A kolozsvári piarista templom Szent Cecília kórusának elindítója és névadója, Márton Áron püspök
A kolozsvári piarista templom Szent Cecília kórusának krónikája elnevezésű album Tomcsicsuk Matild krónikás kézírásos feljegyzései révén becses hely- és egyháztörténeti adalékokat őrzött meg az utókor számára.
1956 júliusában felröppent az örvendetes hír, Gregoria tisztelendő nővér énekkar szervezésébe kezdett. A leendő tagok nagy örömmel fogadták a hírt – a bejegyzések szerint – „Hiszen lesz végre egy kis közösség, ahol Isten dicsőségére dolgozhatnak!” A jelentkezési kedvet még jobban fokozta, amikor Gregoria nővér bejelentette, hogy „a Püspök úr [Márton Áron] óhaja volt, hogy a piarista templom »mintatemplommá« legyen. S őt bízta meg, hogy énekkart szervezzen, melynek komoly munkája és hivatása lesz!”
A többször megemlített Gregoria tisztelendő nővér – „polgári” nevén – Forrai Magdolna (Magyarszék, Baranya vármegye, 1918. január 22. – Debrecen, 1983. március 17.) tanárnő legfontosabb életrajzi adatai: A gimnáziumot Debrecenben a Svetits Intézetben végezte. 1934-ben belépett a Miasszonyunkról nevezett szegény iskolanővérek rendjébe, 1938-ban tett örök fogadalmat. A kolozsvári Marianum római katolikus tan- és leánynevelő intézetben kezdett tanítani. Kolozsvárt, 1944-ben jelent meg a népzene iránti elkötelezettségét tanúsító monografikus szintű műve: Népi zenénk a nemzeti öntudat fejlesztésében. 1948-ban – a szerzetesrendek felszámolásának időszakában – fizikai munkás és kántor-karnagy. 1965-től egykori Alma Matere, a debreceni Svetits Leánygimnázium ének-zene tanára. Domokos Pál Péter ösztönzésére 1958 és 1959 nyarán Kájoni János Cantionale Catholicum egyházi énekeskönyve alapján részletes és alapos népének-gyűjtést folytatott Háromszék, Udvarhely és Csík megyében.
Gyulafehérvárt, 1957 májusában Gregoria nővér a kórus ügyében Márton Áron gyengélkedése miatt nem tudott személyesen beszélni a Püspök atyával, csupán levélben tudta előterjeszteni az énekkar kérését.
„Szeretett jó Püspök Atyánk!
Énekkarunk a napokban elhatározta, hogy levélben fog jelentkezni szeretett Püspök Atyánk előtt. Közös óhaj és ragaszkodás volt elindítója ennek a levélnek.
De ez a levél nem csupán betűkből fog állani! Hanem élő, eleven, hálás szívekből, melyeket énekkarunk tagjai tesznek a holt betűkön keresztül szeretett Püspök Atyánk – elindítójuk – elé és kérik, hallgassa meg gyermekeit.
Az első szavunk tele van köszönettel és hálával! Köszönjük, hogy énekkarunk létesítésével nekünk alkalmat adott, hogy tevékenyen dolgozhassunk: Isten dicsőségén és a lelkek megszentelésén. Ez a kettős célunk nagy örömmel és lelkesedéssel tölt el mindnyájunkat!
De köszönjük azt is, hogy énekkarunk által valami közösségbe kerülhettünk, aminek hiányát kiszikkadt lelkünk már évek óta szomjazta. Létszámunk szaporodása is ezt bizonyítja: sokan áhítoznak a külső hajsza után egy kis lelki oázisra. Itt pedig ez vár reánk! Szeretett vezetőnk – Gregoria tisztelendő nővér – nemcsak énekelni tanít, hanem észrevétlenül a lelkünket is neveli, és közelebb viszi az Úr Jézushoz! Meg is áldja őt ezért a jó Isten! Így a legnehezebb, fárasztó napok után is örömmel sietünk az énekpróbákra, mert itt lelkünk telítődik és kipiheni az élet okozta fáradságot.
S nem utolsó sorban köszönjük, hogy »liturgikus« énekkar lettünk, s így rendre megismerjük, megszeretjük az igazán szép egyházi zenét, és megtanuljuk azt értékelni!
A sok jóért mondunk tehát köszönetet szeretett Püspök Atyánknak, mert óhajával, megbízásával ezt létrejönni engedte. Hálás imánk kíséri ezért fárasztó, sok gonddal teli életét és munkáját!
Énekkarunk hő kívánsága már, hogy meg legyen keresztelve, nevet kapjon. Ezért nagyon szépen kérjük szeretett Püspök Atyánkat, tessék számunkra nevet választani és továbbra is őrködni munkánk, fejlődésünk felett!
Egy másik tervünk az, hogy énekkarunk örökítse meg egy Krónikában munkájának főbb eredményeit, fejlődési menetét. De ezt a Krónikát szeretnék, ha Püspök Atyánk áldása nyitná meg, és ezzel indulhatna útjára. Ezért kérjük, tessék nekünk elküldeni néhány soros áldását!
Ígérjük, hogy a jövőben, a szent zenében való buzgósággal, mindig nagyobb elmélyedéssel és áhítattal akarunk helyt állani, hogy így szeretett Püspök Atyánk óhaját tehetségünk szerint megvalósíthassuk.
Áldó kezét szeretettel csókolják hálás gyermekei:
Kolozsvár, 1957. II. 11.
a »névtelen« Énekkar tagjai”
A kórus levelének átvétele után a Püspök Atya megüzente, hogy írásban fogja véleményét kifejteni. Gépírásos válasza a feladást követően egy hét múlva érkezett meg a címzetthez.
„D. a J. Kr.!
T. FORRAI M. GREGORIA NŐVÉRNEK
Kolozsvár
A kolozsvári piarista templom énekkarának jelentkezését és eddigi munkájáról való beszámolóját örömmel vettem.
A buzgó énekesek és lelkes vezetőjük munkájára Isten áldását kérem. Hogy pedig ne legyenek „névtelenek”, ajánlom Szent Cecíliának, az egyházi zene égi pártfogójának nevét.
Gyulafehérvár, 1957. február 14-én
FŐPÁSZTORI ÁLDÁSOMMAL:
+ Áron
püspök”
A kórus tagjai vezetőjükkel együtt örömmel olvasták az erdélyi püspök székhelyéről érkezett levelet. Szent Cecília római szűz vértanúban a 15. század óta a zenészek, a hangszerkészítők és a szent zene védőszentjét tisztelhették. Rövidesen Márton Áron levelére adandó válaszukat is megfogalmazták, melyet a következő megszövegezéssel küldtek el a kolozsvári egyházi szkólát elindító és névadó Püspöküknek.
„Szeretett jó Püspök Atyánk!
Örömmel vettük áldást küldő levelét. Hálásan köszönjük, hogy énekkarunk nevet kapott Püspök Atyánktól.
Egyben szeretettel meghívjuk március 3-án tartandó első egyházzenei ájtatosságunkra.
Ígérjük, minden erőnkkel azon fogunk dolgozni a jövőben, hogy Püspök Atyánk óhaja szerint az Isten dicsőségét előmozdítsuk a lelkekben.
Áldó kezét hálás szeretettel csókolják
Kolozsvár, 1957. II. 25.
gyermekei:
a »Cecília Énekkar« tagjai”
A gyulafehérvári püspökség épületében 1957. június 6-tól tíz évig házi őrizetben lévő Márton Áronnal még az írásbeli diskurzus is nehézségekbe ütközött. Ezen időszak alatt arról természetesen szó sem lehetett, hogy székhelyét elhagyhassa, s részt vehessen Erdély másik városában megtartott egyházi jellegű rendezvényen. Ezért nem tudott élni a Szent Cecília kórus szíves invitálásával, hogy személyesen győződhessen meg vallásos elkötelezettségükről és magas szintű zenei énektudásukról. Meghívásukat örömmel fogadta, de annak el nem fogadható okát természetszerűleg nem indokolhatta meg. Főpásztori áldásával igyekezett áthidalni az őket elválasztó földrajzi távolságot, hogy lélekben mégiscsak találkozhassanak.
„D. a J. Kr.!
Tisztelendő FORRAI M. GREGORIA nővérnek
Kolozsvár
Templomi hangversenyükre szóló meghívójukat köszönettel vettem.
Köszönöm a meghívást s még inkább a »Szent Cecília kórus« szép munkáját.
A kórus lelkes tagjainak és érdemes vezetőjüknek a Szűzanya oltalmát kéri, és főpásztori áldását küldi
Gyulafehérvár, 1958. december 12-én.
+ Áron
püspök
Tisztelendő
FORRAI M. GREGORIA
nővérnek
KOLOZSVÁR”
Az eddig közöletlen levelekből is kitűnhet, hogy Isten szolgája, Márton Áron a zenét, mint különlegesnek minősített művészeti ágat az akkori rendkívül nehéz politikai és gazdasági viszonyok közepette is igyekezett támogatni, és annak egyháza értékrendjében a megillető helyet biztosítani. Minden bizonnyal egyetértett Johann Sebastian Bach megállapításával: „Minden zene célja [...], hogy Isten dicsőségét zengje, és kikapcsolódást nyújtson a lélek számára; ahol ezt nem tartják szem előtt, ott nem zene szól, csak pokoli lárma.”
A napjainkban működő Szent Cecília kórus a kolozsvári Szent Mihály-templomban teljesíti a liturgikus események során Isten dicsőségére vállalt egyházzenei szolgálatát.
Sas Péter, Szabadság (Kolozsvár)

Szekértúrán, a nagy háborúra emlékezve
Pénteken ért véget a 8. Orbán Balázs Emlék Szekértúra, melynek részvevői idén az első világháború hőseinek emléke előtt hajtottak fejet. Végigjárva a Székelykeresztúri Unitárius Egyházkörhöz tartozó huszonhat települést, emléktáblák és emlékművek előtt idézték fel azokat, akik kis falvainkból a „nagy háború” áldozataivá váltak.
Nyolcadszor vágtak neki Orbán Balázs-i lelkülettel a szekeres honismereti zarándoklatnak. A forgalmas utak helyett felhagyott erdei-mezei ösvényeken jutottak el egyik falutól a másikig. A helybéliekkel idézték fel a múlt század elejének emberveszteségeit. Pénteken az utolsó előtti állomáson, Firtosváralján jártunk.
A harminc, zömmel Hódmezővásárhelyről és Budapestről érkezőn meglátszott a nap heve, de nagy esők is hátráltatták a szekerezést. A falubeliek fogaton eléjük mentek, és a határban énekszóval köszöntötték őket.
Sípos László helyi unitárius lelkész a kétszáz éves, felújítás alatt álló templomban elmondta: a látvány önmagáért beszél. Van akarat, holnap, jövendő! Jelképesen megemelte kalapját azok előtt, akik sarával-esőjével vállalták az utat – belülről valami arra indította: vállalni kell. A népes megemlékezők imája azokért szólt, akik életüket-vérüket adták nemes célokért. Két verssel köszöntötte a különböző korú tisztelettevőket és azokat, akiknek csak nevét olvashatták fel az emléktábláról, avagy névtelen sírokban nyugszanak. Életüket áldozták a hazáét, a szabadságért, a megmaradásért.
A sasos behívók áldozatai
A falu legidősebb embere, a 88 éves Bálint Zsigmond megköszönte, hogy a Firtos hegye alatt élőkkel róják le kegyeletüket. „Borzalmas idők jártak, amikor az emberek a sasos behívókat kapták. A faluból sokan életüket áldozták. Apa harmadmagával ment, csak ő került haza, fiai odamaradtak.” Huszonkét nevet véstek az emléktáblára.
Az Ezer Nemzetség Ivókupa Baráti Társaság és a szekértúra vezetőjét, Fazekas Özsébet a firtosváraljai veszteséglista intése érintette meg legmélyebben. „Ez a közösség szívén viselte a hősök emlékének a tiszteletét”: Ember! Eszmélj! Ezek a hazáért áldozták életüket. Emlékük áldott. Lőrinczi Lajos esperes elmondta, több száz nevet olvastak fel az elmúlt héten: azokét, akik „fészküket védték”. Sok szájról szájra terjedő emléket is meghallgattak. A fiatfalvi bácsi mesélte: huszár nagyapja egykor úgy jött haza, hogy az összes csatát megnyerték. Itthon tudta meg, hogy elveszítették a háborút. Hogy lehet?
Grezsa István orvos bevallotta: a kegyeleti utazás rendkívül megterhelő lelkileg. Olyan fizikai, szellemi súly, amely évekre fog hatni. Megrendítő volt a közösségek viszonyulása. Tapasztalták: a „Nagy háború” emberveszteségben ugyanazt eredményezte, mint amit tapasztaltak az Alföldön. A kegyelet mellett jövőbe mutató a közös azonosságtudat: egymás terhét hordozzátok. Erdély nélkül Magyarország sincs!
„Ez nehéz!”
Bordás Gábor 28 éves, a svédországi Uppsalából érkezett. Apai ágon nagyszalontai kötődésű, a hazalátogatás a gyökerek felfedezése is. "Itthon érzem magam. A megemlékezés nehéz. Egy évet, a sorkötelességet leszolgáltam. Katonás egyén vagyok, jól éreztem magam ezekben a körökben. Milyen lehetett azoknak, akik átélték a háborút; az a sors, amelybe belekényszerítették őket? Megérdemlik a tiszteletet!”
Fazekas Özséb Szilveszer pannonhalmi bencés diák mind a nyolc szekértúrán részt vett. Az ideinek jellege miatt fontos célja volt. Eddig csak átmentek a falvakon, most megálltak. Mindenütt várták őket. Új erőt adott, hogy szükség van jelenlétükre a megemlékezéshez.
Fazekas Özséb kifejezte: mindenütt nagy szeretettel és tisztelettel fogadták őket. Kiemelt helyszínek is voltak, ahol a helyi közösség nagyobb létszámban és ünnepi készülettel csatlakozott hozzájuk. A visszajelzés megerősítette az elhatározást: „végigvisszük a kegyeleti emléktúrát”. Folytatják: a következő három évben a szekértúra részvevői ellátogatnak egy-egy első világháborús helyszínre: télen Galíciába és Lodomériába mennek, ahol a székelyek is harcoltak.
Molnár Melinda, Székelyhon.ro

Előrelépés a tárgyalásokon – Csomag: statútum és alkotmánymódosítás
Legkésőbb két hét múlva véglegesítik Székelyföld autonómia-statútumát, és ezt követően közvitára bocsátják – mondták el hétvégi egyeztetésük után az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) képviselői. Esély van arra, hogy az őszi parlamenti szesszióban a tervezetet benyújtják a parlamentbe. Márton Árpád, az RMDSZ küldöttségét vezető parlamenti képviselő elmondta: megállapodtak abban, hogy a tervezethez egy olyan alkotmánymódosító csomagot is kapcsolnak, amely lehetővé teszi egy dél-tiroli mintájú autonómia működését. Egyetértettek abban is, hogy Székelyföldet Kovászna, Hargita és Maros megyék területében határozzák meg úgy, hogy záros határidő alatt, azok a települések, amelyek nem kívánnak idetartozni, leválhatnak róla, illetve a szomszédos megyékből azok a települések, amelyek ide akarnak tarozni, csatlakozhatnak hozzá.
– Abban maradtunk, hogy módosítjuk az alkotmányt, a régió nem megyék szövetségeként, hanem törvény útján jön létre – mutatott rá a kiútra egyik korábbi nézeteltérésből a képviselő.
Leszögezték az is, hogy a régiót egy közvetlenül választott testület vezeti majd, teljes kétnyelvűség lesz, és az etnikai csoportok számarányuknak megfelelő képviselethez jutnak.
A korábbi találkozóktól eltérően, a Márton Árpád, Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester és Székely István Kulturális Autonómia Tanács-elnök, illetve a Biró Zsolt pártelnök, Kulcsár-Terza József és Salamon Zoltán, az MPP Kovászna és Hargita megyei elnökei által alkotott delegációk konkrét szövegtervezeteket is végigtárgyaltak – mondta el az RMDSZ tárgyalócsoportjának vezetője. Volt, amiket ki kellett javítani, és elhangzottak olyan javaslatok is, amelyekre legközelebb kell majd visszatérni – tette hozzá Márton Árpád.
Biró Zsolt, az MPP országos elnöke „fontos előrelépésről” beszélt, és megállapította: az RMDSZ ezúttal a korábbi „felvizezett” tervezet helyett egy szolid szöveggel rukkolt elő, amelybe beépültek az MPP korábbi javaslatai is. Ez ugyan nem fér bele a jelenlegi alkotmányos keretbe, de legalább arról szól, amiről szólnia kell: a nyolc székely szék valós autonómiájáról.
– Ha sikerül kialakítani egy valamennyi fél számára elfogadható modellt, akkor azt mindenki a saját csatornáin népszerűsíthetné mind a román közvélemény, mind az európai intézmények fele. Annyira naivak ugyanis nem vagyunk, hogy azt higgyük, ezt a hat százalékos RMDSZ, ha még a legpozitívabban is viszonyulna hozzá, nemzetközi nyomás hiányában át tudná préselni a román parlamenten – nyilatkozta Biró Zsolt.
Az MPP elnöke kiemelte: a tervezet preambulumába (az alapelvekről szóló bevezető fejezetbe) szó szerint beírták az 1918. december elsejei, Gyulafehérvári Nagygyűlés Nyilatkozatát, amely nem csak erkölcsi, hanem törvényi alapja is kell, hogy legyen a romániai kisebbségi jogrendnek.
Az MPP elnöke bizakodó abban a tekintetben is, hogy az itt megfogalmazott alapelvek eloszlatják azt a – nem kizárt, hogy tudatosan fenntartott – félelmet, amely az autonómiát területi szegregációval azonosítja. Biró Zsolt azt reméli, a statútum „nem valamelyik asztalfióknak készül”, és ha a közvita hasznos észrevételeit beépítik a jogszabályba, az RMDSZ képviselői az őszi ülésszaknak már az elején benyújtják a parlamentbe.
Erdély András
Székely Hírmondó, Erdély.ma

