A román nemzeti kifutópálya
És tart tovább az a magánháború, melyet még a királyi Románia indított az erdélyi, bánsági magyarság ellen, közvetlenül az után, hogy kapott ajándékba egy nagy darab országot a nyugati nagyhatalmak erőszakában, 1920-ban. Ezt a népüldözést ismerjük, középkori hagyaték, a 20. században népirtássá dagadt.
Románia a 19. század ballasztját is cipeli sok tekintetben. Ezt is. Ma már az Európai Unió védelmében.
És kapjuk a vádat sokfelől, itthon, hogy miért kell nekünk minden gondot és bajt nemzeti síkra terelnünk? Miért eredeztetünk nyomorúságot, hátraszorítást a nemzeti elnyomatásból? Nos, azért, mert úgy van, azért nem enged a román állami (számunkra felügyeleti, diktatórikus) politika semmit fölülvizsgálni a maga teremtette állapotban. És éppen ezért nem hajlandó beszélni sem, hallani sem Székelyföld autonómiájáról, semmiféle fajta autonómiáról. Gazdaságilag visszavetve az az Erdély, amellyel a mai napig sem tud mihez kezdeni a maga javára sem a román hatalom, noha utcahosszal elébb járt ez a rész iparilag, gazdaságilag egykor, mint a Regát, a Királyság. Elemezhetnénk mai tényezőket is, de most nem arról beszélünk.
Határozottan kijelentette a hatalom egyik vezéregyénisége, hogy mindenféle autonómia rebesgetése a magyarság részéről nemzetbiztonsági kockázatként van számon tartva, tehát elvetve. Még azt sem hallhatjuk ki ebből – lásd autonómia –, hogy süljünk meg a saját zsírunkban, mert hogy se zsír erre, se tér, gazdasági lehetőség a magunk fejlesztésére.
Ha a hatalom ellenséget lát 94 év óta és után a berekesztett magyar milliókban, akkor nem várhat sem erkölcsileg, sem érzelmileg hűséget maga iránt. Ezért fordul minden megoldásra váró kérdés a magyarság autonómiája felé. A román kormányoknak, politikusoknak szellemileg még annyira sem futja, hogy saját s az ország gazdasági érdekeit tartsa az elsőrangú fontosság kategóriában. Az innen elmenekülő, mert dolgozni, élni akaró milliók közé számítgatják az oktalanok a magyar százezreket is, kárörömmel. És eközben mélyül a be nem vallott válság. Ez hát a román nemzeti „kifutópálya.” Ez ama nemzetbiztonság, és annak kockáztatása!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Fejlesztenék a Csángó Rádiót
A földfelszíni sugárzásban látja a Csángó Rádió bővítését Lőrincz Celesztin, a rádió létrehozója, aki pénteken a Kossuth Rádió műsorainak vendége volt.
A jelenleg interneten elérhető rádió főszerkesztője – aki Jónás István, a Magyar Rádió Nonprofit Zrt. vezérigazgatója meghívására érkezett Budapestre – az MTI-nek elmondta: a földi sugárzás kialakításához Csángóföldön 100 kilométeres körzetet lefedve mintegy százezer euróra lenne szükség.
Azt szeretnék, hogy minél több csángó településre jusson el a rádió adása – mondta Lőrincz Celesztin, aki reményét fejezte ki, hogy a jövő évben a jelenlegi infrastrukturális feltételeket tudják majd fejleszteni. Megjegyezte: a frekvencia elnyerését nagyban segítené ha a jogszabályi környezet megváltozna, és a kulturális, kisebbségi rádióadókra más adószabályok vonatkoznának. Ebben az esetben könnyebben tudnának fejlesztéseket megvalósítani és frekvenciát kialakítani – jelezte.
Stúdió a családi házban
A moldvai csángók első rádiója 2009. november 14-én kezdte meg adását abban a környezetben, ahol egyre ritkább a magyar szó. Azóta szerte a világon mindenütt hallgatják az interneten, és hallgatóinak száma jóval meghaladja a 300 ezret. Jelenleg hét munkatárs dolgozik, a rádiót alapvetően adományokból tartják fenn.
A rádió éjjel-nappal, a nap 24 órájában sugároz, így a világ bármely részén a helyi idők szerinti legkedvezőbb időpontokban hallgatható. A Csángó Rádió műsoridejének több mint felét a csángó népzene közvetítése teszi ki, de rendszeresen beszámol a moldvai csángók jeles eseményeiről is. Pozitív visszajelzések érkeztek többek között a Svédországban, Olaszországban, Ausztráliában és Izraelben élő magyaroktól.
A csíkfalui családi ház egyik szobájában kialakított stúdió a Moldvába látogató turisták kedvelt célpontja lett. Lőrinc Celesztin – akit 2011-ben a Magyar Újságírók Közössége Lant és Toll díjban részesített – a nap folyamán a Kossuth Rádió stúdióiban részese lehetett a közszolgálati adó népszerű műsorainak, így a Krónika, a Napközben, a Közelről készítésének.
Csángó Fesztivál Jászberényben
Amint arról korábban már beszámoltunk, keddtől vasárnapig tartották meg 24. alkalommal a hagyományos Csángó Fesztivált Jászberényben. A fesztivál főszereplői a gyimesi és moldvai csángók, akik Gyimesfelsőlokról, Gyimesközéplokról, Setétpatakáról és Csinódról, illetve Somoskáról, Klézséről, Pusztináról Lészpedről érkeztek a magyarországi településre.
Az erdélyi, felvidéki, magyarországi hagyományőrzők olyan kistelepülésekről érkeztek, mint Györgyfalva, Szucság, Türe, Budatelke, Magyarpalatka, Vesszős, Sülye, Vajdaszentivány, Nyárádselye, Bag, Elek, Ördöngősfüzes, Nagyecsed és Magyarbőd.
Krónika (Kolozsvár)

Miért félnénk a győzelemtől?
Tusványos idén is hozta önmagát. Az Olt és a magas fenyők társaságában zajlott rendezvény a politikától a pénzkultúrán át a színészetig széles témaválasztékkal fogadta az érdeklődőket.
A nyári tábort szimbolizáló rövidnadrágos politika nagyszerű lehetőséget biztosított a kötetlen beszélgetésekre és a problematikus kérdések megvitatására. Persze ez nem mindig hozott áttörést, de akik megtisztelték jelenlétükkel a rendezvényt, kivétel nélkül élvezték a résztvevők bizalmát, megbecsülését. A hetedik alkalommal jelen lévő Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke szerint a találkozó kiváló lehetőséget nyújtott arra, hogy „önmagunk előtt elszámoljunk”.
A Tusványosra jellemző baráti légkört méltatta Dinu Zamfirescu is, aki javasolta, hogy a helyszín ölelje fel a magyar–román, a magyar–magyar, és román–román párbeszédet egyaránt. A bukaresti Horea Rusu Alapítvány alelnökének konstruktív gondolata nem új, és a megvalósítása eddig sem a szervezőkön múlott.
A magyar–román párbeszéd vonatkozásában most is ott tartunk, hogy néhány kivételtől eltekintve a román politikum elzárkózik a párbeszédtől. A sovinizmus otthon van Romániában, ezért a hangadók számára eretnek a nyitott gondolat, és vörös posztó a magyar igény. A román vezetők és véleményformálók ma sem értik, hogy az általuk preferált és népszerűsített „magyargyűlölő, tehát jó román” hagyomány mérgező és ártalmas az országnak (ennek egyik áldozata az a tíz éve Tusnádra költözött vonatjegyárusnő, aki a magyar városka állomásán még csak nem is köszön magyarul).
Sabin Gherman kolozsvári újságíró a ’89 előtti időket idézve „egy magyarra” hivatkozva azt állította, hogy Ceauşescu-diktatúra idején a szegénység nem tett különbséget az etnikumok között. Ez a szemlélet is alapvetően téves, hiszen az etnikai alapú diszkrimináció a kommunista rendszer alatt is virult (persze lehettek kivételek, mondjuk a besúgók).
Erről szól a történelem és a személyes tapasztalatok, a napvilágra került szekus iratok és a téma nemzetközileg elismert kutatói egyaránt, akik Románia kapcsán nacionalista kommunizmusról beszélnek. Az igazságban érdekelt román honfitársainknak mindenképpen az volna az érdekük, hogy az önáltatást kerülendő, ne a számukra kedves értelmezésekkel írassák a történelmüket. Mint ahogy a megbélyegzett, többletterhet cipelő magyaroknak is, hogy a harag és megszokás csábításainak ellenállva felnőjenek elhivatásukhoz.
Vörös utca
A tusnádfürdői szabadegyetem sikerességét jelzi, hogy a résztvevők száma minden eddigi csúcsot megdöntött. Albert Tibor polgármester szerint amíg az első tábor programja két ívpapír volt, addig az idén ez hatvan oldalt és huszonöt előadósátrat tett ki. A nagy érdeklődés mutatja, hogy a magyar, román és külföldi politikusok vagy szakemberek – angol, katalán, olasz, finn – részvételével zajló találkozóra komoly igény van.
Az összképhez azonban a hiány is hozzátartozik. A bukaresti RMDSZ-vezetők szokásuk szerint idén is elkerülték a népi párbeszéd nyári központját. Nem szép gesztus. Hasonlóan jártak el magyarországi barátaik is, a Bajnai–Gyurcsány-vonal képviselői. Távolmaradásukat nem lehet ellenzékiséggel vagy „orbánozással” indokolni. Nonszensz. Az ellenzéki Schiffer András, a Lehet Más a Politika frakcióvezetője például a saját tapasztalatára hivatkozva mondta, hogy a balliberális sajtó állításaival ellentétben Tusványoson hihetetlenül nyitott volt a közönség minden gondolatra.
Hozzáteszem, akik nem értettek vele egyet, azok is barátilag tekintettek rá, amiért eljött, és magával hozta gondolatait, melyeket közvetlenül megosztott az erdélyiekkel. Jelzésértékű nyilatkozat egy olyan ellenzékitől, aki maga is elhatárolódott Gyurcsányéktól. Nem csoda, hogy őbenne is az elhivatását komolyan vevő személyt tisztelhetjük, akárcsak a szövetség néhány jelen lévő erdélyi képviselőjében – mint Antal Árpád, Tamás Sándor, Borboly Csaba vagy Ráduly Róbert.
Bízzunk benne, hogy a „minden a hatalom” filozófia mentén kormányzó bukaresti magyar vezetés ráébred, hogy hibás úton jár. És felismerik, hogy nemcsak a filozófiájuk súlytalan, hanem a kis lépésekről szóló stratégiájuk is. Az önkritika nagy lépésekkel való elkerülése oda vezetett, hogy már a román nacionalizmust kiszolgáló politikájukat méltató románok is nyíltan prostituáltaknak nevezik őket. Mi értelme hát a látszatok erőltetésének, a hasznos munkát is maga alá temető könnyelműség további promoválásának? Szégyent hoztak a magyarságra, ezért a párt radikális megújulásra szorul. Ezt várja el a felelősségérzet és a jóérzés.
Ha pedig Erdélyben még nem is, de Magyarországon már megtörtént a váltás. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a Nyugat-mímelő érdekkörök csődbe viszik a népet és az országot, a „minden a hatalom” előtt hódoló balliberális opportunizmus megbukott. Ezért kerültek 2014-ben ismét padlóra az RMDSZ – erdélyi magyarok ellen úszító – budapesti barátai. Ha nem így lett volna, akkor ma Magyarország romokban heverne. De hála Istennek a magyarok az utolsó utáni pillanatban felismerték a veszélyt. Az ország levetette a nyakára kötött hurkot, és megpróbálja behozni óriási veszteségeit.
A felelősök tükörbenézése azonban elmaradt. Ehelyett félrevezető trükkökkel ágálnak a csődvonatot nehéz küzdelmek árán megfordító kormány ellen. Sokak szerint ez oda vezethető vissza, hogy mindig is a posztkolonialisták helytartója tisztségre pályáztak. Ezért uralkodik rajtuk a frusztráltság és felettük a programszerű rettegésre, társadalmi feszültségkeltésre utasító ukáz.
De mi más várható azoktól, akik a szúnyogot megszűrik, és a tevét elnyelik? Akik éveken át komótosan elemezgettek, miközben az ország a szakadékba rohant, majd mikor a helyzet javulni kezdett, ortodox hozzáértőkként gyűltek vissza a Júdás-kupiba, hogy klienseik gyönyörűségére világriogató kórusba szerveződjenek. Nem csoda, ha az ilyenek – legyenek Budapesten, Kolozsváron vagy Bukarestben – elkerülik Tusványost. A maguk képe szerint sajátítják ki a demokrácia fogalmát, amit aztán erkölcsi fogalomként népszerűsítenek, a liberalizmust pedig fontosabbnak tartják a szabadságnál.
Ha nem az emberek megtévesztéséről volna szó, akkor szellemi tevékenységük kabarétéma is lehetne. Tudományuk ugyanis kimerül annak felismerésében, hogy a keresztény értékeket becsülő munkatársadalom nácizmushoz vezet, a magyar miniszterelnök pedig összemosható „Putyin cárral”. Elavult nemzetállamiságról papolnak, miközben ugyanúgy összekeverik a nemzet szolgálatát a nacionalizmussal, mint nyugati és bukaresti klienseik az erényt a prostitúcióval.
Ez a könnyelműség Szodoma és Gomora (egyik neve: a „nyitott” társadalom), a szabadosság őshazájának szellemét hivatott legitimizálni. Mert a szodomizmus egyik alappillére a szabadosságot szabadságként értelmező liberalizmus. Ebből csinálnak ma politikát az önjelölt világmegváltók. Nekünk, „2010 utáni” magyaroknak – akárcsak az európaiaknak – erre nincs szükségünk. Mert sudár fenyveserdőt szeretnénk a gyermekeinkre hagyni, nem álszent magyarázatokkal fedett kopasz dombot.
Közvetíteni az emberit
Ennél ezerszer több figyelmet érdemel David Campanale-nak, a BBC újságírójának üzenete. Campanale nagyra értékeli azt az „emberit”, ami a ’89-es rendszerváltás után az itteni magyarok közt fogadta. Állítása szerint Angliában ez már akkor eltűnőfélben volt. Ezért arra buzdít minket, Kelet-Közép-Európa polgárait, hogy az eddigieken változtatva közvetítsük mi az emberi, keresztény értékeket az értékvesztett Nyugatnak.
Szép üzenet. De az elhíváshoz fel kell nőni. És tudatosítani magunkban az ágyas-szellemiség feladásának imperatívuszát, a közösségeinket szodomizáló folyamat megfordításának szükségességét. Mert a portáinkat senki sem sepri ki helyettünk. Az igaz élet úgysem onnan érkezik, ahol a fenntarthatatlan mesterséges fenntartása zajlik, és a tolerancia jegyében megbélyegzik a másságot. Váltsunk hát, mert nincs miért féljünk. Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?
Lőrinczi Lóránd
Krónika (Kolozsvár)

