Magyarellenes jövő?
Gyakran feltesszük a kérdést: romániai magyarként van-e félnivalónk Erdélyben? Tartanunk kell a radikális román szélsőjobbtól? Érdemes-e szavazni? A rendszerváltás óta Erdélyben is megülhetjük nemzeti ünnepeinket, mert úgymond senki nem tiltja, legalábbis elméletileg nem. A gyakorlatban persze más a helyzet, hiszen a rendszerváltás előtti hungarofóbiának csak a köretét cserélték ki. Ha van valamiféle párhuzam a román állam és a hitleri diktatúra között, az az, hogy mindkét országban adott volt a táptalaj a fajgyűlöletre. Németország ezt kinőtte, Romániában az „össznépi” igény viszont bármikor meglovagolható. Például most, választások idején.
Már az is sokat mond, hogy december elsején zárva a kocsma, de március 15-én bőven felönthetnek a garatra a többségi nemzet azon fiai, akiknek ez az apró serkentés ahhoz kell, hogy az ünneplőből kiverjék a székely himnusz utolsó sorát, vagy letépjék a kokárdát a magyar fiatalok mellkasáról. Miután kijózanodnak, hazaengedik őket, ha a rendőrség egyáltalán közbelép. De nem marad el a szervezetten nyílt fenyegetés sem: az Új Jobboldal (a Noua Dreaptă) évről évre szembemasíroz a magyar ünneplőkkel megpróbálva kiszorítani belőlük a szuszt. A nemzetközi politika képviselői közben sajnálkozva figyelik a román országvezetés nevetséges kisebbségpolitikáját, de ez számukra mégsem annyira feltűnő, hogy megzavarná ebédjüket. A művelt Nyugat számára a kisebbségellenesség csak akkor zavaró, ha egy Ruandához hasonló tömegmészárlásban csúcsosodik ki. De hát az régen, 1994-ben történt, ráadásul egy távoli, afrikai országban. Ahol a nacionalista média annyira felhergelte az etnikai csoportokat, hogy azok bozótvágó késekkel estek egymásnak.
Erdélyben más a helyzet. Itt, ahol magyar terroristáknak kinevezett közrendháborítókat hurcolnak meg hónapokon keresztül, hogy elejét vegyék mindenféle hangos kisebbségi „csendháborításnak”, Klaus Johannis államelnök számára az ország maga a kisebbségek paradicsoma. Ő nyilatkozta a nemzetközi sajtóban, hogy magyar kérdés márpedig nincs, régen megoldották azt. Mindeközben Kolozsváron Emil Bocnak nehezére esik a többnyelvű helységnévtáblákat kihelyezni egyetértve elődjével, Gheorghe Funarral, aki a magyart a lovak nyelvének nevezte.
Elkelne tehát egy rendes magyar parlamenti képviselet Bukarestben, amely elérhetné, hogy a romániai magyarság helyzete végre nemzetközi figyelmet kapjon. Amíg nem késő. Amíg arra nem ébredünk, hogy a százéves nagy egyesülési lázálom sorra szedi majd áldozatait az erdélyi magyarság köréből. Mert december elsejének számunkra csak ez az üzenete.
Kádár Hanga | Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Lojalitás – csak jogokért cserébe
Csak azok az országok várhatják el a területükön élő nemzeti kisebbségektől a lojalitást, amelyek olyan környezetet teremtenek, amelyben a kisebbség jól érzi magát. A romániai magyarság otthonossági érzetét szolgálná, ha hivatalos regionális nyelvvé válna Romániában a magyar nyelv – hangzott el az Európai Kisebbségek Föderatív Uniója (FUEN) Nyelvi jogok és nyelvhasználat címmel szervezett kedd esti kolozsvári beszélgetésen.
– Mindenütt azt érezzük Európában, hogy a közösségek erős nyelvi asszimilációnak vannak kitéve. Aggasztó és szomorú folyamat, mert európai értéket veszítünk el. Kolozsvár azt tartja magáról, hogy több nemzetiségű és több kultúrájú város. De az itteni magyarság aránya 20 százalék alatt van, ezért csak a többségi nyelv és nemzet „számít”. A sokszínűséget nem lehet számokhoz kötni – vélekedett Vincze Lóránt, a FUEN elnöke.
– Kolozsvár nem veszít azzal, ha megjelenik a többnyelvű tábla. Ez a normalitás jele lenne, amely a nemzeti kisebbség komfortérzetét növelné. Külföldi találkozókon nagyon gyakran szembesülök azzal a kérdéssel, hogy a nemzeti kisebbségek miért nem lojálisak az államhoz? Erre mindig azt válaszolom, hogy egy kisebbség akkor lesz lojális, ha jogai adottak, és anyanyelvét úgy tudja használni, mint a többségi. Ha a magyar regionális hivatalos nyelvvé válna, akkor ez olyan státust biztosítana, ami nem függ a százaléktól – vélekedett.
A nyelvi jogok alkalmazását a svájci bankjeggyel példázta, amelyen német, francia, olasz és rétoromán nyelvű felirat szerepel, noha Svájcban az olaszok aránya 8 százalék, a rétorománoké pedig 0,5 százalék.  Elmondta, hogy az államok akkor is lehetnek nagyvonalúak a kisebbségekkel szemben, ha nincs erre törvény példaként Franciaországot említve. Bretagne-ban és Elzász tartományban, bár nem létezik a kisebbségi nyelvekre vonatkozó törvény, francia és német nyelvű eligazító táblák láthatóak. A spanyolországi Baszkföldön pedig beindult a baszk nyelv revitalizációs programja, amely több százmillió eurós jövedelmet generált munkahelyek tízezreit teremtve meg.
Ellenpéldaként Bulgáriát hozta fel, ahol a 15 százalékos török kisebbség nem használhatja a török szót egyesületeik megnevezésekor, nincs török párt. Az ott élő törökök létrehoztak egy liberális pártot, amely csak bolgár nyelven, cirill betűs írást használva kampányolhat – tette hozzá a FUEN elnöke.
– A többnyelvű helységnévtáblák ügye az egyik leginkább mediatizált ügy volt a magyar és a román sajtóban. A Musai-Muszáj csoport érdeme, hogy a román sajtóban objektív vagy akár pozitív színben tüntették fel akcióinkat. Az egyik román sajtóorgánum által végzett felmérés alapján a kolozsvári lakosság többsége támogatja a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezését. Ez annak is köszönhető, hogy folyamatosan kommunikáltunk a lakosság irányába – vélekedett Bethlendi András jogász, a Musai-Muszáj csoport képviselője, aki nemrég az ENSZ kisebbségügyi fórumán, Genfben szólalt fel ismertetve az erdélyi magyarság helyzetét, a nyelvi jogok helyzetét. 
Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúrával foglalkozó ügyvezető alelnöke, volt művelődési államtitkár azt a több éven át tartó küzdelmet elevenítette fel, amelynek során – Kelemen Hunor minisztersége alatt – sikerült elérni, hogy az erdélyi műemlékeket magyarul is feliratozzák. 
– Négy évre volt szükség, amíg megjelent a műemlékek többnyelvű feliratozására vonatkozó miniszteri rendelet, amelyben megfogalmaztuk, hogy a nemzeti kisebbségnek van kulturális öröksége. Ezt nagyon hosszú tárgyalási folyamat követte, mert a kulturális tárcánál mindig voltak olyan emberek, akik keresztbe tettek az ilyen kezdeményezésnek. Egy minisztériumi rendelet akkor hatályos, ha a kormány főtitkára jóváhagyja, és a rendelet megjelenik a Hivatalos Közlönyben. Erre a jóváhagyásra egy évet kellett várni. Olyan folyamatról van szó, amit 2012-ben le kellett volna zárni, de csak 2014 decemberében fejeződött be – magyarázta Hegedüs Csilla.
A műemlékek magyar feliratozása kapcsán a szakember ismertette a rendeletbe foglalt kritériumokat. Például: ha a műemlék építője vagy építtetője magyar; a településen a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek meghatározó számban vannak jelen; a műemlék a nemzeti kisebbség kulturális örökségéhez tartozik; a helyi vagy a megyei tanács határozatot fogad el arra nézve, hogy magyarul akarja feliratozni a műemlékeit. Nem sikerült a rendelet szövegébe beiktatni azt a kitételt, miszerint minden településen, ahol egy nemzeti kisebbség számaránya eléri az 5 százalékot, a műemlékeket lássák el az illető kisebbség nyelvén megfogalmazott felirattal. 
Kolozsvár 37 műemlékén van többnyelvű tábla, Tordán pedig románul, magyarul és angolul is ki vannak írva az utcák történelmi elnevezései.
–  Pénzhiányra hivatkozva a minisztériumi rendeletet több településen nem alkalmazzák, de mivel ez nem ír elő szankciókat, ezért eddig senkit sem büntettek meg. El kell jönnie annak a pillanatnak, amikor teljesen normális lesz a rendelet alkalmazása. A kolozsvári tapasztalatból kiindulva ez nagyon hosszú és nagyon sokszereplős játék – vélekedett Hegedüs, majd jó példaként említette az Igen, tessék! mozgalmat, amely öt éve „kínai csepp” módjára tudatosítja a kétnyelvűség szükségességét Kolozsváron.   
– Több mint tíz éve próbáljuk Kolozsváron elérni, hogy három nyelven írják ki a város nevét. A kolozsvári helységnévtábláknak speciális státusa van: szimbolikus térfoglalásról van szó, amelyet, ha sikerül megvalósítani, hivatalos szentesítést nyer, hogy a többségi mellett egy másik közösség is él. Amikor 2004-ben a városi tanács elfogadta a többnyelvű helységnévtáblák kitételére vonatkozó törvényt, a román tanácsosok azért hagyták jóvá, hogy az akkori polgármestert, Gheorghe Funart bosszantsák, és érzékeltessék vele, hogy már nem rendelkezik többséggel a tanácsban. Azóta sem ültették életbe a tanácsi határozatot, senki sem vállalta fel a többnyelvűség és a háromnyelvű helységnévtáblák ügyét azzal az indokkal, hogy ez a kérdés nem időszerű. A pártok mindig attól féltek, hogy ha ez megvalósul, szavazatokat vesztenek.   Tízéves tapasztalatomat figyelembe véve gondolom, hogy megérett az idő a nyelvtörvény újratárgyalására. Új helyzet van, ehhez kell igazítani a jogszabályt is: a számarányra vonatkozó küszöböt 20 százalékról le kell vinni 10 százalékra, és kell egy alternatív küszöb is. A törvénynek expressis verbis ki kell mondania, hogy a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezése az önkormányzat döntésétől függ. Ehhez viszont román politikai szövetségeseket kell találnunk, ez pedig nem fog sem könnyen, sem gyorsan megvalósulni – mondta Csoma Botond. 
Nagy-Hintós Diana Szabadság (Kolozsvár)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 39. (részletek)
Lehet még szó a holnapról?
Ceaușescunak sikerült megalkotnia az új embert, aki kettős nyelvezetet használt, akinek a hazugság léte természetes velejárójává vált, aki megjátszotta a lelkesedést és a „mélységes hálát” megalázója és kínzója iránt. Nem csoda, hogy a leghevesebb és legvadabb tapsolnokok szempillantásnyi idő alatt és minden nehézség nélkül meggyőződéses demokratává váltak. A román társadalom mindmáig tartó súlyos erkölcsi válsága miatt lehetetlen megtudni, hogy az 1989. decemberi eseményekben élen járók közül ki volt jóhiszemű résztvevő, és ki teljesített még ekkor is „megfigyelői” szolgálatot, vagy kinek kellett feladatként társait, barátait, a tömeget befolyásolnia, manipulálnia. 
Az állambiztonsági hivatalok dossziéinak nyilvánosságra hozatala más volt a kommunista országokban (részben Romániában is megtörtént), nyilvánvalóvá tette, hogy nemegyszer a legjobb barát volt a feljelentő; a magyarokat amúgy is mindig szemmel tartotta a Securitate. A kétszínűség, a kiváltságokért folyó hajsza, a szolgalelkűség, gyávaság, az opportunizmus, a felkapaszkodás biztos útját egyengető feljelentések olyan jellembeli vagy magatartásbeli tulajdonságok, amelyek akadályozták a társadalom 1989 utáni újjászületéséhez minden téren égetően fontos és gyökeres változásokat. Az értékzavar, és a Securitate ügynökeinek sokarcúsága szempontjából is sokatmondó a december 21–22-i bukaresti események egyik résztvevője, az ellentmondásos Iosif Dan (1950–2007) figurája. Barátai Ioșcának becézték (a magyar Jóskából), és valóban jól tudott magyarul. Nem egészen tiszta, hogy a barikád melyik oldalán állt azokban a szörnyű napokban. Később mindig vadul támadta a demokratikus erőket, és hevesen védte a forradalmárok előjogait, a szenátus elé láncolta magát, pedig akiknek védelmére kelt, javarészt szélhámosok voltak, kik csak megvásárolták a kiapadhatatlan kiváltságokkal járó forradalmárigazolványaikat. Rejtély marad, hogyan sikerült a rendszerváltás után mindig a hatalom közelében maradnia képviselőként és Ion Iliescu elnök tanácsadójaként. Még a Hűséges Szolgálat Érdemrend lovagi fokozatával is kitüntették. 
A 17 bukaresti értelmiségivel készített interjúi során Bányai Éva a kollaboráció és az akarva-akaratlan megkötött kompromisszumok kérdését is felvetette. A megkérdezettek ekkor is, de más alkalmakkal is tagadták, hogy az egykori titkosszolgálat  ügynökei vagy aktív tisztjei lettek volna, habár 1989-ben szárnyra keltek kósza hírek a Securitatéval kollaboráló magyarokról, mi több, a kilencvenes évek elején még meg is jelent néhány újságcikk a témában, később azonban teljes lett a csend. A híresztelések szerint ezen a 17-es listán is található néhány feltételezett kollaboráns, és talán ez még csak a jéghegy csúcsa. 
A vezető állást betöltőknek kötelességük volt együttműködni a Securitatéval, nyilatkozta egyszer egy hivatalnoknő, aki egész életében az egyházi főosztályon dolgozott. Úgy tűnik azonban, nem csak a vezetők voltak a Securitatete potenciális ügynökei, a beszervezésnek léteztek sokkal perverzebb módszerei és eszközei. Közismert, hogy a kommunista hatalom legszívesebben Isten minden szolgáját beszervezte volna, és tegyük hozzá, ezen a téren elért eredményei nem voltak jelentéktelenek, hisz láthattuk,  milyen pánikba estek a papok, és kérték, hogy vegyék ki őket a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság működését szabályozó törvény kollaboránsok felfedésére vonatkozó részének hatálya alól. A Szegedre áttelepedett történész, Molnár János Szigorúan ellenőrzött Evangélium című könyve fellebbenti kissé a fátylat az egykor együttműködő lelkészek tevékenységéről. Adatai az országos bizottság bukaresti levéltári anyagának feldolgozásából származnak, és csak a romániai magyar protestáns (kálvinista, lutheránus és unitárius) papokra vonatkoznak. A szerző saját bevallása szerint a leleplezések miatt az egyik leggyűlöltebb magyarrá vált. Listáin több bukaresti pap is szerepel: Rapp Károly evangélikus lelkész (fedőnevei Radu Ioan/Enyedi Zoltán), a reformátusok közül Székely Károly (fedőneve Tisza, őt kizárásos alapon azonosították), Albu Zoltán (fedőnevei Albert/István/Zamfir; összekötő tisztje Marin Dumitru) és Szőcs Endre, az egyházi főosztály felügyelője (fedőneve: Zöldi). 
Párhuzamosan feltűnik egy Buick fedőnevű informátor, aki szintén az egyházi főosztályon dolgozott 1952 körül, és egy másik, Traian fedőnevű, aki úgy tűnik, a Petőfi Ház 80-as évekbeli igazgatója lehetett. A galaci pap, Szőcs György Endre (fedőneve Kelemen Jozsef/Szatmari és Szilaghi – 1989) neve is szerepel a besúgók közt.
A magyarság vezetői kerülték a besúgók/kollaboránsok átvilágítását, és ez alkalmat teremtett egyeseknek, hogy a magyarok jogainak védője szerepében tetszeleghessenek. Az is igaz, hogy a vonatkozó törvény is későn, csak 1999 végén jelent meg, hatévnyi huzavona és a Constantin-Ticu Dumitrescu, egykori politikai fogoly által benyújtott tervezet nagymértékű megváltoztatása után. A törvény fő hiányossága, hogy csak az együttműködőket és besúgókat fedi föl, akik közül nem is kevesen valójában a kommunista terror áldozatai voltak, de nem lép fel az életek ezreit tönkretevő terror és megtorlások igazi végrehajtóival szemben.
Az egykori besúgók felfedése annál is inkább szükséges lett volna, mivel a több évtizedes együttélés a balkáni erkölcsökkel nagymértékben megváltoztatta a magyarok magatartását. Már nem igaz az erdélyiekről és a magyarokról kialakult modernkori bukaresti kép, melyet Adrian Majuru még így fogalmazott meg: a komoly és becsületes „erdélyieket együttesen és általában teljesen megbízhatónak, tiszteletre méltónak, mindig figyelmesnek tekintik”. Átkelve a Kárpátokon a magyarok más, sokkal lazább, kényelmesebb értékrenddel találkoztak, melyhez nagyon gyorsan alkalmazkodtak, igyekezvén minél többet átvenni a „regáti dörzsöltségből”, hogy ne verjék őket át, ne legyenek balekok, áldozatok. A becsületes és jól elvégzett munka, a lelkiismeretesség, felelősségtudat, szorgalom már rég nem volt kifizetődő. Szilágyi N. Sándor, a Kriterion egykori szerkesztője, aki 18 évig élt Bukarestben, is utal ezekre az új „értékekre”, de ő még hisz az erdélyiek erényeiben: ,,Ebben a világban az életrevalóság igen magasan helyezkedik el az értékskálán, jóval a mi fogalmaink szerinti becsületesség vagy az igazmondás fölött”, az átejtés a román kultúra lényegi összetevője.  Az 1989. decemberi események kavarodásában a bukaresti magyarok nagyon gyorsan szerveződni kezdtek, Domokos Gézát már december 22-én bevették a Nemzeti Megmentési Front vezetésébe. Egy ausztrál újságíróval folytatott telefonbeszélgetésében tette közhírré a Magyar Demokrata Tanács megalakulását, és hogy reméli, az ország új vezetése, de a román nép is támogatja majd, hogy a magyarok visszaszerezzék régi iskoláikat és újraalakítsák régi kulturális intézményeiket. Domokos Géza erkölcsi kötelességnek tartotta a magyarok identitásának megőrzését, jogaik védelmét, de a románok és magyarok közti összhang megteremtését is. 
Másnap reggel meglátogatta régi barátja, Demény Lajos, három másik bukarestivel, Tüdős István pszichológussal és két vegyészmérnökkel, Verestóy Attila kutatóval és Lányi Szabolcs egyetemi adjunktussal. Lányi részt vett a forradalom eseményeiben, és december 21–22-én börtönben ült Jilaván. A négy vendég már egy előre megírt szöveggel érkezett, amely  szerint bejelentik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (az RMDSZ) megalakulását. Az új alakulat 1990. január 26-án vált jogi személlyé. A székhelye több mint egy évtizedig a Herăstrău utca 13. szám alatt volt, az RKP vezetőségének egyik korábbi protokollvillájában. A villa a szövetség tulajdonába került, de az épület visszaszolgáltatása után a székhely átköltözött az Avram Iancu utca 8. szám alá, a Foișorul de Foc (Tűztorony) környékére.
Az új politikai alakulat emblémáját, a stilizált tulipánt az ekkor még egyetemista Bitay András Ödön (sz. 1963, Bukarest) készítette, ő 1991-ben végzett a Képzőművészeti Intézetben.  Hamarosan kitört a román közmédiában a magyarellenes hisztéria, amely aztán évekig eltartott. Az egész egy, a köztelevízióban sugárzott hírrel kezdődött, amelyben beszámoltak néhány milicista meggyilkolásáról Székelyföldön. Mivel ezt románellenes cselekedetként könyvelték el, a vétkesekre nem volt érvényes a több mint 1000 áldozatot követelő forradalom idején elkövetett tettekre vonatkozó amnesztia. A kirobbanó román nacionalizmus arra kényszerítette a magyarokat, hogy félretegyék erkölcsi aggályaikat, és így sokszor egykori párttitkárok kerültek felelős állásokba, vagy éppen olyan személyek, akik legalábbis bocsánatkéréssel tartoztak volna a Ceaușescu rendszer alatti magatartásukért, állapította meg Domokos Géza. Sokkal fontosabbnak tűnt, hogy a magyarság egységes maradjon, és ez nagyon megfelelt az egykori besúgóknak és pártembereknek. Hamarosan a magyarságon belül is feszültségekhez vezetett a hatalomért folyó harc. Ezt tetézték a román nacionalisták, a Vatra Românească vagy a Radu Ciontea, majd Gheorghe Funar vezette Román Nemzeti Egységpárt, de a Corneliu Vadim Tudor-féle Nagyrománia Párt vad támadásai is. Ezt csak szította Ion Iliescu elnök és Petre Roman miniszterelnök intoleráns viszonyulása a magyarokhoz, akiket nem övezett szimpátia a többi párt részéről sem, senki sem merte pártfogolni őket, mivel a botrányokkal teli szélsőséges nacionalista lapoknak nagyszámú, hűséges és fanatikus magyarellenes olvasótábora volt, és féltek elveszítik ezek szavazatait. A toleránsabb románok eléggé nehéz helyzetbe kerültek, ahogy ezt Tamás Gáspár Miklós megállapította: ,,Nem irigylem a magyarok jogaikért küzdő román barátainkat. Harcolniuk kell önmagukkal, ellenfeleikkel, partnereikkel, végső soron Románia egész múltjával.” A demokratikusnak mondott lapok, mint a România liberă, sem rettentek vissza attól, hogy állandóan támadják a magyarokat, és akár a történelmet is elferdítsék. (folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kolozsvári tanulságok
Erdély és az erdélyi magyar városok az 1918–1920-as, az 1940-es és az 1944–1947-es nagy átalakulások után egy újabb „metamorphosis Transilvaniae” korszakát élték meg az elmúlt húsz évben, és ez a változás radikálisan átalakította az erdélyi városok magyarságának helyzetét, amely amúgy ennél is radikálisabban alakult át az ötvenes évek közepén, a beinduló etnopolitikai „gőzhenger” következtében, amely egy évtized leforgása alatt nagyjából felszámolta az erdélyi városok hagyományosan magyar és kisebb mértékben német etnikai karakterét.
A mögöttünk lévő közel két évtizedben, a romániai rendszerváltozás után, mondhatni, havi rendszerességgel fordultam meg Erdély városaiban: irodalmi és tudományos tanácskozásokon, könyvbemutatókon, kulturális és egyházi összejöveteleken. Nagyjából egy kerek esztendőt töltöttem (néhány napos adagokban) Erdélyben. Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Aradon, Nagyenyeden, Brassóban, Marosvásárhelyen, a székely városokban. Igen sok tapasztalatot szereztem, vannak közöttük elkeserítők és felemelők, kiábrándítók és reményt adók.
A magyarság fogyatkozása
Az erdélyi magyarság etnikai ereje számottevően csökkent a mögöttünk lévő évtizedekben. A kivándorlás megnyíló lehetősége, a Magyarországra történő átköltözés, és kisebb mértékben a többségi nemzet asszimilációs törekvései több százezerrel csökkentették az erdélyi magyarság létszámát. A hivatalos népszámlálások tükrében ez a fogyatkozás nagyjából negyedmillió embert jelent, de ha arra gondolunk, hogy a nyolcvanas évek közepén a demográfusok különböző számításokra, mindenekelőtt az egyházi anyakönyvek adataira alapozva közel kétmillióra tették a romániai magyarság létszámát, akkor a veszteség, figyelembe véve a jelenlegi alig másfél milliós lélekszámot, még fájdalmasabbnak tetszik.
A magyar etnikai erő hanyatlása mindenekelőtt a városokban érhető tetten, és ez nemcsak az erdélyi magyarság számára jelent igen szomorú, de reméljük, egyszersmind elgondolkoztató és ellenállásra mozgósító tapasztalatot, hanem a nemzet egésze, és így a magyarországi társadalom számára is. Az erdélyi magyar városok ugyanis a magyarság több mint ezeréves történelme során mindig is a nemzeti élet otthonai, műhelyei és erőközpontjai voltak, az erdélyi városok etnikai átalakulását, kulturális hagyományainak sérülését az egész magyarság veszteségének kell tekintenünk. Ezért az erdélyi városok magyarságának és történelmi tradícióinak védelmét abban a szellemi, illetve politikai térben kellene elhelyezni, amelyben a magyar nemzeti stratégia és nemzetpolitika alakításának kellene működnie.
Voltak idők, nem is olyan régen, még a huszadik század elején, midőn a mértékadó hazai közvélemény a magyar és az erdélyi városokban látta a Kárpát-medencei magyar jövő zálogát, és a történelmi ország fennmaradásának ügyét olyan városokra kívánta bízni, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Arad, Marosvásárhely, Szabadka, Kassa és Pozsony. Hadd idézzem itt fel Ady Endre 1911-es Városos Magyarország című írásának a jövő iránt érzett bizalomtól áthatott szavait: „Ma Magyarország a városok, a készek és a leendők, ők a kultúra, ők a magyarság, sőt a nemzetiségi kérdést is csak ők jogosultak és nobilisak megoldani. A városos Magyarország, talán utolsó lehetősége és kerete egy lehető Magyarországnak, ébredjen, eszméljen egy kicsit.[…] A magyar városok lássák meg, hogy ellenük nincs szervezhető mezei had, s már a legkulturálatlanabb, pópás nemzetiségi tömegekkel akarnak az ő fejlődésükre, életükre, szóval a lehetséges kultur-Magyarországra törni. A városos Magyarország döntse el, mert csak ő döntheti el, a demokrácia, a kultúra s – ha úgy tetszik – a magyarság sorsát.”
Etnopolitikai erőszak
A vesztes első világháború után ennek a „városos Magyarországnak” adott végzetes döfést a trianoni diktátum. Az elszakított területek magyar városainak etnikai aránya radikális módon megváltozott, ez a változás mindazonáltal, legalábbis a két világháború között, mi több, még a háborút követő egy-két évtizedben sem számolta fel igazán a hagyományosan magyar erdélyi városok etnikai karakterét. Az utolsó, 1910-es magyar (osztrák–magyar) és az első hivatalosnak és hitelesnek tekinthető, 1930-as román népszámlálás tanúsága szerint az Erdély területén városi státust élvező negyvenkilenc település lakosságának mérlege a következőképpen alakult: 1910-ben a városi lakosság 62,7 százaléka magyar, 18,9 százaléka román, 1930-ban ugyanennek a lakosságnak 39 százaléka magyar, 31,1 százaléka román volt. Mellettük erős volt a németek, 1920 után pedig a magyarságról rendeleti úton leválasztott zsidók arányszáma, ez utóbbiak különben döntő többségükben magyar anyanyelvűeknek tartották magukat, és a magyar kultúra körében fejezték ki identitásukat.
Jóllehet a két világháború közötti korszakban a magyarság igen sokat veszített etnikai erejéből, és a mérleg másik serpenyőjében a románság számottevő gyarapodást könyvelhetett el, az erdélyi nagyvárosokban egészen az ötvenes évek végéig a magyarság etnikai fölénye érvényesült.
Ezt az etnikai fölényt rombolta le az ötvenes évek közepén kibontakozó románosítási politika, amely igen alaposan végiggondolt és következetesen érvényesített nemzetpolitikai stratégia nyomán látott hozzá az erdélyi városok etnikai jellegének és szerkezetének átalakításához. Ennek a stratégiának több eszköze is volt. Először is nagyarányú betelepítésekkel, hatalmas tömbháztelepek építésével változtatta meg a városok etnikai szerkezetét, ennek keretében sok százezer, az adatok szerint több mint egymillió Kárpátokon túlról érkezett románt telepített le az erdélyi városokban. Másodszor, ezzel egyidejűleg, igyekezett felszámolni vagy legalább hatásuktól megfosztani az erdélyi városok magyar intézményeit; ez utóbbi politikai akaratnak esett áldozatául a kolozsvári magyar egyetem (és később a marosvásárhelyi magyar orvosi egyetem), veszítette el nemzeti (nemzetiségi) szerepét számos magyar kulturális intézmény, iskola, sajtótermék, és váltak kiszolgáltatottakká és üldözöttekké az erdélyi magyar egyházak, amelyek a történelem során mindig - és különösen Trianon óta - a magyar nemzeti identitás védelmezői voltak.
Ki lehet jelenteni, hogy a kommunista diktatúra, amely különben mindenütt a közép-európai térségben lerombolta a nyugati mintákat követő polgárosulás értékeit és vívmányait, és erőszakosan felszámolta a térség társadalmainak nyugati karakterét, Romániában egyszersmind az erőszakos elnemzetlenítés és beolvasztás eszköze volt. Vagyis két irányból is támadta az erdélyi magyar városokat: egyrészt mint a polgárosulás kereteit és intézményeit, másrészt mint a magyar népesség településeit.
Kolozsvár példája
Csupán egyetlen népességstatisztikai adatsort idéznék fel itt: Kolozsvár etnikai szerkezetének arra az adatsorára gondolok, amelyet az erdélyi népességstatisztikai szakirodalom eddigi (és bizonyára ez utáni) legnagyobb korpusza, a Varga E. Árpád által összeállított Erdély etnikai és felekezeti statisztikája című munka 2001-ben közreadott negyedik kötete tartalmaz. Ezek szerint Kolozsvár összlakossága 1850-ben 19 612 volt, ebből magyar 12 317, román 4116, német 1587; 1910-ben 62 733, ebből magyar 51 192, román 8886, német 1678; 1920-ban 85 509, ebből magyar 42 168, román 29 644, német 2075, zsidó 10 638; 1941-ben 114 984, ebből magyar 100 172, román 11 523, német 1842, zsidó 832; 1956-ban 154 723, ebből magyar 74 155, román 74 033, német 990, zsidó 4530; 1992-ben 328 602, ebből magyar 74 871, román 258 572, német 1149, zsidó 344.
Ezek a számsorok jól szemléltetik a város etnikai képének igen radikális átalakítását, és hasonló számsorokkal lehetne szemléltetni a többi erdélyi nagyváros etnikai átformálását is. Mindez valóban egy minden korábbinál hatalmasabb és végzetesebb „metamorphosis Transilvaniae” képét vetíti elénk, azt a képet, amely különben a második világháború után – gondoljunk a német Danzig (Gdansk) és Breslau (Wroclaw) vagy a lengyel Lwów (Lemberg) és Wilno (Vilnius) sorsára – korántsem volt ritkaság, és korántsem csupán a magyarság veszteségeit mutatta.
Az erdélyi városok magyarságának számaránya, láthattuk, mindenütt igen kedvezőtlenül alakult, és a Trianon után még nagyjából négy évtizeden át tartó magyar számbeli fölény az ezt követő négy évtizedben radikálisan csökkent, néhány városban, például Aradon, Temesváron és Brassóban szinte összeomlott. A városlakó magyarság abszolút száma ugyan szinte mindenütt megmaradt, számaránya viszont a nagyarányú lakótelep-építkezés és a betelepítés következtében mégis a korábbiakhoz képest drámai módon megfogyatkozott.
A fogyatkozás ma is tart: Kolozsváron, mindenekelőtt a szélsőségesen soviniszta és magyargyűlölő korábbi polgármester erőszakoskodása következtében, a magyarság igen nagy teret veszített, Marosvásárhelyen az etnikai arányok veszedelmes megváltozása – és persze az ottani magyar politikai tényezők hibás taktikája miatt – több alkalommal is román polgármestert választottak (részben a magyarok szavazataival).
Van remény
Mindez, amit idáig elmondtam a mérleg egyik serpenyőjében található, és a mára kialakult helyzet egyik „dimenzióját” világítja meg. Szerencsére azonban van a helyzetnek egy másik oldala, a mérlegnek egy másik serpenyője is. Az elmúlt másfél évtizedben egy budapesti irodalmár gyakorlatához képest igen sok időt töltöttem Erdélyben, éspedig éppen olyan összejöveteleken, amelyek némi biztatással szolgálnak az imént vázolt drámai fejleményekkel szemben, és az erdélyi városok egy másik, most kibontakozóban lévő magyar életét és arculatát mutatják fel. Azokra a reményt keltő szerveződésekre gondolok, amelyek azt ígérik, hogy az „erdélyi magyar város” történelmi képzetének a jelenben is van és a jövőben is lehet valóságos értelme.
Egyetlen város, Kolozsvár példájával szeretném megvilágítani ezeket a biztató tapasztalataimat. A mögöttünk lévő nehéz évtizedek során talán a kolozsvári magyar közösség veszítette a legtöbbet: a kommunista diktatúra időszakában megfosztották intézményeinek egész sorától, közéletét és művelődését beolvasztották a zsarnokság mindent maga alá gyűrő rendszerébe, múltját meghamisították, etnikai jellegét megváltoztatták, történelmi épületeit, emlékeit kiszolgáltatták az enyészetnek, még hagyományos nevét, hagyományos román nevét is félig megváltoztatták. A rendszerváltozás után mindazonáltal lassanként magára talált, annak ellenére, hogy a rossz emlékű polgármester: Funar nevéhez fűződő korszak igencsak mostohán bánt a város magyarságával. A városi struktúra - az épületek, az útvonalak, a közlekedés - drámai módon bekövetkezett romlásával szemben nem adhattak kárpótlást a többnyire minden ízlés nélkül felhalmozott köztéri emlékművek, amelyek amúgy sem azért kerültek a helyükre, hogy gazdagítsák a város karakterét, hanem azért, hogy nagyromán soviniszta tömegérzelmeket keltsenek!
Nos, a „magyar Kolozsvár” mindezek ellenére mintha magára talált volna: igen hamar új életre keltek a város hagyományos kulturális intézményei és szervezetei, közöttük az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és az Erdélyi Múzeum-Egyesület, színvonalas sajtótermékek jelennek meg, közöttük a Korunk, a Helikon, a Művelődés és a Szabadság, a kolozsvári magyarságnak mára értékes színházi és képzőművészeti kultúrája, televíziós stúdiója és rádiója van. Szabédi László egykori lakóházában ígéretes irodalmi múzeum létesült, tevékeny könyvkiadók szolgálják az egyetemes magyar kultúra ügyét, részben újjászületett a magyar iskolarendszer, tartalmas oktatómunka színhelye a kolozsvári egyetem, és főként mozgalmas kulturális élet, közélet ad szinte hetente több alkalommal is szellemi táplálékot nemcsak a kolozsváriaknak, hanem a más vidékekről, akár Magyarországról, Szlovákiából, Szerbiából és a nyugati világból érkező magyaroknak.
Remélhetőleg a város magyar szellemiségének és hagyományainak teljesebb kibontakozását fogja hozni a néhány esztendeje (elsősorban Kántor Lajosnak, a Korunk korábbi főszerkesztőjének kezdeményezésére) létrejött Kolozsvár Társaság. Ennek éppen az lesz a küldetése, hogy a város magyarságának szervezőereje, egy kulturális „új honfoglalás” kezdeményezője legyen.
Személyes felelősségvállalás
Felidézhetném nagyváradi, szatmári, aradi, brassói és természetesen székelyföldi tapasztalataimat is. Mindenütt személyes áldozatokat vállaló, küldetést teljesítő magyar értelmiségiekkel: tanárokkal, újságírókkal, lelkészekkel, mérnökökkel találkoztam. A személyes vállalkozásról, felelősségről és kezdeményezésről beszélek, Erdélyben mindenütt azt tapasztaltam, hogy ez a személyes feladatvállalás lehet az erdélyi városok magyar jövőjének záloga. Minden városban és minden kisebb településen a nemzeti felelősségük tudatában, elkötelezetten tevékenykedő értelmiségiek - írók, szerkesztők, tanárok, tudósok, művészek, zenészek, lelkészek kezében van ez a jövő – sok esetben kellő pénzügyi támogatás és intézményes háttér nélkül.
Ahogy ez a magyar történelemben nemegyszer volt tapasztalható, az emberi minőség tarthatja meg az erdélyi városok történelmi magyarságát. Erdélyben ma, hogy Németh László találó kifejezését vegyem kölcsön, valóban a „minőség forradalma” zajlik, és ennek a szellemi újrakezdésnek és mozgalmasságnak lehet az eredménye, hogy valami, minél több, megmaradjon abból a történelmi, művelődéstörténeti fogalomkörből, amelyet az erdélyi magyar városok hagyománya jelent.
Ennek az áldozatos alkotó- és szervezőmunkának az eredményeként erősödhet meg az erdélyi magyarság belső demokráciája, mi több, a romániai demokrácia, gyorsulhat fel az erdélyi magyarság nemzeti integrációja az egyetemes magyarságon belül és európai integrációja az Európai Unión belül. Ahogy Ady Endre imént idézett vallomása mondotta volt közel egy évszázada, a „városos Magyarország”, azaz a mi esetünkben a „városos Erdély” döntheti el az erdélyi magyarság sorsát. Az erdélyi városok magyar életének, kultúrájának, intézményrendszerének védelmében és kiteljesítésében következésképp mindannyiunknak össze kell fognunk, éljünk Erdélyben vagy Magyarországon, Kolozsváron vagy Budapesten.
Pomogáts Béla
Népszava