A polip
A korrupció polipja – ez az imaginárius szörnyeteg – behálózza Abszurdisztánt. Csak a péntek reggeli hírekből: letartóztatták a korrupcióellenes ügyészség iaşi-i ügyészét csúszópénz elfogadása miatt, előzetesbe került a sloboziai vérközpont igazgatónője, mivel a vérátömlesztéshez elengedhetetlenül szükséges vér is alkuk céltáblájává vált, aki nem fizetett 50 vagy 100 lejt, nem kapott vért, betegek haltak meg a műtőasztalon.
Letartóztatták az egyik teleormani árvaház vezetőjét, azzal vádolják, hogy csúszópénzt kértek az örökbefogadásokért, egy boldog család 1000 euróért juthatott gyermekhez, az ügyek nyolc esztendeje folynak… Hetek óta folyik a kenőpénz elfogadásával vádolt Mircea Băsescu ügye is, előtérbe kerültek ismét a korrupcióval vádolt tévémogul zűrös ügyletei, s Voiculescu ellen szaporodnak a vádak! De mindez eltörpül a legújabb botrány mellett: a Korrupcióellenes Ügyészség három minisztérium 2001 és 2013 között kötött, több mint gyanús szerződéseit vizsgálja. A korrupció polipja tehát elérte a hatalom legfelső köreit is, az elnök családját, a leggazdagabb üzletembereket és a kormányt. De lássuk, miről van szó ez utóbbi esetben. Négy szerződésről, melyekkel körülbelül egymilliárd lejjel károsították meg az államot. A történet 2001-ben, a Năstase-kormány idején kezdődik, de átnyúlik a Boc- és a Ponta-kabinet idejére is. A mába! Az oktatási minisztérium az iskolák informatikai berendezéseinek korszerűsítésére kötött még 2001-ben egy szerződést. Nyilván, csúszópénzekért juthattak a cégek az üzlethez, később az ügy az informatikai minisztérium hatáskörébe került, s folytatódott Daniel Funeriu és Valeriu Vreme oktatásügyi, illetve kommunikációért felelős miniszter idején is, érintve a kabinet főtitkárságát is. Még megdöbbentőbb a belügyminisztérium umbuldája. Ioan Rus minisztersége idején, 2001-ben a határok biztonságosabbá tételének érdekében kezdett tárgyalásokat a tárca különféle cégekkel, 40, illetve 60 ezer euróért kaphatták meg a szerződéseket az érintett vállalkozások, de tejeltek 5–10 százalékot a megkötött szerződések után is a megítélt összegből. Ez az ügy is átnyúlik a mába. 650 millió euróról van szó, az összeg jelentékeny része köztisztviselők zsebébe vándorolt. A Korrupcióellenes Ügyészség munkatársai kezdeményezik tizenegy volt és jelenlegi miniszter őrizetbe vételét. Ha tagjai a parlamentnek, kiadatásukról a képviselőház és a szenátus dönthet, ha nem tagjai, akkor Traian Băsescu államfő. Az 1989 utáni huszonöt év legnagyobb korrupciós ügyéről van szó. Mindez cáfolja szegény Radu Vasile – a costeşti-i csata hőse – megállapítását, aki még 1999-ben, a bányászvillongások idején jelentette ki: Romániában már mindent elloptak, nincs, mit ellopni. Kiderült: van, és az is, hogy a száz sebből vérző polip levághatatlan karjai elérték a hatalom legfelső köreit is.
Bogdán László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Továbblépni
A magyar nemzetpolitika utóbbi négy évének gyakorlatát folytatni kell, az esetleges változtatásokat pedig nem azért kell megtenni, mert bizonyos pozíciókba új emberek kerültek, hanem azért, mert a külhoni magyar közösségek igénye túlmutat az eddigieken – hangsúlyozta Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) és a tartományi képviselőház elnöke a XII. Vajdasági Szabadegyetem utolsó napján, tegnap az észak-bácskai Kishegyesen.
A magyar nemzetpolitika négy éve és a vajdasági magyar politikai érdekképviselet című kerekasztal-beszélgetésen Répás Zsuzsanna, a nemzetpolitikáért korábban felelős helyettes államtitkár – a nemzetpolitika utóbbi huszonöt évét ismertetve – azt mondta: a rendszerváltás után a magyar állam számára természetessé vált, hogy foglalkozik a külhoni magyarsággal, a kormányváltások viszont hullámzást idéztek elő a nemzetpolitikában, ami megingatta a külhoni magyarok bizalmát. Hozzátette: a nemzetpolitika célja az, hogy a külhoni magyaroknak legyen élhető jövőjük a szülőföldjükön.
Pásztor István ehhez kapcsolódóan kifejtette: számára az újfajta nemzetpolitika igazi kérdése az, hogy a magyar kormány támogatáspolitikája megmarad-e az eddigi gyakorlatnál – annál, hogy főleg az oktatási és művelődési kezdeményezéseket támogatja –, vagy továbblépnek. Hozzáfűzte: ő az utóbbinak a híve, és szerinte sok más határon túli közösség is így gondolkodik. Mint fogalmazott, a nemzetpolitikát a gazdaságfejlesztés, a munkahelyteremtés, valamint az egészségügyi és a szociális kérdések szempontjából kellene továbbfejleszteni. Erre kitapintható igény van. Számunkra az lenne hihetetlenül fontos, ha meg tudnánk állapodni abban, hogy a támogatáspolitikát ebbe az irányba tudnánk kimozdítani – mondta Pásztor István. A politikus szerint a nemzet akkor erős, ha Magyarország erős, a nemzetrészek pedig tekintélyesek, mivel össze vagyunk kapcsolva egymással, a többi magyar közösség sikere a mi sikerünk is. A pártelnök hozzátette: „Nekünk nagyon fontos, hogy Magyarországon milyen kormány van, hogy milyen a Fidesszel a kapcsolat, de a feladatokat nekünk magunknak kell elvégeznünk. De bátrabbak vagyunk, ha tudjuk, hogy olyan magyar kormány van mögöttünk, amely támogat bennünket. Ugyanúgy kell képviselnünk az érdekeinket, ahogy eddig is tettük. Számomra az igazi kérdés pillanatnyilag az, hogy számíthatunk-e arra a fajta anyaországi támogatásra, amelyet az utóbbi négy évben tapasztaltunk, vagy sem, és akik a magyar kormány határon túli politikáját képviselik, elfogadják-e azt, amit mi csinálunk, vagy nemzetárulásnak tartják azt.” Répás Zsuzsanna szerint ahhoz, hogy a külhoni magyaroknak élhető jövőjük és jövőképük legyen a szülőföldjükön, a magyar intézményeket kell támogatni, mert a közösségek az intézmények köré szerveződnek. Kiemelte, nagyon fontos, hogy a határon túli magyar közösségek gyarapodjanak. Szerinte az utóbbi négy év magyar nemzetpolitikája a kettős állampolgárság lehetőségének megteremtésével teljesedett ki, illetve érte el eddigi csúcspontját.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tábor a templom körül
Bár menet közben ízlelgetve, számomra kicsit furcsának tűnt az EmberHalász napok elnevezés, a helyszínen perceken belül magával ragadott a VIII. MMIKE (Maros Megyei Ifjúsági Keresztyén Egyesület) táborának hangulata. Már maga a tény, hogy közel 200 fiatalt láttam énekelni a vajdaszentiványi református templomban, meghatóan jó érzéssel töltött el. Ezt fokozta a kőfallal körbevett templom körül guggoló sátrak színes vidámsága, a templom és az óvoda környékén nyüzsgő kamaszok és ifjak jókedve, a beszélgetések során megtapasztalt komolysága, a játékban való feloldódásuk, a kicsit ügyetlenül burgonyát daraboló fiúcsoport igyekezete és sorolhatnám tovább szombat délelőtt gyűjtött tábori élményeimet.
Megyénk 25 református gyülekezetéből érkezett az a közel 200 fiatal, akiket a konfirmáción túl a keresztyén emberré válásban akartak segíteni a szervezők a Való világ, kezdjetek el élni! téma kibontásával. Erről szóltak az előadások: Kezdjetek nevetni… (Márton Előd lelkipásztor), Kezdjetek szeretni… (Kádár Annamária pszichológus), Kezdjetek felnőni… címmel ígért a programban előadást Peti András jogász, de a résztvevők sajnálatára nem tudott elmenni, és Kezdjetek el élni… (Müller Loránd lelkipásztor). A szervezők – Sütő Alpár Barna, Kopán Antónia, Béres Levente, Mészáros Mózes – és közel 30 munkatársuk sokszínű csapatot alkotott, amelyben mindenki legjobb tudásával járult hozzá a program összeállításához. Ebbe a komoly témák mellett a játék, koncertek, horgászvetélkedő, sport, az imaközösség és a vasárnapi istentisztelet is belefért. Az előadásokat követően a 200 fiatal 20 csoportra oszolva két-két irányítóval, köztük hét lelkésszel mélyítette el a hallottakat. – Azt szeretnénk bizonyítani a fiataloknak, hogy a keresztyénség nem egy dohos, templomszagú valami, és fiatalként is lehet igazi keresztyénnek lenni – magyarázta Les Zoltán egyetemi lelkész. Majd hozzátette, hogy a komfortzónából való kilépésre akarták ösztönözni a résztvevőket, a felelősségvállásra. Erről szólt a Székely Ferenc református lelkész és Szombat Csilla vallástanár vezette kis csoportos beszélgetés is, amelyen alsóbölkényi, kendi, gegesi, lőrincfalvi, nyárádtői, magyarói, szentháromsági és két vásárhelyi gyülekezetből érkezett résztvevő tartott önvizsgálatot, és vette számba, hogy önmagáért, a hozzá közelállókért, a közösségért és keresztyénként hol, mikor és miért vállalt felelősséget, majd közös játékban oldották fel a beszélgetést.
A tábor másik élményforrása a Kontrasztok című kiállítás volt, amelyet a Kisvárdai Református Egyházközség Ifjúság csoportja és a Magyar Rendőrség állított össze képekből, szövegekből és filmekből a családról, a példaképpé válásról, az ital, a dohányzás, a kábítószer hatásáról és az abortuszról, valamint az ezek nyomán megszólaló keresztyén üzenetről. A kiállításról lelki utógondozás, szakemberekkel való megbeszélés nyomán távoztak a résztvevők, legtöbbjük meghatódva.
– Nagyon sok a fiatal, jó a hangulat, gitározunk, énekelünk – mondta lelkesen a hatodikos szentháromsági Fazakas Kálmán. A XI. osztályos kelementelki Fancsali Nóra és Menyhárt Dóra pedig azt hangsúlyozta, hogy a tábor az önbizalmukat erősíti, s Kádár Annamária pszichológus előadásából azt viszik magukkal, hogy szükség van a magasabb szintű, feltétel nélküli szeretetre, s hogy az életben a pozitív dolgokra visszaemlékezve, azokból lehet erőt meríteni. Jó volt hallgatni az esti koncertet, de első éjszaka meg kellett küzdeni a viharral is, ami megtépázta a sátrakat – mondták a lányok a szigorú tábori szabályokat tartalmazó felirat előtt.
Szavaik nyomán úgy tűnik, hogy a szervezők elérték a céljukat, s ahogy Sütő Alpár fogalmazott, lehetőséget teremtettek a találkozásra, a megismerkedésre, az IFI-munkába való bekapcsolódásra, s annak tudatosítására, hogy miképpen lehet a keresztyén értékrendet megélni a mindennapokban. De iskolai év végén a kikapcsolódásra, sportra, horgászásra, a tartalmas szórakozásra is.
(bodolai), Népújság (Marosvásárhely)

A megtartó erő – Az identitásról tanácskoztak a Partiumi Írótábor résztvevői
Partium identitása volt a központi témája a Nagyváradon 11. alkalommal megrendezett háromnapos Partiumi Írótábornak, amelynek megszervezésében immár a Partiumi Keresztény Egyetem és a Partiumi Magyar Művelődési Céh is csatlakozott az eseményt életre hívó Pro Universitate Partium Alapítványhoz.
Ma egy kicsit elmúlt az a félelmem, ami abból fakadt, hogy az irodalomban nem annyira artikulált az identitás kérdése. Nagy fába vágtuk a fejszénket, de azt hiszem, hogy a kollegák, költők, irodalomtörténészek átsegítettek a nehezén” – fogalmazott lapunknak Barabás Zoltán, a tábor alapító szervezője, aki a szombati zárónapon az irodalomtábor díját is átvehette.
A költő úgy érzi, hogy a korábbi táborokhoz hasonló színvonalon zajlott az idei rendezvény is, érdekes témák merültek fel, olyan irodalomtörténeti részletek és szinte már napi politikai kérdések bukkantak elő, amelyek eggyé fonódtak a „Partium – Kompország. Irodalom és identitás” mottó alatt folytatott megbeszéléseken.
„Nagyon jó motívum volt ez a Kompország. Hiszen Partium a nyugati és a szláv kultúra közötti tamponterület. Az anyaországi kultúra a megtartó kultúra volt, mi pedig itt Erdélyben és a Partiumban örökké védekeznünk kellett egy másik kulturális közeggel szemben. Ez nagyon szépen kijött az előadásokból. Többről nem is kellett volna beszélni, csak arról, hogy a Partiumnak Janus Pannoniustól kezdve egészen Horváth Imre bácsiig és Fábián Sándorig, illetve a mai ismert költőkig mindig az volt a szerepe, hogy őrizze, továbbörökítse azokat a hagyományokat, amelyek itt megtartó erőt képviselnek. Azt hiszem, hogy ezt a megtartóerőt próbáltuk kicsit visszatáplálni egymásba” – mutatott rá Barabás.
Az írótábor fővédnöke, Tőkés László európai parlamenti képviselő is emlékeztetett arra, hogy Ady Endre publicisztikájában nem véletlenül fogalmazott úgy, hogy „Komp-ország, Komp-ország, Komp-ország: legképességesebb álmaimban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza.”
A volt királyhágómelléki református püspök előadásában úgy vélekedett, hogy pár évvel később Trianonban a kelet-nyugat irányú kompjárat zátonyra futott, és most annak „gyógyításától” függ, hogy regionális egységgé alakul a peremvidék, vagy esetleg „Kelet és Nyugat határán bukdácsolva oldott kéveként hull szét a nemzet”.
Meglátása, hogy bár fontos a keleti nyitás, ám a magyarság európai elkötelezettsége evidencia, így a Partium – ahol jelentős számban, ám mégis kisebbségben vannak a magyarok – némiképp még ma is komp és híd egyszerre. A Partiumi Írótábort méltatva Tőkés – aki a partiumi autonómia évének szellemében javasolta az esemény tematikáját – leszögezte azt is, hogy reményei szerint a múló divatok és igazodási kényszerek nem morzsolják fel a magyar irodalom nemzeti elkötelezettségét, hagyományos küldetéses szerepét.
Vásárhelyi-Nyemec Réka,Krónika (Kolozsvár)

Könyvespolc – Ha kezdet, akkor Domokos
„Végére érve az emlékek felidézésének, levelek, dokumentumok újraolvasásának – talán nem is a »végösszeg« szigorú megvonásával érzem magam adósnak, hanem a nehéz történelmi korszakot végigélt közéleti ember egyes pályaszakaszainak mélyebb elemzésével. Vagy ez inkább a politológiára vár? A személyesebb utat választottam, hangsúlyosan idézve fel, élve újra közös dolgainkat. (Ha ez hiba – vállalom.)”
Ezzel a gondolatsorral zárja Kántor Lajos a Polis Könyvkiadónál 2014-ben megjelent Domokos Géza kockázatai című kötetét, a könyv főszereplőjévé közelmúltunknak azokat az évtizedeit avatva, amelyekre különböző hangsúlyokkal, előjelekkel mai napig is folyamatosan hivatkoznak. Legtöbbször épp azok, akik vagy egyáltalán nem, vagy nem felnőttként élték meg „a kommunizmust”. Az idézőjel annak a sajnálkozó-lenéző hangsúlynak szól, amit olyan sokszor hallottam ki éppen a fent említett fiatalabb korosztály szavaiból.
Próbálkoztam többször is megmagyarázni, hogy a kommunizmus megmaradt vágyálom szinten, soha nem valósult meg, mert nem is valósulhatott. Proletárdiktatúra volt, különösen az ötvenes években és a hatvanas évek elején, aztán pedig lassan-lassan elhatalmasodott a népi (?!) demokráciának is nevezett nemzeti szocializmus. De az ilyen és hasonló magyarázatok majdnem mindig pusztába kiáltott szóként haltak el, a mindenkori nemzedékek közti váltások más ilyesfajta magyarázataihoz hasonlóan. A szó egyébként is elszáll, ellentétben az írással.
Egyrészt ezért is örültem annyira Kántor Lajos könyvének, másrészt azért, hogy Domokos Géza emlékét az őt megillető árnyalt emberismeret hangján, a kortársi mellett bajtársi szavakkal és nem utolsósorban az őszinte barátság hangján idézi meg a kötet. Kántor Lajos úgy emlékezik Domokos Gézára, hogy közben önnön korabeli énjére hagyatkozik.
Nem visszatekintést ír, nem emlékiratot, nem egy másik személyiség ürügye mögé rejtett önfényezést, hanem kettejük hol gyakoribb, hol ritkább levélváltásait Domokos Géza emlékidéző köteteinek tükrében igazolja vissza.
Az indulásról, a moszkvai egyetemi évekről például a következőket írja: „Domokos Géza hosszú életpályájának bőven voltak nehéz pillanatai, sőt nehéz, gerincpróbáló szakaszai. A moszkvai öt év a legelsők közé tartozhatott volna. Gyanakodhatnak D. G. túlélő ellenfelei, hogy a megszépítő messzeség vagy éppen a mosakodás szándéka íratta le a szerzővel: moszkvai diáksága éveiben hagyta, hogy a drámai történések elsuhanjanak mellette. Könyvében határozottan jelenti ki, hogy nem tekinti magát (a moszkvai) »nagy idők« tanújának; aki a moszkvai éveinek szentelt fejezetben »mára közismert politikai bűnök, elképesztő jogtalanságok közvetlen megfigyelőjét keresi, csalódás vár rá.
Csak azt adhatom, ami diákkörnyezetemben, külföldiként sok mindentől elzárva, napjaimat kitöltötte, amit legtöbbször sebtében papírra vetett feljegyzéseim rögzítettek…« Néhány érdekes vagy éppen groteszk helyszín, jelenet megörökítése mellett – először, másodszor és harmadszor: Pausztovszkij ennek az időszaknak a főszereplője. Ő Domokos Géza további életének szerencsésen meghatározó alakja.”
A könyv legnagyobb részét természetesen az 1970 elején Bukarestben induló Kriterion kiadó húsz évének története foglalja el, jobban mondva azok a többé vagy kevésbé fontos hétköznapi események, amelyek közvetve vagy közvetlenül az egész romániai magyar értelmiségi réteg életét meghatározták.
A Kriterion egyet jelentett Domokos Géza személyével, ő volt maga az intézmény, ő volt a karmester, a hadvezér, de talán – stílusosan – leginkább a generalissimus. Közben Kántor Lajos Kolozsváron „tartja a frontot” a Korunknál, a nyolcvanas évek közepe táján már mindketten a rendszer által nem kedvelt személyek listáján szerepelnek. De megpróbálnak nem tudomást venni az egyre elutasítóbb, egyre ellenségesebbé váló hangulatról, teszik a dolgukat – legjobb meggyőződésük szerint. Barátságuk megedződik, elmélyül az adott körülmények között, 1988 májusában például „illegálisan” megünneplik Domokos Géza 60. születésnapját, ami miatt Kántor Lajos egy rossz minőségű James Bond-paródiába is belecseppen.
S aztán megtörténik a várva várt változás – tulajdonképpen váratlanul. Az viszont magától értetődő lesz, hogy az új kezdetnek, az új esélynek, az RMDSZ-nek ugyanúgy Domokos álljon az élén, mint húsz évvel azelőtt a Kriterion adta esélynek. Kettejük munkája még jobban összefonódik, a Kolozsvár–Bukarest-tengely hajtja az új, nyíltan vállalt-vezetett kisebbségi politizálás motorját.
„Olvasom az Éveim, útjaim, arcaim felnőttkori fejezeteit, visszalapozok az Igevárra és az Esély három kötetére, és – a nekem fontos, kedves dedikációktól függetlenül – egyre inkább meggyőződöm arról, hogy saját éveim-útjaim-arcaim történetét megírhatnám Domokos Géza-tükörben.
Domokos Géza Ifjúmunkás-korszakától kezdve annyiszor hozott minket össze a nem véletlen (kiadók, szerkesztőségek, RMDSZ-elnökség – Bukarestben, Kolozsvárt, Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyt, Csíkszeredában, Aradon, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Brassóban), hogy erre a térképre felrajzolhatnám (pár év híján) egy fél évszázad erdélyi-romániai magyar értelmiségi küzdelmeit, reményeit és csalódásait (…) Minél több részlet tolul fel emlékezetemben, annál inkább erősödik véleményem: az Esély mellé oda kellene tenni a Kockázatot is” – írja Kántor Lajos a kötet hátsó borítóján is megjelentetett egyik nyílt levelében.
S hogy Domokos Géza mennyire érezte kockázatnak, kockázatosnak az életét és az egész tevékenységét? Talán egy Kántor Lajosnak küldött 1994. márciusi levelében választ kaphatunk rá: „Értsetek meg engem, és hagyjátok meg nekem az egyedül vívott harc örömét. Legyetek egy kis türelemmel. Hallom, hogy a NATO brüsszeli főhadiszállásának bejárata fölött ez olvasható: »Mosolyogjunk, a neheze hátravan.« Gondoljatok ti is erre, ha úgy érzitek, nem bírjátok. Bocsáss meg, ha döntésemmel fejtörést okoztam; tartok tőle, hogy nem először teszem. Mea maxima culpa.”
Molnár Judit |
Kántor Lajos: Domokos Géza kockázatai, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014
Krónika (Kolozsvár)

