Levélben tájékoztatta a belügyminisztert Kelemen Hunor a hétvégi kolozsvári magyarellenes támadásról
A hatályos nemzeti és nemzetközi szabályozások tükrében súlyosnak tartjuk, hogy 2017 Romániájában zárt sportrendezvényen magyar emberekre támadnak, hogy a csendőrség csak azt követően indított vizsgálatot az ügyben, hogy egy helyi sajtóorgánum beszámolt a magyarellenes incidensről – tájékoztatta szerdán Carmen Dan belügyminisztert Kelemen Hunor szövetségi elnök. Az RMDSZ elnöke azt követően fordult a belügyminisztériumhoz, hogy a Kolozsvári U focicsapat ultrái egy hétvégi sportrendezvényen a Kolozsvári CFR 1907 magyar szurkolóira és a focibajnokság további résztvevőire támadtak. Kelemen Hunor levelében azt kéri: a belügyminisztérium tegyen meg minden szükséges lépést azért, hogy a hatóságok részlegesen vizsgálják ki a történteket.
„Az RMDSZ felháborítónak tartja a történteket. Elítéli a provokátorok magatartását, továbbá elfogadhatatlannak tartja, hogy azok, akiknek a rend őreiként a helyzet megoldására kellett volna sietniük, elmulasztották megtenni a szükséges lépéseket. A kivizsgáláshoz az kellett, hogy médiavisszhang övezze az esetet” – részletezte Kelemen Hunor szövetségi elnök azt követően, hogy levélben értesítette a belügyminisztert.
Az RMDSZ elnöke úgy véli, hogy a magyarellenes hangulat a sportszurkolók körében még inkább felerősödni látszik az utóbbi időszakban – ezt jelzi a Funar-korszak legsötétebb periódusának hangulatát megidéző incidens is. „A sport a versengésről szól, de nem egymás gyűlöletéről. Megtestesíti mindazt, aminek fontos értékként kell jelen lennie társadalmunkban, a többség-kisebbség viszonyában is. De ez sosem lehet a megosztottság, csakis a kölcsönös tisztelet, a tolerancia és a sportszerűség” – összegzett Kelemen Hunor.
Szabadság (Kolozsvár)

A miniszter esete a dákokkal
A román sajtóban csak most került közvitára a jelenlegi kulturális miniszter első nyilvános szereplése, amelyet július 5–9. között ejtett meg a Nemzetközi Dákó-Román Konferencián, Buzăuban. Az eset több oknál fogva rendkívül kellemetlen, mi több elfogadhatatlan: egyrészt Lucian Romaşcanu miniszteri tevékenységét egy áltudományos, szélsőjobboldali politikusok által szervezett eseményen kezdte, másrészt mint az egykori Kulturális Minisztérium (ma Kultúra és Nemzeti Identitás Minisztériuma) hivatalos reprezentánsa kiállt egy, a tudományos tézisek ellen felszólaló, dilettáns mozgalom mellett.
A Nemzetközi Dákó-Román Konferenciák már régi hagyományra tekintenek vissza. A Duna-kanyarban figyelő Decebalus szobor megrendelője, Constantin Drăgan és a kortárs dákómán mozgalom atyja, Napoleon Săvescu által elindított konferenciák – a kortárs amerikai, angliai és közép-kelet-európai dilettáns mozgalmak többségéhez hasonlóan – olyan történelemképet honosítanak meg, amelyek modern mítoszokat alkotnak. Ez a mozgalom nemcsak a jól ismert dákó-román kontinuitást hirdeti, de a dák civilizációt, mint Európa kulturális bölcsőjét, több ezer éves ősi kultúraként ábrázolja. Az összeesküvés-elméletek és modern mítoszalkotások legvadabb mechanizmusait produkáló „kutatók” egy olyan dák világot alkottak a történelmi és régészeti források eltorzításával, amely több ezer évvel a történelmi valóság előttre keltezi a dákok eredetét, azokat minden európai nép – különösen a latinok – ősének tekinti. A legelképesztőbb mítoszváltozatok szerint, maga Jézus is dák volt. Ezt nem más, mint amit Kolozsvár egykori polgármestere, Gheorghe Funar állított, aki legújabb, román trikolórral díszített kötetében merészkedett Jézus dák genealógiáját közreadni.
