnök azt válaszolta: „Egyrészt egy olyan, utólag felhozott feltételen, amelyről soha előtte egyetlenegy mondatot sem beszéltünk. Azt kérték, hogy meg se próbáljuk módosítani a nemzetállamra vonatkozó kitételt az alkotmányban. Ez számunkra elfogadhatatlan volt, de azt hiszem, hogy csupán ürügyként hozták be a képbe a tárgyalások alatt a liberálisok. Másrészt valami mélyebb ösztön is a felszínre került, ami megint arról szólt, hogy a román politikusoknak egy jelentős része bennünket továbbra is másodrangú állampolgárnak tekint, és nem adta fel a nemzeti asszimilációt sem.”
GERÉD BEATRIX IDEIGLENES ELNÖK. Miután Victor Ponta hazug adatközlésért, azaz a 2011-es és a 2012-es hazai össztermék értékének hibás számításáért leváltotta a statisztikai intézet igazgatóját, Geréd Beátrix foglalta el a hivatal ideiglenes elnöki székét. Kinevezése nem jelenti azt, hogy az RMDSZ belépett a kormányba – nyilatkozta Victor Ponta kormányfő. Geréd Beátrix addig marad e tisztségben, míg a kormány megfelelő helyettest nem talál. (Marosvásárhelyi Rádió) HĂINEALĂ-SCHMIDT – HAJNAL LEHETNE. Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács frissen megválasztott elnöke, Oana Hăineală-Schmidt édesapjának neve – még a nyolcvanas években is, amikor Kovászna megyében ügyészeskedett – Hajnal volt. A Jurnalul Naţional szerint 1990-ben az akkor alakuló új hatalom vitte fel Bukarestbe, s hogy belesimuljon a nagy román fővárosba, s hogy főügyész lehessen, Hăinealăra románosította nevét. TAVASZIG ELDÖNTIK, HOL INDUL ELŐKÉSZÍTŐ OSZTÁLY. A szaktárca és a tanfelügyelőségek tavaszig eldöntik, mi legyen az előkészítő osztály sorsa: így a szülőknek elegendő idejük marad elhatározni, hogy a következő tanévben iskolába íratják vagy még az óvodában tartják gyermeküket. Minden tanfelügyelőség maga döntheti el, hogy az előkészítő osztály az iskolában marad, vagy visszaköltözik az óvodába. A kérdésről tovább egyeztetnek. (Kolozsvári Rádió) BÁR DRÁGA, DE KELENDŐ. Romániában 2011-ben 6 millió tonna üzemanyagot adtak el a kőolajtársaságok, és a Ziarul Financiar napilap szerint hasonló mennyiségű benzin és gázolaj kelt el tavaly is. Ennek az üzemanyag-mennyiségnek az egynegyedét importálja az ország. Tavaly az első fél évben a kőolajipari termékek importja elérte a 600 millió eurót. Az üzemanyagok az elmúlt évben jelentősen drágultak, a Ziarul Financiar összeállítása szerint év végén 7 százalékkal kellett többet fizetni a benzinért és gázolajért, mint 2012 januárjában. Az idei év újabb drágítással indult, a luxusadó növekedése miatt ugyanis 2–3 százalékkal növekedett az üzemanyagok ára. ELNÖKI KÉRÉS. Traian Băsescu azt kérte a kormánytól, hogy a kovásznai egykori Ceauşescu-villát töröljék az eladandó protokollházak listájáról, s továbbra is maradjon köztulajdonban. A hírt az Antena3 hírtelevízió egyik műsorában hozták nyilvánosságra. A dokumentum, mely e kérést tartalmazza, 2007. évi keltezésű, és a Tăriceanu-kormánynak szólt. (Cotidianul)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2013. január 7.
A romániai rendszerváltás és a kolozsvári események
Kolozsvár és az itt élő magyar értelmiség kulcsfontosságú szerepet játszott a forradalom napjaiban és az azt követő hónapokban.
A rendszerváltás idején Kolozsvár kulcsfontosságú szerepet töltött be az erdélyi nagyvárosok közt: itt volt a forradalom során nagy szerepet játszó erdélyi hadsereg központja valamint magyar és román szempontból is Erdély kulturális központjának számított. A '70-es és '80-as évek végén a kolozsvári magyar elit tiltakozása a román hatalom nemzetiségpolitikája ellen több síkon zajlott. Ide sorolhatók azon tiltakozások, amelyek a „szocialista szabályok szerint” fogalmazták meg a nemzetiségi sérelmeket, elsősorban azon bukaresti román ismerőseiknek, akik valamilyen fontos funkcióban voltak, vagy hatalmuk révén befolyásolhatták a diszkriminatív kisebbségpolitikát.
Ide sorolható Balogh Edgár, Demeter János, Takács Lajos. A másik tiltakozási forma az ellenzéki mozgalmakhoz köthető. A nagyváradi Ellenpontok szamizdathoz hasonlóan, az ellenállás, politikai tiltakozás formái Kolozsváron is jelentkeztek.
Ezek elsősorban azokhoz a disszidensekhez köthetőek, akik részt vettek a Limes-körben folytatott vitákban. Bár a Limes-kör elsősorban nem Kolozsvárhoz köthető, de Kolozsváron élő résztvevői meghatározó szerepet töltöttek be az itteni szellemi életben. A Limes-kör megszűntével, Kolozsváron Balázs Sándor kezdeményezte a Kiáltó Szó című szamizdat létrehozását. A temesvári eseményekről a kolozsvári napilapok december 21-ig hallgattak, azonban informális csatornákon keresztül többen is értesültek az ott történtekről. A bukaresti tüntetések megkezdéséről szóló hírek a kolozsvári lakosság egy részét cselekvésre buzdította.
A városban tömegtüntetésekre került sor. A katonai vizsgáló bizottság szerint 26 halott és 84 sebesült civil áldozata volt a december 21-i kolozsvári tüntetéseknek. A továbbiakban nem került sor sortűzre, a katonaság visszavonulásra kapott parancsot. A politikailag fontosnak tartott (de még mindig a karhatalom ellenőrzése alatt álló) épületeket őrizték, továbbá a postát, a vasútállomást, az I.R.E-t, a Gaz Metant és a rádióstúdió épületét. A párt székházába reggel, december 22-én hatolt be a tömeg, ahol elsősorban Ioachim Moga megyei első titkárt keresték.
A tüntetőkkel az épületbe behatoló értelmiségiek (Iosif Zăgrean, Ioan Căpuşan és Chindiraş ügyvéd) tárgyaltak a párttitkárral a kialakult helyzetről. Miután nem sikerült lemondásra bírni, Moga az erkélyről próbált a tüntetőkhöz beszélni, kevés sikerrel. Dorel Vişan és Victor Rebengiuc érkezésével megalakult a Nemzeti Megmentési Front ad-hoc tanácsa, melyben az egyedüli magyar Vincze János volt. A megyeszékház, valamint a pártközpont hadsereg általi védelme december 22-én, 11 és 13 óra között szűnt meg, amikor a televízió és rádió közölte a nemzetvédelmi miniszter öngyilkosságát, a szükségállapot kihirdetését. A Ceaușescu-házaspár menekülésének bejelentése után a hadsereg többé nem működött együtt az RKP megyei vezetésével. A Securitate, valamint a pártszékház épületében lévő a személyzetnek nem esett bántódása, őket továbbra is a katonaság felügyelte, esetenként menekítette. Mogát az épület hátsó ajtaján, az éjszaka leple alatt egy hordágy segítségével menekítették ki. A Securitate fegyverállományát szintén a hadsereg foglalta le. A katonaságnak a továbbiakban is fontos szerep jutott az új hatalmi struktúra megszervezésében. Iulian Topliceanu vezérezredes részt vett a Nemzeti Megmentési Front ülésén, ahol politikai funkciót kapott. Ugyanebben a periódusban történt hasonló módon a Városháza elfoglalása is, melynek következtében megalakult az NMF városi tanácsa. A testületnek leginkább a rend megőrzésében, valamint az adminisztráció újraindításában volt szerepe. Az NMF harmadik tanácsát december 29-én választották meg, amelyben már magyarság (KMDT) képviselői is hivatalosan helyet kaptak. Azelőtt, december 24-én, egy gyorsülésen, valószínűleg Cornea nyomására, az NMF éléről leváltották Dorel Vişant, helyére Octavian Buracut választották. A kolozsvári események politikai szereplői, szónokai, amíg a hírek nem erősítették meg a Ceauşescu-házaspár menekülését, vigyáztak arra, hogy egy esetleges fordulat után ne vonhassák őket felelősségre. A tüntetések napján a kolozsvári magyar értelmiség szűkebb köre szintén találkozóra gyűlt össze Gáll Ernő lakásán, Balázs Sándor és Nagy György kezdeményezésére. Ennek apropója az „autonómia problémájának tárgyalása” volt. Minden valószínűség szerint a temesvári fordulat utáni időkre próbáltak meg egyfajta irányvonalat kialakítani. A találkozó híre több értelmiségihez eljutott, így telefonon, vagy személyes úton megkeresték a későbbi közös nyilatkozat, a Hívó szó aláíróit. A kolozsvári magyar értelmiség következő lépése a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács létrehozása volt a karácsony szombatjára szervezett gyűlésen. Erre már egy „központi” helyen került sor, a Szabadság szerkesztőségében, ami a nagyszámú hallgatóság miatt kicsinek bizonyult. Már a gyűlés elején megjelentek az első súrlódások, nézeteltérések a szervezkedés mikéntjével kapcsolatban. Balogh Edgár a Magyar Népi Szövetség újjáélesztésében gondolkodott, Balázs Sándor a két világháború közt működő Országos Magyar Párt mintáját tekintette mérvadónak. A polémiát végeredményben azon értesülés zárta le, miszerint Bukarestben Domokos Géza már létrehozott egy országos szintűnek tervezett szervezetet.
Ezután a Kolozsváron jelenlevők megegyeztek abban, hogy a továbbiakban a helyi ügyekre koncentrálnak. A jelenlevők elfogadták a KMDT nyilatkozatát és megválasztották annak vezetőségét: Kántor Lajos elnök, Pillich László titkár. Szó esett az alakulóban levő román ideiglenes bizottsággal való kapcsolatfelvételről is. A KMDT első gyűlései során kialakultak bizonyos nézeteltérések, amelyekben egyes tagok a múlt rendszerhez való viszonyulásuk miatt lettek megbélyegezve, illetve a szervezet megalakulását és addigi akcióit is többen támadták. A kolozsvári magyarság napilapjának átszervezése december 22-én kezdődött el, Tibori Szabó Zoltán kezdeményezésére. Az átszervezés nyomán kiutasították a régi szerkesztői gárdát. Az első lapszám megjelenéséhez a lap külső munkatársai, Kántor Lajos, Cs. Gyímesi Éva, Kányádi Sándor, Kiss János, Csép Sándor segítségével gyűjtötték össze az anyagot. Az átszervezés fontos mozzanatának számított a román kulturális közeggel való kapcsolatfelvétel. Az új lap címének eldöntésére az összegyűlt „spontán” szerkesztő-csoport éjféltájt kerített sort. A rengeteg ötletből válogatva végül a Szabadság név mellett döntöttek. A Korunk kulturális havilap átszervezésére is ebben az időszakban, hasonló módon került sor. Gáll Ernő javaslatára (aki korábban főszerkesztő is volt), a Kezdeményező Bizottság gyűlésén Kántor Lajost választották meg főszerkesztőnek. Ugyanekkor döntöttek a név (Korunk) megtartása mellett is. Az iskolásoknak szánt Napsugár gyereklap továbbra is ugyanezen a néven jelent meg. Az óvódások lapjának, A haza sólymainak nevét Szivárvány-ra változtatták. Mindkét lapot Murádin Jenő szerkesztette. A decemberi események után a kolozsvári diákság, az egyetemisták is szervezkedésekbe kezdtek. A vakációzó diákok visszatérése után jelent meg az első ifjúsági szervezet, a MADISZ. Programjában önmagát a magyar ifjúság politikai, gazdasági és kulturális érdekvédelmi és képviseleti szervezeteként határozta meg. Kulturális rendezvényei már január elkezdődtek. Január 25-én megalakult a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, amely már egy célzott csoportot szólít meg, a kolozsvári magyar felsőoktatásban tanuló diákokat. Szándéknyilatkozata szerint az RMDSZ-szel és a MADISZ-szal kíván együttműködni. A vizsgált időszakban át is vette a MADISZ szerepét, képviselői helyet kaptak az RMDSZ megyei küldöttgyűlésében, valamint a Vatraval való márciusi tárgyalásokon is delegáltak képviselőt. Olykor személyi átfedés volt a MADISZ és a KMDSZ között. Március 13. és 15. között, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjaival szolidaritást vállalva, a KMDSZ tagjai ülősztrájkot rendeztek. A diákságnak fontos szerepe volt az egyetemeken a múlt rendszert kiszolgáló tanárok kiszűrésében is. A vizsgált időszakban más magyar ifjúsági szervezetek is alakultak, szűkebb célcsoportok számára, mint pl. az Ifjúsági Keresztény Egyesület.
A Kolozsváron megrendezett, január 7-i küldöttgyűlésig a KMDT hivatalosan is felvette az RMDSZ megnevezést. Bár a megyei RMDSZ alakuló ülésére csak február 18-án került sor, az említett januári küldöttgyűlés után a sajtó sem használta a KMDT megnevezést. A küldöttgyűlésen a Bukarest-Kolozsvár rivalizálás is jelen volt. Az első nagyszabású tanácskozást a magyarországi politikai élet is érdeklődéssel követte. Az anyaországi küldötteknek Domokos Géza nyomására nem sikerült bejutniuk az ülésre, ezért később tárgyaltak az RMDSZ vezetőségével. A visszaemlékezések szerint jelen volt Antall József, Csoóri Sándor, Andrásfalvy Bertalan (MDF), továbbá Kovács-Ara Attila a Szabad Európa Rádiótól, valamint a FIDESZ küldöttsége is. Az iskolaügyel (az önálló magyar iskolák létrehozása) kapcsolatosan három tényezőnek volt köszönhető a magyarság számára elért, pozitívnak mondható eredmény: jól sikerültek a tárgyalások a főtanfelügyelővel, Stoica Marianával; az NMF Kolozs megyei elnöke (Octavian Buracu) és az ügyet támogató tagok szintén hajlottak a költöztetésre; sikerült találni egy olyan megfelelő iskolát, amelybe a románok is hajlandóak voltak átköltözni. A román szülők, diákok és tanárok által szervezett tüntetések ellenére az Oktatásügyi Minisztérium január végére jóváhagyta a három, magyar tannyelvű középiskola létrehozását. A kompromisszum az RKP egykori, jól felszerelt továbbképző iskolájával volt kivitelezhető, amelyet a tanfelügyelőség átadott a kiköltöztetett román diákoknak. A Bolyai Egyetem visszaállításával kapcsolatban nem sikerült hasonló eredményt elérni. A probléma komplexitását jelzi, hogy a román tagozatok, valamint az egyetemen tanuló magyar tanárok és diákok között sem volt egyetértés. A líceumok esete után az egyetem ügyében a román körökben jóval nagyobb ellenállás mutatkozott. Az RMDSZ felsőoktatással foglalkozó munkacsoportja, a Bolyai Bizottság, Balázs Sándor elnökletével konkrét célokat fogalmazott meg. A Bolyai Egyetem visszaállítását illetően két változaton gondolkodtak.
A szélesebb körű megoldás magába foglalta volna a Bolyai Egyetem teljes struktúráját. Ezek szerint az újjászervezett egyetemhez csatolták volna a műegyetemi mérnökképzést, a Mezőgazdasági Főiskolát és a Képzőművészeti és Zeneművészeti Főiskola magyar nyelvű oktatási hálózatát. A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet magyar nyelvű kihelyezett tagozata lett volna a Bolyai Egyetemnek, ugyanígy a Színművészeti Főiskola is. A Nagyszebenben megalakuló német nyelvű felsőfokú tanintézmény szintén a Bolyai Egyetem keretében működött volna. A Bolyai Bizottság ezt a változatot támogatta és küldte el a Tanügyminisztériumhoz. A Bizottság egy minimálisabb váltiozatot is felvetett, ami szerint a Bolyai Egyetem megtartotta volna a klasszikus tudományegyetemi struktúráját, a többi oktatási intézményben pedig létrehozták volna a magyar nyelvű oktatási vonalat. Január végén, február elején egyre nagyobb teret kapott az ún. nemzetiségi kérdés, felerősödtek a szélsőséges megnyilvánulások. Az RMDSZ központi vezetése országos tüntetésekre adott utasítást a megyei szervezeteknek. A kolozsvári magyar szervezetek párbeszédet kezdeményeztek a román kultúrkörök képviselőivel, így próbálva megfékezni a szélsőségeket. Ilyen kezdeményezés volt a Híd-Puntea című lap létrehozása, amely információs csatornaként szolgált a kolozsvári RMDSZ-ről, elsősorban az iskolaügyek tisztázása érdekében. A román nacionalizmus a forradalmi események után Kolozsváron először a segélyek, majd az iskolaügyek rendezésekor vált érzékelhetővé. A Vatra Românească Kolozsváron egy februári nagygyűléssel jelentkezett először. A március 15-i ünnepségig a Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselői között folyamatos nyilatkozatháború zajlott. A Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselőit végül a marosvásárhelyi események kényszerítették tárgyalóasztalhoz. A cél, amit végül sikerült megvalósítani Kolozsváron az volt, hogy a városban elejét vegyék egy esetleges etnikai konfliktus kirobbantásának. Ehhez hozzájárultak azon civil és magánszervezetek is, amelyek a marosvásárhelyi események után tiltakozásukat fejezték ki az erőszakos cselekmények ellen. A történelmi pártok újjáalakulásának hatására, valamint az NMF-nek a közeledő választásokon való indulása miatt, 1990 februárjában országos szinten átszervezték az NMF megyei tanácsait. Az új szervezetben, a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsaiban a Front képviselői mellett helyet kaptak a politikai pártok és az RMDSZ képviselői is. Ebben az időszakban a kolozsvári RMDSZ-nek sikerült székházat szereznie. A szervezet a Deák Ferenc utcában levő úri kaszinó épületét szerette volna, végül a Fürdő (Pavlov) utcai Moga-villát kapta meg. Az RMDSZ-el párhuzamosan, ugyancsak a választásokra készülve, Kolozsváron is alakultak magyar szervezetek, pártok. Az egyik ilyen szervezet a Vincze János által létrehozott Független Magyar Párt volt. Mivel bebizonyosodott, hogy Vinczét korábban befolyással való üzérkedés miatt elítélték, pártja megfosztotta vezetőségi tisztségétől. Bár a Vincze eset egyedinek tekinthető, a kolozsvári politikai életben a választások előtt jelentkeztek egyéb politikai tömörülések is. Ilyen volt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, amely március 29-én tette közzé hivatalos programját. A pártot jobboldali értelmiségiek alapították már korábban. Mivel nem volt komolyabb politikai háttere és végeredményben Tőkés László támogatását sem sikerült elérni, nem indultak az országos választásokon, platformként az RMDSZ-be tagolódva folytatták tevékenységüket. Egy másik kezdeményezés, bár ez nem pártként lett bejegyezve, azonban az RMDSZ részleges jóváhagyásával működött, a Magyar-Román Demokrata Szövetség volt. Vezetője Váradi-Goia János volt, aki a NEIT-ben is tevékenykedett. A szervezet a románokkal kereste a kapcsolatot, elsősorban a Demokrata Párttal. Fontos szerepet játszott a Vatra és az RMDSZ márciusi tárgyalásainak megszervezésében is. A február 18-án megrendezett Kolozs-megyei RMDSZ küldöttgyűlésen a szervezet végre megszabadult az „ideiglenes” jelzőtől, új vezetőséget választott magának, amely a Kongresszuson képviselhette a helyi érdekeket. Elkezdődött a választásokra való felkészülés, aminek egyik hozadéka az volt, hogy sok helyen a kezdeményező értelmiség helyét egy újonnan kialakult politikus csoport (Szőcs Géza, Eckstein-Kovács Péter, Pillich László, Kónya Sándor stb.) vette át.
Fodor János
Transindex.ro,
Kolozsvár és az itt élő magyar értelmiség kulcsfontosságú szerepet játszott a forradalom napjaiban és az azt követő hónapokban.
A rendszerváltás idején Kolozsvár kulcsfontosságú szerepet töltött be az erdélyi nagyvárosok közt: itt volt a forradalom során nagy szerepet játszó erdélyi hadsereg központja valamint magyar és román szempontból is Erdély kulturális központjának számított. A '70-es és '80-as évek végén a kolozsvári magyar elit tiltakozása a román hatalom nemzetiségpolitikája ellen több síkon zajlott. Ide sorolhatók azon tiltakozások, amelyek a „szocialista szabályok szerint” fogalmazták meg a nemzetiségi sérelmeket, elsősorban azon bukaresti román ismerőseiknek, akik valamilyen fontos funkcióban voltak, vagy hatalmuk révén befolyásolhatták a diszkriminatív kisebbségpolitikát.
Ide sorolható Balogh Edgár, Demeter János, Takács Lajos. A másik tiltakozási forma az ellenzéki mozgalmakhoz köthető. A nagyváradi Ellenpontok szamizdathoz hasonlóan, az ellenállás, politikai tiltakozás formái Kolozsváron is jelentkeztek.
Ezek elsősorban azokhoz a disszidensekhez köthetőek, akik részt vettek a Limes-körben folytatott vitákban. Bár a Limes-kör elsősorban nem Kolozsvárhoz köthető, de Kolozsváron élő résztvevői meghatározó szerepet töltöttek be az itteni szellemi életben. A Limes-kör megszűntével, Kolozsváron Balázs Sándor kezdeményezte a Kiáltó Szó című szamizdat létrehozását. A temesvári eseményekről a kolozsvári napilapok december 21-ig hallgattak, azonban informális csatornákon keresztül többen is értesültek az ott történtekről. A bukaresti tüntetések megkezdéséről szóló hírek a kolozsvári lakosság egy részét cselekvésre buzdította.
A városban tömegtüntetésekre került sor. A katonai vizsgáló bizottság szerint 26 halott és 84 sebesült civil áldozata volt a december 21-i kolozsvári tüntetéseknek. A továbbiakban nem került sor sortűzre, a katonaság visszavonulásra kapott parancsot. A politikailag fontosnak tartott (de még mindig a karhatalom ellenőrzése alatt álló) épületeket őrizték, továbbá a postát, a vasútállomást, az I.R.E-t, a Gaz Metant és a rádióstúdió épületét. A párt székházába reggel, december 22-én hatolt be a tömeg, ahol elsősorban Ioachim Moga megyei első titkárt keresték.
A tüntetőkkel az épületbe behatoló értelmiségiek (Iosif Zăgrean, Ioan Căpuşan és Chindiraş ügyvéd) tárgyaltak a párttitkárral a kialakult helyzetről. Miután nem sikerült lemondásra bírni, Moga az erkélyről próbált a tüntetőkhöz beszélni, kevés sikerrel. Dorel Vişan és Victor Rebengiuc érkezésével megalakult a Nemzeti Megmentési Front ad-hoc tanácsa, melyben az egyedüli magyar Vincze János volt. A megyeszékház, valamint a pártközpont hadsereg általi védelme december 22-én, 11 és 13 óra között szűnt meg, amikor a televízió és rádió közölte a nemzetvédelmi miniszter öngyilkosságát, a szükségállapot kihirdetését. A Ceaușescu-házaspár menekülésének bejelentése után a hadsereg többé nem működött együtt az RKP megyei vezetésével. A Securitate, valamint a pártszékház épületében lévő a személyzetnek nem esett bántódása, őket továbbra is a katonaság felügyelte, esetenként menekítette. Mogát az épület hátsó ajtaján, az éjszaka leple alatt egy hordágy segítségével menekítették ki. A Securitate fegyverállományát szintén a hadsereg foglalta le. A katonaságnak a továbbiakban is fontos szerep jutott az új hatalmi struktúra megszervezésében. Iulian Topliceanu vezérezredes részt vett a Nemzeti Megmentési Front ülésén, ahol politikai funkciót kapott. Ugyanebben a periódusban történt hasonló módon a Városháza elfoglalása is, melynek következtében megalakult az NMF városi tanácsa. A testületnek leginkább a rend megőrzésében, valamint az adminisztráció újraindításában volt szerepe. Az NMF harmadik tanácsát december 29-én választották meg, amelyben már magyarság (KMDT) képviselői is hivatalosan helyet kaptak. Azelőtt, december 24-én, egy gyorsülésen, valószínűleg Cornea nyomására, az NMF éléről leváltották Dorel Vişant, helyére Octavian Buracut választották. A kolozsvári események politikai szereplői, szónokai, amíg a hírek nem erősítették meg a Ceauşescu-házaspár menekülését, vigyáztak arra, hogy egy esetleges fordulat után ne vonhassák őket felelősségre. A tüntetések napján a kolozsvári magyar értelmiség szűkebb köre szintén találkozóra gyűlt össze Gáll Ernő lakásán, Balázs Sándor és Nagy György kezdeményezésére. Ennek apropója az „autonómia problémájának tárgyalása” volt. Minden valószínűség szerint a temesvári fordulat utáni időkre próbáltak meg egyfajta irányvonalat kialakítani. A találkozó híre több értelmiségihez eljutott, így telefonon, vagy személyes úton megkeresték a későbbi közös nyilatkozat, a Hívó szó aláíróit. A kolozsvári magyar értelmiség következő lépése a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács létrehozása volt a karácsony szombatjára szervezett gyűlésen. Erre már egy „központi” helyen került sor, a Szabadság szerkesztőségében, ami a nagyszámú hallgatóság miatt kicsinek bizonyult. Már a gyűlés elején megjelentek az első súrlódások, nézeteltérések a szervezkedés mikéntjével kapcsolatban. Balogh Edgár a Magyar Népi Szövetség újjáélesztésében gondolkodott, Balázs Sándor a két világháború közt működő Országos Magyar Párt mintáját tekintette mérvadónak. A polémiát végeredményben azon értesülés zárta le, miszerint Bukarestben Domokos Géza már létrehozott egy országos szintűnek tervezett szervezetet.
Ezután a Kolozsváron jelenlevők megegyeztek abban, hogy a továbbiakban a helyi ügyekre koncentrálnak. A jelenlevők elfogadták a KMDT nyilatkozatát és megválasztották annak vezetőségét: Kántor Lajos elnök, Pillich László titkár. Szó esett az alakulóban levő román ideiglenes bizottsággal való kapcsolatfelvételről is. A KMDT első gyűlései során kialakultak bizonyos nézeteltérések, amelyekben egyes tagok a múlt rendszerhez való viszonyulásuk miatt lettek megbélyegezve, illetve a szervezet megalakulását és addigi akcióit is többen támadták. A kolozsvári magyarság napilapjának átszervezése december 22-én kezdődött el, Tibori Szabó Zoltán kezdeményezésére. Az átszervezés nyomán kiutasították a régi szerkesztői gárdát. Az első lapszám megjelenéséhez a lap külső munkatársai, Kántor Lajos, Cs. Gyímesi Éva, Kányádi Sándor, Kiss János, Csép Sándor segítségével gyűjtötték össze az anyagot. Az átszervezés fontos mozzanatának számított a román kulturális közeggel való kapcsolatfelvétel. Az új lap címének eldöntésére az összegyűlt „spontán” szerkesztő-csoport éjféltájt kerített sort. A rengeteg ötletből válogatva végül a Szabadság név mellett döntöttek. A Korunk kulturális havilap átszervezésére is ebben az időszakban, hasonló módon került sor. Gáll Ernő javaslatára (aki korábban főszerkesztő is volt), a Kezdeményező Bizottság gyűlésén Kántor Lajost választották meg főszerkesztőnek. Ugyanekkor döntöttek a név (Korunk) megtartása mellett is. Az iskolásoknak szánt Napsugár gyereklap továbbra is ugyanezen a néven jelent meg. Az óvódások lapjának, A haza sólymainak nevét Szivárvány-ra változtatták. Mindkét lapot Murádin Jenő szerkesztette. A decemberi események után a kolozsvári diákság, az egyetemisták is szervezkedésekbe kezdtek. A vakációzó diákok visszatérése után jelent meg az első ifjúsági szervezet, a MADISZ. Programjában önmagát a magyar ifjúság politikai, gazdasági és kulturális érdekvédelmi és képviseleti szervezeteként határozta meg. Kulturális rendezvényei már január elkezdődtek. Január 25-én megalakult a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, amely már egy célzott csoportot szólít meg, a kolozsvári magyar felsőoktatásban tanuló diákokat. Szándéknyilatkozata szerint az RMDSZ-szel és a MADISZ-szal kíván együttműködni. A vizsgált időszakban át is vette a MADISZ szerepét, képviselői helyet kaptak az RMDSZ megyei küldöttgyűlésében, valamint a Vatraval való márciusi tárgyalásokon is delegáltak képviselőt. Olykor személyi átfedés volt a MADISZ és a KMDSZ között. Március 13. és 15. között, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjaival szolidaritást vállalva, a KMDSZ tagjai ülősztrájkot rendeztek. A diákságnak fontos szerepe volt az egyetemeken a múlt rendszert kiszolgáló tanárok kiszűrésében is. A vizsgált időszakban más magyar ifjúsági szervezetek is alakultak, szűkebb célcsoportok számára, mint pl. az Ifjúsági Keresztény Egyesület.
A Kolozsváron megrendezett, január 7-i küldöttgyűlésig a KMDT hivatalosan is felvette az RMDSZ megnevezést. Bár a megyei RMDSZ alakuló ülésére csak február 18-án került sor, az említett januári küldöttgyűlés után a sajtó sem használta a KMDT megnevezést. A küldöttgyűlésen a Bukarest-Kolozsvár rivalizálás is jelen volt. Az első nagyszabású tanácskozást a magyarországi politikai élet is érdeklődéssel követte. Az anyaországi küldötteknek Domokos Géza nyomására nem sikerült bejutniuk az ülésre, ezért később tárgyaltak az RMDSZ vezetőségével. A visszaemlékezések szerint jelen volt Antall József, Csoóri Sándor, Andrásfalvy Bertalan (MDF), továbbá Kovács-Ara Attila a Szabad Európa Rádiótól, valamint a FIDESZ küldöttsége is. Az iskolaügyel (az önálló magyar iskolák létrehozása) kapcsolatosan három tényezőnek volt köszönhető a magyarság számára elért, pozitívnak mondható eredmény: jól sikerültek a tárgyalások a főtanfelügyelővel, Stoica Marianával; az NMF Kolozs megyei elnöke (Octavian Buracu) és az ügyet támogató tagok szintén hajlottak a költöztetésre; sikerült találni egy olyan megfelelő iskolát, amelybe a románok is hajlandóak voltak átköltözni. A román szülők, diákok és tanárok által szervezett tüntetések ellenére az Oktatásügyi Minisztérium január végére jóváhagyta a három, magyar tannyelvű középiskola létrehozását. A kompromisszum az RKP egykori, jól felszerelt továbbképző iskolájával volt kivitelezhető, amelyet a tanfelügyelőség átadott a kiköltöztetett román diákoknak. A Bolyai Egyetem visszaállításával kapcsolatban nem sikerült hasonló eredményt elérni. A probléma komplexitását jelzi, hogy a román tagozatok, valamint az egyetemen tanuló magyar tanárok és diákok között sem volt egyetértés. A líceumok esete után az egyetem ügyében a román körökben jóval nagyobb ellenállás mutatkozott. Az RMDSZ felsőoktatással foglalkozó munkacsoportja, a Bolyai Bizottság, Balázs Sándor elnökletével konkrét célokat fogalmazott meg. A Bolyai Egyetem visszaállítását illetően két változaton gondolkodtak.
A szélesebb körű megoldás magába foglalta volna a Bolyai Egyetem teljes struktúráját. Ezek szerint az újjászervezett egyetemhez csatolták volna a műegyetemi mérnökképzést, a Mezőgazdasági Főiskolát és a Képzőművészeti és Zeneművészeti Főiskola magyar nyelvű oktatási hálózatát. A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet magyar nyelvű kihelyezett tagozata lett volna a Bolyai Egyetemnek, ugyanígy a Színművészeti Főiskola is. A Nagyszebenben megalakuló német nyelvű felsőfokú tanintézmény szintén a Bolyai Egyetem keretében működött volna. A Bolyai Bizottság ezt a változatot támogatta és küldte el a Tanügyminisztériumhoz. A Bizottság egy minimálisabb váltiozatot is felvetett, ami szerint a Bolyai Egyetem megtartotta volna a klasszikus tudományegyetemi struktúráját, a többi oktatási intézményben pedig létrehozták volna a magyar nyelvű oktatási vonalat. Január végén, február elején egyre nagyobb teret kapott az ún. nemzetiségi kérdés, felerősödtek a szélsőséges megnyilvánulások. Az RMDSZ központi vezetése országos tüntetésekre adott utasítást a megyei szervezeteknek. A kolozsvári magyar szervezetek párbeszédet kezdeményeztek a román kultúrkörök képviselőivel, így próbálva megfékezni a szélsőségeket. Ilyen kezdeményezés volt a Híd-Puntea című lap létrehozása, amely információs csatornaként szolgált a kolozsvári RMDSZ-ről, elsősorban az iskolaügyek tisztázása érdekében. A román nacionalizmus a forradalmi események után Kolozsváron először a segélyek, majd az iskolaügyek rendezésekor vált érzékelhetővé. A Vatra Românească Kolozsváron egy februári nagygyűléssel jelentkezett először. A március 15-i ünnepségig a Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselői között folyamatos nyilatkozatháború zajlott. A Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselőit végül a marosvásárhelyi események kényszerítették tárgyalóasztalhoz. A cél, amit végül sikerült megvalósítani Kolozsváron az volt, hogy a városban elejét vegyék egy esetleges etnikai konfliktus kirobbantásának. Ehhez hozzájárultak azon civil és magánszervezetek is, amelyek a marosvásárhelyi események után tiltakozásukat fejezték ki az erőszakos cselekmények ellen. A történelmi pártok újjáalakulásának hatására, valamint az NMF-nek a közeledő választásokon való indulása miatt, 1990 februárjában országos szinten átszervezték az NMF megyei tanácsait. Az új szervezetben, a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsaiban a Front képviselői mellett helyet kaptak a politikai pártok és az RMDSZ képviselői is. Ebben az időszakban a kolozsvári RMDSZ-nek sikerült székházat szereznie. A szervezet a Deák Ferenc utcában levő úri kaszinó épületét szerette volna, végül a Fürdő (Pavlov) utcai Moga-villát kapta meg. Az RMDSZ-el párhuzamosan, ugyancsak a választásokra készülve, Kolozsváron is alakultak magyar szervezetek, pártok. Az egyik ilyen szervezet a Vincze János által létrehozott Független Magyar Párt volt. Mivel bebizonyosodott, hogy Vinczét korábban befolyással való üzérkedés miatt elítélték, pártja megfosztotta vezetőségi tisztségétől. Bár a Vincze eset egyedinek tekinthető, a kolozsvári politikai életben a választások előtt jelentkeztek egyéb politikai tömörülések is. Ilyen volt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, amely március 29-én tette közzé hivatalos programját. A pártot jobboldali értelmiségiek alapították már korábban. Mivel nem volt komolyabb politikai háttere és végeredményben Tőkés László támogatását sem sikerült elérni, nem indultak az országos választásokon, platformként az RMDSZ-be tagolódva folytatták tevékenységüket. Egy másik kezdeményezés, bár ez nem pártként lett bejegyezve, azonban az RMDSZ részleges jóváhagyásával működött, a Magyar-Román Demokrata Szövetség volt. Vezetője Váradi-Goia János volt, aki a NEIT-ben is tevékenykedett. A szervezet a románokkal kereste a kapcsolatot, elsősorban a Demokrata Párttal. Fontos szerepet játszott a Vatra és az RMDSZ márciusi tárgyalásainak megszervezésében is. A február 18-án megrendezett Kolozs-megyei RMDSZ küldöttgyűlésen a szervezet végre megszabadult az „ideiglenes” jelzőtől, új vezetőséget választott magának, amely a Kongresszuson képviselhette a helyi érdekeket. Elkezdődött a választásokra való felkészülés, aminek egyik hozadéka az volt, hogy sok helyen a kezdeményező értelmiség helyét egy újonnan kialakult politikus csoport (Szőcs Géza, Eckstein-Kovács Péter, Pillich László, Kónya Sándor stb.) vette át.
Fodor János
Transindex.ro,
2013. január 7.
Nem ügynökügy
Hierarchikus, öntörvényű világ a miénk, amelyet a büntetés és jutalmazás működtet. A Ceausescu-rendszer felismerte és támogatta ezt.
Lányok és fiúk rendezik apáik ügyét – így folyik most a legfrissebb ügynökbotrány Erdélyben. Még mindig ugyanazoknál a kérdéseknél toporgunk, fel kell-e fedni az egykori jelentőket, kinek kitől és hogyan kell, ha kell, bocsánatot kérnie. Legutóbb hat éve futottuk ugyanezeket a köröket, akkor Szilágyi Domokos ügynök-múltja körül folyt a vita.
Most Könczei Csilla leplezte le apja besúgóit, szekusblogján. Így bukott le többek között Szőcs István (Szőcs Géza apja), Veress Zoltán, Xantus Gábor, Marosi Péter. A leleplezésről cikkezett Demény Péter, a lebuktatás ellentmondásaira figyelmeztetett Dávid Gyula, megszólalt a kutató, Stefano Bottoni pedig azt mondta, nem fog többet hasonló vitákban részt venni.
Elmondták a magukét a lebuktatók, illetve az áldozatok hozzátartozói, például Könczei Csongor és a lebukottak (akik szintén érvelni tudnak amellett, miért voltak áldozatai ugyanannak a történetnek).
A két évtizede folyó vita a „múlt feltárásáról” nem mozdult előre. Ennek ellenére a Könczei család számára, amelynek tagjai megrendítő és érthető módon a tényfeltárással és kutatással gyászolnak, a most történtek nagyon fontosak. Apjuk életét egy, a stuttogó propagandára épülő rendszer tette tragikussá, most tehát hangosan kimondták azt, amit rajtuk kívül más nem mondott ki, legfennebb suttogott.
Ne becsüljük alá a gesztusok értékét, jelentését, fontosságát. Azok, akiknek a nevét kimondták, nem tudják feldolgozni ezt az eljárást, legalábbis ez derül ki Bereczky-Veress Bíborka apjához írt leveléből, meg nem értésként, igazságtalanságként élik meg. Nem lenne ez szükségszerű, hiszen a kimondás mellett ott lehet az empátia is, ez a gesztus nem egyenértékű a „kiátkozással”.
De érvelni, ellenérvelni ebben a végtelenített vitában, amely szorongásokkal terhes, és amelyet nem csak a megérteni akarás motivál, már nem érdemes.
Az apák elvesztegették az idejüket,
a fiúk és lányok rájátszása mindehhez már adalékanyag. Nem haszontalan, de a hiányt nem pótolja. Az érintettek jelentős része nem él, vagy nem aktívan él. Az utókorra csak az emlékezet munkája marad, a morális rendezés és rendbetétel esélye majdhogynem oda.
Van azonban néhány szempont, ami az elmúlt évtizedek kudarcos eszmecseréiben nem merült fel. És amelyek nemcsak a (be nem pótolható) morális jóvátételt, az emlékezést érintik, de amelyek részei a jelenünknek, hozzátartoznak mindahhoz, ahogyan élünk.
Mindeddig a „múlt feltárása” csak akkor vált fontossá, ha a mögöttünk lévő diktatúra végletes és végzetes eseményei kerültek szóba. Ha ügynökügyekről beszélhettünk. Az erdélyi magyar kortárs történetírás azonban éppúgy adós a diktatúra „békés” hétköznapjainak, aspektusának, urambocsá „jó” (sokszoros idézőjelben) oldalainak a bemutatásával, mint ahogyan adósak mindezzel a kortanúk, a nem bűnös és nem áldozat résztvevők.
Egy olyan diktatúra van mögöttünk, amelyben nem volt mindenki bűnös, és nem volt mindenki áldozat, amelyet simán túl lehetett élni, „mezítláb”. Amelynek volt unalmas, átlagos, sőt még humoros oldala is. Ha mindezekről nem beszélünk, nem emlékezünk, hogyan is éltünk együtt különösebb megrázkódtatások nélkül ezzel a torz rendszerrel, hogyan érthetnénk meg ugyanannak a szélsőségeit?
A „titkok” nem feltétlenül titkok, és nem feltétlenül nyugszanak nehezen kezelhető archívumokban. Kéznél vannak, csak nem értékeljük őket, vagy nem értjük ezeket az apró tényeket, vagy nem látjuk, hogyan szerveződnek egységbe. Intenzívebb, mélyebb és szélesebb emlékezetre, aktívabb párbeszédre lenne szükség. Nem beismerésekre, lebuktatásra, hanem újra- és újramondásra – erre még mindig van elegendő idő.