Erdélyben államalkotó nemzet vagyunk
Egy koalícióban bármi alku tárgya lehet, azonban amikor a román állam politikájáról van szó, nincs helye alkudozásnak – jelentette ki Victor Ponta miniszterelnök a B1 hírtelevízió egyik esti műsorában, mikor a legnagyobb kormányzó párt és az RMDSZ között kialakult feszültség megszüntetésének esélyeiről faggatták. Ez tiszta és világos beszéd, melynek számunkra mélyen szántó üzenete az, hogy a román hatalom, 94 éve gyakorolt szokásához híven, ezután sem szándékszik változtatni a minket másodrangú állampolgárként kezelő magatartásán. Magyarán: továbbra is jobbágysorban tartanának minket, ám ha urainkat jól szolgáljuk, hajlandók kissé meghosszabbítani a mozgásterünket behatároló pányvát.
Nos, válaszként nekünk is épp olyan határozottan és világosan kell leszögeznünk, hogy bármi egyezkedés tárgya lehet, azonban amikor a magyar nemzeti közösség jogairól van szó, nincs helye az alkudozásnak. És tévedés ne essék, mi nem kérünk, nem rimánkodunk, hanem a minket születésünknél fogva megillető jogainkat követeljük, ugyanis Erdélyben nem kisebbség, hanem államalkotó nemzet vagyunk! Egy olyan nép gyermekei, mely a Kárpátok ölében sajátos civilizációt, valamint kultúrát hozott létre, falvakat, városokat, utakat épített, ezáltal tevőlegesen és hangsúlyosan hozzájárulva e Tündérkert fejlődéséhez, s vonzó arculatának kialakításához.
De nemcsak értékteremtő munkánk, hanem folyamatosan vívott honvédő csatáink által is megszereztük magunknak a szent és senki által el nem vitatható jogot, hogy szabadon élhessünk azon a földön, melyet hosszú évszázadokon át őseinknek a betolakodók által kiontott vére öntözött. Ettől eltekintve nem akarjuk kisajátítani magunknak Erdélyt, csupán háborítatlanul és jólétben akarunk itt élni a románokkal és maradék szászokkal együtt.
A gőgös és dölyfös bukaresti hatalomnak pedig – melyet soha sem tévesztettünk össze az általa szintén elnyomott és félrevezetett román néppel – azt üzenjük, térjen észhez, s hagyjon fel az ellenünk irányuló, s az elüldözésünket és beolvadásunkat célzó nyílt vagy burkolt, de mindenképpen ellenséges törekvésekkel, mert békeszerető nép vagyunk ugyan, de a mi türelmünknek is egyszer vége szakad.
Bedő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székely válogatott Rióban
Földrajzilag hol vagyok? Ahová minden adat, útravaló híján is, már ezerötszáz éve az ember vágyott. De először föl kellett fedezni azt az új világot, melyben a legtermészetesebb módon élhet boldogan az okos, a beszélő ember. Helytelenül fogalmaztam, helytelenül írtam le. Mindig is mondtam, nem írni kell megtanulni, hanem gondolkodni. A többi, az megy magától. Tehát adat volt bizony, és abban mi, magyarok mindig elöl jártunk. Mert ugye ott volt már Nagy Lajos királyunk udvarában a bajnok Ferenc. Rettegte kardját fél Európa. S ha valaki támadt a magyarra, rögvest mutatott a király a honvédésért könyörgő bajnokokra: VIJJON FERENC! Bizony akkor három tenger mosta hazánk határait, s azok a tengerek nem sörből vetettek habot. Ferenc egy frankot Párizsig kergetett, ott egy szépség behálózta, Villon Ferenc névvel dalnok lett belőle.
S most itt volt ez a labdarugdalózó világbajnokság. Hogy nem volt ott a magyar csapat? Véletlenek is vannak. Ugyan! Nézzünk csak körül. Erről beszélgetünk az etédi ivóban Zakariás Dénősbával, aki a nagy Zaki focista rokonának tudja s hirdeti magát.
– Ma is él a nagy Zidane, s bizony Tekerőpatak (spanyolul Rio Del Kacskaringó) szülötte volt, de Romániában a Pallér családnevet lefordították erővel is, így lett az apjából Zidár, Pallérból, a fiából Zidán. He? S ott a brazilok ma. Játékost adtunk nekik Jo néven, s magyar volt bizony a csibakáposztásszentkirályi Scolari, Deák, Diák volt a neve itthon, aztán Iskolást csináltak belőle románra. A horvátok is úgy jöttek fel a Kocsisék, Grosicsék nyomán, hogy átmentek a Kovácsok, kettő is. És ne szökjünk akkorát, FIFA! Erdélyi volt a világhírű Vida is, úgy biza, s hát ott van Rióban. S ki ne bámulta volna a mexikói Carlos Penát?! A híres Pennás Karcsit Kökösből? S hogy messze ne menjünk, hát Kamerun csapatába hogy került Dany, a lemhényi, 23 gyermekes Dani család sarja? Kamerunban az első havi fizetéséből református templomot építtetett. S a spanyol Iker, mellesleg Cassias? Iker testvére ma is Uzonban él, Ráduly István polgármester szárnysegédje. S aztán Torres eredeti neve Toros volt. S ott van Diego Costa. Korondon él családja, nővérét, Koszta Veronkát vette feleségül Páll Ágoston keramikus, ott vala Rióban, úgy biza. S onnan egy futamodásra a holland vezér, Louis von Gaal. Etéden élt, s azt mondta a fordítgató-borogató román jegyzőnek, hogy ha őt is ferdítik, saját költségén kitelepíti a faluját. Így Gál Lajos, biza. Mert a vér vízzé nem válik. Hogy nem. S emiatt vetődött Ausztráliába Massimo Luongo, Maxim Éva sepsiszentgyörgyi zenetanárnő öccse. He? S Szárazajtáról egyből két remek futballista ment Costa Ricába. Az egyiknek az apja Gránátos Estván bá volt, a másiké Bálványos, most Granados meg Bolonos néven futnak, s nem is kicsi pénzért. Mert a vért s a tüzet megfizetik ám ott lenn, délen. S Chillébe került az uzoni Szentpáli család sarja edzőnek, Sampaoli, tiszta székely, s ott van Vargas is, Vargyas nagy szülötte! Sepsikőröspatakról pedig Baka Károly öccse, Carlos Bacca. S itt né, lenn a göröggé sose vált Kosztasz. Koszta volt bizony maga is, de nem állott bé románnak, hát oda lett térítve. S hogy közelébb kerüljünk az igaz történelemhez, mert a foci bizony nem játék, hát Sepsiszentgyörgy kinevelte a történész Cserey Zoltán öccsét, Geoffroy Serey néven Elefántcsontparton rúg, s erősen jól. Japánban van s most Rióban Kovasimo, akinek a neve Kovásznai Berci, csak hitványul írták bé a nevét a csapatba. De unitárius jó székely az, hogy igen. S ott volt a mi Messink is Argentínából, de amikor átszökött Szacsvából, mind azt mondta a kérdésekre, hogy messziről, messziről, aztán rea is ragadt a név, hogy Messi. Üzente biz’ a jó lélek, hogy útba ejti hazafelé Szacsvát, csomagot is vet a repülő saroglyájába, hogy legyen. S egy kevés készpénzt is hagy a ravatalozóra. Mert ezek olyanok, akik messzire szakadtak.
Vannak bizony az orosz csapatban is jó magyarok, de ők eljátszották magukat már sokszor.
Ezért mondom én örökkétig, nem szabad elkeseredni, hogy a mi zászlaink alatt, már a székelyre meg a magyarra gondolok, nem állingál Orbán Viktor s más érdemesek most, mert egyszer megindulnak ezek a mieink is, akkor láss világ csudát! Mert ugye, Zidán, a Pallér építő mester is ott volt Brazíliában, s abból tudni lehet, hogy valamire készülnek Székelyföldön. Hogy igen. S akkor bizony egyszerre minden kitudódik.
De az is szent igaz, amit nagytátink mondott Isonzóról jövet. Mert csak úgy levetette a zekéjét, s mondta: Régina, a türelem rózsát terem, de az is csak úgy, ha kapálják s öntözik a tövit.
(Köszönet Áros Károlynak szakszerű, önzetlen támogatásáért. A szerző)
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Titkok, tények, legendák – Különös koporsók a nagyváradi Szent László templom alatt
Pár héttel ezelőtt egy rendezvényen megemlékeztek a nagyváradi Szent László templom híres történetéről, amikor ötven esztendeje, 1964-ben a kommunista diktatúra vezérei le akarták rombolni a táltoskirály templomát, azonban a váradi hívek élőláncot formáltak az épület köré, s meghátrálásra kényszerítették az ateista vörös terror pribékjeit. Ezen a rendezvényen egy emlékkönyvet is bemutattak, hiszen a templom megvédése valóban egy olyan csodálatos hitbéli tanúbizonyság, amit nem lehet elégszer a szívünkbe vésni. Mikor kijöttem a templomból, megszólított egy idős pár, egy úriember és a neje.
Arra figyelmeztettek, hogy nagyon szép dolog ez a hangzatos emlékezés arról, mennyire fontos nekünk a Szent László templom, mint a váradi keresztény magyarság szent jelképe, azonban lappanganak itt nem éppen keresztényi dolgok is a mélyben. Azt állították, hogy a templom pincéjében megbolygatott, feldúlt koporsók vannak, egy megszentségtelenített, régi temetkezési hely, melyet évtizedek óta senki, egyetlen plébánosa a templomnak sem tétetett rendbe. Arra kértek, nyomozzam ki, és írjam meg, hogy míg a világ szeme előtt annyian bálványozzák ezt a templomot, addig itt a föld mélye furcsa, kegyeletsértő titkokat rejt.
Bevallom, akármilyen furcsa is volt ez az „olvasói panasz”, nem hagyott nyugodni a dolog. Ezért pár nap múlva kéréssel fordultam a nagyváradi római katolikus megyéspüspökhöz, adjon engedélyt arra, hogy lemenjek és szétnézzek a Szent László templom altemplomában, és lássam a saját szememmel, van-e bármilyen alapja azoknak az állításoknak, melyekre a két idős váradi magyar hívta fel a figyelmemet. Így Böcskei László püspök támogatásával sikerült megszerveznünk, hogy a templom nemrég kinevezett plébánosával, Pék Sándor atyával lemenjünk az altemplom járataiba, és szétnézzünk ott.
A templom megépüléséről dióhéjban vázolnék fel pár fontosabb tényt, hogy könnyebben átlássuk ezt a helyzetet. Több közvetett forrás alapján 1717. és 1734. közé tehető a templom építésének ideje. A templom alatti pincéről, illetve az altemplomról nem maradt fenn egyetlen hitelesnek tekinthető dokumentáció sem. A nagyváradi önkormányzat az elmúlt években, ha keveset is, de segített a templom rendbetételében. A városházi illetékesektől annyit tudtunk meg, hogy az iktatott tanácsi jegyzőkönyvek szerint 2002-ben 50 millió régi lejt, 2003-ban 20 milliót, 2004-ben 100 milliót és 2005-ben ismét 100 millió régi lejt utaltak ki a Szent László templom rendbetételére, plusz egy összeget a templom külső megvilágítására.
Horrorra akadva: lebontott falak, szétdobált csontvázak
Az altemplom egyik lejáratánál a kommunista évtizedek alatt jegyárus bódé működött, most itt található az a fémajtó, melyen túl a templom alagsora van. A sekrestye falához támasztva feltűnt egy régi, nagyobb méretű márványtábla is, úgy látszott, hogy ezt valahonnan lefeszítették, de aztán nem rakták vissza. Az alagsor főlejárata az utcáról nyílik. Ide ereszkedtünk le Pék Sándor atyával, kísérőjével és az egyik hívővel, aki évek óta sokat segített a templom körül, így olyan részleteket is ismer, amit sem én, sem a plébános úr nincs honnan tudjunk.
Bevallom, első látásra ledöbbentett a horrorfilmbe illő látvány, ami a lépcsősor alján fogadott bennünket, ugyanis azt hittem, mégiscsak egy nagyjából rendbetett pincébe jutunk, ha már ekkora volt az elmúlt időkben a templom kultuszáról szóló sok (kampány)rendezvény itt. De ez nem így van. A lépcső előtti rész kibontott, majd jól-rosszul befalazott járatokba vezet. Kicsit bennebb egymásra dobált, a falból kibontott, majd vissza nem rakott régi téglák hevernek. A hosszú vezetékkel levitt reflektor fényénél a téglák között korhadt koporsódarabok, fogantyúk is feltűnnek. Jobbkéz felől egy sír látszik, hogy mi vagy ki található benne, nem tudni. Nem vagyok régész, de úgy láttam, a kádszerű koporsótartó elejét legfeljebb pár éves maltervakolat fedi, s azt sem hinném, hogy a betonba karcolt, a halott adatait feltüntető felirat az ezernyolcszázas évek elejéről származna, azaz abból az időből, amikor a vésővel odakarcolt sorok szerint az itt nyugvó özvegy Czifra Sárát eltemették.
Kissé sajátságosan oldották meg itt mind a kegyeleti, mind az altemplom rendbetételének kérdését, ugyanis az egész összkép, ahogy a reflektor fénye végigpásztázott a pincében, inkább egy sírrablók feldúlta kriptára, mintsem egy rendbetett altemplomi temetkezőhelyre emlékeztetett. Egyelőre arra sem találtunk magyarázatot, miért és mikor bontották ki azokat a kriptafolyosókat, melyek az altemplomban vannak, s ha kibontották, miért falazták jól láthatóan hevenyészve vissza? Egyáltalán miért nem takarították ki, tették rendbe?
Ez a dolog azért is horrorisztikus és kegyeletsértő, mivel a jól-rosszul befalazott járatokba a koporsókból ki vannak rámolva és szerteszórva a csontvázak. Vajon mit keresett az, aki kutatott ezen a megszentelt helyen?- vetődik fel a kérdés. Az egyik balkézre eső üreget is visszafalazták, azonban fenn nyitva maradt egy akkora rés, hogy fiatal kísérőnk be tud mászni oda. Az atyával kintről próbáljuk követni a lámpával, a fényképezőgépet is beadom, készítsen pár fotót az ugyancsak feldúlt sírkamrában. Itt is szétdobált csontvázak vannak, kissé odébb egy magányos koponya hever. Több, akár több tucatnyi koporsó lehet itt egymásra rakva, s a legfelső, amire a sötétben a fiatalember véletlenül rááll, beszakad. Szerencsére nagyobb baj nem történik, de már világosan látjuk, a koporsókat valakik valamikor megbolygatták. A felső koporsókból kiszedett csontokat pedig ahogy esik, úgy puffan alapon dobálták vissza a törmelék, korhadt deszkadarabok közé.
A horrorfilm díszletnek is bátran beillő helyen nekem keresztény emberként mégis az jut az eszembe, hogy vajon hogyan lehet, hogy azok, akik évtizedek óta rendben kellene hogy tartsák ezt a váradiak számára szent templomot, hagyták ezt itt idáig fajulni? Egyáltalán kik bolygatták meg ezt a temetkezési helyet és miért? S ha megbolygatták, miért ilyen kegyeletsértőn szórták vissza a néhaiak földi maradványait, s falazták vissza az egészet? Azt sem tudni, tulajdonképpen hány holttest található a templom alatt. Találtunk olyan régi üreget is, mely első ránézésre kivezet a templom alól, de ezt is csak akkor lehetne biztosan tudni, ha megbontják a falakat, ha nem is a régieket, de legalább azokat, melyeket pár éve, (évtizede?) hevenyésztek oda valakik. Egy szónak is száz a vége, első altemplomi terepszemlénk következtetéseként nekem elsőre az jutott eszembe, elég falsnak, kegyeletsértőnek hat így az, hogy pár hete még, az EP kampány ideje alatt, tulipános párttámogatással kiadott könyvbemutatón rebegtek itt megható szövegeket arról, mennyire fontos mindenkinek a Szent László templom, miközben az egész történet megbolygatott, urambocsá kifosztott sírok felett zajlott.
Régi legendák, új kérdések
A Szent László templomról, talán névadó nagykirályunk legendás mivolta miatt, mai napig több (nem egy esetben már modernkori) legenda is kering a váradiak között. Egyházi berkekben például akadnak öreg papok, akik hallottak, tanultak vagy olvastak egy bizonyos „Körös-parti apátságról”. Ezt már több egyházi személy kereste az elmúlt évszázadok alatt, de senki nem bukkant a nyomára, s csak feltételezik, hogy az egykori titokzatos apátság romjaira épülhetett a Szent László templom, ugyanis szokás volt olyan helyre istenházát húzni, ahol már azelőtt is megszentelt hely, építmény állt. És természetesen a titokzatos alagutakról szóló városi legendák sem hiányozhatnak egy ilyen misztikus templommal kapcsolatban.
Egy újabb, mai napig fennmaradt régi történet szerint a templom alagsorából alagút vezetett a Kossuth utca elején levő egykori, majd a kommunista diktatúra legsötétebb éveiben lebontott hatalmas műemléképületek jégvermeihez, ahol a legenda szerint a deportált váradi zsidók értékeit, műkincseit rejtette el az akkori zsidó hitközség vezetősége. Persze ezek első hallásra amolyan kalandfilmbe illő teóriák, azonban az tény, hogy a Szent László téren levő titokzatos és körülbelül 120-150 éves alagutak létezéséről a mai hatóságok is tudnak, ugyanis a Körösök Vízügyi Igazgatósága mai napig azért nem tudta felújítani ezen a környéken a csatornahálózatot, mert a munkálatok mindig elakadtak a téglákból kirakott vízelvezető alagutak miatt.
Olyan régi és bonyolult alagútrendszert találtak ugyanis itt a vízügyi szakemberek, hogy egyszerűen nem tudtak mit kezdeni vele. Két évvel ezelőtt, mikor a vízügyi igazgatóság felújítási tervei miatt megbontották a Kossuth utca azon részét, ahol egykor a hatalmas bérházak álltak, megdöbbenve tapasztalták, hogy a part mellett a vártnál sokkal mélyebben vannak a keresett téglaalagutak, s azok, akik Ceauşescu ideje alatt lebontották itt a házakat, érthetetlen módon a váradi szeméttelepről teherautókon ideszállított hulladékkal, magyarán óriási mennyiségű háztartási szeméttel tömték meg a kiásott, hatalmas üregeket, így az egykori jégvermek helyét is. Hogy miért, arra azóta sincs elfogadható magyarázat.
A püspökség kézbe veszi az ügyet
Ami a Szent László templom altemplomában tapasztalt siralmas és kegyeletsértő állapotokat illeti, úgy tűnik, szerencsére van esélye, hogy ez a történet jó fordulatot vegyen. Böcskei László megyéspüspök az eset kapcsán kérdésünkre azt nyilatkozta, hogy mindenféleképpen rendbe tétetik a siralmas állapotban levő alagsori részt. A főpásztor egy szakbizottságot kíván összehívni, melyben teológusok, régészek és építészek vizsgálják majd meg, valójában mi is a helyzet az altemplom falai között, alatt. A püspök elmondta, jelenleg két megoldás közül kell választani: vagy nekifognak egy nagyszabású régészeti feltárásnak, hogy végre-valahára kiderüljön mi is rejlik a Szent László templom alatt, vagy feltárás nélkül rendbe tétetik a feldúlt sírkamrákat, megbontott kriptafolyosókat, és hagyják nyugodni azokat a néhai váradi polgárokat békében, akiket régen a templom alatt helyeztek örök nyugalomra.
Mint régészektől megtudtam, amennyiben a püspökség a templom alatti temetkezési hely teljes feltárása mellett dönt, akár az is előfordulhat, hogy védett régészeti területnek nyilvánítják a templom közvetlen környékét, s így még az is megeshet, hogy míg a feltárás tart, a Szent László téren tervbe vett átrendezési munkálatokat sem kezdheti el a város.
A nagyváradi római katolikus püspökség pár nap múlva nyitja meg a Nagyváradi Római Katolikus Turisztikai Központot, mely azért jön létre, hogy az ide látogató turistákkal hitelesen ismertessék meg Szent László városának magyar, katolikus múltját, történelmét, templomait, így a jelenleg siralmas állapotban található altemplom rendbetétele is szerepet kaphat ebben a tervben. Tény, hogy ezt kuriózumként meg lehetne mutatni a Váradra érkezőknek. A püspök hangsúlyozta, sajnálatosnak találja, hogy ilyen bizarr történetek kerülnek napvilágra egy híres templommal kapcsolatban. Most elsősorban a helyzet megoldására törekszik, hiszen a városban az elmúlt évek alatt örvendetes módon kelt életre Szent László királyunk kultusza, illő tehát, hogy a nevével fémjelzett templomban is rend legyen.
A püspökség és a Szent László plébánia pedig közösen elhatározta, hogy az altemplom megbolygatott sírjaiban fekvő néhai váradi magyarok nyugodalmáért misét mondanak. Ennek a kegyeleti szertartásnak lehet nem lesz akkora sajtóvisszhangja, mint egy politikai hátterű kampányrendezvénynek, de váradiságunk, kereszténységünk és nem utolsósorban Szent László királyunk iránt érzett tiszteletünk erre kötelez bennünket. Hiszen, ne feledjük, Nagyvárad az a magyarok alapította város, ahol egy szent csodatételének tanúi lehettek a városlakók a legsötétebb ateizmus éveiben. E riport záróakkordjaként, pedig nem kell harsány konklúziókimondás, elég, ha idézzük Szent László himnuszának pár, mai napig élő, szentséget, oltalmat hordozó sorát: „Menedéke magyaroknak,/ Örök-társa angyaloknak,/ Égi kegynek eszköze:/Üdvözlégy, ó, kiváltságos,/ híres-neves, igazságos,/ jó ítélet hírnöke.”
Szőke Mária, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Leszerelték a székely zászlókat (Kézdivásárhely)
Huszonöt napig lobogtak a kézdivásárhelyi Gábor Áron téren a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi tagjai által június 19-én kitűzött székely zászlók. Vasárnap éjszaka ismeretlen tettesek eltávolították a székely jelképeket. A két rudat tartó csavarokat levágták, hogy könnyebben leszereljék a két kisméretű lobogót. Vasárnap este nyolcig, amíg a vármegyések őrt álltak ott, a zászlók a helyükön maradtak. Napokkal azelőtt lejárt a polgármester vármegyésekhez intézett ultimátuma is.
Tóth Bálint, a HVIM erdélyi szóvivője tegnap érdeklődésünkre elmondta: minden valószínűség szerint a polgármesteri hivatal emberei szerelték le a zászlókat a városvezető utasítására. A szóvivő arra kéri a főtéren lakókat, hogy ha névtelenül is, de mondják el, ha látták, mikor és ki vette le a lobogókat. A vármegyések bátran, fényes nappal tűzték ki a székely zászlókat, a városvezetés pedig az éj leple alatt szedette le azokat. Valószínű, hogy akárcsak az EMI lampionjai, ezek is zavarták a légi közlekedést a főtér felett – mondta rosszallóan Tóth Bálint. Eddig csak csatározás volt – hangsúlyozta –, de ha háborút akarnak, akkor háború lesz, és a zászlók a napokban visszakerülnek a helyükre. Péter János, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) alelnöke is hangoztatta: nem értenek egyet a székely zászlók eltávolításával, az SZNT nem óhajt erőszakot alkalmazni, de felhívják a közvélemény figyelmét, hogy a székely jelképek használatát nem tiltja semmiféle törvény, jogunkban áll szabadon használni szimbólumainkat. Már ideje volna befejezni a zászlós ingyencirkuszt – mondotta az SZNT alelnöke –, hiszen akadnak sokkal fontosabb dolgok a város életében. Bokor Tibor polgármester a Háromszék megkeresésére elmondta: nem vasárnap éjszaka, hanem utasítására hétfőn reggel vették le a két székely zászlót a hivatal munkatársai, mivel a prefektúra által adott határidő tegnap járt le.
Iochom István, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