Mi, gyönyörű és szabad fiatalok
Nincs mit osztani ezen: Románia világrengető példát statuál demokráciából annak legnagyobb sebzettségében. Olyan nagy és erős, napi három-négyszázezer ember szájából üvöltő, sikoltó, menetelő és pezsgő példát, amelyhez még az Örömóda karajani szólamai sem hasonlíthatóak. Feldobja a dekadenciájába már-már beletörődő, kettészakadt Európát, pezsgést hoz emberek ezreinek mindennapjaiba, összehozza a politikai, ideológiai és generációbeli különbségektől zilált román társadalmat. Ha az Európai Demokráciát egy betegeskedő nőként képzeljük el, akkor ma itt, Romániában gyógyítják ennek a megerőszakolt nőnek a sebeit.
A tüntető tömeg ereje ugyan még aligha hozott valódi változást egy ilyen súlyos szindrómákkal küszködő társadalomban, de mindenképp, a gyógyulás, a nagy népi kollektív gyógyulás egyik első jele. A nemzetközi sajtóban bár a világ minden tájára vezető hírként jutott el a lelkes, 1989 óta nem látott tömeg lelkesedése és dühe, kevés részletes és a jelenség mélységére rávilágító cikk jelent meg. Ilyet leginkább a német sajtóban olvashattunk, ahol néhányan, így a neves írónő, Carmen-Francesca Banciu is rátapintott a lényegre. Le merte írni, a jelenleg Európa utolsó liberális fellegvárának számító Németországban, hogy az új jövő, az új remény olyan társadalmakban születik, mint a jelenlegi Románia. Egy olyan társadalomról van ugyanis mifelénk szó, amely még nem tudta gyökeresen, teljesen magáévá tenni a demokrácia legalapvetőbb intézményeit, de már érzi, tudja, ismeri annak izét és Pavlov-effektusként nyálazza azt, akarja azt, mintegy tantaloszi kínokként utcára viszi vágyát. Egy olyan ország vagyunk, ahol – sajnos, vagy talán most már szerencsére – írmagja sincs klasszikus jobb vagy baloldalnak, ahol ezek a Nyugaton olyannyira egyértelmű vagy legalábbis egyértelműnek bemutatott fogalmak itt csak tankönyvi teorémák. Olyan ország vagyunk, ahol a baloldal az a megkövesedett kommunizmus szellemeként kering körülöttünk és távol áll a dekadensként bemutatott Nyugat mentsváraként mutatkozni akaró baloldaliságtól. De mázlinkra, nagyban hiányzik már felénk a szélsőséges nacionalizmus is, annak utolsó szónokai vagy elhunytak, vagy az elmebetegség útvesztőiben funárkodnak. Nem utolsó sorban pedig egy olyan ország vagyunk, melynek most felnövő és aktív társadalmi életet élő fiataljai már gyerekkoruk óta tanulják, és naponta ismétlik: nem, a kommunizmus nem jó, a diktatúra nem jó, Ceauşescu nem jó! Nem tudom, hogy a jelenkortörténeti oktatásnak, a kommunizmus emlékezetét bemutató oktatóanyagoknak vagy csupán az internetnek köszönhető ez, de bátran elmondhatjuk: Románia fiataljai tudják, érzik, hogy nem jó a kommunizmus és nem, nem szép a Ceauşescu éra emléke és annak bármilyen élő vagy fogható, látható hagyatéka. Ez a generáció már világot is látott eleget ahhoz, hogy tudja: milyen jól is élnek bizonyos részein Európának, milyen lehetőségeket tudnak kihasználni az Erasmus áthallgatásokkal és ezernyi más mobilitási programmal, ám mégis, ez a generáció jól tudja, hogy itthon távolról sem valósult meg az, amit odakint látnak. Ez a generáció látja, érzi a legjobban az odakint és idebent legnagyobb különbségeit és pontosan emiatt a kettős, se itt, se ott állapota miatt tud olyan vehemens, kirobbanó, már-már delacroix-i festménybe illően romantikus lenni, mint most a román tüntető tömeg. Székelyföldtől a forradalom fővárosáig, Temesvárig, Londontól Berlinig, Szatmárnémetitől Bukarestig mindenhol kivonultak a románok a korrupció, a lopás, csalás, hazudás, szembeköpés, megalázás és arrogancia ellen.
A vezető PSD politikusok és annak néhány csatlós szervezetei által ironikusan „szép és liberális” fiataloknak titulált tömeg megmutatta Európának az ideált, amit elveszteni látszik: van remény még abban a sokak számára illúziónak nevezett európaiságban, amit Beethoven vallásos Örömódájának átköltésébe próbáltunk beleképzelni. Hogy megnyugtassam a PSD politikusait: aki az elmúlt napok tüntetéseire kiment – kutyával, Soros pénzével vagy anélkül – a több ezres, több tízezres tömegben annyi gyönyörű, átszellemült, mosolygó és erőtől, eufóriától duzzadó embert látott, hogy valóban azt érezte, ez az ország a gyönyörű, fiatalok országa!
Mi, gyönyörű és szabad fiatalok fogjuk tehát végigvinni a harcot, amit 1989, Verespatak és a Colectiv mozgalom szelleme érlelt idáig és fogja remélhetőleg Romániát érett, európai állammá tenni előbb, utóbb.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Néha tényleg győz az igazság?
Romániai törvényszéken magyarokat érintő ügyekben ritkán születik számunkra kedvező ítélet, mégis megtörténik időnként, hogy a bírák is abszurdnak találnak egy-egy nyilvánvalóan kekeckedő vagy éppen megfélemlítési, elrettentési szándékkal hozott hatósági intézkedést.
Egészséges jogállamban, olajozottan működő demokráciában alighanem elképzelhetetlen, hogy megbírságolják egy előre bejelentett, törvényes tüntetés résztvevőit – Romániában azonban pontosan ez történt tavaly: a gyülekezési jogot és a szabad véleménynyilvánítás jogát semmibe véve, nyilvánvaló túlbuzgósággal, elrettentési és megfélemlítési célzattal a csendőrség a március 10-ei székely szabadság napja mintegy száz szervezőjét és résztvevőjét büntette meg. A peres eljárások nyomán most a bíróság érvénytelenítette a bírságokat, s noha a döntések alapfokúak, a csendőrség pedig minden esetben fellebbezett, mégiscsak reménykeltőek az ítéletek. Ráadásul azért is fontos ez az üzenet, mert pár hét múlva, március 10-én Marosvásárhelyen újra megszervezik a székely szabadság napját: a megemlékezésre és autonómiatüntetésre igyekvőknek nem kell tehát aggódniuk, hogy esetleg valamiféle törvénytelen rendezvényen vesznek rész, amint azt a bírósági döntés is igazolja. Ugyancsak tegnap újabb alapfokú döntésnek örülhettünk: a Kolozs megyei törvényszék ítélete szerint megilletik Kolozsvárt a többnyelvű helységnévtáblák. Egészséges jogállamban, működő demokráciában alighanem értetlenkedés követné e hírt: miért is kérdés egyáltalán a minden normális helyen természetesnek számító többnyelvűség Erdély többnemzetiségű fővárosában?! Csakhogy a legutóbbi népszámlálási adatok szerint mintegy félszázezer magyar által lakott, rengeteg magyar egyetemistának is otthont adó városban a Funar-korszak nyílt magyarellenessége nem szűnt meg, csak átalakult: egy kevésbé kirívó, diszkrétebb, de természetében az országos „trendekhez” igazodó nacionalista szellemiség jegyében a városvezetés következetesen és határozottan elutasította, hogy a helységnévtáblákon magyarul is feltüntessék Kolozsvár nevét. A polgármesteri hivatal gáncsoskodásával a Minority Rights Egyesület nevű civil szervezet vette fel a harcot – a tegnapi ítélet szerint nem is eredménytelenül.  S bár mindkét esetben alapfokú ítéletről van szó – amelyet tehát fellebbezés esetén a táblabíróság akár felül is írhat! –, és mindkét ügy érintettjei – a csendőrség, illetve a kolozsvári polgármesteri hivatal – már jelezték óvási szándékukat, azért e döntések mégiscsak azt jelzik: ugyan ellenszélben és kínkeservesen, hosszú időn át pereskedve állami intézményekkel, de az igazságnak érvényt lehet szerezni. Milyen jó is lenne azt hinni, hogy az igazság legalább néha tényleg győz!
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elűzték a telet és a bennük rejlő félelmeket (Csángó nagytalálkozó Bákóban)
„Sügüdeje régebben, nagyapáim, nagymámáim mesélték nekünk, hogy mikor jöttek a húshajat napok, akkor innapoltak a családok, ettek, ittak, vigadtak, mulattak. De azt mondták, akkor az utolján este nem szabad kimenni a mezőre, mert jő a verekedés, a háború. Jön a Csontkirály és Babkirály ” – Dobos Rózsa külsőrekecsini hagyományőrző asszony mesével indította a farsang lezárását, a tél elűzését jelképező Csontkirály és Babkirály elnevezésű szombati rendezvény kulturális programját. Az esemény jelentősége, hogy Bákóban még soha nem tartottak ilyen nagyméretű csángótalálkozót. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) szervezésében, a Bethlen Gábor Alap támogatásával rendezett farsangzáró több mint ötszáz résztvevője huszonnégy csángó faluból érkezett, bemutatkoztak a hagyományőrző csoportok, a közös vacsora után pedig a táncházban folytatódott az ismerkedés és a felszabadult mulatság.
A moldvai csángók saját környezetükben ritkán találkoznak úgy, hogy hagyományos viseletben, csángó identitásukat felvállalva, több faluból egyszerre legyenek jelen, és bátran kimondják érzéseiket, gondolataikat. Az 1989-es fordulat után, 1990-ben Lészpeden és Pusztinán gyűltek össze nagyobb tömegben, majd szerre a magyar házak avatásakor és más ünnepeken találkoztak egy-egy faluban, de a rendszeres találkozók inkább a gyermekeket érintik a különböző versenyek alkalmával.
A bákói, bogdánfalvi, csíkfalusi, diószegi, diszéni, dumbrăveni-i, ferdinándújfalusi, forrófalvi, frumószai, gyimesbükki, klézsei (és a hozzá tartozó Buda, valamint Tyúkszer csoportja), külsőrekecsini, lábnyiki, lészpedi, lujzikalagori, magyarfalusi, máriafalvi, nagypataki, pokolpataki, pusztinai, szászkúti, újfalusi, trunki, somoskai csoportok a három csángó folyó – Szeret, Tázló, Tatros – mentéről hozták sajátos viseletüket, dalaikat, táncaikat: fiatalok, de többségében középkorúak és idősek jöttek el, ahogy ők mondják, a csángó fővárosba.  A rendezvény egy perc néma csenddel kezdődött a januárban elhunyt Solomon Adrian emlékére, aki 2007 és 2014 között irányította a Moldvai Csángómagyarok Szövetségét, majd a pusztinai asszonycsoport a régi miatyánkot énekelte. Pogár László, az MCSMSZ elnöke köszöntőjében egy nagy családhoz hasonlította a jelen lévő csángó közösséget, ahol a résztvevők megismerhetik egymás hagyományait. Kőrösi Viktor Dávid, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja Adjon a Mária! köszöntéssel üdvözölte a jelenlévőket, és hangsúlyozta: „nyelvünk és hagyományaink határoznak meg minket, és az a tény, hogy itt vagyunk most, azt jelenti, hogy jól végezzük a dolgunkat, amennyire a jóisten arra nekünk lehetőséget ad, jól végzi a dolgát az MCSMSZ, jól végzik a dolgukat a tanítók a településeken, jól végzik a dolgukat a hagyományőrzők, és jól végzi a dolgát a csángó magyar társadalom, hiszen megőrzik őseik hitét, és nemcsak megőrzik, hanem át is adják azt őseik csángó nyelvével együtt.” A találkozón bemutatkozott a külsőrekecsini, lujzikalagori, dumbrăveni-i, máriafalvi, csíkfalusi, gyimesbükki, lábnyiki, trunki csoport és a Csíkszeredában tanuló csángó diákok Izva együttese,  akiket hagyományőrző csángó muzsikusok – Legedi László István (Klézse), Hodorog András (Tyúkszer), Stanciu Ian (Parava), Kovács Gábor (Pusztina) és a sepsiszentgyörgyi Melkuhn Róbert, Csibi Szabolcs, Kelemen István, Lőrinczi Zsolt, Fazakas Lajos, valamint a magyarországi Zsobokorszki Ferenc kísért.
Lássák, mennyi csángó van
A gyermekekkel való foglalkozás nagyon fontos, de a szülőkhöz is közel kell vinni a hagyományok világát ahhoz, hogy értelmét lássák annak, amit a gyermekek a magyar oktatási programban tanulnak – mondta lapunknak Pogár László. „Sokan elmondják, mennyire sajnálják, hogy gyermekkorukban ezekre az értékekre senki nem hívta fel a figyelmet, és arra sem, hogy fontos megőrizni a hagyományainkat.” Az MCSMSZ vezetője szerint igaz, hogy a fiatalok közül sokan elmennek külföldre, „de ha a szülők buzdítják a gyermekeiket, hogy őrizzék a hagyományt, amikor nekik gyermekeik lesznek, ők is továbbadják, amit otthon, a falujukban tanultak”.
Duma András, a Szeret–Klézse Alapítvány elnöke, csángó költő, hagyományőrző lapunknak azt mondta, a Csontkirály és Babkirály rendezvény nagyon fontos, mert ez már egy lépés, hogy nem Budapesten tartanak csángótalálkozót, hanem Moldvában. „Én azt kívánom, ez oda fejlődjék, hogy Bákó főterén mutatódjunk fel, ott vonuljunk fel, lássák, mennyi csángó van.” Nyisztor Tinka, a pusztinai Szent István Egyesület elnöke, az MCSMSZ vallásügyekért felelős vezetőségi tagja szerint is „fontos, hogy saját fővárosukban történjék valami őket érintő, itthon tudják megmutatni, hogy ők is valakik. Mert a falvakban, elszigetelten a magyar házban megmutatkoznak, ahol más nem látja, ahol nincsenek a pap szeme előtt, ez ahhoz képest nagy lépés, ez más dolog, ezt mindenki érzi. (…) Felvállalja önmagát, és azt is pontosan érzi, hogy fel is vállalhatja, mert ha már a fővárosban van egy ilyen rendezvény, akkor tudja, hogy többet nem kell félni attól, hogy otthon elveszik a nyugdíját, mert ezzel ijesztgetik, és azzal is, hogy a pap nem fogja eltemetni.”
„Mi szeressük, azér gyűlünk essze”
„Amikor én hétéves vótam, mentem a templomba, hogy elsőgyónó legyek, magyarul tanultam meg az imádságot, az ötparancsolatot. Magyar misék vótak nálunk. Gyergyina páter vót, most meg van halva. De osztán errefelé többet nem engedték, hogy magyar mise legyen, elcserélték, hogy csak oláhul mondják a miséket nálunk” – meséli a 71 éves lészpedi Miska Anna. Asszonytársaival hetente egyszer guzsalyast tartanak, most a böjtre és a húsvétra készülve énekeket tanulnak. „Mi szeressük, azér gyűlünk essze, s énekelünk.” A lészpedi csoporttal érkezett a bákói találkozóra Tóth Mária is, aki négy osztályt magyar iskolában tanult. „Vajok születve a negyvennyolcban, kám ötvennégyben indultam iskolába. Vótak magyar tanárnék, vót Bandi tanító néni, vót Zsombor, vót Zoli, Zudor, sok tanárok vótak magyarok. Tudok olvasni, nem tudok írni, elfelejtettem. Mikor még adnak könyveket, akkor olvasok. Mondunk meséket, tanulunk imádságot es. Hosszú esztendőbe, melyiket tudjuk a faluból az öregektől, mind aztot fújjuk. Nem tudunk beszélni olyan tiszta magyarul, mint magik, ennyit tudunk, így tudunk, csángók vagyunk.” Falustársa rögtön kiigazítja, hogy azért mégiscsak tisztábban beszélnek magyarul ők, mint más csángó faluban. „El lehet jön Lészpedbe, jobban megértődik a lészpediekvel, mint a kalagoriakkal, vagy Klézsébe, Somoskába. Ki hogy tanulta a szülőktől kicsi koriktól. Azok tanulták úgy kicsi koriktól, mi így. Nekünk anyókáink úgy mondták örökkétig, hogy mi a székelyekből vagyunk idehozva. Azt mondta nekem a sztrebunikám, hogy mikor idehozták ezt a Lészpedet, huszonöt familia vót csak, s onnét szaporodtak osztán. De most Lészped nagy falu, el lehet jöjjenek. Mi, a régiek, le a kalappal, mi szeressük a magyart” – mondja a 77 éves Imre Ilona.
Minden találkozás jó – véli a külsőrekecsini Gyurka Valentin, aki feleségével és négy gyermekével januárban maradt otthon nélkül, amikor porig égett a házuk. Ennek ellenére Valentin vezette a külsőrekecsini asszonycsoportot, velük táncolt és énekelt, azt mondta, most ez a feladat, erre koncentrál. Szerinte nagyon fontos ez a csángótalálkozó, „mert míg régebben a búcsúkba eljártak egymáshoz a falvak, a jelenlegi fiatalok nem mennek, megszűnt az ilyen szomszédolás”. Dobos Rózsával és Szarka Melicával, aki 1989 után alapította a külsőrekecsini tánccsoportot, hármasban tanítják a gyermekeket és a felnőtteket.
„Eljöttem, s megvigyázkodok” – mondja a 83 éves tyúkszeri Szájka Katalin, aki az egyik legidősebb résztvevője volt a csángótalálkozónak, és a csíksomlyói búcsúk kivételével soha nem volt ennyi csángóval egy helyen.
„Nem tudjuk, hogy csángó bál-e, guzsal-e, de mi itt vagyunk” – mondják a pusztinai asszonyok, akik közül Timár Margittal, Szőcs Tinkával, László Margittal, Szőcs Katalinnal, Tamás Magdolnával és a pucinai Csobán Magdával már több csángó rendezvényen találkoztunk, másokkal együtt oszlopos tagjai a pusztinai hagyományőrzőknek.
A lujzikalagori csoportban énekelt Pillancs Mária is, amit tud, a mámáitól tanulta – mondja. A szintén kalagori Funar Antal emlékszik arra az időre, amikor Jászberényben volt „urálni” csángó viseletben még néhai Antall József miniszterelnöksége idején. A bákói találkozóról úgy véli, „jó, hogy csánnak ilyen dolgokat, mert lassan-lassan elfelejtjük azt es, mit tudunk”. Bulál Krisztina Külsőrekecsinből származik, de 2000 óta férjével Dumbrăveni-ben él. A kezdetekről mesél: „1998-ban vót a nagy árvíz Rekecsinben, s akkor mi kiköltöztünk. Ott legelő vót, s kinek a nagy víz elvitte a házát, csinált oda házat. S akkor úgy épült Dumbrăveni. Nekünk nem vitte el a víz a házunkat, csak a férjem édesanyáinak vót egy helyük, földjük, s akkor oda csinált a férjem házat. S akkor mentünk ki mi kétezerbe, met akkor házasodtunk.”  Krisztina régóta táncol a külsőrekecsiniekkel, és amikor tavaly, az első Csontkirály és Babkirály-estre készültek, tánccsoportot alapított Dumbrăveni-ben is. Ilyen hozadéka is van ennek a találkozónak, és nem ők az egyetlenek, akik csak mostanság élesztgetik a régiek tudását.  Bogdán Gătu Klárával, Magyarfalu énekes nagyasszonyával sem először találkoztunk. Lapunknak elmondta, sokat ér nekik ez a rendezvény: „Mert ha ne lettek lenne ezek a gyűlések, hogy mükünköt esszegyűjtsenek valahova vaj elvigyenek, akkor ezek a ruhák elvesztek lenne éppen mind. Többet senki nem csinált, többet senki nem varrt, senki nem szőtt, s most, hogy lássák, hogy a gyerekeket is iskolából táncolni viszik, énekelni viszik, akkor minden anyuka azt nezi, vajon honnan kapna, hogy vegyen vagy varrjon ilyen ruhát. Akkor mindenki meghagyta azután a csángó ruhát, többet nem adták el pénzért senkinek, hanem mindenki hagyja magának otthon a csángó viseletet.” Klára asszony a nagymamája által varrt ingben érkezett Bákóba, nagyon vigyáz rá, azt mondja, a csángó viselet olyan, mint az írott tojás, minden darabja olyan szép és értékes. Nemcsak a csángó viselet, hanem az énekek és az imádságok megszállottja is, bár édesanyja nem járt soha iskolába, mégis minden magyar imádságot tudott. Őt gyermekkorában ez nem érdekelte, felnőttként kezdett hozzá a gyűjtéshez asszonytársaival együtt. Szervez, tanít az iskolában, s bár időnként vannak nehézségek, azt mondja, „nem lehet, hogy vajegy kőbe meg ne botlójál valahol, de elrúgjuk, s mejünk eléfelé”.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kimúlik majd magától? (Kármentő)
A Kolozs megyei törvényszék múlt heti ítélete szerint magyarul is ki kell írni a kincses város bejáratainál Kolozsvár nevét. A polgármesteri hivatal természetesen fellebbez az ítélet ellen, hiszen a polgármester Boc tart – mitől mástól? – a választóitól, ezért a régi polgármester, Funar szellemiségét követve, nem vetheti alá a tanácsot egy ilyen megalázó határozatnak.
A hivatal arra hivatkozik: ha belenyugszanak az ítéletbe, a számvevőszék vagy bárki feljelentheti őket, hogy nem védték körömszakadtáig igazukat, és a pereskedésre fordított hatalmas összeg, az 50 (azaz ötven) lej a pervesztés miatt elúszik. Ha muszáj lesz kitenni a kétnyelvű táblát, majd azért is lehet perelni, mert nem tudják magyarra lefordítani vagy rosszul fordítják a Napocát.
A magyarok ugyanis a félrefordítás mesterei. Például a primăriát nem polgármesteri hivatalnak, hanem faluhelyen községházának fordítják, míg városon városházának, és sok helyen ezek a feliratok díszelegnek a hivatalok homlokzatán. A törvény éber őrei, úgy látszik, a nem hivatásos (félre)fordítók is, akik jobban ismerik a magyar nyelvet, mint a magyarok, ezért minden esetben kénytelenek beperelni az intézményeket, és leveretni ezeket a feliratokat. Csakis holmi hivatásos feljelentők tudnak hitelesen, szó szerint ferdíteni, és olyant, mint a hidegfelvágott, románra recesustăiatnak fordítani.
A marosvásárhelyi csendőrség – a kolozsvári polgármesteri hivatalhoz hasonlóan – ugyancsak fellebbez, mert felmentették a tavaly március 10-ei székely szabadság napja mintegy száz szervezőjét és résztvevőjét, pedig az az összejövetel annak rendje-módja szerint be volt jelentve, és a rendezvényen (a csendőrség korábbi állítása szerint) nem volt semmiféle rendbontás. Ezek után attól lehet tartani, hogy meg fogják hurcolni az elnök Iohannist is, aki felbujtóként vett részt január végén a kormány hírhedt, 13-as számú sürgősségi rendelete elleni tüntetésen, amelynek első menetéről azt sem lehet tudni, hogy egyáltalán be volt-e jelentve. A végén a dolog még az elnök állásába is kerülhet. A tüntetők nemcsak Bukarestben, hanem még számos nagy- és kisvárosban nehezítették a közlekedést, sőt, akadályozták a forgalmat is, ezért megérdemelnék, hogy jól megbüntessék őket. Büntetni minden törvénytelenségért kell, másképp nálunk nem lesz rend.
A korrupcióellenes ügyészség kénytelen olyan törvénytelenségek esetén is fellépni, mint amilyen a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Katolikus Gimnáziumnál történt, amelyet annak ellenére indítottak be, hogy nem rendelkezett a működéséhez szükséges összes engedéllyel. Elnökünk, Iohannis már tavaly megmondta, hogy a romániai iskolák felének nincs működési engedélye. Ki is adta az utasítást, hogy „az egyesülés 2018-as ünnepléséig már ne legyen egy olyan iskola sem, amely nem rendelkezik a tanulók és tanárok biztonságát szavatoló működési engedéllyel”. Ezek után nem csoda, ha akcióba lendült az ügyészség, és eljárást indított a Maros megyei főtanfelügyelő és az említett iskola igazgatója ellen. Az ügy annyira súlyos, hogy még a szülőket is kénytelenek kihallgatni. Azt kérdezik tőlük, önként adták-e gyerekeiket az említett iskolába, vagy valaki sugallatára. Azt rebesgetik, hogy az ott tanulókat is meghallgatják, és nem zenei hallásuk felmérése céljából.
Talán nem ártana minden gyereket, aki Romániában magyar iskolába jár, megkérdezni: nem valakik sugallata, netán szülei akarata kényszerítette e vétkes lépésre őket? Aztán, ha kiderül, hogy igen, meg kell büntetni a szülőket. Bár sokkal könnyebb lenne, ha csendben, a régi jó titkosszolgálati módszereket alkalmaznák az ilyen dolgok felderítésére. Ha minden jól megy, 2018-ig annyit bár el lehet érni, hogy egyetlen magyar oktatási nyelvű iskola se maradjon, amelynek nincs működési engedélye. Biztos, ami biztos alapon, a tévedések elkerülése végett legjobb lenne mindegyiket bezárni, akkor nem kerülne sor olyan kellemetlenségekre, mint most Marosvásárhelyen. Ilyen irányban az első lépés már megtörtént, hiszen az említett iskola nulladik, ötödik és kilencedik osztályába már iratkozni sem lehet. Így kimúlik majd magától.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vasgárdista propagandistát neveznek ki a kolozsvári városháza kulturális osztályának élére?
A Főtér értesülései szerint Ionuţ Ţenét, a kolozsvári polgármesteri hivatal oktatási, kulturális, egyházi és sportügyekkel foglalkozó szakosztályának felügyelőjét tervezi kinevezni osztályvezetővé Emil Boc polgármester. Az osztályvezetői poszt a jelenlegi vezető, Ioan Filipaş nyugdíjba vonulása miatt üresedik meg.
A szakosztálynak nagy szerepe van a kolozsvári oktatás, kultúra, egyházi és sporttevékenység fenntartásában, ugyanis ez az osztály bonyolítja le (a városi tanács szakbizottsági döntései nyomán) azoknak a pályázatoknak az adminisztrációját, amely révén ezek a területek – kulturális rendezvények, fesztiválok (többek között a Kolozsvári Magyar Napok), sportesemények – finanszírozáshoz jutnak a helyi költségvetésből.
Ionuţ Ţene még az 1992-től tizenkét éven át Kolozsvár polgármestereként elhíresült Gheorghe Funar idejében került a kolozsvári városházára, egy ideig Funar kabinetfőnökeként dolgozott. Noha Funar 13 éve eltűnt a süllyesztőben, Ţene azóta is a polgármesteri hivatal alkalmazottja.
A Vâlcea megyei születésű, 45 éves, történész végzettségű Ţene 2008-ban hozta létre a nyíltan nacionalista, vasgárdista, ortodox fundamentalista eszméket terjesztő Napocanews.ro hírportált, amelynek jelenleg is vezető publicistája. Írásaiban rendszeresen támadja főleg a nemzeti és szexuális kisebbségeket, a nem ortodox vallási közösségeket, a „sorosista” civil szervezeteket, ellenzi a menekültek befogadását és nyíltan támogatja a szélsőjobboldali megnyilvánulásokat, főleg a neo-vasgárdista Új Jobboldalt. A trafic.ro adatai szerint a Napocanews-nek naponta 1500-2000 egyedi látogatója van.
[Főtér]
http://itthon.ma/erdelyorszag