A 2015-ben létrehozott Kárpáti Eredet Egyesület (Origini Carpatice) által szervezett idei konferencián számos „érdekes” előadásra került sor: a résztvevők megtudhatták többek között azt is, hogy az Iliász eseményei valójában Románia területén játszódnak, de az is „kiderült”, hogy a dák nyelv minden európai kultúra alapját képezi, Nicola(e) Tesla dákó-román virtussal rendelkezett és a dákó-géták írása a legrégebbi írásforma a világon. Ezek az áltudományos, minden józan kutató által kinevetett előadások a modern konspiracionista elméletek mintapéldái, amelyeknek kortárs divata jól tükrözi, hogy a Nicolae Densuşeanu és Bogdan P. Haşdeu által elindított dákómán elmélet a legionárius és nacionál-kommunista diskurzusban is talajra lelt és sajnálatos módon túlélte az elmúlt 27 évet is. Mi több, nemcsak túlélte, de sajnos egyre népszerűbb lett. A Napoleon Săvescu utódjaként fellépő Daniel Roxin és társai, illetve a dákológiai konferenciát szervező új egyesület fiatal tagjai már azt az új generációt képviselik, akik modern eszközökkel (Youtube-csatorna, Facebook, kötetek, konferenciák) igyekeznek áltudományos tanaikat hirdetni. A vallásos szektaként, zalmolxiánusokként működő csoportosulások népszerűsége nemcsak azért aggasztó, mert figyelmen kívül hagyja a régészettudomány és történészkutatások legújabb eredményeit, tévhiteket, új, modern mítoszokat alkot és terjeszt a nagyközönség körében, de ezekhez a mítoszokhoz ugyanakkor nagyfokú xenofóbia, antiszemitizmus is társul, amely újfajta fasizmusra emlékeztet.
A felsőbbrendű, mindenki felett álló (exceptionális) dákok posztmodern mítosza az egyik legveszélyesebb kortárs narratíva, amely ma a román köztudatban nagy iramban terjed. Az a tény, hogy az aktuális kulturális miniszter eleget tett a dákómánok meghívásának és részt vett ezen az eseményen, nagyon aggasztó és az 1939–1945 közötti éveket idézi, amikor Románia kulturális miniszterei között olyanokat találunk, akik nyíltan kiálltak a legionáriusok mellett, mi több annak tagjaiból kerültek ki. Lucian Romaşcanu beszédében hangsúlyozni akarta ugyan, hogy jó lenne, ha a dákomán „kutatók” átvennék a kortárs tudományos eredményeket is és azokat felhasználva terjesztenék tanaikat, de aláhúzta ennek a mozgalomnak a szenvedélyes jellegét és fontosságát. Hangsúlyozta: szerinte nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a hivatalos oktatásban a dák kultúrára, és mindent megtesz, hogy erre sor kerüljön majd.
A kulturális minisztérium vezetője tehát nyíltan kiállt egy dilettáns, minden tudományos eredményt megalázó és figyelmen kívül hagyó mozgalom mellett – amely mellesleg nyíltan xenofób és antiszemita is. Teszi ezt annak a minisztériumnak a vezetőjeként, amely – egy ideális országban – a tudományos kutatást és egy adott ország összes nemzetiségének kulturális örökségét védi és képviseli. Ez a minisztérium ma, Romániában veszélyes metamorfózison megy át: nevet változtatott, csak a román nemzeti identitás és kultúra védelmét tűzte ki zászlajára és immár nyíltan kiáll a dilettáns kutatók és összeesküvés-elméletek mellett is. Egy ilyen tettért, egy normális országban azonnal menesztették volna a kulturális minisztert. Sajnos nálunk erre nem került sor, és elnézve a domináns romániai politikai és tudományos narratívát, egyre több ilyen jellegű eseményre fog sor kerülni idén és jövőre még inkább.
A dákopátia aranykorát éli, immár miniszteri jóváhagyással. A mi dolgunk az, hogy mentsük még a menthetőt, és kiálljunk a tudomány szentsége mellett, ha már a miniszter elhagyta ezt a bástyát.
T. Szabó Csaba
A szerző történész, az Erdélyi Figyelő munkatársa / Szabadság (Kolozsvár)

Határon túli ifjúsági konferenciát szerveztek nagyváradon
A Nagyváradi Ifjúsági Napok keretében, a Partiumi Keresztény Egyetem új szárnyának amfiteátrumában, november 3–5. között szervezte meg az Erdélyi Magyar Néppárt és a MINTA ifjúsági szervezet a II. Határon túli Ifjúsági Konferenciát, mely során a közélet számos területén tevékenykedő politikusok és szakértők előadásait hallgathatták meg a résztvevők.
A szombat délelőtti program Csizi Péter országgyűlési képviselőnek (FIDESZ) és Szilágyi Zsoltnak, az Erdélyi Magyar Néppárt elnökének előadásával kezdődött, mely során nemzetközi és belföldi aktuálpolitikai kérdésekről beszéltek. Csizi Péter felszólalásában kitért az európai migrációs válság és az elhibázott brüsszeli bevándorlás-politika következményeire, majd hozzátette: nem véletlen, hogy a szemünk előtt zajló folyamatokban sokan összefüggést vélnek felfedezni, hiszen az európai balliberális oldal felmérte, hogy a zömében jobboldali és keresztény értékrend mentén szerveződő pártokkal szemben csak úgy tudnak előnyhöz jutni, ha a szavazók többsége zsigerből elutasítja a keresztény európai értékrendet. „Számunkra az a kérdés, hogy elfogadjuk és beletörődünk e folyamatba, s így igent mondunk a kötelező betelepítési kvótára is, vagy mint a történelemben már oly sokszor, megvédjük országunkat, s ezzel együtt a kárpát-medencei térséget is?” – tette fel a kérdést az országgyűlési képviselő.