X. Zimándújfalui Napok
Korona egy évtizedes sikertörténetre
Pénteken, a Zimándújfalui Napok X. rendezvénysorozata a kultúrotthon melletti, 22 órára meghirdetett gyülekezőt követően fáklyás felvonulással kezdődött, melynek során, mintegy 60 fiatal, zenekísérettel járta be a település főbb utcáit. Szombaton 16 órától a szokásos zenés hívogatás következett, ahol a 4 hintót és a zenészeket szállító társzekeret Kocsis József alpolgármester homokfutón vezette. A hintókon helyet foglaló fiatalok énekelve, a társzekérről harsogó zeneszóval hívogattak a rendezvénysorozatra. Az 18 órakor sportvetélkedőkkel indult: a fiatalok számára az iskolaudvaron megszervezett kosárlabda-mérkőzésekkel; a szervezők által felkért Gali Izabella és csapata a gyermekeknek aszfaltrajz-versenyt, kerámiafestést, kézimunkákat, illetve arcfestést szervezett. Emellett fiataloknak ki mit tud versenyt, érdekes programokat szerveztek, majd szabadtéri diszkó zárta a napot.
Hálaadó szentmise a támogatásokért
Vasárnap a helybeli katolikus templomban 12 órakor kezdődött a hálaadó szentmise, amit az orgona felújítása támogatóinak a tiszteletére ajánlottak fel. A trombitaszólóval indult szertartáson ft. Szabó Péter kanonok-plébános köszöntötte az anyaországi, illetve itthoni vendégeket és a híveket, majd örömének és hálájának adott hangot, amiért a jólelkű támogatóknak és közreműködőknek köszönhetően, az ünnepi szertartáson a felújított orgona újra a régi hangján hirdetheti Isten dicsőségét, de a templom is felújítva várja a híveket. A továbbiakban ismertette az előbb boldoggá, majd II. János Pál pápa által szentté avatott Szent Pio atya életét, akinek a kisméretű szobrát az egyházközség ajándékba kapta Olaszországból. Miután a kanonok-plébános vezetésével közösen elmondták a Pio atya szentté avatása alkalmából II. János Pál pápa által írt imádságot, a templom előcsarnokának a bal oldalán elhelyezett, Szent Pio atya szobrára áldást kért, tömjénfüsttel illette, majd megszentelte. A szertartás ünnepélyességét a Szilvágyi Gellért által felkészített templomkórus pallérozott énekei mellett, nagyban emelte Aurel Pisleagă trombitaművész kezdő, illetve záró szólója, Tóth Flóra orgonaművész játéka, Bodroghi Andrea szólóéneke, illetve Fall Ilona színművész szavalata, továbbá a „Hogyha ír majd édesanyám…” kezdetű dalnak a megszólaltatása, ami sok résztvevőnek könnyeket csalt a szemébe. Az ünnepélyességhez nagyban hozzájárult a Kozma Matild által szervezett és vezetett, népviseltbe öltözött gyermekek és fiatalok látványos be-, majd kivonulása, illetve az első padsorokban történt elhelyezkedése. Az ünnepélyes szentmiséről mindnyájan lélekben feltöltődve távoztak, az anyaországi vendégek tiszteletére a községi tanács nevében Kocsis József alpolgármester a kultúrotthonban, a templomban fellépett vendégek tiszteletére ft. Szabó Péter kanonok-plébános adott ebédet a parókián.
Ünnepi program
A X. Zimándújfalui Napokra elkészült, térkővel burkolt nézőtérrel ellátott, új nyári színpadról 16 órakor a szervezők, a Borostyán Egyesület nevében Ménesi Melinda alelnök köszöntötte magyarul–románul a résztvevőket, akiknek betekintést nyújtott az Egyesület tízéves életébe, a közművelődési programjaikba. A továbbiakban színpadra kérte Gheorghe Dorel Vidran polgármestert és Kocsis József alpolgármestert, akik románul, illetve magyarul köszöntötték a vendégeket, majd a községfejlesztés legutóbbi lépéseiről beszéltek, végezetül jó szórakozást, kellemes időtöltést kívánva mindenkinek. A programot Zsámbok Emese diáklány indította útjára Sajó Sándor Magyarnak lenni című költeményének a megszólaltatásával. A továbbiakban maga magyarul, míg Petrus Antónia románul vezette a műsort, amiben először a Bold Ildikó óvónő által felkészített óvodások esernyős táncát konferálták be, majd a színpadra kérték a testvértelepülés, Füzesgyarmat képviselőjét, Macskinné Poór Erzsébetet, a menettánc-oktatás művészeti vezetőjét, aki köszöntötte az egybegyűlteket és a község vezetőségét, majd a náluk zajló táncoktatásról beszélt. A számos díjat, köztük arany okleveleket nyert Napsugár és Szivárvány mazsorettcsoportok előadásához jó szórakozást kívánt. A jelzett csoportok csinos lányai a színpadnak térkővel burkolt előterén igen látványos, tartalmas műsort mutattak be, nagy tetszés közepette. A szünetekben a műsorvezetők ismertették az elért eredményeket. Előadásuk végén a vendégek nevében Macskinné Poór Erzsébet ajándékokat nyújtott át Ménesi Melindának, a Borostyán Egyesület alelnökének és Kocsis József alpolgármesternek, akik a kedvességet ugyancsak ajándékokkal viszonozták. Ezt követően a békéscsabai Tabán Táncegyüttes Farkas Tamás vezetésével tartott szemet, szívet gyönyörködtető táncbemutatót. Félórás műsorukban férfi szóló, illetve csoportban járt legényes táncok mellett népi játékokat felelevenítő táncokat, lassú páros és frisses, valamint leány táncokat láthattunk magas színvonalon. Utánuk a helybeli Kankalin néptánccsoport, Mészár Klementína betanításával somogyi táncokat adott elő, kitörő sikerrel. A továbbiakban a község Românaşul kiscsoportja mutatott be alföldi román táncokat szólóénekessel, Ioan Drăgan betanítása nyomán. A román táncosok számára fenntartott egy órában a Românaşuil nagycsoport, az Armonia népi zenekar kíséretével, Cristina Panda, illetve Marilena Cutcă szólóénekével Maros-völgyi táncokat adtak elő. Utánuk a Füzesgyarmati Kossuth Lajos Általános Iskola művészeti csoportja – Kiss Viktória betanításával és ismertetője nyomán – társasági táncokat adtak elő nagy sikerrel. A Kankalin néptánccsoport következett, Mészár Klementína koreográfiájára jobbágytelki táncokat adott elő. A délutáni programban, az Aradon közkedvelt Elisnek a színpadról diktált ritmusára a színpad előtt sok fiatal táncolta a zumbát.
Pörkölt 300 embernek
Közben a postakert egészét benépesítő kisütödék, büfék, illetve játszószerek szolgálták a közönséget. Közöttük találtuk meg Kurilla János helybeli mesterszakácsot és csapatát is, akik két jókora üstben, 40-40 kiló sertéshúsból főzték az ízletes pörköltet, egy üstben a burgonyát, több mint 300 ember számára Sebestyén János, Kurilla József, Lénárd Erzsébet, Zámbó Rita, illetve a felesége közreműködésével. Idén Németh Klaudia és csapata egy üst babgulyást is főzött.
Mulatság késő éjszakáig
Az esti program a Nóta tévéből ismert, Vidéki mulatós csapatának a fergeteges fellépésével folytatódott, utánuk az Esperaldo együttes mulattatta a közönséget késő éjszakáig. A X. Zimándújfalui Napok sikeréért köszönet illeti a fő szervezőt, a Borostyán Egyesület vezetőit és tagjait, akik ezúttal is össze tudták fogni a település magyarságát. Ezúttal is köszönetet mondanak a támogatásért a helybeli polgármesteri hivatalnak és a községi tanácsnak, a vállalkozóknak, illetve mindazoknak, akik a munkájukkal öregbítették a zimándújfalui vendéglátás hagyományát. Az elmúlt hét végi rendezvénysorozat feltette a koronát a helybeli a falunapok évtizedes sikertörténetére.
Balta János, Nyugati Jelen (Arad)

Markó Béla: szinte káosz van a tanügyben
Sürgősségi rendelettel közel száz pontban módosította a kormány a tanügyi törvényt. A lépést több volt oktatási miniszter és a felsőoktatási intézmények is bírálták. Markó Béla RMDSZ-es szenátor, az oktatási szakbizottság tagja szerint szerint káosz van a tanügyben.
Az elmúlt napokban több volt oktatási miniszter és az egyetemek (köztük a kolozsvári BBTE) is bírálták a kormányt, amiért sürgősségi rendelettel "átírta" a tanügyi törvényt. A kifogásolt módosítások között szerepel, hogy ezentúl magánszemélyek is indíthatnak magánegyetemet és az intézmények bezárását is kezdeményezhetik, doktori képzést pedig távoktatáson is lehet tartani, növekszik ugyanakkor a beiskolázási szám mintegy tíz százalékkal.
Mint arról már írtunk, az érettségi eredmények javultak a tavalyihoz képest, a módosított oktatási törvény azonban jó hírrel kecsegteti a végzős diákokat, hiszen a jövőben sikertelenül érettségizők az állam által finanszírozott felkészítőkön vehetnek majd részt, sőt nem csak ősszel, hanem tavasszal is próbálkozhatnak újra a diploma megszerzésével. Ez utóbbi módosításnak a bírálói szerint kimondottan kampányíze van. Fontos újdonság az is, hogy alacsonyabb óraszámmal dolgoznak a tanárok, és az iskolatanácsok tagja lesz a polgármester is.
Markó Béla szenátor oktatásért is felelős miniszterelnök-helyettesként az új tanügyi törvény elfogadásának egyik fő szorgalmazója volt 2010-ben, a Boc-kormány idején. A jogszabály 2011. január elsején lépett életbe, azóta többször is módosult. A maszol.ro-nak elmondta: szerint ebben a pillanatban szinte káosz van a tanügyben, és ha a Boc-kormány alatt a törvény számos rendelkezését alkalmazták volna, akkor ma nem változtatnák meg ezeket.
Példaként említette: az RMDSZ a történelem és földrajz magyar nyelvű oktatását megoldotta az oktatási törvényben, kikényszerítették a kisebbségi, elsősorban magyar iskolák számára a román tantervek kidolgozását is, az életbe léptetésükre azonban még mindig várni kell – a maszol.ro által korábban megszólaltatott Király András szerint a 2015-2016-os tanévben van esély erre.
"Gyakorlatilag sürgősségi kormányrendeletről sürgősségi kormányrendeletre a volt tanügyi törvényt bontják le.Azzal pedig végképp nem értek egyet, hogy szakszervezeti befolyással történjen mindez, nekik a munkavállalók érdekeit kell képviselniük, de a tanügyi törvénnyel nincs dolguk" – fogalmazott Markó. Szerinte a parlamentnek meg kellene vizsgálnia, milyen lett a törvény a sürgősségi kormányrendeletekkel tűzdelve, és újra kellene gondolnia az egészet."De nem úgy, hogy lemondunk a korábban elindított reformról” – tette hozzá.
Remus Pricopie tanügyminiszter ugyan a 2011-ben elfogadott törvényt tartja hibásnak és védelmébe veszi a módosításokat, elődje, Mircea Miclea szerint újracentralizálták a rendszert, Daniel Funeriu szerint pedig a változások inkább fenyegetést jelentenek a diákok számára, mint támaszt. "A kormány csoportos nei erőszakot hajtott végre a törvényen" - jelentette ki Funeriu.
A politikus viszont üdvözölte azt a módosítást, hogy apolgármester az iskolatanács tagja lehet, mert ostobaságnak tartotta azt a korábbi sürgősségi rendeletet, amely ezt megtiltotta. "Míg az önkormányzatok adminisztrálják az iskolákat, és az önkormányzatok részéről jelen vannak képviselők is, miért volna jobb, ha a városvezető csak közvetetten értesülhetne a problémákról?" – magyarázta.
Az iskolák vezetőtanácsát érintő más módosításokkal nem ért egyet, mert ezek szerinte pontosan a vezetőtanácsok gyengítését eredményezik. Ilyen változtatás például az igazgatói kinevezések centralizálása.
Kustán Magyari Attila, maszol.ro

Negyedévszázados búcsú a gulyáskommunizmustól
Huszonöt éve, 1989. július 6-án halt meg Kádár János pártállami vezető, a múlt század egyik meghatározó magyar politikusa. A világ szemében – a kezdeti és az utolsó időszakot leszámítva – a Kádár vezette Magyarország volt a „gulyáskommunizmus” megtestesítője, a szocialista táborban pedig a „legvidámabb barakk volt”.
Kádár János programadó jelmondata ez volt: „Minden legyen az, ami. A krumplileves legyen krumplileves, elvtársak!”
Munkássága az illegalitásban
Kádár János 1912. május 26-án születettéban, a katolikus anyakönyvbe – anyja neve után –Czermanik János József néven jegyezték be. A könnyebb kiejtés miatt a család a későbbi magyar nyelvű dokumentumaiban már Csermanek néven szerepelt.
Édesanyja, Czermanik Borbála a Komárom vármegyei Ógyallán látta meg a napvilágot, apai ágon szlovák, anyai részről magyar földműves szülők gyermekeként. Magyar anyanyelve miatt családja nem sokáig iskoláztathatta, így az elemi iskola harmadik osztályának befejezése előtt cselédlánynak állt: pár év múlva már a horvát tengerpart kedvelt üdülőhelyén, Abbáziában kapott állást egy rangos villában. A városban ismerkedett meg a nagykanizsai honvéd gyalogezred katonájával, a pusztaszemesi kisbirtokos Krezinger Jánossal. Mivel nem házasodtak össze, az anya hajadonként szülte meg gyermekét, aki ezért anyja családnevét kapta.
Kádár János 1918-ig Kapolyon nevelőszülőknél nevelkedett. 1918-tól Budapesten élt. 1927-ben iparostanonc iskolát végzett, az írógépműszerész-szakmát választotta.
Hamar bekapcsolódott a munkásmozgalomba, tevékenysége miatt két év börtönbüntetésre ítélték, majd a rendszer által megtűrt Szociáldemokrata Pártban folytatta politikai tevékenységét. Mozgalmi fedőneve Barna János volt.
1944 áprilisában pártutasításra Jugoszláviába indult, de a határon lebukott. Személyazonosságát el tudta titkolni, így katonaszökevényként ítélték kétévi börtönre, a fogságból 1944 novemberében sikerült megszöknie.
Börtönből – harckocsira
1945 után vezető párttisztségeket töltött be, Rajk László halála után belügyminiszter lett, és jelentős szerepet játszott a koncepciós perekben, így a Rajk-per levezénylésében és a többpártrendszer felszámolásában.
1951 áprilisában Rákosiék őt is letartóztatták, minden tisztségétől megfosztották, és életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. 1954-ben, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején szabadult. Rákosi Mátyás 1956. júliusi menesztése után Kádár János visszakerült a legfelső pártvezetésbe.
Október 30-tól államminiszterként tagja volt Nagy Imre koalíciós kormányának. 1956. november 1-jén a rádióban Kádár jelentette be a kommunista párt újjáalakítását Magyar Szocialista Munkáspárt néven, dicsőséges népfelkelésként értékelve Rákosi uralmának lerázását. A beszéd elhangzása idején azonban már a szovjet követségen tárgyalt, s még aznap éjjel Moszkvába vitték, ahol a szovjet intervenció „legalizálása” érdekében őt bízták meg az ellenkormány vezetésével. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a beszéd felvételről hangozhatott el.
November 7-én harckocsival érkezett meg a fővárosba. Bántatlanságot ígért a felkelőknek és a jugoszláv nagykövetségre menekült Nagy Imrééknek – igaz, hogy az „ellenforradalmárok, ellenforradalmi uszítók” felelősségre vonását is meghirdette. A következő években 1956-os tetteik miatt százakat végeztek ki és tízezreket börtönöztek be, vagy internáltak, a megtorlások áldozata lett Nagy Imre is.
Decemberben az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága ellenforradalomnak nyilvánította az október-novemberi eseményeket.
Prágától Varsóig
1968 augusztusában jóváhagyta a „prágai tavasz” elfojtására küldött Varsói Szerződéscsapataiban való részvételt, de előtte mindent megtett, hogy a csehszlovákiai bevonulásra ne kerüljön sor. Azt csak abban az esetben tartotta megengedhetőnek, ha az „ellenforradalmi erők” felülkerekednek. Kádár János többször is tárgyalt Alexander Dubček csehszlovákiai vezetővel, hogy elkerüljék a Varsói Szerződés csapatainak bevonulását. Tárgyalásai azonban nem vezettek eredményre.
1968-ban hozzájárult az új gazdasági mechanizmus néven Nyers Rezső és társai által kidolgozott gazdasági terv bevezetéséhez, nagy reményeket ébresztett ez a terv Magyarországon, de sajnos a szovjetunióbeli sztálinista vonal megerősödése nem kedvezett a magyar gazdasági reformok megvalósításának, az új gazdasági mechanizmus bevezetése megtorpant. Ettől függetlenül azonban a gazdasási reformok eredményeként Magyarország sokkal jobb eredményeket ért el a „béketábor” országainál, állampolgárai jobban éltek, világútlevéllel rendelkeztek, voltaképpen szabadon mozoghattak.
1981-ben a szovjet pártvezetés amellett kardoskodott, hogy vonuljanak be Lengyelországba, hogy az ellenzéki mozgalmat '56 és '68 mintájára leverjék, de közölte, semmiféle katonai segítséget nem nyújt a Varsói Szerződés csapatainak a lerohanásra, így a szovjetek felszólították a lengyel kormányt a szükségállapot kihirdetésére.
Aki nincs ellenünk…
A Kádár-korszak az 1956-os forradalom leverésétől, a véres megtorlástól a sokaknak szerény gyarapodást hozó konszolidáció, a „puha diktatúra” évtizedein át a rendszer általános válságáig tartott.
Az „aki nincs ellenünk, az velünk van” jelmondat jegyében a rendszer hallgatólagos kompromisszumot kínált polgárainak: ha nem kérdőjelezik meg a politikai és az ideológiai alapokat, viszonylagos jólétet, szabadságot kapnak cserébe. E kiegyezés azonban csak addig volt fenntartható, amíg a gazdasági nehézségek, a velük érlelődő politikai elégedetlenség, valamint a szovjetunióbeli változások alá nem ásták a rendszer egészét.
Az 1980-as évek közepétől mindinkább elszigetelődő, romló egészségű Kádárt 1988 májusában felmentették főtitkári tisztéből, s bár pártelnök lett, hatalmát elvesztette. Utolsó beszédét az MSZMP KB 1989. április 12-i zárt ülésén mondta el. A több mint egyórás, sokszor zavaros, néhol alig hallható beszédben „az utolsó szó jogán” – mindenki számára váratlanul – az addig legmélyebbre temetett titkokról kezdett beszélni: 1956-os moszkvai tárgyalásairól, Nagy Imre elítéléséről, majd kivégzéséről, szavaiban harminc év történései kavarogtak. 1989 májusában felmentették pártelnöki tisztségéből is. 1989. július 6-án halt meg – azon a napon és abban az órában, amikor a Legfelsőbb Bíróság felmentő ítéletet hozott az 1958-ban kivégzett Nagy Imre miniszterelnök újratárgyalt perében.
Szimbolikus jelentőségű volt, hogy a bejelentés közben a teremben az emberek egymás kezébe adtak egy papírt, amire az volt írva, hogy „meghalt Kádár János”.
Németh Miklós volt kormányfő szerint Kádár halála előtt papot hívatott magához
Sírrablók
2007. május 2-ára virradóra a Fiumei úti sírkertben található sírját ismeretlen tettesek megrongálták. Kádár és felesége síremlékének márvány fedlapját leemelték, a földet kihányták, a koporsót felfeszítették és elvitték Kádár csontjainak a medencecsonttól felfelé eső részét a koponyájával együtt és felesége urnáját, mely Kádár János koporsóján volt elhelyezve.[17] Feltételezhető, hogy a tettesek többen voltak: először eltávolították a fedlapot, amire a „gyilkosok 56” feliratot fújták rá, utána majdnem 2 méter mélyen kiásták a sírt. A fémkoporsóba a lábhoz közeli részen egy 30×30 centis lyukat vágtak. A koporsó valószínűleg ekkor telt meg földdel, ami nehezítette a csontok keresését.
Az ugyanabban a temetőben található Munkásmozgalmi Pantheonra vélhetően ugyanebben az időben, vagy a környékén feketével a következő feliratot festették:„Gyilkos és áruló szent földben nem nyughat. 1956–2006” A felfestett sor idézet aKárpátia együttes Neveket akarok hallani c. számából. A sírrongálás és a felirat közti kapcsolatot a rendőrség vizsgálta. A parlamenti és parlamenten kívüli pártok elítélték a kegyeletsértést. A rendőrség tízfős nyomozócsoportot hozott létre az ügyben. A nyomozás azonban eredménytelennek bizonyult, 2007. november 29-én a tettes(ek) kilétének megállapítása nélkül zárták le az ügyet.[23] Az eset után Kádár sírjánál térfigyelő kamerákat szereltek fel.
A Medián és Hankiss Elemér 2007 végén végzett felmérése során a 3. legalkalmasabb államférfinak találtatott Kádár János személye a magyar történelmi alakok közül.
Bogdán Tibor, maszol.ro

