Néhány megjegyzés a román–magyar feszültségekről
A székelyzászló-ügy keltette feszültségekből valamennyi politikus hasznot húz Budapesttől Bukarestig felháborodott, frusztrált, a diverzió csapdájába esett, manipulált tömegeket hagyva maguk mögött. Elsősorban Orbán Viktor Fidesze nyer, hála a bukaresti politikusoknak és tévécsatornáknak, amelyek mintha ingyen nekik kampányolnának. A Németh Zsolt államtitkár által tett felelőtlen kijelentések, amelyekre Magyarország bukaresti nagykövete is ráerősített, lángba borították a román politika és média színterét. Erre is számítottak. A románok nagy szolgálatot tesznek azzal, hogy megnyilvánulásaikkal radikálizálják a Hargita és Kovászna megyei magyarokat, a Fidesz malmára hajtva a vizet, amely elkezdte a választási kampányt a határon túli magyarok szavazatáért.
A Szociálliberális Szövetség (USL) is sokat nyer, mivel sikerült elterelni a figyelmet egy ország életének egyik legfontosabbnak számító témájáról, a költségvetésről e mostani álprobléma felelőtlen kezelésével. Amikor a magyar politikusok szorult helyzetbe kerülnek – és a Fidesznek érdeke, hogy maga is efféle felfújt nacionalista témákkal terelje el a figyelmet Magyarország gazdasági nehézségeiről –, a régi trükköt veszi elő. Átdobják a területi autonómia témáját a román határon, bízva az együgyű politikusok pavlovi reakciójában és a könnyen felhergelhető médiában.
Valahányszor politikusaink különböző botrányokat akarnak eltussolni, a magyarokra támadnak, mivel tudatában vannak annak, hogy az így kipattant cirkusz minden mást elfed. Az egészben az az érthetetlen, hogy sem a magyarok, sem a románok nem unták még meg ezt a buta játékot. Valószínű, hogy a nacionalizmus a szexuális ösztönhöz hasonlóan működik: izgalmi állapotban az ész eltűnik. A Budapesten és Bukarestben elkezdett tűzijáték nemcsak hogy elvonja a nép figyelmét a valós problémákról, hanem felforrósítja az agyakat és képes akár hosszú távra is elhomályosítani az értelmet.
Nagyon jól jön a Kovásznán állítólag törvénytelenül kifüggesztett székelyzászló-ügy az utóbbi hetek egyik főszereplőjének, Dan Voiculescunak is, aki így megúszta a bűnvádi dossziéja miatti magyarázkodást, az igazságszolgáltatással szembeni szégyenteljes megfutamodásának indoklását. Szenátusbeli lemondása azzal hozható összefüggésbe, hogy a brüsszeli jelentés névszerint is említi az Intact médiabirodalmat, amely a nyilvánosságot egyes politikusok meghurcolására használja. A legnagyobb nyereség viszont a magyar közösség befeketítéséből származik, amelynek jelentős belpolitikai hatása lesz. Ezek után Victor Ponta már nem tudja azzal zsarolni a liberálisokat, hogy kizárja őket a kormányzásból és az RMDSZ-szel hoz létre kormányzó többséget. A közvélemény szemében a romániai magyarság „démonizálása” egy időre megakadályozza az RMDSZ kormányzati szerepvállalását.
Bár ezzel Victor Ponta elvesztette az egyik fontos ütőkártyáját, még számára is nyereséges a Budapesttel folytatott diplomáciai háború. Autoriter kormányfőként tetszeleghet, aki éberen őrködik az ország határai fölött. így kevésbé tűnik annak a köpönyegforgató kormányfőnek, aki a túlélés kedvéért itthon teszi a szépet a liberálisok és Dan Voiculescu előtt, gyalázza az Európai Bizottságot, ahogy viszont Brüsszelbe ér, pont az ellenkezőjét képviseli. Kész tudathasadás.
Az EU-ellenes nacionalisták is teljes mértékben kihasználják ezt a botrányt, hogy még egy ütést mérjenek Brüsszelre és Traian Băsescura. Az egyik vitaműsorban már az is elhangzott, hogy az európai bürokraták összejátszanak a magyarokkal, azért nem lép közbe Brüsszel. Az EU-t azzal vádolták, hogy kettős mércével mér, mert most nem lép közbe tüstént, hogy megfékezze ezt a mesterségesen generált konfliktust, úgy ahogy például a nyáron a román belpolitikai válság elmérgesedésekor. Nyilvánvaló, hogy a két pillanat között nagy a különbség: tavaly jogosan beszéltünk a jogállamiság megsértéséről, most viszont az ország területi integritásának veszélye csak néhány forrófejűnek a képzeletében él. Traian Băsescu sem menekül: állítólag az autonómiával voltaképpen kiegyenlíti a népszavazáskori számlát Orbán Viktorral szemben, amikor a magyar kormányfő azt kérte az erdélyi magyaroktól, ne vegyenek részt az államfő menesztésére kiírt referendumon, így mentve meg őt a küszöbön álló lemondatástól.
Ezek lennének a politikai megjegyzéseim az ügy kapcsán. Most viszont vessünk egy pillantást a dolog lényegére. Kinek van igaza, a románoknak vagy a magyaroknak? Ki sérti meg törvényt? Hol kezdődött ez az őrület?
Először is a székely zászló kifüggesztése a román mellett teljesen törvényes. Ezt már több romániai bíróság is elismerte. Ez nagyon fontos részlet: az, aki most a székely zászló kifüggesztésének problémáját kipattintotta, ebben az esetben egy román volt. Nem a magyarok feszítették túl a húrt, hanem a románok. A volt kovásznai prefektus, akit leváltottak tisztségéből, a törvényszéken támadta meg a megyei tanács azon határozatát, amelyben jóváhagyták a székely zászló kitűzését. Így jött létre ez a jogi vita, ez a kiprovokált konfliktus, amelynek törvényes jogi lezárása 2012 novemberében megtörtént. Magától értetődő megoldás különben. Sorin Oprescu főpolgármesternek joga van kitenni Bukarest zászlóját fontos eseményekkor. A vörös kutyák felhúzzák a Dinamó zászlóját minden mérkőzéskor. Az egymilliós lélekszámot meghaladó romániai magyar közösségnek miért ne engednék meg, hogy saját szimbólumait használja, ameddig a hivatalos szimbólumokat tiszteletben tartja?
Választ keresve ezekre a kérdésekre, érdekes részletre bukkanunk. Kik is azok, akik elvitatják a magyarok azon jogát, hogy a román zászló mellett kifüggesszék a székelyt is? A volt kovásznai prefektus, Codrin Munteanu, aki a magyarok minden identitáskereső gesztusáért a törvényszékhez fordult (iskolanévadástól kezdve a zászló kifüggesztéséig). Munteanu a Konzervatív párt (PC) tagja, aki anyagilag is támogatja a Románok Polgári Fórumát. Márpedig Dan Voiculescu pártja igenis túlnőtt Vadim Tudor Nagy-Romániáján, ami a nacionalizmust, Európa- és Amerika-ellenességet illeti. Következtetésképpen nem véletlen, hogy az Antena 3 és Dan Voiculescu melegen tartja ezt az egyik saját emberük által generált konfliktust. Hála Istennek, a Ponta-kormány múlt héten leváltotta tisztségéből Codrin Munteanut.
A médiában újra életre keltek az 1990-es évek „trikolór-kísértetei”. Gheorghe Funar egyik tévéstúdióból a másikba megy, hogy egy új bécsi diktátum rémét vetítse elő, amely szétdarabolja az országot. A volt Nagy-Románia párti Lucian Bolcaş pedig újra az „irredenta” magyarokkal folytathat harcot, mint a régi szép időkben, amikor Vadim Tudorral együtt ették őket. Titus Corlăţean külügyminisztert is gyakran hívják a „válság- és ideggóc” Antena 3-hoz, ahol felelőtlenül beszélnek a nemzetbiztonságra leselkedő veszélyről, bűnvádi dossziékról, a Kovászna Megyei Tanács elnökének kivizsgálásáról és lemondatásáról. Monica Tatoiu hisztériarohamai különleges színt adnak a Romania TV adásainak, ahol bejelentette: habár magyar és szerb vér csörgedezik ereiben, kénytelen határozottan állást foglalni, mivel „ezek mindenhova betörnek”.
Elég! A nemzetféltő hazafiság az utóbbi években tapasztaltnál is sokkal nagyobb hangerőre kapcsolt. A romániai tévékben mintha polgárháborút közvetítének, az újságírók és kommentátorok mintha a végső harcokat vívó román–magyar háborúról tudósítanának.
A magyaroknak is megvan a maguk tévedése, amikor az identitásukat őrző egyszerű székely zászlónak nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, mint amennyi valójában van. Amikor a radikális nézeteket valló magyarok választóik orra előtt lebegtetik a székely zászlót, ehhez szeparatista eszméket is társítanak, Nagy-Magyarország képét, és nem arra szorítkoznak, hogy a székely zászlót egy helyi közösség jelképének tekintsék és így használják.
Az RMDSZ vezetőinek reakciója sem volt a legsikeresebb ebben a bolondulásban. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök mintha Orbán radikálisaival igyekezett volna lépést tartani, amikor a „nemzetállam” szókapcsolat kihagyását kérte a következő Alkotmányból. A téma felvetése abszolút legitim, Kelemen Hunor érvei helyesek ugyan, de a pillanatot rosszul választotta meg, és csak olajat öntött a tűzre.
És hogy mi az eredménye mindennek? Termőréteg helyett egy újabb réteg hamu a román–magyar kapcsolatok felett. Egyes racionálisabb hangok úgy vélik: a kellemetlen incidens nyomán keltett feszültségek nem fognak egyhamar elcsitulni az amúgy is frusztrált magyar közösségben, amelyben egyre erősebb az elszigetelődési komplexus; erősebb, mint akkor, amikor – jól-rosszul – az RMDSZ kormánypártként képviselte a romániai magyarság érdekeit. Ezen vélemények szerint a Székelyföld autonómiája kapcsán Bukarest és Budapest között kirobbanó botrány ugyanakkor lerombolja azt a mítoszt, miszerint Románia jó példa, ami a kisebbségi jogok tiszteletben tartását illeti.
Az Alkotmány legutóbbi módosítása óta tíz év telt el, de ennyi idő sem volt elég arra, hogy Romániában elfogadják a kisebbségi törvényt, az anyanyelvnek a közigazgatásban való használata kaotikus, a regionalizálási projektet pedig második Trianonként emlegetik, amennyiben a magyar kisebbséget egy olyan közigazgatási egység határai közé szorítanák, amelynek megrajzolásakor nem veszik figyelembe a történelmi valóságot, a román prefektusok pedig nem a kormány képviselőiként, hanem nagykövetként viselkednek Hargita és Kovászna megyében.
Ami pedig a magyarokat illeti, úgy tűnik, elfelejtik, hogy Románia legszegényebb megyéiben élnek. Fel kellene tenniük néhány kérdést maguknak: bár a román többség nem teljesítette a magyarság összes elvárását, nem adta meg a kért jogokat, miért élnek rosszabbul a székelyföldi magyarok, mint azok, akik olyan megyékben laknak, ahol a románság többségben van, és a megyei vagy a városvezetők románok? Hogyan lehetséges, hogy a magyar politikai elit pont olyan korrupt, mint a román? Hogyan lehetséges, hogy annyira rosszak a székelyföldi utak, és oly mértékű ott a szegénység, bár a székelyföldi megyék nagyon gazdagok természeti kincsekben? Polgármestereik, megyei tanácselnökeik, a helyi közigazgatások mit tettek a romániai magyarokért huszárkarneválok szervezésén, Avram Iancu-bábuk felakasztásán, zászlólengetésen és 1848-as jelképek felemlegetésén kívül?
DAN TAPALAGĂ
(Forrás: Hotnew.ro)
Szabadság (Kolozsvár),

Hírsaláta
ŐSI ZÁSZLÓK. Gheorghe Funar szerint a székelyek ellopták a dákoktól zászlójuk szimbólumait, a holdat és a napot, Victor Ponta megjegyezte, hogy jó kezekben van Antonescunál a Kelemen Hunor ajándékozta lobogó, mert amúgy is a liberálisok színét viseli, Markó Béla pedig Juszt László Magánbeszélgetésében egyértelműsítette: az RMDSZ zászlója négy esztendővel idősebb a székely zászlónál.
NEM TÉR JOBB BELÁTÁSRA Crin Antonescu a Kelemen Hunor ajándékozta székely zászlótól. Ismét elmondta: a nemzetállamiságot, a románt mint az állam hivatalos nyelvét kívánják hangsúlyozni az alkotmánymódosítás során. Kétkamarás parlamenti rendszert javasolnak, a képviselőház és szenátus hatáskörének egyértelmű elkülönítésével. Az alsóházként működő képviselőháznak legfennebb 300 tagja lenne, a szenátus a régiókat képviselné. (Mediafax) BAJBAN ISMERSZIK MEG A JÓBARÁT. Meglátogatta a börtönben Adrian Năstasét Emma Nicholson bárónő, az Európai Parlament 2000–2004 közötti raportőre, aki különösen jó viszonyt ápolt az akkori miniszterelnökkel. Nicholson érdeklődött Năstase börtönviszonyairól, az intézmény vezetőinek viselkedéséről, s azt a volt miniszterelnök a lehetőségekhez képest elfogadhatónak ítélte. Emma Nicholsont elkísérte a fegyházba Dana Năstase. A rács mögött lévő ex-miniszterelnök megajándékozta látogatóját saját, börtönben írt könyveivel. (Jurnalul naţional) LÓHÚST TALÁLTAK A TARNICAI TÓBAN, de biztosat csak azután tudnak mondani, miután megkapják a bukaresti laboratóriumi vizsgálatok eredményét. A hatóságok szombaton este egy halász bejelentése nyomán érkeztek a helyszínre, ahol 800–1000 kilogrammnyi húst találtak a vízparton és a vízben. (Mediafax) REFORMEREK JELÖLTJEKÉNT Monica Macovei is megpályázza a Demokrata Liberális Párt közelgő kongresszusán az elnöki széket. Bejelentette, ő az úgynevezett reformisták nevében szeretne a párt élére állni. Az eddigi jelöltek, Vasile Blaga és Elena Udrea nem repesnek az örömtől, mi több, Blaga azt is kilátásba helyezte, ha Macovei nyer, ő elhagyja a pártot. (Cotidianul) NINCS KÜLÖNÖSEBB JELENTŐSÉGE a kormány kisebbségvédelmi politikája szempontjából annak, hogy Klaus Johannis, a Német Demokrata Fórum volt elnöke vezető tisztséget kapott a Nemzeti Liberális Pártban – vélekednek az RMDSZ-es politikusok. A liberális párt elnöke Klaus Johannis segítségével elsősorban Angela Merkel német kancellár kegyeit keresi, akivel Nagyszeben polgármestere kiváló kapcsolatokat ápol.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Ismét előszedték a naftalinból Gheorghe Funart
Éles szóváltás volt csütörtök este Gheorghe Funar, a Nagy-Románia Párt főtitkára és Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke között a Realitatea TV-ben.
A volt kolozsvári polgármester hosszú szünet után állt ismét nyilvánosság elé, s mint kiderült, gondolkodásmódja mit sem változott, ugyanis ismét hajmeresztő vádakkal illette az RMDSZ-t és a magyar közösséget. Többek között azt állította, hogy a szövetség vezetői román államtitkokat fedtek fel Budapestnek.
Funar szerint a magyarok 2014-ben brüsszeli segítséggel Erdély Magyarországhoz csatolására készülnek. Ez a szándék áll valójában szerint a kettős állampolgárság intézménye mögött, mert így közel négymillió olyan személy jut majd magyar állampolgársághoz, aki egy szót sem tud magyarul. A nagy-romániás politikus azt is tudni véli, hogy az erdélyi történelmi egyházak hamis dokumentumok után szerezték vissza ingatlanaikat.
Kijelentette: miniszterként Markó Béla és Borbély László is hozzáférhetett román államtitkokhoz. „A titkainkat elvitték Budapestre, mert a magyar államnak tettek hűségesküt" – tette hozzá.
Borbély úgy reagált: ilyen képtelenségekre nincs mit válaszolnia. „Csak azzal tudok párbeszédet folytatni, akivel lehetséges a dialógus. Önök elővettek a naftalinból egy olyan politikust, akiről mindenki tudja már, hogy milyen" – mondta a Realitatea TV szerkesztőinek az RMDSZ politikai alelnöke, aki emlékeztetett arra, hogy az autonómia 1993-tól szerepel a szövetség programjában.
„Értékelem azoknak a politikustársainknak a tisztességességét, akikkel évekig együtt kormányoztunk. Ők megértették, hogy mi a párbeszéd útját választottuk. Megértették, hogy a romániai magyar közösség erős, legitim képviselői vagyunk" – jelentette ki Borbély.
Krónika (Kolozsvár),

Politikai segítséget vár az EME
Politikai akarat kell ahhoz, hogy rendeződjék az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) kolozsvári, visszaszolgáltatásra váró ingatlanjának sorsa – fejtette ki lapuknak Sipos Gábor, az EME elnöke, aki a napokban tárgyalt Horváth Anna alpolgármesterrel az egyesült ingatlanjainak helyzetéről.
„A Kőkert (Haşdeu) utcai Jordáky-ház pincéje megvásárlásának van realitása, azonban a főtéri Wass Ottília-ház visszaszolgáltatására jelenleg nem látok valós esélyt” – nyilatkozta a Krónikának Sipos Gábor. Elmondta: ahhoz, hogy lezáruljon a Wass Ottília-ház csaknem két évtizede húzódó visszaszolgáltatása, politikai akaratra lenne szükség, meg kellene változzék a romániai jogi környezet. Mint részletezte: egy 1998-ban született és máig érvényben lévő kormányrendelet értelmében az EME-nek – számos más civil szervezettel egyetemben – már régóta vissza kellett volna kapnia ingatlanjait, azonban hiába hatályos a fent említett jogszabály, nem alkalmazzák.
Hozzáfűzte: az is nehezíti a dolgukat, hogy Gheorghe Funar polgármesteri mandátuma idején a Wass Ottília-ház több lakrészét jogtalanul eladta az önkormányzat. „Azt is kérjük, hogy legalább az el nem adott épületrészeket szolgáltassák vissza, de erre sem hajlandó a kormány és az önkormányzat” – magyarázta Sipos Gábor. Az EME elnöke arról is beszámolt, hogy a Jordáky-ház egykori pincéjét és nyári konyháját is régóta szeretnék megvásárolni, azonban az általuk megrendelt szakértői felbecsülés szerint nem ér annyit, amennyit az önkormányzat kér érte. Mint részletezte, az egyesület jelenleg az épület 25 százalékát birtokolja, ahol könyvtárat működtet, ennek bővítéséhez lenne szüksége az 50 négyzetméter alapterületű helyiségre. „Ennek az épületrésznek a megvásárlására látok valós esélyt, úgy tűnik, a városháza hajlandó engedni az árból” – fejtette ki lapunknak Sipos Gábor.
Horváth Anna alpolgármester a hétvégi találkozón leszögezte: minden rendelkezésére álló eszközzel hozzá kíván járulni ahhoz, hogy az említett ingatlanok helyzete mihamarabb rendeződjék. Az RMDSZ-es elöljáró szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményében leszögezi: prioritásnak tekintik a visszaszolgáltatási folyamat felgyorsítását, és a román pártok képviselőit is igyekeznek majd meggyőzni arról, hogy a városháza érdeke is, hogy mielőbb tisztázódjék a visszaigénylés alatt levő ingatlanok tulajdonjogi helyzete. Az elöljáró emlékeztet: a restitúciót nehezíti, hogy a rendszerváltást követően az akkori városvezetés a lakások jó részét törvénytelenül eladta magánszemélyeknek.
( Restitúció felelősségvállalással
Felelősségvállalással terjeszti a parlament elé a kommunizmus idején elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatásával kapcsolatos törvénymódosítást a kormány – jelentette be tegnap Victor Ponta miniszterelnök. Ponta szerint a tervezetet holnap ismerteti a kormánnyal, majd hétfőn az USL vezetőségével. Mint ismeretes, a felelősségvállalás azt jelenti, hogy a kormány egyben bizalmi szavazást kér maga ellen. Amennyiben a parlament elutasítja a beterjesztett jogszabályt, a kabinet megbukik.)
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),

