Viszlát Inter-Art, viszlát Nagyenyed...
Véget ért a nagyenyedi Inter-Art nemzetközi alkotótábor, amelynek termését az alapítvány galériájában bemutatott csoportos tárlaton csodálhatták meg a képzőművészet kedvelői a Fehér megyei városban. A kiállítás anyaga a közeljövőben Kolozsváron is megtekinthető lesz, majd a tervek szerint Kínában és az Egyesült Államokban is bemutatják.
Újabb vég és újabb kezdet, hiszen a nagyenyedi Inter-Art alkotótáborban született alkotások önálló életre kelve járják majd be a világot. Az alapítvány galériájában megnyitott kiállításon 27 ország 39 művésze mutatta be a nagyenyedi alkotótáborban ihletett munkáit.
A művészeket Horaţiu M. Josan polgármester és Ion Dumitrel megyei tanácselnök is köszöntötte. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, kulturális miniszter üdvözletét Hegedüs Csilla államtitkár tolmácsolta, majd hozzátette: talán a jó boroknak is köszönhető, hogy Nagyenyed kivétel az országra jellemző társadalmi konfliktusok alól: itt a politikum a civil szférával karöltve dolgozik olyan kulturális projektek megvalósításán, mint az Inter-Art.
Ezek után Balog István, az alapítvány elnöke szólította sorra a részvételi katalógus átvételére a művészeket, majd Ioan Hădărig, az alapítvány művészeti vezetője felidézte a tábor emlékezetes pillanatait: a kiállításokat, előadásokat, kirándulásokat, és persze a zárókiállítást megelőző munkát, amelynek minden eddiginél látványosabb lett az eredménye.
A művészet nyelve egyetemes: ezt a saját anyanyelvén kívül más nyelvet nem beszélő, kínai Li hong He grafikus esete szemléltette a leginkább, aki mellé mandarinul tudó tolmácsot rendeltek, de aki az alkotás folyamatában és a zenében, táncban teljesen feloldódott.
Arról, hogy a kultúra nagyköveteinek tekintett művészek számára a két hét együttlét mit jelentett, az egyik legtehetségesebb művész, a libanoni Fadia El Khatib válaszolt. „A kommunikációban esetleg felmerülő nyelvi nehézségektől függetlenül valamennyiünk számára élmény ez a sokrétűség, néha igen különböző kultúrák találkozása, kölcsönhatása, amely számukra is nagyon hasznos” – fogalmazott. Számos táborban vett már részt, de ennyire sokoldalú egy sem volt közöttük, úgyhogy tervei szerint visszatér Nagyenyedre – tette hozzá.
A kiállítást az Inter-Art táborban tíz évvel ezelőtt, igen fiatalon elhunyt lengyel festő, Jacek Chicon emlékének felidézése zárta. Lánya idén első alkalommal vett részt a nemzetközi táborban.
Az Inter-Art a közel húsz év alatt mára egy olyan közösséggé kovácsolódott, ahol valamennyi kontinens több száz művésze fordult meg az idők során. A tábort végét végül „családias” hangulatban zárták, egy kolozsvári művészházaspár – Horváth Gyöngyvér grafikus és Horváth László fotós – 40. házassági évfordulóját, valamint a rendezvény rendszergazdájának, Lixandru Róbertnek a születésnapját is megünnepelték a művészek.
Tamás András, maszol.ro

Főcze János
BÁRMIKOR ROBBANHAT
Erdélyben gyakoriak a roma-magyar feszültség-gócpontok
A kézdiszentléleki baleset és az azutáni események az egész erdélyi magyar közösséget megrázták. Van kiút az erőszakspirálból?
A Kézdiszentléleken történt baleset és az azutáni események bejárták a sajtót és megtöltötték a közbeszédet, hol ilyen, hol olyan felhanggal. Azonban a kézdiszentléleki helyzet nem egyedülálló, sőt, a szakértők szerint tele van az ország hasonló közösségi patthelyzetekkel, amelyek egy lépésre állnak attól, hogy kirobbanjanak. A hatóságok tehetetlenségére nincs magyarázat, a szőnyeg alá söprés módszerével élnek. Azonban ezek a problémák nem oldódnak meg maguktól, csak akkutizálódnak. A Transindex mediátorokat és más szakembereket keresett meg megoldási modelleket remélve, de egyben magyarázatot is keresve arra, hogy mi áll a kialakuló konfliktusok hátterében.
Nincs konfliktuskezelés
Ádám Gábor, az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontjának igazgatója úgy véli, nagy problémának számít az, hogy a kézdiszentlélekihez hasonló helyzetek megoldására nincs állami forgatókönyv, és senki nem megy ki hivatalból ilyenkor.
„Ha intézményesítené valamelyik kormányszerv az interetnikus konfliktus moderálásának lehetőségét, akkor implicite azt is elismerné, hogy létezik ilyen probléma. Ez azonban nem elismerés kérdése, ilyen konfliktusok, feszültségek léteznek, sőt, kipattanásuk várható. Szerintem intézményes figyelésre szükség lenne” – mondta.
Ádám szerint azokban az esetekben, amikor a magyar és a roma közösség nem képes megoldani a konfliktust, ami közöttük feszültséget okoz, akkor mediátorhoz kellene folyamodniuk.
Azonban ahhoz, hogy mediálásra kerülhessen sor, a két közösségnek kellene arra a felismerésre jutnia, hogy szüksége van egy mediátorra, mert nem képes menedzselni a köztük lévő problematikus helyzetet. „Ez tipikusan egy olyan helyzet, amikor a külső szemlélő látja, hogy egy ilyenre lenne szükség, azonban a történések résztvevői nem jutnak el addig a felismerésig, hogy egy ilyen segítségével valamennyit lehetne javítani a helyzeten” – mondta a kézdiszentléleki ügyre utalva. Ha azonban a közösség nem jutna el a mediátor hívásának a gondolatához, akkor sem kellene annyiban hagyni a dolgot, ugyanis ezek a rendezetlen helyzetek nem eltűnnek, hanem akkutizálódnak. „Lehet, hogy érdemes volna kitalálni egy állami intervenciót az ilyen esetekre, amikor nem a felek felkérésére, hanem egy intézmény, mondjuk az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala vagy a roma ügyekkel foglalkozó kormányhivatal automatikusan intézkedni kezd. Ebben az esetben fel kellene kérni olyan hivatásos közvetítőket, akik nem a közösség tagjai, de értenek az adott nyelven, hogy segítsenek. Lehetne úgy is, hogy egyszerre kettőt küldjenek ki, az egyik legyen roma, a másik magyar. Kicsit módosított mediálási módszertannal és a közösségek beleegyezésével meg lehetne oldani, hogy mind a két mediátorban megbízzanak, és lépéseket tegyenek a közöttük lévő bizalmatlanság leépítésére.
Az a baj, hogy ha bűnügyi szempontból el is járnak a hatóságok, és igazságot is tesznek, pontosan ez a konfliktuskezelés nincs megoldva” – magyarázta Ádám.
Elmondta: léteznek hivatásos mediátorok, akik erre fel vannak készülve, és ugyan meg kell fizetni őket, de a „helyzetet legalább igyekeznek valahogyan kezelni”.
„Nem ismerek olyan esetet, hogy mediátorhoz fordultak volna, amikor hasonló problémákkal szembesültek. Ilyenkor abban reménykednek, hogy minden lecsendesedik, és hogy az események nem csapnak át erőszakosságba. De, ha erőszakosság nem is történik, ez nem azt jelenti, hogy a feszültség nem marad meg a közösségek között. És így olyankor pattan ki a feszültség, amikor talán legkevésbé számítanánk rá, és úgy nyilvánul meg, ahogy nem számítunk rá. Ilyen bármikor előfordulhat” – magyarázta a szakember.
Árnyalási pontok
Ádám Gábor arról számolt be, hogy a kézdiszentléleki roma közösség nem olyan mélyszegény, mint elsőre gondolnánk. Három évvel ezelőtt egy gazdaságfejlesztési projektben dolgozó szakember járt a helyszínen, szerinte a közösség számos tagja kereskedelemmel foglalkozik: abból élnek, hogy környékbeli gazdáktól felvásárolják a fölösleges krumpli- és zöldségtermést, és azt Brassóban vagy akár délebbre értékesítik piacokon. „Ez egy életforma: speciális szállítóeszközre van szükség, és sokat tartózkodnak emiatt Kézdiszentléleken kívül. Elmennek hétfőn, és gyakorlatilag a saját autójukban laknak, majd csak hétvégén érnek haza” – magyarázta a szakember.
A mediáláshoz két jól körülhatárolható fél kell, azonban ebben az esetben minimum három-négy szereplő azonosítható. „Egyrészt ott van a szentléleki roma közösség, másrészt a szentléleki helyi magyar közösség, de lehet külön szereplő a helyi közigazgatás és a székelyföldi motorosok közössége is. Ezek mind konfliktusban vannak” – mondta Ádám.
Ádám szerint a roma közösségnél a vezetők beazonosítása problémákba ütközne, ugyanis a székelyföldi magyar ajkú roma kisebbség esetében nem annyira jellemző ez a hierarchikus közösség-szervezési modell, így Kézdiszentléleken sem alkalmazzák.
Egy közösségi mediálási szakember szemszöge
Koreck Mária arra hívta fel a figyelmet, hogy a székelyföldi közösségek általában nagyon befele fordulnak, és már az olyan személyeket is idegeneknek nézik, akik akár több évtizede élnek ott, de a szomszédos faluból származnak. Ehhez viszonyítva még idegenebbnek érzékelik azokat, akik hozzájuk képest teljesen idegen módon élnek.
Koreck azt is elmondta, hogy széles körben elterjedt vélemény az, hogy a romák nem dolgoznak, és hogy lopnak. „Mindez sajnos sok esetben igaz. Azonban senki nem veszi figyelembe, mikor ilyenekkel érvel, hogy ennek strukturális okai vannak. Attól a ponttól kezdve, hogy nincsen házuk, sem földtulajdonuk, teljesen más életformát követnek. Ezeknek a roma közösségeknek számos tagja egyik napról a másikra él. Ez meg végképp nem kompatibilis a székely közösségek életmódjával” – magyarázta. „Arról is beszélni kell, hogy a panaszok, amelyeket a roma közösségek miatt a székelyföldi magyarok hallatnak, azok valós gondok. Az igazi probléma azonban az, hogy a köréjük fonódó „ördögi” körből (tulajdon hiánya, munkanélküliség, alacsony tanulmányi szint, stb.) a romák nem tudnak egyedül kilábalni. Nem igazán tudnak önerőből telekhez és házhoz jutni, vagy a tanulmányi szintjükön javítani. Ez nem egyszerűen csak akarat kérdése. Ezek a közösségek sajnos túlélésre rendezkedtek be, és nincs meg az erejük hozzá, hogy változtassanak ezen. Sok esetben két generációs jelenség már körükben az, hogy a munkanélküliség és lakhatási problémák állandóak” – mondta. Koreck szerint egy másik fontos kérdés, hogy meddig lesz arra erőforrás, hogy hatalmi politikával elfojtsák az elégedetlenkedéseket. „Egyelőre hatalmi erővel fojtják el az elégedetlenkedéseket, a rendvédelmi szervek fenyegetése az egyedüli, ami visszatartja azoknak a kipattanását.”
„Ezek a problémák csak éleződnek, és még nagyon sok további gond lesz, ha semmi nem történik. Márpedig az önkormányzatok nagyjából húsz éve vonogatják a vállukat. Ez nem egy mostani probléma, ezt már a rendszerváltás utáni önkormányzati vezetők is látták, tudták.
Könnyű mondani, hogy éljenek a többség normái szerint. Azt is kell látni, hogy számos roma család olyan alapfeltételek nélkül él, amelyek nagyrészt kizárják őket a civilizált életvitelt élők köréből” – mondta. Koreck arra is felhívta a figyelmet, hogy a roma közösségek gyermekeinek nagy része nem jár rendszeresen iskolába. „Ebben a tudás megszerzésének az elmaradása mellett a legnagyobb baj az, hogy a szocializálódás is elmarad. Ha ezeken a folyamatokon nem megy át a gyerek, akkor nem tud a társadalomba betagolódni, ugyanis nem fog úgy viselkedni, mint egy szocializált személy. Ez azért is veszélyes, mert sokszor nincsenek meg azok a viselkedési gátak, amik kialakulnak a magyarok többségében, éppen a szocializáció és a biztos létkörülmények miatt. Ezért van az, hogy adott esetben egyes romák lekaszálják más terményét, és még bosszút is állnak a tulajdonáért jogosan fellépő gazdával szemben. Ilyen és ehhez hasonló esetek szoktak vádaskodáshoz, bizalmatlansághoz és sokszor önbíráskodáshoz vezetni” – magyarázta.
Koreck szerint az önbíráskodással, azon kívül, hogy bűncselekménynek számít, a legnagyobb probléma az, hogy nem csak azok keverednek bele, akik direkt érintettek, hanem a körülöttük lévők is, tehát azok, akiknek nem sok közük van a konkrét, pontszerű eseményhez.
Van megoldás?
Koreck Mária szerint a békülési folyamat nem fog magától beindulni. „Ahhoz, hogy elindulhasson a feszültség feloldását célzó folyamat, be kell vetni humán és anyagi erőforrásokat is, hogy a két közösség közötti szociális szakadékot áthidalhassák. Vannak erre eszközök, de akarni kell. Azt is kell tudni, hogy ez egy többéves folyamat lenne. És utána jöhetne maga a mediálás, ha szükség lenne még rá. Azt is tudni kell, hogy a problémák megoldására ez sem lenne garancia, de legalább történnének konkrét lépések a helyzet kezelésére” – magyarázta. Ezek a konfliktusos helyzetek összetettek, van egy látszólag elsődleges erőforrás-konfliktus: az egyiknek van, a másiknak meg nincs tulajdona, telke, háza, egzisztenciája; és van egy identitást érintő konfliktus is, mely nem minden esetben redukálható le etnikai identitásbeli konfliktusra. Ez esetenként az emberi méltóság megsértésében nyilvánul meg, vagy az osztott vagy nem osztott értékekben.
A polgármester is kérhetné a mediálást, ha nagyon jól körülhatárolná, hogy mire kéri, és a feleket legalább egyszer asztalhoz hívná, hogy próbálkozzanak meg közös kiutat találni. Mindennek azonban alapvető feltétele, hogy mindenki elismerje azt, hogy az egész közösségnek komoly problémája van, és, hogy ez nem csak a közösség egyik vagy másik részének a kizárólagos gondja vagy hibája, tehát közösen kell rá megoldást keresni.
Ha ez megtörténik, akkor a következő lépés lehet a külső segítséghez való fordulás, ez lehet közösségépítő szakember vagy konfliktuskezelő szakember. „Erővonal mentén a problémát semmiképp sem lehet megoldani. A megoldás csak közös akarattal lehetséges” – mondta. Elmagyarázta, hogy vannak erre pozitív példák, mint egyes ír csoportok, meg számos afrikai népcsoport, akik mediálással kezelik sikeresen az interetnikus és sok esetben erőszakos konfliktusaikat. Azonban ez sokévi előkészítő munka és nagy odafigyelés eredménye.
A kereskedő cigányok kapcsán a szekértő úgy gondolja, hogy ők egy jó lehetőség a helyzet rendezéséhez. „Ha így áll a dolog, akkor a közösség vezetői tehetnek a helyzet javításáért, mert azoknak, akik kereskednek, vannak kapcsolataik a külvilág fele. Emellett az is lehet, hogy csak egy pár problémás család van. Ebben az esetben ellenük kell fellépni és megoldást keresni az esetükre, mert ezek a családok konfliktusokat generálnak. Az, hogy ilyenkor próbálnak nem beavatkozni, hátha elmúlik a helyzet, egy struccpolitika, amit nem értek, mert már nagyon rég folyik. Ha világos, hogy mi a gond, melyik családdal van baj, akkor igyekezni kell megoldani, mert az egész közösségre kivetítődik az, amit csinálnak.”
Koreck szerint ezt a problémát munkahelyteremtéssel és felzárkóztatással is meg lehetne oldani. Ez egy többéves folyamat lenne, amikor például egy olyan településfejlesztési projektet kellene indítani, amelybe bevonnak minden csoportot. „Ennek a keretében kellene hangsúlyosan foglalkozni a roma közösséggel. Én úgy látom, hogy ez egy járható út lehetne. Nem beszélve arról, hogy erre amúgy is szükség lenne. A településfejlesztési stratégia kidolgozását nagyon odafigyelően kellene megcsinálni és okosan alkalmazni, miután megkeresték hozzá a pénzforrásokat” – mondta.
Nemzetközi visszhang kell?
Koreck szerint a konfliktus előbb-utóbb ki fog pattanni, és nem csak Kézdiszentléleken. „Mondanom sem kell, hogy milyen rosszul néz az ki, hogy egy kisebbség (ebben az esetben a magyar) így bánik a saját kisebbségével. Én úgy látom, hogy a magyar közösségekben hamarabb pattan ki az erőszak a romákkal szemben, mint a román közösségekben. Nagyon rossz a Székelyföldön tapasztalt jelenség is, hogy a cigányokra alsóbbrendű lényként tekintenek. Ez akkor sincs rendben, ha nem egy tudatos gondolkodásmód. Az ott történtekhez hasonló traumák általában nem felejtődnek el, hanem mind nyomot hagynak a közösségek tudatában, és további konfliktusokat gerjesztenek” – magyarázta.
Megtagadta a választ kérdéseinkre a kézdiszentléleki polgármester
Múlt héten, pénteken falugyűlést tartottak Kézdiszentléleken, hogy megtalálják a kiutat a magyar és a roma közösség között kialakult konfliktusból, amely a motoros baleset és az azt követő események miatt éleződött ki. Felhívtuk a polgármestert, arról érdeklődve, hogy megtörtént-e a fórumon elhangzottak kielemzése, az ott elhangzottak alapján milyen lehetséges módozatai lehetnek a konfliktus kezelésének, milyen konkrét lépések megtételét helyezték kilátásba, illetve hogy tervezik-e konfliktuskezelési szakember bevonását, külső segítség igénybe vételét. A polgármester azonban nem válaszolt kérdéseinkre.
Transindex.ro

Örökség-lustra
Új folyóirattal jelentkezett a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum. Miklós Zoltán intézményvezetőtől megtudtuk, hogy részben a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont által korábban kiadott Örökségünk című periodika hagyományait kívánják folytatni, részben pedig még tartalmasabb, a történettudomány, a régészet, a művészettörténet, a néprajz iránt érdeklődő olvasókat kívánják megszólítani.
A kiadvány 210x295 méretben, 64 oldalon, színes kivitelben, műnyomópapíron, hétszáz példányban látott napvilágot. A „lustra” elnevezés igencsak kifejező, gondolhatunk a Római Birodalomban tartott ötévenkénti népszámlálásokra, a protestáns iskolákban egykor szokásos napi létszámellenőrzésekre, de akik jártasabbak a székelység történelmében, tudják, hogy a mustrák, azaz a hadiszemlék alkalmával készült összeírások is ezt a nevet viselik. Mivel minden múzeumban zajlik tudományos kutatómunka, a látogatók tapasztalhatták, hogy évkönyvek, különböző szakkiadványok készülnek ezekben a műhelyekben, amelyek azonban nem a nagyközönséget, hanem a szakmát célozzák meg és szolgálják.
Ezek az „acták” igen gyakran többnyelvűek, kiterjedt láb- és végjegyzet-apparátussal rendelkeznek, hatalmas szakirodalom- és forrásjegyzéket is tartalmaznak, képi anyaguk pedig eléggé szegényes, mindig csak a legfontosabb dokumentumértékű felvételeket vagy reprodukciókat, épületek rekonstrukciós ábráit, illetve ásatások és régészeti lelőhelyek felvázolt alaprajzait tartalmazzák.
Az új lap főszerkesztője Kolumbán Zsuzsa, aki részt vett az Örökségünk című folyóirat létrehozásában és működtetésében is, most úgy gondolta, hogy új munkakörében – jelenleg a Haáz Rezső Múzeum történésze – egy évente két alkalommal megjelenő, múzeumi keretből finanszírozott lappal komolyan hozzájárulhat az intézmény munkájának népszerűsítéséhez. A Lustra szerkesztői között – a két fentebb említett szakember mellett – Róth András Lajost, Sófalvi Andrást és Veres Pétert találjuk.
A szerzők jelentős része az Örökségünk hasábjairól és más emlékezetes kiadványok révén ismert: Gyöngyössy János, Nyárádi Zsolt, Bicsok Zoltán, Mihály János, Hermann Gusztáv Mihály, Sándor-Zsigmond Ibolya, Lőrincz József, Vécsi Zoltán, Zepeczáner Jenő, Gidó Csaba és Kápolnási Zsolt. A publikált cikkek között találni az Őrvidék és Székelyföld erődített templomai és települései közti hasonlóságokat és különbségeket taglaló dolgozatot, új ásatási és kutatási eredmények alapján írt tanulmányt (Homoródújfaluról), több írás Székelykeresztúr múltjába kalauzol, míg a Gidó Csaba és Kápolnási Zsolt által indított sorozat első írása a száz évvel ezelőtt kitört első világháború idejét, a világégést közvetlenül megelőző időszakot vizsgálja. A lap borítóján is a háború idejéből való, Kováts István-féle felvétel látható.
A főszerkesztő elmondta, hogy még ebben az évben megjelenik a Lustra második száma is. Igyekeznek majd tartani a rendszeres, évente kétszeri megjelenést. A folyóirat 10 lejes áron a múzeumban és alintézményeiben, illetve a székelyudvarhelyi könyvkereskedésekben lesz megvásárolható a mai naptól. Országos és nemzetközi, nagykereskedelmi terjesztésben nem gondolkodnak, de küldenek példányokat más városok múzeumainak, illetve azoknak a gyűjtőkönyvtáraknak, kutatóközpontoknak, egyetemeknek, amelyek reprezentatívak és fontosak.
Simó Márton, Székelyhon.ro