A Minority SafePack kapcsán szólalt fel Sógor Strasbourgban
Ha az őshonos nemzeti kisebbségek védelméről szóló polgári kezdeményezés nem európai hatáskör, az azt jelenti, hogy Európa nem hallja meg több mint 40 millió polgárának hangját – érvelt Sógor Csaba hétfőn Strasbourgban, az Európai Parlament júliusi plenáris ülésén a Minority SafePack kapcsán kialakult vitákra reflektálva.
Az RMDSZ EP-képviselője egyperces felszólalása során elmondta, az európai polgári kezdeményezés jogintézményét azért vezette be a Lisszaboni Szerződés, hogy a polgárok közvetlenül részt vehessenek az európai szakpolitikák alakításában. "Nagyon nehéz azonban sikerről beszélni, ha a Bizottság sok esetben szűken értelmezi hatáskörét. Európa sokszínűsége érték. Ezt leszögezik a szerződések. A sokszínűség védelmében azonban ezek szerint nem léphetnek fel az európai intézmények" – mutatott rá.
Sógor Csaba arra is kitért, hogy sokan azért bírálják az Uniót, mert túl sok mindenbe beavatkozik, miközben az igazán fontos kérdésekben nem nyilvánul meg. "A romániai magyarok képviselőjeként az a feladatom, hogy közvetítsem közösségünk üzenetét: fontosnak tartjuk az Európai Uniót és támogatjuk a tagállamok, régiók és nemzetek közötti szolidaritást, ám elvárjuk, hogy Európa odafigyeljen a hagyományos nemzeti kisebbség problémáira is és válaszokat találjon rá”- zárta a képviselő. (közlemény)
Transindex.ro

Szocialista casting a tulipános kertbe
Pár nappal ezelőtt, július 10-én, a pénteki RMDSZ-csúcsot megelőzően jelent meg itt Kilépés, bennmaradás: kit-mit képvisel az RMDSZ? címmel egy jegyzetem, amelyben megelőlegeztem, hogy a nagy kirakatvívódások ellenére sem fog hátat fordítani a baloldali román kormánykoalíciónak az erdélyi magyarok bukaresti parlamenti képviselete.
Ezt a döntést amúgy már akkor meghozták szűk körben, amikor még szó sem volt semmilyen konzultációról a megyei vezetőkkel, vidéki kiskirályokkal. Utóbbiaknak utólag kellett rábólintaniuk egy, a közvéleménynek szóló formális vita után az RMDSZ tényleges vezetője, Verestóy Attila által elkottyantott határozatra: Kelemen Hunor mondhat és csinálhat, amit akar, az RMDSZ nem lép most ki semmiféle kormányból, majd akkor fog kilépni vagy belépni, amikor őszenátorsága, a román államhatalom és a titkosszolgálatok mindenkori partnere ezt megmondja. Punktum.
Amúgy a szövetség médiája már napokkal a „SZÁT-határozat” előtt megkezdte a közvélemény puhítását, utána pedig megindította minden csatornán a „bölcs döntés” melletti „súlyos érvek” sorjázását. Ez folyik most. Meg a kacsingatás a választópolgárok felé: lám, már mi is eltanultuk a huncut, simlis, smekker balkáni politizálást. Kelemen pártelnök kilép, de a párt bennmarad! Kint is vagyunk, bent is vagyunk, jaj de nagyon boldog... vagyunk! Nehogy már ezek a svihák bukarestiek ügyesebbek legyenek nálunk! Románia is belépett egy perbe ellenünk, emiatt megsértődtünk, mire a román állam nem lépett vissza, de megígérte, hogy nem jelenik meg a tárgyaláson. Vagy valami ilyesmit. Szóval mi, tulipánosok is ott maradtunk a kormányukban, de az elnökünk nem jár majd kormányülésre, mert mást küldünk helyette (akárkit, mindegy), ő inkább államfőnek jelölteti magát (esélytelenül, de legalább mutogatják majd a tévében).
Hogyan is fogalmaztam minap az RMDSZ-es magyarázkodások kapcsán? „Minden érv előkerült és elő fog kerülni. Mögöttük pedig felsejlik az igazi ok, de ez nem hangzik el. Tudniillik, hogy a tulipános pártapparátus és a klientúra, a rokonság, a pereputty, a haveri kör, az önkormányzati nómenklatúra stb. semmitől sem akar elesni. Semmilyen morzsától, ami a hatalom asztaláról lehull. Bukarestben vagy bárhol másutt. Emberileg talán érthető is ez, mert hát mindenki úgy próbál boldogulni, ahogy tud. Ám ebben az esetben nyilvánvaló, hogy a csoportérdekek nem esnek egybe a nemzeti érdekekkel.”
A Mensura Transylvanica politikai elemzőcsoport hasonlóképpen helyezi geopolitikai kontextusba a történteket Kormányon marad az RMDSZ: sikerpropaganda, kompromisszum és feszültségek című közleményében, és egybehangzóan állapítja meg: az oligarchák érdekei bizonyultak döntőnek. Majd ekként vonja meg a konklúziókat: „A kérdés most az, hogy a mindenkori román kormánynak immár sokadszor megelőlegezett bizalom indokolt-e. És hogy a magyar választópolgárokban hogyan csapódik le az újabb konfliktus utáni kompromisszum. Hogy az eddigi kudarcok ellenére – a mostani koalíciós partner nemcsak a polgári kezdeményezés ügyében tett keresztbe, de az RMDSZ-nek ígért prefektusi és alprefektusi tisztségek, a MOGYE magyar főtanszékei körül kialakult konfliktus rendezése, a kisebbségi jelképek használata, a magyarok arányos képviselete az állami intézmények helyi kirendeltségein mind-mind olyan problémák, amelyek rendezésével adós maradt – továbbra is elhiszik, hogy az RMDSZ-nek kormányon kell lennie, mert képes a kisebbségjogi érdekérvényesítésre. Vagy ellenkezőleg: az eddiginél is többen gondolják majd úgy, hogy a hangzatos szólamok ellenére a szövetség kormányszereplése nem alkalmas a problémák megoldására, és hogy az nem az egész romániai magyar közösség, csupán egy szűk elit érdekeit szolgálja.” Hát erről beszéltem. Nyilvánvaló, hogy az eddiginél is többen ábrándulnak ki az RMDSZ-ből, de vajon elegen ahhoz, hogy végre politikai fordulatot idézzenek elő az erdélyi magyar közéletben?
Amúgy a román államhatalom annyira semmibe veszi a szekértolóit, hogy még azt is megengedi magának, hogy holmi szocialista castingot javasoljon nekik, magyarországi baloldali mintára. Victor Ponta nevetgélve proponált kultuszminiszternek különféle arcokat a lemondott Kelemen Hunor helyett, mondván: lehetőleg halk szavú, filigrán, szőke nőket keressenek a magyarok maguk között, akik jól festenek majd a marcona barnákból álló bukaresti kormányban... És hogy, hogy nem, az RMDSZ-esek még ezt a kacagságos, sőt röhögséges viszonyulást is magukévá tették, s már el is kezdték ajánlgatni a szóba jöhető hölgyeket a szövetség másodvonalából – mert a frontemberek mind öltönyösök –, a Bíró Rozáliától Hegedüs Csilláig terjedő szűk skálán, aminek szépséghibája: olyanok sorjáznak rajta, akik már évek óta a feddhetetlenségi és korrupcióellenes hatóságok látókörében vannak.
[Dénes László] itthon.ma/szerintunk

Sikeres volt a Csíkszeredai Régizene Fesztivál
Véget ért a 34. Csíkszeredai Régizene Fesztivál, amely a régizene, a régi jól bevált helyszínek, számos régi meghívott mellett rengeteg újdonsággal jelentkezett idén. A Hargita Megyei Kulturális Központ által szervezett rendezvény ezúttal is nagy sikernek örvendett, minden előadó telt ház előtt játszott, függetlenül attól, hogy a Mikó-vár udvarán, termében, a Szent Ágoston-templomban vagy a református templomban zajlott a koncert.
Szabadság (Kolozsvár)

A Verestóy-háború
Hosszú kések nyara következik
Miután az RMDSZ kormányzati szerepvállalását illetően Verestóy Attila múlt csütörtökön kijelentette, hogy „Hunor mehet, mi maradunk”, úgy tűnik, Kelemen Hunor szövetségi elnök is érzékelte, hogy őt éppen lehetetlen helyzetbe hozták.
Nem említette Verestóy Attila nevét Kelemen Hunor, amikor hétfőn a sajtónak nyilatkozva felsorolta azokat a politikusokat, akik az RMDSZ részéről részt vesznek a kormánykoalíció politikai egyeztetésein – állapítja meg a maszol.ro. Kelemen a Victor Pontával megtartott találkozója után közölte: rajta kívül Borbély László politikai alelnök, Markó Béla szenátusi és Máté András képviselőházi frakcióvezető tagja a tárgyalódelegációnak. A portál megtudta azt is, hogy Verestóy nem véletlenül maradt ki a küldöttségből. „A szenátor kikerült Kelemen Hunor bizalmi köréből amiatt, hogy a Szövetségi Állandó Tanács múlt heti ülése előtt, megelőlegezve a testület döntését, a román sajtónak azt nyilatkozta, kormányon kell maradnunk. A szenátor előreszaladt, önfejűen járt el, és emiatt vitája is volt a szövetségi elnökkel” – nyilatkozta egy RMDSZ-es politikus.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kelemen Hunor már nem bízik Verestóy Attilában
Azért nem tagja többé a Szociáldemokrata Párttal (PSD) heti rendszerességgel konzultáló RMDSZ-es tárgyalódelegációnak Verestóy Attila szenátor, mert kikerült Kelemen Hunor szövetségi elnök bizalmi köréből – tudta meg a maszol.ro.
Nem említette Verestóy Attila nevét Kelemen Hunor, amikor hétfőn a sajtónak nyilatkozva felsorolta azokat a politikusokat, akik az RMDSZ részéről részt vesznek a kormánykoalíció politikai egyeztetésein. A szövetségi elnök a Victor Pontával megtartott találkozója után közölte: rajta kívül Borbély László politikai alelnök, Markó Béla szenátusi és Máté András képviselőházi frakcióvezető tagja a tárgyalódelegációnak.
Verestóy Attila korábban „hivatalból” részt vett a kormányfővel és a koalíciós partner Szociáldemokrata Párt (PSD) vezetőivel heti rendszerességgel tartott konzultáción. Tudvalevő, hogy a székelyudvarhelyi szenátor mindig is jó kapcsolatokat ápolt a PSD politikusaival, akik könnyen elfogadták tárgyalópartnerüknek.
A maszol.ro megtudta: Verestóy Attila nem véletlenül maradt ki a küldöttségből. „A szenátor kikerült Kelemen Hunor bizalmi köréből amiatt, hogy a Szövetségi Állandó Tanács múlt heti ülése előtt, megelőlegezve a testület döntését, a román sajtónak azt nyilatkozta, hogy kormányon kell maradnunk. A szenátor előreszaladt, önfejűen járt el, és emiatt vitája is volt a szövetség elnökkel” – nyilatkozta lapunknak egy RMDSZ-es politikus.
Verestóy Attila múlt csütörtökön az Agerpresnek arról beszélt: nem tekinti megoldásnak az RMDSZ kormányból való kilépését. Azzal érvelt, hogy a szövetségnek olyan vállalt kötelezettségei vannak a választóival szemben, amelyeket csak kormányzati pozícióból lehet teljesíteni. Mint ismert, a Szövetségi Állandó Tanács végül az RMDSZ kormányon maradása mellett döntött, Kelemen Hunor azonban visszalépett a miniszterelnök-helyettesi és kulturális miniszteri tisztségéből.
Az RMDSZ udvarhelyszéki szenátorát egyelőre nem tudtuk elérni.
Cs. P. T., maszol.ro

A múltat végképp eltörölni!
Ami az elmúlt ötven esztendőben Marosvásárhelyen történt, az nem más, mint egy székely–magyar város durva elrománosításának vérlázító históriája.
Marosvásárhely egy időre kénytelen-kelletlen az erdélyi magyarság szellemi fővárosává tétetett – kicsit művien, állami beavatkozásra! –, mert amit elvettek, eloroztak a kolozsvári magyarságtól, azt az egykori székely főváros kapta meg. A rövid ideig működő Magyar Autonóm Tartomány székhelye. Így lett itt Székely Színház, Székely Népi Együttes, magyar nyelvű orvostudományi egyetem, magyar színészképző főiskola, tanárképző pedagógiai intézet. Szemre-színre magyar város volt, de a mélyben már kikezdték ezt a jelleget, s alighogy Maros Magyar Autonóm Tartománnyá gnómosították a korábbi „rezervátumot”, elkezdődött az intézmények, iskolák összeházasítása, hirtelen mindenütt megjelentek a román tagozatok, amelyek lassan, de biztosan nyelték le a korábbi magyar intézményeket. Ez volt Iosif Banc és Nicolae Vereș elvtársak „dicsőséges” marosvásárhelyi uralkodásának kora.
Bernády György városa akkor még nehezen adta be a derekát, s a nagyromán „szellemeskedés” úgy elolvadt 1940-ben, mintha soha nem lett volna. Aztán a Ceaușescu-éra és az 1989 utáni eredeti román demokrácia tettek róla, hogy ez ne így legyen. 1989 után – a fekete március ellenére – még sikerült egyszer-kétszer magyar polgármestert választani, de aztán egy maroknyi magyar nemzetáruló segédletével elkezdődhetett a Florea-korszak, s a román nacionalizmus és kiszorítósdi úgy felvirágzott újra, hogy a jöttmentek kezdték „bevándorlóknak” nevezni az őshonosokat, s ott rúgnak beléjük, ahol csak tehetik. Még a város magyar múltjába is.
Most váltig tagadják például, hogy a római katolikus egyháznak lett volna itt főgimnáziuma, annak ingatlanja, s a tolvajok tolvajt kiáltanak. Önjelölt „történészek” hadováznak, hogy a Katolikus Státus nem a római katolikus egyház. Nyilván, ortodox, és a román állam működtette, s épített magyar iskolákat, árvaházakat, öregotthonokat, kórházakat, hogy „nagylelkűen” a magyaroknak ajándékozza! A per most az egykori katolikus főgimnázium épületéért folyik, melyben az Unirea tanintézet kakukkoskodik, s kéretlen prókátorok vájgatnak fennhangon: „a magyarok ki akarnak kergetni az eddig sikerrel bitorolt tulajdonból”. Pedig még ez sem igaz…
Magyari Lajos, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Strasbourgnál a labda – Az Európai Unió Bírósága előtt a tervezet
Újságírók szeretnek feltételes módban írni: megtörténhet, bekövetkezhet, alakulhat. Bizonytalan ügyekben, kétséges kimenetelű helyzetekben, még meg nem hozott ítéletek esetében sokszor lehet ilyen megfogalmazásokba botlani. Az alábbi sorok is egy ilyen gondolat jegyében születtek.
Az elmúlt hónapok egyik nagy kérdése arról szólt, hogy melyik az az európai uniós intézmény, amely a kisebbségek helyzetéről hivatott dönteni. Egy székelyföldi beadvány kapcsán úgy tűnt, hogy az őshonos nemzeti kisebbségek ügye kellemetlenül érinti Brüsszelt. Az Európai Bizottság korábban úgy döntött, mossa kezeit, ebbe a bősz darazsakkal teli fészekbe pedig nyúljon csak bele más. Szép mondatokban, jogi bikkfanyelven közölték, hogy a kisebbségek, különösen az olyanok, mint a székelység, az valaki más reszortja.
Mi, székelyek persze ezt másképp gondoljuk. Nem azért, mert ilyen elszántak volnánk, nem azért, mert valakinek be akarjuk panaszolni a bennünket ért sérelmeket. Sokkal inkább az motivál bennünket, ha az Európai Unió alapelve az, hogy mindenki kulturális jogait tiszteletben illik tartani, akkor még sincs rendjén, hogy egy-két bukaresti mismásoló mondat után elkönyvelik, az erdélyi magyarságnak pedig már semmi kívánsága nem lehet, hiszen annyi joga van.
Ezt az utóbbi állítást egyébként a délutáni, román nyelvű politikai műsorokban bohóckodó tévés személyiségek is szeretik használni. „A magyaroknak több joga van, mint a románoknak” – mondják. Vesszük is észre: például Kolozsvár bejáratánál is a kizárólag magyar nyelvű feliratért kellett perelni? Aligha. Persze, van, akit a valóság kevésbé érdekel.
Amit a székelység szeretne, az biza semmi extra jog. Amit mi akarunk évtizedek óta, az olyasmi, ami normális körülmények közt senkit sem bánt: használni a nyelvünket, mindenütt, ahol épp lehet. Nem rosszindulattal, nem úgy, hogy román emberrel társalogva azért se szólalunk meg románul. Minden józan ember úgy gondolja, hogy egyforma jogokat érdemlünk: többség vagy kisebbség, nem számít.
Nyilván a fő cél az autonómia, amiről addig beszéltünk, hogy fokhagymaszagú lett. Hozzáteszem azt is, ez korántsem volt elég: lám, az Európai Bizottság (EB) sem foglalkozna velünk. Civilek a strasbourgi bíróságon támadták meg a bizottság döntését. Azt remélik, a bíróság kimondja: az EB-nek igenis foglalkoznia kell a kérdéssel, és mindennel, ami vele jár: magyar és román ember számára egyformán nyelvi jogok, pénzügyi alapok, autonómia. Ismételten: minden fél számára korrekt módon.
Az imént említett perhez csatlakozott a Tamás Sándor által vezetett megyei tanács is: iratcsomót küldtek Strasbourgba, amely az elnök Facebook-oldala szerint meg is érkezett az Európai Unió Bíróságához. A keresetnek az a célja, hogy az őshonos nyelvi kisebbségek jogait szavatoló tervezetet tárgyalja az Európai Bizottság, amely korábban úgy döntött, hogy a kérdés nem tartozik a hatáskörébe. Bízunk benne, ezúttal sikeresen meggyőzzük az EU-t arról, hogy a kisebbségekkel kötelességük foglalkozni. Nagy Béla
Székely Hírmondó, Erdély.ma