A kolozsváriak és a régészek esete
Ismét régészeti ásatások folynak a kolozsvári Szent Mihály templom környezetében. A város szimbólumának számító, több évszázados épület bejárata előtti ásatásnál látványosabb és szembeszökőbb helyszint keresve se találhatnánk, így érthető, hogy a helyi magyarság nagy érdeklődéssel figyeli a régészek munkáját. Sajnos, bizonyos internetes fórumok hozzászólásaiból ítélve, a nagyközönség és a kolozsvári magyarság viszonya a régészettel még mindig a funari időszak sérelmeit hordozza. Itt az ideje ezt végérvényesen lemosni.
Kolozsvár főterén már a XIX. század végén is folytak ásatások, amelyet a nagyközönség láthatott vagy figyelemmel követhetett. Érdemes lenne kis kutakodással utánajárni, hogyan vélekedett a korabeli dualizmus-kori sajtó a Kolozsváron vagy Magyarországon folyó ásatásokról. Bár a kincses városban folyó apróbb ásatások nem is hasonlíthatóak Szőny, Gyulafehérvár vagy Óbuda nagy területű, szisztematikus városi ásatásaihoz, mégis minden bizonnyal a régészek munkája jelen lehetett a kollektív mentalitásunkban már a századfordulón is. Munkájuk megítélése még aligha váltott ki különösebben vehemens – negatív, vagy pozitív – érzelmeket. A két világháború közötti és különösen a Méri István nevéhez köthető 1940-es évekbeli ásatás – már sokkal inkább fűszerezett volt a politikától és a nemzetiségi kérdéstől. Presztízskérdés volt, hogy a bécsi döntés (vagy diktátum) utáni „kismagyar” világban Kolozsváron a régészek magyarok után kutakodjanak. Ez meg is történt – az ásatás részletes bemutatására azonban negyven évet kellett várni. Nem segített a kolozsvári magyarok és a régészet, mint tudományág és annak művelői közötti kapcsolaton az 1974-es városnév-változtatás sem, annak ellenére, hogy Bodor András és mások ismeretterjesztő cikkek sorozatában próbálta elmagyarázni, miért is fontos Kolozsvárnak – igy azok magyar lakosságának is – a római múlt és annak emlékei. A Ceausescu féle nacionalista történetírás megkövetelte, hogy elsősorban dákok és rómaiak után kutakodjanak a kolozsvári régészek is. Magyar és középkori leleteket elhanyagolták, a ritkán előbukkanó temető-részleteket nem közölték vagy elbagatellizálták. Ez a torz történeti narratíva oda vezetett, hogy a kolozsvári magyarság a régészek munkájában a pártpolitika és túlfűtött nacionalizmus vájóit és szolgálóit lássa, munkájukat megvesse és ellenezze.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Három plusz egy nyelvű helységnévtáblákat helyeznek ki Kolozsváron
Négynyelvű – latin, román, magyar és német – helységnévtáblákat helyeznek ki Kolozsváron. A latin felirat a háromnyelvű tábla fölé kerül – közölte pénteken Emil Boc polgármester.
Az elöljáró kifejtette: döntésével tiszteletben kívánja tartani a helyi közösségek elvárásait. Elismerte: az elmúlt években valóban problémát jelentett a többnyelvűség kérdése Kolozsváron, és a megoldáshoz a Babeș-Bolyai Tudományegyetem szakértőinek véleményét kérte ki a város multikulturalizmusáról. A BBTE történészei pedig azt javasolták: helyeztessen ki többnyelvű helységnévtáblákat, amelyek tükrözik a város sokszínűségét, és magukba foglalják a város történetét a kezdetektől.
A polgármester ezt követően ismertette a szakértők álláspontját a város első írásos említéséről, amely tartalmazta a Napoca nevet. Felolvasta azokat a főbb pontokat, amelyeket az egyetemi oktatók kiemeltek a város történetéből. "Kolozsvár az első román város, amely része volt a római birodalomnak, a latin név emlékezetét ezért örökké fenn kell tartani" – húzták alá a szakértők.
A BBTE oktatói azt javasolták, hogy a város latin (Municipium Aelium Napocense), román, magyar és német neve a táblára kerüljön, illetve kitértek a betűtípusokra is: ezek a római karaktereket utánozzák majd. Két külön táblát helyeznek ki, fent a latin nyelvűt, lent pedig a háromnyelvűt.
Újságírói kérdésre válaszolva Emil Boc elmondta, a táblák egy-másfél hónap múlva kerülnek ki a város határába. "Ez egy hosszabb procedúra, be kell szereznünk az engedélyeket" – magyarázta.
Kelemen: ez volt az egyedüli helyes döntés
Az egyedüli helyes döntést hozta meg Emil Boc polgármester Kelemen Hunor szövetségi elnök szerint. „Ez egy régóta várt lépés, a kolozsvári magyar emberek és minden erdélyi magyar ember sikere. Egy hosszú, több évtizedes időszak vége, amikor is végleg lezárulhat a funari korszak, és amikor esély nyílik a tényleges multikulturalizmus megvalósulására” – olvasható a politikus állásfoglalásában.
A szövetségi elnök az RMDSZ nevében gratulált a civil szervezeteknek és mindazoknak, akik hittek a győzelemben, s nem hátráltak meg akkor, amikor mindez még lehetetlennek tűnt. „Külön köszönet illeti azokat a román értelmiségieket és véleményformálókat, akik a magyar közösség mellé álltak, az ügy támogatását pedig nyilvánosan is felvállalták” – írta Kelemen Hunor.
Közlése szerint a következő hetekben olyan közigazgatási törvénymódosítási csomagot terjeszt a parlament elé, amelyben a húsz százalékos anyanyelv-használati küszöb csökkentését is megfogalmazza. A javaslat egyértelműen megkönnyítené azoknak a magyar közösségeknek a helyzetét, amelyek Erdély más településein élnek.
„Továbbra is hisszük, hogy a társadalom elvárásaira és problémáira a civil szférának és a politikumnak közösen kell megoldást találnia, a magyar közösséget érő ügyekben egymást kiegészítve kell eredményeket elérni” – zárul az állásfoglalás.
Csoma: az együttes fellépés győzte meg Bocot
Az RMDSZ Kolozs megyei elnöke, Csoma Botond szerint a február 21-i bírósági döntés már a második alkalom volt, amikor jogilag is sikerült érvényt szerezni a kolozsvári magyarok több évtizedes igényére. Emlékeztetett: az első döntést végül procedurális okok miatt elutasították, most azonban a Minority Right Egyesület munkájának köszönhetően sikerült felszámolni ezeket az akadályokat.
A képviselő állásfoglalása szerint a második döntés óta eltelt másfél hónap alatt Horváth Annával együtt több ízben egyeztetett a polgármesterrel annak érdekében, hogy a városvezető ne fellebbezzen a döntés ellen, de az RMDSZ intenzív tárgyalása mellett a civil szervezetek is határozottan foglaltak állást a táblaügyben. A Musai-Muszáj csoport aktivistái, közvetve vagy közvetlenül több alkalommal is üzentek Emil Boc-nak – idézte fel a politikus.
Felidézte azt is, hogy 2002-ben az RMDSZ-frakció kezdeményezésére fogadták el azt a tanácshatározatot, amelyre a mostani döntés során is hivatkozott a bíróság. 2013-ban több mint 13500 aláírást gyűjtöttek össze az ügy érdekében. 2015-ben több százan, köztük a városi frakció tagjai is, csatlakoztak a második táblaperhez. „Úgy gondolom, hogy ez az együttes fellépés győzte meg végül a polgármestert arról, hogy ne fellebbezzen. Örömmel nyugtázzuk, hogy ezáltal egy több évtizedes közösségi ügy végére tehetünk pontot, a kolozsváriak számára megadatik az a tisztelet, melyet a város múltja és jelene már régóta indokolt” – mondta el a Csoma Botond.
A képviselő hozzátette, elismerés illeti meg mind a Minority Right Egyesület munkatársait, mind azokat a civileket, akik az elmúlt időszakban lelkiismeretesen kiálltak a többnyelvű táblák ügye mellett. Külön köszönet illeti azokat a román értelmiségieket és véleményformálókat, akik a magyar közösség mellé álltak, az ügy támogatását nyilvánosan is felvállalták.
Mint azt korábban megírtuk, március 23-án közzétette a Kolozs megyei törvényszék a többnyelvű helységnévtáblák kifüggesztését elrendelő elsőfokú ítélet indoklását - a kolozsvári városházának 15 napja maradt arra, hogy eldöntse, megóvja-e a döntést vagy sem. Az indoklás itt olvasható.
Csütörtökön több kolozsvári szervezet kérte Emil Boc polgármestert, hogy nyújtson be fellebbezést a Kolozs megyei törvényszék azon döntése ellen, amely a kétnyelvű - román és magyar - helységnévtáblák kihelyezésére kötelezi a városvezetést.
Kustán Magyari Attila / maszol.ro