Marosvásárhelyiek Világtalálkozója – Vissza a gyökerekhez!
Sokan értesültünk arról, hogy az augusztus 28 – szeptember 1-je között megrendezendő Vásárhelyi Forgatagon, a több síkon zajló kulturális események mellett, első alkalommal kerül sor a Marosvásárhelyiek Világtalálkozója. Hogy ez pontosan mit is fed, kinek szól, milyen programokra számíthatnak az idelátogatók, arról Kirsch Attilát, a találkozó felelős szervezőjét kérdeztük.
-Mit is takar pontosan a Marosvásárhelyiek Világtalálkozója nevű rendezvény, milyen indíttatásból született a kezdeményezés?
- A találkozó ötlete a szervezők fejéből azért pattant ki, mert az elszármazott marosvásárhelyiek figyelmét is a Vásárhelyi Forgatagra akarták terelni, erre pedig egy világtalálkozó alkalmas lehetőség. Mivel az Öregdiákok Baráti Körével több világtalálkozót is szerveztem, tapasztalatomra alapozva a szervezőcsapat engem kért fel az esemény lebonyolítására.
- A rendezvényig még bő két hónap van. Milyen fázisban van a szervezés? - Tudni kell, hogy csupán május elejétől indítottuk el a szervezést, tehát négy hónap alatt kell tető alá hoznunk a rendezvényt, ami egy esemény előkészületeire igen szűkös időkeret. A találkozóval szemben támasztott elvárásainkat is annak tükrében állítjuk fel, hogy az idei az első alkalom, amely egy indulás, egy kezdet, alapot szolgáltat a hosszú távú terveinknek. De azt elmondhatom, hogy eddig és ezután is keményen dolgozunk, és magasra tesszük a lécet. A szervezés konkrét mozzanata például, hogy májusban több mint ezer személyre szabott és szóló, célirányos meghívót küldtünk ki azoknak a Vásárhelyen születetteknek, akik a világ különböző tájain élnek, ugyanakkor kisebb csoportoknak is, akik majd továbbítják a hírt az érdekelteknek. Csapattársaimmal egy több száz nevet tartalmazó címtárat nyálaztunk át, amely tartalmazza a városban született, de elköltözött személyek névsorát és elérhetőségét.
- Kinek, kiknek szól a találkozó?
- A külföldön élő vásárhelyiek mellett teljesen természetes, hogy az itt élő személyekhez is szól a rendezvény, épp ezért nem vagyunk híve semmiféle kategorizálásnak, mindenkit várunk, aki Marosvásárhelyhez kötődik, és velünk együtt szeretne ünnepelni, kortól, nemtől, foglalkozástól, iskolázottságtól függetlenül. Egyébként a teljes rendezvénybe belecsempésszük az interkulturalitást, így a világtalálkozóra akár román nemzetiségű, magyarul beszélő személyeket is szívesen látunk, mert Marosvásárhely az a város, ahol az együtt élő nemzetiségek beszélik egymás nyelvét, és a románok is büszkék lehetnek arra, hogy létezik egy ilyen fajta magyar rendezvény.
- Milyen programokon vehetnek részt az idelátogatók?
- Elsősorban teret szeretnénk biztosítani egy nagyszabású rendezvénynek, amely a Kultúrpalotához kapcsolódik: Emlékező marosvásárhelyiek! lenne a címe a régi Vásárhelyre való visszatekintő eseménynek, hisz a hazajáró személyek, külföldön élő vásárhelyiek szeretnek nosztalgiázni. A második témakör a város jelene és jövője köré csoportosul, emellett pedig művészeti vonatkozású programok is lesznek: a városhoz köthető színészek, művészek, énekesek kulturális műsorral színesítik majd a rendezvényt. Ez utóbbi esemény rendezője Kovács Levente, aki teljesen szabad kezet kapott mindazon művészek kiválasztásában, akit érdemesnek tart bevonni a világtalálkozó menetrendjébe. Nyilván a programok szintjén is a jövő évi világtalálkozónak szolgáltat alapot az idei, a fejlődést tűztük ki célunkul.
- Fiataloknak milyen programok szólnak?
- A szervezőcsapat fiataljai kiemelték, hogy föltétlenül szükséges olyan rendezvényekben és programokban gondolkodni, amelyek célirányosan szólítják meg az ifjúságot. A közeljövőben ez végleges formát fog ölteni, kiforr, és a következő gyűlés alkalmával pontosítjuk az ötleteket. Egyébként ízelítőként elárulhatom, hogy olyan programszámunk is lesz, amely során a fiatalok bemutatják, hogy miért érné meg a külföldön élő fiataloknak hazajönni, és miért jó ma nekik Marosvásárhelyen élni. Nagyon jó lehetőséget látok ebben, mert hiánypótló és aktuális.
- Milyen helyszíneken, illetve pontosan a forgatag melyik napján fog zajlani az esemény? - Szem előtt kell tartanunk, hogy egy több helyszínen, témakörben párhuzamosan futó nagy forgatagos programhoz kell idomítanunk az eseményt, így elképzelés szerint a célirányos program a szombati (augusztus 31-i) napra fog összpontosulni, nyilván optimális időpontokban, hogy elkerüljük az átfedéseket, és hogy mindenki részt tudjon venni. Helyszínként a Kultúrpalota a legalkalmasabb, mert ez minden vásárhelyinek emblematikus emlékképe, de a Bolyai líceum udvarában is lehetőség lesz a találkozásra, amely intézmény ugyancsak büszkeséggel tölti el az itt születetteket. - Milyen visszajelzések érkeztek ezidáig?
- A résztvevők számát egyelőre lehetetlen megsaccolni, de a visszajelzések kizárólag pozitívak. Az első dolog a magvetés, ismertetni kell a rendezvényt, utána meg mérlegelniük kell az érdeklődőknek, hogy ide tudnak-e látogatni vagy sem. Ausztráliából, Magyarországról is kaptunk visszajelzést, és mindenkinek az a véleménye, hogy jó ötlet, és ha idénre nem is, jövőre biztosan hazajön. Már a szervezés második fázisában vagyunk, a forgatagnak is megszületett a honlapja, ahol lehetőségünk lesz arra, hogy a jelzések szintjén próbáljuk felmérni a résztvevők számát.
- Aki ellátogat a rendezvényre, valószínűleg büszke a városára, gyökereire. Ön szerint miért jó vásárhelyinek lenni?
- Mindenkinek a saját belső lelki világában fogalmazódik meg ez, de én azt hiszem, hogy a gyökerekhez való ragaszkodás, a lokálpatriotizmus, a közösségért való tenni akarás, a múlt tisztelete mindenkinek szívéhez közel álló ügy. Bennem ez munkálkodik, én vérbeli vásárhelyinek tartom magam, ami leginkább egy életérzés, amit nem is lehet konkrét szavakkal megfogalmazni, kimondani.
forgatag.ro / kozpont.ro, Erdély.ma

Várad török kézre kerül (1660. augusztus 27.)
1660. augusztus 27-én foglalta el Szejdi Ahmed és Ali pasa egyesült serege a Partium legfontosabb erősségét, Váradot. A korábban erdélyi kézen lévő erődítmény 44 napos ostrom után adta meg magát a törököknek, elestével a fejedelemséghez egykoron hozzákapcsolt Részek közvetlen török uralom alá kerültek.
II. Rákóczi György erdélyi fejedelem (ur. 1648–1660) 1657 januárjában bekapcsolódott a két évvel korábban kirobbant északi háborúba, hogy – a svédek szövetségeseként – megszerezze magának az anarchiába hullott Lengyelország trónját. A másik oldalon harcoló Habsburgok hamarosan elérték, hogy a Porta visszahívja a fejedelmet, Rákóczi azonban a biztos győzelem tudatában nem engedelmeskedett a szultánnak. Ennek súlyos következményei lettek, ugyanis 1657 nyarán az erdélyi uralkodó magára maradt, és kénytelen volt – vesztesként – hazatérni, a kilátásba helyezett török–tatár büntetőhadjárat pedig megsemmisüléssel fenyegette a Portának hűbéres fejedelemséget. A IV. Mehmed (ur. 1648–1687) bosszújától rettegő erdélyi rendek – a támadás elkerülése érdekében – hamarosan Rhédey Ferencet (ur. 1657–1658) választották meg fejedelmüknek, ő azonban hamarosan lemondott, és ismét Rákóczi került hatalomra.
A fejleményeket látva az oszmánok megindították az első büntető hadjáratot, mely során Szejdi Ahmed pasa elfoglalta Lippa és Jenő várát; a megfélemlített rendek így újabb fejedelmet választottak Barcsay Ákos (ur. 1658–1660) személyében, aki busás váltságdíj fejében elérte, hogy a Porta békét kössön Erdéllyel. A további katasztrofális események fő felelőse már Rákóczi György, aki előbb Váradon izgatott Barcsay ellen, majd az év végén ostrom alá vette Szebent, az új fejedelem akkori tartózkodási helyét. A küzdelemnek végül Szejdi Ahmed vetett véget, aki 1660 májusában döntő vereséget mért Rákóczira – az uralkodó június 7-én bele is halt sérüléseibe –, ám a pasa a második hadjárat idején már nem hajlott olyan könnyen a békére. A török–tatár hadak ebben az esztendőben kegyetlenül felprédálták Erdélyt, miközben Ahmed pasa és Ali temesvári pasa Várad elfoglalására indult.
A Körös-parti város a magyar végvárrendszer keleti oldalának egyik legfontosabb láncszeme volt, mely az erdélyi kézben lévő, Debrecentől a Királyhágóig terjedő Partiumot lényegében egyedül felügyelte. Az olasz bástyákkal, hatalmas árokkal és számos ágyúval ellátott vár komoly erődítmény volt, mely azonban az utóbbi idők torzsalkodásai miatt szinte védtelenül maradt. Miután Várad kapitánya, Gyulay Ferenc – katonái nagy részével – Rákóczi György temetésére vonult, a falak mögött mindössze 850 védő maradt, akiket Balogh Máté alkapitány, Rácz János, Ibrányi Mihály és az eseményeket megörökítő Szalárdy János történetíró irányított. Bár a hármashatár közelében ott állomásozott Souches császári tábornok hadserege, I. Lipót (ur. 1657–1705) hadvezére még minimális segítséget sem volt hajlandó nyújtani a támogatásért könyörgő városnak. Időközben Ali és Ahmed pasa végigpusztította a hajdúvárosokat, megsarcolta Debrecent, július 14-én pedig körbezárta a váradi erősséget. Bár a törökök – egy Barcsayval íratott levélben – megadásra szólították fel a vár védőit, azok úgy is ellenálltak, hogy soraikban alig akadt tapasztalt katona.
A mintegy 50 000 fős török sereg így megkezdte Várad ostromát: lecsapolták az erősség körüli ostromárkot, tüzérségi erő és aknák révén pedig egy hónap alatt romba döntötték a falak nagy részét. A védősereg színvonalát mutatja, hogy a várbeliek képtelenek voltak az ágyúk használatára és az aknák hatástalanítására, egyedül a közelharcban tűntek ki elszántságukkal. Negyvennégy nap után a romos falak között az ellenállás immár értelmetlenné vált, ezért az Ali pasával kötött alkut követően Baloghék úgy döntöttek, feladják Váradot. Az egyezmény értelmében a város polgárai megmenekültek a fosztogatóktól, a csekély várőrség pedig szabadon elvonulhatott Debrecen irányába. Várad 1660. augusztus 27-i eleste után a Habsburgokat Európából és Magyarországról egyaránt számos bírálat érte, amiért tétlenül nézték egy ilyen jelentős erődítmény elestét. A város 1660 után közvetlen török közigazgatás alá került, és létrejött a váradi vilajet, mely az egész Partiumot kivonta Erdély fennhatósága alól. Az itt székelő pasa hamarosan újabb területeket vont kettős adóztatás alá, miközben Apafi Mihály (ur. 1661–1690) fejedelemsége tehetetlenül, elszigetelten tengette napjait. Várad eleste után a korábban félig független Erdély mozgási szabadsága elveszett, így később erőtlennek bizonyult ahhoz, hogy valóra váltsa Bocskai István országegyesítő álmát.
TARJÁN M. TAMÁS (Rubiconline), Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Borbély: erős, hagyományokkal rendelkező orvosi egyetemünket nem szabad feladni!
Viszonylag rövid időn belül két, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) ügyével foglalkozó írást is megjelentettünk lapunkban.
Vitaindítónak szántuk dr. Ábrám Zoltán professzor cikkét, amit dr. Kincses Előd ügyvéd helyzetelemzése követett. A szakmai szempontok taglalása mellett a szerzők az RMDSZ-re hárítják a felelősséget amiatt, hogy a mai napig sem sikerült a 2011-ben megjelent tanügyi törvénynek az anyanyelvi oktatás kiterjesztésére vonatkozó rendelkezéseit az egyetemi chartában rögzíteni és azokat alkalmazni, nem sikerült megalakítani a MOGYE önálló magyar tagozatát. A MOGYE és a magyar orvosképzés kapcsán beszélgettünk Borbély László parlamenti képviselővel, az RMDSZ politikai alelnökével.
– Az elmúlt 24 év során nem történt jelentős előrelépés a magyar nyelvű oktatás terén a MOGYE-n – állítja írásában dr. Ábrám Zoltán professzor, hozzátéve, hogy a magyar egyetemi oktatók minden lehetségest megtettek az önálló magyar tagozat létrehozása érdekében. Nekik „ennyire tellett az eszköztárukból”, az RMDSZ pedig „jegelte” a kérdést. Valóban „hidegre tették” a MOGYE-ügyet?
– Jó dolog, hogy vitázunk a MOGYE helyzetéről, nincs azzal semmi baj, ha cikkek jelennek meg, és minél többen elmondjuk véleményünket, viszont úgy vélem, hogy mindenkinek ott kell tennie a dolgát, ahol van. A tanároknak azzal kellett volna és kell foglalkozniuk, azt kell elemezniük, hogy ők mit tettek az utóbbi 24 évben, hiszen az egyetem vezetésében rektorhelyettesi szinten is képviselve voltunk. Aki ügyvéd, végezze a dolgát, és képviselje a MOGYE érdekeit a perekben, a politikus is végezze a dolgát, a tanárok foglalkozzanak a szakmai résszel, a kutatás, az oktatás minőségének javításával, az utánpótlás kinevelésével. Azt, hogy 24 év alatt semmi sem történt, szerintem senki nem állíthatja, aki ezt mondja, valótlanságot mond.
Tudjuk, hogy mi volt 1990-ben, tudjuk, hogy Ceauşescu idejében mennyire elsorvasztották a magyar oktatást, hogy már alig volt magyar diák, nem lehetett magyarul tanulni. Politikai megközelítésből nézve a dolgokat, 1990 után volt egy első szakasz, amikor ellenzékben voltunk – apropó, Bolyai Egyetem, amelynek létrehozására közel 500.000 támogató aláírást gyűjtöttünk és adtunk be a tanügyminisztériumhoz 1994-ben, és e célról azóta sem mondtunk le –, megszületett egy rossz tanügyi törvény, az RMDSZ külön tanügyi törvényét „visszavágta” a parlament, és most van a 2011-es tanügyi törvény, ami egy jó törvény, és áttörés olyan szempontból, hogy első alkalommal meg is nevezi a multikulturálisnak számító egyetemeket. E folyamat végigvitele nagymértékben az RMDSZ-nek köszönhető. Nem volt könnyű, felelősségvállalással lehetett csak átvinni a parlamenten, hiszen ha plénum elé kerül, szétcincálták volna. A 90-es évek végétől már voltak külön helyek a magyar tagozat számára, a 2000-es évek elején az RMDSZ-nek köszönhetően a magyar tagozaton a helyeket kormányhatározattal biztosították, a magyar oktatást azonban továbbra is intézményesített kereteken belül, önálló magyar tagozat létrehozásával képzeljük el, és nyilván ezen dolgozik mindenki, aki jóhiszemű.
Visszatérve a kezdeti gondolatra, a tanároknak folyamatosan az oktatás minőségének javításán, az utánpótlás kinevelésén kell fáradozniuk, és meg kell jegyeznem, akkor is, ha mostoha körülmények voltak, lett volna lehetőség több fiatal tanárt kiképezni, pozícióba juttatni. Hogy miért nem így történt? – Ezt az elemzést végezzék el ők, hiszen ez szakmai kérdés. 2012-ben, amikor az RMDSZ ellenzékben volt, sikerült Marosvásárhelyre elhívnunk a miniszterelnököt és az akkori tanügyminisztert, sikerült elfogadtatni a szenátussal és a magyar oktatókkal a hétpontos egyezményt a MOGYE magyar tagozatának további alakulásával kapcsolatosan.
– Amelyet, mondjuk ki, a román fél azóta sem tartott be…
– Erre visszatérek. Részben nem tartották be, van olyan pontja, amit később sikerült betartatni, például azt, hogy a román és a magyar tagozaton a tanári állásokat külön, lebontva határozzák meg. Ez a tavaly augusztusban megtörtént, szenátusi döntés alapján. Sajnos, csak a helyek egy részét tudtuk betölteni. Ez megjelenik az egyetemi oktatást minősítő hivatal (ARACIS) véleményezésében is. Ami az egyetemi oktatást illeti, hasonlítsuk össze, hány magyar diák tanul most magyarul, és hányan tanultak 1990-ben, 1995-ben vagy 2000-ben, így láthatjuk, hogy a statisztika pozitív ilyen szempontból. – Attól is az, hogy közben létrehozták a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet is… – Így van, itt van a Sapientia is, amit a magyar állam jóvoltából sikerült létrehozni, de az RMDSZ-nek is volt bizonyos szerepe abban, hogy akkreditálták, hiszen a politikum nélkül az akkreditációs folyamat sokkal nehezebben ment volna. Össze kell fogni tehát a tanároknak, ügyvédeknek, politikusoknak, hiszen mindannyian a barikád ugyanazon oldalán vagyunk. Elszomorít, hogy egyeseknek az a véleménye, hogy mi itt nem képviseljük úgymond a magyar oktatás érdekeit. Egyeseknek, akik az évek során kikoptak a politikából, s teljesen egyoldalúan, hamis adatokat közölve írásaikban úgy állítják be, hogy az RMDSZ semmit nem tett az önálló magyar tagozat létrehozásáért a MOGYE-n.
– Ha már összefogást említ, hadd jegyezzem meg, hogy erre kitűnő példa lett volna, hogy az RMDSZ támogató félként belép a 2011-ben az RMOGYKE és az MMDSZ által indított közigazgatási perbe. Nem tette meg, legalábbis nem az elején.
– Az utóbbi időszakra utalok, mert az előbbiről már beszéltem – úgymint aláírásgyűjtés a Bolyai Egyetemért, hogy hány magyar iskola működik '90 óta és arról, hogy tovább kell menni ezen az úton. Mindezt elfelejtik egyesek, vagy nem foglalkoznak ezzel, mert ha valami megvalósul, akkor már nem érdekes. Ha nincs az a „csúnya” RMDSZ, és nem teszi be tételesen a tanügyi törvénybe a multikulturális egyetemekre, az anyanyelvi oktatásra vonatkozó szakaszokat, akkor míg a világ s két nap, saját maguktól nem hagyták volna jóvá, hogy a Babeş–Bolyain megalakuljanak a magyar főtanszékek, amelyeknek a tanügyi törvény szellemében kidolgozott chartájuk van, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen pedig a tagozatok cirkusz nélkül különváltak.
Ami az RMDSZ hozzáállását illeti a MOGYE ügyében, ismételten hangsúlyozom: az RMDSZ elment a falig az Ungureanu-kormányban akkor, amikor kierőszakolta azt a kormányrendeletet, amely kimondta a külön tagozatok megalakítását. Amíg érvényben volt a kormányhatározat, mi ezt tartottuk fenn. Választási év volt, és az Ungureanu-kormány – amelynek az RMDSZ is tagja volt – emiatt megbukott. Nyilván utána ellenzékbe kerültünk, és ezt követően, amikor láttuk, merrefelé halad a MOGYE-ügy, beavatkoztunk a perbe. És beléptünk a Diszkriminációellenes Tanácsnál is partnerként, amikor az ARACIS döntést hozott az anyanyelvhasználat ellen a gyakorlati oktatásban, ami teljesen jogtalan volt. Szó sincs arról, hogy nem fogtunk össze akár a civilekkel, amikor kellett, a diákszövetséggel, vagy azokkal, akik képviselték a szóban forgó ügyet a perekben. A 2012-ben létrejött hétpontos egyezmény része a legutóbbi kormányba lépésünkkor kidolgozott protokol-lumnak, amit feltételként szabtunk meg koalíciós partnerünknek és kiemelten kezelünk.
A cél az, hogy a külön magyar csoportok a gyakorlati képzésben is megalakuljanak, a gyakorlati oktatást illetően azonban felmerült, hogy kétnyelvű legyen a képzés, de mindenképpen magyar nyelven is történjen. Úgy tudom, végül ezt elfogadták a magyar oktatók, és ehhez majd szenátusi döntés kell. A politikum ilyen esetben legtöbb, amit tehet, hogy nyomást gyakorol a Szociáldemokrata Párton keresztül. Azokat a pereket, amelyek a törvény be nem tartását sérelmezték, jogosan, tovább kell vinni, bár megtapasztaltuk, hogy az igazságszolgáltatásban mi van. Azért, hogy eddig a bíróságok visszautasították a jogos igényeinket, hogy az igazságszolgáltatás egy követ fúj a MOGYE szenátusi többségével, gondolom, nem az RMDSZ a hibás… Legutóbb, pár napja tárgyaltam Mihnea Cosmin Costoiu tanügyminiszterrel arról a lehetőségről, hogy – akárcsak 2012-ben – húsz-húsz hellyel kibővítsék mind a román, mind a magyar tagozaton az általános orvosi karon a tandíjköteles helyek számát. Egyelőre nem tudunk többet tenni, és visszamenve az időben, felmerül a kérdés: miért van az, hogy ezelőtt 6-7 évvel több magyar jelentkezett a MOGYE-ra, az általános orvosi karra, mint román, jobb médiákat értek el a tandíjköteles helyeken? Akkor ugye nem volt érdeke a magyar oktatóknak, hogy legyen egy ilyen kvóta, néhány éve visszafordult a helyzet, és most próbáljuk megváltoztatni a játékszabályokat.
– Nem lehet leszögezni a játékszabályokat még a játék előtt? – A játékszabályokat nem a politikum szögezi le, az oktatóknak kell ezekről dönteniük. Idén nem kértek plusz tandíjas helyeket a magyar tagozat számára, de felvetésünkre, hogy kérünk 20 helyet, Szilágyi Tibor volt rektorhelyettes azt mondta, támogatja az indítványunkat.
– Sok a szemrehányás és a nézetkülönbség a MOGYE kapcsán, gyakorlatilag azt látjuk, hogy nem alkalmazzák a tanügyi törvénynek az anyanyelvű oktatásra vonatkozó részeit. Látjuk, és nem értjük, hogyan lehetséges ez? A jogszabály lenne rossz, azaz értelmezhető, ellentmondásos? Egy valós jogállamban ugyanis elképzelhetetlen, hogy egy rangos egyetem vezetése ellenszegül annak, hogy egy törvényt alkalmazzon, miközben az összes többi felsőoktatási intézmény betartja azt. Érthetetlen, hogy egyezkedni, alkudozni kell a különféle cikkelyek gyakorlatba ültetésén. Önnek mi a véleménye?
– A tanügyi törvénnyel nincs gond, de egyébként lehetőség sincs jelenleg, hogy megváltoztassuk. A MOGYE szenátusa szerintem egyértelműen rosszhiszeműen alkalmazza a törvényt, és a bíróság is beállt az egyetem szenátusa mögé ebben a kérdésben. Azt mondják, az igazságszolgáltatást nem kell bírálni, de igenis, ki kell mondani: az igazságszolgáltatás a MOGYE ügyében nem jól döntött, pedig a törvény egyértelmű, mégpedig úgy kell alkalmazni, ahogy tette a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetem és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem.
– Mit tart a legsürgősebb teendőnek a MOGYE kapcsán?
– Nagyon fontos mozzanat, hogy itt volt az ARACIS, és világosan kimondta, hogy a magyar tagozatot külön akkreditálják. Nagyon fontos, hogy az ARACIS által észrevételezett gondokat, úgymint a kurzusok hiánya, oktatói létszám, egyéb szakmai dolgok, megoldják. A tanárutánpótlásról még csak annyit, hogy folytak tárgyalások a minisztériumi illetékesekkel, és tudomásom szerint nem zárkóznak el attól, hogy évente ne csak egy, hanem több, három-négy alkalommal hirdessék meg a magyar tagozaton az oktatói állásokat. A legfontosabbnak most azt tartom, és ez a szakmai grémium feladata, hogy mikor visszajön az ARACIS – az ősz folyamán – e problémák legyenek megoldva, és akkor lehetőség nyíljon a végleges akkreditációra.
– Elfogadható-e Ön számára az a Kincses Előd által felvetett – és esetleg másokban is egyre gyakrabban felmerülő – gondolat, miszerint a magyar orvosképzésre a megoldás a Sapientia keretében vagy az anyaországi egyetemek kihelyezett tagozataként képzelhető el?
– Ezt a kijelentést nagyon súlyosnak tartom, és remélem, hogy nem ez a tanárok és a magyar tagozat véleménye, mert ez azt jelentené, hogy feladjuk a vásárhelyi magyar orvosi egyetemet. Közép- és hosszú távon lehet beszélni bármiről, de jelenleg úgy látom, hogy van egy erős, hagyományokkal rendelkező orvosi és gyógyszerészeti egyetemünk Marosvásárhelyen – még akkor is, ha a gyakorlati képzés egyelőre nem magyarul zajlik –, amit nem szabad feladni! Tovább kell menni ezen az úton, és addig ütni a vasat, amíg meglesz az önálló magyar tagozat intézményes formában, hiszen most is sok száz magyar fiatal tanul magyarul Vásárhelyen, és végzi el az egyetemet mint magyar orvos.
Más kérdés – és meg kell vizsgálni az okokat –, hogy mi történik azokkal az orvostanhallgatókkal, akik elvégzik az egyetemet, és fiatal orvosként külföldre távoznak. Egy új orvosi egyetemet nem lehet egyik napról a másikra létrehozni, ugyanazok a jogszabályok érvényesek a működtetésére, mint a többi egyetem esetében, és nem mellékes, hogy óriási költségei vannak a vendégtanárokkal való oktatásnak – nem is lehet 90 százalékban vendégtanárokkal működtetni egy egyetemet. Ezzel a gondolattal nem tudok egyetérteni, és remélem, ez csak egy felvetés, aminek nincsen támogatottsága, sőt, úgy tudom, a magyarországi politikusok sem támogatják ezt a változatot.
Antalfi Imola, Népújság (Marosvásárhely)