Kelemen Hunor szárnytörése
Sokan találgatják: mi lehet az oka, hogy Romániában még mindig a hatalomgyakorlásban egy korrupt, posztkommunista, szélsőségesen magyarellenes politikusokat is tömörítő, alapvetően nacionalista alakulat a legnépszerűbb? Ezt a pártot támogatja az RMDSZ még akkor is, ha Ponta bejelentette: Románia nem lép ki a Minority SafePack nevű európai polgári kezdeményezés visszautasítása miatt kezdeményezett perből. Emiatt mondott le Kelemen Hunor kormánytisztségeiről. Azóta sokan találgatják azt is: mi lehet Kelemen Hunor bukásának üzenete? Markó Béla utódaként nem az volt a feladata, hogy különösebb reformokat valósítson meg a szövetségen belül, hogy új irányba terelje a szervezetet, hanem az, hogy asszisztáljon a régi vezetői gárda céljainak elérésében. Az RMDSZ kormányon maradása akár a Kelemen Hunor szárnytörésének is nevezhető. Még mielőtt a Szövetségi Állandó Tanács döntést hozott volna, az „örök” Verestóy Attila már közölte: Kelemen mehet, mi maradunk. És maradnak. Ezzel nyilvánvalóvá vált az, amit eddig is tudtunk: az RMDSZ-ben sohasem a tagság akarata érvényesül, hanem a régiek, a hatalomhoz dörgölődzők, a kis lépések nagy mestereié. Ponta megígérte Kelemen Hunornak, hogy Románia, bár nem lép ki a luxemburgi bíróságon zajló perből, nem fog oda dokumentumokat küldeni, amíg ezt a problémát a parlamenti bizottságokban is meg nem vitatják. A mindenkori hatalomhoz dörgölődző RMDSZ-es lobbizók azt akarják megetetni a közvéleménnyel, hogy a Minority SafePack polgári kezdeményezéshez Kelemen Hunor csatlakozott, ő indított pert az Európai Bizottság ellen, holott ő ezt az RMDSZ nevében tette. Kelemen Hunort az RMDSZ magára hagyta, mert kiállt a magyarság érdekei mellett és nem az RMDSZ volt kommunista érdekembereinek az érdekeit tartotta fontosnak, akik eddig is csak a maguk hasznát helyezték előtérbe, ezt teszik most is. A Ponta-kormánynak a luxemburgi perben való részvétele a román állam nemzetiségi politikája ellen szól. Nem csak az 1,2 milliós magyarság ellen, hanem azok ellen a románok ellen is, akik Románia területén kívül élnek. De ez legyen a románok dolga. Nekünk azt kell eldöntenünk, hogy tovább toljuk Verestóy és bandája szekerét, vagy megtaláljuk a módját annak, hogy azon magyarok érdekeinek érvényesülését segítsük, akik választásokkor a tulipánra (amikor van a szavazólapon) teszik a pecsétjüket. Ennek feltétele, hogy ne pártba, hanem érdekvédelmi szervezetbe tömörüljünk. Ez pedig csak rajtunk múlik.
Elek György, Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti)

Egy aggódó eurodeputát
Azt mondja a kormányzó Szociáldemokrata Párt egyik jeles európai parlamenti képviselője, hogy az etnikai és nyelvi kisebbségek polgári kezdeményezései elfogadhatatlanok az Európai Unió számára. Ezért lelkesen fogadta a külügyminiszter álláspontját a témával kapcsolatosan, vagyis azt, hogy – miután az RMDSZ által benyújtott polgári kezdeményezés bejegyzését az Európai Bizottság elutasította azzal, hogy a kisebbségi kérdés nem tartozik az unió kompetenciájába, illetve miután az RMDSZ a luxemburgi bíróságon támadta meg a döntést – a kormány is belépett a perbe az Európai Bizottság oldalán.
A képviselő nem győzi hangsúlyozni, hogy 2013 szeptemberében az Európai Bizottság azért utasította vissza a kezdeményezés bejegyzését, és jelentette ki, hogy nem európai uniós kompetencia, mert a polgári kezdeményezés célja egy olyan európai törvény létrehozása lett volna, amely az etnikai alapú területi autonómia és a kollektív jogok bevezetését tette volna lehetővé.
Románia és a külügyminisztérium álláspontját, amely az európai uniós kompetenciák kiszélesítésének a megakadályozását kívánta elérni olyan területeken, amelyek szerinte csorbítanák a tagországok szuverenitását a nemzeti kisebbségek védelme terén, korrektnek és helyénvalónak nevezte, amely szerinte teljesen megfelel a Lisszaboni Szerződés előírásainak. Véleménye szerint egyetlen európai szerződés "sem engedne meg egy tagországon belüli etnikai vagy nyelvi alapú szeparatizmust", és kijelenti, Kelemen Hunornak meg kell értenie, hogy a kérelem "elfogadhatatlan mind az Európai Unió, mind Románia számára".
A képviselő nem mostanában "világosodott meg", már tavaly szeptemberben, a kezdeményezés elutasításakor figyelmeztetett a kezdeményezés "veszélyes következményeire", amely szerinte "szép szavak mögé rejtve, Orbán Viktor és a magyarországi radikálisok szájíze szerint akarta átalakítani a kisebbségekre vonatkozó európai politikát".
Az európai képviselő szerint Kelemen Hunor téved, amikor "a magyar kormány elfogadhatatlan álláspontját támogatja", ugyanis szerinte ezt az álláspontot elutasította a Velencei Bizottság, de az Európai Bizottság is, előbbi egyenesen azt állította, hogy "az új magyar alkotmány feszültséget kelt Magyarország és a közép-kelet-európai országok között".
Az aggódó képviselő szerint az ilyen kezdeményezések arra a hamis vádra épülnek, hogy Románia és más tagországok nem tartják tiszteletben a kisebbségek jogait. "Emlékeztetni szeretnék, hogy az ország csatlakozásának pillanatában alaposan felleltározták a koppenhágai feltételek betartását, és Románia a csatlakozás után is tiszteletben tartotta ezeket a kritériumokat, lévén egyike azoknak a tagországoknak, amelyek a legnagyobb előrelépést mutatták ezen a területen" – jelentette ki a képviselő. Szavait igazolandó példának azt hozta fel, hogy az RMDSZ 1996 óta szinte folyamatosan kormányban volt.
Nos, mostanában, a választások közeledtével egyre gyakoribbak és hangosabbak a hasonló nyilatkozatok. De ha egy kormánypárt képviselőjének Orbán Viktor és Kelemen Hunor a legnagyobb gondja, nem az, hogy az ország lakóinak nagy része mélyszegénységben él, akkor az magáért beszél. No comment.
Mózes Edith, Népújság (Marosvásárhely)

Partiumi Magyar Napok: ünnepre készülnek a szatmáriak
Magyarország egyik legnépszerűbb előadója, Zorán lesz az augusztus 18–24. között zajló szatmárnémeti Partiumi Magyar Napok (PMN) sztárvendége – jelentették be szerdán a népszerű rendezvény szervezői.
A magyar napok keretében szervezett programok idén is 10 helyszínen zajlanak, a rendezvény összköltsége 300 ezer lej. A PMN főszervezői – az Identitas Alapítvány és az RMDSZ – közölték: a rendezvény leglényegesebb vonása, hogy közösségi, azaz korosztálytól és érdeklődési körtől függetlenül minden szatmári magyar a magáénak tartja. Mint elmondták, idén közel 50 civil szervezet segítette őket munkájukban.
Stier Péter főszervező elmondta, az első három nap során a tűzoltótorony melletti parkban zajlanak majd az események, ahol fellép a Budapesti Utcaszínház, a Hot Jazz Band, a Debreceni Csokonai Nemzeti Színház pedig operettgálát tart. Ugyanott lehet megtekinteni a Nagyvárad Táncegyüttes produkcióját, valamint Palya Bea előadását is.
A felsorolt eseményeket követően idén is lesznek klubkoncertek a városközpont közelében levő szórakozóhelyeken. A fő helyszín szokás szerint a Kossuth-kert lesz, ahol az állandó programok – kézműves vásár, lovagi torna, gyermekfoglalkozás – mellett szintén a koncerteké lesz esténként a főszerep: fellép többek között a Quimby, a Beatrice, Koós János és Aradszky László is.
A hagyománynak megfelelően a zárókoncertet most is az új főtéren tartják majd: augusztus 24-én este a szatmáriak körében igen népszerű Bikini lép majd színpadra. Mint elhangzott, a szervezők reményei szerint idén is sikerül megőrizni a PMN színvonalát, melynek programjain tavaly becsléseik szerint 44 ezren fordultak meg.
Ettől az évtől szeretnék egységesíteni a rendezvény arculatát, ennek érdekében saját házikókat készíttettek az árusoknak. A szervezéssel kapcsolatos költségeket a szatmárnémeti, illetve a Szatmár megyei önkormányzattól kapott támogatás, valamint pályázati pénzek és a magánszférából érkezett finanszírozás révén fedezik.
Babos Krisztina, Krónika (Kolozsvár)

Színház, színész...
A Krónika július 2-ai számában Egyeseket fáraszt Gáspárik tempója címmel cikkeztünk a Gáspárik Attila vezérigazgató irányította Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata frissen zárult évadának mérlegéről, a magyar tagozaton belüli nézeteltérésekről. Az alábbiakban közöljük a társulatnál felmondott László Zsuzsa színésznőnek az üggyel kapcsolatos, szerkesztőségünkhöz eljuttatott írását.
„A színész minden művészek között a legősibb, legkezdetlegesebb módon hosszabítja meg gyermekkorát. Tovább játszik. Fegyvere a költők szavai, eszméi, vértje a hit, pajzsa a szeretet, hangja a rend és a remény. Nem sérthetetlen. Tehát teljesen védtelen.’’ (Latinovits Zoltán)
Színész vagyok. Hogy több mint két évtized a pályán sok vagy kevés, nem tudom még megítélni. Minden valamihez képest az, ami és mindenki valamilyen rendszerben, összefüggésekben önmaga. Több mint két évtized: számottevő siker, kudarc, öröm, kétségbeesés, útkeresés, kíváncsiság, kitárulkozás és rejtőzködés, elbotlás és újrakezdés. Nagy találkozások és feledhető történetek.
Csalódások, elhomályosulás, kitisztulás, meglepetések, halálfélelemig elmenő szorongás és önfeledt szárnyalás. Elbizonytalanodás, aztán egy néző, aki megállít az utcán, hogy megköszönjön egy színházi élményt. Kétségek, amiket egy pillanatra ugyan, de eltörölnek a tapsnál elkapott tekintetek. Hivatás, szakma, életforma, áldozatok, lemondások és átkozottul sok munka. Állandó változás.
Színház: épület, falakkal. A falak közt emberek, sokfélék, szépek és csúnyák, jók és rosszak, ördögiek és angyaliak, változóak, kaméleonok. Valamilyen rendszerben és összefüggésekben önmaguk. Végzik a dolguk. Legjobb szándékuk és tudásuk szerint.
Színház: intézmény. Vezetőkkel. Színesek, változóak, valamilyen rendszerben, összefüggésekben önmaguk. Végzik a dolguk a legjobb szándékuk és tudásuk szerint.
Tettem én is, végeztem a dolgom legjobb szándékom és tudásom szerint. Két évtizeden át ugyanazon épület falai között, egy intézményben. Mígnem elkezdtem azt érezni, hogy nem vagyok a helyemen. Ha minden és mindenki valamilyen rendszerben és mások függvényében az, ami, önmaga, akkor itt most valami hibádzik.
Kiléptem ebből a rendszerből. Nehezen, gyötrelmesen, de lezártam valamit, és mire a végére jutottam, megbékéltem a hátrahagyott történet szereplőivel és magammal. Pályatársam, régi kedves kollégám, volt igazgatóm, aki szintén valamilyen rendszerben és függvényekben önmaga, a minap egy sebesen haladó hajó meglöttyent alkatrészeként említett. Igazán nem is értettem, rosszul is esett fél percig. Aztán elkezdtem tovább tervezni a napomat.
Újrakezdés. Semmi sem állandó. Minden és mindenki valamilyen rendszerben és összefüggésekben az, ami, önmaga. Őszintén kívánok minden pályatársamnak erőt, kitartást, sok sikert és kudarcokat is, mert erősebbé tesznek, egészséget és lelki békét. Természetesen magamnak is.
László Zsuzsa, Krónika (Kolozsvár)