"Szent István, a román birkapásztor
Hajmeresztő elmélettel állt elő egy román történész. Ionut Tene szerint a székelyek erőszakkal elmagyarosított ortodox románok, a 19. századig Erdély összes települése román volt, a rovásírás és a székelykapu pedig ősi román hagyaték.
A februárban megjelent értekezést (eredeti cikk) a Brassó.info hírportál fordította románról magyarra. Azt, hogy nem egy magányos zugújságíróról van szó bizonyítja, hogy Ionut Tene 1995-ben elvégezte a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakát, majd 1999-ben ugyanitt doktori (!) fokozatot végzett. (Román nyelvű Wikipedia adatlapja szerint a magyargyűlölő volt kolozsvári polgármester, Gheorghe Funar kabinetvezetője is volt, és többek között Dák lélek címmel jelent meg verseskötete.)
A románok testvérei
Történész végzettsége nem akadályozta meg Tenét a következő sorok papírra vetésében: "A székelyek történelme egyedi. Történelmi identitásuk és jellegzetességeik régi hagyományokon alapszanak. Sajnos az elmúlt 150 évben a székelyeket erőszakkal elmagyarosították az erdélyi és pannoníai nemesek. Nyelvileg magyarokká váltak, bár mai napig használnak szavakat, melyek eltérnek a mai irodalmi magyar nyelvtől. Sok szó a régi székely nyelvből származik, mely a XVI. század folyamán tűnt el, amikor a Reformokkal egy időben a magyar nemesség agresszív viselkedése miatt elmagyarosodtak annak ellenére, hogy egyedi népesség voltak, az erdélyi románok testvérei, a moldovai és vlach fejedelmek szövetségesei a törökök ellen vívott véres harcaikban. A székelyek származásával kapcsolatban a szerző elismeri a turáni vonásokat, de szerinte ez az "egyedi harcos törzs" Pannóniában az avarokkal, a szlávokkal, a bolgárokkal és a románokkal keveredett. A sci-fi-re hajazó írás szerint már DNS-vizsgálatok is bizonyítják, hogy a székelyek Y kromoszómája román, szláv és bolgár eredetű.
Ortodox hegyi harcosok
Ionut Tene szerint a magyarok bejövetelekor a székelyek egyedi, ortodox vallású népcsoport voltak a Tisza és a Bihari-hegyek között. A magyarok felismerték a székelyekben a harcos népet, és előőrsnek, illetve határőrnek használták fel őket. A történész szerint a magyarok kegyetlenül bántak a székelyekkel, Dózsa Györgyöt például elevenen megégették.
A szerző utal Ioan I. Russu és Gheorghe Popa-Lisseanu "neves román történészekre", akik szerint a székelyek Erdélybe érkezésükkor alig pár ezren voltak, és elkeveredtek (felszívódtak) az őshonos románok közt. A régészeti leleteket és levéltári anyagokat valószínűleg sohasem látó históriások állítják: a 19. századig minden erdélyi település román volt, csak azokat 150 év alatt elmagyarosították. Erre szerintük a székelykapu és kopjafa a bizonyíték, mivel mindkettő erősen hasonlít a máramarosi románokéra, akik természetesen a dákoktól örökölték a tudást. E logika mentén a székely nyelv gyökerei a dákban lelhetőek fel, a napos, holdas zászló pedig szintén az "őshonos dák népekre jellemző".
Együtt a magyarok ellen
Ionut Tene azonban ennél is tovább megy. Szerinte az erőszakos elmagyarítás "tragikus bizonyítéka" az ortodox templomok romjai. "Az elmagyarosítás szörnyűségéről beszél a csicsói emlékmű, kétszáz székelyt mészárolt le Bucow tábornok 1716-ban, ugyanaz aki szintén 200 ortodox templomot ágyúztatott porrá Erdélyben. Egyértelmű tehát, hogy a székelyek erőszakkal elmagyarosított népcsoport, mely legközelebb a románokhoz és a Vlach és Moldáv uralkodókhoz áll. Székelykapu, a "dák örökség"
A székelyek egy olyan kisebbség Románia közepén, melyre Románia büszke lehet és a román nép közvetlen etnikai nyelvi és hagyományi közvetlen rokona. Arányait megtartva a székelyek egyfajta arománok akik békében és teljes szabadságban élnek együtt a románokkal Románia szívében. A székelyek hosszú történelmében a Moldáv és Vlach uralkodók mindig támogatták és együtt harcoltak a székelyekkel a török és a magyar nemesség ellen vívott szabadságharcukban" - olvasható a történelmi fikcióban.
Szent István, a birkapásztor
Ionut Tene nincs egyedül hajmeresztő elméleteivel. 2010 júliusában a Libertatea román napilap A román titkosírás története c. köny két szerzőpárosát, Vasile Maiereant és Dan Dulciut idézte, akik a székely rovásírásról azt állították, az valójában nem is székely, hanem egy nagyon ősi dák írásmódból származik. Ezt később a románok vettek át, akik egészen a középkorig használták, és a székelyek csak tőlük másolták.
A 90-es évek óta divat a magyar történelmi hősök román "háziasítása". Hunyadi Mátyás (Matei Corvin) és Hunyadi János (Iancu de Hunedoara) mellett Dózsa Györgyöt (Gheorghe Doja), Kinizsi Pált (Paul Chinezu) és Kőrösi Csoma Sándort (Alexandru Ciuma din Chiurus) is mint román tudóst, illetve hadvezért oktatják az iskolákban, és propagálják nemzetközi fórumokon. Mircea Dogaru történésznek azt is sikerült "kiderítenie", hogy Szent István is román származású, mivel pogány Vajk elnevezése a román Voicura utal. A legenda szerint államalapító királyunk egy román birkapásztor volt, aki juhait legeltetve érkezett meg a Balaton környékére.
Trendforduló határán?
Az intézményesített történelemhamisításnak szerencsére vannak kritikusai is. Lucian Boia, a Bukaresti Egyetem történész professzora 1997-ben jelentette meg Történelem és mitológia a román közgondolkodásban című művét, amely azóta öt kiadást élt meg. Legújabb kötetében (Románia miért más?) a szerző kijelenti: a mitológián alapuló történetírás olyan mélyen beágyazódott a román közgondolkodásba, hogy az súlyosan befolyásolja az egész nép tisztánlátását, józan ítélőképességét. Boia rámutat: Nagy-Románia létrejötte után egyetlen olyan erdélyi város sem volt, ahol a román lakosság meghaladta volna az összlakosság felét.
Szintén vitatja a dákoromán kontinuitás elméletét a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem történésze, Lupescu Radu. "A román történelemírás erősen alávetett a modern Románia születésének. Értelmezésük szerint vannak bizonyos stációk, amelyek nyomán szinte fátumszerűen létre kellett jönnie Nagy-Romániának (...) Ugranak négyszáz évet, a következő állomásuk a román származásúként elkönyvelt Hunyadi János, utána Mihai Viteazul kora következik. A közöttük levő több száz évről a román történetírás nagyvonalúan megfeledkezik" - mutat rá Radu. "
alfahir.hu,

Visszajön a kisantant?
Az is rejtély, hogy az etnikai kommandó honnan tudja meg a nemzetiségi arányokat, hisz érvényes román törvények szerint a vállalkozók nem kötelesek nyilvántartani alkalmazottaik etnikai és vallási hovatartozását. Hacsak a titkosszolgálat nem mondja meg. Sike Lajos jegyzete.
Mostanában, hogy érdekvédelmünk nem kormányzati tényező, mintha átok ülne rajtunk. Sorozatban csak rossz dolgok történnek. Azon a reggelen, amikor e jegyzetet írom, hetvenöt lókoponyát találtak egy nem éppen lótenyésztéséről ismert Szatmár megyei település, Túrterebes határában. Nem messze a községtől, s mindössze ötszáz méterre az országúttól. Mivel Szatmár megyében nincs olyan vágóhíd, ahol lovakat nyakalnak-trancsíroznak, a hatóságok feltételezik, hogy egy erre szakosított máramarosi vágóhídról kerültek ide a gyanús fejek, mert hát ennyi lovat nem lehet csak úgy inkognitóban elpusztítani. Minthogy az éppen a napokban tetőzött európai lóhúsbotránynak mind ez ideig nincs magyar, annál több román szereplője, nem alaptalan a felvetés, hogy Túrterebessel bennünket is be akarnak vonni a botrányba. Lévén Túrterebes egy csaknem tiszta sváb–magyar község, pontosabban inkább magyar, mint sváb, mert a svábok is magyarul beszélnek és imádkoznak, nem szólva a reformátusokról.
Milyen szépen hangzana a többségi sajtóban: egy magyar településről küldték a lóhúst Franciaországba, akár a székely zászlóval, a lóhússal is a magyarok mérgezik az európai légkört! Persze, ez egyelőre csak feltételezés, de az elmúlt hetekben ránk fogott sok hülyeség okán nagyon is könnyen megtörténhet, hogy mi puhítjuk a nyereg alatt a hamis gulyásnakvalót. Mint ahogy egy szatmári USL-s szenátor ostora is inkább rajtunk csattan. Valer Marian úr egy törvénykezdeményezésbe foglalta, hogy azoktól a románoktól, akik felvették a magyar állampolgárságot, a románt vonják meg, mert tűrhetetlen, hogy az Avasból például csak a múlt évben több száz románt ölelt a keblére Budapest. Tegyük hozzá, ez még igaz is lehet, mert a mai avasiak jó része 1940 és 44 közt magyar állampolgár volt, s ezek közül sokan (de nem is csak ők) elég jól beszélik a magyar nyelvet, ráadásul nem kevesen római katolikus vallásúak, ami megint csak a magyarok felé húzza őket. Az avasi románok javára írható az is, hogy kevésbé nacionalisták, jól elvannak a környezetükben lévő három-négy magyar település lakóival. Talán az is jó irányba tereli őket, hogy az aktív lakosság 60-70 százaléka valahol nyugaton dolgozik, ahol több tolerancia ragadt rájuk. Mert ott ők is kisebbségi sorsban élnek, még ha az sokkal jobb is, mint az erdélyi vagy a szlovákiai magyaroké.
A román nyelv iránti lojalitás hangzatos nevet viselő törvénytervezet (amelyről Marian úr nemcsak egy színházi ünnepi összejövetelen, de a sajtónak is külön beszélt!) azonban csak kisrészt foglalkozik az „eltévelyedett” románokkal, hisz nagyon is kilóg a lóláb: elsődleges célja az erdélyi magyarok megregulázása. Az embernek borsódzik a háta egyes előírásainak már az említésétől is. Súlyos pénzbírság járna azoknak a közintézményeknek és köztisztviselőknek, ahol és akik a hivatalban nem románul beszélnek. Legyen az Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, netán Szatmárnémetiben vagy Kolozsváron. Mert hát a román nyelv iránt a kisebbségeknek is lojálisnak kell lenniük, még akkor is, ha a román állam nem eléggé lojális a kisebbségeihez! – tesszük hozzá. Az egyelőre rejtély, hogy adott esetben csak a magyaroknak kell fizetniük, vagy azon román köztisztviselőknek is, akik a vegyes lakosságú városokban és községekben (már csak érdekből is) hajlandóak leereszkedni a magyarokhoz és beszélik nyelvünket, mert szép számmal vannak ilyenek is. A szatmári Funar, ahogy máris többen nevezik a kormánypárti törvényhozót, a „nem lojális” vállalkozókat még keményebben akarja büntetni. Egyenesen börtönbe csuknák azokat, akik úgymond etnikai alapon alkalmazzák dolgozóikat. Nem is kell túl sok rosszindulat, hogy valakire ráfogjanak ilyesmit. Például akkor, ha az ellenőrzött cégnél magyar feliratok is vannak, netán a magyar a román elé kerül. A részleteket nem ismerjük, de elképzelhetőnek tartjuk, hogy például Nagyváradon, ahol a magyar lakosság aránya már csak 25 százalék körül van, a magyar vállalkozó csak ilyen arányban vehet fel saját fajtájából valót, különben mehet a dutyiba! Mint ahogy azt sem tudhattuk meg, hogy a sepsiszentgyörgyi román vállalkozóra is csíkos ruhát adnak, ha alkalmazottainak 70 százaléka nem magyar? De az is rejtély, hogy az etnikai kommandó honnan tudja meg a nemzetiségi arányokat, hisz érvényes román törvények szerint a vállalkozók nem kötelesek nyilvántartani alkalmazottaik etnikai és vallási hovatartozását. Hacsak a titkosszolgálat nem mondja meg. Igaz is, a többségi lapok már nem egyszer írtak róla, hogy a szatmári új Funarnak jó kapcsolatai voltak és vannak a hivatásos fülesekkel.
Marian úr becsületére válik, hogy beismerte: nem ő találta ki a nyelvtörvényt, ő csak a szlovákok hasonló jogi szabályozásából inspirálódott. S ha a szlovákoknak lehet ilyen törvényük, akkor a románoknak miért ne lehetne? Annál inkább, mert a szlovák nyelvtörvényt az Európa Tanács is jóváhagyta! – állítja a szocdem szenátor. Egyelőre kíváncsian várjuk, hogy a bukaresti parlament jóváhagyja-e Marian úr szörnyűségeit. Mert akkor születőben a kisantant, vagyis egy uniós ország és nép ellen két másik uniós ország szövetsége, ha ez csak hallgatólagos is.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Erősödő magyarellenesség
Ahogy megtörtént a marosvásárhelyi szabadságtüntetés és az erdélyi magyarság méltósággal és fegyelmezetten megünnepelte az 1848-as márciusi forradalom 165. évfordulóját, szemmel láthatóan, füllel hallhatóan egyre erősödik a magyarellenesség Romániában, mintha valami revans lenne készülőben a jogait követelő magyarság ellenében. Politikusok és sajtóbéli hangadók viszik a prímet az akciókban, s céljuk nagyon könnyen tetten érhető: a magyarságot megfosztani még a nehezen kivívott jogaitól is, visszasüllyeszteni oda, ahol a diktatúra nacionálkommunista jogfosztottságában leledzett.
Érdemes megfigyelni a vadnacionalisták egyre gyakoribb szerepeltetését a román televíziós csatornákon: valóságos „föltámadását” éli meg Corneliu Vadim Tudor, s fel-feltünedezik Gheorghe Funar, a kolozsvári városrontó cigányfattyú is. Szóval ilyen dögevő keselyűk köröznek sorsunk felett, s csatlakozik hozzájuk néhány bértörténész is (gondolom, megválogatva!), kik fennen hirdetik a románság kőkorszaktól, sőt korábbról való erdélyi jelenlétét, s minden más népekkel szembeni előbbrevalóságát.
A magyarság ellen kibontakozó hazai kampány egyik figyelmeztető jele, ahogyan a román médiák elébe mennek az 1990-es marosvásárhelyi véres események évfordulója taglalásának, s váltig állítják, hogy Marosvásárhely főterén – egy nappal korábban pedig a Bolyai Líceum szomszédságában – a szegény fejszés, capinás görgényi „városlátogatókat” alattomos módon megtámadták a marosvásárhelyi és környékbeli magyarok és cigányok. S ebben a nemtelen támadásban nagy szerepe volt a „külföldi agentú-ráknak” is, úgymint szovjet, magyar ésatöbbi… S kik mondják el ezt? Volt szekus- és rendőrtisztek, vélhetően az események aktív szervezői.
A napokban rátámadtak A székelység története című félhivatalos iskolai tankönyvre is, s állítják, hogy az súlyosan románellenes, durva ferdítéseket tartalmaz. Milyen ferdítés lenne az igazság kimondása, a tény, hogy az 1916-os román betörésnél (hadüzenet nélküli vala!) a szedett-vedett regáti hadsereg kirabolta a védtelenül maradt Székelyföldet és Barcaság szász falvait? A rablásnál aztán csak a futáshoz értettek jobban… De ez megint egy más téma.
Ha itt hazudik, ha provokál valaki, azok nem mi vagyunk. Talán egyszer eljön az igazság órája is.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó
Erdély.ma,

Meggyalázták a magyar koszorút
Kolozsváron levették, majd rátapostak a Mátyás király szoborcsoport talapzatára elhelyezett és piros-fehér-zöld szalaggal átkötött kis koszorúra azon a szimpátia-tüntetésen, amelyen azzal a kovásznai román iskolás lánnyal szolidarizáltak, aki március 15-én piros-sárga-kék színű hajpánttal a hajában jelent meg az iskolában.
A tegnap délután 5-re meghirdetett esemény elején alig 50-en voltak a Főtéren, majd számuk egyre nőtt. A százfősre duzzadt tömeg így kívánt szolidarizálni a kovásznai lánnyal, aki azt állítja, hogy leparancsolták róla a hajpántot, majd az iskola magyar igazgatója berendelte az irodájába, és uszítással vádolta, egy magyar nevű férfi pedig halálosan megfenyegette egy közösségi portálon.
A tüntetésen megjelent a város expolgármestere, a magyarellenességéről hírhedt Gheorghe Funar is, aki azt hangoztatta: Băsescunak ki kellene tüntetnie a kovásznai román lányt tette miatt.
Sem a metsző hideg szél, sem a szemerkélő havas eső sem lohasztotta le a tüntetők kedvét, akik fél hat előtt elénekelték a román himnuszt, az egységes román nemzetet éltető szlogeneket skandáltak, „Kovászna román föld” – kiáltották. Volt olyan résztvevő is, aki azt mondta: Románia a zsidók hatalomra jutása miatt van ebben a rettenetes helyzetben. Két fiatal levette a piros-fehér-zöld szalaggal átkötött kis koszorút a Mátyás szobor talapzatáról, majd pár méterrel odébb vitték, és rátapostak, ezt követően pedig visszahelyezték azt a talapzatra.
A tüntetők nagy része tizen- és huszonéves volt, alig tízen voltak nyugdíjas korúak. A résztvevők többsége piros-sárga-kék zászlót lengetett, vagy a sáljukon szerepeltek ezek a színek. Két fiú piros-sárga-kék zászlót feszített ki, amelyre feketével fel volt írva Kovászna megye neve románul.
Máté András Levente RMDSZ-es parlamenti képviselő az ügy kapcsán azt nyilatkozta: mind a román többségnek, mind a magyar kisebbségnek tisztelnie kell egymás nemzeti szimbólumait. – Nem várhatjuk el, hogy a kolozsvári román tisztelje az itt élő 15 százaléknyi magyart, ha a Kovásznán élő magyarok nem tisztelik az ott élő 15 százaléknyi románt – mondta a képviselő.
Eckstein-Kovács Péter ügyvéd szerint a szimbolikus ellenfelek szimbólumainak meggyalázása nem is balkáni, hanem keleti szokás, amelynek itteni megjelenése aggodalomra adhat okot, mert nem fér össze a köznapi ember jóérzésével. Előfordulhat, hogy feljelentés alapján indul eljárás az ügyben, vagy a rendőrség hivatalból jár el.
Hasonló tüntetésre több romániai nagyvárosban is sor került, például Kovásznán is.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár),