Időbeni
Ráhúzhatnánk minden egyes napunkra, hogy az, éppen az a számvetés napja. És igaz. Mert számot adni s vetni mindazzal, ami történik ellenünkre velünk, de leginkább másutt, irodákban és képviseletekben, az már több a soknál. Egymást autonómiával köszöntjük, keserveinkben és örömeinkben is ahhoz, a megtagadott autonómiánkhoz fordulunk.
Számvetések az iskolai vizsgák, és annak a jegyében settenkednek közénk az érettségi, a véndiák-találkozók. Áprily Lajos, a tanárköltő szavai: „Öregdiákok báli éjszakáján, domine Joó József, kerestelek…” És fölzúgnak az enyedi, marosvásárhelyi, nagyváradi orgonák s azok hurcolják lomhán, túlterhelten a rengeteg magyar panaszt.
Ment-e a könyvek által a világ elébb? – kérdezzük, mert kérdezteti vélünk a tantárggyá nemesedett Vörösmarty Mihály. És azt is megértük rémülten, hogy a maturandusok egész sora legyint kávé mellett hányaveti módon az érettségire: ki nem sz...ja le?! Merthogy érettségivel, sőt, egyetemi diplomával sem lehet munkát találni... Nem, nem talál, aki nem keres erősen munkát. Akit eltartanak a szülők fűtött lakásban, fűtött kávézókban.
Az vesse népemre az első követ, aki nem fél attól, hogy szájon vágom s vágják. Bikfalván gyönyörködtem minap egy, az erdőtől elcsent nagyszerű bennvalóban. Minden tenyérnyi terület megművelve, az udvar, a kert lejtése úgy 65 fokos, de minden a helyén, játszótér, hinta, s hogy a látvány is otthonosabb legyen, hát lepedőnyi zöldséges is, virágágyás is. Munka. Itthon. És itthon a csodaszép lányka is, fiúcska is, iskolák, miegymás.
Szabadságból kevés, szabadosságból túl sok. Őrjítő zenebona minden második nap, minden hétvégén, sose halunk meg. És ellenségeink vigyorogva veszik számba, mennyivel, mennyire fogyatkoztunk Székelyföldön az utóbbi hetekben.
Számvetés, eleget tettünk-e az elvárásoknak az utóbbi 45 évben? Román tanácsos vágta képünkbe: 30 év múlva Székelyföldön is ők lesznek többségben. Hát, mondom fennhangon, rajtunk is állna, igen, ha állanánk a magunk pászmájában, a magunk lábán…
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Öt tanintézménnyel kevesebb (Csökken a diáklétszám)
Szeptember közepétől 319 tanintézmény nyitja meg kapuit Háromszéken, öttel kevesebb, mint tavaly ilyenkor – közölte Keresztély Irma megyei főtanfelügyelő, aki szerint a következő évek előrejelzései sem biztatóak, különösen falvakon kevés a gyermek.
Jelenleg 142 óvoda, 18 napközi, 63 elemi és 74 általános, illetve két speciális iskola, továbbá egy művészeti, öt elméleti, két teológiai és egy pedagógiai líceum, kilenc szakközépiskola, valamint két egészségügyi technikum fenntartását vállalták az önkormányzatok. A tanintézmények zöme – szám szerint 257 – falun működik, kizárólag magyar nyelven 201-ben, románul 58-ban oktatnak, 60-ban vegyesen, román és magyar tannyelvű osztályokat, csoportokat is. Önálló jogi személyiséggel 80 egység rendelkezik.
Az iskolák, óvodák felszámolásának mindenütt a gyermekhiány az oka. Kézdivásárhelyen a Csipkerózsika Óvodát zárták be, az eddig oda járó gyermekeket a Manócska Óvoda, a Bod Péter-iskola és a református kollégium fogadta be. Sepsiszentgyörgyön az Állomás negyedi 6-os óvoda szűnik meg, a szomszédos Napsugár Napközi Otthonban viszont jut elég hely a 3–5 évesek számára. Zoltánban és Kurtapatakon a magyar óvoda fogyott ki gyermekekből, a Bodzafordulóhoz tartozó Virágospatakon a román elemi iskola. Maga az iskola nem, de a román osztály Aldobolyban is megszűnik, a bejelentett öt diákból mindössze kettő maradt, őket iskolabusszal fogják Sepsiszentgyörgyre szállítani, tanítónőjük is a megyeszékhelyen kapott állást.
A főtanfelügyelő sajnálkozva jegyezte meg, hogy Illyefalván – talán a város közelsége miatt – is egyre kevesebb a kisdiák, pedig nagy kár, mert az iskola a falvak egyik fontos megtartó intézménye. Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tanszeradomány Lévai Anikótól
A nehéz sorsú családok iskolakezdését kívánja segíteni nálunk is a magyarországi Ökumenikus Segélyszervezet, amelynek nagykövete, Lévai Anikó maga adott át csütörtökön százötven tanszercsomagot a Maros megyei rászoruló családoknak. Az értékes ajándék mellé egy-egy érdeklődő kérdés, biztató szó is járt mindenkinek a miniszterelnök feleségétől.
Csütörtök délután a Református Diakóniai Központ Bocskai-termében gyűltek össze a Lídia Otthon és a Pici Ház gyerekei, valamint a környékbeli nagycsaládosok, azok, akik a marosvásárhelyi Lazarenum Alapítvány Diakóniai Szolgálatához tartoznak. Majd mindegyik gyerek egy-egy nagy zacskó tanfelszereléssel távozott. Füzetcsomagot, tollakat, ceruzákat, színes papírt, vonalzókészletet, vízfestéket kaptak, mindenki korcsoport és a megfelelő osztály szerint – méghozzá magától Lévai Anikótól. Orbán Viktor miniszterelnök felesége ugyanis az Ökumenikus Segélyszervezet nagykövete. Bár ő csak úgy szereti emlegetni, hogy önkéntes. Meglátszik ez abból is, hogy maga is kiveszi részét a munkából, nem csak elhozta a nagy értékű adományt, de válogatja, összerakja, majd át is adja a csomagokat.
„Már több éve, hogy az ökumenikus Segélyszervezet Magyarországon augusztus utolsó hetében tanszercsomagokkal segíti azokat a rászoruló családokat, ahol több gyerekeket is indítanak iskolába. Idén az ezer segélycsomagból százötvenet hoztunk Erdélybe, ötvenet pedig Kárpátaljára viszünk. Iskolakezdéshez szükséges ceruzák, vonalzók, különböző rajzeszközök találhatók a csomagokban, azokat válogatjuk szét korosztály szerint” – mondta Lévai Anikó. Hozzátette: az Ökumenikus Segélyszervezetet cégek támogatták, valamint magánszemélyek is, akik egy adományvonalon gyűjtöttek pénzt, hogy megkönnyítsék a rászoruló diákok iskolakezdését. A Marosvásárhelyre hozott tanszercsomagok értéke összesen mintegy egymillió forintra rúg.
„Nagy segítség ez ezeknek a családoknak, ugyanis ahol van hat vagy tíz gyerek, ott az iskolakezdés nagyon nagy kiadással jár, nem is tudják sokan megoldani úgy, ahogy kell” – fejtette ki a Lazarenum Alapítvány vezetője, Fülöp Ilona. Hozzátette: nagy megtiszteltetés számukra az is, hogy maga Lévai Anikó jött el az adományt átadni, ő viseli szívén a kicsik gondjait.
Szász Cs. Emese, Székelyhon.ro