Mivel a múlt rendszert csak morális fehérben és feketében látjuk, az árnyalataira nem vagyunk érzékenyek, vagy nem tudjuk, hogyan adjuk vissza ezeket, ezért hajlamosak vagyunk csak hősöket és csak áldozatokat látni magunk körül. Holott a szereposztás ennél sokkal szélesebb, a karakterek sokkal sokfélébbek.
Gálfalvi György tud a legvidámabban adomázni, hogyan cicáztak a szekus ügynökökkel, hogyan működött a le- és kihallgatás, a poloskák elhelyezése. Lehet, hogy ez a vidámság habitusából ered, én hajlok azonban arra, hogy ő az egyike azoknak, akik értik a diktatúra, a tragikomikus diktatúra mélyebb (emberibb) rétegeit.
Igen, engem például nagyon érdekel a tartótisztek lelkiélete, családi háttere is. Nem a szimpátia, nem az antipátia mondatja velem, hanem a kíváncsiság, és az a meggyőződés, hogy ez is lényegileg hozzátartozik a megértendőhöz.
Mindezeken túl nagyon fontos kimondani:
a Ceausescu-rendszer (illetve az, ahogyan ebben a rendszerben éltünk, ahogy azt értettük, magyaráztuk) nem kiemelt pontja a közelmúltunknak. Voltak előzményei és vannak társadalmi, kulturális következményei. Amikor Könczei Csongor azt írja, hogy a besúgók közül kerülhettek ki az erdélyi magyar társadalom megbecsült tagjai, a valakik, és azok, akik nem működtek együtt a korabeli hatalommal, mellőzöttekké, kisemmizettekké, senkikké váltak, fontos, de nem teljes igazságot mond el.
Az erdélyi magyar társadalom mindig a senkik és valakik földje volt. Ha úgy tetszik, az uramoké és a bátyámoké. Ha még úgyabbul tetszik, a főuraké és a talpasoké. Mehetünk vissza Horthyig, de akár Dózsa Györgyig is. Hierarchikus, öntörvényű világ a miénk, amelyet a büntetés és jutalmazás működtet.
A Ceausescu-rendszer felismerte és támogatta ezt. Abszurd és mégis logikus módon konzerválta ezt a hagyományosan aszimmetrikus, belső igazságtalanságaiból vagy nagyon sajátos, nehezen kiszámítható igazságaiból táplálkozó kis magyar világot. A maga javára fordította.
Az elmúlt rendszerben nagyon sok olyan senki volt, akit az erdélyi magyarok mégiscsak valakiként tiszteltek, értékeltek (ilyen volt Könczei Ádám is, akit túlzás nélkül nevezhetünk legendás alaknak, én is családi elbeszélésekből ismerem). És nagyon sok olyan valaki volt, akiket bár jutalmazott a párt, a korabeli hatalom, mégis senkiként tartottak számon (hadd ne nevezzek most meg senkit), és különböző eszközökkel büntettek is. (Például elhallgatással, mellőzéssel, figyelembe nem vétellel.)
A jövőre vonatkozó kérdés az, hogy a „senkik” és „valakik” földje hogyan változtatható a „mindenki” földjévé. Azzá a birtokká, ahol nem az öntörvényű, zsarolható, befolyásolható közösségi ítélet, előítélet, a vagyon, a politikai háttér, a sznobéria, a családi kapcsolatok, a vallási hovatartozás, a regionális kötődés határozza meg kinek-kinek a helyét, hanem az önérték. Az önmagunkért vállalt, személyes felelősség.
Parászka Boróka
Manna.ro,
Hierarchikus, öntörvényű világ a miénk, amelyet a büntetés és jutalmazás működtet. A Ceausescu-rendszer felismerte és támogatta ezt.
Lányok és fiúk rendezik apáik ügyét – így folyik most a legfrissebb ügynökbotrány Erdélyben. Még mindig ugyanazoknál a kérdéseknél toporgunk, fel kell-e fedni az egykori jelentőket, kinek kitől és hogyan kell, ha kell, bocsánatot kérnie. Legutóbb hat éve futottuk ugyanezeket a köröket, akkor Szilágyi Domokos ügynök-múltja körül folyt a vita.
Most Könczei Csilla leplezte le apja besúgóit, szekusblogján. Így bukott le többek között Szőcs István (Szőcs Géza apja), Veress Zoltán, Xantus Gábor, Marosi Péter. A leleplezésről cikkezett Demény Péter, a lebuktatás ellentmondásaira figyelmeztetett Dávid Gyula, megszólalt a kutató, Stefano Bottoni pedig azt mondta, nem fog többet hasonló vitákban részt venni.
Elmondták a magukét a lebuktatók, illetve az áldozatok hozzátartozói, például Könczei Csongor és a lebukottak (akik szintén érvelni tudnak amellett, miért voltak áldozatai ugyanannak a történetnek).
A két évtizede folyó vita a „múlt feltárásáról” nem mozdult előre. Ennek ellenére a Könczei család számára, amelynek tagjai megrendítő és érthető módon a tényfeltárással és kutatással gyászolnak, a most történtek nagyon fontosak. Apjuk életét egy, a stuttogó propagandára épülő rendszer tette tragikussá, most tehát hangosan kimondták azt, amit rajtuk kívül más nem mondott ki, legfennebb suttogott.
Ne becsüljük alá a gesztusok értékét, jelentését, fontosságát. Azok, akiknek a nevét kimondták, nem tudják feldolgozni ezt az eljárást, legalábbis ez derül ki Bereczky-Veress Bíborka apjához írt leveléből, meg nem értésként, igazságtalanságként élik meg. Nem lenne ez szükségszerű, hiszen a kimondás mellett ott lehet az empátia is, ez a gesztus nem egyenértékű a „kiátkozással”.
De érvelni, ellenérvelni ebben a végtelenített vitában, amely szorongásokkal terhes, és amelyet nem csak a megérteni akarás motivál, már nem érdemes.
Az apák elvesztegették az idejüket,
a fiúk és lányok rájátszása mindehhez már adalékanyag. Nem haszontalan, de a hiányt nem pótolja. Az érintettek jelentős része nem él, vagy nem aktívan él. Az utókorra csak az emlékezet munkája marad, a morális rendezés és rendbetétel esélye majdhogynem oda.
Van azonban néhány szempont, ami az elmúlt évtizedek kudarcos eszmecseréiben nem merült fel. És amelyek nemcsak a (be nem pótolható) morális jóvátételt, az emlékezést érintik, de amelyek részei a jelenünknek, hozzátartoznak mindahhoz, ahogyan élünk.
Mindeddig a „múlt feltárása” csak akkor vált fontossá, ha a mögöttünk lévő diktatúra végletes és végzetes eseményei kerültek szóba. Ha ügynökügyekről beszélhettünk. Az erdélyi magyar kortárs történetírás azonban éppúgy adós a diktatúra „békés” hétköznapjainak, aspektusának, urambocsá „jó” (sokszoros idézőjelben) oldalainak a bemutatásával, mint ahogyan adósak mindezzel a kortanúk, a nem bűnös és nem áldozat résztvevők.
Egy olyan diktatúra van mögöttünk, amelyben nem volt mindenki bűnös, és nem volt mindenki áldozat, amelyet simán túl lehetett élni, „mezítláb”. Amelynek volt unalmas, átlagos, sőt még humoros oldala is. Ha mindezekről nem beszélünk, nem emlékezünk, hogyan is éltünk együtt különösebb megrázkódtatások nélkül ezzel a torz rendszerrel, hogyan érthetnénk meg ugyanannak a szélsőségeit?
A „titkok” nem feltétlenül titkok, és nem feltétlenül nyugszanak nehezen kezelhető archívumokban. Kéznél vannak, csak nem értékeljük őket, vagy nem értjük ezeket az apró tényeket, vagy nem látjuk, hogyan szerveződnek egységbe. Intenzívebb, mélyebb és szélesebb emlékezetre, aktívabb párbeszédre lenne szükség. Nem beismerésekre, lebuktatásra, hanem újra- és újramondásra – erre még mindig van elegendő idő.
Mivel a múlt rendszert csak morális fehérben és feketében látjuk, az árnyalataira nem vagyunk érzékenyek, vagy nem tudjuk, hogyan adjuk vissza ezeket, ezért hajlamosak vagyunk csak hősöket és csak áldozatokat látni magunk körül. Holott a szereposztás ennél sokkal szélesebb, a karakterek sokkal sokfélébbek.
Gálfalvi György tud a legvidámabban adomázni, hogyan cicáztak a szekus ügynökökkel, hogyan működött a le- és kihallgatás, a poloskák elhelyezése. Lehet, hogy ez a vidámság habitusából ered, én hajlok azonban arra, hogy ő az egyike azoknak, akik értik a diktatúra, a tragikomikus diktatúra mélyebb (emberibb) rétegeit.
Igen, engem például nagyon érdekel a tartótisztek lelkiélete, családi háttere is. Nem a szimpátia, nem az antipátia mondatja velem, hanem a kíváncsiság, és az a meggyőződés, hogy ez is lényegileg hozzátartozik a megértendőhöz.
Mindezeken túl nagyon fontos kimondani:
a Ceausescu-rendszer (illetve az, ahogyan ebben a rendszerben éltünk, ahogy azt értettük, magyaráztuk) nem kiemelt pontja a közelmúltunknak. Voltak előzményei és vannak társadalmi, kulturális következményei. Amikor Könczei Csongor azt írja, hogy a besúgók közül kerülhettek ki az erdélyi magyar társadalom megbecsült tagjai, a valakik, és azok, akik nem működtek együtt a korabeli hatalommal, mellőzöttekké, kisemmizettekké, senkikké váltak, fontos, de nem teljes igazságot mond el.
Az erdélyi magyar társadalom mindig a senkik és valakik földje volt. Ha úgy tetszik, az uramoké és a bátyámoké. Ha még úgyabbul tetszik, a főuraké és a talpasoké. Mehetünk vissza Horthyig, de akár Dózsa Györgyig is. Hierarchikus, öntörvényű világ a miénk, amelyet a büntetés és jutalmazás működtet.
A Ceausescu-rendszer felismerte és támogatta ezt. Abszurd és mégis logikus módon konzerválta ezt a hagyományosan aszimmetrikus, belső igazságtalanságaiból vagy nagyon sajátos, nehezen kiszámítható igazságaiból táplálkozó kis magyar világot. A maga javára fordította.
Az elmúlt rendszerben nagyon sok olyan senki volt, akit az erdélyi magyarok mégiscsak valakiként tiszteltek, értékeltek (ilyen volt Könczei Ádám is, akit túlzás nélkül nevezhetünk legendás alaknak, én is családi elbeszélésekből ismerem). És nagyon sok olyan valaki volt, akiket bár jutalmazott a párt, a korabeli hatalom, mégis senkiként tartottak számon (hadd ne nevezzek most meg senkit), és különböző eszközökkel büntettek is. (Például elhallgatással, mellőzéssel, figyelembe nem vétellel.)
A jövőre vonatkozó kérdés az, hogy a „senkik” és „valakik” földje hogyan változtatható a „mindenki” földjévé. Azzá a birtokká, ahol nem az öntörvényű, zsarolható, befolyásolható közösségi ítélet, előítélet, a vagyon, a politikai háttér, a sznobéria, a családi kapcsolatok, a vallási hovatartozás, a regionális kötődés határozza meg kinek-kinek a helyét, hanem az önérték. Az önmagunkért vállalt, személyes felelősség.
Parászka Boróka
Manna.ro,
2013. január 7.
Gagyi József
RE: MÉG EGY ÜGYNÖK
Ügyről és kategorizációról
Hány élettörténetet kellene ismerni, hány generáció útjáról és választásairól kellene áttekintést nyerni ahhoz, hogy történelmileg (általános, és nem aktuális érvénnyel) hitelesen kategorizáljunk, hogy tisztán láthassunk?
Csak részben értek egyet Stefano Bottonival, A Szőcs István ügy című írás szerzőjével: csak részben értek egyet azzal a kijelentésével, hogy Romániában "a diktatúrában együttműködők (bármilyen szinten, bármilyen motivációval) összehasonlíthatatlanul többen voltak, mint a tiszták, mint az ellenállók, mind azok, akiknek szenvedniük kellett."
A kijelentés betűjével egyetértek: valóban összehasonlíthatatlanul többen voltak az egyik oldalon, mint a másikon.
De milyen átjárás létezett a két oldal között?
A kijelentés mögött húzódó, a társadalom kettéosztottságára és kétféle működésére, a társadalmi kategorizációra vonatkozó előfeltevést vitatom. Véleményem szerint a "létező szocializmus" korszakában, vagyis abban a történelmi korszakban, miről ma mint kommunista diktatúráról beszélünk, két alapvető ok miatt kellene másképpen kezeljük, árnyaljuk ezt a kategorizációt.
Az egyik: a korszak időtartalma.
Nem érte ugyan el a saeculumot (egy nemzedék születésétől, felnevelkedésétől az utolsó, a nemzedéki emlékezetet még őrző tagjainak eltávozásáig terjedő időszakot), de a negyvenes, hatvanas, nyolcvanas évek végének húszévesei lényegesen más vonásokkal jellemezhető diktatúrában lettek nagykorúakká. Szovjet megszállás, "fokozódó nemzetközi helyzet", osztályharc, a pátvezetésen belüli vetélkedések és leszámolások, koncepciós perek, gyors társadalmi átrétegződés jellemezte a negyvenes évek végét, ötvenes évek elejét. A hatvanas évek végén egy a nemzeti függetlenséget deklaráló (és azt például a csehszlovákiai bevonuláskor felmutató), az államszerkezet szempontjából stabil, a(z értelmiségi) foglalkozási pályák kiszámíthatóságát, biztonságát nyújtó, gazdaságilag is a huszadik század legprosperálóbb időszakát élő Romániáról beszélhetünk. A nyolcvanas évek vége az irracionális, diktatoriális döntéshozatal, az életszínvonal-csökkenés, az ellátási nehézségek, az apparátusokon belüli meghasonlás, a hivatalos és a magánszféra közötti szakadék kialakulásának, tudatosodásának a világa.
Az ötvenes évek elején az ellenállók börtönben ültek, vagy éppen naponta érezhették a börtön fenyegetését. A hatvanas évek végén (ha nem is államszervezési, de ) értelmiségi intézmények falain belül is tevékenykedhettek, és (ha nem is szervezkedhettek, de) viszonylagos egzisztenciális biztonságban élhettek. A nyolcvanas években – és ezekre emlékezünk leginkább – külső vagy belső emigrációba vonultak, megfigyelés és szoros felügyelet alatt voltak, életük is veszélyben forgott.
A másik: az államirányítási, államszervezési törekvések központi eleme volt mindvégig a nevelés/szocializálás és a szűrés.
Csak éppen korszakonként más és más volt ennek kiterjedtsége, hatékonysága. Az ötvenes éveket a megfélemlítés, kiszorítás, elnémítás jellemezte, meg a nevelés/átnevelés különböző kísérletei. A legfontosabb szűrő maga a párttagság volt, a szűrés az afelé vezető út. De a börtönök, a hadsereg is szűrő intézményként működött.
A hatvanas évek végére már felnőtt, egyetemet végzett a szocialista korszak első nemzedéke. Ők már pionírok, IMSZ-tagok voltak, szocialista munkahelyeken alkalmazták őket, vagyis mindet megtett az állam, hogy a szocialista társadalomba integrálja őket. Ennek az egyik fontos eleme volt a szűrés: azoknak a helyzeteknek a sokasága, amikor az iskola, egyetem, a párt, munkahelyi vagy belügyi szervek figyelték, követték, ,,káderezték” és nyilvános vagy titkos, dokumentált vagy improvizált/szóbeli technikákkal fegyelmezték, (be)szervezték a fiatalokat.
Én Szőcs István fiával, Szőcs Gézával együtt a hatvanas-hetvenes évek fordulóján felnőtt generációhoz tartozom.
1973-1974-ben nyolc hónapon keresztül voltam a Szőcs Gézáéval szomszédos ágy lakója egy kaszárnyai hálóteremben, egy jellegzetes szocialista fegyelmező-szervező intézményben, a Román Néphadseregben. Rendszeres látogatónk, "barátunk" volt a CI (Contrainformaţii – Katonai elhárítás) tiszt. Megszokott délutáni tevékenység volt, hogy egyik-másikunkat behívott az irodájába, elbeszélgetett vele. Utólag úgy gondolom, szolgálati feladata volt mindegyikünkkel elbeszélgetni, mindegyikről megfigyeléseket vezetni, és a katonáknak a beszervezését megkísérelni.
A nyolcvanas években a kialakult nevelő-szocializáló-szűrő szerkezetek és intézmények egyre kevésbé hatékonyan működtek, elsősorban azért, mert a képmutatás-hazugság-korrupció egyre világosabbá vált, és ezen túl: akinek az igazodás és erkölcsi választás valóban dilemmaként jelentkezett, egyre könnyebben tudott magának magánéletében és egy már szerveződő, összekacsintásra és félszavakra, kettős nyelvhasználatra épülő félnyilvánosságban társakat is találni.
Én akkor, ott, a hadseregben megtagadtam, hogy aláírjam a papírt, miszerint vállalom, hogy Kolozsvárra visszatérve a külföldi diákokkal (görögökkel, arabokkal – akkor már megjelentek Kolozsváron) barátkozom, és jelentek a szerveknek. Az tudható volt, hogy ha igen, akkor már nem csak róluk. Ott, a katonaságnál ennek nem lettek következményei.
Azért tartom fontosnak a társadalmi kategorizáció fontosságára felhívni a figyelmet,
mert nem tudtam akkor sem, azóta sem tudhatom: ki utasította vissza, ki nem a katonaságba bezárt, otthonától és felnevelő környezetétől viszonylag távoli nyelvi-kulturális-értékvilágba (esetünkben a Konstanca melletti Corbura) száműzött, az egyetemi helyének elvesztésével fenyegetett férfitársaim (egyetemre, filológiára bejutott, egyetem előtti katonaságot teljesítő románok, németek, magyarok, zsidók) közül az őket újra és újra megkereső CI-s tiszt ajánlatait, zsarolásait?
Aki akkor igent mondott, az mondott-e később nemet – és aki nemet mondott, az később igent?
Milyen új alkalmak sokasága követte a katonaságot, amikor újabb és újabb próbatételek válthattak ki újabb fordulatokat?
De hát másból se állt az élet a diktatúrában, mint azokból a krízisekből, azokból a kikerülhetetlen, rendszerspecifikus erkölcsi próbatételekből, amelyet akkor túléltünk, de amelyen egy utólagos, mai, történelmi perspektívából történő értékelés szerint: jól szerepeltünk vagy elbuktunk.
Mivel pedig a férfipopulációnak (ha úgy tetszik: romániai magyar elit férfipopulációjának) legnagyobb része Romániában megjárta a Román Néphadsereget, ezt a román nemzet és állam iránti lojalitásra szocializáló intézményt – hogyan ismerhetők, összegezhetők, kezelhetők ezek az első, inicializáló, majd az ezt követő helyzetek, választások a társadalom (ha tetszik: romániai magyar társadalom) szintjén?
Kik voltak akkor, húsz évesen tiszták, a negatív megkülönböztetés, büntetés fenyegetését vállalók ott, a Román Néphadseregben – és mi lett később velük?
Vagy mi lett azokkal, akiket ott beszerveztek, és később meghasonlottak, megtagadták az együttműködést, kiléptek?
Hány élettörténetet kellene ismerni, hány generáció útjáról és választásairól kellene áttekintést nyerni ahhoz, hogy történelmileg (általános, és nem aktuális érvénnyel) hitelesen kategorizáljunk, hogy tisztán láthassunk?
A szerző antropológus, a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karának docense.
Transindex.ro,
RE: MÉG EGY ÜGYNÖK
Ügyről és kategorizációról
Hány élettörténetet kellene ismerni, hány generáció útjáról és választásairól kellene áttekintést nyerni ahhoz, hogy történelmileg (általános, és nem aktuális érvénnyel) hitelesen kategorizáljunk, hogy tisztán láthassunk?
Csak részben értek egyet Stefano Bottonival, A Szőcs István ügy című írás szerzőjével: csak részben értek egyet azzal a kijelentésével, hogy Romániában "a diktatúrában együttműködők (bármilyen szinten, bármilyen motivációval) összehasonlíthatatlanul többen voltak, mint a tiszták, mint az ellenállók, mind azok, akiknek szenvedniük kellett."
A kijelentés betűjével egyetértek: valóban összehasonlíthatatlanul többen voltak az egyik oldalon, mint a másikon.
De milyen átjárás létezett a két oldal között?
A kijelentés mögött húzódó, a társadalom kettéosztottságára és kétféle működésére, a társadalmi kategorizációra vonatkozó előfeltevést vitatom. Véleményem szerint a "létező szocializmus" korszakában, vagyis abban a történelmi korszakban, miről ma mint kommunista diktatúráról beszélünk, két alapvető ok miatt kellene másképpen kezeljük, árnyaljuk ezt a kategorizációt.
Az egyik: a korszak időtartalma.
Nem érte ugyan el a saeculumot (egy nemzedék születésétől, felnevelkedésétől az utolsó, a nemzedéki emlékezetet még őrző tagjainak eltávozásáig terjedő időszakot), de a negyvenes, hatvanas, nyolcvanas évek végének húszévesei lényegesen más vonásokkal jellemezhető diktatúrában lettek nagykorúakká. Szovjet megszállás, "fokozódó nemzetközi helyzet", osztályharc, a pátvezetésen belüli vetélkedések és leszámolások, koncepciós perek, gyors társadalmi átrétegződés jellemezte a negyvenes évek végét, ötvenes évek elejét. A hatvanas évek végén egy a nemzeti függetlenséget deklaráló (és azt például a csehszlovákiai bevonuláskor felmutató), az államszerkezet szempontjából stabil, a(z értelmiségi) foglalkozási pályák kiszámíthatóságát, biztonságát nyújtó, gazdaságilag is a huszadik század legprosperálóbb időszakát élő Romániáról beszélhetünk. A nyolcvanas évek vége az irracionális, diktatoriális döntéshozatal, az életszínvonal-csökkenés, az ellátási nehézségek, az apparátusokon belüli meghasonlás, a hivatalos és a magánszféra közötti szakadék kialakulásának, tudatosodásának a világa.
Az ötvenes évek elején az ellenállók börtönben ültek, vagy éppen naponta érezhették a börtön fenyegetését. A hatvanas évek végén (ha nem is államszervezési, de ) értelmiségi intézmények falain belül is tevékenykedhettek, és (ha nem is szervezkedhettek, de) viszonylagos egzisztenciális biztonságban élhettek. A nyolcvanas években – és ezekre emlékezünk leginkább – külső vagy belső emigrációba vonultak, megfigyelés és szoros felügyelet alatt voltak, életük is veszélyben forgott.
A másik: az államirányítási, államszervezési törekvések központi eleme volt mindvégig a nevelés/szocializálás és a szűrés.
Csak éppen korszakonként más és más volt ennek kiterjedtsége, hatékonysága. Az ötvenes éveket a megfélemlítés, kiszorítás, elnémítás jellemezte, meg a nevelés/átnevelés különböző kísérletei. A legfontosabb szűrő maga a párttagság volt, a szűrés az afelé vezető út. De a börtönök, a hadsereg is szűrő intézményként működött.
A hatvanas évek végére már felnőtt, egyetemet végzett a szocialista korszak első nemzedéke. Ők már pionírok, IMSZ-tagok voltak, szocialista munkahelyeken alkalmazták őket, vagyis mindet megtett az állam, hogy a szocialista társadalomba integrálja őket. Ennek az egyik fontos eleme volt a szűrés: azoknak a helyzeteknek a sokasága, amikor az iskola, egyetem, a párt, munkahelyi vagy belügyi szervek figyelték, követték, ,,káderezték” és nyilvános vagy titkos, dokumentált vagy improvizált/szóbeli technikákkal fegyelmezték, (be)szervezték a fiatalokat.
Én Szőcs István fiával, Szőcs Gézával együtt a hatvanas-hetvenes évek fordulóján felnőtt generációhoz tartozom.
1973-1974-ben nyolc hónapon keresztül voltam a Szőcs Gézáéval szomszédos ágy lakója egy kaszárnyai hálóteremben, egy jellegzetes szocialista fegyelmező-szervező intézményben, a Román Néphadseregben. Rendszeres látogatónk, "barátunk" volt a CI (Contrainformaţii – Katonai elhárítás) tiszt. Megszokott délutáni tevékenység volt, hogy egyik-másikunkat behívott az irodájába, elbeszélgetett vele. Utólag úgy gondolom, szolgálati feladata volt mindegyikünkkel elbeszélgetni, mindegyikről megfigyeléseket vezetni, és a katonáknak a beszervezését megkísérelni.
A nyolcvanas években a kialakult nevelő-szocializáló-szűrő szerkezetek és intézmények egyre kevésbé hatékonyan működtek, elsősorban azért, mert a képmutatás-hazugság-korrupció egyre világosabbá vált, és ezen túl: akinek az igazodás és erkölcsi választás valóban dilemmaként jelentkezett, egyre könnyebben tudott magának magánéletében és egy már szerveződő, összekacsintásra és félszavakra, kettős nyelvhasználatra épülő félnyilvánosságban társakat is találni.
Én akkor, ott, a hadseregben megtagadtam, hogy aláírjam a papírt, miszerint vállalom, hogy Kolozsvárra visszatérve a külföldi diákokkal (görögökkel, arabokkal – akkor már megjelentek Kolozsváron) barátkozom, és jelentek a szerveknek. Az tudható volt, hogy ha igen, akkor már nem csak róluk. Ott, a katonaságnál ennek nem lettek következményei.
Azért tartom fontosnak a társadalmi kategorizáció fontosságára felhívni a figyelmet,
mert nem tudtam akkor sem, azóta sem tudhatom: ki utasította vissza, ki nem a katonaságba bezárt, otthonától és felnevelő környezetétől viszonylag távoli nyelvi-kulturális-értékvilágba (esetünkben a Konstanca melletti Corbura) száműzött, az egyetemi helyének elvesztésével fenyegetett férfitársaim (egyetemre, filológiára bejutott, egyetem előtti katonaságot teljesítő románok, németek, magyarok, zsidók) közül az őket újra és újra megkereső CI-s tiszt ajánlatait, zsarolásait?
Aki akkor igent mondott, az mondott-e később nemet – és aki nemet mondott, az később igent?
Milyen új alkalmak sokasága követte a katonaságot, amikor újabb és újabb próbatételek válthattak ki újabb fordulatokat?
De hát másból se állt az élet a diktatúrában, mint azokból a krízisekből, azokból a kikerülhetetlen, rendszerspecifikus erkölcsi próbatételekből, amelyet akkor túléltünk, de amelyen egy utólagos, mai, történelmi perspektívából történő értékelés szerint: jól szerepeltünk vagy elbuktunk.
Mivel pedig a férfipopulációnak (ha úgy tetszik: romániai magyar elit férfipopulációjának) legnagyobb része Romániában megjárta a Román Néphadsereget, ezt a román nemzet és állam iránti lojalitásra szocializáló intézményt – hogyan ismerhetők, összegezhetők, kezelhetők ezek az első, inicializáló, majd az ezt követő helyzetek, választások a társadalom (ha tetszik: romániai magyar társadalom) szintjén?
Kik voltak akkor, húsz évesen tiszták, a negatív megkülönböztetés, büntetés fenyegetését vállalók ott, a Román Néphadseregben – és mi lett később velük?
Vagy mi lett azokkal, akiket ott beszerveztek, és később meghasonlottak, megtagadták az együttműködést, kiléptek?
Hány élettörténetet kellene ismerni, hány generáció útjáról és választásairól kellene áttekintést nyerni ahhoz, hogy történelmileg (általános, és nem aktuális érvénnyel) hitelesen kategorizáljunk, hogy tisztán láthassunk?
A szerző antropológus, a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karának docense.
Transindex.ro,
2013. január 7.
Markó Béla: a kormányzó USL-lel aláírt megállapodás a romániai magyarság érdekét szolgálta
A romániai magyarság érdekét szolgálta az a megállapodás, amelyet a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) a választások előtt kötött a kormányzó Szociálliberális Szövetséggel (USL) - jelentette ki Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke.
A politikus az Erdélyi Magyar Televízió (ETV) egyik adásában beszélt erről - derül ki az ETV hétfői közleményéből. Markó Béla hozzátette: amennyiben ezt betartotta volna a román fél, az RMDSZ kormányzati pozícióba került volna, és jó helyzetet lehetett volna teremteni az erdélyi magyarság számára.
A politikus rámutatott: az RMDSZ-nek tárgyalnia kell a román kormánykoalícióval, ugyanis meg kell akadályoznia, hogy olyan közigazgatási területi felosztás szülessen, amely megszünteti a magyar többségű megyéket.
Aláhúzta, nem titkos, hanem bizalmas volt a megállapodás, mert az USL vezetői nem tartották hasznosnak a választási kampányban az RMDSZ-el való megállapodás nyilvánosságra hozatalát. Emlékeztetett arra, hogy az RMDSZ 1996-ban is a választások előtt kötött megállapodás alapján lépett kormányra az egykori Demokratikus Konvencióval azzal a különbséggel, hogy az akkori román kormánypártok betartották az egyezséget.
Rámutatott, az USL vezetőivel folytatott megbeszéléseken szóvá is tette, hogy az egyezség felrúgásával olyan előzménytelen helyzetet teremtenek, amelynek nem látni a végét, hiszen mostantól fogva miért is írjon alá valaki is egy egyezséget, ha az írott szót nem kell betartani - mondta Markó Béla. Mindezek ellenére az RMDSZ a konstruktív ellenzékiséget választja, és a magyar közösséget, valamint általában a romániai társadalmat érintő fontos kérdésekben a továbbiakban is konzultálni kíván a kormányoldallal - tette hozzá.
Bukarest, MTI
A romániai magyarság érdekét szolgálta az a megállapodás, amelyet a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) a választások előtt kötött a kormányzó Szociálliberális Szövetséggel (USL) - jelentette ki Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke.
A politikus az Erdélyi Magyar Televízió (ETV) egyik adásában beszélt erről - derül ki az ETV hétfői közleményéből. Markó Béla hozzátette: amennyiben ezt betartotta volna a román fél, az RMDSZ kormányzati pozícióba került volna, és jó helyzetet lehetett volna teremteni az erdélyi magyarság számára.
A politikus rámutatott: az RMDSZ-nek tárgyalnia kell a román kormánykoalícióval, ugyanis meg kell akadályoznia, hogy olyan közigazgatási területi felosztás szülessen, amely megszünteti a magyar többségű megyéket.
Aláhúzta, nem titkos, hanem bizalmas volt a megállapodás, mert az USL vezetői nem tartották hasznosnak a választási kampányban az RMDSZ-el való megállapodás nyilvánosságra hozatalát. Emlékeztetett arra, hogy az RMDSZ 1996-ban is a választások előtt kötött megállapodás alapján lépett kormányra az egykori Demokratikus Konvencióval azzal a különbséggel, hogy az akkori román kormánypártok betartották az egyezséget.
Rámutatott, az USL vezetőivel folytatott megbeszéléseken szóvá is tette, hogy az egyezség felrúgásával olyan előzménytelen helyzetet teremtenek, amelynek nem látni a végét, hiszen mostantól fogva miért is írjon alá valaki is egy egyezséget, ha az írott szót nem kell betartani - mondta Markó Béla. Mindezek ellenére az RMDSZ a konstruktív ellenzékiséget választja, és a magyar közösséget, valamint általában a romániai társadalmat érintő fontos kérdésekben a továbbiakban is konzultálni kíván a kormányoldallal - tette hozzá.
Bukarest, MTI
2013. január 8.
Jutalomkirándulás Csángóföldre
Útközben a csángóföldi kirándulás ötletgazdájától megtudtam, hogy bár egyetemistaként már érdeklődött e népcsoport iránt, életmódjuk, mindennapjaik helyszíni tanulmányozására eddig nem adódott alkalma. Éppen ezért kapóra jött a sepsiszentgyörgyi önkormányzat azon pályázata, mely a székely népi hagyományok népszerűsítését, és megyénk „fővárosának” bemutatását volt hivatott elősegíteni a Székelyföld határain kívül eső településeken. A váratlanul kínálkozó lehetőség útjába már csupán a csángóföldi kapcsolat hiánya állott, de egy Moldvában tanító pedagógusokkal kötött ismeretség jóvoltából, utolsó pillanatban ezt az akadályt is sikerült elhárítani. Így az Ady Endre Iskoláért Alapítvány nevében pályázhatott, a kedvező elbírálás nyomán pedig a jó tanulmányi eredményekkel rendelkező diákok számára megálmodott jutalomkirándulás is megvalósulhatott.
A Felsőháromszéki-medencét az Ojtozi-szoroson át elhagyva, mivel általam jól ismert vidéken haladtunk át, néha-néha kiegészítettem Kakas Zoltánnak, az utunkba eső települések történelmét és nevezetességeit bemutató színes előadását. Felhívtam például a figyelmet arra, hogy az addig Erdélyhez és Háromszékhez tartozó Sósmezőt (Poiana Sărată) az 1968-ban megvalósított megyésítés alkalmával, szülőföldünk területének durva megcsonkítása árán, önkényesen a moldvai Bákó megyéhez csatolták. Pedagógus szüleimmel gyermekkoromban gyakran ellátogattunk a falu keleti végét átszelő Csernika-patak hídjához, ahol abban az időben még láthatóak voltak a magyar–román országhatár vonalát megjelölő kövek, a hajdani vámház és a katonai ellenőrző pont épületének alapjai.
A szitási angyalvárók
A hatvanas években még a túlnyomórészt csángó-magyarok által lakott, de mára elrománosodott Gorzafalván letérve, a téli útviszonyok nehézségeit is alkalmunk nyílt megtapasztalni. A sűrű havazás miatt ugyanis még modern járgányunk is csak többszöri nekifutás után tudott felkapaszkodni a dombtetőn található Szitásra (Nicoreşti). A Tatros mentén, Onyesttől (Oneşti) keletre fekvő település volt utazásunk első állomása. A 946 katolikus lelket számláló, magyar nyelvét napjainkig megőrző faluban ugyanis egy kézdivásárhelyi születésű, de Hatolykán felcseperedő tanítónő, Melzer Médea oktatja anyanyelvükre a gyerekeket. Itt várt ránk, és szegődött mellénk társként a Diószegen tanító Balla Loránd, magyardécsei származású testnevelő tanár is.
Médea nyílt tekintetű tanítványai félénk kíváncsisággal és karácsonyi énekekkel vártak minket az iskolaként használt kis falusi házban, melyet kívülről semmi sem különböztetett meg a többitől, belül viszont a célnak megfelelően át volt alakítva. A sepsiszentgyörgyi gyerekek hamar összebarátkoztak csángó társaikkal, így tudásuk bemutatása és a Székelyföldről hozott ajándékok átadása után a Mennyből az angyalt is elénekelték együtt, ezáltal egy gyönyörű élménnyel ajándékozva meg a jelenlévő felnőtteket.
Később a két csoport közös sétára indult, én pedig ezalatt a helyi viszonyokról és tanítási körülményekről kérdezősködtem a kézdivásárhelyi tanítóképző frissen végzett pedagógusától, aki meglepően nyílt és egyenes válaszokat adott. Így tudtam meg, hogy jelenleg 42, különböző korosztályhoz tartozó, és ennek függvényében négy csoportra osztott gyerek jár az iskolán kívüli foglalkozásként tartott magyarórákra, hogy legalább írni-olvasni megtanulhassanak anyanyelvükön. A falu lakói, bár természetüknél fogva tartózkodóak, befogadták maguk közé az oktatót, a helyi rendőr viszont többször is nekiszegezte a kérdést, milyen jogon tanít magyar nyelvet a román iskola épületében? A háromszéki menyecske kikérte magának a megfélemlítését célzó zaklatást, hiszen a magyar nyelvet köztudottan száműzték az iskolából, oktatása bérelt vagy megvásárolt magánházakban folyik.
Szélmalomharc Diószegen is
Innen az Onyesttől 5 kilométerre nyugatra, a Tatros folyó jobb partján található, közigazgatásilag Tatrosvásárhelyhez (Tîrgu Trotuş) tartozó Diószeg (Tuta) felé igyekeztünk, ahol már várt ránk a szintén testnevelő-tanárképzőt végzett, csíkszentmártoni Szopos Zsuzsánna, aki Loránddal együtt harmadik éve oktatja magyar nyelvre az erre fogékony emberpalántákat. Mivel a gyerekek itt is csak a kötelező iskolai oktatás után látogathatnak el a számukra létrehozott magyar szigetre, érkezésükig bőségesen maradt időm elbeszélgetni a két fiatal pedagógussal, akik úgy döntöttek, hamarosan házaspárként folytatják a csángó-magyarok tanításáért folytatott küzdelmüket. Döbbenettel és mély felháborodással hallgattam őket, mert az általuk elmondottakból a maga teljességében kibontakozott a mindenkori román hatalom azon sunyi magatartása, amely a moldvai magyarság önazonosságtudatának visszaszerzése ellen irányul. Aljas céljuk elérése érdekében a helyi hatalmasságok, vagyis a polgármester, a pap, az iskolaigazgató, olykor pedig a rendőr szolgálataira támaszkodnak. Ezek az emberek, hatáskörükkel és tekintélyükkel visszaélve, az eszközökben sem válogatva próbálják lebeszélni a szülőket gyermekeik magyar nyelvre történő oktatásáról. Van, akit a munkahelyéről való kirúgással, másokat állandó zaklatással, a gyerek bérmálásának megtagadásával, magaviseleti jegyének lehúzásával, több tantárgyból való megbuktatásával, vagy éppen az iskolából való elcsapásával fenyegetnek, illetve igyekeznek „jobb belátásra bírni”. Mindezek hatására az 1–4. osztályosok még nem annyira, de a nagyobb diákok valóban ódzkodnak részt venni a magyarórákon. Ezt a számok is jól mutatják, hiszen míg 39 óvodás és elemi iskolás gyerekkel foglalkozhatnak, addig alig 13 5–8. osztályos diákjuk van, tizedikes pedig csupán egy, vagyis a létszám az életkor növekedésének függvényében csökken. Pedig a két, lelkes és felkészült fiatal színvonalas és árnyalt oktatásban részesíti őket, mely során nem csak a magyar betűvetést és az olvasást sajátítják el, hanem kultúránk több szeletéből is ízelítőt kapnak, sőt még dzsúdóra is oktatják őket.
A jól elvégzett munkájukról később személyesen is meggyőződhettünk, miközben a gyerekek csilingelő hangon, ízes magyar nyelven előadott énekeit és meséit hallgattuk a szintén magánházban berendezett osztályteremben. A háromszéki diákok döbbent figyelemmel és őszinte érdeklődéssel követték a rögtönzött előadást, valamint Kakas Zoltánnak a csángókról tartott rövid ismertetőjét, majd ők is elénekeltek néhány tarsolyukban található népdalt. A Fazakas Ildikó által összeállított kis ajándékcsomagok kiosztása után örömtől csillogó gyerekszemek jelezték és bizonyították, hogy a magyar angyal Moldvában is jó helyen járt. Rajtunk, jobb sorsú nemzettársaikon múlik, hogy jövőben is visszataláljon oda az ajándékozó.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma,
Útközben a csángóföldi kirándulás ötletgazdájától megtudtam, hogy bár egyetemistaként már érdeklődött e népcsoport iránt, életmódjuk, mindennapjaik helyszíni tanulmányozására eddig nem adódott alkalma. Éppen ezért kapóra jött a sepsiszentgyörgyi önkormányzat azon pályázata, mely a székely népi hagyományok népszerűsítését, és megyénk „fővárosának” bemutatását volt hivatott elősegíteni a Székelyföld határain kívül eső településeken. A váratlanul kínálkozó lehetőség útjába már csupán a csángóföldi kapcsolat hiánya állott, de egy Moldvában tanító pedagógusokkal kötött ismeretség jóvoltából, utolsó pillanatban ezt az akadályt is sikerült elhárítani. Így az Ady Endre Iskoláért Alapítvány nevében pályázhatott, a kedvező elbírálás nyomán pedig a jó tanulmányi eredményekkel rendelkező diákok számára megálmodott jutalomkirándulás is megvalósulhatott.
A Felsőháromszéki-medencét az Ojtozi-szoroson át elhagyva, mivel általam jól ismert vidéken haladtunk át, néha-néha kiegészítettem Kakas Zoltánnak, az utunkba eső települések történelmét és nevezetességeit bemutató színes előadását. Felhívtam például a figyelmet arra, hogy az addig Erdélyhez és Háromszékhez tartozó Sósmezőt (Poiana Sărată) az 1968-ban megvalósított megyésítés alkalmával, szülőföldünk területének durva megcsonkítása árán, önkényesen a moldvai Bákó megyéhez csatolták. Pedagógus szüleimmel gyermekkoromban gyakran ellátogattunk a falu keleti végét átszelő Csernika-patak hídjához, ahol abban az időben még láthatóak voltak a magyar–román országhatár vonalát megjelölő kövek, a hajdani vámház és a katonai ellenőrző pont épületének alapjai.