Háromnyelvű helységnévtáblák Kolozsváron – mikor és meddig?
Már az sokat sejtető volt, hogy Kolozsvár polgármestere sajtótájékoztatót tart: Emil Boc az elmúlt másfél-két évben nemigen találkozott szervezett formában szemtől szemben a kolozsvári média képviselőivel.
Mi több, a városháza sajtóosztályának alkalmazottai külön felhívták a Szabadság munkatársának figyelmét a rendkívüli eseményre. Mindezek ellenére senki sem volt biztos abban, mi lesz a téma. Viszont lévén, hogy jövő hét első felében lejárt volna a Szőcs Sándor és lánya, Izabella által vezetett Minority Rights Egyesület kezdeményezte per ítéletének a fellebbezési határideje, erős sejtés fogalmazódott meg mindenkiben: Erdély fővárosának polgármestere történelmi jelentőségű bejelentést tesz. Csak sejteni lehetett, hogy Emil Boc a magyar közösség számára pozitív bejelentést tesz, ezért például az ügyben hosszú ideje nyomást gyakorló Musai-Muszáj akciócsoport frontemberei, Szakáts István és Bethlendi András két változatban készítették el a polgármesterhez intézett nyílt levelüket. A bizonytalanságot némileg enyhítette az, hogy több forrásból származó információ alapján egyre inkább az körvonalazódott, hogy az elöljáró a magyar közösség számára pozitív előjelű bejelentést tesz. Más is közrejátszott az ügyben: szakítva a közel kétéves „hagyománnyal”, miért hívna össze rendkívüli sajtótájékoztatót amiatt, hogy fellebbez? A józan paraszti ész, az intuíció, ráérzés azt sugallta: megembereli magát, s bejelenti – kiteszik a kétnyelvű helységnévtáblákat.
Emlékszem, a kétezres évek derekán szívrepesve vártuk, mi lesz a Gheorghe Funar rosszemlékű, szélsőségesen nacionalista volt polgármester által kiásatott főtéri „gödrök” sorsa. Emil Boc éppen az Egyesült Államokban tartózkodott, az ügy „intézését” Boros János volt alpolgármesterre bízta, aki meg is szervezte a régészeti ásatások betömését. Csakhogy Boc meggondolta magát, és letelefonált…
Lehet, sosem fogjuk pontosan megtudni, mi játszott közre a magyar közösség számára rendkívül pozitív döntés meghozatalában. Vajon a csillagok állása, vagy az, amit Szakáts István, a Musai-Muszáj civil akciócsoport frontembere mondott: egyszerűen megérett a helyzet. Mennyit nyomott a latban a Minority Rights Egyesület többéves pere? Hát a sajtó nyomása? S az ellenzéki pártok unszolása?
Kétségtelen, hogy az évek óta tartó hercehurca a polgármester móc lelkiismeretét is emésztette, viszont attól tartott, népszerűsége lényegesen csökken, amennyiben „enged a magyar nyomásnak”, a törvényszék ítéletének indoklása viszont hatott ügyvédi mivoltára: belátta, nincs tovább. A következő helyhatósági választásokig több mint három év van, a döntést most kell meghozni, s végrehajtani. Addig úgyis adódnak még lángoló helyzetek, s a választópolgárok elfelejtik a magyar ügyet.
Boc emelte a tétet, ugyanis nem csupán azt teszi, amire a törvényszék kötelezi: németül is kiíratja Kolozsvár elnevezését. Igen ám, de a hazafiak megnyugtatására azt is kiírja, Hadrianus római császár idején emelték municípiumi rangra Napocát…
Kérdés viszont, milyen közigazgatási akadályokba ütközik majd a háromnyelvű helységnévtábláknak az engedélyeztetése, s ki, hol fog „beleköpni a levesbe”. Hogy Funar és Ionuţ Ţene csapata nem marad tétlenül, az előre borítékolható. Hosszú még az út a kivitelezésig: Boc elmondása szerint beleszól a kataszteri és a környezetvédelmi hivatal, a városháza urbanisztikai osztálya, majd pedig meg kell rendelni, kivitelezni kell, s ki kell helyezni. Aztán minden valószínűség szerint következnek a gerilla akciók: lefestik, megrongálják, eltávolítják. Megannyi alkalommal kijavítani, visszahelyezni pedig pénzbe kerül…
Megannyi lehetséges buktató, akadály, nehézség. Legyünk viszont derűlátók: a Kolozsvári Magyar Napokra megfelelően fogadjuk majd vendégeinket!
Kiss Olivér / Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvár és a latin tábla a határon
Emil Boc polgármester hosszas hezitálás és éveken át tartó jogi hercehurcát követően végre betört, és elfogadta a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezését Kolozsvár határára. A román névváltozat mellett megjelent végre a sokat várt magyar és német felirat is, ám mindenki meglepetésére, a hármas felirattal azonos méretű, latin szöveg is felkerült a kihelyezendő táblára. A Ioan Aurel Pop, Mihai Bărbulescu és Radu Ardevan történészek által aláírt nyilatkozat szerint a latin felirat Kolozsvár Hadrianus császár által alapított római municípiumi múltjára emlékeztet és annak európai örökségére akarja felhívni a városba érkezők figyelmét. A latin feliratnak azonban nem mindenki örült. Jogosan?
Kolozsvár köztudottan római városi múlttal is rendelkezik. Ezt már Szamosközy István idején is tudták, közel fél évezreddel előttünk. A mai kolozsváriak számára ez akkor vált „egyértelművé” és a hétköznapok részévé, amikor 1974-ben a „Kárpátok Géniusza” úgy döntött, hogy a román Cluj neve mellé a kétes származású, dák településnevet, Napocát is odailleszti. Bodor András és számos más történész igyekezett ezt követően elmagyarázni, hogy bár a Napoca név valószínűleg az egykori római város előtt létező, ma még azonosítatlan dák település vagy régió neve lehetett, a Római Birodalom egykori városaként létező municípium csak Hadrianus idején kapja meg a városi rangot és a municipium Aelium Hadrianum Napocensium nevet. Mivel a római település már Traianus császár idején is létezett, tehát Kr.u. 106 és 117 között már éltek itt rómaiak és volt egy falusias jellegű, kisvárosi település (vicus, pagus?), a majdani hadrianusi municipiumot tehát nem alapítják, hanem csupán új rangra, új jogi státuszba emelik Kr.u. 117-et követően. Az utazó császár által odaítélt új cím révén, a mai Kolozsvár alatt elterülő római település egyike lett a Római Birodalom mintegy kétezer városának, tehát egy olyan európai családba került, amelynek nyomai és öröksége valóban, összeköti Angliát Szíriával, Marokkót Németországgal és Erdéllyel. A román akadémikusok által említett európai örökség tehát jogos és megkérdőjelezhetetlen. Az Emil Boc féle felirattal van azonban néhány gond. Az egyik az, hogy a felirat a Municipium Aelium Napocense nevet említi. Bár nyelvtanilag ez helyes, a helyi latin feliratokon és más, Hadrianus által alapított városok analógiája alapján sokkal inkább ajánlatosabb lett volna a Municipium Aelium Napoca vagy Municipium Aelium Hadrianum Napocensium névváltozat. Ugyancsak problémás a felirat végén szereplő condere, conditum ige, amely a köztársaság-kori római városalapítások és a liviusi ab urbe condita, azaz a város alapítására vonatkozó művéből inspirálódott. A rómaiak valóban alapítottak városokat (colonia deducta), ám ez a divat Traianus korát követően igen ritkaságnak számított. Erdélyben például csak Várhely (Ulpia Traiana Sarmizegetusa) volt ilyen új, alapított város. A többi civil település, így a római Kolozsvár is falusias településből lett később várossá, municípiummá. Hadrianus tehát nem „alapította” a római Napocát, hanem „rangra emelte” (fecit).
Az apró történelmi hibát leszámítva – ami persze megengedhetetlen lenne egy több ezer lejes fizetésből élő akadémikusnak – a római városra emlékeztető latin felirat kissé túlzásnak tűnik, hisz a Napoca név már negyven éve ott szerepel a város hivatalos nevében is. Bár számos római múlttal rendelkező város teszi ki manapság az egykori római város nevét (elég itt csak a nagy római múlttal rendelkező osztrák vagy német városokra gondolnunk), ott a római múlt nem okozott olyan súlyos ideológiai, politikai konfliktust, mint mifelénk. Kétségtelen, hogy ideje lenne a római múlttal megbékélni, és nem mint a románság tulajdonát és etnikai kontinuitásának, elsőbbségének a zálogát tisztelni, hanem egy európai örökségként, mindenki római városaként tekinteni a Kolozsvár alatt nyugvó romokra. Ehhez az lenne szükséges, hogy a magyar lakosság elfelejtse a 70-es évek és a 90-es funari korszak nacionalista történetírását és politikai régészetét, és megismerve a város római emlékeit, egy etnikai és nacionalista felhangok nélküli római múltat lásson Kolozsvár hadrianusi címében. Ugyancsak szükséges azonban, hogy a román lakosság és a román városvezetés ne azért helyezzen ki egy ilyen hosszú, latin nyelvű táblát, hogy frusztrációjában egyensúlyozza a magyar és német feliratot, hanem elismerje, hogy a római múlt nemcsak a románoké, hanem mindenkié aki ebben a városban él vagy ide látogat.
Róma itt volt nálunk mindenestől, másfél évszázadon át. Hogy merészkedhet bárki is 1900 évvel Hadrianus trónra lépését követően ezt a birodalmi örökséget és civilizációt kisajátítani? Jobb, ha nem teszi, és hagyja európai örökségként, mindenki kicsi Rómájaként szeretni a kolozsvári múltat.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)