Kölcsönkapott jelen
Az elmúlás érzése sosem vidám. Miközben egy rendezvény díszleteit bontják – akár képletesen is –, valahogy nem a holnap ígéretei lebegnek előttünk, hanem az „ennek is vége van” melankóliája terjeng körülöttünk finoman. A holnap csak holnap-holnapután jut eszünkbe, amikor a tegnapból már nincs tovább, lépni kell, ébredni, eszmélni.
Kolozsvár városünnepe immár önmagában is érték, és nemcsak a maga szimbolikus dimenziójában. Ötéves pályafutása üstökösszerűnek mondható, még akkor is, ha megbízható erdélyi elődrendezvények kitaposott nyomában jár. Saját arca van, amelynek kialakításához több hossznyi előnyt biztosítanak az egyedülálló történelmi díszletek, és a miliő, amelytől a kincses város a húsz százalék alatt maradó magyarsághányada ellenére is töretlenül őrzi Erdély magyar szellemi fővárosi státusát. Még akkor is, ha utánpótlását javarészt Székelyföldről meríti – de ez alig több a székelyföldiek felé tett gesztusnál.
Az ötödik Kolozsvári Magyar Napok értékének meghatározásakor ugyanis nem szabad feledni, hogy honnan indult a történet. Milyen tudati nyomorral kellett felvenni a harcot alig tíz évvel a sok évnyi, de pusztítása arányait tekintve inkább sok évtizednyi Funar-éra után. Amely profi bérgyilkos módjára igyekezett elpusztítani a kommunizmus évtizedei során vézna csírává satnyult, a ’89-es politikai változások nyomán viszont azonnal szárba szökkenő reményt. Örökre belém égve él a kép, ahogyan az első sorokban álló középkorúak és idősek két éve fogadták a Főtéren felcsendülő Himnusz akkordjait. A nagy kivetítők hűen tükrözték a kolozsvári magyarság akkori tudatállapotát: előbb meghökkent, félve körülpillantó tekintetek, aztán az énekbe bekapcsolódó remegő ajkak, majd könnyek között, tele szájjal éneklő emberek. Két perc alatt ment végbe közel évszázadnyi változás.
Azóta azt a pillanatot el is lehetett volna szúrni. A tudatébredést azonban értőn erősítették az évek folyamán a szervezők, s a magyar napok rendezvénysorozata mára megbízható alapokon nyugvó építménnyé vált. Azzal a mások iránti empátiával telítve, amely amúgy is sajátja a soknyelvűségben élő kolozsvárinak.
De nem csak, és ez roppant fontos. A tömbmagyarságban élők közül ugyanis csak kevesen értik meg azonnal, mennyivel másabb Kolozsváron magyarnak lenni, mint Székelyföldön. Talán nehezebb, talán több kompromisszumot igénylőbb, talán több veszélyt rejtőt – de mindenképpen szép, izgalmas, vonzó. És mindenképpen másolásra érdemes, hiszen a tömbmagyarság is csak kölcsön kapta a sorstól saját jelenét. Hogy ráépíthesse jövőjét.
Csinta Samu, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mióta állítunk szolgákat Romániának?
A miniszter a szó latin jelentése szerint szolga vagy segéd, akinek feladata az államfő mellett a közügyek igazgatása, intézése vagy vezetése. Összeállításunkban megpróbáltuk felvázolni, az elmúlt 24 évben hány „szolgát” adott a magyarság a román hatalomnak, nem utolsósorban Biró Rozália elutasítása, illetve a következő jelölt szeptemberben esedékes kijelölésének apropóján.
Traian Băsescu államelnök augusztus 7-én jelentette be: nem nevezi ki az RMDSZ által nevesített Biró Rozáliát a kulturális minisztérium élére, illetve Claudiu Mandát költségvetési miniszternek. Az államfő nem tartja megfelelőnek Birót a kulturális tárca élére, de szállításügyi vagy infrastrukturális miniszternek habozás nélkül kinevezte volna. A Kelemen Hunor felmentésére vonatkozó határozatot sem írta alá, így az RMDSZ-elnök az átmeneti időszakban elláthatja a tárcavezetői feladatokat.
Hőskor és egyéniségei
Az 1989. december 25-én alapított RMDSZ 1990 óta folyamatosan a román parlament tagja, és alapítása után egy évvel már elmondhatta magáról, hogy a romániai magyarság legitim képviselője: a parlamenti választásokon közel egymillió szavazatot szerzett, 7,23 százalékos szavazataránnyal, ezt csupán 1992-ben múlta fölül, 7, 46-tal. Szavazótábora 2012-re 380 ezresre morzsolódott, de ilyen körülmények között is 27 parlamenti helyet szerzett. A szövetség 1996 óta kisebb-nagyobb szünetekkel folyamatosan jelen van a mindenkori román kormányban, miniszteri és államtitkári beosztásokban képviseltette magát, egyes jelöltjeit tisztelet övezte, másokat alaptalanul befeketítettek, olyan is volt, akit bíróság elé állítottak.
Kormányra lépésük 1996-ban kezdődött, amikor a legerősebb romániai magántévé (Pro Tv) hathatós segítségével győzött a Romániai Demokratikus Konvenció (CDR), jelöltjeik szerepet vállaltak rendre Victor Ciorbea, Radu Vasile, valamint Mugur Isărescu kormányában. Az első RMDSZ-es miniszterek: Birtalan Ákos (portrénkon) 1998. április 17-ig a turizmus minisztere, Tokay György 1999. január 27-ig, majd Eckstein-Kovács Péter nemzeti kisebbségi ügyek minisztere, Bárányi Ferenc 1998. június 24-ig, majd 1998. július 10-től Hajdu Gábor egészségügyi miniszter, utóbbi később miniszterelnök-helyettes is.
A kezdeti időszak legragyogóbb egyénisége kétségtelenül Birtalan Ákos volt, akinek betegsége törte ketté karrierjét, a 49 évesen, 2011 augusztusában elhunyt politikus kiválóságát jelzi, hogy mára mindhárom tábor, az RMDSZ és ellenfelei is tisztelettel emlegetik a nevét.
Neptunos idők
Nem így a „neptunos” Tokay Györgyét. Ő volt az első RMDSZ-politikus, akit nagyköveti tisztséggel is jutalmaztak, 15 évi parlamenti jelenlét után elküldték Litvániába. A „neptunos” azóta vált szitokszóvá, hogy 1993. június 15-16-án az amerikai Project on Ethnic Relations (PER) nevű szervezet a Fekete-tengerparti Neptunon nem hivatalos találkozót szervezett a román kormány és az RMDSZ részvételével. A tulipánt képviselő Tokay György, Borbély László és Frunda György ígéretet kapott magyar csoportok indítására a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, aminek elfogadását Tőkés László tiszteletbeli elnök megalkuvásként, az önálló magyar egyetem feladásaként értékelt.
A România Liberă című napilap 2005 júliusában azt írta, hogy „Tokay Györgyöt, aki 15 éves parlamenti karrierje után úgy döntött, többször nem indul az országgyűlési választásokon, pártja kifejezett kérésére nevezték ki nagykövetnek Litvániába.” Ezt megelőzően Tokay tíz éven keresztül az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetben képviselte Romániát. Azóta egészen 2013 januárjáig nem hallottunk róla. Ekkor azt olvashattuk az RMDSZ honlapján: Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke január 22-én részt vett Aradon, a Magyar Kultúra Napja alkalmából megrendezett ünnepségen, ahol átadták a Kölcsey-díjakat. Az év díjazottjai Tokay György volt parlamenti képviselő, kisebbségügyi miniszter, Románia volt litvániai nagykövete és Brittich Erzsébet képzőművész voltak.
Tokay György munkásságát Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke, parlamenti képviselő méltatta: „Ez fontos pillanat a Tokay György életében, ugyanakkor fontos esemény az aradi magyar közösség számára, és számomra is, hiszen a Magyar Kultúra Napján díjat adhatunk át Tokay Györgynek, az aradi magyar közösségért, valamint a romániai magyarságért folytatott munkájának elismeréséül. Tokay György magasra állította a mércét. Az ő munkásságának elveit követve felállíthatnánk a Tokay mértékegységet, amelynek ismérvei az emberség, intelligencia, empátia és elegancia lennének. Tokay György ezt képviselte az utóbbi 23 évben a romániai magyar közösség életében” – mondta Borbély.
Nagy Zsolt „véráldozata”
A 2000–2004-es időszakban az RMDSZ „kívülről” támogatta a kormányzásban a Szociáldemokrata Pártot (PSD), 2004–2007 között viszont az Igazság és Igazságosság Szövetséggel és a Konzervatív Párttal alakított kormányt a szövetség – ez volt a Tăriceanu-kormány. 2007-ben a Demokrata Párt (PD), illetve a Nemzeti Liberális Párt (PNL) közötti szövetség felbomlott, ezt követően a liberálisokkal együtt kisebbségben kormányzott az RMDSZ. 2007. október 3-án a Szociáldemokrata Párt által benyújtott bizalmatlansági indítvány kellő mennyiségű szavazat hiányában nem ment át, így a kisebbségi kormány folytathatta tevékenységét.
Az időszak RMDSZ-es miniszterei:
• Markó Béla – művelődési, oktatási és európai integrációs ügyekért felelős miniszterelnök-helyettes 2007 júniusáig
• Nagy Zsolt (jobb oldali portrénkon) 2007 júniusáig, majd Winkler Gyula 2007 decemberéig, ezt követően Borbély Károly – távközlési és informatikai miniszter
• Winkler Gyula – 2004. december 29. és 2007. április 5. között megbízott gazdasági és kereskedelmi miniszter
• Borbély László – fejlesztési, közmunka- és lakásügyi miniszter
• Korodi Attila pedig környezetvédelmi miniszter
A 2014 januárjában a Román Posta-ügyben négy év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélt Nagy Zsolt volt távközlési miniszter így fogalmazott nyílt levelében: „Nem ezért tüntettem diákként. Nem ezért dolgoztam önkéntes diákmozgalomban. Nem ezért építettem közösséget, szervezetet 1991-től kezdődően. Megyek tovább! A strasbourgi emberjogi bíróságra. Mert ártatlan vagyok és igazságtalanság ért. Jogaimat megsértették, emberi méltóságomat megtépázták.” Nagy Zsoltot azzal vádolták, hogy egy kormányhatározat révén segített magántulajdonba átjátszani egy – a reális érték töredékére értékelt – bukaresti állami ingatlant, amelyet a Román Posta tőkeapportként vitt be egy magáncégekkel közös vállalkozásba, és ezzel az ügyészség szerint 8,6 millió eurós kár érte az államot.
Autonomista bunda
A 2008-as romániai parlamenti választások után Markó Béla szövetségi elnök hangsúlyozta: a szövetség egy jobboldali, Demokrata-Liberális Párt (PDL)–PNL–RMDSZ kormányt szeretne. A várakozásokkal ellentétben azonban a két legtöbb szavazatot szerző két politikai formáció, a PSD és PD-L alakított kormányt, a két párt közötti egyeztetések egyik legkiemeltebb témája az RMDSZ volt, mivel a szociáldemokraták nem kívánták bevonni a kormányba, a liberális demokratákkal ellentétben. Végül az RMDSZ ellenzékbe vonult, visszautasítva a demokrata-liberálisok által felajánlott néhány államtitkári posztot.
A 2009-es kormányválság után azonban ismét kormányra került – előbb a második Boc-kormány, majd az Ungureanu-kormány tagjaként –, mint a PDL koalíciós partnere.
Az időszak RMDSZ-es miniszterei:
• Markó Béla – miniszterelnök-helyettes
• Cseke Attila 2011 augusztusáig, majd 2011. augusztus 18-tól Ritli László – egészségügyi miniszter
• Kelemen Hunor – kulturális és örökségvédelmi miniszter
• Borbély László 2012 áprilisáig, majd 2012. április 10-től Korodi Attila – környezetvédelmi és erdőgazdálkodási miniszter
A választások előtt fél évvel, 2012 áprilisában a kormány megbukott, az RMDSZ ismét ellenzékbe került.
A 2012. december 9-i parlamenti választásokat követően nem, de a 2014-es februári kormányválság után a PSD koalíciós partnereként ismét hatalomra került az RMDSZ.
RMDSZ-es miniszterek:
• Kelemen Hunor – 2014. augusztus elsejéig, azt követően ügyvezető miniszterelnök-helyettes, művelődési miniszter
• Korodi Attila – környezetvédelmi és éghajlat-változási miniszter.
Amint említettük, Kelemen Hunor egyelőre marad a tárca élén, és elnöki, valamint kulturális tárcavezetői minőségében a háromszéki Csomakőrösön augusztus 9-én kijelentette: a mai román alkotmányos keretek között nincs realitása az RMDSZ által elkészített autonómiatervezetnek. Kelemen szerint akkor tisztességesek, ha kimondják, hogy ehhez az autonómiamodellhez új román alkotmányra van szükség. A regionális autonómiával viszont magasabb szintre emelhető a kisebbségvédelem, hogy a jövőben is biztosítani lehessen az erdélyi magyarok nemzeti identitásának megőrzését.
Itt tartunk a „posztbirórozáliai” korban.
Willman Walter, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A kézdiszentléleki lincselésen innen és túl
A klasszikus demokráciaelmélet szerint a társadalmi problémák megoldásának alapvető sémája, hogy ezek előbb közbeszéd tárgyává válnak, majd a politika közvetítő mechanizmusain keresztül becsatornázódnak – konkrétan a pártok, mozgalmak vagy civil egyesületek felkarolják őket –, majd politikai vitát követően kormányzati, netán parlamenti döntéshozás útján nyernek megoldást. Habár az elméletet részben már cáfolták (Pokol Béla például érdekes esszét írt A társadalmi problémák tündöklése és bukása címmel), egyes esetekben bizony elkerülhetetlen a társadalmi problémákról való nyílt beszéd ahhoz, hogy eljussunk a megoldáshoz. Ilyen a cigánykérdés, amelyet a politikai szereplők nem alaptalanul elaknásított területnek tekintenek, és ennek megfelelően ritkán mondják ki őszinte véleményüket.
A jéghegy csúcsa
A cigányokat a fősodratú európai médiában illik szegénysorba süllyedt rétegként, a többségi társadalom diszkriminációjának kitett közösségként, alapvetően áldozatszerepben feltüntetni. Annak megfelelően az olyan esetek, amikor a cigányokat bármiféle bántódás éri a többségi társadalom részéről, hatalmas médianyilvánosságot kap, míg ha a cigányok vernek meg, aláznak meg, kínoznak halálra vagy rabolnak ki nem cigány embereket, abból csak ritkán lesz hír. Ami a médiába eljut, az a jéghegy csúcsa: olyan esetek, amelyek valamilyen okból nem seperhetők szőnyeg alá. Ilyen volt az olaszliszkai lincselés, Marian Cozma meggyilkolása, a Hétesi-eset, amikor az ózdi negyed utolsó magyar lakóját, egy 92 éves nénit vertek halálra cigány suhancok, vagy Bándy Kata esete, akinek eltűnése a Facebooknak köszönhetően elhíresült, mielőtt még sorsáról bármit is tudni lehetett volna. Ha minden olyan esetet felsorolnánk, amely bármilyen kis visszhangot kapott a tömegtájékoztatásban, még mindig csak a töredéke lenne azon bűncselekményeknek, amelyeket cigányok követnek el nem cigányok sérelmére.
A kézdiszentléleki lincselés – amely kísértetiesen hasonlít az olaszliszkai esetre – nem hagyhatta érintetlenül az erdélyi nyilvánosságot. A közösségi portálokra és a médiára a zsigeri megközelítés a jellemző, „elkövetőiket” azzal indoktrináltak, hogy a cigányok csak áldozatok lehetnek, ezúttal is a lincselőket kitermelő társadalmi közeget mentegetik, s úgy tesznek, mintha ez az eset nem fordulhatott volna elő száz másik település bármelyikén. Miközben a többség – nem meglepő módon – drasztikus intézkedéseket várna az ügyben, és a felett is szemet hunyna, ha eme intézkedések foganatosítása közben sérülne az ártatlanság vélelme a cigány közösség egyes tagjainak vonatkozásában.
Eljátszott esélyek
Hogy e kérdésben tényleges előrelépés történjen, sok mindenen változtatni kellene. A legfontosabb az lenne, hogy feloldjuk a kérdést a tabuk alól, és ha valaki nyíltan beszél erről az akkut problémáról, ne kelljen attól tartania, hogy holnaptól szélsőséges, rasszista, kirekesztő, s mint ilyen, a társadalom minden eszközzel üldözendő, egzisztenciálisan ellehetetlenítendő tagja. Ebben kétségkívül nagy akadály a cigányok mentegetésére beállt fősodratú európai média, segítségünkre lehet viszont maga a valóság, amiről nem tudomást venni csak ideig-óráig lehet. Másrészt pedig olyan cigány értelmiségiek, mint Forgács István cigány származású cigányügyi szakértő, aki köntörfalazás nélkül beszél a legkényelmetlenebb kérdésekről is.
Rámutat például arra, kiknek „köszönhető” a kérdés tabusítása, hogy 100-150 véleményformáló értelmiségi hosszú időn át meghatározta a közbeszédet cigányügyben. Ők most kénytelenek észrevenni a társadalmi szemléletváltást, hogy az egyszerű emberek saját tapasztalatainak felgyűlésével szemben immár képtelenek eladni hamis sablonjaikat. Hadd idézzük szó szerint: „Valójában olyan ideológiai termékügynökökről van szó, akik soha nem vásárolnák meg a saját terméküket. Maguk sem hisznek abban, amit képviselnek. Nehéz elfogadniuk: amit kínálnak, nem eladható, nincs rá igény. A magyar társadalom előbbre jutását nem ezek a termékek szolgálják.” (Mandula Viktor interjúja a www.hir24.hu portálon, 2014. július 15.)
Kizárólagos önvédelem
Persze az sem mellékes, hogy ezek a termékek jól vagy rosszul csomagolt hazugságok. De nem feltétlenül ezért károsak. Bármily fájó, le kell szögeznünk: elképzelhető olyan helyzet, amikor a hivatalosságoknak a társadalom, a közösség érdekében vissza kell tartaniuk információkat. (Klasszikus eset a pánikhelyzet megelőzése.) Ez esetben azonban csak növelik a bajt a torz információk, a tények egyoldalú szelektálása, a bűnözők mentegetése. Jellemző eset, amikor egyik cigány fiatal megbökött egy másikat egy karddal a buszon, mellesleg önvédelmi helyzetben, s a sajtó rasszizmusról süvöltött, a balliberálisok tüntettek, beindult a szokásos hisztéria, amely csak akkor ült le, amikor kiderült, hogy a támadó és védekező egyaránt cigány. Mintha legalábbis az önvédelem joga csak egyes etnikumokat illetne meg.
Forgács arra is rámutat, hogy nemcsak előítéletekről van szó, hanem utóítéletekről is, amelyek megváltozásához a cigányságnak is változnia kell. „Nem a média alakítja a cigányokról kialakult képet, hanem maguk a cigány emberek. A cigány embereknek kell változniuk ahhoz, hogy meg tudják változtatni maguk körül az elő- és utóítéletes társadalmat.” A szakember életközeli példával illusztrálja mondanivalóját: „Cigány és nem cigány gyerekek összezárva esélyt kapnak arra, hogy megismerjék egymást. De ha a cigány gyerek eljátssza azt az esélyt, hogy őt már iskoláskorban tisztességesnek tartsák, akkor a 12éves osztálytársa nem azért fogja utálni a cigányokat, mert az apjától azt hallja otthon, hanem mert egy héten kétszer veszik el aszendvicsét az iskolában. Ezek elképesztően valós dolgok, több száz településen történnek meg a hét bármelyik napján.”
Antinormák spiráljában
Köztudott, hogy létezik a cigányságnak egy olyan része, amelynek erkölcsi világrendje teljes más, mint a környezetéé, körükben a munka kigúnyolnivaló foglalatosság, míg az élősdiség életforma, a bűnözés virtus, a börtönviseltség presztízs, a nem cigányt meglopni teljesítmény, a kegyetlenségnek kultusza van, az igazságosság, méltányosság, emberiesség pedig ismeretlen fogalmak. Ők azok, akik puszta szórakozásból félig vagy teljesen agyonvernek idős, védekezésképtelen embereket, megerőszakolnak, esetleg meggyilkolnak fiatal nőket, bármilyen élethelyzetben gondolkodás nélkül erőszakhoz folyamodnak.
A szociológusok dolga az lenne a cigányság mentegetése és a bűncselekményeiknek a mélyszegénységgel való hamis magyarázata helyett, hogy felmérjék: ez a mentalitás mennyire elterjedt, milyen mélységű. (Nem kétséges, hogy súlyos igazságtalanság lenne kiterjeszteni e súlyos kórképet az egész cigány etnikumra. Egyetlen életszagú példa ennek alátámasztására: gyöngyöspatai borász barátaim mesélik, hogy egyes cigány falustársaik tisztességesen dolgoznak, őket azonban a többi cigány kipellengérezi, gúnyolja és lenézi. Nos, az ő helyzetük kétségkívül a legrosszabb.) Ugyanakkor életképes javaslatokat kellene tenni a politikum felé arra, hogyan lehet megakadályozni ezen antinormák generációról generációra való átadását. A jogszabályokat pedig szigorítani kellene, s azokat az embereket, akikről lerí, hogy soha nem fognak beilleszkedni a társadalomba – származástól függetlenül – el kell különíteni, életüket úgy megszervezni, hogy hasznot termeljenek, ne élősködjenek tovább a börtönben, a dolgozó emberek nyakán. Mindezt természetesen normasértést követően és jogállami keretek között. Szakítani kell a bűnözőket védő jogalkotással és jogalkalmazással.
Addig kell ezeket a reformokat végrehajtani, amíg egyáltalán van még működőképes állam, amely azokat keresztülviszi. Mert nem nehéz megjósolni, hogy ha minden a jelenlegi trend szerint folytatódik, annak totális anarchia lesz a vége. Mivel a cigányság szaporodási rátája sokkal nagyobb a nem cigány lakosságénál, miközben a foglalkoztatottság e népesség körében finoman szólva alacsony, adott ponton szükségképpen összeomlik a társadalom ellátó rendszere. Egyes vidékeken már most egyszerűen élhetetlen az élet, állandósult a nem cigány lakosság rettegése. „Magyarország a Titanic állapotában van, túl a jégheggyel való találkozáson. Az a kérdés, hogy a 3200 településből mennyi fog megmaradni, ők a hajó utasai. Szombat délután fél öt van, ebben a pillanatban Borsodban 300 cigány fiatal gondolkodik azon, kitől és milyen módon szerzi meg a drogra valót. Sokan biztosan lebeszélik majd magukat a bűncselekményről, de ha csak 3 bekerül másnap a rendőrségi hírekbe, az a teljes magyarországi cigányság megítélését visszaveti” – írja Forgács.
A huszonnegyedik órában vagyunk, de talán még nem késő, hogy a tiszta beszéd és a célirányos, tudatos cselekvés élhető jövőt biztosítson a Kárpát-medencében magyarnak, románnak, cigánynak és minden más etnikai vagy nemzeti közösségnek.
Borbély Zsolt Attila , Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szatmár 20 – egy eltűnt város nyomában
Marosvásárhelyről utazom érettségi találkozóra Szatmárnémetibe. Nem csak az egykori iskolám emlékeit keresem a határ menti városban. A rendszerváltás „maturandusaiként” tanúi voltunk annak, mit ígért ez a hármas-határ menti vidék, eljött az ideje a számvetésnek. Parászka Boróka írása.
„Több esélyt is kaptunk, egyikkel sem éltünk” – Szatmárnémeti főterén hangzik el ez a mondat, ahova 19 év után térek vissza – húsz éves érettségi találkozóra. Az egykori Kölcsey sarkán várom az egykori osztálytársaimat, elsőként érkezem a régi helyre, az utánam jövőket inkább a mozgásukról, a lépteikről ismerem meg, mint a vonásaikról. Mintha a saját szüleink jöttek volna el a megbeszélt találkára, tévedésből. Az is lehet, hogy valamilyen tehetségtelen színházi maszkmester űzne rossz tréfát velünk. Sötét karikák, mély ráncok, húsz fárasztó, gondokkal terhes év az arcokon. – Mi lett veletek? – kérdezném, az első percek zavara után. Többen ismételgetik a jól nevelt „semmit sem változtál” mondatot, akiknek erre nem futja, azok inkább tapintatos hallgatással méregetik a többieket. Végül én sem szembesítem az osztályt azzal, milyen messzire sodródtunk önmagunktól. Megbecsülöm azt, hogy sokan jelen vannak. Kivéve azokat, akik meghaltak, vagy nyomtalanul eltűntek a külföldi munkavállalás ködében, a belföldi családi és egzisztenciális drámákban, vagy egyszerűen csak hátat fordítottak a múltnak, és eszük ágban sincs találkozókra járni.
Ez a város nem az a város
Az idő nyomai követhetőek, a tér, a város viszont eltűnt körülöttünk. Feldolgozhatatlan, amivel Szatmárnémetiben húsz év után szembesülünk. A rendszerváltás maturandusaiként, a forradalom utáni első évfolyam voltunk, velünk indult az új oktatási intézményalapítási láz, a magyar iskolarendszer újjáépítése. A hármas határ mentén éltünk, és 1990-ben úgy tűnt, Szatmárnémeti az ígéret földje, ha valahol, hát itt aztán közelednek majd az országok, kibomlanak a lehetőségek, visszatérnek a hajdani dicsőségek. Ma nyoma sincs mindennek. A magyar szecesszió megbecsült épületei mállanak, a belváros omlik. Mintha háborús vidékre érne az ember, amelyet súlyos bombatalálat ért. Az osztálytársak „magánöregedésének” drámája mögül a közhalál tragédiája bontakozik ki. Valami visszahozhatatlanul most tűnik el ebből a városból. Valami olyasmi, aminek nyomait középiskolásként még láthattuk, vagy sejthettük. A 19. század végi, 20. század eleji magyar polgárosodás vágyai, terei, ígéretei még kiolvashatóak voltak akkor a belváros üzletházaiból, bérházaiból. Azt ugyan senki sem mesélte el, tanította meg a rendszerváltás éveiben, hogy a „zsidó korzót” belakó zsidók kik voltak, miből, miért és kiknek építették fel üzleteiket.
Bvételeikből hogyan épült, fejlődött valaha a város. De még járhattunk az egykori üzlethelységekben. A rendszerváltás előtt az „átkos” hiánygazdaságával szembesülhettünk ezekben, 1990 után pedig a zsigeri, kispályás posztszocializmus-prekapitalizmus torzóival. Azt sem tudtuk, hogy kik lehettek azok, akik az Északi Színház szerény, a város méretéhez szabott léptékű, biztos ízlésű nézőterét, páholyait, színpadát felépíttették. De megérthettük azt itt, hogy a kultúra a város szíve, agya, hogy színházba járni kell, és jó. Éreztük, hogy mennyire fontos a méretarányosság, a lépték, az ízlés. Nevelt a város, amelynek építői, kitalálói rég eltűntek. 18 ezer zsidót a szatmári gettóból hajtottak haláltáborokba. (Sorsukról keveset tudhattunk, nem volt tananyag, mesélni alig mesélt valaki). A svábok Németországba, a szatmári magyarok közül sokan Magyarországra költöztek.
Ámodók és gyanakvók
Húsz évvel ezelőtt a magyar nyelvű közoktatás azzal a lendülettel indult újra, hogy a város közössége visszaveszi, amit a korábbi évtizedekben elvesztett. 1989 őszén, nyolcadikos diákként úgy tudtuk, csak az Eminescu líceumban lesz magyar nyelvű elméleti oktatás, aki nem képes maximális teljesítményre, az nem is álmodhat arról, hogy ott tovább tanulhat. 1990 első hónapjaiban rengetegen dolgoztak fegyelmezett csapatmunkában azon, hogy a „magyar lici” – ahogy a városi szleng nevezte – újraindulhasson. Sikerrel jártak, a tanévet már a bőség zavarában zártuk: reál és humán tagozat is indult, sok-sok osztály várta a jelentkezőket. Volt némi vita arról, hogy az új intézmény hol működjön. Reménytelennek tűnt, hogy az egykori katolikus gimnázium impozáns épületét kapja akkor a magyar közoktatás. Megegyezés született arról, hogy a kisebb, szerényebb egykori református iskola lesz a régi-új magyar oktatási központ. Így indult el megint a Kölcsey líceum, ahol 1990 szeptemberében Lovas János tanár úr elmagyarázta nekünk, micsoda történelmi vidék ez a Szamoshát, a Károli Biblia-fordítások bölcsője, ahol az irodalmi magyar nyelv érlelődött. Akkor még álmában sem gondolta senki, hogy a Kölcseyt húsz év múlva nem találjuk a helyén. A költő szobra ugyan még ott áll a Láncos-templom előtt (rajta a felirat közben megkopott), a közoktatást biztosító iskolát azonban több éves magyar-magyar vita után elköltöztették. Ma újra a katolikus egyház egyik épületében működik. Nem a katolikus gimnázium egykori, általunk már Eminescu líceumként ismert épületében, hanem a jezsuita konviktus ingatlanában. Ott, ahol a „mi időnkben” az Unió szakközépiskola működött, és amellyel 1990 tavaszán ijesztgettek a tanáraink. Ha nem tanulunk elég jól, oda kerülünk, a bukottak közé. (Ennyit a szakoktatás korabeli megbecsüléséről.) Az egykori Kölcsey helyét mára a Református Gimnázium vette át. Hogy hogyan zajlott a két iskola szétválasztása, az ingatlanok elosztása körüli vita, az hozzánk, a városból elszármazottakhoz, csak hírfoszlányokban jutott el. Most az érettségi találkozó szervezésekor, és a helyszínre érkezésünkkor tapasztalhattuk: barátságok, évtizedes szakmai kapcsolatok mehettek rá erre a konfliktusra. Hónapokkal a találkozó előtt még az is elterjedt: nem is mehetünk vissza az egykori osztályunkba, az osztályfőnöki órát sem tarthatjuk meg ott, hiszen már nem ott működik a mi iskolánk jogutódja. A hírekkel és félelmekkel ellentétben nagyon barátságos volt a fogadtatásunk, a véndiákszövetség tagjai kis kitűzővel a bejáratnál vártak. Téglás tanár úr, osztályfőnökként mégis a „mi helyünkre”, az egykori „magyar kabinetbe” vezetett. Ez – a helyszíni tájékoztató szerint – nem osztályteremként működik, egyházi hivatal kapott itt helyet. Az íróportrék, amelyek a kilencvenes évek elején díszítették a falakat, mindenképpen eltűntek. Nem láthattuk a saját tablóinkat sem: „mindent elköltöztettek innen” – magyarázza egy volt osztálytárs, kicsit csípősen, mert a forradalomban tragikusan elhunyt Sófalvi György emléktábláját sem találjuk. Később kiderült, az előítéletek beszéltek belőle, az emléktábla csak más helyet kapott, de maradt ugyanennek az ingatlannak a falán.
A gyanakvás, a másikra mutogatás alig enyhül ott tartózkodásunk alatt. Régi kölcseys tanáraink örömmel üdvözölnek („lám, milyen jó volt az az iskola, ha ma is így ragaszkodtok hozzá”), és aggodalmaskodva kérdik, a helyben maradó, immár szülővé váló kölcseysek hova íratják a gyerekeiket? A régi iskolába, vagy a „refibe”? Nem szünetel a gyerekekért folytatott harc, kezelhetetlen helyzet. Van, aki büszkén mondja, hogy ragaszkodik a Kölcseyhez, van, aki arról panaszkodik, hogy a közintézménybe nem, csak az egyházi, református iskolába fogadták be a gyerekét. Annak, aki nem itt élte le az elmúlt két évtizedet, érthetetlen ez a vagy-vagy dilemma, a magyar-magyar vetélkedés.
Erre futotta
Osztályfőnöki órán számvetés, ki merre vetődött, kivel mi történt, a rendszerváltás kamaszaival, akiknek arcát mára sötét árnyékok, mély ráncok keretezik? 1990-ben Lovas tanár úr sokszor elmondta, nekünk, humánosoknak, sok mindent kell bepótolni, kevés a magyar tanár, történelem szakos tanár, a pszichológus, a tanító. Érettségi után valóban, többen diploma nélkül állást kaptak, „segédtanítóként”. Évekig szolgáltak a Szatmár környéki falvakban, amíg szükség volt rájuk. Aztán, aki időben kapcsolt, oklevelet szerzett, és maradt állásban, aki nem, az kisodródott a pályáról. Bölcsész szakon kevesen végeztünk. A rendszerváltás gazdasági válságának éveiben gyorsan munkába kellett állni, nem volt pénz egyetemre. Így a többség művelt proletárrá, polgárrá lett.
Az érettségi vacsora helyszíne egy remek helyi étterem, állítólag az ország egyik legjobb konyháját vezetik itt. Két osztálytársam bábáskodott az elindulásakor. 1994-ben még tanárok akartak lenni, aztán nagyon hamar pincérként kerestek állást, megjárták a magyarországi vendéglátóipari képzés lépcsőfokait. Nem lett belőlük tanár, de nagyot alkottak, ha van sikeres helyi vállalkozás Szatmárnémetiben, akkor az általuk erősített étterem az. Gyárban dolgozó osztálytársnőm demonstrálja, milyen volt az irodalomtanítás húsz éve: először Kassáktól idéz, aztán Nichita Stănescuról beszélgetünk. Meg arról, hogy férje (ugyanennek az évfolyamnak a diákja) kamionosként járja Európát, hátha a most érettségiző fiuk legalább esélyt kap az egyetemi tanulásra. A pszichológus diplomával rendelkező osztálytársnőnek nekiszegzi a kérdést az osztályfőnök, „meg lehet élni ezzel a képesítéssel?” A legtöbbet három éve elhunyt osztálytársunkról, Fodor István újságíróról beszélgetünk, aki naponta járta a vidéket, írta a krónikáját Szatmárnak, rögzítette a mindennapok nyomait. „Egyszer nálam is volt, magamra se ismertem, mi mindent írt rólam” – mondja mosolyogva az egyik „bejárós”, a Kaplonyból ingázó osztálytárs. Barátjával és padszomszédjával, egy másik sváb fiúval (mára meglett családapák) ma egy német vállalkozásban dolgoznak közösen. Büszkék, mosolyogva, lelkesen mesélnek. Jó látni az örömük, közben azon merengek: annak idején miért nem beszéltünk-beszéltek arról, hogy ők svábok?
A város helyzetéről kevés, keserű szó esik. „Nem idevalósi” a polgármester, nem értékeli a város hagyatékát – magyarázza valaki. Van, aki a helyi üzleti élet visszáságairól mesél, arról, hogyan falják fel egymást a vállalkozások. Rémtörténet kering arról, hogyan csempész cigarettát Ukrajnából a helyi elit egyik ismert képviselője szolgálati autóval. Nem tudom, igaz-e, vagy sem, de ha igaz – gondolom – akkor ennyi lett a hármas határ előnyeiből húsz év alatt. Rossz érzéssel állok fel az ünnepi asztal mellől. Mi lett volna, ha a magyar közösséget nem osztják meg a felekezeti, politikai és üzleti érdekek? És mennyi a felelőssége a város pusztulásában azoknak, akik elmentek innen? Én Marosvásárhelyen élek, az én felelősségem hol kezdődik? Tipikus erdélyi családtörténetünk során sok várost hagytunk magunk mögött egy évszázad alatt. Éltünk Fogarason, Gyergyóban, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Kolozsváron, Nagyváradon. Szatmárnémeti sokadik „átmeneti” otthonunk. Romlásán úgy szörnyülködünk, hogy eredeti fényéről csak halvány benyomásaink lehetnek. Azok közül, akiknek családi, személyes örökségük ez a város, csak kevesen élnek már itt. Némileg vigasztal, hogy aludni a városvégi Gellért Sándor utcában található szállodába mehetek. Lám, a nyolcvanas években épített gyári munkásszálló-negyedben kapott utcát a Bözödújfaluból-Debrecenből ide származó költő, műfordító. Örömöm csak addig tart, amíg az Északi Színház mellett elhaladva a híres-hírhedt negyedbe, a 16-os „mikróba” érek. A színház épülete zárva: még a művészbejáró előtti pihenőpad is eltűnt. Felújításra vár ez az ingatlan is, a falakon a tavalyi évad plakátjait felejtették. Felépült viszont a 16-os negyedben a kilencvenes évek elején elkezdett, a Szamos-töltés mellé épített, hihetetlen méretű ortodox templom. Nyoma sincs rajta annak az arány- és stílusérzéknek, amellyel évtizedekkel és rendszerekkel korábban az Északi Színházat megtervezték
A munkásnegyedet azért húzták fel mérnöki pontossággal, és a Ceauşescu rendszerben szabványnak számító igénytelenséggel, hogy a vidékről, a szamosháti falvakról ide költözőknek biztosítsák az élhető komfort-minimumot. Mára nyoma nincs ennek a társadalomszervezésnek. Aki éri-marja alapon szigetelik a paneleket, a központi fűtésrendszer rég megszűnt. Aki tud magánkazánnal fűt, akinek erre nem telik, az a szomszéd lakás melegében bízik. A fűtőházat – mi mássá? – görög-katolikus templommá alakították át. Ezen a vidéken évtizedek óta dúl az ortodox–görög-katolikus háború, a negyed egyik végén az egyik felekezet hatalmas katedrálisa, a negyed másik végén a másik felekezet fűtőház-temploma: a világnézeti egyensúly bizonyos értelemben megvalósult. A proletárkomforttal pedig ma már ki törődik?
A Gellért Sándor utcai szállón sajnos nyoma sincs annak, mire kötelezné az utcanév az intézményt. Szűkös, penészes a szoba, drága az ellátás. Másnap kényelmetlenül hagyom magam mögött iskolám városát. Alkudozom magammal, mivel tartozom én, az Erdély közepére menekülő, ennek az Erdély peremvidékén lévő közösségnek. Legalább annyival, hogy megírom én is – immár Fodor István helyett is – miféle pusztulás folyik ott az utolsó utáni órákban.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Új Magyar Szó Online (Bukarest)
Szatmáron is felfele ível a Magyar Napok népszerűsége
A számok és mérlegek napja a csütörtöki, hisz a Kolozsvári Magyar Napok mérlege után itt a Partiumi Magyar Napok összesített statisztikája is. Úgy tűnik, az erdélyi és partiumi városok magyar közösségeinek kulturális fesztiváljai mindenütt felfele ívelő pályán mozognak: egyre több a résztvevő és a pozitív visszajelzés.
A 13. PMN rendezvényeire 45.000 résztvevő volt kíváncsi. Csak a nagykoncerteken több mint 20 ezren vettek részt, a színpad elött bulizók hangereje pedig meghaladta a 65 decibelt.
Az egy hét leforgása alatt több mint 100 különböző programon vehettek részt az érdeklődők, 7 nagykoncerten tombolhatott a nézősereg, 23 különböző előadást és kiállítást lehetett megnézni-meghallgatni.
A szervezők közleménye szerint „A résztvevő zenekarok közül talán az Ed Philips and the Memphis Patrol volt a leglelkesebb, a leglazábbak Maszkuráék, a legfaksznisabbak pedig Quimbyék voltak.”
Az ifjúsági és gyerekprogramokon több mint 2500-an vettek részt. A Partiumi Magyar Napok hétvégéjén 985 liter bográcsgulyás és több mint 3800 liter sör fogyott el, az elfogyasztott kürtőskalács hosszúsága viszont megszámlálhatatlan – írják a mérleg készítői, akik még azt is megszámolták, hogy telefonbeszélgetéseik időtartama az egy hét alatt meghaladja a 78 órát, az általuk elfogyasztott kávé mennyisége pedig több mint 55 liter.
A tizenharmadik Partiumi Magyar Napok sikeréhez 112 önkéntes, valamint 24 civil szervezet és 63 cég illetve magánszemély járult hozzá, amelyek/akik a két főszervező - az RMDSZ és az Identitas Alapítvány - segítségére voltak szervezésében. A sajtó összesen több mint 150 tudósítást készített az idei rendezvényről.
„Végezetül pedig: a 13. Partiumi Magyar Napok résztvevőinek, nézőinek szeretete és lelkesedése : lemérhetetlen! Köszönjük!” – írják a szervezők.
maszol.ro