A szitási angyalvárók
A hatvanas években még a túlnyomórészt csángó-magyarok által lakott, de mára elrománosodott Gorzafalván letérve, a téli útviszonyok nehézségeit is alkalmunk nyílt megtapasztalni. A sűrű havazás miatt ugyanis még modern járgányunk is csak többszöri nekifutás után tudott felkapaszkodni a dombtetőn található Szitásra (Nicoreşti). A Tatros mentén, Onyesttől (Oneşti) keletre fekvő település volt utazásunk első állomása. A 946 katolikus lelket számláló, magyar nyelvét napjainkig megőrző faluban ugyanis egy kézdivásárhelyi születésű, de Hatolykán felcseperedő tanítónő, Melzer Médea oktatja anyanyelvükre a gyerekeket. Itt várt ránk, és szegődött mellénk társként a Diószegen tanító Balla Loránd, magyardécsei származású testnevelő tanár is.
Médea nyílt tekintetű tanítványai félénk kíváncsisággal és karácsonyi énekekkel vártak minket az iskolaként használt kis falusi házban, melyet kívülről semmi sem különböztetett meg a többitől, belül viszont a célnak megfelelően át volt alakítva. A sepsiszentgyörgyi gyerekek hamar összebarátkoztak csángó társaikkal, így tudásuk bemutatása és a Székelyföldről hozott ajándékok átadása után a Mennyből az angyalt is elénekelték együtt, ezáltal egy gyönyörű élménnyel ajándékozva meg a jelenlévő felnőtteket.
Később a két csoport közös sétára indult, én pedig ezalatt a helyi viszonyokról és tanítási körülményekről kérdezősködtem a kézdivásárhelyi tanítóképző frissen végzett pedagógusától, aki meglepően nyílt és egyenes válaszokat adott. Így tudtam meg, hogy jelenleg 42, különböző korosztályhoz tartozó, és ennek függvényében négy csoportra osztott gyerek jár az iskolán kívüli foglalkozásként tartott magyarórákra, hogy legalább írni-olvasni megtanulhassanak anyanyelvükön. A falu lakói, bár természetüknél fogva tartózkodóak, befogadták maguk közé az oktatót, a helyi rendőr viszont többször is nekiszegezte a kérdést, milyen jogon tanít magyar nyelvet a román iskola épületében? A háromszéki menyecske kikérte magának a megfélemlítését célzó zaklatást, hiszen a magyar nyelvet köztudottan száműzték az iskolából, oktatása bérelt vagy megvásárolt magánházakban folyik.
Szélmalomharc Diószegen is
Innen az Onyesttől 5 kilométerre nyugatra, a Tatros folyó jobb partján található, közigazgatásilag Tatrosvásárhelyhez (Tîrgu Trotuş) tartozó Diószeg (Tuta) felé igyekeztünk, ahol már várt ránk a szintén testnevelő-tanárképzőt végzett, csíkszentmártoni Szopos Zsuzsánna, aki Loránddal együtt harmadik éve oktatja magyar nyelvre az erre fogékony emberpalántákat. Mivel a gyerekek itt is csak a kötelező iskolai oktatás után látogathatnak el a számukra létrehozott magyar szigetre, érkezésükig bőségesen maradt időm elbeszélgetni a két fiatal pedagógussal, akik úgy döntöttek, hamarosan házaspárként folytatják a csángó-magyarok tanításáért folytatott küzdelmüket. Döbbenettel és mély felháborodással hallgattam őket, mert az általuk elmondottakból a maga teljességében kibontakozott a mindenkori román hatalom azon sunyi magatartása, amely a moldvai magyarság önazonosságtudatának visszaszerzése ellen irányul. Aljas céljuk elérése érdekében a helyi hatalmasságok, vagyis a polgármester, a pap, az iskolaigazgató, olykor pedig a rendőr szolgálataira támaszkodnak. Ezek az emberek, hatáskörükkel és tekintélyükkel visszaélve, az eszközökben sem válogatva próbálják lebeszélni a szülőket gyermekeik magyar nyelvre történő oktatásáról. Van, akit a munkahelyéről való kirúgással, másokat állandó zaklatással, a gyerek bérmálásának megtagadásával, magaviseleti jegyének lehúzásával, több tantárgyból való megbuktatásával, vagy éppen az iskolából való elcsapásával fenyegetnek, illetve igyekeznek „jobb belátásra bírni”. Mindezek hatására az 1–4. osztályosok még nem annyira, de a nagyobb diákok valóban ódzkodnak részt venni a magyarórákon. Ezt a számok is jól mutatják, hiszen míg 39 óvodás és elemi iskolás gyerekkel foglalkozhatnak, addig alig 13 5–8. osztályos diákjuk van, tizedikes pedig csupán egy, vagyis a létszám az életkor növekedésének függvényében csökken. Pedig a két, lelkes és felkészült fiatal színvonalas és árnyalt oktatásban részesíti őket, mely során nem csak a magyar betűvetést és az olvasást sajátítják el, hanem kultúránk több szeletéből is ízelítőt kapnak, sőt még dzsúdóra is oktatják őket.
A jól elvégzett munkájukról később személyesen is meggyőződhettünk, miközben a gyerekek csilingelő hangon, ízes magyar nyelven előadott énekeit és meséit hallgattuk a szintén magánházban berendezett osztályteremben. A háromszéki diákok döbbent figyelemmel és őszinte érdeklődéssel követték a rögtönzött előadást, valamint Kakas Zoltánnak a csángókról tartott rövid ismertetőjét, majd ők is elénekeltek néhány tarsolyukban található népdalt. A Fazakas Ildikó által összeállított kis ajándékcsomagok kiosztása után örömtől csillogó gyerekszemek jelezték és bizonyították, hogy a magyar angyal Moldvában is jó helyen járt. Rajtunk, jobb sorsú nemzettársaikon múlik, hogy jövőben is visszataláljon oda az ajándékozó.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma,
2013. január 8.
Ius murmurandi
Kommentárok egyre bővülő sora figyel fel arra, hogy Ponta új „magyarságpolitikával” kísérletezik. Előbb Király András újbóli államtitkári kinevezése ütött szöget a politikai zaccból olvasók fejébe, majd következett Frunda György Ponta személyes tanácsadójává való kinevezése és Geréd Beatrix ideiglenes megbízása a statisztikai hivatal élén. A még lebegtetett kategóriában pedig ott találjuk Markó Attila RMDSZ-es helyettesítésének tervét az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának az élén.
Nincs tehát már szükség az RMDSZ-re, mint koalíciós partnerre, mondják a gyorsdiagnózisok, viszont láthatjuk: szükség van egyes RMDSZ-alkatrészek legitimáló szerepére, arra, hogy a „magyaros koalícióban” működő eddigi román kormányok hagyományával szakító Ponta-kabinet is jelezhesse, figyel a magyar kisebbség igényeire.
Az RMDSZ-USL-egyezményt olvasva (is) jó okkal lehet ezt Ponta taktikai húzásának tekinteni: sakkban tartja vele liberális partnerét, kinek orra előtt folyamatosan meglebegteti, hogy bármikor behelyettesíthető lehet az „RMDSZ plusz kisebbségek” parlamenti szegmensével. Mi több, az is elképzelhető, hogy a liberálisokkal fenntartott kétharmaddal keresztül viszi az alkotmánymódosítást és a régiósítást, majd az Antonescu-nehezékkel terhelt PNL-t kidobva a koalíció hajójából, az RMDSZ és a kisebbségi frakció koalícióba való bevonásával próbálja elérni a régiós átalakítás nyomán kialakuló székelyföldi háborgás csitítását, valamint saját államfőjelöltjének megválasztását.
Túl a politikai kalkulusok e fantáziatérképén, az igazán fontos kérdés számunkra mégis az: mi következik az RMDSZ e „downgrade”-je után?
A markói vonal arra az „upgrade”-re épített, hogy a folyamatos kormányzati szerepvállalással, az egymást követő kormányok „enyhe magyarosságával” elfogadottá válik, hogy a magyar kisebbség kérései racionálisan merülnek fel, tehát részei lehetnek annak a közpolitikai portfóliónak, amelyből az időnként megújuló román reformpolitika célokat és eszközöket választ ki.
Sőt: a markói vonalvezetés úgy vélte, hogy a portfólió kisebbségi része, a „kisebbségi portfólió” lassan, csendben még bővíthető is. Nem látványosan ugyan, ahogy azt az RMDSZ ellenzéke radikálisan – „hőzöngve” – kéri, de mindenképpen eredményesen: az apró lépések útja, az erdélyi reálpolitika El Camino-ja – igen is! – mindenképpen elvezet az autonómiához. Csupán egység és kellő választói abnegáció váratik el az erdélyi magyar szavazóktól.
Ponta kísérleti magyarságpolitikája ezt látszik felrúgni. Immár nincs szükség az RMDSZ-re mint koalíciós partnerre, csupán olyan RMDSZ-politikusokra, akiknek a kooptálása az ellenzéki radikalizálódástól tartja távol az RMDSZ-t.
Új együttműködési modell körvonalazódik: a mindenkori (jobb- és baloldali) koalícióba bevont RMDSZ helyébe a mindenkori kormány és ellenzék közé ékelődő RMDSZ lép. A „se nem kormányon, se nem ellenzékben” levő RMDSZ kitüntetett beleszóló marad ugyan a kormányzás néhány kérdésébe, anélkül azonban, hogy ez garanciákat jelentene és a „kisebbségi portfólió” bővítését vonná maga után. Tulajdonképpen az „elért eredmények megőrzésének” korszakáról van szó, amit az RMDSZ jó intuícióval ismert fel, sőt, használt is a kampányban. Ezért a kitüntetett közbeszólói pozícióért viszont vállalnia kell talán, hogy fékező módon lép fel minden olyan politikai kezdeményezéssel szemben, amely mobilizáló-radikalizáló hatásában túlmenne a rezsim által megtűrt határon.
Nyilván, itt már nem arról a teljesen demobilizáló politikáról van szó, amelyet a Szövetség koalíciós szerepvállalásainak legbefolyásosabb időszakaiban követett (amikor minden tömeges tiltakozásra, tüntetésre hívó kezdeményezést leuntatott), hanem a tiltakozások olyan regiszterben való tartását, amely alkalmas arra, hogy a tömeges megmozdulások politikai hasznát a vezető politikusok számára kapitalizálja, anélkül azonban, hogy ezzel a politikai rendszer komoly megkérdőjelezésére hajtana, veszélyeztetvén a minimális együttműködés lehetőségét a kormányzati oldallal.
Az etnikai mobilizáció felettébb sajátos versenye elé nézünk: míg az RMDSZ-szel szemben állókat saját gyengeségük, politikai észrevétlenségük készteti arra, hogy a lehető legerőteljesebb módon radikális mozgósításba kezdjenek, amihez nem rendelkeznek logisztikai eszközökkel, maga az RMDSZ – amely viszont sokkal több eszköz birtokában van – csak a mérsékeltebb mobilizációban érdekelt. (Ennek a faramuci versenynek az előjátékát láthattuk a választási kampány idején a sepsiszentgyörgyi székelyzászlós tüntetések megszervezésében.)
Mindezt csupán mellékesen egészíti ki a laza kormányzati együttműködésbe kerülő RMDSZ-politikusok nagyobb szabadsága. Ők a koalíciós fegyelem terhe nélkül mondhatnak nemet, bírálhatnak álláspontokat; Frunda György cáfolhatja, hogy Románia nemzetállam, mert csupán a különvélemény ama ártatlan felségjogával él, amely nem akadályozza az előbbi modell működését.
Ez a jog ugyanis a mormogás joga csupán: a ius murmurandi.
Bakk Miklós
reflektorium.wordpress.com
Erdély.ma,
Kommentárok egyre bővülő sora figyel fel arra, hogy Ponta új „magyarságpolitikával” kísérletezik. Előbb Király András újbóli államtitkári kinevezése ütött szöget a politikai zaccból olvasók fejébe, majd következett Frunda György Ponta személyes tanácsadójává való kinevezése és Geréd Beatrix ideiglenes megbízása a statisztikai hivatal élén. A még lebegtetett kategóriában pedig ott találjuk Markó Attila RMDSZ-es helyettesítésének tervét az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának az élén.
Nincs tehát már szükség az RMDSZ-re, mint koalíciós partnerre, mondják a gyorsdiagnózisok, viszont láthatjuk: szükség van egyes RMDSZ-alkatrészek legitimáló szerepére, arra, hogy a „magyaros koalícióban” működő eddigi román kormányok hagyományával szakító Ponta-kabinet is jelezhesse, figyel a magyar kisebbség igényeire.
Az RMDSZ-USL-egyezményt olvasva (is) jó okkal lehet ezt Ponta taktikai húzásának tekinteni: sakkban tartja vele liberális partnerét, kinek orra előtt folyamatosan meglebegteti, hogy bármikor behelyettesíthető lehet az „RMDSZ plusz kisebbségek” parlamenti szegmensével. Mi több, az is elképzelhető, hogy a liberálisokkal fenntartott kétharmaddal keresztül viszi az alkotmánymódosítást és a régiósítást, majd az Antonescu-nehezékkel terhelt PNL-t kidobva a koalíció hajójából, az RMDSZ és a kisebbségi frakció koalícióba való bevonásával próbálja elérni a régiós átalakítás nyomán kialakuló székelyföldi háborgás csitítását, valamint saját államfőjelöltjének megválasztását.
Túl a politikai kalkulusok e fantáziatérképén, az igazán fontos kérdés számunkra mégis az: mi következik az RMDSZ e „downgrade”-je után?
A markói vonal arra az „upgrade”-re épített, hogy a folyamatos kormányzati szerepvállalással, az egymást követő kormányok „enyhe magyarosságával” elfogadottá válik, hogy a magyar kisebbség kérései racionálisan merülnek fel, tehát részei lehetnek annak a közpolitikai portfóliónak, amelyből az időnként megújuló román reformpolitika célokat és eszközöket választ ki.
Sőt: a markói vonalvezetés úgy vélte, hogy a portfólió kisebbségi része, a „kisebbségi portfólió” lassan, csendben még bővíthető is. Nem látványosan ugyan, ahogy azt az RMDSZ ellenzéke radikálisan – „hőzöngve” – kéri, de mindenképpen eredményesen: az apró lépések útja, az erdélyi reálpolitika El Camino-ja – igen is! – mindenképpen elvezet az autonómiához. Csupán egység és kellő választói abnegáció váratik el az erdélyi magyar szavazóktól.
Ponta kísérleti magyarságpolitikája ezt látszik felrúgni. Immár nincs szükség az RMDSZ-re mint koalíciós partnerre, csupán olyan RMDSZ-politikusokra, akiknek a kooptálása az ellenzéki radikalizálódástól tartja távol az RMDSZ-t.
Új együttműködési modell körvonalazódik: a mindenkori (jobb- és baloldali) koalícióba bevont RMDSZ helyébe a mindenkori kormány és ellenzék közé ékelődő RMDSZ lép. A „se nem kormányon, se nem ellenzékben” levő RMDSZ kitüntetett beleszóló marad ugyan a kormányzás néhány kérdésébe, anélkül azonban, hogy ez garanciákat jelentene és a „kisebbségi portfólió” bővítését vonná maga után. Tulajdonképpen az „elért eredmények megőrzésének” korszakáról van szó, amit az RMDSZ jó intuícióval ismert fel, sőt, használt is a kampányban. Ezért a kitüntetett közbeszólói pozícióért viszont vállalnia kell talán, hogy fékező módon lép fel minden olyan politikai kezdeményezéssel szemben, amely mobilizáló-radikalizáló hatásában túlmenne a rezsim által megtűrt határon.
Nyilván, itt már nem arról a teljesen demobilizáló politikáról van szó, amelyet a Szövetség koalíciós szerepvállalásainak legbefolyásosabb időszakaiban követett (amikor minden tömeges tiltakozásra, tüntetésre hívó kezdeményezést leuntatott), hanem a tiltakozások olyan regiszterben való tartását, amely alkalmas arra, hogy a tömeges megmozdulások politikai hasznát a vezető politikusok számára kapitalizálja, anélkül azonban, hogy ezzel a politikai rendszer komoly megkérdőjelezésére hajtana, veszélyeztetvén a minimális együttműködés lehetőségét a kormányzati oldallal.
Az etnikai mobilizáció felettébb sajátos versenye elé nézünk: míg az RMDSZ-szel szemben állókat saját gyengeségük, politikai észrevétlenségük készteti arra, hogy a lehető legerőteljesebb módon radikális mozgósításba kezdjenek, amihez nem rendelkeznek logisztikai eszközökkel, maga az RMDSZ – amely viszont sokkal több eszköz birtokában van – csak a mérsékeltebb mobilizációban érdekelt. (Ennek a faramuci versenynek az előjátékát láthattuk a választási kampány idején a sepsiszentgyörgyi székelyzászlós tüntetések megszervezésében.)
Mindezt csupán mellékesen egészíti ki a laza kormányzati együttműködésbe kerülő RMDSZ-politikusok nagyobb szabadsága. Ők a koalíciós fegyelem terhe nélkül mondhatnak nemet, bírálhatnak álláspontokat; Frunda György cáfolhatja, hogy Románia nemzetállam, mert csupán a különvélemény ama ártatlan felségjogával él, amely nem akadályozza az előbbi modell működését.
Ez a jog ugyanis a mormogás joga csupán: a ius murmurandi.
Bakk Miklós
reflektorium.wordpress.com
Erdély.ma,
2013. január 8.
Megszűnt az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete
Markó Béla a Szövetségi Képviselők Tanácsa előtt elmondott, a választási eredményeket és a szervezeti életet értékelő beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy Marosvásárhelyen gondok vannak a szervezeti életben, amit elodázhatatlanul orvosolni kell. Megállapításai alapos kivizsgálásokon és elemzéseken alapszanak és teljesen helyesnek bizonyultak.
A 2012-es önkormányzati választások után a Területi Állandó Tanács egy bizottságot állított fel, melynek elemzése nyomán megállapítást nyert, hogy a marosvásárhelyi RMDSZ-szervezet megért az újjászervezésre, jelenlegi struktúráját át kell szervezni, társadalmi küldetését újra meg kell fogalmazni.
A bizottság megállapította, hogy a tizenhárom körzetre tagolt szervezet, lévén hogy ezek közül több is működésképtelennek bizonyult, már nem képes ellátni azt a szervezési munkát, mely révén ténylegesen szervezeti egységbe foghatnák össze Marosvásárhely magyar lakosságát.
Marosvásárhelyen az elmúlt tíz évben fokozatosan leépült az önkormányzati képviselet. Ezért nincs megoldva egy sor olyan kérdés, ami a marosvásárhelyi magyarok számára fontos.
Messzemenően elismerjük és méltányoljuk mindazon körzeti munkatársaink tevékenységét, akik immár több mint két évtizede önzetlenül áldozatot hoznak a szövetségért, de ugyanakkor azt is le kell szögeznünk, hogy az eredményességhez sajnos nem elegendő a jó szándék.
Egy komoly szervezet természetszerűen képes kell legyen az önbírálatra és a megújulásra is! Az SZKT döntésének végrehajtását a parlamenti választások idejére felfüggesztettük, de továbbra is jogerős. Ennek értelmében elrendeljük a marosvásárhelyi szervezet újjászervezésének folytatását.
A magunk részéről ezt a vitát befejezettnek tekintjük! Az újjászervezésre vonatkozó döntés megszüntette a régi szervezet testületeit és tisztségeit, ezért a marosvásárhelyi RMDSZ nevében a továbbiakban senki sem nyilatkozhat, csakis a megyei szervezet elnöksége, illetve az átszervezés feladatával felruházott bizottság.
Bízunk abban, hogy az ügy fontossága felülírja az egyéni ambíciókat, indulatokat, és végre 2013-ban összefogással sikerül megerősíteni a magyarság politikai képviseletét Marosvásárhelyen is.
Az RMDSZ Maros megyei Ügyvezető Elnöksége nevében
Dr. Kelemen Atilla elnök,
Szabó Árpád ügyvezető elnök,
Brassai Zsombor szervezésért felelős alelnök
A Maros Megyei RMDSZ Ügyvezető Elnöksége 2013. január 7-re, Marosvásárhelyre összehívott rendes gyűlése alkalmával, elemezve az előre meghirdetett napirendi pontokat, a következő
HATÁROZATOT
hozta:
Figyelembe véve a Maros megyei RMDSZ Területi Állandó Tanácsának 5/2012. számú határozatát, valamint az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa 2012. július 1-jei döntését a marosvásárhelyi RMDSZ-szervezet újraszervezésére vonatkozóan,
Tekintetbe véve a sikertelen választási eredményeket a 2012. december 9-i parlamenti választásokon, illetve az egyik legfontosabb döntéshozó testületének, a választmány vezetőjének az RMDSZ jelöltjével szemben való indulási kísérletét, valamint a Szabályzatban meghatározott kötelezettségek súlyos megszegését, ezáltal végérvényesen és visszavonhatatlanul erkölcsi és bizalmi kárt okozva a Szövetségnek,
Az RMDSZ Alapszabályzata alapján egyhangú szavazattal
ELHATÁROZZA:
1. Azonnali hatállyal megszünteti a marosvásárhelyi RMDSZ városi szervezetének döntéshozó és végrehajtói testületeit: közgyűlését, választmányát és elnökségét, valamint felmenti tisztségéből annak elnökét.
2. Az RMDSZ városi szervezet vagyonát, minden jogával és kötelezettségével együtt átruházza ideiglenesen a kinevezett öttagú bizottságra.
3. Az új testületek megalakulásáig, ideiglenesen, ügyvivő jogkörrel a kinevezett bizottság veszi át a városi szervezet irányítását.
4. Jelen határozat elfogadása pillanatától lép érvénybe.
Marosvásárhely, 2013. január 7.
Népújság (Marosvásárhely),
Markó Béla a Szövetségi Képviselők Tanácsa előtt elmondott, a választási eredményeket és a szervezeti életet értékelő beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy Marosvásárhelyen gondok vannak a szervezeti életben, amit elodázhatatlanul orvosolni kell. Megállapításai alapos kivizsgálásokon és elemzéseken alapszanak és teljesen helyesnek bizonyultak.
A 2012-es önkormányzati választások után a Területi Állandó Tanács egy bizottságot állított fel, melynek elemzése nyomán megállapítást nyert, hogy a marosvásárhelyi RMDSZ-szervezet megért az újjászervezésre, jelenlegi struktúráját át kell szervezni, társadalmi küldetését újra meg kell fogalmazni.
A bizottság megállapította, hogy a tizenhárom körzetre tagolt szervezet, lévén hogy ezek közül több is működésképtelennek bizonyult, már nem képes ellátni azt a szervezési munkát, mely révén ténylegesen szervezeti egységbe foghatnák össze Marosvásárhely magyar lakosságát.
Marosvásárhelyen az elmúlt tíz évben fokozatosan leépült az önkormányzati képviselet. Ezért nincs megoldva egy sor olyan kérdés, ami a marosvásárhelyi magyarok számára fontos.
Messzemenően elismerjük és méltányoljuk mindazon körzeti munkatársaink tevékenységét, akik immár több mint két évtizede önzetlenül áldozatot hoznak a szövetségért, de ugyanakkor azt is le kell szögeznünk, hogy az eredményességhez sajnos nem elegendő a jó szándék.
Egy komoly szervezet természetszerűen képes kell legyen az önbírálatra és a megújulásra is! Az SZKT döntésének végrehajtását a parlamenti választások idejére felfüggesztettük, de továbbra is jogerős. Ennek értelmében elrendeljük a marosvásárhelyi szervezet újjászervezésének folytatását.
A magunk részéről ezt a vitát befejezettnek tekintjük! Az újjászervezésre vonatkozó döntés megszüntette a régi szervezet testületeit és tisztségeit, ezért a marosvásárhelyi RMDSZ nevében a továbbiakban senki sem nyilatkozhat, csakis a megyei szervezet elnöksége, illetve az átszervezés feladatával felruházott bizottság.
Bízunk abban, hogy az ügy fontossága felülírja az egyéni ambíciókat, indulatokat, és végre 2013-ban összefogással sikerül megerősíteni a magyarság politikai képviseletét Marosvásárhelyen is.
Az RMDSZ Maros megyei Ügyvezető Elnöksége nevében
Dr. Kelemen Atilla elnök,
Szabó Árpád ügyvezető elnök,
Brassai Zsombor szervezésért felelős alelnök
A Maros Megyei RMDSZ Ügyvezető Elnöksége 2013. január 7-re, Marosvásárhelyre összehívott rendes gyűlése alkalmával, elemezve az előre meghirdetett napirendi pontokat, a következő
HATÁROZATOT
hozta:
Figyelembe véve a Maros megyei RMDSZ Területi Állandó Tanácsának 5/2012. számú határozatát, valamint az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa 2012. július 1-jei döntését a marosvásárhelyi RMDSZ-szervezet újraszervezésére vonatkozóan,
Tekintetbe véve a sikertelen választási eredményeket a 2012. december 9-i parlamenti választásokon, illetve az egyik legfontosabb döntéshozó testületének, a választmány vezetőjének az RMDSZ jelöltjével szemben való indulási kísérletét, valamint a Szabályzatban meghatározott kötelezettségek súlyos megszegését, ezáltal végérvényesen és visszavonhatatlanul erkölcsi és bizalmi kárt okozva a Szövetségnek,
Az RMDSZ Alapszabályzata alapján egyhangú szavazattal
ELHATÁROZZA:
1. Azonnali hatállyal megszünteti a marosvásárhelyi RMDSZ városi szervezetének döntéshozó és végrehajtói testületeit: közgyűlését, választmányát és elnökségét, valamint felmenti tisztségéből annak elnökét.
2. Az RMDSZ városi szervezet vagyonát, minden jogával és kötelezettségével együtt átruházza ideiglenesen a kinevezett öttagú bizottságra.
3. Az új testületek megalakulásáig, ideiglenesen, ügyvivő jogkörrel a kinevezett bizottság veszi át a városi szervezet irányítását.
4. Jelen határozat elfogadása pillanatától lép érvénybe.
Marosvásárhely, 2013. január 7.
Népújság (Marosvásárhely),
2013. január 8.
Ötödik év eleji huszárportya
Ötödik alkalommal szervezett év eleji portyát a Szentjobbi Hagyományőrző Huszár Egyesület, melyen minden eddiginél több, és több helyről érkezett huszár vett részt szombaton.
Már hagyomány, hogy az új év első szombatján portyát szerveznek a szentjobbi huszárok, melyre hivatalosak bel- és külföldi kollégáik egyaránt. Az idei, ötödik alkalommal - az elmúlt szombaton - minden eddiginél nagyobb számú és több helyről érkezett huszár gyűlt egybe, a helyiek mellett Bihardiószegről, Debrecenből, Szentegyházáról, Székelyudvarhelyről, Marossárpatakról, Marosvásárhelyről, Szovátáról, Havadról. A korábbi években kísérte már a portyát eső és sár, máskor csípős hideg és havazás, idén a napsütés, az eső és a köd váltakozása volt a jellemző. A messziről érkezettek már pénteken megérkeztek Szentjobbra.
Irány Szentmiklós
Szombat reggel, a közös reggeli után, azonban már minden résztvevő vigyázzba vágta magát a focipálya melletti sorakozón, amikor Zatykó István helyi huszárvezető köszöntötte őket, ismertette a menettervet, és mindenkitől azt kérte, hogy vidáman, jókedvvel vegyen részt a portyán. A menet - lovasok, illetve szekerek - indulására Szabó Ödön (civilben képviselő) trombitájának hangja adta meg a jelet, és a huszárok a Lukács erdő felé vették útjukat, hogy mintegy 2 és fél óra múltán megérkezzenek Hegyközszentmiklósra. A pincesor volt a portya célállomása, csakúgy mint tavaly, és ugyancsak az elmúlt esztendeihez hasonlóan, most is már bográcsban készült ebéd várta az érkezőket, nem is beszélve a jóféle kisüstikről és borokról. A menetet egyébként is kísérő zenészek ott sem tétlenkedtek, végig fenntartva a jó hangulatot.
Koszorúzás
A huszárok már az aszfaltozott úton indultak vissza Szentjobbra, és idén rendhagyó módon a visszaúton kerítettek sort a Nyulas erdő szélén, a több száz éves tölgyfa alatti, a 2007-es Szent Imre Millenniumi Emléktúra alkalmával állított kopjafa megkoszorúzására. Ott mondott rövid beszédében Zatykó István nem felejtette el megemlíteni Szentjobb legújabbkori történelmének legfrissebb kimagasló eseményét: január 1-től hivatalosan is ismét községközpont Szenjobb. A volt polgármester - akinek hivatali ideje alatt indult meg az adminisztrációs változás előkészítése - köszönetet mondott mindenkinek, akinek ez az eredmény köszönhető. A koszorúzás, és a Himnusz éneklése után a huszárok visszaérkeztek a reggeli kiindulási ponthoz, ahol vacsorával, közös mulatsággal ért véget az idei portya.
Rencz Csaba
erdon.ro,
Ötödik alkalommal szervezett év eleji portyát a Szentjobbi Hagyományőrző Huszár Egyesület, melyen minden eddiginél több, és több helyről érkezett huszár vett részt szombaton.
Már hagyomány, hogy az új év első szombatján portyát szerveznek a szentjobbi huszárok, melyre hivatalosak bel- és külföldi kollégáik egyaránt. Az idei, ötödik alkalommal - az elmúlt szombaton - minden eddiginél nagyobb számú és több helyről érkezett huszár gyűlt egybe, a helyiek mellett Bihardiószegről, Debrecenből, Szentegyházáról, Székelyudvarhelyről, Marossárpatakról, Marosvásárhelyről, Szovátáról, Havadról. A korábbi években kísérte már a portyát eső és sár, máskor csípős hideg és havazás, idén a napsütés, az eső és a köd váltakozása volt a jellemző. A messziről érkezettek már pénteken megérkeztek Szentjobbra.
Irány Szentmiklós
Szombat reggel, a közös reggeli után, azonban már minden résztvevő vigyázzba vágta magát a focipálya melletti sorakozón, amikor Zatykó István helyi huszárvezető köszöntötte őket, ismertette a menettervet, és mindenkitől azt kérte, hogy vidáman, jókedvvel vegyen részt a portyán. A menet - lovasok, illetve szekerek - indulására Szabó Ödön (civilben képviselő) trombitájának hangja adta meg a jelet, és a huszárok a Lukács erdő felé vették útjukat, hogy mintegy 2 és fél óra múltán megérkezzenek Hegyközszentmiklósra. A pincesor volt a portya célállomása, csakúgy mint tavaly, és ugyancsak az elmúlt esztendeihez hasonlóan, most is már bográcsban készült ebéd várta az érkezőket, nem is beszélve a jóféle kisüstikről és borokról. A menetet egyébként is kísérő zenészek ott sem tétlenkedtek, végig fenntartva a jó hangulatot.
Koszorúzás
A huszárok már az aszfaltozott úton indultak vissza Szentjobbra, és idén rendhagyó módon a visszaúton kerítettek sort a Nyulas erdő szélén, a több száz éves tölgyfa alatti, a 2007-es Szent Imre Millenniumi Emléktúra alkalmával állított kopjafa megkoszorúzására. Ott mondott rövid beszédében Zatykó István nem felejtette el megemlíteni Szentjobb legújabbkori történelmének legfrissebb kimagasló eseményét: január 1-től hivatalosan is ismét községközpont Szenjobb. A volt polgármester - akinek hivatali ideje alatt indult meg az adminisztrációs változás előkészítése - köszönetet mondott mindenkinek, akinek ez az eredmény köszönhető. A koszorúzás, és a Himnusz éneklése után a huszárok visszaérkeztek a reggeli kiindulási ponthoz, ahol vacsorával, közös mulatsággal ért véget az idei portya.
Rencz Csaba
erdon.ro,
2013. január 8.
Látogatóban a Minerva archívumában
Már az év első napjaiban sokan felkeresték a Minerva Művelődési Egyesület archívumát, ahol megannyi lexikon, kötet, folyóirat, tanulmány és tudományos dolgozat várja a média világa iránt érdeklődőket. A 2011 októberében megnyitott Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központ keretében működő intézmény a tudomány valóságos tárházát kínálja az egyetemi hallgatók, a tanárok és a kutatók számára, akik a legfrissebb sajtótörténeti szakkönyvek, enciklopédiák és szótárak mellett a Szabadság napilap és elődje, az Igazság számait is fellapozhatják. A hasznos időtöltést és a munka gördülékenységét – a tudományos anyag mellett – Újvári Mária biztosítja.
Három évvel ezelőtt ismerkedtem meg személyesen Újvári Máriával, aki már akkor nagy szeretettel mesélt életéről, könyvtárosi tevékenységéről: harmincöt éven át volt a kolozsvári Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár munkatársa, ahol elsőként a dokumentumok bibliográfiai leírásával foglalkozott, majd azok tartalmi feltárását végezte. Pályájának legszebb 12 évére, a Soros Könyvtárban eltöltött időszakra is visszaemlékezett, mesélt tanári és kutatói pályájáról, s egy nagy bölcsességet is megosztott: „csodálatos, ha az ember nem kötelességének érzi a munkáját, nem muszájnak, mert meg kell keresnie a kenyerét, hanem mindennapos élménynek, tanulásnak. Ebben az esetben sem belefáradni, beleunni, belekeseredni, sem pedig beleöregedni nem lehet a munkába, az ember ugyanúgy megőrzi az energiáját és a kíváncsiságát, mint tizenéves korában.” Hogy Újvári Mária valóban megőrizte az energiáját és a kíváncsiságát, arról magam is meggyőződhettem az elmúlt időszakban, hiszen a Szabadságot is megjelentető Minerva Művelődési Egyesület berkeiben munkatársak lettünk, s bár ebben a forgatagban, a napilapos taposómalomban csak nagyon kevés időnk jut egymással igazán mélyrehatóan elbeszélgetni, néhanapján bekíváncsiskodom birodalmába.
Így történt ez tegnap délután is, amikor örömmel újságolta: már az év első napjaiban sokan felkeresték az archívumot, végzős diákok mellett egyetemi tanárok, kutatók, valamint olyan szakemberek, akik az évek folyamán publikáltak a Szabadságban és az Igazságban, avagy érdeklődnek valamely téma iránt. Hiszen itt minden megtalálható, ami valaha nyomdafestéket látott a kolozsvári magyar napilapban, és még annál is több: a teljes Korunk-, Látó-, Me.dok és Krónika-gyűjtemény mellett évkönyvek sorakoznak a polcokon (Romániai magyar évkönyv, Hargita kalendárium stb.), valamint olyan kiadványok, didaktikai célú periodikai anyagok, amelyekből szintén sikerült összegyűjteni néhány lapszámot (Irodalmi jelen, Agria, Várad stb.). Mindenbe bele lehet lapozni, ahogyan az Igazság és a Szabadság kézikönyvtárának gyűjteményébe is – könnyen, gyorsan és egyszerűen, ebben könyvtárosunk lelkiismeretessége és segítőkészsége mellett a számítógépes feldolgozottság is segít (a szerző és a cím mellett témák szerint is lehet válogatni).
Az archívum gazdagságát bizonyítja, hogy az érdeklődők az újságírás alapjaival is megismerkedhetnek: a szótárak, lexikonok, tankönyvek és a klasszikus szerzők – Ady Endre, Móricz Zsigmond, Beke György stb. – írásai, tanulmányai, kötetei mellett a legfrissebb szótárak, szakkönyvek (Magyar szókincstár, Rövidítések enciklopédiája stb.) állnak rendelkezésre. – Cseke Péter közbenjárása révén magyarországi könyvkiadóktól is sikerült remek segédanyagot összegyűjtenünk: megtalálhatók itt az újságírói munkához nélkülözhetetlen legújabb szótárak, eligazító lexikonok – magyarázza Újvári Mária, s miközben az újonnan érkezett köteteket vesszük számba, egy érdekes címen akad meg a szemem: Első magyar sznobszótár. Nélkülözhetetlen segédkönyv mindazok számára, akik magyar szavaink helyett beszédjükben, írásukban idegen szókat kívánnak használni. Alkalomadtán hasznosnak bizonyulhat ugyan az idegen eredetű szavak ismerete (csak a példa kedvéért, az otromba szó változatai: rusztikus, prosztó, indiszkrét, triviális, ordenáré), ennél azonban fontosabb, hogy a hallgatók kezükbe vehetik az újságírás és kommunikáció szakokon korábban végzett társaik dolgozatait, részletesen is tanulmányozhatják egyik-másik munka felépítését, tartalmát, szakirodalmát, amelyekből aztán ihletet meríthetnek tudományos szövegeik megírásához.
Az egyetemi kurzusok írott változatai mellett tanárok által ajánlott kötelező könyvészet is megtalálható a gyűjteményben, akik pedig sport témákban kutatnának, azokat a László Ferenc sportújságíró hagyatéka várja, ebben több mint 400 kötet – lexikonok, évkönyvek –, újságok archívumtöredékei, értékes kordokumentumok, kéziratok és Frici bácsi használati eszközei (íróasztal, írógép, tollak, pénztárca stb.) találhatók. A teljesség igénye nélkül tudom csak számba venni az archívum további kínálatát: a Minerva kiadóval és nyomdával kapcsolatos korabeli nyomtatványokat, az 1920 és 1948 között megjelent kötetek több mint 2500 kiadványát tartalmazó bibliográfiai leírást, a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében és az épület alagsori galériájában szervezett események plakátjait, a filmes adatbázist, valamint az egyesület birtokában lévő mintegy 30–35 ezer sajtófotó-gyűjteményt, ez utóbbi feldolgozása az elkövetkező időszakban esedékes.
Hogy érzi magát ebben a hatalmas gyűjteményben, érdeklődöm tovább beszélgetőtársamtól, mire ő: „nagyon jól, imádom, amivel foglalkozom, hiszen látom azt, hogy értelme van, a visszajelzések is egyértelműen pozitívak”. Örömét leli abban, hogy eligazíthatja az archívumba betérőket – hogy melyik polcról, honnan kell levenni a keresett kötetet –, vagy hogy melyik kolozsvári könyvtárba érdemes betérni valamely kiadványért. S túl azon, hogy a gyűjteményben otthonosan mozog, az éppen aktuális témákat is körültekintően ismeri: minden reggel végigolvassa a Szabadságot, és a Transindexre is rá-rápillant, hiszen, mint mondja, egy archívum vezetőjének azt is tudnia kell, hogy aznap milyen olvasmányt érdemes ajánlania a betérőknek. Könyvtárosi tevékenysége mellett tudományos kutatásokat végez – a napokban jelenik meg két tudományos ülésszakon elhangzott dolgozatát is tartalmazó kötet –, a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár méltán híres igazgatói közül, Szabó Károly és Erdélyi Pál után pedig ezúttal Ferenczi Zoltánról tervez tanulmányt írni.
Akinek sikerült felkelteni az érdeklődését, hogy tovább faggassa kedves munkatársunkat, és közben a médiatudomány világába is betekintsen, azt munkanapokon reggel 9-től délután 4 óráig várjuk a Minerva archívumába, a Jókai/Napoca utca 16. szám alá!
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár),
Már az év első napjaiban sokan felkeresték a Minerva Művelődési Egyesület archívumát, ahol megannyi lexikon, kötet, folyóirat, tanulmány és tudományos dolgozat várja a média világa iránt érdeklődőket. A 2011 októberében megnyitott Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központ keretében működő intézmény a tudomány valóságos tárházát kínálja az egyetemi hallgatók, a tanárok és a kutatók számára, akik a legfrissebb sajtótörténeti szakkönyvek, enciklopédiák és szótárak mellett a Szabadság napilap és elődje, az Igazság számait is fellapozhatják. A hasznos időtöltést és a munka gördülékenységét – a tudományos anyag mellett – Újvári Mária biztosítja.
Három évvel ezelőtt ismerkedtem meg személyesen Újvári Máriával, aki már akkor nagy szeretettel mesélt életéről, könyvtárosi tevékenységéről: harmincöt éven át volt a kolozsvári Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár munkatársa, ahol elsőként a dokumentumok bibliográfiai leírásával foglalkozott, majd azok tartalmi feltárását végezte. Pályájának legszebb 12 évére, a Soros Könyvtárban eltöltött időszakra is visszaemlékezett, mesélt tanári és kutatói pályájáról, s egy nagy bölcsességet is megosztott: „csodálatos, ha az ember nem kötelességének érzi a munkáját, nem muszájnak, mert meg kell keresnie a kenyerét, hanem mindennapos élménynek, tanulásnak. Ebben az esetben sem belefáradni, beleunni, belekeseredni, sem pedig beleöregedni nem lehet a munkába, az ember ugyanúgy megőrzi az energiáját és a kíváncsiságát, mint tizenéves korában.” Hogy Újvári Mária valóban megőrizte az energiáját és a kíváncsiságát, arról magam is meggyőződhettem az elmúlt időszakban, hiszen a Szabadságot is megjelentető Minerva Művelődési Egyesület berkeiben munkatársak lettünk, s bár ebben a forgatagban, a napilapos taposómalomban csak nagyon kevés időnk jut egymással igazán mélyrehatóan elbeszélgetni, néhanapján bekíváncsiskodom birodalmába.