Szenvedéllyel a színházért – Interjú Nemes Levente szentgyörgyi színművésszel
„Bármilyen szerepem volt, bármilyen verset mondtam, arra kényszerített a sorsom, hogy mindent az erdélyi magyarság sorsára mintázzak. Ez el is szegényítette, de gazdagította is az előadásmódomat, mert mélységet adott neki.”
– Legutóbb azzal lepett meg, hogy a sepsiszentgyörgyi színészek Tesztoszteron zenekarában a Tankcsapda Egyszerű dalát énekelte. Kinek volt az ötlete?
– Egy kollégám kért fel, nekem is meglepetés volt, nem azért, mert olyan nagy drámai színésznek tartom magam, hanem, mert soha nem tudtam idejében belépni, miközben szerettem énekelni. Nagy Alfréd kollégám valamit meglátott bennem, megígérte, hogy segít, eljött hozzám egy gitárral, és próbáltunk keményen, aztán én is egyedül, mert ez olyan kihívás volt, ami elől nem akartam kitérni. Szeretem a kihívásokat, az ütközéseket.
Nemes Levente
Színművész, előadóművész, színházigazgató, 1939-ben született Medgyesen. Marosvásárhelyen érettségizett, a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán szerzett diplomát. Színészi pályafutását 1962-ben kezdte. Tíz évig a marosvásárhelyi Székely Színház, majd 1973 óta a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, utóbbit 1992 és 2005 között igazgatta is. Több filmben és tévéjátékban szerepelt. Önálló előadóestjei a hetvenes–nyolcvanas évek emlékezetes művészi eseményeinek számítottak. Gyakran lép fel a bukaresti rádió magyar nyelvű adásaiban, de nemegyszer vállalja pódiumműsorok rendezési feladatát is. 1998-ban Kádár Imre-díjat, 2007-ben Jászai Mari-díjat, 2009-ben Kaszás Attila-díjat kapott. 2001-ben a Határon Túli Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján életműdíjban részesült.
Aztán nagyon kellemes élmény volt, a közönség megajándékozott a szeretetével, azért is, mert ilyen szerepben még nem nagyon láttak, de együtt is énekeltek velem. Aztán a szomszédban egyszer feltették az Egyszerű dalt, egy fiúcska elkezdte énekelni, én is bekapcsolódtam, és az unokám felkapta a fejét, hogy én ezt tudom.
Különben a humor nem idegen számomra, sokat foglalkoztam Bajor Andorral, 1985-ben összeállítottam egy önálló Bajor-estet, dal, vers és próza is volt benne, a bemutatóra a szerző is leutazott, de utolsó pillanatban letiltották, évek múltán még a műsorfüzetet is bezúzták. 1992-ben a harmadik Színházi kollokviumra felújítottam, de csak egyetlen előadást ért meg, mert éreztem, hogy sokkal több munka lenne vele, de én közben igazgató lettem. Karinthytól tanultam, hogy a humor nem ismer tréfát.
– Sokunknak Nemes Levente hangján szólal meg Székely János Dózsa című poémája, amit az Ön előadásában lemezen is rögzítettek. Mit jelentett Önnek ez a monodráma?
– Készültem arra, hogy most, az 500 éves Dózsa-évfordulón valakinek eszébe jut, hogy én ezt legalább 250 alkalommal játszottam, ezért újra elkezdtem önszorgalomból foglalkozni a szöveggel. A Dózsának országos turnét szervezett a marosvásárhelyi, majd később a sepsiszentgyörgyi színház is, Bukarestben, Temesváron, Zsombolyán és Dálnokon is bemutattam, 1970-ben az első tévéjáték a magyar adásban a Dózsa volt.
Most ötszáz éves Dózsa-évforduló van, és senkinek nem jutott eszébe ez a 250 előadás. Nekem iszonyatos munkába került volna felújítani, de arra gondolok, hogy valami hibádzik a kulturális életünkben: senki nem tartja számon, nem hangolja össze az ügyeket, a személyeket, a teljesítményeket. Senkinek nem jutott eszébe, hogy megszólaltassa Székely Jánost, aki egy remekművet írt.
A Dózsa akkor, ’64-ben robbant, az erdélyi magyarságról szólt, benne volt az is, hogy az uraink elherdálták az országot, nem gondolkodtak okosan és felelősségérzettel. Amikor először olvastam az Igaz Szóban, az erőszakos marosvásárhelyi elrománosítás miatt is sírva ömlött ki belőlem, szinte jobb volt ez az első olvasat, mint a bemutató. Akkor több színésztársammal írtunk Székely Jánosnak, hogy szeretjük a Dózsát, tiszteljük és becsüljük az íróját. Az átértékelés után félő, hogy már nem annyira húsbavágó.
– Most nincs akkora áthallás?
– Most is van egyfajta szolidaritás a közönséggel, azóta is erőteljesen figyelek saját problémáinkra. Nagy élmény volt például számomra a székelyek nagy menetelése. Nagyon drukkoltam, nagyon féltem, mert az aggodalmaskodók, a kritikák, a lenézések megpróbálják hitelteleníteni az autonómiamozgalmat. De számomra egyértelmű, ha nem lesz autonómia, a nyilvánvaló beolvadás a sorsunk.
– A rendszerváltás előtt fontosabb volt a sorok mögötti üzenet?
– Bármilyen szerepem volt, bármilyen verset mondtam, arra kényszerített a sorsom, hogy mindent az erdélyi magyarság sorsára mintázzak. Ez el is szegényítette, de gazdagította is az előadásmódomat, mert mélységet adott neki. Ezzel nagyon sok mindent lehetett hitelesíteni, mint ahogy a zsidóságnak a holokauszt borzalmas élménye minden műalkotásban ott van. Nem tudnak szabadulni tőle, de ez ad erőt.
– Sok egyéni előadása volt, például a Visky Árpáddal közös József Attila-est. Milyen a viszonyulása a versekhez?
– Visky minden ellenkező híresztelés ellenére jó barátom volt, fél mondatokból is értettük egymást, hasonlóképpen gondolkodtunk. Egyben különbözött a véleményünk: ő azt mondta rólam, hogy megalkuvó vagyok, én meg róla, hogy önpusztító. Én az ellenállás legjobb formájának azt tartottam, hogy mindenki elvégzi a feladatát. Abban viszont mélységesen egyetértettünk, hogy a költők a mi tanítómestereink. A költőknek sokkal tartozom az életben.
Ez olyan módon működik, mint a Biblia, úgy tűnik, hogy véletlenül teszem rá a kezem József Attilára, Petőfire, Székely Jánosra, de mégsem véletlen, hogy éppen az a vers kerül a kezem ügyébe, mert eligazítást kapok belőle az életre. A költőknek éppen ez a feladatuk, hogy olyan összefüggéseket és mélységeket találjanak meg, amelyekre a mi lelkünk nem kellőképpen nyitott.
– A versek révén jutott el a színészmesterséghez. Érezte valaha úgy, hogy beskatulyázták versmondónak, drámai színésznek?
– Nem. Mert ez igaz. Én nem vagyok igazi színészalkat. Nem rosszindulatúan, de azt mondták nekem, hogy olyan vagyok inkább, mint egy református pap. Azért voltam én paposabb, mert én úgy gondoltam magamra mint színészre, mint a régi görögök, Thália papjaként. Én 1948-ban a Csorgónál a székely vértanúk emlékművénél a magyar népszövetség felkérésére elszavaltam Petőfi 1848 című versét.
Éreztem a felém irányuló figyelmet, szeretetet, ez meghatározó volt egy kilencéves fiúcska számára. Nem bánt, hogy sokan versmondónak tartanak, bár sok szerepet játszottam, és egyik másikra szívesen is emlékszem. Nem, mert nagyszerű voltam, hanem mert úgy érzem, eljutottam a képességeim határára. Ez a legfontosabb, amit tehetünk az életben, hogy eljussunk a képességeink határára.
– Miért vállalta a színházigazgatást?
– Ennek előzménye volt. Néha arra gondolok, hogy tudat alatt mindig arra készültem, hogy színházigazgató leszek. Pedig ’89 előtt ez fel sem merült, hiszen akkor le kellett volna feküdjek a rendszernek, nekem pedig sokkal drágább volt a függetlenségem, eszembe sem jutott, hogy eladjam magam, és a véleményem szabadságát korlátozzam. Azt mondtam, cédulás vagyok, egy kicsit bolond, bármit mondhatok. 1962-ben megalakult a román társulat Marosvásárhelyen, és ezzel odakerült a bukaresti színházi szellemiség.
A bukaresti rendezők a Szovjetunióban tanultak Meierhold, Vahtangov égisze alatt, és hazatérve a rosszul értelmezett Sztaniszlavszkijhoz képest egy modernebb, korszerű színházat csináltak. A magyar színjátszás ötven évvel volt lemaradva tőlük. A román tagozat hozta az új szellemet, a színészek szervezkedni kezdtek, hogy Tompa Miklós már megcsontosodott, le kell váltani. Én akkor azt mondtam, ez igaz, de ki lesz az utódja. És hét évig hét igazgató állt a színház élén, miközben csúszott lefelé, míg a Csorba–Harag-páros helyrehozta.
Nekem Tompa Miklós – nem szeretem a szót, hogy példakép, inkább a lelki társam volt. Sokat tanultam tőle színházról, társadalomról, emberségről, nőkről. Kicsit én voltam a lelki szemetesládája, miután leváltották, én is kerestem a vele való találkozást, ő meg a fájdalmait mondta el nekem, általában rossz véleménye volt arról, ami a színházban történt.
De mégis meghatározó volt számomra a váltás: a későbbiekben sokat olvastam és jegyzeteltem a színházcsinálók, Meierhold, Vahtangov, Strehler könyveit, mintha valóban a színházigazgatásra készültem volna. 1989 után két hónapig a Színházi Megmentési Front elnökeként igazgattam az intézményt, de hamar visszaállt a régi status quo, akiket a közgyűlés elhajtott decemberben, februárban visszatértek. De épült le a színház, sokan elmentek, én is sikeresen versenyvizsgáztam Marosvásárhelyre, aztán újra megválasztottak igazgatónak és maradtam.
– Most miként értékeli azt a döntést, hogy 1995-ben a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház nyolc színészét és Bocsárdi László rendezőt Sepsiszentgyörgyre hívta?
– Máig csak az bizonyosodott be, érdemes arra törekedni, hogy értéket hozzunk létre. A színházi új törekvés egy kicsit mindenkit megmozgatott, az emberek vitatkozni kezdtek, kinyílt a szemük, kezdték kinőni a provinciális szemléletet. Kezdetektől provinciaellenes színház volt, ez volt a titka. Bocsárdival erre törekedtünk, és ebből nem engedtünk egy jottányit sem. Az elismerés azonban nem az lett, hogy idővel megnövekedett a nézők száma, mint ahogy én azt elvártam. Hogy meglátják, ez a színház érvényes, érdemes odafigyelni rá, megtanulják élvezni. Mert a művészetet meg kell tanulni, ha nem szereztem meg bizonyos alapokat, a szimfonikus zenét sem tudom értékelni.
Én a rendszerváltás előtt azt hirdettem, hogy falura kell menni, évente ötszáz előadás volt, gyakran napi három. Tehát nem a munkától féltem, hanem mivel lehetőség nyílt rá, szerettem volna igazi színházat csinálni. A nézők nem jöttek vissza csőstül, de a művelődési minisztérium három évvel ezelőtti felmérése szerint Sepsiszentgyörgyön pezseg a művelődési élet, a város fordít a legtöbbet kultúrára. Úgy érzem, ennek a folyamatnak az elindításában a színháznak nagy szerepe volt, és számomra ez jelent elégtételt.
– Akkor sok támadás érte. Megérte vállalni a kockázatot?
– A kollégáim sem értettek egyet, a közönség felháborodott leveleket írt, ez engem rettenetesen megkínzott, és közben meg kellett őriznem a hitemet. Az akkori városvezetésnek is mondtam, nem az a célunk, hogy ellenetekre rossz színházat csináljunk, hanem hogy meggyőzzünk az igazunkról. Volt olyan is, hogy az önkormányzat azzal akart közönségbarát előadásokra kényszeríteni, hogy nem adtak pénzt. Megvádoltak, hogy sikkasztottam az alapítványtól, de nem találtak semmit, így az ügyészség szinte bocsánatot kért. Életemben nem akartam egyebet, mint a színház ügyeit jól intézni, és jó színházat csinálni.
– És közben újra megtalálták a szerepek. Hogyan formálódtak meg Önben ezek a figurák?
– Korábban hagyományos színházi modorban játszottam. Lehettem volna korszerűbb, de ezt tanultam. Bocsárdi megpróbált rávenni, hogy az ő víziója, művészi elképzelése szerint játsszak. Nekem borzasztóan nehezen ment, hogy a korszerű színjátszást megtanuljam. Néztem a Pálffy Tibor és Bocsárdi Gabi gyönyörű kettősét a Kasimir és Karoline-ban, semmi köze nem volt a hagyományos színjátszáshoz, de láttam, hogy ez nagyszerű.
A velem egykorú kollégáim azt mondták, én vagyok a legjobb az előadásban, de én a lelkem mélyén éreztem, hogy az a jó, amit ők csinálnak, hogy érdemes lenne megpróbálni. De nem ment, megbuktam a Szeget szeggel főszerepében, az Agamemnonban, A nép ellenségében. A Szeget szeggel előadásban valójában sikerem volt, de én ereztem, hogy nem vagyok jó, ez tulajdonképpen bukás. És ennek az lett a következménye, hogy szövegzavaraim lettek, bizonytalan voltam, nem okozott örömet a játék, vagy ha mégis, elmentem valami deklamálás felé.
Míg a Romeó és Júliában, egy nyúlfarknyi szerepben megéreztem valamit, bátorságot kaptam, aztán jött az Othello, az Ilja próféta, A nyugati világ bajnoka, A csoda és mások, szép lassan araszolgatva. Nem azt mondom, hogy ugyanolyan jól játszom, mint Hobóék (Pálffy Tibor), de sikerült levetkőznöm bizonyos sallangokat. Persze vannak nézők, akik ugyanúgy, mint én, másfajta színjátszáson nevelkedtek, azt várnák el most is tőlem, de a posztmodernnel megváltozott a világunk, és én ezt megpróbáltam. Nem azért, hogy valahova besoroljam magam, hanem a megismerés vágya űzött, a kihívás: ez egy másfajta színjátszás, hadd lám, én tudom-e.
– Most hogy látja a színház szerepét és benne önmagát?
– Próbáltam utánajárni, tanulmányokat olvastam: úgy látom, most sok benne a divat, a kóklerkedés, lévén, hogy bármit szabad, teret ad olyan embereknek is, akiknek nincs igazi mondanivalójuk. De aztán ők lelepleződnek, és nézem például Radu Afrim előadásait, sok mindent megenged magának, dobál össze-vissza mindent bele a zsákba, de ez valahogy a keze alatt mégis értelmet nyer. Ő nem sajnálja a színháztól az idejét, az idegrendszerét.
Én szenvedélyesen csináltam a színházat, erre szerződtem az életben, ez volt számomra az átok és öröm, szerelem és gyalázat, és sorolhatnám az ellentétpárokat. Giorgio Strehlertől tanultam, hogy minden színházi ember munkája csak annyit ér, amennyit a mindenkori előadás érdekében tesz. Ez nem azt jelenti, hogy arrébb teszek egy széket, hanem önfeláldozást. Hogy szívemmel, lelkemmel, ösztöneimmel, idegrendszeremmel támogatom az előadást, ha kell, bármit megteszek, estétől reggelig, reggeltől estig, otthon kézállásban, szenvedélyesen dolgozom a színházért.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Augusztus végén nyílik Katanga lakóinak „cigányfürdője”
Hosszú évekre nyúlik vissza Szilágynagyfalu holland partnersége
A környéken egyedülálló vállalkozásba fogott az elmúlt időszakban Szilágynagyfalu önkormányzata: hathatós holland segítséggel, a célközönség bevonása révén, zuhanyozókkal, vécékkel, öltözőkkel, mosó- és szárítógépekkel felszerelt tisztálkodási helyszínt alakítottak ki a helyi romák számára. A Katanga negyed lakói már most fürdenének, türelmetlenül várják, hogy elérkezzen augusztus 30-a, amikor birtokukba vehetik a maguk között cigányfürdőként emlegetett létesítményt. Új külsőt nyer addig az udvaron a játszótér, ahol fürdés után csúszdázhatnak, lipinkázhatnak majd a gyerekek. Az elöljárók reménykednek, hogy a közösség tagjai gondját viselik mindannak, amit ajándékba kaptak. Terepszemlénk során meglátogattuk a helyi baptista templomot – amelynek nagy szerepe volt abban, hogy mostanság jobb a közhangulat a tanyán és a faluban –, ugyanakkor a holland–román barátság történetét is feltérképeztük.
Szelektív hulladéktároló a háromezres faluban
Közel húszfős küldöttség látogatott június közepén Hollandiába, a polgármesteri hivatal képviselői mellett helyi állattenyésztők, mezőgazdászok, zöldövezettel foglalkozók ismerkedtek az ottani körülményekkel. Nem meglepő az ilyesmi a nagyfalusiak körében, a rendszerváltás óta eltelt huszonöt évben többször ellestek, eltanultak már ezt-azt a hollandoktól, hogy aztán hazatérve tovább építsék-szépítsék községüket. A különböző eszme- és tapasztalatcserék, no meg a jól működő kapcsolatból is származó támogatás révén modern, a környéken egyedülálló ravatalozót építettek, felújították az óvodát, szelektív hulladéktárolót hoztak létre, zöldövezetet alakítottak ki pompás rózsafélékkel. Sok szempontból fejlődött tehát a 3200 lelkes Szilágy megyei település. 2001-ben malmot nyitottak, közben pedig a Németi házaspár által alapított gombatermesztő telep is
A mostani vizit alkalmával különböző vállalatokat látogattak meg a résztvevők; az állattartó gazdák például a tehéntej értékesítése terén próbáltak új ismeretekre szert tenni, ha minden jól megy, hamarosan hűtőtárolót helyeznek üzembe a faluban – magyarázza régi barátunk, Katona-Farnas Sándor, aki viccesen megjegyzi: holland módszer szerint zajlott a program, vagyis reggeltől estig. A látottak alapján úgy tűnik, már csak az emberek hozzáállásán kell kicsit változtatni, hogy több bizalommal legyenek egymás és az összefogás iránt, úgy mindenki számára gyümölcsöző lehet az elképzelés. Mint ahogyan a cigányfürdő is, vetem közbe, mint aki tud már néhány részletet az új projektről, s Szilágynagyfaluban is járatos, de még mielőtt jövetelünk eredeti szándékára térnénk, a holland barátság kezdeteiről ejtünk szót.
Megérkezik közben Erzsike Zonnebeld, a Nijverdal és Szilágynagyfalu közötti kapcsolat egyik kulcsfigurája is, aki immár tizenhárom éve él Hollandiában. A bürgezdi születésű asszony szerint elkél még a segítség errefelé: a sírás környékezi, amikor végigmegy a falun, és látja, mennyire siralmas körülmények között élnek az idősek. Vannak, akik súlyos betegségük miatt kezelésre, műtétre szorulnának, viszont inkább sehova nem mennek, túl messze van, túl drága, mondják. Ezzel szemben a hollandiai idősek mintha a mennyországban élnének… De ne szaladjunk ennyire előre, lássuk csak szépen, sorjában a dolgokat!
Szabadság (Kolozsvár)

Pártérdek és nemzetérdek
A gyergyószéki EMI-tábor koncertprogramjának legnagyobb tömeget mozgató eseménye a Kárpátia zenekar koncertje, a borkóstolók előadói közül a legtöbb érdeklődőt évről évre Kaló Imre vonz, miközben mellette más és más borászok szerepelnek, a közéleti műsornak pedig legnagyobb attrakciója évről évre Vona Gábor előadása. Ami nem véletlen.
Az EMI-tábor azokat szólítja meg elsősorban, akik nemzetben gondolkodnak, akik számára a magyarság történelmi sorsalakulása az egyik legfontosabb kérdés az életben. Így nem csoda, hogy a hazafiságot a negyvennyolcas katonanóták nemes és tiszta egyszerszerűségével megéneklő Kárpátia együttes viszi a prímet, és így áll ez a borász szaktudás mellett kivételes retorikai képességekkel megáldott Kaló Imre esetében is, aki a magyar értékteremtés, a nemzeti megmaradás, a hit, a remény és a szeretet igéit hirdeti borkóstolóin. No de hogy kerül ebbe a sorba egy pártelnök egy pártsemleges rendezvényen?
Úgy, hogy a Jobbik nem egy ideológiai párt, ami előny és hátrány egyszerre. A Jobbik azoknak ad politikai otthont, akik egyik oldalról a magyar nemzeti érdekérvényesítést tartják a legfőbb céljuknak, másik oldalról vagy belefáradtak a hivatalos politika szólamaiba, mely a dolgoknak a néven nevezését gyűlöletbeszédnek, antiszemitizmusnak, fasizmusnak, rasszizmusnak, nácizmusnak bélyegzi, vagy egyszerűen irtóznak a köntörfalazástól, a mellébeszéléstől, a kettős beszédtől, a szemforgatástól, a lényegi mondanivaló ránk erőltetett kötelező csomagolásától. És „cukiságkampány” ide vagy oda, a tiszta beszéd műfajában a Jobbik ma is élenjáró – bár a magyar miniszterelnök idei tusnádfürdői beszéde e tekintetben komoly kihívás e pártnak, nem csoda, hogy a globális főhatalom olyan sajtóorgánumai követeltek e beszéd hatására súlyos EU-s szankciókat Magyarország ellen, mint a New York Times és a The Economist.
A Jobbik csoportérdek-mentes nemzetpolitikáját a legtisztábban a határon túli magyarok választójogához való hozzáállása mutatja meg, amit Vona idén is kifejtett. Ennek lényege, hogy a párt attól függetlenül kiáll minden magyar választójoga mellett, hogy ennek esetleg kárvallottja lesz, mint az egyébként történt is az idei választáson. Ennek fényében nem csoda, hogy Vona Gábor az az előadó, akit már előadása előtt megtapsol a közönség.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ha vagyunk, legyünk! – Beszélgetés Berecz András énekes-mesemondóval
A Gyergyóremetén harmadik alkalommal megtartott és hétvégén zárult Gyergyói Tánc- és Zenetábor vendége volt Berecz András Kossuth-díjas magyarországi mesemondó, énekes. Nem csoda, hisz ő „kísérte haza” a gyergyói dalokat, ő késztette arra a táncosokat, hogy felidézzék a régi emlékeket. Budapestiként lelt rá a régi anyagokra, és hozta vissza oda, ahonnan ezek származnak. A harmadik tánctáborban előadóként, bábaként volt jelen. Ő beszél a gyergyói „újdonsült régiségekről”, a tánc fontosságáról és arról is, hogy ha vagyunk, legyünk.
– Ön „hozta vissza” a régi gyergyói dalokat, majd segített visszaidézni a gyergyói táncokat, és íme, már a harmadik gyergyói tánctáborban találkozunk. Milyen érzésekkel van most itt?
– Nagyon örvendek, és várom a fejleményeket. Sok ember azt hiszi, hogy büszke vagyok valamire. Nekem a büszkeség a világnézetembe nem fér bele.
A büszkeségnek a helyét az öröm foglalja el. Én végül is semmit nem csináltam, csak véletlenszerűen olyan helyekre kerültem, ahol az újdonsült régiségek az ölembe estek.
Például a gyergyói zenék. Mert fent volt a világhálón, de mások nem a gyergyói fonográffelvételeket hallgatták. Nekem megakadt a fülemben, s így kicsit közöm van ahhoz, hogy az öregek újra elővették, megmutatták a régi táncot annak a nemzedéknek, amelyik ezt elfelejteni hajlamos volt. A régi gyergyói dal egyszer csak egy széles úton találta magát, és ez lett belőle: megindult a hangszeres zene, a tánc.
Új történetek tapadnak ehhez a gyergyói hagyománykutatáshoz, mint például a bottal táncoló ember, akinek a túlsó domboldalról furulyáznak a talpa alá. Gyönyörű emberi sorsok villannak fel, és azt is tudom, hogy ez egy végtelen történet. A gyergyóremeteiek valamiért – mert jó hallásuk van, jó szervezők, vagy talán mert összetartanak az itteniek –, nem tudom, mi a titkuk, de ráharaptak a régi dalokra. Tény, megszervezték a népdal- és néptáncoktatást, és tanítják az iskolában is. Ha gyenge vagy is, de erőidet összegyűjtöd, még csatát nyerhetsz. Itt meg tudtuk nyerni: azt a kevés fellelhető gyűjtést, ami ma van, összesepertük, és íme, fel tudjuk mutatni.
– Sokan kétkedve teszik fel a kérdést: a ma emberének szüksége van-e egyáltalán ezekre a régi dalokra, táncokra. Ön szerint hogy van ez?
– A mesélő, éneklő és táncoló ember tulajdonképpen maga az ember. Amikor az embernek gondolatai, érzései támadnak, s már nem fér a fejében, elkezd beszélni. Amikor érzi, hogy kevés az emberi szó, előveszi a száraz fát, s amit érez, azzal mondatja el. Mikor már az is kevés, énekbe fogja. Aztán úgy érzi, elég volt az üldögélésből, kirúgja maga alól a széket, és mindezeket az érzéseket eltáncolja. Sőt még vegyíteni is tudja az énekkel.
Tehát maga az ember jelenik meg ezekben a régi dolgokban úgy, ahogy valamikor összerakták a gyergyói embert: a szerelmest, a bánatost, a jókedvűt, a tusakodót, a hazátlant, aki mégis tudja, hogy hazája van. Aki néha útra kel, néha hazatalál, teli van bánattal és reménnyel. Aztán a dalból barátságok, szerelmek születnek, újra vannak kérdéseink az öregekhez, akiket sokszor meg sem hallgattunk. Mert gyakran előfordul, hogy az idős embert még a rokonsága sem kérdezi meg semmiről. Most a régi dalok kapcsán itt van millió kérdés, meg lehet rohamozni az öregeket.
– Idős adatközlő csoportok váltották egymást Remete színpadán a tábor estéin. Öregek, akik minél tovább táncoltak, annál érdekesebb figurákat mutattak, egyre inkább mosolyogtak. Mintha fiatalodtak volna közben...
– Ez igaz. Meg is értem őket. Elővehették a legény- és leánykorukat. Ha csak le-föl jártak volna a színpadon, már azt is megköszönhetnénk, hogy velünk megosztották, de ők ráadásul gyönyörűen táncoltak. A tánc egy nagyon okos, nagyon emberséges vívmány. Régen táncba üldözték a szülők a gyermekeket. Amelyik nem akart táncolni, annak a fenekét jól elverték. Táncolni egy rendes közösségben kötelező. A legszebb alkalom arra, hogy egymást megismerjék a fiatalok. Törvényesen lehet tapogatni a leánykát: a húsát megkóstolgatni, megcsípni a „csípejit”. Lám, milyen szép a magyar nyelv, még segít is, ha nem tudnád, hol csípd meg a leányt, hát a csípőjénél. Oda talál be a kezed. A medencecsont nem könnyen engedi, hogy lejjebb csússzon. Ahhoz már erősebb akarat kell.
A tánc arra való, hogy megpróbáljátok, a ritmus milyen együtt. Aztán, amikor elkezdtek forogni, tiétek a világ. A forgásban elmosódik a háttér, csak ti ketten maradtok. Csak forogsz, és egyetlenegy személy arca marad ebből az árva világból élesen látható: akivel táncolsz. Olyanok lesztek, mint két égitest, melyek azzal, hogy elmozdulnak együtt, tulajdonképpen ők maradnak egy helyben, s a világ elkezd forogni körülöttük. S ha még tánc közben el is kezdenek énekelni – üzennek. Vagy annak, akivel táncolnak, vagy annak, aki három párral odébb van. Olyan gyönyörűen bonyolult ez az egész. És amelyik társaság ebben összegyúródik, az nagy reménnyel később is összetart, mert bőven van, mire emlékezni.
– A táborban tartott előadásán többször is idézett egy gondolatot, amit frissen jegyzett meg itt, Remetén egy idős embertől: „Ha vagyunk, legyünk!”
– A takarékos beszéd fogyatkozóban van. Az okoskodó emberek egyik címere, hogy értelmetlenül beszélnek és sokat. Ez egy korszerű betegség, így ebben a világban csoda, provokáció, ha egy ember okosat, szépet tömören tud mondani, és Isten bocsássa meg, érthetően is. Ma Madarász Gyuri bácsitól hallottam ezt a mondatot, ez cseng a fülemben.
Ez a mondat nekem olyan, mint gyámkő a kupolának: ez tartja össze ittlétemet. Ugyanezt más csak nagyon körülményesen tudja mondani: ne félig csinálj valamit, tedd oda magad, mert úgy éri meg! Mert ez az egész élet, s a félig élt életnek nincs értelme. Ha eléd került valami, állj belé! Ne légy félember, ne hümmögj, ne keresd a kibúvót! Ha belépsz a színházba, ne az utolsó sorba ülj, csak mert onnan könnyebb kimenni! Akkor be se ülj. Ha beszélsz egy emberrel, ne félig figyelj oda, ne edd közben a mogyorót, hanem nézz a szemébe! Ne nyomkodd a kütyüdet, emeld meg a fejedet, és amiben benne vagy, vedd tudomásul, hogy az a tiéd!
Minderre Gyuri bácsi csak annyit mond: ha vagyunk, legyünk! Én erre azt mondanám: ha vagy, légy! És akkor még takarékosabb a szótagszám, és még mélyebbre leszalad az emberben. Én ezt biztosan hazaviszem, és hánykolódok vele.
Balázs Katalin
Krónika (Kolozsvár)