Másfél hónap a pártváltásra (Szentesített politikai migráció)
Elfogadta a kormány tegnapi ülésén azt a sürgősségi rendeletet, amely lehetővé teszi a választott önkormányzati tisztségviselőknek, hogy mandátumuk elvesztése nélkül kilépjenek pártjukból: a jogszabály az eredetileg bejelentett két hét, majd tíz napra módosított határidő helyett negyvenöt napra felfüggeszti a pártváltást ellehetetlenítő törvénycikkek hatályát.
A sürgősségi kormányrendelet közzététele után azonnal hatályba lép, a parlament csak utólag vitatja meg a jogszabályt – e vitán az RMDSZ ellene fog szavazni, jelentette be Kelemen Hunor szövetségi elnök. Tegnap, még a rendelet elfogadása előtt az Amerikai Egyesült Államok bukaresti nagykövetsége aggodalmát fejezte ki annak időzítése miatt, másrészt bírálta azt, hogy a kormány összetett kérdéseket rendeletekkel szabályoz, és nem biztosít lehetőséget a parlamenti vitára. A „politikai migráció” előtt utat nyitó rendelet éles vitát váltott ki már bejelentését követően. A Szociáldemokrata Párt (SZDP) szerint csak így lehet a patthelyzetbe jutott önkormányzatokat ismét működésképessé tenni, a jobboldali ellenzék viszont azt állítja: a vezető kormánypárt zsarolással próbálja saját táborába kényszeríteni a polgármestereket, akiknek meghatározó szerepük lehet az emberek mozgósításában a novemberi államfőválasztáson. Politikai elemzők arra számítanak: az SZDP jó eséllyel növelheti önkormányzati tisztségviselőinek táborát, ha az átállóknak nem kell már tartaniuk attól, hogy elveszítik mandátumukat.
Victor Ponta miniszterelnök a kormányülés elején kijelentette: vállalja a politikai migráció előtt utat nyitó sürgősségi rendeletet, mely „igazságot tesz”, hiszen 2012-ben a választottak túlnyomó többsége az akkori Szociál-Liberális Szövetség (SZLSZ) jelöltjeként szerzett mandátumot, most pedig sokan egy másik pártszövetségben, az SZLSZ-ből kilépett Nemzeti Liberális Párt és a Demokrata-Liberális Párt alkotta Keresztény-Liberális Szövetségben (KLSZ) találták magukat, és ezáltal az önkormányzatok jelentős részében a kormánypártok helyi szinten ellenzékbe kerültek. „Az elöljárók választhatnak: függetlenek lesznek, maradhatnak abban a pártban, ahol vannak, vagy pedig tiszteletben tartják választóikat. A fontos az, hogy fel akarom oldani a helyi közigazgatási hatóságokat a zárlat alól, és ismétlem, egy kis igazságot is akarunk tenni, mert nem hiszem, hogy valakitől is azt lehetne kérni, hogy miután az SZLSZ színeiben jelöltetted magad Antonescuval és Pontával az oldaladon, most állj Blaga, Băsescu és Johannis mellé. A polgármesterek és a tanácsosok nem rabszolgák Blaga és Johannis birtokán, ők szabadon választhatnak és szolgálhatják választóikat” – fűzte hozzá a kormányfő.
Az RMDSZ nem támogatja a választott önkormányzati tisztségviselők pártváltását, és az erről szóló sürgősségi kormányrendelet parlamenti vitája során a jogszabály ellen szavaz majd – jelentette be Kelemen Hunor. „Évek óta mondjuk, hogy a pártváltás a román politika krónikus betegsége. A miniszterelnök ismeri a véleményem, de magára vállalta a felelősséget. Következik a parlamenti vita, amelynek során az RMDSZ frakciói nem fogják megszavazni a rendeletet, mert nem támogathatunk olyasmit, ami ellenkezik az elveinkkel” – mondta az RMDSZ elnöke. Hozzátette: az RMDSZ-t közvetlenül nem érinti a pártváltás, „nem adtunk embereket más pártoknak, nem is vettünk el embereket más pártoktól, minket elkerült ez a csapás. Azonban közvetve mégis érint az ügy, mivel észrevettük, hogy a politikai migráció miatt adott pillanatban megváltozhat a politikai stabilitás. Ez pedig a társadalom számára nem jó, nem konstruktív dolog”. Az Amerikai Egyesült Államok bukaresti nagykövetsége a tegnapi kormányülés kezdete előtt tette közzé levelét, melyben aggodalmát fejezte ki a kormány által a sürgősségi rendelet elfogadására választott időpont miatt. „Az elöljárókra vonatkozó rendelet kapcsán hallottunk mellette és ellene szóló érveket. Aggódunk a kiválasztott időpont miatt. Régebben már kifejtettük aggályainkat, hogy összetett ügyeket sürgősségi rendelettel fogadnak el, és az a véleményünk, hogy az ilyen dogokat nyitott és átlátható eljárás során kellene megvitatni, amely lehetővé teszi olyan viták szervezését, melyeken minden politikai párt, a civil társadalom és minden érdekelt fél részt vehet” – áll a nyilatkozatban.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A megszúrt motoros vallomása (Kézdiszentléleki tragédia)
Szerdán, a második kézdiszentléleki motoros megemlékezésen az augusztus 10-én megkéselt, huszonnyolc esztendős szovátai Pál Tamás is részt vett. A községházán a sajtó előtt felelevenítette a történteket, és megerősítette: motorostársa, az elhunyt Sebestyén Attila lincselés áldozata lett.
Pál Tamás: Utasommal együtt szenvedtem el a támadást a cigánysoron. Ketten motoroztunk Attilával, mindkettőnk járművén egy-egy női utas is ült. Kézdivásárhely irányából Csíkszereda felé tartottunk, Attila haladt elöl, én látótávolságon belül követtem. Láttam, hogy az út bal oldaláról Attila felé szalad két, felügyelet nélkül hagyott gyermek. Utolsó pillanatban meglepetésként érte, próbálta elkerülni őket, de nem sikerült. A kislányt nem frontálisan ütötte el, csak érintette, ami kimozdította egyensúlyából, és ez vezetett a tragédiához. Árokba vetődtek, a motorjuk elsodródott, és az úttesttől egy méter magasságban lévő háztetőn kötött ki. Attila és társa az út melletti árokba zuhant, ami egyben kapubejáró is. Attila arccal lefelé, utasa arccal felfelé feküdt. Megálltam, és odamentem hozzájuk. Láttam, hogy mindketten lélegeznek, ezért kissé megnyugodtam, és abban reménykedtem, hogy mielőbb odaérnek a mentősök. Nagyon óvatosan a hátára fordítottam Attilát, akkor láttam, hogy a mellkasa mozog, veszi a levegőt. Utasom azonnal hívta a 112-es számot, én pedig odamentem a sebesültekhez. Sajnos, a kigyűlt cigányok nem engedtek a közelükbe, folyamatosan gyűltek körénk, és kezdték rugdosni, ütni, húzogatni jobbra-balra a sebesülteket. Kértem, fejezzék be, ne okozzanak nekik nagyobb sérüléseket, de nem hallgattak rám, minket is megtámadtak. Arra figyeltem fel, hogy két személy bicskával a kezében ágált, hogy megölnek, belém döfik a bicskájukat, megforgatják bennem. Abban a helyzetben nem tudtam felmérni, mi lesz ennek a végkifejlete, közben láttam, hogy az én utasomat is megtámadták. Gondoltam, mentsük, ami menthető, inkább az utasomat védem. Ahogy elindultam felé, rögtön megkaptam a két késszúrást a hátamba. Az egyik a tüdőmet érte, a másikat a hátgerincemnek irányították, de nagy szerencsém volt a motorosfelszereléssel, amelybe elég sok védőszerkezetet beépítettek. Ez mentett meg, lefékezte a bicskát. Sebesülten továbbindultam az utasom felé, hogy megvédjem, megpróbáltam elhajtani a körülötte levőket, magyaráztam nekik: mi azért álltunk meg, hogy segítsünk a sebesülteknek, nem vagyunk hibásak, hagyjanak békén, de tovább támadtak. Felém futott egy nagyobb darab fickó egy kerítésléccel, fejemnek irányítva az ütést. A kezemmel sikerült kivédenem, de a továbbiakat már nem tudtam kivédeni, letörték a plexit a sisakomról, így be tudtak ütni az arcomba. Jobb szememmel nem láttam semmit, véres lett az arcom, jobbról-balról kaptam az ütéseket. Elölről nem támadtak, viszont hátulról, jobbról-balról annál többször. Aki az első nagyobb ütést mérte rám, elkezdett fojtogatni, megpróbáltak leteperni. Egy darabig ellenálltam, de egyre gyengébb lettem, végül legyúrtak a földre. Akkor éreztem, hogy mindennek vége. Valamilyen csoda folytán sikerült erőt vennem, és felálltam, amikor valaki egy léccel akart megütni, sikerült kitépni a kezéből, és azzal kezdtem én is hadonászni. Így már nem mertek annyira támadni. Akkor láttam, hogy aki engem fojtogatott, elindult az utasom felé. Én is elindultam abba az irányba, és észrevettem, hogy a távolból érkezik egy rendőrautó, majd a mentő és újabb rendőrautó. Ezzel volt szerencsénk, utasomat beparancsolták a rendőrkocsiba. A motoromnak több alkatrészét összetörték. Végül beültem a kocsiba, és láttam, hogy a rendőröket is lökdösik, a rendőrkocsit ütlegelték, és folyton hangoskodtak. Miköben engem ütlegeltek, Attiláékról csak mozzanatokat láttam. Lekerültek fejükről a védősisakok, amelyek a baleset után úgymond érintetlenek voltak, csupán egy-két karcolás, súrlódás látszott rajtuk. Láttam, hogy nagyon sokan gyűltek köréjük, gondolom, nem azért, hogy jót cselekedjenek velük. Láttam a fényképeket, olyan sérüléseket ép sisakban nem lehet elszenvedni. A rendőrkocsiból átültem a mentőbe, majd Attilával és utasával együtt bevittek a kézdivásárhelyi kórházba, de látva, hogy súlyos a helyzet, Attila női utasát Sepsiszentgyörgyre, engem pedig Brassóba vittek.
A Háromszék kérdésére, hogy szerinte az igazi késelőt helyezték-e előzetes letartóztatásba, Pál Tamás azt válaszolta: nem történt meg a szembesítés.
– A rendőrség egy ügyön lovagol, éspedig az emberölési kísérleten velem szemben. Előállítottak egy félnótást, ami nem kielégítő, hiszen több tízen ütlegeltek minket. Azt, aki engem fojtogatott, miért nem tudják előállítani? Biztos vagyok benne, hogy Attila nem halt volna meg a baleset következtében. Pál Tamás úgy vélekedett: a hatóságok részéről sokkal egyszerűbb egy ilyen ügy kimenetelét balesetnek elkönyvelni, mint utánanyomozni és megtalálni az igazi tetteseket.
– Tudomásom szerint Attilának válltörése volt. Ha az utasa életben maradt, neki is túl kellett volna élnie, ha nem lincselik meg. Korszerű védőfelszerelés volt rajta, a fakerítés nem okozhatta a halálát. Az is hülyeség, amit mondanak, hogy kétszáz kilométeres sebességgel száguldottunk lakott területen. Nemrég Pál Tamás utasa is feljelentést tett ismeretlen bántalmazói ellen.
Iochom István, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fesztivál – Gergely Balázs: A legfontosabb számomra az összetartozás öröme
Ötödik napja lezárultak az idei Kolozsvári Magyar Napok, de még mindig annak hatása alatt vagyunk, és remélhetőleg leszünk még egy jó ideig. Gergely Balázst, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezőjét az elmúlt napok benyomásairól és tapasztalatairól faggattuk.
– Boldog fáradtság – ezzel a két szóval lehetne jellemezni mindazt, amit most érzek, de azt hiszem, hogy így van ezzel a szervező stáb nagy része is. Nagyon hosszú hét volt, hiszen nemhogy szűkítettük volna, hanem inkább bővítettük a rendezvénysorozatot. Majdnem kilenc naposra sikeredett, ami jóval több a hasonló rendezvényekhez képest. Az embernek ilyenkor pattanásig feszülnek az idegei, hiszen rengeteg dologra kell odafigyelnie, a vége felé már „automata pilotára” kapcsoltunk. Sajnos, a különböző programokból nem sokat láttunk, mert egyszerűen ilyenkor nincs rá lehetőség, más feladataink vannak. Ennek ellenére mi nagyon boldogok vagyunk, és amikor a rendezvénysorozat lejár, akkor egyfajta kiteljesedést érzünk. Feltöltődünk a rengeteg pozitív visszajelzéstől, attól a szeretettől, amit az emberektől kaptunk, és úgy érezzük, hogy megérte a befektetett munka, amit érdemes folytatni jövőben is. Úgy gondolom, hogy az apró és kiszámíthatatlan hibáktól függetlenül ezúttal is jól sikerült napokat zártunk. Rengeteg apró örömet találhat az ember a rendezvénysorozatban, de ami számomra a legfontosabb, az összetartozás öröme. Hogy közösségként kint vagyunk a tereken, az utcákon, és jól érezzük magunkat együtt. A találkozások öröme, a régi kapcsolatok újra felfedezése mindennél előbbre való, s mindent felülír.
Szabadság (Kolozsvár)

Törvényes árulás
„Ha árulás, legyen árulás, ha a párt érdeke egyszer ezt kívánja. De akkor legalább tudjunk róla mi is” – a romániai politikai viszonyok egyik legjobb ismerője és legfőbb bírálója, Ion Luca Caragiale Az elveszett levél című zseniális, szatirikus színdarabjának klasszikus sorai nem csupán több mint száz évvel ezelőtt voltak érvényesek, hanem ma is.
A kormány által elfogadott sürgősségi rendelet ugyanis, amely 45 napot ad a helyi választott elöljáróknak, hogy eldöntsék, melyik pártban kívánnak tovább politizálni, pontosan a Caragiale által jelzett jelenségről szól: az érintettek 45 napig nyilvánosan követhetnek el árulást – büntetlenül. A rendelet ugyanis erre az időtartamra felfüggeszti azt a törvényi kitételt, miszerint pártváltás esetén elveszítik mandátumukat.
Merthogy a párt – ez esetben a kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) – érdeke ezt kívánja. Novemberben államfőválasztást tartanak, és a kormányoldal számára létfontosságú lenne, hogy tíz év után végre a PSD jelöltjét válasszák elnökké. A helyi elöljárók ezzel úgy függnek össze, hogy – főleg a falvakban, kisvárosokban – ők ismerik a legjobban a helyi viszonyokat, és ők vannak abban a helyzetben, hogy mozgósítani tudnak egyik vagy másik jelölt mellett. Ha tehát őket sikerül zsarolással vagy ígéretekkel átcsábítani, az máris jelentős mértékben növeli a győzelmi esélyeket.
A kormány ezzel nem is annyira burkoltan elismeri, hogy előnyben kívánja részesíteni a hozzá közel álló önkormányzatokat – elvégre a győzelem érdekében tett erőfeszítéseket valahogy honorálni kell majd.
A PSD a jelek szerint annyira nem biztos a győzelmében, hogy még az Egyesült Államok nagykövetségének aggályai sem érdeklik, ami meglehetősen sajátos reakció csupán egy nappal azt követően, hogy a kormány prominensei a román–amerikai stratégiai viszony elmélyítését szorgalmazták.
A rövid távú pártérdek ismét csak felülírta az államérdeket. Ahelyett, hogy a parlamenti honatyák pártváltását is nehezítették volna, ideiglenesen még a helyi elöljárók vándorlását is büntetlenné teszik. Ennyit ér a törvény betűje és a választók akarata ma Romániában. De hátha majd az új, kormánypárti államfőnek sikerül kimagyaráznia a helyzetet.
Balogh Levente , Krónika (Kolozsvár)

Felkarolják a vidéki munkanélkülieket
Nagyszabású közösségfejlesztő projektet kezdeményezett Keresztúr zónájában a székelyudvarhelyi Humán Reform Alapítvány és a Székelyföldi Közösségfejlesztők Egyesülete. Az elkövetkező hónapokban az interetnikus települések életminőségén javítanának a sokrétegű projekttel.
A projekt fő céljaként az életminőség javítását tűzték ki a kezdeményezők egy teljes rendszer kialakításával, amelyet többnyire szociális gazdálkodással valósítanának meg. Hidegkút, Csekefalva, Szentábrahám, Gagy, Rugonfalva, Siménfalva, Boldogfalva, Újszékely, Szenterzsébet, Székelyderzs és Muzsna lakosain segítenének 2016 februárjáig. A közösségfejlesztés során közel nyolcezer személyt érintenének, ebből a fő célcsoportnak számító közösség mintegy 3200 főt számlál, valamint további 400 román személy érintett – avatott be a részletekbe Balla Zoltán, a Humán Reform Alapítvány vezetője. A nagyszabású projekt közel 70 ezer eurós költségvetését mintegy 90 százalékban az Izland, Liechtenstein és Norvégia által létrehozott EEA Grants finanszírozta.
A sokrétű projekt főként az állás nélküli személyeket karolná fel, elsősorban a roma munkanélkülieket. Viszont etnikumtól függetlenül számítanak az összes olyan személyre, aki tanulna és dolgozna, ugyanakkor olyan fiataloknak is segítenének gazdasági, szociális és életmód jellegű tanácsokkal, képzésekkel, akik önálló vállalkozásba kezdenének vagy jobban szeretnének érvényesülni a munkapiacon. Továbbá a csekély bevételű családoknak is szerveznének programokat.
Mint kiderült, egy Szociális Gazdasági Szövetkezet létrehozásában gondolkoznak a kezdeményezők, ennek megvalósításához a kellő tudást is átadnák a részvevőknek. A projekt közösségfejlesztő szakaszában képzéseket szerveznének, műhelymunkákba vonnák be a települések lakóit, és különböző akciósorozatokat szerveznének. A vállalkozásfejlesztő szakaszban üzleti ismeretekkel segítenék az érdeklődőket. Megvalósítható üzleti ötletek kidolgozásában segítenének a kezdeményezők, konkrét terveket állítanának össze. A megfelelő erőforrások felmérése után pedig a megvalósításhoz szükséges struktúrát is biztosítanák.
Több száz személynek adnának esélyt arra, hogy szakképzéseken és kompetenciafejlesztéseken vegyenek részt, valamint karrierépítési tanácsadással is szolgálnának. Emellett közművelődési programokkal is gazdagítanák a tizenegy település kulturális életét, különböző előadássorozatokkal szolgálnának, attól függően, hogy mi érdekli a helybélieket – hangzott el a sajtótájékoztatón.
Veres Réka, Székelyhon.ro