Határok, szuverenitások, titkosságok
A premontreiek peres ügyei és a bikszádi görögkatolikus bazilita rend kolostorának visszaigénylési peréhez mutatott román hajlandóság egyképpen azt sugallja, hogy egy határmenti „biztonsági” övezet kreálása húzódik meg a jogi civódások hátterében és a közvélemény hangolásában is. Varga Andrea történész írása.
Mindeddig halogatást elszenvedő, de épp a közgondolkodás mérlegelő hajlandóságára és a tisztánlátás felelősségére váró kérdéskört kívánok érinteni – avagy inkább nyilvánossá tenni. Korunk uralmi politikája és közjogi gyakorlata a tét, ugyanakkor ezek mechanizmusai, trükkjei, nehezen belátható dilemmái teszik átláthatatlanná a körülményeket. Mindezek teljesség értékű megvilágítása ugyanakkor nem egy cikk, hanem alapos és kiadós tanulmány részletei lehetnének – ebből szükségképpen csak szubjektív elbeszélés lehet alább. Szubjektív annyiban is, mert érdekelt, érintett is vagyok, de még inkább azért, mert magamra kell vennem annak kényszerét, hogy kibeszéljem, amit sokan némán belátnak, hallgatva eltűrnek, kényszerűen elszenvednek.
Nem szükséges hosszan körvonalazni, ami zajlik. Sőt, alig akad Biharban, aki ne tudna a folyó egyházi vagyonjogi vitákról, hangadó személyek és igazságügyi képviselők viselt dolgairól, politikai nyomásgyakorlásról és kisebbség elleni megkülönböztetésekről. Amikor az életteljes szocializmus vagy a korábbi nemzetépítő gyakorlat egyházi vagyonok elorzására vállalkozott, kisebb morgolódás lehetett csupán a válaszreakció. Amikor a változás évei jöttek, ésszerűen fölmerült a visszaszolgáltatás jogszerűsége – ez lehetővé is tette, hogy eljárások, perújrafelvételek, történeti értékű dokumentáció felszínre kerülése kövesse, majd román állami elutasítás, majd európai uniós jogérvényesítésre felszólítás. Mindez mintegy hatástalanul zajlott, a jogtalanul „einstandolt” (azaz: elkobzott, lenyúlt, jogtalanul átvett, kisajátított) tulajdonokkal mindmáig folyik a cserebere, zajlik a cselezés, dúl a jogtiprás. Visszaszolgáltatás nélkül.
Mindeközben készek (avagy meggyőződéssel hívők) lehetünk: ha a román állam demokratikus jogelveken nyugvó berendezkedés, csakis az egyezkedni képtelen vagyonbirtokosok okozhatják a fennakadást, a másfél ezernyi vagyonjogi per kétharmadának eredménytelenségét. Mivel Románia demokratikus jogállam, elismerem és respektálom, hogy mint ilyennek, működésének egyik legfontosabb feltétele a független, pártatlan, hatékony és szakszerű bírói munka. Mivel amikor a köztársasági elnöktől a bírák átveszik a kinevezési okiratot, ezzel - továbbá esküjükkel - arra kötelezik magukat, hogy munkájuk során kizárólag az Román Alkotmánynak és a törvényeknek alárendelve, a legjobb tudásuk és lelkiismeretük szerint járnak el, úgyszintén meg kell adjam a bizalmat működésüknek és önállóságuknak.
Vagyis (elvben) nem lehetséges, hogy külső, politikai, gazdasági, esetleg vallási intézményi vagy privát érdekeket rejtő nyomásnak kívánjanak megfelelni. De mi történik, ha mégis így alakulna…? Országos sajtót bejáró mindennapos hír a befolyásoltság révén szakszerűtlen és jogilag kétes döntést hozó bírák perbe vonása, elítélése.
Persze, közben jól tudjuk: a bírák, a bírói önállóság és a bírósági eljárás jogi feltételrendszere nem lehet kiszolgáltatottja az elektronikus média, a napi harsányságú publicisztika vagy a nyílt politikai nyomásgyakorlás művelőinek. Ha mégis kiszolgáltatottak, s ha mégsem hat rájuk megfelelő időben az igazságszolgáltatás önkontrollja, akkor mi lehet a háttérben? Lehet, talán semmi, nincs is háttér. Lehet, hogy a politika érdeke, a mindenkorié, a haszonelvűé, a kiszorítóé vagy autoriteré. S lehet, egyik sem, csak a privát érdek, a haszonkulcs a meghatározó. Nem vádaskodunk… Olvasunk, feltárunk, értelmezünk.
Adott tehát egy párhuzam, hasonlatos ügyek zajlása, éppen Nagyváradon, a határ mentén. Egyszerre „a zónában”, hogy ne túl távoli analógiával éljek: a mi saját kis „Sinistra körzetünkben”, s mellette a „felsőbb” politika homályában is.
Utóbbiról viszont jól tudjuk (Carl Schmitt a megmondhatója) az állam értéke a széthúzás és egység, a politikai uralom kérdése és a „barát/ellenség” közötti különbségtételhez kötődik. Schmitt hangsúlyozza azt is: az állam lehetősége, hogy adandó esetben akár saját döntése, jogi alapelvei révén győzzék le, akkor is, ha „mint mértékadó politikai egység rendkívüli jogosultságot összpontosított magánál: a lehetőséget, hogy háborút folytasson és ezzel nyíltan emberek élete felett rendelkezzen”.
A kortárs Hans Kelsen államtanában is feltételül szabatott a 20. század húszas éveiben, hogy a pártok ne befolyásolhassák a bírákat, a „létező” és a „legyen” parancsolata ne befolyásoltathassék idegen erők által…, és más szerzők is elkülönítik a „politikai tényezőktől” a „tiszta államtan” rendszeréig ívelő utakat, Max Weber pedig egyenesen az erőszak-alkalmazás külső és belső formáinak monopolizálójaként jellemzi magát az államot.
Hogyan is jön ide a főpolitika és a főhatalom elismert, legitim volta, vagy épp vitathatósága, meg a határmentiség? Az alábbi „levezetésben” ki fog derülni, ehhez azonban az Olvasó szíves türelmét és érdeklődését kell igényeljem. Adott tehát két ügymenet, jogi és egyházdiplomáciai, presztízs övezte és haszonelvű…, hátterében emberek, hitek, intézmények, hagyományok értékeivel, elveivel, reménytelenné váló sorsokkal, meghurcolt igazság-képviselőkkel.
Hogy ne vádoljanak „általánosítással”, legyek konkrét: adott ugyanis két eset, mindkettő Váradon és a határ mentén zajlik: Tőkés László ügye, a becsületbíróságosdi, az elhangzott vád és a méltánytalanságra ítélt (romániai és európai) közszereplő meghurcoltatása, valamint a Premontrei Rend és annak vezetője (továbbá jogi képviselője, azaz személyem) elleni ügylet, közpolitikai hőbörgésektől direkt noszogatásig, burkolt vádaktól személyiségjogok sértéséig ható érvénnyel. Kisebbség, egyházi tulajdon, szakrális képviselet, etnikai szféra, társadalmi lelkiismereti szabadság és társadalmi nem (gender) elleni megkülönböztetés. A szóbanforgó ügyeket pedig az állami hatóság verdiktjei, illetőleg a nyomozóhatóság elodázó—halogató stratégiái veszik körül.
Tőkés László egyetlen (bár tendenciózusan rosszul fordított és kipécézett) mondatáért szinte vendettát követeltek a harsányak, másik esetben akár egy álló évig tartó folyamatos sajtótámadás is zajlik, mert a váradi román újságírót nincs ki rendreutasítsa, s ő maga is jól tudja, valahol zsebben lapul a „kilövési” engedély, bármit és bárhányszor írhat vádaskodó hangnemben, felelősségre vonása kétségkívül elmarad.
A két, látszólag távoli, s a maga nemében nem könnyen összehasonlítható ügyet nem pusztán a neves személyek, magyar egyháziak, közpolitikai szereplők vagy fontos döntésekben érdekelt aktorok teszik párhuzamossá, hanem egyfelől a tendenciózus történések, másfelől az egyházak és hitek közötti/fölötti hitvita, de még inkább a román állami hozzáállás, melyhez akarva-akaratlanul (lásd konzulátus ügye) a magyar külügyi játszótársak is hozzájárulnak.
Ami mindezt – ezeknél sokkal meghatározóbban, vagy legalább gondolkodásra és összevetésre késztetően – körülveszi, az a régi beidegződés, amely már az 1923-as román alkotmányban is megjelenik, jelesül abban, hogy csakis román nemzetiségű állampolgár rendelkezhet vidéki földtulajdonnal, illetőleg a határmenti földekre érvényesen is megújulni látszanak a tiltó rendelkezések.
A premontreiek peres ügyei és a bikszádi (Szatmár megyei) görögkatolikus bazilita rend kolostorának visszaigénylési peréhez mutatott román hajlandóság egyképpen azt sugallja, hogy egy határmenti „biztonsági” övezet kreálása, katonai—nemzetbiztonsági kérdésként értelmezése húzódik meg a jogi civódások hátterében és a közvélemény hangolásában is.
Ahol az állam a megyei tanács révén avatkozik bele a perbe az ítélet végrehajtási szakaszában, ahol 2013. november 6.–7.-én a hatóságok hathatós asszisztálása mellett a végrehajtóval, és a rendőrség különleges készenléti alakulatával egyetemben próbálja birtokba venni a román bíróságok által neki jogerősen visszaszolgáltatott épületet, de ellene az ortodoxok révén odakerült mintegy száz főnyi tüntető harsog katolikus-ellenes jelszavakat, a hatóságok pedig tétlenül szemlélődnek, ott ugyanolyan harsány elorzás indul meg, hiába is volt a kolostortemplom 1700-ban alapított együttese a görög katolikusoké.
Ez ugyan állami szintű beavatkozással már korántsem folytonos háromszáz év, hisz 1948-ban a görögkatolikus egyház betiltásával a bikszádi monostort is bezárták és a bazilita szerzeteseket elűzték, de ez ugyanolyan felekezeti szabadság elleni erőszak, amilyen a római katolikusok csíksomlyói kegyhelyének vagy a magyarországi görögkatolikus Máriapócs búcsúhelyének fenyegetése lenne, s ettől még nem válik jogszerűvé is.
Nem mondható biztosra, hogy csupán az egyetlen érvényesnek tekinthető magyarázat a bukaresti kormányzat hozzáállásáról a határmenti (Bihar és Szatmár megyei) római katolikus/görögkatolikus perekkel kapcsolatosan, de erősen úgy tűnik, ismét a régi, beidegződésekre építő állampolitikai magatartás mintázata érvényesül: előkúsznak a két világháború közötti, a határmenti katonai övezet kialakításával kapcsolatos jogi normatívák, reflexek, félszek és gyanakvások vagy vádak, formálódnak az Angelescu-féle határmenti megyék elrománosítási tervekkel ékes víziói is.
Kiütközik ez a „székely kérdéssel” szemben zajló zászló-diskurzusban, a szimbolikus térfoglalás tényleges, fizikai jelenléttel társuló programosságában is. „Valahol” a politikai térben és az államközi párbeszédekben az állam szuverenitásából fakadó ius ad bellum (a háborúindítás természetes joga) alapján formálódik mindez, miképpen az orosz—ukrán kortárs események ezt kiválóan jelzik is térségünkben.
Nem más ez, mint az állam szuverenitásának elve révén kimódolt eljárásmód, mely abból következik, hogy az államok egyetlen náluk magasabb hatalomnak sincsenek alárendelve, ezért szabadságot élveznek politikai rendszerük megválasztásában, és belügyeikről egyetlen más külső hatalomnak sem tartoznak elszámolni, hisz a szuverén államok egymással egyenjogúak, függetlenül nagyságuktól és hatalmi erejüktől.
A nemzetközi (így európai) jog előírásai és szerződései pedig az önkéntesség elvén alapulnak, a diplomáciai kapcsolatok sem korlátozhatják a ius ad bellumot, mint az államérdek megőrzésének végső eszközét. Az erőszak-alkalmazás külső és belső formáinak megoldásai pedig az állam sikeresen monopolizált gyakorlatát legalizálják: „Valamely folyamatosan üzemelő, kényszerítő erejű politikai szervezetet (politischer Anstaltsbetrieb) akkor hívunk ’államnak’, amennyiben adminisztratív kara sikeresen érvényt szerez az arra vonatkozó igényének, hogy monopóliumot gyakoroljon a fizikai erőszak legitim használatára e rend kikényszerítésének során ill. Érdekében.”
Korábban Max Weber úgy határozta meg az „uralmi—uralkodó szervezetet” (Herrschaftsverband), mint amely annyiban politikus, „amennyiben adott területen létét és az általa megvalósuló rendet folyamatosan biztosítja fizikai erőszakon alapuló fenyegetéssel és fizikai erő alkalmazásával az adminisztratív kar részéről” (Weber 1992). (http://tarstudszotar.adatbank.transindex.ro/?szo=102) A weberi alapképlet itt és most kiegészül a (poszt?)modern kor antidemokratikus demokratizmusainak önkényével.
Az egyházi peres ügyek esetében sincs szó másról, mint a legitim kiváltság önkényes és feltételes alkalmazásáról. Talán pontosan arról, amit a román közpolitika a „magyar beavatkozások” elleni uszításokkal serkent, s pontosan arról, amit a román politikai osztály hangadói cselekszenek, barátok és ellenségek kettősére osztva a környező világot, látszólag nem is élve (vissza) a korlátlan uralom eszköztárával. Tudják ugyanis, hogy a politika küzdelem valakiért (és nem valaki ellen), nem pedig valamiért és valami ellen.
Az egyházi vagyonok visszaosztásáért úgy küzdeni hatékonyabb, hogy a legalitás (jogszerűség) és legitimitás (elfogadottság) eszköztárából az erőszakos megoldásokat kiolvasó törekvés egykönnyen rátalál az erőszak privatizálását, önkényét kiépítő szereplőkre, s ez a magánerőszakra épülő szervezett bűnözésnek kedvez – amit Szatmár és Bihar megyében is könnyedén meg lehet lelni.
Amikor pedig az állam erőszak-monopóliumát privatizálja az alulról jövő erőszak, esetenként a rendőri erők is a helyi bűnöző bandákat segítik vagy megtűrik, akkor a határmenti légkörben még esélyesebb az emberi jogok tömeges vagy következetes megsértése és mindennek megtorlatlansága, jogiasítása is.
Ugyanis a román politikai elit magatartásának indítékait az állam közjogi funkciójából bármikor erre: a civil csoportok konfliktusára, „háborús” övezet kialakulására vezetheti vissza. Nem maradhatna máskülönben puszta „üres beszéd” a román alkotmány normája a bihari és szatmári bíróságokon, hiszen az alkotmány fogalma alatt mindig is az államhatalom gyakorlásának legfontosabb viszonyrendszerét, továbbá az alapvető emberi és állampolgári jogokat szavatoló normákat, egyszerűbben szólva állam és társadalom viszonyát szabályozó alapelveket, melyeket az adott állam legmagasabb fokú akaratának kinyilvánításaként kell tisztelnünk.
Ezt, és mindezeket éppen az alulról jövő erőszak hatásának, a hatalmi monopólium privatizációjának kitenni olyan példákkal jár, mint amikor Adrian Ştef szatmár megyei tanácselnök saját nevében kérte a Negreşti—Oaş-i bíróságon a román (nemzeti) jogerős bírósági ítélet végrehajtásának felfüggesztését.
De hasonló eset a váradi premontreieké, ahol a folyamatban lévő peres eljárás alatt lehetett kiérdemelt építkezési engedéllyel épületet bontani, lehetett erdőt elzálogosítani, lehet jogerősen a legfelsőbb bíróságon a prépostság által megnyert ingatlanra banki hitelt felvenni, s mindeközben az ügyészség tétován nem tesz semmit a jogtalan „jogérvényesítés” ellen, de halogat a bíróság is, hiteles „alapító okiratot” kér be az 1130-ban alapított rendtől, eltűri a bírák elfogult döntéseit, elvitatja a történeti levéltári dokumentumokat sajtóközlemények vagy könyvekben formált ideologikus értelmezések alapján stb.
Ugyanebbe a kérdéskörbe tartozik a múlt héten nagy sajtócsinnadrattával elutasított magyar konzulátosok ügye is, hisz a legkevésbé sem lehet mondani, hogy a határ mentét mindkét oldalon speciális zónaként kezelik, a szimbolikus határátjárás (az egyszerűsített honosítási eljárás intézménye) révén erőteljesen kialakul a román gyanakvás is, miszerint ez intézmények a magyar hírszerzés rezidentúrái lehetnek… Ezzel aztán a legtermészetesebb módon jelzik, hogy a nemzetközi szerződések és a shengeni csatlakozás előtt a nemzetbiztonság és határőrizet kérdései – közrendi kérdésekbe csomagolva is – minden egyebet felülírnak.
Persze, a hatalom természetrajzához szorosan tartozik, s a mindenkori államéhoz még inkább, hogy kerülgeti a határokat, átírja ezeket, újradefiniálja őket, rugalmasan értékeli és használja a fogalmat, korlátozni próbálja érvényességüket. A nemzetek közötti határok hasonló kezelése, ideológiák, félelmek, védelmi eszmék ennél sokkal inkább kitettek minden ilyesminek.
Korlátozása pedig (lényegében kizárólagosan) a nemzetpolitikák intézményi kezelőinek és a lakósok vagy állampolgárok szavazói közösségének függésrendjében lehetséges. Ott és akkor, ahol és amikor még megvannak a jogok képzelt vagy deklarált határai, még érzékelhetőek és kimondhatók a határátjárások, szabályszegések tényei. Cikkem ezt az érzékenységet kívánná elősegíteni – annyira, amennyire még az állampolgári szabadságjogok, a normák és jogelvek, az összehasonlítható tényanyagok ezt lehetővé teszik. Utána már késő lesz…
maszol.ro

EMNP-álláspont: színjáték és jogsértés
Csak úgymond makulátlanná akarják tenni a leendő államfőjelölt Kelemen Hunort, véli az EMNP alelnöke. Ugyanakkor Váradon újraindítják ingyenes utcanévtábla-akciójukat.
Sima színjáték volt az egész úgynevezett kormányválság, amelynek során úgymond az volt a tét, hogy kilép-e az RMDSZ a kormányból, de végül maradt, és csak Kelemen Hunor mondott le kormánytisztségeiről – mondta csütörtöki nagyváradi tájékoztatóján az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke. Zatykó Gyula szerint „Szó nem volt arról, hogy valóban kilépjen az RMDSZ, sőt előre megtárgyalták a forgatókönyvet. A tét ugyanis, hogy Kelemen kormányból való távozásával próbálják meg a makulátlanság látszatát kelteni róla, ugyanis államfőjelöltként fogják indítani. Victor Ponta pedig az úgynevezett válság nyomán még inkább beseperheti szintén államfőjelöltként a román nacionalisták voksait”. Zatykó Gyula úgy véli, „az ügybeli román álláspont azt mutatja, hogy az európai kisebbségügyi polgári kezdeményezés ügyében indított perbe belépő román kormány nem tartja tiszteletben az 1,2 millió magyar jogait – az RMDSZ kormányon maradása pedig azt mutatja, hogy a hatalmat választotta az autonómiaharc helyett, Bukarest érdekeinek képviseletét a magyarság rovására, ahelyett, hogy a magyarság érdekeit képviselné”. Hozzátette: az RMDSZ kormányon maradása csak legitimálja a román nemzetállami törekvéseket, a vége pedig az, hogy önmaga ellen fog pereskedni az RMDSZ, hiszen a perbe belépett román kormány tagja is. Reagáltal arra a hírre is az EMNP-sek, hogy Kelemen helyett Biró Rozália lesz a kulturális miniszter és a kormányfőhelyettes. Zatykó szerint „érthetetlen, hogy kerülhetett szóba egy ilyen név, hiszen nyomoz ellene a Feddhetetlenségi Ügynökség – ez is mutatja, milyen állapotok uralkodnak náluk”.
Utcanévügy Váradon
Más témára térve Csomortányi István, az EMNP megyei elnöke bejelentette: újrakezdik harcukat a váradi magyar történelmi utcanevek használatáért. Mint lapunkban tudattuk, nem egy párt, hanem egy civil szervezet elérte Kolozsváron, hogy olyan elsőfokú bírósági döntés született, amely kötelezi az ottani önkormányzatot a magyar elnevezések feltüntetésére. E példa alapján folytatják itt is 2005-ben kezdett küzdelmüket. Váradon 793 közterületnév van, ebből mintegy 600-nak létezik történelmi magyar megfelelője, a többi esetében pedig tükörfordítást alkalmazva teljes jegyzéket készítettek az elnevezésekről. Ezt és kérésüket eljuttatják a váradi önkormányzathoz e hónapban, ha pedig elutasítás lesz a válasz, itt is per indul.
Ugyanakkor jelezték: az EMNP váradi Széles/Menumorut utca 23. szám alatti székhelyén várják újra mindazokat, akik szeretnének magyar nyelvű utcanévtáblát is. Ezeket ingyen elkészítik, kérésre fel is szerelik.
Csomortányi István hozzátette: „Emlékezetes, hogy volt Váradon egy botrányos utcanév fordítási ügy. Épp Biró Rozália hagyta jóvá a súlyos félrefordításokat – és most belőle akarnak kulturális minisztert csinálni. Azt sem feledhetjük ennek kapcsán, hogy amíg alpolgármester volt, ugyanúgy nem volt magyar nyelvű ügyintézés a városházán, ahogy most sincs.”
Szeghalmi Örs, Erdélyi Riport (Nagyvárad)