Asztalos Csaba: nem történt hátrányos megkülönböztetés a fogyatékosok ügyében
A sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztyén Alapítvány év elején az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz (CNCD) fordult a fogyatékosok nevében, mert úgy vélte, hátrányos megkülönböztetés éri anyagilag azokat a személyeket, akiknek alapítványi, vagy más civil szerveződési intézményben biztosítanak szakszerű ellátást az állami intézményekkel szemben.
A sepsiszentgyörgyi fogyatékkal élők nappali központjában foglalkoztatott személyeknek havonta fejenként 65 lejt, az országban lévő bármelyik állami foglalkoztató központban 170 lejt jelent a kormánytámogatás – jelentette ki Makkai Péter, az Írisz Házat is működtető Diakónia Keresztyén Alapítvány vezetője, hozzátéve, hogy az Írisz Ház nappali központjában az ellátás havonta – fejenként – 300 lejbe kerül. Elmondta, ezért fordultak az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz. Szerinte az sem normális helyzet, hogy miközben csupán ekkora a támogatás mértéke, az állam évi 24 ezer eurót fizettet be egy alapítvánnyal adóként.
„Nem történt hátrányos megkülönböztetés, mert annak függvényében állapították meg a költségvetést, hogy milyen képzettségük van a szociális munkásoknak. Tehát ha középfokú végzettségük volt, ezt nem fogadta el az állam, és ezt előre is közölték velük is. Csak a felsőfokú végzettségű szociális munkásokat számították be a költségvetés-támogatás folyósításakor. Ami az alapítványnak továbbított válasz második felét illeti, abban javaslatot tettünk általánosan és az egész rendszerre vonatkozóan arra, hogy az állam dolgozzon ki egy másik rendszert, ahol állapítson meg egy alaptámogatást a fogyatékosok számára, függetlenül attól, hogy ezeket a szolgáltatásokat egy állami, vagy úgymond magánrendszer biztosítja” – közölte Asztalos Csaba. A CNCD elnöke arra vonatkozó kérdésünkre, hogy javaslataikat figyelembe veszik-e, azt válaszolta, hogy az esetek többségében igen.
Makkai Péter a CNCD határozatát elfogadja, hiszen valóban több a középfokú képzéssel rendelkező alkalmazottjuk, azonban azt mondta, nem érti, hogy a tavaly hogyan kaptak jóval nagyobb juttatásokat, mikor azóta nem változott a személyzet képzettsége. Az igazgató egyébként üdvözölte azt a javaslatot, amely a támogatások odaítélési szempontjainak változtatását célozza. Elmondása szerint sok civil szervezet már régóta kéri, hogy változzon meg a támogatási rendszer. Mindannyian úgy tartanák működőképesnek a rendszert, ha a civil szervezetek bevonásával döntenének a támogatás pontozási rendszerének kialakításakor.
A Diakónia Keresztyén Alapítvány vezetője elmondta, jelenleg Kovászna megyében mintegy 4000 fogyatékost tartanak nyilván, azonban csupán pár száz részesül közülük bizonyos intézmények általi szolgáltatásokból. A támogatások megvonása óta az Írisz Ház termelőegységeit úgy kellett átszervezni, hogy megduplázzák a profitot. Az eddig 5-6 ezer eurós jövedelmet hozó műhelyeknek és szolgáltatásoknak ezután 10-15 ezer eurót kell évente termelniük. A védett műhelyekben, kertészetben dolgozók, zöldövezet-karbantartók száma eléri a 19-20 főt. A nappali központban 35 fogyatékost látnak el. „Míg az állam így támogat, a fogyatékkal élők teremtik elő a nappali központ működtetéséhez szükséges pénzt” – mutatott rá az igazgató.
Szabó Enikő, Székelyhon.ro

Szent István-búcsú Ajnádon
A templomépítés 500. évfordulóján több mint egyhetes programmal várják az érdeklődőket Csíkajnádra. A Szent István Napok során falumonográfiát mutatnak be, emlékplakettet avatnak, vetélkedőket, koncerteket szerveznek, felújított templomot áldanak meg és átadják a negyedik Szent István-díjat is.
Csütörtökön kezdődnek a tizenharmadik alkalommal megszervezett Szent István Napok: délután hat órakor szabadtéri misére és a Bartis Márton-emlékplakett avatására várják az érdeklődőket a helyi iskola udvarára. Pénteken a kilenc órától kezdődő ünnepi szentmise után 10 órakor a templomban mutatják be a Csíkajnád 500 éve című falumonográfiát, amely ötéves gyűjtőmunka eredménye – tudtuk meg a szerzőtől, Bogos Róberttől.
Vetélkedők és előadások szombaton
A szervező Szent István Szervezet önkéntese elmondta, szombaton szabadtéri programok kapják a főszerepet: a nap folyamán minifoci-bajnokságon, főzőversenyen, sport- és ügyességi vetélkedőkön vehetnek részt a vállalkozó kedvűek. Ugyanakkor tűzoltó-bemutatót és menettáncos-előadást is megtekinthetnek az érdeklődők. Este nép- és könnyűzenei koncerteken kapcsolódhatnak ki a mulatni vágyók, majd tizenegy órakor tűzijátékkal és szabadtéri bulival folytatódik a program. Vasárnap este kilenc órától Szent István-bálba várják a táncoskedvűeket a helyi kultúrotthonba.
A templomépítés 500. évfordulóját ünneplik
Bogos kiemelte, a rendezvény egyházi csúcspontja a Szent István (augusztus 20.) napi ünnepi szentmise, amelyen a templomépítés 500. évfordulóját ünneplik. A szentmisén Jakubinyi György érsek lesz a főcelebráns és az ünnepi szónok, aki ezen alkalomból megáldja a felújított templomot és a templomban elhelyezésre kerülő emléktáblát is. Augusztus 24-én a kilenc órától kezdődő szentmise után a helyi kultúrotthonban negyedik alkalommal adják át a Csíkajnádi Szent István-díjat. A közösségben betöltött fontos szerepéért idén a 79 éves Bilibók Imre bácsi kapja az említett díjat.
Kömény Kamilla
Bogos Róbert: Csíkajnád 500 éve Ajnád történelmét, földrajzi adottságait, néprajzi és művelődési értékeit, a Csíkszentmihály-Ajnád egyházközség történetét, az itt született és itt szolgált papok névsorát, stb. tartalmazza 320 színes oldalon, valamint a könyvhöz tartozó közel 400 képet bemutató dvd-n.
Székelyhon.ro

Érdemes volt elvállalni
Jó két éven át nem volt magyar alprefektusa Szatmárnak, egy olyan megyének, ahol a lakosság közel 40 százaléka magyar. Hogy mennyire szükség lett volna erre, már csak a demokratikus elvek betartása miatt is, ez az alábbi beszélgetésből is kiderül. ALTFATTER TAMÁS FERENCET az RMDSZ kormányra kerülése után nevezték ki tavasszal, s az azóta eltelt rövid idő alatt is bebizonyosodott, hogy a kormánybiztosi hivatalban is fontos az arányos képviselet. Sike Lajos interjúja.
Mikor kinevezték, kvalitásai közt elsőnek említették szakmaiságát és jó kommunikációs készségét, ami ezen a poszton fölötte fontos. Honnan került a megye házába?
A helyi adók hivatalában dolgoztam, mint főtanácsadó. Ami önmagában is feltételezi, hogy nemcsak jogi, de közgazdasági ismeretekkel is rendelkezem. Szóval két egyetemet végeztem, mert úgy éreztem, hogy szükségem van rá, ha nem akarok egy szintem megrekedni. Kiderült, jól döntöttem, mert alprefektusként is mindkét végzettségem előnyömre válik, természetesen első helyen a jogi ismeretek.
Mi a hatásköre az alprefektusnak, milyen területeket bíztak Önre, egyáltalán meg van ez határozva?
Hogyne. Fontosabb feladataimat a törvény is meghatározza. Először is a megyei földvisszaadó bizottság titkára vagyok, ami a rendszerváltás után huszonöt évvel is elegendő munkát ad. Annyi más mellett az idősek problémája is rám tartozik. Én felelek az útlevél-ügyekért, felügyelem a járművek forgalomba íratását és a gépkocsivezetési engedélyek kiadását.
Nem hivatalos feladatom, de fontos része munkámnak a társadalmi párbeszéd, a különböző egyeztetések, az elvtelen viták és konfliktusok megelőzése. S akkor még nem is soroltam fel mindent, hisz az élet bőségesen ad témát. Például a lakossági meghallgatások, amelyeket hetente tartok. Ezek által hiteles képet kapok a problémákról. Ezért igyekszem mindig pontosan megtartani, s amennyiben lehet, kellő időt szakítani rá, hogy mindenkit meghallgassak. Kilencven százalékban olyan, főleg idősebb magyarok keresnek meg, akik már csak életkoruk és helyzetük miatt sem beszélnek jól románul. Például olyan nagyobb magyar közösségben élnek, ahol csak ritkán használják a román nyelvet. Van, aki meg is mondja, azért jött hozzám, mert velem jobban megérti magát, részletesebben kifejtheti véleményét, előadhatja problémáját. Méltánytalan, sőt megalázó lenne ezeket az idős embereket kioktatni, hogy miért nem tanultak meg románul. Olykor eszembe jut, vajon hányszor kerültek az életben olyan helyzetbe, amikor nem volt lehetőségük anyanyelvükön előadni gondjaikat és sérelmeiket. Ezért is fontos, hogy mindenütt legyen képviseltünk, s ne engedjük, hogy innen is, onnan is kiszorítsanak bennünket...
...miként a városvezetésből. Mert szégyen és gyalázat, hogy a negyvenezer magyart számláló Szatmárnémetinek most sincs magyar alpolgármestere, pedig még a „vatrás” időszakban is volt. De menjünk tovább. A helyi lapokban olvasom, a lakossági meghallgatásokon az egyik fő probléma továbbra is a föld.
Ennek oka elsősorban az, hogy egy évig gyakorlatilag állt az ilyen vitás ügyek rendezése. Ennyi időt kaptak az önkormányzatok, hogy a tényleges helyzet alapján pontos kimutatást és térképet készítsenek a hatáskörükben lévő földek tulajdonosi állapotáról, hogy aztán tisztán lássuk a valós helyzetet: hol van plusz, hol van mínusz. Ez a munka csak nemrég fejeződött be, minek nyomán újraindult a függőben lévő földügyek rendezése. Az elmúlt napokban néhány ügyet már megoldottunk, ami azt bizonyítja, helyes volt az egyéves moratórium. A meghallgatásokon másik gyakori téma ezekben a hetekben a nyugdíjjal kapcsolatos problémák. Pár éve egy törvény hibás értelmezése miatt sokan több nyugdíjat kaptak, mint amennyi járt volna. Most a különbözetet vissza kell fizetniük. Nálunk Szatmár megyében eddig több mint száz ilyen személlyel találkoztunk. Nincs hatáskörünk ahhoz, hogy ezt semmissé nyilvánítsuk, de ahhoz tanácsokat adhatunk hogyan tehetik könnyebbé a visszafizetést. Egyébként, mint tapasztaljuk a kormány is igyekszik elviselhetőbbé tenni az ilyen nyugdíjasok helyzetét. Az RMDSZ javaslatára törvénymódosítás jelent meg, hogy a kisnyugdíjú volt téesz-tagokat mentsék fel a visszatérítés alól.
A prefektúra az önkormányzatoktól is átvállal feladatokat. Mi másnak véljük azt, amikor az önök intézménye a sajtón át hívja fel a lakosság figyelmét, hogy szárazságban ne rakjanak tüzet a határban, a tarlót ne égessék le, mert ezzel károkat okoznak az állat- és növényvilágban. Vagy takarítsák ki az árkot, hogy ott folyjon a víz, ahol folynia kell, ne az úttesten, vagy a gazdák kertjében. Mindez az önkormányzatok feladata volna, amit egyébként szabályoznak a vonatkozó törvények. Nem arról van itt szó, hogy a helyhatóságok nem tesznek eleget az előírásoknak, holott elsősorban az ő érdekük volna, hogy ne legyen tűz vagy árvíz saját területükön?
Felvetése érdekes, de csak részben igaz. Az önkormányzatokkal kapcsolatos megjegyzései többé-kevésbé megfelelnek a valóságnak, vannak települések, melyek vezetői jól ellátják feladataikat, mások kevésbé. A mi esetünkben nem arról van szó, hogy rátelepszünk az önkormányzatokra és hatásköröket vennénk el tőlük. Inkább arról, hogy ezek a területek a prefektúra kompetenciáját is érintik, amennyiben a prefektus a megyei katasztrófavédelem elnöke. Ebből következik: érdekünk, hogy az említett területeken is jól menjek a dolgok, lehetőleg megelőzzük a bajt, ne legyen tűz, árvíz, más szerencsétlenség. Többek között ezt szolgálják a sajtóban közölt felhívásaink is. Próbálunk minden eszközzel hatni a lakosságra.
Meglepő, hogy ezekben a dolgokban milyen nehezen lépünk előre. Az Avasban jártam egy osztrák vendéggel, aki némi iróniával dicsérte, hogy a külföldön keresett pénzből milyen kacsalábon forgó palotákat építenek az itteniek, ám azt sem hagyta szó nélkül, hogy a legtöbb előtt az árkok gondozatlanok és tele vannak szeméttel. Egyszerűen nem értette: miként lehetséges ez? Nem találtunk rá mást választ, mint azt, hogy nyugaton szigorúan megbüntetik, ha nem a kijelölt helyre teszi, mi meg engedékenyek vagyunk. Ezért a derék avasiak külföldön az ottani szokásokhoz, hazájukban pedig az itthoniakhoz igazodnak.
Ez nálunk sem mindenütt így van, a Nagykároly környéki sváb falvakban mindig tiszták az árkok és virágok nyílnak a házak előtt. Úgy látszik, kell egy idő, amíg bizonyos jó szokások tartósan meggyökeresednek. Ám, ha arra gondol: a helyhatóságoknak megvannak a törvényes eszközeik, hogy ezt a folyamatot meggyorsítsák, akkor igaza van. Egyik feladatunk, hogy ezt számon kérjük a helyhatóságoktól. Elvégre a törvényesség minden területen kötelező.
Akkor hadd mondjak mást. Falun lévő szőlőmhöz, Muzsdalytól a rövidebb utat választva úgy szoktam kijárni, hogy a Tálna folyócska pallóján is át kell egyensúlyozzak. Nem ez okoz gondot, hanem az, hogy a Tálna medre gyakran olyan erőteljesen cefreszagú, hogy az ember szinte berúg, mire átér. Szigorú törvények védik az élővizeket mindenféle szennyezéstől, de itt a Tálna és Túr mentén még most sem tartja be minden pálinkafőzős!
A környezetvédelmi hatóság dolga ezt ellenőrizni és számon kérni, de szükség esetén mi is beavatkozhatunk. Ám eddig, tudomásom szerint egyetlen panasz sem érkezett amióta itt vagyok. Ez azzal is magyarázható, hogy a nyár a pálinkafőzésnél is szünet. A sajtón át is bátorítanám a lakosságot, ne legyen elnéző, ha a helyi szervek nem intézkednek, jelentse a prefektúrának az efféle szennyezéseket is, elvégre a folyóvizek tisztasága mindannyiunk érdeke. Az élővizek szándékos szennyezéséért kemény büntetések szabhatók ki. Ha elénk kerülnek ilyen ügyek, nem leszünk elnézőek. Egyébként mind jobban figyelünk a környezetvédelmi törvények betartására is, amit tényekkel is tudunk igazolni. Nem állunk azok mellé, akik elnézőek és engedékenyek, még kevésbé, akik tudatosan rombolják a természetet.
A tavaly súlyos támadások érték az egyik leghatékonyabb természetvédő szervezetet, az Erdélyi Kárpát Egyesületet, mely a megye legnagyobb természetvédelmi övezetének, a Túrmentének a felügyelője. Az ok az volt, hogy az EKE nem adott építési engedélyt védett területre, amit egy időben többen is kértek. A megyei tanács egyik vezetője, nem ismerve a természetvédők jogkörét és a vonatkozó törvényeket, a kérelmezők mellé állt, nyilvánosan elmarasztalva az egyesületet. A vitának a prefektúra vetett véget, amikor a természetvédők mellé állt.
Hallottam az ügyről, bár a részleteket nem ismerem. Ám azt tudom, hogy a természetvédelem területén az is sok vitát okoz, hogy az érintett gazdák nem teszik le időben a védettség kárpótlását igénylő kérvényeket. Mert az állam jelentős kárpótlás fizet azoknak, akiknek földjük van a védett területen és nem változtathatják meg annak rendeltetését. Mondjuk a legelőt vagy kaszálót nem szánthatják fel, hogy búzát vagy kukoricát termesszenek benne. Nem mondhatok mást, mint azt, hogy tessék igényelni a kárpótlást. Ha úgy tetszik, a törvényes utat választani, ne az akadékoskodást és a jelentgetést.
Pár hónap után van már valamilyen sikerélménye, ami nyomán azt mondhatja: ezzel érdemes volt foglalkozni!
Hogyne, jó érzéssel tölt el, hogy több idős embernek nem csak tanácsokat adhattam, de konkrétan is segíthettem régóta húzódó ügyének megoldásában. Legnagyobb elégtétel mégis az volt számomra, hogy felügyeletünk mellett, visszaélések nélkül, sikeresen lebonyolítottuk Szatmár megyében az EP-választásokat. Nekem külön öröm volt, hogy azok, akiknek bizalmából kormánybiztos lehetek, az átlagnál is nagyobb számban szavaztak. Ilyenkor csakugyan átérzem, hogy érdemes volt elvállalni ezt a feladatot.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

– Az írótábor feladata és felelőssége nagy, mert továbbra is a valódi értékek mellett tör lándzsát, emlékezik és emlékezni tanít, úgy, hogy közben a megújhodás képességét is magában rejti - fogalmazott a Magyar Írószövetség elnöke az augusztus 15-ig tartó, 42. Tokaji Írótábor megnyitóján szerdán.
Szentmártoni János kiemelte: a Tokaji Írótábor "állja a sarat", mert amikor támadások érik vagy le akarják írni, megőrzi méltóságát, és rangjához méltón minden egyes alkalommal újjászervezi önmagát és munkához lát, immáron negyvenkét éve.
Rámutatott: a tábor 2012-ben hirdette meg az Eltiltva és elfelejtve – A hallgatás és elhallgattatás évei a magyar irodalomban című tanácskozását, amelynek idén érnek a végére, a 25. évfordulón stílusosan épp a rendszerváltozás időszakát vizsgálva.
A péntekig tartó tanácskozás kétszáznál több résztvevője azon folyamatokat, életműveket, műhelyeket vizsgálja, amelyeket hosszú évtizedekre - Szentmártoni János szavai szerint - a "hallgatás kövei közé falazott a kommunista hatalom."
Az írótábor ez évi címe: "Nagy jövő mögöttünk". "Vajon mit jelenthet esetünkben ez a Kalász László-verssor, amit Jánosi Zoltán kurátortársunk javaslatára az idei tanácskozás főcíméül adtunk? - tette fel a kérdést az írószövetség elnöke.
Szüleink nemzedékének egy olyan álmot, amelyben sokáig nem is mertek hinni, hogy a diktatúra fölött bizony eljár majd az idő, két vállra lehet fektetni, és el lehet kezdeni egy új világ alapjainak a lerakását - válaszolt rá.
"És mit jelenthet a verssor a mi nemzedékünknek, amely a fordulat éveiben csupán kiskamasz korát élte? Hogy ezt az új világot bizony idővel nekünk kellett és kell tovább építenünk, magunk mögött hagyva a jövőből mindazt, ami tévedés volt, abban viszont továbbra is hinni, ami nagy és nemes" - mondta, hozzátéve: 25 évvel a rendszerváltozás után mi sem lehetünk magunkkal maradéktalanul elégedettek, hiszen segédkeztünk számos káros folyamat kibontakozásában, mint például a kultúra szempontjainak kiszorításában a közéletből, az ideológiai lövészárkok tovább mélyítésében, a média globális agymosásában, a valódi értékek megkérdőjelezésében.
Az írótábor résztvevői 2012-ben a háború utáni két évtized jelenségeit elemezték, tavaly a 70-es és 80-as éveket, idén pedig azon szellemi mozgásokra, kulturális és közéleti eseményekre fókuszálnak, amelyek, Szentmártoni János szavai szerint "jelentősen hozzájárultak egy hazug és mérgező korszak felszámolásához, és egy +nagy jövő+ megteremtéséhez, amely akkor is a miénk volt, ha ma már számos hibáját is látjuk."
A Tokaji Írótábor kezdetektől fogva befogadta, hívta a különböző nézeteket valló írókat, közéleti szereplőket, fejtsék ki nézeteiket, ütköztessék őket.
Tokaj évről évre meghatározóan a nemzeti érzelmű és közéleti elkötelezettségű résztvevők gyülekezőhelye volt és az ma is. A hetvenes évektől itt vetődtek fel először olyan megoldatlan
társadalmi kérdések, mint a népességfogyás, a környezetvédelem, a kistelepülések helyzete, a lakótelepi elszigetelődés vagy a határon túli magyarság sorsa, és itt foglalkoztak először a magyar irodalom jelenlétével Európában.
Az írótábor elindítóinak szellemi hátterét a Tokajjal szomszédos Tiszaladány szolgáltatta, amelynek lakói ma is híven őrzik a népi írókkal - Sinka Istvánnal, Somogyi Imrével, Szabó Pállal, Móricz Zsigmonddal, Veres Péterrel - való kapcsolatuk emlékét, és ahová a mostani tábor résztvevői is elzarándokolnak.
MTI