Nem kegy, nem ajándék: jár
Valahogy úgy vannak a kolozsvári magyarok a többnyelvű helységnévtáblával, mint a gyerek, akit sokáig tiltani, lebeszélni próbáltak egy játékról: amikor hosszú idő és sok-sok rimánkodás, követelőzés után megkapja, már nem is örül annyira neki. Főleg úgy, hogy a kapott ajándék nem egészen olyan, mint az epekedve várt.
Hogy mégse tűnjünk hálátlannak és telhetetlennek, szögezzük le hamarjában: a kincses város magyar elnevezését is tartalmazó tábla beharangozott kihelyezése jelentős eredmény és fegyvertény nemcsak a kolozsvári, hanem az erdélyi magyarság számára is. Elvégre Kolozsvár évszázadok óta őrzi fővárosi státusát a régióban, a táblaügy pedig egybeforrt a romániai összmagyarság jogkövetelésével, identitása megőrzéséért, anyanyelve használatáért vívott harcával. Egy emberként érezték vérig sértve magukat a magyarok a nagyvilágban, amikor Gheorghe Funar tűzzel-vassal próbálta irtani a köztudatból a kincses város magyar történelmét, identitását és nevét.
Másokkal ellentétben viszont úgy véljük, túlságosan korai még temetni a funari időket Emil Boc bejelentése alapján. Ne feledjük, a jelenlegi polgármester nem jószántából, a nemzeti kisebbség iránti gesztus gyanánt döntött a többnyelvű helységnévtábla kihelyezése mellett, hanem abban a tudatban, hogy minden bizonnyal jogerősen is erre fogja kötelezni a bíróság. Vagyis kényszerből. Azt se feledjük, milyen mondvacsinált indokokkal hárított évekig az ügyben Boc és az általa vezetett városháza, amely ráadásul a Musai–Muszáj mozgalom által indított perben hamis adatokra hivatkozva tagadta meg a feliratok kihelyezését.
Most pedig milyen „európai” megoldással igyekszik kiszúrni a nemzeti kisebbségek és a nagyvilág szemét? A Klausenburg és Kolozsvár városneveket tartalmazó táblát teljesen elnyomó, Hadrianus császár dicsőségét méltató latin felirat ugyanazt a funari történelemszemléletet tükrözi, amely a dák-római kontinuitás unos-untalan hangoztatásával folyamatosan azt igyekszik bizonygatni, hogy ki volt itt előbb tájainkon.
Ez lenne a tényleges multikulturalizmus, az együttélés művészetének a modellje? Remélhetőleg a kolozsvári magyarság nem fogja beérni ennyivel, és bármennyit is várt rájuk, nem tekint majd úgy ezekre a táblákra – amelyek kivívását az RMDSZ máris igyekszik a saját sikereként tálalni –, mint kisebbségi jogainak non plus ultrájára. A városháza kényszerű kapitulálása azt üzeni, hogy ha időigényes is, de megvan az esély a sikerre, a civil mozgalom politikai alakulatokat megszégyenítő kiállása, kitartása pedig jó alap a további fellépésre. E nélkül nem ment volna.
Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)

Nacionalisták, ha összefognak
Mínuszos hírnek számít – egyelőre – a román nacionalista zsebpártok tömörülési kísérlete, a média nem szentel különösebb teret az Európai Nemzeti Identitás Tömbjének (Blocul Identităţii Naţionale în Europa, rövidítve BINE) létrehozására tett erőfeszítéseknek. És jól teszi. Ennek ellenére nem lehet megspórolni a kérdést: mekkora kereslet van ma a román politikai piacon a szélsőséges nacionalista eszméket felmelegítő alakulatokra.
Románia talán az egyetlen olyan ország Európában, amelynek politikai kínálatában nincs nacionalista párt – elmélkedett a napokban Victor Ponta, és nem csak a puszta ténymegállapítás kedvéért. A volt miniszterelnök, aki korrupciós vádak miatt került a kispadra párton belüli ellenfelei őszinte örömére, most afféle politikai kibic szerepét tölti be, ezért aztán mond mindenfélét, büntetlenül. Persze, hozzáteszi, idegengyűlölettől, magyarellenességtől mentes csoportosulásokra gondol, amelyek – ellentétben a szociáldemokratákra és liberálisokra kötelező Európa- és Amerika-pártiságtól – a nemzeti érdekeket helyezi előtérbe. Románia vezetőinek a román néphez kell igazítaniuk politikájukat, és nem az európai intézmények kedvét kell folyton keresni – köszörüli populista hangját Ponta.
A magyarellenessége okán ismertté vált Bogdan Diaconu Egységes Románia Pártja (PRU), a Nemzeti Erő (FN) nevű politikai alakulat, a néhai Vadim Tudor Nagyrománia Pártja (PRU), a vasgárdista Új Jobboldal Pártja (PND), a Gheorghe Funar féle Román Nemzeti Egységpárt (PUNR) melegágyának számtó Vatra Romaneasca civil szervezet képviselőiből létrejött román „hazafiak” táboráról nehezen lehet elhinni, hogy hirtelen félreteszik a xenofób, sovén érzelmeket, és a jó értelemben vett keresztény-konzervatív nemzeti értékek hiteles képviselőjévé válnak. Persze, az már más kérdés, hogy ezek az inkább nosztalgiázó asztaltársaságoknak, mint komolyan vehető politikai alakulatoknak számító pártocskák mennyire életképesek. Első látásra úgy tűnik: ha csak hirtelen nem terem elő a vadonból egy Vadim, vagy Funar kaliberű vezéralak, aki megszemélyesíti-megbabonázza ezeket a vasárnapi nackósokat, a sok kicsi gőgös társaság hamarabb számolja fel a jóhangzású BINE-t, mielőtt még egyáltalán a hivatalos bejegyzésére sor kerülne.
Ennek ellenére nem illene alábecsülni ennek a mozgolódásnak a jelentőségét. Még akkor sem, ha a BINE ebben a formában – hál’Istennek – amatőr társaságnak tűnik. Kétségtelen, Európa országaiban a populista, szélsőséges, EU-ellenes pártok megerősödése egyre aggasztóbb, bár eddig sehol, és remélhetőleg az áprilisi franciaországi választásokon sem lépi át azt a kritikus határt, amit hatalomra jutásuk jelentene. Arról megoszlanak a vélemények, hogy a menekülthullám ok, vagy inkább ürügy azoknak a társadalmi feszültségeknek a levezetésére, amelyek elsősorban egzisztenciális bizonytalanságból fakadnak, és amelyeket ezek a populista pártok a történelem során oly sikeresen meglovagoltak-meglovagolnak. Romániában, amely még mindig nyugatról várja a segítséget - mert hát honnan máshonnan? ezek az ellenérzések sokkal visszafogottabbak, aligha lehet rájuk pártot alapítani. (Ha lehetne, azt Traian Basescu már rég kiszagolta volna …) Minálunk a migráció is gyakorlatilag ismeretlen jelenség, a magyarokkal pedig annyit ijesztgették már a népet, fölöslegesen, hogy egyre nehezebb ebbe az ellenségképbe életet lehelni.
Persze, próbálkozások mindig vannak és lesznek. Mint tudjuk, nem idegenek az efféle kísérletek sem a szociáldemokratáktól, sem a liberálisoktól, akik annak idején sikeresen integráltak pártjukba több hangadó nagyromániás politikust, keményen harcoltak a gazdátlanul maradt PRM-szimpatizánsok voksaiért. Ezért épült le, került ki a forgalomból Vadim pártja, nem pedig azért, mert a román nép egészséges ösztönei hatástalanították volna a nacionalizmus vírusát.
Ma Romániában a PSD és a PNL bőven elég arra, hogy a románok „nemzeti érzelmi háztartását” feltöltse, efelől nincs kétségem, a BINE-féle szövetségek labdába sem rúghatnak. Amiben viszont hiány van, az egy olyan komoly politikai alakulat, amely előrelátja, és megpróbálja fékezni, időben kitolni, elejét venni annak a gazdasági összeomlásnak, amelytől szakemberek itthonról és külföldről egyaránt óvják, figyelmeztetik ezt a versenyben folyamatosan lemaradó, öregedő országot.
Székely Kriszta / Szabadság (Kolozsvár)

Urbanisztikai engedély a helységnévtáblákra
A Kolozsvári Polgármesteri Hivatal illetékes szakosztálya már kibocsátotta az urbanisztikai engedélyt az Emil Boc által április 7-én bejelentett háromnyelvű helységnévtábla elhelyezésére – tájékoztatta a Szabadságot Oláh Emese alpolgármester, aki szerint az építkezési engedély kibocsátása még folyamatban van.
Lapunk arra volt kíváncsi, hogyan vélekedik a kérdésről Landman Gábor, a Hollandiában bejegyzett a European Committee Human Right Hungarians Central Europe Alapítvány elnöke, aki néhány évvel ezelőtt indított pert a kolozsvári városháza ellen. – Romániában a magyar közösség nyelvi jogokkal rendelkezik. Ezek a nyelvi jogok nagyon fontos gazdasági jogokat biztosítanak.
Papíron egy budapesti, vagy bukaresti ugyanúgy otthon érezhetné magát egy olyan településen, ahol a magyar társhivatalos nyelv – fogalmazott a civil aktivista.
– Sajnos ez gyakorlatban nincs így, annak ellenére, hogy a törvények biztosítják ezeket a jogokat. A kolozsvári többnyelvű helységnévtábla nagyon jelképes nyelvi ügy. A román törvények értelmében, már 2001-ben ott kellett volna lennie, így hát a tábla hiánya a törvénytelenség szimbóluma. Sajnos azt tapasztaltam, hogy sokan nem ismerik ezeket a nyelvi jogokat és azt hiszik, hogy amennyiben a magyar ajkú lakosság 20% alá csökkent, nem kötelező elhelyezni a táblát – írja e-mail-üzenetében a civil aktivista.
Megjegyezzük: a jogszabály értelmében 20 százalékos kisebbségi arány fölött a helyhatóságnak kötelező kihelyeznie a két- vagy többnyelvű helységnévtáblákat, ezalatt pedig a gesztus opcionális.
Hozzátette: egyébként 2010 óta folyamatosan a holland sajtóban hangoztatta, hogy Románia felzárkóztatása az Európai Unióban nem lehetséges, amennyiben az ország nem tiszteli azokat a szerződéseket, amelyeket a NATO és EU csatlakozásakor feltételeként vállalt. – Erről egy jelentés is megjelent a holland sajtóban, amelyben a romániai jogállamiságot bírálom tíz ügy alapján, többek között a kolozsvári, marosvásárhelyi és a tordaszentlászlói ügy kapcsán – írja a kisebbségvédelmi aktivista.
Amint arról lapunk több ízben beszámolt, a háromnyelvű helységnévtáblák ügyéről még a rossz emlékű Gheorghe Funar szélsőségesen nacionalista kolozsvári polgármester idejében döntött a Kolozsvári Városi Tanács. Mivel a magyargyűlölő városvezető a vélt pénzhiányra való tekintettel nem volt hajlandó eleget tenni az önkormányzati képviselők döntésének, a Kolozs Megyei Tanács utalt ki összeget erre a célra. Funar még ekkor sem helyezte ki a háromnyelvű helységnévtáblákat. A Landman Gábor vezette hollandiai civil szervezet néhány évvel ezelőtt pert indított a kolozsvári városháza ellen, ám a bíróság elutasította a keresetet. A döntést azzal indokolták: a Németalföldön bejegyzett civil szervezet nem kötelezhet egy romániai állami hivatalt valamely közigazgatási intézkedés meghozatalára. Ekkor Szőcs Izabella és Szőcs Sándor ügyvéd bejegyeztette a kolozsvári székhelyű Minority Rights Egyesületet, amely pert indított. Hosszas pereskedést követően 2017. március végén a civil szervezet megnyerte a pert. Emil Bocnak 30 napja van az ítélet végrehajtására.
Kiss Olivér / Szabadság (Kolozsvár)

Kongresszusra hangoló
Nagy show-nak nézünk elébe az RMDSZ három hét múlva esedékes kongresszusán, amikor a parlamenti pártok felvonulnak Zilahon üdvözletüket tolmácsolni - ahogy az már hagyomány ilyen alkalmakkor. Azokra a parlamenti pártokra gondolok, amelyek előbb ellenvetés nélkül fogadták el az egészségügyi intézményekben való anyanyelvhasználatról is rendelkező törvényt, majd néhány nap múlva óvást nyújtottak be az alkotmánybíróságon az általuk megszavazott jogszabály ellen. Ezt Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a román politikára oly jellemző pálfordulásnak nevezte a pénteki SZKT-n elhangzott politikai beszámolójában, de mondhatott volna nyugodtan tudathasadást is.
A legjobban viszont arra vagyok kíváncsi, amikor ugyanezek a pártok majd a négy hét múlva esedékes FUEN-kongresszuson fognak tolongani Kolozsváron – na, itt tessék arról beszélni, miért nem működik Romániában például a finnországi svéd modell! Hogy az ott élő 6 százaléknyi svéd kisebbségnek miért jár az, ami a 6,5 százaléknyi romániai magyarságnak nem.
Emil Boc polgármesterben legalább volt annyi jóérzés – vagy félsz? - hogy kihagyta az idei kolozsvári március 15-i ünnepségeket. Persze, a kétnyelvű táblák kiállításának jogosságáról rendelkező bírósági ítélet megfellebbezésének lehetőségén felháborodó civil szervezetek is leadtak néhány gyönge célzást arról, hogy tábla-ígéret nélkül Boc nemkívánatos személy. A városvezető értett a szóból, s ha akkor nem tudta bejelenteni, hogy mégsem fellebbez a hivatal, legalább jelenlétével nem akarta kelteni az amúgy is fokozódó feszültséget. De mivel a román ellenreakció, amitől polgármesterünk valószínűleg tartott, elmaradt, vagy intenzitásukat tekintve visszafogottabb volt, meggondolta magát és letett az óvásról. Vélhetően a táblákat is hamarosan kihelyezteti, hogy Európa idesereglő kisebbségi vezetőinek valóban legyen mihez gratulálni, innen pedig aztán tényleg nehéz már visszatáncolni. Épp lehet, mert – láthattuk - mindig van visszaút kisebbségi jogok terén, de azt Boc nem tudná nagyobb presztízsveszteséggel megúszni. Ez mégsem Aranyosgyéres, ahol következmények nélkül el lehetett művelni azt a gyalázatot, amit a kétnyelvű táblák ügyében óvó prefektus és az erre partner igazságszolgáltatás megtett.
Mozgalmas kongresszusnak ígérkezik tehát a zilahi, politikai színjáték szempontjából kétségtelenül. Két évvel ezelőtt Victor Ponta magyarul köszöntötte a jelenlevőket, majd agyba-főbe dicsérte az RMDSZ-t, mint a lehető legjobb politikai partnert, amit csak párt magának kívánhat. Nem tettek másként a liberálisok sem, a PNL akkori társelnöke, Alina Gorghiunak magyarul mikrofonba csiripelt „szeretlek”-je fölényesen verte Ponta buzgólkodását. Mindenesetre egy ilyen alkotmánybírósági óvás után az RMDSZ-nek bókolni, partnerségére apellálni ország-világ előtt rémesen nevetséges gesztus lenne. Tudathasadásos.
Nem csókdobálós idők virradtak ismét ránk, az biztos. Lám, Basescu egyetlen kirohanására az ellenzéki pártok pillanatok alatt összefogtak a kisebbségi jogok megkérdőjelezése ügyében, az se számított, hogy hülyét csinálnak magukból. Most már csak az a kérdés, hogy 2017-ben a románokat fel lehet-e még tüzelni azzal, hogy az anyanyelven történő betegellátás valójában újabb szög az egységes és szuverén Románia koporsójába. Kolozsvár, a Funar-emlékek ellenére - vagy talán épp emiatt – erre nem mutatkozik különösebben vevőnek. (Ha így lenne, Boc is élt volna az óvás lehetőségével tábla-ügyben.)
Egy idő óta mintha létezett volna egy határ, amit a román pártok magyar-ügyekben – minden kísértés ellenére - nem léptek át. Egy olyan vonal, ahonnan alkalom adtán mindig vissza lehetett térni rendezni a viszonyt, hátba veregetni egymást, kongresszusokon bujálkodni. Félő azonban, hogy Bukarestben most ezt forszírozzák. Ez az anyanyelvellenes koalíció újabb, és félreérthetetlen jele annak, hogy minden eredmény, egyezség lenullázható. Mégpedig egyik napról a másikra.
Székely Kriszta / Szabadság (Kolozsvár)