Sipos Zoltán
ÍGY AVATUNK MI
Mi rejlik a magyar-román szobor- és táblacsaták mögött? Jakab Albert Zsolt szerint a konfliktusok oka, hogy a magyarok és a románok ugyanúgy emlékeznek. A néprajzkutató a kolozsvári emlékállítások történetét, a megemlékezési gyakorlatokat kutatta tíz évig, ebből született könyv.
/Jakab Albert Zsolt: Ez a kő tétetett… Az emlékezet helyei Kolozsváron (1440–2012). Adattár, Kriza János Néprajzi Társaság - Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár, 2012./
Emlékállításról szóló könyved bevezetőjének a legelején írod, hogy Kolozsvár főtere egy különleges hely, ahova vissza-vissza térsz. Amikor ezt olvastam, arra gondoltam, hogy ha a könyvet ezzel kezded, biztosan van valamilyen jelentősége a kutatás szempontjából. Igaz ez?
Jakab A. Zsolt: – Valóban a Főtérrel kezdődik az első mondat, mondjuk úgy, ez a város metaforája. Mindig úgy válogattam az albérleteimet, hogy a munkahelyemre vagy az egyetemre indulva utam átvezessen a Főtéren. Ez a középkori város közepe, az emlékállítási gyakorlatok – hogy a kutatási témámra térjek – itt kezdődtek el, majd a város növekedésével együtt térben is elterjedtek.
Nem vagyok ezzel egyedül, szerintem minden kolozsvári úgy érzi, hogy ha nem megy a Főtér fele egy ideig, akkor hiányérzete támad, attól fél, hogy lemarad valamiről. Ez volt az a tér, amit mindig átformáltak, átépítettek, felástak, mindig itt zajlottak a különféle események, ünnepségek, tüntetések, élőláncok, ez volt és ez maradt a legfontosabb tere a városnak.
A Főtér amiatt is érdekes számomra, mert mindig itt találkoztam a külföldről – többnyire Magyarországról – érkező turistacsoportokkal. Korábban hobbiként, baráti segítségként turistavezetéssel is foglalkoztam, és mindig itt történtek olyan dolgok, amelyek miatt úgy láttam, hogy Kolozsvár más.
A könyv azonban többről szól, mint a Főtér.
Hogyan kezdődött ez a kutatás?
– Ez ismét a Főtérhez kapcsolódik. 1998-ban, a Funar-korszak közepén kerültem Kolozsvárra, és akkoriban a Főtéren mindig zajlottak az események: mindig volt valami forrongás, folyton emléktáblákat, emlékműveket avattak akár a téren, akár a közeli kis utcákban.
Székely városból érkeztem, és egy ideig furcsállottam ezt a világot, mivel itt az együtt élő etnikumok olyan dolgokat engedtek meg maguknak egymással szemben, ami az én szülővárosomban objektív okok miatt sem történhetett meg.
Számomra Kolozsvár volt a pluralizmusba, többnyelvűségbe szocializálódás terepe. Mindig kérdezgettem a kolozsváriakat, kollégáimat, hogy a különféle eseményeket hogyan értelmezik. Ekkor jöttem rá, hogy annak megélése, amit tágan a múltértelmezés, múlthasználat, kollektív emlékezet kategóriájába sorolunk, mennyire eltérő tud lenni az egyes embereknél: a vehemenciától az elutasításig vagy akár a közömbösségig, a megnyilvánulásoknak mennyire széles skálája van.
Emlékszem meglepett, hogy olyan emberekkel is találkoztam, akiket egyáltalán nem érdekeltek ezek a szimbolikus machinációk. Voltak olyan, egyébként a társadalmi problémákra érzékeny ismerőseim is, akik azt mondták, hogy az éppen zajló balkáni polgárháborúhoz képest az, ami Kolozsváron történik, nem kell, hogy elérje az emberek ingerküszöbét.
Közben részt vettem néhány emléktábla-avatáson, elkezdett foglalkoztatni Kolozsvár helytörténete. Meglepődve tapasztaltam, hogy az, ami az emlékállítási gyakorlat, múltértelmezés, szimbolikus tér- és időhasználat kérdéskörébe tartozik, nagyrészt a helytörténészek szakterületén belül marad. Meglepő volt látni, hogy ez a labda nem a társadalomtörténészek, kultúrakutatók térfelén pattog.
Hogy a nagy, látványos eseményeket – például a Főtér vagy Mátyás-szobor körüli szimbolikus harcokat leszámítva – a helyi emlékezési kultúrát nem nagyon kutatták, nem értelmezték. 2002-ben kezdtem el a magiszteri dolgozatomban a kolozsvári emlékállításokról írni, mai szemmel nézve csak egy elnagyolt, vázlatos kutatói beszámoló lett belőle.
Doktori kutatásom során is ezt a témát folytattam, a kolozsvári emlékállítások történetét, megemlékezési gyakorlatokat kutattam tíz évig. A kutatás nagyon egyszerűen zajlott: végigjártam a várost, bekukkantottam minden bérház, középület udvarára, a kapualjakba, van-e ott valami emléktábla, szobor, felirat. Elkezdtem olvasni a helytörténeti irodalmat, a kolozsvári sajtóanyagot, hogy az egyes emlékállítások társadalmi-politikai mikrokontextusát megismerjem, hogy a gyűjtéseimet kiegészíthessem. Végül egy adatbázist építettem fel.
Tehát nem volt korábban hasonló jegyzék?
– Voltak kezdeményezések. Egy 1734-es városleírás után 1818-ban Letavay Sándor írt a „kő írások”-ról, mint kuriózumokról. Egyébként a 19. század első harmadától figyelnek ezekre az emlékezési alakzatokra. Ekkor nőtte ki a várfalakat a terjeszkedő város, így a városfalakat, várkapukat és vártornyokat elkezdték lebontani.
A helyi értelmiségiek úgy vélték, veszélybe került a múlt egy része. Nagyajtai Kovács István egy John Paget nevű, Angliából ideszármazott úriemberrel együtt készített egy jegyzék-formát a többrendbeli sétáik alapján megtalált tárgyi emlékekről, Vándorlások Kolozsvári várfalai körül 1840-ben májusban címmel. A művészettörténész Eszterházy János az 1860-as években készített leírásokat, az építész Pákey Lajos a századfordulón készített rajzokat, felméréseket.
Aztán a századfordulóra elszaporodtak a városkalauzok, ismertetők: ezekben mind helyet kaptak azok a nevezetes helyek, ahol emléktáblák, szobrok voltak, amelyeket érdemes számon tartani, az idegeneknek felkeresni. Ennek a témának tehát volt egy turisztikai irodalma, ugyanakkor a művészettörténészek esztétikai szempontból értékelték azokat az épületeket, amelynek része volt az emléktábla vagy a felirat.
A legnagyobb közlés a Lőwy Dániel–Demeter V. János–Asztalos Lajos által jegyzett Kőbe írt Kolozsvár volt 1996-ban. Ennek a könyvnek erőssége az, hogy a szerzők művelődéstörténeti, lexikoncikk-szerű történeteket gyűjtöttek össze egy-egy emléktábláról, emlékműről vagy szoborról, illetve a hozzájuk kötődő személyekről vagy eseményekről. Az én munkám viszont az emlékállítások regisztrálását tekintetve jóval nagyobb.
Egészen későn, 1989 után kezdtek történészek, antropológusok, szociológusok is ráállni erre a témára. Ez természetesen összefügg a forradalom után a közélet szintjén is újra felvetődő nagy kérdésekkel: kié itt a tér, kinek van hozzá legitim története, ki beszélhet erről stb. Ugyanakkor az interetnikus értelmezések mellett megjelent, erősödött egy másik szemlélet is: a felhalmozott múltat, a hagyományt örökségként kell kezelni. (Ehhez kapcsolódik Keszeg Vilmos interjúja az örökségesítési folyamatról – így válik ma patrimóniummá az, amit elődeink felhalmoztak.)
Közéletben, nyilvános eseményekre járatos kolozsváriak számára valószínűleg ismerős vagy. Úgy ismernek, mint egyfajta újságírót, akinek van egy fényképezőgépe, és ott van, megfigyel, de mégsem újságíró, hanem valami más. Te magad hogyan írnád le azt a munkát, amit elvégeztél?
– Ha szakterületem felől közelítem, azt mondom, ez néprajzi-antropológiai terepmunka. Egyébként mostanában, mivel a fényképezőgépek eléggé elszaporodtak, már nem vagyok annyira csodabogár ezeken az eseményeken, mint kezdetben. De például egy Funar-féle megemlékezésen, miután a szónok minden jelenlevő hatalmasságot a protokollnak megfelelően köszöntött, felém fordult, és engem is köszöntött: „atotputernica presă” – mondta. Többször névjegykártyákat kaptam a résztvevőktől, hogy legyek szíves a megjelölt címre nekik is képet küldeni.
Mindig van nálam fényképezőgép, diktafon, ez hozzátartozik a „terepen való élésemhez”. Ezekkel az emlékállításokkal legtöbbször a városban járva-kelve találkoztam. Bár naponta átnézem a helyi sajtót, sokszor ezekről a megemlékezésekről nem adnak hírt csak utólag.
És ha látsz egy összegyűlt tömeget, akkor odamész, és megnézed miről van szó.
– Igen. Készítek néhány képet, hangfelvételt, beszédbe elegyedek velük. Gyakori eset, amikor a vezető fotón a helyi napilapban ott van a szónok, a tömeg, és közöttük ott állok én. Nem tudtam elkerülni, hogy ennyire látható legyek a terepen. Ugyanakkor látni kell, hogy sok eseményen több a sajtós, mint a résztvevő: egyre inkább a média fele orientálódnak ezek az események, nekik szólnak, mert ők nagyobb tömegnek közvetítenek.
Csak nekem tűnik úgy, hogy csak az idősebb generációk számára fontosak ezek a megemlékezések, a fiatalok jóval kisebb mértékben jelennek meg egy-egy ilyen eseményen?
– Tudni kell, hogy ezeken a megemlékezéseken – akár magyar, akár román rendezvényekről van szó – vannak visszajáró résztvevők. A kisebb rendezvényeken már látásból ismerjük egymást, sőt, vannak olyan „belterjes” megemlékezések, ahol csak ez a „kemény mag” jelenik meg: ő szervezi, ő vesz részt rajta, ő írja meg az eseményről beszámoló újságcikket.
De vannak nagyobb események, ünnepek, ahol tömegek gyűlnek össze. Az, hogy mennyire lehet mozgósítani az időseket és fiatalokat, nem csak az ünnepnapról szól, hanem az ünnepnap körüli társadalmi-politikai kontextusról is, a megemlékezés aktuálissá tételéről, annak újraértelmezéséről is. Valamiért a kolozsvári március 15-e tömeges részvétel szempontjából szerencsés helyzetben van, mert előtte mindig leterhelődik a közélet, ami érdekeltté teszi a magyarságot. Idén például a székely zászló-ügy és az autonómiatüntetés körül generált nagypolitikai feszültségek voltak ilyenek, de volt év, amikor a Bolyai Egyetem körüli nyilatkozatok miatt mentek el sokan, vagy amikor a magyarországi eredménytelen népszavazás vitte az utcára az embereket. Máskor csak azért volt nagy tömeg, mert végre nem Funar a polgármester.
Valahogy ennek az ünnepnek mindig megvannak az aktualitásai. Mert egy ünnep nem csak a múltról szól: a szónokok folyton újraaktualizálják ezeket a nagy történeteket, elmondják, mire emlékezünk, hogyan emlékezünk, mit mond ez az esemény ma nekünk, akik itt állunk a Szent Mihály-templomban vagy a Biasini-szálló előtt. Paul Connerton, aki az emlékezés nyilvános akcióinak szerkezetét elemzi, ezt az állandó gesztust az újraelőadás retorikájának nevezi.
Vannak ugyanakkor más események, amelyekről nagyon kevesen tudnak: ilyen például Baba Novac emléknapja február 5-én, Horea, Cloşca és Crişan február 28-ai emléknapja stb. Azon 5-10 ember vesz részt: létezik egy társaság, amely kizárólag azzal foglalkozik, hogy ezeket a megemlékezéseket megszervezi, a koszorúkat elhelyezi és meghív a következő hasonló eseményre.
Van különbség magyar és román megemlékezések között?
– A magyar megemlékezések a fent említettek miatt sokkal impulzívabbak, a magyarok számára sokkal fontosabb a jelentéses múlttal való kapcsolattartás, illetve az, hogy a nyilvános térben rituálisan megjelenjenek. A január 24-i (ekkor a román fejedelemségek egyesülését ünneplik), vagy pedig a december 1-i nemzeti ünnep nem vonz nagy tömegeket, főleg ha azt nézzük, mekkora a város román lakossága.
Nincsenek nagy tömegek előtt mondott beszédek, az egész kimerül egy koszorúzásban, illetve a katonai díszmenetben, amely elvonul a helyi vezetőség és a polgárok előtt. Úgy látom, próbálják a látványosság irányába eltolni az ünnepet, a szokásos díszmenetelés és tűzijáték mellett újabban a harckocsis felvonulás, a szabadtéri történelmi színjáték, a hórázás és az esti könnyűzenei koncert is az ünnep kínálatához tartozik. Az emberek valahogy nem motiváltak részt venni ezeken az ünnepségeken, nincs akkora szimbolikus tétje, nincs akkora tömeg – ez persze lehet a tél miatt is.
Egy helyen azt írod, hogy ha egy csoport visszaszorul a hatalomból, akkor lassan a nyilvános térből is visszaszorul. Az, hogy a magyarok ragaszkodnak ahhoz, hogy nyilvános téren megjelenjenek, vajon nem egy fajta reakció arra, hogy úgy érzik, a hatalomból visszaszorulnak, így próbálván demonstrálni azt, hogy nagy számban vannak jelen a városban?
– Itt két dologról van szó. A tér egyrészt a hatalom tere, másrészt a nyilvánosság tere. A küzdelem – akárha szimbolikus is – a nyilvánosságért folyik. Mindenfajta ünnepnek a nyilvánosság a lényege, a fő utcán, fő téren, templomkertben, hősök emlékművénél, a település centrumában kell azt megejteni. Akié a tér, azé a hatalom. Aki a nyilvános térben meg tud jelenni, az jelen van, zárt térben ünnepelni csak kvázi-nyilvánosságot jelent. Ilyen egyszerű ennek a logikája.
Azt sem kell elfelejteni, kié az adminisztratív hatalom, ugyanis engedélyre van szükség ahhoz, hogy ki lehessen menni a térre. Az emléktábla- és szoborállításnak is van egy procedúrája, azt be kell jelenteni, engedélyt kell kérni, el kell küldeni a felirat szövegét, méretét, egy fantomképet, hogyan fog majd kinézni. Törvénytelenül csinálni sok értelme nincs, a Mátyás-szoborra törvénytelenül kitett tábla két órát állt.
Tehát a térért folyik a harc, az emlékállítás akkor sikeres, ha nagy tömegeket vonz, megjelenik a térben, maradandó nyomot hagy. Ha ez nem lehetséges, akkor azokban az etnikailag homogén terekben – templomokban, iskolaudvarokon – kezdenek emléket állítani, ahol a hatalom nem befolyásolhat. Ezért van az, hogy a kolozsvári evangélikus, unitárius templomok, iskolák udvarán, belsejében annyi emléktábla van. De ezzel az emlékezetközösség partikuláris marad.
A kutatásod a 15. századtól napjainkig tartalmazza a különféle emléktáblákat, szobrokat, emlékműveket. Lehet-e különféle periódusokat megállapítani, aszerint, hogy mit találtak fontosnak felírni a ház falára, milyen fajta emlékművek, milyen témák jelennek meg?
– A datálás, nyomhagyás, emlékeztetés történetiségükben változó kategóriákat jelentett, más-más konnotációja volt a különböző korszakokban, ugyanakkor más-más viszonyulás, magatartás kapcsolódott hozzájuk. A vizsgálat szempontjából van egy közös sajátosságuk: ezek a nyilvánosságnak vagy kvázi-nyilvánosságnak szánt objektumok és gesztusok a társadalmi időt tagolták, a mindenkori társadalmaknak az időkezelését és – főként a későbbi korokra érvényesen – a múlthasználatát reprezentálták. A datálás és emlékállítás tartalmairól, történeti funkcióváltozásairól akkor néhány szóban beszélnék.
1440-ből datálható az első adat, a római-kori feliratokkal nem foglalkozom. Kezdetben a jelent örökítették meg. Az embereknek biztosan mindig volt valamilyen fajta múlttudata, bár ennek írásbeliségben nincsen nyoma. Az első emlékállítások arról szólnak, hogy az egyén (polgár, egyházfő, városbíró, tanácsos) vagy a kisebb-nagyobb csoport (klérus, városi tanács, egyházközség) itt és most létrehozott valamit. Házat, templomot épített, várfalat, -tornyot, -kaput, középületet emelt. Történt egy esemény, és akkor azt datálták. Ez az első.
Ez is egy idő után kezd bonyolultabbá válni, jelmondatok, közmondások, szállóigék, bibliaidézetek jelennek meg a tárgyakon, épületelemeken. Általában az ajtó- és ablakkereteken, ezek készültek kőből, ezért is maradtak meg. Volt egy ilyen kor, hogy azon kívül, hogy megemlékeztek saját magukról és tetteikről, felmutattak egyfajta ideált a közösségnek. A kegyest, a lovagiast, a műveltet, a városlakóét, a polgárét.
A későbbiekben, a reformkortól a kolozsvári közösségi eseményeknek kezdtek emléket állítani, itt járt, megszállt nálunk a király, a császár, a császárné, nálunk járt ez vagy amaz a személyiség. A 19. századtól van meg az, amikor az emlékező jelen és a megemlékezett esemény között nagyobb az időbeli távolság, amikor a hét vezérről emlékeznek meg, ami egy iszonyú nagy távolság.
Ez a jelenben felismert múlt szemléletéhez képest – ami a korábbi korokat jellemezte – már egy történetibb szemlélet. A felhalmozott múltat, a hosszú időtartamot (Fernand Braudel fogalma) láttatja. Amikor az évfordulókról kezdenek megemlékezni, Kolozsvár társadalma elkezd differenciálódni, mindenféle egylet, társaság létrejön, ezek elkezdik a saját múltjukat felmutatni, hogy már 10-20-50 éve ezt csinálták, ezeket az utókor csodálatára és tiszteletére számot tartó teljesítményeket hagyták maguk után.
Megjelennek ebben a panteonban az uralkodók mellett a neves személyiségek, akikről nem tudnánk, hogy neves, ha nem lenne emléktáblája, szobra. Elkezdik észrevenni, hogy a jelen és a múlt között voltak történések, ahogy nekünk is van múltunk, vissza lehet vezetni minket az időben, ezt a hosszú időtartamot megteremtik. Ez hívja fel a figyelmet arra, hogy már 150-200 évre vagyunk mi a saját történetünk kezdetétől.
A 19. század végére már egyre inkább a nemzeti teljesítményekre kezdenek figyelni. Már nem az a fontos, mint az előző korokban, hogy itt járt az osztrák uralkodó (aki egyébként a legnagyobb szegénység, éhínség idején járt Kolozsváron, gondolom, nem véletlenül), hanem hogy a mi nemzeti hősünk, Rákóczi itt sebesült meg Kolozsvár mellett.
Ott nem állítunk emléktáblát, messze van, ezért a város határában, 2,5 kilométerre a történés helyétől helyezzük el a táblát, hogy ezt az eseményt a mi terünkhöz tudjuk kötni. A kiegyezés után az 1848-49-es eseményeket is térbeliesíteni lehetett. Ez a periódus tehát az életművek, nemzeti teljesítmények bemutatása a város terében.
A 20. század is hosszú volt, lezajlott két világháború, közöttük Trianon, a hatalom is többször átrendeződött, kétszer etnikai, majd ideológiai alapon. Az újabb hatalmak más múltakat jelenítettek meg, a számukra illegitim emlékezetet, a múlt előző reprezentációit mellőzték, felszámolták, átértékelték. És saját múltjukat, emlékezetüket jelenítették meg a térben, azaz hasonlóképpen emlékeztek. Mindig nagy tévedésnek tartom, amikor azt mondják, a magyarok és a románok másképp emlékeznek, nem, egyformán emlékeznek, ugyanúgy, ebből vannak a konfliktusok. Ha másképp emlékeznének, nem lennének konfliktusok. Itt jegyezném meg azt is, hogy a két említett eljárás, a lebontás és állítás az emlékezet szervezésének két vetületét jelenti, a felejtést és az emlékezést – ezek ugyanannak a kulturális viselkedésnek a két vetülete: az emlékezés azt jelenti, hogy használjuk, a felejtés, hogy nem használjuk a múltról való reprezentációkat, a múlttal kapcsolatos tudást. A román fennhatóság alatt eltüntetik azt, ami számukra nem bír legitimitással, a saját történetüket építik fel, jelenítik meg a térben. Az első román emlékmű a Mátyás-szoborral szemben felállított latinitás szobra, ami ugye arról szól, hogy volt itt ugyan magyar honfoglalás meg úgymond magyar történet, de azért a dákoromán kontinuitás, eredetmítosz nagyobb időbeli távolságot jelent, és legitimmé teszi a románság jelenlétét.
Felépítik tehát ők is a saját történetüket, a saját személyiségeiknek állítanak emlékművet. Mihai Eminescunak állították az első ilyen köztéri szobrot. Az Egyetem épülete elé állították, ahol csak néhány hétig volt látható, mert a művészietlensége miatt elszállították a Botanikus Kertbe. Azt láthatjuk, hogy ez egy szimbolikusan leterhelt tér, az Egyetem épülete meg maga a Farkas utca a tanintézményeivel, itt kellett megmutatni hogy nekik is vannak ilyen kulturális szereplőik, kulturális eredetmítoszaik. A „kis magyar világ” alatt, ami egy sajátos korszak, visszarendeznek, visszaállítanak emlékműveket amelyeket korábban leromboltak. Restaurálják a múltat, mert az ebben a szemléletben téves irányt vett fel illetve az előző meg az éppen zajló világháború hőseinek állítanak emlékeket. 1945 után ismét a román hatalom birtokolja a múltról való nyilvános beszélést, egy másik ideológia, a szocialista-kommunista rend eredetmítoszát építik fel, ez már a proletariátust jeleníti meg, a kommunista hősöket, személyiségeket, a munkássztrájkokat.
Majd bekövetkezik az 1989-es rendszerváltás, amikor egész Kelet-Európára jellemző módon rögtön elindul a történelem és emlékezet újraszerkesztése, a közgondolkodás és közpolitika egyik legérzékenyebb területe ismét a kollektív emlékezethez való viszonyulás lesz. A kollektív emlékezet befolyásolására, szervezésére tett kísérletek a múlt szimbolikus és morális lezárásaként, illetve a nemzeti identitások újragondolásaként is értelmezhetők. Az elmúlt évtizedek is arról szóltak, hogy kié itt a tér, a múltról való beszélés joga.
Lassan felnő az a generáció, amely a hagyományos terek helyett elsősorban kibertérben mozog. Mit gondolsz, 50 év múlva ezek a szimbolikus térfoglalások még mindig hasonló módon fognak működni, vagy valami más lesz?
– Ez alól a kérdés alól könnyen kibújhatnék azzal, hogy nem a jövőt kutatjuk. Nézd, ez így ment Kolozsváron 550 évig. Igen, lezajlottak itt nagy kulturális forradalmak, és egyértelmű, hogy az internet átszervezi a nyilvánosságot, a közösségeket. Egy Facebook-csoport tagjaként közösségben tudunk lenni valakivel, akitől 1000 kilométerre vagyunk. De a fizikai helyszínekre továbbra is szükség van, mert bár a tüntetéseket, ünnepségeket a Facebookon is szervezik, azokra továbbra is a valós térben kerül sor. Ha a megemlékezés eszköztárát a felvonulás, a szimbólumok viselése, díszbeszéd, koszorúzás stb. jelenti, akkor ennek továbbra is az utcákon, tereken lesz a helye.
A fizikai tér a leghatásosabb módja annak, hogy a konfliktusainkat, véleményünket megjelenítsük. Az persze elképzelhető, hogy a múltról való tudás, a múlttal kapcsolatos ideológiák, attitűdök módosulnak. De ezt majd 50 év múlva tudnám megmondani.
(Jakab Albert Zsolt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar-néprajz szakán szerzett diplomát, 2011-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen védte meg doktori dolgozatát. Szakterülete: városantropológia, identitásdiskurzusok és identitásstratégiák, kollektív és kulturális emlékezet, írott populáris kultúra. A Kriza János Néprajzi Társaság elnöke, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa.)
Transindex.ro,

Tíz év a Kolozsvár Társaságban
Egy évtizedénél is több, hogy megkeresett a fiatal fizikus Tibád Zoltán, és elbeszélgettünk: valamit tenni kellene Kolozsvárért, városunk magyarságáért, a lepusztulás ellen. És kevéssel ezután többször összegyűltünk, írók, történészek, egyetemi emberek, újságírók, lelkészek a Korunk Nagy-Szamos utcai szerkesztőségében, gyakorlatilag elkezdődött a Kolozsvár Társaság alapozása, hogy 2003 márciusában a nyilvánosság elé léphessünk programunkkal. A kilencvenes évek, a funari idők szomorú tapasztalatai után voltunk, amikor egy magyar nyelvű utcai tábla (szerkesztőségi eligazító) miatt is büntetés járt, volt tehát miről beszélnünk, miért küzdenünk saját múltunk és jelenünk védelmében.
Ha az akkori hangulathoz mérjük, az eltelt tíz év akár sikertörténetnek mondható, és ebben a Kolozsvár Társaság a maga szerény lehetőségei szerint ugyancsak részt vállalt. Immár jó ideje minden október 23-án kimehetünk a sétatéri 1956-os emlékműhöz ünnepelni, októberi kulturális napokon – újabban a Kolozsvári Magyar Napok programjába is illeszkedve – emlékezni a város jelentős személyiségeire, tegnapi és mai kulturális, irodalmi-művészeti és tudományos teljesítményeket népszerűsítve. És ez a tevékenység már a mindennapok természetes részévé vált, miközben az ünnepek új formái is alakulnak. Ilyennek mondható néhány kiváló kolozsvári művészünk, tudósunk nyilvános elismerése, 90. születésnapja betöltése alkalmából (Senkálszky Endre, Jakó Zsigmond, Kós András után legutóbb a levéltáros Kiss Andrást köszönthettük a Társaság főtéri székhelyén).
Képzőművészeti, illetve fotótárlataink a Főtér 22. szám második emeletén új lehetőségeket nyitottak meg, egyrészt a könyvkiadás területén (a László Miklós kezdeményezte kolozsvári barokk album határozottan siker lett), de a külföld felé is nyithattunk: a meghívás Stuttgartba a Kolozsvárt bemutató fényképkiállítással talán eddigi legvisszhangosabb rendezvényünk lett.
És elsősorban a képzőművészet befogadásának köszönhető a fiatalok, a legfiatalabbak felé történt – még korántsem kielégítő, megnyugtató – nyitás. A gyermekrajzok készítői többször is vendégeink lehettek, és ifjú szavalók mellett diákkórusnak tapsolhatott a Kolozsvár Társaság közönsége.
Kolozsvárnak nyilvánvalóan az ifjúság jelenléte biztosítja a jövőt. Ezért örvendhetünk, hogy két év múlva Európa ifjúsági fővárosa lehetünk – ennek a nagy programnak az előkészítésébe szeretne bekapcsolódni a Kolozsvár Társaság is. Ennél fontosabbat aligha lehet célul kitűzni megalakulásunk tizedik évfordulóján.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár).