Szilágyi Zsolt a magyar kormány külpolitikáját elemezve elmondta: Magyarország szomszédságpolitikájának egyik erőssége, hogy a vagy-vagy elvét felváltotta az is-is elve, mely értelmében a magyar külpolitika szereplői – a nemzeti érdek szem előtt tartásával – megpróbálnak a lehető legszélesebb körben tárgyalni. A Néppárt elnöke rámutatott: e széles körű párbeszéd és kapcsolatépítés az EU-s érdekérvényesítés során is kiemelt jelentőséggel bírhat. Az autonómiaküzdelem jelenlegi állapota kapcsán Szilágyi elmondta: az RMDSZ képviselői, bár kisebb megszakításokat kivéve szinte folyamatosan kormányon voltak, s számos alkalmuk lett volna rá, soha nem teremtettek olyan tárgyalási helyzetet, mely során egy-egy megállapodás feltételévé tették volna az önrendelkezést. „Látnunk kell, hogy célkitűzéseink megvalósításához román partnereket is szerezhetünk, hiszen az erdélyi románság sem elégedett Bukarest túlközpontosított politikájával. A rendszerváltás óta közel félmillió magyarral lett kevesebb Erdélyben, s belátható közelségbe került kultúránk és közösségünk teljes eltűnése. E folyamat mihamarabbi megállítása érdekében kell végeznünk munkánkat” – jelentette ki Szilágyi. A Néppárt elnöke ismertette az Európai Szabad Szövetség munkáját, a katalán helyzet kapcsán pedig elmondta: a spanyol többségnek és a madridi vezetésnek komoly felelőssége van a történtekben, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a Néppárt álláspontja szerint kizárólag a békés párbeszéd jelenthet megoldást.
A testvérvárosi kapcsolatok témakörében Decsi Istvánnal, Pécs város alpolgármesterével Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnöke, nagyváradi polgármesteri tanácsadó beszélgetett. Decsi felszólalásában röviden ismertette városa kulturális és gazdasági sajátosságait, majd kijelentette: egyik testvérvárosuk, a horvátországi Eszék, példája is jól mutatja, hogy a hamarosan a két város között létrejövő autópályás összeköttetés előnyeit a magyarországi és a horvátországi magyarok is megérezhetik. Az alpolgármester kitért a Pécs—Kolozsvár testvérvárosi kapcsolatra is, melynek gyökerei a 1990-es évekre nyúlnak vissza, amikor azonban – a Funar-érának köszönhetően – ez csakhamar el is hidegült, s csak azt követően, a Néppárt helyi szervezetének hathatós közbenjárására, normalizálódhatott újra e kapcsolat. „A helyi néppártosok motorjai voltak ennek a mára már gyümölcsöző együttműködésnek, melyet mi sem bizonyít jobban, mint hogy az elmúlt években többször is részt vehettünk a Kolozsvári Magyar Napokon, ifjúsági csereprogramokat bonyolítottunk le, az elkövetkezendőkben pedig a kolozsvári és pécsi egyetemek műszaki és informatikai tanszékeinek együttműködését is meg szeretnénk valósítani” – mondta Decsi István.
Az ebédet követően az ifjúság kárpát-medencei helyzetéről tartottak kerekasztal-beszélgetést a jelenlévő ifjúsági szervezetek vezetői, majd Bogár Ildikó Nyolcszázezer – elhallgatott történelem, interjúk a Gulág túlélőivel című kötetét mutatták be. Varga Csaba nagyváradi hegymászó legutóbbi nepáli expedíciójáról tartott vetítéssel egybekötött beszámolót. Az esemény a nagyváradi Polgármesteri Hivatal tanácstermében ért véget, ahol Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei elnöke köszönte meg a résztvevők jelenlétét. Az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóirodája; Erdély.ma

És még nincs itt a centenárium: nemzeti színű giccsorgia Szatmárnémetitől Bukarestig
Hogy piros-sárga-kék padok utoljára Kolozsváron voltak Funar idejében? Lári-fári. S hogy lehet még fokozni, bizonyíték rá a fellobogózott kuka vagy a nemzeti színű házfal.
Amikor Gheorghe Funar és Corneliu Vadim Tudor, valamint pártjaik, a szavazók nélkül maradt PUNR, majd a PRM oda kerültek, ahová valók, a történelem szemétdombjára, idealistán, hogy azt ne mondjam, naivan, azt hittük, egyszer s mindenkorra kikopott a közéletből a habzó szájú sovinizmus, a magamutogató álhazafiság, mint ahogy a kolozsvári utcákról, terekről is eltűntek a piros-sárga-kék oszlopok, padok, kukák.