„Elpusztulnak a magyarok maguktól is”
Az egri Eszterházy Károly Főiskola docense, KALMÁR JÁNOS kandidátus, történész a 18. századi magyarországi betelepítésekről tartott előadást Nagyváradon, a Szacsvay Akadémián. Beszélgetésük első felében Szilágyi Aladár a törökvilág elmúlta utáni helyzet elemzésére, az ország újjáélesztésére vonatkozó tervek ismertetésére kérte az előadót.
Ma már elfogadott, hogy a 18. évszázadot „hosszú századnak” minősítik. Hogy 1686-tól – legalábbis magyar szempontból –, Buda visszafoglalásával kezdődjön. Több forrás állítja, már ekkorára megszűnt a magyar többség Magyarországon és főleg Erdélyben.
Mennyire megbízhatóak a történelmi demográfia korabeli adatai?
Szerintem nincs közmegegyezés arról, hogy a 18. század „mikor kezdődik” a magyar történetírásban. Mert van erre példa, a tízkötetes Magyarország története a legnagyobb összefoglalásunk, az valóban ott választja el a két századot, ott vonja meg a kronológiai határt közöttük. Viszont az összes többi, azóta keletkezett összefoglaló munka továbbra is 1711-nél húzza meg a választóvonalat, amivel én nem értek egyet. A kérdés érdemi részére térve, egyáltalán nem megbízhatóak a források, nincsenek komolyan vehető, országos léptékű adatok a korabeli népesedésre vonatkozóan. Amikre támaszkodhatunk a 18. század végét megelőző időszakban, ami a középkorig visszamenően érvényes, azok az adójegyzékek. Egyházi, állami adóösszeírások, helyileg a földesúrnak fizetett adók. Csakhogy ezek közös rákfenéje, hogy csak az adótípus fizetésére kötelezetteket veszik számba. Például az adott felekezethez tartozó híveket. Másrészt tudjuk, hogy az állami adó alól a nemesség egésze mentes volt, a szabad királyi városok meg kollektíve adóztak, tehát családfőkre bontott összeírások nincsenek. A másik problematikus eleme a dolognak, hogy ezek az összeírások is csak részlegesen maradtak ránk. Úgy alakult, hogy például a peremterületekre, Erdélyre, Horvátországra nézve, csupán becslésekre vagyunk szorulva, ami óriási mértékben hordozza magában a tévedés kockázatát. A 18. század végén II. József idejében gyökeresen megváltozik a helyzet, ő készíttette az első modern értelemben vett összeírást. Alapvetően katonaállítási céllal, de ez már egy statisztikai felmérési szándékot is magában rejtett: az állami adóztatás hatékonyabbá tétele volt a cél. Ahogy ez a monarchia más tartományaiban érvényben volt a nemességre is kiterjedően. A nemesség az ő halála után ezért is igyekezett megsemmisíteni ezeket az összeírásokat, hogy ne maradjon nyoma, rájuk nézve kedvezőtlen következményei ne lehessenek. Ez az a bizonyos összeírás II. József uralkodása idején, sőt az első olyan, amelyik minden korábbinál lényegesen teljesebb. Az egyetlen hiányossága, hogy Erdélyre, illetve Horvátországra nézve nem készült el. Megint oda jutunk, hogy ezekre a területekre nézve becsülnünk kell a lélekszámot.
Buda visszafoglalása után nem ért véget a hódoltsági területek visszaszerzése, hiszen még legalább harminc évig tartott… Viszont meglepően hamar próbáltak lépni, hiszen tudták, hogy a hódoltsági területeket újra kell építeni. Már három évvel Buda visszafoglalása után Kollonich Lipót elkészítette a maga tervezetét, a maga „Einrichtungswerk des Königreichs Ungarn” (A Magyar Királyság berendezése) című művét, ezzel párhuzamosan más javaslatok is születtek, többek között az Esterházy Pálé, a Széchenyi Györgyé.
Miben különböztek ezek a tervezetek?
Az uralkodó, illetve a kormányzat különböző politikai csoportosulásoktól kért javaslatokat erre vonatkozóan. Esterházy Pál, az ország akkori nádora volt értelemszerűen az egyik ilyen ellaborátum készítője. Ő voltaképpen elsősorban nádorként a magyar katonaság parancsnoka is volt. Főleg a katonai szervezet átalakítására helyezte a hangsúlyt. Buda és az ország területének visszafoglalása nyomán nemcsak az addigi hódoltsági terület szűnt meg, hanem a végvárrá lett várak elveszítették a funkciójukat. Megint csak a középkori, hovatovább a Dráva menti határ védelmére kellett koncentrálni a törökkel szemben. Ez magával hozta azt a törekvést, hogy az egész katonai szervezetet át kell alakítani az új adottságoknak megfelelően. Ez volt az egyik dolog, a másik pedig, hogy ugyancsak Esterházy nádori minőségével összefüggő kérdés, hogy a legfőbb bíró is – a király után – a nádor volt, aki az igazságszolgáltatási rendszernek a korszerűsítését is javasolta, ami példátlanul rossz állapotban volt. Csak alkalmanként ülésező vándorbíráskodás zajlott. Ennek jóval később lett is foganatja, de azt ő már nem érhette meg. A következő dolog, amit ő kívánt, a nádori hatáskör kiterjesztése volt. Mint a legfőbb rendi tisztségviselő, a magyar rendeknek nagyobb beleszólási lehetőséget kívánt a politikába az addiginál. Addig kénytelen-kelletlen lenyelték, hogy a hadiállapotra való tekintettel, a hadvezetésnek, a tisztikarnak az átlagosnál nagyobb beleszólása volt a dolgokba. De amint a háborúk befejeződnek, ez már indokolatlan, ráadásul a katonaság rengeteg visszaélést követett el, például adószedés közben. Ez is indokolttá tette a változásokat, meg a politikusok igénye, hogy ők vehessék kezükbe az ország irányítását, ne a tábornoki kar, a haditanács és annak a megbízottai. Esterházy ellaborátuma nem egy terjedelmes mű, körülbelül húszoldalnyi. Viszont a Kollonich Lipót győri püspök, esztergomi érsek vezette bizottság tervezete jó 400 oldalas terjedelmű munka.
Nemde, több területre kiterjed, mint az Esterházy-féle javaslat?
Igen. Öt nagy fejezetből áll, az igazságszolgáltatás, a katonai ügyek, a politikum, ami lényegében a közigazgatást fedi le, az egyházi ügyek mellett a legtágabb értelemben vett gazdasági ügyekre terjed ki. Ezt nyolcvan ülésen át készítették elő, másfél éves munkával. Egy bizottság együttes munkájának a gyümölcse, amelynek Kollonich volt az elnöke.
Tudtommal, egyetlen magyar tagja sem volt a bizottságnak…
Valóban nem volt magyar tagja, de Esterházy Pálnak és a magyar rendeknek odaadták véleményezésre. Lesújtó véleményt írtak róla egyébként. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy mindez nézőpont kérdése is, hiszen Kollonich maga magyar főméltóság volt, Komáromban született. Ha anyanyelvét tekintve nem is volt magyar, de magyar főrend volt. Tehát Bécsből nézve abszolút megfelelt. Nem beszélve arról, hogy korábban nem csak mint főpap, hanem egy időben, mint a Magyar Kamara elnöke is működött. Tehát a gazdasági ügyekre is országos rálátása és ezzel összefüggő tapasztalata volt.
Az a bizonyos forráskiadvány, amit ön Varga. J. Jánossal közösen adott ki németül, tartalmazza az összes korábbi berendezési javaslatváltozatot?
Az ember nem mondhatja, hogy „valamennyit”, mert sose tudhatja, később mi bukkan elő. Úgy mondanám, hogy az ismerteket igen. Igyekeztünk közreadni ebben a kötetben az úgynevezett vitajegyzőkönyvet is – szinte páratlanul ritka szerencse, hogy megmaradtak –, melyben a magyar rendi bizottság, illetve a bécsi miniszteri konferencia is véleményezte, az uralkodó elnökletével.
Az örökös tartományok is beleszóltak a vitába?
Nem a tartományok, hanem az egyes miniszterek nyilvánítottak véleményt az egyes kérdésekkel kapcsolatban, és ezekről az ülésekről készült jegyzőkönyvek ránk maradtak. Úgyhogy lehet tudni, névre szólóan, hogy melyik miniszternek, milyen kérdéssel szemben, mi volt az álláspontja. Mindez nem minden esetben könnyen értelmezhető, hiszen minden ilyen, nem a nyilvánosságnak szánt jegyzőkönyv a titkár jegyzésében született. Túl azon, hogy ez egy borzasztó, alig kiolvasható irka-firka, hiányos is. A szöveg megfogalmazója jelen volt, őt a feljegyzett szavak, utalások emlékeztették valamire, de az utókor kutatója, aki nem volt ott, nehezen tudja az odavetett szavak mozaikjából összeállítani az elhangzottakat. De a lényeg, ez ritka szerencse, hogy megmaradt.
Vélhetően a dolgok tovább is formálódtak, alakultak, kiegészültek, esetleg kompromisszumok köttettek. Bizonyára sokan örültek annak, hogy a franciákkal vívott háború miatt elhalasztódott az egész, majd később vált hatékonnyá.
A magyar nemesség érdekeit mennyire tudták érvényesíteni?
A rendek véleménye beszédes ezzel kapcsolatban. Általában eléggé elmarasztalták. Túlságosan udvarhűnek titulálták, főleg azt nehezményezték, hogy nem törekszik a nemesi kiváltságok megőrzésére. Különösképpen a nemesi adómentesség fenntartásának a hiányát fájlalták. Viszont Bécsből sok miniszternek az volt a véleménye, hogy a tervezet túl retrográd. Nagy mértékben akar kedvezi a magyar nemességnek, holott az anakronisztikus jogokhoz ragaszkodik, Isten tudja, hány száz éves törvényekhez. Sőt, az Aranybullától kezdve a Tripartitumot is szóvá teszik. A Kollonich-féle bizottság két tűz közé került, hiszen magyar szempontból nagyon udvarhűnek, szervilisnek tűnt, a másik oldalról meg épp az ellenkezőjével vádolták. A magyar történetírásba az előbbi nézet került bele, ez a szemlélet kap hangot ismételten.
Ha felállítjuk a történtek mérlegét, a nyelve merre billen? Kollonich megítélése ellentmondásos. Azt írta őfelségének, hogy „Magyarország vagy annak nagy része germanizáltassék, a forradalmakra és nyugtalanságra hajló magyar vér a némettel szelídíttessék, természetes ura és örökös királya hűségére és szeretetére”.
A mai történész, aki tudja, hogy akkor és azóta mi minden történt, hogyan ítéli meg ezt a javaslatot?
Az ön által is idézett mondatokat sose szabad kiszakítani a környezetükből. Hozzá kell tenni még egy dolgot. Ezt az ellaborátumot, e négyszáz oldalnyi terjedelmű tervezetet természetesen az uralkodó nem olvasta el. Hiszen az egész német-római birodalmat, a császárságot is irányítani kellett. Ma is úgy működnek a minisztériumok és a kormányzat, hogy a legfelsőbb szinten nem olvasnak el mindent az utolsó betűig. Készítettek Lipót császár számára egy húsz oldalas preambulumot. És ebben a summázatban már megjelent a miniszteri konferenciának is a véleménye. Abban semmi ilyen szöveg nem szerepel. Én azt gondolom néhány kutatótársammal egyetemben, hogy ez a miniszteri konferenciának a megnyerésére szolgált. Egy politikus – és Kollonich is az volt – ha valamit meg akar valósítani a tervei közül, úgy kell megfogalmaznia, hogy az adott fórumnak, amelyik abban dönt, vagy véleményt nyilvánít, minél inkább elnyerje a tetszését.
Tehát az idézett szöveg inkább „csomagolás” volt, mint lényegi elem?
Persze. Mert a császárnak, azaz a magyar királynak készült summázatban semmi ilyen tartalom nincs. Egyébként az eredetiben, a teljes verzióban is elsikkadó, soha vissza nem térő kijelentés. Egyszerűen arról van szó, tekintetbe kell venni, hogy Kollonichnak személyes ellentéte volt Caraffa felsőmagyarországi főkapitánnyal. Caraffának nem egy átlagos tábornoki szintű befolyása volt a bécsi udvarban, a nápolyi Caraffák, a Rómában legbefolyásosabb bíborosokat adó család tagja volt. Az ő személyes kapcsolatai messze túlmentek azon, ami egy átlagos tábornoknak a súlyát jelentette a bécsi udvarban. Ezért ezt az ellentétet – ha tetszett neki, ha nem – az uralkodónak is figyelembe kellett vennie. Itt Kollonich tesz egy gesztust az egyébként általa gyakran bírált császári hadvezetésnek. Nyíltan kritizálta őket, hogy nem tartanak fegyelmet, a népet kiszipolyozzák az adókkal és a beszállásolással. A tábornoki kar meg nem győzte ezeket a vádakat visszautasítani. Tehát tesz ez irányba egy gesztust, hiszen az udvari haditanács vezetője is ott van a konferencián. Ne felejtsük el, hogy nem sokkal a Thököly-mozgalom leverése után vagyunk.
Az viszont mai szemmel, a mi szemünkkel is nézve javára írható, hogy – ha nem is volt a „nép barátja” – a paraszti terheknek a megkönnyítésére is próbált javaslatot tenni. Ez mennyire valósult meg?
Kollonich ellentmondásosságát én nem tagadom, de nem ezzel az ellaborátummal összefüggésben látom, hanem azzal, amit ő főpapként cselekedett a protestánsok ellen. Ez egy más vonulat, és az ellenük folytatott perekben játszott sajnos gyalázatos szerepet. Az ellaborátum viszont a kor viszonyai mellett, az adott helyzetben korszerű és végrehajtható javaslat volt. A többivel, akár az Esterházy Páléval, akár a magyar rendekével összevetve, azokban valóban rengeteg Mohács előtti kiváltság, jogelem van. Ők megállították az órát. Kollonich viszont valódi, korszerű reformokat szorgalmaz, próbál a nyugati, a törökök által nem érintett örökös tartományokban életbe lépett reformokhoz hasonlóakat bevezetni. Valóban, a jobbágyságot is meg akarta kímélni a túlkapásoktól, de nem csak a katonaiaktól, hanem a földesúri túlkapásoktól is. Szabályozni kívánta azokat a terheket, amelyekkel a földesurak sújtották a jobbágyokat, s amelyek teljesen szabályozatlanok voltak. Mária Terézia úrbéri rendelete fog majd több nemzedékkel később államilag rendet teremteni. S az is mekkora tiltakozást váltott ki…
Alig fejeződött be a 16 éves háború a törökkel, a Rákóczi-szabadságharcnak is sok áldozata volt. Egyrészt több feléledő vidék ekkor süllyedt vissza, sőt, voltak vidékek, ahol több falu pusztult el, nem csak a labancoknak, hanem a kurucoknak köszönhetően is. Ráadásul kitört a pestisjárvány is. Fel lehet mérni, hogy e két tragikus eseménysorozatnak hány áldozata lehetett?
Úgy vannak adataink, hogy némely település esetében tudjuk, milyen okból, hány embert temettek el, másutt csak olyan feljegyzések vannak, hogy szekérszámra hordták a halottakat a tömegsírokba. Az ilyen megjegyzéseket nem tudjuk számszerűsíteni. Országos adataink nincsenek. A pestisjárványt 1708-tól kezdve, Lengyelország felől hurcolták be, bár Rákóczi tényleg igyekezett mindent megtenni ellene, karantént létesítettek a határon, bizonyos ideig a beutazókat ott tartották.
Bercsényi szerint a pestis több áldozatot követelt, mint a harcok…
Igen, ő próbálta ezzel a feltételezéssel is menteni a kuruc mundér becsületét. Az kétségtelen, hogy 1709-ben Savoyai Eugén, a haditanács elnöke – amikor a katonai párt Bécsben végleg le akart számolni a szabadságharccal, és követelte, hogy több császári katonát kellene Magyarországra vinni – megjegyezte, „nem érdemes, elpusztulnak azok maguktól is a járványban.”
Erdélybe főleg románok települtek be. Földolgozta-e valaki az erdélyi román betelepítési folyamatot?
Csupán elszórt résztanulmányok jelentek meg egy-egy település vonatkozásában. Ugye, ez a folyamat már az Erdélyi Fejedelemség korában elkezdődött. A 18. században új hulláma következett be, s ennek két oka volt. A Kárpátokon kívüli területeken, ahol a görög eredetű fanarióták uralkodtak, az oszmán hatalom, mivel a porta elvesztette Erdélyt, a megmaradó Havasalföldet és Moldvát igyekezett minél nagyobb adókkal sújtani, s ezt az ottani lakosok szenvedték meg. Ez volt az egyik ok, ami arra ösztönözte a románokat, hogy vándorbotot fogjanak. A másik, hogy az erdélyi szászok is érdekeltté váltak a betelepítésben. A szászoknak az volt az egyik kiváltságuk, hogy ők kollektíve adóztak. De ha az együttes adózásban minél többen vannak, akik az adott területen élnek, egy családra annál kisebb adóteher jut. Tehát érdekeltek voltak abban, hogy a románokat letelepítsék Királyföldére. A Bánságot akkor még vissza se foglalták, tehát a Királyfölde volt az a vidék, ahová a 18. század elejétől kezdve sok román települt. Korábban a szászok szinte teljesen elzárkóztak a románság spontán beszivárgása elől, most ők szorgalmazták a saját érdekükben.
Ami a hódoltsági területeket illeti, az Erdélyen kívüli részeket, a Dél-vidéken, Bánságban, Baranyában, egyebütt, három nagy hulláma volt a betelepítésnek, főleg a német ajkú jövevényeket illetően. Az első III. Károly uralkodása alatt zajlott.
Hogyan lehetne sommázni e folyamatot?
A Bánság különleges jogállású területté vált. 1716-18 között foglalták vissza, de nem integrálták a magyar intézményrendszerbe, csak 1778-ban, Mária Terézia uralkodásának legutolsó éveiben. Az Udvari Kamara és az Udvari Haditanács közös igazgatása alatt állt. A Kamarához azért tartozott, mert a Kincstár birtokában lévő terület volt, A Haditanácshoz pedig azért, mert a határőrség intézménye oda is kiterjedt. A Kincstárnak az volt az érdeke, hogy ne ossza ki magánbirtokosok között a földeket, hanem államilag irányított, monokulturális gazdálkodást vezessen be. Savoyai Eugén császári hadvezérnek volt egy nevezetes szárnysegédje, Claude Florimond de Mercy gróf, vallon tábornagy, akit megtettek a Bánság első katonai parancsnokának. Ő nagy lelkesedéssel látott neki a régió újraépítésének. Fel akarta virágoztatni a területet, oly módon, hogy számos mintagazdaság létesüljön, ami példát kínál a földesuraknak is, hogy miként kellene korszerűen gazdálkodni. Másrészt arra törekedett, hogy a hódoltsági területek az Örökös Tartományok manufaktúráit mezőgazdasági eredetű nyersanyaggal lássák el. Itt főleg a gyapotra kell gondolni, s az iparág természetes festőanyagaira. De Mercy gróf figyelme arra is kiterjedt, hogy az ott termelt áru elszállítását biztosítsa. Utakat is építettek, de a legolcsóbbnak a vízi utak, a csatornák kiépítése bizonyult. A folyók szabályozása is megtörtént.
Volt egy olyan időszak, amikor a bevándorlók ódzkodtak a Bánságba telepedni, hiszen állítólag Mária Terézia nagy számban telepített oda büntetett előéletű egyéneket is. Ez valóban így volt?
Volt egy idő, amikor valóban sor került erre. III. Károlynak a második török háborúja 1737 és 39 között zajlott le, azt elvesztette a Monarchia, és a törökök feldúlták a Bánság egy részét. A Mercy gróf alatt fölvirágzó, fejlődésnek induló terület egyszeribe tönkrement, lakosai jelentős részét elvesztette, elmenekültek, áldozatul estek, és a hadsereg nyomán megint járvány is felütötte a fejét. A helyzet kilátástalan volt. Egy év múlva, 1740-ben meghalt Károly, akkor lépett trónra Mária Terézia. Egy ideig a kormányzat nem tudott mit kezdeni a területtel. És valóban fegyenceket, prostituáltakat hoztak oda.
A Bánság a Monarchia „Szibériája” lett…
Pontosan. Amíg lassacskán az 1760-as években – az osztrák örökösödési háború nyomán, amit szintúgy elvesztettek a poroszokkal szemben – arra a fölismerésre jut a kormányzat, hogy a veszteség okai mélyebbek, mint a katonai irányítás kudarcai, annak strukturális okai is vannak. A gazdasági, társadalmi elmaradottság még Oroszországéhoz képest is nagyobb volt, nem is szólva Nyugat-Európáról. Újra kellett gombolni a kabátot, ahhoz, hogy versenyképesek legyenek. Ennek a gondolatnak a jegyében veszik elő újra a Bánságot, amelyet föl lehetne lendíteni. Megint elsősorban német telepesek behívására gondolnak, most már szervezettebben, mint III. Károly alatt.
Már érvényesült az a gyakorlat, mely szerint protestánsokat is beengednek?
Mária Teréziánál ez már valóban így van. Persze, az ő idejében is a katolikusokat látják legszívesebben, őket favorizálják. Most már előre megtervezett településeket hoznak létre. Építőanyagot bocsátottak az érkezők rendelkezésére, voltak területek, ahol elvetették a magot, hogy mire megérkeznek, az új telepesek első dolga az aratás legyen.
Végül Mária Terézia visszacsatolta Magyarországhoz a Bánságot. Ha jól tudom, a magyarokat csak ekkor kezdték beengedni?
Ettől kezdve nagyobb mértékben települtek be magyarok, bár korábban sem zárták ki őket teljesen. Az kétségtelen, hogy kedvezményt inkább a németek számára helyeztek kilátásba, de ne feledjük: ahhoz, hogy valaki, mondjuk Felső-Bajorországban ott hagyjon csapot-papot, és eljöjjön ide, ahol minden ismeretlen a számára, azért az nagy áldozat volt a részéről. Sokan elpusztultak, sokan csalódottan vissza is mentek az óhazába.
II. József 1782-ben rendelte el, s öt évig tartott az úgynevezett „große Schwabenzug”. Valóban ez volt a legnagyobb mértékű a három akció közül?
Főleg a legszervezettebb. Olyan körülményeket igyekeztek megteremteni, amit ma is csak bámulhatunk. Fejlett országok esetében is példa lehetne, ahogy előre fölépítették a templomot, az iskolát, a kórházat, a kocsmát is, széles, szabályos utcákat, kimérték a lehetőleg egyforma telkeket, fölépítették a parasztházakat, típustervek szerint. Volt, ahol az ökröt bekötötték az istállóba, a szerszámokról is gondoskodtak. Mindez a szervezettségnek olyan fokát jelentette, amire addig nem volt példa. Mindennek jelentős költségvonzatai is voltak, hiszen semmi sem épült ingyen, az előleg gyanánt biztosított támogatást később vissza kellett téríteni. Számos probléma is akadt emiatt, hiszen volt, aki hamar túladott az ölébe hullott ingó és ingatlan vagyonon.
Így jöhettek létre azok a német többségű kishazák, amelyeknek egyikét Baranyában, Tolnában „Schwabische Türkei”-ként, Sváb-Törökországként emlegették. Feljegyeztem egy kilencven esztendős szentannai bácsi jóvoltából a Dunán, hajóval érkező bevándorlók himnuszszerű dalát, mely szerint „aki Magyarországra ment, / Nem jön már vissza soha.”, de azzal a derűlátó sorral folytatódik, hogy „Magyarország a leggazdagabb, / búzája, szőleje jó…”
Mennyire lehettek tájékozottak a hazát váltók?
Ezt nehéz volna megmondani. A propaganda igyekezett rózsaszínre festeni az égboltot, a valóságot szebbnek láttatni, mint amilyen valójában volt. Aztán a valósággal szembesülve sokan csalódtak. De azt is látni kell, hogy a németeknél a törzsöröklés járta, ami azt jelentette, csak a legidősebb fiú örökli a telket, a földet. Ez azzal járt, hogy a többi testvér zsellérsorsa jutott, az ingóságokból örökölhetett, de a földből nem. Ily módon polarizálódott a német paraszti társadalom. Kenyérkereset után kellett nézniük, sokan iparosok lettek, még többen katonának álltak, hiszen ekkor kezdett kialakulni a militarizálódó német társadalom. Azok a nincstelenek, akik a kivándorlást választották, ugyancsak örültek, hogy földhöz jutnak, nem is akármilyenhez, hiszen a Bácskában vagy a Bánságban legendásan jó földek voltak. És akinek volt munkabírása, meg ambíciója, az valóban jómódú lett, amire otthon nem lett volna esélye.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Az RMDSZ-es sajtó „megtudta”...
Döbbenetes sajtómanipuláció tanúi és áldozatai az erdélyi magyarok ezekben az órákban-napokban.
A szocialista román kormánykoalíció oszlopos tagjának, az RMDSZ-nek a félhivatalos szócsöve, a Maszol.ro hírportál – amelynek marketingneve Új Magyar Szó Online, és ekként az egykori központi kommunista pártlap, az Előre sokadik utódja – szenzációként tálalta, hogy úgymond Kelemen Hunor már nem bízik Verestóy Attilában. A kedden kora délután tálalt „bombahír” mögött egy sejtés áll, ti. hogy Verestóy szenátor azért nem tagja többé a Szociáldemokrata Párttal heti rendszerességgel konzultáló RMDSZ-es tárgyalódelegációnak, mert – horribile dictu – kikerült Kelemen Hunor szövetségi elnök bizalmi köréből. Ráadásul „a Maszol.ro megtudta: Verestóy Attila nem véletlenül maradt ki a küldöttségből”. Tehát a párt lapjának úgy kellett kiderítenie, tényfeltáró nyomozással, hogy Verestóy kiesett Kelemen kegyeiből...
A dolog valójában másként fest. Hiába próbálja Kelemen Hunor elhitetni a közvéleménnyel, hogy a szövetséget ő vezeti, a gyeplő továbbra is a nagyhatalmú Verestóy szenátor kezében van. Aki egymagában is el képes dönteni – a román államhatalom képviselőivel egyeztetve –, hogy mikor és hogyan vesz, vehet részt az RMDSZ a hatalomgyakorlásban. Amiként történt ez a múlt héten is: Verestóy kerek-perec megmondta, hogy Kelemen csinálhat, amit akar, az RMDSZ nem lép ki a kormányból. És úgy lett.
A tények azt mutatják, hogy Kelemen Hunor és ifjabb politikustársai csak a külvilág felé játszhatják el a belső reform és a generációváltás vezénylőinek mellékszerepét, hiszen az RMDSZ-t még mindig a „neptuni gárda” (Verestóy A., Borbély L., Frunda Gy., Markó B. stb.) irányítja, többé-kevésbé a háttérből. Vagyis azok, akik a kilencvenes évek elején feltétlen lojalitási paktumot kötöttek a mindenkori román hatalommal. Ráadásul maga Kelemen is olyanokkal kénytelen egy csónakban evezni, akiket korrupciós ügyeik miatt tartanak rövid pórázon a hatóságok és a titkosszolgálatok (Borbély L., Borboly Cs., Máté A., Biró R., Markó A. stb.). Tehát a kérdés nem az, hogy kiben bízik Kelemen, hanem az, hogy kiben bízik Verestóy.
itthon.ma/erdelyország