Így történt ez tegnap délután is, amikor örömmel újságolta: már az év első napjaiban sokan felkeresték az archívumot, végzős diákok mellett egyetemi tanárok, kutatók, valamint olyan szakemberek, akik az évek folyamán publikáltak a Szabadságban és az Igazságban, avagy érdeklődnek valamely téma iránt. Hiszen itt minden megtalálható, ami valaha nyomdafestéket látott a kolozsvári magyar napilapban, és még annál is több: a teljes Korunk-, Látó-, Me.dok és Krónika-gyűjtemény mellett évkönyvek sorakoznak a polcokon (Romániai magyar évkönyv, Hargita kalendárium stb.), valamint olyan kiadványok, didaktikai célú periodikai anyagok, amelyekből szintén sikerült összegyűjteni néhány lapszámot (Irodalmi jelen, Agria, Várad stb.). Mindenbe bele lehet lapozni, ahogyan az Igazság és a Szabadság kézikönyvtárának gyűjteményébe is – könnyen, gyorsan és egyszerűen, ebben könyvtárosunk lelkiismeretessége és segítőkészsége mellett a számítógépes feldolgozottság is segít (a szerző és a cím mellett témák szerint is lehet válogatni).
Az archívum gazdagságát bizonyítja, hogy az érdeklődők az újságírás alapjaival is megismerkedhetnek: a szótárak, lexikonok, tankönyvek és a klasszikus szerzők – Ady Endre, Móricz Zsigmond, Beke György stb. – írásai, tanulmányai, kötetei mellett a legfrissebb szótárak, szakkönyvek (Magyar szókincstár, Rövidítések enciklopédiája stb.) állnak rendelkezésre. – Cseke Péter közbenjárása révén magyarországi könyvkiadóktól is sikerült remek segédanyagot összegyűjtenünk: megtalálhatók itt az újságírói munkához nélkülözhetetlen legújabb szótárak, eligazító lexikonok – magyarázza Újvári Mária, s miközben az újonnan érkezett köteteket vesszük számba, egy érdekes címen akad meg a szemem: Első magyar sznobszótár. Nélkülözhetetlen segédkönyv mindazok számára, akik magyar szavaink helyett beszédjükben, írásukban idegen szókat kívánnak használni. Alkalomadtán hasznosnak bizonyulhat ugyan az idegen eredetű szavak ismerete (csak a példa kedvéért, az otromba szó változatai: rusztikus, prosztó, indiszkrét, triviális, ordenáré), ennél azonban fontosabb, hogy a hallgatók kezükbe vehetik az újságírás és kommunikáció szakokon korábban végzett társaik dolgozatait, részletesen is tanulmányozhatják egyik-másik munka felépítését, tartalmát, szakirodalmát, amelyekből aztán ihletet meríthetnek tudományos szövegeik megírásához.
Az egyetemi kurzusok írott változatai mellett tanárok által ajánlott kötelező könyvészet is megtalálható a gyűjteményben, akik pedig sport témákban kutatnának, azokat a László Ferenc sportújságíró hagyatéka várja, ebben több mint 400 kötet – lexikonok, évkönyvek –, újságok archívumtöredékei, értékes kordokumentumok, kéziratok és Frici bácsi használati eszközei (íróasztal, írógép, tollak, pénztárca stb.) találhatók. A teljesség igénye nélkül tudom csak számba venni az archívum további kínálatát: a Minerva kiadóval és nyomdával kapcsolatos korabeli nyomtatványokat, az 1920 és 1948 között megjelent kötetek több mint 2500 kiadványát tartalmazó bibliográfiai leírást, a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében és az épület alagsori galériájában szervezett események plakátjait, a filmes adatbázist, valamint az egyesület birtokában lévő mintegy 30–35 ezer sajtófotó-gyűjteményt, ez utóbbi feldolgozása az elkövetkező időszakban esedékes.
Hogy érzi magát ebben a hatalmas gyűjteményben, érdeklődöm tovább beszélgetőtársamtól, mire ő: „nagyon jól, imádom, amivel foglalkozom, hiszen látom azt, hogy értelme van, a visszajelzések is egyértelműen pozitívak”. Örömét leli abban, hogy eligazíthatja az archívumba betérőket – hogy melyik polcról, honnan kell levenni a keresett kötetet –, vagy hogy melyik kolozsvári könyvtárba érdemes betérni valamely kiadványért. S túl azon, hogy a gyűjteményben otthonosan mozog, az éppen aktuális témákat is körültekintően ismeri: minden reggel végigolvassa a Szabadságot, és a Transindexre is rá-rápillant, hiszen, mint mondja, egy archívum vezetőjének azt is tudnia kell, hogy aznap milyen olvasmányt érdemes ajánlania a betérőknek. Könyvtárosi tevékenysége mellett tudományos kutatásokat végez – a napokban jelenik meg két tudományos ülésszakon elhangzott dolgozatát is tartalmazó kötet –, a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár méltán híres igazgatói közül, Szabó Károly és Erdélyi Pál után pedig ezúttal Ferenczi Zoltánról tervez tanulmányt írni.
Akinek sikerült felkelteni az érdeklődését, hogy tovább faggassa kedves munkatársunkat, és közben a médiatudomány világába is betekintsen, azt munkanapokon reggel 9-től délután 4 óráig várjuk a Minerva archívumába, a Jókai/Napoca utca 16. szám alá!
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár),
2013. január 8.
Marosvásárhelyi megemlékezések a Don-kanyari áldozatokra (2003–2013)
Az emberiséget, azon belül a nemzetünket ért szenvedésekről megemlékezni – szent kötelesség. Ennek eleget téve indítványozta 2002 tavaszán az EMKE Maros megyei szervezete, hogy hosszú évtizedek kényszerhallgatását követően Marosvásárhelyen és általa Erdélyben is emlékezzünk meg történelmünk egyik legtragikusabb eseményére, a második világháborúban a Don-kanyarba kivezényelt 2. hadsereg szenvedéseire, a doni áldozatokra. A négy történelmi egyház és három civil szervezet képviselőiből Marosvásárhelyen emlékbizottság alakult, amely felvállalta egy emlékmű felállítását, kutatómunka beindítását, a túlélők felkutatását, kiállítások megszervezését, valamint a januári megemlékezések megtartását.
Tíz évvel ezelőtt, 2003. január 12-én, a doni offenzíva 60. évfordulóján a marosvásárhelyi római katolikus temető bejáratánál a két évvel később bronzba öntött emlékműnek az alapkőletételére került sor. Így vált lehetővé, hogy a marosvásárhelyi, Maros megyei, erdélyi magyar, zsidó, román, cigány áldozatok emlékének adózzunk minden év januárjában, vagy más alkalommal is elhelyezhessük a kegyelet virágait, koszorúját.
Az idei, a 70. évfordulón sorra kerülő megemlékezéssel egy folyamat véget ér és egyúttal megújul. A Doni Emlékbizottság egykori tagjai úgy gondolják: alapvető célkitűzéseik megvalósításával, tíz esztendőn át a megemlékezések megszervezésével megtették a magukét. Lehetőséget teremtettek arra, hogy – bárki szenvedését tiszteletben tartva – saját népünk, apáink, nagyapáink és dédapáink második világháborús és azon belül az orosz fronton, a Don folyó mentén kétszáz kilométeres védelmi vonalat elfoglaló 2. magyar hadsereg kötelékében átélt megpróbáltatásairól szabad lélekkel és tiszta szívvel megemlékezhessünk.
Bár egy tízéves folyamat véget ér, örvendetes ugyanakkor, hogy a Don-kanyari megemlékezéseknek van jövője. Nemcsak azért, mert hátramaradt néhány megvalósítatlan elképzelés (pl. egy marosvásárhelyi küldöttség kiutazása a Don menti katonatemetőkhöz, állandó második világháborús kiállítás létrehozása, színvonalas szakmai konferencia megtartása), hanem azért is, mert a magyarországi mintára beindított doni emléktúra megszervezése új távlatokat nyit. És a konkrét célon túl mindenekelőtt a hagyományápolást táplálja.
A doni offenzíva hetvenedik évfordulóján, idén január 12-én, szombaton délelőtt 10 órakor közös megemlékezést tartunk a Don-kanyari áldozatok marosvásárhelyi emlékművénél. Az ünnepséget "doni emléktúra" követi (érdeklődni lehet: 0751- 012-341, naponta 10-18 óra között): gyaloglás Csíkfalvára, ahol az elszállásolás honvédeknek kijáró tábori körülmények között zajlik ugyan, a közös esti program azonban "királyi" lesz a helybeliek vendégszeretetének köszönhetően. Január 13- án a csíkfalvi református templomban kerül sor megemlékezésre a 11.30 órakor kezdődő istentiszteletet követően.
Idén január 12-én templomainkban a déli harangszó jelképesen a 2. magyar hadsereg kálváriájára emlékeztet. Az egyik túlélőt, az orosz lágert megjárt, születésének századik évfordulója kapcsán tavaly megünnepelt Örkény Istvánt idézem: "Akik elviselték a fogság próbáját, elviselik a nehezebbet, a szabadság próbáját is".
Dr. Ábrám Zoltán
Népújság (Marosvásárhely),
Az emberiséget, azon belül a nemzetünket ért szenvedésekről megemlékezni – szent kötelesség. Ennek eleget téve indítványozta 2002 tavaszán az EMKE Maros megyei szervezete, hogy hosszú évtizedek kényszerhallgatását követően Marosvásárhelyen és általa Erdélyben is emlékezzünk meg történelmünk egyik legtragikusabb eseményére, a második világháborúban a Don-kanyarba kivezényelt 2. hadsereg szenvedéseire, a doni áldozatokra. A négy történelmi egyház és három civil szervezet képviselőiből Marosvásárhelyen emlékbizottság alakult, amely felvállalta egy emlékmű felállítását, kutatómunka beindítását, a túlélők felkutatását, kiállítások megszervezését, valamint a januári megemlékezések megtartását.
Tíz évvel ezelőtt, 2003. január 12-én, a doni offenzíva 60. évfordulóján a marosvásárhelyi római katolikus temető bejáratánál a két évvel később bronzba öntött emlékműnek az alapkőletételére került sor. Így vált lehetővé, hogy a marosvásárhelyi, Maros megyei, erdélyi magyar, zsidó, román, cigány áldozatok emlékének adózzunk minden év januárjában, vagy más alkalommal is elhelyezhessük a kegyelet virágait, koszorúját.
Az idei, a 70. évfordulón sorra kerülő megemlékezéssel egy folyamat véget ér és egyúttal megújul. A Doni Emlékbizottság egykori tagjai úgy gondolják: alapvető célkitűzéseik megvalósításával, tíz esztendőn át a megemlékezések megszervezésével megtették a magukét. Lehetőséget teremtettek arra, hogy – bárki szenvedését tiszteletben tartva – saját népünk, apáink, nagyapáink és dédapáink második világháborús és azon belül az orosz fronton, a Don folyó mentén kétszáz kilométeres védelmi vonalat elfoglaló 2. magyar hadsereg kötelékében átélt megpróbáltatásairól szabad lélekkel és tiszta szívvel megemlékezhessünk.
Bár egy tízéves folyamat véget ér, örvendetes ugyanakkor, hogy a Don-kanyari megemlékezéseknek van jövője. Nemcsak azért, mert hátramaradt néhány megvalósítatlan elképzelés (pl. egy marosvásárhelyi küldöttség kiutazása a Don menti katonatemetőkhöz, állandó második világháborús kiállítás létrehozása, színvonalas szakmai konferencia megtartása), hanem azért is, mert a magyarországi mintára beindított doni emléktúra megszervezése új távlatokat nyit. És a konkrét célon túl mindenekelőtt a hagyományápolást táplálja.
A doni offenzíva hetvenedik évfordulóján, idén január 12-én, szombaton délelőtt 10 órakor közös megemlékezést tartunk a Don-kanyari áldozatok marosvásárhelyi emlékművénél. Az ünnepséget "doni emléktúra" követi (érdeklődni lehet: 0751- 012-341, naponta 10-18 óra között): gyaloglás Csíkfalvára, ahol az elszállásolás honvédeknek kijáró tábori körülmények között zajlik ugyan, a közös esti program azonban "királyi" lesz a helybeliek vendégszeretetének köszönhetően. Január 13- án a csíkfalvi református templomban kerül sor megemlékezésre a 11.30 órakor kezdődő istentiszteletet követően.
Idén január 12-én templomainkban a déli harangszó jelképesen a 2. magyar hadsereg kálváriájára emlékeztet. Az egyik túlélőt, az orosz lágert megjárt, születésének századik évfordulója kapcsán tavaly megünnepelt Örkény Istvánt idézem: "Akik elviselték a fogság próbáját, elviselik a nehezebbet, a szabadság próbáját is".
Dr. Ábrám Zoltán
Népújság (Marosvásárhely),
2013. január 8.
A hely hatalma
Huszonöt, Korondhoz kötődő művésszel, ismert értelmiségivel készített interjút Székely Ferenc, a beszélgetések A megmentett hűség című kötetben jelentek meg a helyi Firtos Művelődési Egylet által kiadott Hazanéző Könyvek sorozatában.
Interjúkötettel gyarapodott a korondi Firtos Művelődési Egylet Hazanéző című folyóirata köré szerveződött alkotóműhely fórumaként elindított Hazanéző Könyvek sorozata. Ambrus Lajos, az egylet elnöke Székely Ferenc Erdőszentgyörgyön élő szerkesztőt, néprajzkutatót kérte fel, hogy gyűjtse össze a Korondról elszármazott alkotókat és közismert értelmiségieket, beszélgessen el velük, és szerkessze kötetbe az interjúkat. Eredetileg az volt az egyesület elnökének az elképzelése, hogy mindenkitől közölnek egy-két saját alkotást – verset, tanulmányt, illetve a képzőművészek esetében reprodukciót – is, de a szerkesztési munka során kiderült, hogy a huszonöt interjú kitölti azt a kétszázhúsz oldalas keretet, amelyet A megmentett hűség címmel megjelent könyvnek szántak.
A megszólaltatottak között akad olyan, aki Korondon született, de a későbbiekben nem élt a községben, sokan azonban máig ide kötődnek, majdnem teljes életük és munkásságuk korondi gyökerű és ihletettségű. A kötet ötletgazdája nagy szerencsének tartja, hogy a tavaly novemberben elhunyt Páll Lajos is benne lehet ebben a kiadványban. A Székely Ferencnek adott interjú egyike a jeles költő, képzőművész legutolsó megszólalásainak. A Kolozsváron élő Király László költő például sóvidéki gyökerei és családi kapcsolatai révén került a huszonöt megszólaltatott közé. Kádár-Dombi Péter pedagógusként dolgozott a községben, de annyira „megfertőződött” a sok helybélinek kenyeret adó palával, hogy jelenleg székelykeresztúri otthonában is agyagszobrokat készít. Benczédi Ilona képzőművész édesapja, Benczédi Sándor révén köthető Korondhoz. A Marosvásárhelyen élő Bölöni Domokos tanárként töltött itt mintegy két évtizedet, Korondon lett íróvá. Van is egy igen megható vallomása, amelyből kiderül, hogy annak idején éppen Páll Lajos hatására választotta Korondot, és az ő hatására vált a sajátos sóvidéki világ érző tollú novellistájává. „Sok ez a huszonöt név. Széles merítés, amely azt jelzi, hogy értékesebbek vagyunk a látszatnál. És még ennél is többen vagyunk” – mondta Ambrus Lajos utalva arra, hogy nem sikerült mindenkit fellelniük és megszólaltatniuk, akit akartak.
Székely Ferenc nemcsak klaszszikus módon készítette az interjúkat, hanem az elektronikus csatornákat is használta. Így könnyebben utána tudott menni a riportalanyoknak, s azok nem tudtak elmenekülni, hiszen a kérdések ott sorakoztak postafiókjukban. Ennek a kitartásnak köszönhető, hogy a kötet körülbelül fél év alatt elkészülhetett. A Firtos Művelődési Egylet öszszegyűjtötte az emberekhez „illő” munkákat is, de az már egy következő könyvbe fog bekerülni. Nemsokára lesz ugyanis egy korondi irodalmi-képzőművészeti antológia is, és készül egy olyan dévédé, amelyen videokamera előtt vallanak magukról a korondi gyökerű alkotók és értelmiségiek.
Simó Márton
Krónika (Kolozsvár),
Huszonöt, Korondhoz kötődő művésszel, ismert értelmiségivel készített interjút Székely Ferenc, a beszélgetések A megmentett hűség című kötetben jelentek meg a helyi Firtos Művelődési Egylet által kiadott Hazanéző Könyvek sorozatában.
Interjúkötettel gyarapodott a korondi Firtos Művelődési Egylet Hazanéző című folyóirata köré szerveződött alkotóműhely fórumaként elindított Hazanéző Könyvek sorozata. Ambrus Lajos, az egylet elnöke Székely Ferenc Erdőszentgyörgyön élő szerkesztőt, néprajzkutatót kérte fel, hogy gyűjtse össze a Korondról elszármazott alkotókat és közismert értelmiségieket, beszélgessen el velük, és szerkessze kötetbe az interjúkat. Eredetileg az volt az egyesület elnökének az elképzelése, hogy mindenkitől közölnek egy-két saját alkotást – verset, tanulmányt, illetve a képzőművészek esetében reprodukciót – is, de a szerkesztési munka során kiderült, hogy a huszonöt interjú kitölti azt a kétszázhúsz oldalas keretet, amelyet A megmentett hűség címmel megjelent könyvnek szántak.
A megszólaltatottak között akad olyan, aki Korondon született, de a későbbiekben nem élt a községben, sokan azonban máig ide kötődnek, majdnem teljes életük és munkásságuk korondi gyökerű és ihletettségű. A kötet ötletgazdája nagy szerencsének tartja, hogy a tavaly novemberben elhunyt Páll Lajos is benne lehet ebben a kiadványban. A Székely Ferencnek adott interjú egyike a jeles költő, képzőművész legutolsó megszólalásainak. A Kolozsváron élő Király László költő például sóvidéki gyökerei és családi kapcsolatai révén került a huszonöt megszólaltatott közé. Kádár-Dombi Péter pedagógusként dolgozott a községben, de annyira „megfertőződött” a sok helybélinek kenyeret adó palával, hogy jelenleg székelykeresztúri otthonában is agyagszobrokat készít. Benczédi Ilona képzőművész édesapja, Benczédi Sándor révén köthető Korondhoz. A Marosvásárhelyen élő Bölöni Domokos tanárként töltött itt mintegy két évtizedet, Korondon lett íróvá. Van is egy igen megható vallomása, amelyből kiderül, hogy annak idején éppen Páll Lajos hatására választotta Korondot, és az ő hatására vált a sajátos sóvidéki világ érző tollú novellistájává. „Sok ez a huszonöt név. Széles merítés, amely azt jelzi, hogy értékesebbek vagyunk a látszatnál. És még ennél is többen vagyunk” – mondta Ambrus Lajos utalva arra, hogy nem sikerült mindenkit fellelniük és megszólaltatniuk, akit akartak.
Székely Ferenc nemcsak klaszszikus módon készítette az interjúkat, hanem az elektronikus csatornákat is használta. Így könnyebben utána tudott menni a riportalanyoknak, s azok nem tudtak elmenekülni, hiszen a kérdések ott sorakoztak postafiókjukban. Ennek a kitartásnak köszönhető, hogy a kötet körülbelül fél év alatt elkészülhetett. A Firtos Művelődési Egylet öszszegyűjtötte az emberekhez „illő” munkákat is, de az már egy következő könyvbe fog bekerülni. Nemsokára lesz ugyanis egy korondi irodalmi-képzőművészeti antológia is, és készül egy olyan dévédé, amelyen videokamera előtt vallanak magukról a korondi gyökerű alkotók és értelmiségiek.
Simó Márton
Krónika (Kolozsvár),
2013. január 8.
Vaskos tudástár a romániai sajtóról
Első alkalommal jelenik meg Romániában olyan kötet, amely a romániai újságírás történetét mutatja be a kezdetektől napjainkig. Az Istoria jurnalismului din România în date. Enciclopedie cronologicǎ című könyv 1400 oldalon gyűjti egybe a román és kisebbségi lapokat, periodikákat, rádió- és tévéadásokat, újságírók, publicisták, szerkesztők rövid életrajzát. A könyv kolozsvári bemutatóján Kustán Magyari Attila járt.
Aki szereti a számokat, annak érdemes tudnia, hogy az 1400 oldalt számláló enciklopédián több tucat önkéntes dolgozott, nemcsak tapasztalt szakemberek, hanem egyetemi hallgatók is; mintegy 18 ezer kiadványt és közel 34 ezer sajtómunkást ismertetnek a könyvben. Az eredetileg háromezer oldalas munkát kurtítani kellett, és hosszas keresgélés után a Polirom kiadó vállalta a megjelentetését, a művelődési minisztérium anyagi támogatásával. Az enciklopédiát a román fővárosban már bemutatták, december első péntekén pedig a kolozsvári egyetemi könyvtárban, szakmabeliek és érdeklődők körében ismertették.
Kis sajtótörténelem Hét évvel ezelőtt, 2005 novemberében egy kolozsvári konferencián a romániai sajtó múltját, jelenét és jövőjét vitatták meg, s dr. Marian Petcu sajtótörténeti egyesület megalapítását javasolta. Ilie Rad professzor ismertetője szerint a magyar tagokat is számláló csoport a különféle feladatok mellett 2008-ban a jelen könyv kiadását is magára vállalta, így az elmúlt években összegyűlt az a csapat, amely a többé-kevésbé nyitott könyvtárakkal és levéltárakkal együttműködve időrendbe foglalta össze a romániai sajtó történetét az 1830-as évektől napjainkig. Constantin Cubleşan író, irodalomtörténész beszédében röviden ismertette a román újságírás kezdeteit. Ma már beszélhetünk ugyan professzionalitásról, a tizennyolcadik században azonban a román kultúra az európaihoz viszonyítva meglehetősen lassan fejlődött, az analfabéták aránya jelentős volt, így sajtótermékek megjelenéséről még nem lehetett szó. Igaz, hogy Ştefan cel Mare krónikásai is egyfajta előfutárai a mai médiának, de az első romániai lap – francia nyelven – 1790-ben jelent meg, a kultúrát igénylő és külföldön tanuló burzsoá fiatalok elvárásait kielégítendő. Román nyelven csak 1829-ben indult útjára a román újságírás, a Ion Heliade Rădulescu által vezetett, három évtizeden át működő Curierul Românescnek köszönhetően; az összefoglaló enciklopédia tehát ettől az évtől kezdve írta meg a történetét.
Monoki István hagyatéka
A bemutatón felszólaló Cseke Péter professzor Monoki István bibliográfust ismertette: a hatvanas évek elején elhunyt szakember negyven éven át a kolozsvári Egyetemi Könyvtár tisztviselője volt, a sajtótörténetet kutató munkássága a mai napig alapul szolgál, a jelen kiadványban szereplő adatokhoz is. Monoki az 1935-ben megjelent román–magyar és magyar időszaki sajtótermékek címjegyzékét összegezte, az 1919–1940 közötti romániai magyar időszaki sajtóról írt, de az 1944-ben félig kiszedett állapotban, a megjelenés előtt abbamaradt A magyar könyvtermelés Romániában : 1919–1940 című munkája két évtized önálló műveit csoportosította, és írói álnév-lexikont tartalmazott. Cseke Péter az enciklopédia hasznát hangsúlyozandó elmesélte, hogy diákjai számára minden alkalommal feltette a kérdést: a szülőhelyükön hány újság jelent meg, és előfordult, hogy Monoki könyve vezette rá őket arra, hogy kutassanak az adott területen. Fontos tehát, szögezte le, a romániai sajtótermékek és személyiségek ismertetése, hiszen a média mindig változásban van, a jövő sajtómunkásainak pedig szükségük lesz a történelmi áttekintésre.
Erős ellenszélben nehéz dolgozni Dr. Elena Abrudan és dr. Mircea Popa egyetemi professzorok rövid felszólalása után az enciklopédia szerkesztését koordináló Marian Petcu következett: kifejtette, hogy ilyen mű megvalósítására valóban szükség volt már, de hogyha még egyszer esélyt kapna rá, akkor nem vágna bele. Humorosan megjegyezte, ez egyébként az utolsó kommunista projekt Romániában, mert a munkához csatlakozó kétszáznegyven szakember és diák rengeteget dolgozott, teljesen ingyen.
Petcu azt is elmondta, hogy a munka során egy olyan Romániát fedezett fel, amiről korábban nem is tudott. Sajnálatos módon rossz tapasztalatokról is be kellett számolnia, azokról a könyvtárakról, amelyekről úgy gondolta, az elmúlt évtizedek alatt bőven volt alkalmuk a helyi sajtómegjelenések osztályozására, de nem éltek vele. A megkeresett intézmények fele nem kívánt részt venni a munkában, például a kolozsvári egyetemi könyvtár sem, amely otthont adott a jelen bemutatónak. Érdekes történetük van a visszautasításoknak, előfordult, hogy egy igazgatóváltással cserélődött az elutasítás beleegyezésre, de megtörtént az is, hogy az első igazgató igent mondott az ötletre, a csere utáni új funkcionárius nemet, az őt követő pedig ismét igent. Találkozott alkoholista igazgatókkal, vagy olyanokkal, akik más megközelítésben voltak teljesen alkalmatlanok a szerepre. Gyakran feladta volna a küzdelmet, mondta, de úgy gondolta, hogy ezt már nem teheti meg azokkal szemben sem, akikkel együtt dolgozik. Ami az átfogó munka megjelentetését illeti, nehézségeik adódtak, de végül a művelődési minisztérium támogatásával sikerült olyan kiadót találniuk, amely vállalja a monumentális mű publikálását, és előreláthatóan második kiadásra is lesz lehetőség.
Kevesen, lelkesen A könyv, mint arra már utaltunk, a romániai magyar újságírás ismertetésének is teret ad, többek között a német, zsidó, bolgár, orosz kisebbségek mellett. A kötetről két megye önkéntesét kérdeztem, Györffy Gábor egyetemi professzort, aki a Kolozs megyei sajtótörténetet állította össze, és Szonda Szabolcsot, a Kovászna megyei könyvtár igazgatóját. Ezelőtt másfél évvel dolgoztak a hatalmas ismeretanyag háromszéki részével, akkor nem is hitték volna, hogy végül sikerül kiadni a könyvet. Szonda Szabolcs elmondása szerint Demeter Lajos helytörténésszel közösen 1849-től 2009-ig gyűjtöttek össze adatokat, de a kiadványhoz csak a húszas évektől igényeltek információkat, így mintegy huszonöt sajtóterméket és természetesen számos újságírót, szerkesztőt ismertettek. Önmagában a háromszéki anyag is jelentős terjedelmű, a százoldalas gyűjteményben hosszabb-rövidebb életrajzok, a helyi újságírás történetének kronologikus leírása olvasható.
Györffy Gábor egyszemélyes lelkes csapatként dolgozott, a szerkesztők kérésére pedig csak az 1918 utáni időszaktól fogva gyűjtötte össze az információkat, így a helyi magyar sajtótörténelem tetemes része kimaradt, és az internetes portálokkal sem foglalkozott. Ennek ellenére természetesen gazdag újságírói aktivitásról lehet beszámolni, Györffy meglátása szerint érdemes volna egybegyűjteni a teljes megyei sajtótörténetet.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),
Első alkalommal jelenik meg Romániában olyan kötet, amely a romániai újságírás történetét mutatja be a kezdetektől napjainkig. Az Istoria jurnalismului din România în date. Enciclopedie cronologicǎ című könyv 1400 oldalon gyűjti egybe a román és kisebbségi lapokat, periodikákat, rádió- és tévéadásokat, újságírók, publicisták, szerkesztők rövid életrajzát. A könyv kolozsvári bemutatóján Kustán Magyari Attila járt.
Aki szereti a számokat, annak érdemes tudnia, hogy az 1400 oldalt számláló enciklopédián több tucat önkéntes dolgozott, nemcsak tapasztalt szakemberek, hanem egyetemi hallgatók is; mintegy 18 ezer kiadványt és közel 34 ezer sajtómunkást ismertetnek a könyvben. Az eredetileg háromezer oldalas munkát kurtítani kellett, és hosszas keresgélés után a Polirom kiadó vállalta a megjelentetését, a művelődési minisztérium anyagi támogatásával. Az enciklopédiát a román fővárosban már bemutatták, december első péntekén pedig a kolozsvári egyetemi könyvtárban, szakmabeliek és érdeklődők körében ismertették.
Kis sajtótörténelem Hét évvel ezelőtt, 2005 novemberében egy kolozsvári konferencián a romániai sajtó múltját, jelenét és jövőjét vitatták meg, s dr. Marian Petcu sajtótörténeti egyesület megalapítását javasolta. Ilie Rad professzor ismertetője szerint a magyar tagokat is számláló csoport a különféle feladatok mellett 2008-ban a jelen könyv kiadását is magára vállalta, így az elmúlt években összegyűlt az a csapat, amely a többé-kevésbé nyitott könyvtárakkal és levéltárakkal együttműködve időrendbe foglalta össze a romániai sajtó történetét az 1830-as évektől napjainkig. Constantin Cubleşan író, irodalomtörténész beszédében röviden ismertette a román újságírás kezdeteit. Ma már beszélhetünk ugyan professzionalitásról, a tizennyolcadik században azonban a román kultúra az európaihoz viszonyítva meglehetősen lassan fejlődött, az analfabéták aránya jelentős volt, így sajtótermékek megjelenéséről még nem lehetett szó. Igaz, hogy Ştefan cel Mare krónikásai is egyfajta előfutárai a mai médiának, de az első romániai lap – francia nyelven – 1790-ben jelent meg, a kultúrát igénylő és külföldön tanuló burzsoá fiatalok elvárásait kielégítendő. Román nyelven csak 1829-ben indult útjára a román újságírás, a Ion Heliade Rădulescu által vezetett, három évtizeden át működő Curierul Românescnek köszönhetően; az összefoglaló enciklopédia tehát ettől az évtől kezdve írta meg a történetét.
Monoki István hagyatéka
A bemutatón felszólaló Cseke Péter professzor Monoki István bibliográfust ismertette: a hatvanas évek elején elhunyt szakember negyven éven át a kolozsvári Egyetemi Könyvtár tisztviselője volt, a sajtótörténetet kutató munkássága a mai napig alapul szolgál, a jelen kiadványban szereplő adatokhoz is. Monoki az 1935-ben megjelent román–magyar és magyar időszaki sajtótermékek címjegyzékét összegezte, az 1919–1940 közötti romániai magyar időszaki sajtóról írt, de az 1944-ben félig kiszedett állapotban, a megjelenés előtt abbamaradt A magyar könyvtermelés Romániában : 1919–1940 című munkája két évtized önálló műveit csoportosította, és írói álnév-lexikont tartalmazott. Cseke Péter az enciklopédia hasznát hangsúlyozandó elmesélte, hogy diákjai számára minden alkalommal feltette a kérdést: a szülőhelyükön hány újság jelent meg, és előfordult, hogy Monoki könyve vezette rá őket arra, hogy kutassanak az adott területen. Fontos tehát, szögezte le, a romániai sajtótermékek és személyiségek ismertetése, hiszen a média mindig változásban van, a jövő sajtómunkásainak pedig szükségük lesz a történelmi áttekintésre.
Erős ellenszélben nehéz dolgozni Dr. Elena Abrudan és dr. Mircea Popa egyetemi professzorok rövid felszólalása után az enciklopédia szerkesztését koordináló Marian Petcu következett: kifejtette, hogy ilyen mű megvalósítására valóban szükség volt már, de hogyha még egyszer esélyt kapna rá, akkor nem vágna bele. Humorosan megjegyezte, ez egyébként az utolsó kommunista projekt Romániában, mert a munkához csatlakozó kétszáznegyven szakember és diák rengeteget dolgozott, teljesen ingyen.
Petcu azt is elmondta, hogy a munka során egy olyan Romániát fedezett fel, amiről korábban nem is tudott. Sajnálatos módon rossz tapasztalatokról is be kellett számolnia, azokról a könyvtárakról, amelyekről úgy gondolta, az elmúlt évtizedek alatt bőven volt alkalmuk a helyi sajtómegjelenések osztályozására, de nem éltek vele. A megkeresett intézmények fele nem kívánt részt venni a munkában, például a kolozsvári egyetemi könyvtár sem, amely otthont adott a jelen bemutatónak. Érdekes történetük van a visszautasításoknak, előfordult, hogy egy igazgatóváltással cserélődött az elutasítás beleegyezésre, de megtörtént az is, hogy az első igazgató igent mondott az ötletre, a csere utáni új funkcionárius nemet, az őt követő pedig ismét igent. Találkozott alkoholista igazgatókkal, vagy olyanokkal, akik más megközelítésben voltak teljesen alkalmatlanok a szerepre. Gyakran feladta volna a küzdelmet, mondta, de úgy gondolta, hogy ezt már nem teheti meg azokkal szemben sem, akikkel együtt dolgozik. Ami az átfogó munka megjelentetését illeti, nehézségeik adódtak, de végül a művelődési minisztérium támogatásával sikerült olyan kiadót találniuk, amely vállalja a monumentális mű publikálását, és előreláthatóan második kiadásra is lesz lehetőség.
Kevesen, lelkesen A könyv, mint arra már utaltunk, a romániai magyar újságírás ismertetésének is teret ad, többek között a német, zsidó, bolgár, orosz kisebbségek mellett. A kötetről két megye önkéntesét kérdeztem, Györffy Gábor egyetemi professzort, aki a Kolozs megyei sajtótörténetet állította össze, és Szonda Szabolcsot, a Kovászna megyei könyvtár igazgatóját. Ezelőtt másfél évvel dolgoztak a hatalmas ismeretanyag háromszéki részével, akkor nem is hitték volna, hogy végül sikerül kiadni a könyvet. Szonda Szabolcs elmondása szerint Demeter Lajos helytörténésszel közösen 1849-től 2009-ig gyűjtöttek össze adatokat, de a kiadványhoz csak a húszas évektől igényeltek információkat, így mintegy huszonöt sajtóterméket és természetesen számos újságírót, szerkesztőt ismertettek. Önmagában a háromszéki anyag is jelentős terjedelmű, a százoldalas gyűjteményben hosszabb-rövidebb életrajzok, a helyi újságírás történetének kronologikus leírása olvasható.
Györffy Gábor egyszemélyes lelkes csapatként dolgozott, a szerkesztők kérésére pedig csak az 1918 utáni időszaktól fogva gyűjtötte össze az információkat, így a helyi magyar sajtótörténelem tetemes része kimaradt, és az internetes portálokkal sem foglalkozott. Ennek ellenére természetesen gazdag újságírói aktivitásról lehet beszámolni, Györffy meglátása szerint érdemes volna egybegyűjteni a teljes megyei sajtótörténetet.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),
2013. január 8.
Elvtelen alkuk
A hátsó ajtón igyekszik visszasündörögni az RMDSZ a kormányba, miután a nagy bejárati kaput az orrára csapták, s immár a látszat őrzése is kevéssé fontos. Diadalmasan ünnepelnek minden államtitkári, igazgatói, tanácsnoki széket, de mintha a cél – az, hogy miért is lenne szükség ezekre a posztokra – ködbe veszne.
Már a nagy nehezen nyilvánosságra hozott, dicstelen paktum is (ha egyáltalán valóban az eredeti szöveget ismerhettük meg) megmutatta, nagyon olcsón adná (adja!) bőrét és a magyar közösség voksait a szövetség. A megállapodás rendkívül képlékeny, és valójában semmit nem tartalmaz. Szól ugyan arról, hogy „Románia közigazgatási átszervezése során figyelembe veszik a különböző régiók hagyományait kultúráját és történelmét”, hogy „a nemzeti kisebbségek kulturális jogainak rendezését szavatoló megfelelő törvénykezést” fogadnak el, illetve biztosítják „a magyar nemzetiségű állampolgárok arányos képviseletét a különböző állami intézményekben”, és előírja a „magyar oktatás kérdésének megoldását is a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen” – de szó szerint még a kisebbségi törvény sem szerepel benne, az önálló magyar egyetem továbbra is olyan távoli, elérhetetlen álom marad, mint a területi autonómia előfutáraként emlegetett székelyföldi fejlesztési régió. Lám, ezek már a tervekben sem kapnak helyet. A politikusi semmitmondás mögül kitetszik: a paktumból leginkább a magyar (kizárólag RMDSZ-es) hivatalnokok állásának biztosítása a cél, a többit oly formában fogalmazták meg, hogy abba bármi, sőt, bárminek az ellenkezője is beleférjen. Hiába azonban az idejekorán aláírt megállapodás, a Szociál-Liberális Szövetség várakozásokat meghaladó győzelme után visszatáncolt, és annak nacionalista oldala kiutálta az RMDSZ-t az alakulgató kormányból. Miniszteri széket nem voltak hajlandóak biztosítani a magyar képviseletnek, de lám, az „építő ellenzékiségből” is futja egy-két államtitkári tisztségre. Helyén maradhat például az oktatási tárcánál Király András, akinek az elmúlt két évben sokkal erősebb pozícióból (amikor ugye az RMDSZ jelentős súllyal rendelkezett a kormányban) sem sikerült elérnie annak a törvénybe is foglalt tantervnek a jóváhagyását, amely lehetővé teszi, hogy a magyar diákok alternatív módszerek szerint tanulják a román nyelvet. És ez csak egy a számtalan megoldatlan kérdés közül. Frunda György új funkcióján nem is illik meglepődnünk, ugyancsak sokat küzdött, hogy szétrobbantsa a korábbi RMDSZ–DLP koalíciót. Araszolgat tehát ismét az RMDSZ a hatalomba, ajánlkozik, dörgölőzik, s miközben jelenlegi, no meg korábbi vezetői arról próbálnak meggyőzni bennünket, hogy csak ily módon tudják megőrizni az eddig megszerzett jogokat, esetleg bővíteni is azokat, mit látunk: mintha ismét csak saját érdekeik kerülnének előtérbe. Az újabb politikai helyezkedés hasznát a kiválasztott személyek élvezik majd, árát pedig mi fizetjük, hisz a végtelenségig odázódnak a fontos célok. A holnapi túzokot ismét eladták egy mai verébért.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
A hátsó ajtón igyekszik visszasündörögni az RMDSZ a kormányba, miután a nagy bejárati kaput az orrára csapták, s immár a látszat őrzése is kevéssé fontos. Diadalmasan ünnepelnek minden államtitkári, igazgatói, tanácsnoki széket, de mintha a cél – az, hogy miért is lenne szükség ezekre a posztokra – ködbe veszne.
Már a nagy nehezen nyilvánosságra hozott, dicstelen paktum is (ha egyáltalán valóban az eredeti szöveget ismerhettük meg) megmutatta, nagyon olcsón adná (adja!) bőrét és a magyar közösség voksait a szövetség. A megállapodás rendkívül képlékeny, és valójában semmit nem tartalmaz. Szól ugyan arról, hogy „Románia közigazgatási átszervezése során figyelembe veszik a különböző régiók hagyományait kultúráját és történelmét”, hogy „a nemzeti kisebbségek kulturális jogainak rendezését szavatoló megfelelő törvénykezést” fogadnak el, illetve biztosítják „a magyar nemzetiségű állampolgárok arányos képviseletét a különböző állami intézményekben”, és előírja a „magyar oktatás kérdésének megoldását is a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen” – de szó szerint még a kisebbségi törvény sem szerepel benne, az önálló magyar egyetem továbbra is olyan távoli, elérhetetlen álom marad, mint a területi autonómia előfutáraként emlegetett székelyföldi fejlesztési régió. Lám, ezek már a tervekben sem kapnak helyet. A politikusi semmitmondás mögül kitetszik: a paktumból leginkább a magyar (kizárólag RMDSZ-es) hivatalnokok állásának biztosítása a cél, a többit oly formában fogalmazták meg, hogy abba bármi, sőt, bárminek az ellenkezője is beleférjen. Hiába azonban az idejekorán aláírt megállapodás, a Szociál-Liberális Szövetség várakozásokat meghaladó győzelme után visszatáncolt, és annak nacionalista oldala kiutálta az RMDSZ-t az alakulgató kormányból. Miniszteri széket nem voltak hajlandóak biztosítani a magyar képviseletnek, de lám, az „építő ellenzékiségből” is futja egy-két államtitkári tisztségre. Helyén maradhat például az oktatási tárcánál Király András, akinek az elmúlt két évben sokkal erősebb pozícióból (amikor ugye az RMDSZ jelentős súllyal rendelkezett a kormányban) sem sikerült elérnie annak a törvénybe is foglalt tantervnek a jóváhagyását, amely lehetővé teszi, hogy a magyar diákok alternatív módszerek szerint tanulják a román nyelvet. És ez csak egy a számtalan megoldatlan kérdés közül. Frunda György új funkcióján nem is illik meglepődnünk, ugyancsak sokat küzdött, hogy szétrobbantsa a korábbi RMDSZ–DLP koalíciót. Araszolgat tehát ismét az RMDSZ a hatalomba, ajánlkozik, dörgölőzik, s miközben jelenlegi, no meg korábbi vezetői arról próbálnak meggyőzni bennünket, hogy csak ily módon tudják megőrizni az eddig megszerzett jogokat, esetleg bővíteni is azokat, mit látunk: mintha ismét csak saját érdekeik kerülnének előtérbe. Az újabb politikai helyezkedés hasznát a kiválasztott személyek élvezik majd, árát pedig mi fizetjük, hisz a végtelenségig odázódnak a fontos célok. A holnapi túzokot ismét eladták egy mai verébért.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2013. január 8.