Emlék az utókornak: Egy honvéd visszaemlékezései
Családi dokumentumok rendezgetése közben került elő egyik székelyhídi olvasónk üknagyapjának az első világháborúról, illetve az azt követő évekről írt visszaemlékezése, melyet, mint kordokumentumot adunk közre.
Tatai István székelyhídi olvasónktól kaptuk az alább több részben olvasható, megszerkesztett kéziratot, melynek aktualitást ad, hogy nemrégiben volt az első világháború kitörésének 100. évfordulója. A szöveg szerzője olvasónk üknagyapja, Farkas Gábor (1877–1949) építőmester és kőműves, az első világégés részese volt, mint a debreceni 39. gyalogos ezred katonája, és ennek „köszönhetően” bejárta fél Európát, harcolt a piavei fronton, és Doberdónál is, majd szerencsésen hazatért. A visszaemlékezés régi fotók és családi dokumentumok rendezgetése közben került elő. Olvasónk joggal fogalmaz úgy, hogy igazi kincsre bukkant, hiszen a papírra vetett szöveg a hozzá tartozó fotókkal kiegészítve valóságos kordokumentumnak nevezhető: hogyan látta a háborút egy katona a lövészárokból, és hogyan a háború utáni éveket. Hogy valóban így van, arról most győződjenek meg olvasóink is, íme Farkas Gábor visszaemlékezése.
„Engem is besoroztak…”
Születtem 1877. hatódik hó 10-én, Székelyhídon. Édesapám Farkas Gábor (született Székelyhídon), édesanyám Nyéki Erzsébet (született Váncsodon, Magyarországon). Két és fél évig voltam nyomdász tanonc, de láttam, ez a szakma nem nekem való, ezért kőműves tanonc lettem 4 és fél évre. A segédi idő alatt dolgoztam többek közt Nagyváradon, Érkeserűben, Szatmáron, Nagykőrösön, Kecskeméten, Budapesten. Amikor hazatértem, apám látta, hogy megkomolyodtam, és mivel egyedül nem élhettem, hát megnősültem, Hatházi Julianna lett a hites feleségem. Kőműves iparosként építettem az Érmellékem többek között az asszonyvásári leányiskolát, a székelyhídi pala, később papírgyárat, a nagykágyai malmot. Miután kitört a háború, a Duna és a Tisza közét már elfoglalták a szerbek, az oroszok a Kárpátokat, engem is besoroztak, kiképzésre elvitek Jaromérba (Csehországba), 6 heti kiképzésre. Onnan kerültem Königgratzba (középkori magyar neve Királyvárad), ott volt a harctéri kiképzés, akkor voltam 37 éves. Később 4 hétig voltam, 1916. januárjában a doberdói fennsík lövészárkaiban, melyek közönséges árkok voltak, az ellenség felőli oldalon földdel megrakott zsákokkal egy méterrel megmagasítva.
Méterekre az ellenségtől
A zsákok között vaslemez volt, az azokon volt lyukakon dughatta ki a katona a puskája csövét. Az ároktól egy méterre volt a drótakadálynak nevezett tövises drót, de csupán 20 méterre volt az ellenség is. A tisztek pince alakú, kősziklába vájt üregben voltak, onnan osztották parancsaikat. A katonák az említett árkokban kellett legyenek 10 napig és 10 éjszakán át, az ennivalót éjszaka vitték nekik, már amikor lehetett. Csendesebb időben, amikor nem volt támadás, az 500 emberből 15 – 20 halt meg naponta. Éjszakánként, hogy az ellenséget meglessük, világító rakétát kellett kilőnünk, de sok volt a gránát és repesz, ami az emberek életét könnyen kioltotta. Az életüket vesztett bajtársakat a szanitécek hajnalonként szedték össze, és vitték 2 kilométernyi távolságra, ahol koporsó nélkül, saját ruháikban temették el őket. A sebesülteknek a szanitéc gyorssegélyt nyújtott.
Sok magyar nyugszik olasz földben
A 10 keserves nap eltelte után, hajnali időben érkezett el a váltás ideje, a mi, 39. számú ezredünket a 41. számú váltotta. Nagyjából 10 kilométeres távolságban voltak a deszkából épült pihenő barakkok, egybe 100 ember fért be. Ezeket az építményeket az ellenség, leginkább repülőről, rendszeresen szétverte. Ez a barakktábor egy kis falura hasonlított, a katonák még kis templomokat is építettek deszkából. Volt idő körülnézni a környéken. Doberdó éghajlata meleg, megterem a citrom, a narancs, a füge, a babér, a gesztenye, a rozmaring. A talaj köves egyik helyen, a másikon a burján akár 60 centisre is megnő, a kopárságban semmi nem terem. Egy idő után megbetegedtem, legyengültem, ezért kórházba vittek előbb San Daniele-be, ahonnan másfél hónap után Budapestre kerültem 2 hónapra. Átkértem magam Debrecenbe, ahol újabb 4 hónapig lábadoztam, majd áthelyeztek Érmihályfalvára újabb 5 hónapra. Ekkor már Románia is hadban állt, katonái bevonultak Kolozsvárra. nem sokáig voltak ott, a németek és a magyarok visszaverték őket Bukarestig.
Négy nap, négy éjjel
Ez idő tájt már Mihályfalván nem lehetett maradni, vissza kellet menni az ezredhez. Ott, ahol már korábban voltam, az üdülőbe (San Danielle – szerk.megj.) készítettem egy konyhát épülettel együtt, ahol 500 embernek főztek. Innen beosztottak a menetszázadba, 4 nap és 4 éjjel mentünk vonattal, míg az olasz tengerparthoz értünk, Doberdóhoz közel. Ekkor már az olaszokat Coneglián túl, a Piavé partjánál állították meg a magyar és német hadtestek. A tengerparton kiszálltunk, gyalog mentünk Conegliáig. Szép város volt nagyon, gyárak raktárak, vasúti nagy épületek. Az olaszok, mikor visszavonultak, felgyújtották, az állomást szétlőtték, ebben a nagy városban nem maradt 20 családnál több, a többiek elmenekültek. Mi egy kastélyban szálltunk meg, melynek a kertjéből lett az elhunytjaink temetője: a Piavénél meghalt embereinket ott temettük el. Engem, mint mesterembert, beosztottak a temetkezéshez, tiszteknek csináltan koporsót, közlegényeknek keresztet. Itt kevés ideig voltam, újra beteg lettem, kórházba szállítottak, de csak olasz területen, mivel senki beteget az országunkba vissza nem hoztak, ott volt az üdülőnk is, nagyon sok magyar nyugszik az olasz földön.
Nehéz helyzetben
Innen áthelyeztek a divíziós asztalos műhelybe itt már nagyon jó dolgom volt, 10 napra kaptunk 30 olasz lírát, az volt a lénungunk (fizetésünk). A magyarok1908. májusában átkeltek a Piavén, 14 nap és éjjel egyformán tűz alá voltunk véve. Zita királynénk, az olasz király leánya, árulást tett, a folyó vizét előbb elzáratta, majd, mikor felgyűlt, megengedtette – embereink közül sokan az ágyútűzben haltak meg, mások vízbe fúltak. A mieink kimerültek, nehéz helyzetükben feladták a frontot, a hátralevő emberek pedig fellázadtak: 1918. október 10-én reggel egy jeladásra mindenki felvette a holmiját, fegyverét azzal, hogy nem megy senki a frontra, e helyet védje meg a cseh, mi csak Magyarországot védjük, nem kell nekünk az olasz föld.
Következett Székelyhíd, hazaértem
A tisztek, nem bírván a legénységgel, arra hivatkoztak, hogy „fiúk, messze van Magyarország!” Nem baj, megyünk gyalog is, volt a válasz. A honvédek minden magyart összeszedtek, a fegyvert otthagyták, és elmentek. Október 20-án este jött a parancs, hogy a civilektől hozzunk szekeret, jószágot. Összeszedtünk 25 szekeret, megraktuk élelemmel, a szegény emberektől az utolsó jószágokat is elhoztuk, azok nem győzték siratni. Elindultunk, reggel hallottuk a robbanásokat: a mi embereink amit nem tudtak elhozni, azt felgyújtották. Az országútra érve láttuk, hogy mindenfelől jönnek az emberek a frontról, alig fértek, az égen olasz repülők szálltak. Az utolsó olaszországi falunál, a Plocken hágónál jártunk, amikor újabb parancs jött: fegyvert elégetni! Másnap reggelre elértük Ausztria első faluját, Kötschach-Mauthent. A parancs szerint semmihez nem volt szabad nyúlni, aki azt megszegi, egyből hadbíróság elé viszik. Ekkor már nagy hatalmuk volt a civileknek.
Ismét változás
Meneteltünk tovább, majd Maltambergben szálltunk vonatra, ahol 14 nap utazás után a csehek mindent elszedtek, élelmet, felesleg ruhákat. Pécsre érve jött a parancs: le a sapkát, rózsával. Vártak bennünket, húzták, hogy „Kossuth Lajos azt üzente…”, teával és kaláccsal kínáltak. Innen tovább utaztunk Budapestre, Debrecenbe, végül következett Székelyhíd. Hazaértem! Aztán jött ismét a változás, a kommunisták az egész országban Kun Béla és Lenin nevében kormányoztak. Ezek sok embert eltetettek láb alól, Pesten a Dunába lökték, akik ellenük voltak. Kezdett minden hivatal románná alakulni. 1930-ban elmentem Bukarestbe munkára, 3 hét után tovább Dömbovicára, ahol 6 hónapig voltam egy nagy cementgyárban, és 32 ezrest kerestem. Ó-Románia egy része, Brassótól Szinajáig nagyon sziklás sok erdőséggel, sok forrása van, aztán nagy síkság következik. Ugyanabban az évben, november elsején jöttem haza. Decemberben a székelyhídi papírgyárban robbanás történt, négyen meg is haltak.
„Román idő”
Szüleim sírkövét 1931. januárjában készítettem el, február 16-án meghalt feleségem, Hatházi Julianna. Április hónapban újra nősültem, Bóné Juliannát vettem el. Édes fiam, ifj. Farkas Gábor 1932. április 20-án született meg. A népnek 1939-ig tűrhető volt az élete. Ez ideig 2 minisztert is lelőttek, és most már sűrűsödnek a vészjelek: az olaszok elfoglalták Szicíliát, a németek Ausztriát, az oroszok Lengyelország egy részét, és Finnországot 1939. december 1-én. A “román idő” alatt a közigazgatás román volt, 1939-ben készült el Székelyhídon a katolikus kápolnából egy román templom, ami mostanig sincs bepucolva. E napig 21 éve a román uralomnak…
Rencz Csaba
erdon.ro

Aláírásokat gyűjt a Néppárt (Államfőválasztás)
Egyes lelkes néppártosok már a bejelentés után, vasárnap elkezdték gyűjteni a Szilágyi Zsolt államfőjelöltségéhez szükséges aláírásokat, a folyamatot azonban kedden indították el teljes erőbedobással, szerda reggelre pedig már Erdély-szerte több ezer, Háromszéken közel száz önkéntes járt házról házra, hogy meglegyen a szükséges 200 ezer kézjegy – jelentette be tegnap sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján Benedek Erika, az Erdélyi Magyar Néppárt háromszéki elnöke és Papp Előd országos alelnök. Szilágyi Zsolt reményét fejezte ki: a nemes verseny megmozgatja a magyarokat, és ha többen mennek el voksolni, a magyarságnak nagyobb lesz a beleszólása a döntésekbe.
Papp Előd felidézte: az EMNP már születésekor az autonómia képviseletét tűzte ki célul, azért indítanak jelöltet az államfőválasztáson, hogy ezt képviselje. Szilágyi Zsolt a legjobb jelölt, aki ezt az ügyet felvállalhatja – jelentette ki, hangsúlyozva: indulását támogatja az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács is. Felmerült az ötlet, hogy Izsák Balázs szálljon versenybe, fel is kérték erre az SZNT elnökét, aki köszönettel, de elutasította az ajánlatot – erről szóló levelét Papp Előd átadta a sajtó képviselőinek.
Az augusztus 8-án kelt levélben Izsák kifejti: fontos és hasznos, hogy egy olyan pillanatban, amikor a román közvélemény egésze az államelnökjelöltre figyel, legyen közöttünk olyan, aki az alkalmat arra használja, hogy a székely autonómia ügyét megértesse a románsággal. Ugyanakkor kifejti: ezt a hivatást nem a Székely Nemzeti Tanács elnökének kell betöltenie. Reményét fejezi ki, hogy megtalálják a megfelelő embert, aki a kampányban megérteti: a globális gazdasági, társadalmi kihívásokon túl Romániának a székely kérdést is meg kell oldania. Azt is felidézi: az elmúlt elnökválasztásokon ezt a kérdést egyik magyar jelölt sem vállalta fel, de az idei év áttörést hozhat, akár két magyar jelölt is esélyt kaphat, hogy egymás érveit erősítve a székelyek ügyének szószólója legyen a kampányban.
Benedek Erika arról számolt be: Háromszéken mindenütt elkezdték gyűjteni az aláírásokat, a fogadtatás kedvező, sokan örülnek annak, hogy az EMNP megteremtette a választás lehetőségét – több olyan visszajelzést is kaptak, hogy az EP-választásokon is indulniuk kellett volna –, Szilágyi Zsolt pedig hitelesen képviseli a székelyföldi autonómia ügyét. Háromszéken legalább 30 ezer aláírást szeretnének összegyűjteni, önkénteseik falvakon házról házra járnak, városokban a támogatók az EMNT-irodákban, a Demokrácia Központokban is aláírhatják a támogatóíveket, tervezik továbbá standok felállítását is, hogy eljussanak az emberekhez. Nagy kihívás a 200 ezer aláírás összegyűjtése, de nem számolnak azzal a lehetőséggel, hogy ez ne sikerülne – szögezte le újságírói kérdésre a Néppárt háromszéki vezetője. Arra is felhívta a figyelmet: egy személy csak egyetlen jelöltet támogathat aláírásával.
Szilágyi Zsolt megtiszteltetésnek nevezte, hogy Háromszéken jelentik be az aláírásgyűjtés indítását, hiszen a térség az elmúlt időszakban többször is színtere volt az autonómiaharc különböző mozzanatainak, többek között itt alakult az SZNT, itt tartották a székelyek nagy menetelését. Nemes versenyre számítunk, arra, hogy a magyarok legyőzik a közönyt – magyarázta. Reményét fejezte ki, hogy az erdélyi magyarság nyer abból, ha két magyar jelölt is versenybe száll – kettő, több mint egy, két magyar jelöltnek ugyanannyi esélye van bejutni a második fordulóba, mint egynek, jegyezte meg –, hiszen ha többen mennek el szavazni, a magyarság politikai súlya is nagyobb lehet. Ráadásul ezúttal nincs bejutási küszöb, nem lehet ezzel riogatni az embereket, s minthogy az ország egésze egyetlen választókörzet, olyan magyarokat is meg lehet szólítani, akiket önkormányzati vagy parlamenti választásokon kevésbé. Programja tulajdonképpen a Néppárt által 2012 decemberében elfogadott elveken alapszik: megoldásként Románia számára az autonómiát, az ország föderalizálását javasolják a történelmi régiók mentén, sikeres nyugati államok – Svájc, Németország stb. – mintájára. A kampányt arra használná ki, hogy ezeket az elképzeléseket ismertesse, illetve érdemi párbeszédet kezdeményezzen a román elittel, hiszen érdekeink ugyanazok, a központosított, korrupt államigazgatás pedig nem alkalmas az ország vezetésére. Erdélyiségünk nem veszély Romániára nézve, nem nemzetbiztonsági kockázat vagyunk, hanem éppenséggel gazdagítjuk Romániát – magyarázta Szilágyi. Azt is elmondta: az MPP több helyi vezetője jelezte, hogy támogatják, ez megtiszteltetés számára, és jóllehet a párt központi vezetése még nem hozott ilyen döntést, természetesnek veszi, hogy az MPP szavazói az autonomista erők mellé állnak. Azokra az újságírói kérdésekre, amelyek azt firtatták, kit támogathat az EMNP az elnökválasztás második fordulójában, illetve hogy az RMDSZ-szel közösen próbálnak-e majd tárgyalni, a Néppárt képviselői azt mondták, erről majd az első forduló után beszélnek, Szilágyi Zsolt azonban annyit megjegyzett: ők nem fogják Victor Pontát a Nyergestetőre hívni.
Kézdiszéken is gyűjtik az aláírásokat
Augusztus 12-én az Erdélyi Magyar Néppárt kézdivásárhelyi tagjai, önkéntesei és szimpatizánsai megkezdték az államelnökjelöltjük, Szilágyi Zsolt indulását támogató aláírások gyűjtését – jelentette be Balázs Attila, az EMNP helyi elnöke. A szükséges kétszázezer aláírásból a párt kézdiszéki szervezete tíz-tizenötezer összegyűjtését vállalta. A támogató ívet a megye városaiban a Demokrácia Központokban lehet aláírni, Kézdivásárhelyen a 44. Udvartér 1. szám alatt várják az érdeklődőket. Az elnök arra kéri a lakosságot, hogy bizalommal nyissanak ajtót a Néppárt ifjúsági szervezete, a Minta önkénteseinek, és támogassák aláírásukkal Szilágyi Zsolt indulását. A tervek szerint az aláírásgyűjtést szeptember 20-án fejezik be. (iochom)
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"A kulturális autonómia tervezetének sincs realitása"
Nem csak a székelyföldi autonómia tervezete, hanem a parlamentbe korábban beterjesztett, kulturális autonómiáról szóló törvény sem állná ki az alkotmányosság próbáját a jelenlegi román alkotmány keretei között – jelentette ki a maszol.ro-nak adott interjúban Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, akit a közvitára váró autonómia-statútumról kérdeztünk.
Lezárta munkáját a Székelyföld autonómiatervezetét kidolgozó RMDSZ-MPP szakértői munkacsoport. Biró Zsolt MPP-elnök egy sajtótájékoztatón arról beszélt, hogy az RMDSZ ígérete szerint augusztus 15-ig nyilvánosságra kerül Székelyföld autonómia-statútumának tervezete. Mikor kezdődhet el a közvita?
Jelenleg még készül a tervezet magyar fordítása, és természetesen szeretnénk minél hamarabb nyilvánosságra hozni a szövegét. Előtte azonban összehívnám az RMDSZ elnökségét. A testület tagjainak egy része szabadságon van, de remélem, augusztus 15-20. között valamikor ülésezni tudunk, és utána nyilvánosságra kerül a szöveg. A tervezet magyar nyelvű változata kapcsán még néhány – elsősorban terminológiai – kérdést tisztázni kell. A jogszabályon dolgozó kollégák románul fogalmazták meg a szöveget, egyrészt mert így kerülhet majd a parlamentbe, másrészt a közvitát románul is le szeretnénk folytatni. Én láttam a fordítást, még kell dolgoznunk egy kicsit rajta.
Hogyan zajlik majd a tervezet közvitája?
A közvita nem abból áll majd csak, hogy közzétesszük az RMDSZ honlapján a szöveget, és várjuk a hozzászólásokat. Mint korábban is jeleztük, szakmai beszélgetéseket, konferenciákat is szerveznénk.
Meglehetős visszhangja volt a múlt hét végi kijelentésének, miszerint a mai alkotmányos keretek között nincs realitása az elkészült autonómia-statútumnak. Az EMNT elnöke, Tőkés László az EMNP államfőjelöltje, Szilágyi Zsolt támogatását kérő szerdai állásfoglalásában megállapította, hogy az RMDSZ az őszi elnökválasztási kampányban ismét csak szavazatvadászatra kívánja használni az autonómiát. Erre mi a válasza?
A SIC Festen tartott előadásomban nem mondtam semmi újat, csupán őszintén beszéltem. Tőkés Lászlóról pedig annyit, hogy nyilván a saját titkárnője, bocsánat, titkára számára kéri a szavazatokat. Hazakiabál a távoli Brüsszelből, és butaságokat beszél. Ez azonban a legkevesebb, hiszen ehhez hozzászoktunk 25 év alatt. Tőkés Lászlónak inkább azt kellett volna megmondania, hogy miként lehet a mostani alkotmányos keretek közé beilleszteni azt a fajta autonómiatervezetet, amelyet még az RMDSZ-ből kikopott EMNP-s politikusok is nagy mértékben helyesnek tartanak. Tervezetünknek nincsen semmiféle propagandisztikus üzenete, ez csak Tőkés László megtévelyedett megközelítésében látszik így. Az RMDSZ tavaly, a módosított alkotmány tervezetének megszövegezésekor benyújtott olyan javaslatokat, amelyek lehetővé tették volna a kulturális autonómia intézményének az alkotmányban való rögzítését, illetve alrégiók létrehozását a közigazgatási régiókon belül. Indítványaink lehetővé tették volna azt is, hogy államalkotó tényezőként ismerjék el a kisebbségi őshonos közösségeket és a romániai nemzeti közösségek használhassák a szimbólumaikat. Ezeket a javaslatainkat az alkotmánybíróság mind alkotmányellenesnek nyilvánította. Ismerve az alkotmánybíróság döntését és indoklását meggyőződésem, hogy sajnos még a parlamentben lévő, kulturális autonómiáról szóló törvénytervezetünk sem állná ki az alkotmányosság próbáját. Ez a területi autonómiáról szóló tervezetről is egyértelműen kimondható. A jelenlegi alkotmány szerint a román állam közigazgatási egységei a falvak, községek, városok, municípiumok és megyék. Ám az autonómia megvalósítása is egy közigazgatási egység létrehozását feltételezi, amit azonban az alkotmány már nem tartalmaz. Ezért mondom azt, hogy új alkotmányra van szüksége Romániának, és az új alaptörvénynek kell megteremtenie az autonómia jogi kereteit. Ez nem propaganda, ez őszinte beszéd. Aki nem ezt mondja, az hazudik, vagy nem ismeri az autonómia román alkotmányjogi akadályait. Vagy mindkettő egyszerre.
Az RMDSZ 1993-ban foglalta be a programjába célkitűzésként az autonómiát. Nem lehetett volna már jóval korábban, évekkel ezelőtt úgy kommunikálni az autonómiáról, hogy „dolgozunk a tervezetén, de a román alkotmány korlátai miatt egyelőre nincs realitása”?
Korábban az alkotmánybíróságnak nem volt olyan döntése, amely egyértelműsítette volna az autonómia alkotmányos akadályait. Az RMDSZ nem csak tavaly, hanem a 2003-as alkotmánymódosításkor is megpróbálkozott az alkotmányos keretek tágításával. De nem volt olyan alkotmánybírósági döntés, amely számomra egyértelműen, meggyőzően azt üzeni, hogy a jelenlegi román alaptörvény foltozgatásával nincs miért foglalkozni. A közösségi jogok bővítésére irányuló valamennyi törekvésünket az alkotmánybíróság a jelenlegi alkotmányhoz viszonyítja és alkotmányellenesnek tartja. És mint mondtam, ez a kulturális, illetve a területi autonómiáról szóló tervezetünkre egyaránt érvényes.
Ha ad absurdum tavaly az alkotmánybíróság elfogadta volna az RMDSZ javaslatait, és most Romániának ezeknek megfelelően módosított alkotmánya lenne, akkor lenne alkotmányjogi akadálya a most közvitára váró autonómiatervezetnek?
Nem lenne. Az RMDSZ javaslatai szerint módosított alkotmány kereteibe ez a tervezet belefér volna. Korábban azon dilemmáztunk, hogy olyan tervezetet készítsünk, amely belekényszeríthető a mostani alkotmány kereteibe, de amelyről mi is tudjuk, hogy számunkra túl kevés. Rájöttünk azonban, hogy a jelenlegi alkotmányos keretek között nem dolgozható ki olyan jogszabály, amely legalább megközelíti azt, amit mi az autonómiáról gondolunk. Ezért azt a megoldást választottuk, hogy felvázoljuk elképzeléseinket az autonómiáról, és ehhez hozzátesszük, hogy érvényesítésükhöz alkotmánymódosításra van szükség. Ezért a tervezetünket alkotmánymódosító csomaggal együtt terjesztjük a parlament elé. Szerintem jó megoldást választottunk. Egyébként nagyon szívesen meghallgatnám a 25 éve hihetetlenül rugalmasan politizáló Tőkés Lászlónak azokat az érveit is, hogy a mostani alkotmányos keretek közé miként lehet beilleszteni nem csak az RMDSZ tervezetét, hanem az általa képviselt autonómiakoncepciót, amelyet papíron még csak nem is ismerünk.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro

Kommunisták negyed évszázada és most
A történelemfilozófia egyik kulcskérdése: létezik-e történelmi szükségszerűség, és ha igen, milyen mélységig meghatározottak a társadalmi folyamatok s az azokból következő történelmi események. A véletlenek játéka mennyire befolyásolja a makrofolyamatokat, mennyire volt szükségszerű, hogy Magyarország, de nem kis mértékben a román fennhatóság alatt álló államalakulat is elpazarolja a rendszerváltás által tálcán nyújtott, fantasztikusnak tűnő lehetőséget?
Kérdések és legendák
Sejthető volt, hogy az első választások eredményeként akár a magát jobboldalnak, akár a magát baloldalnak nevező erőcsoport kerül a az ország élére, a globális főhatalom kísérletet tesz rá, hogy szűk pórázra kösse az új elitet. A nemzeti oldalon nagy valószínűséggel még évtizedekig vita lesz abban a kérdésben, hogy Antall József mint küldött ember, mint kívülről vezérelt politikus járult-e hozzá az utóbbi évszázad talán legnagyobb esélypazarlásához? Vagy hitt benne, hogy a nemzetet szolgálja a balliberális mainstream programjának elfogadásával: az előző rendszer által felhalmozott államadósság átvállalását, az esztelen és öncélú privatizációt, a magyar érdekek háttérbe szorítását a „térség stabilitása” érdekében. A módszeres esélyelszalasztással jellemezhető antalli nemzetpolitika legszemléletesebb szarvashibája az volt, hogy Magyarország az első között ismerte el Szlovákia szuverenitását ahelyett, hogy kérte volna az új államalakulat és Magyarország határainak megállapítását az etnikai határvonal mentén. De említhetem azt is, amit amolyan városi legendának hittem – míg Kozma Imre atyától mint szemtanútól nem hallottam szélesebb nyilvánosság előtt –, miszerint a posztkommunista ukrán vezetés felajánlotta Magyarországnak Kárpátalja magyarlakta területeinek visszacsatolását. Ami vagy megvalósulhatott volna, vagy nem, de az Antall–Jeszenszky-páros kísérletet sem tett arra, hogy kihasználja e példátlan történelmi lehetőséget.
Az alapkérdésre biztos választ valószínűleg soha nem kapunk, annyi viszont bizonyos, hogy ha Antall megpróbált volna önálló, magyar érdekű politikát folytatni, akkor sem lett volna meg hozzá a hatalma. Kormányának nem kevés őszinte nemzetszolgáló tagja volt, akik közül sokan súlyos bírálatot mondtak utólag a korszak politikájáról, de akadnak olyanok is, akik ma is hisznek egykori elöljárójuk jó szándékában, és az egykori miniszterelnök kétségtelenül szűk mozgásterére hívják fel a figyelmet. Átörökölt egy Kádár-korban szocializálódott kormányzati apparátust, bírói kart, hadsereget, rendőrséget és titkosrendőrséget. Ezekkel önálló nemzetépítő magyar politikát folytatni kőkemény elszántság mellett is igen nehéz lett volna. Utólag azonban úgy tűnik, hogy a szándék sem volt kőkemény. Vagy azért, mert a kormányfő eleve egy külső hatalmi centrum által megszabott küldetést teljesített, vagy mert őszintén hitte, hogy Magyarországnak primér, minden egyéb szempont előtti érdeke minél mélyebben integrálódni az euroatlanti politikai és katonai megastruktúrákba.
Új vezércsillag
Az elmúlt héten rendezett EMI-tábor egyik, a Kommunisták és szekusok 25 éve és most címet viselő panelje témafelvezetésének egyik legfőbb tézise, hogy a rendszerváltás idején Magyarországon és Romániában egy alapvetően ideológiasemleges, a kommunista tanokat legfeljebb saját kiváltságainak eszmei megalapozása és megvédése céljából hirdető elit uralkodott. Egy technokrata elit, amelyet elsősorban a nomenklatúrareflex tartott össze. (A román kommunista vezetés emberi ösztöneiket el nem veszítő tagjai esetében a félelem is közrejátszhatott, de a kommunizmusban való őszinte hit aligha.) Ez az elit olyan helyzetben volt, hogy az új, demokratikusnak mondott játékszabályok között politikai hatalmát gazdasági hatalomra konvertálhatta, s így a politikában is esélytöbblettel vehetett részt a továbbiakban. A médiahatalom pedig eleve adott volt.
Mikor megszűnt a Moszkvából vezéreltség, mindkét ország „kommunista” „élcsapata” új vezérlő csillag után nézett, s találta azt meg a globális főhatalomban a New York–Washington–London–Brüsszel-tengely mentén. Nem arról van szó, hogy e politikai elitnek ne lettek volna bolsevik reflexei, hogy tagjainak ne lettek volna kommunista nosztalgiái, arról sem, hogy ezen elitnek ne lett volna valamiféle ideológiailag átszínezett értékrendje. Magyarországon az alapvetően baloldali ideológiai töltés, a nemzet- és vallásellenesség, az anyagelvűség, a vidékellenesség, a hagyományokkal szembeni fenntartások, a társadalommérnöki hevület nagyon is megvolt, de ez tökéletesen összeillett a globális világ előkészítőinek szándékaival: a globalizátorok ugyanezeknek az értékeknek üzentek hadat, ugyanezeket roncsolják módszeresen.
A különbség
A román politikai elit viszont mindmáig át van itatva a pánromán soviniszta nacionalizmussal, továbbá nagymértékben támaszkodott az ortodox egyházra, hiszen az mindig is szimbiózisban működött a politikai hatalommal – nemcsak Romániában. De ez nem akadályozta meg a román vezető politikusokat abban, hogy eladósítsák, ezáltal függővé tegyék újra az országot, átvegyék a privatizációs sokkterápia globalista receptúráját. A nacionalista jelszavakra rezonáló román „nemzeti” elit – amely nemzeti ösztöneit és indíttatásait éli ki az erdélyi magyarság nyomorgatásában – politikai színezettől függetlenül lefeküdt a multiknak. Semmit sem tett azért, hogy a fenntartható fejlődés modelljét alkalmazza az általa vezetett országban, hogy a kis- és középvállalkozásokra építsen, hogy minimalizálja a bérrabszolgák számát, minél több értelmes, alkotó egzisztenciát teremtsen. Pedig ez lenne az igazi nemzeti politika. No persze ehhez jobban kell szeretni a hazát, mint a pénztárcánkat, mint a hatalmat, a velejáró kiváltságokat, s mint a langymeleg biztonságot. A két fő román politikai erő egymással van elfoglalva, vélhetően fel sem merül bennük, hogy ujjat húzzanak a globális világhatalommal.
S ez a nagy különbség Magyarország és Románia között. Orbán Viktor történelemfilozófiai szempontból a globális háttérhatalom forgatókönyvében olyan jelenségnek tűnik fel, mint az Öszvér Aszimov Alapítványában. 1993-ig úgy tűnhetett, hogy Orbán is engedelmes kiszolgálója lesz a pusztító világerőnek. Akkortájt észrevehette, hogy miféle játékok folynak a nagyvilágban, és politikájában 180 fokos fordulatot írt le. Szó sincs róla, hogy valamennyi döntése helyeselhető lenne, hogy ne lennének nemzetpolitikai szempontból nehezen magyarázható lépései. De az egyértelmű – már csak a globális főhatalom által uralt fősodratú nemzetközi média támadásaiból ítélve is –, hogy politikájának vektora a magyar mozgástér szélesítése, amagyar szuverenitás erősítése és a globális iga lazításának irányában mutat.
A 21. század politikájában a fő törésvonal a globális főhatalom, és az általa bedarálni, homogenizálni, lakosságmasszává süllyeszteni szándékozott helyi társadalmak között húzódik. Akiknek érdekképviseletét vagy felvállalja a helyi politikai vezetés, vagy klasszikus komprádor reflexekkel a gyarmatosítók, a globalizátorok oldalára áll. Az utódkommunista elitek ebben a kontextusban meglehetősen egységesen viselkednek: a globális főhatalom oldalára állnak, meg sem kísérlik korábbi utópiáik meghirdetését, megvalósítását még kevésbé. Ez a válasz arra, hogy hol, mit képviseltek kommunisták 25 éve, és mit képviselnek most: a saját klikkérdekeiket egy idegen hatalom szolgálatában.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Egyházi szakmunkásképzés: nemcsak hit kérdése
Miközben a Romániában tanuló mintegy 200 ezer nyolcadikos diák 25 százalékának tartanak fenn szakiskolai, szaklíceumi helyeket, a fiatalok kevesebb mint 10 százaléka iratkozik ilyen iskolákba. A két romániai református egyházkerület idén először indít magyar szakiskolai, szaklíceumi oktatást Erdélyben. A magyar állami támogatást élvező kezdeményezés szándéka, hogy minőséget hozzon az erdélyi magyar szakoktatásba.
Orbán Viktor magyar miniszterelnök jelenlétében avatják fel október 3-án Kolozsváron az új magyar szakiskolát. A magyar állami támogatással felújított és berendezett egyházi épületben induló képzést a Kolozsvári Református Kollégium felügyeli. Üzenetértékűnek tartja Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a magyar miniszterelnök személyes jelenlétét a kolozsvári avatón. Szerinte azt jelzi, hogy a magyar kormány számára kiemelt fontosságú az erdélyi magyar szakoktatás újjáélesztése és jövője.
A történet több mint egy évvel ezelőtt kezdődött, amikor az egyház visszakapta egyik kolozsvári épületét, ahol korábban a volt faipari líceum működött. Az épület hasznosítása kapcsán fogalmazódott meg a magyar szakiskolai oktatás ötlete. Péter Tünde Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes tavaly így nyilatkozott az Erdélyi Naplónak: „Regionális magyar szakiskola és szaklíceum létrehozásáról folynak a tárgyalások, amely nemcsak tőlünk, hanem a környező megyékből is idecsábíthatná a szakmunkásképzésre iratkozó nyolcadikosokat. Ehhez elsősorban a szülői ellenállást kell leküzdeni, meg kell győznünk őket arról, hogy érdemesebb elsajátítani egy piacos szakmát, mint elméleti továbbtanulásra ösztönözni mindenkit.” A tárgyalásokba bekapcsolódtak a történelmi magyar egyházak, a polgármesteri hivatal, a tanfelügyelőség, az RMDSZ és a civil szervezetek.
Egy évvel ezelőtt készült összeállításunkban Kató Béla püspök a minőségi oktatást nevezte meg az új szakiskola beindításának feltételeként. „Ma azt látjuk, hogy a szakiskolai és szaklíceumi képzés Erdély-szerte kényszerből jön létre, a szülők ésa diákok egyelőre kerülik. A döntéshez több kérdésre is megnyugtató választ kell kapnunk: ki az iskola létrehozója, ki lesz a tulajdonosa, és ki lesz a fenntartója? Az egyház csakis színvonalas, megfelelő választékot kínáló szakmai oktatásban vállal partnerséget.”
Közösből egyházi iskola
A kezdetben széles körű összefogással felkarolt magyar szakoktatás megvalósítása végül az egyház „felségterületén” landolt. Miután az elképzelés több hónapon át egy helyben topogott – az iskola indulásának költségeit sem a polgármesteri hivatal, sem a tanfelügyelőség nem állta –, az új magyar szakiskola beindítását az Erdélyi Református Egyházkerület vállalta fel. Nemcsak az épületet biztosította hozzá, hanem az iskola beindításához szükséges anyagi támogatást is kilobbizta a magyar kormánynál. Kató Bélának Orbán Viktor miniszterelnök megígérte: minden lehetséges eszközzel támogatják az erdélyi magyar szakoktatás, szakmunkásképzés újraindítását.
„Laboratóriumi szerepet szánunk a kolozsvári kezdeményezés elindításának – mondta el lapunknak az egyházkerület püspöke. – Ha a modell működőképesnek bizonyul, Erdély más régióiban is kiterjesztjük, új szakiskolákat, szaklíceumokat hozunk létre.” Kató Béla szerint egyházi keretben lehet odafigyelést és felelősségvállalást biztosítani a magyar nyelvű szakoktatás újraindításához. A működésképtelen állami szakképzés csapdájából csak így lehet kijutni. „Az elmúlt 25 évben a szakoktatás sérült a leginkább. A kommunizmusban sem volt tökéletes, hiszen az igazi akkor szűnt meg, amikor kivették a céhek kezéből. De 1990 után a kommunista évek gyakorlatához képest is visszalépés történt.” Ennek fő okát a püspök az egyetemi képzés túlburjánzásában látja, abban, hogy elhitették a fiatalokkal: az igazi megvalósítás az egyetemi diploma. Ezzel párhuzamosan megváltozott a közmegítélés: szakiskolába csak a buták, a semmire sem alkalmasak kerülhettek. Hosszú éveknek kellett eltelniük a keserű felismerésig: több egyetemi diploma birtokában sem lehet munkát találni, ezért sokan szakképzetlenként próbálnak szerencsét a munkaerőpiacon. Vagy frusztrált emberként indulnak Nyugat-Európába epret szedni.
A magyar fiatalok kiúttalanságát szociológiai tanulmányok is igazolják. Egy Kolozs megyei felmérés szerint az évente végző mintegy 600 nyolcadikos magyar diákból 100 kénytelen román nyelvű szakiskolába vagy szaklíceumba iratkozni. További 100 fiatal kényszerből kerül elméleti középiskolákba, mivel nem akar román szakiskolába iratkozni. A nyolcadikat végzett magyar diákok egyharmada eleve lemorzsolódik, ki a román oktatás miatt, ki azért, mert az elméleti líceumbeli tanuláshoz szükséges motiváció híján érettségi diploma nélkül marad.
Mérnökök helyett szakmunkásokat
Az új magyar szakiskola hiánypótló Kolozsváron. Az indulás nehézségei ellenére viszonylag hamar sikerült megfelelő szaktanárokat, mérnököket és mestereket szerződtetni, és kialakult azoknak a cégeknek a köre is, ahol az iskola leendő tanulói gyakorlati oktatáson vehetnek majd részt.
Az indulás előtt álló új iskola iránt akkora az érdeklődés, hogy a kezdetben tervezett két osztály helyett a Református Kollégium három osztályt kért a tanfelügyelőségtől. A gyerekek tömeges jelentkezése ellentmond annak a kolozsvári trendnek, miszerint sok szakiskolai osztály el sem indulhat az érdektelenség miatt. Nem véletlen, hogy a kezdetben minden támogatást megígérő kolozsvári román főtanfelügyelő a siker láttán kezd visszalépni, és azt szorgalmazza, hogy csak két osztály induljon. Kimondatlanul is azokat a román szakiskolai osztályokat félti, amelyek eddig is csak magyar gyerekekkel tudtak elindulni.
Péter Tünde főtanfelügyelő-helyettes szerint ez nem lehet szempont a harmadik szakiskolai osztály jóváhagyásában, a román főtanfelügyelő véleményének ellenére Király András államtitkárral együtt biztosították a kollégiumot és az egyházkerületet, hogy valamennyi beiratkozó gyereknek lesz helye. A romániai erőviszonyok ismeretében Székely Árpád, a Kolozsvári Református Kollégium igazgatója egyelőre kivár, hiszen csak szeptemberben dől ela harmadik osztály sorsa. A tervek szerint az egyik osztályban szakács-, a másikban fodrászképzés indulna, de a szintén jelentős beruházást igénylő gáz- és vízszerelés, valamint az elektronikus berendezéseket kezelő szakmunkásképzés mellett is kitartanak.
Hamar kiderült: a román tanügy csak szólamok szintjén támogatja a szakoktatást. A nehézkesen beszerezhető engedélyeken túl az is gondot jelent, hogy nincs pénz a kisegítő személyzet – kapus, takarítónők, nevelők – bérezésére. Bár a sokismeretlenes egyenletként induló kolozsvári magyar szakiskola számos gondját-baját sikerült már orvosolni, jó néhány az indulás pillanatáig fennáll.
Az indulás híre azonban nemcsak a nyolcadikos magyar gyerekeket örvendeztette meg Kolozs megyében, hanem számos vállalkozót is. A Bosch cég nemeszsuki szerelőüzemének vezetősége is figyelemmel kíséri az indulást, hiszen nekik is kell a jól képzett szakmunkás. A szakmunkás-képesítést igénylő legtöbb állásra műszaki egyetemet végzett mérnökök jelentkeztek, olyannyira nincs megfelelő számú szakmunkás Kolozsváron, és akkora a túltermelés a Kolozsvári Műszaki Egyetem mérnöki karain.
Nem válnak inasiskolává
A kolozsvári indulással párhuzamosan a Királyhágómelléki Református Egyházkerület nagyváradi líceumában, a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban is jelentős váltás zajlik. Az eddig kizárólag elméleti osztályokkal működő tanintézmény tavaly került nehéz helyzetbe, amikor 12 gyerekkel indított matematika-informatika osztályt – az alacsony gyereklétszámra hivatkozva – kis híján megszüntette a polgármesteri hivatal.
Az alacsony létszámú nagyváradi magyar osztályok összevonását kezdeményező polgármesteri határozat a református gimnáziumot is válaszút elé állította. Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke lapunknak elmondta: a kényszerhelyzet új lehetőségeket is kínált, hiszen régi vesszőparipája a partiumi magyar szakoktatás megteremtése. Akárcsak más vidékeken, a Bihar megyei román szaklíceumokban az utóbbi években elindított néhány magyar szaklíceumi vagy szakiskolai osztály életképtelennek bizonyult, többségük leépült, a magyar gyerekek nem szívesen iratkoznak ilyen helyre. Csűry István cáfolta azt a közvélekedést, miszerint nincs érdeklődés a szakoktatás iránt. „Egyre több partiumi, határ menti magyar fiatal iratkozik magyarországi szaklíceumba. A nyolcadikat végzett Bihar megyei magyar fiatalok egyik kedvenc iskolája a berettyóújfalui szaklíceum, de máshova is mennek, miután nálunk nincs megfelelő magyar nyelvű képzés.”
Ez a felismerés, illetve a nagyváradi líceummal kapcsolatos történések arra késztették az egyház vezetőségét, hogy a Lorántffyban új képzési formát honosítsanak meg. Nem volt könnyű döntés, hiszen az egyház vezetősége szembe találta magát a tanárok egy részével, akik azzal vádolták az egyházi felső vezetést, hogy inasiskolává akarja alakítani a kollégiumot. „Többször is találkoztam a tanárokkal, hogy elmagyarázzam, és megnyugtassam őket: a tanügyi rendszer átalakulás előtt áll, és nem mellékes, hogy ebbe a folyamatba mi, magyarok elsőként vagy utolsóként kapcsolódunk-e be” – magyarázta a püspök, aki példaként a magyarországi szakoktatás reneszánszát említi.
Nagyváradi egyházi szakoktatás
A reálosztály matematika–informatika szakához közel álló elektronikai–elektrotechnikai osztályt hirdettek meg idéntől a Lorántffy Zsuzsanna Gimnáziumban: a tervek szerint 12. osztályban már a robottechnika területén is jártassá tennék az itt végzőket. Kellemes meglepetésre a helyek hamar beteltek: az addig létszámhiánnyal küzdő reálosztály sikeres projektként induló új magyar szaklíceumi osztállyá vált. „A képzés nagy előnye, hogy egy mesterségről kiállított oklevelet ad a diákoknak, sikeres érettségi vizsga esetén pedig érettségi diplomát is. A mesterség elsajátításáról tanúskodó bizonyítvány azonban érettségi diploma nélkül is érvényes” – magyarázta a püspök.
Minthogy a magyar szakmunkáshiány általános jelenség, Csűry István az egyház szerepét és felelősségét hangsúlyozta. Mivel a magyar nyelvű világi oktatásban továbbra sincs átgondolt stratégia, az egyház a több lábon álló szakmai oktatás alapjainak lerakását tervezi. „Közös felelősségünk ez a magyar gyerekek iránt. Ha lesz világi kezdeményezés a partiumi magyar szakoktatás kiépítésére, üdvözölni fogjuk és támogatjuk. Ha nem, akkor az egyház fogja ezt felvállalni” – fogalmazott Csűry István.
A Partiumban újdonságnakszámító kezdeményezés holland támogatásra is talált. A Holland Pedagógiai Intézet a mindent átfogó felekezeti oktatás híve, segítségükkel sikerült beszerezni a Lorántffy új szaklíceumi osztályának a teljes berendezését, a tanműhelyek és szaklaborok felszerelését.
Útkereső „refik”
Az egészséges felépítésű oktatási rendszerek piramis alakúak. A csúcsot a jól képzett, elit értelmiségi réteg jelenti, a gúla alsó felében található a széles körű szakmunkásképzés. A német nyelvterületen például az iskolás fiatalok 50-60 százaléka jár szakközépiskolába vagy érettségit nem nyújtó szakiskolába. Románia ebből a szempontból is egyedi jelenség Európában: az oktatási piramis a feje tetejére állított, azaz felfelé nyílik szét végzetesen. A rendszer, amely a sikeresen érettségiző diákok számához képest mintegy 150 százaléknyi helyet biztosít a romániai egyetemeken, végzetesen felhígította nemcsak a középiskolai, de az egyetemi oktatást is.
Kató Béla püspök szerint a református kollégiumok hálózatában az egyházi oktatás mindent elért, amit eddig elérhetett, ezért ahol a helyi körülmények megkövetelik, kiegészítő képzést kell kezdeményezni. Az általunk megkeresett egyházi kollégiumok igazgatói szerint mindenekelőtt az emberek mentalitásának megváltoztatására van szükség. „A szülőknek rá kell jönniük, hogy érettségi mellett vagy éppen helyett jó lenne mesterséget tanulni. Igazából csak annak kellene elméleti líceumba iratkoznia, akinek tanulmányi eredményei ezt indokolják” – fogalmazott lapunknak a Marosvásárhelyi Református Kollégiumigazgatója, Benedek Zsolt. A marosvásárhelyi tanár szerint a városban nagy gonddal küszködik mind a magyar, mind a román szakoktatás, rengeteg hely marad betöltetlen. Kollégiumuk a posztliceális képzésben lát fantáziát: az évente 30 diákkal induló egészségügyiasszisztensképzésre kétszeres a túljelentkezés, egész Erdélyből érkeznek ide érettségizett diákok. Az orvosi egyetem tanári gárdája által képzett leendő nővérek a kollégiumban zajló oktatáshoz hasonlóan igen alapos képzést kapnak, ami sokat javít elhelyezkedési esélyeiken is.
A marosvásárhelyi kollégium 80 százalékot meghaladó érettségi eredményéhez képest a jóval gyengébben teljesítő Sepsiszentgyörgyi Református Kollégium azon kevesek közé tartozik, ahol a szokásos humán és reálosztályok mellett nem alakult ki alternatív képzés. Csurulya Edit igazgatónő szerint a három-négy évvel ezelőtti nagyon gyenge érettségi eredményekhez képest az elmúlt évek javulást hoztak – az idén végzettek érettségi eredménye 20 százalékponttal volt jobb az előző évekénél –, a 69 százalékos eredményt azonban a tavaly-tavalyelőtt elbukott végzősök nagy táborának gyenge teljesítménye 50 százalékra húzta vissza.
Az intézményvezető szerint a szentgyörgyi szakiskolai, szaklíceumi hálózat gyatra minősége miatt kevesen látnak fantáziát újabb képzés indításában. A székelyföldi helyzettel kapcsolatban azonban Kató Béla úgy fogalmazott: a helyi lapokban tömegesen jelennek meg álláshirdetések, miközben nincs szakmunkás. „Vállalkozók panaszkodnak, hogy bármennyit is hirdetik a megüresedő állásokat, alig akad jelentkező. A jól képzett szakmunkásokra való igény ellenére Székelyföldön nincs olyan szakiskolai hálózat, amely ki tudná elégíteni ezt az elvárást.”
Marosvásárhely mellett a kolozsvári kollégiumban is évek óta működik a hároméves nővérképzés, Szatmárnémetiben két éve indították útjára az előkönyvelői szakot. Több kollégiumban megjelent az esti képzés mint középiskolai oktatási forma, Zilahon – Erdélyben abszolút újdonságként – az 1–4., vagy az 5–8. osztályt befejezni akaró felnőttek számára indítottak településekre kihelyezett esti képzést.
A legtöbb kollégium tehát keresi a jelenlegi oktatási keretet kiegészítő lehetőségeket. A szaklíceumi, szakiskolai kezdeményezéseket az egyházi kollégiumokban (is) komoly fenntartások övezik, a kolozsvári és nagyváradi kezdeményezés sikere azonban úttörővé teheti az egyházat a kor követelményeihez jobban alkalmazkodó erdélyi magyar oktatási rendszer megteremtésében.
„Nem véletlenül indította újra a hároméves szakmunkásképzést az oktatási minisztérium, hiszen a rendszerváltás óta eltelt két évtized szakoktatása nem felelt meg a követelményeknek. Természetes, hogy az indulás nehéz, de erről az útról letérni már nem lehet” – mondta az Erdélyi Naplónak Király András, az oktatási minisztérium államtitkára (képünkön). A politikus szerint a gyerekek csak a rossz szakiskolát kerülik, ahol úgy állítanak ki szakmunkásdiplomát, hogy nincs mögötte semmiféle tudás. Szerinte a közeljövőben gyökeresen átalakul a román oktatási rendszer. Arra a kérdésre, hogy milyen presztízse lehet a szakoktatásnak olyan körülmények között, amikor az elméleti líceumok kínálata megegyezik a nyolcadikat végzett gyerekek létszámával, Király elismerte: egyelőre nehéz minisztériumi szinten drasztikusan csökkenteni az elméleti osztályok számát. Jelenleg ugyanis a 200 ezer, nyolcadikat végzett romániai diák – ha sikerrel veszi a képességvizsgát – gond nélkül beiratkozhat valamilyen elméleti líceumba, a mintegy 50 ezer szakiskolai, szaklíceumi hely pedig jórészt betöltetlen marad, vagy nagyon foghíjas osztályok indulnak. A helyzeten csak akkor lehetne gyökeresen változtatni, ha 50 ezerrel csökkentenék az elméleti líceumokban fenntartott helyek számát. Hasonlóan rossz a helyzet a mintegy 10 ezer magyar diák körében is, ahol a szaklíceumi, szakiskolai képzésben résztvevők aránya kevesebb, mint 10 százalék. Ez az arány a jövő tanévtől kényszerből is nőni fog, miután a képességvizsga új rendszerének bevezetésével az eddigi ötös átlag helyett minden tantárgyból kötelezően el kell majd érni az ötös átmenő jegyet. A megoldás azonban nem az, hogy feltöltsék a szakiskolákat a leggyengébb képességű gyerekekkel. Olyan rendszer kialakítása tűnik ésszerűnek, amelyben a közepes képességű gyerekek is opcióként tekintenek a szakoktatásra, a szakmunkásképzésre. „A könnyen megszerezhető egyetemi diploma illúziója hamarosan lecseng. Eddig a több mint száz állami és magánegyetem erős lobbija miatt szorult háttérbe a szakmai oktatás, de a kiépülőben levő új tanügyi rendszer megkerülhetetlenné teszi a szakoktatás teljes átértékelését” – fogalmazott az oktatási államtitkár.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Különös békeszerződés – Sepsiszentgyörgy az első világháború idején (7.)
„A Monarchia és Németország 1917. december 9-én Focşani-ban fegyverszünetet, majd 1918. május 7-én Bukarestben békeszerződést kötött Romániával. Ez a szerződés, mondhatni, a világtörténelem legenyhébb békefeltételeire épült: a Monarchia egészen keskeny sávban kapott határkiigazítást a Kárpátokban, egyszerűen avégett, hogy a román tüzérség ne tudjon a hegygerinc nyugati, illetve északi oldaláról támadóállást elfoglalni. A megszerzett területen különben alig élt számottevő lakosság, így Erdély etnikai képe nem változott meg. A békeszerződés értelmében a román hadsereg megtarthatta teljes fegyverzetét. Ezekkel a fegyverekkel vonult be Erdélybe néhány hónappal később, a Monarchia hadseregének összeomlása után.” (Pomogáts Béla: Ember az embertelenségben)
Belső hadszíntér
A hirtelen rázúduló veszedelem következtében a vármegye lakossága fokozott mértékben károsodott. A helyzetet tovább rontotta, hogy mire az emberek visszatérhettek otthonaikba, a szövetséges katonákat találták ott, akik a maradék tartalékaikat is felélték vagy rekvirálták. Készült egy másik, a miniszterelnökhöz küldött felirat is, amelyben a kárpótlás elmaradását sérelmezték, a legfőbb vezetést figyelmeztették, hogy a vármegye lakossága kárpótlás nélkül már nem bírhat ki még egy telet. A kialakult siralmas állapotokról dr. Török Andor alispán 1918 májusában számolt be, hogy a megye már 20 hónapja belső hadműveleti területnek számít, emiatt a postai, távíró szolgálat szünetelt, de rendkívüli nehézségekbe ütközött a szállítás is. 1917-ben katasztrofálisan rossz termés volt. A hiányt csak az Alföldről lehetett volna pótolni, de a szállítási fennakadások következtében ez csak nagy nehézségek árán sikerülhetett. Gyakorlatilag élelmiszerhiány alakult ki. 1917. október 4-én a városi képviselő-testület megállapította, hogy a közélelmezés a háborús viszonyok között a hatóság legnehezebb feladata. Szükségessé vált a jegyrendszer általánosítása. A lakosság ellátásával kapcsolatos súlyos fennakadások kötelezővé tették a közélelmezési ügyosztály felállítását. Az élelmiszerhiány ugyanakkor lehetőséget kínált némelyek számára, hogy uzsoraáron értékesítsék eltitkolt készleteiket. 1917 márciusában a kenyérnek fogyasztási igazolvány nélküli forgalmazásáért Apor Jánost a rendőrség 150, Voloncs Mihálynét 75 koronával büntette. Tejdrágítás miatt Juga Józsefnét 60 koronával bírságolták. A cukornak jegy nélküli árusításáért Kozma Lajosnét 60 koronával, szalonnadrágítás vétségéért Pál Lajost 75 koronával büntették. A hatóságok számára az 1917-es év kiemelkedő fontosságú feladatát jelentette a román megszállás elől Kelet-Magyarországra menekültek hazatelepítésének megszervezése. A türelmetlenebbek a román visszavonulás után mindjárt hazaindultak ugyanolyan módon, ahogy azt fél évvel korábban tették, szekereik és lovaik segítségével. 1917 február elején a belügyminisztérium megállapodott a központi vasúti igazgatósággal, hogy a sok ezerre tehető menekült számára naponta két-két szerelvényt biztosítson. Jó hírként nyugtázták, hogy az Udvarhely, Brassó és Háromszék vármegyei hazatérőket már útnak is indították.
1917. október elején Sepsiszentgyörgy felszabadításának első évfordulóját a katolikus és református templomban is istentiszteleten ünnepelték meg.
A meglévő súlyos gondok mellett más természetű, aggodalomra okot adó jelenség is izgatta a hatóságokat. Alispáni jelentés szerint kormányértesülésekből tudható volt, hogy orosz fogságban lévő magyarok körében a forradalmi ideológiát elsajátítók száma igen magas, és várni lehetett az ilyen személyek tömeges hazatérését. A főszolgabírák figyelmébe ajánlotta, hogy készüljenek fel erre, és jelentsék az estleges baloldali agitációt körzetükben. Sepsiszentgyörgyre ugyanakkor nagyobb számú hadifoglyot irányítottak. Két okból is elrendelték a hazatérő rokkant katonák ideiglenes elkülönítését: a járványfertőzések miatt, másrészt a „szellemi mételytől”, a különböző forradalmi, főleg bolsevik eszméktől való fertőzöttségük okán. Közben a szegénység egyre nagyobb méreteket öltött, ezt csak fokozták az általánossá váló rekvirálások. A szarvasmarhákat rendszeresen potom áron eltulajdonították a gazdáktól. A Székely Nép 1918. január 16-án írta: „Ha ezt a brutális eljárást be nem szüntetik, rövidesen összeomlik a székely gazdasági élet. Követeljük, hogy azonnal vessenek véget ennek a rekvirálásnak, amely az ellenséges betörés kárát megismétli.” 1918 februárjában az hír járta Sepsiszentgyörgyön, hogy a rekvirálás mindenre kiterjed, most már nemcsak élelmiszert, hanem még a fehérneműt is elviszik. A hírek arról is szóltak, hogy mindent visznek a hatóságok, még a létfenntartáshoz szükséges élelmet is. Más alkalommal azzal riogatták az embereket, hogy a lakosság teljes burgonyakészletét elkobozzák, még a vetőmagot is.
Új román invázió
1918. november 11-én dr. Török Andor alispán a bonyolult katonai, politikai és nemzetbiztonsági helyzetről tartott közgyűlési beszámolót. Újabb román invázió valószínűségét említette, miközben Magyarországon kitört a forradalom, ami a háború befejezését vonta maga után Magyarország számára. Az új hatalom az államiságot más alapokra helyezte. A kormányzást az Országos Nemzeti Tanács ragadta magához. Mindenütt megalakultak ennek a helyi szervei, így történt Háromszék vármegyében is. Az alispán hangsúlyozta, hogy nincs fontosabb teendő, mint a közrend, köznyugalom, a személyi és vagyonbiztonság helyreállítása. Az ellenséges betörés esetén senki sem kötelezett távozásra, aki csak teheti, maradjon helyben, mert ezzel javait jobban védheti. Véleménye szerint: „Mivel már nem vagyunk hadviselő felek, az idegen csapatok csak bevonulnának hozzánk, és mi az egész világ nemzetközi oltalmába ajánlanánk magunkat.” 1918. november 2-án a városi tanács polgárai számára hirdetést bocsátott ki arról, hogy a független, szabad és önálló Magyarország kormánya a nemzeti tanács elvei alapján Károlyi Mihály vezetésével megalakult. A városi tanács sürgönyileg köszöntötte az új miniszterelnököt. 1918. november 14-én belügyminisztériumi távirat értesítette a törvényhatóságot az idegen megszállás közeli bekövetkezéséről. Sepsiszentgyörgy képviselő-testülete kimondta, hogy a városi hatóságok idegen csapatok általi megszállás esetén helyükön maradnak, munkájukat tovább folytatják, mindent megtesznek annak érdekében, hogy a megszálló csapatok jóakaratát a lakosság részére megnyerjék. Időközben Ojtozban és Bereckben román katonák jelentek meg. 1918. december 14-én pedig már a megszállás tényéről tett jelentést a polgármester. Dumitru Tigoianu százados parancsnoksága alatt mintegy 120 főből álló katonaság érkezett a városba. Ez ugyanakkor azt is jelentette, hogy a megszállás már nem rövid lejáratú kalandnak minősült, mint korábban, hanem immár a győztes hatalmak diktálták a vesztesek számára kötelező békefeltételeket. Ez pedig Magyarország területe kétharmadának, ezzel együtt Erdély elvesztéséhez is vezetett.
Vége
Cserey Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi és magyarországi turnékkal kezd a Hargita együttes
Rövid vakáció után augusztus 16-án egy szentábrahámi előadással kezdi újabb évadját a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes – tudtuk meg András Mihály igazgatótól.
A csíkszeredai csapat egyelőre nem készül újabb folklórműsorokkal, mivel az előző évad ilyen szempontból rendkívül termékeny volt, és nem játszottak ki mindent – véli az együttes vezetője.
„Sok tartalékműsorunk van, mint például a Vándorúton, A sóvidéki kalapács, a Madéfalvi veszedelem és a Júlia szép leány. Ezeket igénylik sokan, a János vitézt is kérik még, így felesleges, hogy a próbatermekben töltsük az időt, ehelyett turnékra készülünk. – hangsúlyozta András Mihály. – Persze azért az új műsorokra is gondolunk, legalábbis terv szintjén. Jelenleg a gyergyói származású Kelemen Lászlóval, a Hagyományok Háza igazgatójával egyeztetünk, aki az Örökségünk című előadásunk zenei szerkesztője volt. Az új évadban mindenképpen szeretnénk Kelemennel egy előadást készíteni, ennek a koreográfusa valószínűleg Szűcs Gábor lesz.”
Szentábrahám után augusztus 30-án a Gyimesekben, a 9. Csángó Túrós Puliszka Fesztivál keretében lépnek fel, az eseményről közvetít a Román Televízió bukaresti stúdiójának magyar adása is.
Szeptember 12-én egy több mint kéthetes turnéra indulnak Magyarországra. A Vándorúton, a János vitéz és az Örökségünk című műsorokkal szerepelnek több mint tíz helyszínen, többek között Budapesten a Művészetek Palotájában (Müpa), a Nemzeti Táncszínházban, a Hagyományok Házában, valamint Mórahalmon és Szegeden.
Októberben és novemberben az együttes a kiemelt programjaira készül. Október 16. és 19. között az Erdélyi Magyar Hivatásos Néptáncegyüttesek Találkozójának a Hargita együttes lesz a házigazdája. „Fontos Csíkszeredának ez az esemény, mert éppen a 10. találkozóról van szó, ilyenkor a hivatásos együttesek a legerősebb oldalukat szokták mutatni, másfelől ez a rendezvény számunkra szakmai fórumként működik” – mondta az együttesvezető.
Az Erdélyi Prímások Találkozóját november 13–14-én szervezik, ezzel kapcsolatosan András Mihály kiemelte, hogy tavaly Pávai István zenekutató közreműködésével új lendületet kapott a rendezvény. Idén is meghívják a szakembert, hogy az adatközlő prímások napját segítse, moderálja. Még egy kiemelt meghívottra számítanak, Pál István (Szalonna), a Magyar Állami Népi Együttes prímása is jelezte, hogy ott lesz a rendezvényen. A kárpátaljai származású zenészt legutóbb a Fölszállott a páva népi tehetségkutató műsorban hallhatták muzsikálni a népzene kedvelői.
Szőcs Lóránt, Krónika (Kolozsvár)