Paranormális
Olyan ez a román belpolitikai világ, mint a Hargita megyében létrejött vasúti Bermuda-háromszög. Mint ismeretes, egy hét alatt két vasúti szerelvény szenvedett balesetet Vasláb és Marosfő között. Egy héttel ezelőtt egy 28 vagonos tehervonat mozdonya ugrott le a sínekről, most pedig szintén egy teherjárat egyik kocsija hagyta el a kötött pályát. Mindkét esetben közös, hogy az emberi sérülésektől szerencsére mentes balesetek alapos felfordulást okoztak a vasúti közlekedésben. Ahogy az lenni szokott mindenhol. Na jó, nem éppen mindenhol, mert normálisabb helyeken a veszteglésre kényszerülő járatok utasait buszba ültetik és megy tovább az élet. Elvileg itt is akadna vonatpótlóbusz, de valahogy sosem úgy működik a rendszer, hogy az utasnak is jó legyen. Mert az utasok alapjáraton le vannak szarva. Akárcsak a választópolgárok. A kettő egy és ugyanaz.
Most éppen azt oldotta meg a kormány, hogy néhány napra lehetővé tette, hogy a választottak mandátumvesztés nélkül, vagyis büntetlenül pártot váltsanak. Pedig a szavazó azért voksolt erre vagy arra a jelöltre, mert az éppen az volt, ami. A választó abban a formában akarta tisztséghez juttatni, amit a jelölt a választási kampányban megtestesített. Nyilván az is az igazsághoz tartozik, hogy pártot, ideológiát bármikor lehet váltani korrekt módon. Érik az ember, történik vele ez-az, aztán másképp látja a dolgokat. Ez természetes. Csakhogy itt most nem erről van szó, hanem arról, hogy ipari mennyiségben és mindenféle ideológiai meggyőződéstől függetlenül lehessen átülni a kormány oldalára. Azaz váltani, mint ahogy alsóneműt szokás.
Ennyi erővel azon is törhetné a fejét a kormány, hogy X napig büntetlenül lehessen csalni-lopni-fosztogatni. De hát azt is most lehet! – vethetné közbe a kedves olvasó. És valóban, részben igaza is van. Csak azért részben, mert a büntetlen csalás-lopás-fosztogatás kombinációjához mindenekelőtt befolyásra és hatalomra van szükség. Ezek hiányában könnyen lehet, hogy előbb-utóbb börtönbe kerül valaki. Hogy onnan aztán a jó magaviselete miatt idő előtt szabaduljon, de ez már egy másik történet. Amúgy az önmagában egy kicsit nonszensz: börtönbe jut valaki a rossz magaviselete miatt, aztán kikerül a rácsok mögül a jó magaviseletének köszönhetően. Akkor egyes személyek jó magaviselete csak morcos börtönőrök között garantált? Ez a választottak morális Bermuda-háromszöge?
Ez az egész ország belpolitikai (és gazdasági) értelemben olyan, mint a Hargita megyében pórul járt vonatok. Hol itt siklik ki, hol ott ugrik le a sínekről. S közben valakik büntetlenül lopják a mozdonyból a motorinát.
Szüszer-Nagy Róbert, Székelyhon.ro

Személyiségek, ha kerestetnek…
Ahhoz kétség nem fér, hogy nagy feladatra vállalkozott Demeter Lajos, a Bod Péter Megyei Könyvtár munkatársa, amikor hozzálátott nagy munkájához, Sepsiszentgyörgy jeles embereinek felkutatásához, az anyag feldolgozásához, rendszerezéséhez, megírásához.
Kétségtelen, hogy könyve, a Sepsiszentgyörgy személyiségei olyan alkotás, amely nem csupán névtárként, lexikonként kiemelkedő jelentőségű, hanem napi olvasmányként is roppant szórakoztató, tanulságos, mert kidomborodik belőle az 550 évvel ezelőtt mezővárossá nyilvánított település szellemi, társadalmi, politikai, gazdasági múltja, amelyet el- és kitörölni immár nem lehet, ennek a kiadványnak köszönhetően sem.
A munka nagyságrendjét jelzi, hogy A-tól J-ig terjedően közel négyszáz szócikk (én 391-et számoltam) foglalkozik a megjelölt személyek életével, munkásságával, feltárva ugyanakkor számos olyan, velük kapcsolatos eseményt, amely rávilágít egy-egy korszak jellemzőire, gondolkodásmódjára, a városhoz kötődő számos mozzanatra. A kötetben szerepelnek a szépirodalom, a képzőművészet, a zene, a színház jeles képviselői, a tudományok elhivatott művelői, kiváló sportolók, külföldi egyetemek valamikori végzettjei, újságírók, szerkesztők, a helyi közélet alakítói, a város egykori és jelenlegi díszpolgárai, országgyűlési képviselők, az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc tisztjei. Szerepelnek olyanok is, akik elhagyva szülővárosukat, máshol futottak be elismerésre méltó pályát, öregbítve szülővárosuk hírnevét. E könyv lapjait forgatva ismerünk meg számunkra eddig ismeretlen alkotókat, lapalapítókat, gazdasági közírókat, tudomást szerzünk világhírt szerzett személyekről, akiknek ideig-óráig kapcsolatuk volt Sepsiszentgyörgygyel, de az idő rövidsége dacára nagy hatást gyakoroltak az itteniekre. Jó olvasni Jókai jelenlétéről, s igen érdekes adat utal a kalandor Benyovszky Móricra, akiről sok mindent tudtunk, a róla készült filmet is végigkövettük, de eddig nem tudtuk, hogy egy kerek évet itt katonáskodott. Feltétlenül ki kell emelnem a szócikkek olvasmányosságát. Nagy előnyére szolgál az összeállításnak, s egyben az olvasó kíváncsiságát is jobban felkelti, hogy nem szab szigorú határokat a szócikkek terjedelmét illetően. Emiatt aztán érdeklődésünk is egyre fokozódik, hisz mind többet és többet akarunk megtudni egyik-másik szereplőről, s ebben segítenek az oldott és könnyed szövegek.
Persze, mint ahogy egyetlen hibátlan mű sem létezik, e mostani alkotásban is előfordulhat hiba. A szerző vallomása szerint harmincheten dolgoztak be – bizonyára a főszerkesztő keze alá –, nem tudni viszont, létezett, avagy sem szűkebb szerkesztői közösség. Így nyilván az a benyomásunk alakul ki, hogy az összes szócikket egyedül Demeter Lajos írta, a többiek csak szállították a nyersanyagot, közöltek neveket, eseményeket. Van olyan gyakorlat, hogy legalább a hosszabb szócikkek szerzőjét is megjelölik.
A bőség ellenére azért csak akad hiányérzetünk. Én legalábbis úgy gondolom, a könyv kissé zordan bánik a második világháború utáni időszak személyiségeivel. Persze, azt érdemes lenne tisztázni a következő kötet (kötetek) összeállításakor, hogy meddig is terjedhet a személyiségekként felfogható személyek köre. Érzésem szerint különösen a pedagógusokkal, a jogászokkal és az orvosokkal bánik kissé mostohán, azokkal, akik kiemelkedő meghatározói voltak Sepsiszentgyörgy közéletének, közállapotának, anélkül hogy lehetőségük lett volna akár papírra vetett gondolataikat ki is adni, közölni. Véleményem szerint egy olyan ember, akire környezetében felnéznek, véleményalakító, jelenlétének súlya van, a megszokottnál sokkal többet tud nyújtani a közösségnek, nyugodtan besorolható a személyiségek közé. Néhány nevet azért sorolok fel, mert hozzájuk hasonlóak még lehetnek, s ezeket talán egy pótkötetbe bele is lehetne foglalni. Fájó hiány Fejér Ákos mellőzése, aki nélkül nehéz szólni az utóbbi évtizedek sportmozgalmáról. Hiányzik az Albert orvosházaspár, akik nem csupán osztályvezető főorvosok voltak, de a város művelődési-művészeti életének is jeles résztvevői. Nem szólnak Dávid György gyerekgyógyászról sem. Némi következetlenséget tapasztalhatunk tehát abban, hogy az orvostársadalomból kik is érdemesültek a szerepeltetésre. Talán az osztályvezető főorvosoknak mindenképp ott kell(ene) lenniük. Ugyanezt gondolom a pedagógusok esetében is: az iskolaigazgatók, helyetteseik kétségtelenül nagy szerepet játszottak. Ki tudna a Mikó hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekbeli életéről beszélni Csongvay Árpád említése nélkül? Incze Sándor az 1-es iskola felfuttatása mellett kiváló történész is volt, Dani Árpád a leánylíceum aligazgatójaként szerzett sok elismerést, Baka Károly hosszú ideig volt rajoni főtanfelügyelő, majd iskolaigazgatóként vonult nyugdíjba, Bács Ernő a 2-es és a szemerjai iskolának, Csorja Mária a szövetkezeti középiskolának, Jáni Ferenc az építészetinek volt hosszú ideig a vezetője. A jogászok közül kiemelkedett Blénessy Vilmos főügyész, Aczél Sándor ügyvéd, Bauer Gusztáv bíró. Nagy szerepe volt a megye népszerűsítésében Flóra Gábornak, a központi magyar napilap itteni tudósítójának.
A sepsiszentgyörgyi levéltár létrehozásában, megerősítésében Csia Ernő is fontos szerepet játszott. Benedek Gyula nemcsak rangos énekese volt a településnek, hanem ismert nótaszerző is. Bondor János talán az első sepsiszentgyörgyi színművész volt, aki játékfilmben játszott. Elkerülte a figyelmet a kilyéni Ferencz József, aki hosszú ideig unitárius püspök volt. Bákai Balázs a színház gazdasági igazgatójaként évtizedekig vállalta ezt a rendkívül sok bajjal járó munkakört. A könyvben szereplő személyiségek munkásságát tekintve, úgy vélem, nem lehet eltekinteni néhány olyan embernek az említésétől, aki közvetlenül a megyésítés után és később is meghatározó szereplője volt a város és a megye közéletének: Ioan Hancheş, Harmathi Albert, Ioan Dragoş, Hegyi Zoltán, Beke Lajos, Bodor Márton. Bizonyára vannak még többen is… Kiigazításként: Bodor Miklós óvónőképzői, tanítóképezdei igazgató nem Bözödön, hanem Bögözben született. Bíró Iván Géza képzőművész halálának pontos idejéről és helyéről felvilágosítást lehetett volna kérni a Sepsiszentgyörgyön lakó testvéröccsétől. Végezetül: a könyv igazi férfimunka eredménye! Várjuk a következő kötetet!
Dr. Péter Sándor
Sepsiszentgyörgy személyiségei – Életrajzok, életutak I. kötet A-J /Sepsiszentgyörgy Kiadó, Sepsiszentgyörgy/ Írta és szerkesztette Demeter Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

25. éve jelenik meg a folyóirat
Hazanézőben Korondon
A Hazanéző című, hungarológiai folyóiratként meghatározott kiadvány huszonötödik évfolyamának ünnepe csütörtök délután a korondi unitárius templomban kezdődött. A negyedszázados évfordulón a szerzőkkel negyven budapesti egyetemista ünnepelt együtt. A Firtos Művelődési Egylet egyike a legelső székelyföldi civil szervezeteknek (1990. április 11-én jegyezték be).
A családias összejövetelen Lázár Levente unitárius lelkész elsősorban a 14. században épült, katolikus kápolnából átalakított templom történetét mutatta röviden az egybegyűlteknek, majd felesége, Demeter Erika lelkész Király László Hazabeszélő című versét olvasta fel. A magyarországi Bolyai Önképző Műhely kórusa néhány dalt énekelt, majd Ráduly János, a lap munkatársa a Júlia szép leány című népballadát olvasta fel, végül Ambrus Lajos főszerkesztő köszöntötte a jelenlévőket. A templomi ünnepség után a vendégek átvonultak az imaházba, ahol borral, ordás buktával kínálták meg őket. Ezt követően megtekintették a tájházat, illetve a képtárat, utóbbi anyagát Józsa János keramikus adományozta a községnek. A találkozó közös vacsorával zárult. Hűek maradtak a laphoz
Korond már a hatvanas-hetvenes években érdekes hely volt irodalmi és kulturális szempontból. Talán éppen a fazekasság és a piacozás révén voltak nyitottabbak és tájékozottabbak az átlagnál. A helyben létrejött líceum fennállásának rövid ideje alatt (1962–1973) igen jó képességű fiatal tanárok kerültek az intézményhez: Czegő Zoltán, Beder Tibor, Tófalvi Zoltán, Pászka Imre, Ambrus Lajos, Bölöni Domokos. Mellettük a helyben élő, szociográfiával, néprajzzal és irodalommal foglalkozók – István Lajos, Szőcs Lajos, Páll Lajos – is meghatározó szerepet játszottak. Az a tény, hogy Molnos Lajos is korondi illetőségű, hogy a sóváradi, de Korondhoz is kötődő Király László gyakran fordult meg a községben, magával vonzotta a második Forrás-nemzedék többi tagját, akik a hetvenes években több alkalommal is bemutatkoztak az itteni olvasóközönség előtt: Magyari Lajos, Farkas Árpád, Szávai Géza, Tömöry Péter lehetett azokban az években a korondiak vendége. A nyolcvanas évek elején Bölöni Domokos, a körzeti iskola igazgatója gondoskodott arról, hogy irodalom, könyv iránt ne csak az iskolai tevékenység keretében érdeklődjenek a korondi gyermekek. A felnőttek számára irodalmi esteket, humoristatalálkozókat szerveztek. Annak ellenére, hogy akkortájt eléggé beszűkítette a rendszer a kereteket, a korondi kezdeményezés kiválóan működött, egészen a rendszerváltásig. Többek között Bajor Andor, Zágoni Attila, Gelu Păteanu, Csifó János, Ráduly János neve bukkan fel azokból a sötét nyolcvanas évekből. Bölöni Domokos 1990 tavaszán visszaköltözött ugyan ifjúkora kedves városába, Marosvásárhelyre, ahol két évtizeden át volt a Népújság munkatársa, de soha nem szűnt meg benne a „korondiság”, továbbra is sóvidéki írónak számított, hiszen alkotói indulása a Kalonda alatt zajlott, olyannyira, hogy a témái még ma sem költöztek teljesen át Vásárhelyre. A Hazanéző negyedszázados létét Ambrus Lajos határozta meg, ő az a főszerkesztő, aki azóta is töretlen lendülettel ír, szerkeszt, szervez. Elmondható, hogy a felsorolt szerzők, akik életük egy szakaszában itt éltek, illetve innen származtak el, a lap munkatársai maradtak, szívesen közöltek és közölnek a kiadványban. Páll Lajos képzőművészeti munkái, páratlan stílusa ma is meghatározza a lap küllemét. Ráduly János néprajzi dolgozatokkal és verssel állandó munkatárs, de igen meghatározó személyiségek a holdudvarban Deák-Sárosi László költő, nyelvész, Majla Sándor költő, szerkesztő, Tófalvi Zoltán történész, Lőrincz György író, Simó Márton író, P. Buzogány Árpád költő, illetve Józsa Judit szobrászművész, Józsa János műgyűjtő és keramikus, Józsa László keramikus, Vinczeffy László képzőművész.
„Az írás hőskora lezajlott”
„Már 1973-ban szerettem volna egy kiadványt megjelentetni, de akkor még nem lehetett. Ki is nevettek, amikor előálltam az ötlettel” – emlékszik vissza a hetvenes évekre Ambrus Lajos főszerkesztő. – Már akkor sok kéziratot összegyűjtöttünk, ami ott lapult az asztalfiókban. Eljött a változás ideje, s rátaláltam a régi kéziratokra. Elsőként hoztuk létre ’90-ben a kulturális egyesületet, s úgy terveztük, hogy negyedévenként jelenjen meg a Hazanéző című lap. Végül félévente adtuk ki, 1993-tól pedig minden két lap között egy Hazanéző könyv is napvilágot látott. Korondon könnyű volt lapot szerkeszteni, hiszen a világon nincs még egy olyan hely, ahol ilyen sok a költő, író. Mindenki lelkesen írt, és idővel csatlakoztak a lap szerzőgárdájához olyanok is, akik nem korondiak. A kezdetekkor ötezer példányban jelentünk meg, ami szabadeladásban el is fogyott. Most ötszáz példányszámú a lap-, és többnyire barátok terjesztik. Külföldi és hazai barátok támogatták a kiadvány megjelenését, de idővel a megyei, illetve a helyi tanács is mellénk állt. Szerencsénk volt, hiszen olyan baráti hálózatot sikerült kiépítenünk magunk körül, akik mindig mellettünk álltak.”
Ambrus Lajos szerint az írás hőskora lezajlott. – Amikor mi fiatalok voltunk, aki meg akart nyilatkozni, írt. Jót, kevésbé jót, de írt. Emlékszem, amikor megjelent az első kötetem, a faluban úgy mentek el mellettem az emberek, mintha valakivel találkoztak volna. Ma már nem adják meg az alkotó embernek ezt a tiszteletet.
Közlési lehetőséget biztosított a lap
Ráduly János neve már az első lapszámban megjelent, jelenleg is tagja a szerkesztőbizottságnak. „Amikor a rendszerváltás után létrehozták a lapot, nagy hiányok voltak irodalmi folyóiratok és könyvkiadók terén. A Kriterion Könyvkiadó bukdácsolni kezdett, a Dacia és a Ion Creangă megszűnt. Azért említem ezeket, mert itt jelentek meg első meséskönyveim. Tehát nem volt közlési lehetőség az alkotó ember számára. Éppen akkor jött létre a székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Könyvkiadó és a Hazanéző, mindkettőhöz hűséges maradtam mindvégig. A Hazanéző Könyvek sorozatban három kötetem jelent meg, minden anyagomat lehozták a lapban. Ennél nagyobb megbecsülést nem kívánhatnék” – fogalmazott a korondi születésű Ráduly János.
Szakmai tanulmányúton a budapesti diákok
Deák-Sárosi László tanítványai nem először járnak a fazekasság szülőfalujában. „Egy éve tanítok a Bolyai Önképző Műhelyben, és fontosnak tartottam elhozni ide a fiatalokat, hogy lássák, milyen a népi kultúra, személyes kapcsolatokon, találkozásokon keresztül hitelesítsük mindazt, ami a könyvekből nem jön át. A Bolyai Műhely Alapítványt a Magyar Tudományos Akadémia támogatja, és tehetséges, kiemelkedő teljesítményű fiatalokat gyűjt össze, akiknek hároméves humán képzést biztosít ingyenesen. Örülök, hogy négy év után én hozhattam el a csapatot erre a szakmai tanulmányútra. Ambrus Lajos volt olyan kedves, és úgy időzítette az ünnepség időpontját, hogy mi is részt vehessünk” – mondta Deák, aki szintén a Hazanéző szerkesztőbizottságának tagja, ’92 óta szerzője a lapnak. Ő volt az, aki két, nagyon fontos antológia létrehozásában vett részt társszerkesztőként, az első hangos, megzenésített versgyűjtemény a húszéves évfordulóra jelent meg, két éve pedig az Üzenet másképp címűt szintén hanglemezzel együtt adták ki. Az udvarhelyi szerzők közül P. Buzogány Árpád a Hazanéző által meghirdetett verspályázat révén került a lap alkotói közé, majd idővel részt vállalt a könyvek szerkesztésében is, közös rendezvények szervezésében. Simó Márton író, újságíró, szerkesztő versekkel kezdte a Hazanézőben való jelenlétét, még az 1990-es hőskorban. Bár később bő másfél évtizedig nem Erdélyben élt, majdhogynem rendszeresen küldött kéziratokat Ambrusnak. A vers valahogy kimaradt, de jöttek helyette a „komolyabb” műfajok, a széppróza és a tanulmányok. Több Hazanéző-kötetnek szerkesztője, szerepelt az egylet által kiadott vers-, próza- és interjúantológiákban is.
Kedei Zoltán marosvásárhelyi képzőművész egyetlen évet lakott Korondon, mégis ide kötődik a legjobban. „Amikor Ambrus Lajos felkért, hogy rajzoljam meg a Hazanéző tollforgatóit, azt hittem, megőrült. Végül elvállaltam a huszonhat szerző portréjának elkészítését, amely múlt év végén jelent meg egy antológiában” – mondta. Ez a negyedszázados fennállás ma már az erdélyi magyar kultúrtörténet része, egy jól körvonalazódó folyamat, amely – hála az egylet körül működő civileknek és alkotóknak – akár útmutató, példaértékű is lehet ebben az elanyagiasodott világban.
Nagyálmos Ildikó, Népújság (Marosvásárhely)

Határmenti együttműködési iroda létesül a temesvári Megyeházán
A Temes megyei tanács irodahelyiséget biztosít a megyeházán egy Információs Pont – Temesvári Regionális Iroda a Határmenti Együttműködésért (BRECO Iroda)létesítéséhez, a Magyarország–Románia Határon Átnyúló Együttműködési Program 2014–2020 lebonyolításának idejére. A temesvári Információs Pont a Magyar–Román Közös Szakmai Titkárság tevékenységét támogatja a program koordinációs és végrehajtási tevékenységei során.
A megyei önkormányzat keddi ülésén határozatot fogadott el, amely egy 23,6 négyzetméter területű irodahelyiséget biztosít a nagyváradi BRECO Iroda temesvári Információs Pontja számára. A Magyarország–Románia Határon Átnyúló Együttműködési Program 2014–2020 lebonyolításának idején a temesvári irodának két programmenedzser alkalmazottja lesz. Az irodahelyiséget ingyenes használatra adják a BRECO Irodának, amely csak a rezsiköltségeket fogja fizetni a következő hét évben. A temesvárihoz hasonló információs pontot hoznak létre Aradon és Szatmárnémetiben is. A temesvári BRECO iroda beindításáról további részleteket nem közöltek a sajtóval.
Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad)