Barátságos, simogató szelek fújtak akkoriban Európa-szerte, úgy tűnt, az integráció elvont fogalomból mindinkább kézzel fogható valósággá válik, a határok valóban légiesülnek, a világ egyre nyitottabb, befogadóbb, elfogadóbb. Az idill, sajnos, túlságosan rövid volt, a valóságra való ébredés hideglelős. A kontinens ma megosztott, zavarodott és gyanakvó, s ellenhatásaként a könyvtárszagú, elitista és dogmatikus álhumanizmusra, új erőre kapott a kirekesztő nacionalizmus és xenofóbia.
Mi, erdélyi magyarok infantilis öntudatlansággal tapsolunk a víziónak, amely szerint a jövő Európája a nemzetállamok Európája lesz, rábólintva ezzel Románia nemzetállam voltára, önmagunk, mint államalkotó közösség tagadására. S közben értetlenül, kissé riadtan kapkodjuk a fejünket, látván, hogy egy ideje sokasodnak a köztereken az erősödő román nemzeti érzület számunkra giccses, nevetséges, néha már abszurdba hajló tárgyiasult megnyilvánulásai. Íme, egy csokorra való.
Melyik a leghazafiasabb párt idehaza? Úgy tűnik, hogy a Tăriceanu vezette ALDE, feltéve, ha a központi székházat ékesítő nemzeti zászlót tekintjük a patriotizmus fokmérőjének.Nu uita că ești român!, áll nemzeti színű pántlikára pingálva, egy, két trikolórral is felékesített Monostor-negyedbeli kereszten. A kérdés csak az, hogy a felszólítás vajon az arra járóknak vagy a Megváltónak szól-e?
Pengő Zoltán maszol.ro

Radu Ioanid: közmegítélés kérdése a Ţene-ügy
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karán tartott előadást tegnap Radu Ioanid, az Amerikai Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma nemzetközi archívumprogramjának igazgatója Tibori Szabó Zoltán egyetemi előadótanár meghívására. Az amerikai kormány által finanszírozott intézmény magas rangú képviselője többek között a különböző országokkal történő együttműködésről, a dokumentumok beszerzési mechanizmusáról beszélt az elsősorban egyetemi hallgatókból álló közönségnek, de történelmi vonatkozású érdekességekről is említést tett. A befolyásos történészt arra kértük, fejtse ki álláspontját a Ionuţ Ţene-ügyről. Elmondta: az általa képviselt intézmény nem avatkozik bele a helyhatóságok ügyeibe, csak ha törvényszegésről szereznek tudomást. – Mindenesetre ebben a vonatkozásban a helyhatóság közmegítélési problémával szembesül – fogalmazott az igazgató.
Felvetettük: azáltal, hogy Emil Boc közbenjárásával a városháza oktatási, kulturális, egyházi és sportügyekkel foglalkozó szakosztályának vezetőjévé neveztek ki egy olyan személyt, aki idegengyűlölő, magyarellenes, legionárius és ortodox fundamentalista, megszegték a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvényt.
– Tudja, bizonyos esetekben a törvények betartása több évig is elhúzódhat – jött a diplomatikus válasz. A Szabadság hírportálnak adott, a témával kapcsolatos videóinterjújában Radu Ioanid elmondta: Ionuţ Ţene ügye a helyhatóság gondja. – Amennyiben úgy ítélik meg, hogy a városháza osztályvezetőjévé egy olyan személyt választanak, akinek a vitatható múltja és jelene kedvez Kolozsvárnak, akkor a döntés a helyhatóságé. Ami Kolozsvárt illeti, s ami számunkra fontos és napirenden van, az a Radu Gyrről elnevezett utca ügye. Őt háborús bűnök miatt elítélték, így nem a polgármester vagy a Román Akadémia cselekvési szférájába és hatáskörébe tartozik megállapítani, Radu Gyr megérdemli-e vagy sem, hogy utcát nevezzenek el róla, vagy szobrot állítsanak neki. Ilyen tekintetben világos a törvény. Kollokviumokat lehet ugyan szervezni, de egy fontos legionárius vezetőről utcát nem lehet elnevezni, s szobrot sem lehet állítani neki – szögezte le Radu Ioanid.
Az Amerikai Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeumának programigazgatóját arról kérdeztük, e két kérdés szerepelt-e az Emil Boc polgármesterrel folytatott megbeszélés napirendjén. – A beszélgetés során a városvezető nagyon elegánsan viselkedett, s rendkívül megértő volt. Erről többet nem akarok önnek mondani. Teng Hsziao-ping mondta: nem számít, hogy fehér a macska, vagy fekete a macska, amíg megfogja az egeret, addig jó macska – válaszolt Radu Ioanid. Hozzátette: a jövőben kiderül a közmondás igazságtartalma.
Mint ismeretes, Ionuţ Ţene a 2004-ig hivatalban levő, szélsőségesen nacionalista és magyargyűlölő kolozsvári polgármester, Gheorghe Funar kabinetfőnöke volt. Mi több, a rosszemlékű városvezető idejében Corneliu Zelea Codreanu és Horia Sima vasgárdista vezetőkről szervezett megemlékezéseket és „tudományos” emléküléseket.