A tartalom lenne a lényeg
A székelyföldi megyék és az azonos nevű városok szorosabb együttműködését, amolyan testvértelepülési szerződés megkötését szorgalmazzák az elöljárók.
A Szereda és Szentgyörgy nevű városok közötti testvértelepülési szerződés megkötését javasolta és szorgalmazza Tóth Sándor nyárádszeredai polgármester. Nyárádszereda Csíkszeredával, Erdőszentgyörgy Sepsiszentgyörggyel köthet megállapodást a közeljövőben – jelentette be a napokban Tóth Sándor. Szavait Ráduly Róbert csíkszeredai elöljáró is megerősítette, amikor múlt héten a Székelyföldi Kerékpáros Körverseny nyárádmenti szakaszának megnyitóján a városban tartózkodott. Elmondta: egy szélesebb körű testvérkapcsolat kialakítására készülnek a két Szereda között, és szép kezdete lehet ennek a kerékpárverseny, amely Nyárádszeredából indult és a Csíkszeredához tartozó Hargitafürdőn ért véget.
Tóth Sándor nyárádszeredai városvezető érdeklődésünkre kifejtette: körvonalazódnak a kapcsolatok, mindenki akarja azokat, és már csak az van hátra, hogy leüljenek és megbeszéljék ennek tartalmi részét. Nem bármilyen, hanem tartalommal rendelkező testvértelepülési szerződés aláírására készülnek. Mindenkinek van magyarországi kapcsolata, most itt az ideje a székely megyék és települések közötti kapcsolatok kiépítésének és fenntartásának úgy, hogy abból mindenkinek haszna legyen.
Erdőszentgyörgy polgármestere, Csibi Attila Zoltán egyelőre nem nyilatkozott az együttműködésről, csak annyit mondott el portálunknak, hogy már egyeztettek a sepsiszentgyörgyi polgármesterrel, szeptemberben pedig sor kerül a kapcsolat megalapozására. „Mindig fontosnak tartottuk a székelyföldi önkormányzatok közötti jó együttműködést” – fogalmazott Antal Árpád sepsiszentgyörgyi elöljáró, rámutatva, hogy Hargita és Kovászna megye önkormányzatai között ez már működik. Néhány éve megfogalmazódott: a Maros megyei településeket is be kell vonni, de eddig csupán Szovátával sikerült szorosabbra fűzni a kapcsolatot.
„Adjuk át egymásnak a tapasztalatokat, tudást, és mint nagyobbak, segítsük amiben lehet Nyárádszeredát és Erdőszentgyörgyöt” – ez célja Antal szerint a székelyföldi négyes kapcsolat kialakításának. Ami a tartalmat illeti, az elöljáró főleg a gazdasági és kulturális oldal erősítését tartja fontosnak. Miért ne látogathatnák egymás rendezvényeit, miért ne menne Maros megyébe kirándulni a sepsiszentgyörgyi gyerek is? – tette fel a kérdést az elöljáró, kiemelve, hogy a vállalkozók találkozási lehetőségei is fontos szerepet kaphatnának. Minden kapcsolat annyit ér, amennyi tartalommal töltik fel – szögezte le Antal Árpád, aki szerint nem feltétlenül a politikusoknak vagy a városvezetőknek a feladata egy ilyen kapcsolat fenntartása: ők megadják a keretet, de annak tartalmi feltöltése mások joga és feladata is lehet.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Az RMDSZ 25 évét elemezték a szelterszi táborban
Az RMDSZ elmúlt negyedszázadáról szerveztek beszélgetést pénteken, az augusztus 14. és 17. között zajló szelterszi társadalomtudományi táborban. A résztvevő politológusok, szociológusok azt az utat elemezték, amelyet az érdekvédelmi szervezet bejárt a rendszerváltás óta.
Bakk Miklós politológus elmondta, az 1993-as brassói kongresszusig nem volt teljesen egyértelmű, hogy mit is akar az RMDSZ. Ekkor két alternatíva versengett: az egyik a félig párt, félig mozgalom elképzelés volt, a másik az, amit a kongresszuson sikerült végül keresztülvinni, a pluralista felfogást.
Felidézte: a kisebbségépítő koncepciót elsősorban Kántor Zoltán neve fémjelzi, hiszen ő volt, aki nacionalizmuskutatással foglalkozva ki tudta alakítani. Amikor integrálódni kezdett a román pártrendszerbe az RMDSZ, jelent meg az oszloptársadalom modell, később az etno-regionális párt fogalma. Bakk elmondta, fontos megvizsgálni, hogy mi az a sajátosság, mellyel az RMDSZ a román politikai rendszerbe épül be.
A neptuni és az autonomista paradigma
Borbély Zsolt Attila újságíró kifejtette, az egyik oldalon vannak, aki szembenállnak az elnyomó hatalommal, a másikon, akik paktálnak vele, a román hatalomhoz való viszonyban is léteznek a célorientáltak, és azok, akik elfogadják a helyzetet. Az RMDSZ több korszakot élt át, az 1992-es autonómianyilatkozat elfogadás, az 1996-os koalícióra lépés, a 2003-as kongresszus, amikor a belső pluralizmus külsővé vált, például az EMNT megjelenésével. Mint hosszan kifejtette, a neptuni paradigma nem összeegyeztethető az autonomistával.
Székely István Gergő szociológus arról beszélt: egy hipotézis szerint az etnikai pártoknak érdeke, hogy megmaradjon az állam szerkezete, céljuk csak az, hogy hozzáférhessenek a forrásokhoz. Más kisebbségi pártokkal összehasonítva az RMDSZ az egyetlen, amelyik minden irányba rendelkezik koalíciós potenciállal, míg például a bulgáriai törökök pártja szinte csak a baloldallal képes kormányozni, fejtette ki. Feltette a kérdést, ez a szövetség, vagy a román rendszer sajátossága, azt válaszolva erre: véleménye szerint az utóbbiról beszélhetünk.
Kiss: a bukaresti aréna szerepe megnőtt
Kiss Tamás szociológus elmondta, 2000-ben azt mérték, az erdélyi magyarok valamivel több mint fele mondta, hogy az igazi magyar az RMDSZ-re szavaz, ez azonban idővel visszaszorult. Szerinte ha rendszerváltás után kevéssel készítettek volna felmérést, valószínűleg a szavazók kilencven százaléka állítja ezt.
Kifejtette, az etnikai pártokra is racionális elképzelések mentén szavaznak az erdélyi magyarok, ugyanúgy források megszerzésének lehetőségét látják az RMDSZ-re szavazásban, mint ahogy a románok az általuk preferált pártok esetén. Elmondta, az RMDSZ lemondott arról, hogy nemzetközi szintre emelje az erdélyi magyarok problémáit, a bukaresti aréna szerepe azonban megnőtt, a párt mozgalmi jellege így megszűnt, törést okozva ezzel.
Toró Tibor politológus a 2008-2011 közötti parlamenti RMDSZ-es képviselők beszédeit elemezve kimutatta, a magyarok számára fontos ügyeket nem magyar ügyként tálalták, a saját választóinak azonban fenntartották a mi-ők határvonalat, etnicizáltak. Ez adhat magyarázatot arra, hogy miért tudnak könnyen lenni koalíciós partnerek, szögezte le.
Salat: a magyarság helyzete jobb
El kell mondani, hogy az RMDSZ teljesítményének köszönhetően a magyarság jogi, politikai helyzete Trianon óta jobb, mondta Salat Levente politológus. Hozzátette, mindez ingatag, hiszen mindaz, amit a román állam elfogadott, bármikor visszavonható. Véleménye szerint ez azért van, mert a román politikum nincs meggyőződve a megadott jogok megalapozottságáról, fogalmazott.
Kifejtette, jellemző az etnikai pártokra, hogy az elején identitáspolitikára koncentráltak, hangsúlyosan ellenzékiek, majd felfedezik sajátos koalíciós képességeiket, egyre inkább akarnak részt venni a forráselosztásban, ezért moderálják a kommunikációjukat – ez pedig az RMDSZ-re is jellemző. Egy pártnak nem csak a szavazó mozgósítás fontos funkciója, hanem a szavazótábor nevelése is, bevonása a jövőképzésbe, ezt pedig az RMDSZ elmulasztotta, vagy sikertelenül próbálta meg, kisajátította magának.
„Ma az RMDSZ teljesítményére a legnagyobb veszély a magyar nemzetpolitika. A szövetség letett arról, hogy üzeneteket fogalmazzanak meg az erdélyi magyarság számára, ahogyan pedig az emberek a kettős állampolgárság lehetőségére reagáltak, megmutatja, hogyan értékelik, hogy az RMDSZ elmulasztotta a jövőképzést” – fogalmazott Salat.
Székely: a belső ellenzék fújta le a belső választásokat
Székely István, az RMDSZ társadalomszervezési főtitkár-helyettese elmondta, 1993-ban felrúgták az egyezményt, hogy az SZKT felel az egyensúly megtartásáért, azt követően „megingott a bizalom”. 1997-ben az RMDSZ belső ellenzéke fújta le a belső választásokat, az pedig, hogy 2003-ban az RMDSZ belső pluralitása külső lett, már 1998-ban meg lett alapozva, miután az akkori oktatási törvény kapcsán nagy botrány tört ki, a szövetség vezetése pedig nem vállalta többé, hogy elfogadja az ellenzéke programját.
„Azt mondták akkor, az emberek egy irányba menetelő élcsapatot akarnak látni, akik nem vitatkoznak, így a választók egyre kisebb hányada találta meg az RMDSZ-ben a saját arcát” – jelentette ki Székely.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Falumúzeum a megüresedett óvodában
Jóleső érzés volt belépni a disznajói falunapok keretében felavatott falumúzeum tágas termébe, ahol értékes és érdekes tárgyakat, népviseletet, babákat tartalmazó állandó tárlatot rendeztek be. Üröm az örömben, hogy a létesítmény azért kaphatott helyet az óvodában, mert a gyermeklétszám csökkenése miatt ősztől az eddigi kettő helyett csak egy óvodás csoport indul a nagy magyar településen.
Marosvécs polgármestere, Ördög Ferenc elégedetten nyugtázta, hogy a helyi asszonyoknak sikerült értékes népművészeti tárgyakat összegyűjteni és úgy berendezni a falumúzeumot, hogy arra büszkék lehetnek a nemcsak helybéliek, hanem a község minden lakója.
„Marosvécs község, s benne Disznajó is folyamatosan fejlődik, de tudjuk, hogy fontos megőrizni a múlt értékeit, ezért összegyűjtöttük, hogy gyermekeink, unokáink is megismerhessék ezeket a tárgyakat, öltözékeket” – mondta a községvezető, megköszönve az RMDSZ nőszervezetének, különösen Nagy Enikőnek, hogy megvalósította Csősz Irma volt óvó néni ötletét.
A kiállítás érdekesebb darabjait az ötletgazda, Csősz Irma néni mutatta be, érdekes szófordulatokkal mesélte el, hogy fiatalkorában hogyan szőttek, fontak az asszonyok. Kiderült, hogy jelenleg is van a településen legalább harminc idősebb asszony, aki használni tudja az orsót, a szövőszéket. A kiállítás érdekessége, hogy a tárgyakat adományozóknak a csúfneve is fel van tüntetve, így megtudhatjuk, hogy elég sok régi tárgytól vált meg Gyönyör Mari, és hogy a falumúzeumnak adományozta nagyanyja vetett ágyának kellékeit Éká Iboly.
A megnyitón elhangzott, hogy Disznajón Sipos Editnél is van egy kisebb múzeum, ahol két szobában a családi örökséget mutatják be. Sipos Edit elmondta, örömére szolgál, hogy a nála berendezett helyiségekben és az újonnan megnyílt falumúzeumban nincs két egyforma keresztszemes terítő vagy népviselet, s ez azt bizonyítja, hogy a disznajói asszonyok eredeti és egyedi kézimunkákat alkottak.
A Székelyhonnak Zsigmond Ambrus disznajói alpolgármester elmondta: immár ötödik alkalommal tartanak falunapokat, s eddig minden évben sikerült valamit felavatni. Tavaly műgyepes pályát adtak át a fiatalokra gondolva, idén a múlt értékeit gyűjtötték össze egy olyan helyre, amelyet a településen átutazók is bármikor megtekinthetnek.
„Sajnálatos módon az óvodások létszáma az elmúlt tíz évben folyamatosan csökkent, s az előkészítő osztály beindítása miatt is kevesebb gyerek maradt az óvodában. Míg két évvel ezelőtt 45-en voltak, ősztől csak 25-en kezdik az óvodát, ezért elegendő számukra egy terem is. Természetes, ha a gyermekvállalási kedv ismét magasabb lesz, bármikor visszaadjuk az óvodának a termet, és keresünk a falumúzeumnak egy méltó helyet” – mondta a háromgyermekes édesapa.
A Felső-Maros mentén átutazóknak csak ajánlani tudjuk, hogy fél óra erejéig álljanak meg a Marosvécs után következő Disznajó központjában, és az óvodában tekintsék meg a hétvégén felavatott falumúzeumot.
Simon Virág
Székelyhon.ro