Horaţiu Pepine: Újra a magyarkérdésről
A képviselőházban tíz nappal ezelőtt megszavazott egyik törvény arra kötelezi a jelentős számú magyar lakossággal rendelkező régiókban lévő kórházakat, hogy magyarul tudó egészségügyi személyzetet is alkalmazzanak. Érdekes, hogy bár az ellenzék is megszavazta a törvényt, utólag több NLP-s (Nemzeti Liberális Párt), NMP-s (Népi Mozgalom Párt) és MRSZ-es (Mentsétek Meg Romániát Szövetség) képviselő óvást nyújtott be az alkotmánybíróságon arra hivatkozva, hogy a törvény egy liberális állam szemszögéből nézve elfogadhatatlan különbségeket tesz az állampolgárok között. Az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor demagógiával és magyarellenességgel vádolta meg őket: „Az NLP, az MRSZ és az NMP alkotmánybírósági óvása kisebbségekkel szembeni ellenséges viselkedést képvisel.”
Ha belemegyünk a jogi részletekbe, a végén már semmit sem fogunk érteni. Azt azért el kell mondani, hogy az EU-csatlakozás előkészítésének időszakában elfogadott román törvények – általános megfogalmazásban – egy sor kedvezményt írnak elő a nemzeti kisebbségek számára ott, ahol a lakosság legalább 20 százalékát teszik ki. A küszöbről nagy vita volt annak idején, mert éppen egy olyan város maradt ki belőle, mint Kolozsvár, amelynek a múlt évszázad második felében bekövetkezett demográfiai változása jelentősen lecsökkentette a magyar lakosság arányát, holott az korábban többségben volt. Ez a magyarázata annak, hogy miért éppen a történelme során a magyar kultúrához annyira szorosan kötődő Kolozsváron nincsenek kétnyelvű feliratok. A román törvényalkotó úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a kérdés történelmi dimenzióját, és csak a jelenlegi etnikai struktúrát veszi figyelembe. Ez a megközelítés azonban teljesen értelmezhetetlenné teszi a város kulturális örökségét. Gheorghe Funar adminisztrációjának korszakában a város központja olyan régészeti ásatások terepévé vált, amelyekkel 2000 évvel ezelőtti, a római korszakhoz tartozó leleteket akartak újra napvilágra hozni, hogy azokkal homályosítsák el a XIV. századi katedrálist, és némileg minimalizálják jelenlétét. Bár a következő adminisztrációk szerencsére lezárták az ásatási helyszínt, felfogva, hogy ez hibás irány, mégis folytatták annak a szerepnek a kisebbítését, amelyet a magyarok töltöttek be a város felépítésében. Még a volt Bolyai Tudományegyetemen (a jelenlegi Babeş–Bolyai Tudományegyetem) sem lehet alapítói nyelvén feliratot találni. Ez furcsa, és különösen az a meglepő, hogy a város művelt románjai nem fogják fel: éppen maga a kultúra kötelezné őket a magyar feliratok elfogadására. A politika erőviszonyok kérdése, és a románok e téren letették a garast, de a kultúrának az az erénye, hogy megfoghatatlan kritériumok szerint rendezi újra a dolgokat. Végül szigorúan a törvény lényegére visszatérve, az a lakosság ötödének kritériumán kívül előírja a legalább 5000 főnyi magyar lakos esetében is annak alkalmazását. Ez az új elem, és ugyancsak ez a botrány forrása is. A liberálisok és a többi ellenzéki előbb megszavazta a törvényt, majd ráébredtek, hogy olyan kritériumot fogadtak el, amelynek értelmében – lassan-lassan – Kolozsváron és más nagyobb erdélyi városokban is a törvény a kisebbségben lévő magyarok javára dolgozna. Pontosan ott, ahonnan az utóbbi évtizedekben a magyarok kezdtek elvándorolni. Gyakorlatilag kerülő úton visszatérünk a két évtizeddel ezelőtti vitákhoz. Nem tudjuk, hogy mi a magyarok véleménye a kérdésről, miként azt a történelmi érzést sem tudjuk megtapasztalni, amely őket szembeállítja és mégis összeköti a románokkal. Viszont javaslatot tehetünk arra, hogy egy, a múlt évszázad harmadik évtizedében történt epizódból kiindulva mit kellene a többségben lévő románoknak tenniük. Az erdélyi románok 1918 után, természetesen egy rendkívüli nemzeti győzelemből fakadó lelkesedés hatása alatt, megkezdték a régi intézmények felszámolását és új, román intézmények felállítását. A Bolyai Tudományegyetem is a célkeresztjükbe került. Az erdélyi románizmus egyik jelentős harcosa, Onisifor Ghibu visszaemlékezéseiben elmeséli, mennyire fel volt háborodva, hogy – többek között – Nicolae Iorga határozottan ellenezte a magyar tudományegyetem felszámolását, arra hívva fel az erdélyiek figyelmét, hogy még nem rendelkeznek olyan intellektuális forrásokkal, melyek alapján a magyar intézménnyel legalább azonos szinten lévő román egyetemet hozhatnának létre. Ugyanez volt a véleménye a bukaresti kormány tagjainak is, akik mind Nyugaton végezték tanulmányaikat. A román politikai elit akkor felfogta, hogy a román nemzeti győzelem legitimitása nem nyerheti el a világ szemében a teljes elfogadottságot, ha egy régi civilizáció lerombolóiként mutatkoznak meg. Következésképpen annak az epizódnak az a tanulsága, hogy a történelmi ellenségek kulturális sikereivel szembeni tisztelet a jó irány, amely nemcsak a világ elismerését szavatolta, de a saját kulturális emancipációt is. Bár azóta sok minden megváltozott, továbbra is a – többek között magyar – történelmi örökség iránti tisztelet a helyes irány. Márpedig, ha a mai román politika képes ezt alaposan megérteni, akkor meglehet, hogy a részletkérdésekre is képes lesz majd jobb megoldásokat találni. dw.com; Főtér; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kongresszus, kongresszus után
Az RMDSZ zilahi kongresszusán a Szociáldemokrata Párt elnöke, Liviu Dragnea udvariasan felkérte az erdélyi magyarság politikai képviseletét, legyenek partnerek a következő száz év projektjének kidolgozásában.
Mindezt egy kézszorítással pecsételné meg, mert mint mondotta: a politikában sokszor egy kézfogás fontosabb, mint egy sokoldalú együttműködési megállapodás. Sokkal jobb, mint az írásos szerződés, mert azt, lám, még száz év múltán is számon lehet kérni, mint az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozatot, amit a magyarok egyvégtében felhánytorgatnak, pedig a román állam azóta is, állandóan nagylelkű engedményeket tesz irányukban. Ráadásul olyanokat mondanak, mint Markó Béla az említett kong¬resszuson, hogy: a magyaroknak nincs mit ünnepelniük a centenárium kapcsán. (?!) Az ilyen kongresszusokat, ahol ilyesmiket lehet mondani, egyszerűen be kellene tiltani. Szerencsére, hogy rögtön került egy honvédő, a liberális Florin Roman, aki felszólította az RMDSZ-t, hogy tartsa tiszteletben a románok történelmét, és megmondta: …a jövő évi évforduló „az ország valamennyi polgára számára ünnepet jelent”. Punktum. Tessenek ünnepelni!
A magyarság iránti gesztusként a zilahi kongresszuson egész sereg román politikus is részt vett, és üzent az elnök Iohannis és a miniszterelnök Grindeanu is. Felesleges itt idegenek jelenléte, mint a meghívott magyar miniszterelnök-helyettes Semlyén Zsolté, aki csak öltözködésben tenne engedményt a két ország viszonyának javítása céljából, mivel ő csak azt ígérte meg: Magyarország kész „újragombolni a mellényt” a román–magyar államközi kapcsolatokban, majd ő is a gyulafehérvári nyilatkozattal és más sérelmekkel hozakodott elő. Különben nálunk a törvényhozás is állandóan a kisebbségek iránti nagylelkűségét bizonyítja, és ilyen alapon például a képviselőház áprilisban ellenszavazat nélkül elfogadott egy törvénymódosítást, amely szerint az egészségügyi és szociális intézményekben is alkalmazni kell olyan dolgozókat, akik beszélik a kisebbségek nyelvét. Aztán az ellenzéknek mégiscsak feltámadt a lelkiismerete, szívükben fellobbant a hazafiasság lángja, és megtámadták ezt az alkotmánybíróságon, de az, nagy hazafiatlanságról téve tanúbizonyságot, mégis helybenhagyta. Az agyafúrt magyarok, betartva a bírósági határozatokat, álnokul törvénytisztelőnek mutatkozva leszedik ugyan a községháza feliratokat, de aztán mégis betartanak, ahol tudnak. Most például Csíkkozmáson azt eszelték ki, hogy a falu polgármesteri hivatala előtt virágokból teszik ki a községháza feliratot. (Ilyen és ehhez hasonló aljasságokra bármikor képesek.) Ezek után a jogászoknak kemény munkával olyan paragrafust kell keresniük, amivel ezt is meg lehet tiltani. Az engedmények sorában említsük még meg, hogy bírósági döntés alapján a napokban kincses városunk, Cluj-Napoca nevét magyarul is kitették a város Nagyvárad felőli bejáratához, pedig a polgármester még most is megfellebbezhette volna az erről szóló határozatot. Ilyeneket hallván a régi jó polgármester, Funar, álmatlanul foroghat az ágyában. Ő biztosan betiltotta volna a most Kolozsváron szervezett Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) kongresszusát is. A FUEN egy teljesen felesleges szervezet, amelynek Romániában nincs mit keresnie, hiszen az európai kisebbségek problémáival foglakozik. Nálunk ilyen gondok egyáltalán nincsenek, hiszen itt messzemenően, példásan, sőt, az unió átlagán felül meg vannak oldva még a nem létező gondok is. A FUEN azt szeretné, hogy az Európai Bizottság érdemben foglalkozzék az őslakos európai kisebbségek problémáival, és ennek eléréséhez a szükséges aláírások gyűjtését is itt kezdi, de remélhetőleg nem lesz nálunk, aki ilyesmihez nevét adná. Nem csoda, ha a román diplomácia megpróbálta lebeszélni a Kolozsvárra feleslegesen összetrombitált kongresszusra meghívottakat, hogy részt vegyenek a rendezvényen. Vissza kellett volna mondani a FUEN-kongresszus itteni megtartását, és nem nálunk, hanem olyan országban szervezni, ahol a kisebbségi jogok csorbulnak.
Kuti János / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kőbe vésett történelemhamisítás az erdélyi emlékműveken
Amiért valaminek emlékművet, emléktáblát állítanak, attól még nem biztos, hogy az adott esemény megtörtént, illetve épp úgy, ahogy azt egyesek az utókorral láttatni akarják. A történelem propagandisztikus célú elferdítésének emlékműveivel sajnos még mindig találkozhatunk Erdély-szerte.
Nagyváradról Kolozsvár felé autózva az E60-as műúton, Élesd központjában egy szocreál stílusú, kissé viharvert emlékmű mellett halad el az utazó. A szögletes alapból magasan kinyúló kőhasáb egy olyan tragikus történelmi eseménynek állít emléket, melyről jó eséllyel csak bihariak hallottak.
1904 április 24-én, a Kossuth Ferenc vezette Függetlenségi Párt választási gyűlést szervezett a mezővárosban. Hogy a rendezvényt megzavarja, a Szociáldemokrata Párt is összecsődítette híveit a környező, zömükben románlakta falvakból. A szociáldemokrata tábor hatóságok által nem engedélyezett demonstrációja rendbontássá és erőszakossággá fajult, amire a kivezényelt csendőrök sortűzzel válaszoltak.
A halottak száma 33 volt, a sebesülteké még több. „A Sebes-Körös völgyi falvak fellázadt parasztjainak emlékére...”, áll az emlékmű talapzatán, ami a legenyhébb elbírálás esetén is csúsztatásnak minősül, hiszen a megmozdulást szervező Szociáldemokrata Pártnak nem állt szándékában felkelést kirobbantani, a cél a függetlenségiek térnyerésének megakadályozása volt a kistérségben.
Valótlan képet fest a történtekről az emlékművet díszítő féldombormű is, melyen a tüzelésre kész kakastollas csendőrökkel farkasszemet néző kaszás, vasvillás parasztok láthatók. A korabeli beszámolókban szó sem esik szó arról, hogy a szociáldemokrata szimpatizánsok fegyverre kelve érkeztek volna az ellentüntetésre, egyetlen fegyverük valószínűleg az a pisztoly volt, amit az egyik szervező rántott elő a zsebéből, majd a csendőrosztagot vezető őrmesterre lőtt vele, halálosan megsebesítve a tisztet. Pisztollyal lövöldöző paraszt természetesen nem került a domborműre.
„Az eseményt a kommunizmus idején átértelmezték, túlhangsúlyozták a nemzeti jellegét” – mondja Fleisz János nagyváradi történész. Tény, hogy az áldozatok többsége román volt, ám a megmozdulásnak nem volt közvetlen nemzetiségi vonzata, hovatovább, a szociáldemokrata sajtóban megjelent beszámolók szerint a Függetlenségi Párt román nyelvű plakátokon is hirdette a maga rendezvényét, aminek a szociáldemokraták nagyon nem örültek.
A megdicsőült áruló
Kolozsváron szintén találni manipulatív, sőt, nyíltan uszító emlékműveket. A Szabók bástyája elé még a 70-es években állítottak szobrot Mihai Viteazul kapitányának, a kincses város főterén bestiális módon kivégzett Baba Novacnak. A talapzaton látható jelenlegi felirat, mely szerint a hadurat a magyarok gyilkolták meg, szörnyű kínok között („…ucis de unguri în chinuri groaznice...”) a Funar-korszakban került fel a talapzatra.
A szerb apától és román anyától született, a szerbek által nemzeti hősként tisztelt Baba Novac törökellenes gerillaharcosként tett szert hírnévre, mielőtt Mihai Viteazul szolgálatába állt. Az erdélyi országgyűlés ítélte halálra, mert állítólag azt tervezte, hogy 400 katonájával átáll a törökökhöz, amit a Baba Novac személye köré szőtt román nacionalista legendáriumból nagyvonalúan ki szoktak felejteni. „Egy ilyen kaliberű embert nem lehetett volna kivégezni a Habsburgok érdekeit Erdélyben képviselő Basta generális jóváhagyása nélkül, sőt, szerintem Mihai Viteazul is helyben hagyta az ítéletet” – nyilatkozta a Maszolnak Lupescu Radu történész.
Baba Novac tehát nem gyilkosság áldozata volt, törvényes ítélet alapján végezték ki, az ítéletet pedig már csak azért sem lehet a magyarok nyakába varrni, mivel az erdélyi országgyűlésben a szász nemzet is képviseltette magát.
Florin Apostu polgármestersége idején Hunyadi Attila történész és Szász Péter, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke átiratban fordult az ombudsmanhoz, illetve a városvezetéshez, kérve a magyar közösségre sértő, ellene izgató felirat eltávolítását, eredménytelenül. Az ombudsman legalább válaszolt a beadványra, közölve a panaszosokkal, hogy az ügyben az önkormányzat az illetékes. Időközben ismeretlen személy eltávolította a „magyar” szó betűit a talapzatról, ami természetesen nem mentesíti az önkormányzatot az alól, hogy hivatalosan is módosítsa az uszító feliratot.
Hogy lett 4 ezerből 40 ezer?
Szintén Gheorghe Funar polgármestersége idején került fel a Petőfi (Avram Iancu) utcában álló, egykori Biasini szálló homlokzatára azon emléktábla, mely szerint az 1848/49-es forradalom idején a magyar nemesek által a románok ellen foganatosított „véres retorziók” során 230 falu pusztult el, s meghalt 40 ezer ember.
Egyed Ákos történész, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke szerint a korabeli dokumentumok tükrében ez a szám rettentően eltúlzottnak tűnik. Az erdélyi románság által 1850-ben Ferenc Józsefhez intézett beadvány még csak 1151 áldozatról beszél, az osztrákok által készített összeírás pedig 4200-4400 halottal számol.
E. A. Bielz szász földrajztudós és statisztikus becslései szerint a forradalom és szabadságharc Erdélyben összesen 18 ezer áldozattal járt, a románok vesztesége 5400 fő volt. Gheorghe Barițiu román történész, aki maga is résztvevője volt az eseményeknek, 6000 román áldozatról írt. Egyed Ákos úgy becsüli, maximum 30 ezer ember halála írható a forradalom és szabadságharc erdélyi eseményeinek a számlájára, ezek tetemes része pedig nem román, hanem magyar, illetve szász volt. 
Oláh Emese alpolgármester a Maszolnak azt nyilatkozta, természetes az óhaj, hogy minden, a magyarokra sértő kolozsvári felirat eltűnjön, s az RMDSZ frakcióval egyetemben mindent meg is fog tenni ennek érdekében. „Tudatában kell lennünk annak, hogy ez nem fog menni egyik napról a másikra” – hangsúlyozza az önkormányzati vezető.
Pengő Zoltán maszol.ro

Levegőben lóg a Nagy Egyesülés – anyááám, akkora történelem nő a hátunkra, mint egy púp…
Bérbe vettünk egy repülőt és politikusok seregei vonultak fel a fogadására; Nagy Egyesülésnek keresztelték el, mintha a szárnyas fémszerkezet egy (újabb) érv lenne a dákok/románok kontinuitása mellett…
Másrészt arra gondolok, hogy a Tarom Nagy Egyesülése némiképpen indokolt – végül is az ott dolgozók csaknem fele rokonságban áll egymással, tehát el lehet mondani, hogy ez a szerencsétlen állami vállalat egy helyre, testi-lelki egységbe gyűjtötte őket össze.
Hogy a fenébe lehet ilyen névre keresztelni egy repülőt?
A következő Boeingeknek „Ilyen a román, ha kirúg a hámból”, „Mi románok vagyunk”, „Mária, drága Mária”, vagy „Kifelé, kifelé a magyarokkal az országból” lesz a nevük?
Amikor a szabadság csak szabadon kapható banánon és az automatás kólán alapul, amikor a demokráciánk Isztambulból hozott farmerrel és szerbektől érkező Vegetával kezdődik újra, akkor nem kellene csodálkoznunk az identitásnak eme bárdolatlan világra üvöltésén, ezen a tüntető kínlódáson. Sőt: ha gúnyt akarsz űzni egy eszméből, akkor felmázolod az összes kerítésre, ahogy Funar csinálta a kukákra felpingált trikolórral. Emlékeznek még, hogy mennyire gyűlölték Raţiut, amikor ez a szokmányos, csokornyakkendős ember megmondta a magáét a demokráciájukról?
Emlékeznek még az 1989 utáni legfőbb pedigrére, az akkori csúcsideológiára: a szójás szalámira? Tisztességes önvizsgálat nélkül léptünk túl azon az egész pattanáson, eldiskurálgattunk egy kicsit a témáról egy miccs és egy sör mellett és kész – „Gyerünk, asszony, tisztítsd meg a sártól a bakancsomat és add a trikolóros nyakkendőt, mert bemegyünk Jeurópába! Gyerünk, mert mingyá’ behúzok egyet, te Doina!”
Rondán hangzik, nem igaz? Söpörjük szőnyeg alá, nem igaz?
Lassan-lassan felépítjük magunknak az éretlen nemzeti brandet,
mely éppen csak kijutott a törzsi görcsök időszakából és dühös, mert az emberiség nem énekel meg minket az ódáiban; egy euró-furcsaság, mely a nagyobbak előtt hajbókol, de fennhordja az orrát, ha megérkezik a putrijába.
Ha tovább folytatódnak ezek a hülyeségek, akkor azt hiszem, szomorú év lesz 2018 – országútra pattannak majd a hazafiak és átkelnek a Kárpátokon, hogy elmagyarázzák nekünk, erdélyieknek, mi a helyzet Erdéllyel, a bánságiaknak, hogy mi a helyzet a Bánsággal, a bukovinaiaknak pedig azt, hogy mi a helyzet Bukovinával.
Azok éve lesz, akik még az Olümposz legendáit sem olvasták, de az Olümposzról beszélnek majd nekünk a nagy legendáinkról.
Mit fogunk ünnepelni? Talán azt, hogy repülőket bérelgetünk, miközben tengelytörő földutakon járunk? Vagy azt, hogy még az európaiak által alamizsnaként osztogatott pénzből sem vagyunk képesek kórházakat építeni? Vagy azt, hogy a haza jövendőbeli védelmezőinek csaknem fele funkcionális analfabéta?
Tudom, én vagyok a búval bélelt, aki állandóan a nagy nemzeti sistergéssel szemben károgok – de ha a fiad állandóan azt mondaná, hogy bújja a tankönyveket, miközben kerüli a tanulást, akkor azt mondanád neki, hogy nem baj, vagy a tanárok a hibásak? Az igazságot ki kell majd mondani, ez gyógyszer – szükség van rá, ha a pilóták émelyegni kezdenek a hurkoktól.
Előbb, vagy utóbb össze kell majd hasonlítanunk a terveinket az eredményeinkkel: elővesszük a papírosokat és terepre megyünk, méterről méterre. Meg kell majd néznünk, hogy ez a Boeingre írt egyesülés azt jelenti-e, hogy szavazással mentjük meg a korruptakat a DNA-tól (Országos Korrupcióellenes Igazgatóság – a szerk.), a nemzeti lagzi több millió köbméternyi erdő tarra vágását is jelenti-e, minisztériumokban suttyomban aláírt engedélyekkel. Nézzük csak meg, fiacskám, mi az a nagy egyesülés, a féltéglás melldöngetéseken túlmenően – és nem, nem a történelmet vitatom, hanem annak privatizálását; és jogosan lehetek csalódott, hogy az a nagy egyesülés, melyről annyit írnak a tankönyvek, csak területeket és lakosságot vesz számba, de értékeket, elveket végig vett projekteket nem.
Azt fogod mondani, hogy ezek metaforák, hogy legalább a látszat kedvéért megoldást is kellene mondani – rendben: adj tíz nagy projektet a következő 10, 30 vagy száz évre és ígérem, hogy akár a fűbe is harapok értük. Hallottál tíz nagy projektet? Oktatás? Egészségügy? Kultúra? Öntözések? Infrastruktúra? Adott valamilyen támpontot bármelyik politikus? Végül is most egy mánelés a Vaslui megyei kormánymegbízott (Eduard-Andrei Popică, egy helyi kiskirály veje – a szerk.), a romániai köztisztviselőket olyan hölgy vezeti, aki korábban bugyiban tájékoztatott a várható időjárásról (Amanda Arcan, Emilia Arcan szociáldemokrata szenátor lánya – a szerk.). Ezek is szerepeltek a gyulafehérvári kiáltványban?
Tegnap Károly herceget láttam a tévében – emberekkel parolázott, beszélgetett és nem a rendőrségi autók villogója világította be az arcukat; hasonlítsd ezt ahhoz a menetoszlophoz, mellyel Oprea (Gabriel Oprea volt belügyminiszter – a szerk.) járt kocsmázni. Szintén a tévében láttam a szászfehéregyházi házát, melyet a világ sajtója a világ legvagányabb helyeivel tartja egy sorban lévőnek – hasonlítsd csak össze a teleormani ravaszdi (Liviu Dragnea szociáldemokrata elnök – a szerk.)villájával.
Nagy-Britannia trónörökösének kell idejönnie, hogy meggyőzzön bennünket, ez a hely lehet Európa – talán utolsó – nyugodt helye, mert a mieink folyamatosan a disznóságaikkal tartanak lázban minket – hol a levéllel, hol a birkával (Románia országimázs-logóira vonatkozó utalás – a szerk.).
Inkább Szingapúrról meséljek, hogy lásd, nem a hely, a rang, a fű, fa, bokor számít? A szegénység?
Néhány évtizeddel ezelőtt még csak egy nagyobbacska halászfalu volt, amíg mind asztalhoz nem ültek és feltették maguknak a kérdést, miként kerülhetnének egy sorba a civilizált világgal, a terv pedig a következő volt: idevonzzuk az intelligenciát, befektetünk az oktatásba és az egészségügyi politikákba. Mondjam el még azt is, hogy bár ez a legkevésbé korrupt ország, az állam képviselői folyamatosan azt hangsúlyozzák, hogy a törvény szigorú betartása és a korrupcióval szembeni intolerancia továbbra is rendkívül fontos? Hol van most Szingapúr?
És hol vagyunk mi? Odajutottunk, hogy azt állítjuk, Ceauşescu iskoláiban az oktatás oktatás volt és volt Polidinünk – csakhogy közben az intelligenciát ügyeskedéssé, ravaszkodássá változtattuk; és biztos lehetsz benne, hogy sokba fog nekünk kerülni ez a beteges túlélés. Hozzászokunk a rosszhoz, sőt, bosszúsan dicsekszünk, hogy mi is leülnénk két-három évet néhány millióért, mint a politikusok – és ez a legrosszabb, hogy hasonlítani kezdünk rájuk.
Rondán hangzik mindez, igaz? Péntek van, sisteregnek a grillek, hoci ide, te Doina, azt a flekkent, hagyd a fenébe az újságot; anyááám, micsoda hurkokat csinál az ott fenn…
Sabin Gherman http://foter.ro/cikk