Funar és a "titkos" terv
Restitúció, regionalizáció, nemzetállam, kisebbségi jogok, anyanyelvhasználat, kétnyelvű feliratok, autonómia, önrendelkezés. Ezek a rendszerváltás óta eltelt időszak mindig "aktuális" kifejezései: hol a nemzeti kisebbségek jogos igényeként, hol a magyarellenes uszítás legalkalmasabb fegyvereként, hol az éppen soros és netán felvilágosultabb hatalom elleni támadásként, kampányfogásként, politikai tőkeszerzés céljából, vagy egyes betegesen megszállott elmékben csak úgy egyszerűen, mindennapi kenyér gyanánt. A magyarellenes érzelmeket néhány sajtóorgánum, aktív vagy levitézlett politikus folyamatosan igyekszik "melegen" tartani. És bár vannak időszakok, amikor úgy tűnik, mintha enyhülne ez a hangulat, mindig akad valaki, aki figyelmeztet a magyar veszélyre.
Tegnap olvastam, hogy a ’90-es években egy, a népszerűségi mutatók legmagasabb fokán álló, ám a parlamentből sikeresen kibukott, az utóbbi időben szinte teljesen feledésbe merült alakulat valamikori parlamenti képviselője, volt kolozsvári bíró már megint "tudja", hogy Magyarországnak van egy "titkos" terve Erdély megkaparintására. Azt is tudja, hogy ebben a machinációban benne vannak a magyar történelmi egyházak, különösen a római katolikusok. Sőt tudja azt is, hogy Magyarország ilyképpen "az erdélyi ingatlanok több mint 50%-át "saját nevére íratja". Ebben az "aljas" mesterkedésben cinkos volt szerinte sorban a Constantinescu–Isarescu, az b, a Basescu–Tariceanu, illetve a jelenlegi kormány. A szolgálatos uszító szerint Európa az utóbbi százötven évben nem látott hasonló "ördögi, atipikus, hódító hadjáratot". Arról is tudomása van, hogy a magyaroknak – ergo Magyarországnak – visszaszolgáltatott területeket és ingatlanokat "hamis iratokkal, lefizetésekkel, befolyásolással" kaparintották meg, amiről az ügyészség és a DNA is tud, de a kisujját sem mozdítja. Közben, olvasható a terjedelmes írásban, "a hamis igénylők", beleértve a "volt bárók zabigyerekeit is", akik annak idején "mindenüket elkártyázták", ráteszik a kezüket az országra. Amiatt is dühös, hogy a "cinkos ügyészeket", akik " 2012 nyarán még szombaton és vasárnap is zaklatták" azokat a szegény románokat, akik Traian Băsescu menesztésére szavaztak a referendumon, most pedig, bár "hétfőtől péntekig" sem foglalkoznak az üggyel, akiknek a nemzeti érdek semmit sem jelent, senki sem vonja felelősségre. Végül pedig a Vatrától az Avram Iancuig több hazafias és kulturális egyesület nevében követeli a kormánytól, hogy "helyezze hatályon kívül, vagy legalább öt évre függessze fel az összes restitúciós szabályzót, és utasítsa az ügyészséget és a DNA-t, vizsgálják át a magyarok visszaigénylési dossziéit.
Egy ilyen szöveg, gondolom, nem igényel különösebb kommentárt. Arról van szó, hogy "profi" diverzionisták, akiknek "létkérdés" a magyarellenes uszítás, büntetlenül mérgezik nap mint nap az egyszerű, üres zsebű emberek lelkét. Azt szeretnék bevinni a köztudatba, hogy minden nyomorúságuk oka a magyarság.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely).

Gazda József igaza
Salat Levente a Háromszék napilapban (április 24.) válaszolt Gazda Józsefnek, aki korábban elítélően nyilatkozott arra vonatkozó politikai prognózisáról, miszerint az elkövetkező tizenkét évben nem hozhat eredményt a székelység önrendelkezési törekvése.
A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) politikatudományi karának dékánhelyettese úgy véli, „tájékozatlanságot tükröző, megalapozatlan optimizmusra vall az a vélekedés, miszerint belátható időn belül elképzelhető lenne Erdélyben az etnikai alapú területi autonómia".
Salat Levente dolgát a replikában megkönnyítette, hogy a hírügynökség sajátságos sarkítási és kiemelési fogásai miatt kijelentését valóban árnyalatok nélkül idézték, s hogy Gazda nem sokat vesződött a mindig szükséges kontextusba helyezéssel. A kovásznai nyugalmazott tanárnak, írónak ennek ellenére igazat adok Salat válasza után is, ugyanis abból kiderül: az csak a székely autonomista küzdelmek leszerelésére alkalmas, márpedig ez meggyőződésem szerint a mai belső székelyföldi helyzet félreértésén alapul.
Mielőtt ennek kifejtésére rátérnék, idézném Salat válaszának legértékesebb részét, melyben e kiváló szakember felkészültségéhez méltó módon összegez egy nagyon fontos kutatási eredményt: „Gazda József nemes egyszerűséggel foglalja össze a dolog szerinte való lényegét: »Salat Levente tett egy bölcs nyilatkozatot, miszerint tizenkét éven belül nem lesz autonómiánk.« Ez a kijelentés egyszerűen nem felel meg a valóságnak, több okra visszavezethetően. Egyfelől úgy gondolom ugyanis, hogy az autonómia számos olyan formájával rendelkezünk már ez idő szerint is, amelyeket vagy nem tudatosítunk, vagy nem tulajdonítunk azoknak kellő jelentőséget: a nyelvi szempontból önálló iskolarendszerünket funkcionális autonómiaként szokták emlegetni a szakirodalomban; az egyházi autonómiák rendszere a személyi elvű autonómiákra példa; a közel 3000 tanácsos és választott vezető, akik az erdélyi magyarságot képviselik a helyi adminisztráció intézményeiben a közigazgatási autonómia fontos letéteményesei; kulturális intézményeink egész sora a kulturális autonómia kis köreiként volna megbecsülhető, de az autonómia sajátos alakzatai a közbirtokosságok is. Többször foglaltam állást nyilvánosan azzal kapcsolatosan is, hogy a romániai törvényes keretek elvileg lehetővé teszik a személyi elvű kulturális autonómia magánjogi változatának a működtetését az egyesületi törvény alapján, és az a tény, hogy ezzel az erdélyi magyarság nem kíván élni, fontos jelzés azt illetően, valójában mekkora az igény az autonómia iránt köreinkben. Az MTI-interjúban azt is mondtam, nem kizárt, hogy a regionalizáció napirenden szereplő kérdése a székelységre nézve valamilyen elfogadható területi-adminisztratív alakzat létrejöttét eredményezze."
A fentiek valóságtartalma szerintem helytálló, csak éppen a belőlük levonható következtetést nem tudom helyeselni. Csak a határt kellene megvonni a ténymegállapítások és a megalapozatlan következtetések között. Megítélésem szerint jól látható ugyanis, hogy az erdélyi magyarság emancipációs küzdelme eljutott egy olyan küszöbre, melyet át kell lépni ahhoz, hogy az elért pozíciókat meg lehessen szilárdítani – különben azok örökös védelme, a vegzáló típusú többségi államnacionalizmussal folytatott iszapbirkózás fogja felőrölni idegeinket és az időt. A Székelyföldön kívüli régiókban szükség van egy kulturális-politikai felépítményre, egy olyan garanciára, amit a művelődési autonómia szervezete adhat meg – és aminek felállítására és működtetésére az egyesületi törvény elégtelen –, magán a Székelyföldön ennél azonban jóval többre.
Salat prognózisa a székely törekvésekről szerintem a többi régió nyújtotta létélményben és realitásokban gyökerezik. Nem először tapasztaljuk, hogy a nem Székelyföldön élő vagy innen elszakadt szakemberek és politikusok a maguk régión kívüli kudarcos létélményét teoretizálják meg, és húzzák úgyszólván rá a székelységre. Tény és való, hogy Erdély többi magyarlakta részében az emancipációs küzdelmek megtorpantak, áthághatatlannak tűnő vagy valóban annak bizonyuló korlátokba ütköznek. Nem titok, hogy a funari korszakot megszenvedett Kolozsvár, az egyetem csöppet sem szívvidító eszmei és erkölcsi mikroklímája vagy a pogromot megismert Marosvásárhely nyújtotta létélmény, a kényszerű megalkuvások és a belőle leszűrt tapasztalatok fölöttébb alkalmasak arra, hogy kishitűség alakuljon ki az emberben a lehetőségek felbecsülése dolgában. Eléggé nagy baj, hogy a dolgok így alakultak, s hangadó közéleti szereplőink jó része a mai napig eme egzisztenciális félelmeket átélt emberek közül kerül ki. A Székelyföldön azonban az elmúlt húsz év más létélményt érlelt ki, ráadásul az utóbbi időben sikerült egy autonomista tömegmozgalom alapjait lerakni – ezt leszerelni pedig bűn és vétek lenne. A küszöbön álló közigazgatási átszervezésben rejlő veszélyre itteni RMDSZ-politikusok is ráébredtek, nem véletlen, hogy egyikük például népszavazással venné elejét a kisebbségi jogok várható csorbulásának. Mások polgári engedetlenségről beszélnek, s e politikusok a tüntetéseken való részvételtől sem zárkóztak el. Tulajdonképpen arra lenne szükség, hogy a Salat Leventéhez hasonló, kiváló felkészültségű szakemberek is a székelység eme törekvései mellé álljanak, azt ugyanis helyesen ismerték fel, hogy másként áttörést elérni manapság nemigen lehet. Kár, hogy eleven kapcsolatuk megszakadt az itteniekkel, az itteni mindennapokkal, a kibontakozó tömegmozgalom eleven valóságával. A „hamis realisták" lebeszélő, leszerelő nyilatkozatai érthető ellenérzést szülnek a székelység jó részében, s ezeknek adott hangot Gazda József kifakadása.
Salat Leventének szerintem viszonylag könnyű dolga van. Az Etnopolitika – a konfliktustól a méltányosságig (Mentor, 2001) című remek könyvét kell csupán újraolvasnia, hogy a nemzetépítő táborhoz csatlakozhasson, és leküzdje ama gátoltságát, melyet a permanens kudarcélmények szültek, s melyek oly „fantáziátlanná" tesznek ma sokakat Erdélyben. Sokan mások viszont hisznek abban, hogy ma áttörést a Székelyföldön lehet és – a közigazgatási átszervezés miatt – parancsolóan szükséges is elérni. S ez az erdélyi magyarság többi részének – a szórványnak és olyan egy helyben topogó nagyközösségeknek is, mint a kolozsvári, a vásárhelyi vagy a partiumi – is megoldást hozna kisugárzása folytán. Építeni a belső székely törekvések és a külső befolyás felerősítésére kell és lehet. Nem kétséges, hogy ha ezek meglesznek és egy irányba hatnak, akkor a román közvélemény és talán a politikum egy része is jobb belátásra tér, nem fogja mai lehangoló képét nyújtani, hiszen saját demokratikus fejlődése szempontjából is meghatározó élményben lehet része ezáltal.
B. Kovács András
A szerző sepsiszentgyörgyi újságíró, közíró
Krónika (Kolozsvár)