Együtt ünnepeltek a tölgyesiek
Mindenkinek szólt a hazahívó szó, aki szegről-végről kötődik Tölgyeshez – augusztus 15-17. között a Tölgyesről elszármazottak találkozójára került sor. A hagyományos ünnepen számos újdonság fogadta a vendégeket, jövőre pedig azt szeretnék a szervezők, ha hívás nélkül is tudná mindenki: Nagyboldogasszony ünnepén itt, itthon a helye.
A Tölgyesről elszármazottak találkozójának programjában idén a hagyományos rendezvények mellett újdonságok is szép számban sorakoztak. A találkozás öröme mellett még számos élményben lehetett részük a kis község lakóinak és az elszármazottaknak.
Szavalóverseny – a félbehagyhatatlan hagyomány
Az ünnepség minden esztendőben szavalóversennyel kezdődik. Brassay Sándor ha nem is tud hazajönni, de ragaszkodik kezdeményezéséhez, a díjazásra szánt összeget is küldi. Idén azt kérte, a Magyar vagyok és Nyergestető című vers feltétlenül hangozzon el, ezeket szavalta ő szülőfalujában 1942-ben. Százezer forintot is küldött, a tizenkilenc szavaló legjobbjai ebből, illetve különdíjakból is részesülhettek. A zsűri által legsikeresebbnek ítélt versmondók közül korcsoportonként az elsők az ünnepi ebéden is felléptek. Ők Ambrus Gellért István, András Anita, Benő Szilveszter és Kristály Edina.
Ünneplés és emlékezés
Szombaton a Ditrói Fúvószenekar fogadta a templomba érkezőket. A szentmisén elhangzott, a lét akkor nevezhető életnek, ha az ember tetteiben felismerhetővé válik Isten jelenléte. „Legyen jelen életedben Isten arca. Neked, családodnak, közösségednek ne légy halott, meddő tagja” – fogalmazott az ünnepi szónok, Veress Sándor Levente kászonújfalvi plébános. Mint mondta, az élet ott kezdődik, ahol a szeretet, és az igazi találkozás az, amikor a lelkek találkoznak.
Az ünneplők hosszú sorban vonultak a tölgyesi temetőig, ahol a hősi halottakért szólt az ima, majd a családok sorban keresték fel felmenőik nyughelyét, rótták le kegyeletüket.
Közös ebéd a kultúrotthonban
Kétszázharminc személynek terítettek, majd pótszékeket is be kellett hozni, hogy mindenki elférjen. A pörköltből jutott mindenkinek, akárcsak egyéb földi javakból, még a táncra is adódott lehetőség. Az ebéd előtt felszólalók közül Csibi László volt alpolgármester így fogalmazta meg az elszármazottakhoz szóló üzenetét: „Számomra a Tölgyeshez kötődő emberek olyanok, mint egy nagy tölgyfa. A gyökerét mi, itthon maradottak képezzük, az ágak egy része pedig a világ minden pontjáig elér. Ott nőnek a levelek, ott érik be a termés, mely egy percig sem felejtheti, hogy az éltető erőt a gyökerektől kapja. Ez az ünnep bizonyíték arra, hogy ép, erős és egészséges a tölgyesiek tölgyfája, és csak azt kívánom, amit szép anyanyelvünk szólásmondásban fogalmaz meg, hogy a gyümölcs ne essen messze a fájától”.
Kisebb kulturális műsorra is sor került, a szavalatok mellett a Jánkmajtis testvértelepülésről érkezett diákok egyike énekelt. A magyarországi tánccsoport egyébként a falunapok nagyszínpadán is fellépett.
Filmvetítés, múltidézés
A korábbi években az iskolaudvaron fogyasztották el a közös ebédet. Most a művelődési ház volt ennek színhelye, jó okkal. A délután folyamán ugyanis filmvetítésre is sor került, a Kereszthegyet láthatták az érdeklődők. Vendégek is érkeztek: Prutkay János és testvére, Zoltán, a 21. zászlóalj hegyiüteg parancsnokának fiai. Ők beszélgettek a tölgyesiekkel és mutatták be azt a hányattatott sorsú trombitát, melyet édesapjuktól örököltek.
„Én itt készültem, itt születtem Tölgyesen, de édesapámat máshová szólították, nem sokáig laktunk itt. Viszont mindig szívesen visszajárunk” – mondta János, és ő olvasta fel a trombitán látható szöveget, a hangszer történetét is: „A Magyar királyi 21. zászlóalj honvéd határvadász üteg ezen trombitáján fújta Matolcsi Imre főtüzér a magyar királyi honvédségnek az induló jelet az ártándi trianoni határsorompónál a románok által 22 évig megszállás alatt tartott Erdélyben. Észak-Erdélybe való bevonulás 1940. szeptember 6-án 7 órakor. Ezután Prutkay János főhadnagy ütegparancsnok lovasfelderítő járőrrel átlépte a határt Nagyváradnál. 1944 szeptemberében Csala János tizedes trombitás a Gyergyói-havasokban sebesülésekor a trombitát elvesztette. 1948 őszén Székely József egykori tizedes trombitás a Hargitában felismeri hangjáról, és visszaszerzi a román pásztortól. 1984-ben, Székely József halála előtt Prutkay Jánosnak ajándékozza a trombitát, és Magyarországra szállítják.”
A testvérpár azt is elmondta, amikor a trombita a román pásztorhoz került, az egy téglával dörzsölve próbálta róla az írást eltávolítani. „Vagy nem volt elég jó a tégla, vagy ő nem volt elég szorgalmas, mert csak a betűk egy része tűnt el” – jegyezték meg.
Zoltán öröksége a kürt, János édesapja kardját választotta. Nem szekrényben őrzik a tárgyakat, hanem kézügyben vannak, mondták el, hisz annyiszor veszik kézbe, ahányszor édesapjukra gondolnak, és az naponta akár többször is előfordul. Mást is kaptak hagyatékul a szigorú, de igazságos, emberszerető édesapától: csak olyan személyhez érdemes csatlakozni az életben, aki vállalja, hogy a sereg élére áll, nem előre küldi, hanem maga után hívja katonáit.
Sokan egyetértettek ezzel a filmvetítés utáni beszélgetésen, sok idős tölgyesi ember emléke kötődik ugyanis a megidézett történelmi eseményekhez.
Hívás nélkül is jöjjenek
Az elszármazottak találkozóját a korábbi plébánosnak, Major Sándornak köszönhetik a tölgyesiek. Az utána következő, Márton József pedig folytatni kívánja a hagyományt. Újítást jelent viszont, hogy nem augusztus második hétvégéje lesz ezután a találkozó ideje, hanem a Nagyboldogasszony napjához legközelebb eső. Ezt kell számon tartani mindenkinek. Az idei esemény időpontját is igyekeztek mindenkinek tudtára adni, az évente bővülő címlistára is elküldték. „Aki akart, itt van, és úgy gondolom, a következő években is itt lesz. Ezt a rendezvényt én megörököltem elődömtől, ha szeretnék valami újítást, az csak annyi, hogy hívás nélkül is jöjjenek a tölgyesiek. Bárhol élnek, tudják, tartsák fontosnak, hogy ez az ő ünnepük” – fogalmazott a tölgyesi plébános.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Üdvözlet Marosfőről
Helyére kerültek a dolgok Marosfőn, a külhoni románok idei fórumán. Titus Corlăţean külügyminiszternek sikerült egycsapásra lenullázni Victor Pontának az erdélyi magyarság irányába tett (kényszeredett) gesztusait. Nyergestetői jelenését a miniszterelnök, a szociáldemokraták államfőjelöltje, gondolom, bizalomerősítőnek szánta az elnökválasztási kampány hajnalán. Ezt kellett a másik oldalon hatástalanítania Corlăţeannak, aki különben sem hagyta volna ki az alkalmat a keménykedésre.
SZÉKELY KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Ügyészség: nem gyilkosság, baleset történt Kézdiszentléleken
Nem merül fel a gyilkosság gyanúja a Kézdiszentléleken elhunyt motoros, Sebestyén Attila halálának ügyében – közölte érdeklődésünkre hétfőn a Kovászna Megyei Törvényszéki Ügyészség főügyésze.
Florin Sătârbașát a háromszéki községben egy héttel ezelőtt történt balesetről kérdeztük. Mint ismert, Sebestyén Attila múlt vasárnap életét vesztette Kézdiszentléleken, amikor megpróbált elkerülni egy 11 éves kislányt, aki szabálytalanul kelt át az úttesten.
A főügyészt azért kerestük meg, mert névtelenül nyilatkozó szemtanúk korábban azt állították: amikor a kiabálásra kimentek az utcára, azt látták, hogy az elütött gyermek feldühödött hozzátartozói botokkal, lécekkel ütötték a földön fekvő motorost.
A főügyész elmondta, bár a részletes törvényszéki orvostani jelentés még nem készült el, nincs bizonyíték arra, hogy a férfit a kislány hozzátartozói bántalmazták volna. Az ideiglenes halottkémi vizsgálat megállapította, hogy a férfi nem ütlegelések, hanem az esése következtében szerzett sérüléseiben halt meg. „Így ebben az ügyben nem várható bűnvádi eljárás gyilkossági kísérlet gyanújával” – magyarázta a maszol.ro-nak Sătârbașa.
Gyilkossággal vádolják a kislányt?
Sebestyén Attila halála miatt azonban mégis indulhat bűnvádi eljárás, mégpedig a balesetet okozó kislány ellen – tudtuk meg a kézdivásárhelyi bírósági ügyészség főügyészétől. Gheorghe Achim elmondta, jelenleg azt vizsgálják, gyanúsítható-e a gyermek mulasztásból elkövetett emberöléssel.
Az ügyész arra utalt: ha bebizonyosodik, hogy a kislány figyelemetlensége okozta Sebestyén Attila halálát, akkor az ügynek büntetőjogi vonzata is van. Arra a kérdésünkre, hogy vádolhatnak-e gyilkossággal egy olyan kiskorút, aki maga is majdnem belehalt a sérüléseibe, a főügyész kijelentette: egyelőre csak a gyanú megalapozottságát vizsgálják, a kislány esetleges büntetőjogi felelősségét később állapítják meg.
Mint korábban beszámoltunk róla, a községben múlt vasárnap óta robbanékony, romaellenes a hangulat, külünösen amiatt, mert a Sebestyén Attila és a kislány segítségére siető motorost a gyermek feldühödött hozzátartozói súlyosan bántalmáztak. A történtek miatt egy személyt letartóztattak.
Cseke Péter Tamás, maszol.ro

Forrásmegvonással sújthatják a Néppártot
Annyira ellenezte egy EMNP-s államelnökjelölt indítását az idei választásokon Orbán Viktor, hogy forrásmegvonással fenyegette meg a pártot – közli bizalmas értesülésekre hivatkozva a Transindex.
A portál szerint a néppárti jelöltállításról a magyar miniszterelnök a tusványosi szabadegyetemen szerzett tudomást, de hiába fenyegetőzött anyagi szankciókkal. Tusványoson Toró T. Tibor EMNP-elnök úgy nyilatkozott: nem Budapest fogja eldönteni, hogy állíthat-e államelnökjelöltet a Néppárt, amelyet a Fideszhez régi kapcsolat fűz, de ezt stratégiai célok határozzák meg, és nem feltétlenül az aktuális politikai konjunktúra. Arra a kérdésre azonban kitérő választ adott, hogy akár szembe is lehet menni a Fidesszel. A Néppárt később nevesített államfőjelöltje némely források szerint találkozót kért Orbán Viktortól, miután a magyar kormányfő múlt héten találkozott Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel (megállapodtak, hogy tovább erősítik a Fidesz és az RMDSZ kapcsolatait), és bár korábban a Fidesz az EMNP-t nevezte meg stratégiai partnerének, Szilágyi Zsolt fogadását Budapestről elutasították. A Néppárt cáfolja, hogy találkozót kért volna.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az igazság jegyében
Jelentős események zajlanak mostanában a kommunista rendszer idején vezető pozíciót betöltő személyek felelősségre vonása terén.
A legfelsőbb bíróság immár a második, politikai foglyok tucatjainak haláláért vagy súlyos bántalmazásáért felelős egykori börtönparancsnok ellen emelt vádat, miután a kommunizmus bűneit vizsgáló intézet az egykori bűnösök felkutatását célzó akciója során leleplezte, majd feljelentést tett ellene emberiesség elleni bűnök miatt.
Persze Ioan Ficior, a peripravai láger egykori parancsnoka csupán csepp a tengerben, akárcsak másik harmincnégy egykori kollégája, akit az említett intézet már leleplezett, vagy leleplezni készül. Mégis bíróság elé állítása legalább részben elégtételt jelenthet, és nem csupán a közvetlenül érintettek – áldozatainak hozzátartozói vagy az általa meghonosított embertelen börtönviszonyok túlélői – számára, hanem mindenkinek, aki valamilyen formában elszenvedője volt a kommunizmus rémuralmának.
És a kedvező folyamatok kapcsán engedtessék meg párhuzamot vonnunk egy másik igazságszolgáltatási ügy és az egykori pribékek elleni eljárások között. Dan Voiculescu médiamogul esetéről van szó, akit néhány napja ítéltek tíz év szabadságvesztésre törvénytelen üzleti ügyei miatt.
Bár ő a rendszerváltás után követte el a terhére rótt bűncselekményeket, ügye mégis az 1989 előtti időszakhoz kapcsolódik, hiszen, mint kiderült, vagyonát a kommunista titkosrendőrség, a Szekuritáté külföldi ügyeletek bonyolítására létrehozott cégének pénzéből alapozta meg kétes körülmények között, és amúgy ő maga is együttműködött a szekuval. Vagyis az igazságszolgáltatás ha lassan is, de elkezdett működni.
Kár, hogy ennyit kellett várni, hiszen az 1989 előtti rendszer számos magas beosztású fenntartója azóta elhunyt, addig viszont boldog nyugdíjasként, jelentős állami apanázst élvezve élhetett. Ráadásul a hiányérzetünket az is növeli, hogy Ficior is, Voiculescu is csupán kishal, a legjobb esetben középkáder volt. Az igazi nagy dobás az lenne, ha ma is élő egykori feletteseiket, a kommunista hierarchia egykori „csúcsragadozóit” is sikerülne végre leleplezni és bíróság elé állítani.
Balogh Levente, Krónika (Kolozsvár)