Romániában a legkisebb a minimálbér az EU-ban
Romániában a legkisebb a minimálbér ettől az évtől az Európai Unió tagállamai közül, mert Bulgáriában január elsejétől megemelték ezt az összeget. Így az uniós statisztikákban a két ország helyet cserélt: tavaly még Bulgária az utolsó, Románia az utolsó előtti helyen állt ezen a téren.
A szófiai kormány január elsejétől húsz lévával, 310 lévára (158, 42 euróra) emelte az országos minimálbért, ez pedig 0,37 százalékkal magasabb a romániai összegnél. Romániában jelenleg a minimálbér 700 lej, azaz 158,38 euró.
A múlt év július elsejei Eurostat-adatok szerint Romániában 157, Bulgáriában 148 euró volt a minimálbér.
A bukaresti szociálliberális kormány idén száz lejjel növelné az összeget, s ha sikerül megtennie ezt a lépést, akkor az ország újra megelőzheti ezen a téren a déli szomszédot. Az intézkedésre azonban a Nemzetközi Valutaalapnak is rá kell bólintania. A Ponta-kabinet távlati céljai szerint négy év alatt 1200 lejre emelkedne az országos minimálbér.
Bulgária egyébként a nyugdíjemelések üteme terén is megelőzte északi szomszédját: a szófiai kormány idén 9 százalékkal emelte a járulékokat, a Ponta-kabinet pedig csak 4 százalékkal. Emellett január elsejétől Bulgáriában csaknem tíz százalékkal csökkent a földgáz és 7 százalékkal a hőenergia ára.
Romániában a földgáz ára stagnál, ám a villamos energia ára idén, két lépésben, tíz százalékkal drágul.
Maszol.ro,
Romániában a legkisebb a minimálbér ettől az évtől az Európai Unió tagállamai közül, mert Bulgáriában január elsejétől megemelték ezt az összeget. Így az uniós statisztikákban a két ország helyet cserélt: tavaly még Bulgária az utolsó, Románia az utolsó előtti helyen állt ezen a téren.
A szófiai kormány január elsejétől húsz lévával, 310 lévára (158, 42 euróra) emelte az országos minimálbért, ez pedig 0,37 százalékkal magasabb a romániai összegnél. Romániában jelenleg a minimálbér 700 lej, azaz 158,38 euró.
A múlt év július elsejei Eurostat-adatok szerint Romániában 157, Bulgáriában 148 euró volt a minimálbér.
A bukaresti szociálliberális kormány idén száz lejjel növelné az összeget, s ha sikerül megtennie ezt a lépést, akkor az ország újra megelőzheti ezen a téren a déli szomszédot. Az intézkedésre azonban a Nemzetközi Valutaalapnak is rá kell bólintania. A Ponta-kabinet távlati céljai szerint négy év alatt 1200 lejre emelkedne az országos minimálbér.
Bulgária egyébként a nyugdíjemelések üteme terén is megelőzte északi szomszédját: a szófiai kormány idén 9 százalékkal emelte a járulékokat, a Ponta-kabinet pedig csak 4 százalékkal. Emellett január elsejétől Bulgáriában csaknem tíz százalékkal csökkent a földgáz és 7 százalékkal a hőenergia ára.
Romániában a földgáz ára stagnál, ám a villamos energia ára idén, két lépésben, tíz százalékkal drágul.
Maszol.ro,
2013. január 8.
Székely Ervin: Gyászbeszéd helyett
Sergiu Nicolaescu filmrendező és politikus temetése fellebbentette a fátylat a román társadalom legalább két olyan dilemmájáról, amely 1990 óta megoldatlan. Az egyik: a közvélekedés és a média viszonyulása az 1989 előtti művészet meghatározó személyiségeihez, a másik: az ortodox egyház minden tekintetben túlhaladott, irracionális, dogmatikus gyakorlata, ami mögött nem annyira vallásos túlbuzgóságot, mint inkább a szekularizáció megkésettségét kell sejtenünk.
Első alkalommal két évvel ezelőtt, Adrian Păunescu költő, publicista és politikus halála után szembesülhettünk azzal, hogy az esemény jelentőségét a média – mindenekelőtt a hírtelevíziók – tudatosan túlbecsülték. A különböző csatornákból délelőtt és délután visszaemlékezések, életmű-interjúk folytak vég nélkül, hogy aztán este kamerák elé üljön a véleményformálók, megmondóemberek és egyéb filozopterek siserehada, akik komoly képpel – bár érthető megrendüléssel – emlékeztek meg az elhunyt kvalitásairól, aki ily módon megdicsőülve távozott az élők sorából, s foglalt helyet a halhatatlanok Parnasszusán.
Valami hasonló történt most Sergiu Nicolaescu halálakor is, annyi különbséggel, hogy ez alkalommal a tévéműsorok nézettségét még egy nehezen előrelátható botrány is fokozta.
Nem az én tisztem értékelni Păunescu vagy Nicolaescu művészi teljesítményeit, bár élek a gyanúperrel, hogy egyikük sem tekinthető a román kultúra élvonalbeli személyiségének. Ismertségüket, a másokéinál sokkal tágabb kibontakozási lehetőségeiket elsősorban annak köszönhették, hogy az 1989 előtti politikai hatalmi propagandával konvergens alkotások fűződnek a nevükhöz, mindketten élvezték a diktátor-pár erkölcsi és politikai támogatását.
Még közönségükről is a rendszer gondoskodott! Emlékszem, hogy az iskolásoknak – legalábbis Nagyszalontán, de gondolom, hogy másutt is – kötelező volt elmenni Păunescu delíriummal határos nacionalista kultúrshow-jára, a Dákok és a Mihály vajda című filmekre pedig még engem is elhajtottak a suliból (igaz, annak idején nem éreztem megalázónak a mérsékelt filmesztétikai élmény élvezeti kötelezettségét, sőt örültem, hogy ennek okán elblicceltük a történelemórát).
Ilyen előzmények ismeretében a kereskedelmi média kiemelt érdeklődését csakis azzal lehet magyarázni, hogy szakembereik ráéreztek: a Păunescu és a Nicolaescu brendek jól értékesíthetők a médiapiacon. Ez azt jelenti, hogy a '89 előtti éra sztárjai még haláluk esetén is nagyobb nézettséget hoznak a televíziós csatornák számára, mint az élő művészek, uram bocsá', celebek.
Mindezért pedig nem a média a hibás. A televíziós szakemberek csak reagálnak egy valós társadalmi igényre, s tükröznek egy helyzetet. Például azt, hogy a Palme d'Or díjas és legutóbb Cannes-ban a legjobb forgatókönyv díját elnyert Cristian Mungiu filmrendező népszerűségben elmarad az erősen nacionalista ihletettségű, heroizáló és túlpolitizált Mihály vajda című film alkotója mögött. Érzésem szerint a román társadalom jelentős része azért nyúl vissza a kommunista diktatúra erősen vitatható művészeinek kultuszához, mert a jelenlegi politikai elit részéről nem tapasztalja a kortárs művészek olyan megbecsülését, mint amilyenben Nicolae Ceauşescu részesítette Adrian Păunescut vagy Sergiu Nicolaescut. Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy a letűnt rezsim sztárjainak kultusza harmonikusan illeszkedik a kommunizmus iránti nosztalgia térhódításának közvélemény-kutatások által is jelzett folyamatába.
Sergiu Nicolaescu kívánsága, hogy földi maradványait elhamvasszák, kivívta az ortodox egyház és néhány tucat rendbontó teljesen irracionális haragját. Az ortodox egyház ugyanis – amely nem csekély állami támogatásban részesül – egyszerűen megvonja híveitől az egyházi temetési szertartást, ha azok a hamvasztás, nem pedig a temetés mellett döntenek. Ez annak bizonysága, hogy az ortodox egyház nem ismeri el az állam és az egyház különválasztását, mi több, nincs tekintettel az emberek egyéni jogaira, még azt a választást is megtagadja tőlük, hogy mi történjen a testükkel haláluk után.
A jelenség aligha független attól, hogy az ortodox egyházban mind a mai napig elmaradt az öntisztulás. Az egyház előző és jelenlegi pátriárkája sem kívánt szembenézni azzal, hogy soraiban a kommunista titkosszolgálat ügynökei, ördögűzők, nacionalista agitátorok, adócsalók és harácsolók is vannak.
Kérdés, hogy a román államnak lesz-e a jövőben valamilyen válasza az ortodox egyház arroganciájára, vagy továbbra is asszisztál állampolgárai megalázásához.
Maszol.ro,
Sergiu Nicolaescu filmrendező és politikus temetése fellebbentette a fátylat a román társadalom legalább két olyan dilemmájáról, amely 1990 óta megoldatlan. Az egyik: a közvélekedés és a média viszonyulása az 1989 előtti művészet meghatározó személyiségeihez, a másik: az ortodox egyház minden tekintetben túlhaladott, irracionális, dogmatikus gyakorlata, ami mögött nem annyira vallásos túlbuzgóságot, mint inkább a szekularizáció megkésettségét kell sejtenünk.
Első alkalommal két évvel ezelőtt, Adrian Păunescu költő, publicista és politikus halála után szembesülhettünk azzal, hogy az esemény jelentőségét a média – mindenekelőtt a hírtelevíziók – tudatosan túlbecsülték. A különböző csatornákból délelőtt és délután visszaemlékezések, életmű-interjúk folytak vég nélkül, hogy aztán este kamerák elé üljön a véleményformálók, megmondóemberek és egyéb filozopterek siserehada, akik komoly képpel – bár érthető megrendüléssel – emlékeztek meg az elhunyt kvalitásairól, aki ily módon megdicsőülve távozott az élők sorából, s foglalt helyet a halhatatlanok Parnasszusán.
Valami hasonló történt most Sergiu Nicolaescu halálakor is, annyi különbséggel, hogy ez alkalommal a tévéműsorok nézettségét még egy nehezen előrelátható botrány is fokozta.
Nem az én tisztem értékelni Păunescu vagy Nicolaescu művészi teljesítményeit, bár élek a gyanúperrel, hogy egyikük sem tekinthető a román kultúra élvonalbeli személyiségének. Ismertségüket, a másokéinál sokkal tágabb kibontakozási lehetőségeiket elsősorban annak köszönhették, hogy az 1989 előtti politikai hatalmi propagandával konvergens alkotások fűződnek a nevükhöz, mindketten élvezték a diktátor-pár erkölcsi és politikai támogatását.
Még közönségükről is a rendszer gondoskodott! Emlékszem, hogy az iskolásoknak – legalábbis Nagyszalontán, de gondolom, hogy másutt is – kötelező volt elmenni Păunescu delíriummal határos nacionalista kultúrshow-jára, a Dákok és a Mihály vajda című filmekre pedig még engem is elhajtottak a suliból (igaz, annak idején nem éreztem megalázónak a mérsékelt filmesztétikai élmény élvezeti kötelezettségét, sőt örültem, hogy ennek okán elblicceltük a történelemórát).
Ilyen előzmények ismeretében a kereskedelmi média kiemelt érdeklődését csakis azzal lehet magyarázni, hogy szakembereik ráéreztek: a Păunescu és a Nicolaescu brendek jól értékesíthetők a médiapiacon. Ez azt jelenti, hogy a '89 előtti éra sztárjai még haláluk esetén is nagyobb nézettséget hoznak a televíziós csatornák számára, mint az élő művészek, uram bocsá', celebek.
Mindezért pedig nem a média a hibás. A televíziós szakemberek csak reagálnak egy valós társadalmi igényre, s tükröznek egy helyzetet. Például azt, hogy a Palme d'Or díjas és legutóbb Cannes-ban a legjobb forgatókönyv díját elnyert Cristian Mungiu filmrendező népszerűségben elmarad az erősen nacionalista ihletettségű, heroizáló és túlpolitizált Mihály vajda című film alkotója mögött. Érzésem szerint a román társadalom jelentős része azért nyúl vissza a kommunista diktatúra erősen vitatható művészeinek kultuszához, mert a jelenlegi politikai elit részéről nem tapasztalja a kortárs művészek olyan megbecsülését, mint amilyenben Nicolae Ceauşescu részesítette Adrian Păunescut vagy Sergiu Nicolaescut. Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy a letűnt rezsim sztárjainak kultusza harmonikusan illeszkedik a kommunizmus iránti nosztalgia térhódításának közvélemény-kutatások által is jelzett folyamatába.
Sergiu Nicolaescu kívánsága, hogy földi maradványait elhamvasszák, kivívta az ortodox egyház és néhány tucat rendbontó teljesen irracionális haragját. Az ortodox egyház ugyanis – amely nem csekély állami támogatásban részesül – egyszerűen megvonja híveitől az egyházi temetési szertartást, ha azok a hamvasztás, nem pedig a temetés mellett döntenek. Ez annak bizonysága, hogy az ortodox egyház nem ismeri el az állam és az egyház különválasztását, mi több, nincs tekintettel az emberek egyéni jogaira, még azt a választást is megtagadja tőlük, hogy mi történjen a testükkel haláluk után.
A jelenség aligha független attól, hogy az ortodox egyházban mind a mai napig elmaradt az öntisztulás. Az egyház előző és jelenlegi pátriárkája sem kívánt szembenézni azzal, hogy soraiban a kommunista titkosszolgálat ügynökei, ördögűzők, nacionalista agitátorok, adócsalók és harácsolók is vannak.
Kérdés, hogy a román államnak lesz-e a jövőben valamilyen válasza az ortodox egyház arroganciájára, vagy továbbra is asszisztál állampolgárai megalázásához.
Maszol.ro,
2013. január 8.
Ők képviselik az RMDSZ-t a minisztériumokban
Az RMDSZ-nek nem sikerült kormányra kerülni, de a Szövetség néhány politikusa mégis helyet kap a minisztériumokban.
Victor Ponta miniszterelnök megtartotta Király András György tisztségét, így továbbra is az RMDSZ-es politikus töltheti be a PSD-s Remus Pricopie vezette tanügyminisztérium államtitkári funkcióját. A minisztériumban másik három RMDSZ-es politikus is helyet kapott, Szőcs Domokos főosztályvezető, Nagy Éva kabinet igazgató, Borsos Károly László pedig tanácsos lett.
Markó Attila, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának államtitkári rangú vezetőjévé vált.
Elsősorban kisebbségpolitikai és jogi kérdésekben lesz Victor Ponta segítségére Frunda György, akit személyes tanácsadójának nevezett ki a miniszterelnök. Frundának nem sikerült húszévnyi szenátorság után parlamenti mandátumot szereznie a decemberi választásokon, és emiatt többször is kritikus hangot ütött meg az RMDSZ-szel szemben.
Egyébként Frunda kinevezése abban az értelemben sem meglepő, hogy a korábbi jobbközép Boc- és Ungureanu-kormányok idején szenátorként folyamatosan szorgalmazta, hogy a RMDSZ rúgja fel a koalíciót, lépjen hatalomra az USL-vel, és közösen menesszék Traian Băsescu államfőt.
Olosz Szabolcs a közigazgatási és régiófejlesztési minisztérium tanácsosaként tevékenykedik a PSD-s Liviu Dragnea tárcavezető irányítása alatt.
Szabó Ilona főosztályvezető-helyettesi tisztséget kapott a Rovana Plumb által vezetett környezetvédelmi minisztérium erdészeti főigazgatóságán.
A statisztikai hivatal ideiglenes vezetésével az RMDSZ által támogatott Geréd Beatrix alelnököt bízta meg a miniszterelnök.
manna.ro/realitatea.net
Az RMDSZ-nek nem sikerült kormányra kerülni, de a Szövetség néhány politikusa mégis helyet kap a minisztériumokban.
Victor Ponta miniszterelnök megtartotta Király András György tisztségét, így továbbra is az RMDSZ-es politikus töltheti be a PSD-s Remus Pricopie vezette tanügyminisztérium államtitkári funkcióját. A minisztériumban másik három RMDSZ-es politikus is helyet kapott, Szőcs Domokos főosztályvezető, Nagy Éva kabinet igazgató, Borsos Károly László pedig tanácsos lett.
Markó Attila, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának államtitkári rangú vezetőjévé vált.
Elsősorban kisebbségpolitikai és jogi kérdésekben lesz Victor Ponta segítségére Frunda György, akit személyes tanácsadójának nevezett ki a miniszterelnök. Frundának nem sikerült húszévnyi szenátorság után parlamenti mandátumot szereznie a decemberi választásokon, és emiatt többször is kritikus hangot ütött meg az RMDSZ-szel szemben.
Egyébként Frunda kinevezése abban az értelemben sem meglepő, hogy a korábbi jobbközép Boc- és Ungureanu-kormányok idején szenátorként folyamatosan szorgalmazta, hogy a RMDSZ rúgja fel a koalíciót, lépjen hatalomra az USL-vel, és közösen menesszék Traian Băsescu államfőt.
Olosz Szabolcs a közigazgatási és régiófejlesztési minisztérium tanácsosaként tevékenykedik a PSD-s Liviu Dragnea tárcavezető irányítása alatt.
Szabó Ilona főosztályvezető-helyettesi tisztséget kapott a Rovana Plumb által vezetett környezetvédelmi minisztérium erdészeti főigazgatóságán.
A statisztikai hivatal ideiglenes vezetésével az RMDSZ által támogatott Geréd Beatrix alelnököt bízta meg a miniszterelnök.
manna.ro/realitatea.net
2013. január 9.
Az SZNT minden erdélyi magyar pártot és egyházat vár az autonómiatüntetésre
A Duna Tv székelyföldi stúdiójának vendége volt Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, aki először a Mircea Duşa kijelentésére reagált, miszerint lehet tüntetni, de nem az alkotmány első cikkelye ellen.
Izsák szerint a demokráciában nem lehet megmondani az embereknek, hogy mit gondoljanak, hogy mi ellen, vagy mi mellett tüntessenek, Duşa pedig nem érti az autonómia fogalmát, mert az nem jelenti Románia felosztását. Mi tüntetni fogunk Marosvásárhelyen az autonómiáért, jelentette ki az SZNT elnöke.
Izsák elmondta: a tüntetés szervezésében egyenrangú partner lehet, az Erdélyi Magyar Néppárt, akárcsak a Magyar Polgári Párt is, és várják az RMDSZ-t is, hogy részese legyen a szervezésnek, már kezdeményezték velük az erről szóló tanácskozást. Majd kijelentette, hogy az autonómia feltétele az, hogy befele béke, együttműködés és egység legyen, kifele pedig keménység és határozottság. Pontának tudni kell, hogy meddig mehetnek el, ha apáink 1968-ban a Ceaşescu rendszerben kimertek menni az utcára tüntetni, akkor ma már sokkal határozottabban, és céltudatosabban felléphetünk minden olyan törekvés ellen, amely Székelyföldet felosztaná, vagy egy nagyobb régióba olvasztaná.
Március tizedike a Székely Vértanúk Napja volt és lesz ezután is, a marosvásárhelyi románok pedig ezt meg kell tanulják, és már tanulják is, tavaly és tavalyelőtt is székely zászlókkal, Kossuth-nótákkal, a székely himnusz éneklésével kifejeztük Marosvásárhelyen, hogy autonómiát akarunk – jelentette ki Izsák.
Az SZNT elnöke ettől az erődemonstrációtól elsősorban a közösségen belüli kohézió erősödését várja, hogy érezze, erőt képvisel, na meg azt, hogy a hatalom megértse: nem tehet bármit a közösséggel. Duna Tv
Erdély.ma,
A Duna Tv székelyföldi stúdiójának vendége volt Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, aki először a Mircea Duşa kijelentésére reagált, miszerint lehet tüntetni, de nem az alkotmány első cikkelye ellen.
Izsák szerint a demokráciában nem lehet megmondani az embereknek, hogy mit gondoljanak, hogy mi ellen, vagy mi mellett tüntessenek, Duşa pedig nem érti az autonómia fogalmát, mert az nem jelenti Románia felosztását. Mi tüntetni fogunk Marosvásárhelyen az autonómiáért, jelentette ki az SZNT elnöke.
Izsák elmondta: a tüntetés szervezésében egyenrangú partner lehet, az Erdélyi Magyar Néppárt, akárcsak a Magyar Polgári Párt is, és várják az RMDSZ-t is, hogy részese legyen a szervezésnek, már kezdeményezték velük az erről szóló tanácskozást. Majd kijelentette, hogy az autonómia feltétele az, hogy befele béke, együttműködés és egység legyen, kifele pedig keménység és határozottság. Pontának tudni kell, hogy meddig mehetnek el, ha apáink 1968-ban a Ceaşescu rendszerben kimertek menni az utcára tüntetni, akkor ma már sokkal határozottabban, és céltudatosabban felléphetünk minden olyan törekvés ellen, amely Székelyföldet felosztaná, vagy egy nagyobb régióba olvasztaná.
Március tizedike a Székely Vértanúk Napja volt és lesz ezután is, a marosvásárhelyi románok pedig ezt meg kell tanulják, és már tanulják is, tavaly és tavalyelőtt is székely zászlókkal, Kossuth-nótákkal, a székely himnusz éneklésével kifejeztük Marosvásárhelyen, hogy autonómiát akarunk – jelentette ki Izsák.
Az SZNT elnöke ettől az erődemonstrációtól elsősorban a közösségen belüli kohézió erősödését várja, hogy érezze, erőt képvisel, na meg azt, hogy a hatalom megértse: nem tehet bármit a közösséggel. Duna Tv
Erdély.ma,
2013. január 9.
Könyvbe zárt sírkert
Novembert írunk. Csendeset.
Az őszutó hűvöskék lehelete meglebbenti az Örök Házsongárd című díszkiadvány kitárulkozó lapjait, elringatja a papírra feszülő ódon tumbák képét, valamint a fotográfia hatalmával mozdulatlanságra kényszerített, mohába dermesztett Időt. Erdély legnagyobb sírkertjének, nyugalmas panteonjának suhanó évszázadai egyféle „révbe” jutottak itt, hiszen egy nyomtatványon valóban megállni látszik az illékony pillanat, ezért nem süpped tovább a kő, nem araszol a rozsda, nem pusztít, nem emészt feltartóztathatatlanul az emberi érzéketlenség és a gonosz szándék. Íme, a könyv, amelyben csak béke honol. És e béke megörökített pillanatai közepette megmutatkozik a rendeltetés tünékeny arca is, amely tán épp az efféle helyeken vehető ki legtisztábban: a porladó kövek domborzatának megpattanó erezetén, vagy a borostyán indák ölelésében félrebillent, korhadó fakereszten. Ez az örök Házsongárd – a távolba vesző Kolozsvár kihűlt szíve.
Sugallatos helynek tekinthető az ilyen. Úgy hiszem, egy művészlélek számára fokozottan is az. Ennek bizonyságaként pereg le szemeim előtt a témához kapcsolható nevezetes műalkotások egész sora, így Arnold Böcklin fűtött szimbolizmussal telített komor vászna, A holtak szigete, Szőnyi Istvántól a Zebegényi temetés, vagy Bosch, Bruegel, Dürer, éppenséggel Matthias Grünewald és Martin Schongauer apokaliptikus látomásainak katartikus hatású forgataga, ahogyan az élet-halál pillanatait fogalmazzák meg színeik, vonalaik szuggesztív erejével, fejet hajtva a végzet megmásíthatatlan hatalma előtt.
Viszont a Házsongárdhoz kapcsolhatón hasonló ihletésű művek látványát nemigen tudnám felidézni. Bár ez nem jelenti föltétlenül azt, hogy valahol mégis ne léteznének ilyenek. Ámde, épp eme bizonytalanság függvényében válik különösen jelentőségteljessé és már-már nélkülözhetetlenné egy megszállott fotográfus esztendőkön átívelő, akkurátus munkálkodása, hogy végül a vegyszerek erejével, netán digitális instrumentumokkal halhatatlanná tegye azt az emberi jelzésvilágot, amelyről meggyőződhettünk, hogy maga sem lehet halhatatlan. Itt, háromszázötven méterrel a tengerszint fölött, a földtől a lomb csúcsáig minden a zivataros történelem töményen fűszerezett levegőjével van mélyen átitatva, amihez olykor – magam is annyi éven át tapasztalhattam – az elmúlás fanyar, őszvégi aromája társul a hamvadó levelek szertefoszló füstjével és a pislákoló léleklámpások parányi gyertyafényeivel.
A fenti, személyes érzésekkel és a tárgyias valóság egymásba fonódó különös elegyével forgatom Gaal György professzor és Gránitz Miklós neves fotográfus mindmáig példa nélkülinek tekinthető, tudós hozzáértéssel napvilágra hozott kettős kötetét, amelyben szöveg és kép rezgéshullámain az évszázadok árnyalatai gazdagságával bontakozik ki e messze földön legendássá vált kegyhely históriája. S miután a belbecs górcső alá vétele másik recenzió tartalmát hivatott képviselni, hadd ejtsünk néhány szót a kötetpár arculata kapcsán a külcsínről is, mivelhogy bizton kijelenthetjük: nem mindennapi kiadvánnyal állunk szemben.
Egy könyv megjelenése már első pillantásra igen sokat sejtető lehet; ez alól az Örök Házsongárd című díszkiadvány sem kivétel. A kettős kötet mindkét címlapja már önmagában sugallatos jellegű: egy-egy remekbe szabott rokonakkord a porladó kő, az enyészet tompa koloritjának színhangjaival elbeszélve, amit díszesen koszorúz a címbetűk óarany nyomása; mindez harmonikusan olvad a borostyánzöldet felidéző tónusok lágy hátterébe. A kötet illusztrációs anyaga és a szövegrészek arányosan egyenlítik ki egymást, eszerint látványsorral gazdagon díszített képes albummal szembesülünk. És itt szólnunk kell arról, milyen kiválóan szolgálják a felvételek a művészfotó és a dokumentumfotó páros jellegét, hiszen kellő céltudatosság hiányában könnyen el lehet csúszni egyik vagy másik irányba, ami bizonyára a végső, nemes szándék kárára lett volna. A képek nagy erénye is ebben észlelhető, merthogy világosan egyesíti a kettősség jellemzőit, lemondva mindenfajta öncélúság nemkívánatos buktatójáról.
Egy sírkert képsorozaton történő megörökítése nem egyszerű feladat, hiszen a sokszínűség és a monotónia egymásnak ellentmondó kísértése azonos időben leselkedik a fotográfusra a zárszerkezet minden alkalommal történő elkattintásakor. Persze az avatott művészszem nem esik csapdába, merthogy tudja, minő értéket képviselnek a szerényen meghúzódó részletek is a „történelmies” díszlettér faragványokkal meghintett tárházában.
A némaság birodalmát megörökítő képek közt elmerülve, szemünk előtt egyedinek és korszakosnak nevezhető formajegyek váltogatják egymást; így üzen múlt a mának gránitban, mészkőben, homokkőben és kovácsoltvasban elbeszélve. S ahogy pörögnek a lapok, átérezzük: igencsak dicséretes a két kötet művészi összképének látványa. Hiszen aki járt az említett kegyhelyen, az tanúsíthatja, mennyire hitelesen adja vissza fotóművészünk az ősfák alatt meghúzódó világ sajátos hangulatú szellemiségét. És eme hatást még erősíti a téma szolgálatába állított felvételek színezettségének mértékletessége is. Merthogy, jó érzékkel, szerzőnk itt sem lő túl a célon, következetesen alkalmazza a környezetre oly jellemző bágyadt kolorit spektrumát, majd ezt is tovább finomítja a fekete-fehér expozíciók váratlanul fel-felbukkanó hatásaival. Így formálódik az összkép, tárulkozik fel századok meggyötört hagyatéka, a számtalan pusztuló közt is a még épen fellelhető. Külön említésre méltók a sírkert jellemző látványelemei közül a csapott tetejű „ereszes” kövek mohától fátyolozottan, vagy a méretes tumbák monolitjai, amelyeken a feliratok már-már felismerhetetlenségbe vesző betűi vívják talán utolsó csörtéjüket az enyészettel.
Noha a dombot betakaró sírkertet még a XVI. század vége táján alapították, kultuszának nagy korszaka voltaképpen a reformkor idejére tehető. E korból datálódnak többnyire az emlékoszlopok, kripták és mauzóleumok, amelyek közt helyet követel magának stílusában az empire, a neoromán, a klasszicizáló és természetesen az eklektika is. Jelentős szerephez jutott minden kiválasztott fotó, minden ötletes montázs, kompozíció, nemkülönben az oldalpárok visszafogott dialógusa, de a jól alkalmazott grafikai megoldások hangulatteremtő szerepe is tetten érhető. Ilyen eljárás az ábrák „áttűnetése”, amely visszatérő sikeres eszközévé válik a tervezésnek, hiszen szimbolikusan is sugallja a földi létből történő „átderengés” halkuló folyamatát. Mindez különféle tetszetős háttérvariációk kialakítására is fölöttébb alkalmas.
Azonban a két kötet, minden dicséret ellenére is felszínre hoz egypár olyan kérdést, amelyek nemcsak reájuk vonatkoznak, hanem tágabb értelemben is érintik a jelenkor formálódó könyvtípusának sajátos vonatkozásait. Elsőként említhetnénk a nagy múltú gyakorlatra, a klasszikus hagyományokra épülő „higgadt kiegyensúlyozottság” kiváltását a „mindent megmutatni akarás” elsöprő jelenségével. Ez a módszer a képi túlhalmozottság érzetéhez vezet, miközben a szem befogadóképességét is rendre próbára teszi. Voltaképpen ebben áll a számítógépes szövegszerkesztés felvirágzásának legsajnálatosabb velejárója. Csaknem minden négyzetcentimétert kitölt a tartalom és forma, nincs lélegzetvételnyi szabad hely, nemigen kínálkozik lehetőség olvasás során a megpihenésre. Mintha egy olyan zeneművel vagy drámával szembesülnénk, amelyből hiányzana a szerkesztés egyik leghatásosabb kulcseleme: a szünet. De egyre gyakoribb szokás – miként az a szóban forgó kötetek esetében is fennáll – a margók jelentéktelenné szűkítése a túl széles hasábok által, ami a sorközök indokolatlan ritkításával párosulva a szövegtest lazaságát vonja maga után. Pedig a betűtér határozott, tömör foltjainak és az azt arányosan körbeölelő fehér széleknek az oldal elsőrendű meghatározó formaelemévé kellene válniuk, pontosan amiatt, mert könyvről beszélünk. Ennek mellőzése reklámlapokra emlékeztető hatást képes kelteni, ami általában gyöngíti a kiadvány harmonikus egyensúlyát.
De tegyünk említést arról is, hogy az oldalak aljára mélyen lecsúszott képaláírások szövege gyakran olvashatatlan (I. köt. 196., II. köt. 139. old.), ez a mozgalmas háttérre nyomtatott versek esetében is többször előfordul (I. köt. 176. old.), és a hajtásba komponált kép is csorbát szenved (II. köt. 211. old.). Azok után pedig, hogy a szerkesztők idegen nyelvű „ismertető szöveggel” is meglepték az olvasót, indokolt lett volna az ilyen oldalakat következetesen színezett tónusú alapra nyomtatni a könnyebb tájékozódás kedvéért. Ez esetlegesen történik meg, bizonytalanságot teremtve.
Befejezésül megemlíteném: a második kötet 293. oldalán, a szövegjelzés fölött, tévesen, nem id. Cseh Gusztáv arcképe látható. Guszti bácsi szeretetre méltó, visszafogott személyére tisztán emlékszem, hiszen éveken át megbecsült tanárom volt a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán, ahol könyvtervezést (!) és betűművészetet oktatott. A szép kiadványok iránti igényem és szeretetem megnyilatkozásai is voltaképpen az Ő szellemi testamentumából hagyományozódtak rám. Igyekeztem a tőle tanultakat kegyelettel megőrizni. Arcképének emlékével együtt.
(Megjelent a Magyar Napló 2012. novemberi számában)
Gaal György – Gránitz Miklós: Örök Házsongárd, Kolozsvár és sírkertje a századok sodrában, I–II. (Pharma Press, Bp., 2010.)
ÁRKOSSY ISTVÁN
Szabadság (Kolozsvár),
Novembert írunk. Csendeset.
Az őszutó hűvöskék lehelete meglebbenti az Örök Házsongárd című díszkiadvány kitárulkozó lapjait, elringatja a papírra feszülő ódon tumbák képét, valamint a fotográfia hatalmával mozdulatlanságra kényszerített, mohába dermesztett Időt. Erdély legnagyobb sírkertjének, nyugalmas panteonjának suhanó évszázadai egyféle „révbe” jutottak itt, hiszen egy nyomtatványon valóban megállni látszik az illékony pillanat, ezért nem süpped tovább a kő, nem araszol a rozsda, nem pusztít, nem emészt feltartóztathatatlanul az emberi érzéketlenség és a gonosz szándék. Íme, a könyv, amelyben csak béke honol. És e béke megörökített pillanatai közepette megmutatkozik a rendeltetés tünékeny arca is, amely tán épp az efféle helyeken vehető ki legtisztábban: a porladó kövek domborzatának megpattanó erezetén, vagy a borostyán indák ölelésében félrebillent, korhadó fakereszten. Ez az örök Házsongárd – a távolba vesző Kolozsvár kihűlt szíve.
Sugallatos helynek tekinthető az ilyen. Úgy hiszem, egy művészlélek számára fokozottan is az. Ennek bizonyságaként pereg le szemeim előtt a témához kapcsolható nevezetes műalkotások egész sora, így Arnold Böcklin fűtött szimbolizmussal telített komor vászna, A holtak szigete, Szőnyi Istvántól a Zebegényi temetés, vagy Bosch, Bruegel, Dürer, éppenséggel Matthias Grünewald és Martin Schongauer apokaliptikus látomásainak katartikus hatású forgataga, ahogyan az élet-halál pillanatait fogalmazzák meg színeik, vonalaik szuggesztív erejével, fejet hajtva a végzet megmásíthatatlan hatalma előtt.
Viszont a Házsongárdhoz kapcsolhatón hasonló ihletésű művek látványát nemigen tudnám felidézni. Bár ez nem jelenti föltétlenül azt, hogy valahol mégis ne léteznének ilyenek. Ámde, épp eme bizonytalanság függvényében válik különösen jelentőségteljessé és már-már nélkülözhetetlenné egy megszállott fotográfus esztendőkön átívelő, akkurátus munkálkodása, hogy végül a vegyszerek erejével, netán digitális instrumentumokkal halhatatlanná tegye azt az emberi jelzésvilágot, amelyről meggyőződhettünk, hogy maga sem lehet halhatatlan. Itt, háromszázötven méterrel a tengerszint fölött, a földtől a lomb csúcsáig minden a zivataros történelem töményen fűszerezett levegőjével van mélyen átitatva, amihez olykor – magam is annyi éven át tapasztalhattam – az elmúlás fanyar, őszvégi aromája társul a hamvadó levelek szertefoszló füstjével és a pislákoló léleklámpások parányi gyertyafényeivel.
A fenti, személyes érzésekkel és a tárgyias valóság egymásba fonódó különös elegyével forgatom Gaal György professzor és Gránitz Miklós neves fotográfus mindmáig példa nélkülinek tekinthető, tudós hozzáértéssel napvilágra hozott kettős kötetét, amelyben szöveg és kép rezgéshullámain az évszázadok árnyalatai gazdagságával bontakozik ki e messze földön legendássá vált kegyhely históriája. S miután a belbecs górcső alá vétele másik recenzió tartalmát hivatott képviselni, hadd ejtsünk néhány szót a kötetpár arculata kapcsán a külcsínről is, mivelhogy bizton kijelenthetjük: nem mindennapi kiadvánnyal állunk szemben.
Egy könyv megjelenése már első pillantásra igen sokat sejtető lehet; ez alól az Örök Házsongárd című díszkiadvány sem kivétel. A kettős kötet mindkét címlapja már önmagában sugallatos jellegű: egy-egy remekbe szabott rokonakkord a porladó kő, az enyészet tompa koloritjának színhangjaival elbeszélve, amit díszesen koszorúz a címbetűk óarany nyomása; mindez harmonikusan olvad a borostyánzöldet felidéző tónusok lágy hátterébe. A kötet illusztrációs anyaga és a szövegrészek arányosan egyenlítik ki egymást, eszerint látványsorral gazdagon díszített képes albummal szembesülünk. És itt szólnunk kell arról, milyen kiválóan szolgálják a felvételek a művészfotó és a dokumentumfotó páros jellegét, hiszen kellő céltudatosság hiányában könnyen el lehet csúszni egyik vagy másik irányba, ami bizonyára a végső, nemes szándék kárára lett volna. A képek nagy erénye is ebben észlelhető, merthogy világosan egyesíti a kettősség jellemzőit, lemondva mindenfajta öncélúság nemkívánatos buktatójáról.
Egy sírkert képsorozaton történő megörökítése nem egyszerű feladat, hiszen a sokszínűség és a monotónia egymásnak ellentmondó kísértése azonos időben leselkedik a fotográfusra a zárszerkezet minden alkalommal történő elkattintásakor. Persze az avatott művészszem nem esik csapdába, merthogy tudja, minő értéket képviselnek a szerényen meghúzódó részletek is a „történelmies” díszlettér faragványokkal meghintett tárházában.
A némaság birodalmát megörökítő képek közt elmerülve, szemünk előtt egyedinek és korszakosnak nevezhető formajegyek váltogatják egymást; így üzen múlt a mának gránitban, mészkőben, homokkőben és kovácsoltvasban elbeszélve. S ahogy pörögnek a lapok, átérezzük: igencsak dicséretes a két kötet művészi összképének látványa. Hiszen aki járt az említett kegyhelyen, az tanúsíthatja, mennyire hitelesen adja vissza fotóművészünk az ősfák alatt meghúzódó világ sajátos hangulatú szellemiségét. És eme hatást még erősíti a téma szolgálatába állított felvételek színezettségének mértékletessége is. Merthogy, jó érzékkel, szerzőnk itt sem lő túl a célon, következetesen alkalmazza a környezetre oly jellemző bágyadt kolorit spektrumát, majd ezt is tovább finomítja a fekete-fehér expozíciók váratlanul fel-felbukkanó hatásaival. Így formálódik az összkép, tárulkozik fel századok meggyötört hagyatéka, a számtalan pusztuló közt is a még épen fellelhető. Külön említésre méltók a sírkert jellemző látványelemei közül a csapott tetejű „ereszes” kövek mohától fátyolozottan, vagy a méretes tumbák monolitjai, amelyeken a feliratok már-már felismerhetetlenségbe vesző betűi vívják talán utolsó csörtéjüket az enyészettel.
Noha a dombot betakaró sírkertet még a XVI. század vége táján alapították, kultuszának nagy korszaka voltaképpen a reformkor idejére tehető. E korból datálódnak többnyire az emlékoszlopok, kripták és mauzóleumok, amelyek közt helyet követel magának stílusában az empire, a neoromán, a klasszicizáló és természetesen az eklektika is. Jelentős szerephez jutott minden kiválasztott fotó, minden ötletes montázs, kompozíció, nemkülönben az oldalpárok visszafogott dialógusa, de a jól alkalmazott grafikai megoldások hangulatteremtő szerepe is tetten érhető. Ilyen eljárás az ábrák „áttűnetése”, amely visszatérő sikeres eszközévé válik a tervezésnek, hiszen szimbolikusan is sugallja a földi létből történő „átderengés” halkuló folyamatát. Mindez különféle tetszetős háttérvariációk kialakítására is fölöttébb alkalmas.