Funartól a felelőtlenségig
Romániában számos jogszabály nyújt lehetőséget a magyar nyelv szabad használatára, Székelyföldet leszámítva közhivatalokban mégis alig hallani magyar szót. Az RMDSZ szerint a magyar nyelvnek regionális nyelvé válása jelenthetne áttörést, néppárti politikusok viszont úgy vélik, a jelenlegi törvényi kereteket sem használjuk ki.
Az erdélyi magyarság Trianon óta eltelt közel egy évszázada elsősorban a nyelvhasználati jogokért folytatott küzdelemről szólt. A nagyapáink idejéből ismerős „Beszélj románul” felirat a két világháború közötti Angelescu-korszak rémségeként maradt meg a közösségi emlékezetben egy olyan Erdélyből, ahol városaink zömében magyarok éltek többségben. Amit tiltó táblákkal nem lehetett kivitelezni, megoldotta a kommunista rendszer etnikai arányokat megváltoztató iparosító politikája: a betelepített román lakosság nyelvi terjeszkedésével háttérbe szorultak az őslakos magyarok, a közhivatalokból eltűnt a magyar nyelv. Magyar ember nem csak a katonaság vagy a rendőrség kötelékébe nem kerülhetett be, de közhivatalokba is ritkán alkalmazták. A kolozsvári Polgármesteri Hivatalban 1990-ben alig volt magyar alkalmazott, Szatmárnémeti 40 százalék fölötti magyar lakosságából néhány százaléknyi magyar dolgozott közhivatalokban. Ilyen állapotban érte a rendszerváltás az erdélyi magyarságot, a vegyes lakosságú és szórványvidékeken a képzeletbeli tiltótábla rég beköltözött az emberek tudatalattijába... A kisebbségek szabad anyanyelv-használatáról szóló első, rendszerváltás utáni hazai jogszabály az 1995/33-as törvény volt. Ezt követi a szintén a nyelvhasználati jogokat biztosító Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája, amelynek betartását Románia a 2007/282-es számú törvényben vállalta. Számos nyelvhasználati passzussal 2001-ben jelent meg a 216-os közigazgatási törvény, de több más román jogszabályban történik utalás a kisebbségek szabad anyanyelv-használati jogára. Papíron Románia széleskörű jogokat biztosít kisebbségei számára, a valóság azonban mást mutat. Nagyvárosaink példája a bizonyosság rá, hogy megfelelő érdekérvényesítés nélkül a törvény írott malaszt marad. Nagyvárad, Kolozsvár vagy Marosvásárhely esete bizonyítja leginkább, hogy nagy múltú városainkban a magyarság komfortérzete igen keveset javult.
Elpuskázott nagyváradi lehetőségek
Az elmúlt évek legkeményebb, nyelvi jogaink visszaszerzését célzó próbálkozásai talán Nagyváradon folyt. A harc elsősorban nem a román hatalommal, hanem a helyi magyar politikai elit között dúlt. Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei elnöke szerint rég magyar utcanév-táblák lennének a városban, ha az RMDSZ nem járatja le az ügyet. Évekkel ezelőtt Csomortányi az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) soraiban indította el a hagyományos magyar utcanevek kiharcolásáért folytatott kezdeményezést, miután Bíró Rozália RMDSZ-es politikus második alpolgármesteri mandátumában semmilyen előrelépés sem történt a helyi magyarság nyelvi jogainak ügyében. „Átgondolt és következetes érdekvédelmi munka nélkül nincs jelentősége annak, hogy egy-egy településen magyar a polgármester vagy az alpolgármester. Ezt igazolja Nagyvárad és Bíró Rozália példája, ahol 12 évnyi magyar alpolgármesterség alatt semmit nem értünk el” – összegzi az elmúlt évek keserű tapasztalatát a néppárti politikus. Szerinte az EMI, majd a Néppárt által követelt történelmi magyar utcanevek újbóli használatára az volt az RMDSZ válasza, mint a Nagy-Románia párté: Horthy-korszakbeli személységekről akarnak utcákat elnevezni. Terveik szerint a történelmi magyar utcaneveket tájékoztató jelleggel függesztenék ki előbb a belváros 40-50 utcájába, majd bővítenék a kört, miközben megmaradnának a hivatalos román utcanevek is. Csomortányi szerint az a legnagyobb baj, hogy a számunkra kedvező törvényi lehetőségeket sem aknázzuk ki. Érmihályfalván, Nagyszalontán és Nagykárolyban 1990 óta RMDSZ-es többségű helyi közgyűlés és magyar polgármester van, a nyelvi jogok terén azonban ott sincs előrelépés. „Vagy közömbösségből, vagy tudatlanságból” – teszi hozzá Csomortányi.
Ellenjavallt erőszakosság
Az RMDSZ főtitkárságának önkormányzatokért felelős új alelnöke, Illyés Gyula nyolc éven át volt Szatmárnémeti polgármestere. A partiumi nagyvárosban 40 százalék a magyarság részaránya, ennek ellenére a több száz utca öt százalékának sincs magyar neve. A volt polgármester szerint városainkban az utcanév-változtatás a legkényesebb ügy, de Illyés ezt nem is tartja prioritásnak: „Nehezen képzelhető el, hogy a város főbb útjait, utcáit románra keresztelő többség belemegy az utcanév-változtatásba. A helyi közgyűlés nem szavazza meg, mi meg hetvenkedünk, és növeljük kudarcaink számát. Polgármesterségem alatt annyit sikerült ezen a területen elérnem, hogy a városban megnyíló új utcák közül 8-10-nek magyar nevet adtunk, és egy belvárosi utcát is magyarra kereszteltünk” – összegez az RMDSZ-politikus. Illyés az utcanevek megváltoztatásának esélytelen háborúja helyett sokkal fontosabbnak tartja, hogy a közhivatalokban terjesszük ki a magyar nyelvhasználatot. Ezen a területen is nagy nehézségekbe ütközött, állítja, hiszen a polgármesteri hivatal örökölt személyi állományának 90 százaléka román volt, és az arányon lényegesen nem tudott változtatni. El kellett fogadnia, hogy az ügyfélszolgálattal foglalkozó alkalmazottak közel fele állította, hogy ért magyarul. Az már más kérdés, hogy a néhány mondatot magyarul értő vagy beszélő román alkalmazott magyarul válaszol-e a hozzá magyarul forduló ügyfélnek. A gordiuszi csomót a volt szatmári polgármester azzal vágta át, hogy néhány alkalmazottal létrehozott egy ügyfélfogadó, ügyintéző városi irodát, ahol az új alkalmazottaknak már kötelező volt a magyar nyelv ismerete is, és német nyelvű munkatársat is alkalmaztak. Mivel a magyar lakosság többsége már megszokta a román nyelvű kommunikációt a hivatalokban, Illyés szerint az emberek feleslegesnek tartják a magyar nyelvű kérvényezést, mivel a végkifejlet mindig a román ügyintézés marad. Szerinte a jelenlegi törvénykezés csak felszínes megoldásokat kínál. „Az igazi áttörés az lesz, ha a magyar nyelvet sikerül regionális nyelvként elismertetni Romániában. Ez hozhat megoldást nyelvi jogaink kivívásához. Ameddig egy-egy többségi román közgyűlési határozaton múlik a magyar nyelv használata, nincs érdemi előrelépés” – mondja az RMDSZ-es politikus. Azt azonban maga is elismeri: a jelenlegi törvényi kereteket maximálisan ki kéne használni, „lehetőleg a helyi közhangulat figyelembe vételével, és az erőszakosság kerülésével.” Csomortányi szerint viszont nem kéne visszariadni attól, ha a helyi önkormányzat elutasítja a magyar utcanevek használtát. Egy ilyen határozatot kétszer lehet napirendre tűzni, a második negatív szavazat után a közigazgatási bíróság elé vihető az ügy. „Következő lépésként minden elutasító döntést az európai fórumok elé kell terjeszteni, mert a magyar nyelvhasználat uniós jog” – vázolja a megoldást az ellenzéki politikus.
A megmentett Házsongárd
A nyelvi jogok szempontjából leginkább megviselt erdélyi magyar közösség kétségtelenül a kolozsvári. A Funar-korszak mindent lenullázott, az állóháborúra berendezkedett magyarság pedig egy idő után beletörődött sorsába. Az 1990-2000-es évek két RMDSZ-es alpolgármestere beleszürkült a mindennapok magyarellenes hangulatába. Némileg új színt hozott a város magyarságának életében Horváth Anna kinevezése az alpolgármesteri székbe, aki közel egy év alatt – többszöri nekifutás után és valamennyi román párt támogatásával – közgyűlési határozatot eszközölt ki a Házsongárdi temető állagmegőrzésére, és közel két évtizedes elutasítás után a város műemléképületeire felkerül a magyar nyelvű szöveg is. A történészbizottságban zajló munka ma már az utolsó száz méteren várja a szerencsés végkifejletet. A kincses város múltjának és jóval 20 százalék alá csökkent magyar népességének mindez aprócska, de nagyon fontos gesztus, miután a magyar nyelvhasználat gyakorlatilag valamennyi közhivatalból kiszorult.
Igen, tessék!
A hivatalban lévő magyar tisztségviselők vérszegény teljesítményét szerencsére több civil szervezet hatékony munkája egészíti ki. A Kolozsváron elkezdődött Igen, tessék elnevezésű mozgalom üzletekben, és egyéb szolgáltató cégeknél ösztönzi az anyanyelvhasználat kiterjesztését: a bejáratnál rendszerint matrica jelzi, hogy az alkalmazottak tudnak-e magyarul. A kolozsvári térhódítás után a civil szervezet Marosvásárhelyen és más erdélyi nagyvárosban is népszerűsíti szolgáltatását.
Hasonló feladatokat lát el az Erdélyi magyarságért nevű egyesület is, amelynek csíkszeredai elnöke, Asztalos István tucatnyi kétnyelvű matricát juttat el az érdekeltekhez. Asztalos szerint a magyar nyelv használatával nem csak Kolozsváron vagy Nagyváradon vannak gondok, hanem Székelyföldön is. Példaként Marosvásárhelyt említette, ahol a lakosság közel felét kitevő magyarság egyre inkább románul szólal meg üzletekben és hivatalokban. Ez a nyelvi térvesztés legbiztosabb jele, aminek ellensúlyozására tenni kell. Székelyföld-szerte fel kell lépni azért, hogy a nagyáruházakban is betartsák a magyar nyelvhasználat szabályait. Egyesületük tucatnyi kétnyelvű matricát készít minden tevékenységi területre, ezt szeretnék forgalmazni több üzletben, áruházláncban is.
Mintegy 300 hivatalban kellene magyarul beszélni
A Horváth István szociológus vezette Etnikumközi Viszonyok Kutatóközpontja (CCRIT) által végzett felmérés szerint Romániában 298 polgármesteri hivatalban lenne kötelező a többnyelvűség. Kimutatásuk szerint 267 polgármesteri hivatal számolt be arról, hogy valamilyen formában biztosították az ügyfelek számára a magyar nyelvhasználatot. Míg a szóbeli kommunikációra vonatkozó előírások gyakorlati alkalmazásának többnyire nincs is akadálya, az írásos kommunikáció jóval problémásabbnak mutatkozik. A felmérés adatai szerint arra a kérdésre, hogy az erdélyi magyarok milyen nyelven beszélnek a polgármesteri hivatalban, a következő válaszok érkeztek: 1. Csak magyarul: 45 százalék, 2. Nagyrészt magyarul, de valamennyire románul is: 7,5 százalék, 3. Fele-fele arányban magyarul és románul: 9 százalék, 4. Nagyrészt románul, de valamennyit magyarul is: 4,5 százalék, 5. Csak románul: 33,9 százalék. A kimutatás szerint a magyar nyelvhasználat a népesség felére volt jellemző. A többnyire magyar nyelvhasználat egyértelműen székelyföldi sajátosság, ahol az erdélyi magyarság fele tömbben él.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Húsz rózsaszál Szent Erzsébet kötényéből a Gyimesekbe
Csíkszeredából a Gyimesek felé haladva ugyanaz a szokott kép fogad, mint a vidéken bárhol: szétlapított pillepalackok, édességes csomagolóanyag foszlányai, egyszóval jól megporosodott szemét az út szélén. Felsőlokra beereszkedve kellemes látvány a friss zöld színű hegyoldal, legelésző juhnyáj, lennebb, a faluban kertekbe zárt lovak látványa fogad. Itt is, mint például a Székelyföld legtöbb településén, látunk otromba és tájba nem illő lakóházakat, sőt élénk, például narancssárga színűeket is. A házak legtöbbje a hetvenes években épült vagy épült újjá, verandás változataik is megmaradtak. Faházak, nagy pajták, csűrök sűrűn egymás mellett. Az Ugra-pataki eltérőnél, a Szent Erzsébet nevét viselő iskola utcájában a kapu előtt állunk meg. Az udvaron ünneplőbe öltözött emberek, a színpadon népviseletben pompázó fiatalok: a diákok, akik az iskola alapkőletételének 20. évfordulója alkalmával tartott hálaadó szentmisén vesznek részt. Legtöbbje gyimesi viseletet hord, páran moldvai csángósat, néhányan székely ruhát.
A mise elkezdése után beállt csendben az út másik oldalán nőtt fenyőfákon éles hangon énekelnek a madarak, mintha beleszólnának ők is a szertartásba: mi is itt vagyunk! Berszán Lajos atya, az iskolaalapító a régi somlyai búcsúk hangulatát idézi meg, és a hívek akadályoztatásának valóban buta, erőszakos eszközeit is felemlegeti. Hogy miért? Mert éppen 20 évvel ezelőtt, 1993 pünkösdjén, május 28-án helyezték el az épület alapkövét, amit Bálint Lajos érsek áldott meg. Anyagilag támogatta az iskolaépítést a debreceni Keresztény Értelmiségiek Szövetsége.
Őseink hite, buzgósága nem veszett ki az emberi szívekből – tapasztalta meg 1990 után is Berszán Lajos gyimesfelsőloki plébános, bár úgy vélte, a vörös 45 év kimosta az emberekből a hitet is, meg az igényt is, hogy zarándokútra induljanak Somlyóra. Sőt idegenek, anyaországiak, debreceniek is számosan érkeztek, az meg senkinek sem tűnt fel, hogy nem is római katolikus vallásúak legtöbben.
A szertartás során röviden megismerkedhettünk a kezdetek eseményeivel is. A tervezés nem az iskolateremtéssel volt kapcsolatos. 1993-ban két autóbusznyi anyaországi zarándok szállt meg Felsőlokon. Azt határozták el vendéglátójukkal együtt: zarándokházat építenek. „Nekifogtunk, hogy megvalósítsuk ezt az álmot” – emlékezett Berszán atya. Közben Márton Áron püspök hatásáról esik szó a prédikációban: a püspök előszobájában az elvett, az állam által kisajátított egyházi iskolák fényképeit látta az ifjú Berszán Lajos. Mint akinek a házát kirabolták – hasonlítja a helyzetet.
Ennek a nevelésnek eredményeként „ki is alakult egy feje tetejére állított világ”. Az iskolateremtés ezért is vált fontossá. Bálint Lajos római katolikus püspök áldotta meg az alapkövet, rá múlt pénteken emlékeztek az iskola tanulói, akik a csíkdelnei régi templom melletti sírhelyét felkeresték, emléke előtt tisztelegtek. A püspök anyagilag és erkölcsileg is támogatta a felsőlokiak egyházi iskoláját, Berszán atya felemlegette: nem csupán ünnepeken, hanem hétköznapokon is eljött, beült a tanítási órákra is. Boldogan jött ide – sommázta az emlékező. Közben vonatzakatolás tölti meg a völgyet, és a nap kisüt, forróságát szétárasztja. Később a fény megfogyatkozik, beborul. Arra is választ kapunk, miért lett a tanintézet neve Árpádházi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium. Részben azért, mert a magyar szent a szegények támasza, segítője volt, amint az iskola is a rászoruló gyermekeket fogadja be, hogy segítse majd elhelyezkedni a társadalomban. Személyes indítékok is álltak a háttérben: az iskolaalapító lelkész édesanyja is az Erzsébet nevet viselte, bár ő nem érhette meg még az építkezések elkezdését sem. Vallásossága példaként szolgált gyermeke számára is, aki úgy emlékezik rá: az olvasó mindig a kezében volt, amikor meg nem, akkor dolgozott. Plébánosként két templomot festetett, mindkettőben ott van a magyar szent képi ábrázolása. Az oltáron előtte ugyancsak a magyar szentre emlékeztet a gyönyörű rózsacsokor (egyik legenda szerint amikor a szegényeknek kötényében ételt vivő Erzsébetet férje, mások figyelmeztetésére, számon kérte, mit visz el hazulról, ő azt felelte: rózsát – és télidőben rózsává változott a kötényébe rejtett és az éhezőknek szánt élelem).
Dr. Keresztesné Várhelyi Ilona hazajön Felsőlokra, ezért az ünnepségen szerepet is szántak neki. Az elmúlt két évtizedre emlékezve így fogalmazott: „a kezdeti magocskát segítettünk kicsírázni. Ausztráliától Amerikáig, Japántól Hollandiáig mindenütt volt olyan magyar, aki hitte, hogy ez a mag kicsírázik.” Majd eredményként állapította meg: az épület áll, és 16 éve már, hogy végzősöket bocsát el az iskola minden tanév végén, felnőttként.
Az épület terveit lovag vitéz Haranghy Sándor okleveles építészmérnök készítette, a Történelmi szent Lázár Katonai és Ispotályos Lovagrend (Málta) KLJ lovagja, a magyar Országos Egyházművészeti és Műemléki Tanács tagja, később Gyimesfelsőlok díszpolgára. A szertartás során megszólalva, a meghatottságtól elcsuklott a hangja.
A mise után a szabadtéri színpadról hordják a székeket vissza az iskolába a diákok. Színes kavalkád, mosolygó vagy kipirult arcokkal. Berszán Lajos atya pedig kamera előtt nyilatkozik, ha az ő esetében lehetne ezt a szót használni… Pontosabban: emlékezik, és válaszol a kérdésekre.
Ő mondja el, hogy a végzős osztályok – mert jó ideje kettő van – létszáma kereken 60, de 94 a teljes létszám, ugyanis esti tagozat is működik Felsőlokon. Nem mellékes az sem, hogy a diákok mellett a kisebbekre is gondoltak, amikor első osztályt is indítottak, sőt ma már három óvoda is hozzájuk tartozik a falu különböző pontjain. Folytonos a növekedés a létszámot illetően.
Hogy kikre büszke? Tanítványaira. – Boldog voltam, amikor az első végzős esküvőjén prédikáltam. Egyik növendékem Rómában végez, részt vettem a szerpappá szentelésén. Most végzett az első gyógyszerész tanítvány, van színésznő is, és többen ebben a völgyben tanítanak. Egyikük kolleginám – visszajött saját iskolájába tanítani.
Az emlékek felidézésében a humor is szerepet kap. Magára gondolva mondta az atya: – Pappal is megeshet, hogy kórházba kerül, ott is vannak tanítványaim!
Aztán így összegzi a Szent Erzsébet nevét viselő tanintézmény és a maga munkájának szerepét: – A keresztény értékrendet szeretnénk a lelkükbe beírni – tekintetünk pedig követi az udvaron jövő-menő, csángós ruhájukban pompázó fiatalok lépteit.
– Jövőre szeretném, ha szerzetesrendet telepíthetnék ide. A folytonosságot, a lelkületet is megerősítenék – hangzik el a tervek közül. Valamint az a megállapítás is, hogy az iskolának kialakult már a légköre. Ezt megerősítették diákok is később, egyik végzős fiatalember úgy fogalmazott: ha nem itt tanulna, valószínűleg diszkókba járna és az alkoholt meg más tudatmódosító szert is kipróbált volna…
Ezzel a légkörrel kapcsolatosan az iskolaalapító plébános úgy fogalmazott: aki ide jön tanulni, az tudja, hogy katolikus iskolába jön, ahol imádkozunk, misére járunk. És a tudományokat kell művelnünk – teszi hozzá.
A Duna Televízió székelyudvarhelyi stábjának nyilatkozva elhangzik: az alapkőletételtől végigkövették az iskola történetét, a mai évfordulóig. Közvetítettek Gyimesfelsőlokról betlehemes pásztorjátékot és karácsonyi éjféli misét is.
A színes forgatag hamar megcsendesedik: a diákok szüleikkel, hozzátartozóikkal távoznak, hogy együtt, családi körben töltsék a késő délutánt. A kamera kedvéért még az iskolaépület előtti kis harangot is megkondítják.
Bemegyünk az új, iskolának tervezett épületbe. Rövid összefoglalás a múltról, sok fényképpel bal oldalt. A falképen, csángó és székely fiatalok körében, háttérben jellegzetes gyimesi tájjal Szent Erzsébetet ábrázolják, az egyik falra a tanulók rajzaiból állítottak ki, csaknem mindegyik Szent Erzsébettel kapcsolatos. A falakon kinagyított fényképek az intézmény életének kiemelkedő eseményeiről, ünnepeiről. Az osztálytermek üresek, a székek az asztalokra felrakva, az utolsó takarítás okán. Az épület négyszög alakú, kis udvarral a közepén, hogy minden folyosóra, terembe természetes fény jusson. Most nagyon csendes… mert nem tanítási nap a mai.
Miután látszólag minden elcsendesedett, dr. Keresztesné Várhelyi Ilonával az udvaron beszélgetünk. Felemlegeti az ötlet kipattanását: hogy zarándokházat terveztek kezdetben, ám az ötlet módosult, mert társaival együtt arra gondoltak, a gyimesi gyermekeknek meg kell adni a továbbtanulási lehetőséget. (A zarándokház ötlete sem merült felesésbe, mert az épület zarándokoknak biztosít szállást.) Ezt nem csupán az adományok folyamatos gyűjtésével és továbbításával segítették, hanem kétkezi munkával is. Ki gondolná, hogy a magasan képzett debreceni értelmiségiek szedték a követ a Boros patakából? Nosztalgia van a mondatokban, hivalkodás szemernyi se. Pedig e húsz év jogalapot adhatna ahhoz, hogy összegzően fogalmazzon a felsőloki középiskola jótevője. Adatokat sorol: 1992-ben jegyezték be a Sziklára Épített Ház Alapítványt, az APEH alkalmazottja nyilván nem ismerte a bibliai történetet, látszott ez a név feletti csodálkozásán. Segítettek több ízben is munkával: busznyi fiatallal jöttek, ő főzött, ittléteik gyümölcse a személyes kapcsolatok kialakulása volt. Folyamatosan szükség volt a pénzre, sosem tudhatták, éppen mire lesz elég. Száz forinttól pár millióig terjedő összegeket kaptak, említi, az összegek azt mutatják: mindenki pillanatnyi lehetősége, tehetsége szerint támogatta a felsőloki iskolaépítést. – Van olyan ismerősöm, aki 18 éven keresztül a kicsi nyugdíjából havonta kétezer forintot befizetett… – említ egyet a sok példa közül dr. Keresztesné Várhelyi Ilona. Másik támogatójuk vállalkozó fia a teljes vízvezetés és csatornázást kifizette. „Furcsa és sokszor megható módon” gyűlt a pénz. Volt, amikor már számítógépre, autóra gyűjtöttek… Koncerteket is szerveztek, hogy a bevételt a Gyimesekbe hozhassák. „Koldultam a világban, levelezés által” – hangzik el. Vagy prospektust tervezett, újságcikket írt, támogató családokat kerestek a diákok mellé, mikor amivel célt lehetett elérni. Most már ösztöndíjat tudnak felkínálni diáknak és tanárnak, utóbbiak közül a legpiacosabb, legkapósabb szakembereknek, akik elcsábíthatóak lennének, hogy a jobb kereset reményében ne menjenek máshová innen. Az itt tanuló diákoknak nagyobb része csángó, de egészen messziről is eljöttek ide tanulni. Szállásuk, ellátásuk költségeit ma is jórészt adományokból kell fedezni.
Aztán anekdotikus történetek hangzanak el, például arról a debreceni operatőrről, aki ittléte első éjszakáján az olajos deszkapadlón aludt a helyi viszonyokat már ismerő debreceniekkel, miközben egerek járkáltak a teremben, reggel pedig nem értette, miért a Tatros vizét ajánlják mosakodásra. Aztán ügybuzgó Gyimesekbe járó ember lett belőle. És szó esik a plébános úr Funar nevű macskájáról is.
A debrecenieknek – éppen otthon – azt is szemükre vetették, miért éppen gyimesieket, és miért nem hazájukbelieket támogatnak? Aki azonban ismeri a rászoruló fiatalok családi körülményeit, vagy részt vett rendezvényeiken, az iskola eseményein, bizonyára nem tesz fel többé ilyen kérdéseket.
Gyérül a fény a gyimesi völgyben, vacsorához sorakoznak a bentlakó diákok. Levetették pompázatos népviseletüket, ugyanolyan eleven gyermekek, mint bárki más a korosztályukból. Már nem érezni az ünnepi hangulatot, a meghatottság bennünk is oldódik, Berszán atya szíves invitálással búcsúzik: jöjjünk be feltétlenül, ha erre járunk. Dr. Keresztesné Várhelyi Ilona a kapuig kísér. Kibújik a nap a felhők mögül, hogy kellő fénybe vonja mindkettejük arcát.
1994. szeptember 15-én a gyimesfelsőloki plébániatemplomban kezdte az első tanévet a középiskola első osztálya. A szentmisét Bálint Lajos érsek végezte, majd harminc diákot szólítottak néven, akik az első évfolyam tanulói lettek. Tanterem, iskolaépület nem létezett, mégis beindult az Árpád-házi Szent Erzsébetről elnevezett római katolikus líceum. Elkészült az épület tervrajza, és a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének debreceni csoportja, dr. Keresztesné Várhelyi Ilona a közben bejegyeztetett Sziklára Épített Ház Alapítványon keresztül gyűjtötte az adományokat, támogatta az építkezést. Az oktatás a község klubtermében folyt, a harmadik tanév elejére fejezték be az épületet. Saját tanárai sem voltak az iskolának, a környékbeli iskolák igazgatói tanítottak be, később Angliából, Németországból jöttek nyelvtanárok. Közben újabb évfolyamokat indítottak minden évben, és az épület kezdett szűkké válni, „kinőtték” (most 120 férőhelyes bentlakásnak, étkezdének, fürdőnek ad helyet), újból építéshez fogtak: az akkor elkezdett iskolaépület az oktatás sajátos igényeit kellett kielégítse. A telek megvásárlását az Apáczai Közalapítvány segítette, az építkezésben pályázati úton az Illyés Közalapítvány, a Mocsáry Lajos Alapítvány és a magyar Kulturális Örökség Minisztériuma nyújtott több rendbeli segítséget. Két év alatt épült fel az új iskolaépület. Első évfolyamuk 1998-ban végzett, 2007-től esti tagozata is van az iskolának. 15.000 kötetes könyvtár szolgálja a diákokat és tanáraikat, valamint korszerűen felszerelt fizika, biológia–kémia és informatika szakterem. Az intézmény alapítója Berszán Lajos gyimesfelsőloki római katolikus lelkész, igazgatója Bálint Gergely, aligazgatója Ambrus István.
P. Buzogány Árpád
székelyhon.ro

A festékkel leöntött honvédemlékmű közös megtisztítására szólított fel Kolozsvár alpolgármestere
A nemzeti összetartozás napjára piros festékkel leöntött kolozsvári első világháborús honvédemlékmű közös megtisztítására hívta csütörtökre a kolozsváriakat Horváth Anna, a város alpolgármestere.
Szerdai állásfoglalásában Horváth Anna felháborodással nyugtázta, hogy ismeretlenek megrongálták a kolozsvári Kismezői temetőben található első világháborús obeliszket. Az esemény – az alpolgármester szerint – “arra utal, hogy az emlékműgyalázás gyakorlata újra felütheti fejét Kolozsváron”. Horváth Anna nyomatékosította, mindez egy olyan városban történik, amely nemcsak európainak vallja magát, hanem az Európa Kulturális Fővárosa cím megpályázására készül.
Az alpolgármester közölte, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kolozsvári önkormányzati képviselői szerdán büntető feljelentést tettek a rendőrségen ismeretlen elkövetők ellen. Ebben az illetékes hatóságok határozott fellépését kérik a mostani és az ehhez hasonló más esetekben.
“Meggyőződésünk, hogy a funari korszak primitivizmusára visszautaló gesztusok és tettek Kolozsváron mind a román, mind a magyar közösség törekvéseinek kerékkötőivé válnak, ezért minden egyes esetben közös, elítélő fellépésre van szükség” – áll Kolozsvár alpolgármesterének az állásfoglalásában, melyben Horváth Anna Gheorghe Funar szélsőségesen nacionalista politikus 1992 és 2004 közötti polgármesterségére utalt.
Kolozsváron kedden piros festékkel öntötték le a Kismezői temetőben azt az első világháborús honvédemlékművet, melynél a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom és a Szent László Serege Egyesület szeretett volna kedden délután megemlékezést tartani a trianoni döntés évfordulója alkalmából. A megemlékezést a polgármesteri hivatal egy olyan törvénycikkelyre hivatkozva nem engedélyezte, amely tiltja a fasiszta, kommunista, rasszista vagy soviniszta tömegrendezvényeket, illetve az olyan gyülekezéseket, amelyek a haza és a nemzet becsmérlését szolgálják, nemzeti vagy vallási alapú gyűlöletre uszítanak.
erdon.ro

Feljelentést tesz az RMDSZ a műemlékrongálás ügyében
Büntető-feljelentést tesz az RMDSZ a kolozsvári Kismezői temetőben megrongált I. világháborús obeliszk ügyében. Horváth Anna, Kolozsvár RMDSZ-es alpolgármestere szerdán közölte a helyi önkormányzat RMDSZ-es képviselői kérik az illetékes hatóságok határozott fellépését ebben és a hasonló esetek kivizsgálásában.
Az első világháborús emlékművet kedden öntötték le piros festékkel ismeretlen tettesek.
„Felháborodással értesültem a sajtóból a kismezői temetőbeli I. világháborús emlékmű megrongálásáról, mely arra utal, hogy az emlékműgyalázás gyakorlata újra felütheti fejét Kolozsváron, egy magát nemcsak európainak valló városban, hanem amely az Európa Kulturális Főváros címet készül megpályázni" - közölte Horváth Anna.
Az alpolgármester szerint a funari korszak primitivizmusára visszautaló gesztusok és tettek úgy a kolozsvári román mint a magyar közösség törekvéseinek kerékkötőivé válnak, ezért minden egyes esetben közös, elítélő fellépésre van szükség.
Horváth Anna ugyanakkor felkéri a kincses város lakosságát, hogy vegyen részt a csütörtökön 17 órától az emlékműnél meghirdetett közös megmozduláson, melynek keretében műemlékszakértők segítségével megtisztítják az obeliszket.
Krónika (Kolozsvár)

Corneliu Vadim Tudort eltávolították a Nagy-Románia Párt éléről
A Nagy-Románia Párt (PRM) 24 megyei szervezetének képviselői szombaton rendkívüli ülést tartottak, amelyen úgy döntöttek, hogy megvonják a bizalmat Corneliu Vadim Tudor pártelnöktől és az alakulat ügyvezető elnökségétől.
Gheorghe Funar, az alakulat főtitkára arról nyilatkozott, hogy az ülésen módosították a PRM alapszabályzatát is.
A párt vezetését az ősszel esedékes rendkívüli kongresszusig egy átmeneti politikai vezetőtanácsra bízzák. Ez alkalommal tisztújítás is lesz, amelyen a pártelnöki, az első-alelnöki, az alelnöki és a főtitkári tisztségekért lehet versenybe szállni.
Funar elmondta, hogy Vadim Tudornak joga van ismét elnöknek jelöltetni magát a kongresszuson. Vadim Tudor felháborodottan jelentette ki a sajtónak, hogy az ülés szabályellenes volt. Hozzátette: őt nem olyan egyszerű leváltani, ugyanis a pártnak ő az alapító elnöke, és bármikor törölheti azt a romániai politikai szervezetek jegyzékéből. Ugyanakkor azt is megjegyezte, biztos benne, hogy a tisztség megvonása mögött a Szociáldemokrata Párt (PSD) áll. hotnews.ro
Erdély.ma

Nagyrománia Párt: túl sokat kapnak a magyarok
Hetek óta mind az írott, mind az elektronikus médiában azon jajong Gheorghe Funar és Vadim Tudor, újabban Marius Paşcan, a Demokrata Liberális Párt Maros megyei szenátora is, hogy a magyarok túl sokat kapnak vissza a restitúciós törvény eredményeként, főként az arisztokrata családokat és a történelmi magyar egyházakat vádolják, és természetesen Magyarországot, mely úgymond folytatja „a bécsi döntés után elfoglalt Észak-Erdély területén elkövetett rablást, fosztogatást, visszaszolgáltatva olyan ingatlanokat, amelyeket a magyar hatóságok telekeltek be magyarországi intézmények, magán- és jogi személyek nevére”.
Fáj nekik, hogy visszaszolgáltatták egyebek között a Görgény- és Maros-völgyi erdőket, földeket azoknak, akik bizonyítani tudták a tulajdonjogot. Maros megye demokrata-liberális szenátora rosszallja azt is, hogy a parlamenti kisebbségi szervezetek évente több mint 83 millió lej támogatást kapnak az államtól kulturális, vallási rendezvényekre, míg a székely megyékben élő románok szervezetei alig jutnak pénzhez.
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