A nemzetállam: rémálom
Amikor 1989 végén a Ceausescu-diktatúrát a népharag elsöpörte, természetesen sokkal jobban tudtuk, mit nem akarunk, mint azt, hogy milyen államot szeretnénk fölépíteni. Nem akartuk egy autarchikus, minden szempontból önellátó állam fantazmagóriáját valaha is megint megtapasztalni. Nem akartunk az erőltetett adósság-visszafizetés miatt éhezni és fázni. Nem akartunk egy tökéletesen ellenőrzött, orwelli világban a függöny mögül kilesni, suttogni, jelbeszéddel értekezni, jelentőségteljesen elhallgatni, autó zúgásra, ajtócsengőre összerezzenni.
Nem akartuk, hogy egy csalhatatlan vezér mondja meg nekünk a „tutit”, bár akkor ezt a szót még nem ismertük. Nem akartuk, hogy a rádió és a televízió újabb meg újabb vívmányokról számoljon be naponta, míg szemmel láthatóan nő körülöttünk a nyomor. Nem akartuk, hogy fejadagra adják a kenyeret, a húst, a vajat, a tojást, a cukrot, a benzint. Mi, magyarok még azt sem akartuk, hogy Bukarestből, a nyelvünket nem is ismerő pártfunkcionáriusok mondják meg, mi a jó nekünk, és mi a rossz. Nem akartuk, hogy a gyerekeinknek azt tanítsák történelemórán, méghozzá románul, hogy ők a dákok leszármazottai.
Nem akartunk egy kommunista nemzetállamban élni. Semmilyen nemzetállamban nem akartunk élni. Világosan tudtuk, hogy nem elég a kommunista államot felszámolni, a nemzetállamot is meg kell szüntetni. Mára az egyik talán sikerült, a másik még nem egészen. Miközben lassan-lassan az is tisztán állt előttünk, hogy sokféle, többé-kevésbé sajátos állammodellt követhetnénk egy fekete-fehérből gyorsan színesre váltó világban, az előttünk is megnyíló Európában, ahol igazán változatos megoldások vannak, hiszen a köztársaságok mellett monarchiák is fellelhetők, természetesen jelképes hatalmú monarchákkal, és mi tagadás, demokratikusan működnek ezek az államok is.
Számomra a legrokonszenvesebbnek a svájci minta tűnt, és nemcsak a kisebb vagy nagyobb nyelvközösségek egyenjogúsága okán, hanem mert fogalmam sincs, éppen ki ott az elnök, és kik vannak kormányon, de ettől még az az ország minden jel szerint elég jól megvan. De most végül is nem a nyugati megoldásokat akarom leltározni, bár időről időre az sem árt. A lényeg az, hogy minden tájékozatlanságunk ellenére, a nyelvi-nemzeti jogokért, elsősorban a teljes körű anyanyelvű oktatásért, a magyar nyelv hivatalos használatáért folytatott magától értetődő küzdelemünk hajnalán arra is rájöttünk, hogy ezek a jogok, legyen bár alkotmányos és törvényes garancia rájuk, csakis egy decentralizált, állampolgárainak és helyi közösségeinek minél nagyobb szabadságot biztosító rendszerben érvényesíthetők igazán.
Elég hamar felismertük, hogy mindent meg kell tennünk egy erős önkormányzatiságon alapuló, az állami monopóliumot csupán a nemzetbiztonsági ágazatokban fenntartó, de egyébként a magánkezdeményezésnek mindenütt, a sajtótól az oktatásig vagy az egészségügyig, minél nagyobb teret engedő, ha úgy tetszik, „puha”, „gyenge” államért. Persze ezt nem csupán a romániai nacionálkommunizmus tapasztalata mondatja velem, hiszen a nemzetállami rémálom – igenis, Európának ebben a részében a nemzetállam: rémálom –, egyáltalán nem köthető egyetlen ideológiához. A jobboldalhoz sem, mert amit mi annak idején, negyven év alatt átéltünk, azt bizonyította, hogy az Internacionálé himnikus akkordjai mellett is kiteljesíthető a nacionalizmus. Viszont nekünk mégis legalább száz esztendőről kellene beszélnünk, de inkább jóval többről, itt a Kárpát-medencében. Magyar tragédia elsősorban, ám a szomszéd népek sem lettek boldogabbak attól, hogy külön-külön mindegyik többször is nekifutott a saját nemzetállama megteremtésének. Tették és teszik ezt olyan térségben, ahol semmiféle rostával, centrifugával, oldó- vagy derítőszerrel nem választhatók igazán szét az etnikumok.
És mégis, 1989 után hiába próbáltuk megakadályozni, hogy az új, 1991-es román alkotmányba bekerüljön a „Románia nemzetállam” definíció. Nem sikerült. Hiába akartuk 2003-ban, akkor már viszonylag jó politikai alkupozícióban kivetetni a módosított alkotmányból ezt a meghatározást. Nem sikerült. De míg 1991-ben a nemzetállam-definíció a kemény, megfellebbezhetetlen, velünk szemben ellenséges valóságot tükrözte, vagyis azt, hogy egynyelvű – kizárólag román – államban élünk, addig 2003-ban Románia már rég nem volt igazi nemzetállam, közben ugyanis kialakítottunk egy magyar nyelvű iskolahálózatot, több állami egyetemen, számos szakon magyarul lehetett diplomát szerezni, sőt beindulhatott a Magyarország által finanszírozott Sapientia magánegyetem is.
Megjelentek Erdély-szerte a kétnyelvű helységnévtáblák, jelentős föld- és erdőtulajdont kaptak vissza a magyar nemzetiségű román állampolgárok is, és már számottevő költségvetéssel gazdálkodhattak a választott – sok erdélyi közigazgatási egységben értelemszerűen magyar vagy legalábbis magyar többségű – önkormányzatok. Elkezdődött a központi hatalom megosztása a helyi közösségekkel, ami természetesen az egész ország érdeke, de nekünk, magyaroknak: létérdekünk. Hiszen mi Bukarestben ideig-óráig lehetünk erősek, de tartósan soha. Nekünk ott van szükségünk döntési lehetőségekre, ahol élünk.
Ezért volt fontos például, hogy az iskolák, művelődési intézmények, kórházak adminisztrálása a kormánytól – a mi jóvoltunkból is – átkerült az önkormányzatokhoz. Számomra egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ez az az állammodell, ez az az irány, amelyet követnünk kell. És ezért aggaszt, hogy az utóbbi két-három évben Romániában is lelassult, sőt néhány területen le is állt ez a folyamat, populista politikusok próbálják visszaterelni népüket egy évszázadosan kudarcos nemzetállami koncepcióhoz.
Ennél is nagyobb aggodalommal tölt el, hogy a nemzetállami koncepciót Romániában is, újabban pedig még hangsúlyosabban Magyarországon, valami féle Quod licet Iovi, non licet bovi elv szerint akarják megvalósítani egyesek. Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek? Amit szabad Orbán Viktoréknak, nem szabad Victor Pontáéknak és Traian Basescuéknak, netán Robert Ficóéknak, és fordítva? Neveket mondtam, ezeket be lehet helyettesíteni másokkal. Ami fontos: engem nem csak azért ejt gondolkodóba a magyar miniszterelnök tusnádfürdői – újabb keletű, ránk eddig nem jellemző nominalista megközelítésben: tusványosi, tehát egy nem létező településen elhangzott – beszéde, mert bárki bármit is mondjon, szembehelyezi egymással az egyéni és a közösségi jogokat, illetve a nyugati típusú, általa liberálisnak nevezett államot a nemzeti érdekkel.
Hiszen az előadásában felvetett egyik-másik problémáról akár vitát is lehetne nyitni, és nem értek egyet azokkal, akik az Európai Unió bürokratáit szentnek és sérthetetlennek tekintik. Az sem biztos, hogy nem kellett volna sokkal kreatívabban, néha sokkal kritikusabban viszonyulni ahhoz, amit a regionális és történelmi sajátosságokat figyelmen kívül hagyva, ránk akartak oktrojálni Brüsszelből. Viszont amiről nem lehet, nem szabad vitázni: a különbségtétel „Jupiter” és az „ökör” között. Nem gondolom, hogy Európa keleti felének, bibói szóhasználattal élve, az itteni „kisállamoknak” a „nyomorúságát” csupán iskolás példamutatással meg lehetne oldani.
Különben sem vagyunk egyformán vesztesei a jelenkori történelemnek, cinizmus lenne ugyanazt a történelemszemléletet elvárni mindenkitől, aki itt él. De azt sem hihetem, hogy egy mai magyarországi politikusnak, akár jobboldalinak, akár baloldalinak, nem kellene figyelembe vennie azt, hogy ez az egész – Kántor Lajos szavával – „konglomerát”, amelyben élünk, szerves egészet képez. Vagyis nem lehet olyan állammodellt követnie Magyarországnak, amit mi Románia vagy Szlovákia esetében az ott élő magyar közösségek szempontjából rendkívül veszélyesnek tartunk, és minden erőnkkel azért küzdünk, hogy ezek az országok ne induljanak el ismét ebbe az irányba. Erre a magyar politikának minden pillanatban oda kellene figyelnie. Már amennyiben tényleg határoktól függetlenül szolidáris nemzetben gondolkozunk. Nem tudom elképzelni, hogy bort igyunk, és vizet prédikáljunk, vagyis a tusnádfürdői beszédet idézve „újjá akarjuk szervezni a liberális állam helyett a nemzeti államunkat”, de a szomszéd nemzetállamokat ezzel egyidejűleg le akarjuk bontani. Mint ahogy a magyarországi támogatásra igenis rászoruló erdélyi magyar civil társadalom sem örülne annak, ha Romániában elkezdenék pedzegetni, hogy külföldről valakik „befolyást kívánnak (...) gyakorolni” a civil támogatás ürügyén.
Hangoztatták ezt nálunk egyébként a román nacionalisták is a kilencvenes években, az Illyés Közalapítványt támadva például, de aztán beletörődtek. Külföldi befolyásról vagy „területenkívüliségről” beszélni ma, amikor kettős állampolgárok százezrei élnek Magyarország határain kívül, és amikor a jelenlegi magyar kormánypártok folyamatosan szorgalmazzák, hogy minél többen vegyék fel a magyar állampolgárságot, enyhén szólva következetlenség. Különféle autonómiákat is lehetővé tevő, laza, decentralizált államokat szeretnénk-e a Kárpát-medencében?
Netán az állampolgárság kérdésének és az állami közigazgatásnak a szétválasztását azáltal, hogy magyar állampolgárok milliói élnek majd máshol? Vagy pedig egy saját határai közé beszorított magyar nemzetállamot akarunk? Ezek mind egymástól különböző modellek, és lehetne még sorolni másokat is. Egy biztos: nekünk, jupiteri magyaroknak nem fog sikerülni egészen más mintákat követni, mint amilyeneket magunk körül látni szeretnénk. Ugyanis attól tartok, hogy amit szabad Jupiternek, előbb-utóbb bizony szabad lesz másnak is.
Markó Béla
Népszabadság, aug. 29., Erdély.ma

Kár volt a benzinért
Már szóra méltatni sem érdemes azokat a politikai kudarcokat, amelyeket a „tulipános ernyőszervezet” tavasz óta tartó kormányzati szerepvállalásával eddig elért. Visszautasított magyar konzulátusi irodák, kisebbségellenes brüsszeli perek, válságos román-magyar államközi viszony, elvetett Maros megyei magyar prefektusi szék, tovább sorvadó magyar orvosi kar, jogellenesen betiltott székely szimbólumok, magyarellenes intézkedések, kigúnyolt miniszteri jelölt, elnapolt autonómia-tervezet, megalázott erdélyi magyar közösség. Nagyjából ezek a mérföldkövei az eddig felmutatott „erős képviseletnek”.
El kell fogadnunk, hogy valahol, valakik hasznot húztak ebből az eredménytelen kísérletből, de mégis fel kell tennünk a kérdést: kinek érte meg? Az egyetlen elfogadható érv a jelenlegi állapotok fenntartása mellett csak az lehet, hogy ellenzékben még ennél is elviselhetetlenebb lenne. Azért kell kormányon maradniuk, hogy „csak rosszabb ne legyen”.
Mégis, a kockázatok felvállalása mellett, ki kellene próbálniuk, milyen az a másik változat, amelyben az ellenzék oldalán és nem a „románok pártján” tevékenykednek. Erre azért lenne szükség, mert a szövetség vezetői sorozatosan olyan könnyű prédának bizonyultak, hogy az utóbbi időben már senki, semmilyen velük kötött egyezményt nem tartott be. Sőt, a partnereik még a magyarellenesség retorikáját is kihasználták, hogy tovább növeljék a politikai tőkéjüket. Mindezt „rommagyar” segédlettel. Nesze neked érdekképviselet!
Egy ilyen kisebbségpolitikai balsiker-sorozat mellett jól fogott volna az erdélyi magyarok számára is, vigasztalásul, ha valamilyen kézzel fogható gazdasági sikert könyvelhetnek el. Ha az anyanyelvi jogok hiányát az anyagiakkal ellensúlyozhatják. Ha a kormányzati szerepvállalás a többség számára, nemzetiségtől függetlenül, megemelkedett jövedelemmel jár. Ha olyan gazdaságélénkítő intézkedéseket hoznak, amelyek az életszínvonal javulását, de legrosszabb esetben is annak megőrzését eredményezik. Nem így történt.
A hatalomra lépés után szinte azonnal a miniszterelnök-helyettes kifejtette: a szövetség is egyetért az üzemanyag jövedéki adójának a növelésével, főként amiatt, hogy az így befolyó pénzt autópálya-építésre fordítja a kormány. Hát azóta mindenki megtapasztalhatta, hogy a szomszédos országok közül a kőolajtartalékairól híres Romániában lett a legdrágább a benzin és a gázolaj. A fuvarozók és a gépkocsival közlekedő turisták külföldön tankolnak. A határmentiek a szomszédos országok benzinkútjaihoz járnak.
A statisztikai adatok pedig kimutatták: annyira visszaesett az üzemanyag-fogyasztás, hogy még a korábbinál is kisebb bevételekhez jutott az állam. Amiből nemhogy autópályára, de talán még bicikliutakra sem futja. Ennek ellenére senki sem tiltakozott az elhibázott döntés ellen. Olyanná vált ez az „érdekképviselet”, mint egy elhajított bumeráng az olajmezők felett.
Ferencz Zsombor
Központ, Erdély.ma

Borbély: politikai eszközökkel kell elkerülni az esetleges katonai beavatkozásokat
A parlamenti diplomácia fontosságáról, valamint a következő hetek, hónapok nemzetközi kihívásairól, prioritásairól tartott előadást augusztus 29-én Borbély László, a képviselőház külügyi bizottságának elnöke, a román diplomácia éves találkozóján Bukarestben.
„Az utóbbi periódusban olyan nemzetközi kihívások jelentek meg, nem csak Európában, de az iraki és a szíriai események hatására a Közel-keleti országokban is, amelyek az emberiség számára azt bizonyítják be, hogy sajnos hiába léteznek nemzetközi egyezmények, ENSZ-határozatok, egyes országok önkényesen viselkednek, és olyan konfliktusos övezetek jönnek létre szerte a világon, amelyek arra kényszerítik a nemzetközi szervezeteket, hogy újragondolják stratégiájukat” – fogalmazott a találkozón Borbély László.
Elmondta, a nemzetközi helyzet naponta változik – gondoljunk csak az ukrajnai válságra, a gázai konfliktusra, Kína agresszív tengerpolitikájára, a líbiai állam összeomlására, az egyiptomi válságra, vagy a demokrácia és az alapvető emberi jogok eltiprására Afrikában és Ázsiában –, a legrosszabb pedig az, hogy ezek a változások emberáldozatokat is követelnek. „A világ vezető politikusai most kell bebizonyítsák, hogy képesek politikai eszközökkel elkerülni az esetleges katonai beavatkozásokat” – hangsúlyozta Borbély. Hozzátette, Románia, az Európai Unió és a NATO keleti határaként, fontos geopolitikai helyzetben van, ezért az országnak a következő hetek, illetve a szeptember eleji NATO-csúcstalálkozó során egy koherens és a jogállamot védő álláspontot kell megfogalmaznia, képviselnie.
„Fontos a parlamenti demokrácia, fontos az, hogy a romániai külpolitikában érdekelt intézmények egységes üzeneteket fogalmazzanak meg. Ugyanilyen fontos egy egységes üzenet az Európai Unió részéről is. Az elmúlt hónapok nemzetközi eseményei precedens nélküliek, ezért a következő hetekben, hónapokban, a világ országai azt kell elérjék, hogy a kialakult konfliktusok politikai úton rendeződjenek, különben megkérdőjeleződik az a jogrend, amelyet a nemzetközi szervezetek hosszú éveken át építettek fel” – fejtette ki felszólalásában a külügyi bizottság elnöke.
Borbély László beszédében a romániai magyar közösség jelenlétére, szerepére is kitérve, elmondta: a közösség az 1990-es éve óta a jogállam eszközeivel élve harcolta ki magának jogait, ez a továbbiakban is így lesz, hiszen ezek a kisebbségi jogok nem ellentmondanak, de erősítik a jogállamot. Közlemény
Erdély.ma

Jókedv és minőség
Maros-parti Koncertforgatag
Annak ellenére, hogy még csak második alkalommal rendezték meg, úgy tűnik, a Vásárhelyi Forgatag végérvényesen otthonra talált Marosvásárhelyen. Erre utal a nagyszámú nézősereg szinte a legtöbb rendezvényen, a pozitív felhangok és visszajelzések sorozata, és nem utolsósorban az igencsak jó hangulat. Ez utóbbi szempontból – természetszerűen – a Maros-part vitte a pálmát, ahol sátrak és tematikus előadások, irodalmi rendezvények, gyerekprogramok és koncertek sokasága várta az érdeklődők seregét. Délelőttől hajnalig tartott a mulatság a Forgatag napjain, amely a Maros-parti ,,bejárattól’’ a gokartpályáig a mélyen tisztelt megannyi rétegének kínálta nívós programjainak sorozatát. Az élet a délutáni, kényelmes lazulásból késő délutánra, illetve estére pergőre változott: ekkor kezdődött a koncertek sorozata, és megtelt a Sörpatikával szemben elhelyezett színpad előtti tér. Csütörtök este, a testvérvárosi kapcsolat jegyében két zalaegerszegi formáció lépett fel a Forgatagon. Este héttől a Hard Chords, kilenctől pedig a Phantom együttesek szórakoztatták az ekkor még csekély lélekszámú közönséget jófajta rockmuzsikával. Péntek estétől pedig beindult a parti: a Dzsesztán és a Votska koncertjeit követően lépett a színpadra Magyarország méltán elismert, világzenébe oltott egyedi jegyeiről felismerhető együttese, a Maszkura és a Tücsökraj. A bandának marosvásárhelyi vonatkozásai is vannak, hiszen a frontember, Maszkura, vásárhelyi származású, az itteni művészeti líceum egykori diákja, sokan még a néhai, Gedeon nevű együttesből ismerhetik. A Tücsökraj fergeteges koncertjét az ugyancsak magyarországi Balkán Fanatik fellépése követte: a magyar népzenei és világzenei elemeket vegyítő formáció hatalmas bulit varázsolt a nézőtérre, amelynek méltó levezetéseként a marosvásárhelyi Cover együttes mozgatta meg pénteken utoljára a publikumot. Minőségi és pergő rockzene búcsúztatta a Forgatag első, hétvégi koncertnapját. Szombaton már kora délután szépszámú közönség vette birtokba a Maros-partot: fiatal képzőművészek díszítették a sátrak sokasága előtti Kortárs-teret, amelyet Molnár Ede fellépése, illetve muzsikája gazdagított. Az andalító napsütés, a barátságos és laza hangulat az esti partira méltó felkészítőnek bizonyult. Az Evilági együttes gyermekkoncertje után lépett színpadra a marosvásárhelyi Vecker együttes, amely – tagjainak igencsak fiatal életkora ellenére – igen meggyőzően játssza pop-rock dalait és feldolgozásait. Őket az ugyancsak vásárhelyi Koszika&The Hot Shots nevű formáció követte. Koszorús Krisztina és együttese ismét bebizonyította, hogy igen változatos, igencsak minőségi repertoárjával meg tudja mozgatni a tömeget, amely jófajta partizással készült fel az est főbandájára: Rúzsa Magdinak és társainak koncertjére. A tömeg ekkorra már a színpadtól a gokartpályáig teljesen birtokba vette a rendelkezésre álló teret, és a koncert kezdetekor azonnal bulizni kezdett. Asztalok tetején is táncoltak, egészen a leghátsó sorokig, a feltűnően dinamikus koncerten a vajdasági származású énekesnő megannyi stílben írt dalainak sokaságát játszotta el, hogy ráadásként – amikor a hangulat a tetőfokára hágott – az AC/DC-klasszikus Highway to Hell rockhimnusszal zárja a kitűnő marosvásárhelyi koncertet. Ifjak és idősebbek korosztályra való tekintet nélkül partizták végig az estét, amely a marosvásárhelyi Corax együttes fellépésével zárult. A vasárnapi Maros-parti Koncertforgatag a rock jegyében zajlott és lapzártánk után ért véget. De ezen beszámoló írója biztos benne, hogy a sepsiszentgyörgyi Folker, a vásárhelyi Autostop MS, a magyarországi Beatrice és az ugyancsak vásárhelyi BÜSZ koncertjein is az előző napokon tapasztaltakhoz hasonló tombolás és fergeteges hangulat lesz az úr, és idén is a jókedv és minőség jegyében ér véget az immár második Vásárhelyi Forgatag.
K. Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely)