Azonban a két kötet, minden dicséret ellenére is felszínre hoz egypár olyan kérdést, amelyek nemcsak reájuk vonatkoznak, hanem tágabb értelemben is érintik a jelenkor formálódó könyvtípusának sajátos vonatkozásait. Elsőként említhetnénk a nagy múltú gyakorlatra, a klasszikus hagyományokra épülő „higgadt kiegyensúlyozottság” kiváltását a „mindent megmutatni akarás” elsöprő jelenségével. Ez a módszer a képi túlhalmozottság érzetéhez vezet, miközben a szem befogadóképességét is rendre próbára teszi. Voltaképpen ebben áll a számítógépes szövegszerkesztés felvirágzásának legsajnálatosabb velejárója. Csaknem minden négyzetcentimétert kitölt a tartalom és forma, nincs lélegzetvételnyi szabad hely, nemigen kínálkozik lehetőség olvasás során a megpihenésre. Mintha egy olyan zeneművel vagy drámával szembesülnénk, amelyből hiányzana a szerkesztés egyik leghatásosabb kulcseleme: a szünet. De egyre gyakoribb szokás – miként az a szóban forgó kötetek esetében is fennáll – a margók jelentéktelenné szűkítése a túl széles hasábok által, ami a sorközök indokolatlan ritkításával párosulva a szövegtest lazaságát vonja maga után. Pedig a betűtér határozott, tömör foltjainak és az azt arányosan körbeölelő fehér széleknek az oldal elsőrendű meghatározó formaelemévé kellene válniuk, pontosan amiatt, mert könyvről beszélünk. Ennek mellőzése reklámlapokra emlékeztető hatást képes kelteni, ami általában gyöngíti a kiadvány harmonikus egyensúlyát.
De tegyünk említést arról is, hogy az oldalak aljára mélyen lecsúszott képaláírások szövege gyakran olvashatatlan (I. köt. 196., II. köt. 139. old.), ez a mozgalmas háttérre nyomtatott versek esetében is többször előfordul (I. köt. 176. old.), és a hajtásba komponált kép is csorbát szenved (II. köt. 211. old.). Azok után pedig, hogy a szerkesztők idegen nyelvű „ismertető szöveggel” is meglepték az olvasót, indokolt lett volna az ilyen oldalakat következetesen színezett tónusú alapra nyomtatni a könnyebb tájékozódás kedvéért. Ez esetlegesen történik meg, bizonytalanságot teremtve.
Befejezésül megemlíteném: a második kötet 293. oldalán, a szövegjelzés fölött, tévesen, nem id. Cseh Gusztáv arcképe látható. Guszti bácsi szeretetre méltó, visszafogott személyére tisztán emlékszem, hiszen éveken át megbecsült tanárom volt a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán, ahol könyvtervezést (!) és betűművészetet oktatott. A szép kiadványok iránti igényem és szeretetem megnyilatkozásai is voltaképpen az Ő szellemi testamentumából hagyományozódtak rám. Igyekeztem a tőle tanultakat kegyelettel megőrizni. Arcképének emlékével együtt.
(Megjelent a Magyar Napló 2012. novemberi számában)
Gaal György – Gránitz Miklós: Örök Házsongárd, Kolozsvár és sírkertje a századok sodrában, I–II. (Pharma Press, Bp., 2010.)
ÁRKOSSY ISTVÁN
Szabadság (Kolozsvár),
2013. január 9.
Házsongárd kővirágai
Egy tágasra szakasztott temetőhely
Lehet szép egy sírkert? Andalítók, nosztalgiát ringatók Krúdy temetői? Igazolják Kant tételét? „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” Nem csupa érdek köt ahhoz a megszentelt földhöz, ahol „apáink hűlő, drága arcán járunk”? (Farkas Árpád) Nem lázad az idők kezdetétől a lélek az elmúlás ellen? Vagy ellenkezőleg: nem jövőnk záloga, biztosítéka a sírkövek és keresztek erdeje, a kripták csöndje, homálya? Nem mond ellent a földi halandó racionális alaptermészetének Paul Valéry hatalmas ódája, amelyben – mint gúla, mint szó-piramis – halmozódik egymásra tér, idő, Fény, Igazság, jelen, jövő, béke, nihil, kacaj, könny, álom, szeretet, gyűlölet, vagyis a lét? (Tengerparti temető)
Kérdések, amelyekre nincsenek válaszok, s ha vannak, annyira egyértelműek, hogy okafogyottá teszik azokat.
Impozáns, kétkötetes albumot adott ki a Pharma Press a Házsongárdról és a kincses városról, Kolozsvárról. Olyan pompás kiadvány ez, amely felkavar, s további kérdés-zuhatagba sodor: nem riadozik bennünk a lélek, hogy az elköltözöttek és az élők világát így egybekapcsolták a szerzők, Gaal György történész és Gránitz Miklós budapesti fotóművész? Nem sikolt belül, a mélyben Dsida Jenő (ő is itt nyugszik) Psalmus Hungaricusa, ha arra gondolunk, hogy Erdély újkori fővárosa, Kolozsvár ma már nagy magyar temető? Igazolják Reményik Sándort, akit Jókai Anna az előszóban, az Ajánló-ban idéz:
„A temető, az igazi élet / virraszt a halott városon”?
Az ilyen kérdéshalmaz a metafizikai világ felé mutat, amelynek nincsenek határai. Vagy a líra felé hajt, a költészet vízeséseibe sodor, annak túlsó tartópillére rendszerint a transzcendens mező.
Házsongárd titkát mostanig csak a költők tudták igazán fölfejteni. Tudta ezt a szerző-szerkesztő, Gaal György, Kolozsvár legjobb ismerője, ezért a könyvben, mint gyöngyszemek a pártán, versek sorakoznak: Áprily Lajos, Reményik Sándor, Wass Albert, Kányádi Sándor versei, és a beköszöntőt is költő írta, egyik legnagyobb kortársunk, Lászlóffy Aladár, aki már innen, a Házsongárdból üzen nekünk, élőknek a 2004-ben keletkezett és a Helikonban megjelent írásával. Nem akármilyen eseményt ünnepelt akkor míves esszéjével: abban az évben a Magyar Örökség-díjat Kolozsvár temetőjének ítélte a kuratórium. Az első, igazán modern Házsongárd-könyvet is Lászlóffy Aladár szerkesztette: Házsongárd – A temető neve és története, Helikon Kiadó, 1989.
Ez hát az egyik szféra, amelyben szavakká, trópusokká, nyelvi, költői alakzatokká lényegül a híres sírkert.
Múltunkat viszont a történelemtudomány vizsgálja, s Gaal György nagyszerű historikus. Közli a száztagú városi tanács 1585. május 11-én hozott döntését, amellyel az új temetőkert létesítését elhatározták. Mintha a korabeli prédikátorokat olvasnók, olyan ízes, olyan méltóságos lejtésű ez a XVI. századi magyar nyelv a jegyzőkönyvi szövegben:
„Gondolván azért őkegyelmek városul, az felső tanácsbeli uraim is fenn lévén, együtt végezték egyenlő vokssal, hogy a Torda utcai kisajtón kívül való földben, ahol mostan a dinnyét vetették, egy jó és tágas darab helyt szakasszanak temetőhelynek, ahova mind szegény és gazdag személy válogatás nélkül temetkezzék, mely helyt jó örökös sövénnyel befogjanak. Ez munkának penig és építésnek hamarsággal való végbe vitelére választották Szabó Lénártot és Bálint deákot. Mely két uraim mellett szüntelen az két espánok mindenben ott legyenek, főképpen az karóknak és fonóvesszőknek meghozatásában, szerzésében.”
A reneszánsz kora ez, és a reformációé, a prédikátorok dörgő hangját halljuk: Isten előtt minden ember egyenlő. És visszhangzik a bő másfél évtizeddel korábbi, 1568-as tordai országgyűlés határozata is, amely értelmében a szabadság nemcsak a halandó emberek találmánya, hanem az istenigazából a szellem, a lélek, a lelkiismeret szabadsága: „Nem engedtetik meg senkinek, hogy a tanításért bárkit is fogsággal vagy helyétől való megfosztással fenyegessen, mert a hit Isten ajándéka, az hallásból lesz, mely hallás Isten igéje által van.”
Ez Házsongárd egyedülálló titka. Misztériuma. Egyenlőség, testvériség, szabadság. Ezt a krédót a világ egyoldalúan a francia forradalmárok szájából ismeri, de itt az évszázadok zivataros kavargásában megvalósult. Ebben a temetőkertben a legutóbbi ordas időkig „szegény és gazdag személy válogatás nélkül” temetkezhetett, és az élők, akik elhantolták halottaikat, törvény által védve gyakorolhatták vallásukat, hitüket.
Igen, ez volt Erdély. Ennek a szellemét őrzi Házsongárd. Identitásunk része, alapeleme. Zarándokhely. És nem csak a kegyelet kötelez. Szakrális okai vannak a Házsongárd-kultusznak. A magyarságtól soha nem állt távol a szakralitás, első vezéreink szakrális fejedelmek voltak. Akik itt pihennek a régi nagy szellemek közül, azokat magunkkal, magunkban hordozzuk, mindegy, hogy Dunántúlon, Csallóközben, Kárpátalján, Bécsben vagy Torontóban élünk: Szenczi Molnár Albert (+1634) költő, tudós, zsoltárfordító, Apáczai Csere János (+1659) enciklopédikus, Tótfalusi Kis Miklós (+1702) betűmetsző művész, Gyarmathi Sámuel (+1830) nyelvész, Kótsi Patkó János (+1842), a színjátszás nagymestere, Bölöni Farkas Sándor (+1842) utazó és emlékiratíró, Kriza János (+1875) unitárius püspök, költő, néprajzkutató, gróf Mikó Imre (+1876), Erdély Széchenyije, Brassai Sámuel (+1897), az utolsó erdélyi polihisztor. Csonka és egyoldalú a névsor, önző módon csak a művészetek és a tudományok képviselőit emeltük ki.
S csak megemlíteni lehet a főnemesi családokat: itt pihennek a Bethlenek, Bánffyak, Kemények, akik nélkül nincs magyar történelem.
Párhuzamosan fut ebben a remek kiadványban a Házsongárd és Kolozsvár története. A korszakváltások, a nagyhatalmi tülekedések, Habsburg, oszmán ambíciók, kapzsi zsarolások, zabrálások, harácsok pusztították a várost, de mindig volt elég türelme, diplomáciája, pénze, katonája, hogy megvédje magát, hogy kibújjon a hurokból, volt kompromisszumkészsége, hogy a zsarnokot megpuhítsa.
Szász és magyar cívisek települése egykoron, neve is német eredetű, aztán 1790-ben Nagyszebenből Kolozsvárra költözött a Gubernium, a Főkormányszék, így lett Erdély fővárosa és a Kárpát-medence egyik legfontosabb magyar központja a XIX. században. Csak Trianon tudta megrendíteni, de még az is csak lassan, fél évszázad alatt húzta vissza a Balkánra.
Mindezt dióhéjban, szakszerűen, elfogulatlan tudományossággal meséli el a szerző, s kiváló illusztrációkkal látja el a fotóművész. (A képi anyag külön tanulmány tárgya.)
Nem lehet becsukni és letenni addig a két hatalmas kötetet, amíg nem lapozzuk fel, nem keressük ki a Névmutatóból kedvenceinket, azokat, akik „európai tetőt” alkottak az irodalomból, kultúrából; sokan megélték közülük a legsötétebb korszakot, a bolsevizmust is.
Kik azok az arcok, akikről már fényképek készültek, akik a szellem birodalmában barátaink voltak? Szakmai elfogultságból, de térszűke miatt is maradjunk a szépliteratúra mezején.
A marosvécsi találkozók résztvevői, az Erdélyi Helikon szerkesztői, prózamesterei, költői közül többen itt alusszák örök álmukat a Házsongárdban. Most valóban csak a legismertebbeket: Dsida Jenő (+1938), az angyal, Reményik Sándor (+1941), a legerdélyibb költő, Berde Mária (+1949), a prózaírás nagyasszonya, Bánffy Kisbán Miklós (+1950), irodalomszervező, prózaíró, Lám Béla (+1973), Csinszka első vőlegénye, regényíró, Szilágyi Domokos (+1976), költőzseni, Kós Károly (+1977), a reneszánsz-ember, Hervay Gizella (+1982) költőnő, Kacsó Sándor (+1984), a nagy publicista, Bajor Andor (+1991) világirodalmi mércével mérhető humorista és friss, nagy veszteségünk, Lászlóffy Aladár (+2009), világkultúra-felelős.
Gaal György nem élhetett az olvasó előjogával, kiváltságával, nem válogathatott ki csak kedvenceket: szakmáról szakmára, felekezetről felekezetre haladva, rövid életrajzot is közölve sorolja fel a levéltárosokat, szerkesztőket, színészeket, rendezőket, muzsikusokat, képzőművészeket, sportolókat, sőt a román kultúra és tudományos élet képviselőit. Nagy szolgálatot tettek a nemzetiségi küzdelmek mai vezetőinek azzal, hogy a teljes anyagot Jónás Éva és Tóth Gábor angolra is lefordította, tulajdonképpen kétnyelvű kiadvány a nagy könyv.
De minden ügybuzgalom ellenére csak megszámlálhatatlanul sok intézmény, szervezet és magánszemély támogatásával jöhetett létre, ezeket a Köszönetnyilvánításban sorolja fel Gaal.
Végezetül a legfájdalmasabb, legkínzóbb kérdésre kell válaszolnia írónak, kiadónak, szerkesztőnek, recenzensnek: mi a sorsa, mi a jövője a magyarság panteonjának, a Házsongárdnak?
Az közismert, hogy a románság pszeudo-történelmét írja. Nemcsak a dákoromán elmélet tartja magát makacsul, hanem a közelmúlt magyar emlékeit is pusztítják, rombolják gonosz kezek irgalmatlanul. Az erdélyi magyarság élethalálharcának egyik színtere most Házsongárd. Kolozsvár elrománosítása a szívós, kitartó betelepítésekkel nagymértékben sikerült, de a sírkertet is akarják. Megtiltottak magyar temetkezéseket, s Ó-Romániából behozott egyéneket hantoltak el itt, akiknek semmi közük nem volt sem Erdélyhez, sem Kolozsvárhoz.
Szervezetek, intézmények nélkül védtelen egy nemzetiség, ezért 1999-ben, tizenegy kuratóriumi taggal, létrejött a Házsongárd Alapítvány, amelynek fáradhatatlan igazgatónője Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet tanárnő. (Ügyvezető elnök: Gaal György).
Talán sikerül megmenteni nagy kincsünket, több mint négy évszázados kegyhelyünket. Legutóbb 2011. július 4-én volt tiltakozó körmenet a rongálások ellen, a sírkert jogi, intézményes védelme érdekében.
„Kiált a halál némasága” – írta Reményik Sándor Íme, bizonyság című versében, 1920-ban.
Szólaljon meg, kiáltson szerte a nagyvilágban az élő magyarság is! Különben emberiség elleni bűnöket követnek el romboló, barbár kezek Házsongárdban.
Kolozsvár nem az elmúlás, hanem a fiatalok városa. Erdélyben ott tanul a legtöbb egyetemista, otthonaik, az Egyetemi Könyvtár, az Egyetemisták Háza, a központi épület karnyújtásnyira van a sírkerttől, ezért hagyományosan oda járnak tanulni, és ott találkoznak a szerelmespárok.
Szép ellentét: jelképes egységben munkálkodnak az elköltözöttek szellemei a tudásra, szerelemre, életre éhes ifjú nemzedékekkel.
(Megjelent a Magyar Napló 2012. novemberi számában)
* Gaal György – Gránitz Miklós: Örök Házsongárd, Kolozsvár és sírkertje a századok sodrában, I–II. (Pharma Press, Bp., 2010.)
HEGEDŰS IMRE JÁNOS
Szabadság (Kolozsvár),
Egy tágasra szakasztott temetőhely
Lehet szép egy sírkert? Andalítók, nosztalgiát ringatók Krúdy temetői? Igazolják Kant tételét? „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” Nem csupa érdek köt ahhoz a megszentelt földhöz, ahol „apáink hűlő, drága arcán járunk”? (Farkas Árpád) Nem lázad az idők kezdetétől a lélek az elmúlás ellen? Vagy ellenkezőleg: nem jövőnk záloga, biztosítéka a sírkövek és keresztek erdeje, a kripták csöndje, homálya? Nem mond ellent a földi halandó racionális alaptermészetének Paul Valéry hatalmas ódája, amelyben – mint gúla, mint szó-piramis – halmozódik egymásra tér, idő, Fény, Igazság, jelen, jövő, béke, nihil, kacaj, könny, álom, szeretet, gyűlölet, vagyis a lét? (Tengerparti temető)
Kérdések, amelyekre nincsenek válaszok, s ha vannak, annyira egyértelműek, hogy okafogyottá teszik azokat.
Impozáns, kétkötetes albumot adott ki a Pharma Press a Házsongárdról és a kincses városról, Kolozsvárról. Olyan pompás kiadvány ez, amely felkavar, s további kérdés-zuhatagba sodor: nem riadozik bennünk a lélek, hogy az elköltözöttek és az élők világát így egybekapcsolták a szerzők, Gaal György történész és Gránitz Miklós budapesti fotóművész? Nem sikolt belül, a mélyben Dsida Jenő (ő is itt nyugszik) Psalmus Hungaricusa, ha arra gondolunk, hogy Erdély újkori fővárosa, Kolozsvár ma már nagy magyar temető? Igazolják Reményik Sándort, akit Jókai Anna az előszóban, az Ajánló-ban idéz:
„A temető, az igazi élet / virraszt a halott városon”?
Az ilyen kérdéshalmaz a metafizikai világ felé mutat, amelynek nincsenek határai. Vagy a líra felé hajt, a költészet vízeséseibe sodor, annak túlsó tartópillére rendszerint a transzcendens mező.
Házsongárd titkát mostanig csak a költők tudták igazán fölfejteni. Tudta ezt a szerző-szerkesztő, Gaal György, Kolozsvár legjobb ismerője, ezért a könyvben, mint gyöngyszemek a pártán, versek sorakoznak: Áprily Lajos, Reményik Sándor, Wass Albert, Kányádi Sándor versei, és a beköszöntőt is költő írta, egyik legnagyobb kortársunk, Lászlóffy Aladár, aki már innen, a Házsongárdból üzen nekünk, élőknek a 2004-ben keletkezett és a Helikonban megjelent írásával. Nem akármilyen eseményt ünnepelt akkor míves esszéjével: abban az évben a Magyar Örökség-díjat Kolozsvár temetőjének ítélte a kuratórium. Az első, igazán modern Házsongárd-könyvet is Lászlóffy Aladár szerkesztette: Házsongárd – A temető neve és története, Helikon Kiadó, 1989.
Ez hát az egyik szféra, amelyben szavakká, trópusokká, nyelvi, költői alakzatokká lényegül a híres sírkert.
Múltunkat viszont a történelemtudomány vizsgálja, s Gaal György nagyszerű historikus. Közli a száztagú városi tanács 1585. május 11-én hozott döntését, amellyel az új temetőkert létesítését elhatározták. Mintha a korabeli prédikátorokat olvasnók, olyan ízes, olyan méltóságos lejtésű ez a XVI. századi magyar nyelv a jegyzőkönyvi szövegben:
„Gondolván azért őkegyelmek városul, az felső tanácsbeli uraim is fenn lévén, együtt végezték egyenlő vokssal, hogy a Torda utcai kisajtón kívül való földben, ahol mostan a dinnyét vetették, egy jó és tágas darab helyt szakasszanak temetőhelynek, ahova mind szegény és gazdag személy válogatás nélkül temetkezzék, mely helyt jó örökös sövénnyel befogjanak. Ez munkának penig és építésnek hamarsággal való végbe vitelére választották Szabó Lénártot és Bálint deákot. Mely két uraim mellett szüntelen az két espánok mindenben ott legyenek, főképpen az karóknak és fonóvesszőknek meghozatásában, szerzésében.”
A reneszánsz kora ez, és a reformációé, a prédikátorok dörgő hangját halljuk: Isten előtt minden ember egyenlő. És visszhangzik a bő másfél évtizeddel korábbi, 1568-as tordai országgyűlés határozata is, amely értelmében a szabadság nemcsak a halandó emberek találmánya, hanem az istenigazából a szellem, a lélek, a lelkiismeret szabadsága: „Nem engedtetik meg senkinek, hogy a tanításért bárkit is fogsággal vagy helyétől való megfosztással fenyegessen, mert a hit Isten ajándéka, az hallásból lesz, mely hallás Isten igéje által van.”
Ez Házsongárd egyedülálló titka. Misztériuma. Egyenlőség, testvériség, szabadság. Ezt a krédót a világ egyoldalúan a francia forradalmárok szájából ismeri, de itt az évszázadok zivataros kavargásában megvalósult. Ebben a temetőkertben a legutóbbi ordas időkig „szegény és gazdag személy válogatás nélkül” temetkezhetett, és az élők, akik elhantolták halottaikat, törvény által védve gyakorolhatták vallásukat, hitüket.
Igen, ez volt Erdély. Ennek a szellemét őrzi Házsongárd. Identitásunk része, alapeleme. Zarándokhely. És nem csak a kegyelet kötelez. Szakrális okai vannak a Házsongárd-kultusznak. A magyarságtól soha nem állt távol a szakralitás, első vezéreink szakrális fejedelmek voltak. Akik itt pihennek a régi nagy szellemek közül, azokat magunkkal, magunkban hordozzuk, mindegy, hogy Dunántúlon, Csallóközben, Kárpátalján, Bécsben vagy Torontóban élünk: Szenczi Molnár Albert (+1634) költő, tudós, zsoltárfordító, Apáczai Csere János (+1659) enciklopédikus, Tótfalusi Kis Miklós (+1702) betűmetsző művész, Gyarmathi Sámuel (+1830) nyelvész, Kótsi Patkó János (+1842), a színjátszás nagymestere, Bölöni Farkas Sándor (+1842) utazó és emlékiratíró, Kriza János (+1875) unitárius püspök, költő, néprajzkutató, gróf Mikó Imre (+1876), Erdély Széchenyije, Brassai Sámuel (+1897), az utolsó erdélyi polihisztor. Csonka és egyoldalú a névsor, önző módon csak a művészetek és a tudományok képviselőit emeltük ki.
S csak megemlíteni lehet a főnemesi családokat: itt pihennek a Bethlenek, Bánffyak, Kemények, akik nélkül nincs magyar történelem.
Párhuzamosan fut ebben a remek kiadványban a Házsongárd és Kolozsvár története. A korszakváltások, a nagyhatalmi tülekedések, Habsburg, oszmán ambíciók, kapzsi zsarolások, zabrálások, harácsok pusztították a várost, de mindig volt elég türelme, diplomáciája, pénze, katonája, hogy megvédje magát, hogy kibújjon a hurokból, volt kompromisszumkészsége, hogy a zsarnokot megpuhítsa.
Szász és magyar cívisek települése egykoron, neve is német eredetű, aztán 1790-ben Nagyszebenből Kolozsvárra költözött a Gubernium, a Főkormányszék, így lett Erdély fővárosa és a Kárpát-medence egyik legfontosabb magyar központja a XIX. században. Csak Trianon tudta megrendíteni, de még az is csak lassan, fél évszázad alatt húzta vissza a Balkánra.
Mindezt dióhéjban, szakszerűen, elfogulatlan tudományossággal meséli el a szerző, s kiváló illusztrációkkal látja el a fotóművész. (A képi anyag külön tanulmány tárgya.)
Nem lehet becsukni és letenni addig a két hatalmas kötetet, amíg nem lapozzuk fel, nem keressük ki a Névmutatóból kedvenceinket, azokat, akik „európai tetőt” alkottak az irodalomból, kultúrából; sokan megélték közülük a legsötétebb korszakot, a bolsevizmust is.
Kik azok az arcok, akikről már fényképek készültek, akik a szellem birodalmában barátaink voltak? Szakmai elfogultságból, de térszűke miatt is maradjunk a szépliteratúra mezején.
A marosvécsi találkozók résztvevői, az Erdélyi Helikon szerkesztői, prózamesterei, költői közül többen itt alusszák örök álmukat a Házsongárdban. Most valóban csak a legismertebbeket: Dsida Jenő (+1938), az angyal, Reményik Sándor (+1941), a legerdélyibb költő, Berde Mária (+1949), a prózaírás nagyasszonya, Bánffy Kisbán Miklós (+1950), irodalomszervező, prózaíró, Lám Béla (+1973), Csinszka első vőlegénye, regényíró, Szilágyi Domokos (+1976), költőzseni, Kós Károly (+1977), a reneszánsz-ember, Hervay Gizella (+1982) költőnő, Kacsó Sándor (+1984), a nagy publicista, Bajor Andor (+1991) világirodalmi mércével mérhető humorista és friss, nagy veszteségünk, Lászlóffy Aladár (+2009), világkultúra-felelős.
Gaal György nem élhetett az olvasó előjogával, kiváltságával, nem válogathatott ki csak kedvenceket: szakmáról szakmára, felekezetről felekezetre haladva, rövid életrajzot is közölve sorolja fel a levéltárosokat, szerkesztőket, színészeket, rendezőket, muzsikusokat, képzőművészeket, sportolókat, sőt a román kultúra és tudományos élet képviselőit. Nagy szolgálatot tettek a nemzetiségi küzdelmek mai vezetőinek azzal, hogy a teljes anyagot Jónás Éva és Tóth Gábor angolra is lefordította, tulajdonképpen kétnyelvű kiadvány a nagy könyv.
De minden ügybuzgalom ellenére csak megszámlálhatatlanul sok intézmény, szervezet és magánszemély támogatásával jöhetett létre, ezeket a Köszönetnyilvánításban sorolja fel Gaal.
Végezetül a legfájdalmasabb, legkínzóbb kérdésre kell válaszolnia írónak, kiadónak, szerkesztőnek, recenzensnek: mi a sorsa, mi a jövője a magyarság panteonjának, a Házsongárdnak?
Az közismert, hogy a románság pszeudo-történelmét írja. Nemcsak a dákoromán elmélet tartja magát makacsul, hanem a közelmúlt magyar emlékeit is pusztítják, rombolják gonosz kezek irgalmatlanul. Az erdélyi magyarság élethalálharcának egyik színtere most Házsongárd. Kolozsvár elrománosítása a szívós, kitartó betelepítésekkel nagymértékben sikerült, de a sírkertet is akarják. Megtiltottak magyar temetkezéseket, s Ó-Romániából behozott egyéneket hantoltak el itt, akiknek semmi közük nem volt sem Erdélyhez, sem Kolozsvárhoz.
Szervezetek, intézmények nélkül védtelen egy nemzetiség, ezért 1999-ben, tizenegy kuratóriumi taggal, létrejött a Házsongárd Alapítvány, amelynek fáradhatatlan igazgatónője Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet tanárnő. (Ügyvezető elnök: Gaal György).
Talán sikerül megmenteni nagy kincsünket, több mint négy évszázados kegyhelyünket. Legutóbb 2011. július 4-én volt tiltakozó körmenet a rongálások ellen, a sírkert jogi, intézményes védelme érdekében.
„Kiált a halál némasága” – írta Reményik Sándor Íme, bizonyság című versében, 1920-ban.
Szólaljon meg, kiáltson szerte a nagyvilágban az élő magyarság is! Különben emberiség elleni bűnöket követnek el romboló, barbár kezek Házsongárdban.
Kolozsvár nem az elmúlás, hanem a fiatalok városa. Erdélyben ott tanul a legtöbb egyetemista, otthonaik, az Egyetemi Könyvtár, az Egyetemisták Háza, a központi épület karnyújtásnyira van a sírkerttől, ezért hagyományosan oda járnak tanulni, és ott találkoznak a szerelmespárok.
Szép ellentét: jelképes egységben munkálkodnak az elköltözöttek szellemei a tudásra, szerelemre, életre éhes ifjú nemzedékekkel.
(Megjelent a Magyar Napló 2012. novemberi számában)
* Gaal György – Gránitz Miklós: Örök Házsongárd, Kolozsvár és sírkertje a századok sodrában, I–II. (Pharma Press, Bp., 2010.)
HEGEDŰS IMRE JÁNOS
Szabadság (Kolozsvár),
2013. január 9.
Bemutatóra készülnek a Levél utcában
Idén lesz felvételi a bábszínész szakra
Két óriásbábu és nyolc tehetséges fiatal egymásra találásának lehet szem- és fültanúja az elkövetkezőkben a Levél utcai bábstúdió publikuma. A Ha én felnőtt volnék… című előadást várhatóan februárban mutatja be a Művészeti Egyetem hat magiszteri és két alapképzésben részt vevő báb szakos diákja. Erről, illetve a marosvásárhelyi bábszínészképzésről – melyre idén újra hirdetnek felvételit – Kozsik Ildikó osztályvezető tanárral, a soron következő produkció rendezőjével beszélgettünk.
– Mi az előadás koncepciója?
– A Ha én felnőtt volnék… a másodéves magiszteri hallgatók vizsgaanyagából készült. A szakmai feladat egy óriásbábu elkészítése és mozgatása volt megadott szövegrészekre, melyeket Janikovszky Éva alkotásaiból, illetve svéd versekből válogattam össze. Nagyon látványosnak találtuk a produkciót, emellett tudatában vagyunk annak, hogy ez a típusú élmény eléggé hiányzik a színházi palettából, ezért döntöttünk úgy, hogy nyilvános előadást készítünk belőle. A magiszteri képzés minden diákja – Gáll Ágnes, Gnadig Kornélia, Hanyecz Róbert, Lukács Szilárd, Szabó Dániel, Szőke Kavinszki András – játszik benne, és az alapképzésről is "köl-csönkértünk" két diákot, Albert Zsuzsát és Szilvai Balázst.
– Milyen korosztályhoz szól a produkció?
– Bármilyen életkorú gyereket megszólít, hiszen az előadás szövege arról szól, hogy mit gondolnak a gyermekek a felnőttek világáról, illetve mit tennének, ha ők maguk nagyok lennének. De a középiskolás és a felnőtt közönség is megtalálhat benne egy saját olvasatot.
– Milyen további előadásokkal várják a közönséget a Levél utcába?
– A tavalyi évadban bemutatott Szerelem, születés, halál nonverbális előadás ebben az évadban is műsoron marad. A Minden egér szereti a sajtot című gyerekelőadást pedig már ebben a hónapban újrajátsszák a magiszteri képzés diákjai.
– Nyáron újra lehet jelentkezni a bábszínész szakra, alapképzésre. Amikor utoljára hirdettek felvételit, még nem készült el a bábstúdió. A modern, jól felszerelt épület egyértelműen vonzóbbá teszi ezt a képzést a pályaválasztók számára.
– Ez így van. A bábstúdió saját előadóteremmel, műhelyekkel, osztálytermekkel rendelkezik, nagyon jó körülményeket biztosít a szakma elsajátítására, illetve a megmutatkozásra. Mindenképpen azt szeretnénk, hogy olyan fiatalok kerüljenek ide, akik magiszteri, illetve akár doktori szinten is el tudják sajátítani ezt a művészeti ágazatot. Ezúttal is hét ingyenes és öt költségtérítéses helyet hirdetünk meg. Ami a felvételi vizsga követelményrendszerét illeti, a színész szakon kért vers-, próza-, monológimprovizáció mellett egy bábimprovizációs próba is lesz. Áprilisban ingyenes felkészítőket indítunk az érdeklődők számára, ezeken az alkalmakon már odafigyelünk arra, hogyan képes a jelentkező anyagban, tárgyban gondolkozni.
– Mit tudhatunk a legutóbb végzett évfolyamról?
– A volt osztályom 2011-ben ballagott, közülük az egyik diák Temesváron játszik, egy másik Sepsiszentgyörgyre szerződött. Volt egy hallgató, aki a nyáron Unima-ösztöndíjjal Charleville-ben gazdagíthatta szakmai tapasztalatait. Hazatérése után megosztotta velem élményeit. Akkor mondta el, hogy míg diákként mindig úgy érezte, ez a művészeti ág kevésbé megbecsült nálunk, mint a színművészet, a híres bábképzési központban megdöbbenten látta, hogy az itt kapott ismeretek világszinten érvényesek, egyetlen anyag kivételével mindennel találkozott már az egyetemen. Ez számunkra is fontos tanulság. Fontos, hogy a diákok ne érezzék azt, hogy a bábszínészet kevesebb a színészetnél, csak azért, mert kevésbé van jelen a köztudatban. Ha mindannyian hiszünk ennek a művészeti ágnak a létjogosultságában, akkor ez előbb-utóbb megmutatkozik. Mindenesetre még sok a tennivaló annak érdekében, hogy a bábművészet méltó helyére kerüljön.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely),
Idén lesz felvételi a bábszínész szakra
Két óriásbábu és nyolc tehetséges fiatal egymásra találásának lehet szem- és fültanúja az elkövetkezőkben a Levél utcai bábstúdió publikuma. A Ha én felnőtt volnék… című előadást várhatóan februárban mutatja be a Művészeti Egyetem hat magiszteri és két alapképzésben részt vevő báb szakos diákja. Erről, illetve a marosvásárhelyi bábszínészképzésről – melyre idén újra hirdetnek felvételit – Kozsik Ildikó osztályvezető tanárral, a soron következő produkció rendezőjével beszélgettünk.
– Mi az előadás koncepciója?
– A Ha én felnőtt volnék… a másodéves magiszteri hallgatók vizsgaanyagából készült. A szakmai feladat egy óriásbábu elkészítése és mozgatása volt megadott szövegrészekre, melyeket Janikovszky Éva alkotásaiból, illetve svéd versekből válogattam össze. Nagyon látványosnak találtuk a produkciót, emellett tudatában vagyunk annak, hogy ez a típusú élmény eléggé hiányzik a színházi palettából, ezért döntöttünk úgy, hogy nyilvános előadást készítünk belőle. A magiszteri képzés minden diákja – Gáll Ágnes, Gnadig Kornélia, Hanyecz Róbert, Lukács Szilárd, Szabó Dániel, Szőke Kavinszki András – játszik benne, és az alapképzésről is "köl-csönkértünk" két diákot, Albert Zsuzsát és Szilvai Balázst.
– Milyen korosztályhoz szól a produkció?
– Bármilyen életkorú gyereket megszólít, hiszen az előadás szövege arról szól, hogy mit gondolnak a gyermekek a felnőttek világáról, illetve mit tennének, ha ők maguk nagyok lennének. De a középiskolás és a felnőtt közönség is megtalálhat benne egy saját olvasatot.
– Milyen további előadásokkal várják a közönséget a Levél utcába?
– A tavalyi évadban bemutatott Szerelem, születés, halál nonverbális előadás ebben az évadban is műsoron marad. A Minden egér szereti a sajtot című gyerekelőadást pedig már ebben a hónapban újrajátsszák a magiszteri képzés diákjai.
– Nyáron újra lehet jelentkezni a bábszínész szakra, alapképzésre. Amikor utoljára hirdettek felvételit, még nem készült el a bábstúdió. A modern, jól felszerelt épület egyértelműen vonzóbbá teszi ezt a képzést a pályaválasztók számára.
– Ez így van. A bábstúdió saját előadóteremmel, műhelyekkel, osztálytermekkel rendelkezik, nagyon jó körülményeket biztosít a szakma elsajátítására, illetve a megmutatkozásra. Mindenképpen azt szeretnénk, hogy olyan fiatalok kerüljenek ide, akik magiszteri, illetve akár doktori szinten is el tudják sajátítani ezt a művészeti ágazatot. Ezúttal is hét ingyenes és öt költségtérítéses helyet hirdetünk meg. Ami a felvételi vizsga követelményrendszerét illeti, a színész szakon kért vers-, próza-, monológimprovizáció mellett egy bábimprovizációs próba is lesz. Áprilisban ingyenes felkészítőket indítunk az érdeklődők számára, ezeken az alkalmakon már odafigyelünk arra, hogyan képes a jelentkező anyagban, tárgyban gondolkozni.
– Mit tudhatunk a legutóbb végzett évfolyamról?
– A volt osztályom 2011-ben ballagott, közülük az egyik diák Temesváron játszik, egy másik Sepsiszentgyörgyre szerződött. Volt egy hallgató, aki a nyáron Unima-ösztöndíjjal Charleville-ben gazdagíthatta szakmai tapasztalatait. Hazatérése után megosztotta velem élményeit. Akkor mondta el, hogy míg diákként mindig úgy érezte, ez a művészeti ág kevésbé megbecsült nálunk, mint a színművészet, a híres bábképzési központban megdöbbenten látta, hogy az itt kapott ismeretek világszinten érvényesek, egyetlen anyag kivételével mindennel találkozott már az egyetemen. Ez számunkra is fontos tanulság. Fontos, hogy a diákok ne érezzék azt, hogy a bábszínészet kevesebb a színészetnél, csak azért, mert kevésbé van jelen a köztudatban. Ha mindannyian hiszünk ennek a művészeti ágnak a létjogosultságában, akkor ez előbb-utóbb megmutatkozik. Mindenesetre még sok a tennivaló annak érdekében, hogy a bábművészet méltó helyére kerüljön.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely),
2013. január 9.
35 éves függések a MAMŰ módszerével
Péntek délután 17.00 órától a Bernády Házban, majd a Kultúrpalota UAP Galériájában nyitják meg a MAMŰ (Maszülető Művek, egykor Marosvásárhelyi Műhely) nevet viselő művészeti csoportosulás 35 éves évfordulójának kiállítását. A február elejéig látható tárlat egy három állomást felölelő vándorkiállítás első állomása, a későbbiekben Sepsiszentgyörgyön és Veszprémben is láthatják az alkotásokat a művészetkedvelők. A lázas készülődés közben a kiállítás kurátorát, Fándly Edit művészettörténészt kérdeztük a MAMŰ céljairól, a kiállítandó művekről és nem utolsó sorban a kiállítás címéről is.
– Mit érdemes tudni a MAMŰ-ről?
– A MAMŰ ’78-tól ’83/84-ig Marosvásárhelyi Műhely néven működött ebben a városban, művészeti csoportosulásként. Szándékosan nem használom a „csoport” kifejezést, hiszen nem feltétlenül egy koherens művészeti csoport volt, manifesztumot nem, inkább keretprogramokat dolgoztak ki a tevékenységükre vonatkozóan. A kiállításon sokan részt vesznek, azok közül, akik ott voltak a történet kezdeténél, például Elekes Károly, Nagy Árpád Pika, Diénes Attila, Borgó, Garda Aladár, Bodor Anikó, Szabó Zoltán (Júdóka), Kuti Dénes, Szigeti Pálma, Gyarmathy János, Kacsó István, Varga-Welther Júlia. A 80-as években Magyarországra emigrálók, 91-ben kulturális egyesületként jegyezték be a MAMŰ-t (MAMŰ Társaság Kulturális Egyesület). Fontos, hogy az újraalapításkor sok magyarországi képzőművész is csatlakozott a társasághoz. Egyébként ez a nyitott, befogadó attitűd jellemzi ma is a MAMŰ-t. Magyarországi, Erdélyből áttelepült, vagy ma is itt élő művészek, sőt akár Nyugat Európában élő magyar vagy más nemzetiségű tagjai vannak. Tehát egy összetételében rendkívül szerteágazó Társaságról van szó.
– Milyen képzőművészeti tevékenységek köthetőek manapság a MAMŰ nevéhez?
– Nagyon sokféle, hiszen inkább egyfajta szellemi közegről beszélhetünk a MAMŰ esetében. Persze a Társaságon belül voltak és vannak együttműködések, együtt dolgozó művészek, csoportok. Ilyen volt például a Pantenon vagy jelenleg a Block Csoport. Ugyanakkor elég differenciált, hogy milyen művészeti ágakban, milyen művészeti praxisokban alkotnak a MAMŰ tagjai. Az is lényeges, hogy nem csak képzőművészek, hanem például művészettörténészek, tehát elméleti szakemberek, kritikusok is tagjai a társaságnak. Tiszteletbeli tagjai is vannak, illetve úgynevezett zenei szekciója is van az Egyesületnek. Tehát valóban eléggé szerteágazó, hagyományos képzőművészeti műfajokban és az új média területén alkotók is egyaránt jelen vannak.
– A MAMŰ jelenleg 178 taggal rendelkezik, és ha jól tudom, nemrégiben volt felvétel a Társaságba. Milyen korosztályról beszélhetünk? Mennyire igyekszik bővülni a MAMŰ?
– Igen, jól tudod, 2012 novemberében volt tagfelvétel. Az idősebb korosztálytól az egészen fiatal művészekig, minden korosztály képviselve van. Ha jól tudom, a legfiatalabb tag például 22 éves. A tagfelvétel amúgy nem egy expanziós tevékenység, a MAMŰ nem feltétlenül akar bővülni. Inkább az a célja, hogy megmaradjon a befogadó jellege, valamint a különböző párbeszédekre épülő szellemisége, ahol ugyanolyan fontos a kapcsolat a társművészetekkel, mint a határon túli területeken élő képzőművészekkel, illetve a nemzetközi művészeti párbeszédek kialakítása.
– Meg lehet határozni ezt az igyekezetet a MAMŰ konkrét céljaként?