PRM: véget ért a Tudor-éra
Véget ért Corneliu Vadim Tudor pályafutása a Nagy-Románia Pártban (PRM): a szélsőségesen nacionalista, de a parlamentből már a 2008-as választások alkalmával kiesett párt szombati, Gyulafehérváron megtartott rendkívüli kongresszusán kizárták az alakulatból az alapító elnököt.
A kongresszusi küldöttek Gheorghe Funart, Kolozsvár egykori polgármesterét választották meg a PRM új elnökévé. A mintegy hétszáz küldött közöl csupán négyen szavaztak Vadim kizárása ellen, és hárman tartózkodtak.
A voksolást követően Funar úgy nyilatkozott, hogy a kongresszus munkálatai az egység és a jóindulat jegyében zajlottak, egyben kifejezte reményét, hogy a PRM-ben megvan az erő az újjászületéshez. Hozzátette: a kongresszuson megjelent küldöttek agybehangzó véleménye az volt, hogy a pártnak egységre van szüksége, ugyanakkor egyetlen személy, Corneliu Vadim Tudor volt elnök egyszemélyes diktatúráját demokratikus, a párt alapszabályát tiszteletben tartó vezetőségre kell lecserélni. Az alapító elnök Corneliu Vadim Tudor kapcsán úgy nyilatkozott: egy pártelnök nem maradhat „száz évig" a tisztségében. Azt is elmondta, hogy olyan alapszabály-módosításra tett javaslatot, amelynek értelmében két, egymást követő mandátumra korlátoznák a pártelnök, az alelnökök és a főtitkár hivatali idejét. Ezt szintén az" egyszemélyi diktatúra" elkerülése érdekében javasolta.
Vadim Tudor viszont törvénytelennek nevezte a szombati kongresszust, és közölte: nem zárhatják ki a pártból, mivel annak nevét az ő nevére jegyeztette be a szabadalmi hivatalban. Elmondta, bíróságon kívánja igazát bebizonyítani.
Mint arról beszámoltunk, a PRM országos választmánya még június közepén leváltotta a párt teljes elnökségét, Vadim Tudorral együtt. A 24 területi szervezet részvételével, ám Tudor távollétében Bukarestben rendezett akkori pártgyűlésen rendkívül éles bírálatok fogalmazódtak meg a szélsőségesen nacionalista alakulat alapító elnökével szemben.
Dumitru Badea, a PRM Neamţ megyei elnöke – a rendkívüli választmányi ülés egyik kezdeményezője – szerint Tudor okolható a part mélyrepülésével, mindössze 1-2 százalékos támogatottságával. Sőt a moldvai politikus azzal vádolta az elnököt, hogy a tavalyi választásokon miatta nem jutottak vissza a parlamentbe – ahonnan 2008-ban hullott ki az alakulat –, mivel kampányrendezvények helyett többnyire televíziós showműsorokban mutatkozott.
Vadim meg is kísérelte visszaszerezni a hatalmat: két nappal a rendkívüli kongresszus előtt, csütörtökön a Tricolorul című lapban azt írta, hogy a pártelnökség kizárta a PRM-ből Gheorghe Funart. Vadim a cikkben keményen bírálta az egykori kolozsvári polgármestert, úgy fogalmazva, hogy kígyót melengetett a keblén, amikor befogadta a pártba. Funar viszont még pénteken jelezte: mivel az elnökséget már leváltották, az nem zárhatta ki őt a pártból, és már akkor előre vetítette, hogy a rendkívüli kongresszuson Vadim Tudor kizárásáról is döntés születhet. Azt is közölte, hogy indul a pártelnöki tisztségért, mivel „most, amikor Magyarország közel áll ahhoz, hogy elvegye Erdélyt, szükség van a PRM-re." A kettejük közötti viszony megromlását többek között azzal indokolta, hogy Tudor egyrészt azért orrolt meg rá, mert keveset mosolyog, másrészt pedig azért, mert egyszer úgy nyilatkozott, hogy Jézus nem zsidó volt, hanem „dák ivadék."
Vadim Tudor és Funar: szélsőséges karrierek
Az 1949-ben Bukarestben született ex PRM-elnök, Corneliu Vadim Tudor 1967-ben érettségizett a bukaresti Sfântul Sava Gimnáziumban, majd 1971-ben a Bukaresti Egyetem filozófia szakán diplomázott, államvizsga-dolgozatát a vallásszociológia témájában írta. 1975-ben a tartalékos tisztek számára fenntartott bukaresti intézményben tanult, majd 1978-ban Herder-ösztöndíjjal Bécsben folytatott történelmi tanulmányokat. Számos verseskötete jelentetett meg, több költeményében dicsőítette Románia akkori diktátorát, Nicolae Ceauşescut. A rendszerváltás után megalapította a szélsőségesen nacionalista, magyarellenes Nagy-Románia Pártot, amely 1992-től kezdve 2008-ig folyamatosan parlamenti párt volt. Legjobb eredményét 2000-ben érte el a párt, amikor 121 parlamenti mandátumot szerzett, Vadim Tudor pedig bejutott az elnökválasztás második fordulójába, ahol a voksok 33 százalékát megszerezve alulmaradt Ion Iliescuval szemben. A PRM a 2008-as választásokon kiesett a parlamentből, az egy évvel későbbi európai parlamenti választásokon viszont 8,65 százalékot szerzett, így három képviselőt – köztük magát Tudort – küldhetett az európai törvényhozásba.
Az 1949-ben a Temes megyei Nagyszentmiklóson született Gheorghe Funar közgazdász diplomát szerzett. 1989 előtt a Kommunista Párt tagja volt. A rendszerváltást követően beiratkozott a soviniszta, magyarellenes Román Nemzeti Egység Pártjába (PUNR), amelynek 1992 és 1997 között az elnöke volt. 1998-ban belépett a Nagy-Románia Pártba, amelynek a hétvégi rendkívüli kongresszuson való elnökké választásáig főtitkára volt.1992 és 2004 között Kolozsvár polgármestere volt, ezen időszak alatt magyarellenes megnyilvánulásai miatt vált hírhedté.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Felelőtlen az államfő (Háromszéki politikusok Traian Băsescu nyilatkozatáról)
Igen élesen támadta Magyarországot, az erdélyi magyarság autonómiaigényét a marosfői nyári egyetemen Traian Băsescu államfő. Az erdélyi magyar pártok háromszéki vezetőit kérdeztük arról, miként vélekednek az elnök nyilatkozatáról, s milyen következményei lehetnek a magyar–román viszonyban, befolyásolhatja-e valamilyen formában jövőnket.
Széteshet Románia
Felelőtlennek tartja Traian Băsescut magát és nyilatkozatait is Antal Árpád, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke, hisz azokat támadta az elnök, akik korábban partnerei voltak, akikkel közösen akarták biztosítani Közép-Kelet-Európa stabilitását. Annál is érthetetlenebb az államfő megnyilvánulása, mert Orbán Viktor Tusványoson kimondottan Románia-, román- és Băsescu-barát üzeneteket fogalmazott meg. Felelőtlennek tartja azt is, hogy ilyen aránytalan reagálás született, hiszen egy magyarországi ellenzéki párt vezetőjének szavaira válaszolt az elnök. „Olyan, mintha Corneliu Vadim Tudor vagy Gheorghe Funar hőbörgéseire válaszolnának folyamatosan a magyar politikusok” – vélekedett. „Nagyon veszélyesnek tartom, és rossz dolgokat vetít előre, hiszen a következő másfél évben két választás is lesz, nem fog a magyarellenesség leállni, várhatóan folyamatos téma lesz. Ugyanakkor a magyarországi választások előtt a magyar pártok is üzeneteket közvetítenek majd Erdélyben, s a románok, nem tudván, miként kezeljék ezt a kérdést, többnyire hisztérikusan reagálnak. Az erdélyi magyarok elvárnák, hogy ne Románia vagy Magyarország mondja meg, mi jó nekünk, hanem bízzák ránk, hogy eldöntsük, jogaink mely mértékben érvényesülnek” – mondta Antal Árpád. Az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke úgy véli, Traian Băsescu Maroshévízen darázsfészekbe nyúlt, ahol azoknak próbált megfelelni, akik frusztráltak, mert nem tudtak megfelelni feladatuknak, s hiába telepítették be őket ide negyven-ötven évvel ezelőtt, nem sikerült elrománosítaniuk Székelyföldet. „Akkorát mondott, hogy Európában betörtek a kancelláriák ablakai” – vélekedett, de kifejtette: mindezek dacára van a mostani történéseknek jó oldaluk is, végre Európa, az Egyesült Államok is láthatja, az erdélyi magyarságnak nincs partnere, és nincs, akivel tárgyalnunk ügyeinkről, pártállástól függetlenül az összes román politikai vezető magyarellenes, ugyanazt szajkózza Ponta, Băsescu, Antonescu vagy Voiculescu. „Lehet, eljött az idő, hogy akárcsak a 90-es évek elején, közepén, ismét Amerika, Európa közvetítsen a román–magyar viszonyban”– hangsúlyozta. Ugyanakkor Antal Árpád azt is elmondta: Románia vezetőinek jó lenne észrevenniük, hogy nem a magyarok a nagy ellenségeik. Jelenleg európai viszonylatban Romániában a legalacsonyabb a születések száma, és a világra hozott gyermekek 30 százaléka mély szegénységbe érkezik, esélye sincs a társadalom hasznos tagjává válni. Az elmúlt húsz év román kormányai meg sem próbáltak javítani a helyzeten, de ha nem lesz radikális változás, a meg nem született gyermekek helyét idegenek foglalják el, akiknek kultúrája sokkal távolabb áll a romántól, mint a magyar. „Ha a titkosszolgálatok, az állami szervek, az egyházak nem változtatnak eddigi politikájukon, ha nem keresnek megoldást a demográfiai problémákra, ha így folytatódik minden, mint eddig, ha a magyarokkal harcolnak ahelyett, hogy a valós gondokkal foglalkoznának, húsz-harminc év múlva Románia, sajnos, szétesik. Sajnos, mondom, mert nem nélkülünk, hanem velünk együtt történik majd ez” – hangsúlyozta Antal Árpád.
Újraindítani a román–magyar párbeszédet
A balkáni politizálás mesternyilatkozata volt Traian Băsescu megnyilvánulása – véli Nemes Előd, az Erdélyi Magyar Néppárt sepsiszentgyörgyi elnöke, aki szerint a román politikusok mindig helyszínhez és alkalomhoz illesztik kijelentéseiket. Az államfő esetében is figyelembe kell venni, hogy Marosfőn milyen közönség előtt fejtette ki mondandóját – vélekedett. A magyar fiatalok húsz éve ilyen nyári egyetemeken szocializálódnak, a románok kevésbé, nem szokták meg, hogy az ilyen helyeken elhangzanak meredekebb üzenetek is, ezért reagáltak olyan hevesen a tusványosi vagy EMI-táborbeli előadásokra. Nemes Előd pont a mostani történések kapcsán fogalmazta meg: jobb lenne, ha Tusványos ismét a román–magyar párbeszéd helyszínévé is válna, sok feszültség levezethető lenne, ha nem a sajtóban üzengetnének egymásnak a felek, hanem egy asztalhoz ülnének. Ugyanakkor nem hiszi, hogy Traian Băsescunak módjában áll Tusványost betiltani, az államelnök túllépte hatáskörét marosfői nyilatkozataival – fogalmazott a néppárti politikus. A román vezetők az elmúlt egy évben többször próbálták kihasználni, hogy Magyarország nehéz helyzetbe került az EU-ban, saját állampolgárait védi, míg az itteni vezetők mindenben alkalmazkodni próbálnak az uniós elvárásokhoz. Megpróbálják kihasználni ezt a helyzetet, ám Nemes Előd szerint ez nem sikerül nekik, Traian Băsescu egy új pártot akar felfuttatni, kihasználja, hogy Pontáék népszerűsége kicsit csökkent, mindent bevet – fogalmazott a néppárti politikus.
Băsescu megy, Székelyföld marad
Sérelmezte Traian Băsescu kijelentéseit Kulcsár-Terza József, a Magyar Polgári Párt megyei elnöke is. Mint fogalmazott, szégyellné magát Băsescu helyében, hisz éveken át odaült Orbán Viktor mellé, jópofizott, barátkozott, most pedig támadja, fenyegeti. „Băsescu elnök úr elfelejti, hogy Románia az EU tagja, nem tilthatja meg, ki, mikor, hova megy, ha mégis meg akarják tenni, akkor vissza kell állítaniuk a Ceauşescu-féle kommunista, diktatórikus berendezkedést” – mondotta. „A román politikusoknak inkább az országban élők mély szegénységével, saját népükkel kellene foglalkozniuk, nem a magyarokkal. Bizonyára zavarja őket, hogy végre körvonalazódik a teljes körű magyar összefogás” – vélekedett. „Băsescu csak egy politikus, aki ma van, holnap nincs, Székelyföld azonban volt, van és lesz” – hangsúlyozta Kulcsár-Terza József.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Milo Băsescu Minderbinder
és mindenki elégedett, mindenki jól jár! Mint a 22-es csapdájában a Milo Minderbinder vezette szindikátusban. Az amerikai légierő beszerzéssel megbízott kapzsi tisztje feketepiaci csencseléssel kezdi, majd eszeveszett üzleti machinációkba bonyolódik a nyereség érdekében, például náci repülőgépeket bérel saját katonai bázisának bombázására. Az eredmény tetemes kár, több halott – és óriási profit, amiből természetesen mindenki, aki élve maradt, ilyen vagy olyan formában részesül, mind az amerikai, mind az ellenséges német haderő megtalálja számítását. Hazaárulásról szó sincs, csak üzletről.
Így van most (megint) ezzel a cinikus román politika is. A végeredmény: Tőkés László érdemrendjének visszavonása, legalábbis ennek kilátásba helyezése. A végkifejlet tehát még függőben, de a népszerűségi százalékokban mért profiton egyesek máris osztoznak. A román politika Minderbindere, Traian Băsescu machinációiról van szó, aki vásárra visz mindent, hazaszeretetet, nemzetféltést, becsületet. Ha politikai érdekei úgy kívánják, nem számít, hány tetemet hagy maga után.
Felmérések szerint komoly szavazóbázisra a Jobbik nem számíthat Erdélyben, legalábbis a jövő tavaszi magyarországi parlamenti választások tekintetében. Nem kimondottan kampányolni jöttek tehát, de ha már itt voltak … Az EMI-táborban tett látogatásuk, tudjuk, nem maradt visszhang nélkül, a szélsőséges párt hetek óta vezető hír a pangó politikai rovatokban, itthon és Magyarországon egyaránt. (Ha pedig mégis történik egy s más kormányszinten, sumák, drágítás, egyéb népátverés, az ilyen botrányok direkt arra jók, hogy eltereljék ezekről a figyelmet.) Szerencséjük volt: Băsescu túlméretezett reakciója Vonáék borzonti kijelentésére nemhogy elásná a nacionalista nézeteiről ismert pártot, épp ellenkezőleg, sokakban a félreértett, meghurcolt vendég imázsát erősíti. Az államfő hetek óta Románia és Moldova egyesülésére való hergeléssel próbálja a szunnyadó vágyat a határon túli románokban felpiszkálni, ennek fényében bármilyen határrevízióval kapcsolatos kijelentés akár legitimnek is tűnhet. „Csak kérni kell az egyesülést, és meglesz!”, hangoztatta az államfő – büntetlenül. Világosan felmérte: a határon túli románság az a teknő, ahonnan még új, biztos szavazatokat meríthet. (Ez egyre kevésbé érvényes a korábban Băsescu párti, de az államfő és egykori kormánypártjának teljesítményében szintén csalódott diaszpórára.)
A Jobbik-ügy kapcsán a Fidesz beinkasszált jó néhány meg nem érdemelt pofont, a magyar külügy azonban úgy döntött: óvatos lesz. A stratégia bevált: Orbán Viktor pártja megerősíthette pozícióját otthon és határon túl azok körében, akik nem konfrontatív, ugyanakkor kompromisszumot – fontos ügyekben legalábbis – nem ismerő magatartást várnak el határon túli ügyekben a budapesti kormánytól.
Itthon javában áll a bál. Băsescu egy személyben akarja megszerezni a monopóliumot a határon túli románok, Cioabă király gyászoló romái, a Nagy-Románia Párt szétszéledt szélsőségesei fölött. Szintén „líderre” vár Dan Diaconescu oszlásnak indult pártja, amely a perifériára szorultakat szólította meg nagy sikerrel és populizmussal. Így próbálja politikai tőkéjét visszaszerezni Băsescu, amivel majd a nemistudomhogyhívják új pártjának élére áll, mihelyt kikerül a Cotroceni-ből. Dupla vagy semmi játék, eszközökben ilyenkor nem válogat az ember. Tekintettel arra, hogy többé nincs szó államfői mandátumának megőrzéséről/megújításáról, Băsescunak érthetően nincs szüksége többé az erdélyi magyarok támogatására, akiknek szavazata saját pártjaik között oszlik meg. Ha az „uszítsunk csak egy kicsit” játék jól sikerül neki, nem kell attól tartania, hogy a csipkerózsika-álmából ébredező PRM malmára hajtja a vizet. Mert ez is kockázati tényező. (Nem tudom, ha másnak is feltűnt, hogy a sokak által már csak megmosolygott Gheorghe Funarnak Kolozs megye prefektusához intézett felszólítása, miszerint azonnal távolítsa el a Kolozsvári Magyar Napok magyar feliratait, egészen másként, veszélyesebben rezonál most, hogy Băsescu nacionalista húrokat penget.)
Az államfő magyarellenes kampánya nagyon jól jöhet a sunyi liberálisoknak is: az Európai Néppártba való felvétele egyre sürgősebb a PNL-nek, a májusi EP-választások előtt kéne végrehajtani a tervezett jobbra fordulást. Ezért ne csodálkozzunk, ha Crin Antonescu egyszer csak baráti gesztusokat tesz majd a Băsescutól elhidegülő Fidesz irányába. Antonescu, akinek álmát egyre inkább megzavarják az olyan híresztelések, miszerint a PSD mégiscsak saját elnökjelöltet akar, csak erő felmutatásával tudja arra kényszeríteni a PSD-t, hogy tartsa ígéretét. Kiadó szavazatok pedig a jobboldalon vannak, az ideológiai családok közti versenyről szóló EP-választások pedig tökéletes alkalom ennek megjelenítésére, becserkészésére.
„Mindenki nyer!” alapon mondom, hogy a Băsescu-féle ámokfutás sokat hoz(hat) az erdélyi magyar pártok konyhájára is. Vész idején megnő a szolidaritás, az erdélyi magyarok zárják soraikat, a közös ellenség mozgósít, ugyanakkor növeli az összefogásra való hajlamot. Hogy ezt a helyzetet az RMDSZ, az EMNP és az MPP mennyire tudja kamatoztatni – együtt és/vagy külön-külön –, az viszont nem Băsescun múlik. Az államfő máris megtett minden tőle telhetőt, hogy az erdélyi magyarokat rádöbbentse: abszurd, ha saját repülőgépeikkel bombázzák saját tankjaikat. A nyereséget ugyanis más fölözi le, nekünk csak a tetemek maradnak.
SZÉKELY KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Kampányforgatag
Az interetnikus viszonyok szempontjából homlokegyenest ellentétes utat járt be az elmúlt évtizedekben Kolozsvár és Marosvásárhely.
A kincses város 2004 után sikeresen túltette magát a Gheorghe Funar által szított "nemzetiségi tűzfészek" tituluson, és mára eljutott oda, hogy a magyarsággal amúgy nem túl barátságos viszonyt ápoló helyi román pártvezérek vagy a helyi román sajtó is egyaránt fontosnak tartják méltatni a Kolozsvári Magyar Napokat. Egy olyan, alig négyéves múltra rendezvény vívja ki a város többségi lakosságának elismerését, amelynek megrendezése ellen tíz esztendővel ezelőtt még minden eszközzel, a lehető leghangosabban tiltakozott volna szinte a teljes kolozsvári románság.
Jelenleg viszont Vásárhelyen próbálnak mindenáron keresztbe tenni egy hasonló magyar kezdeményezésnek. Dorin Florea azonban kerüli Funar harsány, de primitív nacionalista érveit, inkább európai mázzal leöntött, kisstílű balkáni húzásokkal próbálja már születése pillanatában ellehetetleníteni a Forgatagot.
Funar ma már csak akkor szerepel a hírekben, ha éppen megpuccsolja főnökét egy nacionalista zsebpárt elnöki tisztségéért, Vásárhely ura viszont szemmel láthatóan hosszabb távra tervez – és tudja, hogy ehhez majd még szüksége lehet néhány ezer magyar szavazatra. Ezért nem lép fel teljesen nyíltan a Forgatag ellen, hanem inkább szintén magyar szereplőket felvonultató ellenrendezvénnyel próbálja elcsábítani annak potenciális közönségét. Nem ő az első a történelemben, aki megosztás révén akar uralkodni.
Az egyre népszerűbb és sikeresebb magyar napokkal Kolozsvár már kiállta a próbát, a magyar közösség számára már csak egy rossz emlék a funari frusztráció. Vásárhelynek viszont meg kell küzdenie a pitiánerebb eszközökkel, de azonos célokat követő Floreával, akinek eddig populista módszerekkel sikeresen "eladott" jó városgazda képét igencsak elhalványítaná egy több ezer embert megmozgató, sikeres magyar rendezvénysorozat.
Az önkormányzati választások ugyan még nagyon messze vannak, de a kampány már javában zajlik
Boros Miklós
Krónika (Kolozsvár)