Román Akadémia: az egyesülés centenáriumának megcsúfolása lenne március 15. ünneppé nyilvánítása
Magyarellenes hangvételű, Gheorghe Funar és C. V. Tudor szélsőségesen nacionalista kirohanásait idéző állásfoglalásban tiltakozik a Román Akadémia a javaslat ellen, hogy március 15. legyen hivatalos ünnep Romániában.
A bukaresti tudományos köztestület annak apropóján tett közzé nyilatkozatot honlapján, hogy a román szenátus közigazgatási szakbizottsága hétfőn elfogadta az RMDSZ ama törvénytervezetét, amely március 15-ét a romániai magyarság hivatalos ünnepévé nyilvánítaná. A tervezet lehetővé tenné a magyarlakta települések, valamint a megyék önkormányzatai és intézményei számára, hogy ünnepségeket szervezzenek ezen a napon és ezek költségét az általuk kezelt költségvetésből fedezzék. Az RMDSZ és a román balliberális koalíció között kútba fulladt tárgyalások miatt azonban a tervezet lekerült napirendről, így erősen kétséges, hogy a kezdeményezést elfogadja a felsőház plénuma is.
Állásfoglalásában a Román Akadémia elnöksége felszólította a román politikai osztály képviselőit, ne sértsék meg „több tízmillió román lelkét, ne csúfolják meg azt az évet, amikor a független, modern és nagy Románia száz éves létének megünneplésére készülnek a románok szerte a nagyvilágban”. Az akadémikusok emlékeztetnek, hogy az 1848. március 15-én a Petőfi Sándor vezette „magyar ifjak” által elfogadott, a pesti forradalom követeléseit tartalmazó 12 pont Magyarország és Erdély egyesülését is kezdeményezte.
„A romániai magyarok ünnepévé nyilvánítani március 15-ét felér a románok történelmi emlékezetének bűnös mellőzésével, akik számára a nyelvi és nemzeti egység történelmi iránytűnek számított. A romániai magyarok ünnepévé nyilvánítani március 15-ét felelőtlen gesztusnak minősül az ország társadalmi békéjének szempontjából is, amely Romániában köztudottan példaértékű, hiszen a nemzeti kisebbségek jogai nálunk meghaladják az európai szabványokat” – szerepel az akadémia állásfoglalásában.
A román akadémikusok szerint március 15. ünneppé nyilvánítása lenullázná a román egyesülés centenáriumának megünneplését, továbbá bátorítást adna a „magyar szélsőséges körök követeléseinek”. A Román Akadémia szerint különböző magyar csoportosulások belföldi és nemzetközi kampányba fogtak a trianoni békediktátum aláírása századik évfordulójának közeledtével. „A Román Akadémia nem engedheti, hogy ilyesmi megtörténjék. Valamennyiünk fölött a tetteink alapján fognak ítélkezni, főleg ha ezeknek a tetteknek a kockázata nemzeti, és nem egyéni jellegű. Senkinek sem áll jogában mellőzni egy nép történelmét” – hívja fel a figyelmet az akadémia. A köztestület felhívással fordul „valamennyi román politikushoz” – nemzeti hovatartozásától függetlenül –, hogy felelősséggel, tisztelettel és jóérzéssel viszonyuljon ehhez a kérdéshez.
Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár)

KOLOZSVÁR ÚJRA KINCSES, DE NEM MAGYAR
Már tényleg csak a melegfelvonulás hiányzott volna ahhoz, hogy Kolozsvár belépjen az európai „kultúrvárosok” sorába. De erre még várni kell, a ClujPride szervezői egyelőre nem kaptak engedélyt a polgármesteri hivataltól, hogy július elsején szivárványossá tegyék az egykori kincses város egy napját.
A több mint háromszázezer lakosú Kolozsvárt az utóbbi évek látványos fejlődésével párhuzamosan elérte a nyugati befolyás majdnem összes jótékony és káros hatása. Sajátos egyvelege lett az egészséges hagyomány ápolásának, a román nacionalizmusnak, a nyitottságnak és a befogadásnak egyaránt. Kelet-európaiság, erdélyiség és a Balkán találkozáspontja sok pénzzel kipárnázva.
A régiófejlesztési politika újragondolása céljából az Európai Bizottság a Világbankkal együttműködésben végzett közvélemény-kutatást 1250 romániai lakos bevonásával. A megkérdezettek több mint tizenöt százaléka azt válaszolta, hogy a magasabb életszínvonal miatt Kolozsvárra költözne, ha tehetné. Bukarestet tizennégy százalékuk jelölte meg ideális lakhelyként, Temesvár futott be harmadikként tizenkét százalékkal. Az eredmény nem feltétlenül meglepő.
Ma Kolozsváron van a legtöbb lehetősége megfelelő munkahelyre annak a romániai fiatalnak, aki úgy dönt, nem követi közel négymilliónyi honfitársát a külföldi boldogulás keresésének kétesélyes útján. Az építkezések még a gazdasági válság alatt sem álltak le, most pedig újra szédületes tempóban zajlanak. Bukarest után Kolozsvár lett Románia legkeresettebb városa, de kelet-közép-európai összesítésben is a legvonzóbb gazdasági célpontok közé emelkedett.
Kolozsvár, amely régóta akadémiai városnak számít, rendkívül hatékonyan épített erre a tényezőre, és ez jelentős hatással volt az iparra és a gazdaságra. A helyi döntéshozók támogatják azokat a polgári kezdeményezéseket, amelyek rendezvényeket, eseményeket, konferenciákat szerveznek, s ezzel pénzt generálnak. Szakértők szerint Kolozsváron az elmúlt két évben folyamatosan húsz százalék feletti a turisztikai növekedés, éppen az előbb említett kezdeményezéseknek köszönhetően. Két évvel ezelőtt nagy sikernek örvendett az Európa ifjúsági fővárosa cím. A szokásossá vált kulturális pezsgés megsokszorozódott, nemzetköziesedett.
Emil Boc polgármester a napokban jelentette be, hogy az általa vezetett város megpályázza az Innováció európai fővárosa címet, amelyet Kolozsvár a következő tíz évben nyerhet el. A technológiai és közpolitikai jellegű rendezvénysorozatot első alkalommal rendezik kelet-közép-európai városban.
Eddig Barcelona, Amszterdam és Bécs nyerte el ezt a címet. A növekedés üteme mellett persze ott találjuk a szürke, kopott, nagy többségében még mindig felújításra váró panelházakat, az elhanyagolt zöldövezeteket, a minden tekintetben lehangoló lakónegyedeket. A lakosság egy részének kulturális, civilizációs színvonala még mindig egy volt kommunista állam ipari városának átlagát hozza, ami most jóval feltűnőbb, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Gheorghe Funar polgármestersége már a múlté, de szelleme és egykori híveinek többsége ma is él.
Hogyan érzi magát ebben a közegben a tizenöt százaléknyi magyarság? Nyilván vegyes a kép. Bármilyen nemzetiségű is legyen, nincs az a fiatal, akinek ne tetszene, ha városában van munka- és szórakozási lehetőség. Siker-e ugyanakkor, hogy bírósági döntés kellett a magyar településnév hivatalos feltüntetéséhez a város bejáratánál?
Avagy megfordítva a kérdést: van-e ok a méltatlankodásra, amikor évről évre egy héten keresztül magyar művészek előadásai uralják a főteret? Mit hoz és mit visz a gazdasági szárnyalás az egykori kincses városban? A kolozsvári Krónika napilap szakértőkkel igyekezett megvizsgálni, milyen kockázatokkal jár a város népszerűsége.
Pásztor Gyöngyi, a Babes–Bolyai Tudományegyetem szociológia karának adjunktusa a számos pozitív hatás mellett megemlíti, hogy egyre nagyobb teher nehezedik a város infrastruktúrájára. A magasabb bérek egyenes következménye a keresletnövekedés, ami magasabb árakat is jelent.
Kolozsvár az ingatlanpiacon is regionális központ lett, mivel egyre többen – nem csupán a környékbeli falvakból, hanem az egész országból – a kincses városban keresnek lakásokat. Egyre nagyobb a befektetési szándékú lakásvásárlás Kolozsváron. Az áremelkedések negatív következményeként kiszorulnak a városból azok, akik ezzel a trenddel nem tudnak lépést tartani.
A szakértő szerint etnikai vonzata is van a lakosságnövekedésnek, és nyilvánvaló, hogy ennek a magyarság a kárvallottja. A kolozsvári magyarok vagy a tanulmányaikat ott végző magyar diákok – az informatikusokat leszámítva – rendszerint nem a nagyon pénzes szakmákban dolgoznak.
A legtöbben humán értelmiségiek, akik egyre nehezebben tudnak megkapaszkodni Kolozsváron. Ennek a szuburbanizációs folyamatnak az egyik legnagyobb kockázata, hogy az elköltözések következtében jóval kevesebb magyar marad a kincses városban.
Pataky István Magyar Idők (Budapest)

Polgármesteri jubileum
Kolozsvár jelenlegi polgármestere, Emil Boc, ide s tova egy évtizedet töltött el a kincses város elöljárói tisztségében, ezért érdemes bár vázlatosan, a teljesség igénye nélkül kiértékelni ezt a pályafutást.
Csak emlékeztetőül: 2004-ben, a szövevényes politikai világ ismeretlenjeként, irigylésre cseppet sem méltó helyzetet örökölt a tizenkét évig tartó Funar-horrorérából. 2008-ban kormányfővé lépett elő, de 2009-ig megtartotta polgármesteri tisztségét is (sűrű ingázásairól Kolozsvár és Bukarest között viccek tucatja született), majd 2012-től napjainkig ismét ő vezette a helyi önkormányzat végrehajtói hatalmát.
Elöljárói színre lépése után hamar meglátszott rajta, hogy mócvidéki gyerekből vált jogásszá: nyilvánosság előtt bizonyította, hogy jól áll kezében a hagyományos kasza, de ami ennél fontosabb, nem idegen tőle a gazdálkodói szellem sem, és élvezi „művelni” a közigazgatást. Politikusi kvalitásai szintén hamar napvilágra kerültek: nyitott a Nyugat felé, amire egymást taposva kezdtek el érkezni hozzánk a befektetők, ügyesen forgolódott a népszerűséget szülő rendezvényeken, elődjével ellentétben nyilvános helyeken ő már tudott viselkedni és „demokratikus csomagolásban” nyilatkozni, feltétlen kiszolgálója volt bukaresti mentorának, Traian Băsescunak. Mindent összevetve: ebben az időszakban enyhült a nyomás a helybeli magyarságon. (Funarhoz viszonyítva mindenképpen…)
Időközben EU-taggá vált az ország, beindultak az uniós támogatások, aminek hozománya – többek között – a négy ipari park, bevásárlóközpontok, terelőutak építése, a belváros átrendezése, az, hogy hazai viszonylatban IT-nagyhatalom lettünk, újabban pedig Kolozsvár kivívta magának a Románia legvonzóbb, legélhetőbb városának kijáró jelzőt.
A 2015-ben betöltött Európa Ifjúsági Fővárosa elismerést Boc dobbantásnak szánta, egyfajta ajánlólevélnek az Európai Kulturális Főváros cím elnyeréséhez, amiben azonban Temesvár, feltehetően nem alaptalanul, lekörözött bennünket. Ez a polgármesteri kudarcok egyik legfájóbbja, a fiaskók között azonban még találni néhány emlékezeteset. Kardoskodott a Filharmónia épületének a Kaszinó romjain való felépítéséért, ami a Sétatér felszámolását vonta volna maga után, és amit lakossági tiltakozásra vont vissza. Hasonló sorsra jutott a Kis-Szamos-parti járdafelszámolás terve az Erzsébet hídtól felfelé az úttest szélesítése érdekében, ez a többszöri tiltakozó tüntetések miatt dőlt szerencsére dugába. Évekig tartott a háromnyelvű városnévtáblák körüli peres szappanopera, amelyben a polgármester a főakadály szerepét játszotta, és amelyben végül engednie kellett a bírósági döntésnek. De – menteni a menthető látszatot – nem mulasztotta el külön táblán kitenni a római gyökerekre utal(tat)ó feliratot. Ettől függetlenül továbbra is rémálom Kolozsvár utcáin parkolóhelyet találni, csúcsidőben autózni, és még sorolhatnánk.
Boc Emil politikai kottájából nemrég egy új hang jött elő. Több nyilvános rendezvényen is vehemensen kritizálta a brüsszeli vezetőket, azt, hogy nem törődnek az uniós polgárok igényeivel, érdekeivel, kettős mércét alkalmaznak, és olyan lehetetlen döntéseket hoznak, amelynek semmi közük a valós világhoz. Szó szerint: „Tíz éve két külön világban élünk, mi és az EU vezetői”. Vonatkozik ez a gazdaságra, a biztonságra, a szociális kérdésekre, a környezetvédelemre, kisebbségvédelemre, lásd a Minority SafePack kezdeti kudarcára, mindenre, amitől Európa jövője függ. És teszi ezt nem EU-szkeptikus, hanem EU-t féltő meggyőződéssel, hirdetve, hogy rendet kell végre teremteni az unió székhelyének háza táján. Eddig ismeretlen hangvételről van szó Romániában, ott, ahol a politikumban egyáltalán nem szokás nevén nevezni a gyereket. Kérdés, hogy lesznek-e, és ha igen, milyen mértékben követői.
A kolozsvári polgármester eddigi fordulatos tíz éve bővelkedett mindkét előjelű eseményekben. A folytatást meglátjuk. Csak remélni tudjuk, hogy a Ţene-ügy nem árnyékolja végleg be polgármesteri regnálását, az ugyanis észbontó, ahogy a vasgárdista szimpatizánsként megnyilvánuló alkalmazottjának az előléptetését támogatta. Reméljük, nem Funar-epigonként fogják a kolozsváriak emlegetni az egykor szépreményű Emil Boc-ot.
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Elégedetlenséget váltott ki Kolozsváron Ioan Vasile Tene osztályvezetői kinevezése
Elégedetlenséget váltott ki Kolozsváron a szélsőségesen nacionalista publicisztikáiról és közszerepléseiről ismert Ioan Vasile Tene városházi hivatalnok kinevezése a polgármesteri hivatal oktatási, kulturális, vallásügyi, civil társadalom-ügyi és sportért felelős osztályvezetői tisztségére. Az ügy kapcsán az RMDSZ Mikó Imre Jogvédő Szolgálata a Diszkriminációellenes Tanácshoz fordult, és peres úton is próbálkozik a kinevezés hatálytalanításával, civil kezdeményezők pedig petíciót címeztek Emil Boc polgármesternek, és ehhez internetes aláírásgyűjtést indítottak. Ioan Vasile Tene több mint két évtizede dolgozik hivatalnokként a kolozsvári városházán, májusban egyedüli jelöltként versenyvizsgázott az osztályvezetői tisztségre, amelyet június 22-én el is nyert, és a helyi sajtóban közölt tiltakozások ellenére a polgármester június 30-án kinevezte az osztályvezetői tisztségbe. A hivatalnok a városházi munkája mellett a szélsőségesen nacionalista hangvételű Napocanews.ro portál publicistájaként tevékenykedik, és többször is felszólalt az Új Jobboldal nevű, szélsőségesen nacionalista szervezet március 15-én szervezett Avram Iancu-felvonulásain. Amint a közösségi hálón közzétett felvételek tanúsítják, 2015-ben és 2016-ban mondott beszédében is azt kifogásolta, hogy a kolozsvári városháza irredenta, revizionista, és autonómiát követelő magyar szervezeteknek nyújt támogatást éppen azon a főosztályon keresztül, amelynek a vezetői tisztségét most elnyerte.
Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke elmondta: a hivatalnok szélsőséges megnyilvánulásai nemcsak a magyarok ellen irányultak; a zsidókkal, a vallási és a szexuális kisebbségekkel szembeni nézeteit is sokszor hangoztatta. Csoma Botond úgy vélte: megengedhetetlen hogy szélsőséges nézeteket valló személy kerüljön vezető tisztségbe egy olyan város adminisztrációjában, amelyik büszke a multikulturalitására. Elmondta: a Diszkriminációellenes Tanácshoz benyújtott panaszban azt kifogásolták, hogy a versenykiírásban nem szerepeltek olyan feltételek, amelyek megakadályozták volna, hogy szélsőséges nézeteket valló személy kerülhessen a tisztségbe. Csoma Botond elmondta: közigazgatási bíróságon is megpróbálják érvényteleníteni a kinevezést arra hivatkozva, hogy a törvény szerint a köztisztviselőknek őrizkedniük kell a diszkriminatív megnyilvánulásoktól. A Ioan Vasile Tene kinevezését kifogásoló civil petíciót csütörtökig csaknem 1500-an írták alá.
Ioan Vasile Tene a szélsőségesen nacionalista Gheorghe Funar polgármester kabinetfőnökeként helyezkedett el több mint két évtizede a kolozsvári polgármesteri hivatalban. A hivatalnok 2015-ben az Országos Diszkriminációellenes Tanácsban próbált tisztséget szerezni. Akkori jogvédő civil szervezetek csoportja tiltakozott a kísérlet ellen.
Gazda Árpád / MTI; Erdély.ma