Épített örökségünk: kérdőjel és felkiáltójel között
Nyilván a szervezők is tudták, hogy érzékeny pontra tapintanak, amikor egy asztalhoz invitálnak nyilvános beszélgetésre olyan személyiségeket, akiknek mind más-más okokból fáj a romániai műemlékvédelem áldatlan helyzete. A Megújuló épített örökségünk cím optimista felütést sejtet, és a kolozsvári ferences kolostor refektóriumában kiállított képi dokumentáció is reménykeltő – a beszélgetésből mégis az derült ki, hogy a nagyja s neheze még hátravan.
A ferences kolostor refektóriumában megtekinthető, igényes kiállítás a Kárpát-medencei műemlék épületek megmentésére tett erőfeszítéseket dokumentálja fotókkal, tervrajzokkal és rövid ismertető szövegekkel. Az értékmentés valóban fel tud mutatni sikertörténeteket – Magdó János főkonzul pozitív példaként említette a Házsongárd esetét, ahol az utóbbi időben a magyar kormány erőfeszítéseinek eredményeképpen közel 400 sírt műemlékké nyilvánítottak, megmentettek a pusztulástól, a román politikum pedig ma már kénytelen tudomásul venni, hogy erdélyi nemzeti panteonról van szó. De még itt is sok a tennivaló, hívta fel a figyelmet Magdó János, és ezért nemcsak a politikai szféra és a helyi adminisztráció a felelős, hanem a kolozsvári civil lakosság is.
A fórumon részt vett Horváth Anna, Kolozsvár magyar alpolgármestere is, aki úgy fogalmazott: „kérdőjel és felkiáltójel között őrlődik”, amikor a műemlékvédelemről van szó. A városvezető kendőzetlenül tárta fel az értékmentést és -megőrzést gátoló tényezőket a helyi adminisztrációban: az úgynevezett konzultatív testületek tagjai ingyen dolgoznak, a város főépítésze teljes passzivitást mutat, és – hacsak nincs nagyon erős civil nyomás – a műemlékvédelmi szempontokat sokan fölösleges nyűgnek tartják a városházán, sőt, erről igyekeznek meggyőzni Emil Boc polgármestert is. Habár elmúlt az az idő, amikor a román közigazgatás megpróbálta minden eszközzel eltüntetni a múlt nyomait, igazából a városházán most is olyan hangulat uralkodik, hogy „ha új a főnök, másként beszélünk, de ugyanúgy cselekszünk.”
„Nagyon nehéz változásokat bevezetni egy olyan intézményben, ahol 20-25 éve ugyanazok az emberek dolgoznak” – jelentette ki Horváth Anna, aki ugyanakkor pozitív példaként említette a Farkas utcába tervezett mélygarázs esetét, amely a civil összefogás eredményeképpen hiúsult meg az utolsó pillanatban.
A nehéz helyzetben lévő műemlék épület-tulajdonosokat képviselte a házigazda, az Erdélyi Ferences Rendtartomány vezetője, Orbán Szabolcs provinciális miniszter.
Szavaival ráerősített arra, amit a jelenlévő műemlékvédők – Gaal György, Guttman Szabolcs, Moszku Katalin és Maksay Ádám – is a problémák egyik fő gócpontjaként neveztek meg: jelesül, hogy a műemlék-épületek tulajdonosai rendkívül nehéz feladat előtt állnak. Helyzetüket a rossz törvények, a lassú visszaszolgáltatás és persze a pénzhiány tovább rontja. „A visszaszolgáltatás nyomán számos hatalmas, 1900 körül épült bérház minden egyes lakásának van már tulajdonosa, csak éppen magának a háznak nincs gazdája” – summázta a helyzetet a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság elnöke. A közbeszerzési törvény is tévútra viszi az értékmegőrzést, hisz nem a legprofibb, hanem a legolcsóbb tervet fogadják el. Így aztán országszerte általános jelenség, hogy műemlék épületeket kívülről, polisztirénréteggel szigetelnek, teljesen letakarva az eredeti díszítéseket. Sajnos sem a tulajdonost, sem a kivitelezőt nem lehet megbüntetni ezért.
Hogy a téma mennyire húsba vág, az kiderül a szenvedélyes hozzászólásokból is. A közönség soraiból örömök, panaszok és javaslatok egyaránt elhangzottak: például, hogy legyen a műemlékvédelem kötelező tantárgy. És ne csak a magyar osztályokban.
T. Koós Imola
Krónika (Kolozsvár)

Székelyföldieket is elismertek (Külhoni Magyarságért Díj)
Tizenegy szervezet képviselője, illetve személyiség vehette át a Külhoni Magyarságért Díjat Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettestől és Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkártól tegnap Budapesten a Parlamentben. Elismerésben részesült a Diakónia Keresztyén Alapítvány és a Gyulafehévári Caritas, illetve a csernátoni Haszmann Pál Múzeum is.
Semjén Zsolt köszöntőjében arról beszélt: a magyar nemzet egy és oszthatatlan, és csak akkor tudunk megmaradni csonkítatlanul, ha minden nemzetrész megőrzi örökségét. A díjról azt mondta: az annak az elismerése és köszönete, hogy a kitüntetettek megőrzik és továbbépítik sajátosságaikat, és ezzel az egyetemes magyarságot őrzik meg. Potápi Árpád János beszédében azt mondta: 2011 óta minden évben olyan személyeknek, illetve szervezeteknek adják át az elismerést, akik a Szent István-i örökség továbbörökítői, akik a határokon túl élő magyar közösségek érdekében a közéletben, az oktatásban, a kultúrában, az egyházi életben, a tudományban, a tömegtájékoztatásban, a gazdasági életben kiemelkedő tevékenységet végeznek. Idén megkapta az elismerést az Erdélyi Református Egyházkerület által alapított Diakónia Keresztyén Alapítvány, amely az élet megóvását, a betegek és hátrányos helyzetűek segítését, keresztény értékek képviseletét, az egyén és közösségi felelősségvállalás erősítését vallja feladatának, és jelenleg négyszáz gyermekkel foglalkozik. Ugyancsak elismerést kapott a Gyulafehévári Caritas, amelynek célja a szegénységben élők társadalmi reintegrációja, motivált és szakképzett személyzet biztosítása, mindezek által a helyi közösségek fejlesztése. A csernátoni Haszmann Pál Múzeum szintén a díjazottak között szerepel, az intézmény 1973-ban nyitotta meg kapuját, azóta immár művelődési központként határainkon túl is számon tartják. Haszmann Pál pedagógus és Haszmanné Cseh Ida magángyűjteményüket ajánlották fel múzeumalapítás céljából a székely magyar közösségnek.
A 2005-ben alakult Alsózelei Zele törzs elsődleges feladatának hagyományaink megőrzését, a népi kultúra értékeinek gyűjtését és védelmét tekinti, munkájukat az elismeréssel jutalmazták. A Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség, a Csemadok méltatása során elhangzott: az 1968. márciusi Csemadok-program igazi demokratikus áttörés volt a kisebbségi magyar politikában. A nemzetiségi kérdés rendezésére vonatkozóan az önigazgatás és a kollektív kisebbségi jogok alapján fogalmazta meg javaslatait. A nemzetiségi alkotmánytörvény kidolgozása mellett javasolta az államhatalmi és végrehajtó szervek melletti nemzetiségi szervek, köztük nemzetiségi minisztérium létrehozását, a magyarok számára hátrányos, 1960. évi közigazgatási elrendezés kiigazítását, valamint az 1945 után hozott magyarellenes jogszabályok felülvizsgálatát. A Csemadok 1989-ben párttá alakult, ennek ellenére 50 ezres tagságát mindmáig hatékonyan képes mozgósítani. A díjazottak közt szerepel Tamás Aladárné Szűcs Ilona tanítónő, aki 2011-ben felvette a magyar állampolgárságot, ezt követően a szlovák kormány megfosztotta szlovák állampolgárságától. Az idén 70 éves Magyar Szó napilapot is elismeréssel jutalmazták, a méltatás során elhangzott: 1955-től a világ legjobb magyar nyelvű napilapjaként tekintettek rá, számított, mit ír a Magyar Szó. A vajdasági újság felemelte szavát a délszláv háború esztelensége, a kényszermozgósítások, a kisebbségi jogok durva megsértése, csorbítása ellen. A vajdasági magyar közösségért, nemzeti önazonosságának megtartásáért és fejlesztéséért kapott kitüntetést a 47 éve működő civil szervezet, a Középiskolások Művészeti Vetélkedője. A regionális vetélkedő évente 600 középiskolásnak ad alkalmat a bemutatkozásra, tudásuk összemérésére.
Szintén a díjazottak közt szerepel a Kárpátalja hetilap. A jelenleg 110 településre eljutó újságot a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alapította, amely fontosnak tartja a magyar lakosság objektív tájékoztatását.
A kitüntetett svédországi Őrszavak Anyanyelvápoló Egyesületet a Svédországi Magyarok Országos Szövetsége alapította 1996-ban azzal a céllal, hogy évente rendezzen anyanyelvi táborokat, valamint szakmailag hangolja össze a svédországi magyar anyanyelv oktatását. A 9–10 napos anyanyelvi táborok témája minden évben egy magyar történelmi kor, mely kiegészül a Kárpát-medence földrajzának oktatásával. Idén Hunyadi Mátyás és kora lesz a fő téma.
A Kanadai Magyar Kulturális Tanács szintén elismerésben részesült, a szervezet célja összefogni a Kanadában működő magyar szervezeteket felekezeti hovatartozástól függetlenül, magyarságmegtartó munkájuk segítése és támogatása, megakadályozni minden romboló törekvést, és segítő kezet nyújtani a problémák megoldására.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés aggasztó helyzete a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) az egyetlen olyan intézmény, ahol a közel másfél milliós erdélyi magyarság az anyanyelvén képezhetné gyógyítóit. Az egyetemet 1945-ben – a párizsi béketárgyalások előtt – királyi rendelettel kizárólag a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés biztosítása végett hozták létre. 1962-ben a Román Kommunista Párt Politikai Bizottsága telefonon elrendelte a román tagozat létrehozását. Ezzel kezdetét vette a magyar nyelvű oktatás elsorvasztása. A teljes körű magyar oktatás visszaállítását huszonegy évvel a nacionál-kommunista diktatúra megdöntése után (!) a 2011. évi 1-es tanügyi törvény írta elő.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen a kétharmados román többségű szenátus az egyetemi autonómiára hivatkozva módszeresen elutasította az új román tanügyi törvény anyanyelvi oktatás kiterjesztésére vonatkozó rendelkezéseinek az egyetemi chartában történő rögzítését és azok alkalmazását. Számos tevékenység esetén a román nyelv kizárólagos használatát írták elő. Látván, hogy politikai nyomással nem lehet kikényszeríteni a törvény alkalmazását, jogi útra tereltük az ügyet.
Az RMOGYKE (elnöke prof. dr. Kincses-Ajtay Mária) és a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség (elnöke Tubák Nimród) 2013 novemberében a Bukaresti Táblabírósághoz fordult. Azt szerettük volna elérni, hogy állapítsák meg: a Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Hivatal (ARACIS) marosvásárhelyi használatra megalkotott szabálya (sztenderdje) érvénytelen. A kifogásolt sztenderd kimondta, hogy a klinikai gyakorlatok kizárólag román nyelven folyhatnak, vagyis a magyar diák a kórteremben csak románul szólhatna a románul alig beszélő idős nagymamájához… Ezt a diszkriminatív tiltást a MOGYE szenátusának román kétharmada a klinikai gyakorlatokon kívül kiterjesztette a preklinikai gyakorlatokra (beleértve az anatómiát, noha a halottak már nem beszélnek), a szemináriumokra és a diplomavizsgákra is.
A két felperes (az RMOGYKE és az MMDSZ) körlevélben felkérte az RMDSZ, az EMNT, az EMNP és az MPP elnökeit, hogy a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés védelmében lépjenek be a bukaresti perbe. Sajnos, csak az EMNT és az EMNP érezte át az ügy fontosságát, az ismét kormányra került RMDSZ és az MPP nem volt hajlandó beavatkozni a közigazgatási eljárásba. Az RMDSZ- vezetés elutasító döntése szerfelett meggondolkoztató, és akarva-akaratlanul igazolja Victor Ponta miniszterelnök érvelését, aki azzal indokolta az RMDSZ újabb kormányba léptetését, hogy ezáltal "megszelídíti" a magyarság képviseletét. Felidézem, az RMDSZ-vezetés azt hangoztatta, hogy azért is lépett be a kormánykoalícióba, hogy meg tudja oldani a MOGYE-n a magyar oktatás ügyét. Az RMDSZ a 2011-ben indított marosvásárhelyi közigazgatási perbe is csak a koalíciós Ungureanu-kormány megbuktatása után vállalta fel a támogató beavatkozást. Tehát ismételten bebizonyosodott, hogy a magyar orvos- és gyógyszerészképzés érdekében csak akkor áll a sarkára az érdekvédelminek mondott szövetség, ha ellenzékben van?! Az RMDSZ passzivitása nehezen védhető, mivel a magyar oktatás visszaállítása ügyében csak jogi úton vagy polgári engedetlenséggel lehetne előre lépni. A Ponta-kormány "születési hibájának" következtében – ti. a MOGYE-n a magyar fakultás létrehozását elrendelő kormányhatározat ellen benyújtott bizalmatlansági indítvánnyal buktatták meg az Ungureanu-kormányt – nincs abban a helyzetben, hogy kormányhatározattal törje meg a szenátus román kétharmadának csökönyös ellenállását.
A magyar oktatók megelégelték, hogy a MOGYE szenátusának román kétharmada nemcsak a tanügyi törvényt, hanem annak politikai nyomásra felpuhított, 2012 szeptemberében megkötött egyezségbe foglalt előírásait sem hajlandó betartani. Közgyűlésükön eldöntötték, hogy a vezető tisztségeket betöltő képviselőik tiltakozásképpen beadják lemondásukat, a vezető testületekbe beválasztott tagok pedig bojkottálni fogják ezek tevékenységét mindaddig, amíg nem állítják helyre a törvényességet. Szinte érthetetlen, hogy Markó Béla volt RMDSZ-elnök, Kelemen Hunor jelenlegi elnök és Király András tanügyi államtitkár miért száll szembe a törvény által biztosított jogok alkalmazását kicsikarni akaró magyar tanerők tiltakozó lépéseivel. Sajnálatos módon az RMDSZ-es illetékesek "elfelejtették", hogy ma már senki sem beszél az önálló kolozsvári Bolyai Egyetem visszaállításáról. A politikai pipogyaság és az idő múlása oda vezetett, hogy jelenleg szóba sem kerül az önálló Bolyai Egyetem visszaállítása, e jogos követelés teljesen lekerült a napirendről. Ha a teljes körű magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésből hiányzó hetven százalékot nem sikerül visszapótolni, itt, Marosvásárhelyen is beállhat a Bolyai-szindróma. A politikai ellenszélben küzdő magyar oktatók és diákok elfásulnak, beletörődnek a jelenlegi helyzetbe. Az egyetem vezetősége a hangadó magyar professzorokat újabban bűnvádi feljelentésekkel és munkajogi eljárásokkal vegzálja! Szerencsére a MOGYE- ügyben nincs egyetértés a Fidesz-kormány és az RMDSZ-vezetés között – Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes határozottan kijelentette, hogy 100%-ig támogatja a magyar tanerők tiltakozó lépéseit.
Az általunk szorgalmazott jogi megoldás a Bukaresti Legfelső Ítélőtábla és Semmítőszék kezében van. Ha a fellebbezési eljárásban kedvező ítélet születik, akkor annak azonnal érvényt lehet szerezni a MOGYE-n. A Bukaresti Táblabíróságon lefolytatott bizonyítási eljárás során kiderült, hogy az ominózus, a magyar nyelv kitiltását rögzítő jogszabály valójában nem is létezik. A Bukaresti Táblabíróság mindezek ellenére elutasította az RMOGYKE és az MMDSZ abszolút megalapozott közigazgatási keresetét, sőt ezzel sem elégedett meg, hanem érdemben helyben hagyta a MOGYE magyaroktatás-ellenes beavatkozását. Az Azamfirei rektor által aláírt beavatkozás tételesen tartalmazza azt, hogy az elméleti oktatáson kívüli tevékenységek, vagyis a gyakorlatok, szemináriumok, záróvizsgák nyelve a román, kijelentve azt is, hogy ez a helyzet nem diszkriminálja a magyar oktatást!? Érvként hozzáfűzi, hogy sok magyar diák olyan előrelátó, hogy eleve a román tagozatra iratkozik be… Tehát oda jutottunk, hogy ezt az alkotmányt- és tanügyi törvényt, nemzetközi egyezményeket sértő álláspontot az elsőfokú ítélet helyben hagyta. Méghozzá úgy, hogy ennek érdekében egy nem létező jogszabályt alkalmazott! Ezt a lehetetlen helyzetet a Bukaresti Legfelső Ítélőtábla előtt sorra kerülő fellebbezési eljárásban mindenképpen meg kell változtatni! Mindehhez a nemzetközi figyelemfelkeltés, az összmagyar összefogás elengedhetetlen. A Legfelső Ítélőtáblán szeptember 19-én sorra kerülő sorsdöntő tárgyalás előtt feltétlen tudatosítanunk kell a román vezetésben azt, hogy egy ilyen ítélet milyen rossz fényt vet a román igazságszolgáltatásra, súlyosan sértve az európai normákat, a román alkotmányt és a tanügyi törvényt. Bármilyen nehéz, de át kell törni a román média és politikum által felállított hallgatás falát. Ha a szeptemberi bukaresti fellebbezési tárgyalás mégsem hoz változást, akkor be kell látnunk, hogy az 1945/46-os Romániával szemben 2014 Romániája nem hajlandó biztosítani a teljes körű magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzést. Ez esetben vissza kell térni az 1946-os megoldáshoz, amikor Marosvásárhelyen az orvos- és gyógyszerészképzés magyarországi professzorokkal indult el, akik azután kinevelték az erdélyi utánpótlást is. A Sapientia egyetem keretében vagy a romániai magyar orvos- és gyógyszerészképzést támogató anyaországi egyetemek kihelyezett tagozataként lehet megoldást találni erre az égető és fájó kérdésre.
Kincses Előd, Népújság (Marosvásárhely)

Kolozsvár, az apolitikus
Politikamentes legyen a Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozata, vagy sem? A kérdés így, vagylagosan megfogalmazva, belátom, nem életszerű.
A politikusok ugyanis köztünk járnak, s ha valaki összefut Kelemen Hunorral vagy Szilágyi Zsolttal a Farkas utcai vásársoron, aligha arra gondol elsősorban, hogy milyen érdeklődve nézi a portékát ez a két szimpatikus férfi. Már persze, aki ismeri és felismeri őket. Hiába, így van ez kódolva, s legalább annyira keresgélhetjük a hibát magunkban, mint amennyire haragszunk ilyenkor a politikusok imázsformálóira. A kampányidőszakok emelt szintű „mérgezettségi” fokáról nem is beszélve.
Más kérdés persze, ha az esti rockbanda frontembere két szám között arra buzdít, hogy tapsoljuk meg a háttérben szolidan bulizó elnökjelöltet. Ilyenkor ugyanis még kevésbé hiszi el bárki is, hogy az illető diszkrét elvegyülési szándékkal ácsorog a decibelek között. A frontembernek persze két gyémántkemény gitárfutam között is jogában áll kifejezni politikai preferenciáit, egyebet nem kockáztat vele, mint a beskatulyázást, illetve azt, hogy jövőre nem hívják meg a szervezők.
De ez is csak részben lehet igaz, hála istennek leáldozóban a politikai korrektség sehová nem vezető trendje, legyen csak nyugodtan véleményünk, arcunk, karakterünk. Alaposan meggondolandó kérdés viszont, hogy ildomos-e meggyőződéseinket valamennyi jelenlévő arcába vágni egy olyan rendezvényen, ahol a többség a legkevésbé sem erre vágyik. Ilyenkor talán valóban többet jelent a kevesebb, a visszafogottság, a másik tisztelete, csupa olyan humán-erőforrási befektetés, amely nem hoz azonnali, melegházi termést.
Kolozsvár bámulatoson kivirágzó magyar napjai igazából csak most kezdődnek. Kedden még épültek a standok, eddig elsősorban a falak mögött kaphatták be az első kultúrfalatokat az arra vágyók. Mától azonban utcára vonul a város, s mellette fél Erdély. Kétségtelenül remek terep politikai tőkekovácsoláshoz. De leginkább ahhoz, hogy jól érezzük magunkat egymás, valamint Kelemen Hunor és Szilágyi Zsolt társaságában.
Csinta Samu,Krónika (Kolozsvár)