Harangok, ha konganak
Együtt rángatta meg Tőkés László és Kelemen Hunor Bálint Tibor emlékharangjának kötelét, mintegy hivatalosan is megnyitva ily módon a Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozatát. Mielőtt bárki is a nagy erdélyi magyar megbékélés jelképes gesztusaként kategorizálná az aktust, sietek leszögezni: elsősorban nem ebben a tekintetben éreztem szimbolikusnak a kongatást. Ha nagyon akarjuk, persze ebben is, hiszen szükségünk van minden egységet, erőt demonstráló, vagy legalább azt célzó mozdulatra, a harangzúgás azonban most valami másra hívja fel a figyelmet.
Elsősorban arra, hogy napjainkban mennyire magára maradt Erdélyben jó szándékával és dicséretes megvalósításaival a kolozsvári magyar városünnep – az egészen más státusú székelyföldi városnapokat leszámítva. Miután túlélte a funari évtized jégkorszakát, a kolozsvári magyar közösség örvendetes módon fedezte fel újra önmagát, fogadtatta el szándékait, oszlatta el az előítéletek java részét. Ma Erdély-szerte várt és számon tartott rendezvénysorozat szolgálja a közösségerősítést, s az sem verte ki a biztosítékot, hogy tavaly hetvenévnyi szünet után ezrek énekelték a Főtéren a Himnuszt.
A harang most elsősorban Marosvásárhelyért szól, Székelyföld hajdani fővárosának központjából ugyanis egyelőre a városvezetés kiszorítani igyekszik a készülődő magyar ünnepet. Persze minden város más, a közhangulatról, aspeciális érzékenységekről, a többségi-kisebbségi viszony törékenységéről nem is szólva. Kétségbevonhatatlan: lélekszáma Vásárhelyen még egyensúlyborító tényező szintjén tartja a magyarságot, ami részben megmagyarázza a reménybeli Székelyföld kormányzói szerepére önjelöltként pályázó Dorin Florea „óvatosságát”.
A vezetői által magára hagyott vásárhelyi magyarság árvasága kandikál ki a helyzetből. A tényleges lélekszámánál sokkal kisebb közösségi erő vívja sziszifuszi harcát, amelyben a magyarság egyes vezetői még mindig a minél kisebb veszteséggel járó kompromisszum elvét képviselik. A „jár nekünk, mert otthon vagyunk” öntudatossága egyelőre csak nyomokban jelenik meg az önkormányzati érdekképviseletben – egyenes következményeként húsz esztendő érdekközpontú politizálásának.
Szól hát a harang, s miközben zúgása mellett belakjuk a Főteret, készülünk mihamarabb hazatérni a Rózsák terére is. Mert hiszünk benne, hogy Marosvásárhely is visszatér. Egyelőre „csak” a normalitás állapotába, majd együtt, közösen a nemzetegység tartományába.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tőkés László: le kell dönteni a hazugság falát
Tőkés László EP–képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti tanács elnöke exkluzív interjút adott az erdon.ro hírportálnak. – Az utóbbi időben többek között románellenesnek, nacionalistának, revizionistának, szekusnak nevezték, mi a véleménye minderről, hogy éli meg a folyamatos támadásokat? – Ilyenkor a közel-keleti helyzetre gondolok. Még elképzelni is borzasztó, hogy miben élnek például a palesztinok, vagy az izraeliek. Folyamatos lövészárok-állapot jellemzi az életüket, és ilyenkor fogjuk fel, hogy mit jelent az a stabilitás, amelynek a veszélyeztetésével vádolt meg engem Traian Basescu elnök úr egészen értelmetlenül és váratlanul. Verbális szinten egy hasonló dolgot élek át immár közel huszonnégy esztendeje, nem is számolva a Ceausescu korabeli időket. Ezt az állapotot nem lehet megszokni. Az ember természetes állapota a béke, ráadásul én békés embernek ismerem magam, de a látszat néha talán mást mond. Sőt, rám akarják varrni, hogy én békétlen ember vagyok, viszont egy síkon helyezkedik el a béke és a stabilitás, és más síkon az igazság és a jogosság. Még a Szentírás is azt mondja, hogy igazság nélkül nincs békesség. Nem lehet úgy túllépni egy poszttrianoni és egy kommunista időszakon, mintha nem történt volna semmi. Ez az ellentét generálja ezt az állapotot. Azok románellenesek, akiknek az országából hárommillióan kivándoroltak, mint ahogy ezt mondta Antal Árpád Sepsziszentgyörgy polgármestere. Azok a szélsőséges román nacionalisták, akik a nép nevével az ajkukon tönkreteszik Romániát és semmivé változtatják azt a szabadságot, amit Temesváron kezdtünk el kivívni, és csődbe juttatják az országot. Temesváron nem azért álltak a románok mellém, mert én románellenes lettem volna, vagy 2007-ben nem azért szavaztak rám a románok az európai parlamenti választáson, mert románellenes lettem volna, sőt, épp ellenkezőleg, én éles különbséget teszek a román politikusok és a román nép között. A román nép a magyar nemzettel együtt a béke, a stabilitás fő támasza lehetne, ha a politikusok nem gerjesztenék fel mindig ezt az elvakító gyűlölködést, amelynek a zavarosában aztán ők halásznak.
– Mi a véleménye Victor Ponta azon kijelentéséről, hogy Tőkés és az ő pártja Basescu politikai kreatúrái, melynek célja az, hogy az RMDSZ-t próbálja zsarolni?
– Egy olyanfajta Basescu ellenesség alakult ki Romániában, mint amilyen az Orbán Viktor ellenesség Magyarországon, de ezzel távolról sem akarok a két politikai vezető személyiség közé egyenlőség jelet tenni. Aki ütni akar Basescun, az engem is rossz hírbe akar keverni Basescu úrral. Vagy nemrégen Vona Gáborral akartak összemosni, noha nem is voltam ott abban a táborban, és semmi közöm a Jobbikos politikához, noha hálás vagyok nekik, hogy megvédtek. A KDNP is védelmemre kelt, melynek dr. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes az elnöke. Még Frunda György is megvédett, noha ő jobban tenné, hogyha Victor Ponta tanácsadójaként a miniszterelnöknek mondaná meg, hogy te Victor, azért ezt az ügyet nem így kellene kezelni. Általában célzatosan eltúlozzák az én Basescu elnökhöz fűződő kapcsolatomat. Soha nem voltam vele egy társaságban, a protokolláris, hivatalosság szintjén túlmenően soha semmiről nem tudtam vele egyeztetni, mert a magamfajta nemzeti politikusokkal nem áll szóba a román hatalom. Általában a számára kedvező magatartású kiválasztott magyar politikusokkal tárgyal, lásd a neptuni tárgyalókat: Borbélyt, Tokajit, Frundát. Most például Ponta állandóan azt hangoztatja, hogy az RMDSZ egyetlen legitim képviselője a magyarságnak. Ennek fejében megtömi őket pénzzel, pedig az a pénz a magyar közösségnek járó pénz, az egész magyarságot illeti, nem csak az RMDSZ-t. Ennek ellenére szinte kitenyészti a maga számára a magyar partnereit és ezáltal esélytelenné teszik a többi magyar szervezetet, pártot, vagy politikai nemzeti irányzatot. Úgyhogy ilyen értelemben semmi közöm Basescu úrhoz, legfeljebb azt mondhatjuk róla, hogy ő volt az a politikus jónéhány éven át, aki a magyarok, a székelyek barátjának pózában tetszelgett, és megtörni látszott azt a fanyelven beszélő magyarellenes politikai attitűdöt, amely végeredményben kezdettől fogva jellemzi a többségi politikai osztályt a kisebbséghez való viszonyulásában.
– Szóval az Önnel szembeni vádaskodások óta nem is beszélt Basescu elnökkel? – Sajnos nem hajlandó fogadni. Többször indítványoztuk a találkozást. Adott pillanatban, ha neki kedvező a magyar kapcsolat, akkor ezt felhasználja, lásd például a megválasztását, vagy kétszeri megmentését a magyar szavaztok által. Mondanom sem kell, hogy ezekben a kisebbik rosszat választottuk, mint ahogy amikor Iliescu és Vadim Tudor volt az államelnök-jelölt, akkor nyilvánvaló volt, hogy Iliescura szavaztunk. Basescu elnök úr esetében ma is fenntartom, hogy abban a helyzetben jobb jelölt volt, mint a posztkommunista Nastase vagy Geoana. A politika mindig az adott helyzetben érvényesül; a mai helyzetben egy szóval sem mondanánk, hogy a székelyek álljanak Basescu mellé. De ma is feltevődik a kérdés: mondjon nekem valaki jobbat Traian Basescu államelnök helyett. Crin Antonescut szeressük? Nehéz helyzetben van a magyarság.
„Célpontnak használnak”
– Mi a véleménye a Románia Csillaga elnevezésű kitüntetésének a visszavonására vonatkozó javaslatról?
Nem gondolt arra, hogy visszaadja?
– De igen, vívódtam ebben az ügyben, mert emberi méltóságomban sértettek meg. Ugyanakkor a magyarságot sértették meg, hiszen olyan érdemekért kaptam ezt a kitüntetést 2009-ben, az 1989-es temesvári felkelés huszadik évfordulóján, amely érdemek méltán jellemzik a temesvári gyülekezetet, a magyar közösséget, és úgy érzem, ezáltal nem csak engem, hanem őket is arcul csapták, és miközben engem bűnbaknak választottak ki, ugyanakkor egy általános magyarellenességet indukáltak. Sajnos megint előhúzták a magyar kártyát, tehát méltósággal akár vissza is lehetett volna adni ezt a kitüntetést. Ennek ellene szól viszont az az elgondolás, hogy ez a kitüntetés megalapozott volt. Miért könnyítsem meg azoknak a dolgát, akik a magyarokat bántják, akik a véleménynyilvánítás szabadságától akarnak megfosztani, és miért sértsem meg azokat a románokat, akik elismerik Temesvár meghatározó szerepét a 89-es eseményekben, és nem értenek egyet sem Crin Antonescuval, sem Victor Pontával, sem Traian Basescuval? Ez a kitüntetés összekapcsol bennünket, románokat és magyarokat. Ceausescu idejében csak gyászmagyarok kaphattak kitüntetést, ebben a felemás demokráciában viszont hinnünk kell abban, hogy hit által van a szabadulás. Hinnünk kell abban, hogy Románia is megszabadul nemcsak a Ceasescu rendszertől, hanem a kommunizmus visszahúzó örökségétől is, és hogyha valóban visszavonnák a kitüntetést, akkor ezzel nyilvánvalóvá válna, hogy, íme, ez a kétharmados többségű román kormányzat a kommunista visszarendeződés útján halad, mert nem tud szembenézni a múlttal, és nem tudja helyére tenni a dolgokat: azt, hogy mit jelentett Temesvár a román nemzet életében. Akkor nyilvánvalóvá válik a világ előtt, hogy mire értékeli a kormány Temesvárt. Ez esetben őt minősítené a visszavonás ténye, nem pedig engem, akit célpontnak használnak, aki már-már aggódom emiatt az ellenséges román közegben, és ha így folytatódik, kénytelen leszek védelmet kérni, mert ilyen tömény uszítás nyomán a lehető legrosszabbra is számíthat az ember egy balkáni típusú országban.
– Említette, hogy a Jobbik és a KDNP kiállt ön mellett, de sokan furcsálják azt, hogy a Fidesz, illetve a magyar kormány részéről ez nem történt meg. Sőt, amikor Havasi Bertalant, a miniszterelnök szóvivőjét megkérdezték az Ön kijelentéséről, akkor azt mondta, ezt nyugodtan kérdezzék meg Tőkés Lászlótól.
Miként értékeli a történteket?
–Érteni vélem a magyar külpolitikát és a miniszterelnöki hivatal magatartását. Úgy is felfoghatjuk ezt a Tőkés–ellenes és magyarellenes támadássorozatot, mint provokációt. Ez egy előre megírt forgatókönyv szerinti zajló diverzió részét jelenti. Megérzésem szerint még el sem mondtam volt a tusnádfürdői beszédemet, és már eldöntötték egy bukaresti hivatalban, hogy bele kell kötni a beszédembe, és ki kell választani azt a mondatot, amire rá lehet rajtolni. Így provokálta Basescu elnök úr Orbán Viktor miniszterelnök urat, ráadásul éppen őt, akivel a Néppártban közismerten joviális és elvi alapokon álló viszonyt táplálnak, és Orbán Viktor maga is kiállt a másik néppárti politikus megmentése érdekében. A miniszterelnöki hivatal nem ül fel ennek a provokációnak, és csak egyetérthetek abban, hogy nem szabad hagyni, hogy kiéleződjék a román-magyar viszony, és abban is egyetértek, amit a Digi tv-ben mondott Orbán Viktor, hogy valójában jobbak a román-magyar viszonyok, mint ami egyes politikusok megnyilatkozásaiból kitűnik. Maga Orbán Viktor miniszterelnök úr azt is mondta, hogy teljes mellszélességgel a határon túli, az erdélyi magyarok mögött áll.
Nem szabad beletörődni a hazugságba
– Ilyen politikai kontextusban, ilyen magyarellenes hisztériakeltés közepette hogyan látja kivitelezhetőnek az autonómiát, vagy a magyarság számára fontos nemzetpolitikai kérdéseket? Hogyan látja, miként lehet elfogadtatni a román társadalommal az erdélyi magyarok autonómiáját? – Emlékszik, 1989-ben a hallgatás falát kellett ledönteni. Ma már egyre világosabb, hogy most rendre a hazugság falába ütközünk. Például rólam azt mondják, hogy románellenes vagyok. Pedig én egyebet nem tettem az Európai Parlamentben, hogy a határon túli románok hivatalának a megalapítását és a szerb ügy vállalását megelőzően is egyvégtében a Timok-völgyi vlahok mellett álltam ki, a jogaikért szólaltam fel, de hasonlóképpen a bukovinai románok mellett, vagy a moldáviai románok mellett foglaltam állást az erdélyi magyarokkal együtt. Vagy olyan hazugságokat terjesztenek, hogy én azt akarom, hogy Erdély magyar protektorátus legyen. Én ilyet nem mondtam. Egy államelnöknek illene megvizsgálni, hogy mi hangzott el Tusnádfürdőn, azért van annyi jól fizetett tanácsadója. Ugyanígy Crin Antonescunak vagy Victor Pontának is. Vagy azt a hazugságot, beállítást hangoztatni, hogy én a Bécsi Diktátumhoz hasonlóan szólaltam meg, és ezt elpufogtatja az ország első embere velem szemben. Vagy, hogy még egy példát mondjak, megint azzal vádoltak meg, hogy el akarom Erdélyt szakítani Romániától, és veszélyeztetem Románia területi épségét és szuverenitását. Ezekből a szakállas hazugságokból, propaganda fogásokból nem fogyunk ki. Kell ennél világosabb bizonyíték, hogy egy posztkommunista, posztceausiszta, posztszekurista társadalomban vagyunk kénytelenek védekezni akkor is, amikor a legbékésebb, és legkonstruktívabb kisebbségi közössége vagyunk egész Európának? Ezt mondta Valentin Stan a jeles történész is, aki lépésről lépésre cáfolta Vaida-Voevod, vagy Maniu szavaival, vagy a Gyulafehérvári határozatokkal a Versailles-i békeszerződéssel, vagy az 1919-es kisebbségvédelmi szerződés szavaival és idézeteivel, hogy mindezek hazugságok, és hogy a magyarokat megilletik a jogok. Nem hogy Székelyföld nem létezik, ahogy Ponta mondta, hanem benne foglaltatik a korabeli dokumentumokban, hogy Romániának kötelessége a szász és a székely közösségeknek autonómiát biztosítani. A hazugságnak ezzel a rengetegével nem bírunk, és az a baj, hogy aki megszokja a hazugságot, az már jól érzi benne magát. Ezt hiányolom a mai politikai diskurzusból, hogy már az úgynevezett jó magyar politikusaink is hajlanak arra, hogy vagy ténylegesen, vagy elhallgatással elfogadják ezt a hazugságot, és beletörődjenek ebbe a hazugságba. Le kell dönteni a hazugság falát, és ha valami, akkor ez nagyon hatékony, hiszen aki nem nem hisz az igazságban, az nem hisz az Istenben, mert a magyar igazság is annyit ér, amennyi a mi isteni igazságunk. Nyilvánvalóan kontraproduktív, ha sokan nem hisznek benne, mert aki hisz benne, az egyedül marad. Sőt, a fejére ütnek a társai is, hogy ne mondjad, mert ebből csak kellemetlenség származik. A konfliktuskerülő politizálásnak ez a hátulütője, a hogy a végén már akkor is hallgatunk, amikor S.O.S.-jelzéseket kellene a világba kiáltanunk. Mert könnyű belátni, ez az út hova vezet, hogyha Várad a nyolcvan százalékos aránytól eljutott a huszonhárom százalékos arányig, és huszonnégy év alatt a negyven százaléktól eljutottunk a huszonhárom százalékarányig, és még a korfa is romlott, elöregedett Várad. Akkor ez az út Kassára vezet, aztán hirdethetünk Nagyszebenben szászok nélkül Európa Kulturális Fővárosát, Kolozsváron a magyarok nélkül Európa Kulturális Fővárosát, ottmaradunk díszpintynek, díszmagyarnak, akiket mutogatnak, mint valami muzeális nemzeti értékeket, és közben már az autonómiát is megadnák, csak éppen már nem lesz kinek.
Magyar–román kerekasztal
– Böjte Csaba augusztus 20-i üzenetében meghirdette a párbeszéd és a kiegyezés évét a romániai magyar politikai szervezetek között. Lát-e halvány esélyt arra, hogy legalább a sarkalatos pontokban ez a megállapodás, kiegyezés megtörténjen a romániai magyarság politikai, érdekvédelmi képviseletei között? – Böjte Csaba atya egy egyszemélyes intézmény, és ami az ő ereje, az a mi magyar társadalmunk gyengesége is, tudniillik az, hogy nem a történelmi magyar egyházak teljes intézményi spektruma fog össze egy ilyen hatalmas horderejű vállalkozás ügyében, mint amit Böjte atya megvalósít. A politikai nézetei néha viszont meglepnek, mert kétségtelen, hogy aki elfogadja az RMDSZ Ezüstfenyő Díját, ugyanakkor nem jön el a néppárti rendezvényeinkre, az már politikailag válogat. A kiegyezésnek rossz íze van a magyar történelemben, mert, minden jó oldalával együtt lényegében a Trianont előkészítő elvtelen kiegyezés következményeként jött létre a 1867-es kiegyezés. Kossuth Lajos látnoki éleslátással megjósolta Nagy-Magyarország végét ezen kiegyezés miatt. Nos, egyezzünk meg abban, hogy Gyurcsány és Orbán között nincs kiegyezés. Mint ahogy mi sem tudunk itt megegyezni Váradon azzal az etnobiznisszel, amelyiknek képviselői egyházi segédlettel – itt Fodor József atyára gondolok – nem csak a Szent László Napok szabadalmát és jelképeit lopják el, hanem annak előtte bűnszövetkezetben elkövetett cselekmény keretében eltulajdonították a Széchenyi Terv keretében elnyert Ady központot, és most egy kétes értékű lebujként használják. Szent tévedésnek tartom Böjte atyának a felhívását ebben a megszorító értelemben. Tág értelemben viszont én most is azt mondom, amit huszonhárom évvel ezelőtt mondtam: a román-magyar kerekasztalt meg kell szervezni, abban reprezentatív módon vegyenek részt mind a román, mind a magyar politikai polgári és egyházi képviseletek, és egy olyanfajta megegyezést dolgozzunk ki, amelyet magáénak vall nem csak egy baloldalra elhajló, az egyeduralmi, totalitárius elveken nyugvó RMDSZ, hanem az egész magyarság képviselete. Ez a román-magyar megbékélés volna. Traian Basescu azt mondta 2010-ben Tusnádfürdőn, hogy a román-magyar viszonyok konszolidációja és a román-magyar megbékélés a két alappillérét jelenti a régió stabilitásának. Egy ilyen megállapodásra van szükség, de ez nem kiegyezés, hanem egy kőkemény politikai alkupozícióban elért eredmény. Ami pedig a magyarokat illeti, addig ne egyezkedjenek Bukaresttel magyar testvéreink, amíg velünk nem egyeznek meg. Hamarabb áll szóba a Markó Béla szürke eminenciási vezetésével a Kelemen Hunor által elnökölt RMDSZ Victor Pontával, mint a saját testvéreivel. Most is azt vetik a szememre, hogy nem ugyanazt a sípot fújtam Brüsszelben, mint ők. Hát amikor koalíciót között az EMNT és az RMDSZ a 2009-es EP választási listának az összeállításakor, és meghívtak az első helyre, akkor nem a behódolásról szólt az egyezség, hanem arról, hogy egyenrangú felekként képviseljük az erdélyi magyarságot. Ráadásul az az ízetlen torzítás is naponként elhangzik, hogy engem felvettek a listára. Nehogy a szekeret fogjuk a lovak elé! Hiszen ők kértek fel, ők hívtak meg azért, mert látták, hogy ha én nem szállok fel a listára, akkor nem biztos, hogy bejut a magyarság az Európai Parlamentbe. Ez célszerű volt az egész magyarságnak. Én ma is azt mondom, a magyarságban kell gondolkozni. Abban a pillanatban elfogadom az RMDSZ-t, amikor a Kolozsvári Magyar Napokhoz fogható módon össze tud fogni. Szinte példázatosnak tartom, hogy az unokaöcsém(Gergely Balázs–szerk megj,) , a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője, az RMDSZ-nek egyik megyei alelnökét vette feleségül, és együtt dolgoznak a város javán. Lám, Marosvásárhelyen a magyarokat próbálják kijátszani egymás ellen, és valami elképesztő módszerekhez folyamodnak. Hát nem kötelező volna az RMDSZ-nek nem csak leereszkedni, vagy néha vállon veregetni, hanem összefogniuk annak a helyzetnek az orvoslásáét, amelynek elromlásáért óriási felelősséget visel? Ott volt Marosvásárhelyen a magyar RMDSZ-es négyesfogat: Frunda, Borbély, Markó Béla és Kelemen Attila, és mi lett a Fekete Március Marosvásárhelyéből, Erdély újkori fővárosából? Csúszik lefelé, és nem is kell oda Funar. A kolozsvári példa messze mutató, és azt tanítja hitünk is, hogy addig ne menj az oltárhoz Isten elé a te könyörgéseddel, amíg meg nem békélsz a te felebarátoddal. Készek kell lennünk a szót értésre, de nem feltétel nélkül, nem engedékenységből, nem gyávaságból, nem opportunizmusból, hanem jól megfontolt közérdekből, Isten akaratát és a nép javát tartva szem előtt.
Mi használ az erdélyi magyaroknak?
– Az ön számára melyik a legközelebb álló lehetőség az EP-választások tekintetében: az RMDSZ lists, vagy egy külön listán indulás? Esetleg más választás?
– Én megkerülném azt a kérdést olyan értelemben, hogy nézzük meg, mi történik Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Váradon. Marosvásárhelyen a román soviniszta, nacionalizmus próbálja megfúrni a teljes értékű magyar élet magyar napokban való megnyilatkozását. Váradon egy RMDSZ-es orvtámadás próbálja félrevezetni a közvéleményt és ellehetetleníteni a hatalmas sikerrel végződő Szent László Napokat. Én attól félek, hogy a bukaresti hatalom román és magyar kollaboránsai lehetetlenné teszik a magyarok összefogását, és mi itt függelékállapotra vagyunk kényszerítve, kiszolgáltatott állapotba kerülünk, mert nem az történik, amit a magyarok határoznak el, hanem amit manipulálnak hátulról, és ami érdekében áll egyes percember politikusoknak. Egyszer s mindenkorra fel kell tennünk azt a kérdést, hogy mi használ az erdélyi magyaroknak? Amikor a kommunista típusú föltétlen összefogást hirdetik, akkor nem tudok egyetérteni azzal, hogy hol Medgyessi jár Váradon, hol Gyurcsányt hívják meg Váradra, hol Bajnai jön ide, hol Mesterházyval köti meg az Erdélyi Riport a szerződést, és még könyvkiadót is létrehoznak, és Gurmai Zita hozza létre az RMDSZ nőszervezetét itt. Ilyenfajta egységre nincs szükség, viszont a nemzetünk érdekeiben egyesülő összefogásra szükség van. Van két-három lehetőség az EP-képviselethez. Próbáljunk meg eltávolodni Bukaresttől, a posztkommunista politikai befolyásoltságtól, és tegyük fel a kérdést: mi használ ennek a magyarságnak? Ennek én kész vagyok alávetni magam, sőt, akár visszavonulni is, hogyha a nemzeti érdek úgy kívánja, de kész vagyok folytatni ezt a tevékenységet, hogyha a pártérdekek fölé emelkedő nemzeti érdekeink ezt megkövetelik.
Rais W. István
erdon.ro
Erdély.ma

Lopás a visszaszolgáltatás, ha magyar volt a tulajdonos
Gheorghe Funar, Vadim Tudor után Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere is úgy véli, a visszaszolgáltatások révén az ügyvédek „szétlopkodják” városát, és a továbbiakban nem hajlandó részt venni a restitúciós bizottságban sem.
A visszaszolgáltatásoknak tulajdonítja, hogy nem tudja valóra váltani nagy városépítő elképzeléseit. Igaz, nem volt hajlandó elmondani, milyen nagy lélegzetű terveket nem tudott megvalósítani a visszaszolgáltatási kérelmek miatt.
Szerinte a Felső-Maros mentén több ezer hektárnyi erdőt adtak oda olyanoknak, akiknek „semmilyen közük nem volt az eredeti tulajdonoshoz”.
Háromszék / Krónika
Erdély.ma

3.
ELTÁVOLTÍTOTTÁK A GYALÁZKODÓ SZÖVEG EGY RÉSZÉT A KOLOZSVÁRI BABA NOVAC SZOBORRÓL
Az imént kaptuk a hírt: ismeretlen tettesek eltávolították a gyalázkodó szöveg egy részét a kolozsvári Baba Novac szoborról.
Megtudtuk: a feliratból az unguri szót törölték.
Mint ismeretes, a szélsőségesen nacionalista kolozsvári ex-polgármester, Gheorghe Funar kezdeményezésére elhelyezett felirat a következő volt: Baba Novac - căpitan al lui Mihai Viteazul, ucis în chinuri groaznice de către unguri în data de 5 februarie 1601.
Magyarul: "Baba Novac, Vitéz Mihály hadvezére, akit szörnyű kínok között öltek meg a magyarok 1601. február 5-én.”
Szabadság (Kolozsvár)