Élni, nem csak ünnepelni
Rögzített és ismételt alaptétel, miszerint a hétfőn este kezdődött Kolozsvári Magyar Napok legfőbb hozadéka, hogy közösségi érzést teremtett a kincses város szétszóródott magyarságának, olyan tartalmas együttlétet biztosítva számukra, ami egy-két évtizeddel korábban, a Funar-féle vad magyarellenesség idején elképzelhetetlen volt. Ha csak egy hétre is – hisszük, többről van szó! –, újra egymásra találnak kolozsvári, erdélyi – és miért ne, székelyföldi – magyarok, s érzik, érezhetik, a nemzeti önazonosság csak akkor vész el, ha arról önként mondanak le.
„Az idők igazi nyerteseinek soha nem azok bizonyulnak, akiknek erősebbek a fegyvereik vagy hangosabbak a hazugságaik, hanem azok, akiknek erősebb az identitása és a hite” – mondta kolozsvári nyitóbeszédében Kövér László, a budapesti Országgyűlés elnöke, úgy vélekedve, Közép- és Kelet-Európa, a Kárpát-medence Európa megújulásának egyik hajtóerejévé válhat, ha az itteni államok túl tudnak lépni a nemzeti felsőbbrendűségre, kizárólagosságra irányuló 20. századi törekvéseiken.
Szavai üzenetet jelentenek más nemzeteknek is, megfontolandóak, nemcsak azért, mert a rendszerváltás utáni nacionalizmus egyik omladozó bástyájában hangzottak el, hanem, mert a centenáriumi ünnepségekre már hangoló romániai politikusok egy része továbbra is hajlamos a dicsőségesnek vélt múltba révedni, mintsem a jövő lehetőségeit fürkészni, illetve választ keresni arra a kérdésre, mit lehetne közösségként tenni azért, hogy okuljanak az elmúlt száz év tévedéseiből. Hiszen térségünk lakói akkor léphetnének túl mindenféle dohos, idejétmúlt ideológián, ha végre a fejlesztés lehetőségeit keresgélnék. Mert egyértelmű, Európa e szegletének megújulása mind a magyar, mind a román közösség szempontjából létkérdés. Ellenkező esetben ünnepelhetünk itt mindannyian, ki-ki a szája íze és képessége szerint, ám minőségibb életre aligha számíthatunk.
E gondolatra épít Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ügyvezető elnökének kolozsvári üzenete is, aki egyben az államfő vasárnapi szavaira reagál. Klaus Iohannis ugyanis a szász kultúrát népszerűsítő fesztiválon, a Brassó megyei Szászkeresztúron sietősen kijelentette: a szászok a románokkal együtt ünneplik meg Erdély és Románia egyesülésének centenáriumát. Toró ezért is hangsúlyozza, joggal, hogy „mi nem szeretnénk úgy járni, mint száz testvéreink. Nem szeretnénk, ha a nemzeti identitásunkat csak a szebenihez hasonló nosztalgiarendezvény keretében élhetnénk meg. Erre csattanós válasz a Kolozsvári Magyar Napok. Ez az élni akaró közösség rendezvénye”.
Márpedig az élni akarás minden nemzeti közösség szempontjából meghatározó. A nagy dilemma mindig az, hogy a jövőt, azaz az életet élhetőnek tervezzük, tervezik, avagy más szempontok szerint. S hogy mindenféle kísértés ellenére mégis az értelmes élet kerekedjék felül, ki kellene immár beszélni mindent, s meg kellene próbálni összefogni, magyaroknak és nem magyaroknak egyaránt, hiszen „Dunának, Oltnak egy a hangja”.
Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyar napok védőpajzsa
Sokat és sokszor írtak már a Kolozsvári Magyar Napokról. Többnyire szuperlatívuszokban, és ez így van rendjén. Akik megtapasztalták a Ceauşescu-rendszernek Kolozsvárra és Erdély többi magyar nagyvárosára szabadított magyarellenes, elrománosító politikáját, illetve az azt követő funari korszakot, azok számára a magyar napok egyféle mennyei ajándékként hatnak. Tizenvalahány évvel ezelőtt még egy közösségi depresszióban szenvedő magyar kisebbség élt itt, a Szamos partján, amelyet folyamatosan térdre kényszerített Kolozsvár román városvezetősége. Jó tudni azonban, hogy a mai polgármester, Emil Boc sem sokkal nyitottabb a magyarok irányába, mint elődje, Gheorghe Funar. Lapuló kétszínűségét és kétkulacsosságát – ami a háromnyelvű táblák körüli több éves huzavonában nyilvánult meg leginkább – azonban sikerült kijátszania és ellensúlyoznia egy fiatal, talpraesett magyar szervezőcsapatnak. A Kolozsvári Magyar Napok talán legnagyobb tanulsága az, hogy amelyik magyar közösség kezébe veszi sorsának irányítását, és képes bármilyen mélységekből talpra állni, annak ellenséges környezetben is nyert ügye van. Lehet azon siránkozni, hogy mennyire nehéz az életünk, hogy a román államhatalom milyen sokmindent nem enged meg nekünk, de ha ezzel a panaszáradattal kimerül jövőkereső tevékenységünk, akkor valóban vesztett ügyünk van. Anélkül, hogy túlértékelném az egyhetes kulturális és közéleti fesztivál hozományát, jó látni, hogy a magyar napokkal jelentősen megváltozott a kincses város közhangulata, ami több helybéli és Erdély más vidékeiről érkezett magyart késztet arra, hogy itt teremtsen jövőt magának. Számomra különösen örömteli látvány volt a rengeteg várandós magyar kismama. Örömteli esemény, mert erdélyi barangolásaimon ritkán látok ilyent, ami újabb bizonyosság arra, hogy a kolozsvári vagy kolozsvárivá vált magyar fiatalok hisznek a család megtartó erejében, tehát hisznek a jövőjükben. A ránk köszönt újabb magyarellenes éra, a nagy román egyesülést ünneplő 2018-as év előszele éppen az ilyen rendezvényekkel és az általuk teremtett lelkülettel védhető ki és kezelhető. Ha azt látjuk, hogy közösségi rendezvényeinken sok román ember is együtt tud velünk ünnepelni, ha a koncerteken, a kézműves sátrak közötti sétányokon vagy a boros, sörös esteken sok román szó is megüti a fülünket, akkor bízhatunk benne, hogy a Bukarestből ellenünk dolgozó politikusi-közéleti elitnek nem lesz nyert ügye. Ha egyre több erdélyi magyar közösség hisz saját erejében, akkor ezek az erők összeadódnak, és védőpajzsot hoznak létre az erdélyi magyarság védelmében. Ami nagyobb védelmet jelenthet, mint bármilyen más külső erő.
Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Funarhívő bulvárminiszter
Szilágyi Aladár rövid összeállítása arról, hogy kit tisztelhetünk a román kulturális tárca vezetőjében. Röhejes centenáriumi programkínálat ígérkezik, bár nem biztos, hogy kedvünk lesz nevetni.
A legújabb, júliusban egybekotyvasztott román kormány művelődés- és nemzeti identitásügye (ez a tárca hivatalos elnevezése!) a lehető legjobb kezekbe került. A kultúráért felelős miniszter, Lucian Romaşcanu nagy tapasztalatokkal rendelkező, sokoldalú vezető, hiszen hol reklámügynökségek menedzsereként, hol imilyen-amolyan tévétársaságok szakértőjeként, illetve igazgatójaként, s ami témánk szempontjából a legfontosabb: több szenzációhajhász bulvárújság, celebek magánéletén csámcsogó, intimitásait lefetyelő hecclap kiadójaként is excellált. Ez irányú áldásos és jólfizetett tevékenységét 2016-ban szakította félbe, amidőn hirtelen felülkerekedett benne a politika iránti elhivatottság érzése. Sikerrel indult a parlamenti választásokon, és biztos befutóként Buzău megye egyik szenátora lett a PSD színeiben. Menten megválasztották a Szenátus Kulturális és Médiabizottsága elnökévé. Ilyen szakmai karrierrel a háta mögött nem csoda, hogy amikor saját pártja – sikeres bizalmatlansági indítványával – felszámolta a saját kormányát, és kiebrudalta a hűtlenné vált és csúnya Sorin Grindeanut a Victoria palotából, majd helyébe a hűséges és szép Mihai Tudosét ültette, az újsütetű kormányfő tüstént maga mellé emelte kabinetjébe a nagy- és sokérdemű Lucian Romaşcanut.
Talán a szülőföld hívásának engedve, vagy éppenséggel kulturális tárcája másik fele: a nemzeti identitásügy iránti felelősségtudatból látogatott haza, Buzău városába. A Dáko-román civilizáció nemzetközi kongresszusa – ami július végén zajlott – az első olyan nagyszabású rendezvény volt, amelyen Romaşcanu miniszteri minőségében vett részt. A tudományos szimpózium felkért előadói között a dák kultúra, a kontinuitáselmélet olyan kiváló szakértői szerepeltek, mint dr. Mircea Chelaru hadseregtábornok, volt vezérkari főnök, avagy dr. Gheorghe Funar, Kolozsvár hajdani polgármestere. Utóbbi uraság, aki eddigi kutatásaival, illetve az azok alapján írt értekezéseivel bebizonyította, hogy Jézus Krisztust dák anya szülte, Albert Einstein pedig Mihai Eminescutól plagizálta a relativitáselméletet, most azzal nyűgözte le hallgatóságát, hogy a legősibb matematikai tudás szülőföldje Dácia volt. Mindez egybevág azokkal a kongresszuson elhangzott tudományos közlésekkel, melyek szerint a Zamolchsishez kötődő dák egyistenhit a zsidó és a keresztény monoteizmus közvetlen előzménye, avagy a dák nyelv minden európai nyelv ősnyelve, mi több: a mai írásbeliség a géta-dák írásbeliségen alapul stb, stb.
Nos, a hívatlanul-váratlanul betoppant díszvendég, Lucian Romaşcanu – ugyan nem ülte végig a kétnapos tudományos szessziót –, mielőtt távozott volna, a sajtónak nyilatkozva kijelentette, hogy a magáévá tette a konferencia szellemiségét, és tapasztalt kulturális menedzserként támogatni szándékozik annak promoválását. Sokra értékelte Funar és elvtársai tevékenységét: „Szeretném, ha az önök valamelyest szűkkörű szenvedélye kiterjedne a mainstream szférájába, a nemzeti oktatás fő irányvonalába. A fiatalság számára vonzóvá kell tennünk az anyanyelvet, meg kell győznünk őket arról, hogy ez az igazi történelem, erre kell építkezniük. Rendkívül nyitott vagyok arra, hogy az ön itteni kollégáival együtt haladva, javaslatot tegyünk a tanügyminiszternek az oktatási program ilyen irányú kiegészítése érdekében. (…) Kívánom, hogy az önök elkövetkező kongresszusait a fiatalok népesítsék be, hiszen meg vagyok győződve arról, hogy az itt megjelentek immár az igazi, nemzeti román történelmet mondják a gyermekeiknek, unokáiknak. Hiszen 2018 rendkívül fontos esztendő lesz a mi történelmünk szempontjából. Kérem, gondoljanak ki olyan programokat, amelyek felmutatják ezeket az igazi kincseket a fiatalok számára.”
Romaşcanu nem véletlenül emlegette a centenáriumot. Ugyanis számos komplikáció kerekedett 1918. december elsejének századik évfordulós megünneplése körül. Függetlenített főigazgatóságot hoztak létre, parlamenti szakbizottságokat, területi egyleteket alapítottak stb., csak éppen az előkészületek koordinálása nem jött össze. A miniszter – miután elismerte, hogy a kormány még mindig nincs felkészülve a 2018. január elsejével induló centenáriumi évre –, elérte, hogy a főigazgatóság az ő felügyelete alá kerüljön. Tárcaközi bizottság létrehozását is kezdeményezte. „Gyors és hatékony tűzoltómunkára van szükségünk – keménykedett –, ahhoz, hogy egyről a kettőre jussunk.” Arról viszont, hogy miként kerül elosztásra a centenáriumra szánt több millió euró, egyáltalán: mit tartalmaz az országos projekt, a miniszter nem volt hajlandó nyilatkozni a sajtónak, mert… az szolgálati titok (secret de serviciu)!
Daniel Şandru, aki a Cioloş-kormány idején államtitkári minőségben felelt az előkészületekért, kijelentette: „A jelenlegi kormány kapkodása merénylet a román társadalom történelmi emlékezete ellen. (…) Az előkészítést a legszegényebb tárcára, a kulturális minisztériumra bízták, amely ráadásul a bombasztikus-populista »nemzeti indentitás minisztériuma« nevet is viseli. Eddigi félelmem meggyőződéssé vált: a legjobb esetben úgy fogjuk megülni Románia Centenáriumát, ahogy mi legjobban képesek vagyunk rá: nevetségessé tesszük a világ előtt, hazafiaskodó, nemzetieskedő, mindenek feletti ősiségünket harsogó szónoklatokkal, dák zászlókkal, kalusárokkkal és egyéb giccses népieskedéssel.” erport.ro

A hétvégi kolozsvári magyarellenes támadásról tájékoztatta a belügyminisztert Kelemen Hunor
A hatályos nemzeti és nemzetközi szabályozások tükrében súlyosnak tartjuk, hogy 2017 Romániájában zárt sportrendezvényen magyar emberekre támadnak, hogy a csendőrség csak azt követően indított vizsgálatot az ügyben, hogy egy helyi sajtóorgánum beszámolt a magyarellenes incidensről – tájékoztatta szerdán Carmen Dan belügyminisztert Kelemen Hunor szövetségi elnök. Az RMDSZ elnöke azt követően fordult a belügyminisztériumhoz, hogy a Kolozsvári U focicsapat ultrái egy hétvégi sportrendezvényen a Kolozsvári CFR 1907 magyar szurkolóira és a focibajnokság további résztvevőire támadtak. Kelemen Hunor levelében azt kéri, hogy a belügyminisztérium tegyen meg minden szükséges lépést azért, hogy a hatóságok részletesen vizsgálják ki a történteket. „Az RMDSZ felháborítónak tartja a történteket. Elítéli a provokátorok magatartását, továbbá elfogadhatatlannak tartja, hogy azok, akiknek a rend őreiként a helyzet megoldására kellett volna sietniük, elmulasztották megtenni a szükséges lépéseket. A kivizsgáláshoz az kellett, hogy médiavisszhang övezze az esetet” – részletezte Kelemen Hunor szövetségi elnök. Az RMDSZ elnöke úgy véli, hogy a magyarellenes hangulat a sportszurkolók körében még inkább felerősödni látszik az utóbbi időszakban – ezt jelzi a Funar-korszak legsötétebb periódusának hangulatát megidéző incidens is. „A sport a versengésről szól, de nem egymás gyűlöletéről. Megtestesíti mindazt, aminek fontos értékként kell jelen lennie társadalmunkban, a többség- kisebbség viszonyában is. De ez sosem lehet a megosztottság, csakis a kölcsönös tisztelet, a tolerancia és a sportszerűség” – összegzett Kelemen Hunor. (közlemény) rmdsz.ro

TANKOKKAL ROMÁNIÁBA
Az emberben van annyi naivság, hogy azt higgye: a világ – és benne a politikusok – folyamatosan fejlődik, tanulunk a hibáinkból, a tévedéseinkből, nem követjük el újra ugyanazt a hülyeséget. Hát nem így van, és a cáfolat most éppen Romániából érkezik.
A kilencvenes évek közepén, 1997-ben Kolozsvár félbolond polgármestere, Gheorghe Funar azzal a rendkívül frappáns érvvel torpedózta meg a Mol benzinkútnyitását a városban, hogy a magyar olajvállalat erdélyi terjeszkedése katonai célokat szolgál. Amikor majd a magyar tankok elözönlik az országot – így a politikus víziója –, nem lelhetnek „baráti állomásokra”, ahol üzemanyagot tudnak vételezni. Gondoljuk csak el a helyzetet: állnak a magyar tankok egy OMV-kút előtt, és vezetőik kétségbeesetten telefonálnak a vezérkarnak, hogy hiába hivatkoztak a régi jó monarchiára, nem akarják őket kiszolgálni. Bezzeg ha lenne Mol, flottul menne a lerohanás.
Azóta Funar eltűnt a süllyesztőben, és jó okunk volt azt gondolni, hogy ezzel sötétségből is kevesebb lett a román politikában. Csalódnunk kellett. Egy parlamenti képviselő, Traian Basescu egykori államelnök pártjának ügyvezető elnöke nemrég betért tankolni a Mol kétszáznyolc romániai töltőállomásának egyikébe (gyaníthatóan a csíkszeredaiba), és felháborodott posztot tett közzé a közösségi médiában. „Az utóbbi napokban nehezen érhető politikai agressziót érzékelek Budapestről Románia irányába, köztük a magyar állami Mol akcióit országunkban. Ha én jóhiszeműen üzemanyagot vásárolok tőlük, közvetett módon olyan kampányt támogatok, amely Románia megosztására törekszik. Nem szólva a magyar állami színekről, a benzinkutakban kitett plakátok egyértelműen azon térség autonómiáját szorgalmazzák, ahol jelentős számú magyar él” – írta a lánglelkű hazafi.
A Népi Mozgalom Párt (PMP) éles szemű elnökét tehát zavarja a Mol cég zöldje – minden bizonnyal Coca-Colát sem iszik, mert annak vöröse a kommunizmusra emlékezteti. Ami az autonómiára biztató plakátot illeti, az a négynyelvű (magyar, román, német és angol) turisztikai térkép reklámja. A Székelyföldi legendárium tagjai rajzolták, hogy felhívják a figyelmet a régió látványosságaira. Évek óta kapható sok helyen, és nem csak a magyar kötődésű látnivalókra fókuszál: rajta van például a Bucsecs hegység legmagasabb csúcsa, az Omul, és szerepelnek a románok lakta Buzau megye iszapvulkánjai is.
A valóság persze nem akadály Bukarestben. Az ügyvezető keltette hullámra azonnal ráhasalt Traian Basescu exelnök, aki a párt nyári egyetemén arról értekezett, hogy milyen hálátlan a cég, amelyet Románia vendégszeretően befogadott. „Annyi más benzinkút van! Ne vásároljatok többé benzint a Moltól, mivel egyetlen cég sem engedheti meg magának, hogy az alkotmány ellen folytasson kampányt az őt befogadó állam területén”– fejtegette.
Basescu elnökségének jó néhány évét egyébként a székelyföldi magyaroknak is köszönheti, mert a leváltásáról rendezett népszavazáson tömegesen távol maradtak az urnáktól, így az éppen nem érte el az érvényességi küszöböt. Arról is elfelejtkezik, hogy a térkép elkészítését a román kormány is támogatta, amikor az elnök egykori pártja, vagyis a PDL volt hatalmon. Sőt: a turisztikai miniszter éppen Elena Udrea volt, Basescu kedvence. A hölgyet a román sajtó egyszerűen az elnök szeretőjeként emlegeti, és most az ottani orgánumokban megjelent jelzők közül csak a nyomdaképes verziót használtuk. A térkép készítői be is mutatták a fotót, amelyen a miniszter asszony az általa támogatott térképet nézegeti látható örömmel. Megszólalt aztán a Mol is, kifejtve, hogy kútjaiknál több turisztikai térség térképei is kaphatók, és a vállalat politikájának része az ország különböző régióiban élő közösségek, kisebbségek tiszteletben tartása.
Magyar tankokról, amelyek a turisztikai térkép alapján nyomulnának be Erdély testébe, egyelőre nem esett szó.
Lukács Csaba / Magyar Nemzet; Erdély.ma