Radu Gyrről nemrég utcát neveztek el Kolozsváron. A legionárius himnusz szerzőjének, a mozgalom egyik vezetőjének nevét idén júniusban törölni próbálták a kincses város utcanévjegyzékéből, ám a városi tanács, amelyben Emil Boc polgármester politikai alakulata, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) van többségben, ellenezte az intézkedést. Kiss Olivér / Szabadság (Kolozsvár)

Mindennapi Trianonjaim
Most, a Magyar Hazánkat szétszabdaló békediktátum 96. évfordulóján nem akarok valós, de közismert adathalmazok felsorolásával vagy pedig szintén valós és szívszorongatóan keserű visszaemlékezések idézésével emlékezni erre a világméretben is egyedülálló nemzetgyilkossági kísérletre.
Az olvasó talán megbocsátja azt, ha a sejtjeimbe is beépült, személyes Trianonjaimmal próbálom érzékeltetni azt a nemzeti tragédiát, amelyet immár öt-hat generációnak meg kellett szenvednie. Olyan ez, mint Koltay Gábor 2004-ben készült, méltán híres, 14 részes „Velünk élő Trianon” című filmsorozata.
Trianon azonban nem velünk él, hanem bennünk és körülöttünk. És mindkettő nagyon fájdalmas. Nyilván csak annak, aki magyar lelkű és nem pedig liberális világpolgár, aki ott van otthon, ahol éppen jól megy sora.
A bennem élő Trianonok már igen korán jelentkeztek.
Kisgyermekként nem értettem, miért beszélnek egy számomra rút hangzású idegen nyelven egyre többen a környezetemben, és engem miért csúfolnak bozgornak és miért bántanak. Amikor én sohasem bántottam őket és igyekeztem megtanulni a nyelvüket. Amikor négy és féléves koromban már olvastam és írtam, igaz, hogy csak nyomtatott nagybetűkkel, elkunyeráltam a nagyobb testvéreimtől az egyik iskolai füzetüket, hogy rajzolgassak és írogassak bele. A füzet borítóján egy országcímer virított, benne az idegen nyelvű felirattal: „Republica Populară Romînă”, amit a testvéreim tanítottak meg kiolvasni, illetve kiejteni. Amikor mindentudó és bátran szókimondó nagyanyámat megkérdeztem, miért lakunk mi Romániában, megkaptam az első történelmi leckét, amelyen nagyon elgondolkodtam. Később furcsa dolgok jelentek meg az iskolai olvasókönyvemben. Az egyik olvasmányban ezt olvastam: „drága hazánk, a Román Népköztársaság”, majd Veress Zoltán (akiről öt évtizeddel később tudtam meg, hogy „Ovidiu” fedőnéven szekus besúgó volt) „hazafias verse” így kezdődött: „Köztársaság, tudod-e mit jelent? / Népet, hazát és szabad életet”. Újra megkérdeztem nagyanyámat, hogy akkor most nekünk mi is a hazánk? Válaszából egy életre megtudtam, hogy a mi hazánk Magyarország, amelynek azonban az a része, ahol élünk, jelenleg ideiglenesen idegen megszállás alatt áll. Annak ellenére, hogy nagyapám annak idején végig hősiesen harcolt a Székely Hadosztályban az oláh rablóbanda ellen.
És ezzel számomra egyszer s mindenkorra megoldódott az identitás dilemmája. Ezt követően mindig tudtam, hogy ki vagyok, hova tartozom és mi a kötelességem a nemzetemmel szemben, és következetesen haladtam ezen az úton. Amelynek mérföldkövei voltak a gimnáziumból való kirúgattatásom (mert fellázadtam az óráin mindig a fajtámat mocskoló romántanárnő ellen), az öt kötetesre hízott megfigyelési dossziém a Szekuritáténál, végül pedig a hontalan útlevéllel való kiebrudaltatásom a szülőföldemről.