Megrongálták a magyarokat sértő szobrot Kolozsváron
Nyomozást rendelt el a Kolozs Megyei Rendőrség, hogy kiderítse, ki távolította el egy kolozsvári szobor magyarokat sértő feliratának egy részét – közölte hétfőn a citynews hírportál.
A portál közlése szerint a kolozsvári Szabók bástyája előtt álló Baba Novac-szobor feliratából a "magyarok" szót tüntették el ismeretlenek az elmúlt héten. A "Baba Novac, Vitéz Mihály hadvezére, akit szörnyű kínok között öltek meg a magyarok 1601. február 5-én" felirat a szélsőségesen nacionalista Gheorghe Funar polgármestersége idején, 1996-ban került az 1975-ben állított szobor talapzatára. Baba Novacot az erdélyi országgyűlés ítélte árulásért halálra. A hadvezért máglyán égették meg Kolozsvár főterén, majd holttestét a Szabók bástyája előtt karóba húzták.
Szász Péter, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozs megyei szervezetének az alelnöke elmondta, 2011-ben az Országos Diszkriminációellenes Tanácstól kérték, hogy a testület állapítsa meg a felirat diszkriminatív voltát. A tanács azonban nem találta megbélyegző jellegűnek a feliratot.
Szász Péter elmondta, az EMNT elítéli a rongálást. Hozzátette azonban, hogy Gheorghe Funar polgármester is engedély nélkül feliratozta a szobrot. "A rendőrség már a felirat törvénytelen elhelyezésekor elkezdhette volna a nyomozást a műemléken történt engedély nélküli beavatkozás miatt" – tette hozzá az EMNT alelnöke.
A szerb származású katona Vitéz Mihálynak, a moldvai és erdélyi trónt is rövid időre birtokló havasalföldi vajdának volt a bizalmi embere. Vitéz Mihályt a román történelemtankönyvek a román fejedelemségek, Havasalföld, Moldva és Erdély első egyesítőjeként mutatják be.
mti/citynews.ro
Manna.ro

S a finnországi svédeknél?
Politikusokból, kutatókból és újságírókból álló jeles küldöttség érkezett hétfőn a Szabadság szerkesztőségének is otthont adó Minerva Művelődési Egyesület székhelyére. A vizit során a vendégek elsősorban a romániai magyar kisebbség helyzetéről érdeklődtek, több politikussal, civil aktivistával és újságíróval találkoztak.
A Minerva-házban tartott kötetlen beszélgetésen Tibori Szabó Zoltán, a művelődési civil szervezet vezetője a Szabadság napilap sajátosságairól, egyedülálló helyzetéről tájékoztatta a vendégeket. Szólt az erdélyi magyarságot foglalkoztató kérdésekről, politikai, társadalmi és szociális törekvéseiről, célkitűzéseiről. Természetesen szó esett a kommunista rendszer által elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatási folyamatának buktatóiról, az etnikumközi kapcsolatokról, az autonómiatörekvésekről, s a romániai magyar sajtó helyzetéről.
Az interetnikus kapcsolatok alakulásáról szólva a vendégek együttérzően csóválták a fejüket, amikor az 1990-es évek konfliktusairól, feszültségekről, a magyar–román viszonyt hosszú távon megmérgező szélsőségesen nacionalista kolozsvári expolgármester, Gheorghe Funar ténykedéseiről számoltunk be. Nem lepődtek meg nagyon, amikor arról tájékoztattuk őket, hogy nemrég fiatal lányt köptek le a trolibuszon, mert magyarul beszélt telefonon. Elmondták: Finnországban még ma is előfordul, hogy svéd fiatalok arról számolnak be, nemigen mernek megszólalni szombat késő este anyanyelvükön, mert nem lehet tudni, melyik finn társukat találják „virágos” hangulatban, és milyen következményekkel járhat, ha meghallják a svéd beszédet. Ez viszont minket lepett meg, mégpedig nagyon, hiszen a finnországi svéd közösség mint az egyik leginkább megbecsült kisebbség példaként állt mindig is előttünk.
A Finnországban élő svédek arányukat tekintve 5,46 százalékát teszik ki az összlakosságnak, ami alig kevesebb, mint a romániai magyar lakosság számaránya (6,5 százalék), és mégis mekkora különbségek mutatkoznak a két nemzeti közösség helyzetét tekintve.
„Finnország volt az európai államok körében az első, amelyik biztosította állampolgárai számára az általános és egyenlő választójogot. A finnek demokratikus értékek iránti elkötelezettsége más területeken is megmutatkozott, mindenekelőtt a kisebbségvédelem területén. Az első világháborút követő években a fiatal finn állam az egész kontinens számára példaadó módon rendezte a területén élő svéd kisebbség helyzetét, a szinte kizárólag svédek lakta Åland-szigetek számára biztosított széles körű területi autonómia pedig napjainkig a kisebbségvédelemmel foglalkozó kutatók kedvenc, legtöbbször idézett példája. A finnországi svédek kedvező – a többi finnországi kisebbséghez képest megkülönböztetett – helyzetét az 1919-ben elfogadott finn alkotmány garantálja, amely kimondja a finn és a svéd nyelv Finnországon belüli egyenjogúságát, társnemzeti státuszba emelve ezzel az államlakosságának akkor mintegy 12, ma 6%-át kitevő svédeket. A svéd kisebbség helyzetére adott finn megoldás európai szinten egyedülálló, az etnikailag homogénnek tekinthető nemzetállamok közül ugyanis Finnország az egyetlen, amelyben a legnagyobb kisebbség ténylegesen államalkotó, vagyis nyelve és kultúrája egyenrangú a többségével. – összegzi A finnországi svédek mint államalkotók című dolgozatában Bander Katalin.
Románia is Gyulafehérvári Nyilatkozatában széles körű jogok biztosítását ígérte az „együtt élő népeknek”, az 1923-as román alkotmány azonban egységes nemzetállammá nyilvánította Romániát, és nem szerzett érvényt a kilátásba helyezett kisebbségi jogoknak.
Az idézett tanulmány szerint a svédek Finnországon belüli sajátos státusza a két nép közös történelmi múltjában, és a finn területeken élő svédek finn nemzeti ébredésben betöltött szerepében gyökerezik. A finnországi svédek jogi értelemben nem tekinthetők kisebbségnek, hanem a többségben lévő finnekkel egyenrangú államalkotók. Mindez széles körű politikai és kulturális jogok élvezetét jelenti. A tanulmány szerzője megállapítja: a finn jogi szabályozás és az ennek alapján meghonosodott gyakorlat, még ha a finn–svéd viszony speciális jellege miatt más országok, népcsoportok relációjában módosítások nélkül nem is alkalmazható, mindenképpen hasznos és megfontolandó például szolgálhat a jelen és a jövő európai kisebbségvédelmi gyakorlata számára. „A finn alkotmány a svéd nyelv egyenjogúsítása révén megteremtette a lehetőségét annak, hogy a finnországi svédek a közélet valamennyi területén szabadon gyakorolhassák nyelvi jogaikat”, állapítja meg Bander Katalin.
Ezzel szemben Romániában évtizedek óta harc folyik az államilag finanszírozott önálló magyar egyetem létrehozásáért, a kisebbségi, illetve a nyelvhasználattal kapcsolatos jogok tiszteletben tartásáért, a romániai magyar politikusok autonómia-kezdeményezései gyanút, ellenérzéseket ébresztenek a román többségben, szeparatizmussal, irredentizmussal vádolva a magyar közösséget.
A dolgozat kitér a finnországi svédek politikai szerveződésére is. Eszerint „a finnországi svédek legfontosabb politikai érdekképviseleti intézménye, a Svéd Néppárt (Svenska Folkpartiet, SFP), amely a többi, döntően osztályérdekeket megjelenítő politikai alakulatokkal ellentétben elsősorban nyelvi és etnikai alapon szerveződik, s társadalmi helyzetre való tekintet nélkül a svéd nyelvű lakosság érdekeinek képviseletét célozza.”
A tömegtájékoztatási eszközök vonatkozásában is összehasonlíthatatlanul jobban állnak a finnországi svédek. Skandináviai utam alkalmával jó néhány svéddel és finnel is beszélgettem: egyáltalán nem zavarja őket egymás jelenléte, természetesként élik meg a nyelvi és kulturális sokszínűséget, a példaértékű kisebbségi jogrendszert, míg nálunk... Talán a finnországi svédeknek kellene közvetlen módon meggyőzniük a román politikusokat széles jogkörű státusuk működőképességéről, európaiságáról, s arról, hogy ez nálunk is működne, mi több, a román állam javára válna azáltal, hogy kisebbségi polgárai otthon érzik magukat e földön.
KISS OLIVÉR
Szabadság (Kolozsvár)

Ügyek és ügyek
Jelenleg több olyan ügy van napirenden, amelyek különböző horderejűek, de egy tőről fakadnak, és rámutatnak az erdélyi magyar közösség egyik-másik nagy hiányosságára. A napokban a magyar médiában a legnagyobb visszhangja a Mikó-pernek volt, de a marosvásárhelyi anyanyelvhasználattal kapcsolatos ügyek is kiemelt helyen szerepeltek. Marosvásárhely ugyanis az a város, ahol a legtöbb romániai magyar él, legalábbis statisztikailag, de az anyanyelvhasználat meglehetősen töredékesen érvényesül. Ennek több oka van, egyrészt a kereskedelmi cégeknél és állami itézményekben egyaránt olyan méretű román dominancia figyelhető meg, ami azt sejteti, hogy bizony nagyon kevés magyar marad itthon dolgozni, és akik maradnak is, nem szívesen vállalják a munkát főleg állami intézményekben, de olyan kereskedelmi cégeknél sem, ahol esetleg többnyire román környezetben kell helytállni.
Egy másik oka a töredékes anyanyelvhasználatnak az, hogy sok a rejtőzködő magyar, ugyanis Marosvásárhelyen erősen tetten érhető az a pszichés gát, hogy a nyilvánosságban jobb nem megszólalni magyarul, hiszen nem tudható, hogy aki velünk szemben áll, tud-e magyarul, vagy sem. Az anyanyelvű ügyintézés ugyanakkor sok magyarnak is fejtörést okoz, például ezért is alakult ki az a furcsa helyzet Marosvásárhelyen, hogy a városi tanácsban az önkormányzati képviselők csak protesztként használják anyanyelvüket annak ellenére, hogy már több mint tíz éve joguk lenne megtenni. Most úgy tűnik, hogy változni fog ez, miután a városban a polgármesteri hivatal tűzzel-vassal irtja a magyar nyelvet, időnként funári hangulatot idézve a rafináltabb eszközök ellenére is.
A Mikó-ügy és az anyanyelvhasználat esetében is megfigyelhető, hogy ha nem is azonos súlyú dolgok, de elsősorban jogérvényesítésről és jogaink megvédésről van szó. Csak akkor fogunk merni és tudni élni jogainkkal, ha ezeket alaposan megismerjük, és képesek is leszünk azokért kiállni hivatalos és informális környezetben egyaránt. Bizony elkelne a romániai magyarságnak több jól felkészült, jogi ismerettel rendelkező ügyvédje, aktivistája – bíróról és ügyészről nem is beszélve –, de az öntudatosságnak, a tudás és az ismeretek megszerzésének a fontosságát minél több emberben kellene tudatosítani. A Mikó-perben a buzăui bíró elfogultsága számomra egyértelmű, hiszen a vádlottak lényegében a román kormány által elfogadott rendelkezéseket alkalmazták, amit a parlament később törvényerőre emelt. Ilyen alapon a román kormány akkori miniszterelnökét is be kellene zárni, hiszen a visszaszolgáltatásról lényegében 1999-ben Románia kormánya határozott. De ennek az ügynek a kimenetelétől függetlenül, semmiképpen nem szabad azt a következtetést levonni, hogy minek tanulni és ismerni a törvényeket, ha amúgy is a magyarokkal szemben részrehajlóan alkalmazzák. Éppen ellenkezőleg, az újabb Mikó-perek elkerülése végett valamennyi közszereplőnek és nem közszereplőnek oda kell figyelnie, és azon kell munkálkodnia, hogy a jogász értelmiség – de nem csak – utánpótlása biztosítva legyen a romániai magyarságnak.
Szabadság (Kolozsvár)

Alternatív utcanevek: Besztercén normalitás, Kolozsváron álom
Nyugat-európai példára alternatív utcanévtáblák jelentek meg Erdély több településének történelmi belvárosában. Ezek az utca hivatalos nevét jelző táblák alatt vagy fölött találhatók, és annak hajdani nevéről tanúskodnak.
A több nemzet által lakott nyugat-európai városokban bevett szokás, hogy ugyanazon utcának két megnevezése van: az állam nyelvén íródott hivatalos és a kisebbségek által használt hagyományos. Szászsebesen a mai Lucian Blaga utca a németek számára – immár a névjelzőtáblán is – Innere Siculorumgasse, míg Besztercén a Nicolae Titulescu utcát hívják a táblán is Ungargassenak, azaz Magyar utcának. Tordán a régi magyar utcanevek is megjelentek a belvárosban.
Példát mutató szász városok
A Fehér megyei Szászsebes volt az első erdélyi település, ahol a belvárosi utcák falára felkerültek a történelmi nevek. Az Innere Siculorumgasse sárga alapon fekete színű felirat a hivatalos B-dul Lucian Blaga alá került, és egyáltalán nem zavarja a Sebes melletti Lámkeréken született költőről elnevezett kulturális alapítvány elnökét. Pedig az egykori szász, jelenlegi román többségű városból már a 12. század közepén Sepsiszékre költöztek a sebesi székelyek. Mi több, Liviu Mugurel Sârbu alapítványi elnök maga kezdeményezte az alternatív táblák kihelyezését – első polgármesteri mandátuma alatt. „Idestova tizenhárom éve ott állnak a táblák, és senkit nem zavartak. Annak idején én döntöttem a kifüggesztésükről, elvégre, ha multikulturális településnek tartjuk Szászsebest, akkor nem illik szőnyeg alá söpörni a történelmet” – hangsúlyozta lapunknak a volt elöljáró. Sârbu szerint, ha Erdély lakossága valamire is büszke lehet, az a nemzeti, vallási és kulturális sokszínűsége. A Német Demokrata Fórum helyi elnöke, Alfred Dahinten evangélikus lelkész is dicsérő szavakkal illeti a politikából kiszállt ex-polgármestert, annak európai gondolkodásmódját.
Ahogy a sebesieket nem zavarja, úgy a beszterceiek sem tiltakoztak a Nicolae Titulescu román politikus és diplomata nevét viselő utcanévtábla alatt nemrég megjelent Ungargasse felirat ellen. Ahogy az a turisztikai ismertető tábla sem zavarta őket, amely a Magyar utca – Strada Ungurească múltját mutatja be. Besztercén azt sem rejtik véka alá, hogy a valamikori Marktplatz nevű piactér, a mai Piaţa Centrală 1940-ben a Horthy Miklós nevét kapta, hatalomváltást követően Sztálinról nevezték el, és 1962-ben vette fel jelenlegi nevét.
Ökuménia után többnyelvűség Tordán
Tordán – ahol egy évtizeddel korábban a helyi magyarságnak ádáz harcot kellett vívnia az önálló iskola létrehozásáért – a jelenlegi városvezetés nem riadt vissza a magyarul is kiírt történelmi utcanevek használatától. Az RMDSZ kérésére Tudor Ştefănie polgármester több mint egy éve kihelyeztette a hivatalos feliratok fölé a háromnyelvű – román, magyar és angol – alternatív táblákat. Így a helyi románság is megtudhatja, hogy a jelenlegi 1918. december 1. teret, valamikor Szénapiacnak hívták, a Mircea cel Bătrân utca egykoron Kastély utca volt, az Anderi Şaguna nevét viselő utcát pedig a magyar világban még Testhordó sikátorként emlegették.
„Amikor Torda megnyert egy uniós pályázatot a történelmi városközpont helyreállítására, kihasználtuk a lehetőséget és felkértük a polgármestert: ha már a régi utcaneveket nem adhatja vissza, legalább tájékoztató jelleggel írja ki azokat a jelenlegi alá. Fogékonynak bizonyult, és a városnapokra meg is jelentek az új táblák” – idézte fel az alternatív táblák születésének történetét Ádámosy Margit Klára, az RMDSZ helyi elnöke és önkormányzati képviselője. Ugyanakkor kerültek ki a szintén háromnyelvű tájékoztatók a műemlék épületekre is. Mindezt Ştefănie a lehető legtermészetesebbnek tartja. „Nem látok ebben semmi rosszat, sőt jogosnak tartom a magyar közösség igényét” – fejtette ki a Krónikának a polgármester, mintegy követve a város szellemiségét, hiszen 1568-ban, Európában először a tordai templomban hirdették ki a vallásszabadságot. A döntés meghozatalakor Tudor Ştefănie azt is szem előtt tartotta, hogy a városba látogató külföldi vendégek többsége Magyarországról érkezik.
A Szatmár megyei Halmiban fél évtizede ugyanazon tábláról olvasható le a mai hivatalos román megnevezés és az egykori magyar hagyományos név. Míg a határ menti községben a románok számára az egyik utcát Nicolae Titulescunak hívják, a magyarok ma is Nevetlenként emlegetik. A múlt rendszerben átkeresztelt Fő utca a tábla alsó részében továbbra is régi nevét viseli, míg fölötte a Strada Eliberării megnevezés olvasható.
Kolozsvári remény, vásárhelyi ábránd
Bár előszeretettel hívják magukat a multikulturalizmus fellegvárának, Erdély két legnagyobb magyar közösségű városában, Marosvásárhelyen és Kolozsváron még csak álom az alternatív táblák kifüggesztése. Mindkét településen mindössze a magyar közösség álma. Míg a kincses város RMDSZ-es alpolgármestere reális esélyt lát az elképzelés valóra válására, Dorin Florea helyettese nagyon jól tudja, hogy mindaddig, amíg az utcanévtáblák szintjén a vásárhelyi elöljáró a valós kétnyelvűség kerékkötője, illúzió a történelmi nevek kiírása. „Elképzeléseink vannak, de a polgármesternél még azt sem sikerült elérni, hogy a jelenlegi nevek esetében alkalmazza a valós kétnyelvűséget” – fejtette ki lapunknak Florea helyettese, Peti András. Mint ismeretes, a vásárhelyi polgármester számára a kétnyelvűség mindössze az utca vagy tér szónak a román megnevezéshez való biggyesztésében merül ki. Így Marosvásárhely főterét – az úgymond kétnyelvű tábla szerint – Piaţa Trandafirilor térnek hívják. Ennél idegenebbül már csak a Paul Chinezu, Ecaterina Varga vagy Gheorghe Doja utca neve hangzik a magyarok számára. Tavaly az Erdélyi Magyar Néppártnak volt egy-két próbálkozása az alternatív táblák felszerelésére, azonban azokat vagy tizenöt perc alatt leszerelte (a Kossuth utca sarkáról) a polgármesteri hivatalnak alárendelt helyi rendőrség, vagy fenyegető módszerekkel a szervezet vezetőit kényszerítette az eltávolításra (a Klastrom utcai EMNP-székházról). „Azzal érveltek, hogy a Kossuth nevet nem szabad használni, így meg is büntettek. Felkértük a magyar-román történész bizottságot, hogy egyszersmind tisztázza a magyar nemzeti hős szerepét. Nem lehet, hogy Amerikában utcák, terek, sőt települések viselik a nevét, nálunk meg egyesek háborús bűnösnek kiáltják ki” – mondta Jakab István, a néppárt vásárhelyi vezetője.
Kolozsvár jelenlegi elöljárója, Emil Boc több gesztust is tett a magyarság irányába, hogy feledtesse a magyarellenes Funar-korszakot, azonban a kétnyelvű feliratozással még adós maradt. Horváth Anna alpolgármester viszont úgy véli, felettese nem zárkózik el a magyar nyelvű utcanévtáblák kihelyezésétől, az RMDSZ azonban még nem vetette fel az ötletet demokrata-liberális partnerének. „Előbb fel kell vennünk a kapcsolatot a tordai kollegákkal, össze kell állítanunk egy dokumentációt, csak azután tálaljuk kérésünket koalíciós partnereinknek” – vázolta a lépéseket az alpolgármester. Horváth szerint, ha a következő időszakban a település magyar neve kikerül Kolozsvár bejárataihoz, majd a belvárosi műemlék épületekre helyezendő ismertetőtáblákon magyarul is olvasható lesz az ingatlan leírása, akkor egy következő lépésben az alternatív utcanévtáblák kifüggesztését is kérhetik.
Kegyetlen öngól Váradon
Míg a közép-erdélyi nagyvárosokban körvonalazódik az elképzelés a hagyományos utcanevek használatáról, Nagyváradon az RMDSZ és ellenzéke azon háborúzik, hogy milyen elnevezéseket használjon. Míg az Erdélyi Magyar Ifjak és a néppárt is az alternatív táblák kihelyezését szorgalmazta, a szövetség politikusai a jelenlegi utcanevek lefordításában látják a jövőt. Az elmúlt években lapunk többször is cikkezett arról a hiteles fordító által készített lajstromról, melyet az RMDSZ rendelt meg. A szakember olyan muris neveket javasolt, mint például Piros-tó utca a Lacul Roşunak, azaz Gyilkostónak, Szenátus a Sanatoriuluinak, Szalázs a Sălajului vagy Galaction Gála a Gala Galaction román íróról elnevezett utcának. A nyilvánosságra hozott helytelen, nevetséges fordításokkal az RMDSZ nem csak magát, de az ügyet is nevetségessé tette. „Mi még mindig a történelmi utcanevek kiírását szorgalmazzuk, csak több ilyen esetben is tisztázni kellene, hogy mit tekintünk annak. Például a Ritók Zsigmondot vagy a Koronát? Az Állomás utcát vagy a Főutat, netán Horthy Miklós utcát?” – fejtegette lapunknak Csomortányi István, az EMNP Bihar megyei elnöke. Szerinte mielőbb létre kellene hozni egy helytörténészekből álló bizottságot a vitás kérdések tisztázására. Csakhogy a néppárti politikus szerint mindaddig nem hívható életre a testület, amíg az RMDSZ tiltja az általa befolyásolható szakembereknek, hogy részt vállaljanak az EMNP kezdeményezésében. „Nem lenne szabad ebből hiúsági kérdést csinálni; közösen kellene a polgármester asztalára tennünk egy hiteles listát” – vélekedett Csomortányi. Váradon az utóbbi időben több ház falára is kikerült az ellenzékiek által javasolt alternatív név, de azokat Ilie Bolojan polgármester utasítására az önkormányzat munkásai eltávolították.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)