– Többek között igen. Támogatni akarja a művészeti praxisok sokszínűségét, amely igyekszik a társművészetek felé is nyitott platform lenni. Például legutóbb kortárs táncosokkal dolgozott együtt a MAMŰ.
– A mostani kiállítást az egykori Marosvásárhelyi Műhely megalakulásának 35. évfordulójára szervezitek. Mire számíthatunk, mit láthatunk, ha ellátogatunk a tárlatra?
– A kiállításon 69 képzőművész munkáit láthatják az érdeklődők, így változatos anyaggal találkozhatnak. Egy olyan reprezentatív keresztmetszet lesz látható, amely nem fedi le ugyan teljesen a MAMŰ tagjainak művészeti tevékenységét, de jól érzékelteti a különböző alkotói attitűdöket. A festmények, grafikák, plasztikák mellett, video-munkák, intermediális alkotások és installációk is láthatóak lesznek. Az érdeklődők találkozhatnak marosvásárhelyi művészek munkáival is. Többek között Mana Bucur installációjával, illetve ott lesz Nagy Dalma egyedi technikával készített papír munkája. Rajtuk kívül például Szabó Zoltán (Judóka), valamint a Szovátán élő Kuti Dénes és Gyarmathy János munkáival is találkozhatnak az odalátogatók.
– A kiállítás az Idő-függések címet viseli, gondolom a 35 éves jubileum okán. Mégis, miért épp ez a cím?
– A cím maga is az elmúlt 35 évből táplálkozik. Az évforduló kapcsán történő emlékezést, a jelent is elemző és a jövőbe is előretekintő karakterre utal. Ez a hármasság hozza létre az idő-függéseket, elgondolkodtat, hogyan is épülnek egymásra, hogyan függ egymástól a múlt, a jelen és a jövő, illetve, hogy mi hogyan függünk az időtől. Érdekes a kiállítás anyagának felépítésében, hogy vannak olyan alkotások, amelyek csak az időfonal mentén bonthatóak fel, de vannak olyanok is, amelyek csak a függés és ennek szinonimáival – a kapcsolatok, a párhuzamosságok, az össze fonodások és egymásra épülések – felől közelítődnek meg, erre reflektálnak.
Máthé Kincső
vasarhely.ro,
Péntek délután 17.00 órától a Bernády Házban, majd a Kultúrpalota UAP Galériájában nyitják meg a MAMŰ (Maszülető Művek, egykor Marosvásárhelyi Műhely) nevet viselő művészeti csoportosulás 35 éves évfordulójának kiállítását. A február elejéig látható tárlat egy három állomást felölelő vándorkiállítás első állomása, a későbbiekben Sepsiszentgyörgyön és Veszprémben is láthatják az alkotásokat a művészetkedvelők. A lázas készülődés közben a kiállítás kurátorát, Fándly Edit művészettörténészt kérdeztük a MAMŰ céljairól, a kiállítandó művekről és nem utolsó sorban a kiállítás címéről is.
– Mit érdemes tudni a MAMŰ-ről?
– A MAMŰ ’78-tól ’83/84-ig Marosvásárhelyi Műhely néven működött ebben a városban, művészeti csoportosulásként. Szándékosan nem használom a „csoport” kifejezést, hiszen nem feltétlenül egy koherens művészeti csoport volt, manifesztumot nem, inkább keretprogramokat dolgoztak ki a tevékenységükre vonatkozóan. A kiállításon sokan részt vesznek, azok közül, akik ott voltak a történet kezdeténél, például Elekes Károly, Nagy Árpád Pika, Diénes Attila, Borgó, Garda Aladár, Bodor Anikó, Szabó Zoltán (Júdóka), Kuti Dénes, Szigeti Pálma, Gyarmathy János, Kacsó István, Varga-Welther Júlia. A 80-as években Magyarországra emigrálók, 91-ben kulturális egyesületként jegyezték be a MAMŰ-t (MAMŰ Társaság Kulturális Egyesület). Fontos, hogy az újraalapításkor sok magyarországi képzőművész is csatlakozott a társasághoz. Egyébként ez a nyitott, befogadó attitűd jellemzi ma is a MAMŰ-t. Magyarországi, Erdélyből áttelepült, vagy ma is itt élő művészek, sőt akár Nyugat Európában élő magyar vagy más nemzetiségű tagjai vannak. Tehát egy összetételében rendkívül szerteágazó Társaságról van szó.
– Milyen képzőművészeti tevékenységek köthetőek manapság a MAMŰ nevéhez?
– Nagyon sokféle, hiszen inkább egyfajta szellemi közegről beszélhetünk a MAMŰ esetében. Persze a Társaságon belül voltak és vannak együttműködések, együtt dolgozó művészek, csoportok. Ilyen volt például a Pantenon vagy jelenleg a Block Csoport. Ugyanakkor elég differenciált, hogy milyen művészeti ágakban, milyen művészeti praxisokban alkotnak a MAMŰ tagjai. Az is lényeges, hogy nem csak képzőművészek, hanem például művészettörténészek, tehát elméleti szakemberek, kritikusok is tagjai a társaságnak. Tiszteletbeli tagjai is vannak, illetve úgynevezett zenei szekciója is van az Egyesületnek. Tehát valóban eléggé szerteágazó, hagyományos képzőművészeti műfajokban és az új média területén alkotók is egyaránt jelen vannak.
– A MAMŰ jelenleg 178 taggal rendelkezik, és ha jól tudom, nemrégiben volt felvétel a Társaságba. Milyen korosztályról beszélhetünk? Mennyire igyekszik bővülni a MAMŰ?
– Igen, jól tudod, 2012 novemberében volt tagfelvétel. Az idősebb korosztálytól az egészen fiatal művészekig, minden korosztály képviselve van. Ha jól tudom, a legfiatalabb tag például 22 éves. A tagfelvétel amúgy nem egy expanziós tevékenység, a MAMŰ nem feltétlenül akar bővülni. Inkább az a célja, hogy megmaradjon a befogadó jellege, valamint a különböző párbeszédekre épülő szellemisége, ahol ugyanolyan fontos a kapcsolat a társművészetekkel, mint a határon túli területeken élő képzőművészekkel, illetve a nemzetközi művészeti párbeszédek kialakítása.
– Meg lehet határozni ezt az igyekezetet a MAMŰ konkrét céljaként?
– Többek között igen. Támogatni akarja a művészeti praxisok sokszínűségét, amely igyekszik a társművészetek felé is nyitott platform lenni. Például legutóbb kortárs táncosokkal dolgozott együtt a MAMŰ.
– A mostani kiállítást az egykori Marosvásárhelyi Műhely megalakulásának 35. évfordulójára szervezitek. Mire számíthatunk, mit láthatunk, ha ellátogatunk a tárlatra?
– A kiállításon 69 képzőművész munkáit láthatják az érdeklődők, így változatos anyaggal találkozhatnak. Egy olyan reprezentatív keresztmetszet lesz látható, amely nem fedi le ugyan teljesen a MAMŰ tagjainak művészeti tevékenységét, de jól érzékelteti a különböző alkotói attitűdöket. A festmények, grafikák, plasztikák mellett, video-munkák, intermediális alkotások és installációk is láthatóak lesznek. Az érdeklődők találkozhatnak marosvásárhelyi művészek munkáival is. Többek között Mana Bucur installációjával, illetve ott lesz Nagy Dalma egyedi technikával készített papír munkája. Rajtuk kívül például Szabó Zoltán (Judóka), valamint a Szovátán élő Kuti Dénes és Gyarmathy János munkáival is találkozhatnak az odalátogatók.
– A kiállítás az Idő-függések címet viseli, gondolom a 35 éves jubileum okán. Mégis, miért épp ez a cím?
– A cím maga is az elmúlt 35 évből táplálkozik. Az évforduló kapcsán történő emlékezést, a jelent is elemző és a jövőbe is előretekintő karakterre utal. Ez a hármasság hozza létre az idő-függéseket, elgondolkodtat, hogyan is épülnek egymásra, hogyan függ egymástól a múlt, a jelen és a jövő, illetve, hogy mi hogyan függünk az időtől. Érdekes a kiállítás anyagának felépítésében, hogy vannak olyan alkotások, amelyek csak az időfonal mentén bonthatóak fel, de vannak olyanok is, amelyek csak a függés és ennek szinonimáival – a kapcsolatok, a párhuzamosságok, az össze fonodások és egymásra épülések – felől közelítődnek meg, erre reflektálnak.
Máthé Kincső
vasarhely.ro,
2013. január 9.
Román tábla után magyar emlékjel Erdőszentgyörgyön
Egy év alatt két emlékjelet állított Erdőszentgyörgyön a magyarság. Miután az egyik iskola falára novemberben a románok állítottak táblát, ettől néhány méterre nemrégiben a magyar oktatás tiszteletére állítottak kopjafát és emléktáblát. A polgármester nem híve a helyi nemzetiségek közötti feszültség szításának, és szerinte ezzel ellensúlyozták a kialakult helyzetet.
szerinte ezzel ellensúlyozták a kialakult helyzetet.
A magyarságtudatot erősíti az új emlékjel
Egy évvel ezelőtt még nem létezett olyan hely a településen, ahol a magyar lakosság ünnepelhetett vagy fejet hajthatott volna. Tavaly márciusban viszont a főtéri parkban állítottak kettős emlékoszlopot és emléktáblát, míg nemrégiben az egyik iskola udvarára került oszlop és tábla. Ez utóbbi az erdőszentgyörgyi magyar oktatás 386 éves fennállásáról tanúskodik. Az épületen tavaly novemberben a románok helyeztek el egy emléktáblát, amely a magyarok nemtetszését váltotta ki, akkor egyesek ellenlépésként a magyar pedagógusok emlékjelét ígérték felállítani.
Az iskola és az oktatók tiszteletére
A Dózsa György utcai iskolát 1902-ben a millennium alkalmából építtette a magyar állam. A nemrégiben szervezett ünnepségen az intézmény fennállásának 110. évére emlékeztek Erdőszentgyörgyön, amelyet egy emlékoszloppal is megörökítettek, de egyúttal egy kőtömbre márványtáblát is elhelyeztek, amelyen annak a 28 felekezeti tanítónak a nevét sorolták fel, akik 1626 és 1940 között a településen oktattak. Az emlékjel megvalósítása közadományokból, önkéntes munkával és az önkormányzat támogatásával valósult meg, az oszlopot a helyi Szabó György mester faragta. Csibi Attila Zoltán polgármester szerint ennek az emlékezésnek üzenete van. Az itt tanuló magyar diákok nap mint nap találkoznak a múlttal, ezáltal tudatosul bennük, hogy milyen iskolába járnak és hová is tartoznak, míg az itt dolgozó pedagógusoknak az intézmény szellemiségét kell prioritásnak tekinteniük és ebben a szellemben kell oktatniuk.
Helyére kell tenni a dolgokat
Novemberben az önkormányzat jóváhagyásával Pop Victor egykori tanítónak állítottak emléktáblát a románok az épület falára. Ez a polgármester szerint sokakban negatív érzést váltott ki, a nemrégiben tartott avatóünnepséggel pedig ezt szerették volna ellensúlyozni. Amikor az RMDSZ-frakció megszavazta a román tábla engedélyezését, akkor döntött arról is, hogy egy olyan táblát is kihelyeznek, amely az itteni magyar oktatóknal is emléket állít.
„Nem kell szítani a feszültségeket Erdőszentgyörgyön, van itt elég megoldásra váró feladat” – mondta el lapunknak az RMDSZ helyi szervezetének vezetését is ellátó polgármester, aki szerint a szervezet megpróbál kompromisszumos megoldásokat keresni a helyi kényes kérdésekre, de azért nem felejtik el, hogy a magyaroknak mi a fontos. Az emlékjellel kapcsolatban elmondta: ez nem válaszlépés a román táblára, de ellensúlyozni kellett azt, és az emberekben tudatosítani kell, hogy itt számos magyar oktató dolgozott, akik meghatározták Erdőszentgyörgy fejlődését és szellemiségét. Az emlékoszlop és table állítására a helyi Százfonat Egyesület, a Würtenberg Sándor Egyesület és a helyi EMI-szervezet nyújtott be kérést, és decemberben a helyi képviselő-testület egyöntetűen jóváhagyta, senki sem ellenezte. „Azt, hogy mi volt gyakorlatilag ez az épület, kik tanítottak itt, hogy hány igaz magyar tanítója volt ennek az iskolának, ez egy jó pár száz évre visszatekinthető. És akkor meglehet nézni a táblát, amit a román tanító emlékére állítottak, viszont előtte azért jó néhány magyar tanító tanított az iskolában, és erre büszkék kell, hogy legyünk” – mondotta Csibi Attila Zoltán.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro,
Egy év alatt két emlékjelet állított Erdőszentgyörgyön a magyarság. Miután az egyik iskola falára novemberben a románok állítottak táblát, ettől néhány méterre nemrégiben a magyar oktatás tiszteletére állítottak kopjafát és emléktáblát. A polgármester nem híve a helyi nemzetiségek közötti feszültség szításának, és szerinte ezzel ellensúlyozták a kialakult helyzetet.
szerinte ezzel ellensúlyozták a kialakult helyzetet.
A magyarságtudatot erősíti az új emlékjel
Egy évvel ezelőtt még nem létezett olyan hely a településen, ahol a magyar lakosság ünnepelhetett vagy fejet hajthatott volna. Tavaly márciusban viszont a főtéri parkban állítottak kettős emlékoszlopot és emléktáblát, míg nemrégiben az egyik iskola udvarára került oszlop és tábla. Ez utóbbi az erdőszentgyörgyi magyar oktatás 386 éves fennállásáról tanúskodik. Az épületen tavaly novemberben a románok helyeztek el egy emléktáblát, amely a magyarok nemtetszését váltotta ki, akkor egyesek ellenlépésként a magyar pedagógusok emlékjelét ígérték felállítani.
Az iskola és az oktatók tiszteletére
A Dózsa György utcai iskolát 1902-ben a millennium alkalmából építtette a magyar állam. A nemrégiben szervezett ünnepségen az intézmény fennállásának 110. évére emlékeztek Erdőszentgyörgyön, amelyet egy emlékoszloppal is megörökítettek, de egyúttal egy kőtömbre márványtáblát is elhelyeztek, amelyen annak a 28 felekezeti tanítónak a nevét sorolták fel, akik 1626 és 1940 között a településen oktattak. Az emlékjel megvalósítása közadományokból, önkéntes munkával és az önkormányzat támogatásával valósult meg, az oszlopot a helyi Szabó György mester faragta. Csibi Attila Zoltán polgármester szerint ennek az emlékezésnek üzenete van. Az itt tanuló magyar diákok nap mint nap találkoznak a múlttal, ezáltal tudatosul bennük, hogy milyen iskolába járnak és hová is tartoznak, míg az itt dolgozó pedagógusoknak az intézmény szellemiségét kell prioritásnak tekinteniük és ebben a szellemben kell oktatniuk.
Helyére kell tenni a dolgokat
Novemberben az önkormányzat jóváhagyásával Pop Victor egykori tanítónak állítottak emléktáblát a románok az épület falára. Ez a polgármester szerint sokakban negatív érzést váltott ki, a nemrégiben tartott avatóünnepséggel pedig ezt szerették volna ellensúlyozni. Amikor az RMDSZ-frakció megszavazta a román tábla engedélyezését, akkor döntött arról is, hogy egy olyan táblát is kihelyeznek, amely az itteni magyar oktatóknal is emléket állít.
„Nem kell szítani a feszültségeket Erdőszentgyörgyön, van itt elég megoldásra váró feladat” – mondta el lapunknak az RMDSZ helyi szervezetének vezetését is ellátó polgármester, aki szerint a szervezet megpróbál kompromisszumos megoldásokat keresni a helyi kényes kérdésekre, de azért nem felejtik el, hogy a magyaroknak mi a fontos. Az emlékjellel kapcsolatban elmondta: ez nem válaszlépés a román táblára, de ellensúlyozni kellett azt, és az emberekben tudatosítani kell, hogy itt számos magyar oktató dolgozott, akik meghatározták Erdőszentgyörgy fejlődését és szellemiségét. Az emlékoszlop és table állítására a helyi Százfonat Egyesület, a Würtenberg Sándor Egyesület és a helyi EMI-szervezet nyújtott be kérést, és decemberben a helyi képviselő-testület egyöntetűen jóváhagyta, senki sem ellenezte. „Azt, hogy mi volt gyakorlatilag ez az épület, kik tanítottak itt, hogy hány igaz magyar tanítója volt ennek az iskolának, ez egy jó pár száz évre visszatekinthető. És akkor meglehet nézni a táblát, amit a román tanító emlékére állítottak, viszont előtte azért jó néhány magyar tanító tanított az iskolában, és erre büszkék kell, hogy legyünk” – mondotta Csibi Attila Zoltán.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro,
2013. január 9.
Czárán Gyulára emlékeztek
Nagyvárad- Kedd este névadójuk váradi mellszobránál a híres természetjáró temetésének 107. évfordulójára emlékeztek a Czárán Gyula Alapítvány tagjai, illetve szimpatizánsai. Mécseseket gyújtottak.
Hagyományaikhoz híven a Czárán Gyula Alapítvány tagjai, illetve szimpatizánsai idén is fényekkel emlékeztek meg névadójukról, a tavalyi év után másodjára. Temetésének 107. évfordulója alkalmából kedd este több tízen gyűltek össze, hogy az emlékezés mécseseit gyújtsák meg és helyezzék el a híres természetjáró váradi mellszobrának talapzatára. Megjegyzést érdemel, hogy ugyanakkor a bihari turistatörténelem nagyjai iránti tiszteletből, illetve a kiemelkedő hagyományok és megvalósítások ápolása érdekében a Czárán Gyula Alapítvány turista szakosztálya a Bihari Turista Club (BTC) nevet vette fel, és ennek hagyományait felelevenítendő elkészült a régi BTC lobogó mintájára az új kitűző is.
Egri Ferenc alapítványi elnök az Erdély Online-nak egy másik fejleményről is beszámolt. Arra utalva, hogy körülbelül két évvel ezelőtt a Czárán felirat C és N betűjét ismeretlen tettesek ellopták, mivel azt hitték, hogy bronzból vannak, nemrég pedig az egyik természetjáró, Nagy Attila „Elvis” aranyozott fóliával helyettesítette ezeket, arra hívta fel a figyelmet: Kristófi Kristóf az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) nevében felajánlotta, hogy finanszírozzák a pótlási munkálatokat. Mivel azonban a kivitelezést végző olasz temetkezési cég januárban nem dolgozik, csak februárban, esetleg március 15-ig készülhetnek el a betűk. „Nem akarom átpolitizálni a rendezvényt, de betyárbecsületből ezt is meg kellett említenem, mert majdnem két évig vártam arra, hogy valaki jelentkezzen”, mondta Egri Ferenc.
Munkássága
Amint az alapítvány honlapján is olvasható, Czárán Gyula elsőnek tárt és térképezett fel három szintet a Meziádi cseppkőbarlangban. Bejárta Olaszországot, Németországot, Ausztriát, járt a Francia Alpokban, a Magas Tátrában, beutazta Erdélyt. Édesapja halála után bérbe adta az örökölt Seprősi birtokot és annak jövedelmeit a továbbiakban a Béli- és a Bihar-hegység feltárására, illetve turista utak építésére fordította. Figyelme fokozatosan az akkor még igen rusztikus Biharfüredre irányult. Hetekig tartó bolyongásai és jegyzetelései közepette találkozott és kötött egy életre szóló barátságot dr. Pethő Gyulával, a Magyar Földtani Intézet geológusával, akitől nagyon sokat tanult. 1897 végén bejárta és elkészíttette a Retyiceli-vízesést is érintő „Próba körutat”. 1898. július 17-18-19-ére hirdette meg az első kirándulást a három hónapi munkával készült Szamosbazár körútra. 1901-ben fejezte be és június 29-én adta át a Galbina felső medencéjében kiépített és robbantott körutat, melyet élete végéig folyamatosan alakítgatott, bővített. 1902-ben készült el a Csodavár körút, 1903-ban pedig megjelent Biharfüred turista útjait ismertető könyvecskéje „Kalauz Biharfüredi Kirándulásokra” címmel. 1903. május 1-én felavatták Réven a körútját, novemberben pedig robbantásokkal megnyitotta az addig ismeretlen Révi-barlang bejáratát. 1905 tavaszán ismét a Galbináriába vonult útépítőkkel, ácsokkal, bányászokkal és kovácsokkal, hogy beteljesítse terveit. Ez év szeptemberében bejárta Remec környékét, feltárta a Kissebes három vízesését, és októberben kisebb csoportnak be is mutatta legújabb körútját. A Magyarországi Kárpát Egyesület rendes tagja, a Magyarhoni Földrajzi Társulat rendes tagja és az Erdélyi Kárpát Egyesület tiszteleti tagja volt. 1906. január 5-én délután hunyt el és 8-án temették el, kívánsága szerint egyszerű tölgyfa koporsóban, ott ahol a halál utolérte.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,
Nagyvárad- Kedd este névadójuk váradi mellszobránál a híres természetjáró temetésének 107. évfordulójára emlékeztek a Czárán Gyula Alapítvány tagjai, illetve szimpatizánsai. Mécseseket gyújtottak.
Hagyományaikhoz híven a Czárán Gyula Alapítvány tagjai, illetve szimpatizánsai idén is fényekkel emlékeztek meg névadójukról, a tavalyi év után másodjára. Temetésének 107. évfordulója alkalmából kedd este több tízen gyűltek össze, hogy az emlékezés mécseseit gyújtsák meg és helyezzék el a híres természetjáró váradi mellszobrának talapzatára. Megjegyzést érdemel, hogy ugyanakkor a bihari turistatörténelem nagyjai iránti tiszteletből, illetve a kiemelkedő hagyományok és megvalósítások ápolása érdekében a Czárán Gyula Alapítvány turista szakosztálya a Bihari Turista Club (BTC) nevet vette fel, és ennek hagyományait felelevenítendő elkészült a régi BTC lobogó mintájára az új kitűző is.
Egri Ferenc alapítványi elnök az Erdély Online-nak egy másik fejleményről is beszámolt. Arra utalva, hogy körülbelül két évvel ezelőtt a Czárán felirat C és N betűjét ismeretlen tettesek ellopták, mivel azt hitték, hogy bronzból vannak, nemrég pedig az egyik természetjáró, Nagy Attila „Elvis” aranyozott fóliával helyettesítette ezeket, arra hívta fel a figyelmet: Kristófi Kristóf az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) nevében felajánlotta, hogy finanszírozzák a pótlási munkálatokat. Mivel azonban a kivitelezést végző olasz temetkezési cég januárban nem dolgozik, csak februárban, esetleg március 15-ig készülhetnek el a betűk. „Nem akarom átpolitizálni a rendezvényt, de betyárbecsületből ezt is meg kellett említenem, mert majdnem két évig vártam arra, hogy valaki jelentkezzen”, mondta Egri Ferenc.
Munkássága
Amint az alapítvány honlapján is olvasható, Czárán Gyula elsőnek tárt és térképezett fel három szintet a Meziádi cseppkőbarlangban. Bejárta Olaszországot, Németországot, Ausztriát, járt a Francia Alpokban, a Magas Tátrában, beutazta Erdélyt. Édesapja halála után bérbe adta az örökölt Seprősi birtokot és annak jövedelmeit a továbbiakban a Béli- és a Bihar-hegység feltárására, illetve turista utak építésére fordította. Figyelme fokozatosan az akkor még igen rusztikus Biharfüredre irányult. Hetekig tartó bolyongásai és jegyzetelései közepette találkozott és kötött egy életre szóló barátságot dr. Pethő Gyulával, a Magyar Földtani Intézet geológusával, akitől nagyon sokat tanult. 1897 végén bejárta és elkészíttette a Retyiceli-vízesést is érintő „Próba körutat”. 1898. július 17-18-19-ére hirdette meg az első kirándulást a három hónapi munkával készült Szamosbazár körútra. 1901-ben fejezte be és június 29-én adta át a Galbina felső medencéjében kiépített és robbantott körutat, melyet élete végéig folyamatosan alakítgatott, bővített. 1902-ben készült el a Csodavár körút, 1903-ban pedig megjelent Biharfüred turista útjait ismertető könyvecskéje „Kalauz Biharfüredi Kirándulásokra” címmel. 1903. május 1-én felavatták Réven a körútját, novemberben pedig robbantásokkal megnyitotta az addig ismeretlen Révi-barlang bejáratát. 1905 tavaszán ismét a Galbináriába vonult útépítőkkel, ácsokkal, bányászokkal és kovácsokkal, hogy beteljesítse terveit. Ez év szeptemberében bejárta Remec környékét, feltárta a Kissebes három vízesését, és októberben kisebb csoportnak be is mutatta legújabb körútját. A Magyarországi Kárpát Egyesület rendes tagja, a Magyarhoni Földrajzi Társulat rendes tagja és az Erdélyi Kárpát Egyesület tiszteleti tagja volt. 1906. január 5-én délután hunyt el és 8-án temették el, kívánsága szerint egyszerű tölgyfa koporsóban, ott ahol a halál utolérte.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,
2013. január 9.
Sergiu Nicolaescu, a történelemhamisítás mestere
Akárcsak a kommunista rendszer volt udvari költője, Adrian Păunescu halálakor, most, a Ceuasescu-féle politika szintén feltétel nélküli kiszolgálója, Sergiu Nicolaescu elhunyta alkalmából is valóságos nemzeti hisztéria tört ki – amit ezúttal természetesen súlyosbított az ortodoxok szerint „nem keresztényi temetésnek" számító, a „szinte az öngyilkossággal egyenlő" elégetés ténye is. Érdekes, hogy az emberek mennyire könnyedén feledkeznek meg mennyekbe emelt „hőseik" emberi gyarlóságairól, meghunyászkodásairól-gyávaságairól, megalkuvásairól.
Telt ház – nemzetközi díj nélkül
Sergiu Nicoalescu filmjei idehaza telt házakat vonzottak – ám soha egyetlen rangosabb nemzetközi díjat nem nyertek, még csak nevezésre sem tartották alkalmasnak műveit. Ezek a filmek voltaképpen a Ceauşescu-féle diktatúra szolgálatában állottak, egyaránt meghamisítva a múltat, a jelent és a „dicsőséges jövőt".
Történelmi filmjeiben a „román nép nagyszerű múltját" elevenítette fel, korántsem visszariadva a „múlt nagyszerűsége" érdekébent tett történelmi csalásoktól. Filmjei azoknak a filmeknek a kategóriájába tartoztak, amelyekben – ha egyáltalán voltak is – a magyar figurák csakis az „ország újraegyesítését" meggátolni akaró, „románnyúzó", „hazaáruló" grófok voltak – vagy legalább is púposak.
1970-ben készült, Romániába még ma is vetített Mihai Viteazul című filmjében a legnagyobb hamisítást a „román nép újraegyesítése" jelenti. Mihai Viteazulnak ugyanis ilyesmi eszébe sem juthatott, a középkorban ilyen cél még nem létezett – egyetlen nemzet számára sem. Az újraegyesítés gondolata Romániában például csak a 19. században fogalmazódott meg, a cél harcosai, a román értelmiségiek Mihai Viteazult csupám annak bizonygatására kívánták felhasználni, hogy ez a törekvés már évszázadok óta lelkesítette a román népet.
A Ceauşescu-féle nemzeti kommunista Romániában mindez nagyszerűen megfelelt a Moszkva befolyása alól némiképpen szabadulni kívánó pártfőtitkárnak, a „nemzeti egységet" valamennyi román uralkodót vezérlő gondolatnak kiáltotta ki, Burebisztától kezdve, Decebálon át – Nicolae Ceauşescuig.
Történelemhamisító hazugság az is, hogy az „Erdélyt az ősi román röghöz csatoló" címszereplőt a calugareni-i csata győzteseként ábrázolja, hiszen – a történelmi tények szerint – Mihai Viteazul felismerve a török hadsereg túlerejét, a törökök kezén hagyta Bukarestet és Targovistét, visszavonulva a csata színhelyéről a hegyekbe, ahol magyar segítségre várt. 1989-ben készül Mircea című filmjében Mircea cel Mare rovinei „hőstettéről" ír – még a főhös nevét is meghamisítva. Mircea cel Mare neve Mircea cel Bâtrănből ered, csakhogy a nyolcvanas évek elején Nicolae Ceauşescu rendeletére meg kellett változtatni a román történelmi személyek nevét is: Mircea cel Bâtrin nem lehetett „öreg, legfeljebb „nagy", így vált belőle Mircea cel Mare, Ioan Vodă cel Cumplitból pedig Ioan Vodă cel Viteaz lett. (Ezt bármely korabeli történelemtanár megmondhatja).
Kommunista akciófilm
„Akciófilmjeiben" Andrei Moldovan rendőrbiztos a főszereplő. Ő többé-kevésbé valós alak: Sergiu Nicoalescu nagybátyáról, a negyvenes évek Bukarestjének legendás hírű rendőrfelügyelőjéről mintázta meg. A többi viszont hazugság.
A komisszár vádol című filmjében a kommunisták vasgárdistákkal szembeni hősies ellenállásáról ír. A film szerint a kommunistákat 1941-ben kimentették a jilavai börtönből a vasgárdisták vérengzése elől. Csakhogy mindez nem igaz. A kommunisták a börtönben maradtak, és jóllehet a vasgárdisták 64 bebörtönzött tisztet, volt magas rangú tisztségviselőt öltek meg, a kommunistákkal nem foglalkoztak. A korabeli kommunista párt jelentéktelen erő volt akkor is, akárcsak 1944-ben.
A film Nicolae Ceauşescu hírhedtté vált 1971. júliusi téziseinek jegyében született meg: a 17 pontból álló „pártfőtitkári kezdeményezés" az Intézkedési javaslatok a politikai- ideológiai, a párttagok, valamennyi dolgozó marxista-leninista szellemben történő nevelése érdekében címet viselte, amolyan „kínai kulturális forradalom" megvalósítását javasolva. Sergiu Nicolaescu az időtájt a filmművészek pártszervezetének titkára volt. A téziseket követő ülés alkalmával arról biztosította a pártfőtitkárt, hogy a filmművészek a legteljesebb módon megértették az előttük álló feladatokat.
Az 1978-ban forgatott Megtorlás című filmjében a kommunista történetírásnak azt a tételét próbálja illusztrálni, hogy a vasgárdisták és az Antonescu-rendszer utcai harcáért a vasgárdisták voltak a felelősek. A filmben ugyanis egyik vezérük gyilkolta meg a Helmut Döring német őrnagyot, ami miatt kezdetét vették a harcok. A valóságban azonban köztudott, hogy a gyilkos egy görög eredetű angol titkosszolgálati ügynök, Sarantopoulos volt. Ő azonban a filmben csak egyszerű utcai csavargóként jelenik meg, akit a vasgárdisták megpróbáltak bűnbaknak megtenni a merénylet kapcsán.
Sergiu Nicolaescu felismerte, hogy Romániában nagy keletje van az akciófilmeknek. Román lapok idézik a Securitate volt tábornokát, Aurel Rogojant, aki szerint a rendező – nyilván, nem csak a tézisek illusztrálása miatt, de saját sikere érdekében is – megegyezett a Belügyminisztériummal abban, hogy komisszárja vitéz tetteiben egyben népszerűsíti majd a román rendőrséget is.
Sergiu Nicolaescu kiválóan tudott helyezkedni is. Fiatal rendezőként, amikor Nicolae Ceauşescu 1966-ban utasítást adott a művészeknek arra, hogy alkotásaikban a román nép bátorságát népszerűsítsék a történelmi hősökön keresztül, nyomban leforgatta A dákok című filmjét. E filmnek nagy szerepe van abban, hogy 1968-ban meghívták a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága Ideológiai Bizottságának ülésére, ahol rögtön Ceauşescu után kapott szót.
Nem lett Mihai
Sergiu Nicolaescu nem csak rendezőként, de színészként is sikerre vágyott. Egyebek között Mihai Viteazul szerepét kívánta eljátszani. Ebben éppen egyik forgatókönyv-írója, Titus Popovici akadályozta meg, aki a Központi Bizottság ideológiáért és kultúráért felelős titkárához, Dumitru Popescuhoz fordult azért, hogy Sergiu Nicolaescut megakadályozza tervében. Titus Popovici szerint Sergiu Nicolaescunak nem voltak meg a színészi adottságai egy ilyen szerep eljátszásához. Annyit elért, hogy a központi bizottsági titkár meghallgatta a szerepre kiírt többi jelöltet is – és végül Amza Pellea mellett döntött.
Sergiu Nicolaescu azzal fenyegetőzött, hogy Ion Gheorghe Maurer miniszterelnökhöz fordul, akivel – mint híreszelte – unokatestvér. Dumitru Popescu azonban megelőzte őt, javaslatával közvetlenül Nicolae Ceauseşcuhoz fordult, aki rábólintott Amza Pelleára.
Dumitru Popescu persze azért is igazat adott Titus Popovici-nak, mert jól tudta, forgatókönyv-írókra szüksége van: egy-egy forgatókönyv elfogadása ugyanis rendkívül lassan haladt, több mint 40 ember kezén ment át, ameddig végül is a rendezőhöz jutott.
Ceauşescu szavaival
A középkorral foglalkozó román történész, Mariu Diaconescu a Histora című folyóiratban kitér Sergiu Nicolaescu filmjeinek történelemhamisítására. A Mircea című film kapcsán megjegyzi: Mircea cel Bâtran korántsem nyerte meg a csatát Bajaziddal szemben, mi több, csaknem két évig Erdélyben kényszerült maradni, 1395-ben pedig Brassóban hűséget esküdött Luxemburgi Zsigmond magyar királynak. Magyar segítséggel többször is megpróbált ismét trónra lépni, de a törökök minden kísérletét meghiúsították. „Hazafinak lenni nem jelenti az is, hogy hazugnak kell lennünk: A hazafiságot nem hazugságokban mérik" – vonta le következtetését cikke végén a történész.
Persze Romániában más filmrendezők is enyhén szólva könnyedén bántak a történelmi valósággal A Pintye Vitéz című filmben Mircea Moldovan rendező Pintyét a Habsburg-elnyomás ellen harcoló román hősként állítja be. Marius Diaconescu szerint azonban „Pintye vitéz" egyszerű útonálló volt, akit éppen a Habsburgok támogattak a románság magyarok elleni harcában.
Sergiu Nicolaescu azonban mondhatni mindannyiukon túltett. Így például Mircea című filmjében Mircea cel Batran (avagy a filmben: Mare) a román nép hősiességéről Nicolae Ceausescu egyik pártkongresszusi mondatával áradozik.
Maszol.ro,
Akárcsak a kommunista rendszer volt udvari költője, Adrian Păunescu halálakor, most, a Ceuasescu-féle politika szintén feltétel nélküli kiszolgálója, Sergiu Nicolaescu elhunyta alkalmából is valóságos nemzeti hisztéria tört ki – amit ezúttal természetesen súlyosbított az ortodoxok szerint „nem keresztényi temetésnek" számító, a „szinte az öngyilkossággal egyenlő" elégetés ténye is. Érdekes, hogy az emberek mennyire könnyedén feledkeznek meg mennyekbe emelt „hőseik" emberi gyarlóságairól, meghunyászkodásairól-gyávaságairól, megalkuvásairól.
Telt ház – nemzetközi díj nélkül
Sergiu Nicoalescu filmjei idehaza telt házakat vonzottak – ám soha egyetlen rangosabb nemzetközi díjat nem nyertek, még csak nevezésre sem tartották alkalmasnak műveit. Ezek a filmek voltaképpen a Ceauşescu-féle diktatúra szolgálatában állottak, egyaránt meghamisítva a múltat, a jelent és a „dicsőséges jövőt".
Történelmi filmjeiben a „román nép nagyszerű múltját" elevenítette fel, korántsem visszariadva a „múlt nagyszerűsége" érdekébent tett történelmi csalásoktól. Filmjei azoknak a filmeknek a kategóriájába tartoztak, amelyekben – ha egyáltalán voltak is – a magyar figurák csakis az „ország újraegyesítését" meggátolni akaró, „románnyúzó", „hazaáruló" grófok voltak – vagy legalább is púposak.
1970-ben készült, Romániába még ma is vetített Mihai Viteazul című filmjében a legnagyobb hamisítást a „román nép újraegyesítése" jelenti. Mihai Viteazulnak ugyanis ilyesmi eszébe sem juthatott, a középkorban ilyen cél még nem létezett – egyetlen nemzet számára sem. Az újraegyesítés gondolata Romániában például csak a 19. században fogalmazódott meg, a cél harcosai, a román értelmiségiek Mihai Viteazult csupám annak bizonygatására kívánták felhasználni, hogy ez a törekvés már évszázadok óta lelkesítette a román népet.
A Ceauşescu-féle nemzeti kommunista Romániában mindez nagyszerűen megfelelt a Moszkva befolyása alól némiképpen szabadulni kívánó pártfőtitkárnak, a „nemzeti egységet" valamennyi román uralkodót vezérlő gondolatnak kiáltotta ki, Burebisztától kezdve, Decebálon át – Nicolae Ceauşescuig.
Történelemhamisító hazugság az is, hogy az „Erdélyt az ősi román röghöz csatoló" címszereplőt a calugareni-i csata győzteseként ábrázolja, hiszen – a történelmi tények szerint – Mihai Viteazul felismerve a török hadsereg túlerejét, a törökök kezén hagyta Bukarestet és Targovistét, visszavonulva a csata színhelyéről a hegyekbe, ahol magyar segítségre várt. 1989-ben készül Mircea című filmjében Mircea cel Mare rovinei „hőstettéről" ír – még a főhös nevét is meghamisítva. Mircea cel Mare neve Mircea cel Bâtrănből ered, csakhogy a nyolcvanas évek elején Nicolae Ceauşescu rendeletére meg kellett változtatni a román történelmi személyek nevét is: Mircea cel Bâtrin nem lehetett „öreg, legfeljebb „nagy", így vált belőle Mircea cel Mare, Ioan Vodă cel Cumplitból pedig Ioan Vodă cel Viteaz lett. (Ezt bármely korabeli történelemtanár megmondhatja).
Kommunista akciófilm
„Akciófilmjeiben" Andrei Moldovan rendőrbiztos a főszereplő. Ő többé-kevésbé valós alak: Sergiu Nicoalescu nagybátyáról, a negyvenes évek Bukarestjének legendás hírű rendőrfelügyelőjéről mintázta meg. A többi viszont hazugság.
A komisszár vádol című filmjében a kommunisták vasgárdistákkal szembeni hősies ellenállásáról ír. A film szerint a kommunistákat 1941-ben kimentették a jilavai börtönből a vasgárdisták vérengzése elől. Csakhogy mindez nem igaz. A kommunisták a börtönben maradtak, és jóllehet a vasgárdisták 64 bebörtönzött tisztet, volt magas rangú tisztségviselőt öltek meg, a kommunistákkal nem foglalkoztak. A korabeli kommunista párt jelentéktelen erő volt akkor is, akárcsak 1944-ben.
A film Nicolae Ceauşescu hírhedtté vált 1971. júliusi téziseinek jegyében született meg: a 17 pontból álló „pártfőtitkári kezdeményezés" az Intézkedési javaslatok a politikai- ideológiai, a párttagok, valamennyi dolgozó marxista-leninista szellemben történő nevelése érdekében címet viselte, amolyan „kínai kulturális forradalom" megvalósítását javasolva. Sergiu Nicolaescu az időtájt a filmművészek pártszervezetének titkára volt. A téziseket követő ülés alkalmával arról biztosította a pártfőtitkárt, hogy a filmművészek a legteljesebb módon megértették az előttük álló feladatokat.
Az 1978-ban forgatott Megtorlás című filmjében a kommunista történetírásnak azt a tételét próbálja illusztrálni, hogy a vasgárdisták és az Antonescu-rendszer utcai harcáért a vasgárdisták voltak a felelősek. A filmben ugyanis egyik vezérük gyilkolta meg a Helmut Döring német őrnagyot, ami miatt kezdetét vették a harcok. A valóságban azonban köztudott, hogy a gyilkos egy görög eredetű angol titkosszolgálati ügynök, Sarantopoulos volt. Ő azonban a filmben csak egyszerű utcai csavargóként jelenik meg, akit a vasgárdisták megpróbáltak bűnbaknak megtenni a merénylet kapcsán.
Sergiu Nicolaescu felismerte, hogy Romániában nagy keletje van az akciófilmeknek. Román lapok idézik a Securitate volt tábornokát, Aurel Rogojant, aki szerint a rendező – nyilván, nem csak a tézisek illusztrálása miatt, de saját sikere érdekében is – megegyezett a Belügyminisztériummal abban, hogy komisszárja vitéz tetteiben egyben népszerűsíti majd a román rendőrséget is.