A mindennapi Trianonjaim, azaz Trianon elleni lelki lázadásaim máig tartó sorában említést érdemel egy közel három évtizeddel ezelőtti esemény. Az adonyi Művelődési Ház igazgatójaként, 1989 júliusában kivittem a helyi népi tánccsoportot vendégszereplésre egy Provence-i kisváros partner tánccsoportjához. Ottlétünk idejére esett az 1789-es szabadkőműves francia forradalom 200. évfordulója. Vendéglátóink felkértek, hogy vegyünk részt a közeli nagyvárosban, Marseille-ben tartandó nagy ünnepségen, és ún. menettánccal színesítsük az ünnepi felvonulást. A hatalmas tömegben a sorunkra várva támadt egy ötletem. Beléptem egy közeli cukrászdába és kértem néhány méter fehér csomagolópapírt a nagy tekercsről és egy vastag fekete filctollat. A kb. 4 méter hosszú és meglehetősen széles papírcsíkra jól látható nyomtatott nagybetűkkel ezt írtam franciául: „Vive la France! Mais laissez aussi vivre la Hongrie, coupée en cinq par le Traité de Trianon!” Azaz magyarul: „Éljen Franciaország! De hagyják élni Magyarországot is, amelyet öt darabra szaggattak a Trianoni Békeszerződéssel!” A forró napsütésben, népviseletben és nemzeti zászlóval felvonuló-táncoló magyar csoportot megtapsolták, majd, a rögtönzött transzparens szövegét elolvasva, meg is éljenezték. Vendéglátóink elvittek városuk templomába is, ahol a gyülekezet szeretettel fogadta az ünneplő népviseletbe öltözött csoportunkat, majd elénekeltük az előző napon begyakorolt „Boldogasszony Anyánk” kezdetű régi magyar himnuszt, amelynek szövegét és jelentőségét előzetesen ismertettem. Látogatásunk utolsó napján vendéglátóink elvittek egy La Grande-Motte nevű csodálatos tengerparti üdülőközpontba, ahol a fiatalok megérdemelten lubickolhattak egyet a Földközi-tengerben. Egyik barátommal, a tánccsoport egyik tagjával a strandon sétálgatva, felfedeztem egy nagy sátorban berendezett rögtönzött véradó központot. Hirtelen ötlettel beléptünk és adtunk egy-egy adag jó magyar vért. Amikor, egy kérdőív alapján, érdeklődtek véradásunk motivációja iránt, ezt válaszoltam: „C’est pour Trianon”. Azaz: „Trianonért”…
Mint látható, lappangó, belső Trianonjaim úgy törnek, robbannak ki néha a bensőmből, mint ama elpusztíthatatlannak tűnő szörnylény az A nyolcadik utas a halál című sci-filmben. Ott vannak azonban a minket körülvevő fizikai világban makacsul, tüntetően megjelenő külső Trianonok is, amelyek láthatóan, hallhatóan, tapinthatóan figyelmeztetnek arra, hogy a Hazánkat ellopták és a rablók lázasan igyekeznek eltűntetni mindent, ami arra emlékezteti őket, hogy „lopott ágyban nem lehet nyugodtan aludni”. Ilyen a magyar emlékművek lerombolása vagy más módon való eltűntetése, a magyar múltra emlékeztető műemlék-épületek megcsonkítása, szétlopkodása és romossá tétele, vagy pedig, ha ez nem lehetséges, átcímkézése, a megszálló rablónép „ősi építészeti remekének” való hazudása. Ilyen a legaljasabb cselekedet is, az ojtozi-sósmezői katonai temetőben nyugvó magyar hősi halottak sírkeresztjein a magyar nevek lecsiszolása és helyettük román nevek odapingálása. És ilyen a beteges félelemből fakadó identitászavar miatti román zászlóözön, amellyel görcsösen bizonygatni akarják, hogy az a település, amelyen még lakik valamennyi a sorvasztott és gyűlölt magyarokból, csak és kizárólag az övék: a rikító nemzeti színűre festett és minden oldalról fellobogózott lopott ágy, amelyben nem tudnak nyugodtan aludni. Ez a zászló-mániájuk néha abszurd és nevetséges túlzásokban nyilvánul meg, emlékezzünk csak arra, hogy Gheorghe Funar, Kolozsvár betegesen magyargyűlölő polgármestere oláh nemzeti színűre festette a Sétatér padjait, amelyeket a ráülők az ülepükkel illetnek, sőt a város összes közterületi szemétgyűjtőjét is! De még ezt is lehetett fokozni. A napokban újra a tordai sóbányában jártam, amelyet valóban ragyogóan kiépítettek és élményközponttá (de gyógyító-kezelő központtá is) alakítottak Phare-pénzekből 2005-ben, és megdöbbenve tapasztaltam valamit, ami tavaly még nem volt ott. A csodálatos látványt nyújtó, 120 méter mély tárna legalján, a beszivárgó vizekből létrejött sóstó közepébe is odabiggyesztettek egy póznára egy nagyméretű oláh zászlót… Jelezvén ezzel, hogy a föld alatt is az övék a lopott holmi.