Dragnea: nincs kompromisszum autonómiaügyben
Az RMDSZ-szel koalícióban kormányzó szociáldemokraták ügyvezető elnöke, Liviu Dragnea leszögezte: nem fogadják el az autonómiát. A nyilatkozat apropója, hogy hamarosan nyilvános lesz az RMDSZ székelyföldi autonómiatervezete.
Burkoltan a koalíció felbontásával fenyegette meg az RMDSZ-t Liviu Dragnea közigazgatásért felelős miniszterelnök-helyettes, a magyar szervezettel együtt kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) ügyvezető elnöke, és kizárta a kompromisszumot az autonómia ügyében. Dragnea egy televíziós műsorban azt mondta: kizárt a „politikai zsarolás” lehetősége a Székelyföld etnikai jellegű autonómiája kapcsán, mivel a kormánynak az RMDSZ támogatása nélkül is megvan a többsége.
Dragnea azt is hozzátette ugyanakkor, hogy az RMDSZ eddig nem is vetette föl a koalícióban az autonómia témáját.
„Az RMDSZ sem hivatalosan, sem informálisan, egyetlen politikai témájú találkozón sem állt elő ezzel az igénnyel soha. Ami pedig a kormány hozzáállását illeti, semmilyen enyhülés nincs, egyértelmű a határozottság. Semmilyen lehetőség sincs arra, hogy valaki a kormányban vagy a parlamenti többség köreiben – és itt jegyzem meg zárójelben, hogy az RMDSZ nélkül is meglehet a többségünk –, tehát hogy nyomást gyakoroljon, vagy, isten őrizz, lehetősége nyíljon a politikai zsarolásra” – szögezte le Dragnea.
A miniszterelnök-helyettes hozzátette, hogy bár az RMDSZ nem jelentette be hivatalosan az autonómiatervény tervezetét, a kormány figyelemmel követi az ügy fejleményeit. „Talán két-három héttel ezelőtt megkérdeztem, hogy az RMDSZ hivatalosan támogatja-e ezt a kezdeményezést. A válasz az volt, hogy nem. Ez nem jelenti azt, hogy nem figyelünk oda bármilyen nyilvános vagy kevésbé nyilvános akcióra, és hogy nem rendelkezünk mi is információkkal, hogy mindenre felkészüljünk. Másrészt viszont nem akarunk konfliktust gerjeszteni a térségben” – mondta Dragnea.
A miniszterelnök-helyettes egyúttal kizárta a kompromisszum lehetőségét az autonómia ügyében a PSD és az RMDSZ között.
„Semmilyen formában nem értünk egyet az etnikai alapú autonómiával. Nincs lehetőség kompromisszumra köztünk és az RMDSZ között. Ahogy politikai színezettől függetlenül az összes kormány ellenállt az évek során az ilyen kezdeményezéseknek, amelyek a fontosabb választások küszöbén valóban felerősödnek, mi sem hagyunk kétséget afelől, hogy ellenállunk, és nem támogatjuk őket. A román állam egységes jellegéről van szó. Az alkotmányban a régió kifejezés sem létezik, a regionalizációs folyamatot felfüggesztettük” – mondta a miniszterelnök-helyettes.
Mint arról beszámoltunk, a hét elején Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke elmondta, elkészült az RMDSZ autonómiatörvény-tervezete, amelyről a szövetségen belül még egyeztetések zajlanak, majd hamarosan nyilvános vitára bocsátják, a kormányon belül azonban nem terjesztik be a dokumentumot.
Megjegyezte ugyanakkor, hogy a tervezet elfogadásához nem is lenne elég az alkotmánymódosítás, hanem teljesen új alkotmány kellene, hiszen a jelenlegi alaptörvényben nem szerepelnek a régiók, mint közigazgatási egységek. Ráadásul az alkotmánybíróság a közelmúltban visszadobta az alkotmánymódosítási javaslatokat, arra a jelenlegi alaptörvényben foglalt cikkelyre hivatkozva, amely tiltja az egységes és oszthatatlan nemzetállami jelleget rögzítő cikkely módosítását.
Kelemen azt is elmondta, hogy a hétvégére a szövetség parlamenti frakciói megkapták a közel száz cikkelyből álló tervezetet, amely Dél-Tirolt tekinti mintának. A napokban a területi szervezetek is megkapják, és szeptember második hete után várhatóan nyilvános vitára bocsátják. Hozzátette: az egész romániai társadalommal egyeztetni kívánnak.
Balogh Levente, Krónika (Kolozsvár)

Dezinformáció és álelemzés: kinek érdeke az autonómia lejáratása?
A magyar autonómiatörekvéseket durván lejárató írást közölt a napokban egy bizonytalan hátterű angol nyelvű elemzőportál, amely többek között azt állítja, hogy az önrendelkezési törekvéseket Moszkva bátorítja, céljuk pedig az európai országok szétforgácsolása.
A Center For Eurasian Strategic Intelligence (CESI – Eurázsiai Stratégiai Hírszerző Központ) nevű elemzőcsoport saját bevallása szerint a kelet-európai orosz terjeszkedés és katonai agresszió bemutatására és vizsgálatára jött létre idén, és eddig összesen tíz elemzésük elérhető.
A magyar autonómiatörekvésekkel foglalkozó írás augusztus 20-án, a magyar nemzeti ünnepen látott napvilágot – talán nem véletlenül.
Az írás tartalmáról és szellemiségéről már a cím is mindent elárul: Magyarország célja az, hogy bizonytalanná tegye a romániai helyzetet, hogy ezzel Oroszország érdekeit szolgálja (Hungary Aims to Unsettle Situation in Romania to Serve Russia’s Interests).
A cikk illusztrációjául egy olyan képet választottak, amely Tőkés Lászlót, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnökét, a Fidesz színeiben mandátumhoz jutott erdélyi európai parlamenti képviselőt ábrázolja, amint éppen kitűzi a székely zászlót nagyváradi képviselői irodája falára.
„Hirtelen” fokozódó „magyar nyomás”
Az írás azzal indít, hogy Magyarország júliusban hirtelen fokozta a Bukarestre gyakorolt nyomást annak érdekében, hogy „a Budapest érdekszférájába tartozó területek” autonómiát kapjanak. Itt többek között Kövér László házelnök torockói beszédét idézi, amelyben arról beszélt, hogy Budapest globális és európai szintre kívánja emelni az autonómia ügyét. Kitér Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes azon nyilatkozataira is, amelyekben leszögezi: Magyarország támogatja az autonómiatörekvéseket. Megemlíti Tőkés László tusványosi beszédét is, amelyben az EP-képviselő azt mondta: nincs még 25 évünk, most van itt az autonómia ideje.
Az elemzés ezt követően történelmi áttekintésbe csap át, és megemlíti: az autonómiaküzdelem 1993-ban kezdődött, de igazából 2010-től fokozódott, és a 2013–2014-es időszakban eszkalálódott, amikor az Erdély magyarlakta térségeiben élők tiltakozó akciókba fogtak. A cikk megemlíti azt a 2011-es esetet is, amikor Tőkés László és a többi RMDSZ-es képviselő jelenlétében megnyitották a Székelyföld brüsszeli képviseletét, amit a román külügy akkor élesen bírált. Ezt az írás az autonómiaügy európai szintre történő emelésére tett kísérletként értékeli.
A cikk ezt követően az RMDSZ tevékenységére tér ki, amely a szerző szerint élénk parlamenti tevékenységet folytat a Székelyföld autonómiája érdekében. Megjegyzi, hogy Bukarest ugyanakkor megpróbálja elejét venni „az etnikai autonómia ügye és Magyarország terjeszkedési szándéka” politikai szintre emelésének, többek között ennek érdekében nem egyezett bele két magyar konzuli iroda megnyitásába Erdélyben.
Titkos magyar–orosz együttműködés?
Az „elemzésben” ezt követően jelennek meg a leghajmeresztőbb képzettársítások. Megállapítja, hogy a romániai magyar közösség hangja azt követően vált erősebbé, hogy Románia 2009-ben kinyilvánította: eltökélt geopolitikai érdekei megvédésére Moldovában, gyengítve ezzel az orosz befolyást, amiért cserében Moszkva visszavágásként transznisztriai és gagauziai befolyását kihasználva mindent megtett a helyzet destabilizálása érdekében. „Becsléseink szerint az orosz különleges szolgálatok jelenleg is együttműködnek a romániai magyar vezetőkkel, és kihasználva a régió jellegzetes etnikai viszonyait, belülről próbálnak meg gondot okozni Bukarestnek” – fogalmaz a szerző.
A cikk ezt követően azt próbálja bizonygatni, hogy a legbefolyásosabb magyarországi politikusok mind oroszbarátok, Magyarország egyike a Kreml európai barátainak, és a jelenlegi ukrajnai helyzet ellenére is fokozza az együttműködést a nukleáris energia és a földgázszállítás terén Oroszországgal.
A tényekkel szemmel láthatóan köszönő viszonyban sem álló szerző azzal próbálja a magyar–orosz „fegyverbarátságot” bizonygatni, hogy Budapest nem vetette fel az etnikai alapú autonómiát Szerbiában, amely Oroszország hagyományos szövetségese. Mindamellett, hogy ez nem igaz, a szerző tényismeretéről azt is érdemes megjegyezni, hogy a szerbiai magyar közösség létszámát a második legnagyobbnak nevezi a romániai után.
Az írás odáig megy, hogy megállapítja: Oroszország úgy próbálja legitimálni a székelyföldi vezetőket, hogy azt az illúziót kelti, mintha a terület külpolitikai és gazdasági kapcsolatban lenne más, a román érdekszférába tartozó oroszbarát területekkel. Ennek igazolására azt említi meg, hogy a Székely Nemzeti Tanács és Moldova autonóm régiójának, Gagauziának a vezetője, Mihail Formuzal közt 2012-ben kapcsolatfelvétel történt, amelyet 2014-ben megerősítettek. Ennek a célja az oroszbarát Gagauzia és a Székelyföld közötti kapcsolatok megerősítése lenne a szerző szerint, ami mindkét terület nemzetközi legitimitását növelni.
„Ez pedig lehetővé tenné Oroszország számára, hogy ügynökein keresztül előbb szélesebb körű autonómiát, majd függetlenséget követeljen az előbb említett európai területek számára. Ez lehetővé tenné a Kreml számára, hogy megerősítse pozícióját a térségben, és gyengítse főbb térségbeli riválisát, Romániát” – áll a cikkben.
A szerző végezetül megállapítja, hogy a továbbiakban a magyar tiltakozó akciók erősödése várható, amelyek révén a Kreml Ukrajnáról és Moldováról saját területe és Magyarország felé terelheti Bukarest figyelmét. „Mi több, az ilyen akciók jól beleillenek abba az orosz tervbe, hogy új autonómiák (majd ezt követően új államok) létrehozásával még jobban megosszák Európát, aminek célja az Európai Unió szétzúzása” – áll a szövegben, amely azzal zárul: a kárpátaljai magyar közösség számára követelt autonómia is csak azon orosz érdek szolgálatában áll, amely Ukrajna felosztására irányul.
Titokzatos elemzőportál
A CESI honlapján az első elemzés júliusban jelent meg, önmagát olyan elemzői csoportként határozza meg, amely az eurázsiai régió politikai, gazdasági és katonai veszélyforrásait vizsgálja. A bemutatkozó írás szerint a CESI független a kormányzatoktól vagy más testületektől, célja pedig a világbékét és a biztonságot szavatoló politikák kivívása.
Az Átlátszó.hu tényfeltáró portál utánajárt a CESI hátterének. A portál szerint a http://eurasianintelligence.org domain egy vanuatui lakos, Abigail Kalopong nevére van bejegyezve. Ő az oldal augusztusban bejegyzett kiadója, a londoni székhelyű Center for Eurasian Strategic Intelligence Ltd. igazgatója is.
Az idén 32 éves Abigail Kalapong nevéhez tudományos vagy civil szférában elért teljesítmény nem fűződik, ellenben 84 cégben igazgató vagy titkár. És mindegyik cég ugyanarra a Bedford Street-i címre van bejegyezve, ahova a CESI. Abigail Kalapong tehát egyértelműen stróman – állapítja meg az Átlátszó.hu.
Kommunikációs csata
Az írás kapcsán napvilágot látott az a spekuláció, hogy a CESI valójában az orosz titkosszolgálatokhoz köthető. Ez egyáltalán nem kizárható, ugyanakkor tény, hogy a benne megfogalmazott félinformációk, tévedések, de főleg a szándékos félremagyarázások és az egyértelmű ferdítések, hazugságok olyan hatást keltenek, mintha az álelemzést valakik a magyar önrendelkezési törekvések lejáratásáért felelős romániai illetékesek szája íze szerint írták volna. (Emlékezzünk csak George Maior, a Román Hírszerző Szolgálat – SRI – vezetőjének közelmúltbeli nyilatkozatára, miszerint a szolgálat feladatának tekinti a magyar autonómiatörekvések megakadályozását).
Persze nem kizárt, hogy valóban az orosz szolgálatok keze van a dologban, a háttérben pedig az áll, hogy ilyen „mérgezett” információk révén növeljék a bizalmatlanságot és a feszültséget az Európai Unió tagállamai között.
Bármelyik elmélet igaz, a lejárató elemzés megrendelőjének kiléte fontos, de van egy másik, ugyanilyen fontos tényező is. Úgy tűnik, hogy a romániai és a Kárpát-medencei magyar autonómiatörekvéseket bizonyos erők megpróbálják a saját érdekükben felhasználni. Az autonómiaküzdelem lejáratásának megakadályozása érdekében az erdélyi magyar politikai és civil szervezetek, de a magyar diplomácia sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy tétlenül szemlélje a körülöttünk zajló kommunikációs hadviselést.
Az önrendelkezési szándékok megismertetésére és tisztázására aktív, nem pedig eseménykövető kommunikáció szükséges. A lehető legtöbb fórumon a román felet román nyelven, a külföldet angolul és más világnyelveken tájékoztatva kell leszögezni: az autonómiatörekvések nem külföldi érdekeket szolgálnak, az erdélyi magyar autonómiatörekvések pedig nemhogy veszélyeztetnék Románia területi egységét, hanem éppen hogy hozzájárulnak a stabilitáshoz.
Azáltal, hogy a magyar közösség számára – Románia szuverenitásának tiszteletben tartása mellett – biztosítják kultúrája és anyanyelve megőrzésének lehetőségét, a teljes körű, államilag finanszírozott anyanyelvű oktatást, a magyar nyelv hivatalos használatát – hogy ugyanolyan jogokat élvezhet szülőföldjén, mint a románok.
Balogh Levente, Krónika (Kolozsvár)

A kultúra megszerzése öröm, nem kínos erőfeszítés
„Szabadúszó lettem, s hogy ne sokat töprengjünk azon, miért is, nagyon egyszerű a válasz: anyagi vonzatai vannak. Magyarán sem versmondásért, sem pantomimjelenetért vagy énekszámért nem adnak nekem húst vagy zöldséget a napi levesünkbe” – Beszélgetés Herman Ferenc színésszel, „közművelődési mindenessel”
– Herman Ferenc nevével nemcsak a színház plakátjain találkozhatott a közönség, de többször hívott Nagyváradra nagyszabású könyvvásárra kiadókat, legutóbb pedig az ő kezdeményezésére indult be a gyerekek számára vakációban kifejezetten hiánypótlónak mondható napközis alkotótábor. Vagyis sok mindenben benne van, igazi közművelődési mindenesként. Ennek ellenére vagy éppen ezért kérdezném meg: ha valaki álmából azzal rázná fel, hogy gondolkodás nélkül határozza meg önmagát, mit mondana?
– Gondolkodás nélkül azt mondanám, hogy színész. Annak tudom, annak érzem magam, habár jelenleg nem vagyok státusban a színháznál. Mondjam úgy, hogy szabadúszó lettem, s hogy ne sokat töprengjünk azon, miért is, nagyon egyszerű a válasz: anyagi vonzatai vannak. Magyarán sem versmondásért, sem pantomimjelenetért vagy énekszámért nem adnak nekem húst vagy zöldséget a napi levesünkbe.
– Szóval nem szakmai csalódás, esetleg megvalósíthatatlan szerepálom miatt lépett át a nagyszínpadról a legnagyobbra, a közművelődési élet „színpadára”.
Marosvásárhelyen született 1982. június 30-án, szülővárosában érettségizett, és ugyanott végezte a Színművészeti Egyetemet, majd a nagyváradi Szigligeti Társulathoz szerződött. Jelenleg szabadúszó.
– Nem, dehogy. Sőt mondhatnám: épp ellenkezőleg. Volt-van ugyan egyetlen szerepálmom, a Liliom, de már a főiskolán és utána még inkább rádöbbentem, hogy a színészet élő, „egyenes adásban” nemcsak hogy szebb, érdekesebb, teljesebb, mint ahogy előzőleg elképzeltem volna, hanem minden megkapott szerep felér egy valósággá vált szerepálommal.
Váradra úgy kerültem, hogy IV. éven feladatul kaptuk mindannyian egy egyéni műsor összeállítását. Én a Švejket választottam. Meleg Vilmos, a váradi színház akkori igazgatója látta a műsoromat, tetszett neki, és azt mondta, hogy lenne helyem a társulatban, ha kedvem volna jönni. Az ajánlatot természetesen elfogadtam, és jöttem is – a Švejk-műsorral együtt. Nagyon szerette a közönség, több mint hatvan előadásra, stúdió-előadásra futotta az érdeklődésből.
Az igazi nagyszínpaddal és a termet megtöltő nagyközönséggel a Feydeau-darabban találkoztam, mondhatnám úgy is, hogy A hülyéje című habzó vígjátékban debütáltam. Színpadra lépés előtt annyira izgultam, hogy szörnyen remegett a lábam, a kollégák természetesen észre is vették, s aztán még fel-felemlegették. Következett egy igazi komoly próbatétel, Ödön von Horvath Kazimir és Karolin című darabjában a Kövér nő szerepét kaptam. Eleinte féltem egy kicsit, de olyan előadás része lettem, ami felér egy szerepálommal.
És tulajdonképpen akkor fogalmazódott meg bennem, hogy mondhatni minden szerep ugyanolyan színes, kreatív megoldásokat igényel, mint az a bizonyos megálmodott, vagyis mindeniknek megvan a maga szerepálomszerűsége. Végül ehhez még csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy tulajdonképpen eljátszottam a szerepálmomat: a Képzeld, beteg! című szilveszteri játékunk mindannyiunk szerepálmaiból állt össze. Én természetesen Liliom voltam a keretjátékot jelentő zárt osztályi csapatban. Kilépésem után külön szerződéssel visszatérve A dzsungel könyvében Balut játszottam. Azt is nagyon szerettem.
– Beszéljünk egy kicsit a kilépésről. Sajnálja, hogy megtette ezt a lépést vagy sem?
– Legpontosabban talán azt mondhatnám, hogy sajnálom is meg nem is. Az egy év önsajnálat végeredményben a javamra vált, edződtem egy kicsit. De elkezdtem tervezgetni, mégpedig könyvekkel kapcsolatosan. A könyv mindig is a szívem csücske volt, már gyerekkoromban is olvasósarkot rendeztem be magamnak a fürdőszobában. Most is ugyanúgy sorakoznak a fürdőben az olvasásra váró könyvek, mint régen.
A feleségemmel is a meglátni és megszeretni első pillantás után minden bizonnyal a könyvszenvedély volt a második egymás felé megtett lépésünk. Ő ugyanis könyvtáros. A könyvvásár gondolata tehát magától értetődő volt: Marosvásárhelyen nagy a hagyománya, miért ne lehetne Nagyváradon is?! Összeírtam mindenkit, meghívtam mindenkit, és csak az volt a kikötésem, hogy minél több könyvet hozzanak, de ha lehet, kedvezményes áron, mert akkor fognak többet vásárolni.
Az első könyvvásárt a városközpontban, a volt ARLUS-ban rendeztük, a következő kettőt már kint a sportcsarnokban. Húsz-harminc kiadó vett részt mind a három alkalommal, aztán beütött a válság, és nem tudtak jönni. De az idén őszre újra tervezgetek: jó volna a színház előcsarnokában megrendezni, a gyerekkönyvekre helyezve a hangsúlyt. Bár manapság nincs kizárólag gyermek- és ifjúsági könyvkiadó, de úgy tudom, valamennyi intézménynek vannak ilyen jellegű könyvei.
Úgy szeretném, ha gyereksarkot is szervezhetnénk különböző foglalkozásokra, mesesarkot, rajzolhatnánk is. A lényeg az, hogy a gyerekek ismerkedjenek a könyvvel, érezzék minél jobban magukat, és a kellemes időtöltés élményét kössék a könyvekhez, az új könyv semmihez nem hasonlítható illatához.
– Gyermekművelődés – az ötlet tündéri kislányuknak köszönhető? Miatta indult a Napraforgó alkotótábor megszervezése?
– Alapfokon talán igen, mivel amikor megtudtuk, hogy augusztusban vakációzik a bölcsőde, a párom azt mondta, sebaj, szervezzünk nekik tábort. Végül kicsit nagyobbak, 6–12 évesek számára lett meg a Napraforgó, egyelőre még nem mertem belevágni az óvodásokkal való foglalkozásba. 2009-ben már szerveztem gyerektábort, pontosabban angolnyelv- és sporttábort, negyvenöt 8–14 éves gyerekkel, két sport- és két angoltanárral mentünk ki Sólyomkővárra. Annak sikere és az, hogy máshol már évek óta szerveznek hasonló nyári táborokat, segített megszervezni az idén.
Nagyon rövid idő alatt két csoportra való jelentkező jött össze, 44 és 46-os létszámmal. Támogatást kaptunk a megyétől, az Ady Endre Gimnázium négy termét kaptuk meg, így napközben folyamatosan zajlik a négy műhely munkája, a gyerekek sorra vehetik a foglalkozásokat, egyik műhelyt sem hagyva ki. A színházsarkot Fodor Réka színművész, a táncműhelyt Székely Melinda koreográfus, az ének-zene műhelyt Jakobi Mária zongoratanárnő, az angolsarkot pedig Petru Anita angoltanárnő vezeti.
A foglalkozások reggel 9 és 15 óra között tartanak, közben a Borostyán cateringcég délben ebédet hoz, ha pedig vannak olyan családok, akik háromkor még nem tudnak a gyerek után jönni, megoldjuk a továbbmaradást. A kapott támogatásnak köszönhetően a szülőknek csak az ebédért kell fizetniük: 50 lejt hatnapi ebédért. A catering cég felajánlotta a Kings Land-i kirándulást a közeli Köröskisjenőbe, ahol csónakázhatnak, lovagolhatnak is a gyerekek.
A gyermekmentő szolgálat vezetője, Szántó Ildikó édességekkel segítette a tábort, de kaptunk háromdimenziós rajzkrétákat is, amivel még élvezetesebb a közös rajzolás. A hétvégén családi napot tartottunk, ahol a családok együtt lehettek, ismerkedtek, barátkoztak, mert van nekem még egy heppem, hogy így mondjam: itt élünk egymás mellett anélkül, hogy szót váltanánk, vagy akár ismernénk egymást. A családi napon az alkotótábor résztvevői bemutatták a szülőknek, mi mindent tanultak a foglalkozások során, megható volt a műsor, több anyuka is elsírta magát. Jó volt együtt lenni.
Tulajdonképpen a gyerekkönyvek vásárát is azért gondoltam el úgy, ahogy elmondtam, mert szerintem a kisgyerekes szülők korosztályát leginkább a gyermekeik révén lehet megszólítani. És ezáltal szinte észrevétlenül alakul, erősödik a helyi közösség is. Az elképzelésemet visszaigazolta a feleségemmel öt éve szervezett bababörze is: a sportcsarnokban szerveztük, jöttek az anyukák, hozták a kis ruhákat, játékokat, csereberéltek egymás közt, miközben beszélgettek, barátkoztak – bevallom, sokukkal mai napig tartjuk a kapcsolatot.
– A gyerekkönyvek vásárán kívül egyéb tervei vannak-e?
– Jövőre ismét megszervezzük a Napraforgó alkotótábort, de módosítunk a korcsoportokon, megpróbálkozunk ovisokkal is. És van egy még nagyobb tervem: megpróbálkoznék egy EU-s pályázattal tematikus táborok szervezésére. Szeretnék egy irodalmi tábort fiúk részére és megcsinálnám velük a Pál utcai fiúkat, lenne egy indiántábor, ahol az indián népszokásokkal, igaz vagy vélt legendáikkal ismerkednének, és talán lányok számára is lenne külön tematikus tábor.
Természetesen mindez külsősök bevonásával történne, a fő cél az volna, hogy játékosan ismerkedjenek az irodalommal, kultúrával, és ne úgy tekintsenek rá, mint az iskolai tananyag függvényére, valamiféle kötelező nyűgre. Szeretném, ha észrevétlenül, maguktól jönnének rá, hogy a kultúra megszerzése öröm, nem pedig kínos erőfeszítés.
Molnár Judit, Krónika (Kolozsvár)