Sergiu Nicolaescu kiválóan tudott helyezkedni is. Fiatal rendezőként, amikor Nicolae Ceauşescu 1966-ban utasítást adott a művészeknek arra, hogy alkotásaikban a román nép bátorságát népszerűsítsék a történelmi hősökön keresztül, nyomban leforgatta A dákok című filmjét. E filmnek nagy szerepe van abban, hogy 1968-ban meghívták a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága Ideológiai Bizottságának ülésére, ahol rögtön Ceauşescu után kapott szót.
Nem lett Mihai
Sergiu Nicolaescu nem csak rendezőként, de színészként is sikerre vágyott. Egyebek között Mihai Viteazul szerepét kívánta eljátszani. Ebben éppen egyik forgatókönyv-írója, Titus Popovici akadályozta meg, aki a Központi Bizottság ideológiáért és kultúráért felelős titkárához, Dumitru Popescuhoz fordult azért, hogy Sergiu Nicolaescut megakadályozza tervében. Titus Popovici szerint Sergiu Nicolaescunak nem voltak meg a színészi adottságai egy ilyen szerep eljátszásához. Annyit elért, hogy a központi bizottsági titkár meghallgatta a szerepre kiírt többi jelöltet is – és végül Amza Pellea mellett döntött.
Sergiu Nicolaescu azzal fenyegetőzött, hogy Ion Gheorghe Maurer miniszterelnökhöz fordul, akivel – mint híreszelte – unokatestvér. Dumitru Popescu azonban megelőzte őt, javaslatával közvetlenül Nicolae Ceauseşcuhoz fordult, aki rábólintott Amza Pelleára.
Dumitru Popescu persze azért is igazat adott Titus Popovici-nak, mert jól tudta, forgatókönyv-írókra szüksége van: egy-egy forgatókönyv elfogadása ugyanis rendkívül lassan haladt, több mint 40 ember kezén ment át, ameddig végül is a rendezőhöz jutott.
Ceauşescu szavaival
A középkorral foglalkozó román történész, Mariu Diaconescu a Histora című folyóiratban kitér Sergiu Nicolaescu filmjeinek történelemhamisítására. A Mircea című film kapcsán megjegyzi: Mircea cel Bâtran korántsem nyerte meg a csatát Bajaziddal szemben, mi több, csaknem két évig Erdélyben kényszerült maradni, 1395-ben pedig Brassóban hűséget esküdött Luxemburgi Zsigmond magyar királynak. Magyar segítséggel többször is megpróbált ismét trónra lépni, de a törökök minden kísérletét meghiúsították. „Hazafinak lenni nem jelenti az is, hogy hazugnak kell lennünk: A hazafiságot nem hazugságokban mérik" – vonta le következtetését cikke végén a történész.
Persze Romániában más filmrendezők is enyhén szólva könnyedén bántak a történelmi valósággal A Pintye Vitéz című filmben Mircea Moldovan rendező Pintyét a Habsburg-elnyomás ellen harcoló román hősként állítja be. Marius Diaconescu szerint azonban „Pintye vitéz" egyszerű útonálló volt, akit éppen a Habsburgok támogattak a románság magyarok elleni harcában.
Sergiu Nicolaescu azonban mondhatni mindannyiukon túltett. Így például Mircea című filmjében Mircea cel Batran (avagy a filmben: Mare) a román nép hősiességéről Nicolae Ceausescu egyik pártkongresszusi mondatával áradozik.
Maszol.ro,
2013. január 9.
Magyari Nándor László
A SZŐCS ISTVÁN ÜGY
Szekus bűz és Stockholm-szindróma
(Az árulás olyan, mint egy vihar, archetipikus dimenziók – de van felelősség. Az áruló felelőssége, hogy vállalja az árulást. Apám nem vállalta. Esterházy Péter, Javított kiadás)
Fontosnak tartom az üldözöttek és üldözők megkülönböztetését még akkor is, ha jól tudom, egyesek felváltva (vagy akár párhuzamosan – igen, a besúgókat is besúgták, feljelentették) voltak üldözöttek és üldözők.
Talán éppen jókor robbant ki a legutóbbi “szekus-ügy” a rommagyar médiában, és aztán a Stefano Bottoni vitaindítója nyomán, az értelmiségi közokoskodásban is ahhoz, hogy közhaszna legyen, hiszen a politikában és a közéletben éppen egy “új kezdetnél” tartunk és jó lenne összegezni, értékelni és komolyan venni a “rendszerváltás bukását” és az értelmiség ebben viselt felelősségét. Márpedig egy ilyenfajta kijózanodás a szekusmúlthoz való viszonyunk tisztázása nélkül ismét tévútra vezethet, a sötét rengetegben való bolyongás egy újabb generációra is kiterjedhet, anélkül, hogy a miértekhez és a hogyanokhoz jottányit is közelebb kerülnénk.
Hozzászólásomban én a leginkább két dolgot követek, egyfelől, hogy a. megpróbálom a magam módján értelmezni a szekusmúlt egynéhány, mondjuk úgy értelmiségi, a közélettel kapcsolatos vonatkozását, és másfelől b. kitágítva a horizontot, összekapcsolni a jelenségnél szélesebb társadalmi-közéleti kontextussal, mely viszont – legalábbis olvasatomban – nagyon is kapcsolódik a szekus-ügyhöz és bűzhöz egyaránt. Ja, és el ne feledjem, a végére hagytam néhány provokatív kérdést és kommentárt, már csak azért is, hogy az elvontabb és távolságtartóbb felvetéseim ne keveredjenek a konkrét kritikai megjegyzésekkel, és persze azért is, hogy fejtegetéseim nehogy puszta monológgá legyenek. (Aki személyes vallomást szeretne olvasni „üldöztetésemről”, illetve a témában elkövetett gyér kutatásaim eredményeiről, annak most csalódást fogok okozni, nem fogok erről módszeresen vagy történetmondásszerűen semmit szólni – work in progress.)
Aktuális gondolatok a létezett szekuról és kiszolgálóiról
Nincs az a tapasztalat vagy elméleti tudás, mely egyszer s mindenkorra meghatározhatná a Romániában létezett, szovjet mintára alapított kommunista politikai rendőrség célját, jellegét, sőt végső értelmét. Lehetetlen kifürkészni egy olyan totalitarista intézmény árnyalt és eligazító raison d’etre-jét (ha értelmes dologról beszélünk egyáltalán), mely több évtizeden át termelte ugyan a félelmet, a kollektív rettegést, de amely a ’89-es gyors változásokat követően hirtelen megszűnt (illetve sokak szerint csak átalakult).
Mindenesetre a szekuritáté által épített piramis, hál’istennek torzóban maradt, végkifejlete nem ismeretes. A szekuritáté olyanfajta totális intézmény volt, annak mindenféle működési és hierarchizált intézményi kultúrájával együtt, melyről a legelfogulatlanabb elemzők is csak azt mondják, hogy ez volt a kommunista párt és rezsim “felfegyverzett karja”, a legfőbb erőszakszervezet, vagy legalábbis az első a sok között (rendőrség, munkásőrség, stb.).
Érdekes viták folynak arról, hogy például a párt parancsolt-e a szekunak vagy (legalábbis egyes helyzetekben) ez éppen fordítva történt, vagy hogy valójában a szervezetnek köszönhető-e, hogy a Ceausescu rendszer az utolsó volt Közép-Kelet-Európában, mely nem lépett a (mérsékelt vagy radikálisabb) szocialista reformok útjára, és bukásához véres harcok vezettek, vagy sem?
Az viszont világos – és én csak erről a legutolsó szakaszról, a Ceausescu-rezsim szekujáról szólok most -, hogy az intézmény mindenben követte a pártvezér utasításait, a “kondukátor” hatalmának, a nacionál-kommunista diktatúrának a legfontosabb eszköze volt. A szeku olyan elnyomó szerv volt, mely nemcsak a jelenleg érvényes nemzetközi emberjogi szabályozások és előírásoknak nem felelne meg, hanem a legtöbbször a létezett szocialista rendszerben érvényben levő alkotmányos és egyéb törvényes előírásoknak sem.
Aki a szekuval együttműködött – akár belsősként, akár külsősként, akár jól megfizetett pribékként, akár részmunkaidőben kis pénzért, jelentéktelen besúgóként, akár ingyenes, hazafias elkötelezettségből, meggyőződéses kommunistaként, vagy megzsaroltsága, megfenyegetettsége okán, stb. – az a rendszer kiszolgálója, fenntartója és újratermelője, az elnyomó hatalom cinkosa volt. Különbséget kell tenni a részvétel mélysége és praktikus vonatkozásai alapján a szekuval közreműködők között, hiszen nem mind voltak egyformák, sem morális, sem semmilyen más szempontból, de mindannyian láncszemek voltak, kisebb-nagyobb fontosabb vagy kevésbé fontos fogaskerekei, vagy transzmissziós szíjjai, a nacionál-kommunista rendszernek.
Ezért demarkációs vonalat kell(ene) húznunk köztük és az üldözöttek – legyenek azok egyszerű megfigyeltek, igazi disszidensek, el nem kötelezettek, ésatöbbi, ésatöbbi – között. Fontosnak tartom az üldözöttek és üldözők megkülönböztetését még akkor is, ha jól tudom, egyesek felváltva (vagy akár párhuzamosan – igen, a besúgókat is besúgták, feljelentették miegymás!) voltak üldözöttek és üldözők, vagy megfordítva, üldözöttekből lettek jelentők, stb.
Ha a különbségtételt elmulasztjuk, ha a demarkációs vonalat felfüggesztjük, értelmetlenné válik a szekuról való bármilyen fajta narratíva, felesleges időfecsérlés a besúgó-vita, de biztosan elmarad a “megtisztulás” is. Természetesen helye van és értelmes minden olyan elemzés, árnyalás, adat- és információgyűjtés-, és közlés, és végül nyilvános értelmezés, mely segít világosabbá tenni a jelenséget. De hangsúlyoznám, hogy csak akkor, ha az üldözötteket üldözötteknek, az üldözőket pedig akként nevezzük meg (és ez milyen jól klappol a formállogika arisztotelészi tételére, nemde?). Ugyanezen ráció révén különbséget kell(ene) tennünk a leleplezett együttműködők (ismét csak bármelyik intézményes részvételi formáról legyen szó) és az őket leleplező áldozatok között, minden összemosás nemcsak morálisan megengedhetetlen, de a formállogika szabályainak felfüggesztését eredményezi: téves ítélet.
Mielőtt kiterjeszteném a kontextust, hadd szóljak a rommagyarság és a szeku kapcsolatának felettébb speciális vagy legalábbis partikuláris voltáról. Úgy vélem, Katherin Verdery (Lásd. Katherine Verdery, National Ideology under Socialism: Idenity and Cultural Politics in Ceauşescu's Romania, University of California Press, 1991.) a cseusiszta rendszer leglényegesebb elemét, ha úgy tetszik központi magját (hard core) ragadta meg, bemutatván, hogy a már akkor is anakronisztikus kommunista és a nacionalista eszmék és indulatok hogyan, és mennyire sikeresen fonódtak össze a cseusizmusban. Ebből pedig egyenesen következett a nacionalizmus-ellenes, vagy nem román nacionalizmust fenntartó, stb. “elemek” kíméletlen üldözése, a “magyar anyanyelvű román állampolgárok”-kal szembeni alapvető bizalmatlanság, a rommagyar értelmiség fokozott üldöztetése és változatos eszközökkel való kivéreztetése.
Ez a szándék világosan megmutatkozott abban, hogy a szekun belül külön ügyosztály foglalkozott az ”irredenta, sovén és magyar nacionalista” kérdéskörrel, és az is logikusnak látszik, hogy szinte minden rommagyar értelmiségi “megfigyelt” vagy üldözött volt, vagy besúgó, vagy eltérő időpontokban, vagy párhuzamosan mindkettő. Rommagyarnak, meg pláne értelmiséginek lenni különösen nagy kitettséget jelentett a szekus-kapcsolatok létrejöttére, elsősorban az üldöztetésre, megfélemlítésre, rettegésben tartásra, stb., de persze az informátorrá válásra is, hogy cinikusan fogalmazzak, égető nagy igény volt ezen az oldalon is a “jó”, “megbízható”, hálózati emberekre.
b. Értelmiségi zombijaink
A tágabb összefüggéseket keresve, amelyekben a szekus-jelenség értelmezhető, sőt ami azzal kecsegtet, hogy megértsük, miért is fontos erről gondolkodni vagy vitázni manapság, abból érdemes kiindulni, hogy a létezett szocializmusok kudarcának társadalmi oka mindenekelőtt az volt, hogy bizalmatlanságra, félelemre és általános fenyegetettségre, és a legkevésbé sem a bizalomra épültek.
Ez a jelleg, nagyon rövid szakaszoktól eltekintve, végigkísérte a rendszer történelmét, és ebben az összefüggésben a szovjet típusú elnyomó szervek legfőbb hivatása a közbizalom, sőt a magánéleti bizalom minden áron és válogatatlan eszközökkel való felszámolása volt. Nem tudhatjuk, hogy a cseusiszta terror végül hová vezetett volna, szerencsénkre a végkifejlet előtt kimúlt, ezért a szeku intézményi története is egy vége nincs történet. Azt hiszem, hogy a legtöbb megfigyelési és üldözési dosszié végül sehova nem vezetett, viszonylag keveseket hurcoltak meg, a kiterjedt besúgói, informátori, tartótiszti hálózat kiterjedtségéhez képest, mint ahogy az “igazi” disszidens is kevés volt. Társadalmi léptékben viszont a szeku áldatlan tevékenységének köszönhetően példátlanul elmélyült és kiterjedt a személyes, és különösképpen a közéleti bizalmatlanság.
Csak sejtéseink és esetleg vitáink vannak arról, hogy a volt szeku tényleg felszámolódott, vagy “tovább él”, intézményileg átalakulva, de mentalitásában ugyanúgy, vagy esetleg hálózatai a jelenleg működő gazdasági és politikai korrupciós hálózatokká metamorfozálódtak, stb. Ez utóbbi jelenség részben megmagyarázza, hogy milyen óriási ellenállás alakult ki a szeku és szekusok leleplezésével szemben, hogy mennyire elhúzódott a lusztrációs szabályozás, hogy későn indult az átvilágító bizottság, és továbbra is átláthatatlanok az adatlehívási eljárások, hiányosak a mappák, kampányszerűek és célzatosak a leleplezések, hallatlanul nehézkesek és hosszantartók az “igazolási” procedúrák, stb., stb. És igaz lehet az is, hogy a leleplezést az önmagát túlélt szekus struktúrákkal, az átvett (resapált) szekustisztekkel és a hivatásos besúgókkal kellett volna kezdeni, de persze a védettséget éppen ők élvezik, ha másként nem, hát gazdasági hatalmuknál fogva.
Az viszont meglehetősen világos, hogy a közbizalom szintje társadalmunkban hallatlanul alacsony, a bonyolult és sokszintű bizalmatlanság a posztszocialista társadalom, azaz a rendszerváltás bukásának egyik központi előidézője, másfelől pedig a kudarc biztos markere. A szekusok (ide értek ismét minden rendű és rangút) leleplezése, módszereik feltárása pedig éppen azért korparancs, mert enélkül egy helyben topogunk a közbizalom visszaépítésével.
Van a kérdésnek újfent egy rommagyar értelmiségi vonatkozása. Úgy tűnik, hogy a leleplezésekkel szembeni ellenállás és a leleplezők időről-időre való aposztrofálása (üldözött és üldöző összetévesztése), csak szűkebb, pszichológiai értelemben kollektív Stockholm-szindróma. Ha csak a túszejtővel való nehezen magyarázható szolidaritási pszichózisról lenne szó, ezt poszttraumatikus kezeléssel már kezelni lehetett volna.
De van itt egy másik vonatkozás is, a jelenség szociológiai értelemben azzal függ össze, hogy társadalmunk megmaradt úgynevezett “státus társadalomnak”, különösen az értelmiségi osztályunk hordozza és őrzi ezt a jelleget. Teszi ezt azon az áron is, hogy minduntalan elvtelen szerecsenmosdatásra kényszerül, amikor “köztiszteletnek örvendő” volt besúgókat védelmez. Erre utal – meglátásom szerint – Könczei Csongor cikkében, amikor a “senkik” és “valakik” metaforával illeti az értelmiségi szcéna résztvevőit, de ezt próbálja leírni a “fent” és “lent” jelzővel illethető társadalomra tett javaslat, melyet még a nyolcvanas években alkalmazott az akkori csíkszeredai “antropológus csoport” és amelyet Bíró A. Zoltán máig hangsúlyoz (Lásd. KAM, Közösség és társadalmi környezet, Janus, 1990, VII.).
A leleplezés ellenesek (már akiknek nincs félnivalója, vagy nem az utódhálózatok tagjai) valójában nem az egyes informátorokat, vagy más kollaboránsokat, vagy azok tetteit védik, hanem azt a feudális rendet, melyet egyedül elfogadhatónak tartanak, a társadalomnak a “valakikre” és a “senkikre” történő eredendő elosztását, annak újratermelését végzik. Jó húsz éve ezt Konrád és Szelényi tárgyilagosan úgy fogalmazták meg, hogy nálunk a mainstream “értelmiség társadalmi és politikai jellege ‘etatista’ vagy ‘káder’ maradt” (Konrád György-Szelényi Iván, Értelmiség és dominancia a posztkommunista társadalmakban, Politikatudományi Szemle 1992).
Azt hiszem, a további elemzést és a vita keretét ebben az irányban kellene és lehetséges bővíteni, az értelmiség és a rommagyar társadalom posztkolonialista típusú kölcsönös zombifikációját lenne célszerű megállítani. Mbembe az ilyen jellegű zombifikációval a posztkoloniális társadalmakat jellemzi, mondván, hogy a hatalmasok és a kiszolgáltatottak az állami kényszer folytán kénytelenek egyazon élettéren osztozni, egymást kölcsönösen elfogadni, mert nincs más választás.
Ebben a megkettőzöttségben és kényszerű összezártságban végül mind a felsőbbség (a „valakik” osztálya) mind az alattvalók (a „senkik”) kölcsönösen tehetetlenné válnak, zombifikálódnak, és hozzájárulnak az általános tehetetlenség és bizalmatlanság fenntartásához, illetve újratermeléséhez. Sem a főnökségnek, sem az alattvalóknak nincs önálló akarata, csak a kölcsönös zombifikáció aktorai (Mbembe Achille, On the Postcolony, Berkeley UP, 2001).
A mi kis rommgyar társadalmunk, a maga egyre fokozódó bezártságával és marginalizálódásával, ilyen kényszerű és kölcsönös zombifikáció szcénájává válhat. A leleplezésellenesség, illetve a szelektív leleplezés hívei, (már akiknek nincs félnivalója, vagy nem az utódhálózatok tagjai), az említett “káder” értelmiségi éthosz hordozói (a megszólalók közül Dávid Gyula, de ilyesmit olvasok ki a szép emlékű Gyimesi Éva vonatkozó könyvéből, és besúgók nevének nyilvánosságra nem hozatala gesztusából is) (Gyimesi Éva, Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába, Komp-Press, Kvár, 2009.), státusvédők, (osztály)privilégiumaik védelmezői, csoda-e ha nem értenek szót a már úgy-ahogy polgárosult társadalmi közeggel, vagy különösen az új generációval?
(De)konstruktív provokációk
Ami a szekusmúlt feldolgozását és nyilvánosságra hozását illeti, messzemenően Könczei Csilla módszerével és szövegeivel értek egyet. Meglehet nincs itt az ideje (mert elhalasztottuk, elszalasztottuk a rendszerváltás pillanatában megtenni) a “hermeneutikai elemzésnek” és az ügy lezárásának, de az önmagunkkal való társadalmi léptékű szembenézésnek mindenkor ideje van. A jelenség bonyolultsága valóban elrettentheti az embert a róla való beszélésről, hiszen attól tarthat, hogy figyelmetlenségből, mert nincs elég adata, vagy mert olyan területre lép, mely leginkább mozgóhomokra emlékeztet, stb. esetleg jogos érzékenységeket sért. De azért az is világos kell(ene) legyen, hogy nincs morális felmentés azoknak, akik mások meghurcoltatásához, kiszolgáltatottságához, üldöztetéséhez, stb. hozzájárultak.
Akik azt mondják, hogy a leleplezők a szekus módszerek és célkitűzések “beteljesítői”, nemcsak tárgyi tévedésben vannak, hanem morális értelemben nullák (hogy erősebb, de indokolt kifejezést ne használjak), aki magánbeszélgetésben azt mondja “igen, besúgtam, jelentettem, de ezt nyilvánosan nem vállalom”, az hitvány, semmirekellő ember, és nem lehet ”egyébiránt köztiszteletnek örvendő” személy.
Az apja bűneit megváltani szándékozó Szőcs Géza cinikus megjegyzése apja jelentéseinek paródiába illő jellegéről és általában arrogáns és úrhatnám allűrjei az apai “káder” arisztokrata gesztusok és magatartás folytatása, kereshetnénk itt megbánást naphosszat.
Akik pedig a múltbeli státuszok, az értelmiségiek feudumának érdekében ellenzik a leleplezéseket és a pellengérre állítást, jól gondolják meg, mit tesznek. Mert egyébiránt ők is azt fájlalják, hogy nincsenek igazi pozitív példaképek társadalmunkban, vajon a volt ügynökök, minden rangú és rendű besúgók, jelentők, tisztek és szekus tevékenységben az üldözők kollaboránsaiként érintettek, lehetnek példaképek? A némelykor spontán, máskor céltudatos (ön)felmentő élettörténetekből nem áll össze történelem, a szekusmúlt történelme sem. Történelem csak történetírás útján keletkezik, történészre van szükség tehát, ki megírja a történelmet.
Természetes követelmény az árnyalt, mérlegelő, lehetőség szerint minden információt ellenőrző és körültekintő feldolgozása a közelmúltnak, és ezen belül a szekusmúltnak is, az erkölcsi értelemben is működő józan eszünket azért nem hagyhatjuk szunnyadni a dossziék fölött. Aki Stockholm-szindrómában szenved, azt kezelni kell, aki érdekelt, és azért ferdít, elhallgat és manipulál, azt pedig le kell leplezni, mi másra építhetnénk közbizalmat, még a teljes zombifikáció előtt? Kolozsvár, 2013. január 7.
Transindex.ro,
A SZŐCS ISTVÁN ÜGY
Szekus bűz és Stockholm-szindróma
(Az árulás olyan, mint egy vihar, archetipikus dimenziók – de van felelősség. Az áruló felelőssége, hogy vállalja az árulást. Apám nem vállalta. Esterházy Péter, Javított kiadás)
Fontosnak tartom az üldözöttek és üldözők megkülönböztetését még akkor is, ha jól tudom, egyesek felváltva (vagy akár párhuzamosan – igen, a besúgókat is besúgták, feljelentették) voltak üldözöttek és üldözők.
Talán éppen jókor robbant ki a legutóbbi “szekus-ügy” a rommagyar médiában, és aztán a Stefano Bottoni vitaindítója nyomán, az értelmiségi közokoskodásban is ahhoz, hogy közhaszna legyen, hiszen a politikában és a közéletben éppen egy “új kezdetnél” tartunk és jó lenne összegezni, értékelni és komolyan venni a “rendszerváltás bukását” és az értelmiség ebben viselt felelősségét. Márpedig egy ilyenfajta kijózanodás a szekusmúlthoz való viszonyunk tisztázása nélkül ismét tévútra vezethet, a sötét rengetegben való bolyongás egy újabb generációra is kiterjedhet, anélkül, hogy a miértekhez és a hogyanokhoz jottányit is közelebb kerülnénk.
Hozzászólásomban én a leginkább két dolgot követek, egyfelől, hogy a. megpróbálom a magam módján értelmezni a szekusmúlt egynéhány, mondjuk úgy értelmiségi, a közélettel kapcsolatos vonatkozását, és másfelől b. kitágítva a horizontot, összekapcsolni a jelenségnél szélesebb társadalmi-közéleti kontextussal, mely viszont – legalábbis olvasatomban – nagyon is kapcsolódik a szekus-ügyhöz és bűzhöz egyaránt. Ja, és el ne feledjem, a végére hagytam néhány provokatív kérdést és kommentárt, már csak azért is, hogy az elvontabb és távolságtartóbb felvetéseim ne keveredjenek a konkrét kritikai megjegyzésekkel, és persze azért is, hogy fejtegetéseim nehogy puszta monológgá legyenek. (Aki személyes vallomást szeretne olvasni „üldöztetésemről”, illetve a témában elkövetett gyér kutatásaim eredményeiről, annak most csalódást fogok okozni, nem fogok erről módszeresen vagy történetmondásszerűen semmit szólni – work in progress.)
Aktuális gondolatok a létezett szekuról és kiszolgálóiról
Nincs az a tapasztalat vagy elméleti tudás, mely egyszer s mindenkorra meghatározhatná a Romániában létezett, szovjet mintára alapított kommunista politikai rendőrség célját, jellegét, sőt végső értelmét. Lehetetlen kifürkészni egy olyan totalitarista intézmény árnyalt és eligazító raison d’etre-jét (ha értelmes dologról beszélünk egyáltalán), mely több évtizeden át termelte ugyan a félelmet, a kollektív rettegést, de amely a ’89-es gyors változásokat követően hirtelen megszűnt (illetve sokak szerint csak átalakult).
Mindenesetre a szekuritáté által épített piramis, hál’istennek torzóban maradt, végkifejlete nem ismeretes. A szekuritáté olyanfajta totális intézmény volt, annak mindenféle működési és hierarchizált intézményi kultúrájával együtt, melyről a legelfogulatlanabb elemzők is csak azt mondják, hogy ez volt a kommunista párt és rezsim “felfegyverzett karja”, a legfőbb erőszakszervezet, vagy legalábbis az első a sok között (rendőrség, munkásőrség, stb.).
Érdekes viták folynak arról, hogy például a párt parancsolt-e a szekunak vagy (legalábbis egyes helyzetekben) ez éppen fordítva történt, vagy hogy valójában a szervezetnek köszönhető-e, hogy a Ceausescu rendszer az utolsó volt Közép-Kelet-Európában, mely nem lépett a (mérsékelt vagy radikálisabb) szocialista reformok útjára, és bukásához véres harcok vezettek, vagy sem?
Az viszont világos – és én csak erről a legutolsó szakaszról, a Ceausescu-rezsim szekujáról szólok most -, hogy az intézmény mindenben követte a pártvezér utasításait, a “kondukátor” hatalmának, a nacionál-kommunista diktatúrának a legfontosabb eszköze volt. A szeku olyan elnyomó szerv volt, mely nemcsak a jelenleg érvényes nemzetközi emberjogi szabályozások és előírásoknak nem felelne meg, hanem a legtöbbször a létezett szocialista rendszerben érvényben levő alkotmányos és egyéb törvényes előírásoknak sem.
Aki a szekuval együttműködött – akár belsősként, akár külsősként, akár jól megfizetett pribékként, akár részmunkaidőben kis pénzért, jelentéktelen besúgóként, akár ingyenes, hazafias elkötelezettségből, meggyőződéses kommunistaként, vagy megzsaroltsága, megfenyegetettsége okán, stb. – az a rendszer kiszolgálója, fenntartója és újratermelője, az elnyomó hatalom cinkosa volt. Különbséget kell tenni a részvétel mélysége és praktikus vonatkozásai alapján a szekuval közreműködők között, hiszen nem mind voltak egyformák, sem morális, sem semmilyen más szempontból, de mindannyian láncszemek voltak, kisebb-nagyobb fontosabb vagy kevésbé fontos fogaskerekei, vagy transzmissziós szíjjai, a nacionál-kommunista rendszernek.
Ezért demarkációs vonalat kell(ene) húznunk köztük és az üldözöttek – legyenek azok egyszerű megfigyeltek, igazi disszidensek, el nem kötelezettek, ésatöbbi, ésatöbbi – között. Fontosnak tartom az üldözöttek és üldözők megkülönböztetését még akkor is, ha jól tudom, egyesek felváltva (vagy akár párhuzamosan – igen, a besúgókat is besúgták, feljelentették miegymás!) voltak üldözöttek és üldözők, vagy megfordítva, üldözöttekből lettek jelentők, stb.
Ha a különbségtételt elmulasztjuk, ha a demarkációs vonalat felfüggesztjük, értelmetlenné válik a szekuról való bármilyen fajta narratíva, felesleges időfecsérlés a besúgó-vita, de biztosan elmarad a “megtisztulás” is. Természetesen helye van és értelmes minden olyan elemzés, árnyalás, adat- és információgyűjtés-, és közlés, és végül nyilvános értelmezés, mely segít világosabbá tenni a jelenséget. De hangsúlyoznám, hogy csak akkor, ha az üldözötteket üldözötteknek, az üldözőket pedig akként nevezzük meg (és ez milyen jól klappol a formállogika arisztotelészi tételére, nemde?). Ugyanezen ráció révén különbséget kell(ene) tennünk a leleplezett együttműködők (ismét csak bármelyik intézményes részvételi formáról legyen szó) és az őket leleplező áldozatok között, minden összemosás nemcsak morálisan megengedhetetlen, de a formállogika szabályainak felfüggesztését eredményezi: téves ítélet.
Mielőtt kiterjeszteném a kontextust, hadd szóljak a rommagyarság és a szeku kapcsolatának felettébb speciális vagy legalábbis partikuláris voltáról. Úgy vélem, Katherin Verdery (Lásd. Katherine Verdery, National Ideology under Socialism: Idenity and Cultural Politics in Ceauşescu's Romania, University of California Press, 1991.) a cseusiszta rendszer leglényegesebb elemét, ha úgy tetszik központi magját (hard core) ragadta meg, bemutatván, hogy a már akkor is anakronisztikus kommunista és a nacionalista eszmék és indulatok hogyan, és mennyire sikeresen fonódtak össze a cseusizmusban. Ebből pedig egyenesen következett a nacionalizmus-ellenes, vagy nem román nacionalizmust fenntartó, stb. “elemek” kíméletlen üldözése, a “magyar anyanyelvű román állampolgárok”-kal szembeni alapvető bizalmatlanság, a rommagyar értelmiség fokozott üldöztetése és változatos eszközökkel való kivéreztetése.
Ez a szándék világosan megmutatkozott abban, hogy a szekun belül külön ügyosztály foglalkozott az ”irredenta, sovén és magyar nacionalista” kérdéskörrel, és az is logikusnak látszik, hogy szinte minden rommagyar értelmiségi “megfigyelt” vagy üldözött volt, vagy besúgó, vagy eltérő időpontokban, vagy párhuzamosan mindkettő. Rommagyarnak, meg pláne értelmiséginek lenni különösen nagy kitettséget jelentett a szekus-kapcsolatok létrejöttére, elsősorban az üldöztetésre, megfélemlítésre, rettegésben tartásra, stb., de persze az informátorrá válásra is, hogy cinikusan fogalmazzak, égető nagy igény volt ezen az oldalon is a “jó”, “megbízható”, hálózati emberekre.
b. Értelmiségi zombijaink
A tágabb összefüggéseket keresve, amelyekben a szekus-jelenség értelmezhető, sőt ami azzal kecsegtet, hogy megértsük, miért is fontos erről gondolkodni vagy vitázni manapság, abból érdemes kiindulni, hogy a létezett szocializmusok kudarcának társadalmi oka mindenekelőtt az volt, hogy bizalmatlanságra, félelemre és általános fenyegetettségre, és a legkevésbé sem a bizalomra épültek.
Ez a jelleg, nagyon rövid szakaszoktól eltekintve, végigkísérte a rendszer történelmét, és ebben az összefüggésben a szovjet típusú elnyomó szervek legfőbb hivatása a közbizalom, sőt a magánéleti bizalom minden áron és válogatatlan eszközökkel való felszámolása volt. Nem tudhatjuk, hogy a cseusiszta terror végül hová vezetett volna, szerencsénkre a végkifejlet előtt kimúlt, ezért a szeku intézményi története is egy vége nincs történet. Azt hiszem, hogy a legtöbb megfigyelési és üldözési dosszié végül sehova nem vezetett, viszonylag keveseket hurcoltak meg, a kiterjedt besúgói, informátori, tartótiszti hálózat kiterjedtségéhez képest, mint ahogy az “igazi” disszidens is kevés volt. Társadalmi léptékben viszont a szeku áldatlan tevékenységének köszönhetően példátlanul elmélyült és kiterjedt a személyes, és különösképpen a közéleti bizalmatlanság.
Csak sejtéseink és esetleg vitáink vannak arról, hogy a volt szeku tényleg felszámolódott, vagy “tovább él”, intézményileg átalakulva, de mentalitásában ugyanúgy, vagy esetleg hálózatai a jelenleg működő gazdasági és politikai korrupciós hálózatokká metamorfozálódtak, stb. Ez utóbbi jelenség részben megmagyarázza, hogy milyen óriási ellenállás alakult ki a szeku és szekusok leleplezésével szemben, hogy mennyire elhúzódott a lusztrációs szabályozás, hogy későn indult az átvilágító bizottság, és továbbra is átláthatatlanok az adatlehívási eljárások, hiányosak a mappák, kampányszerűek és célzatosak a leleplezések, hallatlanul nehézkesek és hosszantartók az “igazolási” procedúrák, stb., stb. És igaz lehet az is, hogy a leleplezést az önmagát túlélt szekus struktúrákkal, az átvett (resapált) szekustisztekkel és a hivatásos besúgókkal kellett volna kezdeni, de persze a védettséget éppen ők élvezik, ha másként nem, hát gazdasági hatalmuknál fogva.
Az viszont meglehetősen világos, hogy a közbizalom szintje társadalmunkban hallatlanul alacsony, a bonyolult és sokszintű bizalmatlanság a posztszocialista társadalom, azaz a rendszerváltás bukásának egyik központi előidézője, másfelől pedig a kudarc biztos markere. A szekusok (ide értek ismét minden rendű és rangút) leleplezése, módszereik feltárása pedig éppen azért korparancs, mert enélkül egy helyben topogunk a közbizalom visszaépítésével.
Van a kérdésnek újfent egy rommagyar értelmiségi vonatkozása. Úgy tűnik, hogy a leleplezésekkel szembeni ellenállás és a leleplezők időről-időre való aposztrofálása (üldözött és üldöző összetévesztése), csak szűkebb, pszichológiai értelemben kollektív Stockholm-szindróma. Ha csak a túszejtővel való nehezen magyarázható szolidaritási pszichózisról lenne szó, ezt poszttraumatikus kezeléssel már kezelni lehetett volna.
De van itt egy másik vonatkozás is, a jelenség szociológiai értelemben azzal függ össze, hogy társadalmunk megmaradt úgynevezett “státus társadalomnak”, különösen az értelmiségi osztályunk hordozza és őrzi ezt a jelleget. Teszi ezt azon az áron is, hogy minduntalan elvtelen szerecsenmosdatásra kényszerül, amikor “köztiszteletnek örvendő” volt besúgókat védelmez. Erre utal – meglátásom szerint – Könczei Csongor cikkében, amikor a “senkik” és “valakik” metaforával illeti az értelmiségi szcéna résztvevőit, de ezt próbálja leírni a “fent” és “lent” jelzővel illethető társadalomra tett javaslat, melyet még a nyolcvanas években alkalmazott az akkori csíkszeredai “antropológus csoport” és amelyet Bíró A. Zoltán máig hangsúlyoz (Lásd. KAM, Közösség és társadalmi környezet, Janus, 1990, VII.).
A leleplezés ellenesek (már akiknek nincs félnivalója, vagy nem az utódhálózatok tagjai) valójában nem az egyes informátorokat, vagy más kollaboránsokat, vagy azok tetteit védik, hanem azt a feudális rendet, melyet egyedül elfogadhatónak tartanak, a társadalomnak a “valakikre” és a “senkikre” történő eredendő elosztását, annak újratermelését végzik. Jó húsz éve ezt Konrád és Szelényi tárgyilagosan úgy fogalmazták meg, hogy nálunk a mainstream “értelmiség társadalmi és politikai jellege ‘etatista’ vagy ‘káder’ maradt” (Konrád György-Szelényi Iván, Értelmiség és dominancia a posztkommunista társadalmakban, Politikatudományi Szemle 1992).
Azt hiszem, a további elemzést és a vita keretét ebben az irányban kellene és lehetséges bővíteni, az értelmiség és a rommagyar társadalom posztkolonialista típusú kölcsönös zombifikációját lenne célszerű megállítani. Mbembe az ilyen jellegű zombifikációval a posztkoloniális társadalmakat jellemzi, mondván, hogy a hatalmasok és a kiszolgáltatottak az állami kényszer folytán kénytelenek egyazon élettéren osztozni, egymást kölcsönösen elfogadni, mert nincs más választás.
Ebben a megkettőzöttségben és kényszerű összezártságban végül mind a felsőbbség (a „valakik” osztálya) mind az alattvalók (a „senkik”) kölcsönösen tehetetlenné válnak, zombifikálódnak, és hozzájárulnak az általános tehetetlenség és bizalmatlanság fenntartásához, illetve újratermeléséhez. Sem a főnökségnek, sem az alattvalóknak nincs önálló akarata, csak a kölcsönös zombifikáció aktorai (Mbembe Achille, On the Postcolony, Berkeley UP, 2001).
A mi kis rommgyar társadalmunk, a maga egyre fokozódó bezártságával és marginalizálódásával, ilyen kényszerű és kölcsönös zombifikáció szcénájává válhat. A leleplezésellenesség, illetve a szelektív leleplezés hívei, (már akiknek nincs félnivalója, vagy nem az utódhálózatok tagjai), az említett “káder” értelmiségi éthosz hordozói (a megszólalók közül Dávid Gyula, de ilyesmit olvasok ki a szép emlékű Gyimesi Éva vonatkozó könyvéből, és besúgók nevének nyilvánosságra nem hozatala gesztusából is) (Gyimesi Éva, Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába, Komp-Press, Kvár, 2009.), státusvédők, (osztály)privilégiumaik védelmezői, csoda-e ha nem értenek szót a már úgy-ahogy polgárosult társadalmi közeggel, vagy különösen az új generációval?
(De)konstruktív provokációk
Ami a szekusmúlt feldolgozását és nyilvánosságra hozását illeti, messzemenően Könczei Csilla módszerével és szövegeivel értek egyet. Meglehet nincs itt az ideje (mert elhalasztottuk, elszalasztottuk a rendszerváltás pillanatában megtenni) a “hermeneutikai elemzésnek” és az ügy lezárásának, de az önmagunkkal való társadalmi léptékű szembenézésnek mindenkor ideje van. A jelenség bonyolultsága valóban elrettentheti az embert a róla való beszélésről, hiszen attól tarthat, hogy figyelmetlenségből, mert nincs elég adata, vagy mert olyan területre lép, mely leginkább mozgóhomokra emlékeztet, stb. esetleg jogos érzékenységeket sért. De azért az is világos kell(ene) legyen, hogy nincs morális felmentés azoknak, akik mások meghurcoltatásához, kiszolgáltatottságához, üldöztetéséhez, stb. hozzájárultak.
Akik azt mondják, hogy a leleplezők a szekus módszerek és célkitűzések “beteljesítői”, nemcsak tárgyi tévedésben vannak, hanem morális értelemben nullák (hogy erősebb, de indokolt kifejezést ne használjak), aki magánbeszélgetésben azt mondja “igen, besúgtam, jelentettem, de ezt nyilvánosan nem vállalom”, az hitvány, semmirekellő ember, és nem lehet ”egyébiránt köztiszteletnek örvendő” személy.
Az apja bűneit megváltani szándékozó Szőcs Géza cinikus megjegyzése apja jelentéseinek paródiába illő jellegéről és általában arrogáns és úrhatnám allűrjei az apai “káder” arisztokrata gesztusok és magatartás folytatása, kereshetnénk itt megbánást naphosszat.
Akik pedig a múltbeli státuszok, az értelmiségiek feudumának érdekében ellenzik a leleplezéseket és a pellengérre állítást, jól gondolják meg, mit tesznek. Mert egyébiránt ők is azt fájlalják, hogy nincsenek igazi pozitív példaképek társadalmunkban, vajon a volt ügynökök, minden rangú és rendű besúgók, jelentők, tisztek és szekus tevékenységben az üldözők kollaboránsaiként érintettek, lehetnek példaképek? A némelykor spontán, máskor céltudatos (ön)felmentő élettörténetekből nem áll össze történelem, a szekusmúlt történelme sem. Történelem csak történetírás útján keletkezik, történészre van szükség tehát, ki megírja a történelmet.
Természetes követelmény az árnyalt, mérlegelő, lehetőség szerint minden információt ellenőrző és körültekintő feldolgozása a közelmúltnak, és ezen belül a szekusmúltnak is, az erkölcsi értelemben is működő józan eszünket azért nem hagyhatjuk szunnyadni a dossziék fölött. Aki Stockholm-szindrómában szenved, azt kezelni kell, aki érdekelt, és azért ferdít, elhallgat és manipulál, azt pedig le kell leplezni, mi másra építhetnénk közbizalmat, még a teljes zombifikáció előtt? Kolozsvár, 2013. január 7.
Transindex.ro,