Van azonban egy olyan külső Trianon is, amelyet kevesen észlelnek, pedig ott van Kolozsvár központjában. Az egykori M. Kir. Ferenc József Tudományegyetem Farkas utcai főépületének keramittal (sárga színű műkővel) burkolt falán, az Egyetem utcai oldalon, a saroktól kb. 3 méterre, szemmagasságban egy furcsa felirat látható, amelynek szövege a következő: „A[nul] 1919. M[a]i 20 zi. Trăi[a]skă România Mare.” Azaz: „1919. május 20. Éljen Nagy-Románia.” A korabeli középületek falának időtálló burkolására használt, nagyon kemény téglába egy nem túlságosan művelt, de kitartó egyén véshette bele valami nagyon kemény acéltárggyal (szurony?) ezt a „kiáltványt”, bizonytalan helyesírással (a balkáni írásmódú „A” betűk kihagyása, az „S” betű fordított írása, a „K” betű használata a latinos „C” helyett). Ami nem meglepő, hiszen a magát vlahból a jobban hangzó románra átkeresztelő balkáni keveréknép csupán alig néhány évtizede tért át a cirill betűsről a latin betűs ábécére. A mélyen bevésett feliratot később valaki megpróbálta kikaparással eltűntetni, sikertelenül. A diadalmaskodó „üzenetet” akkor karcolhatta be az egyetem falába a valószínűleg regáti (óromániai) elkövető, amikor a megszállók már erőszakkal elfoglalták és kisajátították a mások által épített egyetemet, az ismert szokásuk szerint. 1919. május 10-én ugyanis az egyetem vezetősége ultimátumot kapott a megszálló román hatóságoktól, hogy a tanárok tegyenek hűségesküt a román királyra, két éven belül tanuljanak meg románul, és akkor maradhatnak. A tanárok ezt a lehetőséget egyöntetűen elvetették. Május 12-én a román hadsereg erővel behatolt az egyetem épületébe, a tanárokat és diákokat kitessékelték az utcára. Csupán személyes holmijukat vihették magukkal. A megszálló rablók először kifosztották az épületet, majd a magyar tudományosság kincseit jelentő könyvtárat, oktatási eszközöket kidobálták a szemétbe vagy felgyújtották az egyetem belső udvarán. Május 20-án tehát feltehetően egy, a frissen lopott holmit őrző oláh katona véshette őrt álló unalmában ezt az illusztris feliratot a műkőbe, amelyen a mai napig, vérző sebként ott díszeleg.
Amint a fentiekből kiviláglik, Trianon a mai napig jelen volt és van az életemben, a mindennapjaimban. Igaz ugyan, hogy a magyar személyi igazolványomban (más nincs!) szülővárosom, Kolozsvár, magyarul szerepel, de mellette ott áll a „Romániának” gúnyolt lopott műállam neve, hogy életem végéig emlékeztessen arra, hogy „külföldön” születtem. És emiatt a személyi okmányok ellenőrzésére jogosult illetékesek (rendőrök, hivatali ügyintézők stb.) tekintetében azonnal megjelenik a felsőbbrendűség („Én a 93 ezer négyzetkilométeres Magyarországon születtem, tehát én igazi magyar vagyok!”) lenéző szemvillanása és azonnal keményebb hangon „intézkednek”. Volt már olyan is, amikor egy alig huszonéves rendőr suttyó meg is kérdezte: „Maga román?”…
Így hordozzuk magunkban az ellopott Magyar Haza honosságát, immár csak lelkünkbe beleégett emlékként, és cipeljük magunkkal a „külföldön születettség” halálunkig tartó bélyegét.
Addig, amíg, remélhetően még életünkben, újra össze nem nő, ami összetartozik. Még akkor is, ha ez ma a többség számára hihetetlen. Mert ne feledjük Tertullianus példamondatát: „Credo quia absurdum est”… Azaz: Hiszem, mert képtelenség, hiszem, akkor is, ha képtelenség.
És azt se feledjük, hogy egy nagyon régi nemzet esetében száz év nem nagy idő.
Csiby Károly – A Zászló c. novelláskötetben megjelent novellája Erdély.ma

Az igénytelenség nosztalgiája, avagy a kommunista jólét terjedő mítoszai (I.)
A kommunizmus után nosztalgiázók tábora újabb és újabb hülyeségekkel lep meg. Sokszor hittem már azt, hogy ennél nincs lennebb, de újra és újra meggyőznek, hogy az emberi hülyeség határtalan – és hogy mindig van lennebb.
Mottó: A demokrácia a kormányzás legrosszabb formája, leszámítva azokat, amiket már próbáltunk. (Winston Churchill)
Huszonnyolc évvel a rendszerváltás után sajnos azt kell látnunk, nemhogy a kihalással csökkent volna ez a tábor, hanem az idő teltével egyre növekszik: ma már nem csak a rendszerváltás vesztesei, akik a kommunizmus idején szocializálódtak, gyarapítják a nosztalgiázók táborát, hanem olyanok is, akik még meg sem voltak születve 1989-ben, de azért meg vannak győződve róla, hogy jobb volt az élet akkor, és vallják, hogy Ceauşescu nagy államférfi volt. Egy 2014-es felmérés eredményei szerint a legtöbben már őt tartják az eddigi legnagyobb román államférfinak (a lakosság negyede szerint lásd itt, vagy más felmérést ami szerint még népszerűbb, itt). Ettől a nosztalgiától már csak egy lépés az EU- vagy Amerika-ellenesség, vagy akár az Oroszország iránti rajongás, illetve Putyin és rendszere iránti csodálat, s általában a polgári demokrácia iránti ellenszenv. Ősszel jelent meg egy felmérés, miszerint már csak a románok kevesebb, mint a fele tartja már jónak az EU tagságot (részletek itt). Mindezt annak ellenére, hogy többségben vannak azok, akik elismerik, hogy eddig azért hasznára vált az országnak a tagság (bővebb részletek itt). Nem mintha nem lennének problémák az EU-val és nem férnének rá bizonyos reformok. De ezek a hangok már rég nem az építő kritikáról szólnak (ahhoz eleve nem elég tájékozott és képzett ez a réteg). Kelet-Európában ez az euroszkepticizmus szorosan összefügg a kommunista múlt utáni nosztalgiázással, erre 2015 óta csak egy újabb motivációs ráadást hozott a migrációs krízis és migráns kvóta. Ezt erősíti fel a Kremlből induló populista propaganda is, amire nem voltunk felkészülve (erről itt egy részletesebb interjú a maszol-on.) Ha már nem lehet visszahozni az egyszerű, biztonságos kommunista paradicsomot, legalább gyűlölnek mindent, ami a jelenlegi rendszert meghatározza és az ezzel ellenkező rendszereket próbálják rózsaszínben látni. Egy ideig csak nosztalgiáztak az egyszerű, fekete-fehér, de ezáltal biztonságosan kiismerhető világ után, de most már mindenféle összeesküvés-elméletekre is vevő ez a tábor az egyre bonyolultabb globalizált világban. Ma az interneten bárki megkaphatja a leghajmeresztőbb, de ugyanakkor végtelenül leegyszerűsítő és általánosító magyarázatokat vagy akár egész világképet, amelyek többnyire gyűlöletre vagy/és összeesküvés-elméletekre alapoznak. Mondjuk erre ad is nekik elég muníciót az orosz propaganda – magyar kamuoldalakkal sajnos tele van az internet, s egyre népszerűbbek. (Többek közt ezért is nagyon veszélyes az a játék, amit a magyar kormány űz mostanában a brüsszeli riogatással, mert erre játszik rá, bár szerintem kis esélye van arra, hogy hosszú távon győztesen jöjjön ki ebből. A kádári idők nosztalgiázóit, s egyúttal az amúgy is xenofób és nemzetközi helyzetet, kitekintést illetően tájékozatlan tömegek érzelmeit felkorbácsolva ez hosszú távon visszaüthet és nem csak a Fidesz, hanem az egész demokratikus rendszer ellen fordulhat. Hosszú távon az egyre radikálisabb megoldásokat felvállaló, egyre autoriterebb vezető iránti igényeket alapozhatják meg, ami ha fokozódik, olyan szélsőséges elvárásokat generál, amelyeket maga a Fidesz sem fog felvállalni, mert számára is világosak lesznek a katasztrofális következmények. Valamennyire analóg példa erre a nálunk a 90-es évek elején kormányzó Nemzeti Megmentési Front (FSN) vagy a Román Társadalmi Demokrácia Pártja (PDSR) stílusa: szélsőségesen nacionalista propagandájukból, az általuk generált hangulatból elsősorban Vadim meg Funar pártjai profitáltak.)
Amikor erdélyi magyarokat hallok nosztalgiázni, hogy bezzeg a kommunizmus idején milyen jó volt nekünk, akkor még tanácstalanabb vagyok: hogyan is reagáljak anélkül, hogy megsértsem őket, hiszen gyengeelméjűeknek vagy legalábbis borzasztóan igényteleneknek tartom az illetőket.
A jólétet, a szabadságot, a jogokat hamar megszokjuk, sokszor annyira természetesnek tartjuk, hogy észre sem vesszük életünkben a pozitív változásokat, s az is az emberi hajlam része, hogy a múltat megszépítjük, csak a jó emlékekre gondolunk vissza szívesen.
Odáig rendben is van a nosztalgiázás, amikor a fiatalsága iránt nosztalgiázik valaki. Akármilyen rendszerben is volt valaki fiatal, akkor is lesz számos emlék, amire szívesen fog visszagondolni. Ez nem rendszerfüggő. Sok mindent hozott a modernizáció, aminek hátulütői is vannak, sok változásra nem voltunk/vagyunk felkészülve. Na, de magát az elnyomó rendszert, a nyomort, a szabadság hiányát visszasírni? Nekem legalábbis nem jut eszembe semmi olyan akkori pozitívum, ami kifejezetten magának a kommunista rendszernek volt köszönhető, s nem lehetett volna anélkül is esetleg fenntartani egy demokráciában.
Mert mit is hallunk sokszor a múlt rendszer iránt nosztalgiázók szájából?
Mindenkinek volt munkahelye (a kommunista nagyipar, az akkori gyárak iránti nosztalgia is benne van ebben ilyenkor), illetve lakása és biztonság meg csudajó román-magyar együttélés volt stb. Vegyük csak sorba ezeket. Mert ha azt sorolnánk, hogy mi NEM volt, vagy mik voltak, amiknek inkább nem kellett volna lenniük, mert akkor, ha a teljesség igényével tennénk, külön könyveket tölthetnénk meg.
(Folytatjuk) Herédi Zsolt / Szabadság (Kolozsvár)